A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Anna Todd: After We Collided Gallery Books, a Division of Simon and Schuster, Inc., 2014 A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Fordította: Gondáné Kaul Éva Szerkesztette: Orosz Klaudia Könyvterv: Malum Stúdió Copyright © 2014 by Anna Todd Hungarian translation © Gondáné Kaul Éva, 2015 Borítóterv © Szabó Vince | Malum Stúdió, 2015 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015 Elektronikus kiadás v.1.0. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978-963-406-148-9 Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu [email protected] www.dibook.hu Felelős kiadó: Földes Tamás

Végtelen szeretettel és hálával gondolok minden egyes személyre, aki ezt olvassa.

Előhang Hardin Nem érzem a jéghideg betont a térdem alatt, és azzal sem törődöm, hogy a hó lassan belepi a hajamat. Minden más érzést elnyom a mellkasomba hasító borzalmas fájdalom. Mintha kitéptek volna egy darabot belőlem. Kétségbeesetten térdelek a parkolóban, és nézem, ahogy Zed elhajt Tessával. Erre nem számítottam. A legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer én is megtapasztalom ezt a kínt, csak a kifejezést ismertem. A veszteség fájdalma. Eddig senkit és semmit sem tartottam olyan értékesnek, hogy ragaszkodjak hozzá. Nem éreztem szükségét annak, hogy valaki csak az enyém legyen. Nem hittem volna, hogy ilyen pánik fog el, ha arra gondolok, hogy elveszítem őt. Minden másképpen alakult, mint ahogyan terveztem. Pedig olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnt az egész. Lefekszem vele, felmarkolom a pénzt, a szemébe nevetek Zednek, és ennyi. Tiszta sor. Aztán mégsem így történt. Valahogy egyre közelebb került hozzám a szőke hajú lány, aki idegesítően hosszú szoknyát hord, állandóan emlékeztetőket állít be magának és listákat ír a teendőiről. Szépen lassan belezúgtam. Eleinte észre sem vettem. Csak akkor jöttem rá, mennyire szeretem, amikor a mosdóba hánytam, miután a szerencsétlen barátaimnak megmutattam az ellopott szüzessége bizonyítékát. Rettenetesen éreztem magam… Mégsem álltam le. Megnyertem a fogadást, de elveszítettem az egyetlen személyt, aki boldoggá tette a nyomorult életemet. És vele együtt elveszítettem a maradékát is annak a jóságnak, amit ő látott bennem. A hó lassan eláztatja a ruhámat, mert még mindig nem tudok felállni a csapás után. Szeretném az apámat hibáztatni, amiért rám örökítette a természetét. Vagy az anyámat, aki ilyen sokáig mellette maradt, és ezért lettem ilyen elcseszett gyerek. Vagy Tessát, amiért szóba állt velem. Olyan jó lenne valaki mást okolni mindenért. De csak én tehetek arról, ami történt. Ezt én csináltam. Tönkretettem Tessát, és vele együtt mindent, ami a miénk volt. De akármibe is kerül, mindent el fogok követni, hogy helyrehozzam a hibámat. Hová megy most? Mi van, ha úgy eltűnik, hogy soha többé nem találom meg?

Első fejezet Tessa – Tehát egy hónapnál tovább tartott – állapítom meg zokogva, miután Zed befejezi a történetét. Most már ismerem a fogadás minden részletét. Hányingerem van, és lehunyom a szemem, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. – Igen. Állandóan újabb kifogásokkal állt elő, több időt kért, és csökkentette a nyereménye összegét. Furcsa volt. Azt hittük, hogy azért viselkedik így, mert minden áron győzni akar, vagy be szeretne valamit bizonyítani magának. De most már értem. – Zed egy pillanatra elhallgat, és az arcomat fürkészi. – Állandóan erről beszélt. Amikor elhívtalak a moziba, teljesen kiborult. Miután hazavitt téged, nekem ugrott, és rám förmedt, hogy tartsam magam távol tőled. De én csak kinevettem, mert azt hittem, részeg. – És mesélt nektek… A patakról? Meg a… többiről? – Visszatartott lélegzettel várom a választ, de Zed szánakozó pillantása mindent elárul. – Istenem… – A tenyerembe temetem az arcomat. – Mindent elmesélt nekünk… Mindent… – teszi hozzá halk, együtt érző hangon. Nem szólalok meg, és kikapcsolom a telefonomat. Amióta elhagytam a bárt, folyamatosan rezeg. Hardinnak nincs joga hívogatnia. – Hol van az új kollégiumod? – érdeklődik Zed, és csak most veszem észre, hogy a kampuszhoz értünk. – Nem kollégiumban lakom. Hardin és én… – Alig tudom befejezni a mondatot. – Körülbelül egy hete sikerült rávennie, hogy közösen béreljünk egy lakást. – Ez nem lehet igaz! – kiált fel Zed döbbent arccal. – De igen. Ez egyszerűen… annyira… – Össze-vissza hebegek, mert nem találok szavakat Hardin kegyetlenségére. – Nem tudtam, hogy ilyen messzire ment. Azt hittem, hogy miután láttuk a… tudod, a bizonyítékot, megint olyan lesz, mint régen, és minden este más lánnyal szórakozik. De aztán eltűnt. Szinte alig találkoztunk, kivéve, amikor felbukkant a kikötőben, és rá akarta beszélni Jace-t, hogy hallgasson a fogadásról. Egy halom pénz ígért neki, ha tartja a száját. – Pénzt? – Hardin ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Minden újabb részlet megismerése után szűkebbnek érzem Zed kocsiját, és alig kapok levegőt. – Igen. Jace persze kinevette, és nem fogadta el, de megígérte, hogy hallgatni fog. – De te nem? – kérdezem, mert eszembe jut Hardin sebes ökle, és Zed véraláfutásos arca. – Nem egészen… Kijelentettem, hogy ha hamarosan nem meséli el neked, akkor én fogom. Persze ez nem tetszett neki – teszi hozzá Zed, és megtapogatja az arcát. – Ha ettől jobban érzed magad, akkor elárulom, hogy szerintem fontos vagy neki. – Ez nem igaz. De ha így is van, már nem számít – jelentem ki, és az ablaknak támasztom a fejemet. Minden csókról, minden érintésről beszámolt a barátainak. Mindent megosztott velük. Az együtt töltött meghitt pillanataink sem az enyémek többé, azokat is elveszítettem. – Nincs kedved feljönni hozzám? Nem tolakodásból mondom, ne értsd félre. Csak elalhatsz

a heverőn, amíg… amíg kitalálod, mit fogsz csinálni – javasolja. – Nem. De köszönöm szépen. Használhatom a mobilodat? Fel kell hívnom Landont. Zed a könyöklőben lévő telefonja felé int. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogyan alakultak volna a dolgok, ha a tábortűz után nem építem le Zedet Hardin kedvéért. Akkor nem követtem volna el ezeket a hibákat. Landon a második csörgésre válaszol, és persze azonnal felajánlja, hogy menjek oda hozzájuk. Rá mindig lehet számítani, pedig még nem is meséltem el neki, miről van szó. Megadom Zednek Landonék címét, és az út hátralévő részében csendben ülünk egymás mellett. – Hardin le fogja harapni a fejemet, hogy nem hozzá vittelek haza – szólal meg végül Zed. – Más körülmények között elnézést kérnék, hogy ennyi feszültséget okoztam, de ti tehettek az egészről – vágom a fejéhez őszintén. Kicsit sajnálom Zedet, mert tudom, hogy sokkal jobb szándékai voltak, mint Hardinnak, de a sebeim még túl frissek, és képtelen vagyok más bajával foglalkozni. – Tudom. Nemsokára a ház elé érünk. – Ha szükséged van valamire, nyugodtan hívj – ajánlkozik Zed. Bólintok, és kiszállok a kocsiból. Látom a lélegzetemet a levegőben, de nem érzem a hideget. Nem érzek semmit. Landon az egyetlen barátom, de Hardin apjának a házában lakik. Milyen vicces, gondolom szomorúan. – Mindjárt itt a hóvihar. – Landon gyorsan bevezet a házba. – Hol a kocsid? – kérdezi csodálkozva, aztán összerezzen, mert belépek a fénybe. – Mi történt? Mit csinált veled? Körülnézek a nappaliban, és nagyon remélem, hogy Ken meg Karen nincs a közelben. – Egyértelmű, nem? – kérdezek vissza, és megtörlöm a szememet. Landon magához von, és átkarol. Megint megtörlöm a szememet, de már nem zokogok. Teljesen kimerültem testileg-lelkileg, és nincs hozzá erőm. Landon a kezembe nyom egy pohár vizet. – Menj fel a szobádba! Halványan elmosolyodom, de amikor a lépcső tetejére érek, valami furcsa ösztön Hardin ajtajához vonz. Ám még időben észbe kapok, és a fájdalom újult erővel hasít belém. Gyorsan elfordulok és a folyosó másik oldalán lévő szobába lépek. Eszembe jut az az éjszaka, amikor Hardin kiáltására ébredtem, és átrohantam hozzá. Gyámoltalanul leülök az ágyra az én szobámban, és fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés. Néhány perc múlva Landon bejön hozzám, és leül mellém. Látszik rajta, hogy nagyon aggódik értem, mégsem akar túl közel ülni hozzám, megtartja közöttünk a távolságot, így fejezve ki a tiszteletét. Landon mindig ilyen figyelmes. – Akarsz beszélni róla? – kérdezi végül. Bólintok. Mindenről beszámolok neki, pedig a sebek még frissek, és most talán még nagyobb fájdalmat okoz a részletek felidézése, mint az első alkalommal, amikor Zedtől hallottam őket. Mégis megkönnyebbüléssel tölt el, hogy elmesélhetem Landonnek, és jólesik, hogy van legalább egy ember, aki nem tudott a megaláztatásomról az egész idő alatt.

Landon merev arccal hallgatja végig a történetemet. Nem mutatja ki az érzelmeit, pedig szeretném tudni, mit gondol ezek után a mostohatestvéréről. Meg rólam. De nemsokára nyilvánvalóvá válik a véleménye, mert amint végzek, indulatosan felpattan az ágyról. – Egyszerűen nem tudom elhinni! Mi az ördög ütött Hardinba? Én meg már azt hittem, hogy kezd… rendes lenni... Erre ilyen aljasságot művel! Hogy tehette ezt, pont veled? Miért tette tönkre az egyetlen esélyét egy normális életre? Landon hirtelen felkapja a fejét. Most már én is hallom a dübörgést a lépcsőn, mintha valaki lélekszakadva rohanna felfelé. – Itt van – állapítjuk meg egyszerre, és megfordul a fejemben, hogy elrejtőzöm a szekrényben. Landon komoly pillantást vet rám. – Akarod látni? Kétségbeesetten megrázom a fejem, mire Landon az ajtóhoz lép. – Tessa! – hasít bele a levegőbe Hardin hangja. Landon kinyújtja a karját, de Hardin beront az ajtón, elhalad mellette, és csak a szoba közepén áll meg. Én is felállok az ágyról. Landon nincs hozzászokva az ilyen jelenetekhez, és egy pillanatig döbbenten áll a helyén. – Tessa, hála az égnek! Hála az égnek, hogy itt vagy. – Hardin felsóhajt, és beletúr a hajába. A szívem megfájdul a látványától, ezért gyorsan elfordítom a fejem, és inkább a falat nézem. – Tessa… Bébi… Kérlek, hallgass meg! Könyörgöm, csak… Néma maradok, és elindulok felé. A szemében remény csillan, és kinyújtja a karját. Szó nélkül elhaladok mellette, és némi elégtétellel tölt el a kétségbeesett pillantása. Nagyon helyes. – Szólalj meg! – könyörög. Megrázom a fejem, és Landon mellé lépek. – Nem! Soha többé nem állok veled szóba! – kiáltok rá. – Ezt nem gondolod komolyan – próbál győzködni, és közelebb lép hozzám. – Tűnj el a szemem elől! – rivallok rá, amikor megragadja a karomat. Landon közénk lép, és a mostohatestvére vállára teszi a kezét. – Hardin, el kell menned. Hardin összeszorítja az állát, és hol rám, hol Landonre néz. – Landon, el kell tűnnöd az utamból – vág vissza fenyegető hangon. De Landon nem mozdul. Ismerem Hardint, és tudom, min töri a fejét. Azt latolgatja, hogy mi történne, ha orrba vágná Landont előttem. Végül úgy tűnik, elveti az ötletet, és inkább egy mély lélegzetet vesz. – Kérlek… Adj nekünk egy percet! – mondja Landonnek, és látszik rajta, hogy igyekszik uralkodni magán. Landon rám néz, és észreveszi a könyörgő tekintetemet. – Tessa nem akar beszélni veled – közli Hardinnal. – Ne akard megmondani nekem, hogy mit akar! – förmed rá Hardin, és ököllel belevág a falba. Az ütés erejétől behorpad a gipszkarton.

Hátraugrok, és megint sírni kezdek. Jaj, ne! Ne most! Némán fohászkodom magamban, hogy vissza tudjam fojtani az érzelmeimet. – Menj el, Hardin! – kiált fel Landon. Ebben a pillanatban felbukkan az ajtóban Ken és Karen aggódó arca. Jaj, istenem… Nem lett volna szabad idejönnöm. – Mi az ördög folyik itt? – kérdezi Ken. Senki sem válaszol. Karen együtt érző pillantást vet rám, Ken pedig megismétli a kérdését. Hardin dühösen mered az apjára. – Beszélni szeretnék Tessával, Landon pedig beleüti az orrát a dolgunkba! Ken Landonre tekint, aztán rám. – Mit csináltál, Hardin? – A hangja megváltozik, és már nem aggódó, hanem… Mérges? Nem tudom megállapítani. – Semmit! A rohadt életbe! – Hardin ingerülten felemeli a kezét. – Mindent elszúrt, és Tessának most nincs hova mennie – jelenti be Landon. Szeretnék megszólalni, de fogalmam sincs, mit mondhatnék. – De van hova mennie! Haza, velem… – tiltakozik Hardin. – Hardin egész idő alatt csak játszadozott Tessával. Borzalmas dolgokat művelt vele! – fakad ki Landon, mire Karen halkan felkiált, és hozzám lép. Úristen, mindjárt elsüllyedek! Még sosem éreztem magam ilyen csupasznak és védtelennek. Nem akartam, hogy Ken és Karen is megtudja… Persze most már mindegy, mert a mai este után úgysem akarnak többé látni. – Szeretnél vele menni? – szegezi nekem a kérdést Ken, félbeszakítva a sötét gondolataimat. Bátortalanul megrázom a fejem. – Márpedig én nem megyek el nélküle! – csattan fel Hardin. Egy lépést tesz felém, de elhúzódom tőle. – Szerintem most menj el, Hardin – szólal meg Ken. Csodálkozva nézek rá. – Tessék? – Hardin arca vörös lesz, mint a főtt rák. Látszik rajta, hogy mindjárt szétveti az indulat. – Örülhetnél, hogy egyáltalán idejövök hozzád, és most van képed kirúgni? – Nagyon örülök, hogy a kapcsolatunk sokat javult az utóbbi időben, fiam. De most menned kell. Hardin megint felemeli a kezét. Ismerem ezt a mozdulatot: a tehetetlen düh jele. – Ez teljes képtelenség! Kicsoda ő neked? Ken hozzám fordul, aztán visszanéz a fiára. – Akármit tettél vele, remélem, megérte miatta elveszíteni az egyetlen jó dolgot, ami az utóbbi időben történt veled – mondja végül, és lehajtja a fejét. Nem tudom, hogy Ken szavai döbbentették meg, vagy a haragja eljutott egy pontra, amit már képtelen volt tovább elviselni, de Hardin elcsendesedik, még egyszer rám tekint, aztán kivonul a szobából. Mindnyájan csendben hallgatjuk, ahogy levonul a lépcsőn. Amikor becsapódik a bejárati ajtó, zokogva Kenhez fordulok. – Annyira sajnálom… Most elmegyek. Nem akartam, hogy ez történjen. – Nyugodtan maradj, amíg csak szeretnél. Itt mindig szívesen látunk – nyugtat meg Ken, és

Karennel együtt átölelnek. – Nem akartam közétek állni – hebegek zavartan, mert borzalmasan érzem magam, hogy Ken miattam kirúgta a fiát a házból. Karen megszorítja a kezemet, Ken pedig szomorú és fáradt pillantással néz rám. – Tessa, nagyon szeretem Hardint, de mindketten tudjuk, hogy nélküled idáig sem jutottunk volna.

Második fejezet Hosszasan állok a zuhany alatt, és hagyom, hogy a víz végigcsurogjon a testemen. Abban reménykedtem, hogy megtisztít és megnyugtat, de még a forró zuhany sem lazított el. Nem is tudom, mi enyhíthetné a bennem égő fájdalmat. Olyan végtelennek és állandónak tűnik. Mintha egy idegen organizmus, egy parazita kelt volna életre a testemben. Vagy egy lyuk tátongana bennem, ami egyre nő. – Szörnyen sajnálom, hogy a fal beszakadt. Felajánlottam, hogy kifizetem a kárt, de Ken hallani sem akar róla – magyarázom Landonnek, miközben kifésülöm a nedves hajamat. – Ne aggódj emiatt! Most van éppen elég bajod. – Landon együtt érző arccal megsimogatja a hátam. – Fel sem tudom fogni, hogy így szétesett az életem… Hogyan jutottam el erre a pontra? – Magam elé bámulok, mert nem akarok a legjobb barátom szemébe nézni. – Három hónapja még mindennek volt értelme. Noah-val jártam, aki sosem tett volna ilyet velem. Közel álltam az anyámhoz, és határozott elképzeléseim voltak az életemről. És most nincs semmim. A szó szoros értelmében semmim. Nem is tudom, érdemes-e bemennem a kiadóba, mert Hardin biztosan ott is jelenetet fog csinálni, vagy ráveszi Christian Vance-t, hogy rúgjon ki. Hiszen megteheti. – Felkapok egy párnát az ágyról, és magamhoz szorítom. – Neki nem volt semmi vesztenivalója, de nekem igen. Hagytam, hogy mindent elvegyen tőlem. Előtte az életem olyan egyszerű és megtervezett volt. Most, miután vele találkoztam, már csak egy romhalmaz. Landon riadtan néz rám. – Tessa, nem adhatod fel az állásodat! Már így is éppen eleget elvett tőled. Ne hagyd, hogy ettől is megfosszon! Kérlek! – Landon szinte könyörög. – Most, hogy túl vagy rajta, azt csinálhatsz, amit akarsz… Mindent újrakezdhetsz. Tudom, hogy igaza van, de nem olyan egyszerű a helyzet. Még minden Hardinhoz köt, és rá emlékeztet, még a festés is a kocsimon. Valahogy ő lett az életem összetartó ereje, és miután eltűnt belőle, úgy érzem, minden összeomlott. Végül megadom magam, és halványan Landonre mosolygok. – Most hagylak egy kicsit pihenni. – Már nyugodtabban néz rám, és biztatóan megölel. – Szerinted vége lesz egyszer? – kérdezem tőle, amikor már az ajtónál jár. – Tessék? – néz vissza rám. – A fájdalomnak – suttogom. – Nem tudom… De szerintem igen. Az idő begyógyítja a legtöbb sebet – válaszolja, és a pillantása biztató és aggódó egyszerre. Nem tudom, hogy az idő meg fog-e gyógyítani, de azt tudom, hogy belepusztulok, ha nem múlik el ez a fájdalom. Másnap reggel Landon tapintatosan, de határozottan kitessékel az ágyból, nehogy elkéssek a kiadóból. Hagyok egy üzenetet Kennek és Karennek, amelyben megköszönöm a kedvességüket, és elnézést kérek a lyuk miatt, amit Hardin ütött a falba. Vezetés közben Landon csendben marad, de néha megnyugtató

mosollyal rám pillant. Később biztató szavakkal próbál felvidítani. Hiába minden, borzalmasan érzem magam. Emlékek tolulnak fel bennem, amikor befordulunk a bár parkolójába. Hardin, ahogy a hóban térdel. Zed beszámolója a fogadásról. Gyorsan kinyitom a kocsimat, és beszállok, mert nagyon hideg van odakint. Meglátom magam a tükörben, és összerezzenek. A szemem karikás, vörös és dagadt a sok sírástól. Úgy nézek ki, mint egy zombi. Több sminkre lesz szükségem, mint gondoltam. Bemegyek a Walmartba, mert ez az egyetlen bolt, ami ilyen korán nyitva van, és megveszek mindent, amivel bemázolhatom magam; így talán leplezhetem az érzéseimet. De nincs energiám a gondos sminkeléshez, ezért egyáltalán nem biztos, hogy jobban nézek ki, mire végzek. Mindenesetre árulkodó jelnek tartom, hogy Kimberly ijedten felkiált, amikor meglát. Megpróbálok rámosolyogni, de felpattan a székéről, és megkerüli a recepciós pultot. – Tessa! Jól vagy? – kérdezi ijedten. – Ennyire rosszul nézek ki? – Nem, dehogy – hazudja kedvesen. – Csak egy kicsit… – Kimerültnek látszom? Mert tényleg hullafáradt vagyok. Sok a tanulnivaló – magyarázkodom. Kimberly barátságosan rám mosolyog, de egész idő alatt érzem a pillantását a hátamon, miközben az irodámhoz megyek. Az órák gyötrelmes lassúsággal telnek. Dél körül Mr. Vance kopog az ajtómon. – Jó napot, Tessa! – üdvözöl mosolyogva. – Jó napot, Mr. Vance! – Megpróbálok én is mosolyt erőltetni az arcomra, nem sok sikerrel. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire meg vagyok elégedve az eddigi munkájával – közli velem, majd felnevet, és így folytatja: – Jobban és lelkiismeretesebben dolgozik, mint némelyik állandó alkalmazottam. – Köszönöm. Ez nagyon sokat jelent nekem – hálálkodom, és egy belső hang azonnal emlékeztet, hogy ezt a munkát Hardinnak köszönhetem. – És mivel ilyen remek munkaerőnek tartom, szeretném meghívni a hétvégi seattle-i konferenciára. Ezek az alkalmak néha elég unalmasak, de most az online és elektronikus könyvkiadásról lesz szó, a „jövő szelé”-ről, meg ilyenekről. Sok emberrel találkozhat, és tanulhat ezt-azt. Néhány hónap múlva nyitok egy irodát Seattle-ben, és nekem is beszélnem kell néhány emberrel. – Mr. Vance megint felnevet. – Nos, mi a válasza? Minden költséget állunk, és péntek délután indulnánk. Hardint is nagyon szívesen látom. Nem a konferenciára, hanem Seattle-ben – teszi hozzá somolyogva. Ha tudná, mi történt a legutóbbi találkozásunk óta… – Szívesen megyek. És nagyon köszönöm a meghívást! – Alig tudom leplezni az örömömet, hogy végre valami jó dolog is történik velem. – Remek! Kimberly elmeséli a pontos részleteket, és elmagyarázza a költségtérítés rejtelmeit is… – Mr. Vance tovább beszél, de nekem elkalandozik a figyelmem. Ez a konferencia kicsit enyhíti a fájdalmamat, és jó, hogy még messzebb leszek Hardintól. Ugyanakkor eszembe jut, hogy ő is Seattle-be akart vinni. Beszennyezte az életem minden területét, beleértve egész Washington államot. Úgy érzem, hogy az iroda egyre kisebb lesz, és elfogy belőle a levegő. – Jól érzi magát? – kérdezi Mr. Vance, és aggódva ráncolja a homlokát.

– Igen, persze, csak… Ma még nem ettem, és keveset aludtam az éjjel – magyarázkodom. – Akkor menjen haza, otthon is befejezheti, amit most csinál – javasolja. – Jól vagyok… – Nem, nem! Menjen csak haza! Megleszünk maga nélkül is – mosolyog rám, majd távozik. Összeszedem a holmimat, és gyorsan belenézek a tükörbe, mielőtt kilépek a folyosóra. A látvány még mindig horrorisztikus. Éppen be akarok lépni a liftbe, amikor Kimberly utánam kiált. – Hazamész? – kérdezi, mire bólintok. – Hardin rossz kedvében van, úgyhogy légy óvatos. – Tessék? Honnan tudod? – Éppen most küldött el melegebb éghajlatra, amiért nem kapcsoltalak. – A nő elmosolyodik. – Ez volt a tizedik hívása. De úgy gondoltam, ha beszélni akarsz vele, elér a mobilodon. – Köszönöm. – Nagyon hálás vagyok Kimberlynek, hogy ilyen megértő. Ha meghallom Hardin hangját a telefonban, még gyorsabban nő a testemet pusztító lyuk. Sikerül sírás nélkül eljutnom az autóig. A fájdalom sokkal elviselhetetlenebb, ha nincs semmi, ami elterelje a figyelmemet, és egyedül maradok a gondolataimmal meg az emlékeimmel. És amikor látom, hogy tizenöt nem fogadott hívásom és tíz olvasatlan üzenetem van Hardintól. Összeszedem magam, hogy vezetni tudjak, és megteszem, amire egész délelőtt rettegve készültem: felhívom anyámat. Az első csöngetésre felveszi. – Halló! – Anya… – szólok bele a telefonba, és a hangom olyan, mint egy elfojtott zokogás. Furcsa ezt beismernem magamnak, de most az anyám vigasztalására van szükségem. – Mit csinált? Mindenkinek ez az első kérdése. Ez is azt mutatja, mennyire nyilvánvaló volt, hogy Hardin veszélyt jelent rám nézve. Csak én voltam ostoba és tudatlan. – Én… Hardin… – Képtelen vagyok kinyögni egy értelmes mondatot. – Hazamehetnék ma, csak egy napra? – kérdezem végül. – Persze, Tessa. Akkor két óra múlva találkozunk – mondja, és leteszi a telefont. Jobb, mint gondoltam, de nem olyan barátságos, mint reméltem. Bárcsak ő is olyan kedves és elfogadó lenne, mint Karen! Bárcsak képes lenne egy kicsit meglágyulni, és azt érezhetném, hogy akármi is történt, van egy vigasztaló és szerető anyám! Az autópályára hajtok, és kikapcsolom a mobilomat, mielőtt valami ostobaságot csinálnék. Például elolvasom Hardin valamelyik üzenetét.

Harmadik fejezet Ismerős úton haladok a gyerekkori otthonom felé, és a vezetés nem igényel különösebb koncentrációt. Mielőtt a szülővárosomba érek, a szó szoros értelmében ki akarok engedni magamból minden fájdalmat, ezért hangosan sikítozom az autóban, amíg megfájdul a torkom. Nehezebbnek bizonyul a dolog, mint gondoltam, mert igazából nem kiabálni van kedvem, hanem sírni, és eltűnni a föld színéről. Mindent megadnék, hogy visszaforgathassam az idő kerekét, addig a napig, amikor megérkezünk a kollégiumba. Megfogadnám az anyám tanácsát, és azonnal szobát cserélnék. Anya aggódott, hogy Steph rossz hatással lesz rám, és nem is sejtettük, hogy a goromba, göndör hajú fiú jelent majd veszélyt rám. Mert mindent elvesz tőlem, felforgatja az életemet, összetöri a lelkemet, és a barátai lába elé szórja a darabjait. Egész idő alatt csak kétórányira voltam az otthonomtól, de a viharos események miatt sokkal nagyobbnak tűnt a távolság. Mióta elkezdtem az egyetemet, nem jártam otthon. Ha nem szakítok Noahval, sokszor hazalátogattam volna. Az útra szegezem a tekintetemet, amikor elhaladok a háza előtt. Megállok a kocsibejárón, és kiugrom az autóból. Az ajtóhoz érve elbizonytalanodom. Kopognom kéne? Furcsa lenne kopogni a saját otthonom ajtaján, de azt is kínosnak tartom, hogy csak úgy besétáljak. Ennyi minden megváltozott, amióta egyetemista lettem? Végül úgy döntök, hogy kopogás nélkül benyitok, és anyámat a bőrkanapé mellett állva találom. Kifogástalan smink, csinos ruha, magas sarkú cipő. Minden olyan, mint volt: tiszta és tökéletesen rendezett. Csak az a különbség, hogy a ház most kisebbnek tűnik, miután sok időt töltöttem Kenéknél. Az anyám háza kívülről kicsi és jelentéktelen, de belül szépen van dekorálva. Anya mindig ügyelt arra, hogy a házasságában uralkodó káoszt virágokkal és tisztasággal ellensúlyozza. Apám távozása után is folytatta a ház csinosítgatását, mert, gondolom, addigra a szokásává vált. Meleg van a nappaliban, és az orromat megcsapja a fahéj illata. Anyám imádja az illatgyertyákat, és mindegyik helyiségben éget egyet. Leveszem a cipőmet az ajtóban, mert tudom, hogy nem örülne, ha összehavaznám a csillogó parkettát. – Kérsz egy kis kávét, Theresa? – kérdezi, mielőtt megölel. A kávéfüggőségemet az anyámtól örököltem, és ez a kapcsolat halvány mosolyt csal az arcomra. – Igen, köszönöm. Követem a konyhába, leülök a kis asztalhoz, és nem tudom, hogyan kezdjem a beszélgetést. – Elmeséled, mi történt? – tér a lényegre anyám minden kertelés nélkül. Nagy lélegzetet veszek, és iszom egy korty kávét, mielőtt belevágok. – Hardinnal szakítottunk. Anyám arcán nem látszik semmilyen érzelem. – Miért? – Kiderült, hogy nem az, akinek hittem – közlöm vele. Megmarkolom a forró kávésbögrét, hogy így enyhítsem a lelkemben égő fájdalmat, és felkészüljek az anyám válaszára. – És szerinted ki volt? – Valaki, aki szeret engem. – Igazából nem tudom, ezen kívül ki volt nekem Hardin, önálló

személyként. – És most úgy gondolod, hogy nem szeret? – Tudom, hogy nem. – Mitől vagy ennyire biztos ebben? – kérdezi hűvös hangon. – Mert bíztam benne, de ő elárult, méghozzá nagyon csúnya módon. – Elhallgatom a részleteket, mert még most is meg akarom védeni Hardint az anyám lesújtó ítéletétől. Pedig tudom, hogy fordított helyzetben, Hardin nem lenne ilyen tapintatos. – És nem gondolod, hogy át kellett volna gondolnod ennek a lehetőségét, mielőtt összeköltözöl vele? – De igen, tudom. Nyugodtan vágd a fejemhez, milyen ostoba vagyok, és hogy te megmondtad előre – sóhajtom letörten. – Tényleg megmondtam, és figyelmeztettelek. Egy nőnek távol kell tartania magát az ilyen fiúktól. Meg az olyan férfiaktól, mint az apád. Örülök, hogy vége, mielőtt igazából elkezdődött volna. Mindenki követ el hibákat, Tessa. – Anya kortyol egyet a kávéból, rózsaszín rúzsfoltot hagyva a bögrén. – De biztos vagyok benne, hogy meg fog bocsátani neked. – Kicsoda? – Hát Noah. Ennyire nem érti meg, min megyek át? Most arra van szükségem, hogy beszéljen hozzám, és megvigasztaljon. Nem arra, hogy azonnal össze akarjon hozni Noah-val! Felpattanok az asztal mellől. Anyámra bámulok, aztán körülnézek a helyiségben. Ezt nem gondolhatja komolyan! – Hardinnal nem jöttek össze a dolgok, de ez nem jelenti azt, hogy megint Noah-val fogok járni! – kiáltok fel magamból kikelve. – Miért nem? Hálás lehetnél, hogy hajlandó adni neked még egy esélyt. – Micsoda? Miért nem tudsz leállni? Most nem akarok senkivel sem lenni, főleg nem Noahval. – Legszívesebben a hajamat tépném. Vagy az anyámét. – Miért mondod azt, hogy főleg nem Noah-val? Hogy beszélhetsz így róla? Gyerekkorotok óta jó volt hozzád. Felsóhajtok, és visszaülök a székre. – Tudom, anya. Kedvelem Noah-t, de nem úgy. – Azt sem tudod, miről beszélsz. – Anya feláll, és a mosogatóba önti a kávéját. – Nem minden a szerelemről szól, Tessa. Sokkal fontosabb az állandóság és a biztonság. – Még csak tizennyolc éves vagyok – közlöm vele. Gondolni sem tudok arra, hogy csak a biztonság miatt legyek egy férfival, akit nem szeretek. Azt akarom, hogy én magam legyek biztos és szilárd. Szeretni akarok, és arra vágyom, hogy valaki szeressen. – Majdnem tizenkilenc. És ha most nem vagy óvatos, akkor később senkinek sem fogsz kelleni. Igazítsd meg a sminkedet, mert Noah bármelyik percben ideérhet! – jelenti be anya, majd kisétál a konyhából. Nincs se erőm, se kedvem a külsőmmel foglalkozni, de alig tizenöt perc múlva Noah valóban beállít. Amikor belép a kis konyhába, még megalázottabbnak érzem magam, pedig nem hittem volna, hogy ez

lehetséges. Barátságos mosollyal üdvözöl. – Szia! – Szia, Noah! – válaszolok. Közelebb lép, én meg felállok, hogy megöleljem. A testéből meleg árad, és a pulóverének ugyanolyan kellemes az illata, mint régen. – Az anyád felhívott – magyarázkodik. – Tudom. – Mosolyt erőltetek az arcomra. – Sajnálom, hogy mindig belekever téged. Nem tudom, mi a baja. – Én tudom. Azt akarja, hogy boldog legyél – próbálja megvédeni az anyámat. – Noah… – Csak nem tudja, mi tesz téged boldoggá. Azt szeretné, ha én lennék, még akkor is, ha ez nem így van. – Noah kicsit megvonja a vállát. – Sajnálom. – Ne mentegetőzz, Tess! Csak látni akartam, hogy jól vagy – nyugtat meg, és megint megölel. – Nem vagyok jól – ismerem be. – Azt látom. Akarsz beszélni róla? – Nem tudom… Biztosan nem bánod? – Nem szeretném megint megsérteni, és arról a fiúról beszélni vele, aki miatt elhagytam. – Nem, dehogy – mondja, és tölt magának egy pohár vizet, majd leül velem szemben. – Rendben… – Összeszedem magam, és mindent elmesélek neki. Persze a szexet nem részletezem, mert ez csak rám meg Hardinra tartozik. Illetve ez így nem igaz, mert… De számomra akkor is intim a téma. Még most sem hiszem el, hogy Hardin mindenről beszámolt a barátainak… Ez a legrosszabb az egészben. Még annál is rosszabb, hogy megmutatta nekik a lepedőt. Azt hazudta, hogy szeret, aztán a barátai előtt mégis gúnyt űzött mindenből, ami köztünk történt. – Tudtam, hogy bántani fog, de nem hittem volna, hogy ennyire – szólal meg végül Noah. Látszik rajta, hogy nagyon dühös. Furcsa ezt az érzelmet látni az arcán, mert általában nyugodt és összeszedett. – Túl jó vagy neki, Tessa. Ez egy nagyon aljas ember. – Még most sem tudom felfogni, hogy ilyen ostoba voltam. Mindent feladtam érte. Az a legrosszabb érzés a világon, ha olyasvalakibe vagyunk szerelmesek, aki nem viszonozza az érzéseinket. Noah felemeli a poharat, és forgatni kezdi a kezében. – Mesélj róla! – szólal meg gyengéd hangon. Legszívesebben fejbe vágnám magam, hogy ezt mondtam, és pont előtte. Kinyitom a számat, de megérzi, hogy mentegetőzni akarok, és a szavamba vág. – Semmi baj. Rendben – nyugtat meg, és megsimogatja a kezemet. Istenem, de jó lenne, ha Noah-t szeretném! Vele sokkal boldogabb lehetnék, és tudom, hogy sosem tenne olyat, mint Hardin. Noah elmeséli, mi történt az életében, amióta nem találkoztunk. A washingtoni egyetem helyett

San Franciscóba megy továbbtanulni, és ennek őszintén örülök. Legalább egy haszna volt annak, hogy így megbántottam: rávette magát, hogy elhagyja Washington államot. Noah lelkesen beszél Kaliforniáról, és amikor távozik, csodálkozva veszem észre, hogy már lement a nap. Anya végig a szobájában maradt, amíg Noah itt volt. Kimegyek az udvarra, a melegházhoz, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem. Bekukkantok, és a saját tükörképem mögött meglátom a növényeket meg a virágokat. Szinte mindegyik kiszáradt és elpusztult. A kép illik a mostani hangulatomhoz. Rengeteg tennivalóm és gondolkodnivalóm van. Ki kell találnom, hol fogok lakni, és valahogy el kell hoznom a holmimat Hardin lakásából. Megfordult a fejemben, hogy mindent otthagyok, de nem tehetem meg. Nincsenek ruháim, és a tankönyveimre is szükségem van. A zsebembe nyúlok, előveszem a mobilomat, és bekapcsolom. Azonnal elárasztanak az üzenetek, és a hangposta ikonja is megjelenik a kijelzőn. Nem foglalkozom a hangüzenetekkel, csak az SMS-ek feladóit nézem végig, és Hardin irományait figyelmen kívül hagyom. Rajta kívül csak Kimberly írt: Christian üzeni, hogy holnap maradj otthon, mert festik a földszintet, és azoknak is haza kell menniük délben, akik reggel bejönnek. Úgyhogy maradj otthon. Szólj, ha szükséged van valamire. Nagy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy holnap lesz egy szabadnapom. Imádom ezt az állást, de komolyan fontolgatom, hogy ki kéne iratkoznom az egyetemről. Sőt, talán Washingtonból is el kéne jönnöm. A kampusz nem elég nagy, hogy elkerüljem Hardint meg a barátait. Ott minden arra emlékeztetne, ami Hardinnal volt köztünk. Illetve csak én hittem, hogy volt valami… Mire visszamegyek a házba, a kezem meg az arcom teljesen elgémberedett a hidegtől. Anyám a fotelban ül, és egy folyóiratot olvas. – Itt maradhatok éjszakára? – kérdezem tőle. Rám pillant. – Igen. És majd holnap kitaláljuk, hogyan kerülhetsz vissza a kollégiumba – mondja, és folytatja az olvasást. Látom, hogy ma már nem kapok tőle semmilyen biztatást, ezért felmegyek a szobámba. Minden úgy van, ahogy hagytam, az anyám semmit sem változtatott rajta. Nem mosom le a sminkemet, mielőtt lefekszem. Nehéz rávenni magam, hogy elaludjak, de egy idő után legyőz a kimerültség. Arról álmodom, amikor az életem sokkal jobb volt. Mielőtt találkoztam Hardinnal. A telefonom megszólal az éjszaka közepén, és felébreszt, de nem veszem fel. Vajon Hardin tud aludni? Másnap reggel munkába menet anyám csak annyit közöl velem, hogy felhívja a kollégiumot, és erősködni fog, hogy vegyenek vissza, de egy másik épületbe, ami jó messze van a régitől. Én is útra kelek, és először a kampuszra akarok menni, de aztán úgy döntök, hogy beugrom a lakásba, és az autópályát azon a kijáraton hagyom el, ami oda visz. Gyorsan vezetek, nehogy meggondoljam magam. Az épülethez érve kétszer is ellenőrzöm a terepet. Miután meggyőződöm arról, hogy nincs a közelben, megállok, és a havas parkolón átvágva az ajtóhoz sietek. Mire az előtérbe érek, a farmerom alja csupa víz, és vacogok a hidegtől. Próbálok Hardinon kívül valami másra gondolni,

de nem tudok. Hardin nagyon utálhat, ha képes volt idáig elmenni azért, hogy tönkretegye az életemet, aztán beköltözzön velem egy lakásba, ami távol van minden ismerősömtől. Most bizonyára büszke magára, hogy ennyi fájdalmat okozott. Előkotrom a kulcsokat, és mielőtt kinyitom az ajtót, hullámokban tör rám a fájdalom és az elkeseredés. Szinte ledönt a lábamról. Mikor fog elmúlni? Vagy legalább enyhülni? Bemegyek a hálószobába, kikapom a táskáimat a szekrényből, és belehajigálom a ruhákat, nem törődve azzal, hogy összegyűrődnek. Az éjjeliszekrényre nézek, és meglátok egy fényképtartót. A képen Hardinnal együtt mosolygunk, Ken esküvője előtt. Kár, hogy az egész csak színjáték volt. Áthajolok az ágyon, felkapom a fényképtartót, és a padlóhoz vágom, ahol darabokra törik. De ennyi nem elég. Odaugrom, felveszem a fotót, és miszlikbe aprítom. Csak akkor jövök rá, hogy közben hangosan zokogok, amikor kifulladok, és levegő után kapkodok. A tankönyveimet egy üres dobozba teszem, és Hardin könyvét, az Üvöltő szeleket is melléjük dobom. Neki nem fog hiányozni, én meg megérdemlem, azok után, amit elvett tőlem. Fáj a torkom a sok sírástól, ezért kimegyek a konyhába, és iszom egy pohár vizet. Leülök az asztalhoz, és adok magamnak egy percet, mert le kell csillapodnom. Közben elképzelem, hogy milyen lenne, ha ez az egész nem történik meg, és nem várnának rám magányos napok. Hardin nemsokára megjön az óráiról. Rám mosolyog, és azt mondja, hogy szeret engem, és egész nap nagyon hiányoztam neki. Aztán a pultra ültet, és szenvedélyesen, szerelmesen megcsókol… A zár kattanása zökkent ki a szánalmas ábrándozásomból, mire talpra ugrom. Hardin lép be a lakásba. Nem lát engem, mert a válla fölött hátrafelé néz. Egy szűk fekete ruhát viselő, sötétbarna hajú nőre. – Tehát ez a… – szólal meg Hardin, de elhallgat, amikor észreveszi a táskámat a padlón. Dermedten állok a helyemen. Hardin pillantása végigsöpör a lakáson, és a szeme tágra nyílik a meglepetéstől, amikor meglát a konyhában. – Tess? – kérdezi, mintha megfeledkezett volna a létezésemről.

Negyedik fejezet Borzalmasan nézek ki. Egy buggyos farmer meg egy kinyúlt pulóver van rajtam. Az arcomon szétkenődött a tegnapi smink, a hajam csapzott. A Hardin mögött álló nőre nézek. Sötétbarna haja fénylik, mint a tükör, és lágy hullámokban omlik a hátára. Diszkrét, mégis tökéletes sminket visel, de az a nőtípus, akinek nincs is szüksége sminkre. Hát persze. A helyzet annyira megalázó, hogy legszívesebben elsüllyednék. Úgy tűnik, Hardinnak eszébe jut, hogy nincs egyedül, mert mentegetőző pillantást vet a lányra. Megpróbálom gyorsan letörölni a smink maradékát a szememről. – Tessa, mit keresel itt? – kérdezi tőlem, majd az új csaja felé fordul. – Adnál nekünk egy percet? A nő rám néz, bólint, és visszamegy a folyosóra. – El sem tudom hinni, hogy itt vagy! – hadarja Hardin a konyhába lépve, közben kibújik a dzsekijéből. A fehér póló felcsúszik a derekán, és egy pillanatra meglátom a napbarnított, tetovált felsőtestét. Nem tudom levenni a szemem a hasán lévő, kiszáradt fát ábrázoló képről. Annyira szeretném megérinteni! Ez a kedvenc tetkóm rajta. Csak most veszem észre a hasonlóságot közte meg a fa között. Mindketten magányosak, de a fának legalább van reménye arra, hogy újra kivirágzik. Hardinnak viszont nincs. – Én… Éppen menni készültem – nyögöm ki nagy nehezen. Istenem, milyen jól néz ki! Annyira szép… Egy szép tévedés. – Kérlek, hadd magyarázzam meg! – rimánkodik, és észreveszem, hogy neki még sötétebb karikák vannak a szeme alatt, mint nekem. – Nem. – A táskáim után nyúlok, de Hardin mindkettőt kikapja a kezemből, és visszadobja a padlóra. – Csak két percet kérek, Tessa. Nekem már két perc is túl sok idő, ha azt Hardinnal kell töltenem, de tudom, hogy el kell viselnem a jelenlétét. Ez az ára annak, hogy továbbléphessek az életemmel. Felsóhajtok, leülök, és igyekszem közömbös arcot vágni. Hardin meglepődik, de gyorsan leül velem szemben. – Látom, hamar továbbléptél – jegyzem meg halkan, és állammal az ajtó felé intek. – Tessék? – értetlenkedik Hardin, aztán eszébe jut a barna nőcske. – Velem dolgozik. Lent vár a férje a kisbabájukkal. Új helyet keresnek, és látni akarta a mi… A lakást. – Elköltözöl? – érdeklődöm. – Nem, ha te is itt maradsz. De nélküled nincs értelme itt laknom. Kicsit megkönnyebbülök, de egy belső hang hamar kijózanít. Lehet, hogy ezzel a nővel nem fekszik le, de nemsokára úgyis az ágyába visz valakit. Elszomorít, hogy Hardin kiköltözik, pedig nem leszek itt, amikor ez megtörténik. – Azt hiszed, idehoznék valakit a lakásunkba? Még csak két nap telt el… Ilyennek tartasz? Felháborít a szemtelensége. – Igen! Azok után… Csodálkozol? Fájdalmas kifejezés jelenik meg az arcán, és nagyot sóhajt.

– Hol aludtál tegnap este? Elmentem apámhoz, de nem voltál ott. – Az anyámnál. – Értem. – Hardin a kezét nézegeti. – Kibékültetek? Felháborodottan bámulok rá. Honnan veszi a bátorságot, hogy a családomról kérdezősködjön? – Ehhez már nincs semmi közöd. Hardin felém akar nyúlni, de a keze megáll a levegőben. – Nagyon hiányzol, Tessa. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, de eszembe jut, milyen ügyesen csűri-csavarja a dolgokat, és elfordítom a fejem. – El tudom képzelni... Nem fogok még egyszer összeomolni előtte, és elárulni a gyengeségemet. – De igen, Tessa! Tudom, hogy nagyon eltoltam… De szeretlek téged. Szükségem van rád. – Hagyd abba, Hardin! Ne pazarold az idődet és az energiádat, mert többé nem fogsz bolondot csinálni belőlem. Megkaptad, amit akartál, úgyhogy most már leállhatsz. – De nem tudok. – A kezem felé nyúl, de elrántom tőle. – Szeretlek. Kérlek, adj esélyt, hogy mindent jóvá tegyek! Szükségem van rád, Tessa. Neked is szükséged van rám… – Nem, ez nem igaz. Jól megvoltam, mielőtt beléptél az életembe. – De nem voltál boldog! – erősködik. – Boldog? – kiáltok fel gúnyosan. – Szerinted most boldog vagyok? – Hihetetlen! Képes azt állítani, hogy boldoggá tett? Pedig tényleg boldog voltam mellette, gondolom szomorúan. Egy darabig. – Nem hiszed el, hogy szeretlek? Az nem lehet! – Tudom, hogy nem szeretsz, és számodra ez az egész csak egy játék volt. Én tényleg beléd szerettem, de te csak kihasználtál. Hardin szeme könnybe lábad. – Kérlek… Hadd bizonyítsam be, hogy szeretlek. Mindent megteszek, Tessa. Bármit. – Már eleget bizonyítottál, Hardin. Csak azért ülök most itt veled, mert tartozom magamnak ezzel, mielőtt továbblépek. – Nem akarom, hogy továbblépj! Türelmetlenül felsóhajtok. – Most nem arról van szó, hogy te mit akarsz, hanem arról, hogy mennyire megbántottál. – Azt mondtad, sohasem fogsz elhagyni… – Hardin hangja szokatlanul halk és gyenge. Nem bírom, amikor így viselkedik. Gyűlölöm, hogy hatással van rám a fájdalma, és elveszítem tőle a józanságomat. – Azt mondtam, nem hagylak el, ha nem adsz rá okot. De sajnos, okot adtál. Most értem csak meg, miért aggódott mindig, hogy elhagyom. Azt hittem, attól fél, hogy túl jó vagyok hozzá, de tévedtem. Nagyot tévedtem. Tudta, hogy ha kiderül az aljassága, faképnél hagyom, és elmenekülök tőle. Most is futnom kéne. Mindig mentegettem magam előtt, és a gyerekkori megpróbáltatásaival magyaráztam a viselkedését. Most már kezdek gyanakodni, hogy ezt is csak kitalálta. Minden hazugság volt.

– Nem tudom tovább folytatni. Megbíztam benned, Hardin. Minden porcikámmal bíztam benned, szerettelek, de te egész idő alatt aljas módon kihasználtál. Van fogalmad róla, milyen érzés ez? Milyen lehetett rádöbbenni, hogy a hátam mögött mindenki kinevetett és kigúnyolt, beleértve azt a személyt is, akiben feltétel nélkül megbíztam? – Tudom, Tessa, tudom. És megint csak azt mondom, hogy nagyon sajnálom. Fogalmam sincs, mi ütött belém, amikor felvetettem azt a fogadást. Azt hittem, könnyű lesz… – magyarázza remegő kézzel. – Azt hittem, hogy lefekszel velem, aztán annyi… vége van. De te olyan… akaratos és különleges voltál… Egy idő után azon kaptam magam, hogy csak te jársz a fejemben. A szobámban üldögéltem, és azon törtem az agyam, hogyan találkozhatnék veled megint, még akkor is, ha csak veszekedtünk. A pataknál töltött délután másnapján már tudtam, hogy nem a fogadás miatt csinálom, de nem akartam beismerni magamnak. Aggódtam a hírnevem miatt… Tudom, hogy ez nagyon béna mentség, de megpróbálok őszinte lenni. Amikor a többieknek elmeséltem, hogy miket csináltunk, nem az igazat mondtam. Ezt nem tudtam volna megtenni veled, már az elején sem. Kitaláltam mindenfélét, ami nem is történt meg… És elhitték. Néhány könnycsepp végiggördül az arcomon, és Hardin odanyúl, hogy letörölje őket. Nem vagyok elég gyors, hogy elrántsam a fejem, és az érintése égeti a bőrömet. Össze kell szednem minden akaraterőmet, hogy ne szorítsam az arcomat a tenyeréhez. – Annyira rossz így látni téged – suttogja. Szorosan lehunyom a szemem, és pislogok néhányat, mert nem akarok pityeregni. Hardin közben folytatja a magyarázkodást: – Esküszöm, elkezdtem mesélni Nate-nek meg Logannek a patakról, de aztán azon kaptam magam, hogy ingerült, sőt féltékeny leszek, ha arra gondolok, hogy megtudják, mit csináltam veled, és mit éreztél… Ezért azt mondtam, hogy egyszerűen csak rávettelek egy… Szóval kitaláltam valamit. Tudom, hogy a hazugsága nem jobb, mintha elmondta volna a barátainak az igazat, de valami miatt mégis megkönnyebbülök egy kicsit. Jó, hogy csak mi ketten tudjuk, mi történt köztünk, és senki más nem ismeri az intim részleteket. De így is éppen elég rossz, ráadásul valószínűleg most is hazudik. Már sosem bízhatok meg benne. Mégis hajlandó lennék hinni neki? Meg vagyok őrülve? – Még ha hinnék is neked, akkor sem tudok megbocsátani – jelentem ki, és felszegem a fejem. Hardin a tenyerébe temeti az arcát. – Nem szeretsz? – kérdezi, az ujjai között nézve rám. – De igen. – A vallomástól jelentőségteljes csend támad a helyiségben. Hardin leereszti a kezét, és a pillantása láttán azonnal megbánom, amit mondtam. Pedig igaz. Szeretem őt, túlságosan is. – Akkor miért nem tudsz megbocsátani? – Mert megbocsáthatatlan, amit tettél, és nem csak a hazugságaid miatt. Elvetted a szüzességem, hogy megnyerj egy fogadást, aztán a véremet mutogattad a barátaidnak. Van ember a földön, aki ezt meg tudná bocsátani? Hardin az ölébe ejti a kezét, és a szemében teljes kétségbeesés tükröződik. – Azért vettem el a szüzességedet, mert szeretlek! – jelenti ki, mire határozottan megrázom a fejem. – Már azt sem tudom, ki vagyok nélküled – teszi hozzá halkabban. Elfordítom a fejem.

– Amúgy sem működött volna a dolog, ezt mindketten tudjuk – vágom a fejéhez, de csak azért, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. Nehéz itt ülnöm, és néznem, ahogy szenved, de a látvány valamelyest csökkenti az én fájdalmamat. Egy nagyon kicsit. – Miért ne működne? Nagyon jók vagyunk… – Minden, ami köztünk volt, egy hazugságon alapult, Hardin. – A fájdalmas arca láttán magabiztosabb leszek, ezért még hozzáteszem: – Egyébként pedig nézz magadra, és nézz rám. – Ezt nem gondolom komolyan, de megérdemli, hogy a legnagyobb félelmét fordítsam ellene, még akkor is, ha nem esik jól a kegyetlenkedés. Mindig aggódott, hogyan festünk egymás mellett, és azt mondogatta, hogy túl jó vagyok neki. Most az arcába vágtam. – Ez az egész Noah miatt van, ugye? Találkoztál vele? – Tátva marad a szám a pimaszságától. A szemében könnyek csillognak, és nem győzöm emlékeztetni magam, hogy mit művelt velem. Mindent tönkretett. – Igen, de ennek semmi köze Noah-hoz. Tudod, mi a te bajod, Hardin? Azt hiszed, bármit megtehetsz az emberekkel. Nem törődsz a következményekkel, aztán elvárod, hogy mindenki jó képet vágjon hozzá! – kiáltom felháborodottan, és felállok az asztaltól. – Nem, ez nem igaz, Tessa! – tiltakozik, de csak megcsóválom a fejem. Erre elcsendesedik, és ő is feláll. Kibámul az ablakon, aztán visszanéz rám. – Rendben, lehet, hogy így van. De tényleg szeretlek, és fontos vagy nekem. – Erre akkor kellett volna gondolnod, mielőtt eldicsekedsz a barátaidnak a hódításodról – közlöm hűvös hangon. – A hódításomról? Ezt most komolyan mondod? Te nem egy hódítás vagy nekem, hanem… Te vagy a mindenem! Te vagy minden lélegzetvételem, a fájdalmam, a szívem, az életem! – Hardin közelebb lép hozzám. Milyen szomorú, hogy ezeket a megható szavakat most mondja nekem, amikor már késő. Ráadásul kiabálva. – Már túl késő! – vágok vissza dühösen. – Azt hiszed, hogy… Hardin hirtelen megragadja a tarkómat, magához von, és megcsókol. Az ajka ismerős érintésétől elgyengül a térdem, és majdnem összecsuklok. A nyelvem ösztönösen válaszol a csókra, mielőtt az agyam felfogja, hogy mi történik. Hardin megkönnyebbülten felnyög, de megpróbálom ellökni magamtól. Elkapja a csuklómat, és a melléhez szorítja, miközben folytatja a csókot. Tovább vergődök, hogy kiszabaduljak a szorításából, de a szám közben együtt mozog az ő szájával. Hardin a másik kezével is megfogja a fejemet, hogy még mélyebben tudjon csókolni. A kínzó fájdalom szűnni kezd a szívemben, és ellazulok a karjában. Tudom, hogy ez helytelen, mégis olyan jó… De nagyon helytelen. Elhúzódom tőle, és amikor megpróbál újra megcsókolni, elfordítom a fejem. – Nem! – jelentem ki határozottan. Hardin könyörgő szemmel néz rám. – Kérlek… – Nem, Hardin. Mennem kell. Elengedi a kezemet. – Hová?

– Még nem tudom. Az anyám megpróbálja elintézni, hogy vegyenek vissza a kollégiumba. – Nem… Nem… – Hardin kétségbeesetten rázza a fejét. – Itt laksz, nem kell visszamenned a kollégiumba. – Beletúr a hajába, majd így folytatja: – Ha valakinek el kéne innen mennie, az én vagyok. Maradj itt, kérlek, hogy tudjam, hol vagy. – Nem kell tudnod, hol vagyok, Hardin. – Maradj itt! – erősködik. Ha teljesen őszinte vagyok, be kell ismernem, hogy tényleg itt szeretnék maradni vele. Legszívesebben elmondanám neki, hogy mindennél jobban szeretem, de nem tehetem. Nem hagyom, hogy megint behúzzon a csőbe. Nem leszek többé olyan lány, aki hagyja, hogy a fiúk szívassák, és kényükre-kedvükre játszadozzanak vele. Felemelem a két táskát, és tudom, mit kell mondanom, hogy ne kövessen. – Noah és az anyám vár rám, úgyhogy mennem kell – hazudom neki, és kisétálok az ajtón. Nem jön utánam, én meg nem nézek hátra, mert nem akarom látni a fájdalmát.

Ötödik fejezet Beülök a kocsiba. Nem sírok, pedig arra számítottam, hogy egy jó darabig itatni fogom az egereket. Csak ülök, és bámulok kifelé az ablakon. A hó a szélvédőhöz tapad, és eltüntet a világ szeme elől. A viharos szél felkavarja a havat, és teljesen befedi a kocsimat. Úgy érzem, mintha egy búvóhelyen lennék, és a hótakaró távol tarthatná tőlem a kegyetlen valóságot. Még mindig nem fogom fel, hogy Hardin bejött a lakásba, amíg ott voltam. A szívem mélyén reménykedtem ebben, és örülök, hogy így történt. A találkozás nem enyhítette a fájdalmamat, mégis segített egy kicsit rajtam. Most legalább megpróbálhatok továbblépni, és magam mögött hagyni az életemnek ezt a borzalmas időszakát. Jó lenne, ha hinni tudnék neki, amikor azt mondja, hogy szeret, de éppen a hiszékenységem miatt kerültem ebbe a helyzetbe. Valószínűleg azért viselkedett így, mert látta, hogy már nincs fölöttem uralma. Változna valami, ha kiderülne, hogy tényleg szeret? Akkor sem teheti jóvá a sok gúnyolódást, a kérkedést, a hazugságokat. Semmit, amit elkövetett ellenem. Bárcsak megengedhetném magamnak, hogy egyedül fizessem ezt a lakást, és kipenderítsem belőle Hardint! Semmi kedvem visszamenni a kollégiumba, megszokni egy új szobatársat, és megint közös fürdőben zuhanyozni. Miért egy hazugsággal kezdődött minden? Ha más módon találkozunk, akkor most a lakásban lennénk, és a heverőn nevetgélnénk, vagy a hálószobában csókolóznánk. Ehelyett itt ülök a kocsimban, és fogalmam sincs, hová menjek. Amikor beindítom az autót, az ujjaim már elgémberedtek a hidegtől. Miért nem nyáron lettem hajléktalan? Megint Catherine-nek érzem magam, de most nem az Üvöltő szelek Catherine-jével, hanem inkább A klastrom titka Catherine-jével tudok azonosulni, aki kénytelen magányosan útra kelni egy nagy megrázkódtatás után. Igaz, én nem egy hetvenmérföldes útra kényszerülök, miután megaláztak és kidobtak a vendéglátóm házából, de akkor is át tudom élni a hősnő fájdalmát. Nehéz eldönteni, Hardin ki lenne ebben a regényben. Egyrészt olyan okos és szellemes, mint Henry, és legalább annyira ismeri a könyveket, mint én. De Henry sokkal kedvesebb Hardinnál, ezért inkább az arrogáns és goromba Johnra emlékeztet. Miközben céltalanul bolyongok a városban, rájövök, hogy Hardin szavai sokkal nagyobb hatással voltak rám, mint gondoltam. Amikor könyörgött, hogy maradjak, majdnem sikerült összeforrasztania a lelkem széttört darabjait. De csak azért, hogy újra összetörje. Biztosan tudom, hogy csak azért akart maradásra bírni, hogy bebizonyítsa magának, milyen hatalma van fölöttem. Ezért bombáz SMS-ekkel és hívásokkal amióta elhagytam a lakást. Ráveszem magam, hogy bemenjek az egyetemre, és letegyem az utolsó vizsgámat a téli szünet előtt. A vizsga alatt végig kívülállónak érzem magam. Olyan hihetetlennek tartom, hogy a többiek észre sem veszik a szívemet-lelkemet hasogató fájdalmat. Egy hamis mosollyal és néhány udvarias szóval mindent leplezni lehet. Felhívom anyát, és megérdeklődöm, sikerült-e új kollégiumot szereznie nekem. Csak annyit válaszol, hogy „nem”, és leteszi a telefont. Egy darabig céltalanul bolyongok a kocsival, és egyszer csak egy saroknyira találom magam a Vance-től. Megnézem az időt. Te jó ég, már öt óra! Nem

akarom megint kihasználni Landon kedvességét, és náluk tölteni az éjszakát. Tudom, hogy nem bánná, de nem illik Hardin családját belekeverni ebbe az egészbe, ráadásul az a ház túl sok emléket ébreszt bennem. Képtelen lennék most elviselni. Végighajtok egy utcán, ahol motelek sorakoznak, és megállok az egyik előtt, ami elég bizalomgerjesztőnek tűnik. Még sosem aludtam motelben, de most egyszerűen nem tudok máshová menni. A pult mögött álló alacsony férfi barátságosnak tűnik, amikor rám mosolyog, és elkéri a jogosítványomat. Néhány perc múlva átnyújt egy kulcskártyát meg egy papírlapot, rajta a wifikóddal. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyű kivenni egy szobát. A hely egy kicsit drága, de nem akarok egy olcsó helyen megszállni, és veszélyeztetni a testi épségemet. – Végig a járdán, aztán balra – magyarázza a mosolygós férfi. Megköszönöm neki, kilépek a hidegbe, és átállok a kocsival a szobám elé, hogy ne kelljen cipekednem. Ide jutottam egy meggondolatlan, önző fiú miatt. Egy motelben kell aludnom, és minden holmim a csomagtartóban van, két táskába gyűrve. Senkire sem számíthatok, és fogalmam sincs, mi lesz velem holnap. Pedig mindig büszke voltam arra, hogy mindent jó előre megtervezek, és semmi sem érhet váratlanul… Felkapom a táskáimat, bezárom a kocsit, ami egy roncsnak tűnik a mellette pöffeszkedő BMW-hez képest. Amikor azt hiszem, a napom már nem lehet rosszabb, az egyik táska kicsúszik a kezemből, és a járdára esik. Néhány könyv és ruhadarab szétszóródik a nedves hóban. Lehajolok, és a szabad kezemmel összeszedem őket. Nem merem megnézni, melyik könyv lett havas. Nem tudnám elviselni, ha ma még egy másik féltve őrzött kincsem is tönkremenne. Nem elég, hogy a szívem romokban hever? – Hadd segítsek, hölgyem – szólal meg egy férfihang mögöttem, és egy kéz lenyúl, hogy segítsen nekem. – Tessa? Meglepődve nézek fel, és meglátok egy kék szempárt meg egy aggódó arcot. – Trevor? – kérdezem, pedig tudom, hogy ő az. Felállok, és körülnézek. – Mit keresel itt? – Ezt én is kérdezhetném – mosolyog válasz helyett. – Hát… Én… – Zavartan beleharapok az ajkamba. Szerencsére Trevor folytatja, és nem kell magyarázkodnom. – Szerelik nálam a vízvezetéket, úgyhogy most itt lakom. – Trevor lehajol, összeszedi néhány holmimat, és felvont szemöldökkel a kezembe nyomja az Üvöltő szelek ázott példányát. Aztán vizes pulóverek következnek, majd előkerül a hóból a Büszkeség és balítélet. – Hát, ez elég rossz állapotban van – állapítja meg sajnálkozva. Most már tudom, hogy az univerzum kegyetlen játékot játszik velem. – Sejtettem, hogy szereted a klasszikusokat – közli Trevor barátságos mosollyal, és elveszi tőlem a táskákat. Egy bólintással köszönetet mondok neki, majd becsúsztatom a kártyát az ajtóba, és belépek a szobába. Hideg van, ezért azonnal a radiátorhoz lépek, és felcsavarom a fűtést. – Az ember azt hinné, hogy ennyi pénzért nem spórolnak az árammal – húzza el a száját Trevor, és leteszi a táskákat. Elmosolyodom, és megint bólintok. Megfogom a vizes ruhákat, és a zuhanyfüggöny rúdjára

teregetem őket. Amikor visszajövök a nappaliba, kínos csend telepszik ránk. Egy szinte ismeretlen személlyel vagyok egy idegen szobában. – Közel van a lakásod? – kérdezem, hogy megtörjem a csendet. – A házam. Igen, körülbelül egy mérföldnyire. Szeretek közel lakni a munkahelyemhez, mert így biztosan nem kések el. – Jó ötlet. – Nekem is ezt kéne tennem. Trevor furcsán néz ki lezser öltözékben. Eddig csak öltönyben láttam, de most egy szűk farmert meg egy piros pulóvert visel, és máskor mindig gondosan zselézett haja kócosan hullik a homlokába. – Szerintem is. És… Egyedül vagy? – érdeklődik Trevor, de rögtön zavarba is jön. – Igen, egyedül vagyok. – Fogalma sincs, mennyire, teszem hozzá magamban. – Nem akarok kíváncsiskodni, csak azért kérdeztem, mert úgy vettem észre, a barátod nem nagyon kedvel. – Halkan felnevet, és hátrasimítja a fekete haját. – Hardin senkit sem kedvel… Úgyhogy nem kell megsértődnöd. – Lenézek a kezemre, és piszkálni kezdem a körmömet. – Egyébként már nem a barátom. – Sajnálom. Azt hittem, jártok. – Igen… Úgy volt. Illetve valahogy úgy… Tényleg jártunk? Hardin szerint igen, de Hardin sok mindent mondott. – Akkor meg pláne ne haragudj! Mindig rosszat mondok – teszi hozzá nevetve. – Semmi baj. Nem mondtál rosszat – nyugtatom meg, és kipakolom a maradék holmit a táskából. – Akarod, hogy elmenjek? Nem szeretnék tolakodó lenni. – Félig már az ajtó felé fordul, mintha így akarná tudtomra adni, hogy komolyan gondolja. – Nem, nem. Maradj nyugodtan. Persze, csak ha akarsz, mert nem muszáj – hadarom zavartan. Mi a bajom? Miért hebegek-habogok össze-vissza? – Oké, akkor maradok – mondja Trevor, és az asztal mellett lévő székre telepszik. Én is keresek magamnak egy ülőhelyet, és végül az ágy szélére ülök. Elég távol vagyok tőle, és csak most tűnik fel, milyen nagy a szoba. – Hogy érzed magad a Vance-nél? – kérdezi, és ujjával köröket rajzol az asztalra. – Imádom. Nem is gondoltam, hogy ilyen jó lesz. Nekem ez egy igazi álommunka. Remélem, az egyetem elvégzése után felvesznek állandóra. – Szerintem előbb is. Christian nagyon kedvel téged. Valamelyik nap egész ebédidő alatt arról a kéziratról áradozott, amit visszaküldtél neki. Azt mondja, jó szemed van, és nála ez komoly elismerést jelent. – Tényleg ezt mondta? – Elmosolyodom. Furcsa érzés megint mosolyogni. – Igen. Különben miért hívott volna el a konferenciára? Csak négyen megyünk. – Négyen? – csodálkozom. – Igen. Én, te, Christian és Kim. – Nem tudtam, hogy Kim is jön. – Nagyon remélem, Mr. Vance nem csak azért hívott meg, mert úgy érezte, kötelessége kivételezni Hardin barátnőjével, illetve a legjobb barátja fiával. – Christian nem bírna ki nélküle egy hétvégét – viccelődik Trevor. – Persze az irodavezetői képességei miatt.

Egy újabb halvány mosollyal értékelem a humoros megjegyzését. – Persze, értem. És te miért mész? – szalad ki a számon a kérdés, de rögtön meg is bánom. Hogy lehetek ilyen tapintatlan? – Mármint, miért kell ott lenned, amikor pénzügyes vagy – próbálom kiküszöbölni a csorbát. – Semmi baj, értem, mire gondolsz. A könyvmolyok nem szeretik, ha egy élő számológép is téblábol körülöttük. – Trevor vicces arcot vág, mire elnevetem magam. Őszintén. – Christian nemsokára nyit egy második irodát Seattle-ben, és találkozunk egy lehetséges befektetővel. Aztán kiadó irodákat nézünk meg, és szeretné tudni, hogy jó üzletet köt a bérlővel. Kimberly meg arra figyel, hogy a kiszemelt épületek megfelelnek-e az igényeinknek. – Az ingatlanbérlésben is otthon vagy? – A szoba végre felmelegedett, ezért leveszem a cipőmet, és magam alá húzom a lábam. – Nem, csak értek a számokhoz – dicsekszik Trevor. – Egyébként jól fogjuk érezni magunkat. Seattle gyönyörű hely. Voltál már ott? – Igen, a kedvenc városom. Nem mintha sok közül választhatnék… – Én sem. Ohióból származom, és eddig nem sok helyen jártam. Ohióhoz mérve Seattle olyan, mint New York. Azon kapom magam, hogy kíváncsi leszek, és szeretnék többet megtudni Trevorról. – És mi vett rá, hogy Washington államba gyere? – Utolsó éves voltam a középiskolában, amikor anyám meghalt, és egyszerűen el kellett jönnöm. Annyi látnivaló van a világban, nem? A halála előtt megígértem neki, hogy nem fogom az életemet abban a szörnyű városban tölteni, ahol mi éltünk. Az a nap volt az életem legjobb és legrosszabb napja, amikor felvettek a washingtoni egyetemre. – A legrosszabb? – csodálkozom. – Pont aznap halt meg. Ugye, milyen furcsa? – Trevor szomorúan rám mosolyog. Nagyon aranyos, ahogy a szája csak félig görbül felfelé. – Sajnálom. – Ne sajnáld! Egyike volt azoknak az embereknek, akik nem erre a világra valók, mert túlságosan jók. A családom így is több időt kapott arra, hogy vele legyen, mint megérdemelte volna. Nem változtatnék semmit a történteken – jelenti ki. Aztán igazi mosoly jelenik meg az arcán, és rám mutat. – Na és te? Te örökre itt fogsz maradni? – Nem. Mindig Seattle-be akartam költözni. De mostanában megfordult a fejemben, hogy talán még távolabbra megyek – ismerem be. – Igazad van. Utazz csak minél többet, és nézz meg annyi helyet, amennyit tudsz! Egy ilyen nőt nem szabad dobozba zárni. – Valószínűleg észreveszi, hogy furcsa arcot vágok, mert gyorsan hozzáteszi: – Elnézést… Úgy értettem, hogy annyi mindent tudnál csinálni. Látom rajtad, hogy sok mindenhez tehetséged van. Kár mentegetőznie, mert egyáltalán nem zavart, amit mondott. Boldoggá tett, hogy nőnek nevezett. Egész életemben gyereknek éreztem magam, mert mindig úgy kezeltek. Trevor csak egy barátom, egy új barátom, de nagyon örülök a társaságának ezen a borzalmas napon. – Vacsoráztál már? – kérdezem.

– Még nem. Éppen azon törtem a fejem, hogy rendelek egy pizzát, és akkor nem kell kimennem ebben a hóviharban – mondja nevetve. – Elfelezünk egyet? – ajánlom fel. – Rendben – bólint, és elmosolyodik. Már régen nem nézett rám senki ilyen kedvesen.

Hatodik fejezet Hardin Az apám szörnyen ostoba arcot vág, mint mindig, amikor határozottnak és ellentmondást nem tűrőnek akar látszani. A hatás kedvéért keresztbe tett kézzel áll az ajtóban, elállva a bejáratot. – Nem fog idejönni, Hardin. Tudja, hogy itt megtalálod. Legszívesebben kiverném a fogait, de inkább beletúrok a hajamba. Felszisszenek, amikor a hajszálak a sérült bőrömhöz érnek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély sebeket szerzek, amikor belevágok a falba. De ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit belül érzek. A lelki fájdalom sokkal rosszabb. – Fiam, szerintem egy kicsit békén kéne hagynod. Kinek képzeli magát? – Békén hagynom? Nem békére van szüksége, hanem arra, hogy hazajöjjön! – kiabálom. A szomszédban lakó idős nő megfordul, és ránk bámul. Felemelem a karom, és kérdőn nézek rá. – Légy szíves, ne legyél udvariatlan a szomszédaimmal! – figyelmeztet az apám. – Akkor mondd meg nekik, hogy törődjenek a saját dolgukkal! – Biztos vagyok benne, hogy ezt hallotta a vén szatyor. – Szia, Hardin – sóhajt fel az apám, és becsukja az ajtót. – A francba! – fakadok ki dühösen. Egy darabig fel-alá járkálok a kis verandán, aztán visszamegyek a kocsihoz. Hol a pokolban van? Nem csak haragszom, hanem aggódom is érte. Egyedül van, és fél? Hát persze, hogy nem fél. Valószínűleg most veszi számba, hogy miért gyűlöl. Sőt, pontokba szedve leírja az indokait. Mindig mindent uralni akar… Azelőtt megőrjítettek az ostoba listái, de most nagyon szeretném látni, ahogy szorgosan lekörmöli a legfeleslegesebb dolgokat is. Elképzelem, ahogy nagy igyekezetében telt alsó ajkába harap, és összeráncolja a homlokát, amitől az arca komolynak tűnik, és még aranyosabbnak. Bárcsak láthatnám… De most, hogy Noah-val meg az anyjával van, a halvány reményem is szertefoszlott. Ha az anyjának sikerül meggyőznie, hogy Noah jobban illik hozzá, mint én, akkor megint azé a kardigános stréberé lesz. Újra felhívom, de huszadszor is a hangpostafiókja válaszol. Jóságos ég, hogy én mekkora idióta vagyok! Miután egy órán át keresem minden könyvtárban és könyvesboltban, végre hazamegyek. Talán felbukkan. Talán hazajön… Tudom, hogy nem fog. De mi van, ha mégis? Fel kell takarítanom a felfordulást, amit csináltam, és vennem kell új edényeket, mert mindent a falhoz vágtam. Hátha mégis hazajön. Egy férfihang hasít a levegőbe, és valósággal beleremegnek a csontjaim. – Hol vagy, Scott? – Láttam, hogy elment a bárból. Itt kell lennie – jelenti ki egy másik férfi. A padló hideg, amikor kimászom az ágyból. Először azt hittem, apu jött meg a barátaival, de már tudom, hogy tévedtem. – Gyere ki! Gyere elő, ne bujkálj! – kiált fel a legmélyebb hangú férfi, aztán egy hatalmas reccsenést hallok.

– A férjem nincs itthon – szólal meg anyu, amikor a lépcső aljára érek, és mindenkit látok. Az anyámat és négy férfit. – Nocsak, nocsak… – mondja a legmagasabb férfi. – Nem is tudtuk, hogy Scottnak ilyen szemrevaló felesége van. – A férfi megragadja anyám karját, és felrántja a heverőről. Anyám kétségbeesetten összefogja a mellén a blúzát. – Kérem… Nincs itthon. Ha tartozik maguknak, megadom. Mindent elvihetnek a házból. Mondjuk a tévét… De a férfi csak elvigyorodik. – Egy tévét? Nincs szükségem az átkozott tévére! Nézem, ahogy anyám vergődik, és megpróbál szabadulni a férfi szorításából. Mint az a hal a horgon, amit nemrég fogtam. – Vannak ékszereim… Nem sok, de… Kérem… – Fogd be a pofád! – förmed rá a negyedik férfi, és pofon vágja. – Anya! – kiáltok fel, és beszaladok a nappaliba. – Hardin… Menj fel! – szól rám ijedten anyám. De nem fogom itthagyni ezekkel a rossz emberekkel. – Tűnj innen, te kis semmirekellő! – förmed rám az egyik, és olyan erővel lök meg, hogy a padlóra esem. – Tudod, mi a gond, ribanc? Az, hogy a férjed ezt művelte velem – mordul az anyámra, és a felhasadt fejbőrére mutat. – És mivel ő nincs itt, most veled fogunk szórakozni. – A férfi elvigyorodik, mire anyám rugdalni kezdi a lábával. – Hardin, menj fel… Most rögtön! – rivall rám. Miért rám haragszik? – Szerintem a kissrác nézni akarja – röhögi a sebesült férfi, és a heverőre dobja anyámat. Felriadok, és felülök az ágyban. A rohadt életbe… Mindig visszajönnek, és egyre rosszabbak ezek a rémálmok. Pedig már annyira megszoktam, hogy elmaradtak, és tudtam aludni. Ez Tess miatt volt, csak miatta. De most itt vagyok hajnali négykor, a véres lepedőn, amit összemaszatolt az öklömből szivárgó vér, és szörnyű fejfájás kínoz a rémálom miatt. Lehunyom a szemem. Megpróbálok úgy tenni, mintha Tessa itt lenne, és reménykedem, hogy megint a szememre jön az álom.

Hetedik fejezet – Tess… Ébredj fel, bébi – súgja a fülembe Hardin, és megcsókol a fülem alatt. – Olyan gyönyörű vagy, amikor ébredezel. Elmosolyodom, és a hajánál fogva magamhoz húzom a fejét. Összedörgölöm az orrunkat, mire felnevet. – Szeretlek – mondja, és az ajkamra szorítja a száját. Miért nem érzem az érintését? – Hardin? – kérdezem. – Hardin? A képe lassan szertefoszlik, és eltűnik mellőlem… Kinyitom a szemem, és a valóságban találom magam. Az ismeretlen szoba koromsötét, és egy pillanatig nem is fogom fel, hol vagyok. Aztán rájövök: egy motelszobában. Egyedül. Lekapom a mobilt az éjjeliszekrényről, és megnézem a kijelzőt. Hajnali négy óra. Letörlöm a könnyeimet, és lehunyom a szemem, hátha vissza tudok térni Hardinhoz, még ha csak álmomban is. Amikor megint felébredek, hét óra van. Belépek a zuhany alá, és megpróbálom élvezni a forró vizet, mert kényelmesen ellazít. Megszárítom a hajam, és kisminkelem magam. Ma először érzem úgy, hogy normálisan nézek ki. Meg kell szabadulnom ettől a… ettől a borzalomtól, ami a lelkemben kavarog. Mivel nem tudom, hogyan kell, követem anyám példáját, és festek magamnak egy tökéletes arcot, amivel leplezem a valóságot. Mire végzek a sminkeléssel, kipihentnek, sőt kifejezetten szépnek látom magam a tükörben. Besütöm a hajam, és előkotrom a táskából a fehér ruhámat. Te jóságos ég! Még jó, hogy van vasaló a szobában. Hideg van ehhez a ruhához, ami a térdemig sem ér, de nem leszek sokáig a szabadban. Kiválasztok egy egyszerű fekete, lapos talpú cipőt, és a ruhával együtt az ágyra készítem. Mielőtt felöltözöm, átpakolom a táskáimat, hogy nagyobb rend legyen bennük. Remélem, anyám hamarosan hív, és jó híreket közöl a kollégiummal kapcsolatban. Ha nem, akkor még egy darabig itt kell maradnom, és hamar elfogy a kis pénzem. Talán inkább keresnem kéne egy saját helyet. Lehet, hogy megengedhetnék magamnak egy kis lakást a kiadó közelében. Kilépek az ajtón, és örömmel látom, hogy a hó nagy része elolvadt a reggeli napsütésben. Kinyitom a kocsim ajtaját, és Trevor pont ekkor lép ki a szobájából, ami kettővel odébb van. Fekete öltönyt és zöld nyakkendőt visel. Nagyon összeszedett és elegáns. – Jó reggelt! Segítettem volna, miért nem kértél meg? – mondja, amikor meglátja a táskákat a kezemben. Tegnap este, miután megettük a pizzát, egy darabig még tévéztünk, és egyetemi történetekkel szórakoztattuk egymást. Neki persze sokkal több sztorija volt, mivel már végzett. Szívesen hallgattam, mert tudtam, hogy nekem is ilyen élményeket kellett volna átélnem. Ez elszomorított, mert már rájöttem, hogy nem lett volna szabad olyan emberekkel buliznom, mint Hardin. Miért nem kerestem magamnak egy kisebb, de megbízható baráti társaságot? Minden más lett volna és sokkal jobb. – Jól aludtál? – kérdezi Trevor, és előveszi a kulcsait a zsebéből. Egy halk kattanás, és a BMW motorja beindul. Hát persze, hogy az övé a BMW.

– A kocsid magától elindul? – kérdezem nevetve. Feltartja a kulcsot. – Ez indítja el. – Hát persze – mosolygok gúnyosan. – Nagyon kényelmes – védekezik. – Nem inkább felvágós? – Egy kicsit – ismeri be nevetve. – De akkor is nagyon kényelmes. Ma is gyönyörű vagy, mint mindig. Beteszem a táskákat a csomagtartóba. – Köszönöm. Nagyon fázom – közlöm vele, és beülök az autóba. – Viszlát a kiadóban, Tessa! – Felemeli a kezét, és ő is beszáll a BMW-jébe. A napsütés ellenére hideg van, ezért minél előbb el akarom indítani a kocsit, hogy bekapcsolhassam a fűtést. De csak egy halk kerregést hallok, amikor elfordítom a slusszkulcsot, és a motor nem indul be. A szemöldökömet ráncolva újra próbálkozom, de ugyanaz a végeredmény. – Na, most már elég volt! – fakadok ki hangosan, és ütögetni kezdem a kormánykereket. Harmadszor is nekigyürkőzöm, de semmi sem történik. Most már a kerregést sem hallom. Felnézek, és hálát adok az égnek, hogy Trevor még itt van. Leengedi az ablakát, én meg kényszeredetten nevetek a saját szerencsétlenségemen. – El tudnál vinni? – kérdezem. – Persze – mondja bólintva. – Azt hiszem, tudom, hová mész… – teszi hozzá nevetve. Kiszállok a kocsimból. A rövid út alatt bekapcsolom a mobilomat. Meglepő módon nem kaptam új SMS-eket Hardintól. Van viszont néhány hangüzenetem, de nem tudom, hogy tőle vagy anyámtól. Nem merem meghallgatni egyiket sem, ezért inkább egy SMS-ben érdeklődöm anyámtól, hogy mit intézett a kollégiummal kapcsolatban. Trevor a kiadó kapujában tesz le, hogy ne kelljen a hidegben gyalogolnom. Milyen figyelmes. – Nagyon frissnek nézel ki. – Kimberly mosolyogva üdvözöl, amikor bemegyek az előtérbe, és felkapok egy fánkot az asztalról. – Kicsit jobban érzem magam – válaszolom, és öntök magamnak kávét. – Készen állsz a holnapra? Már alig várom, hogy elutazzunk a hétvégére. Seattle-ben fantasztikus boltok vannak, és amíg Mr. Vance meg Trevor tárgyal, addig mi vásárolgathatunk. Na és… beszéltél Hardinnal? Egy kis habozás után úgy döntök, hogy elmondom neki az igazat, mert úgyis rá fog jönni. – Nem. Sőt, tegnap elköltöztem a lakásunkból – közlöm vele, mire elkomorodik. – Sajnálom, Tessa. Idővel könnyebb lesz. Remélem, igaza van. A napom a vártnál gyorsabban telik, és korán befejezem a kéziratot. Izgatott vagyok, hogy Seattle-be utazhatok, és remélem, hogy megfeledkezem Hardinról, ha csak egy kis időre is. Hétfőn lesz

a születésnapom, amit egyáltalán nem várok. Ha nem omlik minden így össze, akkor kedden Angliába mennék Hardinnal. Nem akarom az anyámmal tölteni a karácsonyt. Remélhetőleg addigra már sikerül visszakerülnöm a kollégiumba, ami valószínűleg üres lesz az ünnepek alatt. Ki kell találnom valami jó ürügyet, hogy miért nem megyek haza. Tudom, hogy karácsony van, és nem szép dolog magára hagyni anyámat, de nem vagyok ünnepi hangulatban. A munkanap vége felé anyám küld egy SMS-t, amelyben közli, hogy a kollégiumtól még nem kapott választ. Remek. Még egy éjszakát a motelben kell töltenem, mielőtt holnap Seattle-be megyek. Egyáltalán nem vicces, hogy egyik helyről a másikra kell hurcolkodnom. Már készülődöm, amikor rájövök, hogy nem az én kocsimmal jöttem be dolgozni. Remélem, Trevor még nem ment el. – Akkor, viszlát holnap. Itt találkozunk, és Christian sofőrje visz minket Seattle-be – búcsúzik tőlem Kimberly. Mr. Vance-nek van sofőrje? Hát persze. Amikor kilépek a liftből, meglátom Trevort, aki az egyik fekete fotelban üldögél az előcsarnokban. A fekete bőr és a fekete öltöny még jobban kihangsúlyozza a világoskék szemét. Nagyon jól néz ki. – Nem tudtam, hogy szükséged van-e a fuvarra, és nem akartalak az irodádban zavarni – fogad, amikor odaérek hozzá. – Köszönöm, nagyon kedves tőled. Ha visszaérek a motelba, felhívok egy szerelőt, hogy nézze meg a kocsimat. – Kicsit melegebb van, mint reggel, de még mindig elég hideg a levegő. – Megvárhatom veled, ha akarod. Nálam végeztek a vízvezetékkel, úgyhogy ma már nem alszom a motelben, de megvárom a szerelőt, ha… – Trevor hirtelen elhallgat, és a szeme tágra nyílik. – Mi a baj? – kérdezem, és követem a pillantását. Meglátom Hardint, aki a kocsijának támaszkodva áll a parkolóban, és haragtól szikrázó szemmel mered Trevorra meg rám. Úgy érzem, eláll a lélegzetem, és nem kapok levegőt. Pedig már azt hittem, nem lehet rosszabb. – Mit keresel itt, Hardin? – vonom kérdőre, és elindulok felé. – Mivel nem válaszolsz a hívásaimra, nem maradt sok választásom – válaszolja. – Jó oka van annak, hogy nem veszem fel a telefont, ha hívsz. Nem bukkanhatsz csak így fel a munkahelyemen! – kiáltok rá felháborodottan. Trevor kényelmetlenül feszeng, és látszik rajta, hogy aggasztja Hardin jelenléte, de mellettem marad. – Jól vagy? Szólj, ha mehetünk. – Hová? – kérdezi Hardin felbőszült arccal. – Trevor visszavisz a motelbe, mert reggel nem indult el a kocsim. – Motelbe! – Most már Hardin is felemeli a hangját. Mielőtt megállíthatnám, a gallérjánál fogva megragadja Trevort, és egy piros teherautónak szorítja. – Hardin! Hagyd abba! Engedd el! Nem együtt lakunk! – hadarom. Nem értem, miért magyarázkodom neki, de nem akarom, hogy bántsa Trevort.

Hardin elengedi Trevor gallérját, de továbbra is fenyegetően mered a szemébe, és egészen közel hajol hozzá. – Hagyd békén, méghozzá azonnal! – Megragadom Hardin vállát, mire egy kicsit megnyugszik. – Tartsd magad távol Tessától – sziszegi Trevor arcába, alig néhány centiméter távolságból. Trevor fehér, mint a fal. Már megint belekevertem valakit a zűrös ügyeimbe. Pedig Trevor teljesen ártatlan, és nem érdemli meg, hogy Hardin így bánjon vele. – Ne haragudj – nézek Trevorra mentegetőzve. – Semmi baj. Szükséged van még a fuvarra? – érdeklődik. – Nem! – válaszol helyettem Hardin. – De igen – jelentem ki határozottan. – Csak egy percet kérek. Trevor bólint, és a kocsijához megy, hogy tudjunk Hardinnal beszélgetni. Igazi gentlemanként viselkedik.

Nyolcadik fejezet – El sem tudom hinni, hogy egy motelben szálltál meg. – Hardin beletúr a hajába. – Igen… Én sem hittem volna, hogy ez lesz… – Maradj a lakásban. Én majd visszamegyek a diákházba, vagy kitalálok valamit. – Nem. – Arról szó sem lehet. – Ne legyél már ilyen ellenséges. – Hardin megdörzsöli a homlokát. – Ellenséges? Ezt komolyan mondod? Kezdjük ott, hogy nem is lenne szabad szóba állnom veled. – Csillapodj le, kérlek. Mi a baja a kocsidnak? És az a fickó miért szállt meg a motelben? – Fogalmam sincs, mi a baja a kocsimnak! – Ingerülten felsóhajtok. Semmi köze hozzá, miért töltötte Trevor az éjszakát a motelben. – Majd megnézem. – Nem! Fel fogok hívni egy szerelőt. Most pedig menj el. – Követlek a motelig. – Hardin az út felé int a fejével. – Nem hagynád abba végre? – mordulok fel dühösen, de Hardin csak megcsóválja a fejét. – Mi ez? Valami újabb játék? Kíváncsi vagy, meddig feszítheted a húrt? Hardin hátralép, mintha meglöktem volna. Trevor a kocsijában vár rám. – Nem. Nem erről van szó. Hogy gondolhatsz ilyet rólam, azok után, amit tettem? – Fején találtad a szöget, Hardin. Mi mást gondolhatnék rólad, azok után, amit tettél? – Majdnem elnevetem magam, annyira abszurd, hogy pont így fogalmaz. – Csak azt szeretném, ha szóba állnál velem. Hiszem, hogy meg tudjuk beszélni – kezdi a győzködést. Amióta ismerem, annyiszor átvert már, hogy nem tudom megállapítani, mikor mond igazat, vagy mit gondol valójában. – Tudom, hogy neked is hiányzom… – jelenti ki Hardin, és a kocsijának támaszkodik. Megáll az eszem! Hogy lehet ennyire öntelt és magabiztos? – Azt akarod hallani tőlem, hogy hiányzol? Hát persze, hogy hiányzol. De tudod, mi a helyzet? Igazából nem is te hiányzol, hanem az a személy, akinek hittelek. Most viszont nem tudom, ki vagy valójában, és nem akarok foglalkozni veled! – kiáltom magamból kikelve. – Mindig tudtad, ki vagyok valójában! Most is tudod, hogy végig önmagamat adtam! – harsogja. Miért van az, hogy valahányszor beszélünk, kiabálás lesz a vége? Azért, mert az őrületbe kerget. – Nem! Már egyáltalán nem hiszem ezt. Ha tudnám, akkor… – Gyorsan elhallgatok, mielőtt beismerem, hogy meg akarok neki bocsátani. Az egy dolog, hogy mit szeretnék csinálni, de sokkal fontosabb, hogy tudom, mit nem szabad csinálnom. – Akkor? – kérdezi Hardin. Hát persze… Erősködik, mert tudni akarja, mit hallgatok el. – Semmi. Most menj el! – Tess… El sem tudod képzelni, milyen borzalmas volt nekem az utóbbi néhány napban. Nem tudok aludni, képtelen vagyok élni és mozogni nélküled. Tudnom kell, hogy van-e esély arra… Nem bírom tovább, és félbeszakítom. – Milyen volt neked? – Hogy lehet ennyire önző? – Szerinted nekem milyen volt, Hardin?

Képzeld el, milyen lehetett, amikor néhány óra alatt széthullott az életem. Annyira szerettem valakit, hogy miatta mindent feladtam, aztán rádöbbentem, hogy csak egy trófea, egy fogadás voltam neki. Szerinted milyen érzés volt? – Egy lépéssel közelebb megyek hozzá, és idegességemben hadonászni kezdek. – Milyen érzés volt megszakítani a kapcsolatot az anyámmal egy olyan ember miatt, aki később a sárba taposott? Milyen lehet most egy motelszobában dekkolnom, mert nincs hol laknom? És vajon mennyire zavar, hogy nem tudok továbblépni, mert állandóan felbukkansz az életemben? Egyszerűen nem fogod fel, mikor kell leállni! Hardin nem szólal meg, ezért folytatom a kirohanásomat. A szívem mélyén úgy érzem, hogy túl kemény vagyok vele, de aztán eszembe jut az árulása. Megérdemli, amit kap! – Úgyhogy most ne próbálj panaszkodni, hogy milyen nehéz neked, mert te tehetsz mindenről. Mindent tönkretettél, mert te ilyen vagy. Tudod, mit? Nem sajnállak… Illetve igen! Sajnállak, mert sosem leszel boldog. Egész életedben magányos leszel, és ezért szánalomra méltó vagy. Én majd továbblépek, találkozom egy kedves férfival, aki rendesen bánik velem. Összeházasodunk, és gyerekeink születnek. Én boldog leszek. A hosszú beszéd után kifulladok, és elhallgatok. Hardin piros szemmel, tátva maradt szájjal néz rám. – Tudod, mi az egészben a legrosszabb? Az, hogy figyelmeztettél. Megmondtad, hogy tönkre fogsz tenni, de én nem hallgattam rád. – Hiába igyekszem, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Végigcsorognak az arcomon, és a smink csípni kezdi a szememet. – Én… Nagyon sajnálom… Most elmegyek – motyogja Hardin. Teljesen összetörtnek és legyőzöttnek tűnik. Pontosan így akartam látni, most mégsem tudok örülni, és nem érzek elégtételt. Talán megbocsátottam volna neki az elején, ha elmondja az igazat. Talán még akkor is, miután lefeküdtünk. De ő tovább titkolózott, és le akarta fizetni a barátait, hogy hallgassanak. Aztán úgy próbált csapdába csalni, hogy ragaszkodott a közös bérleti szerződéshez. Az emberek általában nem felejtik el az első szexuális együttlétüket valakivel, aki fontos nekik. De Hardin még ezt is elrontotta. Trevor kocsijához futok, és beszállok. A ventilátor az arcomba vágja a forró levegőt. Trevor nem szólal meg, és megint hálás vagyok a tapintatos viselkedéséért. Csendben érkezünk meg a motelhez, ahol kitesz, és elbúcsúzik tőlem. A nap lassan lebukik a látóhatár mögé. Ideje lefekvéshez készülődnöm. Rászánom magam egy forró zuhanyra. Nem tudom kiverni a fejemből Hardin pillantását, amikor elhátrált tőlem, és beszállt a kocsijába. Valahányszor lehunyom a szemem, látom az arcát magam előtt. A távozása óta nem csörgött a telefonom. Volt egy ostoba elképzelésem, hogy működhet a kapcsolatunk. A kettőnk közötti különbségek meg az indulatos természete ellenére… Illetve mindkettőnk indulatos természete ellenére, azt hittem, megleszünk együtt. A végén, nem is tudom, hogyan sikerül elaludnom, de szerencsére egy idő után elnyom az álom. Másnap reggel elfog az idegesség, mert még sosem vettem részt üzleti konferencián. Ráadásul este teljesen kiment a fejemből, hogy meg kell csináltatni a kocsimat. Kikeresem a legközelebbi szerelőműhely számát, és felhívom őket. Valószínűleg fizetnem kell majd, hogy hétvégén is náluk maradhasson a kocsi, de most ez a legkisebb gondom. Egy barátságos férfihang szól bele a telefonba.

Nem említem a hétvégi felárat, hátha nem foglalkoznak vele, és nem lesznek emiatt plusz költségeim. Nekilátok a készülődésnek. Besütöm a hajam, és a szokásosnál több sminket teszek fel. A tengerészkék ruhát választom, amit még nem viseltem, és azért vettem, mert tudtam, hogy Hardinnak tetszeni fog az idomaimra simuló vékony anyag. A ruha egyébként egyáltalán nem kihívó. Combközépig ér, és hosszú ujjú, de nagyon jól áll rajtam. Gyűlölöm, hogy mindenről ő jut az eszembe. A tükör előtt állva elképzelem, hogyan bámulna rám. Kitágulna a pupillája, megnyalná a száját, aztán a foga közé venné a piercingjét, miközben nézné, ahogy megigazítom a hajam. A kopogás felriaszt az álmodozásból. – Ms. Young? – kérdezi egy kék szerelőruhát viselő férfi, miután kinyitom az ajtót. – Igen, én vagyok. – Kinyitom a táskámat, és előveszem a kocsi kulcsát. – Tessék. A fehér Corolláról van szó – közlöm vele, és a kezébe nyomom a slusszkulcsot. A férfi megfordul, és kinéz a teraszajtón. – Fehér Corolla? – kérdezi értetlenül. Kilépek, és… A kocsim egyszerűen felszívódott! – Mi a… Rendben, felhívom a recepciót, hátha elvontatták. Mert tegnap itt hagytam. – Ez a nap is jól kezdődik! – Jó reggelt, Tessa Young vagyok a harminchatos szobából – szólok bele a telefonba, amikor bejelentkezik a recepciós. – Elvontatták a kocsimat? – Igyekszem udvarias hangon érdeklődni, pedig nagyon bosszús vagyok. – Nem – válaszolja a férfi. Szédülni kezdek. – Akkor ellopták, vagy… – Ha valaki elvitte a kocsit, tényleg felrobbanok a méregtől. Mindjárt indulnom kell! – Nem, a barátja idejött, és elvitette ma reggel. – A barátom? – Igen. Aki tele van… tetoválással… – A férfi ezt olyan halkan teszi hozzá, mintha Hardin hallhatná. – Micsoda? – Hallottam a recepciós szavait, de nem tudom felfogni. – Idejött egy teherautóval, körülbelül két órája – közli a férfi, majd mentegetőzni kezd. – Elnézést, azt hittem, tud róla… – Köszönöm. – Nagyot sóhajtok, és a szerelőhöz fordulok. – Nagyon sajnálom. Úgy tűnik, valaki már elvitte a kocsimat egy másik műhelybe. Nem tudtam róla. Elnézést kérek, hogy pazaroltam az idejét. A férfi elmosolyodik, és megnyugtat, hogy semmi gond. A tegnapi veszekedésünk után teljesen kiment a fejemből, hogy ma valahogy be kell jutnom a kiadóba. Felhívom Trevort, aki azt válaszolja, hogy már megkérte Mr. Vance-t és Kimberlyt, hogy jöjjenek a motel felé, és vegyenek fel. Megköszönöm az előrelátását, és elhúzom a függönyt az ablakon. Egy fekete autó áll meg a szobám előtt. Legördül az ablaka, és meglátom Kimberly szőke haját. – Jó reggelt! Itt a felmentő sereg! – jelenti be nevetve, amikor kinyitom az ajtót. Az okos és

kedves Trevor mindenre gondol. A sofőr kiszáll, a sapkájához emeli a kezét, a csomagtartóba teszi a táskámat, és kinyitja előttem a hátsó ajtót. Két egymással szemben lévő dupla ülést pillantok meg. Kimberly megveregeti a puha bőrt maga mellett, hogy ott foglaljak helyet. A másik ülésen Mr. Vance és Trevor mosolyog rám. – Készen állsz a hétvégi kiruccanásra? – kérdezi Trevor széles mosollyal az arcán. – Nem is tudod elképzelni, mennyire – válaszolom, és beszállok a kocsiba.

Kilencedik fejezet Tessa Az autópályára érve Mr. Vance és Trevor beszélgetni kezd a seattle-i új épületek bérleti díjáról. Kimberly megbök a könyökével, és a két kezével utánozza a férfiak beszédét. – Ezek a fiúk olyan komolyak – panaszkodik. – Trevor azt mondta, történt valami a kocsiddal. – Igen. Fogalmam sincs, mi baja – válaszolom, és igyekszem könnyed hangon beszélni. Kimberly barátságos mosolya sokat segít. – Tegnap nem indult el, ezért ma kihívtam egy szerelőt. De Hardin már elvitette egy műhelybe. Kimberly hamiskásan rám kacsint. – Nem adja fel? – Nem. – Megcsóválom a fejem, és felsóhajtok. – Pedig adnia kéne egy kis időt, hogy feldolgozzam a történteket. – Mit kell feldolgoznod? – érdeklődik Kim. Elfelejtettem, hogy nem ismeri a részleteket a fogadásról és a megaláztatásomról. Nem is fogom elmesélni neki. Elég, ha annyit tud, hogy szakítottunk Hardinnal. – Nem is tudom… Ezt az egészet. Most annyi minden van az életemben, és még mindig nem tudom, hol fogok lakni. Úgy érzem, nem veszi olyan komolyan a helyzetet, mint kéne. Azt hiszi, hogy ide-oda rángathat, és beleszólhat az életembe. Aztán felbukkan, bocsánatot kér, és én mindent elfelejtek. De ez nem így működik. Legalábbis többé már nem – teszem hozzá méltatlankodva. – Igazad van. Örülök, hogy a sarkadra tudsz állni – dicsér meg Kimberly. Én meg annak örülök, hogy nem érdeklődik a részletek iránt. – Én is… Tényleg büszke vagyok magamra, hogy ellen tudtam állni Hardinnak, és nem adtam meg magam, ugyanakkor nagyon rosszul esik, ha arra gondolok, amit tegnap a fejéhez vágtam. Tudom, hogy megérdemelte, de állandóan ott motoszkál bennem egy gondolat. Mi van, ha igaz, amit állít, és tényleg szeret? De még ha így is lenne… Mi a biztosíték arra, hogy nem fog újra megbántani? Mert ő ilyen. Mindenkit megbánt. Kimberly témát vált. – Ma este szórakozni megyünk az utolsó tárgyalás után – jelenti ki izgatottan. – Vasárnap a fiúk egész délelőtt tárgyalni fognak, úgyhogy majd akkor vásárolunk. De ma este szórakozunk, és talán szombat este is. Mi a véleményed? – És hová megyünk? – kérdezem nevetve. – Én még csak tizennyolc éves vagyok. – Ugyan már… Christian sok embert ismer Seattle-ben. Ha vele vagy, bárhová beengednek. – Nagyon tetszik, ahogy Kimberly szeme felcsillan, amikor Mr. Vance-ről beszél, pedig ott ül mellette. – Rendben – bólintok. Még sosem voltam „szórakozni”. Részt vettem néhány bulin a diákházban, de még sosem jártam „night club”-ban vagy valami hasonló helyen. – Jó lesz, ne aggódj! – biztat Kim. – És mindenképpen ezt a ruhát kell felvenned – teszi hozzá nevetve.

Tizedik fejezet Hardin Egész életedben magányos leszel, és ezért szánalomra méltó vagy. Én majd továbblépek, találkozom egy kedves férfival, aki rendesen bánik velem. Összeházasodunk, és gyerekeink születnek. Én boldog leszek. Tessa szavait hallom újra és újra a fejemben. Tudom, hogy igaza van, de nagyon szeretném, ha tévedne. Mostanáig sosem zavart az egyedüllét, de most már tudom, miből maradok ki. – Benne vagy? – Jace hangja riaszt fel a gondolataimból. – Mi van? – kérdezek vissza. Majdnem elfelejtettem, hogy vezetek. Jace megcsóválja a fejét, és szív egy slukkot a füves cigiből. – Azt kérdeztem, hogy benne vagy-e. Zedhez megyünk. Felsóhajtok. – Nem tudom… – Miért nem? Ne kényeskedj már annyit! Úgy sírdogálsz, mint egy nyálas kisbaba. Haragos pillantást vetek rá. Ha tegnap éjjel kialudtam volna magam, akkor most odanyúlnék, és megfojtanám. – Nem sírdogálok – tiltakozom. – De igen, haver. Ma este be kell rúgnod, és meg kell döntened valakit. Biztosan lesznek ott könnyű lányok. – Nincs szükségem arra, hogy megdöntsek valakit. – Senkit sem akarok Tessán kívül. – Na, akkor vigyél el Zedhez. Ha nincs kedved kamatyolni, akkor legalább igyál meg néhány sört velünk – javasolja Jace. – Sosem akartok valami mást csinálni? – szalad ki a számon a kérdés, és Jace úgy néz rám, mintha hirtelen szarvam nőtt volna. – Mi van? – Tudod… Nem unalmas állandóan bulizni, és mindig más lánnyal henteregni? – Te jóságos ég! Ez rosszabb, mint gondoltam. Eléggé megszívtad, haver. – Nem. Csak mondtam. Egy idő után uncsi mindig ugyanazt csinálni. Jace-nek fogalma sincs arról, milyen élvezetes az ágyban heverni, és megnevettetni Tessát. Vagy hallgatni, ahogy a kedvenc regényeiről áradozik. Vagy elkapni a kezét, amikor meg akar ütni, mert titokban megtaperolom egy nyilvános helyen. Ezek ezerszer jobbak, mint bármelyik buli, ahol eddig voltam. – Az a bige tényleg a bőröd alá mászott. Pocsék lehet. – Jace jót röhög rajtam. – Nem igaz – hazudom. – Dehogynem… – vigyorog, és kidobja a csikket a kocsi ablakán. – De a csaj most facér,

nem? – kérdezi hirtelen. Olyan erősen markolom a kormánykereket, hogy elfehéredik a kezem. – Csak vicceltem, Scott. Látni akartam, hogy felkapod-e a vizet. – Menj a pokolba… – morgom ingerülten, és befordulok Zed utcájába.

Tizenegyedik fejezet Tessa Még sosem láttam olyan szép szállodát, mint a seattle-i Four Seasons. Megpróbálok lassan haladni, hogy minden részletet megcsodálhassak, de Kimberly valósággal beránt a liftbe, aztán végigvonszol a folyosón. Trevor és Mr. Vance alig tud lépést tartani velünk. Végre megáll egy ajtó előtt. – Itt van a szobád. Ha kipakoltál, várunk a lakosztályunkban, hogy átbeszéljük a hétvége napirendi pontjait, bár szerintem már mindent tudsz. Öltözz át, mert ezt a ruhát estére kéne tartogatnod, amikor elmegyünk bulizni. – Kim rám kacsint, és folytatja az útját a folyosón. Hatalmas a különbség a gyönyörű szálloda meg a motel között, ahol az elmúlt két éjszakát töltöttem. Az előcsarnokban lévő festmény valószínűleg többe került, mint amennyit a másik helyen egy egész szoba dekorációjára költöttek. Kinézek az ablakon, és megcsodálom a kilátást. Seattle hihetetlenül szép város. El tudnám képzelni magam itt egy apartmanban, egy felhőkarcolóban, amint a Seattle Publishingnél dolgozom. Vagy a Vance Kiadónál, mivel itt is hamarosan nyitnak egy új irodát. Egyszerűen fantasztikus lenne! Felakasztom a hétvégére szánt ruhákat, és felveszek egy szűk fekete szoknyát meg egy lila blúzt. Nagyon izgatott vagyok a konferencia miatt, és egy kicsit félek az esti szórakozástól. Tudom, hogy szükségem van a kikapcsolódásra, de ez az egész olyan új nekem, és még mindig üresnek érzem magam. Nem hevertem ki a sebeket, amelyeket Hardin okozott. Mire Kimberly és Mr. Vance lakosztályába érek, már fél három van. Sietek, mert tudom, hogy háromra lent kell lennünk a konferenciateremben. Kimberly barátságosan üdvözöl, és bevezet. A lakosztályuknak van egy társalgója meg egy saját nappalija is, és nagyobbnak tűnik, mint az anyám egész háza. – Nahát… Ez gyönyörű! – tátom el a számat. Mr. Vance felnevet, és tölt magának egy pohár vizet. – Nem rossz. – Rendeltünk a szobaszervizzel ételt, hogy bekapjunk valamit, mielőtt lemegyünk. Bármelyik percben itt lehet – közli Kimberly, és mosolyogva megköszönöm neki. Csak most veszem észre, milyen éhes vagyok, hogy megemlítette az ételt. Egész nap nem ettem egy falatot sem. – Készen állsz arra, hogy halálra und magad? – kérdezi Trevor, és kilép a társalgóból. – Nekem nem lesz unalmas – válaszolom mosolyogva, mire elneveti magát. – Lehet, hogy nem is akarok eljönni innen – teszem hozzá. – Én sem – ismeri be Trevor. – Csatlakozom – emeli fel a kezét Kim. Mr. Vance megcsóválja a fejét. – Megszervezhetjük, szívem. – Mr. Vance Kim hátára teszi a kezét, és a meghitt mozdulat láttán önkéntelenül elkapom róluk a pillantásomat. – Ide kéne hoznunk a főirodát, és már költözhetünk is – jelenti ki viccesen Kimberly. Legalábbis azt hiszem, tréfál.

– Smith-nek nagyon tetszene Seattle – jegyzi meg Mr. Vance. – Smith-nek? – kérdezem, aztán eszembe jut a kisfia, akit az esküvőn láttam, és zavartan elpirulok. – Elnézés, persze. A fia. – Semmi baj. Tudom, hogy nagyon furcsa neve van. – A főnököm felnevet, és Kimberlyhez hajol. Milyen jó lehet egy szerető, megbízható társsal élni! Nem tehetek róla, irigylem Kimberlyt ezért. Van egy férfi az életében, aki láthatóan nagyon szereti, és mindent megtenne, hogy boldoggá tegye. Milyen szerencsés… Elmosolyodom. – Szerintem nagyon szép név. Evés után lemegyünk a földszintre, és nemsokára egy hatalmas konferenciateremben találom magam, olyan emberek társaságában, akik mind imádják a könyveket. Ez maga a mennyország. – Kapcsolatok, kapcsolatok, és megint csak kapcsolatok – hangsúlyozza Mr. Vance. – Minden a kapcsolatokról szól. A következő három órában bemutat a helyiségben lévő minden egyes személynek. Az tetszik a legjobban, hogy nem a gyakornokaként mutat be nekik, és felnőttként bánik velem. Ahogy a többi résztvevő is.

Tizenkettedik fejezet Hardin – Nocsak, nocsak. Nézzenek oda, ki van itt! – kiált fel Molly, amikor Jace-szel besétálunk Zed lakásába. – Máris részeg és terhes vagy? – kérdezem tőle köszönés helyett. – Na és? Már elmúlt öt óra – közli gonosz vigyorral az arcán. – Igyál velem egyet, Hardin! – Molly felkap egy barna folyadékkal teli üveget, és két poharat tesz a pultra. – Rendben. Egyet – adom be a derekamat, mire Molly mosolyogva tölt az italból. Tíz perccel később azon kapom magam, hogy a fényképeket nézegetem a mobilomon. Bárcsak hagytam volna, hogy Tessa több közös képet készítsen rólunk, és most többet láthatnék! Tényleg megszívtam, ahogy Jace fogalmazott. Úgy érzem, hogy lassan elveszítem az eszem, és már az sem érdekel, milyen őrültséget csinálok, csak megint a közelébe tudjak kerülni. Én boldog leszek, ezt mondta. Tudom, hogy nem tettem boldoggá, de képes lennék rá. Ugyanakkor nem helyes, hogy állandóan zaklatom. Azért javíttattam meg a kocsiját, mert nem akartam, hogy még ezzel is foglalkoznia kelljen. Örülök, hogy megtettem, mert különben nem tudnám, hogy ma Seattle-be megy. Amikor felhívtam Vance-t, és közöltem vele, hogy Tessának nincs kocsija, az öreg megnyugtatott, hogy ma bevitte a kiadóba, és utána elutaznak. Tessa miért nem mondta el nekem? Most a fafejű Trevor van vele, és nem én. Tudom, hogy tetszik neki Tessa, és láttam, hogy ő is odavan azért a nyálgépért. Pontosan ilyen fickóra van szüksége, nagyon hasonlítanak egymásra. Nem úgy, mint velem. Az a tökfej boldoggá tudná tenni. A gondolat felbőszít, és legszívesebben beleverném a fejét egy ablakba… De talán tényleg békén kell hagynom, és esélyt adnom arra, hogy boldog legyen. Tegnap egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy nem tud megbocsátani. – Molly! – kiáltok fel. – Mi van? – Hozz még egyet! – Nem is nézek oda, de el tudom képzelni Molly diadalittas vigyorát.

Tizenharmadik fejezet Tessa – Ez egyszerűen fantasztikus volt! Még egyszer nagyon köszönöm, hogy elhozott ide – áradozom Mr. Vance-nek, miközben mind belépünk a liftbe. – Nagyon örülök, hogy itt van, Tessa. Maga az egyik legjobb alkalmazottam. Hiába gyakornok, máris nagyon okos. És kérem, az ég szerelmére, hívjon végre Christiannek! Hányszor kell még mondanom magának? – teszi hozzá színlelt nehezteléssel. – Igen, rendben. Ez a konferencia maga volt a mennyország, Mr… Christian. Nagyon élveztem, hogy hallhattam a többiek véleményét a digitális kiadásról. Annál is inkább, mert úgy vélem, a könyvkiadásnak ez az ága a közeljövőben robbanásszerű fejlődésen megy majd át, és az olvasók imádni fogják, olyan kényelmes és könnyen hozzáférhető. A piac egyre bővül – lelkendezem. – Így igaz. És ma este hozzájárultunk, hogy a Vance Kiadó is növekedjen egy kicsit… Képzelje el, hány új vevőnk lesz, ha tökéletesítjük a platformokat – bólogat a főnököm. – Rendben. Végeztetek? – szakítja meg a beszélgetésünket Kimberly, és átkarolja Christiant. – Öltözzünk át, és irány a város! Hónapok óta ez az első hétvégénk, amikor bébiszitter vigyáz a fiadra – közli tréfás nyafogással, és duzzogó arcot vág. Christian Kimre mosolyog. – Igenis, hölgyem. Örülök, hogy a felesége halála után Mr. Vance… illetve Christian kapott egy második esélyt a boldogságra. Trevorra nézek, aki egy ravasz mosollyal válaszol. – Szükségem van egy italra – jelenti ki Kimberly. – Nekem is – csatlakozik Christian. – Rendben, akkor harminc perc múlva találkozunk az előtérben, és a sofőr a szálloda előtt vesz fel minket. A vacsorát én állom! Amikor visszaérek a szobámba, bedugom a hajsütő vasat, hogy megigazítsam a frizurámat. A szokásosnál sötétebb szemhéjpúderrel sminkelem ki magam, és a tükörbe nézek. Ez a szín egy kicsit erős, de azért nem vészes. Fekete szemceruzát használok, és pirosítót is, aztán a hajam következik. A tengerészkék ruha most mintha még jobban állna rajtam. Talán a sötétebb smink és a dúsabb haj miatt. Bárcsak Hardin… Nem, nem és nem! Nem szabad mindig rá gondolnom, szidom meg magam, és belebújok a fekete magas sarkú cipőbe. Magamhoz veszem a mobilt meg a táskámat, és kisietek a szobából, hogy találkozzam a barátaimmal… Tényleg a barátaim? Nem tudom, de Kimberlyt annak érzem, Trevor pedig nagyon kedves. Christian a főnököm, úgyhogy az egy kicsit más. A liftben írok Landonnek egy SMS-t, és közlöm vele, hogy nagyon jól érzem magam Seattle-ben. Nagyon hiányzik, és remélem, továbbra is barátok maradunk, annak ellenére, hogy Hardinnal már nem vagyunk együtt. Amikor kilépek a liftből, észreveszem Trevor fekete haját a bejárat közelében. Fekete nadrágjában és krémszínű felsőjében egy kicsit Noah-ra emlékeztet. Egy pillanatig gyönyörködöm benne, hogy milyen jóképű, és csak aztán lépek oda hozzá. Rám néz, a szeme tágra nyílik, és olyan

hangot ad ki, ami félig köhögésnek, félig egy halk kiáltásnak tűnik. Közben elpirul. Nem tudom megállni, kénytelen vagyok halkan felnevetni. – Egyszerűen… Gyönyörű vagy – állapítja meg. Elmosolyodom. – Köszönöm szépen. Te is jól nézel ki. Trevor arca még vörösebb lesz. – Köszönöm – motyogja zavartan. Furcsa ilyen bizonytalannak látni, mert általában nyugodt és összeszedett. – Itt vannak! – hangzik fel Kimberly kiáltása. – Nahát, Kim! – csodálkozom, és eltakarom a kezemmel a szememet, mintha elvakítana a szépsége. Tényleg gyönyörű a tűzpiros nyakpántos ruhában, ami csak a combja közepéig ér, és csupaszon hagyja a hátát. Rövid szőke haja ki van egyenesítve, és ettől szexi, mégis elegáns a megjelenése. – Van egy érzésem, hogy ma este nem győzzük levakarni róluk a férfiakat – szól oda Christian Trevornak, aztán mindketten jót nevetnek, és kikísérnek minket a szálló bejárata elé. Christian utasítására a kocsi egy nagyon szép étterembe visz minket, ahol különleges tengeri ételeket kínálnak a vendégeknek. Még soha életemben nem ettem ilyen finom lazacot, és a ráksaláta is fenséges. Közben Christian vicces történetekkel szórakoztat minket, azokból az időkből, amikor egy New York-i kiadóban dolgozott. Mindnyájan remekül érezzük magunkat, és nagyon élvezem, ahogy Trevor meg Kimberly viccelődik Christiannel. A főnökömnek kifejezetten jó humorérzéke van. Vacsora után a kocsi egy csupa üveg, kétszintes épület előtt rak ki minket. Az ablakokban villogó fényeket és táncoló embereket pillantok meg. A villódzásban inkább csak testeket és végtagokat tudok kivenni, amelyek hol vakító fényben, hol teljes sötétségben vonaglanak. Valahogy ilyennek képzeltem el egy igazi klubot, bár sokkal nagyobb, mint gondoltam, és több ember van benne. Kiszállás közben Kim megragadja a karomat. – Holnap egy visszafogottabb helyre megyünk, de néhányan a konferenciáról ide akartak jönni, úgyhogy most itt vagyunk – magyarázza nevetve. A bejáratot egy tagbaszakadt férfi őrzi. A járdán hosszú sor kígyózik, egészen a sarokig. Ennyi ember akar bejönni? – Sokáig kell várnunk? – kérdezem Trevortól. – Á, dehogy! – válaszolja nevetve. – Mr. Vance-nek nem kell várnia. Nemsokára megértem, mire célzott. Christian súg valamit az ajtónálló fülébe, mire a hústorony azonnal félrehúzza a kordont, és beenged minket. Kicsit szédülök, amikor bemegyek, mert a zene hangosan dübörög a hatalmas, füstös helyiségben. Sosem fogom megérteni, hogy az emberek miért fizetnek azért, hogy fejfájást kapjanak, és szintetikus füstöt lélegezzenek be, miközben idegenekhez dörgölőznek a tömegben. Egy mini ruhás nő felvezet minket néhány lépcsőn, és bekísér egy függönyökkel határolt kis helyiségbe, amelyben egy asztal és két heverő van. – Ez a VIP-részleg, Tessa – közli velem Kimberly, amikor látja, hogy csodálkozva nézek körül. – Értem – válaszolok, és én is helyet foglalok az egyik heverőn.

– Mit szoktál inni? – érdeklődik Trevor. – Nem szoktam inni – hárítom el a kérdését. – Én sem. Illetve szeretem a bort, de nem vagyok nagy ivó. – Ma este innod kell, Tessa! Szükséged van rá – erősködik Kimberly. – De én… – A hölgy egy „Sex on the Beach”-et kér, és én is – adja meg a rendelést Kim a nőnek. A hostess bólint. Christian egy olyan italt kér, amiről még sosem hallottam, Trevor pedig egy pohár bort rendel. Senki sem firtatja a koromat. Talán idősebbnek nézek ki, vagy Christiant itt jól ismerik, és nem akarják kérdésekkel zaklatni a társaságában lévőket. Fogalmam sincs, mi az a „Sex on the Beach”, de nem árulom el a tudatlanságomat. A nő nemsokára visszatér, és elém tesz egy hosszú poharat. Az italban egy ananászdarab úszkál, a tetejébe egy rózsaszín napernyőt tűztek. Megköszönöm, és megkóstolom a szívószálon keresztül. Nagyon jó. Édes, de van benne egy kis keserű íz, amikor lenyelem. – Ízlik? – érdeklődik Kim. Bólintok, és megint meghúzom az italt.

Tizennegyedik fejezet Hardin – Gyere már, Hardin… Csak még egyet – súgja Molly a fülembe. Még nem döntöttem el, hogy be akarok-e rúgni. Már három kupicával ittam, és tudom, hogy be fogok állni, ha még egyet elfogadok. Egyfelől jó ötletnek tűnik eszméletlenre inni magamat, és megfeledkezni Tessáról. Ugyanakkor szükségem van arra, hogy megőrizzem a józanságomat, és tisztán tudjak gondolkodni. – Nem akarsz kimenni innen? – kérdezi Molly, nehezen forgó nyelvvel. Marihuánától és whiskytől bűzlik. Szeretném bevinni a fürdőszobába, és alaposan megdöngetni, csak azért, mert megtehetem. Mert Tessa Seattle-ben lóg, és Trevorral kefél, míg én három órányira vagyok tőle, és egy heverőn üldögélek, félig részegen. – Gyere, Hardin. Majd én kiverem a fejedből – vigyorog Molly, és az ölembe mászik. – Tessék? – kérdezem értetlenül, de Molly már át is karolta a nyakamat. – Tessát. Hadd verjem ki őt a fejedből. Addig kefélhetsz velem, amíg a nevét is elfelejted. – Molly forró lehelete megcsapja a nyakamat, de elhúzódom tőle. – Szállj le rólam! – förmedek rá. – Mi az ördög van veled, Hardin? – csattan fel ingerülten, és látszik rajta, hogy komolyan megsértődött. – Nem akarlak – vágom a fejéhez kíméletlenül. – Mióta? Máskor nem tiltakoztál, ha az öledbe másztam. – De azóta… – Mióta? – Molly felpattan a heverőről, és ingerülten hadonászni kezd. – Amióta találkoztál azzal a beképzelt szukával? Emlékeztetem magam, hogy Molly egy nő, és nem egy démon, pedig most annak tűnik. Muszáj ezt észben tartanom, mielőtt valami ostobaságot csinálok. – Ne beszélj így róla! – förmedek rá, és felállok. – Pedig igaz. Nézz magadra! Olyan vagy, mint egy kidobott kölyökkutya. Egyfolytában siránkozol a Szűz Máriából lett szajha miatt, akinek nem is kellesz! – kiáltja Molly magából kikelve, és nem tudom eldönteni, hogy nevet vagy sír, mert nála ezt sosem lehet tudni. Ökölbe szorítom a kezem, de ekkor felbukkan Jace meg Zed. Molly Jace vállára teszi a kezét. – Mondjátok meg neki, fiúk. Mondjátok meg, hogy egy unalmas bácsika lett belőle, amióta lelepleztük őt a karót nyelt ribanc előtt. – Nem mi, hanem te – javítja ki Zed. Molly dühös pillantást vet rá, és megrántja a vállát. – Az ugyanaz – jelenti ki, de Zed kételkedve ingatja a fejét. – Mi a gond? – érdeklődik Jace. – Semmi – válaszolok Molly helyett. – Csak ki van akadva, mert nem vakarom meg a viszkető bugyiját. – Nem! Azért vagyok kiakadva, mert egy barom vagy! Egyébként senki sem vágyik a társaságodra.

Jace is ezért mondta nekem, hogy köpjelek be a csajnál. Vörös köd ereszkedik rám. – Mi van? – sziszegem fenyegetően. Mindig tudtam, hogy Jace egy rohadt alak, de azt hittem, Molly csak féltékenységből nyomott fel Tessánál, amikor mindnyájan összefutottunk a bárban. – Igen, ő erősködött, hogy borítsam ki a bilit. Mindent eltervezett. Úgy volt, hogy akkor nyomlak fel, amikor a csaj már ivott néhány pohárral, aztán amíg te sírdogálsz, mint egy újszülött, addig ő a nyomába ered, és jól megvigasztalja. – Molly felnevet. – Hogy is fogalmaztál, Jace? Azt mondtad, hogy „szétkeféled az agyát” – Molly idézőjeleket vés a levegőbe hosszú karmaival. Teszek egy lépést Jace felé. – Hé, csak vicceltem, haver… – mentegetőzik. A szemem sarkából észreveszem, hogy gúnyos mosoly jelenik meg Zed arcán, amikor az öklöm lecsap Jace állkapcsára. Nem érzek semmit, miközben többször is megütöm Jace arcát. A haragom elnyomja a fájdalmat. Ráülök a mellkasára, és folytatom az ütlegelést. Elképzelem, hogy ez a rohadék hozzáér Tessához, megcsókolja, levetkőzteti… A gondolat annyira felbőszít, hogy egyre keményebben püfölöm. Akkor sem állok le, amikor meglátom a vért az arcán. Sőt, még nagyobb fájdalmat akarok okozni neki. Jace fekete keretes szemüvege összetörve hever a padlón véres arca mellett. Ekkor két erős kar leemel róla. – Hagyd már abba, ember! Megölöd, ha nem állsz le! – üvölti Logan az arcomba, és a hangja visszaránt a valóságba. – Ha valakinek mondanivalója van, most nyögje ki! – kiáltom oda a társaságnak. Ezeket az embereket eddig a barátaimnak tartottam, vagy legalábbis olyasfélének. Mindenki hallgat, még Molly is. – Komolyan mondom! Ha még valaki egy rossz szót szól róla, szétverem a fejét. Világos? Még egy utolsó pillantást vetek Jace-re, aki feltápászkodik, és kitántorog Zed lakásából a hűvös éjszakába.

Tizenötödik fejezet Tessa – Nagyon finom ez a pia! – kiáltom oda Kimberlynek, miközben a gyümölcsös ital maradékát szopogatom. Körbekotrom a pohár alját a szívószállal, hogy az utolsó cseppet is lenyelhessem. A barátnőm rám mosolyog. – Kérsz még egyet? – A szeme kicsit vörös, de még jól tartja magát. Én viszont csak vihorászom. Be vagyok rúgva. Ez az igazság. Hevesen bólogatok, és azon kapom magam, hogy kopogok az asztalon a zene ritmusára. – Jól érzed magad? – kérdezi nevetve Trevor, amikor észreveszi. – Igen, remekül – kiáltom neki oda, túlharsogva a zenét. – Táncolnunk kéne! – javasolja Kimberly. – Nem szoktam táncolni. Vagyis nem tudok, legalábbis nem erre a zenére. – Még sosem táncoltam úgy, ahogy ezek az emberek vonaglanak a klubban. Máskor halálra lennék rémülve, ha csatlakoznom kéne hozzájuk. De most az alkohol bátorrá tesz. – Mindegy… Menjünk táncolni! – kiáltok fel. Kimberly elmosolyodik, Christianhez fordul, és megpuszilja az ajkát. A puszi hosszabb, mint máskor, és már inkább csóknak nevezném. Aztán Kim felpattan, felránt a heverőről, és a zsúfolt táncparkett felé vonszol. Elhaladunk egy korlát mellett. Lenézek. Alattunk még két szinten táncolnak az emberek. Közben mindenki elmerül a saját világában, és ezt ijesztőnek, ugyanakkor izgalmasnak tartom. Kimberly persze remekül mozog, de én csak lehunyom a szemem, és megpróbálom átadni a testem a zenének. Kicsit kényelmetlenül érzem magam, de nem lóghatok ki a sorból. Miután végigtáncoltam több számot, és megittam még két italt, a helyiség forogni kezd velem. Kimentem magam, és elindulok a mosdó felé, magamhoz szorítva a táskámat, és átfurakodva az izzadt testek között. Érzem, hogy rezeg a telefonom, ezért előveszem. Az anyám hív. Na, ezt most biztosan nem veszem fel. Nem fogok részegen beszélgetni vele. A mosdó előtt beállok a sorba, és valami arra késztet, hogy megnézzem a bejövő üzeneteimet. Komor arccal veszem tudomásul, hogy Hardin ma nem írt nekem. Talán meg kéne tudnom, mi van vele? Nem, ezt nem tehetem. Nagy hülyeség lenne, és holnap megbánnám. A falakon visszatükröződő villogó fényektől rosszul leszek, ezért a mobil kijelzőjére meredek, hátha elmúlik az érzés. Amikor végre kinyílik az egyik vécé ajtaja, gyorsan beugrom, és a vécécsésze fölé hajolok. Majd a testem eldönti, hogy akar-e hányni, vagy nem. Gyűlölöm ezt az érzést. Ha Hardin itt lenne, hozna nekem vizet, és fogná a hajamat. Nem! Nem tenne ilyet. Fel kéne hívnom. Egy idő után rájövök, hogy nem fogok hányni, ezért kilépek a fülkéből, és átmegyek a kézmosó helyiségbe. Nyomogatni kezdem a mobilomat, aztán a vállammal a fülemhez szorítom, miközben letépek magamnak egy papírtörülközőt. A csap alá tartom, hogy benedvesítsem, de a víz csak akkor indul meg, amikor a papírt többször megmozgatom az érzékelő előtt. Utálom ezeket az automata

csapokat. A szemceruza vonala kicsit elmosódott, és a tükörből egy idegen néz vissza rám. A hajam zilált, a szemem piros. A harmadik csengetés után megszakítom a hívást, és a mosdó szélére helyezem a mobilt. Miért nem veszi fel? Ám a következő pillanatban a telefon rezegni kezd. Majdnem beleesik a vízbe, és ettől nevethetnékem támad. Fogalmam sincs, miért, de valahogy viccesnek találom a jelenetet. Hardin neve jelenik meg a kijelzőn, miközben a nedves ujjamat végighúzom rajta. – Hardin? – szólok bele a telefonba. – Tessa? Minden rendben van? Hívtál? Istenem, de jó végre hallani a hangját! – Nem tudom… Az én nevem jelent meg a kijelződön? Mert akkor esélyes, hogy én voltam – mondom nevetve. Hardin hangja megváltozik. – Ittál? – Lehet – kuncogom, és a szemetesbe dobom a nedves papírtörlőt. Két részeg lány lép be. Az egyik megbotlik a saját lábában, mire mindenki elneveti magát. Betámolyognak a legnagyobb fülkébe, én pedig újra a telefonálásra összpontosítok. – Hol vagy? – von kérdőre Hardin. – Nyugodj le, jó? – Mindig ő szokta mondogatni, hogy nyugodjak le, de most én fölényeskedek vele. Felsóhajt. – Tessa… – Érzem a hangján, hogy dühös, de nem törődöm vele, mert könnyűnek és könnyednek érzem magam. – Mennyit ittál? – firtatja. – Nem tudom… Mondjuk ötöt. Vagy talán hatot – válaszolom, és a falnak támaszkodom. Nagyon jólesik a hideg csempe érintése, ami a ruha vékony anyagán át is kellemesen hűti a forró bőrömet. – Öt vagy hat micsodát? – „Sex on the Beach”… Mi miért nem szexeltünk soha a beach-en? Pedig biztosan jó lett volna – teszem hozzá gúnyosan. Bárcsak láthatnám az ostoba arcát. Nem ostoba… gyönyörű. De az ostoba most jobban hangzik. – Te jó ég! Teljesen kiütötted magad – állapítja meg. Tudom, hogy most éppen beletúr a hajába. – Hol vagy? – kérdezi végül. – Ott, ahol te nem! – Nem tehetek róla, ez a gyerekes válasz csúszik ki a számon. – Az biztos, de azért áruld el! Egy night clubban vagy? – förmed rám. – Milyen aggódó lettél. Mint egy zord atya… – Felnevetek, mert ez is nagyon vicces. Biztosan hallja a háttérben dübörgő zenét. – Könnyen megtalállak – fenyegetőzik, és ezt el is hiszem neki, de nem érdekel. Aztán kiszalad a számon valami, amit nem akartam mondani. – Miért nem hívtál ma? – Tessék? – kérdezi meglepetten. – Ma nem próbáltál meg felhívni. – Istenem, de szánalmas vagyok…

– Azt hittem, nem akarod. – Tényleg nem. De akkor is… – Majd holnap felhívlak – közli nyugodt hangon. – Még ne tedd le a telefont! – Nem akartam… Csak azt mondtam, hogy holnap felhívlak, még ha nem is veszed fel – magyarázza, és a szívem repesni kezd. De azért igyekszem közömbös hangon beszélni. – Rendben. – Mi az ördögöt művelek? – Akkor már elárulod, hogy hol vagy? – Nem. – Trevor ott van? – Hardin nagyon komolynak tűnik. – Igen… De Kim meg Christian is… – Fogalmam sincs, miért védekezem. – Tehát ez volt a terv? Elvisz egy konferenciára, leitat, aztán elvisz egy átkozott night clubba? – Hardin felemeli a hangját. – Vissza kell menned a szállodába. Nem szoktál inni, de most berúgtál, és Trevor… Kinyomom a telefont, mielőtt befejezhetné a mondatot. Mit képzel magáról? Örüljön, hogy egyáltalán felhívtam, akár részegen, akár nem. El akarja rontani a szórakozásomat. Szükségem van még egy italra. A mobilom többször is rezeg, de nem veszem fel. Menj a fenébe, Hardin! Sikerül visszatalálnom a VIP-részlegünkbe, és a pincérnőtől kérek még egy koktélt. – Jól vagy? – érdeklődik Kimberly. – Dühösnek tűnsz. – Jól vagyok – hazudom, és megiszom az italt, amit a pincérnő elém tesz. Hardin egy akkora gyökér… Miatta nem vagyunk együtt, és van képe kiabálni velem, amikor felhívom. Most itt lehetne velem, ha nincs az az aljas húzása. De most Trevor van itt helyette. Trevor, aki nagyon kedves, és nagyon-nagyon jóképű. – Mi van? – kérdezi Trevor mosolyogva, amikor észreveszi, hogy bámulom. Felnevetek, és elfordítom a tekintetem. – Semmi. Megiszom még egy italt, közben arról beszélgetünk, milyen jó lesz holnap. Egy idő után felállok. – Megint megyek táncolni! – kiáltom oda a többieknek. Trevor olyan arcot vág, mintha mondani akarna valamit, talán azt, hogy velem tart. De aztán elpirul, és csendben marad. Kimberlyn látszik, hogy nagyon elfáradt, és csak int, hogy menjek. Nem baj, egyedül is táncolok. A táncparkett közepére furakszom, és mozogni kezdek. Valószínűleg nevetséges látványt nyújtok, de élvezem a zenét, és igyekszem megfeledkezni mindenről. Főleg arról, hogy részegen felhívtam Hardint. Az egyik szám felénél észreveszem, hogy egy magas alak bukkan fel mellettem. Odanézek, és egy helyes srácot pillantok meg. Sötét farmert és fehér pólót visel, barna haja rövidre van nyírva. A mosolya is eléggé megnyerő. Nem Hardin, de ez nem is baj… Ne gondolj mindig Hardinra, emlékeztetem magam. A férfi a csípőmre teszi a kezét, és a fülemhez hajol.

– Csatlakozhatok? – Hát… Persze – válaszolom. Igazából az alkohol beszél belőlem. – Gyönyörű vagy – közli a pasi, aztán megpörget, és közelebb nyomul. A teste hozzám simul, én meg lehunyom a szemem, és valaki másnak képzelem magam. Egy olyan nőnek, aki idegenekkel táncol egy klubban. A következő dal egy lassú, érzéki szám, és a mozdulataim is lelassulnak. Szembe fordulunk egymással, és a férfi az ajkához emeli a kezem. A szemembe néz, és a következő pillanatban a nyelve a számban van. A szívem azt kiáltja, hogy lökjem el magamtól, miközben majdnem öklendezni kezdek az idegen íztől. De a fejem valami egészen mást mond. Csókold, és feledkezz meg Hardinról! Csókold vissza! Így hát nem veszek tudomást a gyomromban kavargó hányingerről. Lehunyom a szemem, és viszonzom a csókját. Az elmúlt három hónapban több fiúval csókolóztam, mint az egész eddigi életemben. A férfi a hátamra teszi a kezét, aztán lassan lejjebb csúszik a tenyere. – Eljössz a lakásomra? – kérdezi, amikor elválnak egymástól az ajkaink. – Tessék? – hallottam, amit mondott, de valahogy szeretném kitörölni a fejemből. – Menjünk hozzám – hadarja a férfi, és kicsit akadozik a nyelve. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Dehogynem – erősködik nevetve. A fények megvillannak az arcán, ami most furcsának, sőt kifejezetten fenyegetőnek tűnik. – Miből gondolod, hogy elmegyek hozzád? Nem is ismerlek! – harsogom túl a zenét. – Mert az előbb hozzám dörgölted magad, és láttam, hogy nagyon élvezted – közli velem, és látszik rajta, hogy nem sértegetni akar, csak megállapítja, ami nyilvánvaló. Legszívesebben leugatnám a fejét, vagy a térdemmel szétverném a tojásait, de megpróbálok lenyugodni, és megőrizni a józanságomat. Nemrég még hozzábújtam, aztán megcsókoltam. Természetes, hogy többet akar. Mi ütött belém? Az előbb ölelkeztem egy idegennel a táncparketten. Ez annyira nem én vagyok. – Sajnálom, de nem – mondom, és elsietek. Amikor visszatérek a társasághoz, Trevor már majdnem alszik a heverőn. Elmosolyodom, annyira cukkancs. Ez egy igazi szó? Istenem, túl sokat ittam! Leülök, és kiveszek egy ásványvizet az asztalon lévő jegesvödörből. – Jól érezted magad? – érdeklődik Kim, mire bólintok. – Igen. Jól szórakoztam – válaszolok, és nem említem neki, mi történt néhány perccel ezelőtt. – Mehetünk, drágám? Holnap korán kelünk – szólal meg Christian, és Kimre néz. – Igen. Mehetünk, ha akarod. – Kimberly megsimogatja Christian combját. Elfordítom a fejem, és elpirulok. Megbököm Trevort. – Jössz te is, vagy itt alszol? – kérdezem viccesen. Felnevet, és kihúzza magát. – Még nem döntöttem el, de tényleg nagyon kényelmes ez a heverő. A zene pedig megnyugtató…

Christian felhívja a sofőrt, aki megígéri, hogy néhány perc múlva itt lesz. Mindnyájan felkerekedünk, és a klub egyik oldalán végighúzódó csigalépcsőn megyünk le a földszintre. Az ottani bárban Kimberly rendel még egy utolsó italt. Egy darabig tanakodom, hogy nekem is innom kéne, de aztán úgy döntök, hogy elég volt. Ha még egyet iszom, elalszom vagy hányok, és egyiket sem szeretném. Christian nemsokára kap egy üzenetet, ezért a kijárathoz megyünk. Jól esik a hideg levegő, és örülök, hogy csak enyhe szél fúj, amikor beszállunk a kocsiba. Majdnem hajnali három, mire visszaérünk a szállodába. Részeg vagyok és farkaséhes. Nekiesek a szobámban lévő mini hűtőnek, és szinte mindent felfalok. Aztán az ágyra vetem magam, és még a cipőmet sem veszem le.

Tizenhatodik fejezet Tessa – Fogd be! – morgom magam elé, amikor egy kellemetlen hang felriaszt az álmomból. Beletelik néhány percbe, mire rájövök, hogy nem az anyám kiabál velem valamiért, hanem dörömbölnek az ajtómon. – Jól van, jövök már! – kiáltom, és odatámolygok. De egy pillanatra megállok, és az asztalon lévő órára meredek. Hajnali négy! Ki az ördög lehet az? Még mindig kába vagyok, de azért megpróbálok gondolkodni, és belém hasít a félelem. Mi van, ha Hardin az? Már három óra eltelt azóta, hogy részegen felhívtam. De hogyan tudna megtalálni? Mit mondjak neki? Nem állok most készen erre. A dörömbölés folytatódik, mire elhessegetem a kellemetlen gondolatokat, és kinyitom az ajtót, a legrosszabbra számítva. De csak Trevor az. Csalódottan megdörzsölöm a szemem. Most is ugyanolyan részegnek érzem magam, mint amikor lefeküdtem. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de nincs nálad a telefonom? – mentegetőzik Trevor. – Tessék? – motyogom, és hátralépek, hogy bejöhessen a szobába. Amikor az ajtó becsukódik mögötte, sötétség vesz körül minket, és csak az ablakon át beszűrődő fények világítják meg a szobát, a város fényei. Túlságosan részeg vagyok ahhoz, hogy megtaláljam a kapcsolót. – Összekevertük a mobiljainkat. Nálam van a tiéd, és szerintem véletlenül az enyémet tetted el. – Trevor a tenyerében tartja a telefonomat. – Várni akartam reggelig, de egyfolytában csörög. – Ja… – Csak ennyit tudok kinyögni, miközben a táskámhoz lépek, és kinyitom. Igen, Trevor mobilja van benne, a pénztárcám mellett. – Ne haragudj… Biztosan a kocsiban történt – mentegetőzöm, és odaadom a mobilját. – Semmi baj. És tényleg sajnálom, hogy felébresztettelek. Te vagy az egyetlen nőismerősöm, aki felkeléskor is pont olyan gyönyörű, mint… A hangos dörömbölés Trevorba fojtja a szót. Dühít az újabb hangzavar. – Mi az ördög ez? Mindenki azt hiszi, hogy parti van a szobámban? – kiáltok fel, és az ajtóhoz lépek. Biztosan a hotel egyik alkalmazottja akar figyelmeztetni Trevor dörömbölése miatt. Vicces, hogy ő még nagyobb zajt csap közben. A kilincs felé nyúlok, mert a dörömbölés nem csitul. Megdermedek a rémülettől, amikor meghallom Hardin hangját. – Tessa! Nyisd már ki ezt az átkozott ajtót! – üvölti olyan hangerővel, hogy úgy érzem, mintha a szobában lenne. Hirtelen világos lesz, mert Trevor felkapcsolja a lámpát. Megfordulok, és meglátom a halálsápadt arcát. Nem lesz jó vége, ha Hardin a szobámban találja. Még akkor sem, ha nem csináltunk semmi olyasmit. – Rejtőzz el a fürdőszobában! – suttogom, mire Trevor kikerekedett szemmel néz rám. – Nem fogok elrejtőzni a fürdőszobában! – tiltakozik, és már én is belátom, milyen nevetséges az

ötletem. – Nyisd ki! – harsogja Hardin, aztán hallom, hogy rugdosni kezdi az ajtót. Még egyszer Trevorra pillantok, és megpróbálom az emlékezetembe vésni a jóképű arcát, mielőtt Hardin ökle elcsúfítja. – Jövök már! – kiáltok fel, és félig kinyitom az ajtót. Hardin tiszta feketébe van öltözve, és a szeme szikrázik a haragtól. Végignézek rajta, és észreveszem, hogy a szokásos bakancsa helyett most egy fekete vászoncipőt visel. Még sosem láttam rajta más lábbelit, csak a nehéz bakancsot. Tetszik ez az új cipő… De nincs több időm Hardin öltözékével foglalkozni, mert kivágja az ajtót, elviharzik mellettem, és Trevor felé tart. Szerencsére sikerül megragadnom a pólóját, és megállítani. – Azt hiszed, leitathatod, és bemehetsz a szobájába? – üvölti Hardin, és megpróbálja rávetni magát Trevorra. Tudom, hogy nem teljes erőből lendül előre, mert akkor a padlóra zuhannék, és nem fognám a pólóját. – A kulcslyukon át láttam, hogy felkapcsoltátok a villanyt… Mit csináltatok a sötétben? – Én nem… Csak… – hebegi Trevor. – Hagyd abba, Hardin! Nem verhetsz meg mindenkit, akire megharagszol! – kiáltom, és megráncigálom a pólóját. – De igen… – mordul rám. Trevorhoz fordulok. – Menj vissza a szobádba, hogy beszélhessek a fejével. Elnézést kérek az elmebeteg viselkedéséért. Trevor megcsóválja a fejét, de Hardin egy pillantással beléfojtja a szót. Trevor távozása után Hardin hozzám fordul. – Elmebeteg viselkedés? – Igen! Mit képzelsz? Azt hiszed, beronthatsz ide, és megverheted a munkatársamat? – Nem kéne itt lennie. Mit keresett itt? Miért vagy még mindig felöltözve? És hol a pokolban szerezted ezt a ruhát? – kérdezi, és szinte levetkőztet a pillantásával. Nem törődöm a testemben fellobbanó forrósággal, és a felháborodásomra koncentrálok. – A telefonjáért jött, mert véletlenül az övét tettem el. És… A többi kérdésedre nem emlékszem – ismerem be. – Talán nem kellett volna olyan sokat innod. – Nem te fogod megmondani, hol, kivel és mennyit igyak! Hardin elhúzza a száját és megcsóválja a fejét. – Idegesítő vagy részegen – jelenti ki, és leül az egyik fotelba. – Te pedig idegesítő vagy, amikor… Mindig. És ki mondta, hogy leülhetsz? – förmedek rá, és karba teszem a kezem. Hardin felnéz rám a csodaszép zöld szemével. Istenem, de szexi… – El sem tudom hinni, hogy a szobádban volt… – Én meg azt nem tudom elhinni, hogy te a szobámban vagy! – vágok vissza. – Lefeküdtél vele?

– Micsoda? Hogy merészelsz ilyet kérdezni? – förmedek rá magamból kikelve. – Válaszolj a kérdésemre! – Nem! Természetesen nem feküdtem le vele. – De akartál? – Istenem, Hardin, te tényleg nem vagy normális! – Megcsóválom a fejem, és járkálni kezdek az ablak meg az ágy között. – Oké… De akkor miért vagy még mindig felöltözve? – Mi köze van ennek a… – Most én csóválom meg a fejem. – Egyébként semmi közöd ahhoz, hogy kivel fekszem le. Talán tényleg szexeltem vele… Vagy talán valaki mással? – Érzem, hogy ha nem vigyázok, el fogok mosolyodni, ezért igyekszem megőrizni a komolyságot az arcomon. – Sosem fogod megtudni. Elértem a várt hatást, mert Hardin arca elsötétül a haragtól. – Mit mondtál? – vakkant rám. Sokkal élvezetesebb a helyzet, mint gondoltam. Szeretek részegen beszélgetni Hardinnal, mert gondolkodás nélkül kimondom, amit gondolok, és ez olyan vicces. – Jól hallottad… – válaszolom, és közelebb lépek hozzá. – Talán hagytam, hogy az a pasi a klubban elvigyen a mosdóba… Vagy Trevor megdugott ezen az ágyon – teszem hozzá könnyed hangon, és a vállam fölött az ágyra nézek. – Fogd be! Fogd be a szád, Tessa! – figyelmeztet Hardin. De én csak nevetek. Erősnek érzem magam, és kedvem támad letépni Hardin pólóját. – Mi a baj, Hardin? Nem tetszik, ha elképzeled, hogy Trevor az egész testemet végigfogdossa? – Nem tudom, mi ütött belém. Talán Hardin haragja, az alkohol vagy a saját lángoló vágyam tüzelt fel ennyire. Mielőtt átgondolnám, mit teszek, az ölébe ülök, és a térdemet a combja mellé teszem. Hardint teljesen váratlanul éri ez a mozdulat, és érzem, hogy remeg az egész teste. – Mi… Mit… Mit csinálsz, Tessa? – Válaszolj, Hardin! Zavarna, ha megtudnád, hogy Trev… – Hagyd abba! Ne mondd ezt! – könyörög Hardin, mire megsajnálom. – Nyugi… Tudod, hogy nem tennék ilyet. Átkarolom a nyakát, és majdnem eláll a lélegzetem az ismerős illatától, a közelségétől. – Részeg vagy, Tessa – mondja Hardin, és megpróbálja lefejteni a karomat a nyakáról. – Na és? Akarlak – jelentem ki, mindkettőnket meglepve. Úgy döntök, hogy sutba dobom a józanságot, és két kézzel belemarkolok a hajába. Mennyire hiányzott ez az érintés! – Tessa… Nem tudod, mit csinálsz. Teljesen ki vagy ütve – sóhajtja kétségbeesetten. De a hangjában nem sok meggyőződést érzek. – Hardin… Ne aggodalmaskodj annyit. Nem hiányoztam neked? – kérdezem a nyakához hajolva, és gyengéden megszívom a bőrét. A hormonjaim átvették az uralmat a testem felett, és talán még sosem lobogott bennem ilyen erősen a vágy. – De igen… – sziszegi, amikor erősebben szívom a nyakát. Olyan erősen, hogy nyoma maradjon. – Nem lehet, Tess… Kérlek.

Nem hagyom abba, sőt ringatni kezdem a csípőmet az ölében, mire hangosan felnyög. – Nem… – zihálja, és megragadja a csípőmet, leállítva a mozdulataimat. – Két lehetőséged van: vagy megdugsz, vagy eltűnsz innen – közlöm vele éles hangon. – Döntsd el, melyiket választod! Nem győzök szörnyülködni magamon. Tényleg ezt mondtam? – Holnap gyűlölni fogsz, hogy kihasználtam ezt a… az állapotodat – suttogja a szemembe nézve. – Már így is gyűlöllek – vágok vissza, és látom, hogy összerezzen a szavaimtól. – Vagy valami olyasmit – teszem hozzá, hogy enyhítsem a kijelentésemet. Elengedi a csípőmet, hogy megint mozoghassak. – Nem lehetne, hogy előbb megbeszéljük ezt az egészet? – Nem! Ne akarj mindent elrontani – húzom el a számat, és a combjához dörgölöm magam. – Ezt nem csinálhatjuk… Nem így… Mióta vannak erkölcsi aggályai? – Pedig tudom, hogy akarod, Hardin. Érzem, milyen kemény vagy – lehelem a fülébe. Magam is meglepődök a szókimondásomon. Ez biztosan az ital miatt van. Hardin ajka kissé szétnyílik, és a szeme egészen sötét lesz, majdnem fekete. – Gyere, Hardin. Nem akarsz rádönteni erre az asztalra? Vagy az ágyon csináljuk? Annyi lehetőség van itt… – Gyengéden beleharapok a fülébe. – A pokolba… Oké. A fene egye meg – fakad ki zihálva, aztán megmarkolja a hajamat, és lecsap a számra. Mihelyt összeér az ajkunk, a testem lángra gyúl. Belenyögök Hardin szájába, és egy hasonlóan szenvedélyes hangot kapok válaszként. Még erősebben markolom a haját. Képtelen vagyok uralkodni magamon és a vágyamon. Tudom, hogy Hardin még mindig nem adta be a derekát, és ez megőrjít. Megragadom a pólóját, és valósággal letépem róla. Közben az ajkunk egy pillanatra eltávolodik egymástól, mire Hardin gyorsan hátrahajol. – Tessa… – könyörög. – Hardin… – válaszolok egy érzéki suttogással, és a mutatóujjammal végigsimítom a tetoválásait. Annyira hiányzott a látvány, ahogy a kemény izmai megfeszülnek a bőre alatt, és a fekete minták végigfutnak a tökéletes felsőtestén. – Nem használhatom ki a helyzetet – mentegetőzik, de újra felnyög, amikor megnyalom az alsó ajkát. Halkan felkacagok. – Ne dumálj annyit, Hardin. Lenyúlok, és a farmer anyagán át megmarkolom a péniszét. Most már tudom, hogy nem fog tovább ellenállni, és ez végtelen örömmel tölt el. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer úgy leszek együtt Hardinnal, hogy az enyém az irányítás. Mindenesetre nagyon élvezem ezt a szerepcserét. Mennyire kemény, és hogy be van indulva! Lemászok az öléből, hogy le tudjam húzni a cipzárját.

Tizenhetedik fejezet Hardin Zúg a fejem, és tudom, hogy nem helyes, amit csinálunk. De mit tehetek? Akarom Tessát, szükségem van rá, vágyom rá. Muszáj megtartanom, és most döntés elé állított: vagy lefekszem vele, vagy itt hagyom. Márpedig arról szó sem lehet, hogy itt hagyjam egyedül. Olyan furcsa és természetellenes hallani ezeket a szavakat a szájából… De nagyon izgató. Lenyúl, sietős mozdulatokkal kigombolja a farmeromat, és lehúzza a cipzárt. Amikor az övem a padlóra esik, megrázom a fejem. Képtelen vagyok megőrizni a józanságomat. Teljesen levett a lábamról ez a lány, aki általában kedves és simulékony, de most olyan, mint egy vadmacska. Annyira szeretem, hogy nem tudok ellenállni neki. – Várj… – szólok rá még egyszer. Igazából nem akarom, hogy leálljon, de a lelkiismeretem megnyugtatása miatt tiltakozom még egy kicsit. – Nem várok! Már eleget vártam – panaszkodik csábító hangon. Közben már le is húzza az alsónadrágomat, és megragadja a kőkeményen ágaskodó cerkámat. – Jézusom, Tessa… – Pontosan erre a reakcióra számítottam. Most pedig meg fogsz dugni! Nem tudom leállítani, ez már biztos. De nem is akarom. Neki is szüksége van erre, szüksége van rám. Akár részeg, akár nem, elég önző vagyok, hogy elfogadjam tőle, amíg kínál. Letérdel előttem, és a szájába vesz… Közben felnéz rám, és ártatlanul megrebegteti a szempilláját. Te jóságos ég… Úgy néz ki, mint egy angyal és egy ördög egy személyben. Végtelenül aranyos, mégis átkozottul dögös, ahogy odaadóan kényeztet a nyelvével. Aztán a hímvesszőmet az arcához szorítva rám vigyorog. – Tetszem így? – kérdezi. Majdnem eldurranok a szavai hallatán. Nem tudok megszólalni, csak bólintok, mire megint elnyeli a farkam, és olyan erősen kezdi szívni, hogy behorpad az arca. Szinte az egészet beveszi az elbűvölően szexi szájába. Nem akarom leállítani, de szeretném én is megérinteni, és érezni őt. – Hagyd abba – kérlelem, és gyengéden ellököm magamtól. De Tessa nem tágít, és most le-fel mozgatja a fejét, vészesen gyors iramban. – Tessa… Kérlek… – Minden hiába. A tenyeremen érzem, hogy elmosolyodik. Szerencsére abbahagyja az ingerlést, mielőtt beleélvezek a torkába. A keze fejével megtörli a száját. – Olyan jó íze van… – Honnan jönnek ezek a disznó szavak, Tessa? – kérdezem tőle, miközben feltápászkodik. – Nem tudom… Mindig ilyesmi jár a fejemben, csak nem vagyok elég tökös, hogy kimondjam. – Megvonja a vállát, és az ágy felé indul. Majdnem felnevetek. Tökös? Ez a beszéd annyira nem jellemző rá, de ma este ő irányít, és ezt ő is tudja. Láthatóan élvezi, hogy a markában tarthat. Több értelemben is… A ruhájától minden férfi kifekszik, az biztos. Állat, ahogy a vékony anyag ráfeszül az idomaira. Még sosem láttam ilyen szexi göncöt. Na, tévedtem… Mert most leveszi a ruháját, és játékosan

a fejemhez vágja. Szinte érzem, hogy a szemem kigúvad a helyéből, amikor végignézek rajta. A fehér csipkés melltartó alig tudja kordában tartani a mellét, és a bugyija nem sokat hagy a képzeletre. Kicsit felcsúszott a csípőjén, szabadon hagyva a finom bőrét a csípőcsontja meg a szeméremdombja között. Tudom, hogy imádja, ha ott megcsókolom, bár szégyelli, hogy van néhány halvány, szinte fehér csíkja azon a területen. Fogalmam sincs, mi a baja vele. Szerintem úgy tökéletes, ahogy van. – Most te jössz. – Elmosolyodik, lerúgja a cipőjét, és hanyatt dobja magát az ágyon. Amióta elhagyott, erről álmodom. Nem hittem volna, hogy valaha bekövetkezik, most mégis megtörténik. Tudom, hogy mindent jól el kell raktároznom az emlékezetemben, mert valószínűleg többé nem élhetem át. Túl sokáig tanakodtam, mert félrehajtja a fejét, és felvonja a szemöldökét. – Azt akarod, hogy én csináljam magammal? – kérdezi évődve. Milyen türelmetlen! Válasz helyett az ágyhoz lépek, leülök a lába mellé, ő meg ráncigálni kezdi a bugyiját. Félretolom a kezét, és én húzom le róla. – Annyira hiányoztál… – sóhajtok fel, de megragadja a hajamat, és az arcomat a lába közé nyomja. Megcsóválom a fejem, de megadom magam, és az érzékeny ajkakra szorítom a számat. Nyöszörög és vonaglik, miközben a nyelvemmel szorgoskodom, külön figyelmet szentelve a csiklójának, amit imád. Emlékszem, amikor először megérintettem, megkérdezte tőlem, hogy mi az. Az ártatlansága iszonyúan beindított. – Istenem, Hardin… – nyög fel hangosan. Hiányzott ez a hang. Máskor mondanék valami mocskosat, például azt, hogy imádom, amikor ilyen nedves, és már alig várom, hogy becsúsztassam a lompost. De most nem tudok megszólalni, annyira figyelek rá. Hallgatom a nyögését, a sóhajtását. Nézem, ahogy a keze görcsbe rándul, és kétségbeesetten kapaszkodik a lepedőbe. Egyik ujjamat a hüvelyébe dugom, és lassan ki-be húzogatom, mire még hangosabban nyöszörög. – Még, Hardin! Kérlek, még! – kiáltozza, és megadom neki, amit akar. Két ujjal dolgozom, és nem csak ki-be, hanem körbe-körbe is mozgatom. Aztán a nyelvemmel folytatom. Tessa lába megfeszül, mint mindig, amikor közel jár a csúcshoz. Kicsit hátrahajolok, mert látni akarom, ahogy az ujjaim eltűnnek benne. Felgyorsítom az iramot, és elragadtatva hallgatom, ahogy a nevemet kiáltozza. Megjegyzek minden részletet. A szorosan lehunyt szemét, a hosszú pilláit, az imádnivaló száját, amely egy tökéletes O-betűt formáz. A felhevült mellét, a ziháló mellkasát. Szinte látom, ahogy az orgazmus végigszáguld a testén. Szeretem őt. A pokolba, tényleg szeretem… Amikor elcsitul a vihar, kihúzom belőle az ujjaimat, és a számba dugom. Olyan jó íze van… Remélem, emlékszem majd rá, amikor újra elhagy. Még mindig zihál, de hirtelen kinyitja a szemét, és széles mosoly ömlik el az arcán. Én is elmosolyodom, amikor a behajlított mutatóujjával int, hogy jöjjek közelebb. – Van nálad óvszer? – kérdezi hamiskásan. – Igen… – válaszolom. A mosolygó arca egy pillanatra elkomorodik. Nehogy már ezen kezdjen el agyalni! – Csak megszokásból – teszem hozzá gyorsan. És tényleg ez az igazság. – Nem érdekel – motyogja, és a padlón heverő farmeromra néz. Gyorsan felül, felkapja, és kutatni

kezd a zsebében. Nemsokára megtalálja, amit keresett. Vonakodva elveszem tőle a csomagot. – Biztos vagy benne? – kérdezem, már huszadszorra. – Igen. És ha még egyszer megkérdezed, akkor átmegyek Trevor szobájába, a te óvszereddel – förmed rám. A szemébe nézek. Ma este nem tűr ellentmondást. Te jó ég, nem tudnám elképzelni mással! Attól totál kikészülnék. Ha belegondolok, hogy azzal a Noah-utánzattal van… Felforr a vérem a haragtól. – Rendben, ahogy akarod. Átmegyek hozzá, és… – A szájára szorítom a tenyeremet, hogy ne tudja befejezni a mondatot. – Ne beszélj erről! – mordulok rá, és a kezemen érzem, hogy elmosolyodik. Tudom, hogy nem helyes, ami most történik. Nem jó, hogy így makacskodik velem, nekem meg nem lenne szabad megdugnom, amikor részeg. De úgy tűnik, mindketten tehetetlenek vagyunk. Nem mondhatok neki nemet, amikor ennyire kíván. Ráadásul abban reménykedem, hogy ha megint megtapasztalja, mi van köztünk, talán ad még egy esélyt… Leveszem a kezem a szájáról, és feltépem az óvszer csomagolását. Mihelyt felhúzom, Tessa lovagló ülésben rám telepszik. – Először így akarom csinálni – jelenti ki, és határozottan megmarkol, majd lassan belém ereszkedik. Megadóan sóhajtok, és megborzongok a gyönyörűségtől, amikor mozgatni kezdi a csípőjét. Megőrjítenek a lassú, köröző mozdulatai. Elbűvölve nézem a formás testét, a telt csípőjét. Átkozottul szexi, ahogy lovagol rajtam! Tudom, hogy nem sokáig húzom, mert túlságosan ki vagyok éhezve. Az utóbbi időben csak én könnyítettem saját magamon, és közben róla fantáziáltam. – Beszélj hozzám, Hardin! Beszélj hozzám úgy, mint régen – leheli a fülembe, és közelebb hajolva átkarolja a nyakamat. Nem tetszik, hogy úgy fogalmaz, mintha tényleg olyan sok idő telt volna el. Felemelem a csípőmet, és segítek, hogy még hevesebbek legyenek a mozdulataink. – Szereted, ha disznóságokat mondok neked, ugye? – suttogom. Csak egy halk nyöszörgéssel válaszol. – Válaszolj! – unszolom, mire bólint. – Tudtam… Megpróbálod eljátszani az ártatlant, de én ismerlek. – Beleharapok a nyakába. Minden önuralmam szertefoszlik, és mohón szívom a bőrét, hogy meglátszódjon a nyoma. Hadd lássa az a kretén Trevor. Hadd lássa mindenki. – Tudod, hogy csak én tudlak így felizgatni. Senki más nem kefél úgy meg, hogy a végén magadon kívül sikoltozol… Senki sem tudja, hol kell megérinteni téged – suttogom, és lenyúlok oda, ahol a testünk összeér. Istenem, de nedves és síkos… Az ujjam könnyedén csúszik rajta ide-oda. – Jézusom… – kiált fel elfojtott hangon. – Mondd ki, Tessa! Mondd, hogy én vagyok az egyetlen. – Apró körkörös mozdulatokkal ingerlem a csiklóját, közben változatlan hevességgel döfködöm, és ő is hasonló lendülettel mozgatja a csípőjét. – Igen… – Tessa szeme fennakad az élvezettől. Iszonyúan izgató a látvány, ahogy teljesen átadja magát a szenvedélynek. – Mi igen? Hallanom kell, még akkor is, ha hazudik. Megrémít ez a kétségbeesés, amit vele kapcsolatban érzek. Megragadom a csípőjét, hanyatt fektetem, és még erősebben döngetem. Tessa kiáltozni kezd. Megmarkolom a csípőjét, mert azt akarom, hogy érezzen, teljes egészében érezzen, miközben a magamévá teszem. Ő az enyém, és én az övé vagyok. Lenézek rá, és nem tudok betelni a látvánnyal.

A bőre csillog, a melle ütemesen ugrál, ahogy ostromlom a testét. – Te vagy az egyetlen… Hardin… Az egyetlen… – zihálja elfúló hangon. Beleharap az ajkába, eltakarja az arcát, aztán az én arcomat ragadja meg. Elbűvölve nézem, ahogy átéli a második orgazmusát, és teljesen elengedi magát. A szavai annyira feltüzelnek, hogy nemsokára én is eldurranok. Tessa a hátamba mélyeszti a körmét, de nem bánom. Jólesik még a fájdalom is, és imádom, hogy ilyen szenvedély lángol közöttünk. Gyorsan megfordulok, hanyatt fekszem, és hagyom, hogy még lovagolhasson rajtam. A feje a vállamra hanyatlik, de megfogom a hátát, nehogy leessen rólam. Felemelem a csípőmet, még kíméletlenebb iramban mozgok benne, aztán a nevét kiáltva elélvezek. Hátrahanyatlok, és szorosan magamhoz ölelem. Felsóhajt, amikor megcirógatom a homlokát, és kisimítom az arcából a csapzott fürtjeit. Még mindig zihál. Megnyugtat, ahogy hallgatom a lélegzetvételét, és nézem a gyorsan emelkedő és ereszkedő mellkasát. – Szeretlek – szólalok meg egy idő után. Amikor nem válaszol, azzal nyugtatom magam, hogy biztosan elaludt. Egyik napról a másikra teljesen megfordult a kapcsolatunk, vagy akármi is ez, ami köztünk van. Mindig attól féltem, hogy valaki uralkodik fölöttem, és most megtörtént. Tessa a világ legboldogabb emberévé tehet, de az is a hatalmában áll, hogy egyetlen szavával összetörjön.

Tizennyolcadik fejezet Tessa Megszólal egy ostoba dalocska a táncoló pingvinekről. A telefonom ébresztőhangja… Egy darabig azt álmodom, hogy tényleg pingvinek táncikálnak a szobában. De a kellemes jelenet nem tart sokáig. Nemsokára felriadok, és éles fájdalom hasít a fejembe. Fel akarok ülni, de valami rám nehezedik. Illetve valaki… Jaj, ne… Eszembe jut, hogy a klubban táncoltam egy nyomulós pasival. Rémülten kinyitom a szemem… És Hardin ismerős tetoválásait pillantom meg magamon. A fejét a hasamon pihenteti, és az egyik karjával átölel. Jézusom! Mi az ördög történt? Megpróbálom lelökni magamról Hardint, hogy közben ne ébresszem fel, de felnyög, és lassan kinyitja a szemét, aztán leszáll rólam. Gyorsan kiugrom az ágyból. Hardin nem beszél, csak néz, mint valami ragadozó. Felvillan egy emlékkép, ahogy Hardin könyörtelenül döfködi a testemet, én meg a nevét kiáltozom. Mégis hogy tehettem ezt? Meg akarok szólalni, de fogalmam sincs, mit mondjak. Teljesen le vagyok dermedve, szinte lefagyott az agyam. Mintha megérezné a zavaromat, kikászálódik az ágyból, és magával viszi a lepedőt, hogy eltakarja a csupasz testét. Istenem… A fotelba ül, és rám néz. Most jövök csak rá, hogy egy szál melltartóban állok előtte. Ösztönösen összeszorítom a combom, és visszaülök az ágyra. – Mondj valamit! – szólal meg végre. – Én… Nem tudom, mit mondjak – ismerem be. El sem hiszem, hogy ez történt. Hardin itt van a szobámban, meztelenül! – Sajnálom – mondja, és a tenyerébe temeti az arcát. A fejem lüktet a sok piától, amit tegnap megittam. Meg attól, hogy tegnap este lefeküdtem Hardinnal. – Van is miért bocsánatot kérned – jegyzem meg. Hardin a hajába túr. – Te hívtál. – De nem mondtam, hogy gyere ide! – vágok vissza. Még nem döntöttem el, hogyan kezeljem a helyzetet. Veszekedjek vele és penderítsem ki az ajtón, vagy próbáljak meg felnőttként viselkedni? Felkelek, és bemegyek a fürdőszobába, de Hardin hangja oda is követ. – Részeg voltál, és azt hittem, bajba kerültél, vagy ilyesmi. És Trevor is itt volt. Kinyitom a zuhanyt, és a tükörbe nézek. A nyakamon egy vörös folt éktelenkedik. A fenébe! Végighúzom rajta az ujjamat, és belém villan az érzés, ahogy Hardin megcsókolja a nyakamat. Valószínűleg még most is részeg vagyok egy kicsit, mert nem tudok józanul gondolkodni. Azt hittem, továbbléptem, most mégis itt van a szobámban az, aki összetörte a szívemet, és egy nagy kiszívott folt éktelenkedik a nyakamon, mint egy őrült kiskamasznak. – Tessa… – suttogja, és belép a fürdőszobába. A forró víz alá állok, hogy lemossam magamról a bűneimet. – Minden… – kezdi, de elcsuklik a hangja. – Minden rendben van? Nem bánod, ami történt?

Miért viselkedik ilyen furcsán? Arra számítottam, hogy amikor kinyitja a szemét, pimasz mosollyal rám néz, és azt mondja, hogy „szívesen”. – Nem tudom… Nem, nincs rendben – válaszolom végül. – Most utálsz? Mármint jobban, mint eddig? Megsajdul a szívem, olyan sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak tűnik, de nem érzékenyedhetek el. Ez az egész szörnyen zavaros. Ráadásul már kezdtem túltenni magam rajta. Ez nem igaz, gúnyolódik a tudatalattim, de nem törődöm vele. – Nem. Kábé ugyanúgy utállak, mint eddig – válaszolom végül. – Értem. Még egyszer leöblítem a hajam, és azon fohászkodom, hogy a zuhany áztassa ki belőlem a másnaposságot. – Nem akartalak kihasználni, esküszöm – fogadkozik. Elzárom a vizet, lekapok egy törülközőt a polcról, és magam köré tekerem. Hardin egy szál bokszerben az ajtófélfának támaszkodik, és neki is egy vörös folt van a nyakán. Soha többé nem fogok inni. – Tessa, tudom, hogy haragszol, de rengeteg megbeszélnivalónk van. – Nem. Részeg voltam, és felhívtalak. Idejöttél, és szexeltünk. Mi másról kéne még beszélnünk? – Igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Nem akarom, hogy észrevegye, milyen hatással van rám. Azt sem, milyen hatással volt rám az elmúlt éjszaka. Ekkor észreveszem a sebes öklét. – Mi történt a kezeddel? – förmedek rá. – Te jóságos ég! Megverted Trevort? – kiáltok fel, és eltorzul az arcom, olyan éles fájdalom hasít a fejembe. – Mi? Nem, dehogy! – tiltakozik Hardin, és felemeli a kezét, mintha az ártatlanságát akarná bizonyítani. – Akkor kit? Megrázza a fejét. – Nem számít. Fontosabb dolgokról kell beszélnünk. – Nem. Semmi sem változott. – Kinyitom a sminktáskát, és előveszem az alapozót. Vastagon a nyakamra kenem, hogy eltüntessem a vörös foltot. Hardin mögöttem állva nézi, miben mesterkedem. – Hibát követtem el. Nem lett volna szabad felhívnom téged – jelentem ki végül, és bosszankodom, mert a harmadik réteg alapozó sem takarja el a kiszívott foltot. – Nem volt hiba. Egyértelmű, hogy hiányoztam neked, és ezért hívtál. – Micsoda? Nem! Azért hívtalak, mert… Véletlen volt. Nem akartalak felhívni. – Hazudsz. Túl jól ismer. – Tudod, mit? Egyáltalán nem számít, miért hívtalak – csattanok fel dühösen. – Nem kellett volna idejönnöd. – Felkapom a szemceruzát, és vastagon kihúzom a szemem. – De igen. Részeg voltál, és ki tudja, mi történhetett volna. – Mint például? Lefeküdtem volna valakivel, akivel nem lenne szabad? Hardin elvörösödik. Tudom, hogy durva vagyok, de igazán nem szép tőle, hogy szexelt velem,

amikor annyira részeg voltam. Fésülni kezdem a nedves hajamat. – Talán emlékszel, hogy nem sok választási lehetőséget adtál – vág vissza ugyanolyan éles hangon. Igen, emlékszem, hogy az ölébe másztam, és hozzádörzsöltem magam. Arra is emlékszem, hogy le akart állítani. Megalázónak tartom a viselkedésemet, és eszembe jut, hogy mit mondott az első csókunk után. A fejemhez vágta, hogy rávetettem magam. Mindjárt elsüllyedek a szégyentől. Fellángol bennem az indulat, és a pultra dobom a hajkefét, hogy csak úgy csattan. – Ne akard rám hárítani a felelősséget! Nemet mondhattál volna! – kiáltok fel magamból kikelve. – Nemet mondtam! Méghozzá nem egyszer! – kiált vissza dühösen. – Fogalmam sem volt, mi történik, és ezt te jól tudtad! – Ez persze nem teljesen igaz. Tegnap este tudtam, mit akarok, csak most szégyellem beismerni. – „Olyan jó ízed van!”, „Beszélj hozzám, mint régen!”, „Te vagy az egyetlen, Hardin!” – El sem tudom hinni, hogy Hardin a tegnapi szavaimat idézve akar megalázni. Ezt nem tűrhetem tovább. – Tűnj innen! Takarodj a szobámból! – üvöltöm, és felkapom a telefont, hogy megnézzem, mennyi az idő. – Tegnap nem mondtad, hogy takarodjak a szobádból – jegyzi meg kíméletlenül. Megfordulok, és a szemébe nézek. – Jól voltam, mielőtt idejöttél. Trevor itt volt velem – teszem hozzá, mert tudom, hogy ezzel kiverem nála a biztosítékot. Ám legnagyobb meglepetésemre Hardin felnevet. – Ugyan már… Mindketten tudjuk, hogy Trevor nem elég neked. Engem akartál, csak engem. Ahogy most is – veti oda fölényesen. – Részeg voltam, Hardin! Miért kellenél te, amikor ő is itt van? – Azonnal megbánom, amit mondtam. Hardin szemében fájdalom vagy féltékenység villan meg. Közelebb lépek hozzá. – Ne… – Kinyújtja a kezét, mintha vissza akarna tartani. – Tudod, mit? Rendben, az övé lehetsz! Nem is értem, miért jöttem ide. Tudhattam volna, hogy így fogsz viselkedni! Igyekszem halkan beszélni, mielőtt valaki panaszt tesz a hangos szóváltásunk miatt, de nehezemre esik visszafogni magam. – Most ugye csak viccelsz? Idejössz, kihasználod az állapotomat, aztán még van pofád sértegetni engem? – Kihasználtalak? Te használtál ki engem, Tessa! Jól tudod, hogy képtelen vagyok ellenállni neked, de te… Csak nyomultál, és erőszakoskodtál! Tudom, hogy igaza van, de most már nem csak szégyent, hanem haragot is érzek a tegnapi viselkedésem miatt. – Nem számít, ki kit használt ki. Az a lényeg, hogy most elmész, és többé nem jössz a közelembe – jelentem ki határozottan, majd bekapcsolom a hajszárítót, hogy ne halljam a válaszát. De Hardin kitépi a zsinórt a konnektorból. Még jó, hogy nem szakadt ki az egész a falból. – Mi az ördög van veled? – rivallok rá, és visszadugom. – Tönkretehetted volna a konnektort! Hardin iszonyúan idegesítő. Mi ütött belém, hogy felhívtam?

– Addig nem megyek sehová, amíg ezt meg nem beszéljük – erősködik. A szívem összeszorul a fájdalomtól, de nem törődöm vele. – Már megmondtam, hogy nincs miről beszélnünk. Megsértettél, és nem tudok megbocsátani. Ennyi. – Nem szívesen ismerem be, de a szívem mélyén örülök, hogy itt van, és már nagyon hiányzott. Még akkor is, ha csak veszekszünk és kiabálunk egymással. – Nem is próbáltál megbocsátani – mondja szemrehányó hangon. – De igen. Megpróbáltam túltenni magam a történteken, de nem tudom. Nem bízom benned, és mindig attól tartok, hogy ez is a beteges játszmád része. Félek, hogy megint bántani fogsz. Bedugom a hajsütő vasat, és felsóhajtok. – Folytatnom kell a készülődést. Megint bekapcsolom a hajszárítót, mire kimegy a fürdőszobából. Remélem, a lakásból is eltűnik. Bár a szívem egy része abban reménykedik, hogy az ágyon találom, amikor visszatérek a szobába. De a szívem ostoba. Nem ez a józan énem. Ez egy hiszékeny, nevetséges lány, aki belezúgott egy nem hozzá való fiúba. Hardinnal sosem működhet a kapcsolatunk, ezt már tudom. Bárcsak a szívem is így gondolná. Besütöm és megformázom a hajam, remélve, hogy sikerül eltüntetni a nyakamról Hardin ajkának a nyomát. Kimegyek a fürdőszobából, hogy összeszedjem a ruháimat, és Hardin tényleg az ágyamon ül. Az ostoba kislány örvendezik egy kicsit. Kiveszem a táskámból a halványpiros melltartót a hozzá való bugyival, és gyorsan felveszem mindkettőt, miközben nem engedem le a törülközőt. Amikor végre a földre dobom, Hardin halkan felkiált, de gyorsan úgy tesz, mintha köhögött volna. Belebújok egy ruhába, és közben úgy érzem, mintha egy láthatatlan kötelék vonzana hozzá. Nem törődök vele, és kikapom a fehér ruhámat a szekrényből. Furcsa, hogy a történtek ellenére most milyen fesztelen vagyok Hardin jelenlétében. Miért ilyen bonyolult minden? És miért nem tudok túllépni rajta, és folytatni az életemet? – Most már tényleg menned kell – szólok oda neki. – Segítsek? – kérdezi, amikor látja, hogy nehezen húzom fel a cipzárt. – Nem, majd megoldom. Mindjárt kész. De feláll, és odalép hozzám. Állandóan egy vékony kötélen egyensúlyozunk. Szerelem, gyűlölet, harag és nyugalom. Szokatlan nekem ez az érzelmi hullámvasút, és pusztító hatással van rám. Felemelem a hajamat, és felhúzza a cipzárt, hosszasabban időzve a kelleténél. Felgyorsul a szívverésem, és nem győzöm szidni magam, amiért megengedtem, hogy segítsen. – Hogy találtál meg? – kérdezem, mert hirtelen kíváncsi vagyok rá. Megvonja a vállát, mintha nem lenne olyan nagy ügy, hogy átautózott az államon, hogy felkutasson. – Felhívtam Vance-t. – Megmondta neked a szobaszámomat? – Nem tetszik, hogy Christian így kiadott neki. – Nem ő, hanem a recepciós. – Hardin gúnyosan elhúzza a száját. – Nagyon meggyőző tudok lenni. Annak sem örülök, hogy a szálloda ilyen indiszkrét. – Ezt nem folytathatjuk… Tudod… Hogy itt viccelődsz, és úgy teszel, mintha barátságos lennél – magyarázom, és felveszem a fekete magas sarkú cipőmet. Hardin felkapja a nadrágját, és belebújik.

– Miért nem? – Mert egyikünknek sem jó, ha egymás közelében vagyunk. Elmosolyodik, és megjelennek a gonosz gödröcskéi. – Tudod, hogy ez nem igaz – jegyzi meg könnyedén, és felveszi a pólóját. – De igen. – Nem. – Elmennél, kérlek? – kérlelem. – Ezt úgysem gondolod komolyan. Tudtad, mit teszel, amikor megengedted, hogy maradjak. – Nem! – tiltakozom. – Részeg voltam. Nem is tudom, mi történt tegnap este, onnan, hogy megcsókoltam azt a pasit, addig, hogy beengedtelek az ajtón. Gyorsan elhallgatok. Ezt tényleg hangosan mondtam? Amikor meglátom Hardin tágra meredt szemét és összeszorított száját, már tudom a választ. A fejfájásom újult erővel tör rám, és legszívesebben felpofoznám magam. – Micsoda? Mit mondtál? – mordul fel, mint egy sebzett vadállat. – Semmit… Én csak… – Megcsókoltál valakit? Kit? – förmed rám, és úgy zihál, mintha lefutott volna egy maratont. – Valakit a klubban – ismerem be. – Ez komoly? – Hardin rám mered. Amikor bólintok, valósággal felrobban. – Mi a… Mi a fészkes fene ez, Tessa? Először smárolsz a klubban, aztán lefekszel velem? Ki vagy te? – A tenyerébe temeti az arcát, majd megint rám néz. Már ismerem, és tudom, hogy mindjárt össze fog törni valamit. – Csak úgy megtörtént… És már nem vagyunk együtt. – Mentegetni akarom magam, de ez valahogy még bénábban hangzik. – Hát… Ez hihetetlen. Az én Tessám sosem csókolózna egy vadidegennel egy átkozott klubban! – kiáltja. – Nem létezik olyan, hogy a „te Tessád” – közlöm vele. Hardin többször megcsóválja a fejét, mintha nem hinne a fülének. Végül a szemembe néz. – Tudod, mi a helyzet? Igazad van. És tudd meg, hogy amíg te azzal a pasival smároltál, én Mollyval keféltem.

Tizenkilencedik fejezet Tessa Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Mollyval keféltem. Hardin szavai még sokáig visszhangzanak a fejemben, pedig már régen becsapta az ajtót, és örökre kilépett az életemből. Le kell csillapodnom, mielőtt lemegyek a többiekhez. Tudhattam volna, hogy Hardin játszadozik velem, és még mindig azzal a ribanccal kavar. Valószínűleg akkor is végig lefeküdt vele, amíg „jártunk”. Hogy lehettem ennyire ostoba? Tegnap este majdnem hittem neki, amikor azt mondta, hogy szeret. Arra gondoltam, hogy mi másért jött volna egészen Seattle-ig. Pedig a válasz egyszerű: azért, mert ő Hardin, és mindenre képes, hogy szemétkedjen velem. Mindig ilyen volt, és ilyen is marad. Kicsit zavar a bűntudat, hogy elszóltam magam a csókról, és az is, hogy Hardint hibáztattam a tegnap estéért, amikor én is ugyanúgy akartam a szexet, mint ő. Csak ezt nem vagyok hajlandó beismerni neki, sőt még magamnak sem. Felfordul a gyomrom, ha elképzelem Mollyval. Ha nem eszem valamit, mindjárt elhányom magam. Nemcsak a másnaposság miatt émelygek, hanem Hardin vallomásától is. Elképzelem Mollyt, az ostoba, önelégült vigyorával. Jól tudja, hogy fájdalmat okoz nekem, ha lefekszik Hardinnal. Ezek a gondolatok úgy keringenek a fejemben, mint a keselyűk. Végül erőt veszek magamon, mielőtt teljesen összeomlanék. Megtörlöm a szemem sarkát egy zsebkendővel, és felkapom a táskámat. A liftben megint rám tör a kétségbeesés, de mire a földszintre érek, újra összeszedem magam. – Tessa! – szólít meg Trevor az előtér másik végéből. – Jó reggelt! – üdvözöl, és a kezembe nyom egy csésze kávét. – Köszönöm. Elnézést kérek Hardin viselkedése miatt… – kezdem a mentegetőzést. – Semmi baj. Tényleg. Hardin egy kicsit… lobbanékony… Ugye? Majdnem elnevetem magam, de a gyomrom megint kavarogni kezd. – Hát igen… Lobbanékony – motyogom, és belekortyolok a kávéba. Trevor megnézi a telefonját, aztán visszadugja a zsebébe. – Kimberly és Christian néhány perc múlva itt lesznek – közli. – És… Hardin még mindig itt van? – érdeklődik mosolyogva. – Nem. És nem is fog visszajönni. – Igyekszem könnyednek tűnni. – Jól aludtál? – kérdezem, hogy témát váltsak. – Igen, de aggódtam érted. – Trevor pillantása a nyakamra siklik. Megigazítom a hajam, hogy takarja a foltot. – Aggódtál? Miért? – Kérdezhetek valamit? De nem akarlak felzaklatni… – A hangja óvatos, és ettől egy kicsit ideges leszek. – Persze. Nyugodtan. – Előfordult már, hogy Hardin… tudod… bántott? – böki ki végül, és lesüti a szemét.

– Tessék? Ja, igen. Sokat veszekszünk, és mindig megbánt – válaszolok, és mohón kortyolom a jó meleg kávét. Trevor szégyenlős pillantást vet rám. – Én fizikailag gondoltam… – motyogja zavartan. Ránézek. Azt kérdezi, hogy Hardin szokott-e verni? Összerezzenek a gondolattól. – Nem! Nem, dehogy. Sosem tenne olyat. Trevor szemén látom, hogy nem akart megsérteni. – Elnézést… Csak olyan erőszakosnak és indulatosnak tűnik. – Hardin tényleg indulatos, és néha erőszakos, de sosem emelne rám kezet. – Haragot érzek Trevor iránt, amiért ilyesmivel vádolja Hardint. Nem ismeri őt… De hát… Úgy tűnik, én sem ismerem elég jól. Néhány percig csendben álldogálunk, és Trevor szavain gondolkodom, amikor végre meglátom Kimberly szőke haját. – Tényleg ne haragudj! Csak úgy érzem, jobb bánásmódot érdemelnél – jegyzi meg Trevor csendesen, mielőtt Kimberlyék csatlakoznak hozzánk. – Szörnyen érzem magam. Olyan vagyok, mint egy kifacsart citrom – panaszkodik Kimberly. – Nekem is hasogat a fejem – bólintok, miközben végigmegyünk a konferenciaterembe vezető hosszú folyosón. – Pedig nagyon jól nézel ki. Én viszont úgy festek, mintha most másztam volna ki az ágyból. – Ez nem igaz – veszi védelmébe Christian, és megcsókolja a barátnője homlokát. – Köszönöm, drágám, de te elfogult vagy. – A nő felnevet, és megdörzsöli a halántékát. Trevor elmosolyodik. – Úgy tűnik, ma este nem megyünk bulizni – jegyzi meg, és mindenki egyet értően bólogat. Amikor megérkezünk a konferenciára, azonnal a reggeliző asztalhoz lépek, és szedek magamnak egy tál müzlit. A szokásosnál sokkal gyorsabban eszem, és közben nem tudom kiverni a fejemből Hardin szavait. Legalább még egyszer megcsókoltam volna… Nem! Úgy látszik, még mindig részeg vagyok. Az előadások gyorsan eltelnek. Kimberly panaszkodik, hogy a mikrofon túl hangos, de az én fejfájásom ebédidőre majdnem teljesen elmúlik. Dél van. Hardin valószínűleg már hazaért, és biztosan Mollyval van. Gondolom, egyenesen hozzá ment. Vajon aludtak már együtt a mi szobánkban? Mármint a régi szobánkban? Az ágyban, amit kettőnknek szántunk? Eszembe jut az érintése és a hangja, ahogy a fülembe sóhajtja, hogy szeret, és hirtelen Mollyt képzelem a magam helyére. Molly és Hardin. – Nem hallottad, amit mondtam? – kérdezi Trevor, és mellém ül. Bocsánatkérő mosollyal nézek rá. – Elnézést, kicsit elbambultam. – Azt kérdeztem, hogy nem lenne-e kedved eljönni velem vacsorázni, mivel a többiek itthon maradnak. – Belenézek a kék szemébe, és amikor nem válaszolok azonnal, zavartan hebegni kezd. – Ha nem akarsz… Semmi baj… – De igen, szívesen elmegyek veled – nyugtatom meg.

– Tényleg? – kérdezi, és megkönnyebbülten felsóhajt. Azt hitte, vissza fogom utasítani. Főleg, miután Hardin úgy bánt vele. A következő négy órában, amíg folynak az előadások és a megbeszélések, magamban örvendezem, hogy Trevor az őrült exem fenyegetései ellenére hajlandó elvinni vacsorázni. – Hála az égnek, hogy vége! Alvásra van szükségem – sóhajt fel Kimberly, amikor beszállunk a liftbe. – Úgy tűnik, már nem vagy olyan fiatal – ugratja Christian, mire Kim a vállára hajtja a fejét. Aztán rám néz. – Tessa, holnap délelőtt elmegyünk vásárolni, amíg a fiúk tárgyalnak – emlékeztet, és lehunyja a szemét. Már alig várom a holnapot. Meg a ma esti vacsorát Trevorral. Nagyon kellemesnek ígérkezik a Hardinnal töltött vad éjszaka után. Egy kicsit aggaszt, ahogy ezen a hétvégén viselkedtem. Csókolóztam egy idegennel, szinte erőszakkal rávettem Hardint, hogy szexeljen velem, most meg egy harmadik pasival megyek vacsorázni. De legalább ez utóbbi teljesen ártalmatlan lesz, és biztos, hogy nem kerülünk testi kapcsolatba. Bezzeg Hardin és Molly… gondolom keserűen. Az a nő az idegeimre megy, komolyan. Az ajtóhoz érünk, és Trevor megáll velem. – Akkor fél hétkor érted jövök. Jó lesz? Mosolyogva bólintok, aztán belépek a bűntény helyszínére. Úgy terveztem, hogy alszom egyet, mielőtt találkozom Trevorral, de most inkább lezuhanyozom. Szennyesnek érzem magam a tegnap éjszaka történtek miatt, és le akarom mosni a testemről Hardin illatát. Két hete azt hittem, hogy mostanra minden más lesz, Hardinnal boldogan készülődünk a londoni utazásra, és meglátogatjuk az anyját. Most pedig nincs hol laknom, és gyakorlatilag hajléktalan lettem. Erről jut eszembe, hogy vissza kell hívnom anyámat. Tegnap este többször is hívott. Miután végzek a zuhannyal, megigazítom a sminkemet, és beütöm a számát. – Szia, Theresa – szól bele a telefonba kimért hangon. – Szia! Ne haragudj, hogy nem hívtalak vissza tegnap este. Seattle-ben vagyok egy kiadói konferencián, és még vacsora közben is beszélgettünk az ügyfelekkel. – Semmi baj. Ott van a fiú? – érdeklődik anya. Meglepődöm. Ez hogy jön ide? – Nem… De miért kérdezed? – Igyekszem könnyednek és nemtörődömnek tűnni. – Mert tegnap este idetelefonált, és meg akarta tudni, hol vagy. Nem örülök, hogy megadtad neki a számomat… Tudod, mi a véleményem róla, Theresa. – Nem adtam meg a számodat, és… – Azt hittem, már szakítottatok – vág a szavamba anya. – Igen, így van. Valószínűleg csak a lakás miatt akart beszélni velem, vagy valami ilyesmi… – hazudom. Hardin tényleg nagyon el akarhatott érni, ha képes volt felhívni az anyám otthoni számát. Ez a gondolat újabb fájdalommal tölti el a szívemet, ugyanakkor némi elégtételt is érzek.

– Erről jut eszembe, hogy csak az ünnepek után tudnak visszavenni a kollégiumba. Mivel a karácsonyi szünetben nem fogsz dolgozni, és iskola sem lesz, nyugodtan hazajöhetsz. – Értem… Rendben. – Nem szívesen töltöm a karácsonyt az anyámmal, de nincs más választásom. – Akkor hétfőn találkozunk. És Tessa… Ha jót akarsz magadnak, nagy ívben elkerülöd azt a fiút – figyelmeztet anyám szigorú hangon, és leteszi a telefont. Egy hetet anyával tölteni maga lesz a pokol. Nem is értem, hogy bírtam ki tizennyolc évig. Csak most jöttem rá, milyen rossz volt, miután megízleltem a szabadságot. Mi lenne, ha két napot még a motelben maradnék, aztán visszamennék a lakásba, miután Hardin kedden elutazik? Nem szívesem teszem be még egyszer oda a lábam, de az a lakás egyelőre az enyém is, és Hardin nem fogja megtudni, hogy ott töltöttem a téli szünetet. Megnézem a mobilomat, de nem látok egyetlen üzenetet vagy hívást sem tőle. Tudtam, hogy nem fog jelentkezni. El sem tudom hinni, hogy lefekszik Mollyval, és még dicsekszik is vele! Az a legrosszabb az egészben, hogy ha nem szólom el magam a csókról, akkor sosem árulta volna el. Ahogy a fogadást sem, ami elindította a „kapcsolatunkat”. Ez is azt jelenti, hogy nem bízhatok meg benne. Miután végeztem a sminkkel meg a hajammal, kiválasztok egy egyszerű fekete ruhát. Nagyon távolinak tűnnek már azok az idők, amikor kockás gyapjúszoknyát hordtam. Teszek még egy réteg alapozót a nyakamra, és várom Trevort, aki pontban fél hétkor kopog az ajtón.

Huszadik fejezet Hardin Sokáig bámulom apám házát, és nem tudom eldönteni, hogy bemenjek, vagy sem. Karen az egészet felcsicsázta izzókkal. Karácsonyfák villognak, sőt egy táncoló rénszarvast is látok. A kertben egy felfújt Mikulás imbolyog a szélben, mintha engem gúnyolna, amikor kiszállok a kocsiból. Lenézek az ülés körül heverő repülőjegyek összetépett darabjaira, mielőtt becsukom az ajtót. Majd telefonálnom kell, és megkérdeznem, hogy visszakaphatom-e a pénzemet. Ha nem, akkor kidobtam az ablakon kétezer dollárt. Talán egyedül kéne mennem, és itt hagyni ezt a rohadt helyet egy időre, de most, hogy Tessa nem jön velem, már nem tűnik olyan csábítónak az angliai utazás. Szerencsére anyám belement, hogy inkább ő jöjjön ide. Sőt, még izgatott is, hogy láthatja Amerikát. Becsöngetek, és azon töröm a fejem, mivel magyarázzam a látogatásomat. De mielőtt kieszelhetnék valamit, Landon már fel is bukkan. – Szia – üdvözlöm, amikor kinyitja előttem az ajtót. – Szia – néz rám kérdő arccal. Zsebre vágom a kezem, és fogalmam sincs, mit mondjak, vagy mit csináljak. – Tessa nincs itt – közli, miközben elindul a nappali felé, mintha nem törődne a jelenlétemmel. – Igen… Tudom. Seattle-ben van – motyogom, és követem Landont. – És? – Hát… Azért jöttem, hogy beszéljek veled… Vagy apával… mármint Kennel. Vagy az anyáddal – hebegem zavartan. – Beszélni? Miről? – Kiveszi a könyvjelzőt a könyvéből, és olvasni kezd. Legszívesebben kikapnám a kezéből, és a tűzbe hajítanám, de azzal nem sokra mennék. – Tessáról – válaszolom végül. Idegesen babrálom a számban lévő karikát, és várok, hogy kinevessen. Landon rám néz, és becsukja a könyvet. – Jól értem a helyzetet? Tessa nem akar társalogni veled, ezért idejöttél, hogy beszélj velem? Vagy az apáddal, sőt akár még az anyámmal is? – Igen… Valahogy úgy… – Istenem, de idegesítő ez a hólyag! Már így is elég zavarban vagyok, mit spilázza még a dolgot? – Rendben… És mit tehetnék érted? Mert szerintem Tessának soha többé nem kéne szóba állnia veled. Egyébként azt hittem, már továbbléptél. – Ne add a hülyét! Tudom, hogy elszúrtam… De szeretem őt, Landon. És tudom, hogy ő is szeret. Csak most nagyon meg van sértődve. Landon nagy levegőt vesz, és megvakarja az állát. – Nem tudom, Hardin. Amit csináltál, az megbocsáthatatlan. Megaláztad, ő pedig bízott benned. – Tudom… Tudom… A fenébe! Szerinted én nem tudom? Felsóhajt. – Idejöttél segítségért, tehát már te is látod, mennyire el van szúrva a helyzet.

– Szerinted mit kéne tennem? Nem úgy kérdezlek, mint Tessa barátját, hanem… tudod… az apám mostohafiát… – Úgy érted, a mostohatestvéredet? – Landon elmosolyodik. Elhúzom a számat, mire felnevet. – Nos… Beszélt veled azóta egyáltalán? – kérdezi végül. – Igen… Tegnap este Seattle-be mentem, és megengedte, hogy vele töltsem az éjszakát – vallom be Landonnek. – Micsoda? – Úgy tűnik, sikerült meglepnem. – Igen. Részeg volt. mármint tényleg be volt rúgva, és tulajdonképpen erőszakkal vett rá, hogy megdugjam. – Landon arcán rosszalló pillantás jelenik meg. Látom, a finom lelkének nem tetszik ez a szó. – Bocs… Tehát rávett, hogy szexeljünk. Illetve nem nagyon kellett erőszakoskodnia. Nehéz ellenállnom, ha Tessáról van szó, mert annyira… – Miért beszélek erről Landonnek? Landon felemeli a kezét, mintha le akarna állítani. – Jól van, jól van. Értem, nem kell részletezned. – Aztán ma reggel mondtam valamit, amit nem lett volna szabad. De csak azért, mert ő meg elköpte, hogy csókolózott valakivel. – Tessa csókolózott valakivel? – Landon hangja csupa csodálkozás és hitetlenség. – Igen… Valami fószerrel abban az átkozott éjszakai klubban. – Felsóhajtok. Nem akarok többé erre gondolni. – Nahát… Tessa elég zabos lehet rád – ingatja a fejét Landon. – Tudom! – Mit mondtál neki ma reggel? – Azt, hogy tegnap keféltem Mollyval – nyögöm ki nagy nehezen. – Tényleg? Mármint… tényleg lefeküdtél Mollyval? – Nem, dehogy! – tiltakozom hevesen. Mi az ördög történt velem, hogy itt ülök, és kiöntöm a szívemet Landonnek? – Akkor miért mondtad ezt Tessának? – Mert feldühített. – Megvonom a vállam. – Megcsókolt valakit! – Értem… Tehát meg akartad bántani, és azt mondtad neki, hogy lefeküdtél Mollyval. Azzal a nővel, akit utál? – Igen… – Remek ötlet volt. – Landon megcsóválja a fejét. – Szerinted Tessa szeret engem? – szegezem neki a kérdést, mert tudnom kell a választ. Landon hirtelen elkomolyodik, és felkapja a fejét. – Nem tudom… – Nagyon rosszul hazudik, állapítom meg. – Mondd el! Ha valaki, akkor te tudod. – Szeret téged. De az árulásod után meg van győződve arról, hogy te sosem szeretted – magyarázza Landon. Megint összeszorul a szívem, pedig már eddig is eleget szenvedtem. Még mindig nem hiszem el, hogy Landon segítségét kérem, de egyszerűen szükségem van rá. – Mit tegyek most? Segítenél nekem?

– Nem tudom… – Kételkedve néz rám, de észreveszi a kétségbeesésemet. – Megpróbálhatok beszélni vele. Holnap van a születésnapja… Tudod? – Persze. Tervezel valamit vele? – kérdezem. Nem örülnék neki. – Nem. Azt mondta, az anyjánál lesz. – Az anyjánál? Miért? Mikor beszéltél vele? – Kábé két órája küldött egy SMS-t. Szerinted hová kéne mennie? Egyedül töltse a születésnapját egy motelszobában? Nem foglalkozom az utolsó kérdésével. Ha megőrzöm a nyugalmamat ma reggel, akkor talán megengedte volna, hogy még egy éjszakát a szállodájában töltsek. Most viszont még mindig Seattleben van, az átkozott Trevorral. Lépteket hallok, és az apám bukkan fel az ajtóban. – Tehát jól hallottam, hogy te vagy itt. – Igen… Landonhöz jöttem, hogy beszélgessünk – hazudom. Illetve félig-meddig ez az igazság. Azzal akartam beszélni, akivel először találkozom. Szánalmas vagyok. Apám meglepődik. – Tényleg? – Igen. És még valami… Anya csütörtök reggel érkezik – közlöm vele. – Karácsonyra. – Örömmel hallom. Tudom, hogy nagyon hiányzol neki. Szeretnék valamivel visszavágni, és az orra alá dörgölni, milyen pocsék apa, de most valahogy nincs kedvem hozzá. – Akkor hagylak titeket beszélgetni – mondja, és visszamegy a lépcsőn. Már félúton jár, amikor megfordul, és rám néz. – Hardin? – Igen? – Örülök, hogy itt vagy. – Rendben – bólintok. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Az apám rám mosolyog, aztán folytatja az útját az emeletre. Ez egy rohadt nap, úgy ahogy van. A szívem úgy fáj, mintha egy tőrt szúrtak volna bele. – Hát… Azt hiszem, mennem kell – nézek Landonre, aki bólint. – Megteszem, ami tőlem telik – ígéri. Elindulok az ajtó felé. – Köszönöm. – Egy darabig zavartan álldogálunk az előszobában. – Ugye tudod, hogy most nem foglak megölelni, meg ilyenek? Kilépek az ajtón, és hallom magam mögött Landon nevetését.

Huszonegyedik fejezet Tessa – Mik a terveid karácsonyra? – kérdezi Trevor. Felemelem az ujjam, és türelemre intem, amíg lenyelem az ételt. A ravioli egyszerűen fenséges. Nem vagyok egy nagy ínyenc, de ez biztosan egy ötcsillagos étterem. – Semmi különös. Az anyámnál töltök egy hetet. És te? – Egy menhelyen fogok önkénteskedni. Nem szeretek visszamenni Ohióba. Van ott néhány unokatestvérem meg nagynéném, de az anyám halála után már nem érzem, hogy oda tartozom – magyarázza. – Annyira sajnálom, ami az anyáddal történt, Trevor! De nagyon kedves tőled, hogy önkéntes munkát végzel. – Együtt érző mosollyal nézek rá, és az utolsó falat raviolit veszem a számba. Ugyanolyan finom, mint az első, de most, hogy hallottam Trevor vallomását, már kevésbé élvezem az ételt, viszont annál jobban értékelem a vacsorát. Nem furcsa? Beszélgetünk még egy darabig, és desszertnek egy fantasztikus, liszt nélkül készült, karamellel töltött csokoládétortát eszünk. Aztán a pincérnő hozza a számlát, és Trevor előveszi a tárcáját. – Ugye nem vagy olyan nő, aki ragaszkodik ahhoz, hogy állja a számla felét? – kérdezi viccesen. – Haha. – Tényleg felnevetek. – Talán akkor, ha egy gyorsétteremben lennénk. Trevor elmosolyodik, de nem válaszol. Hardin biztosan tett volna egy gúnyos megjegyzést, például azt, hogy most ötven évvel visszavetettem a feminista mozgalmat. Távozáskor kellemetlen havas eső fogad minket az ajtóban. Trevor felajánlja, hogy várjak az étteremben, amíg ő hív egy taxit. Milyen figyelmes. Néhány pillanat múlva int nekem az üvegen át. Kisietek, és gyorsan beülök a meleg kocsiba. – Miért érdekel a könyvkiadás? – kérdezi a szálloda felé menet. – Mert imádok olvasni… Csak ez érdekel. Később majd szeretnék író lenni, de egyelőre annak is nagyon örülök, amit a Vance-nél csinálok. Elmosolyodik. – Én is így vagyok a könyveléssel. Engem sem érdekel semmi más. Már egészen fiatalon tudtam, hogy a számokkal akarok foglalkozni. Nem szeretem a matematikát, de udvariasan mosolygok, és hallgatom, ahogy a számok iránti lelkesedéséről mesél. – És te szeretsz olvasni? – kérdezem, amikor befejezi, és megállunk a szálloda előtt. – Igen… De nem szépirodalmat. – Miért nem? – kérdezem meglepetten. Vállat von. – Nem kedvelem a regényeket. – Kiugrik a taxiból, és felém nyújtja a kezét. – Az hogy lehet? – kérdezem, miközben hagyom, hogy kisegítsen. – Az olvasásban az a legjobb, amikor kiléphetünk a saját életünkből, és átélhetünk több száz, vagy akár több ezer másik életet. Csak a regények képesek erre, mert a többi irodalmi műfaj nem változtat át minket a főszereplővé. – Átváltoztat? – Trevor felvonja a szemöldökét.

– Igen. Ha a történet nincs rád hatással, és nem változtat meg egy kicsit, akkor nem jó könyvet olvasol. – Átmegyünk az előtéren, és megint megcsodálom a csodálatos festményeket. – Mindig úgy gondoltam, hogy az eddig elolvasott regények az életem részeivé váltak, és közreműködtek annak a személynek a létrehozásában, aki most én vagyok. – Nagyon romantikus vagy! – közli nevetve. – Igen, azt hiszem… – Hardin egyetértene velem, és órákig tudnánk folytatni ezt a beszélgetést, vagy akár napokig. Csendben megyünk fel a lifttel, és amikor megérkezünk, Trevor egy fél lépéssel mögöttem halad a folyosón. Kimerültnek érzem magam, és alig várom, hogy aludhassak, pedig még csak kilenc óra van. A szobámhoz érünk, és Trevor elmosolyodik. – Nagyon jól éreztem magam ma este. Köszönöm, hogy eljöttél velem vacsorázni. – Én köszönöm a meghívást. – Viszonzom a mosolyát. – Tényleg nagyon élvezem a társaságodat, mert sok közös van bennünk. Szeretnék megint találkozni veled. – Egy pillanatig vár, majd hozzáteszi: – A munkahelyünkön kívül. – Igen, én is szeretném – válaszolom. Trevor egy lépést tesz felém, és megdermedek. Megfogja a derekamat, és felém hajol. – Nem hiszem, hogy ez a megfelelő idő – hárítom el a közeledését. Elvörösödik, nekem meg bűntudatom támad, amiért visszautasítottam. – Megértem, és ne haragudj. Nem lett volna szabad… – motyogja zavartan. – Semmi baj. Csak még nem állok készen… – magyarázom, mire elmosolyodik. – Megértem. Akkor most hagylak pihenni. Jó éjt, Tessa – búcsúzik, és továbbsétál a folyosón. Belépek a szobába, és kiengedem a levegőt. Nem is vettem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem. Kibújok a cipőmből, és azon tanakodom, hogy azonnal beessek az ágyba, vagy előbb vetkőzzek le. Halálosan fáradt vagyok. Végül úgy döntök, hogy lefekszem, amíg ezt eldöntöm, és perceken belül elnyom az álom. A nap gyorsan eltelik Kimberly társaságában, és többet pletykálkodunk, mint vásárlunk. – Milyen volt a tegnap estéd? – érdeklődik. A manikűrös éppen a körmömet reszeli, de most kíváncsian felkapja a fejét. Rámosolygok. – Jó. Hardinnal elmentünk vacsorázni – válaszolom, mire Kimberly halkan felkiált. – Hardinnal? – Jaj, nem! Trevort akartam mondani. – Ha nem manikűröznének éppen, akkor most homlokon vágnám magam. – Hm… – Kimberly sokat mondó pillantással felvonja a szemöldökét. Megrántom a vállam, és Kim nem feszegeti tovább a témát. A manikűr után bemegyünk egy áruházba. Rengeteg cipőt nézünk meg, és találok olyasmit, ami tetszik, de egyiket sem akarom megvenni. Aztán a női ruhákhoz érünk, és Kimberly olyan lelkesedéssel viszi a topokat a kasszához, ami elárulja, hogy tényleg imád vásárolni. Amikor elhaladunk a férfi konfekció mellett, az egyik fogasról leakaszt egy sötétkék inget.

– Azt hiszem, ezt megveszem Christiannek. Nagyon vicces lesz, mert nem szereti, ha rá költöm a pénzemet. – Christian… tudod… Sok pénze van? – kérdezem, és remélem, hogy nem vagyok tolakodó. – Igen, rengeteg. De mindig én fizetem a részemet, ha elmegyünk valahová. Nem a pénzéért vagyok vele – jelenti ki büszkén. Örülök, hogy megismertem Kimberlyt. Landonön kívül most ő az egyetlen barátom. És eddig nem igazán voltak barátnőim, úgyhogy ez új helyzet nekem. Jól érzem magam vele, de azért örülök, amikor Christian telefonál, és megszervezi nekünk a kocsit, ami felvesz minket. Nagyon jól éreztem magam Seattle-ben, de kellemetlen események is történtek. Megkérem a sofőrt, hogy a motelnál tegyen ki, és egész úton alszom hazafelé menet. Meglepődve látom, hogy a kocsim a parkolóban van. Kifizetek még két éjszakát, aztán írok anyának, hogy beteg vagyok, és gyomorrontásra gyanakszom. Nem válaszol, ezért felveszem a pizsamámat, és bekapcsolom a tévét. Egyetlen érdekes műsort sem találok, és különben is, inkább olvasni van kedvem. Magamhoz veszem a kocsi kulcsát, és kimegyek a parkolóba a táskámért. Amikor kinyitom az ajtót, az egyik ülésen valami feketét pillantok meg. Mi ez? Egy e-book olvasó? Felemelem, és leveszem a ráragasztott cetlit. Boldog születésnapot. Hardin. A szívem olvadozni kezd, aztán megfájdul. Nem vagyok oda az ilyen hordozható eszközökért, mert jobban szeretek egy igazi könyvet tartani a kezemben. De a mostani konferencia után kicsit megváltozott a véleményem. Így könnyebb lesz magammal vinni a munkahelyi olvasnivalóimat, és nem kell papírt pazarolni, amikor kinyomtatom a kéziratokat. Mégis magamhoz veszem a kocsi padlóján heverő Üvöltő szeleket, mielőtt visszamegyek a szobámba. Bekapcsolom az e-readert, és először elmosolyodok, aztán elsírom magam. A kezdőképernyőn egy Tess feliratú fület pillantok meg, és amikor megérintem az ujjammal, megjelenik egy hosszú lista. Itt van az összes regény, amelyről Hardinnal beszélgettünk, vitatkoztunk vagy nevetgéltünk a rövid kapcsolatunk során.

Huszonkettedik fejezet Tessa Mire végre felébredek, délután kettő van. Nem emlékszem, mikor aludtam tizenegynél tovább, de az biztos, hogy sosem aludtam át az ebédet. De megbocsátok magamnak, mert tegnap hajnali négyig fent maradtam, és Hardin csodálatos ajándékát böngésztem és nézegettem. Annyira figyelmes… Még sosem kaptam ilyen szép születésnapi ajándékot. Leveszem a mobilt az éjjeliszekrényről, és megnézem a nem fogadott hívásaimat. Kettő az anyámtól, egy Landontől. A bejövő üzenetek között látok néhány születésnapi gratulációt. Noah is írt nekem. Nem szoktam nagy felhajtást csapni a születésnapomból, de azért azt sem szeretném, hogy teljesen egyedül teljen. Illetve nem is vagyok egyedül. Catherine Earnshaw és Elizabeth Bennet sokkal jobb társaságot jelent nekem, mint az anyám. Rengeteg kínait rendelek, és egész nap pizsamában maradok. Az anyám dühös lesz, amikor felhívom, és közlöm vele, hogy „beteg” vagyok. Érzem a hangján, hogy nem hisz nekem, de igazából nem érdekel. Ma van a születésnapom, és azt csinálok, amit akarok. Ha úgy döntöttem, hogy az ágyban heverészve kínai kaját eszem, és az új kütyümmel játszadozom, akkor azt fogom tenni. A kezem néhányszor a telefonra téved, és meg akarja nyomni Hardin számát, de leállítom magam. Akármilyen csodálatos ajándékot kaptam tőle, akkor is lefeküdt Mollyval. Valahányszor azt hiszem, hogy ennél jobban már nem sérthet meg, mindig felülmúlja önmagát. A szombat esti vacsorára gondolok, amikor Trevorral találkoztam. Ő kedves és elbűvölő. Mindig azt mondja, amit gondol, és bókokkal halmoz el. Nem kiabál velem, és nem bosszant fel. Még sosem hazudott nekem. Nem kell azon törnöm a fejem, hogy vajon mire gondol, vagy mit érez. Okos, tanult, sikeres, és az ünnepek alatt egy menhelyen önkénteskedik. Hardinhoz képest maga a tökély. Az a gond, hogy nem lenne szabad mindenkit Hardinhoz hasonlítanom. Igaz, hogy Trevor egy kicsit unalmas, és nem rajong úgy a regényekért, mint én, viszont nincs sérelmekkel teli közös múltunk. Hardinnal kapcsolatban az a legbosszantóbb, hogy kedvelem a személyiségét, minden gorombasága ellenére. Mert vicces, szellemes, és ha akar, nagyon kedves is tud lenni. Ez az ajándéka is nagyon célba talált, és folyton emlékeztetnem kell magam arra, hogy mit tett velem. Nem szabad elfelejtenem a sok hazugságot, a titkokat, és legfőképpen azt, hogy lefeküdt Mollyval. Megköszönöm Landonnek a szülinapi jókívánságokat. Szinte azonnal visszaír, és megkérdezi a motel címét. Legszívesebben lebeszélném arról, hogy ilyen sokat vezessen miattam, de semmi kedvem egyedül tölteni a nap hátralévő részét. Nem öltözöm fel, csak melltartót veszek a póló alá, és tovább olvasgatok, miközben Landonre várok. Egy óra múlva kopog az ajtón. Ismerős, kedves mosolya láttán én is elmosolyodom, és egészen elérzékenyülök, amikor magához von egy baráti ölelésre. – Boldog születésnapot, Tessa – súgja a hajamba. – Köszönöm – válaszolom hálásan, és még szorosabban megölelem. Bejön a szobába, és leül a székre.

– Öregebbnek érzed magad? – Nem… Illetve igen. Úgy érzem, hogy az elmúlt egy hét alatt tíz évet öregedtem. Halványan rám mosolyog, de nem szól semmit. – Rendeltem kaját, és rengeteg van még, ha kérsz. Landon megfordul, és elvesz egy dobozt meg egy műanyag villát az asztalról. – Kösz. Szóval egész nap ezt csináltad? – érdeklődik viccesen. – Igen. – Felnevetek, és törökülésben elhelyezkedem az ágyon. Landon falatozni kezd, aztán felvonja a szemöldökét. – Van e-book olvasód? Azt hittem, nem szereted ezeket a kütyüket. – Eddig tényleg nem… De most megkedveltem. – Felveszem az olvasót, és megint megcsodálom. – Több ezer regény egyetlen érintéssel! Lehet ennél jobbat elképzelni? – lelkendezek mosolyogva. – Hát igen. Mindig saját magától kapja az ember a legjobb szülinapi ajándékot – bólogat tele szájjal. – Igazából ezt Hardintól kaptam. A kocsiban hagyta. – Nahát… Ez kedves volt tőle – jegyzi meg különös hangsúllyal. – Igen, nagyon. És rátett egy sereg csodálatos regényt, amit… – Leállítom magam. – És mit gondolsz most erről? – érdeklődik Landon. – Még jobban összezavar. Néha nagyon kedves dolgai vannak, máskor meg kifejezetten gonosz. Landon elmosolyodik, és beszéd közben hadonászik a villájával. – Hardin szeret téged. Sajnos a szerelem nem mindig jár kéz a kézben a józansággal. Felsóhajtok. – Hardin nem tudja, mi a szerelem. – Végignézem a romantikus regények listáját, és rájövök, hogy a józan ész egyik történetben sem szerepel. – Tegnap eljött, hogy beszéljen velem – jelenti be végül, mire az ágyra ejtem az olvasót. – Micsoda? – Igen, tudom. Én is meglepődtem. Ráadásul hajlandó lett volna bárkivel beszélni, akit otthon talál. Velem, az apjával, sőt még az anyámmal is – teszi hozzá, amitől végképp elképedve csóválom a fejem. – Miért? – Hogy segítséget kérjen. Elfog az aggodalom. – Segítséget? Miben? Jól van? – Igen, jól. Illetve nem… Veled kapcsolatban kért segítséget. Teljesen ki volt borulva, Tessa. Gondolj csak bele, hogy képes volt az apja házába jönni. – Mit mondott? – Nem tudom elképzelni Hardint, amint bekopog az apja ajtaján, hogy párkapcsolati tanácsot kérjen tőle. – Azt, hogy szeret téged. És próbáljalak meg rábeszélni, hogy adj neki még egy esélyt. Azért mondom el, mert nem akarok semmit elhallgatni előled. – Hát… Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom elhinni, hogy hozzád ment. Illetve bárkihez.

– Nem szívesen ismerem be, de ő már nem ugyanaz a Hardin Scott, mint amikor először találkoztam vele. Még viccelt is, hogy meg kéne ölelnie. – Landon felnevet. Rám ragad a jókedve. – Ne már! – Nem tudom, mit gondoljak most Hardinról, de ezt a jelenetet viccesnek tartom. Miután abbahagyom a nevetést, Landonre nézek, és elkomolyodom. – Tényleg azt hiszed, hogy szeret? – Igen. Nem azt mondom, hogy szerintem meg kéne bocsátanod neki, de egyvalamiben biztos vagyok: abban, hogy szeret téged. – Én meg abban vagyok biztos, hogy hazudott nekem, és gúnyt űzött belőlem! Miután „szerelmet vallott”, egyből rohant a barátaihoz, és beszámolt nekik mindenről, ami köztünk történt. És amikor már-már azt hiszem, hogy túl tudnám tenni magam az árulásán, lefekszik Mollyval. – Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Felkapom a vizes üveget az éjjeliszekrényről, és jól meghúzom, hátha sikerül megfeledkeznem a szívemet hasogató fájdalomról. – Nem feküdt le vele. Felkapom a fejem. – De igen. Ő maga mondta. Landon leteszi az ételes dobozt, és megrázza a fejét. – Csak azért mondta, hogy fájdalmat okozzon neked. Tudom, hogy ez sem sokkal jobb, de ti állandóan szemet szemért, fogat fogért csatát vívtok egymással. Landonre nézek, és először az jut az eszembe, hogy Hardin tényleg nagyon ügyes. Még a mostohafivérét is ráveszi, hogy elhiggye a hazugságait. Aztán egy másik gondolat kezd motoszkálni a fejemben: Mi van, ha Hardin tényleg nem feküdt le Mollyval? Akkor meg tudnék bocsátani neki? Megfogadtam, hogy sosem fogok megbocsátani, de úgy tűnik, nem tudom lerázni magamról ezt a fiút. Mintha a sors tréfát űzne velem, felvillan a mobilom kijelzője, és egy üzenet jelenik meg rajta Trevortól: Boldog születésnapot, szépségem. Gyorsan megköszönöm neki, aztán Landonhöz fordulok. – Több időre van szükségem. Nem tudom, mit gondoljak most. Landon bólint. – Ez érthető. És mit fogsz csinálni karácsonykor? – Ezt. – Az üres ételes dobozra meg az olvasóra mutatok. Landon felkapja a távirányítót. – Nem mész haza? – Itt otthonosabban érzem magam, mint anyámmal – ismerem be, és megpróbálok nem gondolni arra, milyen szánalmas vagyok. – Nem töltheted a karácsonyt egyedül egy motelben, Tessa. Gyere el hozzánk! Azt hiszem, az anyám vett neked néhány dolgot, mielőtt… tudod… – Mielőtt az életem eltűnt a süllyesztőben? – kérdezem félig nevetve, és Landon mosolyogva bólint. – Igazából arra gondoltam, hogy… Mivel Hardin holnap elutazik, átmehetnék a lakásba, amíg sikerül egy szobát szereznem a koleszban. Mert mire Hardin megérkezik, remélhetőleg már ott fogok lakni. Ha mégsem, akkor még mindig visszajöhetek ebbe a barátságos lakosztályba. – Csak humorral

tudom elviselni ezt a nevetséges helyzetet, amelyben most vagyok. – Igen… Ez jó ötlet – jegyzi meg Landon, a tévé képernyőjére tapadva. – Te is úgy gondolod? És mi van, ha mégis beállít, vagy valami ilyesmi? Landon még mindig nem néz rám, csak bólint. – Londonban lesz, nem? – De igen. És az én nevem is rajta van a bérleti szerződésen. Landonnel egy darabig tévézünk, és arról beszélgetünk, hogy Dakota New Yorkba megy. Landon azt tervezi, hogy jövőre átiratkozik a New York-i Egyetemre, ha Dakota ott akar maradni. Örülök a boldogságának, de annak nem, hogy elmegy Washington államból. Ezt persze nem árulom el neki. Landon kilencig marad, és miután elmegy, összegömbölyödöm az ágyon, és olvasok, amíg el nem alszom. Másnap reggel készülődöm, hogy átmenjek a lakásba. Nehezen veszem rá magam, hogy a történtek után még egyszer betegyem oda a lábam, de nem sok választásom maradt. Nem akarok visszaélni Landon kedvességével, és semmi kedvem hazamenni. Viszont elfogy a pénzem, ha továbbra is a motelben maradok. Bűntudatom van, amiért nem az anyámhoz megyek, de nem tudnám egész héten elviselni a fölényes megjegyzéseit. Karácsonykor még mindig meglátogathatom, de nem ma. Van még öt napom, hogy ezt eldöntsem. Besütöm a hajam és kisminkelem magam, aztán felveszek egy hosszú ujjú fehér pólót meg egy sötét farmert. Legszívesebben pizsamában maradnék, de le kell mennem a boltba, hogy ételt vásároljak a következő napokra. Ha megeszek valamit a lakásban, Hardin megtudja, hogy ott jártam. Néhány holmit a táskákba pakolok, és a kocsihoz sietek. Meglepve tapasztalom, hogy kiporszívózták, és enyhe mentás illata van. Hardin illata. Havazni kezd, miközben az élelmiszerbolt felé tartok. Annyi kaját veszek, ami kitart, amíg eldöntöm, hogy mit akarok csinálni karácsonykor. Beállok a pénztárhoz vezető sorba, és azon töprengek, vajon Hardin milyen ajándékot adott volna karácsonyra. A születésnapi ajándékom annyira figyelmes volt, hogy ki tudja, mit talált ki. Remélem, nem költött rá túl sok pénzt, inkább valami egyszerű meglepetést szánt nekem. – Menjen már tovább! – förmed rám egy nő a hátam mögött. Felnézek, és látom, hogy a pénztáros türelmetlenül vár, és haragos arcot vág. Nem vettem észre, hogy a sor előrehaladt, és eltűntek előlem az emberek. – Elnézést – motyogom, és a futószalagra teszem az árukat. A szívem hevesen dobog, amikor megállok a lakáshoz tartozó parkoló előtt. Mi van, ha még nem ment el? Még csak tizenkét óra. Végignézem a parkolót, de nem látom a kocsiját. Valószínűleg a reptéren hagyta. Vagy Molly vitte ki. Ez a hang a fejemben sosem némul el? Amikor meggyőződöm arról, hogy nincs otthon, leparkolok, és felkapom a kajával teli szatyrokat. Erősebben havazik, és az autókat vékony hóréteg borítja. Nemsokára a meleg lakásban leszek. Az ajtó előtt még egy nagy levegőt veszek, aztán belépek. Szeretem ezt a helyet… Annyira tökéletes nekünk. Illetve Hardinnak és nekem, de külön-külön.

Kinyitom a konyhaszekrényeket meg a hűtőt, és meglepődve látom, hogy minden tele van pakolva élelmiszerrel. Hardin biztosan bevásárolt az utolsó napokban. Nagy nehezen helyet szorítok az én kajámnak is, aztán visszamegyek a kocsihoz a cuccomért. Nem tudom kiverni a fejemből, amit Landon mondott. Meg vagyok döbbenve, hogy Hardin tanácsért fordult hozzá. Ráadásul Landon szerint Hardin szeret engem. A szívem mélyén ezt én is tudom, csak nem gondolok rá, és igyekszem megfeledkezni róla, nehogy reményt adjon. Ha elismerem, hogy szeret, akkor ez az egész még nehezebb lesz. Visszamegyek a lakásba, bezárom az ajtót, és a táskákat beviszem a hálószobába. A ruháimat kiveszem, és felakasztom, hogy ne gyűrődjenek össze. Azt a szekrényt használom, amit magunknak szántunk… Ez a gondolat még egyszer megforgatja a kést a szívemben. Neki csak néhány fekete farmerja lóg a bal oldalon. Nehéz megállnom, hogy ne akasszam fel a pólóit, mert mindig gyűröttek egy kicsit. Persze így is tökéletes a megjelenése. A pillantásom az elegáns fekete ingre esik, ami kicsit ferdén lóg az egyik akasztón. Ez volt rajta az esküvőn. Gyorsan befejezem a kirámolást, és otthagyom a szekrényt. Csinálok magamnak egy kis makarónit, és bekapcsolom a tévét. Felhangosítom, hogy halljam a Jóbarátok egyik régi epizódját, amit már legalább hússzor láttam, aztán visszamegyek a konyhába. A szereplőkkel együtt mondom a szöveget, miközben bepakolom a mosogatógépet. Remélem, Hardin nem fogja észrevenni, de nem szeretem, ha piszkos edények vannak a mosogatóban. Gyertyát gyújtok, és letörlöm a pultokat. Aztán elkap a hév, és felmosom a padlót, kiporszívózom a heverőt, és beágyazok. Amikor az egész lakás tiszta, berakom a szennyesemet a mosógépbe, és összehajtogatom a ruhákat, amelyeket Hardin a szárítóban hagyott. Ez a legnyugodtabb és legkellemesebb napom az utóbbi egy hétben. Egészen addig, amíg lépteket hallok, és dermedten nézem, ahogy a zár kinyílik az ajtón. A pokolba! Már megint itt van! Miért bukkan fel mindig a lakásban, amikor itt tartózkodom? Abban reménykedem, hogy csak odaadta a kulcsot valamelyik barátjának, hogy vigyázzon a lakásra… Talán Zed jön ide egy lánnyal? Bárki legyen, csak ne Hardin… Könyörgöm, ne Hardin legyen az! Egy ismeretlen nő lép be az ajtón, mégis azonnal tudom, ki lehet. A hasonlóság feltűnő, és a nő is feltűnően szép. – Nahát, Hardin! Gyönyörű ez a lakás! – kiált fel, és az akcentusa még feltűnőbb, mint a fiáé. Ez nem lehet igaz! Hardin anyja komplett idiótának fog tartani. Az ételem a konyhaszekrényben, a ruhám a mosógépben, és az egész lakás ki van suvickolva. Jéggé fagyva állok a konyhában, amikor az asszony rám néz. – Ó, te jó ég! Biztosan te vagy Tessa! – A nő elmosolyodik, és elindul felém. Hardin is megjelenik az ajtóban, kiejti a kezéből az anyja virágmintás kisbőröndjét, és döbbent arccal mered rám. Nagy nehezen leveszem róla a szememet, és a nőhöz fordulok, aki kitárt karral közeledik felém. – Annyira elkeseredtem, amikor Hardin azt mondta, hogy nem leszel a városban ezen a héten! – lelkendezik, és átölel. – Milyen huncut ez a fiú! Így akart meglepetést szerezni nekem. Mi van? Az asszony a vállamra teszi a kezét, kicsit eltart magától, és végigmér.

– Nézzenek oda, milyen szép kislány vagy! – Halkan felkiált örömében, és megint magához ölel. Nem szólalok meg, csak viszonzom az ölelését. Hardin rémültnek és meglepettnek tűnik. Akárcsak én.

Huszonharmadik fejezet Tessa Amikor az anyja már negyedszer ölel meg, Hardin végre megszólal. – Anya, adj már neki időt, hogy magához térjen. Tessa kicsit félénk. – Igazad van. Ne haragudj, Tessa! Csak annyira örülök, hogy végre megismerhetlek. Hardin annyit mesélt rólad! – lelkendezik mosolyogva. Érzem, hogy lángolni kezd az arcom, amikor a nő végre elenged, és hátrébb lép. Nem számítottam arra, hogy tud a létezésemről. Azt hittem, jó szokásához híven az anyja előtt is titokban tartott. – Nem haragszom, semmi gond – nyögöm ki végre, leküzdve a rémületemet. Mrs. Daniels ragyogó mosollyal néz a fiára, aki még mindig zavarban van. – Anya, nem akarsz inni egy pohár vizet a konyhában? – Miután az asszony távozik, Hardin óvatosan közelebb lép hozzám. – Beszélhetnénk… néhány szót… a hálószobában? – hebegi. Bólintok, és a konyha felé pillantok, majd követem a hálószobába, ahol azelőtt együtt aludtunk. – Mi az ördög ez? – vonom kérdőre, miközben becsukom az ajtót. Hardin kényelmetlenül toporog, majd leül az ágyra. – Tudom… Ne haragudj! Nem mondtam el neki, mi történt. Képtelen voltam bevallani neki, hogy mit tettem. És most… Itt fogsz lakni? – A reménykedő hangjától összefacsarodik a szívem. – Nem… – Ja… Felsóhajtok, és beletúrok a hajamba. Ezt a mozdulatot valószínűleg Hardintól tanultam. – Ezt kéne tennem? – szegezem neki a kérdést. – Nem tudom – válaszolja, és ő is felsóhajt. – Nem várom el tőled, hogy szerepet játssz, vagy ilyesmi… Csak szükségem van egy kis időre, hogy elmondjam neki. – Én sem tudtam, hogy itt vagy. Azt hittem, Londonba utaztál. – Meggondoltam magam, mert nem akartam nélküled… – Elhallgat, és a pillantása csupa fájdalom. – És miért nem mondtad neki, hogy már nem vagyunk együtt? – Nem tudom, hogy akarom-e hallani a választ. – Annyira örült, hogy találtam valakit… Nem akarom elrontani az örömét. Eszembe jut, mit mondott Ken. Nem hitte volna, hogy Hardin valaha képes lesz egy kapcsolatra. Igaza volt. Mégsem akarom elrontani az anyja látogatását. Nem Hardinra vagyok tekintettel, hanem az anyjára. – Rendben. Majd elmondod neki, amikor készen állsz rá, de a fogadásról ne beszélj! – Lehunyom a szemem, és arra gondolok, milyen fájdalmat okozna az anyjának, ha megtudná, hogyan tette tönkre a fia az első és egyetlen szerelmét. – Tényleg? Belemész, hogy azt higgye, együtt vagyunk? – Hardin meglepettnek tűnik, és amikor bólintok, megkönnyebbülten felsóhajt. – Köszönöm. Azt hittem, hogy azonnal le fogsz buktatni előtte. – Nem vagyok olyan – tiltakozom. Akármennyire is haragszom rá, nem tenném tönkre a kapcsolatát az anyjával. – Csak befejezem a mosást, és megyek. Nem gondoltam, hogy itt vagy, ezért

úgy döntöttem, inkább itt húzom meg magam, mint a motelben. – Zavartan megvonom a vállam. Kicsit túl sokáig tartózkodunk a hálószobában. – Nincs hova menned? – Elmehetnék az anyámhoz, de nem sok kedvem van hozzá – ismerem be. – A motel nem rossz, csak túl drága. – Hardinnal ezen a héten még nem beszélgettünk ilyen normálisan. – Tudom, hogy nem akarsz itt maradni, de adhatnék neked egy kis pénzt… – Látom rajta, hogy fél a válaszomtól. – Nincs szükségem a pénzedre. – Tudom, csak felajánlottam – mentegetőzik, és a padlót bámulja. – Vissza kéne mennünk – felsóhajtok, és kinyitom az ajtót. – Mindjárt jövök – mondja halkan. Nem örülök, hogy egyedül kell bemennem a konyhába, az anyjához, de nem tudok tovább a hálószobában maradni Hardinnal. Nagy levegőt veszek, és kilépek a szobából. Az asszony a mosogatónál áll, és rám néz, amikor belépek a konyhába. – Nem haragszik rám, ugye? Nem akartalak zavarni titeket. – Milyen kedves a hangja… A modora is finom, nem úgy, mint a fiának, aki egy goromba pokróc. – Nem, dehogy. Csak… átbeszéltünk néhány dolgot, ami a héten történt – hazudom neki. Sosem voltam ügyes hazudozó, ezért mindig igyekeztem elkerülni az ilyen helyzeteket. – Akkor jó. Tudom, hogy Hardin milyen szeszélyes. – A nő olyan kedvesen mosolyog rám, hogy kénytelen vagyok visszamosolyogni. Én is töltök magamnak egy pohár vizet, hogy lecsillapítsam a zaklatott idegeimet. – Még mindig nem tudom felfogni, hogy ilyen szép vagy – csóválja meg a fejét az asszony. – Hardin mondta, hogy még sosem látott olyan gyönyörű lányt, mint te, de azt hittem, túloz. Meglepetésemben visszaköpöm a pohárba a számban tartott vizet. Egy „gyönyörű” lánynak nem lenne szabad ilyen közönségesen viselkednie, de nem tehetek róla. Mit mondott Hardin? Legszívesebben visszakérdeznék, hogy jól értettem-e, de inkább iszom még egy korty vizet, hogy leplezzem a kínos reakciómat. Hardin anyja felnevet. – Lehetek őszinte? Attól tartottam, hogy tele vagy tetoválással, és zöld a hajad, vagy valami ilyesmi. – Nem. A tetoválás nem az én műfajom. És a zöld haj sem – teszem hozzá nevetve, és kicsit enyhül a feszültségem – Te is angol szakos vagy, mint Hardin, ugye? – Igen, asszonyom. – Asszonyom? Szólíts Trish-nek, és nyugodtan tegezzél. – Most van egy gyakornoki állásom a Vance Kiadónál, ezért az órarendem kissé hektikus. De most ott is szünet van. – A Vance-nél? Mármint Christian Vance-nél? – kérdezi Trish, mire bólintok. – Már vagy… tíz éve nem láttam Christiant. – Az asszony a kezében tartott pohárra néz. – Hardinnal nála laktunk, miután Ken… Mindegy… Hardin nem szereti, ha a múlton rágódom – közli ideges nevetéssel.

Nem tudtam, hogy Hardinék Mr. Vance-nél laktak, de sejtettem, hogy közeli kapcsolatban állnak, és ennek nem csak az az oka, hogy Christian az apja legjobb barátja. – Tudok Kenről – közlöm Trish-sel, hogy enyhítsem a zavarát, de azonnal meg is bánom. Talán az még jobban zavarba hozza, ha elárulom, hogy tudom, mi történt vele. – Tényleg? – kérdezi az asszony. – Igen, Hardin mesélte – válaszolom, és igyekszem könnyed hangon beszélni, hátha valami másra gondol. Most az egyszer örülök Hardin felbukkanásának, amikor belép a konyhába. – Mit mesélt Hardin? – érdeklődik felvont szemöldökkel. Most már tényleg nagyon ideges vagyok, de az anyja nem buktat le. – Semmi, csak női dolgokról beszélgettünk – mondja legyintve, majd odalép a fiához, és átkarolja a derekát. Hardin ösztönösen elhúzódik tőle. Trish egy kicsit elkomorodik, de az az érzésem, hogy ez a normális viselkedés kettejük között. A szárítógép sípolni kezd, mire megkönnyebbülten kimegyek a helyiségből, hogy befejezzem a mosást, és minél előbb eltűnjek innen. Kiveszem a meleg ruhákat, és leülök a kis mosókonyha padlójára, hogy összehajtogassam őket. Hardin anyja annyira kedves… Bárcsak más körülmények közt találkoztunk volna! Nem érzek haragot Hardin iránt. Már eleget haragudtam, most inkább szomorú vagyok, és sajnálom, ami történt. Milyen jó lett volna, ha nem így végződik a kapcsolatunk. Miután végeztem a ruhákkal, visszamegyek a hálóba, hogy újra bepakoljam őket a táskákba. Már bánom, hogy felakasztottam a ruháimat és betettem a kajámat a szekrénybe. – Segítsek, Tessa? – lép oda hozzám Trish. – Csak csomagolok, mert megyek az anyámhoz – válaszolom. És tényleg oda kéne mennem, mert a motel túl drága. – Ma indulsz? Most? – csodálkozik a nő, és látom rajta az őszinte sajnálkozást. – Igen… Megígértem neki, hogy nála töltöm a karácsonyt. – Most az egyszer szeretném, ha Hardin bejönne, és segítene kimenteni magam. – Pedig azt reméltem, hogy legalább egy éjszakát maradsz. Ki tudja, mikor láthatlak megint. Nagyon szeretném megismerni azt a fiatal nőt, akibe a fiam beleszeretett. Hirtelen úgy érzem, hogy boldoggá kell tennem ezt az asszonyt. Talán azért, mert nem lett volna szabad kikotyognom, hogy tudom, mi történt vele a volt férje ostobasága miatt, és jóvá akarom tenni a hibámat. Vagy azért, mert olyan kedvesen megvédett Hardin előtt. Nem akarok túl sokáig agyalni ezen, ezért elhallgattatom a józan belső hangot, és bólintok. – Rendben. – Tényleg? Itt maradsz? Csak egy éjszakát kérek, aztán mehetsz az anyukádhoz. Különben sem lenne jó ötlet ebben a nagy hóban vezetni. – A nő ötödször is megölel. Legalább itt lesz, és nem kell egyedül elviselnem Hardint. A jelenlétében nem marakodhatunk. Legalábbis én nem fogok veszekedni. Tudom, hogy ez a lehető legrosszabb döntés, amit hozhattam, de Trish-nek nehéz nemet mondani. Akárcsak a fiának. – Én most gyorsan lezuhanyozom. Hosszú volt az út. – A nő elmosolyodik, és kimegy

a hálószobából. Lerogyok az ágyra, és lehunyom a szemem. Ez lesz az életem legkínosabb, legszánalmasabb huszonnégy órája. Akármit teszek, a végén mindig ugyanott kötök ki: Hardin mellett. Néhány perc múlva kinyitom a szemem, és Hardint pillantom meg, aki a szekrény előtt álldogál, háttal nekem. Felülök az ágyon. – Ne haragudj, nem akartalak megzavarni – mondja, amikor megfordul. Olyan furcsa, hogy állandóan mentegetőzik. – Látom, hogy kitakarítottad a lakást – teszi hozzá halkan. – Igen… Nem tudtam megállni. – Elmosolyodok, mire ő is mosolyogni kezd. – Hardin, azt mondtam az anyukádnak, hogy ma éjszaka itt maradok. Csak ma éjszaka, de ha baj, akkor azonnal elmegyek. Megsajnáltam, mert olyan kedves volt hozzám, és nem tudtam nemet mondani neki, de ha neked ez kínos… – Semmi baj, Tessa – vágja rá gyorsan, aztán remegő hangon folytatja. – Azt akarom, hogy maradj. Nem tudom, mit mondjak, és nem értem ezt a váratlan helyzetet. Meg akarom köszönni neki az ajándékot, de túl sok gondolat kavarog a fejemben. – Jó volt a születésnapod? – kérdezi Hardin végül. – Igen. Landon meglátogatott. – Aha. – Ekkor meghalljuk az anyját a nappaliban, és Hardin elindul az ajtó felé. Ott megáll, és visszafordul. – Nem tudom, hogyan kéne viselkednem. Felsóhajtok. – Én sem. Hardin bólint, és mindketten elindulunk az ajtó felé, hogy kimenjünk az anyjához.

Huszonnegyedik fejezet Tessa Belépünk a nappaliba. Hardin anyja a heverőn ül. Nedves haját összefogta a feje búbján, és sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál. Feltűnően szép nő, állapítom meg. – Nézzünk meg egy filmet, és közben készítek vacsorát! – kiált fel, amikor meglát minket. – Nem hiányzik a főztöm, kicsim? Hardin elhúzza a száját, és megvonja a vállát. – Dehogynem. Te vagy a legjobb szakács. Ez nem is lehetne kínosabb… – Hé! Azért annyira nem vagyok rossz. – Az asszony felnevet. – Látom, ma te akarsz főzőcskézni. Kényelmetlenül feszengek. Nem tudom, hogy viselkedjek Hardinnal, amikor éppen nem szeretkezünk vagy veszekszünk. Furcsa ez a helyzet, és csak most jövök rá, hogy a történelem ismétli önmagát. Ken és Karen is azt hitte, hogy járunk, amikor először találkoztunk. – Tudsz főzni, Tessa? – kérdezi Trish, megzavarva a gondolataimat. – Vagy inkább Hardin szokott a konyhában szorgoskodni? – Hát… Mindketten. Bár ő inkább előkészíti az ételt. – Örülök, hogy gondoskodsz a fiamról, és ez a lakás is nagyon tetszik. Gondolom, Tessa takarít – jegyzi meg tréfásan Trish. Nem tudok „gondoskodni a fiáról”, mert állandóan megsért, és elmar magától. – Igen… Hardin elég rendetlen – válaszolom. Hardin rám néz, és halvány mosoly jelenik meg az ajkán. – Nem én vagyok rendetlen, hanem ő túl tiszta. Megcsóválom a fejem. – Rendetlen – jelentjük ki Trish-sel egyszerre. – Most filmet nézünk, vagy egész este engem fogtok piszkálni? – fortyan fel Hardin. Hardint megelőzve helyet foglalok, hogy ne kelljen később eldöntenem, hova üljek. Látom, hogy elgondolkodva nézi a heverőt, és azt fontolgatja magában, mit tegyen. Végül mellém ül, és érzem a testéből áradó ismerős meleget. – Mit akartok nézni? – kérdezi az anyja. – Mindegy – válaszolja Hardin. – Válassz te, Trish! – mondom, hogy tompítsam Hardin közönyös megjegyzése élét. A nő rám mosolyog, és „Az 50 első randi”-t választja ki a listából. Hardinnak ez biztosan nem fog tetszeni. Igazam volt. – Jaj, ne! – nyög fel, amikor megjelenik a főcím. – Ez a film már pókhálós, olyan régi. – Hallgass! – szólok rá, mire duzzog egy kicsit, de nem tesz több megjegyzést. Többször is észreveszem, hogy engem néz, miközben Trish-sel nevetünk, vagy énekelünk. Egész jól érzem magam, és néhány pillanatra majdnem megfeledkezem arról, hogy mi történt köztünk Hardinnal. Nehezemre esik megállni, hogy ne dőljek hozzá, ne érintsem meg a kezét, és ne igazítsam

meg a haját, ami a homlokába hullik. – Éhes vagyok – morogja Hardin, amikor a film véget ér. – Mi lenne, ha ti főznétek Tessával? – veti fel Trish mosolyogva. – Fárasztó volt a hosszú repülés. – Látom, néhányszor még az orrunk alá dörgölöd ezt az utazást – jegyzi meg Hardin. Trish huncut pillantással bólint. Ezt az arckifejezést már többször láttam Hardinnál is. – Én szívesen főzök – ajánlkozom, és felállok. Bemegyek a konyhába, és a pultnak támaszkodom. A kelleténél szorosabban markolom meg a márvány munkalapot, és megpróbálok lecsillapodni. Nem tudom, meddig bírom ezt. Meddig tudok úgy tenni, mintha Hardin nem tett volna mindent tönkre, és megjátszani, hogy szeretem. Illetve tényleg szeretem… Reménytelenül szerelmes vagyok belé. Nem is ez a gond, hanem az, hogy túl sokszor adtam már esélyt Trish szeszélyes és önző fiának. Újra és újra megbocsátottam neki, azért amit tett és tesz velem. De most már betelt a pohár. – Hardin, legyél úriember, és segíts neki! – hallom Trish hangját, és gyorsan a mélyhűtőhöz lépek, mert nem akarom elárulni, hogy éppen egy kisebbfajta idegösszeomláson mentem át. – Segíthetek? – szólal meg Hardin mellettem. – Igen… – válaszolom. – Jégkrém lesz a vacsora? – kérdezi, mire a kezemben tartott tárgyra nézek. A csirkét akartam kivenni, de szórakozott voltam. – Miért ne? Mindenki szereti a jégkrémet, nem? – válaszolom, mire elmosolyodik, és előbukkannak a gonosz kis gödröcskéi. Meg tudom csinálni. Elviselem Hardin közelségét. Kedves leszek hozzá, és kijövünk egymással. – Megcsinálhatnád azt a tésztás csirkét, amit nekem főztél – javaslom. Hardin figyelmesen rám néz a zöld szemével. – Azt akarod enni? – Igen. Ha nem túl nagy gond. – Dehogy. – Nagyon furcsa vagy ma – súgom oda neki, hogy a vendégünk ne hallja. – Nem igaz – ellenkezik, aztán megvonja a vállát, és közelebb lép hozzám. A szívem hevesebben kezd dobogni, amikor odahajol. Odébb lépek, ő meg kinyitja a mélyhűtő ajtaját. Azt hittem, hogy meg fog csókolni. Ennyire hülye vagyok? Csendben készítjük el a vacsorát, mert egyikünk sem tudja, mit mondjon. Egész idő alatt figyelem. Nézem, ahogy a hosszú ujjaival megragadja a kést, és felvágja a csirkét meg a zöldségeket. Lehunyja a szemét, amikor felemeli a fedőt, és a gőz az arcába csap. Megnyalja a szája sarkát, miután megkóstolja a mártást. Tudom, hogy nehéz lesz megőrizni a semlegességemet, ha így lesem minden mozdulatát, és ez az egész helyzet nem normális. Mégsem tudom levenni róla a szemem. – Megterítem az asztalt, addig szólj anyukádnak, hogy kész a vacsora – mondom neki, amikor végzünk. – Miért? Elég, ha idehívom. – Nem, az udvariatlan. Menj be a nappaliba, és szólj neki – parancsolok rá.

Elhúzza a száját, és engedelmeskedik, de néhány másodperc múlva visszatér a konyhába. – Alszik – közli halkan. – Tessék? – Hallottam, mégis visszakérdezek. – Igen, elnyomta az álom a heverőn. Felébresszem? – Ne… Hosszú napja volt. Félreteszek neki, hogy ha felébred, ehessen. Amúgy is későre jár már. – Nyolc óra van. – Igen… Az késő. – Lehet – mondja közönyösen. – Mi van veled? Tudom, hogy ez kellemetlen, meg minden, de olyan furcsa vagy – panaszkodom, és közben ételt szedek két tányérba. – Köszönöm – mondja, és elveszi az egyiket, majd az asztalhoz ül. Kiveszek egy villát a fiókból, és úgy döntök, hogy inkább a pultnál állva eszem meg a csirkét. – Elárulod végre? – Mit? – kérdezi, és bekap egy falatot. – Miért vagy ilyen nyugodt és… kedves. Nagyon furcsa. Hardin csendben rág, és lenyeli a falatot, mielőtt válaszol. – Nem akarok semmi rosszat mondani. – Ja… – Nem tudok mást mondani. Nem erre a válaszra számítottam. Hardin most visszakérdez. – És te miért vagy olyan kedves és furcsa? – Mert itt van az anyád, és ami megtörtént, az megtörtént… Nem tehetek semmit, és nem változtathatom meg a múltat. Nem tarthatok haragot örökké. – A pultra könyökölök. – És ez mit jelent? – Semmit. Csak azt mondom, hogy udvarias akarok lenni, és nincs kedvem többet veszekedni. De ez nem változtat meg semmit sem kettőnk között. – Beleharapok a számba, nehogy könnybe lábadjon a szemem. Hardin nem szól semmit, csak feláll, és a mosogatóba dobja a tányérját. A porcelán hangos csörömpöléssel kettétörik. Ugrok egyet ijedtemben. Hardinnak azonban az arcizma sem rezzen, és rám se néz, miközben beviharzik a hálószobába. Bekukkantok a nappaliba, de az anyja szerencsére nem riadt fel. Kicsit tátott szájjal alszik, és most még jobban emlékeztet a fiára. Mint mindig, most is nekem kell feltakarítani a rendetlenséget Hardin után. Bepakolom a mosogatógépet, elteszem a maradék ételt, aztán letörlöm a pultot. Nagyon fáradt vagyok. Inkább lelkileg, mint testileg, de le kell zuhanyoznom, mielőtt lefekszem. De hol az ördögben fogok aludni? Hardin a hálószobában van, Trish pedig a heverőn. Talán mégis csak vissza kéne mennem a motelbe. Felcsavarom a fűtést, és leoltom a lámpát a nappaliban. Amikor bemegyek a hálószobába a pizsamámért, Hardin az arcát a tenyerébe temetve ül az ágy szélén. Nem néz fel, úgyhogy kikapok a táskámból egy sortot, egy pólót meg egy bugyit, és elindulok a fürdőszoba felé. Már az ajtóban járok, amikor egy halk, elfojtott zokogást hallok. Hardin sír?

Nem, az nem lehet. Mégsem tudom így elhagyni a szobát. Visszamegyek az ágyhoz, és megállok előtte. – Hardin? – szólítom meg halkan, és megpróbálom elvenni a kezét az arcáról. Nem engedi, de még erősebben húzom. – Nézz rám! – kérlelem. Eláll a lélegzetem, amikor végre engedelmeskedik. A szeme vörös, és az arca csupa könny. Megpróbálom megfogni a kezét, de elrántja. – Menj el, Tessa! – motyogja. Ezt már túl sokszor hallottam tőle. – Nem! – jelentem ki, és letérdelek előtte. Megtörli a szemét a keze fejével. – Rossz ötlet volt. Reggel mindent elmondok anyának. – Nem szükséges. – Máskor is láttam már könnyes szemmel, de úgy még sosem, hogy rázkódik a teste a sírástól, és az arcán patakokban ömlik végig a könnye. – De igen. Kínszenvedés nekem, hogy ilyen közel vagy hozzám, mégis olyan távol. Ez a lehető legnagyobb büntetés. Persze megérdemlem, tudom, de akkor is túl sok – zokogja. – Még nekem is. – Reszkető hangon felsóhajt. – Amikor belementél, hogy itt maradsz… azt hittem, hogy talán… talán te is szeretsz annyira engem, mint én téged. De most látom, hogyan nézel rám, Tess. Látom, mennyire megváltoztál, és tudom, hogy erről én tehetek. Iszonyúan fáj, hogy elveszítelek. – A könnyek még sűrűbben záporoznak a szeméből, és eláztatják a fekete pólóját. Szeretnék mondani valamit, bármit, amivel megvigasztalnám, és enyhíteném a fájdalmát. De ő hol volt, amikor én sírtam éjszakákon át? – Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezem, mire bólint. A visszautasítása még most is fáj. Tudom, hogy nem kéne itt lennem, nem lenne szabad ezt csinálnunk, de többre van szükségem. Még a veszélyes és fájdalmas együtt töltött idő is több a semminél. Bárcsak ne szeretném, és bárcsak ne találkoztam volna vele! De találkoztunk, és én beleszerettem. – Rendben. – Nagyot nyelek, és felállok. Hirtelen megragadja a kezemet, és visszatart. – Ne haragudj! Nagyon sajnálom, hogy megbántottalak… Mindent nagyon sajnálok. – A hangja csupa fájdalom, és búcsúzás. Akármennyire is erősködöm, a szívem mélyén nem akarom, hogy lemondjon rólam. Ugyanakkor még nem állok készen arra, hogy megbocsássak neki. Amúgy is össze vagyok zavarodva már napok óta, és ez a nap a hab a tortán. – Én… – Gyorsan elhallgatok, de Hardin felkapja a fejét. – Tessék? – Én nem akarok elmenni – suttogom olyan halkan, hogy talán meg sem hallja. – Tessék? – kérdezi még egyszer. – Nem akarok elmenni. Tudom, hogy azt kéne tennem, de nincs hozzá kedvem. Legalábbis nem ma este. – Hardin a szemem láttára szedi össze magát, mintha a széthullott darabjai lassan újra a helyükre kerülnének. Gyönyörű látvány, ugyanakkor ijesztő is.

– Ez mit jelent? – Nem tudom, mit jelent, de egyelőre nem is vagyok kíváncsi a válaszra – közlöm vele, és remélem, hogy ha beszélünk róla, sikerül meghatároznom, mit érzek. Hardin kifejezéstelen pillantást vet rám, és nyomát sem látom rajta a korábbi zokogásnak. Gépies mozdulattal megtörli az arcát a pólójával. – Rendben. Alhatsz az ágyon, én majd a padlóra fekszem. Felkap az ágyról két párnát meg egy takarót, és megfordul a fejemben a gondolat, hogy talán ez az egész sírás csak egy színjáték volt. Ám a szívem mélyén tudom, hogy az nem lehet.

Huszonötödik fejezet Tessa Kényelmesen fekszem a meleg paplan alatt, és elgondolkodom a történteken. Sosem hittem volna, hogy Hardint egyszer ilyen állapotban fogom látni. Annyira védtelen és kiszolgáltatott volt, miközben egész teste rázkódott a sírástól. A kapcsolatunkban állandóan változnak az erőviszonyok, és hol az egyikünk, hol a másikunk kerekedik felül. Most például én lehetnék, aki dirigál. De semmi kedvem kihasználni a helyzetet. Nem tetszik ez az állandó küzdelem, és nem tartom normálisnak, hogy mindig csatározunk egymással. A szerelem nem ilyen. Ráadásul nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy én irányítsam az eseményeket. Néhány órája még tudtam, mit fogok csinálni, de miután ilyen sérülékeny állapotban láttam, már fogalmam sincs, mit tegyek, és egyszerűen nem működik az agyam. A sötétben is érzem, hogy Hardin engem néz. Nagyot sóhajtok, mert túl sokáig tartottam vissza a lélegzetem. – Bekapcsoljam a tévét? – kérdezi azonnal. – Nem. Ha neked kell, akkor nyugodtan, de miattam nem szükséges – válaszolom. Kár, hogy nem vittem az ágyba az e-bookomat, mert akkor olvasgathatnék, amíg elalszom. Talán ha Catherine és Heathcliff elrontott életét tanulmányozom, a saját problémáim nem tűnnek olyan súlyosnak. Catherine egész életében megpróbált ellenállni a Heathcliff iránt érzett szerelmének. Később a bocsánatáért könyörgött, és kijelentette, hogy nem tud nélküle élni. Aztán néhány órán belül meghalt. Én tudnék Hardin nélkül élni, nem? Nem fogom az egész életemet azzal tölteni, hogy küzdjek az érzelmeim ellen. Ez csak egy átmeneti érzelmi állapot… Nem fogjuk a konokságunk és a hajthatatlanságunk miatt boldogtalanságra kárhoztatni magunkat, és nem tesszük tönkre mások életét. Vagy igen? Nem tudom, mennyire vonhatok párhuzamot a mi helyzetünk és Catherine-ék között, és ez nagyon zavar. Annál is inkább, mert Trevorra kezdek Edgarként tekinteni. Fogalmam sincs, mit gondoljak erről az egészről, de az biztos, hogy kínosan érzem magam. – Tess? – szólal meg az én Heathcliffem, visszazökkentve a valóságba, és megzavarva a gondolataimat. – Nem keféltem… nem feküdtem le Mollyval – jelenti ki. Azt hiszi, ha szebben fogalmaz, kevésbé fáj, amit mond? Nem válaszolok. Meglep, hogy szóba hozza ezt a témát, és nagyon szeretnék hinni neki. Ugyanakkor nem szabad elfelejtenem, hogy a színelés nagymesterével van dolgom. – Esküszöm – erősködik. Ja, ha esküszik, az más… – Akkor miért mondtad? – vonom kérdőre éles hangon. – Azért, hogy fájdalmat okozzak neked. Nagyon dühös lettem, hogy csókolóztál a klubban, és azt mondtam, amiről tudtam, hogy a legjobban fog fájni. Nem látom Hardint, de szinte látom magam előtt, ahogy hanyatt fekszik, két kezét összekulcsolja a feje mögött, és a plafont bámulja. – Tényleg csókolóztál valakivel? – kérdezi, mielőtt bármit mondhatnék.

– Igen. – Amikor hallom, hogy beszívja a levegőt, mintha felszisszenne, megpróbálom enyhíteni a dolgot. – De csak egyszer. – Miért? – A hangja egyszerre hűvös és haragos. Ezt hogy csinálja? – Fogalmam sincs… Feldühített, ahogy a telefonban viselkedtél, és túl sokat ittam. Ezért táncoltam ezzel a pasival, ő pedig megcsókolt. – Táncoltál vele? Hogyan? – firtatja. Elhúzom a számat, és megcsóválom a fejem. Miért kíváncsi minden részletre, amikor nem is vagyunk együtt? – Ugye, nem várod el, hogy erre válaszoljak? – De igen. – A levegő megtelik feszültséggel. – Úgy, ahogy az emberek egy bárban táncolni szoktak. Aztán megcsókolt, és fel akart hívni magához. – A mennyezeti ventilátort bámulom. Ha továbbra is erről beszélünk, olyan sűrű lesz a levegő a szobában, hogy nem tud tovább forogni. Ideje témát váltani. – Köszönöm az e-könyv olvasót. Nagyon kedves volt tőled. – Megpróbált hazavinni? És elmentél vele? – Fészkelődést hallok a padló felől, és tudom, hogy felült. Igyekszem továbbra is nyugodtan feküdni a helyemen. – Ezt miért kérdezed? Tudod, hogy nem tennék olyat! – csattanok fel ingerülten. – Azt sem hittem volna, hogy csókolózol és táncolsz egy éjszakai bárban – vág vissza dühösen. Néhány másodpercig hallgatok. – Inkább ne beszéljünk arról, hogy ki okozott nagyobb csalódást a másiknak. A takaró megint suhog egy kicsit, és a következő pillanatban közvetlenül mellettem szólal meg. – Kérlek, mondd, hogy nem tetted meg! Leül mellém az ágyra, mire elhúzódom tőle. – Tudod, hogy nem tettem meg. Később veled találkoztam. – Akkor is hallanom kell! – A hangja éles, de könyörgő. – Mondd, hogy csak egyszer csókoltad meg, és azóta nem beszéltél vele! – Csak egyszer csókoltam meg, és azóta nem beszéltem vele – ismételem meg, mert tudom, hogy mindig hallani akarja az igazat. A pólója nyakánál kikandikáló tetoválásra koncentrálok. A közelsége megnyugtat, ugyanakkor tüzet gyújt a testemben. Nem bírom ezt az állandó belső csatát, amit mellette nap mint nap át kell élnem. – Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezi halk hangon. – Nincs. – Ez nem teljesen igaz, de most nem fogom az orrára kötni, hogy randiztam Trevorral, mert semmi köze hozzá. Különben sem történt semmi. Kedvelem Trevort, és meg akarom védeni Hardintól, aki olyan, mint egy időzített bomba. – Biztos? – Hardin… Nem hiszem, hogy jogod van bármit is számon kérni rajtam – jelentem ki. Közben a szemébe nézek, mert nem tudom megállni.

– Tudom – válaszolja sóhajtva. Visszafekszik a padlóra, nagy űrt hagyva maga után.

Huszonhatodik fejezet Hardin A mai nap maga volt a pokol. Örülök ennek a pokolnak, de akkor is a kínok kínját állom ki. Nem számítottam arra, hogy találkozom Tessával, amikor visszaérek a repülőtérről. Egy ügyes hazugságot találtam ki: a barátnőm nem lesz itthon, mert elutazik a karácsonyi szünet idejére. Anya kicsit szomorú volt emiatt, de nem faggatózott, úgyhogy nem kellett színezgetnem a sztorimat. Nagyon örül, hogy van egy nő az életemben, és meg is lepődött rajta. Szerintem apával együtt azt hitte, hogy mindig magányos leszek. De én is így gondoltam. Furcsa, hogy most képtelen vagyok kiverni a fejemből Tessát, pedig három hónapja még egyedül akartam lenni. Nem tudtam, hogy miből maradok ki, és most, hogy megízleltem, már nem akarom elengedni. Mindig rá gondolok, és akármit csinálok, nem tudom lerázni magamról. Megpróbáltam elfelejteni, és továbblépni… De nem sikerült. Az a kedves szőke lány, akit szombat este vacsorázni vittem, nem Tessa volt. Soha senki sem lesz olyan, mint ő. Pedig hasonlított rá, még az öltözködésében is. Elpirult, amikor káromkodtam, és egész idő alatt éreztem, hogy fél tőlem. Elég aranyos volt, de unalmas. Hiányzott belőle az a tűz, ami Tessában van. Nem szidott le a csúnya beszédem miatt, egy szót sem szólt, amikor vacsora közben a combjára tettem a kezem. Tudom, hogy csak azért mondott igent a találkozóra, mert izgalmasnak találta a rosszfiús külsőmet, és már alig várta, hogy másnap a templomban elújságolhassa a barátnőinek, milyen bátor volt. De nem bánom, mert én is kihasználtam őt. Vele akartam kitölteni az űrt, amit Tessa hagyott maga után, és ne gondoljak arra, hogy még mindig Seattle-ben van az átkozott Trevorral. Iszonyú bűntudat fogott el, amikor odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Azonnal el is húzódtam tőle. Láttam az ártatlan arcán, hogy szörnyen zavarba jött. Nem tudom, mit gondolhatott, amikor felpattantam, és az autómhoz rohantam, otthagyva őt az étteremben. Felülök, és az alvó lányra nézek, akibe őrülten szerelmes vagyok. Amikor megláttam a tisztára suvickolt lakásban, feltámadt bennem a remény. Hiszen a ruhái a mosógépben forogtak, és a fogkeféje is a fürdőszobában volt… De a remény csalfa… Megpróbálok belekapaszkodni az utolsó reménysugárba. Hátha mégis megbocsát nekem. Ha most felébred, biztosan sikoltozni kezd, ha meglátja, ahogy fölötte állok, és bámulom. Kicsit vissza kell fognom magam, és egy ideig békén kell hagynom. Ezek az érzések olyan kimerítőek, és annyira erősek, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek velük. De valamit mindenképpen ki fogok találni, és rendbe hozom, amit elszúrtam. Tessa egyik hajtincsét óvatosan kisimítom az arcából, és visszamegyek a takaróra, a padlóra, ahová tartozom. Talán ma este tudok majd aludni.

Huszonhetedik fejezet Tessa Amikor kinyitom a szemem, egy pillanatig zavartan bámulom a téglás mennyezetet. Furcsa itt ébredni, amikor napok óta szállodákban aludtam. Felkelek az ágyból, és a takarók meg a párnák már nem a padlón vannak, hanem a szekrény mellett. Felkapom a piperés táskámat, és a fürdőszoba felé indulok. Meghallom Hardin hangját a nappaliban. – Nem maradhat ma itt, anya. Az anyja várja haza. – És mi lenne, ha az anyja jönne ide? Szeretném megismerni – erősködik Trish. Jaj, ne… – Az nem lenne jó ötlet. Az anyja… nem kedvel. – Miért nem? – Úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó Tessának. És talán a külsőm miatt is. – A külsőd miatt? Hardin, ne hagyd, hogy bárki elbátortalanítson! Azt hittem, hogy neked tetszik a… stílusod. – Így is van. És nem érdekel, hogy ki mit gondol. Kivéve Tessát. Tátva marad a szám a meglepetéstől. Trish felnevet. – Ki vagy te, és hol van az én fiam? – Az asszony hangjából őszinte öröm sugárzik, amikor folytatja: – Nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára úgy, hogy nem káromkodtál. Ez jó. – Jól van… Oké… – sóhajtja Hardin, és önkéntelenül elnevetem magam, mert elképzelem a jelenetet, és tudom, hogy Trish megpróbálja megölelni a fiát. Zuhany után úgy döntök, hogy a fürdőszobában készülök fel a távozásra. Tudom, hogy ez gyávaság, de szükségem van még egy kis időre, mielőtt mosolyt erőltetek az arcomra Hardin anyja kedvéért. Illetve ez nem is annyira őszintétlen mosoly… Éppen ez a bökkenő, emlékeztet egy belső hang. Tegnap nagyon jól éreztem magam, és jobban aludtam, mint bármikor az elmúlt héten. Miután a frizurám szinte tökéletes lett, visszateszem a piperecuccaimat a kis táskába. Valaki halkan kopog. – Tess? – kérdezi Hardin. – Kész vagyok – válaszolom, és kinyitom az ajtót. Hardin egy szürke sortban meg egy fehér pólóban áll, és a falnak támaszkodik. – Nem akarlak siettetni, de már nagyon kell pisilnem. Halványan rám mosolyog, mire bólintok. Elfordítom a fejem, mert nem akarom megbámulni, de a szemem sarkából így is látom, hogy a hasa meg a csípője kilóg a rövid póló alól, és a fehér anyagon átütnek a tetoválása mintái. – Már csak felöltözöm, és megyek – közlöm vele. Nem néz rám, a falat bámulja. – Rendben. Bemegyek a hálószobába, és bűntudatom támad, hogy egy hazug ürüggyel magyarázom a távozásomat. Tudom, hogy Hardin anyja izgatottan várta ezt a találkozást, én meg másnap lelépek.

A fehér ruhám mellett döntök, és egy fekete harisnyanadrágot veszek fel hozzá, mert elég hideg van. Inkább farmert meg pulóvert kéne viselnem, de ez a fehér ruha önbizalmat és határozottságot ad, és erre ma nagy szükségem lesz. A holmimat a táskákba pakolom, és az akasztókat visszateszem a szekrénybe. – Ne segítsek? – szólal meg Trish a hátam mögött. Ijedten összerezzenek, és kiejtem a kezemből a sötétkék ruhát, ami Seattle-ben volt rajtam. – Nem, csak… – motyogom zavartan. Az asszony szemügyre veszi a félig üres szekrényt. – Meddig leszel az anyádnál? – Én… – Mindig rosszul hazudtam. – Úgy tűnik, hosszabb időt tervezel ott tölteni. – Igen… Nincs sok ruhám – mentegetőzöm. – Azt akartam kérdezni, hogy nincs-e kedved vásárolni velem? Talán elmehetnénk együtt, ha visszajössz, amíg még itt vagyok. Nem tudom, hogy elhiszi a kifogásomat, vagy sejti, hogy nem szándékozom ide visszatérni. – Igen… Persze… – nyögöm ki zavartan. – Anya… – szólal meg mögöttünk Hardin. Elkomorodik, amikor a szobába lépve meglátja az üres szekrényt. Remélem, Trish nem veszi észre a fia arckifejezését. – Mindjárt készen vagyok – magyarázkodom, mire bólint. Behúzom a cipzárt az utolsó táskán, és Hardinra nézek. Nem tudom, mit mondjak. – Leviszem a táskáidat – jelenti ki Hardin, aztán felkapja a kulcsomat a komódról, és eltűnik a csomagjaimmal. A távozása után Trish átkarolja a vállamat. – Annyira örülök, hogy megismerhettelek, Tessa. Nem is tudod elképzelni, mennyire jól esik látni a fiamat… ilyennek. – Milyennek? – kérdezem. – Boldognak – válaszolja a nő. Érzem, hogy könnybe lábad a szemem. Ha szerinte ilyen a boldog Hardin, akkor nem szeretném megtudni, milyen volt eddig. Elbúcsúzom Trish-től, és felkészülök arra, hogy végleg búcsút mondjak a lakásnak is. – Tessa… – szól utánam az asszony. Megfordulok, hogy még egyszer a szemébe nézzek. – Ugye vissza fogsz jönni hozzá? – kérdezi. A szívem összefacsarodik, mert tudom, hogy mire céloz. Nem arra kíváncsi, hogy a karácsonyi szünet után visszajövök-e. Nem merek megszólalni, csak némán bólintok. Amikor a lifthez érek, megfordulok, és inkább a lépcsőn megyek le, hogy ne találkozzak Hardinnal. Mielőtt kilépek az épületből, megtörlöm a szememet, és nagy levegőt veszek. A kocsimhoz érve látom, hogy le van tisztítva a szélvédő, és jár a motor. Úgy döntök, hogy nem hívom fel az anyámat útközben. Nincs kedvem most beszélni vele. A kétórás út pont jó lesz arra, hogy mindent átgondoljak. Készítenem kell egy listát arról, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha Hardinnal maradok. Ostoba vagyok, hogy ez egyáltalán megfordul a fejemben,

hiszen borzalmas dolgokat művelt velem. Hazudott, elárult, megalázott. A lista egyik oldalán tehát ott van a lepedő, a használt óvszer, a fogadás, az indulatos természete, a barátai, Molly, az önzése, a lehetetlen viselkedése, és az elveszett bizalom. Ami mellette szól… Nos… Csak annyi, hogy szeretem. Boldoggá tesz, mellette erősebbnek és magabiztosabbnak érzem magam. Meg hogy általában jót akar nekem, annak ellenére, hogy nagyon megbántott. Ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy átölel, meg ahogy láthatóan változni akar a kedvemért. Tudom, hogy a mellette felsorakoztatott érvek mind apróságok, főleg a komoly negatívumokhoz képest, de az életben a kis dolgok számítanak igazán. Nem? Őrült vagyok, ha egyáltalán megfordul a fejemben, hogy megbocsátok neki, vagy csak azt teszem, amit a szerelem diktál? És a szerelemben mi a fontosabb: az érzelmek vagy az ész? Akárhogy igyekszem is, nem tudok elszakadni tőle. Soha nem is voltam rá képes. Most jó lenne egy baráttal beszélgetni. Egy olyan baráttal, aki már járt hasonló cipőben. Szívesen felhívnám Steph-et, de ő is egész idő alatt hazudott nekem. Landon már elmondta, mit gondol erről az egészről, és néha hasznosabb egy nő véleményét meghallgatni, aki jobban megérti, min megyek keresztül. A hó egyre jobban esik, és a feltámadó szél néha meglöki a kocsimat a kihalt úton. Inkább a motelben kellett volna maradnom, nem is tudom, miért döntöttem úgy, hogy hazamegyek. De néhány ijesztő pillanattól eltekintve, az út nem is olyan vészes, és a vártnál hamarabb érek az anyám házához. Beállok a kocsifelhajtóra, ami persze gondosan le van söpörve. A harmadik kopogás után anya ajtót nyit. Köntösben van, és vizes a haja. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor láttam tökéletes frizura és smink nélkül. – Mit keresel itt? Miért nem hívtál? – förmed rám barátságtalanul. Belépek az előszobába. – Nem tudom. Egész úton esett a hó, és nem akartam a telefonálással elvonni a figyelmemet a vezetésről. – Akkor is hívhattál volna, hogy felkészüljek. – Nem kell készülődnöd. Csak én vagyok. Anyám dühösen fújtat. – Egy nő sosem nézhet ki slamposan, Tessa – közli velem, és a hangján érzem, hogy az én külsőmre céloz. Legszívesebben kinevetném a sznobsága miatt, de még időben meggondolom magam. – Hol vannak a csomagjaid? – kérdezi. – A kocsiban. Majd később behozom a táskákat. – Mi ez? Mi ez a ruha rajtad? – Anya végigmér, de én csak elmosolyodom. – Munkához vettem. Szeretem. – Túlságosan merész… De jó a színe. – Kösz. Hogy vannak Porterék? – érdeklődöm. Tudom, hogy sikerül elterelnem magamról a figyelmét, ha Noah családját emlegetem. – Remekül. Már nagyon hiányzol nekik. – Anya bemegy a konyhába, és a válla fölött hátranézve könnyed hangon hozzáteszi: – Talán át kéne őket hívnunk vacsorára.

Összerezzenek, és anya után sietek. – Szerintem ez nem jó ötlet. Anya rám néz, és tölt magának egy csésze kávét. – Miért nem? – Nem tudom… Nekem kínos lenne. – Theresa, már évek óta ismered Porteréket. Nagyon örülnék, ha találkoznátok, főleg most, hogy van egy állásod, és egyetemre is jársz. – Tehát dicsekedni akarsz velem? – Bosszantónak tartom anyám viselkedését. Csak azért akarja áthívni őket, hogy legyen mivel dicsekednie. – Nem. Meg akarom nekik mutatni, mit értél el. Ez nem dicsekvés – méltatlankodik. – Én inkább nem találkoznék velük. – Nos, ez az én házam, és azt hívok meg, akit akarok. Mindjárt visszajövök, csak rendbe hozom magam – jelenti ki, majd színpadias mozdulattal sarkon fordul, és kiviharzik a konyhából. Megcsóválom a fejem, és bemegyek a régi szobámba. Fáradtan leheveredek az ágyra, és várom, amíg anya végez a szépítkezéssel. – Theresa! – Az anyám hangjára riadok fel. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Felemelem a fejemet Buddháról, a régi plüsselefántomról. – Jövök! – kiáltok fel kábán. Nagy nehezen felkelek, és lebotorkálok a hallba. Amikor belépek a nappaliba, Noah-t pillantom meg a heverőn. Hála az égnek, nem az egész Porter családdal kell szembenéznem, de ez a látvány is elég ahhoz, hogy felébredjek. – Nézd, ki ugrott be látogatóba, amíg aludtál! – fogad anyám a lehető leghazugabb mosolyával. – Szia – üdvözlöm Noah-t. Nem kellett volna idejönnöm… Noah barátságosan integet. – Szia, Tessa. Remekül nézel ki. Nincs semmi kifogásom Noah ellen, mert családtagként szeretem. De most jó lett volna egy kicsit távol lenni mindentől, és a felbukkanása tovább fokozza a bűntudatomat és fájdalmamat. Tudom, hogy nem az ő hibája, és nem lenne igazságos, ha barátságtalanul viselkednék vele. Főleg, miután olyan kedves volt velem a szakításunk alatt. Anya kimegy a helyiségből, én meg leveszem a cipőmet, és leülök a heverőre, Noah-val szemben. – Hogy telik a szünet? – érdeklődik. – Jól. És neked? – Szintén. Az anyád azt mondta, hogy Seattle-be mentél. – Igen, nagyon élveztem. A főnökömmel meg két kollégámmal voltam. Noah izgatottan bólogat. – Ez fantasztikus, Tessa! Nagyon örülök neked… Tényleg beléptél a könyvkiadás világába! – Köszönöm – nézek rá mosolyogva. Nem is olyan kínos a helyzet, mint gondoltam. Noah a hall felé pillant, ahol az anyám eltűnt, aztán közelebb hajol hozzám. – Az anyád nagyon feszült szombat óta. Mármint a szokásosnál is jobban. Hogy viseled ezt az

egészet? Felvonom a szemöldököm. – Mire gondolsz? – Ezt az egészet… Az apáddal… – közli bizalmas hangon, mintha azt hinné, hogy tudom, miről van szó. Micsoda? – Az apámmal? – Nem mondta neked? – Noah megint az üres hall felé néz. – Ne áruld el neki, hogy… Mielőtt Noah befejezhetné a mondatot, felpattanok a heverőről, és anya szobája felé rohanok. – Anya! Mi a fene van az apámmal? Nyolc éve nem láttam, és nem is hallottam felőle. És Noah olyan komor arcot vágott… Meghalt az apám? Nem tudom, mit éreznék, ha megtudnám ezt a hírt. – Mi van az apámmal? – kiáltok fel, miközben berontok a szobájába. Anya először tágra nyitja a szemét, de gyorsan összeszedi magát. – Mi van vele? – förmedek rá ingerülten. Az anyám rosszalló pillantással ingatja a fejét. – Ne kiabálj, Tessa! Nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne. – Ezt nem te döntöd el. Mondd el, miről van szó! Meghalt? – Meghalt? Nem, dehogy. Azt közölném veled – próbál megnyugtatni. – Akkor mi történt? Az anyám felsóhajt, és egy pillanatig némán néz rám. – Visszaköltözött. Nem messze lakik onnan, ahol most te vagy, de nem fog kapcsolatba lépni veled, úgyhogy nem kell aggódnod miatta. Gondoskodtam róla, hogy békén hagyjon. – Ez meg mit jelent? – Teljesen kikészít ez a helyzet Hardinnal, és most a régen lelépett apám is visszaköltözött Washington államba. Most jut eszembe… Nem is tudtam, hogy elköltözött. Csak, hogy többé nem láttam. – Nem jelent semmit. El akartam mondani neked, amikor péntek este felhívtalak, de nem voltál hajlandó felvenni a telefont. Úgyhogy én intézkedtem. Aznap este azért nem fogadtam a hívását, mert részeg voltam. Hála az égnek, hogy így döntöttem. Teljesen kikészültem volna. Még most is nehezen viselem a hírt. – Nem fog zaklatni, úgyhogy ne vágj ilyen gyászos arcot. Inkább készülődj, mert vásárolni megyünk! – parancsol rám az anyám, és látszik rajta, hogy hidegen hagyja a téma. – Nincs kedvem vásárolni. Tudod, nekem ez elég nagy dolog. – Nem! – rivall rám anyám haragosan. – Évek óta nem láttuk, és most sem akarjuk látni. Semmi sem változott – jelenti ki, és belép a gardróbszobájába. Nincs értelme vitázni vele. Visszamegyek a nappaliba, felkapom a mobilomat, és felveszem a cipőmet. – Hova mentek? – kérdezi Noah. – Fogalmam sincs – válaszolom, és kilépek a hidegbe. Kár volt idejönnöm. Két órán át vezettem ebben a nagy hóban, és az anyám megint úgy viselkedik, mint egy… boszorkány. Vagy egy gonosz mostoha. A karommal törlöm le a havat a szélvédőről, de hamar rájövök, hogy rossz ötlet volt, mert még jobban átfagyok tőle. Beszállok a kocsiba, és vacogva

beindítom a motort. Vezetés közben kiabálok, és mindennek elmondom az anyámat. Amikor elfárad a torkom, megpróbálom kitalálni, mit tegyek. De az agyamat elárasztják az apámmal kapcsolatos emlékek, és semmire sem tudok koncentrálni, miközben könnyek áztatják az arcomat. Felkapom a telefont az utasülésről. Néhány másodperc múlva Hardin hangja betölti az autó légterét. – Tess! Jól vagy? – Igen… – mondom, de a hangom elárul, mert elfog a zokogás. – Mi történt? Mit csinált az anyád? – Csak… Visszajöhetek? – kérdezem, mire Hardin hangosan felsóhajt. – Hát persze, bébi… Tessa. – Kijavítja magát, és ezt sajnálom. – Merre vagy? – Húsz percnyire – szipogom a telefonba. – Értem. Akarsz közben telefonálni? – Nem… Erősen havazik – magyarázom, és leteszem a mobilt. Nem kellett volna eljönnöm tőle. Furcsa, hogy Hardinhoz menekülök, annak ellenére, amit tett velem. Úgy érzem, egy örökkévalóságba telik, mire végre a parkolóba érek. Még mindig sírok. Megpróbálom letörölni az arcomat, hogy normálisabban nézzek ki, de a sminkem reménytelenül szétkenődött. Kiszállok a kocsiból, és meglátom Hardint a kapuban. Már teljesen belepte a hó. Gondolkodás nélkül odarohanok hozzá, és átölelem. Önkéntelenül tesz egy lépést hátrafelé. Biztosan meglepte ez a váratlan érzelemkifejezés, de gyorsan magához tér, és átkarol. Az arcomat a havas pulóverébe temetem, és az egész testem rázkódik a zokogástól.

Huszonnyolcadik fejezet Hardin Istenem, de jó megint a karomban tartani Tessát! Mintha már ezer éve nem öleltem volna. Amikor odarohant hozzám, minden fájdalmam elmúlt, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Nem hittem volna, hogy ez megtörténik. De annál jobban örülök neki. Az utóbbi időben olyan távolságtartó és hűvös volt. Persze nem hibáztathattam, de attól még ugyanúgy fájt. – Jól vagy? – suttogom a fülébe. Hevesen bólogat a fejével, de folytatja a zokogást. Tudom, hogy nincs jól. Az anyja valószínűleg olyat mondott neki, amit nem lett volna szabad. Tudtam, hogy ez lesz, és a lelkem önző része örül is annak, amit az a szipirtyó csinált. Nem annak örülök, hogy megbántotta Tessát, hanem annak, hogy a barátnőm hozzám rohant vigasztalásért. – Menjünk be – javaslom egy idő után. Bólint, de még mindig nem enged el, ezért nagy nehezen leveszem róla a karomat, és besétálok vele. Gyönyörű arcán fekete csíkokban folyik a szemfesték, és a szája meg a szeme teljesen fel van dagadva. Remélem, nem sírt egész úton. Amikor az előtérbe lépünk, előveszem a sálat, amit magammal hoztam, és a fejére teszem. Biztosan fázik ebben a ruhában. A ruha… Máskor élvezettel képzelném el, hogyan fogom levenni róla. De nem most, amikor ennyire ki van borulva. Csuklik egyet, és szorosabbra fogja magán a sálat. Úristen, de édes! Szőke haja kikandikál a bordó sál alól, és most valahogy még fiatalabbnak tűnik a koránál. – Akarsz beszélni róla? – kérdezem óvatosan, miután kiléptünk a liftből, és a folyosón közeledünk a lakásunk… a lakás felé. Egy bólintással válaszol. Kinyitom az ajtót. Anya a heverőn ül, és az arca csupa aggodalom lesz, amikor meglátja Tessát. Figyelmeztető pillantást vetek rá, és remélem, emlékszik az ígéretére, hogy nem fogja kérdésekkel bombázni őt. Anya nagy nehezen leveszi a szemét Tessáról, és úgy tesz, mintha tévét nézne. – Egy kicsit bemegyünk a hálószobába – közlöm vele, mire bólint. Kínszenvedés neki, hogy nem beszélhet, de nem akarom Tessát tovább stresszelni. Menet közben megállok a hőfokszabályzónál, és felcsavarom a fűtést, mert tudom, hogy teljesen ki van hűlve. Amikor belépek a szobába, Tessa már az ágy szélén ül. Nem tudom, mennyire mehetek közel hozzá, ezért csak álldogálok, és várom, hogy mondjon valamit. – Hardin… – szólal meg egy idő után. A rekedt hangja elárulja, hogy egész úton sírt a kocsiban. Most még jobban megsajnálom. Megállok előtte. Meglep, amikor megragadja a pólómat, és közelebb húz magához. Többről van szó, mint hogy az anyja valami gorombaságot vágott a fejéhez. – Tess… Mit csinált az anyád? – faggatom, mire megint sírva fakad, és a pólóm aljába törli az arcát. Nem érdekel, hogy összemaszatolja, legalább lesz valami emlékem róla, amikor megint elmegy. – Az apám… – nyögi ki végre. Megdermedek. – Az apád? – Ha az az alkoholista féreg is ott volt… – Tessa, az apád is ott volt? Csinált veled

valamit? – kérdezem sziszegve. Tagadólag megrázza a fejét. Megfogom az állát, és felemelem az arcát, hogy a szemembe nézzen. Ha ideges, nem szokott hallgatni, sőt akkor még többet beszél. – Visszaköltözött az államba, de nem is tudtam, hogy elment. Illetve sejtettem, de sosem gondoltam erre. Rá sem szoktam gondolni. Igyekszem nyugodt hangon beszélni, de nem nagyon sikerül. – Beszéltél ma vele? – Nem, de az anyám igen. Megígérte, hogy az apám nem fog a közelembe jönni, de nem akarom, hogy ő döntsön helyettem. – Szeretnél találkozni az apáddal? – Tessa eddig csak rosszat mesélt erről az emberről. Erőszakos volt, néha előtte pofozta meg az anyját. Miért akarna találkozni vele? – Nem… Illetve nem tudom. Ezt szeretném én eldönteni. – A keze fejével megtörli a szemét. – Nem mintha apa annyira igyekezne felvenni velem a kapcsolatot… Legszívesebben megkeresném ezt az alakot, és gondoskodnék arról, hogy soha ne merészkedjen a lánya közelébe. De lebeszélem magam erről, mielőtt valami ostobaságot csinálok. – Állandóan arra gondolok, hogy mi van, ha ő is olyan, mint a te apád… – Ezt hogy érted? – Mi van, ha már megváltozott, és nem iszik? – Megfájdul a szívem, mert hallom a hangján, hogy mennyire szeretné, ha így lenne. – Hát nem tudom… Ez általában nem így szokott lenni – közlöm vele őszintén. Legörbül az ajka, ezért gyorsan hozzáteszem: – De azért előfordulhat. Talán már tényleg megváltozott… – Én ezt nem hiszem, de nem akarom megölni benne a reményt. – Nem is tudtam, hogy érdekel az apád. – Mert nem is… Illetve eddig nem. Most is inkább csak mérges vagyok, hogy az anyám el akarta titkolni előlem – magyarázza, aztán megint a pólómba törli a szemét meg az arcát, és közben elmeséli, mi történt. Tessa anyja az egyetlen nő a világon, aki miután közli a lányával az alkoholista apja felbukkanását, azt javasolja neki, hogy menjenek vásárolni. Nem teszek megjegyzést Noah-ról, pedig nagyon kiakaszt, hogy megint ott rontotta a levegőt. Nem tud leakadni Tessáról? Végre rám néz, és egy kicsit megnyugszik. Sokkal jobban néz ki, mint amikor odarohant hozzám a parkolóban. Remélem, azért, mert velem van. – Nem baj, hogy most itt vagyok? – kérdezi. – Nem, dehogy… Addig maradsz, amíg csak akarsz. Ez a te lakásod is. Megpróbálok rámosolyogni, és örülök, amikor visszamosolyog rám. Közben megint a pólómba törli az orrát. – Jövő héten már kapok szobát a kollégiumban. Bólintok, és nem mondok semmit. Ha megszólalnék, biztosan könyörögni kezdenék, hogy ne menjen el megint.

Huszonkilencedik fejezet Tessa Bemegyek a fürdőszobába, hogy lemossam a sminkemet, és rendbe tegyem magam. A meleg víz hamar eltávolítja az eseménydús délelőtt nyomait, és tulajdonképpen örülök, hogy visszajöttem. Annak ellenére, amin Hardinnal együtt átmentünk, jó tudni, hogy van egy biztonságos hely, ahol vele lehetek. Ő az egyetlen állandó pont az életemben. Emlékszem, hogy egyszer ő is ezt mondta nekem. Vajon komolyan gondolta? Még ha akkor nem is mondott igazat, most már biztosan így érez. Bárcsak többet beszélne az érzéseiről… Találkozásunk óta a tegnapi kiborulása volt az első alkalom, hogy kinyilvánította az érzelmeit. De azért jó lenne hallani a könnyek mögött lévő szavakat. Visszamegyek a hálószobába, és Hardin éppen padlóra teszi a táskáimat. – Lementem a holmidért – magyarázza. – Köszönöm. Remélem, nem vagyok útban – mentegetőzöm, és lehajolok, hogy előkotorjak egy melegítőt meg egy pólót. Le kéne már vennem ezt a ruhát. – Azt akarom, hogy itt legyél. Ezt tudod, ugye? – jegyzi meg halkan. Amikor vállat vonok, elkomorodik. – Most már tudnod kéne, Tessa. – Oké… De most az anyád is itt van, én meg beállítok ide, kiborulva és bőgve… – Anyám örül neked, és én is. A szívem nagyot dobban, de gyorsan témát váltok. – Terveztetek mára valamit? – érdeklődöm. – Azt hiszem, el akart menni a plázába, de holnap is mehetünk. – Menjetek nyugodtan. Én elleszek egyedül. – Nem akarok bekavarni a közös programjukba, amikor már egy éve nem látták egymást. – Nem fontos most mennünk, és nem kell egyedül lenned. – Elvagyok, kösz. – Tessa, nem hallottad, amit mondtam? – mordul fel ingerülten, mire felkapom a fejem, és ránézek. Elfelejtette, hogy már nem döntheti el, mit csináljak és mit ne. Többé senki sem fog dirigálni nekem. Gyorsan stílust vált. – Elnézést… Akkor te itt maradsz, mi meg elmegyünk vásárolni. Hardin olyan gyengéd és… bátortalan lett az elmúlt néhány napban. Most nem örültem az erőszakoskodásának, de azért jó volt látni, hogy visszatér a régi énje. Bemegyek a gardróbszobába, hogy átöltözzek. Amikor leveszem a ruhát, Hardin kopogtat az ajtón. – Tess? – Igen? – szólok ki. Néhány másodpercet várnom kell a válaszára. – Itt leszel, amikor visszajövök? Felnevetek. – Ja. Nincs hova mennem.

– Rendben. Ha szükséged van valamire, hívj fel! – Érzem a szomorúságot a hangjában. Néhány perc múlva hallom, hogy becsukódik a bejárati ajtó, és kijövök a hálószobából. Talán velük kellett volna mennem, hogy ne maradjak egyedül a gondolataimmal. Máris magányosnak érzem magam. Egy órán át nézem a tévét, aztán unatkozni kezdek. Időnként rezeg a telefonom, és az anyám neve jelenik meg a kijelzőn. Nem fogadom a hívásait, és már alig várom, hogy Hardin visszaérjen. Előveszem az e-bookot, és megpróbálom olvasással agyonütni az időt, de közben állandóan az órát lesem. Legszívesebben üzennék Hardinnak, és megkérdezném, meddig vásárolnak még. Aztán inkább úgy döntök, hogy vacsorát készítek. Azzal is telik az idő. Bemegyek a konyhába. Mit főzzek? Valamit, ami könnyű, mégis sokáig tart. Megvan! Lasagnát fogok csinálni. Nemsokára nyolc óra, aztán fél kilenc lesz. Kilenckor már tényleg azon vagyok, hogy üzenek neki. Meg vagyok őrülve? Összezördülök az anyámmal, és azonnal rohanok vissza Hardinhoz? A szívem mélyén tudom, hogy igazából nem is szakadtam el tőle, és be kell ismernem, hogy még nem állok készen a Hardin nélküli életre. Persze nem fogok komoly terveket szövögetni vele kapcsolatban, de elegem van abból, hogy állandóan küzdenem kell saját magam ellen. Nagyon csúnyán bánt velem, de nélküle még borzalmasabban érzem magam, mint amikor tudomást szereztem a fogadásról. Egyrészt bosszant, hogy ennyire gyenge vagyok, másrészt örülök, hogy visszajöhettem hozzá. Szükségem van még egy kis gondolkodási időre, amíg meglátom, hogyan alakul az együttlétünk. Még mindig nagyon össze vagyok zavarodva. Negyed tíz. Végzek a terítéssel, és rendet teszek a konyhában. Most már tényleg írok neki, és megkérdezem, hogy mi újság. Havazik, úgyhogy akár aggódhatok is értük. Teljesen érthető, ha tudni akarom, hogy minden rendben van-e. Mihelyt a kezembe veszem a telefont, kinyílik a bejárati ajtó. Gyorsan leteszem a mobilt, mielőtt Hardin észrevenné, mire készültem. – Milyen volt a vásárlás? – Csináltál vacsorát? – A két kérdés szinte egy időben hangzik el. – Először te – mondjuk ezt is egyszerre, és mindketten elnevetjük magunkat. Felemelem a kezem. – Főztem vacsorát – közlöm velük. – De ha már ettetek, nem baj. – Mennyei illatokat érzek! – lelkendezik az anyja, és végignéz a terített asztalon. Azonnal ledobja a szatyrokat, és leül az egyik székre. – Köszönöm, Tessa. A bevásárlóközpont borzalmas volt. Mindenki ész nélkül tülekedett. Ki az, aki az utolsó két napra halasztja az ajándékvásárlást? – Például te – jegyzi meg Hardin, és tölt magának egy pohár vizet. – Jaj, hallgass már! – legyint Trish, és beleharap egy sós rúdba. Hardin az anyja mellett foglal helyet, én meg vele szemben. Vacsora közben Trish beszámolót tart a bevásárló körútjuk borzalmairól. Elmeséli, hogy egy férfit lekapcsoltak a biztonságiak, mert megpróbált ellopni egy női ruhát a Macy’sből. Hardin közbeveti, hogy szerinte a pasi magának szánta a ruhát, de az anyja rosszallóan csóválja a fejét, és folytatja a történetet. Elégedett vagyok a főztömmel, ami a szokásosnál is jobban sikerült. Mire végzünk, szinte az egész tepsi lasagna elfogyott. Kétszer is veszek belőle, mert egész nap nem ettem egy falatot sem. Többé nem csinálok

ilyet. – Ja, és vettünk egy karácsonyfát is – jegyzi meg Trish beszélgetés közben. – Nem túl nagy, de nem lehettek fa nélkül a saját lakásotokban… Főleg, hogy ez az első közös karácsonyotok! – A nő izgatottan tapsikolni kezd, mire elnevetem magam. A nagy lebukás és összeomlás előtt sem beszéltünk Hardinnal a karácsonyfavásárlásról. Annyira lekötött a beköltözés izgalma, és Hardin társasága, hogy majdnem megfeledkeztem a közeledő ünnepekről. A hálaadás egyikünket sem érdekelt. Az ő közönye érthető, én meg nem akartam az anyám gyülekezetében tölteni ezt a napot, ezért pizzát rendeltünk, és a kollégiumi szobánkban lazítottunk. – Ugye nem baj? – kérdezi Trish, és csak most jövök rá, hogy nem reagáltam a bejelentésére. – Nem, dehogy – nyugtatom meg, és Hardinra nézek, aki az üres tányérját bámulja. Trish folytatja a beszélgetést, és hálás vagyok neki, hogy nem nekem kell fenntartanom a társalgást. De néhány perc múlva ásít egy nagyot. – Szeretnék veletek virrasztani, fiatalok, de ha szép akarok maradni, korán le kell feküdnöm. – Még egyszer megköszöni a vacsorát, a mosogatóba teszi a tányérját, aztán jó éjszakát kíván, és távozás előtt Hardinhoz hajol, hogy megcsókolja az arcát. Hardin felmordul, és elhúzódik. Az anyja ajka alig ér a bőréhez, de úgy látom, Trish ennek is örül. Mosolyogva átöleli a vállamat, és megcsókolja a fejem búbját. Hardin elhúzza a száját és megcsóválja a fejét, mire megrúgom az asztal alatt. Miután Trish eltűnik, felállok, és elteszem a kevés maradékot. – Kösz a vacsorát. Nem kellett volna – szólal meg Hardin, majd mindketten bemegyünk a hálószobába. – Ma alhatok én a padlón – javaslom, bár sejtem, hogy nem fogja engedni. – Nem kell, jól elvagyok ott. Nem is olyan rossz – hárítja el az ajánlatomat. Leülök az ágyra, Hardin pedig előveszi a szekrényből a takarókat, és a padlóra teríti őket. Ledobok neki két párnát. Egy halvány mosollyal megköszöni, aztán kigombolja a farmerját. Ne nézz oda, szólal meg egy figyelmeztető hang a fejemben. Nem akarok elfordulni, pedig tudom, hogy ezt kéne tennem. Hardin letolja a nadrágját, és a hasán meg az oldalán megfeszülnek az izmok, miközben lehajol. Eszembe jut, mennyire vonzódom hozzá, minden haragom ellenére. Elbűvölve nézem, ahogy a fekete alsó a testére tapad. Ekkor Hardin felkapja a fejét, és rám néz. Az arca feszült és figyelmes. Egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szemem, és nem tudom megállapítani, mire gondolhat, mit érezhet. Még mindig bámul engem. – Bocsánat – hebegem, és elfordítom a fejem. Az arcom ég a szégyentől. – Én kérek elnézést. Csak a megszokás… – Vállat von, és az egyik fiókból elővesz egy pamut pizsamanadrágot. A falat figyelem, miközben lefekszik a padlóra, és lekapcsolja a lámpát. – Jó éjt, Tessa! A hangja csupa káröröm. Egy éles hangra riadok, és ijedten felnézek. Olyan sötét van, hogy alig látom a ventilátor lapátjait. Aztán megint meghallom Hardin kiáltását. – Ne! Kérem, ne! – sikoltja, aztán nyöszörgi.

Úristen, Hardinnak megint rémálma van! Kiugrom az ágyból, és letérdelek mellé. Megpróbálom lefogni a hánykolódó testét. – Ne! – Ezt már szinte sikoltja. – Hardin! Hardin, ébredj fel! – kiabálom a fülébe, és megrázom a vállát. A pólója csupa izzadság, az arca eltorzult. Kinyitja a szemét, és azonnal felül. – Tess… – sóhajtja, és a karjába zár. Megsimogatom a haját, aztán gyengéden megdörzsölöm a hátát. – Jól van, semmi baj – nyugtatgatom, mire még szorosabban ölel magához. – Gyere fel az ágyba! – mondom, és felállok. A pólómat fogva felmászik a matracra. – Jól vagy? – kérdezem, amikor lefekszik. Bólint, és magához von. – Nem hoznál nekem egy pohár vizet? – Persze. Mindjárt visszajövök. Feloltom a lámpát, és kiszállok az ágyból. Igyekszem csendben kiosonni, hogy ne ébresszem fel Trish-t, de mire a konyhába érek, már ott találom őt is. – Jól van? – néz rám aggódó arccal. – Most már igen. Csak egy kis vizet viszek neki – magyarázom, és megtöltök egy poharat a csapnál. Amikor visszafordulok, az asszony magához ölel, és megcsókolja az arcomat. – Beszélhetnénk holnap? – kérdezi. Hirtelen olyan ideges leszek, hogy nem tudok megszólalni, csak bólintok. Trish elmosolyodik, de miközben visszamegyek a hálószobába, hallom a halk szipogását. Hardin láthatóan megörül, amikor visszatérek a szobába. Hálás arccal veszi el a kezemből a poharat, és az egészet egy hajtásra megissza. Visszaülök az ágyra, közben nem veszem le róla a szemem. Látom rajta, hogy nagyon nyugtalan. Részben a rémálom miatt, de tudom, hogy részben miattam is. – Gyere ide – súgom neki, mire megkönnyebbülten közelebb kúszik hozzám. Átölelem, és a fejemet a mellére hajtom. Nekem is megnyugtató a közelsége. Akármit is művelt velem, otthon érzem magam ennek a sérült fiúnak a karjában. – Ne engedj el, Tess – súgja a fülembe, és lehunyja a szemét.

Harmincadik fejezet Tessa Izzadtan ébredek. Hardin feje a hasamon pihen, két karjával átölel, és a lábunk is össze van gabalyodva. Halkan hortyogva, békésen alszik. Nagy levegőt veszek, óvatosan felemelem az egyik karomat, hogy kisimítsam a homlokába hulló dús fürtöket. Úgy érzem, már nagyon régen nem érintettem meg a haját, pedig múlt szombaton voltunk együtt. Az agyamban leperegnek a seattle-i éjszaka eseményei, mint egy filmen, miközben lágyan simogatom a haját. Kinyitja a szemét, mire elkapom a kezem. – Bocsánat – hebegem, és zavarba jövök, hogy lebuktam. – Semmi baj. Jó érzés – motyogja álmos hangon. Egy darabig még nyugodtan fekszik mellettem, aztán felemelkedik rólam. Igazán maradhatott volna még egy kicsit… Kár volt megérintenem a haját, mert akkor még itt aludna velem, és átölelne. – Ma dolgoznom kell, úgyhogy bemegyek a városba – közli, és kivesz a szekrényből egy fekete farmert. Gyorsan belebújik a bakancsába. Az az érzésem támad, hogy menekül a közelemből. – Rendben… – Mi a baja? Azt hittem, örülni fog, hogy együtt aludtunk, és egy hét óta először átöleltük egymást. Arra számítottam, hogy valami megváltozik köztünk, és észreveszi, hogy az ellenállásom kezd lankadni, és néhány lépéssel közelebb kerültünk a béküléshez. – Igen… – motyogja, a szemöldökpiercingjét babrálva, aztán felveszi a fehér pólóját, és kikap egy feketét a fiókból. Egy szót sem szól, amikor kilép a szobából, én meg értetlenül nézek utána. Már megint össze vagyok zavarodva. Sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy így elrohan. Milyen munkát kell most elvégeznie? Kéziratokat olvas, akárcsak én, csak ő rugalmasabban oszthatja be az idejét, és otthon dolgozhat. Akkor mi lett hirtelen ilyen sürgős? Összeszorul a gyomrom, mert eszembe jut, mit csinált, amikor utoljára halaszthatatlan „munkája” volt. Hallom, hogy néhány szót vált az anyjával, aztán becsapódik a bejárati ajtó. Visszahanyatlok a párnára, és gyerekes dühvel rúgkapálni kezdek. Amikor megérzem a kávé csábító illatát, kikászálódok az ágyból. A konyhába megyek, hogy magamhoz vegyem az első koffeinadagomat. – Jó reggelt, drágám – üdvözöl Trish. – Jó reggelt! Köszönöm a kávét – hálálkodom, és felkapom a gőzölgő bögrét. – Hardin azt mondta, van egy kis dolga – jegyzi meg az asszony, de inkább kérdezve, mint kijelentve. – Igen, nekem is említette – válaszolom, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Trish-t nem zavarja a szűkszavúságom. – Örülök, hogy jól van… az éjszaka után… – sóhajtja aggódó arccal. – Én is örülök. – Aztán meggondolatlanul hozzáteszem: – Nem kellett volna a padlón aludnia. A nő kérdőn ráncolja a szemöldökét. – Ha nem a padlón alszik, nincsenek rémálmai? – érdeklődik óvatosan. – Akkor nincsenek, ha… – Elhallgatok, és kevergetni kezdem a kávémat. Ebből hogyan fogok kikeveredni?

– Ha mellette vagy – fejezi be a mondatot Hardin anyja. – Igen… Ha ott vagyok. Reménykedő pillantást vet rám. Tudom, hogy minden anya ilyen, ha a gyerekéről van szó. – Akarod tudni, miért törnek rá ezek a rémálmok? Hardin biztosan nem örülne, ha kiderülne, hogy elmondom neked, de szerintem tudnod kell. – Kérem… Mrs. Daniels… – Kínomban nagyot nyelek. Nem akarom tőle is hallani a történetet. – Hardin mesélt nekem… arról az éjszakáról. Trish szeme tágra nyílik a meglepetéstől. – Elmesélte neked? – kiált fel döbbenten. – Nagyon sajnálom. Nem akartam erről beszélni. Azt hittem, tudja, hogy… – Abbahagyom a mentegetőzést, és belekortyolok a kávéba. – Nem kell bocsánatot kérned. Csak annyira hihetetlen, hogy beavatott téged. Persze egyértelmű, hogy tudsz a rémálmokról, de… Ez bámulatos! – A nő meghatottan törölgeti a szemét, és örömteli mosollyal néz rám. – Remélem, nem baj. Sajnálom, ami történt. – Nem akarom bolygatni a családi titkaikat, és fogalmam sincs, mit mondhatnék. Még sohasem találkoztam ilyen helyzettel. – Dehogy baj, drága Tessa – nyugtat meg az asszony, és elsírja magát. – Csak annyira örülök, hogy mellette vagy… Szörnyűek voltak a rémálmok. Éjszakánként kiabált, és nem tudta abbahagyni. Több pszichológushoz is elvittem, de tudod, milyen. Egyszerűen nem állt szóba velük. Meg se mukkant. Csak ült a rendelőben, és a falat bámulta. A pultra teszem a bögrét, és átölelem az asszonyt. – Nem tudom, miért jöttél vissza tegnap, de örülök neki – súgja a fülembe. – Tessék? Trish elhúzódik tőlem, megtörli a szemét, és jelentőségteljes pillantással néz rám. – Drágám… Öreg vagyok, de nem szenilis, és tudom, hogy valami nincs rendben köztetek. Láttam, mennyire meglepődött, amikor beléptünk az ajtón, és a lakásban találtunk téged. Már akkor sejtettem, hogy baj van, amikor közölte, hogy nem tudsz Angliába jönni. Sejtettem, hogy Trish nem ostoba, de nem hittem, hogy ennyire átlát rajtunk. Nagyot kortyolok a langyos kávéból, és töröm a fejem, mit mondjak. Trish gyengéden megfogja a karomat. – Hardin annyira izgatott volt, hogy Angliába hoz téged. Már amennyire ő izgatott tud lenni… Aztán néhány napja megírta, hogy nem leszel a városban. Rögtön tudtam, miről van szó. Mi történt? – szegezi nekem a kérdést. Iszom még egy kortyot, és a szemébe nézek. – Hát… – Most mondjam azt neki, hogy a fia egy fogadás miatt elvette a szüzességemet? Ez nem sokat segítene most a helyzeten. – Hardin… hazudott nekem – nyögöm ki végül. Nem akarom, hogy megharagudjon Hardinra, és nem is akarom elárulni neki a teljes igazságot. Ugyanakkor azt sem tehetem, hogy nem mondok semmit. – Nagy volt a hazugság?

– Elég nagy. Úgy néz rám, mintha egy akna lennék, amivel nagyon óvatosan kell bánni. – És megbánta? Nagyon furcsa erről beszélni Trish-sel. Nem ismerjük egymást, és nem az anyám, ezért valószínűleg a fia pártját fogja, akármiről is van szó. Nem árt, ha én is óvatos vagyok. – Igen… Azt hiszem – válaszolom, és kiiszom a maradék kávét. – Mondta neked, hogy megbánta? – Félig-meddig. – Tényleg mondta? Elsírta magát, és nyugodtabban viselkedik, mint máskor, de tulajdonképpen még nem mondta ki, amit hallani szeretnék. Az asszony figyelmesen néz, és egy kicsit félek, hogyan fog reagálni. – Az anyjaként kénytelen vagyok elviselni a modorát. De neked nem muszáj. Ha azt akarja, hogy bocsássál meg neki, akkor dolgozzon meg érte. És meg kell győznie téged, hogy soha többé nem fog olyat tenni, amivel most megsértett. Elég nagy hazugság lehetett, ha emiatt kiköltöztél a lakásból. Sajnos Hardin elég indulatos, és néha nem tartja tiszteletben mások érzelmeit. Nagyon dühös fiú… illetve már férfi. Tudom, hogy a kérdés nevetséges, mert az emberek gyakran hazudnak egymásnak, de kiszalad a számon, mielőtt átgondolhatnám, mit mondok. – Te megbocsátanál valakinek, aki hazudott neked? – Ez a hazugság súlyosságától függ, meg attól, mennyire bánja meg valaki a dolgot. De ha túl sok hazugságot vagy hajlandó lenyelni, akkor egy idő után nehéz lesz visszatalálni az igazsághoz. Most azt mondja, hogy ne bocsássak meg neki? Trish dobolni kezd az ujjával a pulton. – Ugyanakkor jól ismerem a fiamat, és látom rajta, mennyit változott. Komoly átalakuláson ment át az elmúlt hónapokban, Tessa. El sem tudom mondani, mennyire más lett. Nevet és mosolyog. Tegnap még beszélgetni is hajlandó volt velem. – A nő mosolya vidám, a komoly téma ellenére. – Tudom, hogy ha elveszítene, megint olyan lenne, mint régen. De ne emiatt akarj mellette maradni. Nehogy a kötelességednek érezd. – Nem kötelességről van szó… Csak még nem tudom, hogy mit gondoljak. – Bárcsak elmesélhetném neki a teljes történetet, és meghallgathatnám a véleményét. Kár, hogy az anyám nem olyan megértő, mint Trish. – Hát ez nehéz, de csak te dönthetsz. De nem kell sietned, hadd igyekezzen a fiam, és dolgozzon meg a bocsánatodért. Talán az is a baja, hogy mindig túl könnyen megkapott mindent. Felnevetek, mert én is pont így gondolom. – Ez igaz. Felsóhajtok, és bemegyek a kamrába egy doboz müzliért. De Trish-nek más tervei vannak. – Mit szólnál ahhoz, ha felöltöznénk, elmennénk reggelizni, és csapnánk egy lányos napot? Rám férne egy hajvágás. – Felnevet, és előre-hátra dobálja a fejét, mint egy rockzenész. Jó humora van, akárcsak Hardinnak, amikor éppen nem dühöng vagy borong. Ő egy kicsit gúnyosabb, de már látom, kitől örökölte a humorérzékét. – Remek! De előbb hadd zuhanyozzak le – mondom, miközben visszateszem a dobozt.

– Zuhanyozni? Odakint havazik, és úgyis megmosatjuk a hajunkat. Én csak ebben jövök – jelenti ki, és a fekete melegítőjére mutat. – Kapj fel egy farmert, meg egy pulcsit, és menjünk! Mennyire más ez, mint amikor az anyámmal készülünk valahová. Ő csak vasalt ruhában, gondosan besütött hajjal és tökéletes sminkkel hajlandó kitenni a lábát a lakásból, és tőlem is elvárná ugyanezt. Még akkor is, ha csak a boltba megyünk. Elmosolyodom. – Rendben. A hálószobában kiveszek a szekrényből egy farmert meg egy vastagabb felsőt, aztán felkötöm a hajam. Felveszek egy lapos cipőt, és a fürdőszobába sietek. Megmosom a fogam, és hideg vizet locsolok az arcomra. Mire visszaérek a nappaliba, Trish már az ajtóban vár. – Kéne hagyni Hardinnak egy üzenetet. Vagy írjak egy SMS-t? – kérdezem. A nő elmosolyodik, és már húz is kifelé. – Fel fogja találni magát, ne aggódj! Miután a délelőttöt, meg a délután egy részét is Trish-sel töltöttem, sokkal jobb hangulatban vagyok. Hardin anyja kedves, humoros, és remek társalkodó. Nagyon szórakoztatónak tartom a beszélgetéseinket, és sokat nevetek a társaságában. Mindketten megcsináltatjuk a hajunkat. Trish frufrut vágat magának, és engem is megpróbál rávenni, de én mosolyogva elhárítom az ötletet. Viszont hagyom magam rábeszélni, hogy vegyek egy fekete ruhát karácsonyra. Pedig még nem is tudom, mit fogok csinálni aznap. Nem akarom zavarni Hardint meg az anyját, és nem is vettem nekik ajándékot. Azt hiszem, szaván fogom Landont, aki meghívott magukhoz. Túlságosan megviselne Hardinnal tölteni a karácsonyt, amikor nem vagyunk együtt. Egy furcsa köztes állapotban rekedtünk. A ma reggeli hirtelen távozásáig úgy éreztem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, de most már nem tudom, mit higgyek. Amikor visszaérünk a lakáshoz, Hardin kocsija a parkolóban van. Elfog az idegesség. A nappaliban találjuk. Az ölében meg a dohányzóasztalon papírlapok hevernek. A szájában egy tollat tart, és nagyon elmélyül abban, amit éppen csinál. Gondolom, dolgozik. Pedig amióta ismerem, csak néhányszor láttam dolgozni. – Szia, fiam! – üdvözli Trish vidám hangon. – Szia – hangzik Hardin közönyös válasza. – Hiányoztunk? – érdeklődik Trish tréfálkozva, mire Hardin megcsóválja a fejét, összeszedi, és egy mappába teszi a papírokat. – A hálószobában leszek – jelenti ki, és feláll a heverőről. A vállamat megvonva Trish-re nézek, majd követem Hardint a hálószobánkba. – Hol voltatok? – kérdezi, és a komódra teszi a mappát. Egy oldal kicsúszik belőle, de gyorsan visszateszi, és ráhúzza a mappára a gumiszalagot. Keresztbe tett lábbal leülök az ágyra. – Elmentünk reggelizni, aztán fodrásznál voltunk, és vásárolgattunk egy kicsit. – Aha. – És te hol voltál? – kérdezek vissza. Hardin lenéz a padlóra, mielőtt válaszolna.

– Dolgozni. – Holnap karácsony. Ezt nem veszem be – csattanok fel, megfogadva Trish tanácsát. Hardin rám emeli a tekintetét. – Nem igazán érdekel, hogy beveszed-e vagy nem – mondja gúnyos hangon, és leül az ágy másik végébe. – Mi a bajod? – förmedek rá. – Semmi. Nincs semmi bajom. – Már megint körülbástyázta magát. – Dehogynem. Miért mentél el ma reggel? Hardin beletúr a hajába. – Már megmondtam. – A hazugsággal nem mész semmire. Éppen a hazugságaid miatt kerültél… kerültünk ebbe a helyzetbe – emlékeztetem. – Rendben! Tudni akarod, hol voltam? Az apámnál! – kiabálja, és feláll. – Az apádnál? Miért? – Landonnel beszéltem. – Hardin átül a székre. Elhúzom a számat. – A munkamesét jobban elhittem, mint ezt. – Pedig ott voltam. Hívd fel nyugodtan, ha nem hiszel nekem. – Rendben. És miről beszélgettetek Landonnel? – Természetesen rólad. – Rólam? Mit? – Védekezően magam elé emelem a kezemet. – Mindent. Tudom, hogy nem akarsz itt lenni. – Hardin elnéz mellettem. – Ha nem akarnék, akkor nem lennék itt. – Nincs hová menned. Tudom, hogy különben nem lennél itt. – Miért vagy ilyen biztos ebben? Tegnap együtt aludtunk. – Igen, és te is tudod, miért… Ha nem lett volna rémálmom, nem mentél volna bele, hogy az ágyon aludjak. Csak ezért engedted meg, és most is csak ezért beszélgetsz velem. Mert sajnálsz. – A keze remeg, és az arca csupa indulat. A szemében látom a szégyent. – Mindegy, miért történt. – Ingerülten megrázom a fejem. Nem tudom, miért jut mindig erre a következtetésre. Miért olyan nehéz elfogadni neki, hogy valaki szereti? – Sajnálod szegény Hardint, akinek rémálmai vannak, és nem tud egyedül aludni az ágyban! – Túl hangosan beszél, és nem vagyunk egyedül a lakásban. – Ne kiabálj! Az anyád a másik szobában van! – förmedek rá. – Ezt csináltátok egész nap? Rólam beszéltetek? Nincs szükségem a szánalmadra, Tess. – Istenem, de idegesítő vagy! Nem rólad beszéltünk, illetve nem úgy. És közlöm veled, hogy nem szánakozom rajtad, és a rémálmaidtól függetlenül szerettem volna egy ágyban aludni veled. – Dühösen karba teszem a kezem. – Ja, persze… – gúnyolódik. – Nem arról van szó, hogy én mit érzek. Hanem arról, hogy te hogyan érzel önmagaddal szemben. Ideje lenne abbahagyni az önsajnálatot! – vágom a fejéhez, és most már én is felemelem a hangomat.

– Nem… – De igen, úgy tűnik! Most is minden ok nélkül veszekedni kezdtél velem. Előre kéne haladnunk, nem visszafelé. – Előre haladni? – kérdezi mélyen a szemembe nézve. – Igen… Talán… – hebegem. – Talán? – Elmosolyodik. Hardin arca felragyog, és úgy vigyorog, mint egy kisgyerek karácsonykor. Nemrég még kiabált velem, és füstölt a haragtól. Furcsa módon az én haragom is azonnal elpárolog. Ijesztő, hogy milyen hatással van az érzelmeimre. – Őrült vagy. De tényleg – jelentem ki. Rám villantja az egyik legcsábítóbb mosolyát. – Jó a hajad. – Gyógyszert kéne szedned – jelentem ki savanyú arccal, mire elneveti magát. – Ebben igazad van – válaszolja. Nem tudom tovább megőrizni a komolyságomat, és én is nevetni kezdek… Talán én is őrült vagyok, nemcsak ő.

Harmincegyedik fejezet Tessa A meghitt pillanatot a mobilom rezgése szakítja félbe. Hardin felemeli, és megnézi a kijelzőt. – Landon – közli halkan. Elveszem tőle a telefont. – Szia! – Szia, Tessa! Anyám megkért, hogy hívjalak fel, mert szeretné tudni, hogy számíthatunk-e rád karácsonykor. Az anyja olyan aranyos. Lefogadom, hogy csodálatos lakomával kényezteti a családját. – Igen… Szívesen elmegyek hozzátok. Mikor érkezzek? – Délben. – Landon felnevet. – Anya már elkezdte a főzést, úgyhogy a helyedben addig nem ennék egy falatot sem. – Rendben, mostantól böjtölök – nyugtatom meg, és én is nevetek. – Hozzak valamit? Tudom, hogy Karen sokkal jobb szakács nálam, de készíthetnék valamit… Mondjuk desszertet? – Igen, hozhatsz édességet. És még valami… Tudom, hogy ez nagyon kínos, és ha nem akarod, akkor semmi baj… – Landon lehalkítja a hangját, és úgy folytatja: – Meg szeretnék hívni Hardint meg az anyját is. De ha ti most nem vagytok jóban Hardinnal… – De igen. Félig-meddig – vágok a szavába. Hardin felvonja a szemöldökét, én meg idegesen rámosolygok. Landon halkan felsóhajt. – Szuper. Nagyon örülnék, ha átadnád nekik a meghívást. – Rendben – nyugtatom meg. Aztán eszembe jut valami. – Mit vegyek nekik? Mármint ajándékot. – Semmit! Tényleg. Nem kell ajándékot hoznod. A falat nézem, és igyekszem nem foglalkozni Hardin merő pillantásával. – Jól van, persze. De úgyis fogok valamit venni nekik, úgyhogy igazán segíthetnél. Landon megadóan felsóhajt. – Konok vagy, mint mindig. Hát… Anya imádja a konyháját, Kennek meg jól jönne egy levélnehezék… vagy valami hasonló. – Egy levélnehezék? – hördülök fel. – Az a lehető legrosszabb ajándék. Landon felnevet. – Nyakkendőt ne hozzál, mert azt én veszek neki. Na mindegy… Hívj, ha segítségre van szükséged! Most mennem kell takarítani – hadarja, és leteszi a telefont. Visszateszem a mobilt a komódra, és Hardin azonnal kérdezősködni kezd. – Odamész karácsonyra? – Igen… Nem akarok anyámnál karácsonyozni – jelentem ki, és leülök az ágyra. – Ezt megértem. – Hardin megdörzsöli az állát. – Itt is maradhatnál… Idegesen piszkálni kezdem a körmöm. – Vagy te is velem jöhetnél… – És hagyjam itt az anyámat egyedül? – méltatlankodik.

– Nem, dehogy. Karen és Ken azt szeretné, ha ő is eljönne. Mindkettőtöket meghívtak… Hardin úgy néz rám, mintha megőrültem volna. – Igen? És miért akarna anyám az apám meg az új felesége házába menni? – Nem tudom… De jó lenne, ha mindenki összejönne. Igazából fogalmam sincs, hogyan alakulna egy ilyen összejövetel. Főleg azért, mert nem tudom, milyen a viszony most Ken és Trish között… Ha egyáltalán tartják a kapcsolatot. Egyébként nem az én feladatom összehozni őket, hiszen nem is tartozom a családhoz. Sőt, Hardin barátnője sem vagyok. – Nem hiszem – ráncolja a homlokát Hardin. Akármi is történt köztünk, jó lett volna Hardinnal tölteni a karácsonyt, de megértem az ódzkodását. Most, hogy az anyja is itt van, még nehezebb lenne meggyőzni arról, hogy jöjjön velem az apjához. Mivel imádok tervezgetni, már azon jár az agyam, hogy ajándékot kell vennem Landonnek meg a szüleinek, és talán Trish-nek is. De mit? Mennem kéne. Még csak öt óra, és holnap már itt a karácsonyeste. Hardinnak vegyek valamit? Nem kéne. Furcsa lenne megajándékozni, amikor ilyen felemás kapcsolatban vagyunk. – Mi van? – kérdezi Hardin, amikor feltűnik neki a hallgatásom. Felsóhajtok. – Be kell mennem a plázába. Ez a sorsom, mert pont karácsonykor lettem hajléktalan – panaszkodom. – Nem hiszem, hogy a rossz tervezésnek köze van a hajléktalansághoz – gúnyolódik. A mosolya halvány, de a szeme vidáman csillog… Most flörtöl velem? Felnevetek, és megcsóválom a fejem. – Sosem voltam rossz tervező, és most sem vagyok az. – Persze… – évődik, mire megütöm a karját. Megragadja a kezemet, és úgy állítja le a játékos támadásomat. Ismerős melegség önti el a testem, amikor a szemébe nézek. Hardin gyorsan elenged, és mindketten elfordítjuk a fejünket. A levegő megtelik feszültséggel. Felállok, és visszaveszem a cipőmet. – Most indulsz? – kérdezi. – Igen… A pláza kilenckor zár – emlékeztetem. – Egyedül mész? – érdeklődik, és zavartan toporog. – Szeretnél velem jönni? – Tudom, hogy ez nem túl jó ötlet, de ha előre akarunk haladni, akkor egy közös vásárlás sokat segíthet. Nem? – Vásárolni veled? – Igen… De csak ha akarsz… Nem kötelező, ha nincs kedved – mentegetőzöm. – Dehogynem. Csak… nem gondoltam volna, hogy megkérsz rá. Bólintok, és magamhoz veszem a táskát meg a mobilt. Hardinnal a sarkamban kimegyek a nappaliba. – Elmegyünk a plázába – közli Hardin az anyjával. – Mind a ketten? – kérdezi az asszony jelentőségteljes pillantással, mire Hardin elhúzza a száját. Már az ajtónál járunk, amikor Trish utánunk kiált. – Tessa, ha ott akarod hagyni valamelyik üzletben,

nem fogok panaszkodni. Felnevetek. – Rendben. Majd észben tartom – válaszolom, és kilépek a folyosóra. Amikor a kocsi elindul, egy ismerős dallam üti meg a fülemet. Hardin gyorsan lehalkítja a lejátszót, de már késő. Gúnyos pillantást vetek rá. – Megkedveltem őket… Baj? – kérdezi dacosan. – Nem, dehogy – élcelődök, és felhangosítom a zenét. Bárcsak mindig így mennének a dolgok! Jó lenne, ha megmaradna ez az évődő, kicsit izgulós és tétova köztes állapot. De sajnos nem lehet. Előbb vagy utóbb meg kell beszélnünk, hogy mi történt, és mostantól mi legyen velünk. Rengeteg megbeszélnivalónk van, de képtelenség mindent egyszerre megoldani, hiába erősködöm. Meg kell találnom a megfelelő alkalmat, és nem szabad siettetnem az eseményeket. Az út nagy része csendben telik, mert a zene mindent elmond helyettünk. – Kiteszlek a bejáratnál – javasolja Hardin, amikor a bevásárlóközponthoz érünk. Beleegyezően bólintok. Megállok a meleg levegőt fújó ventilátor alatt, és megvárom, amíg Hardin leparkol, majd odaszalad hozzám. Majdnem egy órán át nézegetem a különféle formájú és méretű tepsiket, végül úgy döntök, hogy veszek Karennek egy tortasütő készletet. Biztosan van neki, nem is egy, de úgy tudom, a sütésen meg a kertészkedésen kívül nincs más hobbija, és nincs időm kitalálni valami jobbat. – Nem vihetnénk ezt a kocsihoz, amíg befejezzük a vásárlást? – kérdezem Hardint, mert a nagy doboz alig fér el a kezemben. – Add ide, majd én elviszem! Addig maradj itt – mondja, és elveszi tőlem a dobozt. Miután elsiet, a férfi konfekcióhoz megyek, ahol több száz nyakkendő emlékeztet Landon szemfülességére. Megelőzött! Pedig milyen könnyű lenne kiválasztani Kennek egy szép nyakkendőt. Nézelődök az üzletben, de még sosem kellett „apás ajándékot” adnom valakinek, ezért fogalmam sincs, mit vegyek. – Rohadtul hideg van odakint – zúgolódik Hardin, amikor vacogva és a kezét dörzsölgetve visszajön. – Talán nem jó ötlet egy szál pólóban kimenni a hóba. Megvonja a vállát. – Éhes vagyok, te nem? A kajáldákhoz megyünk, ahol Hardin talál nekem egy ülőhelyet, amíg elmegy pizzáért. Néhány perc múlva felbukkan, és két megpakolt tányért egyensúlyoz a kezében. Megfogok egy szeletet, meg egy szalvétát, és beleharapok a pizzába. – Milyen elegáns vagy – gúnyolódik, amikor megtörlöm a számat, ami csupa szósz lett. – Fogd be! – szólok rá, és eszem egy újabb falatot. – Ez most… Jó, nem? – szólal meg egy idő után. – Mi? A pizza? – kérdezem ártatlanul, pedig tudom, hogy nem az ételről beszél. – Nem, hanem mi ketten. Ahogy így együtt lógunk. Már régen nem voltunk együtt.

Tényleg hosszú időnek tűnik… – Még két hete sincs – emlékeztetem. – Az hosszú idő… Nekünk. – Igen… – Most egy nagyobb falatot kapok be, hogy egy kicsit tovább hallgathassak. – Mióta gondolkodsz azon, hogy előre kell haladnunk? – szegezi nekem a kérdést. Lassan befejezem a falatot, és vizet iszom rá. – Néhány napja, azt hiszem. – Szeretném minél könnyedebb hangulatban folytatni ezt a társalgást, nehogy jelenetet rendezzünk, de azért hozzáteszem: – Még mindig nagyon sok megbeszélnivalónk van. – Tudom, de én… – Hardin zöld szeme tágra nyílik, amikor a hátam mögé néz. Megfordulok, és összeszorul a gyomrom, mert megpillantok egy vörös hajkoronát. Steph. Mellette pedig a fiúja, Tristan. – Menni akarok – jelentem ki, és felállok, az asztalon hagyva az ételt. – Tessa, még nem vetted meg az összes ajándékot. Egyébként nem hiszem, hogy észrevettek minket. Megint megfordulok, és Steph-fel találkozik a pillantásunk. Látom rajta, hogy meglepődik. Azért, mert meglátott, vagy azért, mert Hardinnal vagyok? Valószínűleg mindkettő meglepte. – Steph meglátott. Odajönnek hozzánk. Moccanni sem tudok, és úgy érzem, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. – Sziasztok – üdvözöl minket Tristan zavart mosollyal. – Sziasztok – válaszolja Hardin, és megdörzsöli a tarkóját. Én nem szólalok meg. Steph-re nézek, aztán felkapom a táskámat az asztalról, és elindulok. – Tessa, várj! – kiált utánam a volt szobatársam. A cipője kopog a kemény padlón, ahogy a nyomomba ered. – Nem beszélhetnénk? – Miről beszéljünk? – csattanok fel. – Arról, hogy a „barátnőm” hagyta, hogy mindenki előtt megalázzanak? Hardin és Tristan egymásra néznek, mintha nem tudnák, mi a jobb: ha közbelépnek, vagy ha csendben maradnak. Steph bocsánatkérően felemeli a kezét. – Ne haragudj, kérlek! Tudom, hogy el kellett volna mondanom neked… De azt hittem, Hardin el fogja mondani! – És akkor minden oké? – Nem. Tudom, hogy csúnya dolog volt tőlem, de nagyon sajnálom, Tessa. El kellett volna mondanom. – Mégsem mondtad el – közlöm vele, és karba teszem a kezem. – Hiányzol. Jó volt együtt lógni veled – folytatja Steph a barátkozást. – Persze, mert már nincs kin szórakozni. – Nem erről volt szó, Tessa. A barátom vagy… illetve voltál. Tudom, hogy hibáztam, de tényleg nagyon sajnálom, és bocsánatot kérek. A rimánkodása meglep, mert nem voltam felkészülve rá. De hamar magamhoz térek.

– Sajnos nem tudok megbocsátani neked – jelentem ki. Steph elkomorodik. Aztán dühös lesz. – De neki meg tudsz bocsátani? Ő kezdte az egészet, neki mégis megbocsátottál. Nem tartod ezt furcsának? Legszívesebben rákiabálnék, és elküldeném a fenébe, de tudom, hogy igaza van. – Nem bocsátottam meg neki, csak… Fogalmam sincs, mit csinálok… – nyögök fel panaszosan, és a tenyerembe temetem az arcom. Steph felsóhajt. – Tessa, nem várom el tőled, hogy csak úgy megfeledkezz a történtekről, de legalább adj nekem egy esélyt. Találkozhatnánk, csak mi négyen. A csapatból már amúgy is elegünk van. Felkapom a fejem. – Ezt hogy érted? – Jace még nagyobb barom lett, amióta Hardin elagyabugyálta, és Tristannel már egy ideje távol tartjuk magunkat tőlük. Odanézek, ahol Hardin és Tristan álldogál, minket figyelve. – Hardin megverte Jace-t? – csodálkozom. – Igen… Múlt szombaton. – Steph összeráncolja a szemöldökét. – Nem mondta neked? – Nem. – Szeretnék erről minél többet hallani, amíg Hardin oda nem lép, hogy beléfojtsa a szót. Steph be akar vágódni nálam, ezért a kérdezősködésem nélkül is belefog a történetbe. – Igen, mert Molly elárulta Hardinnak, hogy Jace tervelte ki az egész… Szóval tudod… – Steph halkabban folytatja. – Azt, hogy mindenki előtt mondjuk el neked… – Steph felnevet. – Jace megérdemelte a verést. És látnod kellett volna Molly arcát, amikor rá akart mászni Hardinra, de ő lelökte magáról… Kár, hogy nem volt nálam egy fényképezőgép, csináltam volna róla egy képet! Tehát azon a szombaton Hardin visszautasította Mollyt és megverte Jace-t, mielőtt Seattle-be jött. Ekkor meghallom Tristan hangját. – Hölgyeim… – szólal meg halkan, mintha figyelmeztetni akarna minket Hardin közeledésére. Hardin odalép hozzám, és megfogja a kezemet, Tristan pedig tovább vonszolja Steph-et. De Steph még egyszer visszafordul, és könyörgő pillantást vet rám. – Tessa, legalább gondolkozz ezen, jó? Hiányzol.

Harminckettedik fejezet Tessa – Jól vagy? – érdeklődik Hardin, miután eltűnnek. – Igen… Remekül – válaszolom. – Mit mondott Steph? – Semmit… Csak azt, hogy bocsássak meg neki. – Megvonom a vállam, és folytatjuk az utunkat a pláza folyosóján. Fel kell dolgoznom, amit Steph-től hallottam, mielőtt Hardinnal beszélek róla. Biztosan valamelyik szokásos bulijukon volt, mielőtt Seattle-be jött, és Molly is ott rontotta a levegőt, mint mindig. Nagy megkönnyebbülést jelentett hallani Steph beszámolóját. Most már szinte viccesnek tartom, hogy azt mondta, lefeküdt Mollyval, amikor éppen aznap este utasította vissza. De azért annyira mégsem vicces. A megkönnyebbülést nemsokára beárnyékolja a bűntudat, mert eszembe jut, hogy én éppen egy idegennel csókolóztam a klubban, amikor Hardin ellökte magától Mollyt. – Tess… – Hardin megtorpan, és meglengeti a kezét az arcom előtt. – Mi van? – Semmi. Csak azon töröm a fejem, mit vegyek az apádnak. – Sosem tudtam ügyesen hazudni, és a hadarásom elárulja, hogy egészen máson járt az eszem. – Szereti a sportot? Emlékszem, egyszer focimeccset néztetek. Hardin figyelmes pillantást vet rám, mielőtt válaszol. – A Packerst szereti. Nekik drukkol. – Érzem rajta, hogy szeretne még kérdezősködni Steph-ről, mégsem szólal meg. Bemegyünk egy sportboltba, és mindketten hallgatunk, miközben Hardin kiválaszt néhány holmit az apjának. Nem hagyja, hogy én fizessek, ezért a pénztárnál felkapok egy kulcstartót, és kifizetem, csak azért, hogy bosszantsam. Megcsóválja a fejét, én meg nyelvet öltök rá. – Ugye tudod, hogy rossz csapatot választottál? – jegyzi meg, miután kilépünk a boltból. – Tessék? – Előveszem a kulcstartót. – Ez a Giants, nem a Packers – közli kárörvendő mosollyal, mire visszadobom a kulcstartót a táskámba. – Szerencsére senki sem tudja majd, hogy a jó ajándékok igazából tőled származnak. – Kész vagyunk? – nyafogja Hardin. – Nem. Még Landonnek is vennem kell valamit. – Ja, igen. Említette, hogy ki szeretne próbálni egy újfajta rúzst. Korallvöröset, azt hiszem. Csípőre tett kézzel felé fordulok. – Hagyd békén őt! Talán inkább neked veszem meg a rúzst, ha már ennyire ismered a színárnyalatokat – jegyzem meg viccesen. Jól esik így tréfálkozni Hardinnal. Sokkal jobb, mint amikor egymás torkának ugorva vitatkozunk. Bosszúsan ingatja a fejét, de halvány mosoly jelenik meg a szája sarkában. – Szerintem vegyél neki jegyet egy hokimeccsre – javasolja végül. – Egyszerű, és nem túl drága ajándék. – Ez tényleg jó ötlet. – Tudom – bólogat. – Kár, hogy nincsenek barátai, akikkel elmehetne.

– Hát én elmennék vele. Hardin még mindig ugrat Landon miatt, de most csak mosolygok rajta, mert már nincs benne az a rosszindulat a mostohatestvére iránt, mint régen. – Az anyádnak is akartam valamit venni – jelentem be. Rám néz, de a pillantása teljesen ártalmatlan, sőt kifejezetten vidám az arca. – Miért? – Mert karácsony van. – Vegyél neki egy pulóvert, vagy valami ilyesmit – mondja, és egy idősebb hölgyeknek való bolt felé mutat. Szemügyre veszem a kirakatot, és felsóhajtok. – Nem vagyok rutinos ajándékozó. Te mit vettél neki? Olyan tökéletes volt az ajándék, amit a születésnapomra kaptam tőle, hogy gondolom, az anyjának is valami különlegeset talált ki. Hardin vállat von. – Egy karkötőt meg egy sálat. – Karkötőt? – csodálkozom, és tovább megyek a kirakatok előtt. – Nem is karkötő, hanem nyaklánc. Rá van írva, hogy „Anya”, vagy valami ilyen hülyeség. – Milyen kedves tőled – jegyzem meg, miközben bemegyünk a Macy’sbe. Bizakodva nézek körül. – Szerintem itt találok neki valamit… Például szereti a csinos melegítőket. – Jaj, ne egy újabb melegítőt! Állandóan abban van. Csak mosolygok a mogorva arckifejezésén. – Akkor kell neki még egy. Nézegetni kezdjük a kiakasztott szetteket. Amikor Hardin megfogja az egyiket, lopva szemügyre veszem a hegeket az öklén, és eszembe jut, amit Steph mondott. Nemsokára találok egy fűzöld melegítőt, ami valószínűleg tetszene Trish-nek. Elindulunk vele a pénztár felé, és közben megszületik bennem az elhatározás. Már nem vagyok olyan lemondó Hardinnal kapcsolatban, talán azért, mert megtudtam, hogy tényleg nem feküdt le Mollyval, amíg Seattle-ben voltam. A kasszánál a pultra teszem az ajándékot, aztán hirtelen Hardinhoz fordulok. – Beszélnünk kell ma este. A pénztárosnő leplezetlen kíváncsisággal néz ránk, és látszik rajta, hogy nem érti a helyzetet. Legszívesebben rászólnék, hogy nem illik így bámulni, de Hardin megelőz. – Beszélnünk? – kérdezi. – Igen… – bólintok, és nézem, ahogy a nő eltávolítja a lopásgátlót az ajándékról. – Miután felállítottuk a fát, amit tegnap anyáddal vettetek. – És miről kell beszélnünk? – Mindenről – válaszolom. Hardin arcára kiül a rémület, és szinte tapintható lesz a feszültség a levegőben. A pénztárosnő elhúzza a vonalkódot a leolvasó előtt, és az éles csipogó hang megtöri a ránk telepedő csendet. – Idehozom a kocsit… – motyogja Hardin.

Nézem, ahogy a nő egy szatyorba teszi Trish melegítőjét. Jövőre mindenkinek csodálatos ajándékot fogok venni, mert idén nem nagyon erőltettem meg magam. Jövőre? Miért gondolom, hogy jövőre együtt leszünk Hardinnal? Mindketten hallgatásba burkolózunk hazafelé menet. Én azért, mert átgondolom, mit kell mondanom neki. Ő pedig… Nos, az az érzésem, hogy ő is ugyanezt teszi. Amikor megérkezünk, felkapom a szatyrokat, és az előcsarnokba rohanok a jéghideg eső elől. Esküszöm, ez még rosszabb, mint a hó. Belépünk a liftbe, és hangosan korogni kezd a gyomrom. – Éhes vagyok – közlöm Hardinnal, aki csodálkozva néz rám. – Aha. – Látom rajta, hogy szeretne tenni egy gúnyos megjegyzést, de inkább visszafogja magát. Még éhesebb leszek, amikor belépünk a lakásba, és az orromat megcsapja a fokhagyma ínycsiklandó illata. Összefut a számban a nyál. – Csináltam vacsorát! – fogad minket Trish. – Milyen volt a vásárlás? Hardin elveszi tőlem a szatyrokat, és eltűnik a hálószobában. – Nem is volt olyan nagy a tömeg, mint gondoltam – válaszolom. – Az jó. Szerintem vacsora után nekünk kéne felállítani a fát. Hardin biztosan nem fog segíteni. – A nő elmosolyodik. – Nem szereti az ünnepi készülődést. De ketten megbirkózunk vele, nem? Felnevetek. – Hát persze. – Előbb egyél! – parancsol rám Hardin, aki közben visszajön a konyhába. Haragos pillantást vetek rá, és megint Trish felé fordulok. Mivel vár rám a rettegett beszélgetés, ezért egyáltalán nem sietek, és szívesen összerakok előtte egy műfenyőt. Szükségem van legalább egy órára, hogy összeszedjem a bátorságomat, és mindent el merjek mondani neki, amit akarok. Nem a legjobb ötlet pont akkor sort keríteni erre a fontos beszélgetésre, amikor az anyja is itt van, de már nem várhatok tovább. Ideje tiszta vizet önteni a pohárba, és kimondani, ami a szívemet nyomja… A türelmem egyre fogy. Nem maradhatunk tovább ebben a furcsa, köztes állapotban. – Tényleg éhes vagy, Tessa drágám? – érdeklődik Trish. – Igen – válaszol helyettem Hardin, hátranézve a válla fölött. – Tényleg éhes vagyok – mondom Trish-nek, nem törődve a kellemetlenkedő fiával. Trish szed nekem a fokhagymás spenótos csirkéből, én meg leülök az asztalhoz, és élvezem az étel fantasztikus illatát. Amikor elém teszi a tányért, megállapítom, hogy nemcsak az illata jó, hanem a látványa is rendkívül gusztusos. Trish a fiára néz. – Hardin, te addig kivehetnéd a fa részeit a dobozból. Úgy könnyebb lesz összerakni. – Rendben – bólint Hardin. – Díszeket is vettem – mosolyog rám Trish. Mire befejezem az evést, Hardin a fatörzsben kialakított résekbe csúsztatta az ágakat, és összeállította a fát. – Nem is volt olyan rossz, ugye? – kérdezi az anyja. Amikor kinyitja a díszekkel teli dobozt, Trish

odalép hozzá. – Ebben majd mi is segítünk. Pukkadásig jóllakva állok fel az asztaltól. A legvadabb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer Hardinnal meg az anyjával fogok karácsonyfát díszíteni egy lakásban, ami egy rövid ideig a miénk volt. Élvezem a karácsonyi hangulatot. A végén Trish elégedettnek tűnik, pedig a díszek eléggé össze-vissza lógnak a fán. – Csináljunk egy képet! – javasolja. – Nem szeretem a fotózkodást – morgolódik Hardin. – Ugyan már! Karácsony van. – A nő könyörgő pillantást vet a fiára, aki elhúzza a száját. – De nem ma – jelenti ki. Tudom, hogy nem szép tőlem, de megsajnálom az anyját, ezért én is kérőn nézek rá. – Csak egyet? – Oké, a fenébe… De csak egyet. – Trish-sel a fa elé állnak, én meg lekapom őket a mobilommal. Hardin alig mosolyog, de Trish arca ragyog az örömtől. Hála az égnek, nem javasolja, hogy mi is csináljunk egy közös képet Hardinnal. Előbb tisztáznunk kell a helyzetet, mielőtt romantikus képeket készítünk magunkról a karácsonyfa előtt. Elkérem Trish telefonszámát, és elküldöm neki a képet. Meg Hardinnak is, aki közben visszamegy a konyhába, és vesz magának egy tányérral a finom vacsorából. – Becsomagolom az ajándékokat, mielőtt nagyon késő lesz – jelentem be. – Rendben. Majd reggel találkozunk – búcsúzik tőlem Trish, és megölel. A hálószobában látom, hogy Hardin már kikészítette a csomagolópapírt, a masnikat, a szalagokat, és mindent, amire szükségem lehet. Gyorsan nekilátok a munkának, hogy minél előbb belevághassunk a „beszélgetésbe”. Szeretnék már túlesni rajta, ugyanakkor félek tőle. Igazából már döntöttem, de még nem állok készen arra, hogy önmagamnak is beismerjem. Tudom, hogy ennek nem sok értelme van, de amióta Hardinnal találkoztam, egy kicsit őrült vagyok. És ez néha kifejezetten jó volt. Éppen Ken nevét írom fel a kártyára, amikor belép a szobába. – Kész vagy? – kérdezi. – Igen… Csak még a beszélgetés előtt ki kell nyomtatnom Landon jegyeit. Hardin rám sandít. – Miért? – Mert szükségem van a segítségedre, és nem vagy túl segítőkész, ha veszekszünk. – Honnan tudod, hogy veszekedni fogunk? – Mert mi ilyenek vagyunk. – Halkan felnevetek, ő meg némán bólint. – Kiveszem a nyomtatót a szekrényből. Addig bekapcsolom a laptopomat, és húsz perc múlva már be is csomagoltuk a Seattle-i Thunderbirds meccsére szóló jegyet. – Rendben. Van még valami elintéznivaló, mielőtt… beszélgetünk? – érdeklődik Hardin. – Nem, azt hiszem, nem – válaszolom. Mindketten leülünk az ágyra. Ő az ágy fejénél foglal helyet, és kinyújtja a lábát, én a másik végébe telepszem, magam alá húzott lábbal. Fogalmam sincs, hol kezdjem, és mit mondjak. – Tehát… – szólal meg Hardin.

Ez kínos. – Tehát… – Idegesen piszkálom a körmömet. – Mi történt Jace-szel? – szegezem neki az első kérdést. – Steph már elmesélte neked – válaszolja közönyös arccal. – Igen. – Jace szemétkedett. – Hardin, ha nem vagy hajlandó beszélni velem, akkor nem fog menni. Hardin felháborodott arcot vág. – De én beszélek! – Hardin… – Oké, rendben. – Dühösen felsóhajt. – Azt tervezte, hogy összejön veled. A gyomrom felfordul a gondolattól. Ráadásul Steph nem erről az indokról beszélt a plázában, amikor a verekedést említette. Hardin megint hazudik nekem? – Na és? Tudtad, hogy nem fog sikerülni neki. – Az mindegy. Elég volt elképzelnem, hogy hozzád ér… – Hardin megborzong, majd folytatja: – És ő volt az, aki Mollyval együtt kitervelte, hogy az egész banda jelenlétében közlik veled a… fogadást. Nem volt joga ahhoz, hogy mindenki előtt így megalázzon. Mindent tönkretett. Először megkönnyebbülést érzek, mert Hardin sztorija megegyezik azzal, amit Steph-től hallottam. Ám a következő pillanatban dühbe gurulok. Hardin tényleg azt hiszi, hogy minden rendben lett volna, ha nem szerzek tudomást a fogadásról? – Te tettél mindent tönkre, Hardin – emlékeztetem. – Tudom – jelenti ki bosszúsan. – Igen? Tényleg? Mert igazából még sosem beszéltél erről velem. Hardin hirtelen mozdulattal maga alá húzza a lábát. – De igen… Nemrég sírtam is előtted, mint egy kiba… rohadt lúzer… Már elfelejtetted? Érzem, hogy elkomorodik az arcom. – Először is, nem kéne állandóan káromkodnod. Egyébként pedig az csak egy alkalom volt, és azóta nem beszéltél erről. Akkor sem mondtál túl sokat. – Seattle-ben próbáltam, de nem álltál szóba velem. Azóta pedig elzárkózol előlem, úgyhogy mikor beszéltem volna? – Az a lényeg, hogy ha tovább akarunk lépni, akkor meg kell nyílnod előttem. Tudnom kell, mit érzel – jelentem ki ingerülten. Hardin tekintete szúrós lesz. – És én mikor tudom meg, hogy te mit érzel, Tessa? Te is ugyanúgy elzárkózol előlem. – Micsoda? Nem… Ez nem igaz. – De igen! Még nem árultad el, mit érzel ezzel kapcsolatban. Egyre csak azt hajtogatod, hogy végeztél velem. – Hardin hevesen gesztikulálva folytatja. – Most mégis itt vagy… Nem gondolod, hogy ezek után eléggé össze vagyok zavarodva? Egy pillanatig el kell töprengenem azon, amit most mondott. Az utóbbi időben sok minden kavarog a fejemben, de elfelejtettem megosztani a gondolataimat Hardinnal.

– Én is össze vagyok zavarodva – ismerem be végül. – Nem vagyok gondolatolvasó, Tessa. Téged mi zavar össze? Gombóc nő a torkomban, mintha valaki fojtogatna. – Ez az egész. A kettőnk dolga. Nem tudom, mit csináljak. Velünk… Az árulásoddal… – Csak most kezdtük a beszélgetést, máris könnyek gyűlnek a szememben. – Te mit akarsz csinálni? – kérdezi éles hangon. – Nem tudom. – De igen! – jelenti ki határozottan. Először őt akarom meghallgatni, mielőtt eldöntöm, hogy mit akarok. – Te mit szeretnél? – Azt, hogy maradj velem, bocsáss meg nekem, és adj még egy esélyt. Tudom, hogy ezt már sokszor kértem, de könyörgöm… adj nekem még egy utolsó esélyt. Nem tudok nélküled élni. Megpróbáltam, és tudom, hogy te is. Egyikünknek sem megy mással, ezt neked is be kell ismerned. Ha nem vagyunk együtt, mindennek vége… Tudom, hogy ezzel te is tisztában vagy. – Hardin szeme furcsán csillog, és én is letörlöm a könnyeimet. – Olyan nagyon megbántottál, Hardin… – Tudom, bébi. Tudom. Mindent megtennék, hogy visszacsináljam – erősködik, aztán lehajtja a fejét, és furcsa kifejezés jelenik meg az arcán. – Illetve ez nem igaz. Nem változtatnék semmit. Kivéve persze azt, hogy hamarabb beavatnálak a fogadásba – teszi hozzá, mire felkapom a fejemet. Ő is felnéz, és a szemembe bámul. – Nem változtatnék semmit, mert ha nem csinálom ezt az őrültséget, akkor nem lennénk most együtt. Sosem keresztezték volna egymást az útjaink, legalábbis nem így, hogy ilyen szoros kötődés alakuljon ki kettőnk között. Az az ostoba fogadás romba döntötte az életemet, de nélküle nem is lenne életem. Tudom, hogy ettől még jobban gyűlölsz, de az igazat akartad hallani. Ez az igazság. Hardin szemébe nézek, és nem tudom, mit mondjak. Mert ha jobban belegondolok, rá kell jönnöm, hogy én sem változtatnék semmin.

Harmincharmadik fejezet Hardin Még soha senkivel sem voltam ilyen őszinte. De most nyílt kártyákkal akarok játszani. – Honnan tudhatom, hogy nem fogsz megint megbántani? – kérdezi Tessa, és elsírja magát. Láttam rajta, hogy egy ideje már küszködik a könnyeivel, és örülök, hogy nem tudja tovább visszatartani őket. Látnom kell valami érzelmet tőle… Mostanában olyan hűvös volt, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá. Azelőtt elég volt a szemébe néznem, és tudtam, mire gondol. Most egy fal veszi körül, és nem tudok többé olvasni a gondolataiban. Annyira jó lenne, ha a mai közös vásárlásunk segítene közelebb kerülni hozzá. Az együtt töltött idő meg az őszinteségem. – Ezt nem tudhatod, Tessa. Mert biztosan előfordul még, hogy megbántalak valamivel. Ahogy te is engem. De azt megígérhetem, hogy soha többé nem titkolózom előtted, és nem árullak el. Te is mondhatsz valami gorombaságot, amit nem gondolsz komolyan, és én is fogok. De megoldjuk a problémáinkat, mert emberek vagyunk. Csak szükségem van még erre az utolsó esélyre. Be szeretném bizonyítani, hogy nem vagyok méltatlan a szeretetedre. Kérlek, Tessa… Könyörgöm… Tessa kisírt szemmel néz rám, és idegesen rágja a száját. Nagyon rosszul esik így látni, és gyűlölöm magam, amiért ezt tettem vele. – Szeretsz engem, ugye? – kérdezem. Rettegve várom a válaszát. – Igen. Mindennél jobban – ismeri be sóhajtva. Képtelen vagyok elrejteni a mosolyomat. A vallomása hallatán visszatér belém az élet. Annyira féltem, hogy lemond rólam, kiszeretett belőlem, és tovább akar lépni. Nem érdemlem meg őt, és ezt ő is tudja. De még nem nyugodtam meg, mert aggaszt a hallgatása. Le szeretném küzdeni ezt a távolságtartást, de hogyan? – Akkor mit tegyek? Mit kell tennem, hogy túllépjünk ezen? – kérdezem kétségbeesetten. Talán túl indulatos vagyok… Látom rajta, hogy valamit elszúrtam, amikor úgy néz rám, mintha hirtelen megijedne, vagy bosszús lenne, vagy… – Rosszat mondtam? – Megtörlöm a szemem, mert nem akarom, hogy kicsorduljon a könnyem. – Tudtam, hogy elbaltázom… Nem vagyok a szavak embere. Még soha életemben nem voltam ilyen érzelgős, és most sem esik jól. Eddig nem tartottam fontosnak, hogy kifejezzem az érzelmeimet, de Tessáért bármit megteszek. Általában elszúrom a dolgokat, de ezt most rendbe kell hoznom, legalábbis mindent meg kell próbálnom, hogy jóvá tegyem a baromságaimat. – Nem arról van szó… – szipogja. – Csak… Nem tudom. Veled akarok lenni. Szeretnék mindent elfelejteni, de félek, hogy megbánom. Nem akarom, hogy olyan lánynak tartsanak, akivel bármit meg lehet tenni, mert eltűri. Közelebb hajolok hozzá. – Ki? Ki tartana olyan lánynak? – Mindenki. Az anyám, a barátaid… te. Tudtam, hogy erről van szó. Inkább az aggasztja, mit kéne tennie, és nem azzal foglalkozik, hogy

mit akar tenni. – Ne gondolj senki másra! Ki nem tojja le, mit gondolnak mások? Most az egyszer csak arra gondolj, hogy mi a te akaratod, és mi tesz boldoggá. Tessa rám emeli hatalmas, gyönyörű, könnyes szemét. – Te… – vallja be, mire repesni kezd a szívem. – Elegem van, hogy mindent magamba fojtok. Belefáradtam, hogy nem mondom ki, amit akarok – teszi hozzá. – Ne tartsd tovább magadban! – kérlelem. – Boldog vagyok melletted, Hardin. Ugyanakkor elkeserítesz, feldühítesz és teljesen kikészítesz. – Pont erről van szó, nem? Azért vagyunk olyan jók együtt, Tess, mert egyáltalán nem illünk össze. – Ő is megőrjít és feldühít, mégis boldoggá tesz. Hihetetlenül boldoggá. – Tényleg nem illünk össze – állapítja meg, és egy halvány mosoly jelenik meg az ajkán. – Nem – bólintok, és viszonzom a mosolyát. – De akkor is szeretlek. Így senki más nem szeret téged, és soha nem is fog. Ha lehetőséget adsz rá, az egész hátralévő életemet azzal fogom tölteni, hogy jóvátegyem a hibámat. Remélem, hallja a hangomon, mennyire akarom a bocsánatát. Meg kell bocsátania! Szükségem van rá… Jobban, mint eddig bármire vagy bárkire. Tudom, hogy ő is szeret engem, különben nem lenne itt. Engem is meglepett, amikor az „életem hátralévő részét” emlegettem. Lehet, hogy halálra ijesztettem. Tessa nem szól semmit, és ezzel összetöri a szívem. Érzem, hogy újabb könnyek gyűlnek a szememben. – Annyira sajnálom, Tessa… – suttogom. – Annyira szeretlek. Teljesen váratlanul ér, amikor hirtelen rám veti magát, és az ölembe mászik. Két kézzel megfogom a gyönyörű arcát, ő meg nagyot sóhajtva a tenyerembe hajtja a fejét. Aztán felnéz rám. – Óvatosnak kell lennem. Nem tudnék elviselni még egy ilyen szívfájdalmat. – Úgy lesz, ahogy akarod. Csak hadd lehessek veled – könyörgöm neki. – Lassítanunk kell… Nem is lenne szabad ezt csinálnom… Ha megint megbántasz, sosem bocsátok meg neked. Soha! – fenyegetőzik. – Nem foglak bántani, esküszöm. – Inkább meghalok, mint hogy megint fájdalmat okozzak neki. Alig tudom elhinni, hogy ad nekem még egy esélyt. – Annyira hiányoztál, Hardin. Lehunyja a szemét. Szeretném megcsókolni, érezni a forró ajkát, de azt mondta, hogy lassítsunk. – Nekem is nagyon hiányoztál. Tessa a homlokomra hajtja a fejét, és kiengedem a levegőt a tüdőmből. Nem is vettem észre, hogy visszatartom a lélegzetemet. – Akkor most tényleg ezt csináljuk? – kérdezem hatalmas megkönnyebbüléssel. Tessa felül, és a szemébe nézek. Az elmúlt héten valahányszor lehunytam a szemem, az ő arcát láttam. Elmosolyodik, és lassan bólint. – Igen, azt hiszem… Átkarolom a derekát, mire megint hozzám hajol.

– Megcsókolsz? – kérdezem könyörögve. Megint rám mosolyog, és hátrasimítja a hajamat. Imádom, amikor ezt csinálja. – Kérlek… – suttogom. Egy csókkal hallgattat el.

Harmincnegyedik fejezet Tessa Azonnal szétnyitom az ajkamat, és Hardin nem szalasztja el a lehetőséget, hogy a számba dugja a nyelvét. Érzem a piercingje hűvös, fémes érintését. Az ismerős íze most is beindít, mint mindig. Hiába küzdök ellene, csak őt kívánom, csak rá vágyom. A közelében akarok lenni, hogy megvigasztaljon, felizgasson, felbosszantson, csókoljon és szeressen. Beletúrok a hajába, és megmarkolom a fürtjeit, amikor a szorítása erősödik a derekamon. Azt mondta, amit hallani akartam, és már nem tartom olyan vakmerő lépésnek, hogy visszafogadom az életembe… Bár igazából sosem hagyta el az életemet. Tudom, hogy nem lett volna szabad ilyen hamar beadni a derekamat. Várakoztatnom kellett volna még, hadd szenvedjen, ahogy én is szenvedtem a hazugságai miatt. De nem tudtam megtenni. Ez nem egy film, hanem a való élet, az én életem. És az életem nem teljes nélküle, sőt egyenesen elviselhetetlen. Ez a tetovált, goromba, dühös fiú a szívemhez nőtt, és beleette magát a lelkembe. Hiába erősködöm, hiába próbálkozom, nem tudom kivetni belőle. A nyelve végigsiklik az alsó ajkamon, és elszégyellem magam, amikor önkéntelenül felnyögök. Elhúzódom tőle, és mindketten levegő után kapkodunk. A bőröm lángol, Hardin arca felhevült. – Köszönöm, hogy adsz nekem még egy esélyt – zihálja, és magához ölel. – Úgy viselkedsz, mintha lett volna más választásom. – Lett volna – közli komoly arccal. – Tudom – bólintok, pedig ez nem igaz. Amióta találkoztam vele, nincs más választásom. Az első csókunk óta odavagyok érte. – Most mi lesz? – kérdezem. – Tőled függ. Elmondtam, hogy én mit akarok. – Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen… mielőtt az a… dolog bekavart – teszem hozzá. Hardin egyetértően bólint. – Én is ezt akarom, bébi. Mindent jóváteszek, ígérem. Valahányszor bébinek szólít, a gyomrom megremeg. Mindig nagy hatással van rám a rekedtes hangja, a brit akcentusa, és a szó kedves jelentése. – Ugye nem fogom megbánni? – kérdezem könyörögve, mire megint megfogja az arcomat. – Nem. Majd meglátod – ígéri, és megcsókol. Tudom, hogy még sok dolgot meg kell oldanunk, de most nyugodtnak érzem magam, mintha minden a helyére került volna az életemben. Még aggódom, hogy mit fognak szólni hozzá mások, főleg az anyám, de ezzel ráérek akkor foglalkozni, amikor eljön az ideje. Fel fogja bőszíteni, hogy tizennyolc év óta először nem vele töltöm a karácsonyt, és inkább Hardint választom, ráadásul megint összejövök vele. De nem érdekel. Illetve érdekel, de belefáradtam, hogy minden döntésem miatt veszekednem kell vele. Már tudom, hogy bármit teszek, sosem lesz elégedett velem, ezért nem is próbálkozom tovább. Hardin mellkasára hajtom a fejem, ő pedig szórakozottan tekergeti a hajamat. Örülök, hogy az összes ajándékot becsomagoltam. Elég kimerítő volt az utolsó pillanatban megvenni őket. A fenébe! Hardinnak nem vettem semmit. Vajon ő meg fog ajándékozni? Valószínűleg nem, de

most, hogy megint együtt vagyunk… És ez az első közös karácsonyunk… Attól félek, hogy vett valamit, és rosszul fogom érezni magam, ha kiderül, hogy nekem nem jutott eszembe. De mit is vehettem volna neki? – Mi a baj? – kérdezi, és felemeli az államat, hogy a szemembe nézhessen. – Semmi… – Ugye nem… – A hangja halk és bizonytalan. – Ugye nem gondoltad meg magad? – Nem, dehogy. Csak… nem vettem neked karácsonyi ajándékot – vallom be szégyenkezve. Elmosolyodik. – Azon aggódsz, hogy nem vettél ajándékot? – kérdezi nevetve. – Tessa, éppen most kaptam meg tőled mindent, amire szükségem van. Ezek után ne stresszeld magad egy vacak karácsonyi ajándék miatt! Nagyon örülök, hogy ezt mondja, mégis érzek egy kis bűntudatot. – Tényleg nem baj? – aggodalmaskodom. – Dehogy! – válaszolja nevetve. – Majd a szülinapodra veszek valami nagyon klassz cuccot – fogadkozom. Hardin a hüvelykujjával megcirógatja az alsó ajkamat. Arra számítok, hogy meg fog csókolni, de az orromat majd a homlokomat érinti meg az ajkával. Megborzongok a gyengéd mozdulattól. – Nem szoktam nagy felhajtást csapni a születésnapomból – közli velem. – Tudom… Én sem. – Kevés közös vonásunk van, de ebben egyetértünk. Halkan kopognak az ajtón. – Hardin… Hardin felsóhajt, és bosszúsan elhúzza a száját. Lemászom az öléből, és rosszalló pillantást vetek rá. – Igazán lehetnél egy kicsit kedvesebb az anyádhoz. Egy éve nem látott! – Nem vagyok gonosz – tiltakozik, és tudom, hogy ezt komolyan is gondolja. – Akkor legyél hozzá még kedvesebb, az én kedvemért! – Könyörgő pillantást vetek rá, és a drámai hatás kedvéért megrebegtetem a szempilláimat. Elmosolyodik, és megcsóválja a fejét. – Te vagy a gonosz – jegyzi meg viccesen. Az anyja megint kopog. – Hardin… – Jövök már! – kiált fel Hardin, és felkel az ágyról. Kinyitom az ajtót, és látom, hogy Trish nagyon unatkozik. – Nincs kedvetek megnézni egy filmet? – kérdezi reménykedve. Hardin kérdő pillantással néz rám. – De igen – válaszolom. – Remek! – örvendezik Trish, és megborzolja a fia haját. – Mindjárt jövök, csak átöltözöm – közli Hardin, és int, hogy távozhatunk. Trish felém nyújtja a kezét. – Gyere, Tessa. Csináljunk valami harapnivalót. Követem Trish-t a konyhába, és arra gondolok, hogy nem lett volna jó ötlet nézni, ahogy Hardin

átöltözik. Lassítani akarok. Mindent lassan, a maga idejében. Persze nem tudom, hogy Hardinnal ez lehetséges-e. Elmondjam Trish-nek, hogy megbocsátottam a fiának, vagy legalábbis adok neki egy újabb esélyt? – Mit szólnál valami sütihez? – javasolja. Bólintok, és kinyitom az egyik konyhaszekrényt. – Nem baj, ha mogyoróvajat használok? – kérdezem, és előveszem a lisztet. Trish csodálkozva felvonja a szemöldökét. – Te akarod megsütni? Én valami porra gondoltam, de a saját készítésű sütemény mindig jobb. – Nem vagyok egy konyhatündér, de Karen mutatott egy nagyon egyszerű mogyoróvajas süteményreceptet. – Karen? – érdeklődik Trish. Ajaj… Nem akartam megemlíteni Karent, és kínos helyzetbe hozni Trish-t. Gyorsan a sütő felé fordulok, hogy leplezzem a zavaromat. – Találkoztál vele? A hangjából nem tudom kiolvasni, mit érez, ezért óvatosan válaszolok. – Igen… A fia, Landon, a barátom… Sőt, a legjobb barátom. Trish elém tesz egy tálat meg egy fakanalat. – És… Milyennek találod Karent? – kérdezi könnyed hangon. Vajon csak megjátssza a könnyedséget? Kimérem a lisztet, és a nagy keverőtálba teszem, közben nem nézek Trish szemébe. Fogalmam sincs, mit válaszoljak. Nem akarok hazudni, de nem tudom, mit érez Ken, vagy az új felesége iránt. – Nyugodtan elmondhatod – unszol Trish. – Csodálatos nő – ismerem be nagy nehezen. Trish bólint. – Gondoltam. – Nem akartam szóba hozni, csak kicsúszott a számon – mentegetőzöm. Trish odaadja a vajat. – Ne aggódj emiatt, drágám! Egyáltalán nem neheztelek arra a nőre. Bár szívesen hallanám, hogy egy rémes boszorkány. – Trish felnevet, és megkönnyebbülök. – De komolyra fordítva a szót… Örülök, hogy Hardin apja boldog. Bárcsak Hardin is elengedné a haragot, amit iránta érez. – Ő már… – Elhallgatok, mert Hardin belép a konyhába. – Mit már? – érdeklődik Trish. Hardinra nézek, aztán Trish-re. Nem az én feladatom erről beszámolni, ha ő még nem mondta el az anyjának. – Miről beszélgettek? – kérdezi Hardin. – Az apádról – válaszolja Trish, mire Hardin elsápad. Látom az arcán, hogy nem állt szándékában beszámolni az anyjának az apjával való bimbózó kapcsolatáról. – Nem tudtam, hogy… – próbálok magyarázkodni, de felemeli a karját, és elhallgattat. Nem szeretem, hogy ilyen titkolózó, de úgy tűnik, ezzel a problémával együtt kell élnünk. – Semmi baj, Tess. Mostanában… néha találkozom vele. – Hardin elvörösödik. Ösztönösen odamegyek hozzá, és mellé állok. Arra számítottam, hogy dühös lesz rám, vagy hazudik az anyjának, és örülök, hogy tévedtem. – Tényleg? – kiált fel Trish meglepetten.

– Igen… Ne haragudj, anya. Néhány hónapja mentem el először hozzá, amikor berúgtam, és összetörtem a házában pár dolgot… De azóta már többször ott aludtam, és elmentünk az esküvőjükre is. – Megint ittál? – Trish szeme könnybe lábad. – Hardin… Ugye nem kezdtél el megint inni? – Nem, anya. Csak néhányszor. De nem úgy, mint azelőtt. Nem úgy, mint azelőtt? Tudtam, hogy régebben Hardin sokat ivott, de Trish arcán látom, hogy a helyzet rosszabb volt, mint hittem. – Haragszol, hogy találkozom vele? – kérdezi Hardin. A hátára teszem a kezem, hogy megnyugtassam. – Jaj, Hardin! Miért haragudnék, hogy tartod a kapcsolatot az apáddal? Csak meg vagyok lepve, ez minden. Elmondhattad volna. – A nő pislogni kezd, hogy visszatartsa a könnyeit. – Én már régóta azon vagyok, hogy engedd el a haragot. Az egy nagyon sötét időszak volt az életünkben, de túljutottunk rajta, és már elmúlt. Az apád nem ugyanaz az ember, aki akkor volt, és én sem vagyok ugyanaz a nő. – Akkor sincs rendjén – morogja Hardin. – Igazad van, tényleg nincs rendjén. De néha el kell engednünk a dolgokat, és tovább kell lépnünk. Örülök neki, hogy találkozgatsz vele. Jót tesz neked. Éppen ezért küldtelek ide… Illetve ez volt az egyik oka. – Nem bocsátottam meg neki. – Pedig azt kéne tenned – jelenti ki az asszony, és látszik rajta, hogy őszintén beszél. – Én már megbocsátottam. Hardin a konyhapultra könyököl, és lehajtja a fejét. Megsimogatom a hátát. Trish észreveszi a mozdulatomat, és mindent tudó pillantással néz rám. Most még jobban csodálom. Annyira erős és nagyon kedves, pedig a fiától nem sok viszonzást kap. Bárcsak neki is lenne valaki az életében, ahogy Kennek ott van Karen. Valószínűleg Hardin is ugyanerre gondol. – De egy hatalmas házban lakik, és drága autói vannak – szólal meg elfojtott indulattal. – Újranősült, míg te… egyedül vagy – teszi hozzá csendesen. – Engem nem érdekel a háza vagy a pénze – nyugtatja meg az anyja, aztán elmosolyodik. – És miből gondolod, hogy egyedül vagyok? – Tessék? – Hardin felemeli a fejét. – Ne legyél ennyire meglepődve! Igenis nagyon kapós vagyok, fiam! – Jársz valakivel? Kivel? – Mike-kal. – A nő elpirul, és most ellenállhatatlanul aranyosnak tartom. Hardinnak tátva marad a szája. – Mike-kal? A szomszédoddal? – Igen, a szomszédommal. Nagyon kedves ember, Hardin. – Trish nevetve rám kacsint. – És nagyon kényelmes, hogy a közelben lakik. Hardin legyint, mintha ezt nem akarná tudni. – Mióta? Miért nem mondtad? – Néhány hónapja, és nem komoly… egyelőre. Egyébként nem hiszem, hogy éppen tőled kéne

párkapcsolati tanácsot kérnem – teszi hozzá tréfásan az asszony. – De pont Mike? Ő egy olyan… – Ne szólj egy rossz szót se róla! Nem vagy még olyan öreg, úgyhogy nyugodtan elfenekelhetlek, ha szemtelenkedsz – fenyegeti meg a fiát viccesen. Hardin felemeli a kezét. – Oké, egy szót se szólok. Most minden sokkal nyugodtabb és fesztelenebb, mint reggel volt. Eltűnt a köztünk lévő feszültség, legalábbis a nagy része, és örömmel figyelem, ahogy tréfálkozik az anyjával. – Remek! – jelenti be Trish vidáman. – Kiválasztom a filmet. Csak akkor gyertek be, ha már hozzátok a süteményt. – Elmosolyodik, és egyedül hagy minket a konyhában. Visszamegyek a tálhoz, és befejezem a hozzávalók összekeverését. Amikor lenyalok egy kis tésztát az ujjamról, Hardin felvonja a szemöldökét. – Ez nem túl higiénikus – jegyzi meg. Még egyszer a tálba dugom az ujjam, és kiveszek egy kis tésztát, aztán odalépek hozzá. – Kóstold meg – unszolom. Át akarom adni neki a tésztát, de ő kinyitja a száját, és bekapja az ujjamat. Egy pillanatra eláll a lélegzetem, de igyekszem meggyőzni magam, hogy csak a tésztát akarja lenyalni róla. Ám ő közben merőn néz, és a nyelve ütemesen mozog az ujjamon. A konyhában hirtelen elviselhetetlenül meleg lesz, a szívem majdnem kiugrik a helyéből, és a testem lángolni kezd. – Szerintem ennyi elég– nyögöm ki rekedt hangon, és kihúzom az ujjam a szájából. Hardin rám vigyorog. – Majd később folytatjuk. A sütemény a film első tíz percében elfogy. Büszke vagyok rá, hogy már tudok sütni. Trish megdicsér, és Hardin is elismerően hümmög, miközben egyik sütit falja a másik után. Majdnem a felét ő ette meg. – Rossz dolog, hogy eddig ezek a sütik tetszenek a legjobban Amerikában? – kérdezi Trish nevetve, és bekapja az utolsó falatot. – Igen, nagyon szomorú – ugratja Hardin, és én is kuncogok rajta. – Lehet, hogy mostantól minden nap ezt fogom kérni, amíg itt vagyok – néz rám Trish. – Örülök neki. – Elmosolyodok, és Hardinhoz bújok. Egyik karjával átöleli a derekamat, én meg felhúzom a lábam, hogy még közelebb bújhassak hozzá. A film vége felé Trish elalszik. Hardin lehalkítja a tévét, hogy ne ébresszük fel, amíg végignézzük. A végén meghatottan szipogok, és Hardin jót mulat rajtam. Ez a legszomorúbb film, amit eddig láttam. Fogalmam sincs, hogyan tudott Trish elaludni rajta. – Ez borzalmas volt. Gyönyörű, de borzalmasan szomorú – teszem hozzá. – Az anyám tehet róla. Én egy vígjátékot szerettem volna, aztán mégis a Halálsoront néztük meg. Figyelmeztettelek. – Hardin a vállamra teszi a karját, közelebb von magához, és gyengéden megcsókolja a homlokomat. – A szobában majd bekapcsolhatjuk a Jóbarátokat, hogy elfelejtsd a halálát… – Hardin! Ne emlékeztess rá! – nyögök fel szipogva. Hardin felnevet, aztán feláll, és engem is felhúz a heverőről. A szobába érve lámpát gyújt, majd

bekapcsolja a tévét. Miután bezárja az ajtót, mosolyogva felém fordul. A szeme ragyog, az arcán megjelennek a huncut gödröcskék. Az egész testem remegni kezd az izgalomtól.

Harmincötödik fejezet Hardin – Átöltözöm – közli Tessa, és eltűnik a gardróbban, még mindig egy papír zsebkendőt szorongatva a kezében. A szeme vörös a sírástól, mert végigpityeregte az egész filmet. Tudtam, hogy fel fogja zaklatni, és igazából már alig vártam, hogy lássam a reakcióját. Nem azért, mert élveztem a kiborulását, csak imádom benne, hogy ilyen mélyen átéli a dolgokat. Teljesen lebilincsel. Egy rövid pamut nadrágban és egy fehér csipkés melltartóban tér vissza a szobába. Jóságos ég… Tudom, hogy nem lenne szabad bámulnom, de egyszerűen muszáj. – Nincs kedved felvenni… tudod… az én pólómat? – kérdezem bátortalanul. Nem tudom, most mit érez ezzel kapcsolatban, de én nagyon szeretném, ha megint az én pólómban aludna. – Dehogynem. – Elmosolyodik, és leveszi a használt pólómat a ruháskosár tetejéről. – Remek – bólintok, és igyekszem leplezni az izgatottságomat. De közben figyelem, ahogy a melle majdnem kibuggyan a melltartóból, amikor felemeli a karját. Ne bámuld már! Tessa lassítani akar. Én is tudok lassítani… Lassan… Majd lassan fogok tunkolni benne… Úristen, mi ütött belém? El akarom fordítani a fejem, de ekkor a póló alá nyúl, kikapcsolja a melltartót, és kihúzza a póló egyik ujján… Jézusom… – Valami baj van? – kérdezi, és felmászik az ágyra. – Nem. – Nagyot nyelek, és lenyűgözve nézem, ahogy leereszti a haját, ami eddig lófarokba volt kötve. Csodás szőke fürtjei lágy hullámokban omlanak a vállára. Ezt szándékosan csinálja! – Rendben – sóhajtja, és a paplanra fekszik. Miért nem bújik alá? Így annyira ingerlő. Kifürkészhetetlen pillantással néz rám. – Nem fekszel le? Észre sem vettem, hogy még mindig az ajtónál állok. – De… – Tudom, kicsit furcsa, és meg kell szoknod, hogy megint együtt vagyunk, de azért nem kell ilyen távolságtartónak lenned – jegyzi meg idegesen. – Ja… – válaszolom, és melléfekszem, miközben magam elé teszem a kezem, hogy… eltakarjak bizonyos dolgokat. – Igazából nem is annyira furcsa, mint gondoltam. – Igen… – Örülök, hogy ezt mondja. Aggódtam, hogy semmi sem lesz olyan, mint volt, és nem lesz már az a Tessa, akit annyira szeretek. Még csak néhány óra telt el a békülés óta, de remélem, így is maradunk. Tessával minden annyira könnyű, ugyanakkor átkozottul nehéz. Megfogja a kezem, és a mellemre hajtja a fejét. – Olyan furcsa vagy. Mondd el, mire gondolsz! – unszol. – Örülök, hogy még mindig itt vagy, ez minden. – És állandóan azon jár az agyam, hogy szeretkezni akarok veled, teszem hozzá magamban. Pedig most nemcsak arról van szó, hogy megint együtt vagyunk. Sokkal többről. A lehető legszorosabb kapcsolatban szeretnék lenni vele, és azt akarom, hogy bízzon bennem. Megfájdul a szívem, ha arra a bizalomra gondolok, amit összetörtem.

– Tudom, hogy nem ez minden – erősködik, és végighúzza a kezét a szemöldökömön. Egyetértően bólintok. – Borzalmas, amire gondolok – ismerem be. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak egy tárgy nekem, és ki akarom használni. Nem szívesen vallom be neki, min jár az eszem, de nem titkolózhatok előtte tovább. Mostantól mindig őszinte leszek hozzá. Tessa aggódó pillantása láttán megint megfájdul a szívem. – Mondd el! – Én… Szóval… Arra gondoltam, hogy meg szeretnélek… Szeretkezni akarok veled. – Aha… – Tágra nyílt szemmel néz rám. – Tudom, hogy bunkó vagyok – sóhajtok fel, és már bánom, hogy nem hazudtam inkább valamit. – Nem, nem vagy bunkó… – Tessa elpirul. – Igazából én is erre gondoltam – nyögi ki végül, és beleharap az alsó ajkába. Egy újabb ingerlő mozdulat. – Igen? – Ja… Mert már elég régen voltunk együtt… Kivéve Seattle-t, de akkor totál részeg voltam. Az arcát fürkészem, mert szeretném tudni, mit gondol arról az éjszakáról, amikor rám vetette magát, én meg nem sok önuralmat tanúsítottam. De most nem látok rajta neheztelést. Inkább zavartnak tűnik, ahogy felidézi annak a hétvégének az eseményeit. Az én bokszerem is szűk lesz, ha eszembe jutnak a részletek. – Ne hidd azt, hogy ki akarlak használni… – magyarázkodom. – Erre egyáltalán nem gondoltam. Talán kéne, de nem… Egészen más jár a fejemben. Annyira féltem, hogy az ostobaságom az intim pillanatainkat is örökre tönkreteszi. – Biztos vagy benne? Mert nem akarom megint elrontani – fogadkozok. Válasz helyett megfogja a kezemet, és a lába közé teszi. Úristen! Megragadom a derekát, és magamhoz rántom. Fölé hajolok, és a két combja közé térdelek. Először a nyakát csókolom meg és mohón megízlelem lágy bőrét. Felhúzza a pólót, és megemeli a hátát, hogy le tudjam venni róla. Az ajkam elindul lefelé a nyakán, aztán a mellére tapad. Lerántja rólam a pólót meg a melegítőt, csak a bokszer marad rajtam. Meg akarom érinteni a teste minden porcikáját, minden idomát, minden hajlatát. Istenem, de gyönyörű… Lejjebb hajolok, megcsókolom a hasát, ő meg belemarkol a hajamba. Gyengéden megharapom a mellét. A bugyija meg a nadrágja nemsokára a padlóra kerül. Kinyújtom a nyelvem, és becézni kezdem a bőrét a csípője körül. Úgy fedezem fel a testét, mintha ez lenne az első vagy az utolsó alkalom, hogy láthatom. De ő siettet. – Hardin… Kérlek… A legérzékenyebb pontjához érek a számmal, és lassan végighúzom rajta a nyelvemet, elmerülve az ízében, ami teljesen elbódít és megőrjít. – Istenem… – zihálja, és erősebben markolja a hajamat. Felemeli a csípőjét, és hozzám szorítja magát. Visszahúzódom, mire nyöszörögni kezd. Imádom, hogy ő is ugyanolyan mohón kíván engem, mint én őt. Gyorsan felnyúlok, kihúzom az éjjeliszekrény fiókját, kiveszek egy óvszert, és a fogammal feltépem a csomagolást.

Egymás szemébe nézünk. Tessa mellkasa hullámzik az izgalomtól, miközben letolom az alsómat. Megcsókolom az arcát, és a péniszem néhány másodpercig a combján pihen. Felemelkedek, és felhúzom az óvszert. – Maradj nyugton! – utasítom. Engedelmesen várja, hogy megint elhelyezkedjek a lába között. Az izgalom és a feszültség szinte elviselhetetlen lesz köztünk. Olyan kemény vagyok, hogy már fáj. – Imádom, hogy mindig ilyen készségesen vársz, bébi – suttogom, és megcirógatom a nedves ölét, aztán a szájához viszem az ujjamat, hogy ő is érezze az ízét. Látszik rajta, hogy egy kicsit elszégyelli magát, de nem tiltakozik, hanem bekapja az ujjamat. A látvány annyira beindít, hogy nem bírom tovább, és belé hatolok. Gyönyörűséges az érzés, és már annyira hiányzott. – Jézusom… – fakad fel belőlem a sóhajtás, és ő is megkönnyebbülten felnyög. Minden szívfájdalmam eltűnik, amikor az ölébe fúrom magam, és teljesen kitöltöm. Elragadtatottan nézem, ahogy fennakadnak a szemei, de még húzom az időt. Először körkörös mozdulatokat teszek a csípőmmel, és csak aztán kezdem el ütemesen döfködni. – Még… kérlek… Hardin… Annyira jó hallani a könyörgését. – Nem, bébi… Most lassan akarom csinálni – csitítgatom, és megint körözök a csípőmmel. Ki akarok élvezni minden pillanatot. Lassan, csak lassan… Hadd érezze, mennyire szeretem, mennyire sajnálom, hogy megbántottam. Látnia kell, hogy hajlandó vagyok mindent megtenni érte. Megcsókolom, hogy a nyelvünk is összesimuljon. Felnyögök, amikor a hátamba mélyeszti a körmét. Biztosan meglátszik majd a nyoma, de nem bánom. – Szeretlek… Annyira szeretlek – súgom a fülébe, és egy kicsit gyorsítom az iramot. De még mindig visszafogom magam, bár tudom, hogy megőrjítem vele. – Szeretlek – sóhajtja ő is, és remegni kezd a lába. Érzem, hogy már közel jár a csúcshoz. Szeretném kívülről látni magunkat ebben a pillanatban, ahogy teljesen összeforrunk, mégis annyira különbözőek vagyunk. Biztosan érdekes látványt nyújt a lágy, hófehér bőre meg az én fekete tetoválásom. Mintha a sötétség találkozna a világossággal. Kiegészítjük egymást. Ebben az együttlétben ott van minden, amitől félek, amit akarok, és amire szükségem van. A nyögései hangosabbak lesznek, és a szájára szorítom a tenyeremet, hogy beleharaphasson. – Engedd el magad, bébi! A mozdulataim felgyorsulnak, és egyre hevesebben ostromlom a testét. Az izmai megfeszülnek, a nevemet kiáltozza, de a hangját elfojtom a tenyeremmel. Néhány másodperc múlva már én is megfeledkezem magamról, ahogy közeledik a beteljesülés. Tessa az én drogom és szenvedélyem. – Nézz rám! – zihálom. Találkozik a pillantásunk, és ettől teljesen elszáll az agyam. A testem megrándul, és az ágyékomból feltörő kéjes lüktetések pillanatokon belül megtöltik az óvszert. Aztán elernyedek, és mindketten lihegve hanyatlunk az ágyra. Letolom az óvszert, és az ágy mellett álló szemetesbe dobom. Le akarok kászálódni róla, de megfogja a karomat, és visszatart. Lenézek rá, és elmosolyodom. Nem mozdulok, de felkönyökölök, hogy ne nehezedjek rá a teljes testsúlyommal. Tessa megcirógatja az arcomat, és a hüvelykujjával apró köröket rajzol a nyirkos bőrömre.

– Szeretlek, Hardin – szólal meg halk hangon. – Szeretlek, Tess – válaszolom, és a mellére hajtom a fejemet. A szemhéjam elnehezül, miközben hallgatom a lélegzetvételét. A szívdobogására alszom el.

Harminchatodik fejezet Tessa Hardin feje nyomja a hasamat, amikor felébreszt a mobilom rezgése. Óvatosan, nagyon óvatosan odébb teszem a fejét, és az asztalhoz nyúlok, hogy elhallgattassam a bosszantó hangot. A kijelzőn az anyám neve villog. Megadó sóhajtással fogadom a hívását. – Theresa? – szólal meg anyám hangja a telefonban. – Igen. – Hol vagy, és mikor érsz ide? – érdeklődik türelmetlenül. – Nem megyek – válaszolom őszintén. – Karácsony van, Tessa. Tudom, hogy felizgatott, amit megtudtál az apádról, de velem kell töltened a karácsonyt. Nem maradhatsz egy szállodában, egyedül. Enyhe bűntudatod érzek, amiért nem az anyámmal töltöm a karácsonyt. Nem a legkedvesebb nő a világon, de rajta kívül nincs más rokonom. – Nem akarok most a hóesésben vezetni, anya. Nincs kedvem odamenni. Hardin megmozdul. Feltartom a kezem, és intek neki, hogy maradjon csendben, de elkéstem. – Mi a baj? – kérdezi, mire anyám felkiált a vonal másik végén. – Theresa Young! Ezt mégis hogy gondolod? – förmed rám. – Anya, most nincs kedvem vitázni. – Ő az, ugye? Megismerem a hangját! Borzalmas erre ébredni. Gyengéden lelököm magamról Hardint, és felülök, eltakarva magamat egy pléddel. – Most leteszem a telefont, anya. – Ne merészelj… Megszakítom a beszélgetést, és elnémítom a telefont. Előbb vagy utóbb úgyis megtudta volna, de reméltem, hogy erre csak később kerül sor. – Anya tudja, hogy megint együtt vagyunk. Meghallotta a hangodat, és nagyon kiborult – közlöm Hardinnal, és megmutatom neki a mobilomat, ami máris két újabb nem fogadott hívást jelez anyámtól. Hardin összegömbölyödik a hátam mögött. – Tudtad, hogy ez bekövetkezik, és talán jobb, hogy így derült ki. – Nem igazán. Jobb lett volna, ha én mondom el neki, és nem úgy kell megtudnia, hogy meghallja a hangodat a háttérben. Hardin vállat von. – Mindegy. Így is, úgy is dühös lett volna. – Akkor is… – Kicsit bosszant a reakciója. Tudom, hogy nem kedveli az anyámat, de akkor is az anyám, és nem akartam, hogy így értesüljön a fejleményekről. – Kicsit kedvesebb lehetnél ezzel kapcsolatban. Bólint. – Bocs – mentegetőzik. Egy goromba visszavágásra számítottam, ezért kellemesen meglepődöm.

Hardin elmosolyodik, és magához von. – Készítsek reggelit, Daisy? – Daisy? – Felvonom a szemöldökömet. – Korán van, és még nem tudok kívülről idézni a regényekből, de mogorva vagy, ezért hívtalak Daisynek. – Daisy Buchanan nem volt mogorva. Ahogy én sem – tiltakozom, de nem tudom elfojtani a mosolyomat. Hardin felnevet. – De igen. És honnan tudod, melyik Daisyről beszélek? – Nem sok van, és elég jól ismerlek. – Tényleg? – Igen. Úgyhogy nem sikerült megsértened – teszem hozzá gúnyosan. – Igenis… Mrs. Bennet – vág vissza. – Mivel azt mondtad, hogy Mrs., ezért az anyáról beszélsz, és nem Elizabeth-ről. Tehát ellenszenvesnek akarsz nevezni? Vagy még nem ébredtél fel, és igazából bókolni akartál, hogy milyen kedves vagyok? Nálad sosem tudhatja az ember – teszem hozzá mosolyogva. – Jól van, hagyd abba… – mentegetőzik Hardin nevetve. – Az ember elsüt egy rossz tréfát, és máris leharapják a fejét… A telefon miatti bosszúságom hamar elpárolog, miközben ugratjuk még egy kicsit egymást, aztán kikászálódunk az ágyból. Hardin kijelenti, hogy pizsamában marad, mivel úgysem hagyjuk el a lakást. Nekem ez furcsa. Ha anyámnál lennék, elvárná tőlem, hogy ünneplőbe vágjam magam. – Elég, ha ezt veszed fel. – Hardin a padlón heverő pólójára mutat. Mosolyogva belebújok, és egy melegítőt választok hozzá. Nem emlékszem, hogy Noah-val valaha is melegítőben lettem volna. Vajon mit szólt volna, ha ilyen öltözékben bukkanok fel, amikor együtt vagyunk? Furcsa… Eddig úgy gondoltam, hogy fesztelenül éreztem magam Noah jelenlétében. Azt hittem, mellette önmagam vagyok, mert olyan régóta ismertük egymást. Pedig nem tudta, milyen vagyok. Noah nem ismeri az igazi énemet, amit Hardin mellett már ki merek mutatni. – Kész vagy? – kérdezi. Bólintok, és egy zilált lófarokba fogom a hajam. Kikapcsolom a mobilom, és a komódon hagyom, aztán követem Hardint a nappaliba. A kávé csodás illata betölti a lakást. Trish a tűzhely előtt áll, és palacsintát süt. Megfordul, és ránk mosolyog. – Boldog karácsonyt! – Még nincs karácsony – jegyzi meg Hardin, mire dühös pillantást vetek rá. Ingerülten megcsóválja a fejét, de azért erőt vesz magán, és az anyjára mosolyog. Töltök magamnak egy csésze kávét, és megköszönöm Trish-nek a reggelit. Hardinnal helyet foglalunk az asztalnál. Trish elmeséli, hogy a nagymamája tanította meg a palacsintasütésre. Hardin figyelmesen hallgatja, sőt még mosolyog is egy kicsit. A málnás palacsinta tényleg nagyon finom. – Kinyitjuk ma az ajándékokat? – kérdezi Trish evés közben. – Gondolom, holnap az anyukádnál

leszel… – néz rám. Nem tudom, mit válaszoljak. – Igazából… Azt mondtam neki, hogy… – Apáékhoz megy – vág a szavamba Hardin. – Megígérte Landonnek, akinek Tessán kívül nincs más barátja, úgyhogy nem mondhatja le – teszi hozzá somolyogva. Hálás vagyok, hogy kisegített, de ez utóbbi megjegyzését kicsit gonosznak tartom. Bár igaza van… Egyébként nekem sincs más barátom Landonön kívül, ha már itt tartunk. – Rendben, semmi gond. Drágám, nem kell óvatoskodnod. Nem bánom, ha Kennel vagy. – Igazából nem tudom, ezt melyikünknek mondta. Hardin megrázza a fejét. – Én nem megyek. Majd Tessa közli velük, hogy nem fogadtuk el a meghívást. Trish torkán megakad a falat. – Fogadtuk? Engem is meghívtak? – csodálkozik. – Igen… Landon adta át a meghívást. Azt akarják, hogy mindketten jöjjetek – magyarázkodom. – Miért? – kérdezi Trish. – Nem tudom… – Tényleg fogalmam sincs. Karen nagyon kedves, és igyekszik helyrehozni a kapcsolatot Ken meg a fia között. Talán ez az oka a meghívásnak. – Én már nemet mondtam. Ne foglalkozz vele, anya! Trish folytatja az evést, és elgondolkodó arcot vág. – Talán el kéne mennünk – szólal meg végül, mire mindketten meglepetten nézünk rá. – Miért akarsz odamenni? – faggatja Hardin mérges pillantással. – Nem tudom… Az apáddal már vagy tíz éve nem találkoztam. Szerintem tartozom magunknak azzal, hogy lássam a megváltozott életét. És tudom, hogy nem szeretnéd Tessától távol tölteni a karácsonyt. – Itt maradhatok – vetem fel az ötletet. Nem szívesen mondom le a meghívást, de nem szeretném, ha miattam Trish úgy érezné, hogy kötelessége elmenni Kenékhez. – Nem szükséges. Nem lesz semmi baj. Menjünk el mind a hárman! – Biztos vagy benne? – Hardin hangja csupa aggodalom. – Igen, ne félj. Nem lesz olyan rossz. – Trish elmosolyodik. – És gondolj csak bele: ha Kathy tanította meg Tessát erre a finom sütire, akkor milyen lehet az étel, amit feltálal majd nekünk… – Karen… Karennek hívják, anya. – Ő a volt férjem új felesége, és vele fogom tölteni a karácsonyt. Úgy nevezem, ahogy akarom! – Trish felnevet, és a vidámsága rám is átragad. – Akkor megmondom Landonnek, hogy mind megyünk – jelentem ki, és felkapom a mobilomat. Sosem gondoltam volna, hogy Hardin családjával fogok karácsonyozni, ráadásul mindkét családjával. Az utóbbi néhány hónapban csupa váratlan dolog történt velem. Amikor bekapcsolom a telefont, három hangüzenet vár. Biztosan az anyámtól. Nem foglalkozom velük, felhívom Landont. – Szia, Tessa! Kellemes karácsony estét! – üdvözöl vidám hangon, és szinte látom magam előtt a barátságos mosolyát.

– Neked is kellemes karácsonyt, Landon. – Köszönöm. Ugye nem azért hívtál, hogy lemondd a holnapot? – Nem, dehogy. Éppen ellenkezőleg. Meg akarom kérdezni, hogy még mindig áll-e a meghívás… Mármint Hardinnak meg az anyjának. – Tényleg el akarnak jönni? – Igen… – Ez azt jelenti, hogy te meg Hardin… – Igen… Tudom, hogy ostoba vagyok… – Ezt nem mondtam! – tiltakozik Landon. – Tudom, de ezt gondolod… – Egyáltalán nem. Majd holnap beszélünk róla, de nem vagy ostoba, Tessa. – Köszönöm – hálálkodom, és tényleg jól esik, hogy ezt mondja. Ő az egyetlen ember, akinek nincs negatív véleménye erről a témáról. – Megmondom anyának, hogy ők is jönnek. Örülni fog – teszi hozzá, majd leteszi a telefont. Amikor visszamegyek a nappaliba, Trish meg Hardin már az ölében tartja az ajándékát. A heverőn van még két doboz, és sejtem, hogy rám várnak. – Először én! – kiált fel Trish, és letépi a hópelyhekkel díszített papírt a dobozáról. Felragyog az arca, amikor előveszi a melegítőt, amit vettem neki. – Nagyon tetszik! Honnan tudtad? – A rajta lévő szürke melegítőre mutat. – Nem vagyok valami ügyes, ha ajándékokról van szó – mentegetőzöm. Trish felkacag. – Ne butáskodj, ez csodálatos ajándék – nyugtat meg, majd kinyitja a második dobozt. Először belekukkant, aztán megszorítja Hardin combját, és felemeli a nyakláncot, rajta a felirattal: Anya. Pont, ahogy Hardin mondta. Látom, hogy Trish-nek tetszik a vastag sál is, amit a fiától kapott. Bárcsak én is vettem volna Hardinnak valamit! Egész idő alatt tudtam, hogy vissza fogok jönni hozzá, és szerintem ő is. Nem említette, hogy meg fog ajándékozni, és úgy sejtem, hogy a heverőn lévő dobozok Trish-től vannak, ezért megkönnyebbülök. Hardin következik, és erőltetett mosollyal veszi elő az anyjától kapott ruhákat. Az egyik egy hosszú ujjú piros póló. Megpróbálom elképzelni benne Hardint, aki csak feketét és fehéret hord. Nem valószínű, hogy valaha látni fogom rajta. – Te jössz – néz rám Hardin. Idegesen elmosolyodom, és leveszem a fényes szalagot az első ajándékról. Trish leleményesebb, ha női ruhákról van szó, állapítom meg magamban. Ezt bizonyítja a dobozból előkerülő halványsárga ruha. Romantikus stílusa van, és tényleg nagyon tetszik. – Köszönöm… Nagyon szép! – Rámosolygok, és megölelem. Tényleg nagyon kedves, hogy gondolt rám. Most találkoztunk először, de olyan barátságos velem, hogy úgy érzem, mintha már régóta ismernénk egymást. A második doboz sokkal kisebb, mint az első, de szorosan körül van tekerve, ezért nehezebb kinyitni. Amikor végre feltépem a csomagolópapírt, egy karkötőt találok benne, három kis medállal. Még sosem láttam ilyet. Trish ugyanolyan figyelmes, mint a fia. Felemelem, és megsimogatom

a sodort textilből készült különleges karkötőt, és közelebbről szemügyre veszem a medálokat. Mindegyik akkora, mint a hüvelykujjam körme. Kettő bronzból készült, a harmadik egyszínű fehér… talán porcelán? A fehér függő egy végtelen jelet ábrázol, aminek a két vége szív alakban végződik. Pont, mint Hardin csuklóján, gondolom, és a tetoválására nézek. Hardin fészkelődni kezd a helyén. Folytatom a karkötő vizsgálatát. A második medál egy hangjegy, a harmadik pedig egy kicsit nagyobb az első kettőnél, és könyv alakja van. Amikor megfordítom, észreveszem a szöveget a hátulján. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.{1} Felnézek Hardinra, és érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Ezt nem az anyjától kaptam. Hardin vette nekem a karkötőt.

Harminchetedik fejezet Tessa Hardin kicsit elpirul, és idegesen elmosolyodik, miközben hosszú másodpercekig bámulok rá. Aztán felugrok, és az ölébe vetem magam. Minél közelebb akarok lenni ehhez a vad, őrült fiúhoz, akit annyira szeretek. A nagy lelkesedésemmel majdnem felborítom, de szerencsére elég erős, hogy megtartson minket, és nem esünk le a székről. Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy köhögni kezd. Gyorsan magamhoz térek, és hagyom levegőhöz jutni. – Ez annyira… Olyan tökéletes – zokogom a nyakába. – Köszönöm szépen. Annyira kedves, és… el sem tudom hinni. – A homlokára hajtom a fejemet, és elhelyezkedem az ölében. – Semmiség… Tényleg… – hebegi zavartan, és igyekszik leplezni a megilletődöttségét. Ekkor Trish megköszörüli a torkát mellettünk. Gyorsan kiugrom Hardin öléből. Egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül a lakásban. – Elnézést! – mentegetőzöm, és visszaülök a heverőre. Trish cinkos mosollyal néz rám. – Nem kell bocsánatot kérned, drágám. Hardin csendben marad. Tudom, hogy az anyja előtt nem fog velem a karkötőről beszélni, ezért egyelőre témát váltok. Az ajándéka hihetetlenül figyelmes és különleges. Ennél tökéletesebb idézetet nem is vésethetett volna a medálra. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy… Én is pont így érzek iránta. Annyira különbözőek vagyunk, mégis pontosan ugyanolyanok, akárcsak Catherine és Heathcliff. Csak abban reménykedem, hogy nem lesz ugyanolyan sorsunk, mint nekik. Szeretném azt hinni, hogy valamiképpen tanultunk a hibáikból, és nem engedjük ezt megtörténni a mi életünkben. Felveszem a karkötőt, előre-hátra mozgatom a karomat, és nézem, ahogy a függők ide-oda lebegnek. Még sosem kaptam ilyen ajándékot. Eddig azt hittem, hogy az e-könyv olvasó volt életem eddigi legjobb ajándéka, de Hardinnak sikerült felülmúlnia önmagát ezzel a különleges és személyes ékszerrel. Noah-tól mindig ugyanazt kaptam: parfümöt és zoknit. Minden egyes évben. De én sem voltam sokkal találékonyabb, mert kölnit és zoknit vettem neki minden alkalomra. Ez volt a mi kis unalmas életünk egyik szokása. Elbűvölve csodálom a karkötőt, amikor észreveszem, hogy Trish és Hardin figyel. Azonnal felpattanok, és nekilátok eltakarítani a csomagolópapírokat. Trish felnevet. – Nos, fiatalság, mit csináljunk a nap hátralévő részében? – Én aludnék egyet – jelenti be Hardin, mire az anyja elhúzza a száját. – Aludni? Ilyen korán? És éppen karácsonykor? – gúnyolódik. – Tizedszer mondom, hogy még nincs karácsony – förmed az anyjára Hardin, de aztán elmosolyodik. – Elviselhetetlen vagy – közli vele Trish, és játékosan megüti a karját. – Tőled örököltem.

Míg ők tréfásan civakodnak, én a gondolataimba mélyedek, és a csomagolópapírt az acélszemetesbe dobom. Most még kínosabbnak érzem, hogy nem vettem Hardinnak ajándékot. Kár, hogy nincsenek nyitva a boltok… Persze fogalmam sincs, mit vennék neki, de bármi jobb lenne a semminél. Még egyszer lenézek a karkötőre, és megcirógatom a végtelen jelet ábrázoló függőt. Még mindig nehezen hiszem el, hogy a tetoválásához illő ékszert vett nekem. – Kész vagy? Összerezzenek a váratlan hangtól. Hardin ráadásul megcsiklandozza a fülemet. Megfordulok, és játékosan megütöm a karját. – Megijesztettél! – Ne haragudj, szerelmem – mentegetőzik nevetve. A szívem nagyot dobban, amikor a szerelmének nevez. Ez annyira nem jellemző rá. Az arcát a nyakamhoz szorítja, és hátulról átkarolja a derekamat. – Jössz velem aludni? – Nem. Inkább az anyáddal maradok, hogy ne legyen egyedül. De szívesen betakarlak – teszem hozzá mosolyogva. Nem szoktam napközben szundikálni, csak ha annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok semmi mást csinálni. Most viszont inkább az anyjával szeretnék lenni, vagy olvasni valamit. Hardin szomorúan ingatja a fejét, és elindul velem a hálószoba felé. Leveszi a pólóját, és a padlóra dobja. Végignézek a testére tetovált ismerős mintákon. – Tényleg tetszik a karkötő? – kérdezi mosolyogva, és az ágyhoz megy. A padlóra dobja a díszpárnákat, de én felveszem őket. – Olyan rendetlen vagy! – panaszkodom. A párnákat a kosárba teszem, Hardin pólóját meg a komód tetejére, aztán magamhoz veszem az olvasót, és lefekszem mellé az ágyba. – Tényleg nagyon tetszik a karkötő. Annyira kedves ajándék, Hardin! Miért nem mondtad, hogy tőled van? Magához von, és a mellkasára helyezi a fejemet. – Mert tudtam, hogy kínosan érzed magad, amiért nem vettél nekem semmit – válaszolja. – És még jobban zavarba jössz, ha meglátod a bámulatos ajándékomat – teszi hozzá nevetve. – Imádom a szerénységedet – évődök vele. – Amikor csináltattam, még nem tudtam, hogy szóba fogsz-e valaha állni velem – ismeri be. – Dehogynem. – Tényleg nem tudtam. Mert most olyan voltál… Más, mint eddig, amikor azt mondtad, hogy többé nem akarsz látni, és végeztél velem. – Hardin hangja könnyednek tűnik, és beszéd közben hátrasimítja a hajamat a homlokomból. Nézem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed. – Én tudtam… Nem akartam beismerni magamnak, de tudtam, hogy vissza fogok jönni. Ahogy mindig. – Többé nem adok okot arra, hogy elmenj. – Remélem is. – Megcsókolom a tenyerét. – Én sem. Nem erőltetem tovább a témát. Egyelőre nincs mit mondanunk erről. Hardin álmos, és már nem akarok a szakításunkról beszélni vele. Néhány perc múlva elalszik, és nyugodtan, egyenletesen lélegzik. Ma reggel Daisynek nevezett, és ettől kedvem támad még egyszer elolvasni A nagy Gatsbyt.

Megnézem az e-könyv olvasót, hátha ezt a regényt is rátöltötte. Hát persze. Éppen fel akarok kelni, hogy kimenjek az anyjához a nappaliba, amikor egy dühös női hangot hallok. – Azonnal álljon félre! Az anyám… Az ágy végébe dobom az olvasót, és felkelek. Mit keres itt? – Nincs joga berontani oda! – kiáltja Trish. Trish… Az anyám… Hardin… Ebben a lakásban. Ó, istenem! Ebből nem sülhet ki semmi jó. A hálószoba ajtaja kivágódik, és felbukkan az anyám. A megjelenése most is tökéletes. Elegáns piros ruhában és fekete magas sarkú cipőben van, a látvány mégis rendkívül ijesztő. Gondosan besütött és feltűzött haja olyan, mint egy méhkaptár. A piros rúzsa pedig egy kicsit rikítóbb a kelleténél. – Hogy lehetsz itt, Tessa? Azok után, ami történt! – rivall rám. – Anya… – próbálom csitítani, de anyám most Trish-hez fordul. – És maga ki az ördög? – kérdezi, és a két nő arca egészen közel kerül egymáshoz. – Hardin anyja vagyok – válaszolja Trish komor arccal. Hardin álmosan felnyög, és kinyitja a szemét. – Mi a fene? – Ez szalad ki a száján, amikor meglátja a vörösbe öltözött ördögöt. Az anyám elfordítja a fejét Trish-től, és rám néz. – Megyünk, Theresa. – Nem megyek sehová. Mit keresel itt? – kérdezem, mire anyám sértődött arcot vág, és csípőre teszi a kezét. – Már megmondtam neked. Az egyetlen gyermekem vagy, és nem fogom ölbe tett kézzel végignézni, ahogy tönkreteszed az életed emiatt a… huligán miatt. Égni kezd az arcom, és azonnal feltámad bennem a védelmező ösztön. – Ne beszélj így róla! – kiabálom magamból kikelve. – Az a huligán a fiam, asszonyom – jelenti ki Trish, és látszik rajta, hogy kész ölre menni a fiáért. – A fia tönkreteszi és megrontja a lányomat! – vág vissza az anyám. – Mindketten tűnjetek a szobából! – szólal meg Hardin, és felkel az ágyból. Az anyám megrázza a fejét. – Theresa, azonnal szedd össze a holmidat! – förmed rám ellentmondást nem tűrő hangon. Még jobban felbőszít, ahogy parancsolgat nekem. – Mit értettél azon, hogy „nem megyek sehová”? Megadtam a lehetőséget, hogy velem töltsd az ünnepeket, de nem tudtál kibújni a bőrödből, és lehetetlenné tetted a közös karácsonyunkat. – Tudom, hogy nem lenne szabad így beszélnem vele, de képtelen vagyok visszafogni magam. – Kibújni a bőrömből? Vettél néhány ribancos ruhát, megtanultad kisminkelni magad, és azt hiszed, hogy többet tudsz az életről, mint én? – Az anyám kiabálva mondja ezt, de a hangjában nevetés bujkál, mintha viccesnek tartaná a döntéseimet. – Pedig tévedsz. Odadobtad magad ennek a… mocsoknak, de ettől még nem leszel igazi nő. Csak egy kislány vagy… Egy hiszékeny, befolyásolható kislány. Most pedig szedd össze a motyódat, vagy én kezdek el bepakolni a táskádba. – Nem fog a holmijához érni – sziszegi Hardin. – Nem megy magával sehová. Itt marad velem, ebben a lakásban, mert ide tartozik.

Az anyám Hardin felé fordul, és már nem tűnik vidámnak. – Ide tartozik? És hol volt a helye akkor, amikor egy szállodában kellett laknia, azok után, amit tettél vele? Nem vagy méltó a lányomhoz, és nem fog veled maradni. – Mrs. White, felnőtt emberekről van szó – szakítja félbe anyám szóáradatát Trish. – Tessa egy felnőtt nő, és ha itt akar maradni, akkor senki… Anyám haragos arccal mered Trish-re, aki hasonló indulattal bámul vissza rá. Ez borzalmas. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de az anyám megelőz. – Még védelmezni próbálja a fia aljas viselkedését? Azok után, amit Tessával művelt, megérdemelné, hogy lecsukják! – kiáltja felindultan. – Tessa úgy döntött, hogy megbocsát neki. El kell fogadnia a lánya választását – válaszolja Trish. A hangja hűvös és nyugodt. Olyan, mint egy kígyó, aki támadásra készül. Az anyám az áldozata, de nem bánom, inkább abban reménykedek, hogy Trish marása halálos lesz. – Megbocsátott neki? Ellopta az ártatlanságát egy játék kedvéért! Fogadást kötött rá a barátaival, és eldicsekedett nekik a hódításával, miközben a lányom azt hitte, hogy papást-mamást játszik ezzel a rohadékkal, itt, ebben a lakásban. Trish döbbent kiáltása minden más hangot elnyom a szobában. Aztán a döbbenettől tátva maradt szájjal bámul a fiára. – Micsoda? – Nocsak… Nem tudta? Nem lep meg, hogy a hazudozó a saját anyjának is hazudott. Szegény asszony, nem csoda, hogy védeni próbálja – sajnálkozik az anyám, a fejét csóválva. – A fia fogadott a barátaival, hogy el fogja venni Tessa szüzességét. Megtartotta a bizonyítékot, és az egész kampusz előtt dicsekedett vele. Teljesen ledermedek. A két nőre szegezem a pillantásomat, mert nem merek Hardinra nézni. De a felgyorsult lélegzetén érzem, hogy nem számított erre, és nem gondolta volna, hogy részletesen beszámolok az anyámnak az aljasságáról. Sajnálom, hogy Trish-nek így kell megtudnia, milyen borzalmas dolgokat művelt a fia. Ez az én ügyem, és én akartam eldönteni, kinek mesélem el, és kinek nem. – A bizonyítékot? – kérdezi Trish remegő hangon. – Igen, a bizonyítékot. Az óvszert! Meg a lepedőt, amin ott volt Tessa szüzességének a vére. A jó ég tudja, mit csinált a pénzzel, de az biztos, hogy a haverjainak elmesélte az együttlétük minden mozzanatát. Ezek után válaszoljon nekem: jogosan akarom elvinni innen a lányomat, vagy nem? – Az anyám Trish-re néz, és felvonja a tökéletesre festett szemöldökét. Hirtelen megváltozik a hangulat a szobában. Szinte érezni a levegőben, ahogy Trish energiája irányt változtat. Az anyám pártját fogja… Kétségbeesetten próbálok a leomló sziklába, vagyis Hardinba kapaszkodni, és döbbenten látom, Trish milyen undorodó pillantással néz a fiára. Máskor is előfordult már, hogy így kellett ránéznie, és Trish megint elhisz minden rosszat, amit valaha mondtak a fiáról. – Hogy tehettél ilyet, Hardin? – kiáltja kétségbeesetten. – Annyira reméltem, hogy már más vagy… Azt hittem, többé már nem fogsz ilyet tenni a lányokkal… a nőkkel. Elfelejtetted már, hogy mi történt legutóbb?

Harmincnyolcadik fejezet Tessa Anyám követi Trish-t a nappaliba, de nem könnyebbülök meg a távozásától. – Legutóbb? – süvölti önelégült arccal. – Látod, Theresa? Pontosan ezért kell eltűnnöd a közeléből. Tehát már máskor is csinált ilyet… Tudtam! A szívtipró újra lecsapott! Hardinra nézek, és érzem, ahogy az ujjaim lecsúsznak a szikla széléről, amibe kapaszkodom. Ez nem történhet meg újra. Nem tudok többet elviselni. Tőle már ennyi is túl sok volt. – Ez nem ugyanaz, anya – szólal meg Hardin. Trish ránéz, és lerí az arcáról, hogy nem hisz neki. Megtörli a szemét, mert kicsordulnak a könnyei. – Pedig nagyon úgy hangzik, Hardin. Őszintén megmondom, hogy nem tudok hinni neked. Szeretlek, fiam, de most nem segíthetek. Ez nagyon szomorú… Nagyon… Sosem tudom, mit mondjak az ilyen helyzetekben. Beszélni szeretnék, és érzem, hogy nekem is meg kéne szólalnom, de a fejemben ott visszhangzanak Trish szavai, és egy szót sem tudok kinyögni. Mint legutóbb. – Mondtam, hogy ez nem ugyanaz! – kiáltja Hardin, és széttárja a karját. Trish hozzám fordul. – Tessa, el kell menned az anyáddal – közli velem. Összeszorul a torkom. – Micsoda? – Hardin az anyjára mered. – Nem vagy méltó hozzá, Hardin. Az életemnél is jobban szeretlek, de nem hagyhatom, hogy megint ezt műveld. Azt hittem, segít rajtad, ha Amerikába jössz… – Theresa, szerintem eleget hallottunk – jelenti ki az anyám, és megragadja a karomat. – Menjünk. Hardin elindul felé, mire anyám hátralép, és még szorosabban fogja a karomat. – Engedje el! Most azonnal! – sziszegi Hardin az anyám arcába. Anyám bordó körmei a húsomba mélyednek, míg én megpróbálom agyilag feldolgozni az elmúlt két perc eseményeit. Nem számítottam arra, hogy az anyám beront a lakásba. Arra meg végképp nem, hogy Trish elejt egy megjegyzést Hardin újabb titkáról. Már máskor is tett ilyet? Kivel? Szerette azt a lányt? És a lány szerette őt? Azt mondta, még sosem volt szűzzel, és még senkit sem szeretett. Hazudott? Most nem tudok semmit sem leolvasni az arcáról, csak haragot. – Neked többé nincs jogod beleszólni az életébe – vág vissza az anyám. Ám ekkor lassan lefejtem magamról a kezét… és Hardin mögé lépek. Azt hiszem, ezzel mindenkit megleptem, magamat is beleértve. Hardin is tátott szájjal néz rám, mintha hirtelen nem tudná, mit csinálok. Trish meg az anyám ugyanazzal az elszörnyedt kifejezéssel bámul engem. – Theresa! Ne légy ostoba. Gyere ide! – parancsol rám az anyám. Válaszképpen megragadom Hardin karját, és mögé bújok. Igazából én sem értem, miért teszem ezt. El kéne mennem az anyámmal, vagy rávenni Hardint, hogy mondja el, mire célzott Trish. De csak egy kívánságom van: az, hogy anya tűnjön el innen. Szükségem van néhány percre, sőt órára, amíg felfogom, miről van szó. Épp most bocsátottam meg Hardinnak. Úgy döntöttem, hogy mindent

elfelejtek, és továbblépek vele. Miért van az, hogy mindig kidől egy újabb csontváz a szekrényből, ráadásul mindig a lehető legrosszabb pillanatban? – Theresa… – Az anyám még egy lépést tesz felém, mire Hardin hátranyúl, és mindkét karját körém fonja. Hogy megvédjen tőle. – Ne jöjjön a közelébe! – mordul fel Hardin fenyegető hangon. Trish is közelebb lép hozzánk. – Hardin… Tessa a lánya. Nincs jogod közéjük állni. – Nekem nincs jogom? Neki nincs joga idejönni a lakásunkba, és berontani a hálószobánkba! – kiáltja Hardin. Még szorosabban kapaszkodom a karjába. – Ez nem az ő hálószobája, és nem az ő lakása! – csattan fel az anyám. – De igen! Nem látja, hogy mögém menekült? Pajzsnak használ, hogy el tudjon bújni magától! – Hardin vádlón az anyámra szegezi az ujját. – Mert ostoba, és nem tudja, mi a jó… Ekkor végre megjön a hangom. – Ne beszélj úgy, mintha nem lennék itt! Itt vagyok, és már felnőttem, anya. Ha itt akarok maradni, akkor itt is fogok – jelentem ki határozottan. Trish sajnálkozó pillantással néz rám. – Tessa, drágám… Szerintem hallgatnod kéne az anyádra. Az elutasítása nagyon fáj, bár nem tudhatom, mit tud a fiáról. – Köszönöm – sóhajt fel megkönnyebbülten az anyám. – Legalább valaki józanul gondolkodik ebben a családban. Trish elkomorodik. – Nem értek egyet azzal, ahogy a lányával bánik, úgyhogy ne higgye, hogy egy csapatban játszunk, mert ez nem igaz. Az anyám megvonja a vállát. – Ez most mindegy. Abban viszont egyetértünk, hogy velem kell jönnöd, Tessa. Itt kell hagynod ezt a lakást, és soha többé nem szabad visszajönnöd. Átiratlak egy másik egyetemre, ha szükséges. – Tessa majd eldönti, hogy… – szólal meg Hardin. – Megmérgezte az agyadat, Tessa. Gondolj csak bele, mit művelt veled. Ismered egyáltalán ezt az alakot? – teszi fel a költői kérdését az anyám. – Ismerem, anya! – közlöm vele határozottan. Az anyám most Hardinra irányítja a figyelmét. Nem tudom, miért nem fél tőle, pedig elég ijesztő, ahogy zihálva veszi a levegőt, az arca lángol a haragtól, és ökölbe szorítja a kezét. Anyám mégis rendíthetetlennek tűnik. – Fiam, ha egy kicsit is szereted ezt a lányt, akkor rábeszéled, hogy menjen el. Eddig csak fájdalmat okoztál neki. Már nem ugyanaz az ember, akit három hónappal ezelőtt idehoztam az egyetemre, és ez a te hibád. Nem neked kellett végignézni, ahogy napokig zokog, miután kiderült, hogy mit műveltél vele. Valószínűleg éppen egy másik lánnyal hetyegtél, míg ő sírva aludt el minden áldott este. Tönkretetted a lányomat! Hogy vagy képes egyáltalán a tükörbe nézni? Te is tudod, hogy előbb vagy utóbb megint meg fogod bántani. Ha egy csepp tisztesség van benned, akkor azt mondod neki,

hogy jöjjön haza velem. Néma csend telepszik a szobára. Trish a falat bámulja, mintha Hardin múltbéli tetteit idézné fel magában. Az anyám Hardinra mered, a válaszát várva. Hardin olyan hangosan veszi a levegőt, hogy attól tartok, mindjárt felrobban. Én meg próbálom eldönteni, mire hallgassak: az eszemre vagy a szívemre? – Nem megyek veled – szólalok meg egy idő után. Meghoztam életem egyik legfontosabb felnőtt döntését, amelynek majd viselnem kell a fájdalmas következményeit. Mert ezután azt is el kell döntenem, hogy maradhatok-e a férfi mellett, akit szeretek. Az anyámat láthatóan nem hatja meg a nehéz helyzetem, mert csak elhúzza a száját, és ingerülten megcsóválja a fejét. Ekkor elpattan bennem valami. – Nem látunk itt szívesen, és ne is gyere ide többet! – rivallok rá, olyan hangosan, hogy megfájdul a torkom. – Mit képzelsz magadról, hogy berontasz ide hívatlanul, és így beszélsz róla? – Kilépek Hardin mögül, és szembefordulok anyámmal. – Semmi közöm hozzád! Senki sem akar egy közösségben lenni veled, ezért vagy egyedül már annyi éve. Mert kegyetlen és beképzelt vagy! Sohasem leszel boldog! – Nagy levegőt veszek, és nyelek egyet, mert teljesen kiszáradt a torkom. Anyám állja a pillantásomat, önelégülten néz rám, és gúnyosan mosolyog. – Azért élek egyedül, mert nekem így jó. Nincs szükségem arra, hogy odatapadjak valakihez. Nem vagyok olyan, mint te. – Nem? Nekem sincs szükségem arra, hogy együtt legyek valakivel, mégis éveken át rám erőszakoltad Noah-t. Sosem engedted meg, hogy önálló döntést hozzak az életemben. Mindig te irányítottál, de ennek vége. Betelt a pohár! – Sajnos nem bírom tovább a feszültséget, és sírva fakadok. Az anyám egy pillanatra elgondolkodik, és amikor megszólal, a hangja csupa megvetés. – Egyértelmű, hogy függőségi problémáid vannak. Talán az apád miatt? Rászegezem a szememet, és érzem, hogy a pillantásom ég a gyűlölettől. – Utállak! Komolyan mondom, hogy gyűlöllek. Apám miattad ment el, mert nem tudott elviselni téged. Nem is hibáztatom ezért, sőt azt kívánom, hogy… Hardin a számra szorítja a tenyerét, és erős karjával magához von.

Harminckilencedik fejezet Hardin Egész idő alatt attól tartottam, hogy az anyja megint megüti. Meglepett, hogy Tessa ilyen támadóan lépett fel vele szemben. Az arca vörös, és a könnye a kezemre csurog. Miért kell ennek a boszorkánynak mindenbe belerondítania? Nem hibáztatom, hogy haragszik rám, pedig nagyon utálom. Mert tényleg megbántottam Tessát. De azt nem hiszem, hogy tönkretettem. Vagy igen? Nem tudom, mit tegyek. Anyámra pillantok, a segítségére számítva, de a szemén látom, hogy most ő is gyűlöl. Nem akartam, hogy megtudja, mit műveltem Tessával. Tudtam, hogy ki fog borulni, főleg azok után, ami régebben történt. De már nem ugyanaz az ember vagyok. Ez most teljesen más. Szeretem Tessát. A sok aljaskodás közben megtaláltam a szerelmet. Tessa kiabálni próbál, és ki akar szabadulni a szorításomból, de nem elég erős hozzá. Tudom, hogy valami rossz történik, ha nem tartom távol az anyjától. Vagy megüti Tessát, és akkor közbe kell lépnem, vagy Tessa mond neki valamit, amit egész életében bánni fog. – Szerintem most el kell mennie – szólok oda az anyjának. Tessa tovább vergődik a karomban, és a sípcsontomat rugdossa. Mindig felzaklat, ha dühösnek látom. De a szívem mélyén most örülök, hogy a haragja nem rám irányul. Ami késik, nem múlik… Tudom, hogy az anyjának igaza van velem kapcsolatban. Tényleg nem vagyok elég jó Tessához. Nem az vagyok, akinek Tessa hisz, de túlságosan szeretem, és nem engedem, hogy megint elhagyjon. Most kaptam vissza, és nem akarom újra elveszíteni. Abban reménykedem, hogy meghallgat, végighallgatja az egész történetet. De szerintem rajtam már az sem segít. Tudom, hogy közeledik a vég. Nem hiszem, hogy velem marad, miután megtudja, mit tettem. Miért kellett az anyámnak elszólnia magát? A hálószoba felé vezetem Tessát, de olyan erővel tiltakozik, hogy mindketten megpördülünk, és megint szembe kerülünk az anyjával. Gyűlölködő arccal rá akarja vetni magát, de visszatartom. Bevonszolom a szobába, és gyorsan bezárom az ajtót. Csak aztán engedem el. Ekkor rám emeli a haragtól villogó szemét. – Miért csináltad ezt? Te… – Mert olyat mondtál volna, amit később megbánsz. – Miért csináltad ez? – ismétli meg magából kikelve. – Miért állítottál le? Annyi mondanivalóm lett volna annak a ribancnak, hogy… Nem is tudtam… – A mellkasomhoz szorítja az arcát. – Hé… csillapodj le! – nyugtatgatom, és tudom, hogy az irántam érzett haragját vetítette ki az anyjára. Biztos vagyok benne. Két kezembe veszem az arcát, és a hüvelykujjammal gyengéden megcirógatom. Közben a szemébe

nézek, és várom, hogy lelassuljon a ziháló lélegzete. – Nyugodj meg, bébi! Az arca már nem olyan vörös, és lassan bólint. – Megnézem, hogy elment-e, jó? – kérdezem majdnem suttogva. Megint bólint, és leül az ágyra. – Siess! – szól utánam, amikor kimegyek a szobából. Tessa anyját egyedül találom a nappaliban, fel s alá járkálva. Amikor meglát, úgy néz rám, mint egy párduc a zsákmányára. – Hol van? – förmed rám. – Nem fog kijönni. Maga most elmegy, és nem jön vissza többet. Komolyam mondom – teszem hozzá sziszegve. A nő felvonja a szemöldökét. – Most fenyegetőzöl? – Annak veszi, aminek akarja, de távol kell tartania magát a lányától. Az elegáns, kifinomult nő olyan sunyi pillantást vet rám, amit eddig csak a Jace-féléktől láttam. – Ez mind a te hibád – jelenti ki higgadtan. – Átmostad az agyát, és már nem tud normálisan gondolkodni. Tudom, miben mesterkedsz. Volt már dolgom ilyen férfiakkal. Már akkor tudtam, hogy bajt hozol rá, amikor először megláttalak. Azonnal másik szobát kellett volna szereznem Tessának, és megelőzhettem volna ezt az egészet. Egyetlen rendes fiúnak sem fog kelleni ezek után… Utánad – teszi hozzá undorodó arccal. – Nézz magadra! – A nő legyint, és az ajtó felé indul. Követem a folyosóig. – Erről van szó, ugye? Hogy senkinek sem fog kelleni, csak nekem. Soha senkivel sem lesz, csak velem! – Nem tehetek róla, jól esik ingerelni a vadállatot. – Mindig engem fog választani maga helyett, vagy bárki más helyett. A nő visszafordul, és egy lépést tesz felém. – Te maga vagy az ördög, és nem fogom ilyen könnyen feladni. Tessa a lányom, és túl jó hozzád. Bólintok, aztán közönyös arccal a szemébe nézek. – Majd erre fogok gondolni, amikor ma este a lánya ölébe mártom a pennámat. A banya felkiált, és felemeli a kezét, hogy megüssön. Megragadom a csuklóját, és finoman leengedem. Sosem lennék képes megütni egy nőt, de nem fogom hagyni, hogy pofon vágjon. A lehető legszívélyesebb mosolyomat villantom rá, majd visszamegyek a lakásba, és becsapom az orra előtt az ajtót.

Negyvenedik fejezet Hardin Egy pillanatra az ajtónak támasztom a fejemet. Amikor megfordulok, az anyám a nappali közepén áll, egy bögre kávéval a kezében, és kisírt szemmel néz rám. – Hol voltál? – kérdezem. – A fürdőszobában – válaszolja rekedt hangon. – Miért mondtad Tessának, hogy menjen el? Miért akartad, hogy elhagyjon? – vonom kérdőre. Tudtam, hogy csalódott lesz, de ez azért erős volt. – Hardin… – Anya felsóhajt, és felemeli a vállát, mintha a válasz egyértelmű lenne. – Nem vagy jó neki, ezt te is tudod. Nem akarom látni, hogy ő is úgy végzi, mint Natalie, vagy a többiek. – Anya megcsóválja a fejét. – Tudod, mi történik velem, ha Tessa elhagy? Szerintem nem érted… Nem tudok létezni nélküle. Tudom, hogy nem vagyok elég jó hozzá, és valahányszor ránézek, iszonyúan bánom, amit vele tettem. De meg tudok változni a kedvéért, ebben biztos vagyok. – Idegesen járkálni kezdek a nappali közepén. – Hardin… Biztos vagy abban, hogy nem egy újabb játékba kezdtél bele? – Nem, anya. – Lehajtom a fejem, és igyekszem megőrizni a nyugalmamat. – Ez most nem játék, most nem. Szeretem Tessát, tényleg szeretem. – Felnézek a jószívű, kedves anyámra, aki nagyon sokat szenvedett miattam. – Annyira szeretem, hogy ki sem tudom fejezni, mert magam sem értem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok érezni, nem is hittem, hogy képes vagyok rá. Csak azt tudom, hogy ő az egyetlen esélyem a boldogságra. Ha elhagy, sosem fogom kiheverni, anya. Ha elveszítem, egész életemben magányos leszek. Fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki, de ő is szeret. Gondold el, milyen érzés tudni, hogy valaki minden baromságod és aljasságod ellenére szeret téged. Tényleg túl jó nekem, és mégis szeret. Nem értem, miért. Anyám a keze fejével megtörli a szemét. A látvány elkeserít, de folytatom a győzködését. – Mindig mellettem van, anya. Megbocsát, még akkor is, amikor nem kéne. Mindig azt mondja, amit kell. A viselkedése megnyugtat és lecsillapít, ugyanakkor arra buzdít, hogy miatta jobb ember akarjak lenni. Tudom, hogy egy hitvány alak vagyok, és rengeteg ocsmányságot csináltam, de Tessa egyszerűen nem hagyhat el. Többé nem akarok egyedül lenni, és soha senkit nem fogok szeretni, mert ő az igazi. Ezt tudom, érzem. Ő az én egyetlen reménységem, és képes lennék a pokolra menni érte. Teljesen kifulladok, mire végzek a beszédemmel. Anya arca csupa könny, és észreveszem, hogy nem rám néz, hanem mögém. Megfordulok, és meglátom Tessát. A karját leengedve áll az ajtóban, a szemét tágra nyitva bámul engem, és az ő arca is könnyes. Anya kifújja az orrát. – Most kimegyek egy kicsit – szólal meg remegő hangon. – Egyedül hagylak titeket. – A bejárati ajtóhoz lép, felveszi a cipőjét meg a kabátját, és eltűnik a folyosón. Sajnálom, hogy karácsony este nincs nyitva egy olyan hely sem, ahová mehetne. Ráadásul havazik. De most egyedül kell lennem Tessával. Mihelyt anya kilép az ajtón, odamegyek hozzá.

– Amit most mondtál… azt komolyan gondoltad? – kérdezi, rám emelve könnyes szemét. – Tudod, hogy igen – válaszolom. Az ajka halvány mosolyra húzódik, odalép hozzám, és a mellkasomra teszi a kezét. – Tudnom kell, mit tettél. – Persze… Csak ígérd meg, hogy megpróbálsz megérteni… – Meséld el, Hardin! – És azt is értsd meg, hogy nem vagyok büszke arra, amit műveltem. Tessa bólint, és a heverőhöz vezet. Nagy levegőt veszek, és fogalmam sincs, hogy a fenébe kezdjem el.

Negyvenegyedik fejezet Tessa Hardin arca fehér, mint a fal. Idegesen dörzsöli a térdét, a hajába túr, a plafonra pillant, aztán visszanéz rám. Valószínűleg így akarja halogatni a beszélgetést, és azt szeretné, ha sosem kerülne rá sor. De végül összeszedi magát. – Odahaza volt néhány hitvány barátom, olyasfélék, mint Jace… És volt egy játékunk… Mindenki kiválasztott a másiknak egy lányt, és versenyeztünk, hogy egy héten belül melyikünk tudja előbb megdugni azt, aki neki jutott. Összeszorul a gyomrom. – A győztes a következő héten a legszexibb csajt választhatta ki magának… És pénznyeremény is volt… – Hány hétig ment a játék? – kérdezem, pedig igazából nem akarom tudni a választ. – Csak öt hét telt el, amikor az egyik lány… – Natalie – vetem közbe. Hardin kinéz az ablakon. – Igen, Natalie volt az utolsó. – És mit csináltál vele? – Most már rettegve várom a válaszát. – A harmadik héten… Jamesben felmerült a gyanú, hogy Martin hazudik, ezért… felhozta a bizonyíték ötletét. Bizonyíték. Ez a szó most már mindig kísérteni fog. Eszembe jut a véres lepedő, és egy láthatatlan kéz összeszorítja a szívemet. – Nem olyan bizonyíték… – Hardin tudja, mire gondolok. – Hanem képek… Eltátom a számat. – Képek? – Meg egy videó… – ismeri be, és a tenyerébe temeti az arcát. Videó? – Felvetted, ahogy szexelsz valakivel? És ő tudta? – kérdezem. De tudom a választ, mielőtt Hardin megrázza a fejét. – Hogy tehetted? Hogy tehettél ilyet valakivel? – kérdezem, és sírva fakadok. Hirtelen rám tör a felismerés, hogy egyáltalán nem ismerem Hardint. Nyelnem kell, mert keserűnek érzem a számat. Ösztönösen elhúzódom tőle, és látom a szemében a fájdalmat, amikor észreveszi a mozdulatomat. – Nem tudom… Egyszerűen nem érdekelt. Csak szórakozásnak tartottam… Nem is szórakozásnak, hanem… Nem érdekelt. – Az őszintesége fáj, és visszasírom azokat a napokat, amikor még titkolózott előttem. – És mi történt Natalie-val? – A hangom rekedt, és megint meg kell törölnöm az arcomat, mert csupa könny. – Amikor James meglátta a videón, ő is meg akarta dugni. És amikor a csaj visszautasította,

mindenkinek megmutatta a videót. – Te jóságos ég! Szegény lány… – Nagyon megráz, amit tettek vele. Amit Hardin tett vele. – A videó olyan gyorsan terjedt, hogy estére már a szülei is értesültek róla, akik ráadásul a helyi gyülekezet nagyágyúi voltak. Eléggé felkapták a vizet, és kirúgták Natalie-t otthonról. Miután már mindenki erről pletykált, az ösztöndíját is elveszítette, pedig úgy volt, hogy ősztől egy flancos magánegyetemre fog járni. – Tönkretetted… – állapítom meg megrendülten. Hardin tönkretette annak a lánynak az életét, és engem is ezzel fenyegetett meg. Én is úgy fogom végezni, mint Natalie? Vagy már most olyan vagyok? Hardinra nézek. – Azt mondtad, még nem voltál szűz lánnyal. – Nem volt szűz, már lefeküdt egy pasival. Anyám azért küldött ide, mert otthon már mindenki ismerte a sztorit. Én nem voltam a videón, illetve én keféltem vele, de nem látszottam rajta. Csak néhány tetoválás a karomon. – Hardin tördelni kezdi a kezét. – Otthon erről ismernek… Szédülök… – És mit mondott Natalie, amikor rájött, hogy mit tettél vele? – Azt, hogy belém szeretett… És megkért, hogy lakhasson nálam, amíg talál egy helyet, ahová mehet. – És megengedted neki? Megrázza a fejét. – Miért? – Mert nem akartam. Nem érdekelt. – Hogy lehetsz ennyire szívtelen? Nem fogod fel, mit műveltél vele? Becsaptad, lefeküdtél vele, és felvetted videóra. Megmutattad a barátaidnak… sőt, tulajdonképpen az egész iskolának… Miattad elveszítette az ösztöndíját meg a családját! Ezek után annyi együttérzés sem volt benned, hogy segíts neki, amikor nem volt hová mennie? – kiáltom magamból kikelve, és felállok. – Hol van ez a lány most? Mi történt vele? – Nem tudom. Nem foglalkoztam azzal, hogy kiderítsem. Az egész történetben azt tartom a legszörnyűbbnek, hogy ennyire könnyedén és érzéketlenül beszél róla. Undorító! Hirtelen észreveszem a hasonlóságot a két sztori között. Hardin miatt nekem sem volt hová mennem. Miatta szakadt meg a kapcsolatom az anyámmal. Beleszerettem, míg ő kihasznált, és egy beteg játékot űzött velem. Hardin is feláll, de megtartja köztünk a két lépés távolságot. – Istenem… – Egész testemben remegni kezdek. – Engem is felvettél, ugye? – Nem! Jaj, dehogy. Nem! Sosem tennék olyat. Esküszöm, hogy nem. Lehet, hogy nem lenne szabad, de ezt az egyet elhiszem neki. – És még hányat? – kérdezem. – Tessék? – Hány lányt videóztál még le? – Csak Natalie-t… Mielőtt idejöttem…

– Tehát megint megtetted? Azok után, amit azzal a szerencsétlen lánnyal műveltél, megint megtetted? – kiáltom felháborodottan. – Egyszer… Dan húgával – teszi hozzá. Dan húgával? – A barátodról van szó? Danről? – Most már értem. – Tehát Jace ezért tette azt a megjegyzést, amikor verekedni kezdtetek! – Már el is felejtettem Dan és Hardin összecsapását, de Jace akkor említett valami korábbi feszültséget kettejük között. – Miért csináltad, ha a barátod? Megmutattad mindenkinek? – Nem, senkinek sem mutattam meg. Elküldtem Dannek egy állóképet róla, aztán kitöröltem… Igazából nem is tudom, miért csináltam. Amikor Dan először elhozta közénk a húgát, bunkó módon rám förmedt, hogy tartsam magam távol tőle. Csak azért akartam megdugni, hogy felbosszantsam. Dan amúgy is egy rohadt alak, Tessa. – Tehát tényleg nem látod, hogy ez mennyire gáz? Nem fogod fel, hogy mennyire gáz vagy? – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér. – Tudom… Tudom, Tessa. – Eddig azt hittem, hogy az volt a legaljasabb húzásod, amikor fogadást kötöttél rám… De most már… Te jóságos ég… Ez még szörnyűbb! Natalie története nem okoz akkora fájdalmat, mint amikor tudomást szereztem Hardin és Zed fogadásáról, de még megvetendőbbnek és felháborítóbbnak tartom. Kezdem megkérdőjelezni, amit eddig Hardinról tudtam, illetve azt hittem, hogy tudok. Tisztában voltam azzal, hogy nem tökéletes, sőt távol áll attól, hogy egy Grál lovag legyen, de ennyire aljasnak azért nem gondoltam. – Ez még előtted volt, Tessa… Ez a múltam. Ne hozd fel ellenem a múltat – könyörög. – Most már nem ugyanaz a személy vagyok, mert te jobbá tettél. – Hardin… Nem is érdekel, hogy mit csináltál azokkal a lányokkal! Van egyáltalán bűntudatod? – Igen. Elgondolkodó pillantással méregetem. – Csak azért, mert már tudok róla. – Amikor nem tiltakozik, szomorúan bólintok. – Nem érdekelt, mi lesz velük… Neked senki sem számít! – Igazad van! Tényleg nem érdekel… Senki sem érdekel, csak te! – fakad ki hevesen. – Ez túl sok, Hardin. Még nekem is… A fogadás, a lakás, a veszekedések, a hazugságok, a kibékülésünk, az anyám, a te anyád, a karácsony… Ez átkozottul sok! Lélegzethez sem jutok két csapás között. Alig teszem túl magam az egyiken, máris felbukkan egy másik. A jó ég tudja, miket műveltél még! – Nem tehetek róla, megint elsírom magam. – Attól félek, hogy nem is ismerlek… – De igen, ismersz, Tessa. Ismersz engem. Az nem én voltam… Ez vagyok én, aki most itt ül melletted. Már ilyen vagyok, és szeretlek téged. Mindent megteszek, hogy lásd az igazi énemet. Mert már az vagyok, aki a saját életénél is jobban szeret téged. Aki táncol veled az esküvőn, néz téged álmodban. Nem tudom elkezdeni a napomat, amíg meg nem csókolsz, és inkább meghalnék, mint hogy elveszítselek. Ez vagyok én, Tessa. Kérlek, ne hagyd, hogy a múlt elrontson mindent! Kérlek, bébi… Zöld szeme könnyben úszik, és megindítanak a szavai, de ez már nem elég. Tesz egy lépést felém, de hátrálni kezdek. Gondolkodnom kell. Magam elé emelem a kezemet.

– Időre van szükségem. Ez most túl sok nekem. Lehorgasztja a fejét, de megkönnyebbültnek tűnik. – Oké, értem. Adok időt. – És távol kell lennem tőled – teszem hozzá. – Nem… – De igen, Hardin. A közeledben nem tudok rendesen gondolkodni. – Nem. Nem mész el innen, Tessa – parancsol rám. – Nem fogod megmondani nekem, hogy mit csinálhatok és mit nem! – csattanok fel. Felsóhajt, a hajába túr, és jól megcibálja. – Rendben… Oké… Akkor majd én megyek el. Te maradj itt. Vitatkozni szeretnék, de tényleg nincs kedvem elmenni. Elegem van a motelszobákból, és holnap karácsony. – Reggel visszajövök… De ha még több időre van szükséged… – teszi hozzá bizonytalanul. Felveszi a cipőjét, és a kulcsáért nyúl, de ekkor észreveszi, hogy az anyja elvitte a kocsiját. – Menj az enyémmel – ajánlom fel neki. Bólint, és közelebb lép hozzám. – Ne… – tiltakozom, és megint felemelem a kezemet. – És még mindig pizsamában vagy. A homlokát ráncolva végignéz magán, aztán eltűnik a hálószobában, és két perc múlva felöltözve jön elő. Még egyszer a szemembe néz. – Kérlek, ne feledd, hogy szeretlek, és megváltoztam – suttogja, aztán magamra hagy a lakásban.

Negyvenkettedik fejezet Tessa Most mi az ördögöt csináljak? Bemegyek a hálószobába, és leülök az ágy szélére. Felfordul a gyomrom ettől az egésztől. Tudtam, hogy Hardin régebben nem volt jó ember, és azt is sejtettem, hogy vannak olyan dolgai, amelyekről nem szívesen hallanék, de erre sosem gondoltam volna. Még akkor sem, amikor Trish elszólta magát. Borzalmas, szégyentelen módon bánt azzal a lánnyal, és nem látok rajta semmilyen megbánást. Vagy legalábbis nem sokat. Megpróbálok lassan lélegezni, és már nem zavar, hogy a könnyeim végigcsurognak az arcomon. Az a legrosszabb, hogy tudom a nevét. Nem szép tőlem, de úgy érzem, hogy ha egy névtelen lány lenne, akkor talán kevésbé tartanám valóságosnak. De tudom, hogy Natalie-nak hívták, és egyből rám törnek a különféle gondolatok. Hogy néz ki? Mit akart tanulni, mielőtt Hardin elvette tőle az ösztöndíját? Vannak testvérei? Ők is látták a videót? Ha Trish nem említi meg, akkor sosem szereztem volna róla tudomást? Hányszor feküdtek le egymással? Hardinnak jó volt? Hát persze. Úgy tűnik, Hardin nagyon sokat szexelt. Más lányokkal is. Rengeteg lánnyal. Utána Natalie-val töltötte az éjszakát? Miért vagyok féltékeny Natalie-ra? Inkább sajnálnom kéne, és nem irigykednem rá, amiért megérintette Hardint. Kirázom a fejemből ezt a beteg gondolatot, és inkább megint azon morfondírozok, milyen ember Hardin. Itt kellett volna tartanom, hogy megbeszéljük. Mindig elmenekülök, illetve most őt küldtem el. De az a gond, hogy a jelenlétében gyakorlatilag eltűnik az akaraterőm. Szeretném tudni, mi történt Natalie-val, miután Hardin romba döntötte az életét. Ha kiderülne, hogy most boldog, és jó élete van, akkor egy kicsit jobban érezném magam. Bárcsak lenne egy barátom, akivel ezt megbeszélhetném, és aki tanácsot adhatna nekem! De még ha lenne is, akkor sem teregetném ki Hardin viselt dolgait. Nem akarom, hogy bárki megtudja, mit tett ezekkel a lányokkal. Tudom, hogy ostobaság védeni őt, amikor nem érdemli meg, de mit csináljak… Ilyen vagyok. Ne gondoljon róla senki még rosszabbat, és főleg ő ne tartsa magát még elvetemültebbnek. Lefekszem az ágyra, és a mennyezetet bámulom. Épp most tettem túl magam… illetve próbáltam túltenni magam Hardin árulásán, hogy kihasznált, és velem akart megnyerni egy fogadást… Most pedig ez… Natalie és még négy másik lány, mert azt mondta, hogy ő volt az ötödik. Aztán Dan húga. Úgy látszik, ez egy rossz szokása. Vajon abba tudja hagyni? Mi történt volna, ha nem szeret belém? Tudom, hogy szeret, őszintén szeret. Ebben biztos vagyok. Én is szeretem, minden hibája és minden aljassága ellenére, amit a múltban elkövetett. Mert láttam rajta a változást, még az elmúlt hét folyamán is. Még sosem fejezte ki az érzelmeit úgy, ahogy ma. Milyen kár, hogy ezt a gyönyörű vallomást egy ilyen borzalmas felismerés követte. Azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen esélye a boldogságra, és ha elveszít, akkor az egész életét egyedül fogja leélni. Milyen határozott kijelentés, és milyen igaz. Mert senki sem fogja úgy szeretni őt, ahogy én. Nem azért, mert nem méltó a szeretetre, hanem azért, mert senki sem ismeri őt úgy, mint én. Illetve ismertem. Vagy még mindig ismerem? Nem tudom eldönteni, de szeretném azt hinni, hogy

ismerem az igazi énjét. Ő már nem az a személy, aki néhány hónapja volt. Rengeteg fájdalmat okozott, ugyanakkor igyekezett megfelelni nekem. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy olyan emberré váljon, akire szükségem van. Meg tud változni, mert már eddig is sok változást vettem észre rajta. A lelkem egyik fele azt súgja, hogy nem lenne szabad ennyire elítélnem, mert tudhatnám, hogy a változáshoz idő kell, és senki sem törölheti ki a múltat az életéből. Borzalmas, amit Natalie-val művelt, de nem feledkezhetek meg arról, hogy egészen mostanáig egy keserű, dühös és magányos ember volt, aki még senkit sem szeretett igazán. A maga módján persze szereti az anyját, ha nem is úgy, ahogy a normális gyerekek szokták szeretni a szüleiket. Ám a lelkem másik fele elfáradt. Belefáradtam ebbe az örökös körforgásba Hardinnal. A kapcsolatunk elején állandóan ment a „húzd meg, ereszd meg”. Egyszer gonosz volt, aztán kedves, aztán megint gonosz. Most ez az ördögi kör tovább tágult, és még rosszabb lett. Sokkal rosszabb. Elhagyom, visszajövök, megint elhagyom. Nem tudjuk ezt abbahagyni? Úgy tűnik, mi már csak ilyenek maradunk. Ha kiderül, hogy van még valami, amit titkol előttem, akkor teljesen össze fogok törni… Már most is alig tudom magam egyben tartani. Képtelen lennék több titkot, több szívfájdalmat, több szakítást elviselni. Eddig mindig mindent gondosan megterveztem az életemben. Aztán találkoztam Hardinnal. Fenekestül felfordította az életemet, többnyire negatív irányban. Ugyanakkor olyan boldoggá tett, amilyen még sohasem voltam. Együtt kell maradnunk, és megpróbálnunk túllépni a borzalmas dolgokon, amelyeket elkövetett. Vagy véget kell vetnem a kapcsolatunknak, de akkor már nem lehet több visszaút. Ha elhagyom, el kell költöznöm innen, minél messzebb tőle. Itt kell hagynom mindent, ami rá emlékeztet, különben sosem tudok továbblépni. Hirtelen rájövök, hogy a könnyeim felszáradtak, és megszületett bennem a döntés. Ha arra gondolok, hogy elhagyom, sokkal nagyobb fájdalmat érzek, mint amit valaha okozott nekem. Nem tudom elhagyni. Képtelen vagyok rá. Lehet, hogy szánalmas vagyok, de nem tudok nélküle létezni. Senki mellett nem érezném úgy magam, mint vele. Mert senki sem lesz ő. Nekem teremtetett, ahogy én is neki. Nem lett volna szabad elengednem. Időre volt szükségem, és valóban több időt kéne ezen még gondolkodnom, de máris azt kívánom, hogy jöjjön vissza. A szerelem mindig ilyen? Minden szerelem ilyen szenvedélyes, mégis átkozottul fájdalmas? Nincs tapasztalatom e téren, úgyhogy nem tudom a választ. Hallom, hogy kinyílik a bejárati ajtó. Gyorsan felpattanok az ágyról, és a nappaliba rohanok. Csalódottan veszem tudomásul, hogy Trish jött vissza, és nem Hardin. Felakasztja Hardin kulcsát a fogasra, és leveszi a havas cipőjét. Nem tudom, mit mondjak neki, azok után, hogy elküldött volna az anyámmal. – Hol van Hardin? – kérdezi, amikor belép a konyhába. – Elment… Ma éjszakára – magyarázom. – Értem. – Szerintem, ha felhívod, megmondja, hova ment. Ha esetleg nem akarsz itt maradni… velem. – Tessa… – Trish keresi a szavakat, és együttérzően néz rám. – Sajnálom, amit mondtam. Nehogy azt hidd, hogy valami bajom van veled, mert nem igaz. Csak meg akartalak védeni Hardintól. Nem akarom, hogy te is…

– Úgy végezzem, mint Natalie? Látom az arcán, hogy fájdalmas emlékeket idéz fel benne ez a név. – Elmesélte? – Igen. – Mindent? – kérdezi kételkedve. – Igen… A videót, a képeket, az ösztöndíjat. Mindent. – És még mindig itt vagy? – Azt mondtam neki, hogy időre, meg egy kis távolságra van szükségem. De igen, itt vagyok, és nem is megyek sehova. Trish bólint, és mindketten leülünk az asztalhoz, egymással szemben. Trish nagy szemekkel néz rám, és tudom, mire gondol. – Borzalmas és aljas dolgokat művelt, de hiszek neki, amikor azt mondja, hogy megváltozott. Ő már nem ugyanaz a személy, aki akkor volt. Trish összekulcsolja a kezét az asztalon. – Hardin a fiam, és nagyon szeretem őt, de ezt át kéne még gondolnod. Nemrég veled is ugyanazt tette, mint Natalie-val meg a többiekkel. Tudom, hogy szeret téged, mert ezt most már én is látom rajta, de attól félek, hogy a baj már megtörtént, és nem lehet jóvá tenni. Értékelem az őszinteségét, de megrázom a fejem. – Nem történt semmi jóvátehetetlen vagy visszafordíthatatlan. Az én döntésem, hogyan dolgozom fel a múltját. Ha felhánytorgatom neki, akkor nem tud megszabadulni tőle, és továbblépni. Ő már soha többé nem érdemli meg a szerelmet? Talán naivnak vagy ostobának tartasz, amiért állandóan megbocsátok neki, de szeretem a fiadat, és én sem tudok nélküle élni. Trish halkan csettint, és ingatni kezdi a fejét. – Nem tartalak se naivnak, se ostobának. Sőt, a megbocsátásod éppen az érettségedet és a felnőttségedet bizonyítja. A fiam gyűlöli magát, mindig is gyűlölte, és azt hittem, ez örökre így fog maradni, de ekkor jöttél te. Teljesen elszörnyedtem, amikor az anyádtól meghallottam, mit csinált veled, és bocsánatot kérek azért, amit mondtam. Nem tudom, hol rontottam el Hardin nevelését. Igyekeztem a lehető legjobb anya lenni, de az apja nem állt mellettünk, és így nagyon nehéz volt. Rengeteget kellett dolgoznom, és nem tudtam elég figyelmet szentelni rá. Ha több időt töltök vele, talán nagyobb tiszteletet tanúsítana a nők iránt. Ha nem sírta volna már ki magát, akkor most biztosan zokogna, gondolom. Látszik rajta, hogy gyötri a bűntudat, és meg szeretném vigasztalni. – Nem miattad lett ilyen. Szerintem inkább az apja iránti érzései és a barátai befolyásolták. Ezeken még dolgoznom kell, de szerintem javulhat a helyzet. Ne hibáztasd magad, te nem tehetsz semmiről. Trish átnyúl az asztalon, és megfogom a kezét. – Te vagy a legkedvesebb személy, akivel a harmincöt évem alatt találkoztam. Felvonom a szemöldökömet. – Harmincöt? – Ne firtassuk. De elmegyek annyinak, nem? – kérdezi mosolyogva.

– Egyértelműen – bólintok. Húsz perce még zokogtam, és az összeomlás szélén álltam, most meg együtt nevetek Trish-sel. Mihelyt elhatároztam, hogy elfogadom Hardin múltját, máris enyhült a feszültségem. – Talán fel kéne hívnom, és elmondanom neki, hogy döntöttem – nézek Trish-re kérdő szemmel. Trish arcán huncut mosoly jelenik meg. – Szerintem nem árt, ha még egy kicsit forr a levében. Nem tetszik az ötlet, hogy kínozom Hardint, de tényleg kell neki egy kis időt adnom, amíg átgondolja, hogy mit tett. – Talán igazad van… – Tudnia kell, hogy a rossz döntéseknek következményei vannak. – Trish vidáman rám pillant. – Főzzünk valami vacsorát, aztán megszabadíthatod Hardint a szenvedéseitől. Örülök, hogy Trish humora és jó tanácsa felszabadít, és nem kell tovább rágódnom Hardin múltján. Hajlandó vagyok túllépni rajta, de tényleg tisztában kell lennie azzal, hogy ezek a tettek nem elfogadhatóak. És tudnom kell, hogy vannak-e még rejtett titkok az életében, amelyek egyszer csak napvilágra kerülnek. – Mit szeretnél vacsorára? – Mindegy. Majd segítek – ajánlkozom, de Trish megrázza a fejét. – Te csak pihenj, amennyire tudsz. Hosszú napod volt. Hardin meg az anyád… Elhúzom a számat. – Igen… Az anyám nem könnyű eset. Trish elmosolyodik, és kinyitja a hűtőt. – Nem könnyű eset? Én inkább egy bé betűs szót használnék rá, de mivel az anyádról van szó… – Igen, tényleg bé betűs – sóhajtok fel, de nem akarom kimondani a szót Trish előtt. – Igen, egy igazi boszorkány. Majd én kimondom helyetted. – A nő felnevet, és én is vele nevetek. Trish csirkés tacót készít vacsorára, és közben beszélgetünk a karácsonyról, az időjárásról, és mindenről, csak Hardinról nem. Pedig állandóan ő jár a fejemben. Végül már szinte fizikai fájdalmat érzek, hogy nem hívhatom fel, és nem mondhatom neki, hogy hazajöhet. – Szerinted már eleget főtt a saját levében? – kérdezem egy idő után, és nem akarom elárulni, hogy mennyire számolom a perceket. – Nem. De tiéd a döntés – közli Trish mosolyogva. – Nem bírom tovább. Kimegyek a konyhából, és felhívom Hardint. Csodálkozó hanggal szól bele a telefonba. – Tessa? – Hardin, még mindig nagyon sok megbeszélnivalónk van, de szeretném, ha hazajönnél, hogy beszélhessünk. – Máris? Igen, persze… – hadarja izgatottan. – Mindjárt ott vagyok. – Rendben. – Leteszem a telefont. Nincs sok időm mindent átgondolni, mielőtt megérkezik. A sarkamra kell állnom, és a tudomására hoznom, hogy szörnyű dolgokat művelt… de én mégis

szeretem. Fel s alá járkálok a hálóban, és várok. Úgy érzem, hogy egy óra is eltelt, mire végre kinyílik a bejárati ajtó, és meghallom Hardin sietős lépteit az előszobában. Amikor benyit a hálószobába, a szívem megint összetörik, aznap már vagy ezredszer. A szeme vörös és fel van dagadva. Nem szól semmit, csak odalép hozzám, és egy összehajtogatott papírt nyom a kezembe. Egy levél? Felnézek rá. – Olvasd el, mielőtt döntesz – suttogja alig hallhatóan, aztán megcsókolja a halántékomat, és kimegy a nappaliba.

Negyvenharmadik fejezet Tessa Kinyitom a papírt, és a szemem tágra nyílik a csodálkozástól. A papírlap mindkét oldala sűrűn tele van írva. Ez egy kézzel írt levél Hardintól. Félek elolvasni, de tudom, hogy meg kell tennem. Tess! Nem vagyok elég ügyes, amikor a lelkemről van szó, ezért lopok néhány szót Mr. Darcytól, akit annyira kedvelsz. „Nem azért írok, hogy gyötörjem Kegyedet, vagy megalázzam önmagam, s nem szólok azokról a vágyakról, amelyeket (mindkettőnk boldogsága érdekében) nem lehet elég hamar elfeledni. A fáradságot, melybe a levél megfogalmazása és elolvasása kerül, megtakaríthattam volna, ha jellemem nem kívánná, hogy én megírjam és Kegyed elolvassa. Meg kell tehát bocsátania, ha igényt merek tartani a figyelmére. Tudom, nem szívesen teszi, ha az érzelmeire hallgat – de én az igazságérzetéhez fordulok…”{2} Tudom, hogy sok aljasságot követtem el ellened, és egyáltalán nem érdemellek meg, mégis arra kérlek, sőt könyörgök, hogy bocsáss meg azért, amit tettem. Tisztában vagyok vele, hogy ez túl nagy kérés, úgyhogy mindjárt bocsánatot is kérek tőled. Nagyon szívesen visszacsinálnék mindent, ha lehetséges lenne. Tudom, hogy dühös és csalódott vagy a tetteim miatt, és ez nagyon fáj. Nem mentegetem magam, hogy miért lettem ilyen, inkább mindent elmesélek magamról, arról az énemről, amit eddig nem ismertél. Azzal kezdem, amire emlékszem… Biztosan több dolog is van, de esküszöm, hogy a mai naptól kezdve szándékosan semmit sem titkolok előtted. Kilencéves lehettem, amikor elloptam a szomszéd biciklijét, eltörtem a kerekét, és letagadtam. Ugyanabban az évben betörtem a nappali ablakát egy baseball-labdával, de azt is letagadtam. Ismered a sztorit az anyámról meg a katonákról. Az apám nem sokkal később elköltözött otthonról, és nagyon örültem neki. Nem volt sok barátom, mert mindenki ellenszenves alaknak tartott. Állandóan gúnyoltam és maceráltam az osztálytársaimat. Anyámmal is nagyon bunkó voltam, utoljára kilencéves koromban mondtam neki, hogy szeretem. A sok kötekedésem és kellemetlenkedésem folytatódott, egészen mostanáig, és nem tudok mindent felsorolni, de sok van a rovásomon ezen a téren. Tizenhárom évesen néhány haverommal betörtünk egy boltba az utcánkban, és elvittünk néhány cuccot. Nem tudom, miért csináltuk, de amikor az egyik barátomat elkapták, megfenyegettem, hogy hallgasson, és vállalja magára a felelősséget. Ezt meg is tette. Az első cigimet is tizenhárom évesen szívtam el. Borzalmas íze volt, és tíz percig köhögtem tőle. Utána nem gyújtottam rá többet, csak amikor füvezni kezdtem, de erről majd később. Tizennégy évesen veszítettem el a szüzességemet. Mark nővérével voltam együtt, egy ordas ribanccal, aki már betöltötte a tizenhetet. Kicsit kínos élmény volt, de tetszett. Minden barátunkkal lefeküdt, nem csak velem. Az első alkalom után tizenöt éves koromig nem szexeltem, de aztán nem tudtam abbahagyni. Bulikon szedtem fel lányokat. Mindig letagadtam a koromat, és a lányok könnyen kaphatóak voltak. Egyiket sem érdekeltem igazán, és én sem törődtem velük. Ebben az évben kezdtem füvet szívni, és elég gyakran betéptem. Kábé ugyanekkor kezdtem el az ivást is.

A barátaimmal piát csórtunk a szüleinktől, vagy bárhonnan, ahonnan csak tudtunk. Verekedtem is, méghozzá sokszor. Néhányszor ellátták a bajomat, de többnyire én győztem. Állandóan dühös voltam, ezért jólesett fájdalmat okozni másnak. Szórakozásból is kezdeményeztem verekedést. A legrosszabb egy Tucker nev ű fiúval volt, aki szegény családból származott. Régi, szakadt ruhákat hordott, és ezért halálra cikiztem. Tollal megjelöltem az ingét, hogy megszámoljam, hányszor veszi fel mosás nélkül. Aljas voltam, tudom. Egy nap belekötöttem az utcán, és meglöktem a vállát. Dühös lett, és szemét alaknak nevezett, mire jól megvertem. Eltört az orra, de az anyjának nem volt pénze orvosra. Utána még tovább gennyeskedtem vele. Néhány hónappal később meghalt az anyja, és nevelőszülőkhöz került, akik zsírgazdagok voltak. Egy nap, éppen a tizenhatodik születésnapomon, elhajtott mellettem egy vadiúj, dögös verdában. Akkor nagyon haragudtam rá emiatt, és fel akartam kutatni, hogy megint eltörjem az orrát. De most örülök a szerencséjének. Nem részletezem tovább a tizenhatodik évemet, mert az egész ugyanarról szólt: ivás, füvezés és verekedés. Ez ment tizenhét éves koromban is, plusz még megkarcoltam néhány kocsit, bevertem pár ablakot. Tizennyolc voltam, amikor találkoztam Jamesszel. Nagyon menőnek tartottam, mert semmivel sem törődött, akárcsak én. A haveri körünkkel minden nap ittunk. Minden este részegen mentem haza, a padlóra hánytam, és anyámnak kellett felmosnia utánam. És szinte mindig eltörtem valami új holmit… Volt egy kis bandánk, és senki sem mert belénk kötni, mert ismertek minket. Aztán elkezdődtek a fogadások meg a játszmák, és tudod, mi történt Natalie-val. Esküszöm, hogy ez volt a legrosszabb, amit tettem. Undorítónak tartottad, hogy nem érdekelt, mi lett kés őbb vele. Nem tudom, miért nem, de így volt. Most, amikor az üres szállodai szoba felé vezettem, eszembe jutott Natalie. Még mindig nem érzem magam annyira rosszul, mint illene, de arra gondoltam, hogy… mi lenne, ha valaki ezt tenné veled? Olyan hányinger fogott el, hogy majdnem meg kellett állnom, amikor Natalie helyébe képzeltelek. Nagyon nagy ocsmányságot műveltem. Egy másik lány, Melissa, is belém zúgott, de abból nem lett semmi. Visszataszító és harsány csaj volt. Elhíreszteltem, hogy higiéniai problémái vannak, ott lent… ezért gúnyolni kezdték, és többé nem foglakozott velem. Egyszer botrányos részegség miatt letartóztattak, és az anyám annyira megharagudott rám, hogy egész éjszakára a rendőrőrsön hagyott. Amikor kiderült, mi történt Natalie-val, anyámnál betelt a pohár. Idegrohamot kaptam, amikor megemlítette, hogy Amerikába küld. Nem akartam otthagyni az elszúrt angliai életemet, akármilyen gáz is volt az egész. De aztán egy fesztiválon mindenki szeme láttára eltángáltam egy osztálytársamat, és anyám végleg bekeményített. Felvételiztem a Washingtoni Állami Egyetemre, és persze egyből felvettek. Először nagyon utáltam Amerikát. Mindent gyűlöltem. Totál kikészített, hogy az apám közelében kell lennem, ezért a magam módján lázadtam: állandóan ittam és buliztam a diákházban. Először Steph-fel ismerkedtem meg. Összefutottunk egy bulin, és bemutatott a többi barátjának. Nate-tel egyből egymásra cuppantunk, de Dant meg Jace-t ellenszenves köcsögnek tartottam, és azóta sem változott meg a véleményem róluk. Dan húgáról már tudsz, úgyhogy ezt kihagyom. Volt néhány lány, akiket azóta megdugtam, de nem olyan sok, mint képzeled. Egyszer tényleg lefeküdtem Mollyval, miután először csókolóztam veled. De csak azért, mert állandóan rád gondoltam. Nem tudtalak kiverni a fejemből, Tess. Egész idő alatt azt képzeltem, hogy te vagy

a helyében. Azt hittem, ez majd segít, de csak még rosszabb volt, mert tudtam, hogy nem veled vagyok. Veled jobb lett volna. Azt mondogattam magamnak, hogy ha még egyszer látom Tessát, akkor rájövök, hogy ez az egész csak egy nevetséges hóbort. De valahányszor találkoztunk, még többet akartam. Egyre többet. Mindig kitaláltam valamit, amivel felbosszanthatlak, de csak azért, mert hallani akartam, ahogy kimondod a nevemet. Szerettem volna tudni, mire gondolsz irodalomórán, amikor a homlokodat ráncolva meredsz a könyvre, és szívesen kisimítottam volna a ráncot a két szemöldököd között. Kíváncsi voltam, miről sugdolóztok Landonnel, és mit írsz abba az idegesítő határidőnaplódba. Egyszer majdnem elvettem tőled, amikor elejtetted, de aztán visszaadtam neked. Valószínűleg nem emlékszel rá, de egy lila blúz volt rajtad, meg az a borzalmas szürke szoknya, amit azelőtt minden második nap felvettél, és azzal riogattad a környezetedet. Másnap, miután szétdobáltam a jegyzeteidet a kollégiumi szobádban, és a falhoz szorítva megcsókoltalak, már annyira beléd gabalyodtam, hogy képtelen voltam távol tartani magam tőled. Állandóan rád gondoltam, mindenről te jutottál eszembe. Eleinte nem tudtam, hogy ez micsoda, és miért vagyok ennyire rád kattanva. De amikor először velem töltötted az éjszakát, már tudtam, igen TUDTAM, hogy beléd szerettem. Azt is tudtam, hogy bármit megtennék érted. Ez talán hülyén hangzik, azok után, amit műveltem veled, de hidd el, hogy igaz. Esküszöm. Azon kaptam magam, hogy rólad ábrándozom (!!!), és elképzelem, milyen életünk lehetne együtt. Láttalak, ahogy a heverőn üldögélsz, egy tollat rágcsálsz, egy könyvet tartasz a kezedben, és a lábad az ölemben pihen. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből ezt a képet, pedig halálra kínzott. Mert tisztában voltam vele, hogy hiába szeretném, sohasem fogod viszonozni az érzelmeimet. Mindenkit elmartam a melletted lévő helyről, az irodalom előadóban. Még Landont is megfenyegettem. Én akartam ott ülni, hogy a közeledben lehessek. Megpróbáltam bebeszélni magamnak, hogy azért viselkedem ilyen furcsán, mert meg akarom nyerni a fogadást. Tudtam, hogy ez hazugság, de még nem álltam készen arra, hogy beismerjem. Rengeteg hülyeséget csináltam, őrült dolgokat, mert annyira odavoltam érted. Megjelöltem sorokat a könyveimben, amelyek rád emlékeztettek. Kíváncsi vagy, mi volt az első? „Lement, de mint a napra, igyekezett nem ránézni; azonban, mint a napot, látta anélkül is, hogy ránézett volna.”{3} Tudtam, hogy szerelmes vagyok, ha Tolsztoj regényeiben is téged látlak. Komolyan gondoltam, amikor mindenki előtt kimondtam, hogy szeretlek, csak később letagadtam, mert elküldtél a fenébe. Aztán egyszer te is bevallottad, hogy szeretsz, és akkor éreztem először, hogy talán mégis van remény kett őnk számára. Nem tudom, miért bántottalak továbbra is, és miért viselkedtem veled bunkó módon. Nem is próbálok mentséget keresni rá, mert nincs. Tele vagyok rossz szokással és beidegz ődéssel, de miattad harcolok ellenük. Mert te boldoggá teszel engem, Tess. Szeretsz, amikor nem érdemlem meg… Szükségem van rád. Mindig szükségem volt rád, és sosem fogok tudni nélküled élni. Amikor múlt héten elhagytál, majdnem belehaltam, annyira elveszettnek éreztem magam. Nélküled mintha kicsúszna a talaj alólam. Randiztam valakivel. Nem akartam elmondani neked, de nem akarlak még egyszer elveszíteni, így inkább nem kockáztatok. Egyébként nem is nevezném igazi randinak. Semmi sem történt köztünk. Majdnem megcsókoltam, de aztán leállítottam magam. Nem voltam képes arra, hogy

megcsókoljam. Csak téged akarlak csókolni. Szegény lány nagyon unalmas volt, és egyáltalán nem hasonlított rád. Senki sem olyan, mint te, és soha senki nem is lesz. Tudom, hogy most már túl késő, főleg, miután megtudtad az összes mocskot rólam. Csak reménykedhetek abban, hogy miután ezt elolvastad, ugyanúgy fogsz szeretni. Ha nem, semmi baj. Jobbat érdemelsz nálam. Nem vagyok romantikus. Sosem fogok verset írni neked, vagy énekelni az ablakod alatt. Még kedves sem vagyok. Nem ígérhetem, hogy soha többé nem bántalak meg, de megesküszöm, hogy a halálom napjáig szeretni foglak. Borzalmas ember vagyok, és nem érdemellek meg, de remélem, hogy hinni tudsz bennem, és esélyt adsz nekem. Nagyon sajnálom, hogy olyan sok fájdalmat okoztam neked, és megértem, ha nem tudsz megbocsátani. Ne haragudj… Nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú lesz ez a levél. Úgy tűnik, jobban elszúrtam az életem, mint hittem. Szeretlek. Mindig szeretni foglak. Hardin. Csak ülök, és kábán nézem a papírt, aztán még kétszer elolvasom a levelet. Fogalmam sincs, mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. Még hogy nem romantikus? A karkötő meg ez a gyönyörű, felkavaró levél pont ezt bizonyítja. És Darcy Elizabeth-hez írt levelének az első bekezdését is felhasználta… Most, hogy így lecsupaszította magát előttem, még jobban szeretem. Sok olyan dolgot tett, amit én sosem tettem volna, megbántott másokat, ártott nekik, de számomra az a legfontosabb, hogy már nem csinál ilyesmit. Nem viselkedett mindig helyesen, de látom az erőfeszítéseit, és tudom, hogy igyekszik megváltozni. És ami a legfontosabb: szeret engem. Nagyon hízelgőnek találom, hogy rajtam kívül nem érdekli senki más, még ha ez nem is mindig kedves tőle. Még mindig a levelet bámulom, amikor halk kopogást hallok. Összehajtom a papírt, és az alsó fiókba dugom, nehogy Hardin azt akarja, hogy tépjem össze vagy dobjam ki, miután elolvastam. – Gyere be – szólok ki neki, és az ajtóhoz megyek. Benyit a szobába, és máris lehorgasztja a fejét. – Elolvastad? – Igen… – Felemelem az állát, hogy rám nézzen. Máskor ő szokta ezt csinálni. Kisírt szemét rám emeli, és az arca csupa szomorúság. – Hülyeség volt… Tudtam, hogy nem kellett volna… – hebegi. – Nem, egyáltalán nem. Nem volt hülyeség. – Elveszem a kezem az álláról, de továbbra is néz a kivörösödött szemével. – Hardin… Pont erre vártam már nagyon régóta. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott, és hogy leírtam… De így könnyebb volt. Nem vagyok a szavak embere. – A vörös szeme fehérje még jobban kiemeli a zöld íriszét. – Tudom. – És… Beszéljünk róla? Most még több időre van szükséged, miután megtudtad, milyen szemét alak vagyok? – Elkomorodik, és megint lehorgasztja a fejét.

– Nem igaz. Az voltál… Sok mindent csináltál… rossz dolgokat, Hardin. – Egyetértően bólint. Fáj látni, hogy milyen rossz véleménnyel van magáról. – De ez nem jelenti azt, hogy rossz ember vagy. Rossz dolgokat csináltál, de már nem vagy rossz ember. Hardin felkapja a fejét. – Tessék? A kezembe veszem az arcát. – Azt mondtam, nem vagy rossz ember, Hardin. – Tényleg ezt gondolod? Elolvastad, amit írtam? – Igen, és éppen azért nem vagy rossz ember, mert leírtad. Tökéletes arcán zavar tükröződik. – Hogy mondhatod ezt? Nem értem… Távol akartál lenni tőlem, aztán elolvastad ezt a rengeteg szörnyűséget, és mégis ezt mondod? Nem értem… A hüvelykujjammal megcirógatom az arcát. – Elolvastam, már mindenről tudok, amit csináltál, és nem változott meg a véleményem. Hardin szeme könnybe lábad. Megint fájdalom hasít a szívembe, amikor meglátom a könnyes szemét. Úgy tűnik, nem érti, mit akarok mondani. – Már akkor elhatároztam, hogy veled maradok, amikor elmentél. És miután elolvastam ezt a levelet, még inkább melletted akarok maradni. Szeretlek, Hardin.

Negyvennegyedik fejezet Tessa Hardin egy pillanatra megfogja a kezem, aztán olyan szorosan ölel át, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha elenged. Mihelyt kimondtam, hogy vele akarok maradni, felszabadultam, és megszabadultam egy nyomasztó tehertől. Nem kell többé azon aggódnom, hogy felbukkan egy újabb titok Hardin múltjából, és megint kiesik egy csontváz a szekrényből. Végre tudok mindent. Fény derült mindenre, amit eddig rejtegetett előlem. Eszembe jut a mondás, hogy néha jobb, ha az ember boldog tudatlanságban van. Szerintem ez most rám nem vonatkozik. Felzaklatott, amikor megtudtam, miket művelt, de szeretem őt, és úgy döntöttem, hogy a múlt nem fogja többé befolyásolni a kapcsolatunkat. Hardin végre elenged, és leül az ágy szélére. – Mire gondolsz? Van még kérdésed? Őszinte akarok lenni veled. – Odalépek hozzá, és megállok a lába között. Megfogja a kezemet, és mintákat rajzol a tenyerembe, közben az arcomat fürkészi, mintha ki akarná találni, mit érzek. – Nem… Szeretném tudni, mi történt Natalie-val, de… Nincs kérdésem. – Már nem vagyok az a személy… Ezt tudod, ugye? Már közöltem vele, hogy mit gondolok erről, de úgy látszik, megint el kell ismételnem. – Tudom. Tényleg tudom, bébi. Meglepetten néz rám, amikor meghallja a szót. – Bébi? – Felvonja a szemöldökét. – Nem tudom, miért mondtam ezt. – Elpirulok. Eddig csak Hardinnak hívtam, és most egy kicsit furcsa, hogy „bébi”-nek neveztem, ahogy ő szokott engem becézni. – Nem baj… Tetszik. – Elmosolyodik. – Hiányzott a mosolyod – suttogom, mire abbahagyja a tenyerem cirógatását. – Nekem is hiányzott a tiéd – válaszolja, aztán elkomorodik. – Nem adok neked elég okot a mosolygásra. Szeretnék mondani valamit, amivel megvigasztalom, de nem akarok hazudni. Tudnia kell, hogy mit érzek. – Igen… Majd dolgozunk ezen – biztatom. Megint cirógatni kezd, és most kis szívecskéket rajzol a tenyerembe. – Nem tudom, miért szeretsz engem. – Nem számít, miért, csak az, hogy szeretlek. – A levél béna volt, ugye? – Nem! Ne legyél már ennyire kishitű. Csodálatos volt. Egymás után háromszor elolvastam. Nagyon tetszett, amit rólam írtál… hogy mindig rám, illetve ránk gondoltál. Halványan elmosolyodik, de még mindig aggódó arccal néz rám. – Eddig is tudtad, hogy szeretlek. – Igen… Mégis jó volt megtudni az apróságokat, például, hogy emlékszel, mit viseltem, meg ilyenek. Ezt sosem mondod nekem.

Zavartnak tűnik. Kicsit nyugtalanító, hogy most Hardin lett védtelen a kapcsolatunkban, mert eddig rám volt osztva ez a szerep. – Nem kell zavarban lenned – próbálom megnyugtatni. Átölel, és az ölébe von. – Nem vagyok zavarban – erősködik, de látom rajta, hogy ez nem igaz. Egyik kezemmel a hajába túrok, a másik karommal pedig átölelem a vállát. – Szerintem meg igen – jelentem ki szelíden, mire felnevet, és az arcát a nyakamba rejti. – Micsoda karácsony este… Iszonyúan hosszú nap volt – sóhajt fel panaszosan. Kénytelen vagyok egyetérteni vele. – Túlságosan hosszú. Még mindig nem fogtam fel, hogy az anyám idejött. Annyira kiborító. – Igazából nem annyira – jegyzi meg Hardin, mire elhúzódom tőle, és a szemébe nézek. – Tessék? – Nem meglepő a viselkedése, csak rosszul csinálja. De megértem, hogy nem akar egy olyan emberrel látni, mint én. Kifárasztott ez a beszélgetés, és nem akarok most arra gondolni, hogy az anyámnak igaza lehet vele kapcsolatban. Elkomolyodom, elhúzódom tőle, és leülök mellé az ágyra. – Tess, ne nézz rám így! Csak azt mondom, hogy miután most jobban belegondoltam, mennyi szemétséget csináltam eddig, már nem hibáztatom, hogy aggódik érted. – Anyám téved, és ne beszéljünk többet róla! – kiáltok fel panaszosan. A mai érzelmi megpróbáltatások kicsit ingerlékennyé tettek. Sőt, ez az egész év alaposan kizökkentett a megszokott nyugalmamból. Erről jut eszembe, hogy nemsokára vége az évnek. Hihetetlen… – Rendben. Akkor miről szeretnél beszélni? – érdeklődik Hardin. – Nem tudom… valami vidámabb dologról. – Elmosolyodom, és igyekszem lerázni magamról a rosszkedvet. – Például arról, hogy milyen romantikus vagy. – Nem vagyok romantikus! – tiltakozik hevesen. – De igen. A levél is ezt bizonyítja – gúnyolódom. Hardin megcsóválja a fejét. – Az nem levél, csak egy feljegyzés. Úgy terveztem, hogy csak néhány sort írok. – Értem. Akkor egy romantikus feljegyzést kaptam tőled. – Muszáj ezen lovagolnod? – Hardin durcásan felnyög. Megcsavarom az egyik hajtincsét, és felnevetek. – Most is azért bosszantasz, hogy kimondjam a nevedet? Olyan gyors a mozdulata, hogy mire észbe kapok, már az ágyon fekszem, ő pedig fölém hajol, és megragadja a csípőmet. – Nem. Azóta rájöttem, hogy egy sokkal kellemesebb módon is elérhetem ezt – súgja a fülembe, és forró lehelete égeti a bőrömet. Hardin szavaitól azonnal lángra lobban a testem. – Igen? – kérdezem rekedt hangon. Ekkor a lelki szemeim előtt megjelenik Natalie arctalan alakja, és felfordul a gyomrom. – Szerintem várnunk kéne, amíg az anyád nincs a másik szobában – javaslom. Kell egy kis idő,

amíg megint teljesen fesztelennek érzem magam a kapcsolatunkban. És legutóbb tényleg kicsit kínos volt, mert Trish a nappaliban aludt, miközben szeretkeztünk. – Kirúghatom, ha akarod – tréfálkozik, de aztán engedelmesen legördül rólam, és mellém fekszik. – Vagy én téged. – Nem fogok még egyszer elmenni innen. És te sem. – Olyan magabiztos a hangja, hogy elmosolyodom. Egymás mellett heverünk, és mindketten a mennyezetet bámuljuk. – Tehát… Ez azt jelenti, hogy vége az örökös huzavonának? – kérdezem. – Igen. Nincs több titok, nincs több menekülés. Ki fogod bírni, hogy legalább egy hétig ne hagyj el? Meglököm a vállát, és felnevetek. – És te? Kibírod, hogy legalább egy hétig ne bőszíts fel? – Valószínűleg nem – ismeri be, és hallom a hangján, hogy mosolyog. Oldalra fordítom a fejem, és ránézek. Tényleg vigyorog. – Néha majd a koleszomban kell aludnod, mert még kocsival is elég messze van. – A koleszodban? Nem koleszban laksz, hanem itt. – Még csak most békültünk ki… Tényleg jó ötletnek tartod? – Itt maradsz, és kész. Erről nem nyitunk vitát. – Kicsit el vagy tévedve, ha így beszélsz velem – jelentem ki, és felkönyökölök az ágyon. Megcsóválom a fejem, és rámosolygok. – Egyébként nekem sincs kedvem koleszban lakni, csak kíváncsi voltam, mit fogsz mondani. Hardin is felkönyököl velem szemben. – Örömmel látom, hogy megint a régi, idegesítő Tessa vagy. – Én meg örülök, hogy visszatért a régi, goromba Hardin. Attól tartottam, hogy a romantikus leveled után kihullott a méregfogad. – Ha még egyszer romantikusnak nevezel, azonnal megduglak, és nem érdekel, hogy anya a másik szobában van. Meglepetten nézek rá, Hardin pedig hahotázni kezd. Ilyen hangosan még nem is hallottam nevetni. – Csak vicceltem! Látnod kéne az arcodat! – vihogja. Nem tudok ellenállni, és én is elnevetem magam. Miután elcsendesedünk, Hardin megjegyzi: – Azt hiszem, nem lenne szabad nevetnünk azok után, ami ma történt. – Vagy talán éppen ezért kell nevetnünk. – Mindig ezt csináljuk: veszekszünk, aztán kibékülünk. – Elég… érdekes a kapcsolatunk – állapítja meg egy kis hallgatás után, és elmosolyodik. – Igen… Egy kicsit. – Tényleg úgy érzem magam mellette, mintha a hullámvasúton ülnék. – De mostantól normális lesz. Ígérem. – Rendben. – Odahajolok hozzá, rámosolygok, és megpuszilom az ajkát. Persze ez nem elég. Hardinból sosem elég. Megint megcsókolom, és most nem sietek elhúzódni. Az ajkunk szétnyílik, és a nyelvünk is összesimul. Belemarkolok a hajába, és elmerülök a csókban. Akármilyen is a kapcsolatunk, a szenvedélyünk mindig a régi. Mozgatni kezdem a csípőmet, és csók

közben érzem, hogy elmosolyodik. – Azt hiszem, ennyi elég – súgja a fülembe. Bólintok, és ellazítom a testem. A mellkasára hajtom a fejemet, ő meg átölel. – Remélem, jól sikerül a holnap – jegyzem meg néhány perc hallgatás után. Nem válaszol. Felemelem a fejem, és látom, hogy a szeme le van hunyva, és ajkát kissé szétnyitva alszik. Biztosan nagyon fáradt. Akárcsak én. Lemászom róla, és megnézem az időt. Tizenegy óra múlt. Óvatosan lehúzom a farmerját, ügyelve arra, nehogy felébresszem, aztán befészkelem magam mellé. Holnap karácsony, és nagyon remélem, hogy jobb napunk lesz, mint a mai.

Negyvenötödik fejezet Hardin – Hardin… – szólongat Tessa lágy hangon. Felnyögök, és kihúzom alóla a karomat. Megragadom a párnát, és az arcomra szorítom. – Még nem akarok felkelni. – Sokáig aludtunk, és készülődnünk kell. – Elveszi a párnát, és a padlóra dobja. – Maradj itt velem az ágyban. Mondjuk le a vendégséget. – A karja után nyúlok, mire közel bújik hozzám. – Nem mondhatjuk le a karácsonyt. – közli nevetve, és megcsókolja a nyakamat. Mozgatni kezdem a csípőmet, és az öléhez dörgölöm, de játékosan elhúzódik tőlem. – Szó sem lehet róla. – Két kezét a mellkasomra szorítja, és így akadályozza meg, hogy rágördüljek. Kikel az ágyból, és egyedül maradok. Kedvem lenne utána menni a fürdőszobába. Nem azért, hogy bármit csináljunk, csak a közelében szeretnék lenni. De az ágy olyan meleg… Így inkább a paplan alatt maradok. A szívem repes az örömtől, hogy megint itt van velem. Még mindig nem tudom elhinni, hogy megbocsátott és elfogadott. Vele még a karácsony is más lesz. Eddig nem nagyon érdekeltek a hülye ünnepek, de most az egészet sokkal elviselhetőbbnek tartottam, mert nézhettem, ahogy Tessa lelkendezett egy ostoba műanyag fa meg néhány túlárazott dísz láttán. Azt sem bánom, hogy az anyám is itt van. Úgy vettem észre, hogy Tessa szereti őt, az anyám pedig majdnem ugyanúgy odavan a barátnőmért, mint én. A barátnőm. Tessa megint a barátnőm, és vele töltöm a karácsonyt… Vele, meg az elcseszett családommal. Mennyire más lesz most, mint tavaly, amikor karácsony másnapján totál be voltam állva. Néhány perc múlva nagy nehezen kikászálódom az ágyból, és kimegyek a konyhába. Kávé… Kávéra van szükségem. – Kellemes karácsonyt – üdvözöl anya, amikor belépek az ajtón. – Neked is. – Elmegyek mellette, és kinyitom a hűtő ajtaját. – Csináltam kávét – jelenti be. – Látom. – Kiveszem a gabonapelyhet, és a kávés edényhez megyek vele. – Hardin, ne haragudj azért, amit tegnap mondtam. Tudom, hogy nagyon felzaklatott, amikor egyetértettem Tessa mamájával, de… ne felejtsük el, milyen emlékeim vannak. Tényleg sokat csalódott, de nem az ő feladata ráförmedni Tessára, hogy hagyjon el engem. Tessával sok mindenen átmentünk, és szükségünk lenne egy olyan emberre, aki a mi oldalunkon áll. Mert most úgy tűnik, hogy csak ő meg én vagyunk az egyik oldalon, és mindenki más ellenünk harcol. Szeretném, ha az anyám az én pártomat fogná. – Tessa hozzám tartozik. Itt van a helye, anya. Velem. – Egy ronggyal felitatom a kávét, ami kicsordult a bögrémből. A barna folyadék beszennyezi a fehér kendőt, és szinte hallom Tessa hangját, ahogy leszid, amiért nem a megfelelő kendőt használtam. – Tudom, Hardin. Most már én is látom. Ne haragudj! – Én is bocsánatot kérek, hogy mindig olyan kretén voltam. Ne haragudj! Anyát láthatóan meglepik a szavaim, és ez érthető. Nem szoktam mentegetőzni vagy elnézést kérni,

akár igazam van, akár nem. Ilyen a stílusom… Aljaskodom, aztán nem vállalom érte a felelősséget. – Rendben, lépjünk túl rajta. Töltsük kellemesen a karácsonyt a csodálatos apád házában. – Anya elmosolyodik, és látom rajta, hogy gúnyosnak szánta a megjegyzést. – Oké, lapozzunk! – Igen… Nem akarom, hogy a mai napot is tönkretegye a tegnapi galiba. Most már jobban értem az egész helyzetet. Látom, hogy szereted ezt a kislányt, és azt is észrevettem, hogy jobb ember akarsz lenni. Ő türelmesen tanít téged, és ez nagyon boldoggá tesz. – Anyám a szívére szorítja a kezét, mire megcsóválom a fejem. – De tényleg… Nagyon örülök nektek – erősködik. – Köszönöm. – Elfordítom a fejemet. – Szeretlek, anya. – Furcsa kimondani ezeket a szavakat, de jó érzéssel tölt el, amikor látom, hogy anyám arca felragyog. – Mit mondtál? – kiált fel meghatottan. Könnyek szöknek a szemébe, mert ezt már nagyon régen nem hallotta tőlem. Nem tudom, most miért szaladt ki a számon a vallomás. Talán azért, mert tényleg a legjobbat akarja nekem. Most is mellettem áll, és nagy szerepe van abban, hogy Tessa megbocsátott nekem. Az arcát nézve nagyon bánom, hogy eddig sosem mondtam neki, mennyire szeretem. Sokat szenvedett miattam, és tényleg mindig igyekezett jó anya lenni. Igazán megérdemelt volna néhány jó szót a gyerekétől. Tizenhárom éve nem mondtam neki, hogy szeretem… Mindig mérges voltam, ahogy most is az vagyok, de ő nem tehet semmiről. Nem az ő hibája, ami történt. – Szeretlek, anya – ismétlem meg, és kicsit zavarban vagyok. Anya szorosan magához ölel, és most az egyszer engedem neki. – Istenem, Hardin… Én is nagyon szeretlek.

Negyvenhatodik fejezet Tessa Úgy döntök, hogy a változatosság kedvéért most egyenesen hagyom a hajamat, de amikor megszárítom, nagyon furcsának találom, ezért inkább besütöm. Túl sokáig tart a készülődésem, és nemsokára indulnunk kell. Talán azért időzöm ennyit, mert a lelkem mélyén szeretném halogatni az indulást, és ideges vagyok, mert nem tudom, hogyan alakul a mai vendégség. Remélem, Hardin a legjobb modorát veszi elő, vagy legalábbis igyekszik normális lenni. Visszafogottan sminkelem ki magam. Csak egy kis alapozót, fekete szemceruzát és szempillaspirált használok. Szemhéjpúdert is akartam feltenni, de háromszor is le kellett mosnom, mert összecsomósodott és elmaszatolódott. – Élsz még? – hallom Hardin hangját az ajtón át. – Igen, mindjárt kész vagyok! – válaszolom, és még egyszer megmosom a fogamat. – Gyorsan lezuhanyozom, aztán indulnunk kell, ha időben oda akartok érni – jelenti be Hardin, amikor kinyitom az ajtót. – Jól van. Felöltözöm, amíg te zuhanyozol. Hardin eltűnik a fürdőszobában, én meg a gardróbba megyek, és előveszem az ujjatlan zöld ruhát, amit erre a napra tartogattam. A sötétzöld anyag vastag, és a nyaka magasan záródik. A derekán van egy masni, amit most túl nagynak tartok, de úgyis lesz rajtam egy kardigán. Felveszem az új karkötőmet, és megremeg a gyomrom, amikor megint elolvasom a könyvbe vésett tökéletes szöveget. Nem tudom, milyen cipőt vegyek fel. A magas sarkúban túl kiöltözöttnek érezném magam, ezért inkább egy lapos sarkú fekete balerinába bújok, és magamra kanyarítom a fehér kardigánomat. Hardin belép a hálóba, és csak egy derekára csavart törülköző van rajta. Jézusom… Valahányszor meglátom, eláll a lélegzetem. Nem tudom levenni a szemem a félmeztelen testéről, és nem értem, miért nem kedveltem eddig a tetoválást. – Te jóságos ég! – kiált fel, amikor meglát, és tetőtől talpig végigmér. – Mi van? – Én is gyorsan végignézek magamon, hogy mi a baj. – Olyan… ártatlannak látszol. – Ez most jó vagy rossz? Karácsony van, és nem akartam túl merészen öltözni. – Hirtelen elbizonytalanodom a ruhaválasztásom miatt. – Jó, nagyon jó – nyugtat meg, és megnyalja az alsó ajkát. Most esik le a tantusz. Elpirulok, és gyorsan elfordítom a fejem, mielőtt olyasmibe kezdünk, amit nem tudunk befejezni. Legalábbis nem most. – Köszönöm. Te mit veszel fel? – Amit mindig. – Értem – bólintok. – Nem fogok kiöltözni, amiért az apámhoz megyünk. – Tudom… Nem veszed fel azt az inget, amit anyádtól kaptál? – próbálkozom, bár tudom, hogy hiába. Hardin felnevet.

– Ne reménykedj! A szekrényhez lép, és leveszi a farmerját a vállfáról, ami leesik a padlóra. Hardin persze észre sem veszi. Most inkább nem szólok rá, hanem gyorsan ellépek a szekrénytől, mert a törülközőt is a padlóra dobja. – Kimegyek az anyádhoz – kiáltom oda neki, de a hangom megbicsaklik. Minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy ne bámuljam meg a csupasz testét. – Oké – válaszolja vigyorogva. Gyorsan kimenekülök a szobából. Trish-t a nappaliban találom. Egy szűk piros ruha meg egy fekete, magas sarkú cipő van rajta, és egészen más látványt nyújt, mint melegítőben. – Gyönyörű vagy! – kiáltok fel önkéntelenül. – Tényleg? Nem túl sok, hogy még ki is vagyok sminkelve? – kérdezi idegesen. – Nem mintha fontos lenne, de nem akarok bányarémnek tűnni, amikor hosszú évek után először találkozom a volt férjemmel. – Hidd el, hogy nagyon távol állsz tőle – biztatom, mire halványan elmosolyodik. – Készen vagytok? – érdeklődik Hardin, amikor ő is belép a nappaliba. A haja még vizes, de így is tökéletes a megjelenése. Tiszta feketében van. Örömmel veszem észre rajta a fekete Converse cipőt, amit Seattle-ben vett, és nekem nagyon tetszik. Az anyja nem törődik a fia fekete öltözékével, biztosan azért, mert el van foglalva saját magával. Beszállunk a liftbe, és Hardin most néz először az anyjára. – Miért öltöztél így ki? – Ünnep van. Miért ne? – Csak furcsa… Gyorsan közbevágok, mielőtt mond valamit, amivel elrontja az anyja napját. – Anyád csodásan néz ki, Hardin. Én is ugyanúgy kiöltöztem, mint ő. Út közben csendben vagyunk, még Trish sem beszél. Látom rajta, hogy kicsit izgul, de ez érthető. Én is nagyon ideges vagyok. Minél közelebb érünk Ken házához, annál jobban érzem. Nagyon szeretnék egy nyugodt karácsonyt. Megérkezünk, leparkolunk a járdánál, és Trish felkiált. – Ez az ő háza? – Igen. Mondtam, hogy nagy – magyarázza Hardin, és leállítja a motort. – De nem hittem volna, hogy ennyire – jegyzi meg Trish. Hardin kiugrik a kocsiból, és kinyitja az ajtót az anyjának, aki még mindig döbbenten ül a helyén. Én is kiszállok, és miközben a házhoz vezető lépcsőkön megyünk felfelé, látom Hardin arcán a feszültséget. Megfogom a kezét, hogy megnyugtassam, mire rám néz, és halványan elmosolyodik. Nem nyomja meg a csengőt, hanem egyszerűen benyit és besétál. Karen a nappaliban áll, és a barátságos mosolyától egy kicsit jobban érzem magam. Egy kicsit. Először Hardin lép be a helyiségbe az anyjával, én meg követem őket, még mindig a kezét fogva. – Köszönöm, hogy eljöttetek – üdvözöl minket Karen, és Trish felé fordul, mert tudja, hogy Hardin nem fogja bemutatni őket egymásnak. – Szia, Trish! Karen vagyok – mondja, és a kezét nyújtja. – Olyan jó, hogy találkozhatunk. Nagyon örülök, hogy elfogadtad a meghívást. – Karen

nyugodtnak tűnik, de már ismerem egy ideje, és meg tudom állapítani, hogy ő is izgul. – Szia, Karen! Én is örülök a találkozásnak – válaszolja Trish, és megrázza Karen kezét. Ekkor belép a szobába Ken, és meglepett arcot vág, amikor meglát minket. Megtorpan, és a volt feleségére mered. Közelebb bújok Hardinhoz, és remélem, hogy Landon szólt neki az érkezéséről. – Szia, Ken! – Trish Kenre néz, és a hangja erősebb a megszokottnál. – Trish… Nahát… Szia – hebegi. Trish szerintem örül ennek a fogadtatásnak. – Megváltoztál – közli a volt férjével. Megpróbálom elképzelni, milyen lehetett akkoriban Ken… Az alkoholtól véreres szem, felpuffadt, sápadt arc. Nehéz elhinni, ha most ránézek. – Te is… – válaszolja Ken. A kínos jelenettől szédülni kezdek, ezért nagyon megkönnyebbülök, amikor Landon felbukkan az ajtóban. – Landon! – kiált fel Karen. Láthatóan ő is örül, hogy a fia csatlakozik hozzánk. Ráadásul az alkalomhoz illő az öltözéke. Kék nadrágot, fehér inget és fekete nyakkendőt visel. – Gyönyörű vagy – bókol nekem kedvesen, és megölel. Hardin szorítása erősödik, de sikerül kiszabadítani a kezemet, hogy viszonozni tudjam Landon barátságos ölelését. – Te is nagyon jól nézel ki, Landon – viszonzom a bókját. Hardin átkarolja a derekamat, és magához von. Landon mosolyogva megcsóválja a fejét, aztán Trish-hez fordul. – Üdvözlöm, hölgyem! Landon vagyok, Karen fia. Örülök, hogy végre találkozhatunk. – Kérem, ne hívjon „hölgyem”-nek – nevet fel Trish. – Én is nagyon örülök. Tessa már sokat mesélt magáról. Landon elmosolyodik. – Remélem, csupa jót. – Többnyire – viccelődik Trish. Landon kedvessége enyhíti a feszültséget a helyiségben. Karen is egyből visszazökken a háziasszony szerepébe. – Pont időben érkeztetek. Néhány perc múlva tálalom a libát! Ken az étkezőbe vezet minket, míg Karen eltűnik a konyhában. Nem lepődöm meg, amikor az asztalon drága porcelántányérokat, fényesre csiszolt ezüst evőeszközt és elegáns, fából készült szalvétagyűrűket pillantok meg. Ízlésesen elrendezett tálakban kerül rá az étel. A sült libát vastag narancskarikák veszik körül, és piros bogyós gyümölcsök díszítik. A látvány és az illat ínycsiklandó. Előttem áll egy tál, tele sült krumplival. A levegőt megtölti a fokhagyma és a rozmaring illata. Elismerő pillantással veszem szemügyre az ünnepi asztalt. A közepén egy csodaszép virágkompozíció pompázik, és mindegyik dekoráció a bogyós-narancsos témát hangsúlyozza. Karen egyszerűen lenyűgöző háziasszony. – Kér valaki egy italt? Nagyon finom vörös borom van – kínálgatja a vendégeit. Aztán elpirul, mert rájön, hogy mit mondott. Ebben a társaságban az alkohol nagyon kényes téma.

Trish elmosolyodik. – Én kérek. Karen eltűnik, mi meg olyan csendben ülünk az asztalnál, hogy amikor kihúzza a dugót az üvegből, a hang valóságos robbanásnak tűnik. Karen visszatér az üveggel, és arra gondolok, hogy nekem is innom kéne egy pohárral, hátha akkor enyhül a feszültségem. Végül mégsem kérek. Miután a háziasszony megint velünk van, mindenki helyet foglal. Ken az asztalfőn, Karen, Landon és Trish az egyik oldalán, Hardin meg én a másikon. A társaság elismerő szavakkal méltatja a szakácsnőt, aztán mindenki falatozni kezd. Néhány perc múlva Landon a szemembe néz, és látom rajta, hogy azon töri a fejét, megszólaljon-e vagy sem. Észrevétlen bólintással biztatom, mert nem én akarom megtörni a csendet. Bekapok egy újabb falat libasültet, miközben Hardin a combomra teszi a kezét. Landon megtörli a száját egy szalvétával, és Trish-hez fordul. – Mi a véleménye Amerikáról, Mrs. Daniels? Most van itt először? Trish bólint. – Igen, ez az első alkalom. Tetszik. Nem szeretnék itt élni, de tetszik. És maga Washingtonban akar maradni az egyetem elvégzése után? – Trish Karenre néz, mintha inkább tőle kérdezné ezt, és nem Landontől. – Még nem tudom. A barátnőm jövő hónapban New Yorkba költözik, úgyhogy attól függ, mit akar csinálni. Nem szeretném, ha Landon elköltözne, de tudom, hogy önző vagyok. – Én már alig várom, hogy Hardin végezzen, és visszaköltözzön Angliába – jegyzi meg Trish, mire kiejtem a villát a kezemből. Minden pillantás rám szegeződik, én meg zavartan mosolygok, és felkapom az evőeszközt. – Diploma után visszamész Angliába? – kérdezi Landon Hardint. – Igen, persze – válaszolja flegmán. – Aha… – Landon rám néz. Hardinnal még nem beszéltünk az egyetem utáni terveinkről, de meg sem fordult a fejemben, hogy visszamegy Angliába. Ezt majd később meg kell beszélnünk, de nem most, mindenki előtt. – És te… Neked tetszik Amerika, Ken? Állandóra tervezed a tartózkodásodat? – kérdezi Trish a volt férjét. – Igen. Nagyon szeretek itt élni, és itt akarok maradni – válaszolja Ken. Trish elmosolyodik, és iszik egy kortyot a borából. – Mindig gyűlölted Amerikát. – Igen… Akkor. – Ken a volt feleségére mosolyog. Karen és Hardin kényelmetlenül fészkelődik a helyén, én meg igyekszem minden figyelmemet a számban lévő sült krumplira összpontosítani. – Mindenki Amerikáról akar beszélni? – mordul fel Hardin. Gyengéden megrúgom az asztal alatt, de nem vesz róla tudomást. Karen kapva kap az alkalmon, hogy egy új témát vessen fel. – Milyen volt a seattle-i utad, Tessa?

Erről már meséltem neki, de tudom, hogy csak biztonságosabb mederbe akarja terelni a társalgást, ezért készségesen beszámolok a társaságnak a konferenciáról meg az új állásomról. Így legalább kellemesebb hangulatban folytatódik az étkezés, és mindenki udvariasan kérdezget, mert örül, hogy nem az exekről meg a múltról kell beszélgetnünk. Miután jóllaktunk a fenséges étellel, segítek Karennek a konyhába vinni az edényeket. Látom rajta, hogy el van merülve a gondolataiban, ezért nem próbálok társalogni vele, miközben rendet rakunk a konyhában. – Kérsz még egy pohárral, Trish? – kérdezi Karen, miután mindnyájan átmegyünk a nappaliba. Hardin, Trish és én az egyik heverőre ülünk, Landon a fotelba telepszik, Karen és Ken pedig a velünk szemben lévő heverőn foglal helyet. Olyan érzésem támad, mintha két csapat sorakozott volna fel egymással szemben, és Landon lenne a bíró. – Igen, köszönöm. Nagyon finom – válaszolja Trish, és odanyújtja Trish-nek az üres poharát. – Köszönöm. Ezen a nyáron vettük Görögországban. Olyan csodálatos az az… – Karen a mondat közepén elhallgat, majd kis szünet után hozzáteszi: – Szép hely – motyogja, és Trish kezébe adja a poharat. Trish elmosolyodik. – A bor is kitűnő. Eleinte nem értem a feszültség okát, aztán rájövök, hogy Karen azt a Kent kapta meg, akit Trish sosem ismerhetett. Neki megadatott, ami Trish-nek nem. Görögországi utazás, hatalmas ház, új autók, és ami a legfontosabb: egy szerető, józan férj. Minden elismerésem Trish-é, amiért ilyen erős és megbocsátó. Látszik rajta, hogy igyekszik udvarias lenni, a furcsa körülmények ellenére. – Kér még valaki? Tessa, kérsz egy pohárral? – érdeklődik Karen, miközben tölt magának meg Landonnek. Trish-re és Hardinra nézek. – Csak egyet, az ünnep kedvéért – unszol Karen. Beadom a derekamat. – Köszönöm. – Szükségem lesz arra a pohár borra, ha a nap ilyen kínosan folytatódik. Míg Karen tölt nekem, Hardin az apjára pillant, és az üveg felé int az állával. – És te, apa? Kérsz egy pohár bort? Mindenki rámered. Megszorítom a kezét, hogy elcsendesítsem. De Hardin gúnyosan vigyorogva folytatja. – Tessék? Nem? Ne kéresd magad, biztosan kívánod. Tudom, hogy hiányzik.

Negyvenhetedik fejezet Tessa – Hardin! – förmed a fiára Trish. – Mi a baj? Csak megkínáltam egy itallal. Próbálok szívélyes lenni – teszi hozzá színlelt ártatlansággal. Kenre nézek. Látszik rajta a vívódás, hogy elfogadja Hardin kihívását, és hagyja, hogy komoly veszekedéssé fajuljon az incidens, vagy térjen ki előle. – Fejezd be! – súgom oda Hardinnak. – Ne legyél faragatlan! – förmed rá Trish. Ken végre eldönti, mit tegyen. – Semmi baj… Minden rendben – próbálja megnyugtatni a kedélyeket, és iszik egy kortyot az ásványvizéből. Körülnézek a helyiségben. Karen sápadt. Landon a falon lévő hatalmas tévét bámulja. Trish némán kortyolja a borát. Ken zavartnak tűnik, Hardin pedig haragos arccal mered rá. Aztán lassan elmosolyodik. – Ja persze. Neked minden rendben. – Látom, haragszol, úgyhogy mondd ki, amit akarsz! – javasolja Ken. Ezt nem kellett volna mondania. Nem lett volna szabad ilyen könnyedén kezelnie Hardin kitörését. Úgy viselkedik, mintha a fia még mindig gyerek lenne, akinek a véleménye nem igazán számít. – Haragszom? Nem. Nem haragot érzek, inkább bosszantónak, ugyanakkor viccesnek találom a helyzetet – közli vele Hardin. – És mit tartasz viccesnek? – érdeklődik Ken. Istenem, Ken! Fogd már be a szádat… – Vicces, hogy úgy viselkedsz, mintha mi sem történt volna, és nem lennél egy aljas gazember! – Hardin Kenre és Trish-re mutat. – Mindketten nevetségesek vagytok. – Átlépsz egy határt, fiam – mordul fel Ken. Jézusom, Ken… – Igen? És miért gondolod, hogy te fogod eldönteni, hol a határ? – förmed rá Hardin. – Azért, mert ez az én otthonom, Hardin, és itt én szabom meg a határokat. Hardin azonnal felpattan. Megragadom a karját, hogy megállítsam, de könnyedén leráz magáról. Gyorsan leteszem a poharam a dohányzóasztalra, és én is felállok. – Hardin, hagyd abba! – könyörgök neki, és megint megfogom a karját. Minden olyan jól ment. Kicsit kínosan, de azért jól. Aztán Hardin ezzel a goromba megjegyzésével… Tudom, hogy haragszik az apjára, de nem egy karácsonyi ebédnél kéne felhánytorgatni a múltat. Már kezdett rendbe jönni a kapcsolatuk, de ha Hardin most nem állítja le magát, akkor még rosszabb lesz, mint volt. Ken méltóságteljes testtartással felemelkedik a helyéről. Úgy viselkedik, mint egy tanár. – Azt hittem, ezen már túljutottunk. Eljöttél az esküvőre. – Alig egy méterre vannak egymástól, és tudom, hogy ez nem fog jól végződni. – Min jutottunk túl? Nem ismertél be semmit! Csak úgy teszel, mintha nem történt volna meg! Hardin ezt már kiabálva vágja az apja fejéhez. Zúg a fülem, szédülök, és bánom, hogy átadtam

a meghívást Hardinnak meg Trish-nek. Egy újabb családi veszekedést okoztam. – Nem ma kell ezt megbeszélnünk, Hardin. Jól érezzük magunkat, és te veszekedést provokálsz – figyelmezteti a fiát Ken. – És mikor jön el a napja? – kérdezi Hardin. – Egyszerűen hihetetlen vagy! – Nem karácsonykor. Évek óta nem láttam az anyádat, és szerinted most kell a múltat felemlegetni? – Azért nem láttad már évek óta, mert faképnél hagytad! Ott hagytál minket, minden nélkül… Nekünk nem jutott pénz, vagy drága autó… Semmi! – üvölti Hardin az apja arcába. Ken elvörösödik a haragtól, és már ő is kiabálva válaszol. – Pénz nélkül? Minden hónapban küldtem pénzt! Sok pénzt! És az anyád nem fogadta el a kocsit, amit felajánlottam neki! – Hazudsz! – sziszegi Hardin megvetően. – Nem küldtél semmit. Ezért laktunk abban az ócska házban, és ezért dolgozott az anyám ötven órát hetente. – Hardin… Nem hazudik – szólal meg Trish. Hardin az anyjára néz. – Mi van? Ez egy katasztrófa. Sokkal nagyobb katasztrófa, mint aminek indult. – Küldött pénzt, Hardin – magyarázza Trish, aztán leteszi a poharát, és a fiához lép. – Akkor hol van a pénz? – kérdezi Hardin, és látszik rajta, hogy nem hisz neki. – Abból fizetem a tandíjadat. Hardin Kenre szegezi a mutatóujját. – Azt mondtad, hogy ő fizeti a tandíjamat! – vonja kérdőre az anyját. Hirtelen nagyon megsajnálom Hardint. – Igen… Azzal a pénzzel, amit az évek során félretettem. Azt a pénzt, amit küldött nekünk. – Mi a fene? – Hardin megdörzsöli a homlokát. Mögé állok, és megfogom a másik kezét. Trish a fia vállára teszi a kezét. – Nem mindent költöttem a tandíjadra. A többiből a számlákat fizettem. – Miért nem mondtad el ezt nekem? Neki kéne fizetnie… de nem abból a pénzből, amiből élnünk kellett, és fenntartanunk a házat. – Hardin az apjához fordul. – Akkor is elhagytál minket, akár küldtél pénzt, akár nem. Elmentél, és még a születésnapomon sem hívtál fel. Ken szája megremeg, és szaporán pislogni kezd. – Mit tehettem volna, Hardin? Maradtam volna a közeletekben? Egy semmirekellő, iszákos ember voltam… Többet érdemeltetek, mint amit én adni tudtam nektek. Azután az éjszaka után… tudtam, hogy mennem kell. Hardin teste megfeszül, és zihálva veszi a levegőt. – Ne merészelj arról az éjszakáról beszélni! Az miattad történt! Hardin kirántja a karját a kezemből. Trish dühös, Landon halálra van rémülve, Karen pedig tehetetlenül zokog. Rádöbbenek, hogy nekem kell leállítani ezt a jelenetet. – Tudom! El sem tudod képzelni, mennyire szeretném meg nem történtté tenni, fiam… Az az éjszaka kísért az elmúlt tíz évben! – Ken hangja rekedt, és látszik rajta, hogy a könnyeivel küszködik.

– Téged kísért? Nekem végig kellett néznem, te rohadék! Én takarítottam fel a vért a padlóról, míg te valahol a hányásodban fetrengtél. – Hardin ökölbe szorítja a kezét. Karen zokogva kiszalad a helyiségből. Nem hibáztatom. Csak akkor veszem észre, hogy én is sírok, amikor megérzem a forró könnyeket az arcomon. Volt egy érzésem, hogy valami történni fog ma, de erre nem számítottam. Ken felemeli a kezét. – Tudom, Hardin! Tudom! Azt már nem tehetem jóvá. De most józan vagyok, évek óta nem ittam. Nem dörgölheted örökké az orrom alá ezt a borzalmas hibámat. Trish felsikolt, amikor Hardin az apjára veti magát. Landon odasiet, hogy segíteni próbáljon, de már késő. Hardin a vitrinnek löki Kent. Annak a vitrinnek, amit pár hónapja vettek, miután a régit összetörte. Ken megragadja Hardin pólóját, és megpróbálja visszatartani, de Hardin ökle lecsap az állára. Rémülten állok a helyemen, és dermedten nézem, ahogy Hardin az apjára támad. Kennek sikerül elfordulnia, mielőtt Hardin újra megüthetné, ezért Hardin ökle a vitrin üvegajtajába vágódik. A vért meglátva végre magamhoz térek a kábulatból, és megragadom Hardin pólóját, hogy elrántsam az apjától. De ő hátralök, és az asztalra esem. Egy pohár felborul, és a bor a kardigánomra ömlik. – Nézd, mit tettél! – rivall rá Landon, és odasiet hozzám. Trish az ajtóban áll, és gyilkos pillantással mered a fiára. Ken a vitrinre néz, aztán rám. Hardin hozzám fordul. – Tessa… Jól vagy? – kérdezi. A padlón ülve némán bólintok. Látom, hogy az ökléből csurog a vér, és végigfolyik a karján. Nekem nem esett bajom. A leöntött kardigánom egyáltalán nem számít ebben a szörnyű felfordulásban. – Menj odébb! – mordul Hardin Landonre, és a helyét elfoglalva, mellém térdel. – Nem sérültél meg? Azt hittem, Landon az – magyarázkodik, és felsegít az ép kezével. – Jól vagyok – válaszolom, és elhúzódom az érintésétől, miután felálltam. – Most megyünk – jelenti ki Hardin, és át akarja ölelni a derekamat. Megint elhúzódom tőle. Kenre nézek, aki a hófehér inge ujjával letörli a vért a szájáról. – Itt kéne maradnod, Tess – aggodalmaskodik Landon. – Ne húzzál fel, Landon! – figyelmezteti Hardin, de Landon nem zavartatja magát. Pedig most óvatosabbnak kéne lennie. – Hardin, állítsd már le magad! – förmedek rá. Hardin nagyot sóhajt, de nem vitázik tovább Landonnel. – Nem lesz semmi bajom – nyugtatom meg Landont. Inkább Hardin miatt kéne aggódnia. – Menjünk – adja ki a parancsot Hardin, és az ajtó felé menet hátranéz, hogy követem-e. – Elnézést… Elnézést kérek mindenért – mentegetőzöm Kennek, majd Hardin után indulok. – Nem a te hibád, hanem az enyém – jegyzi meg a hátam mögött Hardin. Trish hallgat, Hardin is hallgat, én pedig fázom. A bőrülés jéghideg a csupasz lábam alatt, és a nedves kardigánom is ront a helyzeten. Feltekerem a fűtést, mire Hardin rám néz, de én kibámulok

az ablakon. Tudom, hogy haragudnom kéne rá. Tönkretette a családi összejövetelt, és mindenki szeme láttára bántalmazta az apját. Mégis együtt tudok érezni vele. Annyi mindenen át kellett mennie, és minden problémájának az apja az oka. A rémálmoknak, a haragjának, annak, hogy nem tiszteli a nőket. Senki sem tanította meg neki, hogyan kell egy férfinak viselkednie. Amikor Hardin a combomra teszi a kezét, nem veszem le róla. A fejem hasogat, és még mindig nem tértem magamhoz, olyan gyorsan követték egymást az események. – Hardin, beszélnünk kell arról, ami most történt – szólal meg Trish néhány perc múlva. – Nem. Nem kell – válaszolja Hardin. – De igen. Nagyon helytelen volt, amit tettél. – Helytelen? Megfeledkezel arról, amit ő tett veled? Velünk? – Semmit sem felejtettem el, Hardin. De úgy döntöttem, hogy megbocsátok neki, mert nem haragudhatok rá az örökkévalóságig. Az erőszak viszont sosem elfogadható. Ez a tomboló harag fel fog emészteni téged, és ha hagyod, átveszi az irányítást az életed felett. Ha ennyire ragaszkodsz a haraghoz, el fog pusztítani téged. Én nem akarok így élni. Boldog szeretnék lenni, és rájöttem, hogy sokkal nagyobb az esélyem a boldogságra, ha megbocsátok az apádnak. Csodálom ennek az asszonynak az erejét, és most még jobban bosszant Hardin konoksága. Nem hajlandó megbocsátani az apjának, de mindig azt akarja, hogy bocsássanak meg neki. Ugyanakkor magának sosem képes megbocsátani. Milyen furcsa kettősség. – Én nem akarok megbocsátani neki. Azt hittem, képes leszek rá, de a mai nap után már nem. – Ma semmit sem csinált, amiért megharagudhattál volna rá – emlékezteti a fiát Trish. – Te voltál az, aki minden ok nélkül felhánytorgattad a múltbéli iszákosságát, és provokáltad őt. Hardin elveszi a kezét a combomról, és egy véres maszatot hagy maga után. – Nem fogja ilyen könnyen megúszni, anya. – Nem arról van szó, hogy meg akarja úszni, Hardin. Inkább tedd fel magadnak a kérdést, hogy mi hasznod származik abból, ha haragszol rá? Mit kapsz érte cserébe? Véres öklöt, meg egy magányos életet. Hardin nem válaszol, csak némán néz maga elé. – Pontosan – szólal meg Trish egy idő után. Az út többi része csendben telik. Amikor a lakásba érünk, azonnal a hálószoba felé indulok. – Bocsánatkéréssel tartozol Tessának, Hardin – hallom Trish hangját magam mögött. Leveszem a leöntött kardigánt, és hagyom, hogy a padlóra essen. Kibújok a cipőből, és a fülem mögé simítom a hajamat. Néhány másodperc múlva Hardin kinyitja az ajtót. A pillantása először a ruhadarabra esik, aztán rám emeli a tekintetét. Megáll előttem, megfogja a kezemet, és a szeme csupa könyörgés. – Annyira sajnálom, Tess. Nem akartalak így meglökni. – Nem lett volna szabad ezt tenned. Nem ma. – Tudom… Megsérültél? – kérdezi, és a fekete farmerjába törli a véres kezét. – Nem. – Ha fizikailag is megsértett volna, akkor sokkal nagyobb bajban lennénk. – Nagyon sajnálom. Teljesen ki voltam akadva. Azt hittem, hogy Landon…

– Nem tetszik, hogy ilyen leszel, amikor dühös vagy. – Könnyek szöknek a szemembe, mert eszembe jut, ahogy Hardin kezét felhasította a vitrin üvege. – Tudom, bébi. – Kicsit behajlítja a térdét, hogy a szemünk egy magasságban legyen. – Ugye tudod, hogy sosem bántanálak? Ugye tudod? – Hüvelykujjával megcirógatja a halántékomat, mire lassan bólintok. Nem lenne képes arra, hogy bántson, legalábbis fizikailag nem. Ezzel mindig tisztában voltam. – Miért kellett felhoznod az ivását? Minden olyan jól alakult – panaszkodom. – Mert úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Egy álszent barom volt, az anyám meg elfogadta a helyzetet. Valakinek ki kellett állnia érte. – A hangja halk és zavart, egészen más, mint félórája, amikor az apja arcába üvöltött. A szívem megint megfájdul. Hardin ezzel a helytelen viselkedéssel akarta megvédeni az anyját. Nem volt igaza, de ösztönösen cselekedett. Hátrasimítja a haját a homlokából, és elkeni rajta a vért. – Próbálj meg belegondolni, hogy ő mit érez. Örökre együtt kell élnie a bűntudattal, Hardin. És te nem könnyíted meg a dolgát. Nem azt mondom, hogy nincs okod a haragra, de megbocsátónak kéne lenned. Főleg neked. – Én… – És le kell szoknod a verekedésről. Nem csinálhatod azt, hogy ha felkapod a vizet, mindig megversz valakit. Ez nagyon nem helyes, és nekem egyáltalán nem tetszik. – Tudom. – Lesüti a szemét, és a padlót bámulja. Felsóhajtok, és megfogom a kezét. – Most rendbe kell hozni az öklödet. Még mindig vérzik. – A fürdőszobába vezetem, hogy megtisztítsam a sebeit. Amióta ismerem, ki tudja, hányadszor…

Negyvennyolcadik fejezet Tessa Hardin meg sem rezzen, miközben kimosom a sebeit. A mosdót megtöltöm vízzel, belemártom a fehér törülközőt, és megpróbálom kiöblíteni belőle a vért. Hardin rám néz, amikor odalépek hozzá. A kád szélén ül, és engedelmesen tartja a kezét. – Valamit tennünk kell a hüvelykujjadra – közlöm vele, miközben kicsavarom a törülközőt. – Így is jó lesz – mondja legyintve. – Nem. Nézd, milyen mély a seb! – Szemrehányó pillantást vetek rá. – A bőr már eddig is csupa heg volt, de mindig újra felszakítod. Nem szól semmit, csak figyelmesen fürkészi az arcomat. – Mi van? – kérdezem végül. Kicsavarom a rózsaszín vizet a törülközőből, és várom a válaszát. – Semmi – rázza meg a fejét, de látom rajta, hogy nem mond igazat. – Mondd el! – El sem tudom hinni, hogy elviseled a baromságaimat – böki ki végül. – Én sem – válaszolom. Rámosolygok, de Hardin arca komor marad. – Mert megéri – teszem hozzá, mire végre ő is elmosolyodik, és a hüvelykujjamat végighúzza az egyik gödröcskéjén. Az arca felderül. – Hát persze hogy megéri – mondja, és feláll. – Le kell zuhanyoznom. – Leveszi a pólóját, aztán megereszti a vizet. – A szobában leszek – közlöm vele, és indulni készülök. – Várj… Miért? Nincs kedved velem zuhanyozni? – Az anyád a szomszéd helyiségben van – emlékeztetem. – Na és… Ez csak egy zuhany. Kérlek… Képtelen vagyok ellenállni neki, és ezt ő is tudja. Az önelégült mosolya legalábbis erről árulkodik. – Lehúzod a cipzárt? – kérdezem, és hátat fordítok neki. Felemelem a hajamat, mire azonnal megtalálja a cipzárt. A zöld anyag a padlóra esik, és Hardin utánanéz. – Tetszik ez a ruha. Leveszi az alsóját meg a zokniját, és igyekszem nem megbámulni, miközben kikapcsolom a melltartót, és kibújok belőle. Amikor teljesen meztelen vagyok, Hardin belép a zuhany alá, és felém nyújtja a kezét. Aztán elkomorodva nézi a combomat. – Mi van? – Megpróbálom eltakarni magam a kezemmel. – Véres lettél – állapítja meg, és az elkenődött vérfoltra mutat. – Semmiség – legyintek, és a szivaccsal megdörzsölöm a bőrömet. Elveszi tőlem, és beszappanozza. – Majd én – ajánlkozik, és elém térdel. Libabőrös leszek a látványtól. A szivacs lassan, körkörös mozdulatokkal siklik le és fel a combomon. Hardin érintése mindig megőrjít. Közelebb hajol

a bőrömhöz, és megvonaglok, amikor az ajka a bal csípőmhöz ér. Egyik kezével átöleli a combomat, és a másik oldalon is megcsókol. – Add ide a zuhanyfejet – szólal meg, megzavarva a perverz gondolataimat. – Tessék? – Add ide a zuhanyfejet – ismétli meg a kérését. Bólintok, leakasztom a csaptelepről, és átnyújtom neki. Hardin csillogó szemmel néz fel rám, aztán megfordítja a fejet, és a hasamra irányítja a vízsugarat. – Mit… Mit csinálsz? – kérdezem remegő hangon, amikor lejjebb viszi a zuhanyfejet. A forró víz ütemesen pulzálva masszírozza a bőrömet. A torkom elszorul az izgalomtól. – Jó érzés? Bólintok. – Ha itt is jó, akkor nézzük meg, mit érzel, ha egy kicsit lejjebb irányítom a vízsugarat… – A testem minden porcikája bizseregni kezd, és összerezzenek, amikor a víz az érzékeny területhez ér. Hardin elvigyorodik. A vízsugár csodákat művel velem. Nem is gondoltam, hogy ilyen érzéseket tud gerjeszteni. Hardin hajába markolok, és az ajkamba harapok, nehogy hangos legyek. Az anyja a másik helyiségben van, de egyszerűen nem tudok rászólni, hogy hagyja abba… Annyira jó! – Na? – kérdezi Hardin. – Még… – zihálom, mire elneveti magát, és még közelebb nyomja a vízsugarat, még több gyönyört keltve bennem. Aztán a nyelve a vízsugár alatt végigsiklik rajtam, és majdnem elveszítem az egyensúlyomat. Ez már túl sok… A pulzáló vízsugár meg a nyelve egyszerre kényeztet, és nemsokára megbicsaklik a térdem. – Hardin… Én nem tudok… – Nem is tudom, mit akarok mondani, de amikor a nyelve felgyorsul, még erősebben kapaszkodom a hajába. A lábam remegni kezd, mire Hardin eldobja a zuhanyfejet, és két kezével megragadja a csípőmet, hogy megtartson. – A mindenit… Jézusom… – sziszegem, és nagyon remélem, hogy a zuhany zaja elnyomja a nyögéseimet. Érzem, hogy Hardin elmosolyodik, aztán folytatja az ingerlést a nyelvével. Lehunyom a szememet, és átadom magam a gyönyörűségnek, ami elárasztja a testemet. Hardin egy pillanatra elveszi tőlem a száját. – Gyerünk, bébi… Élvezz el… – súgja, majd újra rám tapasztja az ajkát meg a nyelvét. Engedelmeskedem neki. Miután elcsitul a vihar, kinyitom a szemem. Hardin előttem térdel, és két kézzel fogja a péniszét. Látszik rajta, milyen kemény és súlyos. Még mindig zihálva térdre vetem magam. Megmarkolom a kőkemény hímvesszőt, és simogatni kezdem. – Állj fel – parancsolok rá. Lehunyja a szemét, bólint, és talpra áll. A számhoz viszem, és körbenyalogatom a szerszáma fénylő, feszes fejét. – Azt a… – Hardin sziszegve beszívja a levegőt, én meg egy kis ingerlő nyelvelés után átkarolom a lábát, hogy megőrizzem az egyensúlyomat a nedves padlón, és mélyen a számba veszem a farkát. Hardin a hajamba markol, hogy ne tudjam mozgatni a fejemet, és egy erőteljes csípőmozdulattal a torkomba nyomja magát. – Órákon át tudnám kefélni a szádat… – zihálja, és gyorsítja az iramot.

Felnyögök. A mocskos szavai feltüzelnek, és erősebben szorítom az ajkammal, mire megint felszisszen. Szokatlan tőle ez az állati hevesség, amivel birtokba veszi a számat. Teljesen leural, de nagyon élvezem. – A szádban fogok elmenni, bébi – lihegi, és még erősebben markolja a hajamat. Érzem, hogy a lábán megfeszülnek az izmok, és a nevemet nyögi, miközben a torkomba élvez. Néhány szaggatott lélegzetvétel után talpra segít, és megcsókolja a homlokomat. – Azt hiszem, most már tiszták vagyunk. – Elmosolyodik, és megnyalja az ajkát. – Szerintem is – bólintok kifulladva, és felkapom a sampont. Nemsokára mindketten tényleg megtisztálkodunk, és készen állunk arra, hogy kimenjünk a fürdőszobából. Végigsimítom a hasát, és megcirógatom a gyomra tájékára tetovált koponyát. A kezem lejjebb kúszik, de Hardin megfogja a csuklómat, és megállít. – Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok, de az anyám a másik helyiségben van. Igazán uralkodhatnál magadon – gúnyolódik, mire megütöm a karját, majd kilépek a zuhany alól, és felkapok egy törülközőt. – Ezt pont az mondja, aki az előbb… – Elpirulok, és nem tudom befejezni a mondatot. – Tetszett, nem? – kérdezi felvont szemöldökkel, mire elvigyorodom. – Hozd ide a ruhámat a szobából! – parancsolok rá szigorú arccal. – Igenis, hölgyem. – A derekára csavar egy törülközőt, és kilép a párás fürdőszobából. Én is egy törülközőt teszek a nedves hajamra, és letörlöm a tükröt. Ez a karácsony nagyon eseménydús és kimerítő volt, állapítom meg magamban. Majd fel kell hívnom Landont, és beszélni szeretnék Hardinnal is az egyetem utáni terveiről. Eddig nem említette, hogy vissza akar költözni Angliába. – Tessék. – Hardin a kezembe nyom egy halom ruhaneműt, és magamra hagy, hogy fel tudjak öltözni. Elmosolyodom, amikor észreveszem, hogy egy csipkés piros fehérnemű szettet készített ki a melegítőm meg az egyik tiszta fekete pólója alá. Tisztát kellett vennie, mert ami ma rajta volt, az véres lett.

Negyvenkilencedik fejezet Tessa Utolsó esténket töltjük Hardin anyjával. Teát iszogatunk, és hallgatjuk, milyen volt Hardin kicsinek. Közben legalább tízszer emlékeztet minket, hogy jövőre Angliában karácsonyozunk, és nem fogad el kifogásokat. Megremeg a gyomrom, ha arra gondolok, hogy egy év múlva megint Hardinnal ünneplem a karácsonyt. A találkozásunk óta most először látom a közös jövőnket. Nem biztos, hogy összeházasodunk és gyerekeink lesznek, de már annyira biztosnak tartom az érzéseit, hogy képes vagyok egy évre előre tervezni vele. Másnap reggel Hardin iszonyúan korán kel, és kiviszi Trish-t a repülőtérre. Felébredek, amikor visszajön. Hallom, hogy a padlóra dobja a ruháit, csak az alsónadrágot hagyja magán, és visszabújik mellém az ágyba. Átkarol, és magához ölel. Kicsit haragszom rá a korábbi beszélgetésünk miatt, de érzem, hogy a karja hideg, mint a jég, és nekem is hiányzott a jelenléte. – Holnap megyek dolgozni – szólalok meg néhány perc múlva. Halkan beszélek, mert nem tudom, ébren van-e egyáltalán. – Tudom – válaszolja. – Izgatott vagyok, és alig várom, hogy megint a kiadóban legyek. – Miért? – Mert szeretek ott lenni, és már egy hete nem dolgoztam. Hiányzik a munka. – Stréber vagy – gúnyolódik, és tudom, hogy elhúzza a száját, pedig a sötétben nem látom az arcát. Megcsóválom a fejem. – Bocsánat, hogy szeretem a gyakornoki állásomat, míg te nem vagy oda a munkádért. – Én is szeretem a munkámat, és én is csináltam már azt, amit te. Csak otthagytam valami jobbért – teszi hozzá dicsekedve. – Csak azért kedveled, mert itthon is dolgozhatsz? – Igen, ez a fő oka. – És mi a másik? – A többiek azt hitték, hogy csak Vance miatt kaptam meg az állást. Mindig ezt éreztem. Ez nem egy nagy meglepetés, de nem számítottam ennyire őszinte válaszra. Arra készültem, hogy ócsárolni fogja a kiadót, vagy azt mondja, hogy idegesítő volt az iroda légköre. – Tényleg azt hiszed, hogy ezt gondolták? – A hátamra fekszem, és Hardin felkönyökölve rám néz. – Nem tudom. Senki sem mondta, de éreztem, hogy ez a véleményük. Főleg, miután rendes állásba vett, és nem csak gyakornok voltam. – Kiakadt, amikor elmentél egy másik állásba? Elmosolyodik, és a mosolya szinte megvilágítja a félhomályos szobát. – Nem hiszem. Az alkalmazottai úgyis állandóan panaszkodtak az állítólagos rossz modorom miatt. – Állítólagos? – ugratom. Megfogja az arcomat, és megcsókolja a homlokomat.

– Igen, állítólagos. Mert én elbűvölő vagyok. Egyáltalán nem rossz a modorom. – Megint elmosolyodik, de ezt most csak a bőrömön érzem. Felkacagok, mire a homlokomra szorítja a fejét. – Mit akarsz ma csinálni? – kérdezi váratlanul. – Nem tudom. Arra gondoltam, hogy felhívom Landont, és elmegyek a boltba. Hardin hátrahajol, és csodálkozva rám pillant. – Minek? – Beszélni szeretnék vele, és találkozni is, ha ráér. Oda akarom adni neki a jegyeket. – Az ajándékok náluk vannak. Biztosan kinyitották már őket. – Nem hiszem, hogy nélkülünk felbontották volna a csomagokat. – Szerintem meg igen. – Tévedsz – ingatom a fejemet. Hardin elkomolyodik, mert szóba került a családja. – Szerinted… Nem gondolod, hogy bocsánatot kéne kérnem? Illetve nem bocsánatot kérni, hanem felhívni őt… Tudod, az apámat. Tudom, hogy óvatosnak kell lennem, ha Hardinról és Kenről van szó. – Fel kéne hívnod, nehogy a tegnapi események tönkretegyék a kapcsolatot, ami kezdett kialakulni köztetek. – Aha… – Felsóhajt. – Miután megütöttem, egy pillanatig azt hittem, hogy ott fogsz maradni náluk, engem pedig elzavarsz. – Igen? – Ja… Örülök, hogy nem így történt, de ettől féltem. Válasz helyett felemelem a fejem az ágyról, és gyengéden megpuszilom az állát. Valószínűleg tényleg így tettem volna, ha nem fedi fel előttem a múltját. De az őszinte vallomása mindent megváltoztatott, és most már másképpen nézek rá. Nem tartom jobbnak vagy rosszabbnak miatta, csak megértőbb vagyok. Hardin a fejem fölött kinéz az ablakon. – Felhívhatom ma… – Nem kéne elmennünk hozzájuk? Át szeretném adni az ajándékokat. Hardin zavartan pislog. – Mi lenne, ha telefonálás közben megkérnénk őket, hogy nyissák ki a dobozokat. Az majdnem ugyanolyan, csak nem kell elviselnünk az erőltetett mosolyukat, amikor meglátják a borzalmas ajándékaidat. – Hardin! – méltatlankodom. Felnevet, és a mellkasára vonja a fejemet. – Csak viccelek. Remek ajándékokat vettél nekik. A legjobb a kulcstartó a rivális csapat jelvényével – teszi hozzá kacagva. – Inkább feküdj vissza! – Megborzolom a haját. – Mit akarsz venni a boltban? – kérdezi, és hanyatt dobja magát. El is felejtettem, hogy a boltot emlegettem. – Semmit.

– Nem, nem… Azt mondtad, el kell menned a boltba. Talán valami dugót akarsz venni? – Dugót? – Tudod… Amivel eldugaszolod magad. Micsoda? – Nem értem. – Tampont. Elpirulok. Szinte az egész testem pirulni kezd. – Nem… – Mi van? Megjött? – Jaj, Hardin… Ne beszéljünk erről… – Mi a baj? Zavarban vagy, ha a menstruációdról kell beszélned velem? – Hardin megnyomja a szó minden egyes szótagját, és kajánul vigyorog. – Nem vagyok zavarban, csak ez olyan… illetlen – mentegetőzöm, és kínomban még vörösebb leszek. Elmosolyodik. – Éppen elég illetlen dolgot csináltunk már, Theresa. – Ne hívj Theresának, és ne beszélj erről! – A tenyerembe temetem az arcomat. – Már vérzel? – érdeklődik, és a keze kúszni kezd lefelé a hasamon. – Nem… – hazudom. Eddig sikerült megúsznom ezt a kínos helyzetet, mert mindig pont akkor jött meg, amikor éppen haragban voltunk. Most viszont állandó kapcsolatunk van, és tudtam, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. De akkor is… – Akkor nem baj, ha… – Be akar nyúlni a bugyimba. – Hardin! – kiáltok fel, és ellököm a kezét. Felnevet. – Miért nem vallod be? Mondd, hogy „Hardin, megjött a menzim”. – Nem fogom ezt mondani! – Érzem, hogy az arcom lángol. – Ugyan már, mit vagy úgy oda? Ez csak egy kis vér. – Undorító vagy. – Véresen komolyan gondoltam. – Megint vigyorog, és láthatóan büszke a nevetséges szójátékára. – Undok vagy. – Legyél már egy kicsit lazább… Mindennek megvan a maga folyása… – Hardin megint röhögni kezd. – Jézusom… Rendben. Ha kimondom, abbahagyod ezeket a menstruációs vicceket? – Néha vicces kedvem támad, nem tehetek róla. Nekem is vannak ciklusaim. A jókedve ragadós, és én is elnevetem magam. Jó így együtt viccelődni az ágyban, és már a téma sem idegesít. – Hardin, megjött a menzeszem. Akkor kezdődött, mielőtt visszaértél a reptérről. Na, most boldog vagy? – Miért zavar ennyire?

– Nem zavar… Csak nem hiszem, hogy egy nőnek erről be kell számolnia. – Nem nagy ügy. Nem rettenek vissza egy kis vértől – jelenti ki kaján vigyorral, és hozzám nyomja az ágyékát. Összeráncolom az orromat. – Közönséges vagy. – Mondtak már rám rosszabbat is – vonja meg a vállát mosolyogva. – Ma jó kedved van – állapítom meg. – Talán neked is jobb lenne a kedved, ha nem menstruálnál. Felkapom a párnámat, és az arcomra szorítom. – Nem beszélhetnénk valami másról? – kérlelem. – Jól van, nem idegesítelek tovább. Nem akarom, hogy véres bosszút állj rajtam. – Úgy látszik, Hardin nem tud leállni a humorbombákkal. A párnával a fejére ütök, és felkelek az ágyból. Hallom a nevetését, miközben kihúz egy fiókot, bizonyára azért, hogy kivegyen belőle egy nadrágot. Korán van, még csak hét óra, de teljesen éber lettem. Felteszek egy kávét, és müzlit öntök egy tálba. El sem hiszem, hogy vége van a karácsonynak… Még néhány nap, és az év is véget ér. – Mit szoktál szilveszterkor csinálni? – érdeklődöm, amikor felbukkan egy fehér pamutmelegítőben, és az asztalhoz ül. – Általában elmegyek valahová. – Hová? – Egy házibuliba vagy klubba. Vagy mindkettőbe. Tavaly mindkettőt végigcsináltam. – Értem… – Átnyújtok neki egy tál müzlit. – Mit szeretnél csinálni? – Nem tudom. Azt hiszem, nekem is lenne kedvem elmenni valahová – jelentem ki végül. Hardin felvonja a szemöldökét. – Tényleg? – Igen… Neked nem? – Engem nem érdekel, mivel ütjük agyon az időt, de ha neked szórakozni van kedved, akkor azt fogjuk csinálni. – Hardin kanalazni kezdi a müzlit. – Rendben… – Igazából fogalmam sincs, hová menjünk. Magamnak is készítek egy tál müzlit. – Megkérdezed az apádat, hogy beugorhatunk-e ma hozzájuk? – kérdezem, és mellételepszem. – Nem tudom… – Vagy jöjjenek ők ide? – vetem fel az ötletet. Hardin összehúzza a szemét. – Nem hiszem. – Miért nem? Itt kellemesebb lenne, nem? Egy pillanatra lehunyja a szemét. – Talán igen. Mindjárt felhívom őket. Gyorsan befejezem a reggelit, és felállok az asztaltól. – Hová mész? – kérdezi Hardin.

– Takarítani. – Mit akarsz kitakarítani? Az egész lakás ragyog. – Nem igaz. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, ha vendégeket várunk. – Kiöblítem a müzlis tálat, és a mosogatógépbe teszem. – Segíthetnél… Mivel te csinálod a legnagyobb rendetlenséget – teszem hozzá. – Nem… Te sokkal ügyesebben takarítasz nálam. – A müzlis dobozra mutat. Megcsóválom a fejemet, és odaadom neki. Igazából nincs kifogásom a takarítás ellen, és Hardinnak egészen más fogalmai vannak a tisztaságról meg a rendről, mint nekem. Ő egyszerűen mindent a szekrényekbe hajigál. – És ne feledd, hogy el kell mennünk a boltba, dugót venni neked – közli nevetve. – Ne hívd dugónak, légy szíves! – Hozzávágok egy konyharuhát, de csak azt érem el vele, hogy még harsányabban röhög.

Ötvenedik fejezet Tessa Miután a saját mércém szerint kitakarítottam a lakást, elmegyek a boltba tampont venni, és beszerzek még néhány dolgot, hátha Ken, Karen meg Landon átjön hozzánk. Hardin el akart kísérni, de tudtam, hogy egész idő alatt újabb tamponos poénokkal gyötörne, ezért rábeszéltem, hogy maradjon otthon. Amikor visszaérek, még mindig a heverőn üldögél. – Felhívtad már az apádat? – kiáltok oda neki a konyhából. – Nem… Rád vártam – válaszolja, aztán kijön a konyhába, és nagyot sóhajtva leül az egyik székre. – Most hívom. Bólintok, leülök vele szemben, és nézem, ahogy beüti az apja számát. – Szia… – szól bele a telefonba, majd kihangosítja, és leteszi az asztalra kettőnk közé. – Hardin? – Ken hangján meglepetés érződik. – Igen… Figyelj… Arra gondoltam, hogy átjöhetnétek hozzánk, vagy valami ilyesmi… – Hozzátok? Hardin rám néz, és látom, hogy fogytán a türelme. Megfogom a kezét, és bátorítóan megszorítom. – Igen… Te, Karen és Landon. Kioszthatjuk az ajándékokat, mert tegnap nem került rá sor… Anya már elment – teszi hozzá. – Biztos vagy benne? – óvatoskodik Ken. – Szerinted miért hívtalak meg? – csattan fel Hardin, mire megint megszorítom a kezét. – Illetve… Persze – helyesbít. Egy mosollyal jutalmazom meg a viselkedését. – Rendben. Beszélek Karennel, de szerintem örülni fog. Mikor lenne jó nektek? – Hardin rám néz. „Kettőkor”, súgom neki, mire ezt az időpontot mondja az apjának. – Oké. Akkor, viszlát, kettőkor. – Tessa majd elküldi Landonnek a címet – mondja Hardin, és befejezi a hívást. – Nem is volt olyan szörnyű, ugye? Elhúzza a száját. – Túléltem. – Mit vegyek fel? Hardin a farmeremre meg az egyetemi pólómra mutat. – Ezt. – Szó sem lehet róla. Ez a mi karácsonyunk. – A karácsony tegnap volt, úgyhogy nyugodtan maradhatsz farmerben. – Elmosolyodik, és az ajakpiercingjével babrál. – Nem leszek farmerben – rázom meg a fejem nevetve, és bemegyek a hálószobába, hogy eldöntsem, mit vegyek fel. Éppen a fehér ruhát tartom magam elé, amikor Hardin belép a szobába. – A helyedben most nem vennék fel fehéret – jegyzi meg somolyogva. – Az ég szerelmére, hagyd már abba! – förmedek rá. – Édes vagy, amikor zavarba jössz.

Kiveszem a szekrényből a barna szövetruhámat, ami sok emléket ébreszt bennem. Ez volt rajtam az első bulin, ahová Steph-fel mentem. Hiányzik Steph, minden haragom ellenére… Úgy érzem, hogy elárult, de igaza volt, amikor a szememre vetette, hogy neki nem bocsátottam meg, Hardinnak viszont igen. – Min töröd a fejed? – érdeklődik Hardin. – Semmin… Csak eszembe jutott Steph. – Mi van vele? – Nem tudom… Hiányzik, azt hiszem. Neked nem hiányoznak a barátaid? – kérdezem. A levél óta egyiket sem említette. – Nem – mondja, és megvonja a vállát. – Inkább veled vagyok. Nagyon örülök, hogy ilyen őszinte, de azért tovább tapogatózom. – Azért velük is lehetnél néha. – Lehet. Nem tudom. Nekem mindegy. Te találkoznál velük… tudod… azok után? – Hardin a padlóra szegezi a tekintetét. – Nem tudom… De szívesen megpróbálnám… Aztán majd kiderülne, hogy megy. De Mollyra nem vagyok kíváncsi – jelentem ki határozottan. Kaján mosollyal rám néz. – Miért? Azt hittem, jó barátnők vagytok. – Ne is beszéljünk róla! Szerinted ők mit fognak csinálni szilveszterkor? – kérdezem. Fogalmam sincs, hogyan érezném magam a társaságukban, de rossz, hogy most nincsenek barátaim. Igaz, akkor sem voltak a barátaim, emlékeztetem magam. – Valószínűleg buliznak. Logan odavan a szilveszterért… Tényleg velük akarsz lenni? Elmosolyodom. – Igen… Aztán ha rosszul sül el a dolog, akkor jövőre itthon maradunk. Hardin tágra nyitja a szemét, amikor a következő évet emlegetem, de úgy teszek, mintha nem venném észre. Szeretném, ha ez a mai pótkarácsonyunk békés lenne. Most csak a mára koncentrálok. – Készítenem kell valami ennivalót. Három órát kellett volna mondanom, mert már dél van, és még el sem készültem. – A smink nélküli arcomra mutatok. – Menj, és készülődj! Majd én főzök… – szólal meg Hardin, aztán elvigyorodik. – De vigyázz, hogy csak azt edd meg, amit én teszek a tányérodra. – Azon viccelődsz, hogy megmérgezed az apádat? Remek… – Rosszallóan ingatom a fejem. Hardin vállat von, és kimegy a konyhába. Megmosom az arcomat, felteszek egy kevés sminket, lófarokba fogom a hajamat, és besütöm a végét. Mire végzek a szépítkezéssel meg az öltözködéssel, csodálatos fokhagymaillat árad a konyhából. Kimegyek Hardinhoz, és látom, hogy a pult tele van gyümölccsel meg különféle zöldségekkel, és az asztalt is megterítette. Le vagyok nyűgözve a teljesítményétől, bár én biztos kisebb felfordulást csináltam volna. Annyira örülök, hogy Hardin hajlandó volt meghívni az apját a lakásunkba, és az külön bónusz, hogy ilyen jó a kedve. Az órára nézek. Már csak harminc percünk maradt, úgyhogy nekilátok feltakarítani a rendetlenséget, amit Hardin csinált főzés közben, és megint tökéletes állapotba hozom a lakást.

Átkarolom a derekát, miközben a tűzhelynél áll. – Köszönöm, hogy megcsinálod az ebédet. Megvonja a vállát. – Semmiség. – Jól vagy? – kérdezem. Elengedem a derekát, és megfordítom, hogy láthassam az arcát. – Igen… Jól. – Nem izgulsz egy kicsit? – érdeklődöm, mert látom rajta, hogy ideges. – Nem… Illetve egy kicsit. Iszonyúan furcsa lesz itt lenni az apámmal. – Tudom. Nagyon büszke vagyok rád, hogy meghívtad. – A mellkasára szorítom az arcomat, mire megfogja a derekamat. – Tényleg? – Hát persze, bé… Hardin. – Mi volt ez? Mit akartál mondani? Elrejtem az arcomat. – Semmit. – Nem tudom, honnan támadt bennem ez a késztetés, hogy becéző szavakat használjak, de nagyon kínos. – Mondd ki! – unszol, és felemeli az államat, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Nem tudom, miért, de majdnem bébinek hívtalak… már megint. – Beleharapok az alsó ajkamba, mire Hardin elmosolyodik. – Akkor gyerünk, mondd ki! – erősködik. – Ki fogsz gúnyolni – húzódozom. – Nem foglak. Én mindig bébinek hívlak. – Igen… De más, amikor te csinálod. – Miért más? – Nem tudom… Valahogy szexibb, amikor te mondod… romantikusabb. Nem tudom… – Elpirulok. – Ma szörnyen szégyenlős vagy. – Hardin mosolyogva megcsókolja a homlokomat. – De tetszik. Na, gyerünk, mondd már ki, amit akartál. Szorosan átölelem. – Oké. – Oké, kicsoda? – Oké, bébi. – Furcsa az én számból hallani ezt a szót. – Még egyszer. Meglepetten felkiáltok, amikor megragadja a derekamat, a pultra ültet, és a lábam közé áll. – Oké, bébi! – ismétlem meg engedelmesen. Hardin arca felhevül. – Ez tényleg nagyon tetszik. Mert olyan… Mit is mondtál? Szexi és romantikus? – kérdezi mosolyogva. Hirtelen felbátorodom. – Tényleg, bébi? – nézek fel rá mosolyogva, aztán megint az ajkamba harapok.

– Igen… Hihetetlenül szexi. – Megcsókolja a nyakamat, és megborzongok, amikor a keze felkúszik a combomon. – Szerintem ez nem fog visszatartani – suttogja, és megcirógatja a fekete harisnyanadrágomat. – Lehet, hogy ez nem. De a… Tudod… Az már igen. Összerezzenek, mert kopognak. Hardin elmosolyodik, és rám kacsint. Elindul az ajtó felé, de a válla fölött visszaszól. – Ugyan már, bébi… Csak nem gondolod, hogy attól visszarettenek?

Ötvenegyedik fejezet Hardin Kinyitom az ajtót, és a pillantásom azonnal az apám arcára esik. A jobb oldalán egy sötétvörös véraláfutás éktelenkedik, és az alsó ajka középen felhasadt. Bólintva üdvözlöm őket, mert fogalmam sincs, mi az ördögöt mondjak. – Szép a lakásotok – állapítja meg Karen mosolyogva, és mindhárman az ajtóban álldogálnak. Úgy látszik, ők sem tudják, mit tegyenek. Tessa odaér hozzánk, és megmenti a helyzetet. – Gyertek be! Tedd a fa alá az ajándékokat! – utasítja Landont, akinek a keze tele van díszes szatyrokkal. – Azt is elhoztuk, amit tegnap ott hagytatok nálunk – magyarázza az apám. A levegőben érezhető a feszültség. Nem haragos, inkább kínos. Tess barátságosan elmosolyodik. – Nagyon szépen köszönjük. – Tess mindig ügyesen oldja a feszkót. Legalább egyikünk tudja, hogyan kell viselkedni. Landon a konyhába megy, Ken és Karen pedig követi. Megfogom Tessa kezét, mint egy mentőövet. Rohadtul ideges vagyok. – Milyen volt az út? – érdeklődik Tessa, hogy beindítsa a baráti csevejt. – Nem rossz. Én vezettem – válaszolja Landon. Amikor leülünk, és enni kezdünk, a beszélgetés már jobban megy, és mindenki érezhetően megnyugszik. A fogások között Tessa biztatóan megszorítja a kezemet az asztal alatt. – Remek volt az étel – bókol Karen, Tessára nézve. – Nem én főztem, hanem Hardin – hárítja el a dicséretet Tessa, és a combomra teszi a kezét. – Tényleg? Nagyon finom volt, Hardin. – Karen rám mosolyog. Nem bántam volna, ha Tessa bezsebeli a bókot az ételért, mert hánynom kell, ahogy mindenki engem bámul. Tessa megszorítja a combomat, így jelezve, hogy mondjak valamit. Karenre nézek. – Kösz – bólintok, mire Tessa megint megszorít. A francba, még mosolyognom is kell? Néhány másodpercnyi csend után Tessa feláll, és elveszi a tányérját az asztalról. Bemegy a konyhába, és én legszívesebben utána erednék. – Tényleg nagyon jó volt az étel, fiam. Le vagyok nyűgözve – töri meg a csendet az apám. – Semmi különös… – motyogom. Apám lesüti a szemét, mire hozzáteszem. – Tessa jobb szakács nálam, de kösz. Apámnak tetszik a válasz, és iszik egy kortyot a vizéből. Karen zavartan mosolyog, és rám emeli a szemét. Mindig megnyugtatónak találom a pillantását, nem tudom, miért. Elfordítom a fejemet. Hála az égnek, Tessa visszajön, mielőtt még Landon is megdicséri az ételt. – Kinyissuk az ajándékokat? – javasolja Landon. – Igen – vágja rá Karen és Tessa egyszerre. Tessa közelében maradok, miközben átmegyünk a nappaliba. Apám, Karen és Landon a heverőn

foglal helyet, én meg a fotelba ülök. Megfogom Tessa kezét, és gyengéden az ölembe vonom. Látom, hogy lopva a vendégekre néz, Karen pedig elfojtja a mosolyát. Tessa zavartnak tűnik, de nem áll fel az ölemből. Átkarolom a derekát. Landon feláll, és kiosztja az ajándékokat. Én csak Tessát figyelem, ahogy örvendezik. Imádom, hogy mindenért tud lelkesedni, és mindig megnyugtatja, biztatja az embereket. Még egy ilyen béna karácsonynak is így tud örülni. Landon átnyújt neki egy kis dobozt, amin az áll, hogy Kentől és Karentől. Feltépi a csomagolást. Egy kis kék doboz bukkan elő belőle, rajta ezüst betűkkel a felirat: Tiffani & Co. – Mi ez? – kérdezem. Nem sokat konyítok az ékszerekhez, de azt még én is tudom, hogy ez egy drága márka. – Egy karkötő. – Tessa meglengeti előttem a vékony ezüstláncot. A méregdrága fémen egy kis masni meg egy szív fityeg. A csillogó smukk mellett a tőlem kapott karkötője silánynak tűnik. – Hát persze… – morgom magam elé. Tessa figyelmeztető pillantást vet rám, aztán az apámékhoz fordul. – Gyönyörű… Nagyon szépen köszönöm – hálálkodik mosolyogva. – Már van neki… – akarom mondani, mert rohadtul idegesít, hogy lepipálták az ajándékomat. Értem én, hogy az apámnak a bőre alatt is pénz van, de nem vehettek volna neki valami mást? Bármit, csak ne karkötőt. Tessa könyörgő szemmel néz rám. Nem akarja, hogy még kínosabb legyen a helyzet. Megadóan felsóhajtok, és hátradőlök a fotelban. – Na és a tiéd? – kérdezi mosolyogva Tessa. Látom rajta, hogy fel akar vidítani. Hozzám hajol, és megcsókolja a homlokomat. A fotel karfáján lévő dobozra mutat, hogy nyissam ki. Egy újabb drága cucc kerül elő. – Egy óra. – Megmutatom neki, és igyekszem jó képet vágni hozzá. De még mindig bosszant a karkötő. Azt akartam, hogy az én karkötőmet hordja minden nap, és reméltem, hogy az lesz a kedvenc ajándéka.

Ötvenkettedik fejezet Hardin Karen arca felragyog, amikor meglátja az edényeket. – Már olyan régen meg akartam venni ezt a szettet! Tessa azt hiszi, nem vettem észre, hogy az én nevemet is ráírta a hóember formájú kártyára. Pedig láttam, csak nem volt kedvem áthúzni. – Olyan bénán érzem magam, hogy én csak egy ajándékutalványt adtam neked, tőled meg ilyen klassz ajándékot kaptam – sajnálkozik Landon, a jegyeket forgatva a kezében. Örülök, hogy ilyen fantáziátlan ajándékot talált ki. Sokkal jobb az én e-könyv olvasóm, amit Tessa a szülinapjára kapott tőlem. Ha valami pöpecebb cuccal rukkol elő, megint bosszankodhatnék. Tessa persze olyan örömmel veszi át a kártyát, mintha egy hasonmás kiadású Austen-regény lenne. Még mindig nem dolgoztam fel, hogy egy drága karkötőt kapott tőlük. Micsoda rongyrázás! Mi lesz, ha ezt akarja majd hordani az enyém helyett? – Köszönöm az ajándékokat. Nagyon eltaláltátok – jegyzi meg az apám, és felemeli a kulcstartót, amit Tessa tévedésből választott. Van egy kis bűntudatom a kidekorált arca miatt, ugyanakkor viccesnek találom a színeit. Szeretnék bocsánatot kérni a kitörésemért… Illetve nem szeretnék, inkább kell. Nem akarok visszafelé haladni, és nem is volt olyan rossz vele időzni. Karen és Tessa remekül kijönnek egymással, és úgy érzem, Tessának szüksége van egy pótanyára, miután miattam balhézott össze a saját anyjával. Szerintem jó, hogy kedvelik egymást, mert így legalább van még egy személy, aki nem ellenzi a kapcsolatunkat. – Hardin? – hallom Tessa hangját. Felnézek, és rájövök, hogy hozzám beszélt, csak nem figyeltem. – Van kedved Landonnel elmenni a meccsre? – kérdezi. – Mi? Nem! – vágom rá gyorsan. – Köszönöm, haver. – Landon megcsóválja a fejét. – Mármint nem hiszem, hogy Landon örülne neki – helyesbítek. Nem is olyan könnyű barátságosnak lenni, állapítom meg bosszúsan. Az egészet Tessa miatt csinálom… Illetve egy kicsit magamért is, mert a fülemben csengenek az anyám szavai. Mi hasznod származik abból, ha haragszol? Mit kapsz érte cserébe? Véres öklöt, meg egy magányos életet. – Ha te nem jössz, elmegyek Tessával – jelenti ki Landon. Miért akar bosszantani, amikor igyekszem kedves lenni hozzá? Tessa elmosolyodik. – Oké. Nem értek a hokihoz, de majd igyekszem. Gondolkodás nélkül átkarolom Tessa derekát, és magamhoz vonom. – Majd megyek én – ajánlkozom. Landon halványan elmosolyodik. Tessa arcát nem látom, de lefogadom, hogy ő is somolyog. – Nagyon szépen berendeztétek a lakást, Hardin – jegyzi meg az apám. – Bútorozva vettük ki, de azért kösz – válaszolom. Kevésbé kínos pofán verni, mint udvariaskodni vele, állapítom meg magamban.

Karen rám mosolyog. – Kedves volt tőletek, hogy meghívtatok. Milyen kár, hogy nem egy kiállhatatlan boszorkány. Úgy sokkal egyszerűbb lenne az életem. De sajnos nem sok ilyen kedves emberrel találkoztam eddig. – Nem olyan nagy ügy… A tegnapi után ez a legkevesebb. – Tudom, hogy a hangom bizonytalan és erőltetett, pedig igyekszem könnyednek tűnni. – Semmi baj… Néha megtörténnek a dolgok… – nyugtat meg Karen. – Nem igaz. Nem hiszem, hogy az erőszak hozzátartozik az ünnepi hagyományokhoz – tiltakozom. – Talán mostantól bevezethetnénk… Jövőre Tessa megüthet, ha akar – viccelődik Landon. A maga béna módján próbálja oldani a feszültséget. Haha. – Lehet, hogy meg is teszem. – Tessa nyelvet ölt Landonre, mire elmosolyodom. – Többé nem fog megtörténni – nézek az apámra. Apám elgondolkodó pillantást vet rám. – Részben az én hibám volt, fiam. Gondolhattam volna, hogy nem fog simán menni. De talán most, hogy kiadtad a haragodat, folytathatjuk a közeledést egymáshoz – mondja reménykedve. Tessa megfogja a kezemet, hogy megnyugtasson. – Ja… Jó – bólintok zavartan. – Igen… – Idegesen rágcsálni kezdem a számat. Landon a térdére csap, és feláll. – Most mennünk kell, de majd szólj, ha tényleg van kedved eljönni a meccsre. Még egyszer köszönjük a meghívást. Tessa mindhármukat megöleli, én meg a falnak támaszkodva nézem. Azt hiszem, ma elég kedves voltam, de szó sem lehet arról, hogy ölelkezni kezdjek velük. Persze Tessát mindig szívesen megölelem, de a mai szuperudvarias viselkedésem után többet érdemlek tőle, azt hiszem. Nem tudom levenni a szemem a bő ruha alatt kirajzolódó idomairól. Legszívesebben azonnal bevonszolnám a hálószobába. Emlékszem, amikor először megláttam ebben a rémes cuccban. Akkor rémesnek tartottam, most viszont imádom. Kilépett a kollégium ajtaján, és úgy nézett ki, mint aki bibliaórára készül. Rosszallóan ingatta a fejét, amikor kigúnyoltam az öltözékét, aztán beszállt az autómba. Fogalmam sem volt, hogy ennyire bele fogok zúgni. Még egyszer intek a távozó társaságnak, és hangosan kiengedem a levegőt. Észre sem vettem, hogy visszatartottam a lélegzetemet. Hokimeccs Landonnel? Te jó ég, mibe keveredtem? – Ez nagyon jó volt. Te is nagyon jó voltál – dicsér meg Tessa, miközben lerúgja magáról a magas sarkú cipőjét, és azonnal a falhoz állítja. Megvonom a vállam. – Tűrhető volt. – Annál sokkal jobb – erősködik Tessa, és rám villantja a mosolyát. – Lehet – állapítom meg erőltetett mogorvasággal, mire felkacag. – Nagyon szeretlek. Ugye tudod? – kérdezi, és körbejárja a nappalit, hogy összeszedje a poharakat meg a tányérokat. Mindig gúnyolom a rendrakó mániája miatt, de a lakás egy szemétdomb lenne, ha csak én laknék benne. – És tetszik az óra? – érdeklődik.

– Nem, mert rém ronda. Különben sem szoktam órát hordani. – Szerintem szép. – És mit szólsz a karkötőhöz? – tapogatózom. – Gyönyörű. – Aha… – Elfordítom a tekintetem. – És jó drága – teszem hozzá. – Igen… Kár, hogy ennyi pénzt költöttek rá, miközben nem is fogom hordani. Persze, majd időnként fel kell vennem, amikor találkozunk velük. – Miért nem fogod hordani? – Mert már van egy kedvenc karkötőm. – Megrázza a kezét, és meghimbálja a lógókat az ajándékomon. – Az enyém jobban tetszik? – Nem tudom elrejteni az ostoba vigyoromat. Tessa szemrehányó pillantással néz rám. – Hát persze, Hardin. Örömömben a karomba kapom. A meglepetéstől felkiált, én meg elnevetem magam. Nem is emlékszem, hogy mikor nevettem ilyen felszabadultan utoljára. Talán soha.

Ötvenharmadik fejezet Tessa Másnap reggel korán ébredek, gyorsan lezuhanyozok, egy törülközőt csavarok magam köré, aztán gyorsan főzök egy életelixírt. Kávé… Nézem, ahogy kifolyik a gépből, és tudatosul bennem, hogy egy kicsit félek Kimberly szeme elé kerülni. Nem tudom, mit fog szólni, ha megtudja, hogy megint összejöttünk Hardinnal. Kim nem ítélkező fajta, de én mit mondanék neki, ha hasonló megpróbáltatásokon ment volna át Christiannel? Nem ismer minden részletet, de tudja, hogy elég rossz dolgok történhettek, ha nem akarok beszámolni róluk. A gőzölgő bögrével a kezemben a nappali ablakához lépek. Nagy pelyhekben esik a hó. Jó lenne, ha elállna végre. Nem szeretek hóban vezetni, és a kiadóhoz vezető út nagy részét autópályán kell megtennem. – Jó reggelt! Hardin hangjára összerezzenek. – Jó reggelt! – Elmosolyodom, és iszom egy újabb kortyot. – Nem kéne még aludnod? – kérdezem. Hardin megtörli az álmos szemét. – Nem kéne már felöltözve lenned? – kérdez vissza. Elmosolyodom, és elmegyek mellette, hogy a hálószobában öltözködjek. Hardin letépi rólam a törülközőt, mire felkiáltok, és beszaladok a szobába. Hallom a trappolását mögöttem, de bezárom az ajtót. A jó ég tudja, mi történik, ha beengedem. A bőröm bizsereg a gondolattól, de erre most nincs időm. – Nagyon kedves. És egyáltalán nem gyerekes – hallom a hangját az ajtón át. – Sosem állítottam, hogy nem vagyok gyerekes. – Elmosolyodom, és belépek a gardróbba, ahol némi tanakodás után egy hosszú fekete szoknya meg egy piros blúz mellett döntök. Nem a legelőnyösebb szerelés, de ez lesz a szünet utáni első munkanapom, és havazik. Diszkréten kisminkelem magam a gardróbszoba nagy tükrénél, és már csak a hajamat kell beszárítani, és kész vagyok. Amikor kijövök a gardróbból, Hardint sehol sem találom. Gyorsan megszárítom és felkötöm a hajamat. – Hardin! – Felkapom a táskámat, és kiveszem a mobilomat, hogy felhívjam. Nem válaszol. Hová tűnt? Hevesebben dobogó szívvel körbejárom a lakást. Egy perc múlva nyílik a bejárati ajtó, és belép rajta. Csupa hó mindene. – Hol voltál? Ideges lettem. – Ideges? Miért? – kérdezi. – Nem is tudom… Attól féltem, hogy megsérültél, vagy valami ilyesmi. – Tudom, hogy nevetséges, amit mondok. – Csak letakarítottam a kocsidat, és beindítottam a motort, hogy meleg legyen, mire lemész. – Kibújik a dzsekijéből, leveszi az átázott bakancsát, és egy sáros tócsát hagy a kőpadlón. Most sikerült meglepnie. – Ki vagy te? – kérdezem nevetve. – Ne bosszants, különben visszamegyek, és kiszúrom a gumijaidat – fenyegetőzik.

Mosolyogva ingatom a fejem, mert nem veszem komolyan. – Köszönöm. Nagyon kedves tőled. – Esetleg… Elvihetlek? – A szemembe nézve várja a választ. Most már tényleg nem tudom, kivel állok szemben. Tegnap többnyire udvarias volt, most pedig befűti a kocsimat, és felajánlja, hogy elvisz munkába… És akkor még nem említettem, hogy nevetett tegnap este, és a szeme ragyogott, amikor rám nézett. Nagyon jól áll neki az őszinteség. – Vagy nem – teszi hozzá, amikor kések a válasszal. – Jó lenne – bólintok, mire visszaveszi a bakancsát. Amikor leérünk, és kiállunk a parkolóból, Hardin megjegyzi: – Még jó, hogy a kocsid egy halom ócskavas, különben valaki megfújta volna, amíg járó motorral állt odalent. – Nem ócskavas! – tiltakozom, és szemügyre veszem a repedést az utasülés ablakán. – Arra gondoltam, hogy jövő héten, amikor kezdődik a tanítás, együtt mehetnék be az egyetemre. Kábé egy időben vannak az óráink. Amikor meg dolgozom, a saját autómmal megyek, és akkor otthon találkozunk este. – Oké… – Hardin az utat nézi. – Mi van? – Kár, hogy nem mondtad el, milyen órákat vettél fel. – Miért? – Nem tudom… Mert ha nem Landonnel iratkozol fel, akkor én is csatlakozhattam volna, és nem Landon lenne az örökös tanulótársad. – Te már felvetted a franciát meg az amerikai irodalmat, és nem gondoltam volna, hogy érdekelnek a világ vallásai. – Nem is – durcáskodik. Látom, hogy ez a beszélgetés nem vezet sehová, ezért örülök, amikor meglátom a kiadó épületét, rajta a nagy V betűvel. A havazás enyhült, de Hardin a bejárati ajtó közelében áll meg, hogy ne kelljen a hidegben gyalogolnom. – Négykor eljövök érted – ígéri. Bólintok, és odahajolok hozzá egy búcsúcsókra. – Köszi, hogy elhoztál – súgom a szájába, és még egyszer megcsókolom. – Mmm… – motyogja, amikor elhúzódom. Kiszállok a kocsiból, és néhány méterre tőlünk felbukkan Trevor. Fekete öltönyén fehér hópelyhek csillognak. A gyomrom idegesen összerándul, amikor barátságosan rám mosolyog. – Szia! Rég… – Tess! – kiáltja Hardin. Becsukja a kocsi ajtaját, és odajön hozzám. Trevor Hardinra néz, aztán rám, és az ajkáról lefagy a mosoly. – Elfelejtettél valamit… – közli Hardin, és átnyújt egy tollat. Egy tollat? Felvonom a szemöldökömet. Hardin bólint, átöleli a derekamat, és a számra szorítja az ajkát. Ha nem egy parkolóban lennénk, és nem tudnám, hogy ezzel a béna húzással csak a territóriumát akarja kijelölni, akkor elolvadnék a heves támadástól. Amikor elhúzódom, kaján vigyor ül az arcán. Megborzongok, és megdörzsölöm a karomat. Melegebb kabátot kellett volna vennem.

– Örülök, hogy megint találkozunk. Trenton, ugye? – Hardin színlelt szívélyességgel néz Trevorra. Pedig nagyon is tudja a nevét. Istenem, milyen bunkó… – Ja, igen… Én is örülök – motyogja Trevor, és eltűnik az üvegajtó mögött. – Mi az ördög volt ez? – förmedek Hardinra. – Mi? – kérdezi ártatlan arccal. – Disznó vagy – sóhajtok fel. – Maradj távol tőle, Tess! Kérlek – parancsol rám Hardin, és megcsókolja a homlokomat, hogy elvegye a kemény szavai élét. Elhúzom a számat, megcsóválom a fejem, és betrappolok az épületbe, mint egy durcás gyerek. – Milyen volt a karácsony? – kérdezi Kimberly, amikor az asztala mellől felkapok egy fánkot meg egy kávét. Nem kéne még egy kávét innom, de Hardin ősmacsó viselkedése felbosszantott, és ezt csak kávéval lehet orvosolni. – Hát… Hol is kezdjem… Visszafogadtam Hardint, miután megtudtam, hogy szexvideót készített több lányról, és egynek totálisan tönkretette az életét. De én megbocsátottam neki. Az anyám felbukkant a lakásunkban, és jelenetet rendezett, úgyhogy most nem vagyunk beszélő viszonyban. Hardin anyja nálunk töltötte a karácsonyt, a kedvéért úgy kellett tennünk, mintha járnánk, és ez tényleg összehozott minket. Egész jól ment a dolog, de aztán az anyám közölte Hardin anyjával, hogy a fia egy fogadás miatt vette el a szüzességemet. Ja, és a karácsony? Hardin azzal emelte az ünnep fényét, hogy jól elpáholta az apját, aztán belebokszolt egy üvegszekrénybe. Tudod, egy szokásos uncsi családi karácsony… – Jó volt – bólintok, a rövidebb verzió mellett maradva. – És nálatok? – kérdezek vissza. Kimberly részletesen beszámol a fantasztikus karácsonyáról Christiannel meg Christian fiával. A kisfiú elsírta magát örömében, amikor meglátta az új biciklit, amit a télapó hozott neki. Kim azt is megosztja velem, hogy a kisfiú „Kim mamá”-nak hívta őt, és ennek örült, ugyanakkor kicsit kényelmetlenül érezte magát miatta. – Tudod, egy kicsit furcsa… – vallja be. – Fura érzés, hogy gondoskodnom kell valakiről, aki… Christiannel nem vagyunk házasok, még el sem jegyeztük egymást, ezért nem tudom, hogyan viselkedjek Smith-szel. – Szerintem Smith és Christian nagyon szerencsések, hogy az életük része vagy, akármi is a jelenlegi felállásotok – próbálom megnyugtatni. – Bölcsebb vagy a korodnál, Ms. Young. Kim elmosolyodik, én meg az órára nézek, és besietek az irodámba. Ebédidőben Kimberly nincs az asztalánál. Amikor a lift megáll a második emeleten, és Trevor lép be az ajtaján, legszívesebben felsikítanék. – Szia – szólok oda neki halk hangon. Nem tudom, miért tartom ilyen kínosnak a közelségét, hiszen nem jártam vele. Egyszer találkoztunk, és jól éreztem magam. Élvezzük a másik társaságát, ez minden. – Hogy telt a szünet? – érdeklődik, és kék szemében visszatükröződik a neon hideg fénye. Hányan fogják ezt ma még megkérdezni tőlem?

– Jól. És neked? – Remek volt. A belvárosi menhelyen nagy volt a forgalom, és több mint háromszáz embernek osztottunk ételt. – Trevor büszkén elmosolyodik. – Háromszáz ember? Ez hihetetlen. – Én is mosolygok. Trevor kedvessége máris enyhíti a közöttünk lévő feszültséget. – Nagyon jó volt. Jövőre remélhetőleg több adomány gyűlik össze, és ötszáz embernek tudunk ételt biztosítani. – Mindketten kilépünk a liftből. – Ebédelni mész? – kérdezi. – Igen. Átmegyek a Firehouse-ba, mert nincs nálam a kocsim – magyarázom, de nem akarok beszámolni neki a kapcsolatomról Hardinnal. – Eljöhetsz velem, ha akarsz. A Panerában ebédelek, de előtte elvihetlek a Firehouse-ba. Ne gyalogolj ebben a hóban – teszi hozzá udvariasan. – Tudod mit? A Panerát én is kedvelem, úgyhogy veled megyek. – Rámosolygok, és elindulunk a kocsija felé. A BMW fűtött ülései felmelegednek, mielőtt kihajtunk a parkolóból. Az étteremben többnyire csendben vagyunk, miközben megrendeljük az ebédet, és leülünk az egyik hátsó asztalhoz. – Azt tervezem, hogy Seattle-be költözöm – közli Trevor egy kis idő után, és a brokkolilevesbe mártogatja a sós kenyérkét. – Tényleg? Mikor? – kérdezem fennhangon, mert az étterem tele van ebédelőkkel, és nagy a hangzavar. – Márciusban. Christian felajánlott ott egy állást. Előléptetne, és a pénzügyi osztályt vezethetném. Komolyan fontolgatom, hogy elfogadom az ajánlatát. – Ez remek hír! Gratulálok, Trevor. Trevor egy szalvétával megtörli a szája sarkát. – Köszönöm. Nagyon szeretnék egy egész osztályt vezetni, és csábít a gondolat, hogy Seattle-ben élhetek. Az étkezés hátralévő részében Seattle-ről beszélgetünk. Milyen kár, hogy Hardin nem kedveli Seattle-t. Amikor visszaérünk a kiadóba, a havazásból havas eső lesz, és szapora léptekkel megyünk be az épületbe. Mire a lifthez érünk, már vacogok. Trevor felajánlja a zakóját, de gyorsan visszautasítom. – Tehát megint találkozgattok Hardinnal? – érdeklődik Trevor. Már vártam a kérdést. – Igen… Dolgozunk a kapcsolatunkon – válaszolom, és idegesen rágom a számat. – Értem… Tehát akkor boldog vagy? – Trevor rám néz. Visszanézek rá. – Igen. – Örülök neki. – Végigsimítja a fekete haját, és tudom, hogy hazudik. Hálás vagyok, hogy nem firtatja a dolgot, és nem hoz még jobban zavarba. Ez is azt bizonyítja, milyen rendes. Kilépünk a liftből, és észreveszem, hogy Kimberly furcsa arcot vág. Nem értem, miért néz így Trevorra, de aztán követem a pillantását, és meglátom Hardint, aki a falnak támaszkodva álldogál.

Ötvennegyedik fejezet Hardin – Mi van? Ez most komoly? – fakadok ki, és dühösen hadonászok a karommal. Tessa kinyitja a száját, de nem szólal meg, csak pislog ide-oda. Először arra az átkozott Trevorra néz, aztán rám. A pokolba, Tessa! Iszonyúan mérges vagyok, és elképzelem, hogyan verném szét ennek a nyálas féregnek az arcát. – Köszönöm, hogy velem ebédeltél, Tessa. Viszlát később – szólal meg Trevor, és elsétál, mint aki jól végezte dolgát. Kimberlyre nézek, aki rosszallóan csóválja a fejét, majd felkap az asztaláról egy dossziét, és magunkra hagy minket. Tessa dühös pillantással néz utána, én meg majdnem elnevetem magam. Tessa az irodája felé indul, és mentegetőzni kezd. – Csak együtt ebédeltünk, Hardin. Azzal ebédelek, akivel akarok, úgyhogy ne kezdd el a műsort – figyelmeztet. Amikor mindketten az irodában vagyunk, becsukom és bezárom az ajtót magunk mögött. – Tudod, mi a véleményem róla – förmedek rá, és nekitámaszkodom a falnak. – Halkabban, légy szíves. Ez a munkahelyem. – Csak gyakornok vagy – jegyzem meg. – Mi? – Tessa rám mered. – Nem vagy igazi alkalmazott, csak gyakornok – közlöm vele. – Már megint kezded? – Nem, csak megállapítottam egy tényt. – Az is tény, hogy egy seggfej vagyok. – Valóban? – sziszegi Tessa. Összeszorítom a számat, és komor pillantással méregetem a konok barátnőmet. – Mit keresel itt egyáltalán? – kérdezi, és leül az asztal mögé. – El akartalak vinni ebédelni, hogy ne kelljen ebben a hóban kutyagolnod – mondom szemrehányó hangon. – De úgy látom, szívesebben fogadod egy másik pasi segítségét. – Nem kell olyan nagy ügyet csinálni belőle. Elmentünk kajálni, aztán visszajöttünk. Vegyél vissza a féltékenységedből, Hardin. – Ez nem féltékenység. – Dehogynem. Féltékenység meg félelem. De ezt nem fogom beismerni, az tuti. – Barátok vagyunk, Hardin. Ne pattogj ezen, inkább gyere ide. – Nem… – makacskodom. – Kérlek… – Könyörgő szemmel néz rám, és nem tudok ellenállni neki. Odamegyek hozzá. Az asztalnak támaszkodik, és közelebb von magához. – Csak téged akarlak, Hardin. Szeretlek, és senki mással nem akarok lenni, csak veled. – Olyan megadón néz rám, hogy elfordítom a szemem. – Sajnálom, hogy nem kedveled, de nem szabhatod meg, kivel barátkozhatok. – Tessa rám mosolyog, én meg hiába próbálok erős maradni, érzem, hogy lassan elpárolog a haragom. A fenébe… Átkozottul jól csinálja. – Ki nem állhatom.

– Teljesen ártalmatlan. Tényleg. Egyébként márciusban Seattle-be költözik. Megáll bennem az ütő, de igyekszem higgadtnak tűnni. – Igen? – Hát ez remek! A tenyérbe mászó Trevor pont Seattle-ben fog rohadni. Ott, ahol Tessa akar lakni. Ahová semmi kedvem költözni, és nem is fogok soha ott élni. Vajon megfordult már a fejében, hogy Trevorral menjen? Nem hiszem… Vagy igen? Tényleg nem tudom, a rohadt életbe! – Igen, úgyhogy nem lesz a közelemben. Nyugodtan békén hagyhatod. – Tessa megszorítja a kezemet. Lenézek rá. – Oké, rendben. Nem nyúlok hozzá. – Meg vagyok zakkanva? Belementem, hogy nem nyuvasztom meg, pedig meg akarta csókolni Tessát! – Köszönöm. Nagyon szeretlek – duruzsolja Tessa, és kékesszürke szemével felnéz rám. – Még mindig haragszom, hogy megpróbált elcsábítani. És azért, mert nem hallgattál rám. – Tudom… De most ne beszéljünk erről! – Megnyalja a felső ajkát. – Mi lenne, ha ellazítanálak egy kicsit? – kérdezi, és megremeg a hangja. Micsoda? – Csak… Meg akarom mutatni neked, hogy szeretlek. – Elpirul, de bátran az övemhez nyúl, aztán lábujjhegyre áll, és megcsókol. Még mindig zavart és mérges vagyok, ugyanakkor totál beindultam. Tessa megnyalja az alsó ajkamat. Felnyögök, és az asztalra emelem. Remegő kézzel matat az övemen, és sikerül kicsatolnia. Felemelem a nevetségesen hosszú szoknyáját, és örülök, hogy nincs rajta harisnyanadrág. – Akarlak, bébi – súgja a nyakamba, és a lábával átkulcsolja a derekamat. Iszonyúan beindító hallani ezeket a szavakat a csodás szájából, és tetszik, hogy átvette az irányítást, és már le is tolja a nadrágomat. Közben eszembe jut, hogy éppen menstruál. – Nem zavar, hogy… – Gyorsan elhallgatok, mielőtt meggondolja magát. – Miért zavarna? Tessa megint elpirul, és a kezébe veszi a cerkámat. Felszisszenek, amikor húzogatni kezdi. Lassan, őrjítően lassan. – Ne kínozz! – szólok rá zihálva, mire felgyorsítja a mozdulatait, és közben megszívja a nyakamat. Ha így akar megnyugtatni, akkor nem bánom, ha minden nap felbosszant. Csak ne legyen a képben egy másik férfi. A hajánál fogva hátrahajtom a fejét. – Meg akarlak dugni. Megrázza a fejét, és szégyenlős mosoly jelenik meg az arcán. – De igen! – erősködöm. – Nem lehet – súgja, és az ajtó felé pillant. – Már máskor is csináltuk. – De most… Tudod… – Az nem olyan vészes. – Megvonom a vállam. Tényleg nem zavar egy kis vér, nem tudom, egyesek miért csinálnak olyan nagy ügyet belőle.

– És ez… normális? – Igen, normális – nyugtatom meg, mire kitágulnak a pupillái. Hiába pironkodik, látom rajta, hogy ő is nagyon kívánja. Még mindig húzogatja a farkamat. Szétnyitom a lábát, kihúzom belőle a tampont, és a szemetesbe dobom. Aztán eltolom a kezét, és felveszek egy óvszert. Tessa feláll, megfordul, felhúzza a szoknyáját, és az íróasztalra hajol. A francba… Ez a lehető legdögösebb látvány, a zavaró körülmények ellenére.

Ötvenötödik fejezet Tessa Hardin a derekamig felhúzza a szoknyámat, sőt még vissza is hajtja. Egyre jobban izgulok. – Lazítsd el magad, Tess. Ne aggodalmaskodj… Most is olyan lesz, mint máskor – ígéri. Mégis zavarban vagyok egy kicsit, amikor belém hatol. De az érzés tényleg ugyanaz. Sőt, még jobb. Izgatóbb. Begerjeszt, hogy olyasmit teszünk, amit nem illik, és megszegünk egy tabut. Hardin végigsimítja a hátamat, tovább fokozva a vágyamat. A hangulata szerencsére teljesen megváltozott. Amilyen dühös arcot vágott, amikor kiszálltunk a liftből… Azt hittem, sokkal nagyobb jelenetet fog rendezni. – Minden oké? – leheli a nyakamba a kérdést. Bólintok, és válaszképpen halkan felnyögök. Egyik kezével megragadja a csípőmet, a másikkal a hajamat. Moccanni sem tudok. – Olyan jó vagy… Olyan jó érzés benned lenni, bébi – zihálja rekedt hangon, aztán lassan mozogni kezd bennem. Elengedi a hajamat, és megmarkolja a mellemet. Lehúzza rólam a blúzt, és teljesen lecsupaszít felül. Megkeresi a mellbimbómat, gyengéden meghúzkodja, majd morzsolgatni kezdi. Felkiáltok, és megfeszítem a hátam, míg ő a mellemet markolássza. – Jézusom… – tör ki belőlem a kiáltás, de gyorsan összeszorítom a számat. Tudom, hogy az irodámban vagyunk, de ez most egyáltalán nem zavar. Csak Hardinra tudok gondolni, és az élvezetre, amit tőle kapok. Nem érdekel semmi más, még az sem, hogy olyasmit csinálunk, amit nem illik. – Jó, ugye, bébi? Mondtam, hogy ugyanolyan lesz… Nem rosszabb, sőt. – Hardin is felnyög, és átkarolja a derekamat. Majdnem leesem az asztalról, amikor megfordít, és a hátamra fektet. – Én is szeretlek, ugye tudod? – lihegi a fülembe. Bólintok, de tudom, hogy ezzel nem elégszik meg. – Mondd ki! – erősködik. – Tudom, hogy szeretsz – nyugtatom meg. A testem megfeszül. Hardin felegyenesedik, és dörzsölni kezdi a csiklómat. Felemelem a fejemet, mert látni szeretném, ahogy az ujjaival csodákat művel rajtam. De hátrahanyatlok, mert nem tudom tartani magam, annyira letaglóz a gyönyörűség. – Gyerünk, bébi! Élvezz el! – Hardin felgyorsítja a csípőmozdulatait, és egyre hevesebben döfi magát belém. Közben felemeli az egyik lábamat. Aztán hátrahajtja a fejét, és fennakadnak a szemei. Én is nagyon közel vagyok a beteljesüléshez… Olyan erővel tör rám a kéj, hogy csillagokat látok magam előtt, és kétségbeesetten kapaszkodom a tetovált karjába. Összeszorítom a számat, nehogy a nevét kiáltozzam, miközben elmegyek. Hardin nem ilyen visszafogott: lehajol, a nyakamba temeti az arcát, és a nevemet kiáltja, majd gyorsan beleharap a vállamba, hogy elfojtsa a hangját. Kihúzódik belőlem, megcsókolja a fülemet. Felállok, és megigazítom a ruháimat. El kell mennem a mosdóba. Te jó ég, ez nagyon fura volt… Nagyon élveztem, de akkor is… – Készen állsz? – kérdezi Hardin. – Mire? – csodálkozom, és még mindig kapkodva veszem a levegőt.

– Arra, hogy haza gyere. – Nem mehetek, még csak két óra. – A falon lógó órára mutatok. – Majd kifelé menet felhívod Vance irodáját. Gyere haza velem! – parancsol rám, és felkapja a táskámat az íróasztalról. – Gondolom, szükséged lesz egy dugóra, mielőtt indulunk. – Kivesz egy tampont a táskámból, és megveregeti vele az orromat. Meglegyintem a karját. – Ne nevezd dugónak! – méltatlankodom, és visszateszem a táskámba. Hardin felnevet. Három nappal később az előcsarnokban várom, hogy Hardin értem jöjjön. Kinézek a nagy üvegajtón, és örülök, hogy egy ideje nem esik a hó. Már csak némi fekete latyak emlékeztet az utóbbi napok havazására. Amióta Trevor miatt veszekedtünk, Hardin ragaszkodik ahhoz, hogy ő fuvarozzon munkába jövet és menet. Ez bosszant. Viszont még mindig csodálkozom, hogy sikerült lecsillapítanom. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha megtámadja Trevort a munkahelyemen. Kimberly kénytelen lett volna hívni a biztonságiakat, és talán le is tartóztatják Hardint. Fél ötkor itt kellett volna lennie, és már negyed hat van. Majdnem mindenki hazament, és legalább tízen felajánlották, hogy hazavisznek, többek között Trevor is, igaz, hogy csak több méter távolságból. Nem akarom, hogy ilyen feszültség legyen közöttünk, és még mindig szeretném, ha barátok lehetnénk, Hardin „parancsa” ellenére. Végre felbukkan a parkolóban Hardin kocsija, és kilépek a fagyos szélbe. Ma melegebb van, mint tegnap meg tegnapelőtt, de azért még mindig nem az a banánérlelő. – Bocs a késésért. Elaludtam – mentegetőzik, amikor beszállok a fűtött kocsiba. – Semmi baj – nyugtatom meg, és kinézek az ablakon. Kicsit ideges vagyok, mert szilveszter napja van, és nem akarom tovább stresszelni magam egy veszekedéssel. Még nem döntöttük el, mit fogunk csinálni, és ez megőrjít. Szeretném tudni a részleteket, és megtervezni az egész estét. Kaptam néhány üzenetet Steph-től, de még nem tudom, hogy válaszoljak-e neki. Egyrészt jó lenne találkozni vele, és megmutatni neki meg a többieknek, hogy nem tudtak összetörni, és erősebb vagyok, mint gondolták. Persze jól megaláztak, ezt nem tagadhatom. Másrészt kicsit kínos lenne megint látni Hardin barátait. Tuti hülyének néznek, hogy megint vele vagyok. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek velük, és félek, hogy megint minden más lesz Hardinnal, ha elhagyjuk azt a védett burkot, amiben az utóbbi időben élünk. Mi lesz, ha egész idő alatt nem foglalkozik majd velem, vagy ha Molly is ott lesz. A gondolattól felforr a vérem. – Hová akarsz menni? – kérdezi Hardin. Korábban említettem neki, hogy kell vennem egy ruhát ma estére. – A bevásárlóközpont jó lesz. El kell döntenünk, hová megyünk, hogy tudjam, mit vegyek. – Tényleg van kedved a többiekkel lenni, vagy maradjunk otthon? Én inkább az utóbbit választanám. – Nem akarok a négy fal között lenni. Minden este azt csináljuk. – Elmosolyodom. Imádom

Hardinnal tölteni az estéket, de tudom, hogy régebben sokat járt szórakozni, és félek, hogy ha így folytatjuk, akkor hamar rám un. A bevásárlóközponthoz érünk, és Hardin kitesz a Macy’s bejáratánál. Besietek az ajtón. Mire utánam jön, már három ruha van a kezemben. – Mi ez? – Hardin elfintorodik az egyik kanárisárga ruha láttán. – Borzalmas színe van – jegyzi meg undorodva. – Neked minden szín borzalmas, kivéve a feketét, természetesen. Megvonja a vállát, és megtapogatja az aranyszínű ruhát. – Ez tetszik – jelenti ki. – Tényleg? Mert pont ebben nem voltam biztos. Nem akarok feltűnő lenni. Hardin felvonja a szemöldökét. – Sárgában nem lennél feltűnő? Igaza van. Visszaakasztom a sárga ruhát, és magam elé emelek egy fehér pánt nélkülit. – És ez? – Fel kéne próbálnod őket – javasolja pimasz mosollyal. – Perverz vagy – állapítom meg viccesen. – Mint mindig. – Kaján mosollyal az arcán követ a próbafülkébe. – Te nem jöhetsz be – állítom meg, és becsukom a fülke ajtaját, csak annyi helyet hagyva, hogy kidughassam a fejemet. Durcás arcot vág, és leül a próbafülkék előtt lévő fekete bőrkanapéra. – Mindegyiket akarom látni – kiált oda, amikor eltűnök a szeme elől. – Ne hangoskodj! Hallom a kuncogását, és legszívesebben kinyitnám az ajtót, hogy lássam a mosolyát, de lebeszélem magam róla. Felveszem a pánt nélküli fehéret, és sokáig küszködök a cipzárral. Nagyon szoros. Túl szoros, és túl rövid. Végre sikerül felhúznom a cipzárt, és megpróbálom lehúzkodni a ruha alját, mielőtt kinyitom a fülke ajtaját. – Hardin… – szólítom meg halkan. – Te jóságos ég! – Hangosan felkiált, amikor felbukkan a sarkon, és meglát az alig-ruhában. – Nagyon rövid – közlöm vele, és elpirulok. – Ezt nem veheted meg – jelenti ki, miközben a szemét legelteti rajtam. – Ha akarom, megveszem – tiltakozom, mert emlékeztetni akarom, hogy nem parancsolgathat nekem. Hardin ingerült pillantást vet rám. – Tudom… Csak azt akartam mondani, hogy ez túlságosan merész a te ízlésedhez. – Én is erre gondoltam – bólintok, és még egyszer megnézem magam a tükörben. Hardin elmosolyodik, és látom, hogy a fenekemet méregeti. – De hihetetlenül szexi… – Felveszem a másikat. – Visszamegyek a fülkébe. Az aranyszínű ruhának selymes az érintése, pedig tele van apró aranyló lemezkékkel. A combom közepéig ér, és háromnegyedes ujja van. Sokkal inkább hozzám való, csak egy kicsit merészebb

a szokásos ruháimnál. Az ujja miatt konzervatívnak tűnik, de az anyaga meg a hossza mégis vagánnyá teszi. – Tess… – hallom Hardin türelmetlen hangját az ajtó előtt. Kinyitom az ajtót, és a tekintete láttán repesni kezd a szívem. – Te jóságos ég… – nyögi ki nagy nehezen, és nyel egyet. – Tetszik? – kérdezem, és az alsó ajkamba harapok. Magabiztosnak érzem magam ebben a ruhában, főleg miután Hardin elvörösödik, és toporogni kezd. – Nagyon. Most úgy viselkedünk, mint egy normális pár. Ruhákat próbálok, és megmutatom neki őket. Furcsa, de megnyugtató ez a helyzet. Néhány napja még halálra voltam rémülve, amikor megtudta, hogy Trevorral vacsoráztam Seattle-ben. – Akkor ezt megveszem. Találok még egy platformos cipőt, aztán elindulunk a kassza felé. Hardin erősködik, hogy ő akar fizetni, de ezt a csatát most én nyerem meg. – Igazad van, tényleg nekem kéne venned valamit… Mivel karácsonyra nem kaptam ajándékot – viccelődik kifelé menet. Meg akarom ütni a karját, de Hardin még időben elkapja a csuklómat. Megcsókolja a tenyeremet, aztán kézen fogva vezet a kocsihoz. Nem a mi stílusunk kéz a kézben vonulni a nyilvánosság előtt… Mihelyt átvillan az agyamon a gondolat, Hardin is észreveszi, hogy mit csinálunk, és hirtelen elengedi a kezemet. Csak lépésről lépésre haladhatunk, gondolom. Visszaérünk a lakásba, és huszadszor is kijelentem, hogy nem gond, ha a barátaival töltjük a szilvesztert. Ám ekkor elfog az idegesség, és megpróbálom elképzelni, hogyan végződik majd az este. De nem rejtőzködhetünk el a világ elől. Akkor fogom igazából megtudni, mit érez irántam, illetve a kapcsolatunk iránt, ha látom, hogyan viselkedik a régi barátai előtt. Zuhanyozás közben háromszor is leborotválom a lábamat, és olyan sokáig időzöm, hogy elfogy a meleg víz. – Nate mit mondott az estéről? – kérdezem Hardint, amikor kilépek a kabinból. Nem is tudom, milyen válaszra számítok. – Azt írta, hogy találkozzunk a házban… a régi diákházamban. Kilenckor. Úgy tűnik, nagy bulit rendeznek. Az órára nézek. Te jó ég, már hét óra! – Rendben. Kész leszek. Kisminkelem magam, és beszárítom a hajamat. Szoros csigákba rendezem, és hátratűzöm a frufrumat, mint mindig. Szerintem így jól nézek ki… Unalmas. Unalmas. Mindig ugyanúgy. A nagy visszatérés alkalmával sokkal jobban kell kinéznem, mint máskor. Így fogom megmutatni, hogy nem győztek le. Ha Molly is ott lesz, tuti, hogy az öltözködésével fel fogja hívni magára a figyelmet. Hardinét is… Akármennyire is gyűlölöm, be kell ismernem, hogy nagyon szép. Molly rózsaszín haját látom magam előtt, amikor felkapom a fekete szemceruzát, és egy vastag vonalat húzok a felső szemhéjamra. Hála az égnek, most az egyszer sikerül

egyenesre csinálnom. A szemem alját is kihúzom, aztán egy kis pirosítót teszek az arcomra. Kiveszem a hajamból a hullámcsatot, és a szemetesbe hajítom. Aztán gyorsan kiveszem belőle. Oké, még nem állok készen arra, hogy teljesen megszabaduljak tőle, de ma este kihagyom. Lehajtom a fejem, és az ujjammal szétszedem a szoros loknikat. A tükörképem láttán megdöbbenek. Ez a nő úgy néz ki, mintha egy night clubban lenne. Vad és szexi. Utoljára akkor voltam így kisminkelve, amikor Steph „átalakított”, és Hardin kicsúfolt. De most még jobban nézek ki. – Fél kilenc van, Tess! – hangzik fel Hardin figyelmeztető kiáltása a nappaliból. Még egyszer megnézem magam a tükörben, aztán nagy levegőt veszek, és besietek a hálószobába, hogy felöltözzek, mielőtt Hardin meglát. Mi van, ha nem tetszem neki? Legutóbb nem nagyon nyűgöztem le az új, feljavított külsőmmel. Elhessegetem a negatív gondolatokat, belebújok a ruhába, felhúzom a cipzárt, és felveszem az ijesztően magas cipőt. Talán harisnyanadrágot is kéne húznom? Nem. Ideje lecsillapodnom, és nem aggodalmaskodni annyit. – Tessa, most már tényleg… – Hardin benyit a szobába, és a torkára forr a szó. – Szerinted… – Igen… Nagyon… – hördül fel, a szavamba vágva. – Nem túl sok ez a smink? – Nem… Nagyon szép… Mármint dögös – hebegi. Majdnem elnevetem magam, mert általában nem jellemző rá, hogy így eláll a szava. – Menjünk… Ha most nem indulunk, sosem fogjuk kitenni a lábunkat a lakásból – motyogja. A reakciója felturbózza az önbizalmamat. Nem tehetek róla. Ő persze most is tökéletesen néz ki egy egyszerű fekete pólóban meg egy szűk fekete farmerban. A kedvenc fekete Converse cipője egészíti ki a megjelenését, ami annyira… Annyira „Hardin”.

Ötvenhatodik fejezet Tessa A Fray egyik számát hallgatjuk, ami a megbocsátásról szól, miközben megállunk a diákszövetség háza előtt. Az út alatt mindketten idegesek vagyunk, és hallgatunk. Emlékek rohannak meg, többnyire rossz emlékek, de igyekszem elnyomni őket. Hardinnal most kapcsolatban vagyunk, egy igazi kapcsolatban, úgyhogy másképpen fog viselkedni velem, nem úgy, mint régen. Vagy tévedek? Hardin a közelemben marad, miközben végigmegyünk a zsúfolt házon, és a dohányfüstös nappaliba érünk. Azonnal piros poharakat nyomnak a kezünkbe, de Hardin gyorsan megszabadul a sajátjától, aztán elveszi az enyémet. Megpróbálom visszaszerezni, mire komor pillantást vet rám. – Szerintem ma este nem kéne innunk – jelenti ki. – Szerintem neked nem kéne innod ma este. – Rendben. De csak egyet – adja be végül a derekát, és visszaadja a poharat. – Scott! – kiáltja egy ismerős hang. Nate bukkan fel a konyhában, és barátságos mosollyal vállon veregeti Hardint. Már el is felejtettem, hogy milyen aranyos. Megpróbálom elképzelni, hogy nézne ki tetoválások és piercingek nélkül, de nem sikerül. – Nahát, Tessa! Nagyon… másképp nézel ki – nyögi ki végül. Hardin megcsóválja a fejét, és kikapja a kezemből a poharat, hogy igyon egy kortyot. Vissza akarom venni tőle, de nem szeretnék veszekedni. Egy ital nem árthat. Hardin farzsebébe csúsztatom a telefonomat, hogy könnyebben tudjam fogni a poharat. – Nahát… Nocsak… Nézzétek, ki van itt – mondja egy női hang, és egy rózsaszín hajkorona bukkan elő egy nagydarab fiú mögül. – Remek. – Hardin felnyög, amikor meglátja Mollyt, a ringyót, közeledni felénk. – Rég láttalak, Hardin – közli komor vigyorral az arcán. – Igen. – Hardin iszik még egy kortyot. Molly most rám néz. – Nahát, Tessa, te is itt vagy? Nem is vettelek észre – teszi hozzá gúnyolódva. Nem foglalkozom vele. Nate a kezembe nyom egy poharat. – Hiányoztam? – Molly csábos pillantást vet Hardinra. Most a szokásosnál több ruha fedi a testét, de még így is elég csupasz. Fekete pólója elöl el van szakadva, de gondolom, ez szándékos. Hihetetlenül rövid piros sortot visel, és az is szakadt, még többet megvillantva a bőréből. – Nem nagyon – válaszolja Hardin, rá se nézve. Az ajkamhoz emelem a poharat, hogy elrejtsem a kaján vigyoromat. – De én tudom, hogy igen – erősködik az ellenszenves ribanc. – Szállj le rólam – szól rá Hardin. Molly megcsóválja a fejét, mintha ez csak egy játék lenne. – Valaki nagyon morci… – Gyere, Tessa! – Hardin megragadja a kezemet, és elvonszol. Bemegyünk a konyhába, magunk mögött hagyva a bosszús Mollyt meg a nevető Nate-et. – Tessa! – kiált fel Steph, és felugrik az egyik heverőről. – Te jó ég, végre látlak! És milyen szexi

vagy! Azt a… Ezt még én is felvenném – teszi hozzá kacsintva. – Köszönöm. – Elmosolyodom. Kicsit kínos Steph-et látni, de nem olyan rossz, mint Mollyt. Tényleg hiányzott a volt szobatársam. Remélem, a mai este simán zajlik, és talán vissza tudjuk állítani a régi barátságot. Steph megölel. – Örülök, hogy eljöttél. – Beszélek Logannel… Maradj itt – parancsol rám Hardin, majd elsétál. Steph vidám arccal néz utána. – Goromba, mint mindig. – Hangosan felnevet, túlharsogva a zenét meg a bulizók zaját. – Igen… Van, ami sosem változik. – Elmosolyodom, és lenyelem a poharamban lévő édes ital maradékát. Nem szívesen gondolok rá, de a cseresznye íze Zed csókjára emlékeztet. A szája hideg volt, és a nyelve édes. Most úgy tűnik, mintha egy másik Tessa csókolta volna meg, egy másik világban. Steph mintha kitalálná a gondolataimat, mert megveregeti a vállamat. – Ott van Zed. Találkoztál vele… azóta? – Zebramintás körmével a fekete hajú fiúra mutat. – Nem. Senkivel sem találkoztam… kivéve Hardint. – Zed nagyon hülyén érezte magát utána. Majdnem megsajnáltam. – Nem beszélhetnénk valami másról? – kérlelem. Zed a szemembe néz, de elfordítom a tekintetem. – Ja persze… Ne haragudj! Kérsz még egy italt? – kérdezi. Elmosolyodom, hogy oldjam a feszültséget. – Igen, persze. – Körülnézek a konyhában, ahol Zed nemrég álldogált, de most nem látom sehol. Idegesen rágom a számat, és Steph-re nézek, aki a poharába mered. Egyikünk sem tudja, mit mondjon. – Keressük meg Tristant – javasolja végül. – Hardin… – Hardin azt kérte, hogy maradjak itt. Illetve nem kérte, hanem parancsolta, és ez bosszantó. Hátrahajtom a fejem, és kiiszom a poharat. Az arcom már ég az alkoholtól, de kicsit nyugodtabb vagyok. Elveszek egy újabb poharat, majd követem Steph-et a nappaliba. Még sosem láttam ilyen zsúfoltnak a házat, és Hardint sehol sem találom. A nappali felét egy hosszú kártyaasztal foglalja el, rajta a piros poharak sorakoznak. Részeg diákok pingponglabdákat hajigálnak a poharakba, majd megisszák, ami bennük van. Sosem értettem, miért akarnak játszani, amikor be vannak rúgva, de ez legalább nem a csókolózásról szól. Észreveszem Tristant. Egy vörös hajú srác mellett üldögél a heverőn, akit már láttam. Jace-szel marihuánázott, amikor utoljára itt jártam. Zed a heverő támláján ül, és valamit mond a társaságnak. Tristan hátraveti a fejét, úgy nevet. Tristan felnéz, és elmosolyodik, amikor megpillantja Steph-et. Az első pillanattól kezdve kedvelem Nate szobatársát. Nagyon kedves, és szerintem tényleg szereti Steph-et. – Hogy vagytok Tristannel? – kíváncsiskodom, mielőtt odaérünk hozzájuk. Steph az egész testével felém fordul, és boldogan vigyorog. – Remekül. Azt hiszem, szeretem! – Azt hiszed? Még nem mondtátok ki egymásnak? – csodálkozom. – Nem… Dehogy. Alig három hónapja járunk.

– Értem… – Hardinnal már akkor kimondtuk, amikor még nem is jártunk. – Ti mások vagytok Hardinnal – jelenti ki Steph, és most már biztos vagyok abban, hogy olvas a gondolataimban. – És… hogy vagytok? – kérdezi, és elnéz mellettem. – Jól. Tényleg. – Jó érzés ezt kimondani, mert most már tényleg jól vagyunk. – Furcsa pár vagytok. Felkacagok. – Igen. – De ez jó dolog. El tudod képzelni, milyen lenne az a lány, aki hasonlít Hardinra? Az biztos, hogy nem akarnám közelebbről megismerni – teszi hozzá vidáman. – Én sem – húzom el a számat, aztán vele együtt nevetek. Tristan int Steph-nek, aki odamegy hozzá, és az ölébe ül. – Itt van az én babám. – Lágy csókot lehel Steph arcára, aztán rám néz. – És te hogy vagy, Tessa? – Nagyon jól. És te? – kérdezek vissza. Úgy viselkedem, mint egy diplomata. Lazulj már el, Tessa! – Remekül. Részegen, de jól – teszi hozzá. – Hol van Hardin? Még nem láttam – érdeklődik a vörös hajú fiú, rám nézve. – Hát… Fogalmam sincs – válaszolom, és megvonom a vállam. – Biztosan a közelben ólálkodik. Nem hiszem, hogy túl messze kerül tőled – jegyzi meg Steph, hogy megnyugtasson. Igazából nem is bánom, hogy már egy ideje nem látom, mert az alkohol oldotta a feszültségemet. De azért jó lenne, ha már visszatérne, és velem lenne. Ezek az ő barátai, nem az enyémek. Kivéve Steph-et, akiről még nem döntöttem el, hogy mit gondoljak. De most ő az egyetlen személy az egész házban, akit viszonylag jól ismerek, és nem akarok itt álldogálni egyedül, a buli kellős közepén. Valaki belém ütközik, és kiveri a kezemből a poharat. Szerencsére már majdnem üres, és csak néhány csepp rózsaszín folyadék ömlik a szőnyegre. – Bocsesz – hebegi egy részeg lány. – Semmi baj – legyintek. A fekete haja olyan fényes, hogy hunyorognom kell. Ez meg hogy lehetséges? Lehet, hogy részegebb vagyok, mint gondoltam. – Gyere, ülj le, mielőtt eltaposnak – viccelődik Steph. Felnevetek, és leülök a heverő szélére. – Hallottad, mi történt Jace-szel? – kérdezi Tristan. – Nem. Mi van vele? – A neve hallatán összeszorul a gyomrom. – Letartóztatták, és nemrég engedték ki a börtönből – magyarázza. – Micsoda? Tényleg? Mit csinált? – hüledezem. – Megölt valakit – válaszolja a vörös srác. – Ó, te jó ég! – kiáltok fel elszörnyedve, mire mindenkiből kitör a nevetés. A hangom sokkal harsányabb a megszokottnál, biztosan a sok piától. – Csak ugrat! Igazoltatták, és fű volt nála – közli Tristan nevetve. – Olyan hülye vagy, Ed – méltatlankodik Steph, és megüti a vörös karját. Jót mulatok magamon, hogy elhittem, amit mondott. – Látnod kellett volna az arcodat – vidámkodik Tristan.

Eltelik újabb félóra, és Hardin még mindig nem kerül elő. Kezd bosszantani a távolléte, de minél többet iszom, annál kevésbé törődöm vele. Azért sem idegeskedem, mert látom, hogy Molly talált magának egy szőke pasit, akivel elszórakozhat. A srác állandóan a combján matat, és mindketten úgy be vannak állva, hogy lepusztultnak és szánalmasnak tűnnek. Inkább ezzel az alakkal hancúrozzon, mint Hardinnal. – Ki akar beszállni? Kyle kész van – jelenti be egy szemüveges fiú, és a részeg barátjára mutat, aki magzatpózban hever a padlón. A poharakkal telepakolt asztal felé pillantok, és megértem, miről van szó. – Én játszom! – kiáltja Tristan, és gyengéden kitessékeli Steph-et az öléből. – Én is! – emeli fel a kezét Steph. – Te is tudod, hogy nem vagy valami jó ebben – cukkolja Tristan. – De igen. Csak azért mondod, mert bosszant, hogy jobb vagyok nálad. A te csapatodban leszek, úgyhogy ne aggódj! – Steph megrebegteti a szempilláját, mire Tristan megcsóválja a fejét. – Tess, gyere te is játszani! – kiáltja Steph, túlharsogva a zenét. – Nem… Elvagyok. – Fogalmam sincs, mit játszanak, de azt tudom, hogy én lennék a leggyengébb láncszem. – Ugyan már, Tess! Jó lesz, meglátod – unszol Steph, és könyörögve összeteszi a kezét. – Milyen játék ez? – Sörpong – magyarázza, és részeg nevetésben tör ki. – Még sosem játszottál ilyet, ugye? – teszi hozzá. – Nem. Nem szeretem a sört. – Használhatunk cseresznyés vodkát is. Több literrel készítettek. Megyek, kiveszek egy adagot a hűtőből. – Steph Tristanhez fordul. – Addig állítsd fel a poharakat! Tiltakozni akarok, ugyanakkor szeretném jól érezni magam ma este. Csak gondtalanul, lazán. A sörpingpong nem lehet olyan szörnyű. Nem rosszabb, mint egyedül üldögélni a heverőn, és várni, hogy Hardin visszajöjjön végre. Hol a pokolban lehet? Tristan nekilát, és háromszög alakban állítja fel a poharakat, mint a bábukat a bowlingban. – Játszol? – néz rám. – Hát… Jó. De nem tudom, hogy kell – aggodalmaskodom. – Ki akar Tessa partnere lenni? – teszi fel Tristan a kérdést a társaságnak. Kínosan érzem magam, amikor senki sem válaszol. Remek. Tudtam, hogy ez… – Zed? – kérdezi Tristan, megzavarva a gondolataimat. – Hát… Nem tudom… – tétovázik Zed, és nem néz rám. Amióta itt vagyok, elkerül. – Csak egy körre, haver. Zed karamell színű szeme egy pillanatra rám villan, aztán visszanéz Tristanre. – Oké – adja be a derekát. – Egy körre. – Mellém lép, és némán álldogálunk egymás mellett, míg Steph megtölti a poharakat. – Ezeket már használták? – Megpróbálom eltitkolni az undoromat, de beleborzongok, ha arra gondolok, hányan ihattak már belőlük. – Semmi baj. Az alkohol elpusztítja a kórokozókat! – nyugtat meg Steph vihogva.

A szemem sarkából észreveszem, hogy Zed elmosolyodik, de amikor felé fordítom a fejemet, félrenéz. Hát… Ez egy hosszú játszma lesz.

Ötvenhetedik fejezet Tessa – A labdát be kell dobni egy pohárba, amit a másik csapatnak ki kell innia. Az a csapat nyer, amelyik kilövi a másik összes poharát – magyarázza Tristan. – Mit nyer? – kérdezem. – Hát… Semmit. Csak nem rúgtok be olyan gyorsan, mert nem kell annyi poharat kiinni. Furcsa egy olyan ivós játék, ahol a győztes kevesebbet kap. Nem értem, mi ebben a pláne. De nem tanakodhatok tovább, mert Steph felkiált. – Én jövök elsőnek! – Vigyorogva Tristan pólójához dörzsöli a kis fehér labdát, fontoskodó arccal ráfúj, majd eldobja. A labda lepattan az első pohár széléről, de belepottyan a mögötte lévőbe. – Akarsz először inni? – néz rám Zed. – Persze. – Nem törődöm a kórokozókkal, és felemelem a poharat. Tristan egyik pohárba sem talál bele. A labda a padlóra esik, de Zed felveszi, és belemártja az asztalon álló vizes pohárba. Tehát ez arra való… Nem túl higiénikus, de ez egy szilveszteri diákbuli… Mire számítottam? – Igen? Én vagyok a béna? – ugratja Steph Tristant, aki csak mosolyog. – Te jössz – mutat Zed az asztal felé. Az első próbálkozásom a sörpingpongban, illetve a cseresznyés vodka pingpongban elég jól megy, mert négyszer egymás után sikerül kilőnöm egy-egy poharat. Az arcom már fáj a sok mosolygástól és vihogástól, ahogy az ellenfeleimet gúnyolom. Az alkohol felpezsdíti a véremet, és a versenyszellem is hajt, mert szeretek mindenben sikeres lenni, még egy ilyen ivós játékban is. – Te már játszottál ilyet! Valld be, hogy játszottál! – méltatlankodik Steph, és csípőre teszi a kezét. – Nem, csak vannak bizonyos képességeim – mentegetőzöm nevetve. – Képességeid? – Féltékeny vagy a sörpongping képességeimre? – gúnyolódom, mire mindenki röhögésben tör ki körülöttem. – Istenem, Tessa! Ne emlegesd többet a képességeidet – vihogja Steph, mire a hasamat fogom, úgy ráz a nevetés. Ez a játék jobb, mint gondoltam. Segít a sok pia is, és végre felszabadultnak érzem magam. Fiatalnak és felszabadultnak. – Ha ezt megcsinálod, győztünk – bátorítom Zedet. Minél több pohárral iszik, annál fesztelenebb lesz a közelemben. – Megcsinálom, ne félj – dicsekszik mosolyogva. A kis labda nagyot ugrik, és Steph-ék utolsó poharában köt ki. Ujjongva felkiáltok, és ugrándozok, mint egy őrült, de nem érdekel, ki mit gondol. Zed összecsapja a kezét, én meg gondolkodás nélkül a nyakába vetem magam, annyira örülök a győzelemnek. Kicsit hátrahőköl, de egy pillanatra megfogja a derekamat, mielőtt elhúzódunk egymástól. Ez csak egy ártatlan ölelés… Megnyertünk egy játékot, és boldog vagyok. Teljesen ártalmatlan. Steph szeme tágra nyílik. Gyorsan körülnézek, Hardint keresve a pillantásommal.

Sehol sem látom. De mi van, ha felbukkanna? Ő hagyott magamra a bulin! Fel sem tudom hívni, mert a telefonom a zsebében van. – Visszavágót akarok! – harsogja Steph. Zedre nézek. – Akarsz még játszani? Zed körülnéz a helyiségben, mielőtt válaszol. – Igen… Játsszunk még egyet – bólint, és elmosolyodik. Zeddel másodszor is nyerünk, mire Steph és Tristan méltatlankodni kezdenek, és tréfásan csalással vádolnak minket. – Jól vagy? – kérdezi Zed, amikor mind a négyen eljövünk az asztaltól. Két sörpingpong elég volt nekem, és kicsit be vagyok csípve, nem vitás. Jól van, nem is olyan kicsit, de remekül érzem magam. Tristan eltűnik a konyhában Steph-fel. – Igen, jól. Tényleg nagyon jól. Remekül érzem magam – hajtogatom, mire felnevet. Annyira édes, ahogy a nyelvét a foga mögött tartja, amikor mosolyog. – Az jó! Ha nem baj, én most egy kis friss levegőre vágyom – jelenti be. Levegő. Szeretnék olyan levegőt szívni, ami nem áporodott és füstös. Nagyon meleg van ebben a házban. – Jöhetek én is? – kérdezem. – Hát… nem tudom, hogy ez jó ötlet-e – húzódozik Zed, és kerüli a pillantásomat. – Ja… oké. – Az arcom ég a szégyentől. Megfordulok, hogy elmenjek, de megragadja a kezemet. – Jöhetsz. Csak nem akarok gondot okozni köztetek Hardinnal. – Hardin nincs itt, és azzal barátkozom, akivel akarok – jelentem ki nehezen forgó nyelvvel. A hangom furcsa, és kuncogni kezdek a saját beszédemen. – Be vagy rúgva, ugye? – kérdezi Zed, és kinyitja előttem az ajtót. – Egy picsit… Vagy picit… Nem, kicsit… – elnevetem magam, mert olyan vicces, hogy nem találom a szavakat. A hűvös téli levegő nagyon jólesik, és teljesen felfrissít. Zeddel átvágunk az udvaron, és a törött kőfalra ülünk, ami a kedvenc helyem volt a diákszövetségi bulijaim idején. A hideg miatt csak néhány ember van kint. Az egyikük éppen hány a bokrok között, alig néhány méterre tőlünk. – Ez csodás – sóhajtok fel undorodva. Zed felnevet, de nem szól semmit. A kő hideg alattam, de Hardin kocsijában van a kabátom, ha szükséges. Még mindig fogalmam sincs, hogy hol van. A kocsiját látom, de ő egyszerűen felszívódott… Már két sörpong óta nem láttam… Zedre nézek, aki a sötétséget bámulja. Miért viselkedik ilyen zavartan? A kezét a hasára teszi, mintha vakargatná a bőrét. Amikor egy kicsit megemeli a pólóját, észreveszem rajta a fehér kötést. – Mi az? – kíváncsiskodom. – Egy tetoválás. Most csináltattam, mielőtt idejöttem. – Megnézhetem? – Igen… – Kibújik a dzsekijéből, maga mellé teszi, aztán feltépi a ragtapaszt, és felemeli a kötést.

– Sötét van – jegyzi meg, és előveszi a mobilját, hogy azzal világítson. – Egy óraszerkezet? – csodálkozom. Gondolkodás nélkül végighúzom a mutatóujjamat a mintán. Zed megrezzen, de nem húzódik el. A tetoválás nagy, és a hasán lévő bőr nagy részét lefedi. A testét ezen kívül több kisebb, látszólag véletlenszerűen kiválasztott tetkóminta borítja. Az új tetoválás fogaskerekekből áll. Úgy tűnik, mintha mozognának, de ez biztosan csak a vodka miatt van. Az ujjammal még mindig a meleg bőrét simogatom, amikor észreveszem, hogy mit csinálok. – Bocs… – Gyorsan elrántom a kezemet. – Semmi baj… Igen, ez egyfajta óraszerkezet. Látod? A bőr itt úgy néz ki, mintha el lenne szakadva. – A tetoválás széleire mutat, mire bólintok. – Mintha a bőrt fel lehetne hajtani, és előbukkan az alatta lévő gépezet. Mintha robot lennék, vagy valami ilyesmi – teszi hozzá, és megvonja a vállát. – Kinek a robotja? – Nem tudom, miért kérdezem ezt. – A társadalomé, azt hiszem. – Aha… – Csak ennyit mondok. Ez sokkal összetettebb válasz, mint amire számítottam. – Ez nagyon klassz. Értem. – Elmosolyodom. Még mindig szédülök az alkoholtól, bár a friss levegő sokat segít. – Nem tudom, hogy mások megértik-e a mondanivalóját. Eddig te vagy az egyetlen, aki felfogta. – Hány tetoválást akarsz még? – kérdezem. – Nem tudom. A karomon már nincs több hely, és most a hasam is tele van… Azt hiszem, lassan abba kell hagynom – teszi hozzá nevetve. – Nekem is kell egy tetkó – jelentem ki, még mindig nehezen forgó nyelvvel. – Tetkó? Neked? – Zed hangosan felnevet. – Igen! Miért ne! – méltatlankodom tréfás felháborodással. Ebben a pillanatban jó ötletnek tűnik, hogy csináltassak magamnak egy tetoválást. Fogalmam sincs, milyen mintát választanék, de viccesnek tűnik az ötlet. Kalandosnak és szórakoztatónak. – Azt hiszem, túl sokat ittál – ugrat Zed, és visszaragasztja a kötést a bőrére. – Szerinted nem tudnám elviselni? – szegezem neki a kérdést. – Nem arról van szó. Csak… Nem tudom. Nem tudlak elképzelni tetoválással. És mit szeretnél? – Megpróbál komoly arcot vágni. – Nem tudom… Talán egy napot. Vagy egy mosolygós arcot? – Egy mosolygós arcot? Most már biztos, hogy a vodka beszél belőled. – Valószínűleg – bólogatok kuncogva. Aztán elcsendesedem, és komolyra fordítom a szót. – Azt hittem, haragszol rám. Zed vidám arca hirtelen zárkózott lesz. – Miért gondoltad ezt? – kérdezi halkan. – Mert elkerültél, amíg Tristan oda nem hívott játszani. Nagyot sóhajt. – Nem kerültelek el, Tessa. Csak nem akarok bajt okozni. – Kivel? Hardinnal? – Úgyis tudom a választ.

– Igen. Egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy tartsam magam távol tőled, és nem akarok megint verekedni vele. Nem akarok több feszkót kettőnk között, és veled sem. Én csak… Mindegy. – Már kezd javulni… ami a haragot illeti – teszem hozzá zavartan. Igazából nem tudom, hogy tényleg így van-e, de szerintem elég biztató jel, hogy már nem akarja megölni Trevort. Zed kételkedve néz rám. – Tényleg? – Igen. Azt hiszem… – Egyébként most hol van? Meglep, hogy ilyen sokáig szem elől téveszt téged. – Fogalmam sincs – ismerem be, és körülnézek, mintha az segítene. – Elment, hogy beszéljen Logannel, és azóta nem láttam. Zed bólint, és megvakarja a hasát. – Furcsa. – Igen, tényleg fura. – Felnevetek, és hálás vagyok a vodkának, mert most mindent sokkal viccesebbnek tartok. – Steph nagyon örült, hogy láthat ma este – állapítja meg Zed, és egy cigit tesz a szájába. Az öngyújtó egy pillanatra megvilágítja az arcát, és nemsokára megérzem a dohányfüst szagát. – Én is láttam. Nekem is hiányzott, de még mindig ki vagyok akadva a történtek miatt. – Most még ez a téma sem olyan súlyos, mint máskor. Remekül érzem magam, annak ellenére, hogy Hardin nincs a közelemben. Nevettem, tréfálkoztam Steph-fel, és végre úgy tűnt, hogy meg tudok feledkezni a feszültségekről, és barátok maradhatunk. – Bátor lépés volt, hogy idejöttél – ismeri be mosolyogva. – Az ostoba és a bátor nem ugyanaz – viccelődök. – Komolyan gondolom. Azok után… Nem rejtőztél el. Én biztosan azt csináltam volna. – Egy darabig én is elrejtőztem, de Hardin megtalált. – Mindig megtalállak. – Hardin hangja meglep, és nagyot ugrok ijedtemben. Bele kell kapaszkodnom Zed dzsekijébe, nehogy leessek a falról.

Ötvennyolcadik fejezet Hardin Igazat mondok. Tényleg mindig megtalálom őt. És ilyenkor általában olyasmit csinál, amitől rohadtul felmegy bennem a pumpa. Például a nyálas Trevorral vagy a sunyi Zeddel lóg éppen. El sem tudom hinni, hogy itt találom őket, amint a kőfalon üldögélnek, és előlem rejtőzködnek. Ez nagyon gáz. Tessa Zed kabátjába kapaszkodik, hogy megtartsa az egyensúlyát, én meg átvágok a fagyos füvön, hogy minél előbb odaérjek hozzájuk. – Hardin… – kiált fel Tessa, és látszik rajta, hogy meglepi a felbukkanásom. – Igen, Hardin – válaszolom mogorván. Zed azonnal elhúzódik tőle. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat. Miért bujkál itt az udvaron Zeddel? Megmondtam neki, hogy maradjon bent, a konyhában. Amikor az előbb megkérdeztem Stephet, hogy hol a pokolban van Tessa, csak egy szóval válaszolt. Zed. Öt perc alatt átkutattam az egész átkozott házat, főleg a hálószobákat, és végül kinéztem az udvarra. És itt vannak. Együtt. – Azt mondtam, hogy maradj a konyhában! – förmedek rá. – Bébi… – Ezt hozzá kell tennem, mert érzem, hogy túlságosan goromba vagyok. – Azt is mondtad, hogy mindjárt jössz… Bébi. Felsóhajtok, és nagy levegőt veszek, mielőtt megint megszólalok. Mindig túl hevesen reagálok a dolgokra, és erről megpróbálok leszokni. De Tessa átkozottul megnehezíti a dolgomat. – Menjünk be – adom ki az utasítást, és megfogom a kezét. El kell vinnem Zed közeléből, és nekem is a lehető legtávolabb kell tőle lennem. Egyszer már szétvertem a fejét, és most nagyon szívesen megismételném az akciót. – Tetkót fogok csináltatni, Hardin – közli velem Tess, miközben lesegítem a falról. – Mi van? – Részeg? – Igen… Látnod kéne Zed új tetkóját, Hardin. Olyan szép – teszi hozzá mosolyogva. – Mutasd meg neki, Zed! Miért nézegeti Tessa Zed tetkóit, és miről maradtam le? Mit műveltek még? Mit mutatott még meg neki? Az első pillanattól kezdve rá van mozdulva Tessára, ahogy én is. Azzal a különbséggel, hogy én csak meg akartam dugni, míg Zed tényleg megkedvelte. De én nyertem. Tessa engem választott. – Én nem… – Zeden látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát. – Ne vonakodj, Zed! Mutasd meg, légyszi! – kérlelem gúnyosan. Zed kifújja a füstöt, és legnagyobb bosszúságomra tényleg felhúzza a pólóját. Amikor felemeli a kötést, kénytelen vagyok elismerni, hogy a tetkó nem rossz. De miért érezte fontosnak, hogy megmutassa Tessának? Ezt még mindig nem értem. Tessa boldogan vigyorog. – Ugye, milyen klassz. Én is akarok egyet. Azt hiszem, egy mosolygós arc mellett döntöttünk. Ezt nem mondja komolyan. Bekapom a piercingemet, hogy ne nevessem el magam. Zedre nézek, aki csak megcsóválja a fejét, és vállat von. A haragom kezd elpárologni. Istenem, de vicces, hogy Tessa tetkót akar… – Be vagy rúgva? – érdeklődöm óvatosan.

– Lehet – válaszolja kuncogva. Remek. – Mennyit ittál? – kérdezem. Én kettőt, de látom rajta, hogy le vagyok maradva. – Nem tudom… Te mennyit ittál? – gúnyolódik, és felemeli a pólómat. Összerezzenek, amikor a forró bőrömre teszi a hideg kezét, és a mellkasomra szorítja az arcát. Látod, Zed? Ő az enyém. Nem a tiéd, nem másé, hanem az enyém. Zedre nézek. – Mennyit ivott? – Nem tudom, mennyit ivott előtte, de épp most fejeztünk be két sörpongot… cseresznyés vodkával. – Micsoda? Együtt sörpongoztatok? – kérdezem sziszegve. – Nem! – tiltakozik Tessa, és felkapja a fejét. – Cherry-vodka-pong! – javít ki nevetve. – Kétszer is nyertünk! Én értem el a legtöbb találatot. Steph és Tristan is elég jók voltak, de mi megvertük őket. Kétszer! – Felemeli a kezét, mintha arra számítana, hogy Zed belecsap a tenyerébe, de ő csak bátortalanul és távolról viszonozza a mozdulatot. Tessa… Megszokta, hogy mindenben ő a legjobb, a legokosabb, és még akkor is dicsekszik a győzelmével, amikor csak egy béna ivós játékot nyer meg. Imádom. – Tiszta vodkát ittatok? – kérdezem Zedet. – Nem. Kevés vodka volt benne, de sokat ivott belőle. – És kihoztad ide, amikor tudtad, hogy be van állva? – Felemelem a hangomat. Tessa közel tolja hozzám az arcát, és a leheletén érzem a vodka meg a cherry ízét. – Hardin, kérlek… Ne rugózz már ezen. Én akartam kijönni vele. Ő nem akarta, mert tudta, hogy így fogsz viselkedni. – Tessa elkomorodik, és el akarja venni a kezét a hasamról, de nem engedem. Átkarolom a derekát, és még közelebb vonom magamhoz. Ne rugózzak? Tényleg ezt mondta? – És ne feledkezzünk meg arról, hogy ha… hukk… nem hagysz magamra, akkor nem lehettem volna Zed sörpong partnere – teszi hozzá, nehezen forgó nyelvvel. Tudom, hogy igaza van, de akkor is dühít. Pont Zeddel kellett játszania, aki még mindig odavan érte? Persze nem úgy, mint én, de nem vagyok vak, és látom, hogy néz rá… – Igazam van, vagy igazam van? – kérdezi Tessa. – Oké… – sóhajtok fel ingerülten, hogy elhallgattassam. – Én most bemegyek – szólal meg Zed, és a földre dobja a cigit. Tessa követi a tekintetével, aztán hozzám fordul. – Nagyon mogorva vagy. Talán vissza kéne menned oda, ahol eddig voltál. – Megpróbál elhúzódni tőlem. – Nem megyek sehová – jelentem ki, és nem reagálok a távollétemre célzó megjegyzésére. – Akkor ne mogorváskodj, mert én ma jól érzem magam. – Felnéz rám. A fekete szemceruzától a szeme a szokásosnál világosabbnak tűnik. – Azt hitted, örülni fogok, amikor egyedül talállak ezzel a rohadékkal? – Jobban örültél volna, ha valaki mással vagyok? – Nagyon idegesítő, amikor részeg.

– Nem érted a lényeget – csattanok fel. – Mert nincs lényeg. Nem csináltam semmi rosszat, úgyhogy légy szíves ne viselkedj ilyen bénán, különben nem leszek veled – fenyegetőzik. – Oké, nem morgok tovább. – Elhúzom a számat, és megcsóválom a fejemet. – Ezt se csináld! – förmed rám. Elengedem a derekát. – Oké, olyan arcot vágok, mint egy szobor. – Elmosolyodom. – Na azért… – Látom rajta, hogy ő is mosolyogni akar, de visszafogja magát. – Ma nagyon parancsolgató vagy. – A vodka bátorrá tesz. Érzem, hogy a keze lejjebb kúszik a hasamon. – Tehát tetkót akarsz? – kérdezem, és visszateszem a kezét a hasamra, de ő nem hagyja magát, és megint lejjebb nyúl. – Igen. Talán ötöt. – Megvonja a vállát. – Nem tudom. – Nem fogod kivarratni magad. – Felnevetek, de komolyan mondom. – Miért nem? – Az ujjai már a bokszeralsómat babrálják. – Inkább holnap beszéljünk erről, amikor nem vagy részeg. – Tudom, hogy ha kijózanodik, nem tartja majd olyan vonzónak ezt az ötletet. – Menjünk be. Tessa az alsómba nyúl, és lábujjhegyre áll. Arra számítok, hogy meg akarja csókolni a nyakamat, de a fülemhez emeli az ajkát. Felszisszenek, és megszorítom a kezét. – Szerintem kint kéne maradnunk – suttogja. A francba… – A vodka tényleg merésszé tett. – Elcsuklik a hangom, elárulva az izgalmamat. – Igen. És annyira beindít, hogy… – Befogom a száját, mert egy csapat részeg lány sétál el mellettünk. – Be kell mennünk, mert nagyon hideg van. És szerintem ezek a lányok nem örülnének neki, ha megkefélnélek a bokrok között. – Kaján vigyorral nézek rá. Tessa pupillája kitágul. – De én nagyon örülnék neki – jelenti ki, amikor leveszem a kezemet a szájáról. – Jézusom, Tess. Iszol néhány pohárral, és szexőrült lesz belőled. – Felnevetek, mert eszembe jut, milyen trágár szavakat használt Seattle-ben. Tényleg be kell mennünk, mielőtt bevonszolom a bokrok közé. Tessa rám kacsint. – De csak érted őrülök meg, Hardin. Nem tudom visszatartani a nevetésemet. – Menjünk. – Megfogom a karját, és bevezetem a házba. Egész idő alatt duzzog, és ettől még jobban beindulok. Főleg, amikor egy kicsit előretolja az alsó ajkát. Könnyen odahajolhatnék, és finoman beleharaphatnék. Én is ugyanolyan rossz vagyok, mint ő, pedig nem is rúgtam be. Talán egy kicsit beálltam, de nem vagyok részeg. Tessa dühös lenne, ha rám bukkant volna odafent. Nem szívtam, de a többiek direkt az arcomba fújták a füstöt. Átverekedjük magunkat a tömegen, és a legkevésbé zsúfolt helyiségbe vezetem, vagyis a konyhába. Tessa a pultra könyököl, és rám néz. Hogy lehet az, hogy most is ugyanolyan gyönyörű, mint amikor kiléptünk a lakás ajtaján? A többi lány mostanra már mind rémesen fest. Az első ital után

a sminkjük elkenődik, a hajuk kócos lesz, és ápolatlannak tűnnek. De Tessa nem. Hozzájuk képest ő úgy néz ki, mint egy istennő. Mindenkihez képest. – Akarok még egy italt, Hardin – nyafogja. Amikor megrázom a fejem, rám ölti a nyelvét, mint egy gyerek. – Kérlek… Jól érzem magam, ne akard elrontani az örömömet. Légyszi… – Rendben, kapsz még egyet, de ne beszélj úgy, mint egy tízéves – ugratom. – Igenis, uram. Elnézést kérek a nem megfelelő nyelvezetért. Biztosíthatom, hogy többé nem ismétlődik meg ez a… – Úgy se, mint egy öregember – vágok a szavába nevetve. – De azt nem bánom, ha uramnak szólítasz. – Okés, tesókám. Befogom a lepénylesőmet, és nem hadoválok tré dolgokat, mint egy koszos… Nem tudja befejezni a mondatot, mert mindkettőnkből kitör a nevetés. – Őrült vagy ma este – állapítom meg. Tessa még mindig kuncog. – Tudom. De nagyon jólesik. Örülök, hogy jól érzi magát, de bosszant, hogy Zeddel mulatott, és nem velem. Ezt most nem fogom szóvá tenni, mert nem akarom elrontani az estéjét. Miután ivott egy kortyot, feláll. – Menjünk, és keressük meg Steph-et – javasolja. – Most már jóban vagytok? – érdeklődöm, miközben követem a nappaliba. Nem tudom, mit gondoljak erről. Örülnöm kéne, nem? – Azt hiszem, igen. Ott vannak! – A heverőre mutat, ahol Tristan és Steph terpeszkedik. Miközben átsétálunk a nappalin, elhaladunk néhány pasi mellett, akik a szőnyegen üldögélnek. Csak úgy nyúlik a nyakuk, ahogy megbámulják Tessát. Tessa nem veszi észre a nyálcsorgató pillantásaikat, de én igen. Figyelmeztetően rájuk nézek, mire mindegyik elfordul, kivéve egy szőke srácot, aki egy kicsit Noah-ra emlékeztet. Ez a féreg tovább bámulja, miközben elsétálunk mellettük. Nagy a csábítás, hogy arcon rúgjam. Végül mégis inkább megfogom Tessa kezét, és egyelőre békén hagyom. Tessa az összekulcsolt kezünkre néz, aztán csodálkozva rám pillant. Miért van ennyire meglepődve? Igaz, hogy nem szoktam kéz a kézben andalogni vele, de azért időnként… – Hát itt vagytok! – kiált fel Steph, amikor meglát minket. Molly a padlón ül, egy srác mellett, akit ismerek. Elsőéves, és úgy tudom, az apjának ingatlanjai vannak Vancouverben. A kis fattyúnak sosem lesznek anyagi gondjai, mert vígan megél az örökségéből. Nagyon hülyén néznek ki együtt, de örülök, hogy Molly békén hagy. Iszonyúan bosszantó, és Tessa ki nem állhatja. – Kint voltunk – magyarázkodom. – Unatkozom. – Nate az ujjával kavargatja a sörét. Leülök a heverőre, és az ölembe vonom Tessát. Mindenki ránk mered, de úgy teszek, mint aki nem foglalkozik ezzel. Merjen csak valaki megjegyzést tenni… Néhány másodperc múlva mindenki elfordítja a tekintetét, kivéve Steph-et, aki még egy darabig figyel minket, aztán elmosolyodik. Nem viszonzom a mosolyát, de nem is küldöm el a fenébe. Ez is haladás, nem?

– Játsszunk „Felelsz vagy mersz”-t! – javasolja valaki. Beletelik néhány másodpercbe, mire leesik, ki volt az. Mi az ördög ez? Döbbenten nézek Tessára, aki még mindig az ölemben ül. – Ja, persze… Te úgysem akarsz majd játszani – gúnyolódik Molly. – Miért jutott ez eszedbe? Nem szereted ezeket a játékokat – emlékeztetem Tessát. Ám ő kaján mosollyal néz vissza rám. – Nem tudom… Talán most élvezném. Követem a pillantását. Mollyt nézi, és fogalmam sincs, mi jár a csinos fejében.

Ötvenkilencedik fejezet Hardin Odahajolok hozzá. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – súgom a fülébe. De ő megfordul az ölemben, és a számra szorítja a mutatóujját, hogy elhallgattasson. Molly sunyi mosollyal néz rám. – Mi a baj, Hardin… Nem mersz felelni? Vagy az igazságtól félsz? Átkozott luvnya. Válaszolni akarok, de Tessa megelőz. – Inkább neked kéne félned – mordul rá Mollyra. Molly felvonja a szemöldökét. – Tényleg? – Jól van, elég volt. Nyugodjatok már meg! – szól rájuk Nate. Élvezem, ahogy Tessa helyre teszi Mollyt, de nem akarom, hogy Molly nagyon bevaduljon. Tessa sokkal érzékenyebb nála, és Molly bármire képes, hogy megbántsa Tessát. – Ki lesz az első? – kérdezi Tristan. Tessa azonnal felemeli a kezét. – Én. Te jó ég, ez egy katasztrófa lesz. – Szerintem nekem kéne kezdenem – veti közbe Steph. Tessa felsóhajt, de engedelmesen bólint, és iszik a poharából. Az ajka vörös lesz a cherrytől, és egy pillanatra megfeledkezem mindenről, mert elképzelem, ahogy a szájába veszi a bráneremet… – Hardin, felelsz vagy mersz? – Steph felriaszt a perverz képzelgésemből. – Nem játszom – vetem oda neki, és megpróbálok visszatérni buja gondolataimhoz. – Miért nem? – firtatja. A varázslat megtört, az erotikus képek eloszlanak. – Mert nincs kedvem. És mert már elég béna játékot játszottam. – Ez nem igazi felelet, az biztos – morogja Molly. – Nem is annak szánta. Hagyd már békén – próbál Tristan megmenteni. Miért kellett megdugnom Mollyt, már megint? Igaz, hogy szexi, és nagyon ügyesen oboázik, de rettentően idegesítő. Hányinger fog el, ha arra gondolok, hogy hozzám ért. Intek Steph-nek, hogy haladjunk, és essünk le a témáról. – Rendben. Nate. Felelsz vagy mersz? – kérdezi Steph Nate-et. – Mersz – válaszolja. – Hm… – Steph egy magas szőke lányra mutat, akinek élénkvörös rúzzsal van kimázolva a szája. – Akkor kihívlak, hogy csókold meg azt a kék szoknyás, szőke csajt. Nate odanéz. – Nem csókolhatom meg inkább a barátnőjét? – kérdezi panaszos hangon. Mind a szőke lány mellett álló barátnőre nézünk, akinek hosszú göndör haja van és kreol bőre. Tényleg sokkal csinosabb a szőkénél, ezért drukkolunk Nate-nek, hogy Steph engedje meg a cserét.

De ő felnevet, és szigorú arcot vág. – Nem. A szöszit kell lesmárolnod. – Gonosz vagy. – Nate felsóhajt, és nagy nevetés kíséretében elindul a szőke lány felé. Amikor Nate rúzsfoltos szájjal visszatér hozzánk, megértem, Tessa miért utálja ezeket a játékokat. Semmi értelme ilyen hülye feladatokat adni egymásnak. Azelőtt nem zavart, de akkoriban nem csak egy személyt akartam megcsókolni. Most viszont soha senki mással nem akarok csókolózni, csak Tessával. Amikor Nate azt a feladatot adja Tristannek, hogy igyon ki egy pohár sört, amit a többiek hamutartónak használtak, kikapcsol az agyam. Kezembe veszem Tessa egyik lágy fürtjét, és szórakozottan csavargatom az ujjaim között. Tessa eltakarja a szemét, míg Tristan öklendezik, Steph pedig izgatottan kiabál. Néhány hasonlóan magasröptű feladat után Tessa következik. – Mersz – válaszolja Ednek. Sötét pillantással adom Ed tudtára, hogy ha valami illetlenségre akarja rávenni Tessát, akkor átugrok az asztalon, és megfojtom. Elég józan és normális srác, ezért nem hiszem, hogy túl messzire menne, de akkor sem árt egy kis figyelmeztetés. – Kihívlak, hogy hajts le egy pohár cherrys vodkát – böki ki végül Ed. – Milyen béna – húzza el a száját Molly. Tessa már így is eléggé spicces, ha tovább szivacskodik, tutira hányni fog. – Molly, felelsz vagy mersz? – kérdezi Tessa, és a hangja csupa kajánság. Mindenki olyan lesz, mintha karót nyelt volna. Steph kérdő pillantást vet rám. Molly Tessa szemébe néz, és látszik rajta, hogy meglepi a merészsége. – Felelsz vagy mersz? – ismétli meg Tessa a kérdést. – Felelek – válaszolja Molly. – Igaz, hogy… – Tessa előrehajol, és úgy folytatja: – Igaz, hogy egy ribanc vagy? A társaság nevetni kezd. Tessa háta mögé bújok, hogy ne látszódjon, mennyire röhögök. Ez a lány nem semmi, ha bekokszol. – Mi van? – förmed rá Molly, és a felháborodástól tátva marad a szája. – Jól hallottad. Igaz, hogy egy ribanc vagy? – Nem – válaszolja Molly, és résnyire húzza a szemét. Nate még mindig vihog, Steph is mosolyog, de aztán aggódó arcot vág. Tessa pedig úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban Mollyra vetheti magát. – Nem ismered a szabályt? Az igazat kell válaszolni – oktatja ki Tessa a pink hajú luvnyát. Megszorítom a combját, és a fülébe súgom, hogy hagyja abba. Nem akarom, hogy Molly bántsa, mert akkor nekem is helyre kell tennem Mollyt. – Én jövök – jelenti ki Molly. – Tessa, felelsz vagy mersz? – csattan fel a kérdés, mint egy korbácsütés. Ebből baj lesz. – Merek. – Tessa olyan mosollyal mered Mollyra, amit nem szívesen látnék egy sötét sikátorban. Molly úgy tesz, mintha meglepődne, aztán gonoszul megvillan a szeme. – Kihívlak, hogy csókold meg Zedet.

Molly ellenszenves arcára nézek. – Na, azt már nem! – kiáltok fel. Mollyn kívül mindenki megszeppen egy kicsit. – És miért nem? – gúnyolódik Molly. – Ismerős terület. Már megtette. Kihúzom magam ültömben, és Tessát is magammal vonom. – Szó sem lehet róla! – reccsenek rá a kis ribancra. Nem érdekel ez a kretén játék, és Tessa nem fog senkit megcsókolni. Zed a falat szemléli, és amikor Molly ránéz, látja, hogy nem kap tőle semmilyen támogatást. – Rendben, akkor felelj, Tessa – vonja meg a vállát. – Igaz, hogy lúzer vagy, mert visszafogadtad Hardint, miután beismerte, hogy fogadásból kefélt meg? – kérdezi vidám hangon. Tessa teste megfeszül az ölemben. – Nem, nem igaz – válaszolja fenyegetően halk hangon. Molly felpattan a helyéről. – Nem, kisanyám. Az igazat kell válaszolnod, és nem azt, amit elképzelsz a rózsaszín világodban. Minden szót elhiszel, amit Hardin kiejt a száján? Mondjuk, nem hibáztatlak, mert tapasztalatból tudom, hogy a szája csodákra képes. És a nyelve… Mielőtt visszatarthatnám, Tessa kiugrik az ölemből, Mollyra veti magát, és beteríti, mint Moszkvát a hó. Olyan nagy lendülettel esik neki, hogy mindketten átrepülnek Ed feje fölött. Mollynak az a szerencséje, hogy a padlón üldögél néhány részeg bulizó, akik felfogják a zuhanás erejét. De nem sokáig örülhet, mert Tessa megragadja a haját. – Te repedtsarkú ribanc! – süvölti Tessa, miközben a hajánál fogva felemeli Molly fejét, és a padlóba veri. Molly sikoltozva próbálja megrúgni Tessát, de nem tud visszatámadni. Tehetetlen dühében Tessa karjába mélyeszti a körmét, de Tessa leszorítja mindkét kezét. Aztán a következő pillanatban felemelkedik, és lekever Mollynak egy hatalmas pofont. Hát ez nem sámli… Felpattanok a heverőről, megragadom Tessa derekát, és lerántom Mollyról. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer le kell szednem valakiről a verekedő Tessát. És pont Mollyt támadta meg, akinek csak a szája nagy… Tessa egy darabig hevesen hánykolódik a karomban, de aztán megnyugszik, és végre ki tudom vonszolni a nappaliból. Közben lehúzkodom a felcsúszott ruháját. Még csak az hiányzik, hogy én is kénytelen legyek megborítani valakit. A konyhában csak néhány ember van, és már ők is a nappaliban lezajlott bunyóról beszélgetnek. – Megölöm azt a szajhát! Esküszöm! – sziszegi Tessa magából kikelve, és kiszabadul a szorításomból. – Tudom… Igen… – nyugtatgatom. Képtelen vagyok komolyan venni, pedig az előbb láttam, milyen ádáz tud lenni. – Ne vigyorogj! – förmed rám zihálva. A szemét kimereszti, és az arca lángol a haragtól. – Nem vigyorgok. Csak meg vagyok lepve. – Beleharapok az ajkamba, nehogy elnevessem magam. – Annyira gyűlölöm azt a metálcsirkét! Mégis, kinek képzeli magát? – harsogja a nappali felé fordulva, hátha fel tudja hívni magára Molly figyelmét. – Rendben van, Ortiz… Hozok neked egy kis vizet – próbálom csillapítani a dühét.

– Ortiz? – Tito Ortiz, a híres ketrecharcos. – Ketrecharcos? – Mindegy. – Felnevetek, és töltök neki egy pohár vizet. Közben benézek a nappaliba, hogy tisztae a levegő. Mollyt nem látom. – Teljesen elárasztotta az agyamat az adrenalin – ismeri be Tessa. Igen, ez a legjobb a verekedésben. Nagyon rá lehet kattanni. – Verekedtél már máskor is? – kérdezem, bár sejtem a választ. – Nem, dehogy. – Akkor most miért kezdted? Kit érdekel, mit gondol Molly kettőnkről? – Nem arról van szó. Nem az bőszített fel. – Hanem mi? – kíváncsiskodom. Visszaadja az üres vizespoharat, amit újra megtöltök. – Amikor azt mondta… Rólad és róla – vallja be szégyenkezve, és az arca eltorzul a haragtól. – Értem… – Ököllel kellett volna az arcába vágnom! – fakad ki ingerülten. – Lehet. De szerintem az is éppen elég volt, hogy a földre terítetted, és a padlóba verted a fejét, Ortiz. Halvány mosoly jelenik meg az ajkán, aztán kuncogni kezd. – El sem hiszem, hogy ezt csináltam. – Megint felnevet, és megcsóválja a fejét. – Mert részeg vagy. – Már merek viccelődni vele. – Igaz. Annyira részeg, hogy képes voltam Molly fejével klopfolni a padlót. – Végre ő is nevet. – Szerintem mindenki élvezte a műsort – nyugtatom meg, és átkarolom a derekát. – Remélem, senki sem haragszik, hogy jelenetet rendeztem. – Ez már a régi Tessa. Be van rúgva, mint állat, mégis azzal foglalkozik, hogy ne okozzon kellemetlenséget másoknak. – Senki sem haragszik, bébi. Sőt, inkább hálásak neked. Ezek a srácok élnek-halnak az ilyen jelenetekért. – Azt azért nem hiszem – Tessa még mindig nyugtalannak látszik. – Ne aggódj. Megkeressük Steph-et? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét. – Vagy valami mást is csinálhatnánk… – súgja, és megfogja az övemet. – Sosem ihatsz vodkát, ha nem vagyok a közeledben – jelentem ki mosolyogva, de komolyan gondolom. – Rendben… Most pedig menjünk fel! – Hozzám hajol, és megcsókolja az államat. – Erőszakos nő vagy, ugye tudod? – vigyorgok rá. – Azt hiszed, csak te parancsolgathatsz? – Felnevet, és megragadja a pólómat, hogy lehúzzon magához. – Legalább hadd tegyek meg valamit neked… – dorombolja a fülembe, és megharapja a cimpámat. – Most volt életed első verekedése, és mégis erre gondolsz? Tessa bólint. – Tudom, hogy te is, Hardin – búgja olyan érzéki hangon, hogy a nadrágom még szűkebb lesz.

– Rendben… Hogy a fenébe ne… Oké. – Megadom magam, nem tehetek mást. – Ez könnyen ment. Megfogom a kezét, és felvezetem a lépcsőn. – Elfoglalták már a régi szobádat? – érdeklődik, amikor az emeletre érünk. – Igen, de sok üres szoba van – nyugtatom meg, és benyitok az egyikbe. A két egyszemélyes ágyon fekete paplanok vannak, és a szekrényben cipők sorakoznak. Nem tudom, kinek a szobájában vagyunk, de most a miénk. Bezárom az ajtót, és Tessához lépek. – Húzd le a cipzárt! – adja ki az utasítást. – Látom, nem akarod vesztegetni az időt… – Fogd be a szád, és húzd le a cipzárt! – csattan fel. Nevetve megcsóválom a fejemet, Tessa pedig megfordul, és felemeli a haját. Lágy csókot lehelek a tarkójára, miközben lehúzom a cipzárt. Libabőrös lesz az érintésemtől, ahogy végigcirógatom a gerincét. Amikor megfordul, a ruha a padlóra hullik, és a szemem elé tárul a rózsaszín csipkés bugyi-melltartó szettje, amiért egyszerűen odavagyok. A mosolyán látom, hogy ezt ő is tudja. – Hagyd magadon a cipőt – kérem. Mosolyogva bólint, és lenéz a lábára. – Először én szeretnék megtenni valamit neked. – Kapkodva le akarja húzni rólam a farmert, és bosszúsan ráncolja a szemöldökét, amikor nem sikerül. Remegő ujjakkal kigombolja a sliccet, és letolja. Az ágy felé lépek, de megállít. – Ne… Ki tudja, miket műveltek már benne… És kik. – Undorodó arcot vág. – A padlóra! – Adja ki a következő utasítást. – Szerintem a padló koszosabb, mint az ágy – jegyzem meg. – Leterítem a pólómat. – Kibújok belőle, a padlóra teszem, aztán ráülök. Tessa azonnal lovagló ülésben helyezkedik rajtam. Ajkával lecsap a nyakamra, és mozgatni kezdi a csípőjét, hozzám dörgölve magát. Úristen… – Tess… – sóhajtom a fülébe. – Ha így folytatod, befejezem, mielőtt elkezdtem volna. Elveszi az ajkát a nyakamtól. – Mit csináljak veled, Hardin? Meg akarsz dugni, vagy inkább szo… Egy csókkal hallgattatom el, és nem pazarolom az időt az előjátékra. Akarom, méghozzá most, azonnal. Néhány másodperc múlva a bugyija mellette hever a padlón, én meg a zsebembe nyúlok egy óvszerért. Emlékeztetnem kell, hogy kezdjen el gyógyszert szedni, mert unom már, hogy mindig óvszerrel hatolok be a forró ölébe. Érezni akarom őt, teljesen. – Hardin… Siess – könyörög, és hanyatt fekszik, de aztán türelmetlenül felkönyököl. Hosszú haja a padlóra omlik a háta mögött. A lába közé térdelek, még jobban szétnyitom a combját, és minden teketória nélkül belecsusszanok. Elveszíti az egyensúlyát, hátrahanyatlik, és kétségbeesetten kapaszkodik a karomba. – Nem… Én akarom csinálni – nyöszörgi, és megpördülve fölém kerekedik. Kéjes nyögéssel ereszkedik belém, és majdnem elélvezek a hangjától. Mozgatni kezdi a csípőjét, körbe-körbe, le-fel, kínzóan lassú iramban. Kezét a szájára szorítja, és a szeme fennakad a gyönyörűségtől. Végighúzza

a körmét a hasamon… Úristen, ezt nem lehet elviselni! Átkarolom, és hanyatt fektetem. Elég volt abból, hogy ő irányít, nem bírom tovább. Nyöszörögve tiltakozik, de nem érdekel. – Én irányítok, én vagyok felül. Ezt ne feledd, bébi – zihálom a fülébe, és nagy erővel belé döföm magam. Aztán őrjítő iramban ostromolni kezdem. Sokkal gyorsabban, mint ahogy ő ingerelt engem. Hevesen bólogat, és a kezébe harap. – Ha… hazaérünk… megint megduglak… és nem fogod be a szádat – nyögöm, zihálom magamból kifordulva. A vállamra teszem a lábát. – Mindenki hallani fog téged. Hallják majd, hogy mit csinálok veled… Amit csak én csinálhatok veled, bébi, senki más. Megint felnyög, és érzem, hogy megfeszül a teste. Megcsókolom a formás vádliját. Én is közel vagyok… még egy kicsit, és még egyszer… Úristen… A nyakába temetem az arcomat, miközben az óvszerbe durranok. A mellére hajtom a fejem, amíg a ziháló lélegzetünk lecsendesedik. – Ez egyszerűen… – sóhajtja elhaló hangon. – Jobb volt, mint megtámadni Mollyt? – kérdezem nevetve. – Nem is tudom… Minimum egy szoros második – válaszolja viccesen, aztán feláll, hogy visszavegye a ruháját.

Hatvanadik fejezet Tessa Hardin segít felhúzni a cipzárt, és míg begombolja a farmerját, beletúrok a hajamba, és próbálom megigazítani a zilált fürtöket. – Mennyi az idő? – kérdezem. Hardin épp a cipőjét húzza fel. Az éjjeliszekrényen álló órára néz. – Két perc múlva éjfél. – Akkor sietnünk kell, hogy leérjünk – sürgetem. Még mindig érzem az alkohol hatását, de hála Hardinnak, már sokkal lazább és nyugodtabb vagyok. Még mindig nem tudom elhinni, mit műveltem Mollyval. – Menjünk. – Megfogja a kezemet, és már majdnem a lépcsőhöz érünk, amikor az emberek elkezdenek visszaszámolni. – Tíz… kilenc… nyolc… Hardin megcsóválja a fejét. – Hét… hat… – Ez olyan hülyeség – panaszkodik. – Öt… négy… három… – kezdem én is a visszaszámlálást. – Te is! – könyörgök neki. Megpróbál komoly maradni, de elvigyorodik. – Kettő… egy… – Megbököm a mellkasát. – Boldog új évet! – kiabálja mindenki, engem is beleértve. – Éljen az új év – mondja Hardin közönyös hangon, és felnevetek, amikor megcsókol. Kicsit aggódtam, hogy nem fog megcsókolni mindenki előtt, és nagyon örülök, hogy megtette. Megfogom a derekát, de megállítja a kezemet. Elhúzódik tőlem, és smaragdszínű szemével rám néz. Olyan gyönyörű! – Nem vagy fáradt? – kérdezi, mire megrázom a fejem. – Ne bízd el magad! Nem akartalak letámadni – közlöm vele mosolyogva. – Pisilnem kell. – Veled menjek? – Nem szükséges. Mindjárt visszajövök. – Egy gyors csókot nyomok a szájára, és elindulok a mosdó felé. Hagynom kellett volna, hogy elkísérjen. Most sokkal nehezebb a dolog, mint józanul. Ez a mai este remekül sikerült, még a verekedés ellenére is. Hardin meglepően nyugodtan viselkedett, még Zeddel is, és egész este jó maradt a kedve. Miután végeztem, megmosom a kezem, és elindulok a folyosón, hogy megkeressem Hardint. – Hardin! – kiáltja egy női hang. Odanézek, és egy ismerős arcot pillantok meg. A fekete hajú lányt, aki véletlenül nekem jött a nappaliban. Hardin felé siet, én meg kíváncsian meghúzódom a háttérben. – Nálam van a telefonod. Logan szobájában felejtetted. – A lány mosolyogva előveszi a táskájából Hardin mobilját. Micsoda? Biztos semmi különös. Logan szobájában voltak, de nem valószínű, hogy csak ketten. Megbízom Hardinban.

– Kösz. – Elveszi a lánytól a telefont, aki már menne is tovább. – Figyelj! – szól utána Hardin. A lány megfordul. – Légy szíves ne említsd senkinek, hogy együtt voltunk Logan szobájában. Megtennéd ezt nekem? – kérdezi. – Nem szoktam csókos titkokat elárulni – nyugtatja meg a lány vigyorogva, és elsétál. Szédülni kezdek, és egy láthatatlan kéz összeszorítja a szívemet. Elindulok a lépcső felé. Hardin észrevesz, amikor elrohanok mellette. Elsápad, mert rájön, hogy lebukott.

Hatvanegyedik fejezet Hardin A szemem sarkából észreveszem Tessa aranyszínű ruháját. Jamie már eltűnt, de Tessa remegő szájjal néz utána, aztán rám mered. Egy másodpercig dermedten áll a folyosón, majd elviharzik, és lerohan a lépcsőn. Azt a rohadt… – Tessa! Várj! – kiáltok utána. Ahhoz képest, hogy részeg, valósággal repül lefelé. Miért kell mindig elrohannia? – Tess! – kiáltom még egyszer, és félrelököm az utamban lévő embereket. Már az ajtónál jár, amikor olyat tesz, amitől majdnem térdre esem. A szőke pasi, aki nemrég megbámulta, füttyent egyet, ahogy elfut mellette. Tessa megtorpan, és most én dermedek le az arckifejezésétől. Vigyorogva megragadja a srác pólóját. Mi a fenét akar csinálni? Meg fogja… Tessa mintha a gondolataimra válaszolna, visszanéz rám, és a szőke baromagyú szájára szorítja a száját. Pislogok néhányat, hátha tévedek, és eltűnik a szemem elől a látvány. Ezt nem teheti meg! Akármilyen dühös, akkor sem csinálhat ilyet. A szőke pasit láthatóan meglepi Tessa váratlan akciója, de gyorsan magához tér, és átkarolja a derekát. Tessa kinyitja a száját, és belemarkol a srác hajába. Fel sem tudom fogni, amit látok. – Hardin! Hagyd abba! – süvít a fülembe Tessa kiáltása. Mit hagyjak abba? Megint pislogok egyet, és észreveszem, hogy a szőke fiú véres szájjal hever alattam. Megütöttem? – Kérlek, Hardin! – kiáltja megint Tessa. Gyorsan lemászok róla, mielőtt mindenki körénk gyűlik. – Mi az ördög… – motyogja a srác. Legszívesebben megrúgnám a tenyérbe mászó képét, de igyekszem visszafogni magam. Miért csinálta ezt Tessa? Miért ront el mindig mindent, amikor én annyira igyekszem? Elindulok az ajtó felé, és nem érdekel, hogy követ-e. – Miért ütötted meg? – hallom a hangját mögöttem, amikor a kocsihoz érek. – Szerinted miért, Tessa? Talán azért, mert az orrom előtt smároltál vele! – üvöltöm az arcába. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés, de most megint érzem az adrenalint az ereimben, és az ismerős fájdalmat az öklömben. Csak egyszer ütöttem meg… azt hiszem… úgyhogy nem olyan vészes. Tessa sírva fakad. – Miért érdekel, mit csináltam vele? Megcsókoltad azt a lányt! Talán több is történt. Hogy tehettél ilyet? – Nem! Ne sírj, mert inkább nekem kéne. A szemem láttára megcsókoltál valakit! – Rácsapok a motorháztetőre. – Te rosszabbat csináltál! Hallottam, mit mondtál annak a lánynak. Megkérted, hogy ne árulja el, hogy együtt voltatok Logan szobájában! – Fogalmad sincs, miről beszélsz. Nem csókoltam meg senkit!

– De igen! Azt mondta, nem árul el csókos titkokat! – kiabálja, és úgy hadonászik a karjával, mint egy őrült. Istenem, de idegesítő tud lenni. – Ezt csak képletesen értette, Tessa. Azt akarta mondani, hogy senkinek sem árulja el, miről beszéltünk… meg hogy füveztünk! – teszem hozzá dühösen. – Füveztél? – képed el Tessa. – Nem, én nem. De nem mindegy? Te viszont megcsaltál! – Annyira ki vagyok bukva, hogy tépni kezdem a hajamat. – Miért hagytál ott, hogy vele legyél? Aztán miért kérted meg, hogy ne árulja el senkinek? Ennek semmi… – Ő Dan húga! Négyszemközt akartam bocsánatot kérni tőle azért, amit tettem vele. Holnap elmondtam volna neked, amikor már nem vagy ilyen átkozottul harcias. Többen voltunk a szobában. Én, ő, Logan és Nate. Ők füvet szívtak, és amikor lementek, megkértem Jamie-t, hogy maradjon még egy kicsit, mert helyre akartam hozni, amit elszúrtam. Miattad! – Érzem, hogy szikrázik a szemem, amikor üvöltve folytatom: – Én sosem csalnálak meg… Ezt tudnod kéne! Tessa haragja elpárolog, mintha kihúztak volna belőle egy dugót. Nagyon helyes. Mert marhára nincs igaza, én meg iszonyúan pipás vagyok. – Én… – szólal meg egy idő után. – Mit akarsz mondani? Te vagy a hibás, nem én. Nem adtál esélyt, hogy megmagyarázzam, mi az ábra, hanem úgy viselkedtél, mint egy gyerek. Egy hisztis hülyegyerek! – kiáltom, és megint megütöm a motorháztetőt. Tessa ugrik egyet ijedtében, de nem érdekel. Vissza kéne mennem a házba, megkeresni azt a szőke lúzert, és befejezni, amit elkezdtem. Az autó püfölése nem ad elégtételt. – Nem vagyok gyerek! Azt hittem, hogy… csináltál valamit vele! – csattan fel ingerülten, és közben potyognak a könnyei. – Pedig nem! Annyi mindent megtettem, hogy visszakapjalak. Csak nem gondolod, hogy ezek után megcsallak valakivel egy átkozott bulin? Vagy bárhol. – Nem tudtam, mire gondoljak. – Tessa megint hadonászni kezd. Beletúrok a hajamba, és igyekszem kiengedni a gőzt. – Az a te bajod. Fogalmam sincs, mit tehetnék még, hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek. – Megcsókolt valakit… A szemem láttára smárolt egy másik fiúval. Ez még rosszabb érzés, mint amikor elhagyott, mert akkor legalább magamat hibáztathattam. Tessa lehelete fehér felhőkben tör elő a szájából, ahogy szaporán kapkodja a levegőt. – Ha eddig nem titkoltál volna annyi mindent előlem, akkor talán nem értettem volna félre a helyzetet olyan könnyen! – kiabálja. Ránézek. – Egyszerűen… hihetetlen vagy. Most rád sem tudok nézni, komolyan. – Még most is látom magam előtt, ahogy azzal a szőke csávóval smárol. – Ne haragudj, hogy megcsókoltam – sóhajtja végül. – Ez nem olyan nagy ügy. – Most viccelsz, ugye? Mit szólnál, ha én csókolnék meg valakit az orrod előtt? Az sem lenne nagy ügy? Ja, persze, elfelejtettem, hogy Tessa hercegnő bármit megtehet. Nem történt

semmi – gúnyolódom. Tessa felháborodottan karba teszi a kezét, pedig nincs joga pattogni. – Tessa hercegnő? Ezt most komolyan mondtad, Hardin? – Igen! Megcsaltál, méghozzá az orrom előtt. Idehoztalak, mert meg akartam mutatni neked, mennyire szeretlek, és hogy nem érdekel, mások mit gondolnak rólunk. Egy jó estét akartam szerezni neked, te pedig ezt művelted. – Hardin… Én… – Nem! Még nem végeztem. – Előveszem a kocsi kulcsát. – Úgy viselkedsz, mintha ez nem lenne nagy ügy. De nekem az! Végig kellett néznem, ahogy egy másik férfi eszi a szádat… El sem tudod képzelni, mit érzek most. Felfordul a gyomrom tőle. – Már mondtam, hogy… Elveszítem a maradék türelmemet. Tudom, hogy ijesztő látványt nyújtok, de nem tehetek róla. – Most az egyszer ne vágj a szavamba, a rohadt életbe! – üvöltöm. – Tudod, mit? Rendben. Menj vissza, és kérd meg az új fiúdat, hogy vigyen haza. – Elfordulok, és kinyitom a kocsit. – Noah-ra hasonlít. Valószínűleg hiányzik neked a régi pasid, azért cuppantál rá erre a hernyóra. – Mi van? Hogy jön ide Noah? Egyébként sem vagyok olyan, aki egy típusra bukik – méltatlankodik, aztán rám mutat. – Bár lehet, hogy jobban át kéne gondolnom, kivel állok szóba. – Menj a fenébe! – sziszegem, és beugrok a kocsiba. Beindítom a motort, és otthagyom Tessát a hidegben. Amikor a stoptáblához érek, dühömben püfölni kezdem a kormánykereket. Ha egy órán belül nem hív fel, akkor tudni fogom, hogy mással ment el.

Hatvankettedik fejezet Tessa Tíz perccel később még mindig a járdán állok. A karom meg a lábam teljesen átfagyott, és egész testemben reszketek. Hardin bármelyik percben visszajöhet. Biztos vagyok benne, hogy nem hagy itt, egyedül. Részegen és egyedül. Fel akarom hívni, de eszembe jut, hogy a mobilomat a zsebébe tettem. Hát ez remek. Mire gondoltam, amikor megcsókoltam azt a fiút? Nem gondolkodtam, ez a baj. Annyira jól megvoltunk, de én nem adtam neki esélyt, hogy bebizonyítsa az ártatlanságát. Inkább megcsókoltam valakit. Mindjárt lehányom a járdát, ha erre gondolok. Miért nem jön már vissza? Be kell mennem. Nagyon hideg van, és akarok inni még egy italt. A részeg kábulat kezd elmúlni, és még nem állok készen arra, hogy szembenézzek a valósággal. A házba érve azonnal a konyhába megyek, és töltök magamnak egy italt. Ezért nem szabad innom. Részegen elveszítem a józan eszemet. Azonnal a legrosszabbat feltételeztem róla, és nagy hibát követtem el. – Tessa? – hallom meg Zed hangját a hátam mögött. – Szia… – Felsóhajtok, és felemelem az arcomat a hűvös pultról. – Mit csinálsz? – csodálkozik Zed, és felnevet. – Jól vagy? – Igen… Jól – hazudom. – Hol van Hardin? – Elment. – Elment? Nélküled? – Igen. – Iszom egy kortyot a pohárból. – Miért? – Mert hülye vagyok – vallom be őszintén. – Azt nem hiszem. – Zed elmosolyodik. – De, tényleg. Most az voltam. – Akarsz beszélni róla? – Nem igazán. – Felsóhajtok. – Rendben… Hát akkor, magadra hagylak. – Zed távozni készül, de aztán visszafordul. – Azt ugye tudod, hogy ennek nem kéne ilyen bonyolultnak lennie? – Tessék? – kérdezem, és leülök vele a kártyaasztal mellé, amit a konyhában állítottak fel. – A szerelemnek, a kapcsolatnak, meg ilyesminek. Nem kéne ilyen nehezen mennie. – Nem? Másoknál nem ilyen? – Nekem Noah-n kívül nincs tapasztalatom. Sosem veszekedtünk így, de nem is tudom, hogy szerettem-e. Az biztos, hogy nem úgy, mint Hardint. A mosogatóba öntöm a rózsaszín italt, és vizet töltök a pohárba. – Nem hiszem. Még sosem láttam másokat úgy marakodni, mint titeket. – Ez azért van, mert nagyon különbözünk. Ez minden. – Igen, az biztos. – Zed elmosolyodik. Amikor megint megnézem az időt, Hardin már egy órája elment. Talán mégsem fog visszajönni.

– Megbocsátanád a barátnődnek, ha megcsókol valaki mást? – teszem fel a kérdést Zednek. – Attól függ… – És ha az orrod előtt csinálja? – Azt nem. Az megbocsáthatatlan – jelenti ki, és undorodó arcot vág. – Értem… Zed együtt érzően közelebb hajol hozzám. – Ezt tette? – Nem. – Csodálkozva nézek rá. – Én csináltam. – Te? – Zed láthatóan megdöbben. – Igen… Mondtam, hogy hülye vagyok. – Nem szívesen mondom, de tényleg az vagy. – Igen – bólintok szomorúan. – Hogy fogsz hazamenni? – kérdezi Zed. – Azt hittem, hogy visszajön értem, de már látom, hogy tévedtem. – Zavartan beleharapok az ajkamba. – Elvihetlek, ha akarod – ajánlkozik. De amikor tanácstalanul körülnézek, gyorsan hozzáteszi: – Steph és Tristan valószínűleg odafent vannak. Tudod… Rápillantok. – Tényleg hazavinnél? – Nem akarom még nagyobb bajba sodorni magam, de kezdek kijózanodni, hála az égnek, és szeretnék már otthon lenni, hogy megpróbáljak Hardin lelkére beszélni. – Persze. Menjünk. – Zed bólint, én meg lehajtom a maradék vizet, és követem őt a kocsijához. Már csak tíz percnyire járunk a lakástól, amikor pánikolni kezdek, hogy Hardin mit fog szólni, ha megtudja, hogy Zed vitt haza. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kijózanodjak, de ez nem megy parancsszóra. Már nem vagyok olyan részeg, mint egy órája, de még érzem az alkohol hatását. – Felhívhatom Hardint a telefonodról? – kérdezem Zedet. Egyik kezével elengedi a kormányt, belenyúl a zsebébe, és kihalássza a mobilját. – Tessék… A fenébe! Le van merülve – állapítja meg, miután megnyomja rajta a gombot, és a kijelzőn megjelenik az üres akkumulátor jele. – Akkor is kösz. – Megvonom a vállamat. Talán nem is jó ötlet Zed mobiljáról hívni Hardint. Persze annyira nem rossz, mint a szeme láttára megcsókolni az első utamba kerülő pasit… – Mi van, ha nincs otthon? – kérdezem. Zed csodálkozva néz rám. – Nincs kulcsod? – Nem hoztam magammal… Nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá. – Hát… Szerintem itt lesz – jelenti ki Zed, de idegesnek tűnik. Hardin megölné Zedet, ha a lakásán találna. Megérkezünk az épület elé, és amíg Zed leparkol, én Hardin kocsiját keresem a tekintetemmel. Hála az égnek, a szokásos helyen áll. Fogalmam sincs, mit csináltam volna, ha nincs itthon. Zed ragaszkodik ahhoz, hogy felkísérjen. Nem biztos, hogy ez jól fog végződni, de az sem biztos,

hogy fel tudnék egyedül menni ebben az állapotban. Miért hagyott ott Hardin a bulin? Miért viselkedtem úgy, mint egy őrült? Zed miért ilyen kedves és bátor? Nem kéne így viselkednie. És miért van ilyen hideg Washington államban? Amikor a lifthez érünk, a fejem és a szívem egy ritmusban dübörög. Át kell gondolnom, mit fogok mondani Hardinnak. Iszonyúan dühös lesz rám, és ki kéne találnom, hogyan csillapíthatom le szex nélkül. Szokatlan, hogy most nekem kell mentegetőznöm valamiért, mert általában ő szokta elbaltázni a dolgokat. Most fordult a kocka, és ezt egyáltalán nem tartom kellemesnek. A folyosón úgy érzem magam, mintha a vesztőhelyre mennénk. Csak még nem tudom, hogy Zedet vagy engem fognak kivégezni. Bekopogok, és Zed egy méterrel mögöttem áll, miközben várjuk, hogy kinyíljon az ajtó. Rossz ötlet volt, villan belém a gondolat. Inkább a bulin kellett volna maradnom. Megint kopogok, most hangosabban. Mi van, ha nem nyitja ki az ajtót? És ha elvitte a kocsimat, és nincs is itthon? Erre nem gondoltam. – Ha nem nyit ajtót, elmehetek hozzád? – kérdezem Zedet, és megpróbálom visszatartani a könnyeimet. Nem akarok Zednél aludni, és még jobban felbőszíteni Hardint, de nem jut eszembe más megoldás. Mi van, ha nem bocsát meg nekem? Nem tudok nélküle élni. Zed megérinti a nyakamat, és megdörzsöli, hogy megnyugtasson. Nem sírhatok, nyugodtnak kell lennem, amikor végre kinyitja az ajtót. Ha kinyitja. – Persze – válaszolja Zed. – Hardin! Kérlek, nyisd ki! – könyörgök visszafogott hangon, és az ajtónak támasztom a homlokomat. Nem akarok kiabálni és jelenetet rendezni hajnali kettőkor. A szomszédainknak már biztosan így is tele van a hócipője az örökös veszekedésünkkel. – Azt hiszem, nem fogja kinyitni. – Felsóhajtok, és a falnak dőlök. Amikor megfordulunk, hogy elmenjünk, az ajtó kinyílik. – Nocsak… Ki döntött úgy, hogy felbukkan? – gúnyolódik Hardin az ajtóban állva, és vasvilla szemekkel néz ránk. A hangjától végigfut a hátamon a hideg. Megfordulok, és látom, hogy a szeme véreres, az arca vörös. – Zed… Haver… Milyen jó látni téged – mondja nehezen forgó nyelvvel. Be van rúgva. Hirtelen kijózanodom. – Hardin… Ittál? Ellenséges pillantással néz rám, és enyhén imbolyog. – Mit érdekel téged? Neked van egy új fiúd. – Hardin… – Nem tudom, mit mondjak neki. Totál ki van ütve. Utoljára akkor láttam ilyen részegen, amikor Landon felhívott, hogy menjek Ken házába. Az apja is ivott, és láttam Trish kétségbeesését, amikor megtudta, hogy Hardin megint inni kezdett. Én is kétségbe vagyok esve. – Köszönöm, hogy hazahoztál, de szerintem most el kéne menned – közlöm udvariasan Zeddel. – Nem, nem. Szó sem lehet róla! – kiált fel Hardin. – Gyere csak be! Igyunk egyet. – Megragadja Zed karját, és behúzza az előszobába.

Tiltakozva követem őket. – Ez nem jó ötlet. Részeg vagy. – Semmi gond – legyint Zed. Mi van? Meg akar halni? Hardin a dohányzóasztalhoz botorkál, felkapja a sötét folyadékkal teli üveget, és megtölt vele egy poharat. – Így van, Tessa. Ne sápítozzál már annyit. – Rá akarok szólni, amiért így beszél velem, de nem találom a hangomat. – Tessék… Töltök még egyet. Neked is hozok egy poharat, Tess – motyogja, és bemegy a konyhába. Zed leül a fotelba, én meg a heverőre rogyok. – Nem foglak itt hagyni vele. Láttad, milyen részeg? – súgja oda. – Azt hittem, nem iszik. – Nem is… így nem. Az én hibám. – A kezembe temetem az arcomat. Szörnyű, hogy Hardin miattam rúgott be. Egy normális beszélgetésben reménykedtem, hogy bocsánatot kérhessek tőle. – Nem igaz – nyugtat meg Zed. – Ez a tiéd – jelenti be Hardin harsány hangon, amikor visszatrappol a nappaliba, és átnyújt nekem egy itallal teli poharat. – Nem kérek többet. Ma este már eleget ittam. – Kiveszem a poharat a kezéből, és az asztalra teszem. – Ahogy akarod. Annál több marad nekem. – Gonosz mosollyal néz rám. Ez nem az a mosoly, amit annyira imádok. Tényleg egy kicsit meg vagyok ijedve. Tudom, hogy Hardin sosem bántana fizikailag, de nem szeretem ezt az oldalát. Inkább kiabáljon velem, vagy ököllel verje a falat, de ne igyon, és ne legyen ennyire… nyugodt. Hátborzongatóan nyugodt. Zed felemeli a poharat, aztán a szájához emeli. – Mint a régi szép időkben, ugye? Tudod, amikor még nem akartad megdugni a barátnőmet – szólal meg Hardin, mire Zed visszaköpi az italt a poharába. – Nem arról van szó. Otthagytad, én meg hazahoztam – magyarázza Zed fenyegető hangon. Hardin a pohárral a kezében legyint. – Nem csak a mai estéről beszélek, ezt te is jól tudod. Bár rohadtul kiakaszt, hogy pont te vállalkoztál a fuvarra. Nagylány már, tud magáról gondoskodni. – Nem kéne ilyen helyzetben gondoskodnia magáról! – vág vissza Zed. Hardin az asztalra csapja a poharat, mire nagyot ugrom ijedtemben. – Ehhez semmi közöd! Szeretnéd, ha közöd lenne hozzá, ugye? Úgy érzem magam, mintha egy pisztolypárbaj kellős közepén lennék, és legszívesebben elfutnék, de nem tudok megmoccanni. Rémülten nézem, ahogy Mr. Darcyból Tom Buchanan lesz… – Nem – válaszolja Zed. Hardin leül mellém, de üveges tekintetét Zedre szegezi. Lenézek az üvegre. Legalább a negyede hiányzik. Nagyon remélem, hogy Hardin nem az elmúlt másfél órában itta meg ezt a mennyiséget. – Dehogynem. Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy akarod őt. Molly elárulta, mit mondtál róla. – Hagyd ezt, Hardin – morogja Zed, de ezzel csak még jobban feltüzeli Hardint. – Az a problémád, hogy szóba állsz Mollyval. – „Tessa olyan gyönyörű. Tessa olyan kedves. Tessa túl jó Hardinnak. Tessának velem kéne

lennie” – gúnyolódik Hardin. Micsoda? Zed kerüli a tekintetemet. – Fogd be a szád, Hardin! – Hallottad ezt, bébi? Zed azt hitte, hogy megkaphat téged. – Hardin felnevet. – Hagyd abba, Hardin! – kiáltok rá, és felpattanok a heverőről. Zed megsemmisülten ül a helyén. Nem kellett volna megkérnem, hogy hozzon haza. Tényleg ezeket mondta rólam? Azt hittem, szégyelli magát a fogadás miatt, és azért viselkedik olyan előzékenyen velem, de most már nem vagyok benne biztos. – Nézz rá! Fogadjunk, hogy most is erre gondolsz, ugye? – vicsorogja Hardin. Zed gyilkos pillantást vet rá, és leteszi a poharát. – Sosem lesz a tiéd, haver, úgyhogy add fel! Senkié sem lesz, csak az enyém. Én vagyok az egyetlen, aki megdugja őt. Az egyetlen, aki tudja, milyen mennyei érzés, amikor… – Hagyd abba! – rivallok rá magamból kikelve. – Mi az ördög ütött beléd? – Semmi. Csak közlöm vele, mi az ábra – válaszolja Hardin. – Kegyetlen vagy! – jelentem ki felháborodottan. – És nagyon tiszteletlen velem! – Zedhez fordulok. – Azt hiszem, tényleg menned kéne. – Zed Hardinra néz, aztán rám. – Nem lesz semmi baj – nyugtatom meg. Nem tudom, mi fog történni, de az biztos, hogy nagyobb baj lesz, ha itt marad. – Kérlek… – nézek rá könyörgő szemmel. Zed végül beleegyezően bólint. – Rendben, elmegyek. Hardinnak össze kell szednie magát. Meg neked is. – Hallottad, mit mondott! Tűnj el a francba! De ne búslakodj, mert Tessának én sem kellek. – Hardin iszik egy nagy kortyot. – A tiptop csini fiúkat kedveli. Ha lehet, még jobban kétségbeesem, és már tudom, hogy hosszú éjszakának nézek elébe. Lehet, hogy félnem kéne, de nem félek. Talán egy kicsit… De akkor sem megyek el. – Kifelé! – adja ki a parancsot Hardin, és az ajtó felé mutat. Zed távozása után Hardin bezárja az ajtót, és felém fordul. – Szerencséd, hogy nem vertem szét a fejét, amiért idehozott. Ezt ugye tudod? – Igen – bólintok. Most nem lenne jó ötlet vitába szállni vele. – Miért jöttél ide egyáltalán? – Mert itt lakom. – Már nem sokáig. – Hardin megint tölt magának. – Mi? – Eláll a lélegzetem. – Ki akarsz rúgni? Amikor a pohár tele van, Hardin rám sandít. – Nem. Magadtól fogsz távozni. – Nem fogok. – Talán az új szeretődnek van helye a lakásában. Nagyon jól néztetek ki együtt. – Gyűlölködő modora a kapcsolatunk kezdetét juttatja eszembe, és ez nem tetszik. – Hardin, kérlek, ne mondj ilyeneket! Nem is ismerem azt a fiút. Nagyon sajnálom, amit tettem.

– Azt mondom, amit akarok. Ahogy te is mindig azt teszed, amit akarsz. – Hibáztam, és tényleg nagyon sajnálom. De ez nem jogosít fel arra, hogy ilyen csúnyán viselkedj velem, és vedeljél, mint egy gödény. Be voltam rúgva, és azt hittem, hogy történt valami köztetek azzal a lánnyal. Nem tudtam, mit higgyek. Bocsánatot kérek. Sosem bántanálak meg szándékosan. – Igyekszem gyorsan, de érthetően beszélni, de hiába. Látom rajta, hogy nem figyel rám. – Befejezted végre? – csattan fel ingerülten. Felsóhajtok, és a számba harapok. Ne sírj! Ne sírj! – Most lefekszem, és majd beszélünk, ha kijózanodtál. Hardin nem válaszol, rám se néz, úgyhogy leveszem a cipőmet, és bemegyek a hálószobába. Amikor becsukom magam mögött az ajtót, üvegcsörömpölést hallok. Visszarohanok a nappaliba. A fal nedves, és üvegcserepek hevernek a padlón. Kétségbeesetten nézem, ahogy Hardin felkapja a másik két poharat, és a falhoz vágja őket. Még egyszer jól meghúzza az üveget, aztán összeszedi minden erejét, és azt is a falhoz csapja.

Hatvanharmadik fejezet Tessa Felkapja a lámpát az asztalról, kirántva a zsinórt a falból, majd földhöz vágja. A váza következik, az a téglafalon landol. Miért ez az első reakciója, hogy törni-zúzni kezd? – Hagyd abba! – kiáltok rá. – Össze fogod törni az összes holminkat. Kérlek, állítsd le magad! – Ez a te hibád, Tessa! A te műved! – kiáltja vissza, és a kezébe vesz egy újabb vázát. Odarohanok hozzá, és kikapom a kezéből, mielőtt azt is összetöri. – Tudom. De kérlek, inkább beszélj velem! – könyörgök, és nem tudom tovább visszatartani a könnyeimet. – Kérlek, Hardin! – Mindent elrontottál, Tessa! Rohadtul elszúrtál mindent! – Az öklét a falba veri. Tudtam, hogy ez lesz a vége, és meg is lepett, hogy ilyen sokáig türtőztette magát. Szerencsére a gipszkarton falat ütötte meg, mert a tégla csúnyán felsebezte volna a kezét. – Hagyj most békén! Tűnj el! – Fel s alá járkál, aztán mindkét tenyerét a falhoz csapja. – Szeretlek! – szakad ki belőlem a kétségbeesett kiáltás. Le kell csillapítanom, de nagyon részeg, és elég félelmetes. – Nem úgy viselkedsz. Megcsókoltál egy másik pasit! Aztán idehozod Zedet a lakásba! A szívem összeszorul Zed neve hallatán. Hardin nagyon csúnyán megalázta. – Tudom… Ne haragudj! – Uralkodom magamon, és nem nevezem képmutatónak. Mert oké, tényleg olyasmit tettem, amit nem kellett volna, de én számtalanszor megbocsátottam neki, amikor többször egymás után megsértett. – Tudod, mennyire kiakadok, és mennyire megőrjít, ha mással látlak, mégis ezt csináltad! – A nyakán kidagadnak az erek, az arca eltorzult a haragtól. Egyre jobban hasonlít egy szörnyeteghez. – Már bocsánatot kértem, Hardin. – Igyekszem nagyon halkan és lassan beszélni. – Mit mondhatok még? Nem gondoltam át, mit teszek. Hardin megint a haját tépi. – Hiába sajnálkozol, az még nem törli ki az agyamból a képet. Állandóan azt látom, hogy smárolsz egy vadidegennel. Odamegyek hozzá, és megállok előtte. Bűzlik a whiskytől. – Akkor nézz rám, jó? – Az arcára teszem a kezem, úgy irányítom a pillantását. – Megcsókoltad! Megcsókoltál valakit az orrom előtt. – A hangja sokkal mélyebb, mint egy másodperccel korábban. – Tudom, és nagyon sajnálom, Hardin. Nem gondolkodtam. Tudod, néha milyen hirtelen vagyok. – Ez nem mentség. – Tudom, bébi, tudom. – Remélem, hogy ezek a szavak meglágyítják. – Nagyon fáj – sziszegi, és most sokkal lágyabban néz rám a véreres szemével. – Tudtam, hogy nem kell nekem barátnő, ezért nem is akartam soha. Mert mindig ez történik, ha az ember járni kezd valakivel… vagy megházasodik. Ezért kell egyedül lennem. Nekem ez nem hiányzik. – Elhúzódik tőlem.

Megfájdul a szívem, mert úgy beszél, mint egy magányos, szomorú gyerek. Hirtelen elképzelem Hardint, amint elbújva hallgatja a szülei veszekedését az apja italozása miatt. – Hardin, kérlek, bocsáss meg nekem. Nem fog többé előfordulni, soha nem fogok ilyet tenni. – Nem számít, Tess, mert egyikünk úgyis megteszi. Az emberek ezt csinálják, hiába szeretik egymást. Fájdalmat okoznak egymásnak, aztán szakítanak vagy elválnak. Nem akarom, hogy mi is így járjunk. Hogy te így járj. Még közelebb lépek hozzá. – Velünk ez nem fog megtörténni. Mi mások vagyunk. Hardin megrázza a fejét. – Mindenkivel ez történik. Nézz csak a szüleinkre. – A szüleink nem a megfelelő emberrel kötötték össze az életüket, ez minden. Nézz Karenre meg az apádra. – Örülök, hogy egy kicsit lecsillapodott. – Ők is el fognak válni. – Nem, Hardin. Nem hiszem. – De én igen. Minden házasság tönkremegy. Mindegyik szívás. „Szia, kedvellek, költözzünk össze, és írjunk alá egy papírt, amiben megígérjük, hogy nem hagyjuk el egymást, bár úgyse fogjuk betartani.” Miért teszik meg ezt az emberek, önként és dalolva? Miért akarná bárki is egész életében egyetlen személyhez kötni magát? Nem vagyok felkészülve arra, hogy feldolgozzam, amit most mondott. Nem látja a közös jövőnket? Csak azért mondja ezt, mert részeg. Ugye? – Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? Ezt akarod? Fejezzük be? – kérdezem a szemébe nézve. Nem válaszol. – Hardin… – Nem… A rohadt életbe, Tessa… Szeretlek. Annyira szeretlek, de te… Amit tettél, az… Egyetlen cselekedeteddel minden félelmemet valósággá tetted. – Hardin szeme könnybe lábad. Mindjárt megszakad a szívem. – Tudom, és borzalmasan érzem magam, amiért megsértettelek. Körülnéz a szobában, és látom a szemén, hogy nekem akart bizonyítani mindazzal, amit itt létrehoztunk. – Egy olyan sráccal kéne lenned, mint Noah – jelenti ki végül. – Senkivel sem akarok lenni, csak veled. – Megtörlöm a szememet. – Attól félek, hogy előbb-utóbb mást akarsz. – Azt hiszed, elhagylak Noah-ért? – Nem pont Noah-ra gondolok, hanem egy hozzá hasonló fószerre. – Soha. Hardin, én téged szeretlek. Senki mást, csak téged. Mindent szeretek benned, úgyhogy légy szíves ne kételkedj magadban. – Fáj, ha arra gondolok, hogy így érez. – Őszintén válaszolj: nem azért kezdtél el járni velem, hogy az anyádat bosszantsd? – Micsoda? – kiáltok fel megdöbbenve, de látom, hogy figyel, és a válaszomra vár. – Nem, dehogy! Az anyámnak ehhez nincs semmi köze. Beléd szerettem, mert… Mert nem volt más választásom. Nem tehettem róla. Küzdöttem ellene, mert féltem, hogy mit szól az anyám, de nem tudtam ellenállni. Mindig szerettelek, akár akartam, akár nem.

– Ja, persze… – Mit csináljak, hogy higgy nekem? – Annyi mindenen átmentem vele és miatta… Ezek után képes azt hinni, hogy csak azért vagyok vele, mert így akarok lázadni az anyám ellen? – Például ne csókolj meg másokat. – Tudom, hogy félsz és bizonytalan vagy, de tudnod kéne, hogy szeretlek. Az első naptól kezdve harcoltam érted, az anyám ellen, Noah ellen, mindenki ellen. Valami rosszat mondtam, ezt azonnal észreveszem. – Félek és bizonytalan vagyok? Nem igaz! De nem fogom hagyni, hogy valaki játszadozzon velem, és bolondot csináljon belőlem. Hardinnak visszatért a haragja, de most már én is felkapom a vizet. – Te félsz attól, hogy játszanak veled, és bolondot csinálnak belőled? – Tudom, hogy nagyon helytelen volt, amit tettem, de ő sokkal szörnyűbb dolgokat művelt velem. Tényleg bolondot csinált belőlem, és én megbocsátottam neki. – Ne kezdd most ez felemlegetni! – mordul rám. – Olyan nagy utat tettünk meg, annyi mindenen átmentünk együtt, Hardin. Ne hagyd, hogy egyetlen hiba mindent elvegyen tőlünk. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok a bocsánatáért könyörögni. – Te csináltad, nem én. – Ne legyél már ilyen kemény velem. Te is sok mindent csináltál velem! – csattanok fel ingerülten. Hardin arca megint eltorzul a haragtól, és ellép tőlem. – Tudod, mit? – szól hátra a válla fölött. – Én sok mindent csináltam, te viszont megcsókoltál valakit a szemem láttára! – Pont úgy, mint amikor Molly az öledben volt, és megcsókoltad a szemem láttára? Hardin megpördül, és rám mered. – Akkor nem voltunk együtt! – Talán te így gondoltad, de én azt hittem, hogy együtt vagyunk. – Ez egyáltalán nem számít, Tessa. – Tehát azt mondod, hogy nem fogsz megbocsátani? – Nem tudom, mit mondok, csak azt tudom, hogy az idegeimre mész. – Szerintem le kéne feküdnöd – javaslom. Az elmúlt percekben néha úgy éreztem, hogy megérti a helyzetet, de már látom, hogy tévedtem. Akárhogy is van, elhatározta, hogy hajthatatlan lesz. – Szerintem meg nem kéne megmondanod, hogy mit csináljak. – Tudom, hogy dühös és sértett vagy, de akkor sem beszélhetsz így velem. Nem helyes, és nem fogom elviselni. Akár részeg vagy, akár nem. – Nem vagyok sértett! – tiltakozik. Hardin és az ő büszkesége… – Épp az előbb mondtad. – Nem igaz. Ne forgasd ki a szavaimat. – Rendben. – Megadóan feltartom a kezemet. Hullafáradt vagyok, és nem akarom kihúzni a gyutacsot Hardinból, mert még felrobban. Nem válaszol, csak a fogashoz sétál, leakasztja a kulcsát,

és tántorogva megpróbál belebújni a bakancsába. – Mit csinálsz? – kérdezem, és odasietek hozzá. – Szerinted? Elmegyek. – Nem mehetsz el. Rengeteget ittál. – A kulcsáért nyúlok, de gyorsan zsebre vágja. – Nem érdekel. Italra van szükségem. – Nem, ez nem igaz. Eleget ittál… És eltörted az üveget. – Megpróbálok a zsebébe nyúlni, de régi jó szokásához híven megragadja a csuklómat. De most más a helyzet, mert annyira mérges, hogy egy pillanatig aggódni kezdek. – Engedd el a kezemet! – szólok rá. – Ne akard megakadályozni, hogy elmenjek, és akkor elengedlek. – Nem enged a szorításán. – Hardin… ez fáj. A szemembe néz, és azonnal elengedi a kezemet. Amikor felemeli a karját, összerezzenek, és elhúzódom tőle, de csak bele akart túrni a hajába. Hirtelen félelem villan meg a szemében. – Azt hitted, meg foglak ütni? – kérdezi suttogva, mire még távolabb hátrálok tőle. – Én… Nem tudom, de annyira mérges vagy, hogy megijesztesz. – Tudtam, hogy nem fog bántani, de ez a legkönnyebb módja, hogy visszarántsam a valóságba. – Tudhatnád, hogy sosem bántanálak. Akármilyen részeg vagyok, akkor sem emelnék rád kezet. – Felindultan mered rám. – Ahhoz képest, hogy mennyire gyűlölöd az apádat, pont úgy viselkedsz, mint ő – sziszegem az arcába. – Hallgass… Nem vagyok olyan, mint ő! – üvölti Hardin magából kikelve. – De igen! Részeg vagy, ott hagytál egy bulin, és összetörted a nappali berendezését… beleértve a kedvenc lámpámat! Úgy viselkedsz, mint az apád… A régi apád. – Te meg pont olyan vagy, mint az anyád. Egy elkényeztetett, sznob kis… A felháborodott kiáltásom belé fojtja a szót. – Ki a fene vagy te? – kérdezem, és megrázom a fejemet. Elmegyek tőle, mert nem akarom tovább hallgatni, és tudom, hogy ha folytatjuk a vitát, amíg ilyen részeg, akkor nem lesz jó vége. Most már egy egészen új szintre emelte a tiszteletlenségét. – Tessa… Én… – hebegi. – Ne folytasd! – Sarkon fordulok, és folytatom az utamat a hálószoba felé. Elviselem a goromba megjegyzéseit, azt is, hogy kiabál velem, mert engem sem kell félteni, de most szükségünk van egy kis távolságra, nehogy egyikünk olyat mondjon, amit megbán. – Nem úgy értettem – mentegetőzik, és utánam ered. Bezárom előtte a hálószoba ajtaját. A hátamat nekitámasztom, lassan lecsúszom a padlóra, és felhúzom a térdemet. Talán mégsem fog működni. Talán ő túl dühös, én meg túlságosan irracionális vagyok. Mindig heveskedünk, és felingereljük egymást. Nem, ez nem igaz. Éppen azért vagyunk jók együtt, mert ilyen hevesek vagyunk. Mert a sok marakodás és feszültség ellenére szenvedély van köztünk. Olyan sok szenvedély, hogy majdnem megfulladok tőle, mert lehúz, mint az örvény. És ő az egyetlen, aki megmenthet, még akkor is, ha ő sodor veszedelembe.

Hardin halkan bekopog. – Tess, nyisd ki az ajtót! – Menj aludni, kérlek – szólok ki neki sírva. – A pokolba, Tessa! Nyisd már ki az ajtót. Sajnálom, oké? – kiáltja, és dörömbölni kezd. Azon imádkozom, hogy ne törje be az ajtót, miközben feltápászkodom a padlóról, és kihúzom a komód legalsó fiókját. Megkönnyebbülök, amikor meglátom az összehajtogatott papírt. Bemegyek a gardróbszobába, és bezárkózom. Elkezdem olvasni Hardin levelét, és egy idő után már nem hallom a dörömbölést. A szívfájdalmam és a fejfájásom megszűnik. Semmi sem létezik, csak ez a levél, ezek a tökéletes szavak az én tökéletlen Hardinomtól. Addig olvasgatom, amíg felszáradnak a könnyeim, és a folyosón sem hallok semmilyen zajt. Nagyon remélem, hogy nem ment el, de nem fogok kimenni, hogy megnézzem. Nehéz a szívem, és leragad a szemem. Le kell feküdnöm. Magammal viszem a levelet, az ágyhoz vonszolom magam, és ruhástól végigdőlök rajta. Végül elnyom az álom, és Hardinról álmodom, aki ezeket a szavakat papírra vetette egy szállodai szobában. Az éjszaka közepén felébredek, összehajtom a levelet, és visszateszem az alsó fiókba, majd kinyitom a hálószoba ajtaját. Hardin a padlón alszik, összegömbölyödve, mint egy sündisznó. Úgy döntök, hogy jobb, ha nem ébresztem fel, hadd aludja ki magából a részegséget. Inkább én is visszamegyek az ágyba.

Hatvannegyedik fejezet Tessa Reggel Hardin már nincs a padlón, és a nappali ki van takarítva. Egyetlen üvegszilánkot sem látok. A szobának citromillata van, és a falon sem látszik a whiskyfolt. Meglep, hogy Hardin tudja, hol tároljuk a tisztítószereket. – Hardin! – kiáltom, és a hangom rekedt a tegnap esti kiabálástól. Nem kapok választ. A konyhaasztalhoz megyek, ahol egy kártyát találok Hardin kézírásával. Kérlek, ne menj el. Mindjárt visszajövök. Mázsás kövek esnek le a szívemről. Felkapom az e-könyv olvasót, készítek egy kávét, és várom, hogy visszajöjjön. Úgy tűnik, órák teltek el, amikor végre belép az ajtón. Addigra lezuhanyoztam, rendet raktam a konyhában, és ötven oldalt elolvastam a Moby Dickből, pedig nem is szeretem ezt a regényt. Egész idő alatt azon töprengtem, hogy fog viselkedni, és mit mond. Nem akarta, hogy elmenjek, és ez biztató, nem? Nagyon remélem. Az éjszaka eseményei összefolynak előttem, de világosan emlékszem a fontosabb részletekre. Amikor meghallom az ajtó nyílását, megdermedek. Mindenről megfeledkezem, amit mondani akartam neki. Az asztalra teszem az olvasót, és felülök a heverőn. Hardin belép az ajtón, egy szürke pulcsiban meg a szokásos fekete farmerban. Mindig feketét, néha fehéret vesz fel, amikor elmegy otthonról, ezért most furcsa a színösszeállítása. Szürkében valahogy fiatalabbnak tűnik. A haja kócos, és hátra van fésülve a homlokából, a szeme alatt sötét karikák éktelenkednek. Egy lámpát tart a kezében, ami nem olyan, mint amit tegnap összetört, de nagyon hasonlít rá. – Szia – üdvözöl, és megnyalja az alsó ajkát, aztán a foga közé veszi az ajakpiercingjét. – Szia – válaszolok. – Hogy aludtál? – kérdezi. Felállok a heverőről, és bemegyek utána a konyhába. – Jól… – hazudom. – Az jó. Mindketten óvatosak vagyunk, és félünk, hogy valami rosszat mondunk. Hardin a pulthoz áll, én meg a hűtő elé. – Én… Vettem egy új lámpát. – A kezében tartott lámpára mutat, aztán leteszi a pultra. – Szép. – Ideges vagyok, nagyon. – Nem volt olyan, mint a régi, de… – Annyira sajnálom! – fakadok ki, a szavába vágva. – Én is, Tessa. – A tegnap este nem úgy ment, ahogy kellett volna – motyogom, és lesütöm a szememet. – Hát nem. – Borzalmas éjszaka volt. Meg kellett volna hallgatnom a magyarázatodat, mielőtt megcsókolom azt a fiút. Nagyon ostobán és éretlenül viselkedtem.

– Igen. Nem kellett volna magyarázkodnom, és bíznod kellett volna bennem, mielőtt rossz következtetést vonsz le. – A pultnak dől, én meg az ujjaimat babrálom, és igyekszem uralkodni magamon, hogy ne tépdessem a bőrt a körmeim körül. – Tudom. Ne haragudj! – Ezt már tizedszer hallom, Tessa. – Meg fogsz bocsátani nekem? Arról beszéltél, hogy ki akarsz rúgni. – Nem azt mondtam, hogy kirúglak – tiltakozik, aztán megvonja a vállát. – Csak azt, hogy a kapcsolatok nem működnek. Pedig annyira reméltem, hogy nem emlékszik a szavaira. Tulajdonképpen kijelentette, hogy a házasság hülyéknek való, és ő inkább egyedül szeretne lenni. – Ezt hogy érted? – Úgy ahogy mondtam. – De… Azt hittem, hogy… – Nem tudom, mit mondjak. Arra számítottam, hogy az új lámpával bocsánatot akar kérni, és most másképp érez, mint tegnap este. – Mit hittél? – Hogy azért nem akarod, hogy elmenjek, mert beszélni szeretnél velem, ha hazajössz. – Most is beszélünk. Összeszorul a torkom. – Tehát… Akkor nem akarsz már velem lenni? – Nem ezt mondtam. Gyere ide – mondja, és kitárja a karját. Némán elindulok felé. Nem várja meg, amíg odaérek, hanem türelmetlenül magához von, és átölel. A mellkasára hajtom a fejemet. A pulcsija még hideg a kinti levegőtől. – Annyira hiányoztál – suttogja a hajamba. – Nem mentem sehová – válaszolom. Még szorosabban magához ölel. – De igen. Amikor megcsókoltad azt a pasit, átmenetileg elveszítettelek. Ez túl sok volt. Nem tudtam elviselni, egy másodpercig sem. – Nem veszítettél el, Hardin. Hibát követtem el. – Kérlek… – súgja még halkabban. – Ne csináld ezt, soha többé! Komolyan kérlek. – Nem fogom – nyugtatom meg. – Idehoztad Zedet. – Mert otthagytál, és valahogy haza kellett jutnom – emlékeztetem. A beszélgetésünk alatt még nem néztünk egymás szemébe, és ez nem is baj. Sokkal bátrabb vagyok, ha nem szegezi rám az átható pillantását. – Felhívhattál volna – mondja szemrehányó hangsúllyal. Továbbra sem nézek a szemébe. – Nálad volt a mobilom. Az utcán vártalak. Azt hittem, vissza fogsz jönni – teszem hozzá halk hangon. Gyengéden eltol magától, hogy a szemembe nézhessen. Nagyon fáradtnak látszik, és én sem lehetek túl friss.

– Lehet, hogy rosszul kezeltem a haragomat, de nem tudtam, mit csináljak. – Nem bírom elviselni a pillantását, és a padlót bámulom. – Szereted őt? – kérdezi Hardin remegő hangon, és felemeli az államat, hogy láthassa az arcomat. Mi van? Ezt nem gondolhatja komolyan! – Hardin… – Válaszolj! – Nem úgy, ahogy gondolod. – Ez mit jelent? – Hardin ideges lesz. Vagy haragos? Nem tudom eldönteni. Talán mindkettő. – Kedvelem, mint egy barátot. – Semmi több? – kérdezi könyörgő hangon, mintha megerősítést várna tőlem, hogy csak őt szeretem. A kezembe veszem az arcát. – Semmi több… Téged szeretlek, csak téged. Tudom, hogy ostobaságot csináltam, de az csak a harag meg a pia miatt volt. Szó sincs arról, hogy másvalakit szeretek. – De miért pont őt kérted meg, hogy hazahozzon? – Mert csak ő ajánlotta fel. – Aztán felteszek egy kérdést, amit azonnal meg is bánok. – Miért vagy ilyen kemény vele? – Kemény? – fakad ki Hardin. – Ezt most komolyan kérdezed? – Nagyon kegyetlen voltál, amikor megaláztad előttem. Hardin oldalra lép, de én megint elé állok. Idegesen beletúr a zilált hajába. – Nem kellett volna idejönnie veled, ezt ő is tudta. – Megígérted, hogy uralkodsz az indulataidon. – Nem akarom tovább ingerelni. Ki szeretnék békülni vele, és nem még jobban elmérgesíteni a vitát. – Azon voltam. De aztán megcsaltál, és Zeddel jöttél el a buliból. Tegnap este szétverhettem volna a fejét, és még most is megtehetem – jelenti ki, megint felemelve a hangját. – Tudom, hogy megtehetted volna, és örülök, hogy visszafogtad magad. – Én nem örülök neki. De annak örülök, hogy te igen. – Nem akarom, hogy igyál. Részegen egészen más személy leszel. – Érzem, hogy nemsokára könnyekben török ki, de megpróbálom lenyelni őket. – Tudom… – Hardin elfordul tőlem. – Nem akartam olyan lenni, csak… Iszonyúan mérges voltam. És sértett… Igen, sértett. Csak arra tudtam gondolni, hogy megölök valakit, vagy leiszom magam. Úgyhogy elmentem a Conner’sbe, és megvettem a whiskyt. Nem akartam annyit inni, de mindig magam előtt láttam, ahogy belemászol annak a pasinak a szájába… Úgyhogy még többet ittam, hátha sikerül kiverni a fejemből a látványt. Legszívesebben én is odamennék a Conner’sbe, és leugatnám az eladó fejét, hogy miért adott el szeszes italt Hardinnak. De jövő hónapban lesz a huszonegyedik születésnapja, és már úgyis mindegy, mert ami megtörtént, az megtörtént. – Féltél tőlem… Láttam a szemeden – jegyzi meg. – Nem… Nem féltem. Tudtam, hogy nem fogsz bántani. – Összerezzentél. Erre emlékszem. A többi homályos, de erre kristálytisztán emlékszem.

– Csak meglepődtem – magyarázkodom. Tudtam, hogy nem fog megütni, de nagyon erőszakosan viselkedett, és az alkohol hatására sokan tesznek olyat, amit józanul el sem tudnának képzelni. Hardin közelebb lép hozzám. – Nem akarom, hogy még egyszer… meglepődjél tőlem. Soha többé nem iszom, esküszöm. – A mutatóujjával gyengéden megcirógatja a halántékomat. Inkább nem mondok semmit, mert ez az egész beszélgetés olyan zavaros, és nem tudom, mikor csapnak fel megint az indulatok. Egyik pillanatban biztos vagyok benne, hogy megbocsátott nekem, aztán megint elbizonytalanodom. Most meglepően nyugodtan beszél, de a felszín alatt még érzem a haragját. – Nem akarok olyan férfi lenni… Nem akarok az apámra hasonlítani. Nem kellett volna annyit innom, de te sem viselkedtél helyesen. – Én… – Hardin pillantása elhallgattat. – Én is sok marhaságot csináltam. Könyvet lehetne írni arról, hányszor bántottalak meg. Sokkal nagyobb szemétséget követtem el, mint te, úgyhogy meg kell bocsátanom. Nem igazságos, hogy olyasmit várok el tőled, amit én nem adok meg. Tényleg nagyon sajnálom, amit tegnap csináltam, Tessa. Egy ostoba állat voltam. – Én is. Tudom, mit érzel, ha más fiúval látsz, és nem lett volna szabad ezzel állnom bosszút. Legközelebb gondolkodnom kell, mielőtt cselekszem. Ne haragudj. – Legközelebb? – Hardin ajkán halvány mosoly jelenik meg. Mindig ilyen gyorsan változik a hangulata. – Akkor most rendben vagyunk? – kérdezem reménykedve. – Ez nem csak rajtam múlik. Belenézek a zöld szemébe. – Én azt akarom, hogy rendben legyünk. – Én is, bébi. Én is. Nagy megkönnyebbülés fog el, és megint a mellkasára hajtom a fejemet. Tudom, hogy vannak még köztünk kimondatlan szavak, de egyelőre ennyi is elég a béküléshez. Hardin megcsókolja a fejem búbját, és a szívem remegni kezd az örömtől. – Köszönöm. – Remélem, a lámpa kárpótolni fog – jegyzi meg egy újabb félmosollyal. Belemegyek a játékba. – Talán, ha sikerült volna ugyanolyan lámpát szerezned… Jókedvű arccal néz le rám. – Kitakarítottam az egész nappalit – közli mosolyogva. – Mert te szemetelted össze. – De tudod, mennyire utálok takarítani – panaszkodik, és szorosan magához ölel. – Én nem takarítottam volna fel. Otthagytam volna – jelentem ki. – Te? Ugyan már… Az lehetetlen. – Nem. – Attól féltem, nem leszel itt, amikor visszajövök – ismeri be Hardin. A szemébe nézek, és

figyelmes pillantással néz vissza rám. – Nem megyek sehová – nyugtatom meg, és nagyon szeretném, ha ez igaz lenne. Válasz helyett a számra szorítja az ajkát.

Hatvanötödik fejezet Tessa – Nem semmi, így kezdeni az újévet – jegyzi meg Hardin, miután abbahagyjuk a csókot, és a homlokomra hajtja a fejét. A telefonom rezegni kezd az asztalon, megtörve a pillanat varázsát, és mielőtt felkaphatnám, Hardin már a füléhez is emeli. Lábujjhegyre állok, és megpróbálom visszaszerezni tőle, de hátralép, és megrázza a fejét. – Landon, Tess majd visszahív – mondja a telefonba. Szabad kezével megragadja a csuklómat, és visszahúz a mellkasára. Néhány másodperc múlva megint megszólal: – Most más dolga van. Elindul a hálószoba felé, és magával von. Ajkával megérinti a nyakamat, mire megborzongok. – Ne legyél már ilyen idegesítő, Landon. Erre valami gyógyszert kéne szedned, Tessával együtt – morogja Hardin, majd befejezi a beszélgetést, és az asztalra teszi a mobilt. – Beszélnem kell vele az óráinkról – méltatlankodom, de a hangom megbicsaklik, amikor Hardin nyalogatni és szívni kezdi a nyakamat. – Most el kell lazulnod, bébi. – Nem lehet… Annyi dolgom van. – Segíthetek. – A hangja mély és nyugodt. Egyik kezével megragadja a csípőmet, a másikkal a derekamat, és valósággal csapdába ejt, hogy moccanni sem tudok. – Emlékszel, amikor a tükör előtt megujjaztalak, és nézted, ahogy elmész? – kérdezi. – Igen – válaszolom, és nagyot nyelek az izgalomtól. – Jó volt, nem? – duruzsolja a fülembe. A testemben forróság támad, és minden porcikám lángolni kezd. Ez nem is forróság, hanem tűz. – Megmutathatom, hogyan tudod megérinteni magad úgy, ahogy én szoktam. – Hardin még erősebben szívja a nyakamat. Úgy érzem, mintha áramot vezettek volna belém. – Akarod? Nagyon vonzónak találom ezt az illetlen ajánlatot, de szégyellem bevallani. – A hallgatásodat igennek veszem – jelenti ki, és elengedi a derekamat, de megfogja a kezemet. Csendben maradok, és még mindig azon agyalok, amit az előbb mondott. Ez iszonyúan kínos, és nem tudom, mit gondoljak róla. Hardin az ágyhoz vezet, és gyengéden lefektet a puha matracra. Fölém térdel, és segítek neki levenni a pulóvert. Megcsókolja a combom belső felét, mielőtt lehúzza a bugyimat. – Ne mozogj, Tess! – adja ki az utasítást. – Nem megy – nyögök fel, amikor elkezdi harapdálni a combomat. Egyszerűen nem tudok mozdulatlan maradni. Hardin felnevet, és ha használni tudnám az agyamat, akkor most megszidnám. – Itt akarod csinálni, vagy szeretnéd nézni a tükörben? – kérdezi. A gyomrom remegni kezd, és érzem a növekvő feszültséget a lábam között. Megpróbálom összeszorítani a combomat. – Nem, nem, bébi. Még nem. – Kínoz! Szétfeszíti a combomat, és rátérdel, hogy úgy maradjon. – Itt… – válaszolok. Majdnem elfelejtettem, hogy kérdezett valamit. – Gondoltam – gúnyolódik mosolyogva.

Nagyon pimasz, de a szavai hihetetlen hatással vannak rám. Hardinból egyszerűen sosem elég. Még most sem, amikor széttárt lábbal az ágyhoz szegezett. – Erre már máskor is gondoltam, de eddig önző voltam. Azt akartam, hogy csak én gerjesszek benned ilyen érzéseket. – Lehajol, és nyelvével végigcirógatja a csípőcsontomat meg a combom tövét. Ki akarom szabadítani a lábamat, de nem engedi. – Most már pontosan tudom, hogy mit szeretsz, úgyhogy nem fog soká tartani. – Miért akarod ezt? – kérdezem nyöszörögve, mert megint megharapja a combom belső felét, aztán nyalogatni kezdi. Felnéz rám. – Tessék? A hangom rekedt, és megint megbicsaklik. – Miért akarod megmutatni nekem, ha te akarod csak csinálni? – Mert ha elképzelem, hogy előttem csinálod… Az őrjítő – sóhajtja. Nem bírom tovább… Remélem, nem fog sokáig kínozni. – Meg aztán… néha nagyon feszült vagy. És ilyenkor talán csak erre van szükséged. – Elmosolyodik, mire zavaromban megpróbálom elrejteni az arcomat. Ha nem csinálnánk most éppen ezt, akkor felháborodnék, amiért feszültnek nevez. De igaza van. És most tényleg más dolgom van, ahogy az előbb mondta. – Akkor gyerünk… Így kell kezdeni. – Hirtelen rám teszi a hűvös ujjait, és felszisszenek a hideg érintésétől. – Hideg? – kérdezi, mire bólintok. – Bocs. – Felnevet, aztán minden figyelmeztetés nélkül belém csúsztatja az ujjait. Megfeszül a testem, és felemelem a csípőmet. A kezemet a számra szorítom, hogy elnyomjam a kiáltásomat. Hardin kajánul rám vigyorog. – Csak meg akarom melegíteni a kezem – magyarázza. Néhányszor belém nyomja és kihúzza az ujjait, lassan, őrjítően lassan. Fellobban a tűz a testemben. Amikor elveszi a kezét, üresnek és csalódottnak érzem magam. Amikor megint visszateszi, beleharapok az ajkamba. – Ezt ne csináld, különben nagyon hamar vége lesz a leckének! Nem nézek rá, csak megnyalom a számat, és megint beleharapok. – Ma nagyon kötekedő vagy. Nem vagy jó diák – gúnyolódik. Még akkor is megőrjít, amikor gúnyolódik velem. Akkor is csábító és érzéki, amikor nem is akarja. Hogy lehet ez? Úgy tűnik, erre csak Hardin képes. – Add a kezed, Tess – parancsol rám. Nem mozdulok. Zavaromban égni kezd az arcom. Megragadja a kezemet, a hasamra szorítja, aztán lassan lejjebb csúsztatja. – Ha nem akarod csinálni, nem muszáj, de szerintem élvezni fogod – súgja lágy hangon. – Akarom – bólintok. – Biztos? – kérdezi vigyorogva. – Igen, csak… ideges vagyok – ismerem be. Hardinnal magabiztosabb vagyok, mint bárki mással,

és tudom, hogy nem fog olyat tenni, amitől kellemetlenül érzem magam, legalábbis nem szánt szándékkal. Miért stresszelek ennyire? Mindenki szokta ezt csinálni, nem? – Ne izgulj! Tetszeni fog. – Most Hardin is az ajkába harap, mire halványan elmosolyodom. – És ne aggódj, ha nem tudsz elmenni, nagyon szívesen segítek. Nem vagyok szőrösszívű. – Hardin! – kiáltok fel zavaromban, és a párnába rejtem az arcomat. Hardin megfogja az egyik ujjamat, és… oda vezeti. A szívem a torkomban dobog, amikor megérintem magam. Furcsa érzés. Megszoktam, hogy Hardin kicsit kérges, hosszú ujjait érzem, és ő pontosan tudja, hogyan érintsen meg. – Csináld ezt – utasít rekedt hangon, és az ujjaimat a csiklómra helyezi. Megpróbálok nem gondolni arra, hogy mit csinálunk… Illetve én mit csinálok. – Na, milyen? – kérdezi. – Nem tudom… – motyogom zavartan. – Dehogynem. Mondd el, Tess! – Elveszi a kezét, és én is el akarom húzni az ujjaimat az ölemtől. – Folytasd! – szól rám szelíden. Nagyot nyelek, lehunyom a szemem, és megpróbálom utánozni, amit mutatott. Nem olyan jó, mint amikor ő csinálja, de azért nem rossz. Az ölemben megint érzem a feszültséget, és azt képzelem, hogy Hardin ujjai dolgoznak rajtam. – Olyan szexi vagy, ahogy magadhoz nyúlsz… – zihálja Hardin, mire felnyögök, és folytatom az ingerlő mozdulatokat. Egy idő után résnyire kinyitom a szemem, és látom, hogy Hardin a farmerját dörzsöli. Jézusom… Ez hihetetlenül érzéki látvány! Azt hittem, ilyesmit csak disznó filmekben csinálnak az emberek, és nem a valós életben. Hardinnal minden olyan forró és szexi, akármilyen furcsa dolgot is művel velem. A tekintetét a lábam közé szegezi, összeszorítja az ajkát, és a szájában lévő ezüstkarika felfelé mered. Nehogy észrevegye, hogy leskelődöm! Gyorsan lehunyom a szememet, és megpróbálom kizárni a zavaró tényezőket. Ez egy teljesen normális, természetes dolog, amit mindenki csinál… De nem mindenkit bámulnak közben. Bár ha Hardin lenne a partnerük, akkor ők sem úsznák meg, az biztos. – Mindig olyan jó kislány vagy velem – súgja a fülembe, és beleharap a fülcimpámba. A lehelete forró, és mentaillata van. Mindjárt szétfolyok a lepedőn… – Te is csináld – lihegem, és fel sem ismerem a saját hangomat, olyan rekedt és fojtott. – Mit? – Amit én… – Nem akarom kimondani, de biztosan megérti. – Azt akarod? – A hangja meglepettnek tűnik. – Igen… Kérlek, Hardin. – Már nagyon közel vagyok, és szeretném, ha nem csak rám irányulna a figyelme. Amikor láttam, hogy dörzsöli magát, teljesen beindultam, és szeretném nézni, ahogy ő is élvez. – Rendben – válaszolja engedelmesen. Hardin annyira magabiztos, ha szexről van szó. Bárcsak én is ilyen lennék. Hallom, hogy lehúzza a cipzárt. Lelassítom a mozdulataimat, különben túl hamar vége lesz ennek az izgalmas jelenetnek. – Nyisd ki a szemed, Tessa – szólal meg Hardin, és engedelmeskedem.

Megmarkolja a péniszét, én meg tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy olyat csinál, amit még sosem láttam. Lehajtja a fejét, és megcsókolja a nyakamat, majd megint a fülemhez hajol. – Tetszik, ugye? Szereted nézni, ahogy élvezek? Ez azért van, mert piszkos a fantáziád, Tess. Nem tudom levenni a szemem a kezéről, ami gyakorlott mozdulatokkal siklik végig a meredező hímvesszőjén. Gyorsítja az iramot, és zihálva veszi a levegőt. – Nem bírom sokáig, bébi, mert megőrülök tőled. Fogalmad sincs, milyen átkozottul érzéki ez a látvány, ahogy izgatod magad. – Felnyög, és én is felsóhajtok. Már nem érzem magam kényelmetlenül. Közel vagyok, nagyon közel, és azt akarom, hogy Hardin is velem tartson. – Olyan jó érzés, Hardin… – lihegem, és nem félek attól, hogy nevetséges leszek. Ez az igazság, és Hardin előtt nem szégyellem, amit érzek. – A francba, bébi… Mondj még valamit! – sziszegi Hardin, és megint összeszorítja a fogát. – Azt akarom, hogy élvezz el, Hardin. Képzeld el, hogy a számban van a… – A következő pillanatban meleg folyadék spriccel a tűzforró hasamra, és ettől én is elolvadok. Lehunyom a szemem, és a nevét kiáltozva elmegyek. Amikor megint kinyitom a szemem, Hardin felkönyököl mellettem az ágyon. Azonnal a vállába temetem az arcomat. – Milyen volt? – kérdezi, és megfogja a derekamat, hogy közelebb vonjon magához. – Nem is tudom… – hazudom. – Ne szégyenlősködj! Láttam, hogy élvezted. Ahogy én is. – Megcsókolja a fejem búbját, és végre fel merek rá nézni. – Jó volt, de jobban szeretem, ha te csinálod – ismerem be, mire elmosolyodik. – Ezt reméltem is – mondja, és rám villantja a gödröcskéit. Megcsókolom az egyiket. – Sok mindent tudok még mutatni neked – ígéri érzéki hangon. – De egyelőre ennyi – nyugtat meg, amikor látja, hogy megint elpirulok. A fantáziám beindul, hogy mit tanulhatok még tőle. Biztosan rengeteg olyan dolog van, amiről még nem is hallottam, ő viszont már sokszor csinálta. Mindet meg akarom ismerni! Egy idő után ő töri meg a csendet. – Menjünk zuhanyozni, te kis stréber tanuló. Ravasz mosollyal nézek rá. – Ugye nem vállalsz több tanítványt? – Nem, dehogy. Bár lehet, hogy Landonre is ráférne egy óra. Neki ugyanúgy szüksége van rá, mint neked – gúnyolódik, aztán kipattan az ágyból. – Hardin! – förmedek rá méltatlankodva, mire felnevet. Istenem, de gyönyörű ez a hang, amikor szívből nevet! Hétfő reggel megszólal az ébresztő. Kikászálódok az ágyból, és megyek zuhanyozni, mert a víz energiát ad. Zuhanyozás közben visszagondolok az első szemeszteremre az egyetemen. Fogalmam sem volt, mire számítsak, ugyanakkor azt hittem, hogy nagyon fel vagyok készülve. Megterveztem minden

apró részletet. Azt hittem, új barátokat szerzek majd, és rengeteg tanuláson kívüli tevékenységet folytatok, talán csatlakozom egy könyvklubhoz, sőt még több diákszervezethez is. A kollégiumban meg a könyvtárban fogom tölteni az időmet, ahol tanulok, és felkészülök a jövőre. Fogalmam sem volt, hogy néhány hónap múlva a barátommal fogok lakni, aki nem Noah. Nem tudtam, mi vár rám, amikor az anyám megállt az egyetem parkolójában… Még akkor sem, amikor találkoztam a göndör hajú, barátságtalan fiúval. Ha valaki azt mondja, hogy később nem tudom elképzelni nélküle az életemet, akkor kinevettem volna. Remegni kezd a gyomrom, ha eszembe jut, milyen érzés volt, amikor megláttam őt a kampuszon, vagy észrevettem az előadóban. Amikor rajtakaptam, hogy figyel, miközben a tanár beszél, és hallgatózik, ahogy Landonnel beszélgetek. Most úgy tűnik, mintha mindez nagyon régen, egy másik évszázadban történt volna. Hardin félrehúzza a zuhanyfüggönyt, és felriaszt a gondolataimból. Félmeztelen, a haja a homlokába hullik, és álmosan dörzsölgeti a szemét. Rám mosolyog. – Mit csinálsz itt ilyen sokáig? – kérdezi, az alvástól rekedt és mély hangon. – Gyakorlod a tegnap tanultakat? – Nem! – kiáltok fel szégyenkezve, és elpirulok, mert eszembe jut a jelenet, ahogy Hardin a hasamra élvezett. Rám kacsint. – Tudom én… – Nem azt csináltam! Csak gondolkodtam – erősködöm. – Miről? – Leül a vécére, mire visszahúzom a függönyt. – Arról, ami ezelőtt volt… – Mielőtt? – kérdezi, és a hangja csupa aggodalom. – Az első napomról az egyetemen, amikor olyan goromba voltál – ugratom. – Goromba? Nem is beszéltem hozzád! Felnevetek. – Pont erről van szó. – Iszonyúan bosszantó voltál a rémes szoknyáddal meg a papucscipős barátoddal. – Kárörvendően felkacag. – És az anyád arca, amikor meglátott minket! Megfájdul a szívem, amikor az anyámat említi. Hiányzik, de nem fogok az ő hibái miatt mentegetőzni. Ha abbahagyja Hardin sértegetését, és nem ítél el a döntésem miatt, akkor majd beszélek vele. De ha erre nem hajlandó, akkor nem pazarlom rá az időmet. – Te is bosszantó voltál a… A viselkedéseddel. – Nem tudom, hogyan fogalmazzak, mert az első találkozásunkkor tényleg nem állt szóba velem. – Emlékszel a második alkalomra? Egy törülköző volt rajtad, és vizes ruhát cipeltél. – Igen, és te azt mondtad, hogy nem fogsz odanézni – idézem fel a jelenetet. – Hazudtam. Mert nagyon is figyeltelek. – Úgy tűnik, mintha nagyon régen lett volna, ugye? – Igen. Már nehéz elképzelni, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek. Mert most olyan, mintha mindig együtt lettünk volna. Érted, mit akarok mondani?

Kidugom a fejem a függöny mögül, és rámosolygok. – Hát persze. Nagyon furcsa most arra gondolnom, hogy akkor Noah volt a fiúm, és nem Hardin. Ez nem volt helyénvaló. Kedvelem Noah-t, de olyan sok évet elpazaroltunk az életünkből, amíg egymással jártunk. Elzárom a csapot, és kiverem a fejemből Noah-t. – Légyszi… – Mielőtt befejezem a mondatot, Hardin már át is dob egy törülközőt a függönytartó rúd fölött. – Kösz. – A derekamra csavarom a törülközőt. Hardin utánam jön a hálószobába, és hason fekve nézi, ahogy sietve felöltözöm. Közben egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Szárazra törlöm a hajamat. Hardin persze állandóan megzavar, mert fogdos és incselkedik. – Elviszlek – jelenti ki, és ő is felöltözik. – Ezt már megbeszéltük, nem emlékszel? – emlékeztetem. – Fogd be a szád, Tess! – Játékosan megcsóválja a fejét, és ártatlannak szánt mosollyal az arcán visszamegy a nappaliba. Úgy döntök, hogy most az egyszer egyenesen hagyom a hajamat. Kicsit kisminkelem magam, felkapom a táskámat, még egy pillantást vetek a lakásra, és ellenőrzöm, hogy mindent betettem. Aztán a bejárati ajtóhoz megyek, ahol Hardin már vár rám. Ő cipeli a jógafelszerelésemet tartalmazó táskát, én meg a másikat, az összes szükséges holmival, amire aznap szükségem lehet. – Gyerünk! – néz rám, amikor kilépünk a lakás ajtaján. – Mi van? – kérdezem értetlenül. – Gyerünk, kezdheted! Úgyis tudom, hogy még egyszer végig akarod mondani a mai tennivalóidat. Hadd halljam! Rámosolygok, és tényleg elismétlem a napi teendőimet, már tizedszer az elmúlt huszonnégy órában. Úgy tesz, mint aki figyel rám, én pedig egy kicsit elszégyellem magam. Holnap már biztosan lazább leszek.

Hatvanhatodik fejezet Tessa Hardin igyekszik közel parkolni a kávézóhoz, de a kampusz tele van, mert mindenki most tért vissza a karácsonyi szünetről. Szitkozódva kering a parkolókban, én meg befogom a számat, nehogy kinevessem. Nagyon viccesnek tartom a bosszankodását. Annyira édes… – Add ide a táskádat – szól rám Hardin, amikor kiszállok a kocsiból. Mosolyogva átnyújtom neki, és megköszönöm a figyelmességét. Mert tényleg elég nehéz. Persze elbírom, de azért örülök, hogy most nem kell cipelnem. Furcsa megint a kampuszon lenni. Annyi minden megváltozott, amióta utoljára itt jártam. A hideg szél megcsapja az arcomat. Hardin egy kötött sapkát húz a fejére, és felhúzza a cipzárt a dzsekijén. Végigsietünk a parkolón meg az utcán. Én is hozhattam volna egy vastagabb kabátot, sőt még kesztyűt és sapkát sem ártott volna felvenni. Hardinnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy ne ruhában jöjjek, de ezt nem fogom beismerni. Hardin imádnivaló ebben a sapkában, ahogy a haja kikandikál alóla, és az arca meg az orra piros lesz a hidegtől. Csak Hardin képes arra, hogy még ilyen cudar időjárásban is jól nézzen ki. – Ott van. – Landonre mutat, amikor belépünk a kávézóba. Az ismerős hely megnyugtatja az idegeimet, és elmosolyodok, amikor meglátom a legjobb barátomat, aki egy asztalnál ülve vár rám. Landon is mosolyog, és üdvözöl minket. – Jó reggelt! – Jó reggelt! – válaszolom vidáman. – Beállok a sorba – közli Hardin, és elindul a pult felé. Nem számítottam arra, hogy itt marad és megveszi a kávémat, de örülök neki. Ebben a félévben nem lesznek közös óráink, és hiányozni fog, mert megszoktam, hogy egész nap velem van. – Készen állsz az új szemeszterre? – kérdezi Landon, amikor leülök vele szemben. A szék megcsikordul a kőpadlón, és néhányan odakapják a fejüket. Bocsánatkérően mosolygok, aztán visszanézek Landonre. Új frizurája van. Felfésülte a haját, és nagyon jól áll neki. Körülnézek a helyiségben, és belátom, hogy nekem is farmerban és pulóverben kellett volna jönnöm. Én vagyok az egyetlen, aki egy kicsit túl van öltözve. Kivéve persze Landont, aki kék inget meg khaki színű nadrágot visel. – Igen is, meg nem is – válaszolom, mire bólint. – Én is így vagyok vele. És mi a helyzet… – Áthajol az asztalon, és suttogva folytatja: – Tudod… köztetek. A pult felé nézek. Hardin háttal áll nekem, és az eladó arca csupa komorság. Ingerülten csóválja a fejét, miközben visszaadja neki a bankkártyáját. Mivel tudta korán reggel így felidegesíteni? – Minden okés. És ti hogy vagytok Dakotával? Csak egy hete nem találkoztunk, de nekem sokkal hosszabb időnek tűnik. – Dakota már nagyon készülődik New Yorkba. – Az csodás lehet. Annyira szeretnék elmenni New Yorkba! – El sem tudom képzelni, milyen

lehet az a nagyváros. – Én is – mosolyog Landon. Legszívesebben megkérném, hogy ne költözzön oda, de nem tarthatom vissza. – Egyébként még nem döntöttem – folytatja, mintha a gondolataimra válaszolna. – Persze szeretnék Dakota közelében lenni, mert már olyan régen távol vagyunk egymástól. Ugyanakkor szeretem a Washingtoni Egyetemet, és nem tudom, hogy itt akarom-e hagyni anyát meg Kent, hogy elmenjek egy olyan városba, ahol senkit sem ismerek, kivéve persze Dakotát. Bólintok, és megpróbálom biztatni, a saját érzéseim ellenére. – Nagyon jól éreznéd ott magad. A New York-i Egyetemre járhatnál, és lakást bérelhetnétek együtt – lelkesedem. – Igen… De még akkor sem tudom. – Mit nem tudsz? – szólal meg Hardin, és elém teszi a kávét, de nem ül le. – Egyébként mindegy, mert mennem kell. Az első órám öt perc múlva kezdődik a kampusz másik végében – közli velünk. Miattam késni fog az új félév első órájáról? – Oké, akkor jóga után találkozunk. Az az utolsó órám – teszem hozzá, és meglepődöm, amikor lehajol, és megcsókolja az ajkamat, majd a homlokomat. – Szeretlek. Aztán csak óvatosan a hajlongással – mondja viccesen, és az az érzésem, hogy az arca nemcsak a hidegtől piros. Egy pillanatra lesüti a szemét, mert eszébe jut, hogy Landon is ott van. A nyilvános érzelemnyilvánítás nem az ő stílusa. – Rendben. Szeretlek – búcsúzom tőle. Hardin zavartan biccent Landon felé, aztán kisiet az ajtón. – Hát ez… furcsa volt. – Landon felvonja a szemöldökét, és iszik egy kortyot a kávéjából. – Igen, tényleg – nevetek fel vidáman, majd boldogan felsóhajtok. – Indulnunk kéne a világvallásokra – jegyzi meg Landon, mire felkapom a táskámat a padlóról, és követem. Szerencsére nem kell sokat gyalogolni az első órára. Nagyon izgat a világvallások témája. Biztosan érdekes és gondolatébresztő lesz, és külön élvezem majd, hogy Landon társaságában lehetek. Amikor belépünk a terembe, nem mi vagyunk az elsők, de az első sor teljesen üres. Landonnel leülünk a közepén, és kivesszük a könyveinket. Olyan jó végre megint a megszokott környezetemben lenni. Mindig szerettem tanulni, és örülök, hogy Landon is hasonlóképpen érez. Türelmesen várunk, miközben lassan megtelik a terem diákokkal, akik szinte mind hangoskodnak. A helyiség elég szűk, ami felerősíti a zajt, és még kellemetlenebbé teszi. Végül belép a helyiségbe egy magas férfi, aki olyan fiatal, hogy nem is tűnik egyetemi tanárnak. Azonnal el is kezdi az órát. – Jó reggelt kívánok mindenkinek! Többen már ismernek, és tudják, hogy a nevem Soto professzor. Ez pedig a világvallás óra. Néha garantáltan unni fogják, és megígérem, hogy egy csomó olyan tényt fognak megtanulni, amire a valós életben soha nem lesz szükségük, de hát mire való az egyetem? – A tanár elmosolyodik, és mindenki jót derül. Hát… Ez más, mint amit megszoktam. – Akkor vágjunk is bele. Erre a kurzusra nincs előre meghatározott tanmenet. Nem fogunk szigorú vázlatot követni, mert az nem az én stílusom… De a szemeszter végére minden szükséges dolgot meg fognak tanulni. A jegyük hetvenöt százalékát egy napló adja, amit vezetniük kell. Tudom, most azt

gondolják: „Mi köze egy naplónak a valláshoz?” Nos, önmagában semmi… de valahogy mégis. Ha szeretnék tanulmányozni vagy megérteni a spiritualitás bármilyen formáját, akkor mindenre nyitottnak kell lenniük. Ebben nyújt segítséget a napló vezetése, és néha olyan dolgokról is írniuk kell majd, amit a legtöbb ember kellemetlennek tart. Kínos és ellentmondásos témákat kell érinteniük. De én remélem, hogy nyitott elmével és egy kis tudással fogják befejezni ezt a kurzust. – A férfi elvigyorodik, és kigombolja a zakóját. Landonnel egyszerre fordulunk egymás felé. „Nincs tanmenet?” – olvasom le a szájáról a néma kérdést. „Napló?”– tátogok neki vissza. Soto professzor leül a széksorokkal szemben lévő asztalhoz, és elővesz egy üveg vizet. – Az óra végéig beszélhetnek egymással, vagy elmehetnek, mert az igazi munkát holnap fogjuk elkezdeni. Csak írják alá a jelenléti ívet, hogy tudjuk, ki nem bukkant fel az első alkalommal – jelenti be ravasz vigyorgással. A csoport üdvrivalgásban tör ki, és mindenki kitódul a padsorokból. Landon vállát vonva rám néz, és mindketten felállunk, miután kiürült a terem. Mi írjuk alá utolsónak a jelenléti ívet. – Ez nem rossz… Beszélgethetek Dakotával a következő óráig – jegyzi meg, miközben bepakolja a holmiját. A nap többi része gyorsan eltelik, és már alig várom, hogy lássam Hardint. Küldtem neki néhány üzenetet, de még nem válaszolt rájuk. Leszakad a lábam, mire a tornacsarnokhoz érek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kell gyalogolnom. Mihelyt belépek a csarnokba, az orromat megüti a verejték illata. Egy női alakot formázó matricát követve az öltöző felé indulok. A falak mentén keskeny piros szekrények sorakoznak, és a fém kilátszik a lepattogzott festék alól. – Honnan tudjuk, melyik szekrényt használhatjuk? – kérdezem egy fürdőruhás, alacsony barna lánytól. – Csak válassz ki egyet, és tedd rá a lakatot, amit hoztál – válaszolja. – Értem… – Persze lakatot nem hoztam magammal. Látva az arckifejezésemet, a táskájába nyúl, és átad egy kis lakatot. – Tessék. Mindig van nálam egy pótlakat. A zár kombinációja a hátára van írva, nem vettem le róla a matricát. Megköszönöm, ő meg mosolyogva kisiet az öltözőből. Felveszek egy új fekete jóganadrágot meg egy fehér pólót, és elindulok kifelé. Miközben a jógacsarnok felé igyekszem, egy csapat lacrosse játékos megy el mellettem a folyosón. Többen közönséges megjegyzéseket tesznek, de nem foglalkozom velük. Aztán mind továbbmennek, kivéve az egyiküket. – A pompon csapat edzésére sietsz? – kérdezi a srác, és sötétbarna, majdnem fekete szemével tetőtől talpig végigmér. – Én? Nem. Csak jógára megyek – válaszolom hebegve. Csak mi ketten vagyunk az egész folyosón. – Kár. Fantasztikusan néznél ki rövid szoknyában. – Barátom van – közlöm vele, és megpróbálom kikerülni. Elállja az utamat. – Nekem meg barátnőm… De kit érdekel? – Elmosolyodik, és közelebb lép, teljesen sarokba

szorítva engem. Nem tűnik félelmetesnek, de az öntelt mosolyától végigfut a hátamon a hideg. – Mennem kell órára – jelentem ki határozottan. – Elkísérlek… Vagy kihagyhatod a mai órát, és körbevezetlek a testnevelés tanszéken. – Egyik karját a falnak támasztja a fejem mellett, és kénytelen vagyok hátrálni, mert nem tudok semerre kitérni. – Tűnj el a közeléből, te rohadék! – szólal meg mögöttem Hardin fenyegető hangon, mire a sunyi csapatjátékos megfordul, és rámered. Hardin sokkal ijesztőbb látványt nyújt nála, a hosszú kosaras sortban és fekete pólóban, amelynek az ujját levágta, és kilátszanak a tetkói. – Bocs, haver… Nem tudtam, hogy van fiúja – hazudik a lacrosse-os pasi. – Nem hallottad, mit mondtam? Tűnés a közeléből! – Hardin elindul felénk, mire a srác gyorsan hátrálni kezd, de Hardin a pólójánál fogva a falhoz csapja. Nem állítom meg. – Ha még egyszer a közelében látlak, szétloccsantom a fejedet ezen a falon. Érthető voltam? – reccsen rá magából kikelve. – Igen… Persze… – dadogja a sunyi, és elsiet a folyosón. – Hála az égnek! – sóhajtok fel, és átölelem Hardin nyakát. – Mit keresel itt? Azt hittem, már nem kell tesire járnod – csodálkozom. – Úgy döntöttem, mégis felveszek egy tárgyat. És jól tettem. – Ő is felsóhajt, és megfogja a kezemet. – Melyiket? – érdeklődöm. Nem tudom elképzelni Hardint, amint tornázik vagy sportol. – A tiédet. Meglepetten felkiáltok. – Ezt nem mondod komolyan! – De igen. – A haragja már elpárolgott, és jót derül az elszörnyedt arckifejezésemen.

Hatvanhetedik fejezet Tessa Hardin persze mögöttem megy, én meg hirtelen úgy érzem magam, mint tizedikes koromban, és szeretnék a derekamra kötni egy pulcsit, hogy eltakarjam magam. – Be kell szerezned még néhány ilyen tornanacit – szólal meg egy idő után. Emlékszem, amikor utoljára jóganadrágban voltam előtte, milyen megjegyzést tett rá, pedig az nem is volt ilyen szűk, mint ez. Felnevetek, és megfogom a kezét, hogy kénytelen legyen mellettem lépdelni, és ne mögöttem. – Nem gondolhatod komolyan, hogy felvetted a jógát. – Egyszerűen nem tudom elképzelni Hardint, ahogy különféle jógapózokat vesz fel. – De igen. – Ugye tudod, mi az a jóga? – kérdezem, amikor belépünk a terembe. – Igen, Tessa. Tudom, mi a jóga, és veled fogom csinálni – jelenti ki sértődötten. – Miért? – Nem mindegy? Egyébként azért, mert több időt akarok veled tölteni. – Értem. – Nem győz meg a magyarázata, de már alig várom, hogy lássam jógázni, és én sem bánom, ha többet vagyunk együtt. A terem közepére terített sárga matracon már ott ül az oktatónk. Göndör haját kontyba tűzte, és egy virágmintás felsőt visel. Nagyon barátságosnak tűnik. – Hol vannak a többiek? – kérdezi Hardin, miközben leveszek egy lila matracot a polcról. – Korán jöttünk – közlöm vele, és átnyújtok neki egy kék matracot, amit egy darabig gyanakodva vizsgálgat, majd a hóna alá csapja. – Gondolhattam volna. – Gúnyosan elmosolyodik, és követ a terem elejébe. Nekilátok, hogy közvetlenül az oktató előtt terítsem le a matracomat, de Hardin megragadja a karomat, és megállít. – Szó sem lehet róla. Hátul fogunk ülni – jelenti ki, és észreveszem, hogy az oktató arcán halvány mosoly jelenik meg, amikor meghallja a szavait. – Micsoda? Hátul ülni egy jóga órán? Nem. Én mindig elöl ülök. – De most hátul fogunk ülni – erősködik Hardin. Kiveszi a kezemből a matracot, és elindul a terem hátsó része felé. – Ha egész idő alatt ilyen mogorva leszel, akkor inkább ne maradj itt – súgom oda neki. – Nem vagyok mogorva. Miután végre helyet foglalunk, az oktató int nekünk, és bemutatkozik. Marlának hívják. Hardin halkan megjegyzi, hogy szerinte kicsit be van rúgva, mire elnevetem magam. Ez az óra jó móka lesz. Nemsokára megtelik a terem jóganadrágot és szűk topot viselő lányokkal, akik mind megbámulják Hardint. Kezdem elveszíteni a jókedvemet. Természetesen ő az egyetlen fiú a csoportban. Szerencsére nem veszi észre, hogy a figyelem középpontjába került. Vagy csak nagyon hozzá van már szokva, hiszen állandóan megnézik, bármerre jár. Nem hibáztatom a lányokat, de ő az én barátom, és jobban tennék, ha nem sasolnák ennyire. Tudom, hogy néhányan csak a tetkók meg a piercingek miatt

meresztik rá a szemüket, és nem tudják elképzelni, mit keres egy jógafoglalkozáson. – Oké, mindenki! Kezdjük az órát! – kiált fel az oktató. A többieknek is bemutatkozik, és röviden beszámol arról, hogy miért és hogyan lett belőle jógaoktató. – Sosem fogja abbahagyni? – sóhajt fel Hardin néhány perc után. – Már alig várod a pózokat, ugye? – nézek rá, és felvonom a szemöldökömet. – Milyen pózokat? – csodálkozik. – Nyújtással kezdünk – jelenti be Marla. Hardin a matracon üldögél, míg a többiek utánozzák az oktató mozdulatait. Én is nyújtani kezdek, és egész idő alatt érzem magamon a tekintetét. Szinte égeti a bőrömet. – Neked is ezt kéne csinálnod – szólok rá, mire megvonja a vállát, és nem mozdul. Ekkor felhangzik Marla kiáltása. – Ott hátul! Csatlakozzon hozzánk, legyen szíves! – Oké… – motyogja Hardin. Kinyújtja hosszú lábait, és megpróbálja elérni a lábujját. Nem nézek rá, nehogy elnevessem magam. – Meg kell érinteni a lábujjakat – szólítja meg Hardint a mellette nyújtózkodó szőke lány. – Igyekszem – válaszolja Hardin erőltetett mosollyal. Miért elegyedik beszélgetésbe vele? És miért vagyok ennyire féltékeny? A lány idétlenül vihog, én meg elképzelem, hogy beleverem a fejét a falba. Mindig prédikálok Hardinnak az indulatos természete miatt, és most meg akarom ölni ezt a ribancot… És ribancnak nevezem, pedig nem is ismerem. – Itt nem jól látok, közelebb megyek – közlöm Hardinnal. Meglepetten néz rám. – De miért? Én nem is… – Semmi, csak látni és hallani akarom az oktatót – magyarázom. Néhány méterrel odébb húzom a matracot, és pont Hardin előtt telepszem le. Leülök, és a csoporttal együtt befejezem a nyújtó gyakorlatokat. Nem kell hátranéznem, hogy elképzeljem Hardin arcát. – Tess… – sziszegi, és megpróbálja magára vonni a figyelmemet, de én nem fordulok meg. – Tessa. – Kezdjük a lefelé néző kutya pózzal… Ez egy egyszerű, alaptesttartás – magyarázza Marla. Lehajolok, a tenyeremet a matracra helyezem, és a két lábam között hátranézek Hardinra. Dermedten áll a helyén, és még a száját is eltátja. Marla megint észreveszi Hardin passzivitását. – Hé, fiatalember! Maga nem csatlakozik? – kérdezi viccesen. Ha ezt még egyszer megcsinálja, nem lepődnék meg, ha Hardin az egész csoport előtt elküldené a fenébe. Lehunyom a szememet, feltartom a fenekemet, és még jobban kinyújtózom. – Tessa… – hallom megint a hangját. – The-re-sa… – Mi van, Hardin? Koncentrálni szeretnék – förmedek rá, és megint a lábam között nézek rá. Most már ő is előrehajol, és megkísérli felvenni a testtartást, de a hosszú teste furcsa ívben

meggörbül. Kitör belőlem a nevetés. – Hagyd abba, jó? – szól rám, mire még jobban nevetek. – Ez nem nagyon megy neked – gúnyolódok. – Mert elvonod a figyelmemet – sziszegi halkan. – Igen? Hogyan? – Imádom, ha én kerekedek felül Hardinnal szemben, mert ez ritkán fordul elő. – Nagyon jól tudod… – súgja ingerülten. A mellettünk lévő lány mindent hall, de nem bánom. Sőt, remélem, hogy leesik neki a tantusz. – Akkor vidd odébb a matracodat! – Felállok, nyújtózkodom egy kicsit, majd megint felveszem az előrehajló pózt. – Menj odébb te! Te játszadozol velem. – Csak jógázom – próbálom megbékíteni. – Rendben, most pedig vegyük fel a fél előrehajlás pozíciót – utasítja a társaságot Marla. Megint felállok, és egyenes háttal előrehajolok, a kezemet a térdemre teszem, és ügyelek arra, hogy a hátam kilencvenfokos szöget zárjon be a lábammal. – Ezt nem gondolhatod komolyan – nyög fel Hardin, amikor a fenekem gyakorlatilag az orra elé kerül. Megfordulok, és látom, hogy nem nagyon sikerül neki felvenni ezt a pózt. A kezét a térdén tartja, de a háta be van görbülve. – Oké! És most jön a teljes előrehajlás – kiáltja az oktató, és a mozdulatait követve még jobban előre hajolok, a mellkasommal megérintve a lábamat. – Ez a nő mintha azt akarná, hogy mindenki előtt megdugjalak – közli velem Hardin, mire felkapom a fejem, és gyorsan körülnézek. Remélem, senki sem hallotta a megjegyzését. – Hallgass… – könyörgök neki, mire felkacag. – Vidd odébb a matracodat, különben kimondom, amire gondolok – fenyegetőzik, mire gyorsan visszamegyek oda, ahol eredetileg voltam, vagyis mellé. – Na azért – vigyorog kajánul. – Majd később elmondhatod, hogy mire gondolsz – suttogom, mire felvonja mindkét szemöldökét. – Ne aggódj, sort kerítek rá – ígéri, és a tekintetétől megremeg a gyomrom. Hardin nem vesz részt az óra többi részében, és a szőke csaj odébb húzza a matracát, valószínűleg azért, mert Hardin nem fogja be a száját. – Most meditálnunk kell – súgom vissza neki, és lehunyom a szememet. A teremben csend van, amit csak Hardin halk suttogása tör meg. – Ez olyan átkozottul béna – panaszkodik. – Akkor miért jelentkeztél jógára? – vágok vissza. – Mert nem tudtam, hogy ilyen baromság. Esküszöm, mindjárt elalszom. – Hagyd abba a nyafogást! – Nem tudom. Mindent elkövettél, hogy beindíts, aztán most egy szőnyegen kell ücsörögnöm, és felálló farokkal meditálnom, egy zsúfolt teremben. – Hardin! – sziszegek rá a kelleténél hangosabban. – Sssss! – szólnak rám többen is. Hardin felnevet, mire kinyújtom rá a nyelvemet. A jobb oldalamon lévő lány rosszalló pillantást

vet rám. Ezek a közös jógaórák nem fognak működni. Kirúgnak, vagy meg fogok bukni. – Ezt az órát leadjuk – jelenti ki Hardin, amikor vége van a meditációnak. – Te igen, de én nem. Nekem kell a kredit – emlékeztetem. – Mindenkinek további szép napot! Viszlát, a következő alkalommal! Namaste – mondja Marla, és utunkra bocsát minket. Összetekerem a matracomat, de Hardin nem bajlódik az övével, csak feldobja a polcra.

Hatvannyolcadik fejezet Tessa Sehol sem látom a lányt, akitől a lakatot kaptam, ezért csak visszaakasztom a zárra. Ha holnap nem kéri vissza, akkor használni fogom, és kifizetem neki az árát. Miután összeszedtem a holmimat, találkozom Hardinnal, aki a folyosón áll, a falnak támaszkodva. – Ha tovább időzöl, berontottam volna – közli, amikor meglát. – Nem te lettél volna az egyetlen pasi odabent – ugratom, és magamban mulatok az arckifejezésén. Elfordulok tőle, de néhány lépés után megragadja a karomat, és maga felé fordít. – Mit mondtál? – kérdezi összehúzott szemmel. – Csak vicceltem. – Kajánul vigyorgok, ő pedig elengedi a karomat, és sértődött arcot vág. – Azt hittem, ma már eleget ugrattál. – Lehet… – Rámosolygok. Megcsóválja a fejét. – Látom, élvezed, ha gyötörhetsz. – A jóga ellazított, és megtisztította az aurámat – jelentem ki nevetve. – Az enyémet viszont nem – emlékeztet kifelé menet. Az új félév első napja nagyon jól sikerült, még a jóga is, amit végül viccesnek találtam. A tanulásban nem a szórakozást szoktam keresni, de jó volt, hogy Hardinnal lehettem. A vallásóra problémás lehet, mert hiányzik belőle az összeszedettség, de majd haladok az árral, és nem fogom magam ezen idegesíteni. – Néhány órát dolgoznom kell, de vacsorára végzek – jelenti be Hardin. Mostanában sokat dolgozik. – Az a hokimeccs holnap lesz, ugye? – kérdezi. – Igen. Ugye még mindig el akarsz menni? – Nem tudom… – Tudnom kell, mert ha lemondod, nekem kell mennem – figyelmeztetem. Landon biztosan jobban örülne, ha én mennék vele, de nem árt, ha több időt töltenek együtt Hardinnal, hátha összemelegednek. Tudom, hogy sosem lesznek kebelbarátok, de már az is sokat segítene, ha jobban kijönnének egymással. – Jól van, a francba… Elmegyek… – adja be a derekát sóhajtva, és beszáll a kocsiba. – Köszönöm – hálálkodok mosolyogva, mire megcsóválja a fejét, és elhúzza a száját. Fél óra múlva megállunk a szokásos helyén a ház előtti parkolóban. – És… Milyenek az óráid? – kíváncsiskodom. – Gondolom, mindegyiket gyűlölöd, kivéve a jógát. – Megpróbálom felvidítani. – Igen, kivéve a jógát. A jóga igencsak… érdekes volt. – Felém fordul, és a szemembe néz. – Tényleg? Miért? – A számba harapok, és igyekszem ártatlan arcot vágni. – Azt hiszem, egy szőke lány miatt… – Hardin kaján mosollyal néz rám, mire megdermedek. – Tessék? – Te nem láttad a szexi szöszit mellettem? Sokat veszítettél, bébi. Látnod kéne, hogy feszül a jóganadrág a fenekén.

Elkomorodom, és kinyitom a kocsi ajtaját. – Hova mész? – kérdezi. – Be az épületbe. Hideg van a kocsiban. – Tess… Féltékeny vagy arra a lányra a jógaórán? – érdeklődik incselkedő hangon. – Nem. – De igen – közli velem évődve, mire elhúzom a számat, és kiszállok a kocsiból. Kicsit meglepődök, amikor meghallom a lépteit mögöttem. Kinyitom a nehéz üvegajtót, és már a liftnél vagyok, amikor eszembe jut, hogy a táskámat a kocsiban felejtettem. – Ostoba vagy – közli velem vigyorogva. – Tessék? – Azt hiszed, hogy egy másik szőkét bámulok, amikor te is ott vagy, és téged is nézhetlek? Főleg ebben a naciban… Egyszerűen nem tudok másra nézni. Az előbb rólad beszéltem, bébi. – Odalép hozzám, de én hátralépek, és az előcsarnok hideg falának szorítom a hátamat. Durcás arcot vágok. – Láttam, hogy ki akart kezdeni veled. – A féltékenység szörnyű érzés. Ennél kellemetlenebb érzelmet nem is tudok elképzelni. – Buta kislány. – Magához ölel, aztán belép velem a liftbe. Megfogja az arcomat, és a szemembe néz. – Még mindig nem fogtad fel, milyen hatással vagy rám? – kérdezi, egészen közel hajolva a számhoz. – Nem tudom… – sóhajtok fel. Ekkor megragadja a kezemet, és a lába közé szorítja, ahol érzem az erekcióját. – Ezt teszed velem. – Megmozdítja a csípőjét, mire a hímvesszője a kezembe csúszik. Szédülni kezdek. – Ó… – Egy ó-nál többet is fogsz mondani, amikor… – Nem tudja befejezni a mondatot, mert a következő emeleten kinyílik a lift ajtaja. – Ez nem lehet igaz… – sóhajtja türelmetlenül, mert egy nő száll be három kisgyerekkel. Megpróbálok kicsit elhúzódni tőle, de szorosan átöleli a derekamat. Az egyik gyerek sírni kezd, és Hardin bosszúsan néz maga elé. Elképzelem, milyen vicces lenne, ha a lift elakadna, és beszorulnánk a síró gyerekkel. Hardin legnagyobb szerencséjére néhány másodperc múlva kinyílik a lift ajtaja, és kilépünk rajta a folyosóra. – Egyszerűen ki nem állhatom a gyerekeket – panaszkodik a lakásunk felé menet. Kinyitja az ajtót, és hideg levegő csap meg minket. – Kikapcsoltad a fűtést? – csodálkozom, amikor belépünk. – Nem, reggel be volt kapcsolva. – Hardin a termosztáthoz lép, és halkan elkáromkodja magát. – Huszonhat fokot mutat, de ez nem igaz. Hívom a karbantartókat. Bólintok, és leveszek egy takarót a heverő támlájáról. Magam köré tekerem, és leülök. – Igen… Nem működik, és rohadt hideg van a lakásban – mondja Hardin a telefonba. – Harminc perc? Nem, az nem fog menni… Nem érdekel! Egy vagyont fizetek azért, hogy itt lakjak, és nem akarom, hogy a barátnőm halálra fagyjon… – fakad ki, aztán kijavítja magát. – Hogy ilyen hideg

legyen a lakásban. Rám néz, de elfordítom a fejemet. – Rendben. Tizenöt perc, nem több – morogja a kagylóba, aztán a heverőre dobja a telefont. – Felküldenek valakit, aki megcsinálja – közli. – Köszönöm – mosolygok rá, Hardin pedig leül mellém a heverőre. Leveszem magamról a takarót, és a karomat nyújtom felé. Amikor közelebb húzódik, az ölébe ülök, és beletúrok a hajába. – Mit csinálsz? – kérdezi, és megfogja a csípőmet. – Azt mondtad, tizenöt perc múlva jönnek. – Megcsókolom az állát, és érzem, hogy az egész teste megremeg. Széles vigyor ömlik el az arcán. – Most kikezdesz velem, Tess? – Hardin… – Nem akarom, hogy gúnyolódjon. – Csak vicceltem. Vedd le a ruhád! – parancsol rám, de közben már le is húzza rólam a pólót.

Hatvankilencedik fejezet Hardin Libabőrös lesz, amikor végighúzom a kezemet a karján. Tudom, hogy fázik, de remélem, hogy ezt most az érintésem okozta. Megszorítom a karját, amikor megmozdul az ölemben, és hozzám simul… Erre az érintésre vágytam. Még senkit sem akartam ilyen nagyon, és ilyen gyakran. Rengeteg lánnyal dugtam, de csak az izgalom meg az élvezet kedvéért csináltam. Meg azért, hogy eldicsekedhessek a hódításaimmal. De egyikükhöz sem akartam olyan közel kerülni, mint Tesshez. Vele minden különleges élmény. Például az, hogy libabőrös lesz, ha megérintem, és panaszkodik, hogy ezért gyakrabban kell borotválkoznia. Én persze ilyenkor a fejemet csóválom, de közben nagyon humorosnak találom. Azt is imádom, hogy az ajka halk cuppanó hangot ad, amikor finoman a fogaim közé veszem, aztán elengedem. De az a legfontosabb, hogy ezeket a dolgokat csak egymással osztjuk meg. Soha senki sem fog olyan közel kerülni hozzá, mint én. Tessa hátranyúl, hogy kikapcsolja a melltartóját, én meg szívni kezdem a bőrét, ami kilátszik a csipkéből. Aztán megállítom. – Nincs sok időnk – emlékeztetem, mire duzzogva előrebiggyeszti az alsó ajkát. Ettől még őrültebben kívánom. – Akkor siess, és vetkőzz le – parancsol rám szelíden. Örülök, hogy az idő múlásával egyre felszabadultabb velem. – Ezt nem kell kétszer mondanod. – Megfogom a derekát, és magam mellé ültetem a heverőre. Leveszem az alsómat meg a farmeromat, aztán intek neki, hogy feküdjön le. Az asztalon lévő tárcámból kiveszek egy óvszert, ő addig kibújik a nadrágjából. Abból az őrjítő jóganadrágból. Még soha életemben nem láttam ilyen szexi cuccot. Nem tudom, miért vagyok annyira rákattanva. Talán azért, mert szoros, és látni engedi a csodálatos idomait, vagy mert a feneke jobban érvényesül benne… Akárhogy is van, azt szeretném, ha ezentúl csak ebben lenne, amikor itthon vagyunk. – El kéne kezdened a tablettát. Nem akarom már ezt használni – morgolódom. Tessa bólint, és figyelmesen nézi, ahogy felhúzom a gumit. Ezt komolyan gondolom. Mostantól minden reggel emlékeztetni fogom rá. Meglep, amikor Tessa megfogja a karomat, és maga mellé ültet a heverőre. – Mit akarsz? – kérdezem, pedig sejtem, csak szeretném az ő szájából hallani. Annyira édes az ártatlansága, de már rájöttem, hogy sokkal piszkosabb a fantáziája, mint gondolja. Ezt is csak én tudom róla. Ingerült pillantást vet rám, és az idő tényleg rövid, úgyhogy most nem macerálom. Inkább leülök, és azonnal az ölembe emelem. Közben belemarkolok a hajába, és lecsapok az imádnivaló szájára. Felnyög, amikor belé hatolok. Mindketten sóhajtozunk, Tessa hátrahajtja a fejét, a szemei fennakadnak, és majdnem eldurranok a látványtól. – Legközelebb lassan csináljuk, bébi, de most csak néhány percünk van. Oké? – A fülébe nyögök, amikor tekergetni kezdi a csípőjét rajtam. – Oké… – nyöszörgi.

Gyorsítok az iramon. Átkarolom a hátát, és közelebb vonom magamhoz, hogy összeérjen a mellünk. Ütemesen emelgetem a csípőmet, ugyanabban a ritmusban, ahogy ő tekeri. Az érzés leírhatatlan. Alig kapok levegőt. A mozdulataink egyre hevesebbek és vadabbak lesznek. Most tényleg nincs időnk, és szeretném, ha minél előbb végeznénk. – Mondj valamit, Tessa! – könyörgök. Tudom, hogy szégyenlős, de remélem, hogy ha elég keményen döngetem, akkor összeszedi a bátorságát. Imádom, amikor szeretkezés közben beszél hozzám. – Oké – zihálja, mire még gyorsabban döfködöm. – Hardin… – A hangja remeg, és a szájába harap, amitől még jobban beindulok. Érzem, hogy gyűlik a feszültség az ágyékomban. – Hardin… olyan jó veled… Olyan jó vagy… – Úgy látszik, megjött a bátorsága. Megőrülök tőle, nem tudom visszatartani a nyögésemet. – Máris nyafogsz, pedig még nem mondtam semmit – lihegi kaján vigyorral. Na, ez végképp betesz… Nem bírom tovább, és az óvszerbe durranok. Tess teste megfeszül és remegni kezd. Lenyűgözve figyelem az orgazmusát. Valahányszor látom elmenni, még jobban odavagyok érte. Ezért nem tudok betelni vele, és sosem lesz belőle elég. A kopogás felriaszt az orgazmus utáni kábultságunkból. Tessa gyorsan kiugrik az ölemből. Felkapja a padlóról a pólóját, én meg kidobom a használt óvszert, és én is felveszem a ruháimat. – Egy perc! – kiáltok az ajtó felé. Tessa meggyújt egy gyertyát, és elrendezi a díszpárnákat a heverőn. – Minek a gyertya? – kérdezem az ajtó felé menet. – Érezni lehet a szex szagát… – súgja, pedig a karbantartó munkás nem hallhatja, amit mond. Gyorsan megigazítja a haját. Felnevetek, és megcsóválom a fejemet, aztán kinyitom az ajtót. Egy nálam is magasabb, szakállas pasas áll az ajtóban. Barna haja a válláig ér, és legalább ötven éves lehet. – Nincs fűtés, jól tudom? – kérdezi reszelős hangon. Biztosan erős dohányos. – Ja. Máskülönben miért röpködnének a mínuszok a lakásban? – válaszolom ingerülten, mert észreveszem, hogy a pali Tessát méregeti. Tessa persze pont most hajol előre, hogy kivegye a mobiltöltőt az asztal alatt lévő kosárból. És mi van rajta? Na mi? Hát az átkozott jóganadrág. És ez a zsíros hajú, szakállas jeti a fenekét stíröli! Tessa felegyenesedik, és észre sem veszi, hogy valaki a nyálát csurgatja rá. – Tess, menj be a hálóba, amíg a fűtést megcsinálják – szólok oda neki. – Ott melegebb van. – Elvagyok, kösz. Inkább itt maradok veled. – Megvonja a vállát, és leül az egyik fotelba. A türelmem egyre fogy. Főleg, amikor felemeli a karját, hogy összefogja a haját, és ingyen előadást adjon ennek a csavarkulcsbűvésznek. Aztán észreveszi, milyen pillantással nézek rá, és besétál a hálóba. – Hozza rendbe az átkozott fűtőtestet! – förmedek a vén perverzre, aki némán bólint, és munkához lát. Jól tette, hogy nem szólalt meg. Okosabb, mint gondoltam. Néhány perc múlva Tessa mobilja rezegni kezd az asztalon. Felveszem, mert Kimberly nevét látom a kijelzőn. – Szia! – Hardin? – Kimberlynek iszonyúan magas hangja van. Fogalmam sincs, Christian hogy tudja

elviselni. Valószínűleg a külseje vonzotta, és biztosan egy klubban találkoztak, ahol nagy volt a zaj. – Igen. Mindjárt adom Tesst… Benyitok a hálószobába, ahol Tessa az ágyon hasal. Egy toll van a szájában, és behajlított lábával kalimpál. – Kimberly keres – közlöm vele, és az ágyra dobom a mobilt. Felkapja, és elmosolyodik. – Szia, Kim! Minden oké? – Néhány másodperc múlva lehervad a mosolya. – Jaj, ne… Ez szörnyű. – Felvont szemöldökkel nézek rá, de nem veszi észre. – Értem… Oké… Hadd beszéljek előbb Hardinnal. Csak egy pillanat, de szerintem nem lesz semmi gond. – Elveszi a telefont a fülétől, és letakarja az alját a kezével. – Christian elkapott valami gyomorinfluenzát, és Kimnek be kell vinnie őt a kórházba. Nem túl komoly, de a bébiszitterük nem ér rá – suttogja. – Na és? – vonom meg a vállam. – Nincs senki, aki vigyázzon Smith-re. – És ezt azért mondod nekem, mert… – Azt kérdezi, hogy nem tudnánk-e… – Tessa idegesen rágja a száját. Azt akarja, hogy vigyázzunk egy gyerekre? Még mit nem! – Mit nem tudnánk? Tessa felsóhajt. – Vigyázni a gyerekre, Hardin. – Nem! Soha! – Miért nem? Smith jó gyerek – próbál győzködni. – Nem, Tessa. Ez nem egy bölcsőde. Szó sem lehet róla. Kim vegyen valami gyógyszert, csináljon egy csirkelevest, aztán annyi. – Hardin… Kim a barátom, Christian meg a főnököm. Aki beteg. Azt hittem, kedveled… – Így próbál a lelkemre hatni. Felfordul a gyomrom, esküszöm. Persze, hogy kedvelem. Mellettünk állt, amikor az apám szemét volt velünk, de ez nem jelenti azt, hogy vigyázni fogok a kölykére, amikor holnap úgyis hokimeccsre kell mennem Landonnel. – Azt mondtam, hogy nem! – erősködöm. Még csak az kéne, hogy egy maszatos szájú gyerek összebarmolja a lakásomat. – Hardin… kérlek! – Könyörgő szemmel néz rám. – Nem tudnak senkit sem szerezni ilyen rövid idő alatt. Kérlek… Tudom, hogy úgyis igent fog mondani, akárhogy tiltakozom, és most csak szórakoztat engem. Megadóan felsóhajtok, és nézem, ahogy felragyog az arca.

Hetvenedik fejezet Hardin – Abbahagynád a nyafogást? Esküszöm, a viselkedésed gyerekesebb, mint Smith-é lesz, pedig ő csak ötéves… – mérgelődik Tessa, mire megvonom a vállamat. – Csak azt mondtam, hogy ez az egész a te felelősséged. És vigyázz, hogy a kölyök ne nyúljon a holmimhoz. Te vállaltad el, úgyhogy a te gondod, nem az enyém – emlékeztetem, amikor a kopogás jelzi Kimék érkezését. Leülök a heverőre, és hagyom, hogy Tessa nyisson ajtót. Haragos pillantást vet rám, de nem várakoztatja meg a vendégeinket, illetve az ő vendégeit, és ragyogó mosolyt erőltet az arcára, majd kitárja előttük a meghitt fészkünkbe vezető ajtót. Kimberly azonnal csacsogni, illetve rikoltozni kezd. – Nagyon szépen köszönöm! Nem is tudjátok, mennyire örülök, hogy megmentettétek a helyzetet. Fogalmam sincs, mit tettünk volna, ha nem vállaljátok el Smith-t. Christian nagyon beteg, egyfolytában hányt, és… – Semmi gond, nagyon szívesen vigyázunk rá – vág a szavába Tess. Valószínűleg nem akarja hallani a részletes beszámolót Christian rókázásáról és bélműködéséről. – Köszönöm. Christian a kocsiban vár, úgyhogy megyek is. Smith elég önálló gyerek, jól elvan magában, és majd szól, ha valamire szüksége van. – Kim oldalra lép, és meglátom a sötétszőke hajú kisfiút. – Szia, Smith! Hogy vagy? – kérdezi Tessa. Még sosem hallottam ilyen furcsa hangon beszélni. Biztosan gügyögni akar, pedig a kölyök már ötéves. Istenem, Tessa… A fiú nem válaszol, csak elmegy Kimberly mellett, és besétál a nappaliba. – Nem bőbeszédű – magyarázkodik Kimberly, amikor meglátja Tess csalódott arcát. Viccesnek találom a jelenetet, de nem szeretném, ha a kölyök kikészítené, ezért jobban teszi, ha megembereli magát, és kedves lesz hozzá. – Rendben. Akkor tényleg megyek! – Kim elmosolyodik, búcsút int Smith-nek, és becsukja az ajtót. Tessa lehajol, és a gyerekre néz. – Éhes vagy? A kissrác megrázza a fejét. – Szomjas? A válasz ugyanaz. A kölyök a velem szemben lévő heverőre telepszik. – Akarsz játszani? – Tess, szerintem csak üldögélni akar – szólalok meg, mire Tess elpirul. Bekapcsolom a tévét, és keresgélek a csatornák között, hátha találok valami érdekeset, amíg Tessa vigyázz a srácra. – Ne haragudj, Smith – mentegetőzik. – Csak tudni akarom, hogy jól vagy. A gyerek gépies mozdulattal bólogat, és hirtelen észreveszem, hogy nagyon hasonlít az apjára. A hajuk színe például tök ugyanaz, a szeme ugyanolyan zöldeskék, és gyanítom, hogy ha elmosolyodna, neki is gödröcskéi lennének, mint Christiannek.

Néhány percig kínos csend telepszik ránk. Tessa a heverő mellett áll, és látom az arcán, hogy átprogramozza a terveit. Azt hitte, hogy a gyerek berobban ide, tele energiával, játékra készen. Ehelyett meg sem mukkan, és úgy ül a helyén, mint egy szobor. Az öltözéke makulátlan, pont, ahogy gondoltam. Fehér vászoncipőjét mintha még sosem hordta volna. Kék pólóján egyetlen maszatot sem látok. Amikor az arcába nézek, észreveszem, hogy figyel. – Mi van? – kérdezem. A srác gyorsan elkapja a tekintetét. – Hardin! – kiált fel Tessa szemrehányó hangon. – Mi a baj? Csak megkérdeztem, miért bámul! – Megvonom a vállamat, és csatornát váltok, nehogy azt a szemetet nézze, ahol elakadtam. – Légy kedves! – parancsol rám Tess szigorú arccal. – Az vagyok. – Megint vállat vonok. Miért csap ekkora felhajtást? Tessa megcsóválja a fejét. – Megyek vacsorát készíteni. Smith, velem akarsz jönni, vagy itt maradsz Hardinnal? Érzem a gyerek pillantását az arcomon, de úgy teszek, mintha nem venném észre. Legyen Tessával. Ő vállalta el, nem én. – Menj vele – tanácsolom neki. – Itt is maradhatsz, Smith. Hardin nem fog bántani – nyugtatja meg a kölyköt Tess. A kiskrapek meg sem mukkan. Micsoda meglepetés. Tessa eltűnik a konyhában, én meg felhangosítom a tévét, hogy ne kelljen a taknyossal társalognom, na, nem mintha attól kéne tartanom, hogy megered a nyelve. Legszívesebben én is kimennék a konyhába, hadd ücsörögjön magában. Telnek a percek, és kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam, hogy csak ül, mintha megkukult volna. Miért nem beszél, vagy játszik, vagy csinál valamit, amit az ötévesek szoktak? – Mi a helyzet? Miért nem szólalsz meg? – kérdezem végül, mert nem bírom tovább. Vállat von. – Udvariatlanság nem válaszolni, ha valaki beszél hozzád – közlöm vele. – Még nagyobb udvariatlanság megkérdezni, hogy miért nem beszélek – vág vissza a kis genyó. Enyhe brit akcentusa van, nem olyan erős, mint az apjának, de azért érezhető. – Most legalább rájöttem, hogy tudsz beszélni – jegyzem meg. Meghökkentett a pofátlan válasza, és fogalmam sincs, mit mondjak erre. – Miért akarjátok annyira, hogy beszéljek? – kérdezi. Ez a gyerek tényleg ötéves? Többnek tűnik. – Én… Nem tudom. Miért? Nem szeretsz beszélni? – Nemtom – vonja meg a vállát. – Minden rendben? – kiált be Tessa a konyhából. Mi lenne, ha azt válaszolnám, hogy a gyerek hirtelen feldobta a talpát, vagy megsérült? Tessa biztosan nem tartaná humorosnak. – Minden oké! – szólok vissza. Remélem, hamar végez a vacsorával, mert kezd elegem lenni a társalgásból. – Miért vannak azok az arcodban? – érdeklődik Smith, és az ajakpiercingemre mutat. – Mert akarom. Én is megkérdezhetném, hogy neked miért nincsenek. – Megleckéztetem a kölyköt, és ellene fordítom a szavait. De azért nem feledkezhetek meg arról, hogy gyerek.

– Fájt? – folytatja a kérdezősködést, nem törődve a megjegyzésemmel. – Nem. – Pedig úgy néz ki – állapítja meg, és egy halvány mosoly jelenik meg az ajkán. Nem is olyan szörnyű ez a mócsing, de azért nem örülök, hogy pátyolgatnunk kell. – Mindjárt készen vagyok – szólal meg Tessa megint. – Oké. Most éppen azt tanítom neki, hogyan lehet bombát készíteni egy üdítős üvegből – viccelődöm, mire Tessa bekukkant a nappaliba, hogy ellenőrizzen minket. – Tiszta ideg lett – mondom a kölyöknek, aki felnevet, és megvillantja a gödröcskéit. – Nagyon csinos – súgja, és a szája mellé teszi a kezét, mintha azt hinné, hogy akkor csak én hallom. – Igen. Ugye? – Bólintok, és kinézek a konyhába, ahol Tess felkötött hajjal, jóganadrágban és egy egyszerű pólóban szorgoskodik. Megint bólintok. Gyönyörű, még akkor is, ha nem erőlködik. Tudom, hogy hall minket, és észreveszem, hogy elmosolyodik, miközben visszafordul a pult felé, és tovább tevékenykedik. Nem tudom, miért somolyog így. Mi van, ha beszélgetek a sráccal? Attól még ugyanúgy bosszantónak tartom, mint az összes kisméretű emberi lényt. – Igen, nagyon csinos – bólogat a fiú. – Felejtsd el, haver! Ő az enyém – közlöm vele tréfásan. A kölyöknek tátva marad a szája, és olyan lesz, mint egy kis „o” betű. – A tiéd? A feleséged? – Mi a franc? Nem! – mordulok fel. – Mi a franc? – ismétli meg a kis észlény. – A rohadt életbe, ne mondd ezt! – Ingerülten odanyúlok, és befogom a száját. – Ne mondjam azt, hogy „a rohadt életbe”? – kérdezi, és lerázza magáról a kezemet. – Ne mondd azt, hogy „franc”, és azt sem, hogy „a rohadt életbe” – próbálom tisztázni a helyzetet. Ezért nem szabad engem gyerekek közelébe engedni. – Tudom, hogy ezek csúnya szavak – jelenti ki végül, mire megkönnyebbülten bólintok. – Akkor ne mondd ki őket – emlékeztetem. – Ki ő, ha nem a feleséged? Istenem, de kotnyeles ez a kis rohadék. – A barátnőm. – Nem lett volna szabad rávennem, hogy beszéljen. Sokkal szimpibb volt némán. Összekulcsolja a kezét, és úgy néz rám, mint egy kis szerzetes. – Azt akarod, hogy a feleséged legyen? – Nem. Nem akarom, hogy a feleségem legyen – válaszolom lassan és érthetően, hogy felfogja végre, miről van szó. – Soha? – Soha. – És van gyereketek? – Nem! A pokolba, kölyök… Honnan szeded ezeket a dolgokat? – A gyerek említésétől is kiráz a hideg. – Akkor miért… – folytatná a vallatást, de beléfojtom a szót.

– Hagyd abba a kérdezősködést! – Ingerülten felsóhajtok, mire a kissrác bólint, és kikapja a kezemből a távirányítót, hogy csatornát váltson. Tessa már néhány perce nem nézett be hozzánk, ezért úgy döntök, hogy kimegyek a konyhába. Örömmel látom, hogy már majdnem kész a vacsi. – Tess… Mikor végzel? Ez a miniatűr kvízgép teljesen kikészít – panaszkodom, és kikapok egy darab brokkolit az edényből. Nem szereti, ha tálalás előtt nyúlkálok az ételbe, de egy ötéves van a nappalimban, úgyhogy igazán megérdemlem ezt a brokkolit. – Már csak néhány perc – válaszolja, és közben nem néz rám. A hangja furcsa, és érzem, hogy valami nincs rendjén. – Jól vagy? – kérdezem, amikor megfordul, és látom, hogy könnyes a szeme. – Igen. Csak a hagyma… – Vállat von, és a csaphoz fordul, hogy megmossa a kezét. – Rendben… Most már veled is fog beszélgetni. Bemelegítettem – próbálom megnyugtatni. – Igen, tudom… Nem arról van szó… Csak a hagyma – ismétli meg.

Hetvenegyedik fejezet Hardin A kis tökös megint némát játszik, és csak bólint, amikor Tessa megkérdezi, hogy ízlik-e neki a csirke. – Nagyon finom! – bólogatok lelkesen, hátha így Tessa nem veszi annyira a szívére Smith konok hallgatását. Hálásan rám mosolyog, de nem néz a szemembe. A vacsorát ezután kussban fogyasztjuk el. Míg Tessa rendet rak a konyhában, én visszamegyek a nappaliba. Persze hogy azonnal meghallom az apró lépteket a nyomomban. – Kell valami? – kérdezem, és ledobom magam a heverőre. – Nem. – Megvonja a vállát, és a figyelmét a tévére irányítja. – Rendben… – A francba! Ma este egyetlen normális műsor sincs a tévében. – Az apám meg fog halni? – szólal meg a srác váratlanul, alig hallható hangon. Ránézek. – Mi van? – Az apám… Meg fog halni? – kérdezi Smith, és az arcán nem látok semmilyen érzelmet. – Nem. Csak beteg, mert elrontotta a gyomrát, vagy valami ilyesmi. – Az anyám is beteg volt, aztán meghalt – közli velem, és a remegő hangja elárulja, hogy nagyon is aggódik. Hirtelen nem tudom, mit mondjak. – Hát… Az más volt. – Szegény kölyök. – Miért? Jézusom, mennyit tud kérdezősködni! Szólni akarok Tessnek, de a srác aggódó arca láttán meggondolom magam. Nem hajlandó beszélni Tess-szel, és talán nem örül, ha idehívom. – Az apád csak egy kicsit beteg, az anyád meg nagyon beteg volt. Apád meg fog gyógyulni. – Most hazudsz? – Ez a srác úgy beszél, mintha sokkal idősebb lenne. Akárcsak én annak idején. Azt hiszem, mindig ez történik, ha egy gyereknek túl gyorsan kell felnőnie. – Nem. Elmondanám, ha az apád meghalna – nyugtatom meg, és tényleg így gondolom. – Igen? – A gyerek szeme gyanúsan csillogni kezd, és halálra rémülök, hogy sírni fog. Fogalmam sincs, mit tegyek, ha elbőgi magát. Valószínűleg átrohannék a konyhába, és elbújnék Tess mögött. – Igen. De most beszéljünk valami másról, ami nem ilyen morbid – javaslom. – Mi az a morbid? – Valami, ami… amiről most rohadtul nincs kedvem beszélni – fakadok ki ingerülten. – Csúnya szó – fedd meg a tökmag. – Én kimondhatom, mert felnőtt vagyok. – Akkor is csúnya szó. – Az előbb te is mondtál kettőt. Eláruljam az apádnak? – fenyegetőzöm, hátha az segít. – Én meg a csinos barátnődnek? – vág vissza, mire elnevetem magam. – Rendben, te nyertél – emelem fel a kezemet, így jelezve neki, hogy le lehet állni. Tessa bekukucskál a szobába. – Smith, nincs kedved idejönni hozzám?

Smith ránéz, aztán rám. – Nem maradhatok Hardinnal? – Nem hiszem, hogy… – szólal meg Tessa, de a szavába vágok. – Semmi baj – sóhajtok fel, és átadom a kölyöknek a távirányítót.

Hetvenkettedik fejezet Tessa Nézem, ahogy Smith a heverőre telepszik, és egy kicsit közelebb húzódik Hardinhoz. Hardin aggódó pillantást vet rá, de nem állítja le, és nem is tesz megjegyzést a tolakodásáról. Furcsa, hogy Smith kedveli Hardint, aki ki nem állhatja a gyerekeket. Igaz, hogy Smith olyan, mint egy vidéki úriember egy Austen-regényben, úgyhogy talán nem is számít igazi gyereknek. Soha… Ezt válaszolta, amikor Smith megkérdezte tőle, hogy el akar-e venni feleségül. Soha. Tehát nem tervezi a jövőt velem. Ezt a szívem mélyén eddig is sejtettem, de akkor is fájt hallani, főleg azért, mert olyan hidegen és magabiztosan mondta, mintha viccesnek tartaná még az ötletet is. Kicsit enyhíthette volna a dolog élét… Persze még én sem akarok férjhez menni. Majd csak évek múlva tervezem. De nagyon bánt, hogy Hardin még a házasság lehetőségét is elveti. Azt hajtogatja, hogy örökké velem akar élni, mégsem fog soha feleségül venni? Mindig csak „járni” fogunk? Bele tudok törődni abba, hogy sosem lehet gyerekem? Fog annyira szeretni, hogy ezt elfogadjam, annak ellenére, hogy egészen más jövőt képzeltem el magamnak? Tényleg nem tudom… És minél többet gondolkodom ezen, annál jobban lüktet a fejem. Nem akarok most a jövő miatt aggodalmaskodni, hiszen csak tizenkilenc éves vagyok. Jól kijövünk egymással, és semmi kedvem elrontani a kapcsolatunkat. Miután rendet tettem a konyhában, és bepakoltam a mosogatógépet, még egyszer megnézem Smitht és Hardint, mielőtt bemegyek a hálószobába, hogy összekészítsem a holmimat holnapra. Éppen egy hosszú fekete szoknyát terítek az ágyra, amikor megszólal a mobilom. Kimberly az. – Szia, minden rendben? – kérdezem tőle. – Igen. Kapott antibiotikumot, és nemsokára mehetünk is haza. Lehet, hogy kicsit későn jövök Smith-ért. Remélem, nem baj – aggodalmaskodik. – Nem, dehogy. Csináld csak a dolgodat! – Smith hogy van? – Jól… Igazából Hardinnal van – közlöm a barátnőmmel, és magam is meglepődök. Kim felnevet. – Tényleg? Hardinnal? Mesélj erről! Megcsóválom a fejemet, és kimegyek a nappaliba. – Váratlan fejlemény. De legalább felkészíti arra az időre, amikor majd kis Hardinok rohangásznak a házban – viccelődik Kimberly. A szavai megint megforgatják a tőrt a szívemben. Beleharapok a szám szélébe. – Igen… biztosan. – Témát akarok váltani, mielőtt még jobban összeszorul a torkom. – Na, úgy látom, nemsokára végzünk. Smith tízkor szokott lefeküdni, de mivel már most tíz óra van, nyugodtan fent maradhat, amíg akarjátok. Még egyszer köszönöm – hálálkodik Kimberly, aztán leteszi a telefont. A konyhában csomagolok magamnak ebédet holnapra. A mai maradék tökéletesen megfelel erre a célra.

– Miért? – hallom Smith kérdését. – Mert egy szigeten rekedtek – válaszolja Hardin. – Miért? – Mert a repülőgépük lezuhant. – És miért nem haltak meg? – Ez egy film. – Egy buta film – jelenti ki Smith, mire Hardin felnevet. – Igen, azt hiszem, igazad van. – Hardin vidáman megcsóválja a fejét, Smith pedig jókedvűen kuncog. Valahogy hasonlítanak egymásra. A gödröcskék, a szemformájuk, és a mosolyuk. Elképzelem, hogy Hardin is ilyen lehetett ennyi idős korában, annak ellenére, hogy más volt a haja meg a szeme színe. – Nem baj, ha lefekszem, vagy azt akarod, hogy vigyázzak rá? – kérdezem Hardint. Hardin rám néz, aztán Smith-re. – Nem baj… Úgyis csak hülyeségeket nézünk a tévében – közli mosolyogva. – Rendben. Jó éjszakát, Smith. Majd még találkozunk, amikor Kim eljön érted. – Smith Hardinra néz, aztán rám mosolyog. – Jó éjt! – suttogja. Megfordulok, hogy bemenjek a szobába, de Hardin ott terem, és megfogja a karomat. – Hé… Tőlem nem búcsúzol el? – méltatlankodik. – Ja, igen… Bocs. – Megölelem, és megcsókolom az arcát. – Jó éjszakát! – mondom neki, mire megint megölel. – Biztosan jól vagy? – kérdezi, és megfogja a vállamat, hogy a szemembe nézzen. – Igen, csak fáradt vagyok. És Smith amúgy is veled akar lenni – teszem hozzá halvány mosollyal. – Szeretlek – suttogja, és megcsókolja a homlokomat. – Szeretlek – válaszolom, aztán besietek a hálószobába, és becsukom az ajtót.

Hetvenharmadik fejezet Tessa Másnap szép az idő, nem esik a hó, és a latyak is majdnem eltűnt az út széléről. Amikor beérek a kiadóba, Kimberly az asztalánál ül, és mosolyogva nézi, ahogy elveszem a szokásos fánkot meg a kávét. – Nem is tudom, mikor jöttél tegnap este. Elaludtam – mentegetőzöm. – Smith is aludt már. Még egyszer nagyon köszönöm – hálálkodik, de aztán felemeli az ujját, mert megszólal a telefonja. Furcsán érzem magam az irodában, miután a tegnapi napot a kampuszon töltöttem. Néha úgy tűnik, mintha kettős életet élnék. Félig egyetemista vagyok, félig felnőtt, mert van egy lakásom, amit a barátommal közösen bérlünk, meg egy fizetett gyakornoki állásom, ami olyan, mint egy igazi munkahely. Az életem mindkét részét szeretem, és ha választanom kéne, akkor a felnőttséget választanám, de Hardinnal. Kocsival megyek be dolgozni, és hamar eljön az ebédidő. Több unalmas munka után végre egy olyan kéziratot kaptam, ami magával ragad, ezért gyorsan eszem, hogy minél előbb visszatérhessek, és befejezhessem. Remélem, találnak gyógymódot a főszereplő betegségére. Megszakad a szívem, ha meghal a végén. A nap többi része is gyorsan eltelik. Megszűnik körülöttem a világ, és elmerülök a történetben, ami szomorúan végződik. Könnyezve indulok hazafelé. Hardinról nem hallottam, amióta reggel otthagytam az ágyban, álmosan és mogorván. Állandóan a tegnap esti szavai járnak a fejemben. Tudom, hogy abba kéne hagynom az agyalást, de képtelen vagyok leállítani a gondolataimat. Lehet, hogy mások meg tudják csinálni, de én nem. Ilyen vagyok, nem tehetek róla. Csak arra tudok gondolni, hogy Hardin nem velem tervezi a jövőt. Valahogy mégis fel kell dolgoznom ezt a tényt, mert hiába kesergek rajta. Ő sem tehet róla, hogy olyan ember, aki nem akar megnősülni, és nem szándékozik gyerekeket nevelni. Talán fel kéne hívnom Steph-et, miután bevásároltam a Conner’snél, és bepakoltam a mosógépet. Mert ma este Hardin és Landon hokimeccsre megy. Remélem, minden rendben lesz. Amikor hazaérek, Hardin a hálószobában olvas. – Szia, bébi. Milyen volt a napod? – kérdezi, amikor belépek. – Elég jó. – Mi a baj? – Hardin rám néz. – A mai kézirat nagyon szomorú volt… Tényleg szívszorító a történet – válaszolom, és nagyon igyekszem, nehogy megint elérzékenyüljek. – Biztosan jó sztori volt, ha még most is ki vagy borulva miatta. – Hardin elmosolyodik. – Nem szerettem volna a közeledben lenni, amikor először olvasod a Búcsú a fegyverektőlt. Én is ledobom magam az ágyra. – Ez még annál is rosszabb volt. Sokkal rosszabb. A pólómnál fogva odahúz magához, és a mellkasára vonja a fejemet. – Az én érzékeny barátnőm… – Megsimogatja a hátamat, és a szavaitól remegni kezd a gyomorom. Ennyire boldoggá tesz, hogy a barátnőjének nevez?

– Voltál ma suliban? – kérdezem. – Nem. Nagyon kimerített annak az emberkezdeménynek a felügyelete. – A közös tévézésről beszélsz? – Az mindegy. Akkor is többet csináltam, mint te. – Tehát megszeretted? – Nem tudom, miért kérdezem ezt. – Nem… Mondjuk ő nem olyan bosszantó, mint a gyerekek általában, de nem tervezek újabb bébiszitterkedést. – Elmosolyodik. Megcsóválom a fejemet, de nem erőltetem a témát Smith-ről. – Készen állsz a ma esti meccsre? – Nem. Már szóltam Landonnek, hogy nem megyek. – Hardin! El kell menned! – kiáltom felháborodottan. – Csak vicceltem… Landon mindjárt itt lesz. De ezért az adósom vagy, Tess… – teszi hozzá sóhajtva. – Tudom, hogy szereted a hokit, és Landon nagyon jó társaság. – Nem olyan jó, mint te. – Megcsókolja az arcomat. – Egész jó hangulatban vagy, ahhoz képest, hogy úgy viselkedsz, mintha egy kivégzésre kéne menned. – Ha nem fogom jól érezni magam, nem én leszek kivégezve. – Jobban teszed, ha rendesen viselkedsz Landonnel ma este! – figyelmeztetem. Ártatlan arccal felvonja a szemöldökét, de ismerem, úgyhogy nem dőlök be neki. Kopognak az ajtón, és Hardin nem mozdul. – A te barátod, nyissál neki te ajtót – közli velem. Szigorú pillantást vetek rá, de odamegyek az ajtóhoz. Landon hokimezben, farmerben és teniszcipőben van. – Szia, Tessa! – üdvözöl a szokásos barátságos modorában, és megölel. – Muszáj mindig ezt csinálni? – morogja Hardin, mielőtt viszonozhatnám Landon köszönését. – Látom, remekül fogjuk érezni magunkat – jegyzi meg Landon tréfásan, és végigsimítja a rövid haját. – Ez lesz életed legjobb estéje – évődik Hardin. – Sok szerencsét! – nézek Landonre, aki csak felnevet. – Ugyan már, Tess… Csak megjátssza magát, és úgy tesz, mintha nem izgulna, hogy velem lehet. – Landon elmosolyodik, és most Hardin csóválja meg a fejét. – Nekem ez túl sok, úgyhogy átöltözöm, és elintézek néhány dolgot. Érezzétek jól magatokat – kiáltom oda nekik, és magukra hagyom őket.

Hetvennegyedik fejezet Hardin Landonnel átverekedjük magunkat a tömegen, és ingerülten felsóhajtok. – Miért vannak már ilyen sokan? Landon némi rosszallással néz rám. – Mert miattad elkéstünk. – A meccs csak negyedóra múlva kezdődik. – Én egy órával előbb ki szoktam jönni – magyarázza türelmesen. – Hát persze… Akkor is Tessával vagyok, ha nem vagyok Tessával – panaszkodom. Landon és Tessa tökre egyformák, ha arról van szó, hogy elsők és legjobbak legyenek bármiben, amit csinálnak. – Örülnöd kéne, hogy Tessával lehetsz – jelenti ki Landon. – Ha abbahagyod a kreténkedést, akkor még élvezhetjük is a játékot – szólok rá, aztán nem tudom elfojtani a mosolyomat, amikor meglátom a bosszús arcát. – Bocs, Landon. Örülök, hogy vele lehetek. Megnyugodtál? – kérdezem nevetve. – Igen, persze. Keressük meg a helyünket – javasolja, és elindul a nézőtéren. – Mi az ördög volt ez? Láttad? Megvakult a bíró? – kiabálja mellettem Landon. Még sosem láttam ennyire hevesnek. De még akkor is úgy viselkedik, mint egy hisztis lány, amikor mérges. – Na, ne már! – kiáltja megint, és a számba kell harapnom, nehogy elnevessem magam. Tessának igaza volt. Landon nem is olyan borzalmas társaság. Nem a legjobb, de azért nem is a legrosszabb. – Állítólag minél jobban kiabálsz, annál valószínűbb, hogy nyernek – magyarázom neki, és sikerül megőriznem a komolyságomat. Landon nem törődik velem, hanem felváltva ujjong vagy fütyül, ahogy a játék menete diktálja. Figyelem a meccset, de közben disznó üzeneteket küldök Tessának. Felriadok, amikor Landon üdvrivalgásban tör ki. – Igen! Úgy tűnik, a csapata az utolsó pillanatban megnyerte a meccset. A tömeg kiáramlik a sportcsarnokból, és én is furakszom, hogy minél előbb a kocsihoz érjünk. – Hé, óvatosabban! – szólal meg mögöttem egy hang. – Bocsánat – mentegetőzik Landon. – Jól sejtettem! – kiált fel a hang gazdája, mire megfordulok. Egy baromarcú áll Landonnel szemben, a másik csapat mezében. Landon idegesen nyel egyet, de nem szól semmit, míg a szájhős meg a társai gúnyolni kezdik. – Nézd már, hogy be van tojva – vihogja a barom egy haverja. – Én… Én nem – dadogja Landon. Mi a fene folyik itt? – Pusztuljatok innen! – förmedek rájuk, mire mindketten rám néznek. – Különben? – kérdezi a legmagasabb, és megcsap a sörszagú lehelete. – Különben mindenki előtt fojtom belétek a szót, és a vinnyogásotokat mutatni fogják a kivetítőn.

Hát ezért kéne elhúzni a csíkot – fenyegetem meg, jól megnyomva minden egyes szót. – Gyere, Dennis, menjünk – unszolja a barátját az alacsony fickó. Úgy tűnik, neki van egyedül esze az egész társaságban, mert megráncigálja a paprikás hangulatú haverja mezét, aztán eltűnnek a tömegben. Karon ragadom Landont, és magam után vonszolom, mielőtt megint bajba kerül. Tessa letépi a golyóimat, ha a drágalátos barátját elpáholják ma este. – Köszönöm, de igazán nem kellett volna – hálálkodik Landon, amikor a kocsijához érünk. – Ne tedd még kínosabbá, jó? – vigyorgok rá, mire megcsóválja a fejét, de hallom a halk nevetését. – Hazavigyelek? – kérdezi néhány percnyi csend után, miközben várjuk, hogy ki tudjunk hajtani a zsúfolt parkolóból. – Igen, az jó lesz. – Megint megnézem a mobilomat, hátha Tessa válaszolt. Semmi. – Hallom, hogy elköltözöl. Ez igaz? – kérdezem Landont. – Még nem tudom, bár tényleg szeretnék közelebb lenni Dakotához – válaszolja. – Akkor miért nem ő költözik ide? – Mert itt nem tudná építeni a ballett-táncosi karrierjét. Neki New Yorkban kell lennie. – Landon egy újabb kocsit enged maga elé, annak ellenére, hogy szinte alig haladtunk előre, amióta elhagytuk a parkolót. – És te feladod az életedet, és elköltözöl miatta? – csóválom meg a fejem. – Igen. Inkább ez, mint hogy továbbra is messze legyünk egymástól. Egyébként nincs ellenemre a költözés. New York csodás hely lehet. Tudod, egy kapcsolatban nem csak mindig az egyik személy körül forog a világ… – jegyzi meg, és rám sandít. Szemét disznó. – Most rám céloztál? – Nem kifejezetten, de ha úgy érzed, akkor talán igen. – Egy csapat részeg idióta bukdácsol a kocsi elé, de Landont láthatóan nem zavarja, hogy elállják az utunkat. – Fogd be a szád, oké? – förmedek rá. Már megint hülye, nem tud kibújni a bőréből. – Azt mondod, hogy te nem költöznél New Yorkba Tessa kedvéért? – Igen, pontosan azt. Nem akarok New Yorkban élni, úgyhogy nem is fogok New Yorkban élni. – Tudod, hogy most nem New Yorkra gondoltam, hanem Seattle-re. Mert Tessa Seattle-ben szeretne élni. – Angliába fog költözni velem – jelentem ki, aztán felhangosítom a rádiót, hogy véget vessek ennek a beszélgetésnek. – És mi van, ha nem? Tudod, hogy nincs hozzá kedve, akkor miért erőltetnéd rá az akaratodat? – Nem fogok semmit sem ráerőltetni, Landon. Velem fog jönni, mert nekünk együtt kell lennünk, és nem akar majd távol lenni tőlem. Ilyen egyszerű. – Még egyszer megnézem a telefonomat, hogy ne figyeljek az egyre erősödő bosszúságra, amit a drága mostohafivérem okozott. – Szemét vagy. Megvonom a vállamat. – Sosem tagadtam. Felhívom Tessát, és várom, hogy felvegye a telefont. De nem válaszol. Hát ez remek. Remélem, még otthon van, amikor hazaérek. Ha Landon nem vezetne ilyen átkozottul lassan, már rég ott lennénk.

Csendben maradok, és a bőrt tépkedem a körmöm körül. Úgy tűnik, órák teltek el, mire Landon végre megáll a ház előtt. – Azért nem volt olyan rossz ez az este, ugye? – kérdezi, amikor kiszállok a kocsiból. Felnevetek. – Nem – ismerem be. Aztán viccesen hozzáteszem. – Ha bárkinek elárulod, hogy ezt mondtam, akkor megöllek. Landon felnevet, és elhajt. Nagyot sóhajtok, és örülök, hogy nem gyepálták el azok a fickók. Bemegyek a lakásba. Tessa a heverőn alszik, ezért csak leülök a fotelba, és nézem egy darabig.

Hetvenötödik fejezet Hardin Miután egy darabig néztem, ahogy alszik, felkapom, és beviszem a hálószobába. Belekapaszkodik a karomba, és a mellkasomra hajtja a fejét. Gyengéden beteszem az ágyba, és betakarom. Megcsókolom a homlokát, és elfordulok, hogy én is készülődjek a lefekvéshez. – Zed… – motyogja Tess. Mi van? Rábámulok, és megpróbálom újrajátszani az agyamban az utolsó három másodpercet. Biztosan rosszul hallottam… – Zed… – Tessa elmosolyodik, és a hasára fordul. Mi az ördög? Legszívesebben felébreszteném, és kérdőre vonnám, hogy miért szólongatta Zedet kétszer is álmában. De a lelkem paranoiás része tudja, mit válaszolna. Tessa mindig azt hajtogatja, hogy nincs miért aggódnom, mert Zeddel csak barátok, és engem szeret. Lehet, hogy ebben van némi igazság, de akkor miért emlegeti álmában? Landon ma már kiakasztott, amikor olyan magabiztosan beszélt a jövőjéről, és most meghallottam, hogy Tessa Zed nevét ejti ki a száján… Hát ez betett! Landonnel ellentétben én semmiben sem vagyok biztos, és most már kezdem azt hinni, hogy Tessa sem biztos velem kapcsolatban. Különben nem álmodna Zedről. Keresek egy papírt meg egy tollat, írok neki egy üzenetet, és a komód tetején hagyom, aztán kimegyek az éjszakába. A Canal Street Tavern felé hajtok. Nem akarok abba a krimóba menni, nehogy összefussak Nate-tel meg a csapattal, de van a közelében egy hely, ahol mindig inni szoktam. Tök jó, hogy Washington államban sosem kérnek személyi igazolványt az egyetemistáktól. A legutóbbi berúgásom után Tessa figyelmeztetett, hogy többé ne igyak, de most nem törődöm vele. Szükségem van egy italra. Aztán Zed és Landon hangját hallom a fejemben. Miért gondolja mindenki, hogy kíváncsi vagyok a véleményére? Nem fogok Seattle-be költözni. Landon feldughatja magának a béna tanácsait. Lehet, hogy ő követni akarja a barátnőjét, de én nem akarom ezt csinálni. Már látom is magam előtt a jövőt. Összepakolok, és Seattle-be költözöm Tessával, aztán két hónappal később úgy dönt, hogy elege van belőlem, és elhagy. Seattle-ben az ő világában élnénk, nem az enyémben, és ugyanolyan gyorsan kitaszíthatna belőle, ahogy behúzott. Amikor megérkezem a bárhoz, a helyiségben halk zene szól, és csak néhányan lézengenek. A bárpult mögött egy ismerős szőke csaj áll. Meglepődik, és kíváncsi pillantással néz rám. – Rég nem láttalak, Hardin. Hiányoztam? – Elmosolyodik, és megnyalja az ajkát. Biztosan az együtt töltött éjszakáinkra gondol. – Kérek egy italt – válaszolom.

Hetvenhatodik fejezet Tessa Amikor felébredek, Hardin nincs az ágyban. Biztosan kávézik vagy zuhanyozik. Megnézem az időt, és kikászálódom az ágyból. Tegnap nem mentem sehová, mégis elég fáradt vagyok, úgyhogy nem erőltetem meg magam az öltözködéssel, és csak egy farmert meg egy egyetemi pólót veszek fel. Megfordul a fejemben, hogy jóganadrágban téblábolok a lakásban, és azzal ingerlem Hardint, de nem találom sehol. Ismerem már, és azt is el tudom róla képzelni, hogy eldugta, nehogy valaki más is lásson benne. Még egyszer kihúzom a legfelső fiókot, és amikor betolom, egy darab papír esik le a komódról. Elmentem apámmal reggelizni, ez áll rajta Hardin kézírásával. Nem értem a dolgot, de örülök neki. Nagyon remélem, hogy Hardin és Ken kapcsolata tovább fog javulni. Úgy vélem, hogy a reggelinek már valószínűleg vége, és felhívom Hardint, de nem veszi fel a telefont. Küldök neki egy üzenetet, és elindulok, hogy találkozzak Landonnel a kávézóban. Mire odaérek, Landon már az egyik asztalnál üldögél, és két kávé van előtte. – Neked is vettem – közli mosolyogva, és átnyújtja nekem az egyik papírpoharat. – Nagyon kedves vagy, kösz. – A kávé kesernyésen édes íze teljesen felébreszt, és kezd aggasztani, hogy Hardin nem jelentkezik. – Nézd, pont olyanok vagyunk, mint két rendes egyetemista – jegyzi meg Landon viccesen, és a pólójára mutat, aztán az enyémre, ami pont olyan, mint az övé. Felnevetek, és iszom még egy kortyot az áldott nedűből. – Hardin hol van? – kérdezi Landon vigyorogva. – Ma reggel nem kísért órára? Megvonom a vállam. – Nem tudom. Korán elment, és hagyott egy üzenetet, hogy az apjával reggelizik. Landon leteszi a poharát, és kíváncsi pillantást vet rám. – Tényleg? – Kicsit később bólint, és hozzáteszi: – Ez elég furcsa. A válasza kételyekkel tölt el. Hardin tényleg az apjával reggelizik… Vagy nem? Elindulunk az első órára, és Hardin még mindig nem ad életjelet magáról. Kezdek egyre idegesebb lenni. Miután helyet foglalunk, Landon rám sandít. – Jól vagy? – Válaszolni akarok, de ekkor belép a terembe Soto professzor. – Jó reggelt mindenkinek! Elnézést a késésért, de tegnap este későn feküdtem le. – Elmosolyodik, leveszi a bőrkabátját, és a szék támlájára dobja. – Remélem, mindenki vette az időt és a fáradságot, hogy vásároljon vagy lopjon magának egy naplót. Landonnel egymásra nézünk, és elővesszük a naplókat. Körülnézek, és megállapítom, hogy csak mi ketten vettük komolyan ezt a dolgot. Nem győzök csodálkozni, a többiek milyen készületlenül járnak órára. Soto professzor azonban nem zavartatja magát, és szórakozottan megigazítja a nyakkendőjét. – Ha nem, akkor vegyenek elő egy tiszta papírt, mert az óra első felében az első naplófeladatukon fognak dolgozni. Még nem döntöttem el, mennyi lesz pontosan, de ahogy már említettem, javarészben

ez a munka fogja eldönteni a jegyüket, úgyhogy egy kicsit erőltessék meg magukat. – A tanár elvigyorodik, leül, és az asztalra teszi a lábát. – Szeretném megtudni, mi az elképzelésük a hitről. Mit jelent ez maguknak? Itt igazából nem létezik rossz válasz, és nem számít a vallásuk sem. Többféle irányba is elmehetnek… Például: Hisznek egy felsőbb hatalomban? Szerintük a hit jó dolgokat hoz az emberek életébe? Az is lehet, hogy egészen másképp gondolkodnak a hitről… Talán csak véletlenül hozta úgy az élet, hogy hisznek valamiben vagy valakiben? Hisznek abban, hogy a hűtlen szerelmük egyszer csak hűséges lesz? Ha hisznek Istenben, vagy több istenben, akkor jobb emberek lesznek másoknál? Tehát fogják a hit témáját, és csináljanak vele azt, amit akarnak… Csak írjanak valamit – teszi hozzá mosolyogva. A fejemben kavarognak a gondolatok. Gyerekkoromban templomba jártam, de be kell vallanom, hogy sosem álltam igazán közeli kapcsolatban Istennel. Valahányszor a napló első oldalára teszem a tollamat, eszembe jut Hardin. Miért nem jelentkezik? Mindig fel szokott hívni. Hagyott üzenetet, ezért tudom, hogy nem esett baja… De hol van most? Mikor fogok végre hallani felőle? Mivel egyik kérdésre sem kapok választ, egyre nő a félelmem. Mostanában olyan sokat változott, és javult a viselkedése. Hit… Talán túlságosan hiszek Hardinban? Ha továbbra is hiszek benne, meg fog változni? Mire magamhoz térek, már a harmadik oldalon járok. A fogalmazásom nagy része a lelkem legmélyéből jött, megkerülve a szívemet és az eszemet. Úgy érzem, mintha egy nagy súlytól szabadulnék meg, miközben a Hardin iránt érzett hitemről írok. Soto professzor az utunkra bocsát minket, és hallgatom Landont, aki a naplóbejegyzéséről beszél. Az önmagában és a jövőjében való hitéről írt. Én persze gondolkodás nélkül Hardinról írtam. Most nem tudom eldönteni, mit érzek ezzel kapcsolatban. A nap többi része kínos lassúsággal telik, mert Hardin még mindig nem jelentkezik. Délután egy óra, már háromszor hívtam, és nyolc üzenetet küldtem neki, de semmi válasz. Nagyon rosszul esik a dolog, főleg, miután arról írtam, hogy mennyire hiszek benne, és mit érzek iránta. Azért még mindig nagyon remélem, hogy nem csinál semmi olyat, amivel árt a kapcsolatunknak. Aztán eszembe jut Molly. Vicces, hogy mindig ő jut eszembe, ha valami gubanc van Hardinnal. Illetve ez egyáltalán nem vicces. Olyan ez a nő, mint egy kísértet, ami felbukkan a fejemben, pedig tudom, hogy Hardin nem csalna meg.

Hetvenhetedik fejezet Hardin – Kérsz még egy csésze kávét? – kérdezi Carly. – Segítek a másnaposság legyőzésében. – Nem. Tudom, hogy kell megszabadulni a másnaposságtól. Van gyakorlatom – teszem hozzá morogván. Carly megcsóválja a fejét. – Ne légy már ilyen barátságtalan! Csak megkérdeztem. – Inkább hallgass! – Megdörzsölöm a halántékomat. Iszonyúan idegesítő a hangja. – Elbűvölően kedves vagy, mint mindig. – Felnevet, és magamra hagy a konyhájában. Ostoba vagyok, hogy egyáltalán idejöttem, de nem volt más választásom. Illetve lett volna, csak nem akarom belátni, hogy túlreagáltam a dolgot. Elítéltem Tessát, most meg itt vagyok Carly konyhájában, és kávét iszom, késő délután. – Visszavigyelek a kocsidhoz? – kiáltja ki a másik szobából. – Persze – válaszolom. Carly melltartóban sétál be a konyhába. – Szerencséd van, hogy tök részegen hazahoztalak. De a barátom nemsokára megjön, úgyhogy mennünk kell. – Belebújik a pólójába. – Van fiúd? Szép. – Ez egyre jobb lesz. Carly megcsóválja a fejét. – Igen. Meglep, hogy vannak, akik nemcsak szexpajtásokat tartanak, hanem járnak valakivel? Majdnem beszámolok neki Tessáról, de inkább leállítom magam, mert semmi köze hozzá. – Előbb elmegyek brunyálni – közlöm vele, és a fürdőszoba felé indulok. A fejem lüktet, és nagyon haragszom magamra, amiért idejöttem. Most otthon kéne lennem… illetve az egyetemen. Hallom, hogy a telefonom rezeg a konyhapulton. – Nehogy felvedd! – kiáltok ki a vécéből, mire Carly hátralép. – Nem akartam felvenni! Mi van veled? Tegnap este nem voltál ilyen bunkó – jegyzi meg, de erre nem válaszolok. Követem Carlyt a kocsijához, és minden egyes lépésnél éles fájdalom nyilall a fejembe. Nem lett volna szabad ilyen sokat innom. Egyáltalán nem kellett volna innom. Carlyra nézek, aki letekeri az ablakot, és rágyújt. Nem értem, annak idején miért kedveltem. Nem köti be a biztonsági övet, a piros lámpánál sminkeli ki magát. Tessa egészen más, ő minden lánytól különbözik, akit eddig ismertem. Miközben a bárhoz tartunk, ahol tegnap totál kiütöttem magam, újraolvasom Tessa üzeneteit. Ez borzalmas… Biztosan nagyon aggódik. Agyilag olyan KO vagyok, hogy nem jut eszembe egyetlen épkézláb kifogás sem, de írnom kell valamit. Elaludtam a kocsiban, mert túl sokat ittam Landonnel tegnap este. Nemsokára otthon vagyok. Érzem, hogy valami nem stimmel a szöveggel… Gondolkodni próbálok, de hiába. Ezért megrázom a fejem, és elküldöm az üzenetet. Aztán lesem a mobilt, hogy mit válaszol. Semmit. Nem árulhatom el neki, hogy Carlynál aludtam. Sosem bocsátana meg, és meg sem hallgatna. Ez tuti. Érzem, hogy kezd elege lenni a baromságaimból. Tudom.

Fogalmam sincs, hogyan hozzam helyre, amit megint elbaltáztam. Carly hirtelen fékezése és szapora káromkodása riaszt fel a sötét gondolataimból. – A rohadt életbe! Másfelé kell mennünk… Baleset történt – mérgelődik, és az előttünk lévő kocsikra mutat. Felnézek, és meglátok egy középkorú férfit, aki zsebre dugott kézzel beszélget egy rendőrrel. Közben egy fehér autóra mutat, ami pont úgy néz ki, mint… Elfog a kétségbeesés. – Állítsd meg a kocsit! – förmedek Carlyra. – Mi van? Jézusom, Hardin… – Azt mondtam, hogy állítsd meg ezt a rohadt kocsit! – Amikor Carly lefékez, gondolkodás nélkül kiugrok, és a sérült autókhoz rohanok. – Hol van a másik sofőr? – kérdezem a rendőrt ingerült hangon, és rémülten forgatom a fejemet. A fehér kocsi eleje csúnyán megsérült, és észreveszem a visszapillantó tükrén lógó egyetemi parkolókártyát. A pokolba. A rendőrautó mellett egy mentő áll. Basszus! Ha valami történt vele… Ha baja esett… – Hol van a lány? Válaszoljon már valaki, az istenit! – üvöltök magamból kikelve. A zsaru felbőszült pillantást vet rám, de a másik sofőr látja, mennyire ki vagyok bukva, és megsajnál. – Ott… – A mentőre mutat. A szívem megáll egy pillanatra. Kábán odatántorgok, és látom, hogy a mentő ajtaja nyitva van… Tessa az ajtóban ül, és egy jeges borogatást szorít az arcára. Hála az égnek! Hála az égnek, hogy csak egy apró sérülés… Odasietek hozzá. – Mi történt? Jól vagy? – Hadarom idegesen. Megkönnyebbült arcot vág, amikor meglát. – Balesetem volt. – A szeme fölött egy kis kötés van, az ajka feldagadt, és oldalt be van egy kicsit szakadva. – Tudsz járni? – kérdezem. – Tud járni? – nézek a fiatal mentősnőre, aki a közelben álldogál. A nő bólint, és elsiet. Leveszem Tessa arcáról a jeges borogatást. Egy golflabda méretű dudor van alatta. Az arca csupa könny, a szeme dagadt és vörös. A szeme körül máris látszik egy fekete monokli. – A fenébe… Jól vagy? Az ő hibája volt? – Megfordulok, és a pasit keresem a pillantásommal. – Nem, én mentem neki – válaszolja Tessa, és felszisszen, amikor a jeges borogatást visszateszi az arcára. Aztán a szeméből eltűnik a megkönnyebbülés, amikor felnéz rám. – Hol voltál egész nap? – Mi van? – Teljesen összezavar a másnaposság, és ez a szörnyű találkozás. Tessa szeme egyre hidegebb lesz. – Azt kérdeztem, hogy hol voltál egész nap, Hardin? Hirtelen rájövök, milyen kutyaszorítóban vagyok. A francba. Éppen ki akarom menteni magam, amikor odasétál hozzánk Carly, és rácsap a fenekemre.

– Na mi van, te mogorva medve? Elmehetek? Innen gyalog is oda tudsz menni a kocsidhoz. Ugye tudod, hol hagytad az este? Most már tényleg haza kell mennem. Tessa szeme tágra nyílik. – Ki vagy te? A francba! A francba! A francba! Ez nem lehet igaz. Nem, ez nem történhet meg. Carly Tessára mosolyog. – Hardin barátja, Carly. Sajnálom, hogy baleseted volt – teszi hozzá együtt érző arccal, aztán rám néz. – Elmehetek? – Szia, Carly! – förmedek rá, és a pokolba kívánom. – Várj! – kiált fel Tessa. – Nálad töltötte az éjszakát? Könyörgő pillantást vetek Tessára, de ő csak Carlyt figyeli. – Igen. Most akartam visszavinni a kocsijához. – A kocsijához? Hol van? – Tessa hangja megremeg. – Szia, Carly! – Ha a tekintettel ölni lehetne, Carly most holtan rogyna össze. Tess feláll, bár a térde egy kicsit megbicsaklik. – Még ne… Előbb mondd el, hol van a kocsija! Megragadom a könyökét, hogy leállítsam, de ellöki a kezemet, aztán halkan felkiált a fájdalomtól. – Ne nyúlj hozzám! – sziszegi. – Hol van a kocsija, Carly? – ismétli meg a kérdést. Carly felemeli a kezét, és mentegetőzve néz hol rám, hol Tessára. – A bárnál, ahol dolgozom. Na, most már tényleg mennem kell – közli, és visszamegy a kocsijához. – Tess… – mondom könyörgő hangon. Istenem, miért vagyok ekkora balfácán? – Tűnj el innen! – válaszolja. Kicsit behorpad az arca, és tudom, hogy a száját harapdálja belül, nehogy elsírja magát. Előttem áll, de elnéz mellettem, és igyekszik közönyösnek tűnni. Visszasírom azokat a napokat, amikor állandóan itatta az egereket. – Tessa, mi csak… – Megbicsaklik a hangom. Most én vagyok, aki mindjárt elsírja magát, de nem érdekel. Még mindig nem tettem túl magam a rémületen. Szörnyű érzés volt, amikor megláttam az összetört kocsiját, és most nem akarok semmi mást, csak átölelni. Tessa még mindig nem néz rám. – Menj el! Ha nem mész el, a rendőrrel foglak elküldetni. – Nem érdekel az a… Tessa végre a szemembe néz, de a pillantása tele van haraggal. – Nem! Nem érdekel már, hogy mint mondasz. Nem tudom, mi történt tegnap éjjel, de egész délelőtt tudtam, valahogy megéreztem, hogy valaki mással voltál. Csak nem akartam hinni a megérzésemnek. – Meg fogjuk oldani – könyörgöm. – Tudod, hogy mindig sikerül megoldanunk a… – Hardin! Nem látod, hogy éppen balesetem volt? – kiált rám, és sírva fakad. A mentős azonnal odasiet hozzánk. – Hát persze hogy nem látod, mert képtelen vagy normálisan felfogni a valóságot. Tegnap este hagytál egy levelet az ágyam mellett, és azt írtad, hogy az apáddal reggelizel. Most meg

azt üzened, hogy elaludtál a kocsiban, mert sokat ittál Landonnel. Landonnel! Azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy bármit elhiszek? Még egymásnak ellentmondó állításokat is? – Tessa szeme villámokat szór. – Hát persze, hiszen te is egy két lábon járó ellentmondás vagy, aki torz szemüvegen át látja a világot. Most döbbenek rá, milyen ostoba voltam, és egy pillanatig meg sem tudok szólalni. Nemcsak azért vagyok ostoba, mert képtelen voltam hihető sztorit keríteni. A mentősnő Tessa vállára teszi a kezét. – Minden rendben van? – kérdezi. – Be kell vinnünk a kórházba, hogy kivizsgáljuk. Tessa letörli a könnyeket az arcáról, fagyos pillantást vet rám, majd a nőhöz fordul. – Igen. Készen állok. Mehetünk.

Hetvennyolcadik fejezet Hardin Kinyitom a negyedik sört, és a kupakot megpörgetem a fa kávézóasztalon. Mikor jön haza? Hazajön egyáltalán? Talán írnom kéne egy üzenetet, és azt mondani neki, hogy lefeküdtem Carlyval. Akkor vége lenne mindkettőnk nyomorának és szenvedésének. Hangos kopogás riaszt fel a kesergésből. Megjött. Remélem, egyedül van. Felkapom a sört, iszom egy kortyot, és az ajtó felé indulok. A kopogásból dörömbölés lesz, és amikor kinyitom az ajtót, Landont pillantom meg a folyosón. Mielőtt bármit tehetnék, megragadja a pólóm nyakát, és a falnak lök. Mi a fene? Sokkal erősebb, mint gondoltam. Teljesen ledöbbent az agresszív viselkedése. – Mi az ördög van veled? – kiáltja magából kikelve. Nem is tudtam, hogy ilyen erős a hangja, ha kiereszti. – Szállj le rólam! – El akarom lökni magamtól, de nem mozdul. A rohadt életbe… Tényleg erős. Aztán elenged, és egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog ütni. De nem. – Tudom, hogy lefeküdtél egy másik lánnyal, és Tessának miattad volt balesete! – Landon megint megmarkolja a pólómat, és közel tolja hozzám az arcát. – Jobb lesz, ha visszafogod magad – csattanok fel ingerülten. – Nem félek tőled – sziszegi az arcomba. Az alkohol miatt hőzöngök, amikor szégyellni kéne magamat. – Egyszer már eltángáltalak, nem emlékszel? – mordulok rá, majd visszaülök a heverőre. Landon utánam jön. – Akkor nem haragudtam rád ennyire. – Fenyegetően felemeli az állát. – Nem folytathatod ezt tovább. Állandóan bántod Tessát. Legyintek. – Nem feküdtem le azzal a lánnyal, csak nála aludtam. Foglalkozz a saját dolgoddal, Landon! – Nahát! Már megint iszol? – Az asztalon álló üres sörösüvegekre mutat, aztán a kezemben lévő üvegre bök. – Tessa csupa zúzódás, és agyrázkódása van miattad, te meg itt vedelsz. Micsoda szemét alak vagy! – Ezt már szinte üvölti. – Nem az én hibám volt, és próbáltam beszélni vele! – De igen, a te hibád volt! Éppen az átkozott üzenetedet próbálta meg elolvasni, amikor belerohant a másik kocsiba. Mert rögtön tudta, hogy hazudsz. Eláll a lélegzetem, és nem kapok levegőt. – Miről beszélsz? – hebegem kétségbeesetten. – Egész nap izgult, mert nem tudta, mi van veled, ezért azonnal felkapta a telefont, amikor meglátta a neved a kijelzőn. Tehát az én hibám. Eddig miért nem jöttem rá? Én okoztam a sérüléseit. Tényleg mindig fádjalmat okozok neki. Landon szeme villámokat szór.

– Ugye tudod, hogy most végzett veled? Felnézek rá, és hirtelen nagyon kimerültnek érzem magam. – Igen. Tudom. – A számhoz emelem a sört. – És most elmehetsz. Landon azonban kikapja a kezemből az üveget, és bemegy a konyhába. – Ne húzd ki a gyufát! – figyelmeztetem, és felpattanok a heverőről. – Idióta vagy, és ezt te is tudod. Lerészegedsz, amikor Tessa kórházban van, mert balesetet szenvedett. És téged ez nem is érdekel! – teszi hozzá magából kikelve. – Ne kiabálj velem! A rohadt életbe! – Belemarkolok a hajamba, és tépni kezdem. – Igenis érdekel. De nem hisz nekem, akármit mondok! – Még van képed őt hibáztatni? Tegnap este haza kellett volna jönnöd. Sőt, el sem kellett volna menned – jelenti ki, és a mosogatóba önti a sörömet. – Hogy lehetsz ilyen közömbös? Tessa annyira szeret téged! – A hűtőhöz lép, és a kezembe nyom egy üveg vizet. – Nem vagyok közömbös. Csak elegem van, mert mindig azt várom, hogy valami rohadt dolog történik. Vidáman dicsekedtél a tökéletes szerelmi életeddel, az önfeláldozásról papoltál, bla-blabla… Aztán Tess az ő nevét suttogja álmában. – Hátrahajtom a fejemet, és egy pillanatig a plafont nézem, mert megint eszembe jutott a jelenet. – Kinek a nevét? – csodálkozik Landon. – Zedét. Álmában az ő nevét mondta. Kristálytisztán, érthetően, mintha azt szeretné, hogy inkább ő legyen vele, mint én. – Álmában? – kérdezi, és érzem a gúnyt a hangjában. – Igen. Akár aludt, akár nem, az ő nevét mondta az enyém helyett. Landon megcsóválja a fejét. – Nem fogod fel, milyen nevetséges vagy? Tessa álmában kimondta Zed nevét, erre elrohansz itthonról, és leiszod magad? A bolhából elefántot csináltál, Hardin. Annyira megszorítom a vizes üveget, hogy szétlapul a kezemben. – Te nem érted… – kezdeném mondani, de megfordul a kulcs a zárban, és kinyílik az ajtó. Odanézek. Tessa belép a lakásba… nyomában Zeddel. Zeddel! Felkelek, és odamegyek hozzájuk. – Mi a fészkes fene ez? – üvöltöm. Tessa hátralép, megbotlik, és a folyosó szemben lévő falának támaszkodik. – Hardin! Hagyd abba! – rivall rám. – Nem! A rohadt életbe, mi ez? Elegem van abból, hogy mindig felbukkansz, amikor valami gáz van! – förmedek Zedre, és meglököm a mellkasát. – Hagyd abba! – kiált fel megint Tessa. Aztán Landonre néz. – Te mit keresel itt? – csodálkozik. – Én… Beszélni akartam vele. Gúnyosan bólogatok. – Igazából verekedni próbált – árulkodom. Tessa szeme tágra nyílik a meglepetéstől.

– Micsoda? – Majd később elmesélem – magyarázza Landon. Zed zihálva veszi a levegőt, és Tessát bámulja. Hogy hozhatta ide, azok után? Hát persze, hogy azonnal hozzáfutott. Ő az álmai lovagja. Tessa Zedhez fordul, és gyengéden a mellkasára teszi a kezét. – Köszönöm, hogy hazahoztál, Zed. Nagyon hálás vagyok érte, de azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha elmész. Zed gyanakodva méreget. – Biztos vagy benne? – kérdezi Tessától. – Igen. Még egyszer nagyon köszönöm. Most már itt van Landon, és ma este a szüleinél fogok aludni. Zed egyetértően bólint. Mintha joga lenne bármibe is beleszólni! Aztán megfordul, és távozik. Tessa becsukja mögötte az ajtót. Nehezen tudok uralkodni a haragomon, de Tessa is szigorú arccal néz rám. – Összeszedem a ruháimat – veti oda kurtán, és bemegy a hálószobába. Én persze a nyomába eredek. – Miért őt hívtad fel, hogy hozzon haza? – kiáltom oda neki. – Miért ittál ezzel a Carly nevű lánnyal? Ja persze. Panaszkodni akartál valakinek, milyen telhetetlen a barátnőd, és milyen képtelen elvárásai vannak veled szemben! – csattan fel. – Gondolom, te is azonnal elpanaszoltad Zednek, milyen hülye vagyok – vágom rá, hasonló hevességgel. – Nem! Nem mondtam neki semmit, de nem is volt rá szükség. Már ismer téged. – Megengeded, hogy elmagyarázzam a dolgot az én oldalamról? – Hogyne. – Tessa le akarja venni a bőröndjét a szekrény felső polcáról. Odalépek, hogy segítsek neki. – Tűnj innen! – förmed rám. Látom rajta, hogy nagyon ki van akadva. Hátralépek, és hagyom, hogy egyedül vegye le a bőröndöt. – Nem kellett volna elmennem itthonról tegnap este – ismerem be. – Tényleg? – kérdezi gúnyosan. – Igen, tényleg. Nem lett volna szabad elmennem, és nem lett volna szabad innom. De nem csaltalak meg. Olyat sosem tennék. Carlynál aludtam, mert totál részegen nem vezethettem. Csak ennyi volt – magyarázkodom. Tessa keresztbe teszi a karját. Meg lehetne róla mintázni a felbőszült barátnő szobrát. – Akkor miért hazudtál? – Nem tudom… Mert tudtam, hogy nem hiszel nekem, ha elmondom. – A csalfák nem szokták beismerni, amikor megcsalják a partnerüket. – Nem csaltalak meg! – erősködöm. Tessa felsóhajt, és látszik rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. – Nehéz hinni neked, amikor állandóan hazudozol. Ahogy most is. – Tudom. Elnézést, hogy ezelőtt hazudtam, mindenről, de sosem csalnálak meg. – Esküre emelem

a kezemet. Tessa egy összehajtott szoknyát tesz be a bőröndjébe. – Már mondtam, hogy a csalfák nem szokták beismerni, ha megcsalják a partnerüket. Ha nincs semmi rejtegetnivalód, akkor nem hazudtál volna. – Nem olyan nagy ügy az egész. Semmi sem történt köztünk – folytatom a védekezést, miközben Tessa további ruhadarabokat tesz a bőröndbe. – És mit szólnál, ha berúgnék, és Zed lakásán tölteném az éjszakát? Mit tennél? – kérdezi, és a puszta gondolattól majdnem felrobbanok. – Megölném. – Tehát ha te csinálod, akkor nem nagy ügy, de ha én, akkor az vért kíván? – mutat rá Tessa a kettős mércémre. – Egyébként ez az egész nem számít… Világosan a tudtomra adtad, hogy én csak egy ideiglenes állomás vagyok az életedben. –Tessa kisétál a hálóból, és bemegy a fürdőszobába a piperecuccaiért. Tényleg elmegy Ladonnel az apámékhoz. Ez ostobaság. Ő nem csak egy ideiglenes állomás számomra. Hogy gondolhatja ezt? Talán azért, mert tegnap este sok hülyeséget mondtam, ma meg egész nap nem kommunikáltam vele. – Tudod, hogy ezt úgysem hagyom annyiban – figyelmeztetem, amikor behúzza a bőrönd cipzárját. – Én most elmegyek. – Miért? Úgyis vissza fogsz jönni. – A harag beszél belőlem. – Pontosan ezért megyek el – sóhajtja remegő hangon, aztán felkapja a bőröndöt, és kimegy a szobából, vissza se nézve. Becsapódik a bejárati ajtó. A falnak támasztom a hátamat, és lecsúszom a padlóra.

Hetvenkilencedik fejezet Tessa Kilenc nap… Kilenc napja nem hallok Hardin felől. Eddig azt hittem, hogy egyetlen napot sem bírok ki nélküle, nemhogy kilencet. Úgy tűnik, mintha száz év telt volna el, bár a lassan vánszorgó órák egy idő után már kevésbé fájnak. A fájdalom azonban még így is elviselhetetlen. Nem volt könnyű. Ken felhívta Mr. Vance-t, és megkérte, hogy ne kelljen bemennem a hét hátralévő részében, ami amúgy is csak egy nap hiányzást jelentett. Tudom, hogy én hagytam ott, de iszonyúan fáj, hogy meg se próbál kapcsolatba lépni velem. A kapcsolatunkban mindig én adtam többet, és most itt lett volna a lehetősége, hogy bebizonyítsa az igazi érzéseit. Tulajdonképpen most ezt teszi, csak pontosan az ellenkezőjét érzi, mint amiben reménykedtem. Amit akartam. Tudom, hogy Hardin szeret engem. Tényleg. De azt is tudom, hogy ha annyira szeretne, mint hittem, akkor ezt már kimutatta volna. Azt mondta, nem fogja ezt annyiban hagyni, most mégis lemond rólam. Beletörődött, hogy elmentem. Az első héten teljesen elveszetten tébláboltam. Ijesztő volt az érzés. Elveszettnek éreztem magam Hardin nélkül. Hiányoztak a szellemes megjegyzései, a gorombaságai, a magabiztossága és a biztatása. Iszonyúan hiányzott minden mozdulata. Ahogy köröket rajzolt a tenyerembe, miközben a kezemet fogta. Ahogy minden ok nélkül megcsókolt, vagy rám mosolygott, amikor azt hitte, nem látom. Nem akarok elveszett lenni nélküle. Erős akarok lenni. Szeretném, ha a napjaim meg az éjszakáim ugyanolyanok lennének, függetlenül attól, hogy egyedül vagyok vagy nem. Kezdem azt hinni, hogy mindig egyedül leszek, akármilyen szörnyű is a gondolat. Noah-val nem voltam boldog, Hardinnal sem működött a dolog. Talán ebben az anyámra hasonlítok, és jobb is, ha egyedül maradok. Nem akartam, hogy így legyen vége, ilyen hirtelen és lezáratlanul. Meg szerettem volna mindent beszélni. Azt szerettem volna, ha válaszol a hívásaimra, és valami megegyezésre juthatunk. Csak egy kis időre és távolságra volt szükségem, hogy rádöbbentsem, nem vagyok a lábtörlője. Aztán most pórul jártam, mert egyértelmű, hogy nem szeret annyira, mint hittem. Talán egész idő alatt ez volt a terve, és így akarta elérni, hogy szakítsak vele. Ismerek olyan lányokat, akik ezt a megoldást választják, amikor meg akarnak szabadulni a barátjuktól. Az első nap arra számítottam, hogy felhív, üzenetet küld, vagy beront a házba, és kiabálva jelenetet rendez, míg én csendben ülök a családjával az étkezőben, és egyikük sem tudja, mit mondjon nekem. Amikor ez nem történt meg, teljesen összeomlottam. Nem úgy, mint amikor az ember csendben zokog a sarokban, vagy sajnálja magát, hanem tényleg összeomlottam, és elveszítettem a talajt a lábam alól. Minden percben arra vártam, hogy Hardin visszajön, és a bocsánatomért könyörög. Aznap majdnem feladtam. Majdnem visszamentem a lakásba. Kész lettem volna azt mondani neki, hogy a pokolba a házassággal, és az sem érdekel, ha minden nap hazudik nekem, csak sose hagyjon el. Szerencsére sikerült még időben magamhoz térni, és megőrizni az önbecsülésem maradékát. A harmadik nap volt a legrosszabb. Akkor tört rám a felismerés. Ezen a napon szólaltam meg először, miután három napig csak egy halk igennel vagy nemmel válaszoltam Landonnek vagy Karennek, amikor megpróbáltak beszélgetést kezdeményezni velem. Vagy néha zokogástól elfúló

hangon bizonygattam nekik, hogy az életem könnyebb és jobb lesz Hardin nélkül, de ezt magam sem hittem. A harmadik napon belenéztem a tükörbe, és megláttam a maszatos, véraláfutásos arcomat, a feldagadt szememet, amit alig tudtam kinyitni. Ezen a napon a padlóra rogytam, és könyörögtem Istennek, hogy vegye el tőlem a fájdalmat, mert nem tudom tovább elviselni. Erre senki sem képes, még én sem. A harmadik napon felhívtam Hardint, mert nem tudtam tovább visszafogni magam. Úgy terveztem, hogy ha válaszol a hívásomra, akkor megállapodhatunk, és valamiféle kompromisszumra juthatunk, kölcsönösen bocsánatot kérve egymástól, és megígérve, hogy soha többé nem hagyjuk el egymást. Ám a második csengetés után a hangpostafiókja válaszolt, egyértelműen a tudomásomra hozva, hogy kinyomta a hívásomat. A negyedik napon megint elgyengültem, és felhívtam. Most legalább megvárta, amíg kapcsol a hangpostafiók, és nem nyomta ki a hívást. A negyedik napon jöttem rá, hogy sokkal jobban szeretem, mint ahogy ő szeret engem. Ezt a napot az ágyban töltöttem, és felidéztem magamban azokat a ritka alkalmakat, amikor az irántam érzett érelmeiről beszélt. Kezdtem rájönni, hogy a kapcsolatunkat és az érzelmeit csak én tartottam valóságosnak. Az egész csak az én agyamban létezett. Én hittem azt, hogy működni fog, és örökké tart, míg ő… egyáltalán nem is gondolt rám. Ezen a napon elhatároztam, hogy csatlakozom a normális tinédzserek táborához, és megkértem Landont, hogy segítsen zenét tölteni a telefonomra. Miután elkezdtem, nem tudtam abbahagyni. Több mint száz dalt gyűjtöttem össze, és a fülhallgatót a nap huszonnégy órájában szinte ki sem vettem a fülemből. A zene sokat segít. Ha mások fájdalmáról hallok, rádöbbenek, hogy nem csak én szenvedek az életben. Nem én vagyok az egyetlen, akit a szerelme nem szeret eléggé, és nem hajlandó harcolni érte. Az ötödik napon lezuhanyoztam, és úgy döntöttem, bemegyek az egyetemre. Részt vettem a jóga órán, remélve, hogy el tudom viselni az emlékeket. Furcsa érzés volt a vidám egyetemisták között járkálni. Minden energiámat elhasználtam, miközben abban reménykedtem, hogy nem futok össze Hardinnal a kampuszon. Már túljutottam azon, hogy fel akarjam hívni. Aznap reggel sikerült meginni a kávém felét, és Landon szerint kezd visszatérni a szín az arcomba. Senkinek sem tűntem fel, és ennek nagyon örültem. Soto professzor azt a feladatot adta nekünk, hogy írjunk a legnagyobb félelmünkről, és hogy ez a félelem milyen hatással van az Istenbe vetett hitünkre. – Félnek a haláltól? – kérdezte tőlünk. Lehet, hogy már meg is haltam, válaszoltam magamban. A hatodik nap kedd volt. Elkezdtem mondatokban beszélni, bár azok nem mindig kapcsolódtak a szóban forgó témához, de senki sem figyelmeztetett, mert nagyon sajnáltak. Visszatértem a kiadóba. A nap első felében Kimberly nem tudott a szemembe nézni, aztán később megpróbált beszélgetni velem. Kudarcot vallott, mert nem voltam alkalmas semmiféle társalgásra. Említett valami vacsorát, és eldöntöttem, hogy majd rákérdezek, ha képes leszek normálisan gondolkodni. Egész nap az új kézirat első oldalát bámultam, de hiába olvastam el a szöveget újra és újra, egy szó sem jutott el az agyamig. Aznap már nemcsak rizst vagy banánt ettem, mint addig. Este Karen sonkát készített. Csak azért vettem észre, mert az ízéről eszembe jutott az a vacsora, amikor itt vendégeskedtünk Hardinnal, még a kapcsolatunk elején. Felvillantak az este képei, ahogy mellettem ül, és a kezemet fogja az asztal alatt. Az emlék visszalökött a korábbi tragikus állapotomba, és egész éjjel hánytam, mindent kiadva

magamból, amit aznap ettem. A hetedik napon arra gondoltam, hogy mi történne, ha nem kéne tovább éreznem ezt a borzalmas fájdalmat. Mi lenne, ha egyszerűen eltűnnék? Ez a kérdés megijesztett. Nem maga a halál, hanem az, hogy ilyen sötét gondolatok támadnak az agyamban. A megdöbbenés magamhoz térített, és kicsit közelebb kerültem a valósághoz. Felvettem egy másik pólót, és megesküdtem, hogy sosem teszem be a lábam Hardin hálószobájába, akármi is történik. Nekiláttam lakásokat nézegetni a kiadó közelében, amelyeket meg tudok fizetni. Utánanéztem az egyetem online kurzusainak is. Aztán rájöttem, hogy nagyon szeretek iskolába járni, és nem fogom megfosztani magam ettől az örömtől. Viszont találtam néhány lakást, amelyeket majd meg fogok nézni. A nyolcadik napon egy nagyon rövid időre elmosolyodtam, de mindenki észrevette. A nyolcadik napon történt meg először, hogy elvettem az asztalról a fánkot meg a kávét, amikor megérkeztem a kiadóba. Sikerült megennem, nem hánytam ki, sőt visszamentem még egy adagért. Találkoztam Trevorral, aki megdicsért, hogy milyen szép vagyok, pedig a ruhám gyűrött volt, az arcom pedig beesett. A nyolcadik nap volt a váltás, amikor másra is tudtam gondolni, nem csak arra, hogy mi lett volna, ha másképpen alakulnak a dolgaink Hardinnal. Hallottam Kent és Karent, amint a néhány nap múlva esedékes születésnapjáról beszélgetnek. Meglepett, hogy csak egy kis fájdalom hasít a szívembe, amikor meghallom a nevét. És ma van a kilencedik nap. – Lent leszek! – kiált be a „hálószobám” ajtaján Landon. Senki sem kérdezte még, hogy mikor akarok elmenni, és hová megyek, ha erre sor kerül. Hálás vagyok a türelmükért, de tudom, hogy a jelenlétem előbb-utóbb teherré válik. Landon mindig megnyugtat, hogy addig maradok, ameddig akarok, Karen pedig naponta többször is közli velem, hogy mennyire élvezi a társaságomat. De a nap végén mégiscsak Hardin családjában találom magamat. Szeretnék továbblépni, eldönteni, hová menjek, hol lakjak. Már nem félek. Nem fogok még egy napot azzal tölteni, hogy egy hűtlen, tetovált fiú miatt bőgök, aki már nem szeret. Lemegyek a földszintre. Landon éppen beleharap egy nagy bagelbe. A szája sarkában ott marad egy kis sajtkrém, amit a kinyújtott nyelvével tűntet el. – Jó reggelt! – Elmosolyodik, és csodálkozva néz rám. – Jó reggelt! – válaszolok neki, és töltök magamnak egy pohár vizet. Landon nem veszi le rólam a szemét, miközben megiszom a vizet. – Mi van? – kérdezem végül. – Olyan… Remekül nézel ki – nyögi ki. – Köszönöm. Úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom, és visszatérek a halálból – közlöm vele viccesen, mire óvatosan elmosolyodik, és olyan arcot vág, mintha kételkedne az elmeállapotomban. – Tényleg jól vagyok – nyugtatom meg. Landon bekapja a bagel maradékát. Megjött az étvágyam, és én is beteszek egy bagelt a pirítóba, közben nem törődök Landonnel, aki úgy néz rám, mint egy furcsa állatra. – Készen vagyok, ha menni akarsz – közlöm vele, miután befejeztem a reggelit. – Tessa! Nagyon jól nézel ki ma! – kiált fel Karen, amikor belép a konyhába.

– Köszönöm. – Hálásan rámosolygok. Ma van az első nap, hogy gondot fordítottam a megjelenésemre. Az elmúlt nyolc napban nagyon távol kerültem a szokásos összeszedett külsőmtől. Ma úgy érzem, hogy visszakaptam a régi énemet. Illetve ez már az új, Hardin utáni énem. A kilencedik nap az én napom. – Nagyon jól áll ez a ruha – bókol Karen. A sárga ruha, amit Tirsh-től kaptam, tényleg csinos, és nem túl elegáns. Nem követem el megint azt a hibát, hogy magas sarkú cipőben megyek az egyetemre, hanem egy fekete balerinát húzok a lábamra. A hajamat felkötöm, csak néhány tincset hagyok szabadon, hogy lazán keretezze az arcomat. Diszkrét sminket teszek fel, de szerintem ez is jól áll. A szemem kicsit égett, amikor végighúztam rajta a barna szemceruzát… Az elmúlt napokban eszembe sem jutott kifesteni magam. – Köszönöm. – Megint elmosolyodom. – Legyen szép napod. – Karen láthatóan örül, hogy végre visszatértem az igazi világba. Ilyen lehet az, ha az embernek egy szerető anyja van, aki kedves, bátorító szavakkal indítja el az iskolába. Aki nem olyan, mint az én anyám. Az anyám… Nem foglalkoztam a hívásaival, de nem bánom. Ő volt az utolsó személy, akivel beszélni akartam, de most, hogy már nem szakad ki a szívem minden egyes lélegzetvétellel, fel szeretném hívni. – Tessa, elvigyünk vasárnap, amikor Christianékhez megyünk? – kérdezi Karen. Megállok, és visszanézek az ajtóból. – Vasárnap? – Igen, a vacsorára, amellyel megünneplik, hogy Seattle-be költöznek – emlékeztet, mintha tudnom kéne erről. – Kimberly említette neked. Ha nincs kedved elmenni, biztosan megértik – teszi hozzá megnyugtató hangon. – Nem, nem. Szívesen elmegyek. És igen, jó lenne, ha elvinnétek. – Elmosolyodom. Készen állok erre. Részt vehetek egy nyilvános, társasági eseményen, és nem kell attól félnem, hogy összezuhanok. Kilenc nap óta először nem hallom a keserű hangokat az agyam eldugott, hátsó részében. Megköszönöm Karen kedvességét, és követem Landont az utcára. Az időjárás a hangulatomat tükrözi. Januárhoz képest napos és meleg idő van. – Te is jössz vasárnap? – kérdezem Landont, amikor beszállunk a kocsijába. – Nem. Ma este elutazom. Nem emlékszel? – válaszolja. – Tessék? Landon a szemöldökét ráncolva néz rám. – A hétvégét New Yorkban töltöm. Dakota beköltözik az új lakásába. Néhány napja említettem. – Sajnálom. Jobban kellett volna figyelnem rád, de csak magammal tudtam foglalkozni – mentegetőzöm. Milyen önző vagyok! Nem is hallottam, amikor Dakota költözéséről beszélt. – Semmi baj. Egyébként is csak futólag említettem. Nem akartam fájdítani a szívedet, amikor olyan… Tudod… – Zombi voltam? – fejezem be helyette a mondatot. – Igen, méghozzá eléggé ijesztő zombi – viccelődik, én meg aznap már ötödször mosolyodom el.

Jó érzés. – Mikor jössz vissza? – kérdezem. – Hétfő reggel. A vallásóráról hiányozni fogok, de utána itt leszek. – Ez olyan izgalmas! Biztosan nagyon tetszeni fog New York. – Én is szívesen elmenekülnék, és elutaznék egy időre. – Kicsit aggódtam, hogy elmegyek, és itt hagylak – vallja be Landon, mire bűntudatom támad. – Ne aggódj miattam! Már így is nagyon sokat tettél értem. Itt az ideje, hogy magamhoz térjek, és én is cselekedjek. Ne is gondolj arra, hogy miattam nem csinálsz valamit, amihez kedved van. Nagyon sajnálom, hogy ez egyáltalán felmerült benned – magyarázkodom zavartan. – Nem a te hibád, hanem az övé – jegyzi meg Landon. Bólintok, és visszateszem a fülhallgatót. Landon elmosolyodik. A vallásórán Soto professzor a fájdalom témáját választja. Mintha szándékosan gyötörni akarna. De aztán írni kezdek arról, hogy a fájdalom közelebb viheti, vagy eltávolíthatja az embert Istentől és a hittől. A végén hálás vagyok ezért a gyötrelemért, mert a dolgozatom végén arra a következtetésre jutok, hogy a fájdalom megváltoztathat, és olyan erőssé tehet, hogy a végén már nincs is szükségünk hitre. Csak önmagunkra van szükségünk. Ezért erősnek kell lenni, és nem hagyni, hogy a fájdalom bármire rávegyen, vagy bármitől visszatartson. Jóga előtt visszamegyek a kávézóba, hogy energiát gyűjtsek. A tornacsarnok felé menet elhaladok a környezetvédelmi tanszék épülete előtt, és eszembe jut Zed. Vajon itt van most? Valószínűleg nincs, de nem ismerem az órarendjét. Mielőtt túlagyalnám a témát, bemegyek az épületbe. Van még egy kis időm jóga előtt, és a sportcsarnok alig öt percre van innen. Körülnézek a hatalmas előtérben. Nem lep meg, hogy hatalmas fák töltik ki a tér nagy részét. A mennyezet üvegből van, és szinte nem is látszik. Olyan, mintha a szabad ég alatt lennék. – Tessa? Megfordulok, és megpillantom Zedet. Fehér köpenyben van, és egy védőszemüveget visel a homlokán, ami hátrasimítja a haját. – Szia – üdvözlöm. Elmosolyodik. – Mit keresel itt? Megváltoztattad a szakodat? Imádom, amikor mosolygás közben a foga mögé teszi a nyelvét. Ez mindig is tetszett. – Igazából téged kereslek. – Tényleg? – A hangja csupa meglepetés.

Nyolcvanadik fejezet Hardin Kilenc nap. Eltelt kilenc nap, és nem beszéltem Tessával. Eddig azt hittem, hogy egyetlen napot sem bírok ki nélküle, nemhogy kilencet. Ezer évnek tűnik, és minden óra még nagyobb fájdalmat hoz. Amikor aznap este elhagyta a lakást, sokáig vártam. Vártam, hátha meghallom a lépteit, aztán beront az ajtón, és kiabálni kezd velem. De nem jött. Leültem a padlóra és csak vártam, csak vártam. Hiába. Nem jött vissza. Megittam a hűtőben lévő sört, és a falhoz vágtam a bizonyítékot. Másnap reggel, amikor felébredtem, még mindig nem volt sehol. Összepakoltam a holmimat, és felszálltam egy gépre, hogy itt hagyjam ezt az átkozott Washington államot. Ha vissza akart volna jönni, akkor aznap estig visszajött volna. Szükségem volt egy kis térre és időre. Piaszagúan, koszos pólóban indultam el a repülőtérre. Nem hívtam fel előtte az anyámat. Nem valószínű, hogy valami fontos dolga van. Ha Tessa felhív, mielőtt felszállok a gépre, akkor visszafordulok. Ha nem, akkor fújhatja. Megvolt a lehetősége, hogy visszajöjjön hozzám. Eddig mindig visszajött, bármit csináltam, akkor ez most miért más? Pedig most nem is tettem semmit. Na jó, hazudtam neki, de csak egy kis hazugság volt, amit ő fújt fel. Pedig inkább nekem lenne okom a haragra. Már megint a lakásomba hozta Zedet. Ráadásul Landon is rám tört, mint egy ogre, és nekivágott a falnak. Mi a fene van már? Ez az egész helyzet rohadtul el van szúrva, és nem én tehetek róla. Talán igen, de neki kéne visszakúsznia hozzám, és nem fordítva. Szeretem, de nem fogom megtenni az első lépést. Az első nap nagy részét a gépen töltöttem, és kialudtam a másnaposságomat. A felfuvalkodott utaskísérők meg az öltönyös fafejek lenéző pillantással méregettek, de tehettek egy szívességet. Egyáltalán nem foglalkoztam velük. Taxival mentem anyához, és majdnem megfojtottam a sofőrt. Van képe ennyit kérni egy tízmérföldes útért? Anyám megdöbbent, amikor meglátott, de meg is örült nekem. Néhány percig sírdogált, aztán szerencsére abbahagyta, amikor felbukkant Mike. Úgy vettem le, hogy az ő házába költöznek, és anyám el akarja adni a saját otthonát. Nem érdekel az a ház, úgyhogy felőlem azt csinál vele, amit akar. Amúgy is a részeges apámra emlékeztet. Jó, hogy ezeket Tessa jelenléte nélkül át tudom gondolni. Ha itt lenne, bűntudatot ébresztene bennem, amiért goromba vagyok anyámmal meg a pasijával. De hála istennek, nincs itt. A második nap iszonyúan kimerítő volt. Egész délután anyámat hallgattam, aki a nyári terveiről hadovált. Közben igyekeztem kitérni a kérdései elől, mert nem akartam az orrára kötni, miért bukkantam fel ilyen váratlanul. Mindig azt válaszoltam, hogy majd elmondom, ha lesz kedvem. Azért jöttem ide, hogy nyugton legyek, és most ő is bosszant. Este nyolckor már az utcában lévő pubban voltam. Egy csinos barna lány rám mosolygott, és megkínált itallal. Olyan szeme volt, mint Tessának. Udvarisan visszautasítottam, és csak a szeme színe miatt voltam kedves hozzá. De minél tovább néztem, annál jobban láttam, hogy nem olyan, mint Tessáé. Tessa szeme egészen különleges szürke,

ami első pillantásra kéknek tűnik, amíg az ember jobban szemügyre nem veszi. Nagyon szép szemek. Mi a franc? Itt ücsörgök egy pubban, és szemekről agyalok? A rohadt életbe! Anyám csalódott arcot vágott, amikor hajnali kettőkor bebotorkáltam az ajtón, és valami bocsánatfélét motyogtam, miközben nagy nehezen felverekedtem magam a lépcsőn. A harmadik napon kezdődött. Kósza emlékek kúsztak az agyamba Tessáról, a lehető legváratlanabb pillanatokban. Például néztem, ahogy anyám elmosogatja az edényeket, és eszembe jutott, hogy Tessa mániákusan berámolt mindent a mosogatógépbe, hogy egyetlen piszkos edény se maradjon a konyhában. – Elmegyünk ma a piacra. Van kedved jönni? – kérdezte az anyám. – Nem. – Kérlek, Hardin… Látogatóba jöttél, de még nem beszéltél velem, és nem is voltunk együtt sehol. – Nem, anya – utasítottam vissza határozottan. – Tudom, miért vagy itt – jegyezte meg halkan. Lecsaptam a kávésbögrémet, és kirohantam a konyhából. Tudtam, hogy hamar rájön, mi az ábra. Kitalálja, hogy a valóság elől menekülök és rejtőzködök. Nem tudom, milyen valóság vár rám Tessa nélkül, de még nem állok készen arra, hogy szembenézzek vele. Miért macerál és gyötör a saját anyám? Ha Tessa nem akar velem lenni, akkor menjen a pokolba. Nincs rá szükségem… Sokkal jobban elleszek egyedül, ahogy eredetileg is terveztem. Néhány másodperc múlva megszólalt a telefonom, de kinyomtam a hívást, amikor megláttam a nevét a kijelzőn. Miért hívott fel? Biztosan el akarta mondani, mennyire gyűlöl, vagy ki akart lépni a bérleti szerződésből. A fenébe, Hardin! Miért csináltad ezt? Állandóan ezt kérdeztem magamtól, de nem kaptam elfogadható választ. A negyedik nap a lehető legrosszabb módon kezdődött. – Hardin, menj fel! – kiált rám könyörögve. Nem… Nem történhet meg újra. Az egyik férfi arcon üti, mire megint a lépcső felé néz, és találkozik a pillantásunk. Tessa! – Hardin! Ébredj fel, Hardin! Kérlek, ébredj fel! – kiabálta az anyám, és felrázott. – Hol van? Hol van Tess? – kérdeztem fulladozva, és az egész testem verejtékben fürdött. – Nincs itt, Hardin. – De azok a… – Beletelt egy kis időbe, mire össze tudtam szedni a gondolataimat, és rájöttem, hogy csak egy rémálom volt. Ilyen rémálmaim voltak egész életemben, de ez mindegyiknél rosszabb volt. Anyám helyett Tessát láttam álmomban. – Nyugodj meg… Csak álmodtál. – Az anyám sírt, és átölelt, de gyengéden lefejtettem magamról a karját. – Jól vagyok – nyugtattam meg, és megkértem, hogy hagyjon békén. Utána egész éjjel ébren feküdtem, és próbáltam kiverni a fejemből a képet. De nem sikerült. A negyedik nap úgy folytatódott, ahogy kezdődött. Anyám egész nap nem foglalkozott velem, és azt hittem, ennek örülni fogok, de… magányosnak éreztem magam. Elkezdett hiányozni Tessa. Azon kaptam magam, hogy mondani akarok neki valamit, vagy várom, hogy ő mondjon valami vicceset, amitől biztosan elmosolyodom. Fel akartam hívni, és legalább százszor a zöld gomb fölé vittem az

ujjamat, de végül képtelen voltam rászánni magam. Nem tudom megadni neki, amit akar, és amit adni tudok, az neki nem elég jó. Jobb lesz így. Délután megnéztem a neten, hogy mennyibe kerülne minden holmimat Angliába hozatni. A végén úgyis itt fogok kikötni, úgyhogy legjobb lenne minél előbb túlesni rajta. Tessával úgysem működne a dolog. Mindig tudtam, hogy nem fog soká tartani, és lehetetlenség együtt maradnunk. Mert ő olyan átkozottul jó, túl jó hozzám, és ezt mindenki látja. Az emberek csodálkozva néznek minket, bárhová megyünk, és nem értik, miért van velem ez a gyönyörű lány. A telefonomat bámultam, miközben benyakaltam egy fél üveg whiskyt, aztán leoltottam a lámpát, és elaludtam. Mintha hallottam volna a mobilt rezegni az éjjeliszekrényen, de olyan részeg voltam, hogy nem tudtam felülni, és felvenni. Megint jött a rémálom. Tessa hálóinge csupa vér volt, de azt kiabálta, hogy menjek el, és hagyjam ott a heverőn. Az ötödik napon arra ébredtem, hogy a telefonom pirosan villog, így jelezve egy újabb nem fogadott hívást, ami most nem volt szándékos. Az ötödik napon a nevét bámultam a kijelzőn, majd a mobilomon lévő képeit nézegettem. Mikor készítettem ilyen sok fotót? Nem is vettem észre, hogy ennyit kattintgattam. A képeit látva eszembe jutott a hangja. Sosem csíptem az amerikai akcentust, mert bosszantónak tartottam, de Tessa hangja tökéletes. A kiejtése is tökéletes, és minden nap minden percében tudnám hallgatni, ahogy beszél. Vajon hallom még a hangját? Ez a kedvencem, gondoltam legalább tízszer, miközben a képeit bámultam. Végül kiválasztottam egyet, amin hason fekszik az ágyon, a térdét behajlítja, a lábát keresztbe teszi a levegőben. A leeresztett haja a füle mögé van simítva. Egyik kezén könyököl, és a száját kicsit kinyitja, miközben az e-könyv olvasót nézi. Pont abban a pillanatban készítettem a képet, amikor észrevette, hogy figyelem, és egy gyönyörű mosoly jelent meg az arcán. Olyan boldognak tűnt azon a képen, ahogy rám nézett. Tényleg így szokott rám nézni? Az ötödik napon elkezdődött ez a furcsa nyomás a mellkasomon, mintha egy nehéz súly lenne rajta. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, és mit veszítettem. Fel kellett volna hívnom aznap, amikor a képeit bámultam. Vajon ő is nézegeti a képeimet? Aztán eszembe jutott, hogy csak egy fényképe van rólam. Bárcsak engedtem volna neki többet készíteni. Az ötödik napon a falhoz vágtam a telefonomat, és azt reméltem, hogy ripityára törik, de csak a kijelzője repedt be. Az ötödik napon azt kívántam, bárcsak felhívna. Ha felhívna, minden rendben lenne. Mindketten bocsánatot kérnénk, és hazamennék. Ha ő hívna, nem lenne bűntudatom, amiért visszamegyek az életébe. Vajon ő is ugyanígy érez? Neki is napról napra nehezebb? Ő is úgy érzi, hogy nélkülem már levegőt sem tud venni? Aznap elveszítettem az étvágyamat. Egyszerűen nem voltam éhes. Hiányzott a főztje, még a legegyszerűbb ételek is, amelyeket nekem készített. Nagyon szerettem volna látni, ahogy eszik. Minden átkozott dolog hiányzott, amit ez az idegesítő lány csinált. Az ötödik napon történt, hogy elsírtam magam. Bőgtem, mint egy lány, és nem is szégyelltem. Csak bőgtem, bőgtem, és nem tudtam abbahagyni. Hiába próbáltam, nem tudtam kiverni őt a fejemből. Nem hagyott békén, újra és újra felbukkant. Azt mondta, hogy szeret, megölelt, és amikor rájöttem, hogy csak a képzeletem játszik velem, megint elbőgtem magam. A hatodik napon dagadt és vörös szemmel ébredtem. Egész éjjel zokogtam, mint egy pisis. Még

nagyobb lett a láthatatlan súly a mellkasomon, és most már látni is alig láttam. Miért voltam ilyen balfék? Miért bántam vele ilyen rosszul? Ő volt az első ember, aki tényleg belém látott, meglátta az igazi énemet, én meg úgy bántam vele, mint egy ronggyal. Mindenért őt hibáztattam, pedig én tehettem mindenről. Én voltam a hibás, még akkor is, amikor nem tettem semmi rosszat. Goromba voltam hozzá, ha megpróbált beszélgetni velem. Kiabáltam, amikor a szememre hányta, milyen szemét vagyok. És hazudtam neki, nem egyszer. Mindig mindenért megbocsátott. Mindig számíthattam a jó szívére, és talán azért bántam vele rosszul, mert tudtam, hogy megtehetem. A hatodik napon széttapostam a telefonomat. Fél napig nem ettem. Az anyám belém akart diktálni egy kis zabpelyhet, de amikor megkóstoltam, majdnem kihánytam. A harmadik nap óta nem zuhanyoztam, és egy két lábon járó roncs voltam. Próbáltam figyelni, amikor anyám elsorolta, mit kell hoznom a boltból, de nem hallottam. Csak Tessára tudtam gondolni. Tessa hetente ötször is elment a Conner’sbe vásárolni. Tessa egyszer azt mondta, hogy tönkretettem őt. Most, ahogy itt ülök, és próbálok koncentrálni, lélegezni, már tudom, hogy tévedett. Ő tett tönkre engem. Valahogy a bőröm alá kúszott, belém hatolt, és mindent tönkretett. Éveken át építettem a falat magam köré, tulajdonképpen egész életemben ezt csináltam, erre ő fogta magát, ledöntötte a falakat, és csak romokat hagyott maga után. – Hallottad, amit mondtam, Hardin? Írtam egy listát, hátha elfelejted – magyarázta az anyám, és egy darab papírt nyomott a kezembe. – Igen – válaszoltam alig hallható hangon. – Biztosan el tudsz menni? – kérdezte aggodalmaskodva. – Igen, jól vagyok. – Felálltam, és a piszkos farmerom zsebébe gyűrtem a listát. – Hallottalak tegnap éjjel… Hardin, ha akarsz… – Ne, anya. Kérlek, ne! – Alig tudtam kiejteni a szavakat. Száraz volt a szám, és égett a torkom. – Rendben. – Anya szomorú szemmel nézte, ahogy kimegyek a házból, és elindulok az utcában lévő boltba. A listán csak néhány tétel állt, mégsem tudtam megjegyezni őket, és elő kellett halásznom a papírt a zsebemből. Sikerült összeszednem mindent: kenyeret, dzsemet, kávét és gyümölcsöt. Az üres gyomrom megkordult, amikor láttam a sok ételt a polcokon. Elvettem egy almát, és kénytelen-kelletlen beleharaptam. Olyan íze volt, mint a kartonpapírnak, és szinte hallottam, ahogy a falatok a gyomrom mélyére pottyannak, miközben kifizettem az árut az idősebb pénztárosnőnek. Mire kimentem a boltból, havazni kezdett. A hóról is ő jutott eszembe. Mindenről ő jutott eszembe. A fejem hasogatott, és nem tudtam megszabadulni a fájdalomtól. A szabad kezemmel megdörzsöltem a halántékomat, és átmentem az utcán. – Hardin? Hardin Scott? – kiáltotta egy női hang az utca másik oldalán. Nem… Ez nem lehet. – Te vagy az? – kérdezte a lány. Natalie. Ez nem történhet meg, gondoltam, miközben dermedten néztem, ahogy elindul felém. Mindkét kezében szatyrokat cipelt. – Ööö… Szia. – Csak ennyit tudtam kinyögni. Az agyam veszettül járt, és máris izzadni kezdett a tenyerem. – Azt hittem, hogy elköltöztél – nézett rám csodálkozva.

A szeme élénken csillogott. Nem volt olyan fakó és élettelen, mint amikor zokogott, és könyörgött, hogy maradhasson nálam, mert nincs hova mennie. – Igen… Csak látogatóban vagyok – magyaráztam, ő meg letette a szatyrait a járdára. – Az jó. – Elmosolyodott. Hogy tud rám mosolyogni, azok után, amit tettem vele? – Hát… igen. Hogy vagy? – Nehezen vettem rá magam arra, hogy feltegyem ezt a kérdést a lánynak, akit tönkretettem. – Jól vagyok, nagyon jól – csicseregte vidáman, és megsimogatta a gömbölyű hasát. Gömbölyű has? Istenem… Az nem lehet… Az idő nem stimmelt. Te jóságos ég, egy pillanatra halálra rémültem. – Terhes vagy? – kérdezem, és nagyon remélem, hogy nem sértem meg, ha esetleg csak felszedett néhány kilót. – Igen. Hat hónapos. És eljegyeztek! – Megint elmosolyodott, és feltartotta a kezét, hogy megmutassa az ujján csillogó aranygyűrűt. – Ó. – Igen. Vicces, hogyan alakulnak néha a dolgok, nem? – A füle mögé simította a barna haját, és belenézett a karikás, kialvatlan szemembe. A kedves hangjától még rosszabbul éreztem magamat. Állandóan arra gondoltam, milyen arcot vágott, amikor észrevette, hogy őt nézzük a kis kijelzőn. Sikoltozva rohant ki a szobából. Persze nem mentem utána. Csak kinevettem. Kinevettem a szégyenét és a fájdalmát. – Nagyon sajnálom – fakadt ki belőlem. Furcsa volt ez a bocsánatkérés, de szükséges. Arra számítottam, hogy szidalmazni kezd, leugatja a fejemet, sőt talán még meg is üt. Álmomban sem gondoltam volna, hogy átölel, és azt mondja, hogy megbocsátott. – Hogy tudsz megbocsátani nekem? Annyira szemét voltam. Tönkretettem az életedet – hebegtem, mint egy hülye, és égett a szemem a könnyektől. – Nem így történt. Illetve először úgy tűnt, de a végén minden jóra fordult – újságolta, én meg majdnem lehánytam a zöld pulóverét. – Mi? – Miután te… szóval tudod… Nem volt hová mennem, ezért találtam egy gyülekezetet, egy új gyülekezetet, mert az enyém kiközösített. És ott találkoztam Elijah-val. – A szeme felragyogott, amikor kimondta a vőlegénye nevét. – És most, majdnem három évvel később, eljegyeztük egymást, és várjuk az első gyermekünket. Úgy hiszem, minden okkal történik. Ugye, milyen giccsesen hangzik? – Natalie jót nevetett. A nevetéséről eszembe jutott, hogy milyen kedves lány volt. A kedvessége miatt bizonyult olyan könnyű zsákmánynak. – Szerintem igazad van. Tényleg nagyon örülök, hogy találtál valakit. Mostanában sokat gondoltam rád… meg arra, amit tettem, és szörnyen éreztem magam miatta. Tudom, hogy most boldog vagy, de ez azért nem ad felmentést arra, amit műveltem veled. Csak akkor jöttem rá, milyen rohadt szemét voltam, amikor Tessa… – Gyorsan elhallgatok. Natalie ajkán halvány mosoly jelent meg.

– Tessa? Majdnem elájultam a fájdalomtól. – Ő… Ő a… – hebegtem össze-vissza. – Ki ő? A feleséged? – Natalie szavai a szívembe döfnek, és látom, hogy a kezemre esik a pillantása, a jegygyűrűt keresve. – Nem. Ő a… barátnőm… volt. – Nahát! Most már hajlandó vagy járni valakivel? – Natalie viccelődni próbált. Biztosan megérezte a fájdalmamat. – Nem… Csak vele. – Értem. És már nem a barátnőd? – Nem. – Babrálni kezdtem a karikát a számban. – Hát ezt sajnálattal hallom. Remélem, neked is jól alakul az életed. Ahogy az enyém is – tette hozzá biztatóan. – Köszönöm. Gratulálok az eljegyzéshez, meg a… babához – nyögöm ki zavartan. – Köszönöm! Nyáron össze fogunk házasodni. – Olyan hamar? – Már két éve jegyesek vagyunk – közli nevetve. – Nahát. – Nagyon gyorsan megtörtént, miután találkoztunk – lelkendezett Natalie. Ostobának éreztem magam, amikor kiszalad a számon a kérdés, de már nem szívhattam vissza. – Nem vagy túl fiatal? De Natalie csak mosolygott. – Majdnem huszonegy éves vagyok, és semmi értelme várni. Szerencsésnek tartom magam, hogy fiatalon megtaláltam azt a személyt, akivel le akarom élni az egész életemet. Miért pazaroljuk az időt, amikor Elijah is így gondol rám, és ezt akarja tőlem? Nagyon megtisztelő, hogy feleségül akar venni. Azt hiszem, ez a szerelem legékesszólóbb kifejezése. – Miközben Natalie magyarázott nekem, úgy hallottam, mintha Tessa mondaná ezeket a szavakat. – Azt hiszem, igazad van – bólintottam, mire elmosolyodott. – Már itt is van! Mennem kell… fázom és terhes is vagyok, ez már túl sok nekem. – Felnevetett, aztán felemelte a szatyrokat, és üdvözölte a férfit, aki kötött mellényt és khaki színű nadrágot viselt. A pasas arca úgy ragyogott, amikor meglátta őt, hogy esküszöm, bevilágította fél Angliát. A hetedik nap hosszú volt. Minden nap hosszú volt. Állandóan Natalie-ra és a megbocsátására gondoltam. Nem is jöhetett volna jobbkor. Pocsékul néztem ki, és ezt ő is látta, de boldog volt és szerelmes. Ráadásul terhes. Tehát mégsem tettem tönkre az életét, ahogy hittem. Hála az égnek. Az egész napot ágyban töltöttem. Még arra sem tudtam rávenni magam, hogy elhúzzam az átkozott sötétítő függönyt. Anya és Mike egész napra elment valahová, úgyhogy egyedül voltam a magánnyal meg a fájdalommal. Minden nap rosszabb lett, mint az előző. Állandóan arra gondoltam, mit csinál, kivel van. Vajon ő is sír? Magányos? Visszament a lakásunkba, hogy megkeressen? Miért nem hívott újra?

Ez nem az a fájdalom, amiről a regényekben olvastam. Nemcsak a lelkemet gyötri, hanem a testemet is. Szétszakítja a belsőmet, és nem hiszem, hogy túl fogom élni. Senki sem élhet túl ilyen borzalmas kínszenvedést. Tessa biztosan így érzett, amikor megbántottam. Fogalmam sincs, hogyan tudott a törékeny teste ilyen kínzó fájdalmat elviselni. Sokkal erősebb, mint gondoltam. Csak egy erős test és lélek tud engem elviselni. Az anyja egyszer azt mondta, hogy ha tényleg szeretem, akkor békén hagyom. Mert úgyis meg fogom bántani, ezt magyarázta. Igaza volt, akkor tényleg le kellett volna esnem róla. Már az első naptól kezdve békén kellett volna hagynom, amikor belépett Steph szobájába. Megígértem magamnak, hogy inkább meghalok, minthogy még egyszer fájdalmat okozzak neki… Most ez van. Ez a halál, sőt még annál is rosszabb. Mert jobban fáj, az tuti. A nyolcadik napot vedeléssel töltöttem, egész nap piáltam, nem tudtam abbahagyni. Minden ital előtt imádkoztam, hogy tűnjön el az arca az agyamból, de hiába. Állandóan őt láttam. Össze kell szedned magad, Hardin. Tényleg. És nekem is. – Hardin… – Tessa hangjától megborzongok. – Bébi… – suttogja. Felnézek, és az anyám heverőjén ül. Mosolyog, és egy könyvet tart az ölében. – Gyere ide, légy szíves – kérlel, ám ekkor kivágódik az ajtó, és egy csapat férfi ront be a szobába. Nem! – Ott van! – kiált fel az alacsony pasi, aki minden álmomban kísért. – Hardin! – Tessa sírni kezd. – Hagyjátok békén! – figyelmeztetem a férfiakat, amikor körbeveszik. De mintha nem hallanának. Letépik a hálóingét, és a padlóra lökik. Ráncos, mocskos kezek kúsznak fel a combján, ő meg jajgat, és a nevemet kiáltja. – Kérlek, Hardin… Segíts! – Rám néz, de én meg vagyok dermedve. Képtelen vagyok megmoccanni, és nem tudok segíteni neki. Végig kell néznem, ahogy megverik, megerőszakolják, amíg a végén némán és véresen hever a padlón. Az anyám nem ébresztett fel, senki sem riasztott fel az álomból. Be kellett fejeznem, látnom kellett az egészet, és amikor felébredtem, a valóság rosszabb volt a rémálomnál is. Ma van a kilencedik nap. – Hallottad, hogy Christian Vance Seattle-be költözik? – kérdezi az anyám. – Ja. – Étvágytalanul kavargatom a müzlimet. – Izgalmas, nem? Egy új irodát nyitnak Seattle-ben. – Biztosan. – Vasárnap vacsorát ad. Szeretné, ha te is eljönnél. – Honnan tudod? – kérdezem. – Mondta. Időnként szoktunk beszélgetni. – Anyám elfordul, és tölt magának még kávét. – Miért?

– Miért ne? Edd meg a müzlidet! – Úgy beszél velem, mint egy gyerekkel, de nincs energiám tiltakozni. – Nem akarok elmenni – közlöm vele, és a számba dugom a kanalat. – Lehet, hogy egy darabig nem fogod látni. Anya rám néz, mintha mondani akarna még valamit, aztán mégsem szólal meg. – Van aszpirined? – kérdezem, mire bólint, és kimegy, hogy idehozza nekem. Nem akarok elmenni egy hülye vacsorára, amivel Christian és Kimberly megünnepli a költözését. Tele van a hócipőm, hogy mindenki Seattle-ről áradozik, és tudom, hogy Tessa is ott lesz. Amikor erre gondolok, olyan fájdalom fog el, hogy majdnem leesek a székről. Távol kell tartanom magam tőle, ennyivel tartozom neki. Ha még néhány napig, vagy néhány hétig itt maradhatok, akkor mindketten tovább tudunk lépni. Talál magának egy olyan ürgét, mint Natalie vőlegénye, aki sokkal jobb neki, mint én. – Szerintem el kéne menned – folytatja a győzködést anyám, míg lenyelem az aszpirint, bár tudom, hogy úgysem fog segíteni. – Nem mehetek, anya… Még ha akarnék, se tudnék. Holnap korán reggel indulnom kéne, és nem állok készen rá. – Nem állsz készen arra, hogy szembe néz azzal, amit otthagytál… – jegyzi meg anya. Nem bírom tovább. A tenyerembe temetem az arcomat, és hagyom, hogy a fájdalom legyőzzön, lehúzzon. Még örülök is neki, és remélem, hogy elpusztulok végre. – Hardin… – Anyám hangja csendes és vigasztaló, amikor átölel. Ráz a zokogás a karjában.

Nyolcvanegyedik fejezet Tessa Karen elmegy, hogy kivigye Landont a repülőtérre, és máris magányosnak érzem magam. Fojtogatni kezd az érzés, de nem törődöm vele. Nem szabad! Egyedül is megvagyok. Lemegyek a konyhába, mert a korgó gyomrom jelzi, hogy éhes vagyok. Ken a konyhapultnak támaszkodik, és éppen egy világoskék muffintortácskáról tépi le a papírt. – Szia, Tessa. – Elmosolyodik, és beleharap a süteménybe. – Vegyél egyet! A nagymamám mindig azt mondta, hogy a muffin jót tesz a léleknek. Hát a lelkemnek most tényleg orvosságra van szüksége. – Köszönöm. – Elveszek egy sütit, és megnyalom a tetejét. Én is elmosolyodom. – Ne nekem köszönd, Karen csinálta. – Akkor majd megköszönöm neki. – Ez a süti fantasztikus! Talán azért, mert az utóbbi kilenc napban nem nagyon ettem, vagy a muffin tényleg jót tesz a léleknek. Akármi is az oka, két perc alatt befalom. Miután elmúlik a süti okozta örömöm, megint érzem a fájdalmat, ami úgy követ, mint az árnyék. De már nem uralkodik rajtam, és nem húz le magával. Meglep, amikor Ken váratlanul megszólal. – Idővel könnyebb lesz, és majd találsz valakit, aki saját magán kívül mást is tud szeretni. Összeszorul a gyomrom a hirtelen témaváltástól. Nem akarok hátrafelé haladni, előre kell mennem. – Tudom, hogy szörnyen bántam Hardin anyjával. Néha napokra eltűntem, hazudoztam, és állandóan vedeltem. Ha Christian nem lett volna, nem is tudom, Trish és Hardin hogyan éli túl… A szavai eszembe juttatják, milyen dühös lettem Kenre, amikor megtudtam a rémálmok eredetét. Szerettem volna pofon vágni, amiért ilyen sokkot okozott a fiának. Most megint feltámad bennem a harag, és ökölbe szorítom a kezemet. – Sosem tudom meg nem történtté tenni, bármennyire szeretném. Nem voltam jó Trish-nek, és tudtam, hogy túl jó hozzám. Mindenki tudta. Most ott van neki Mike, aki úgy bánik majd vele, ahogy megérdemli. Neked is lesz majd egy Mike-od – biztat, és apai mosollyal néz rám. – És remélem, hogy a fiam is megtalálja az ő Karenjét, amikor felnő, és nem fog állandóan verekedni meg dühöngeni. Nagyot nyelek, amikor Ken Hardint meg az „ő Karen”-jét emlegeti. Nem akarom Hardint valaki mással elképzelni. Még túl korai. Pedig én is ezt kívánom neki, mert nem szeretném, hogy egész életében magányos legyen. Remélem, talál valakit, aki úgy szereti, mint Karen Kent, akivel kap egy második esélyt a boldogságra, és akit jobban tud majd szeretni, mint engem. – Remélem, így lesz – válaszolom végül. – Sajnálom, hogy nem jelentkezett – jegyzi meg Ken egy idő után. – Nem baj… Már nem is számítok rá. Ken felsóhajt. – Most fel kell mennem az irodámba. Vár rám néhány telefonhívás. Örülök, hogy nem folytatjuk ezt a beszélgetést. Soha többé nem akarok Hardinról beszélni.

Amikor megállok Zed lakása előtt, ő már a járdán vár, és egy cigaretta van a füle mögött. – Te dohányzol? – csodálkozom, és összeráncolom az orromat. Zavart arcot vág, miközben beszáll a kocsiba. – Igen. Illetve néha. Láttál dohányozni a bulin a diákházban. Nem emlékszel? – Leveszi a cigit a füle mögül, és elmosolyodik. – Ezt a szobámban találtam. Felnevetek. – Igen, már rémlik. A sörpingpong után, amikor Hardin kiabált velünk. Azt hiszem, a dohányzásról meg is feledkeztem. – Rámosolygok, aztán eszembe jut valami. – Várj csak! Nem elég, hogy dohányozni akarsz, ráadásul egy régi cigarettára akarsz rágyújtani? – Aha. Nem szereted a bagót? – Nem, ki nem állhatom. De ha cigizni akarsz, csak rajta. Csak ne a kocsiban – teszem hozzá. Zed megnyom egy gombot az ajtón, félig leereszti az ablakot, és kidobja a cigit. – Akkor nem gyújtok rá – közli mosolyogva, és felhúzza az ablakot. Tényleg utálom a bagót, de be kell ismernem, hogy a felfésült hajához, a fekete napszemüvegéhez és a bőrdzsekijéhez valahogy illett a cigaretta.

Nyolcvankettedik fejezet Hardin – Tessék – mondja az anyám, amikor belép a régi hálószobámba, és egy porceláncsészét nyom a kezembe. Felülök az ágyban. – Mi ez? – kérdezem rekedt hangon. – Meleg mézes tej – válaszolja, miközben belekortyolok. – Emlékszel? Kiskorodban mindig ezt adtam neked, amikor beteg voltál. – Igen. – Meg fog bocsátani, Hardin – jelenti ki, mire lehunyom a szememet. A zokogás után már csak öklendezni tudtam, aztán jött a teljes kábultság. Mintha elzsibbadt volna a lelkem. – Nem hiszem. – De igen. Láttam, hogy nézett rád. Már sokkal rosszabb dolgokat is megbocsátott neked, nem emlékszel? – Anyám hátrasimítja a csapzott, összetapadt tincseket a homlokomból, és most az egyszer nem húzódom el az érintésétől. – Tudom, de ez most más, anya. Mindent tönkretettem, amit az utóbbi hónapok alatt annyira igyekeztem felépíteni. – Szeret téged. – Nem tudom tovább csinálni. Nem tudok az lenni, akit ő akar. Mindig mindent elszúrok. Ilyen vagyok, és mindig is ilyen leszek. A pasi, aki mindent elront. – Ez nem igaz, és tudom, hogy pontosan az vagy, akire szüksége van. A csésze megremeg a kezemben, és majdnem elejtem. – Tudom, hogy segíteni akarsz, de kérlek, hagyd abba, anya. – És akkor mi van? El fogod engedni, és továbblépsz? Leteszem a csészét az éjjeliszekrényre, és felsóhajtok. – Nem. Én akkor sem tudnék továbblépni, ha akarnék. De neki ezt kell tennie. Hagynom kell továbblépni, mielőtt még több kárt okozok. Hagynom kell, hogy ő is eljusson oda, ahová Natalie, aki boldog lett, azok után, amit vele tettem. Legyen Tessa is boldog egy olyan fickóval, mint Elijah. – Rendben van, Hardin. Nem tudom, mit mondhatnék még, hogy végre talpra állj, és bocsánatot kérj – csóválja meg a fejét az anyám. – Menj el. Kérlek! – nézek rá könyörögve. – Jól van, békén hagylak. De csak azért, mert hiszem, hogy helyesen fogsz cselekedni, és harconi fogsz érte. Mihelyt becsukódik mögötte az ajtó, a falhoz vágom a csészét, ami ezer darabra hullik a padlón.

Nyolcvanharmadik fejezet Tessa Megvacsoráztunk egy egyszerű étteremben, és Zed lakása felé tartunk. Amikor elhaladunk a kampusz előtt, végre összeszedem a bátorságomat, és megkérdezem tőle, amire mindig kíváncsi voltam. – Zed… Szerinted mi történt volna, ha te nyered meg a fogadást? Látszik rajta, hogy meglepődik, de hamar összeszedi magát, és lenéz a kezére. – Nem tudom. Erre már én is sokat gondoltam. – Tényleg? – Megállok a ház előtt, ránézek, és találkozik a pillantásunk. – Persze. – És mire jutottál? – A fülem mögé simítom a hajamat, és várom a válaszát. – Hát… Elmondtam volna, mielőtt komolyra fordul. Mindig el akartam mondani, valahányszor együtt láttalak titeket. – Nagyot nyel, és így folytatja. – Ezt tudnod kell. – Tudom – válaszolom szinte suttogva. – Úgy képzelem, hogy megbocsátottál volna, mert elmondtam, mielőtt bármi történt volna. Aztán randiztunk volna. Mozi, meg ilyenek… És jól éreztük volna magunkat. Sokat mosolyogtál és nevettél volna, és én nem használtalak volna ki. Aztán remélhetőleg megkedveltél volna, ahogy Hardint. És amikor eljött volna az ideje, akkor… De nem mondtam volna el senkinek, nem árultam volna el egyetlen részletet sem. Nem is lógtam volna velük tovább, mert veled akartam volna tölteni minden szabad percemet. Hallgattam volna, ahogy kuncogsz, ha valamit tényleg viccesnek találsz, és ez más, mint a szokásos nevetésed. Innen tudom, mikor tartasz tényleg szórakoztatónak, és mikor udvariaskodsz. Zed elmosolyodik. A szívem hevesebben kezd verni. – Megbecsültelek volna, és nem hazudtam volna neked. Nem gúnyoltalak és csúfoltalak volna a hátad mögött. Nem érdekelt volna a… hírnevem. És… azt hiszem, boldogok lehettünk volna. Velem mindig boldog lehettél volna, nemcsak időnként. És… Megragadom a fekete bőrdzsekije gallérját, és lecsapok az ajkára.

Nyolcvannegyedik fejezet Tessa Zed azonnal megfogja az arcomat, és az érintésétől bizseregni kezd a tarkóm. Magához von. Beverem a térdem a kormánykerékbe, és legszívesebben hangosan káromkodnék, amiért elrontom a pillanatot, de Zed nem veszi észre a kis gikszert. Mindkét karjával átölel, és én is átölelem a nyakát, miközben a szánk együtt mozog. Az ajka idegennek tűnik, a nyelve nem simul úgy az enyémhez, és nem harapja meg gyengéden az alsó ajkamat, mint Hardin. Hagyd abba, Tessa! Szükséged van erre, ne gondolj állandóan Hardinra. Most biztosan valami csajjal hentereg, akit közben felszedett… Vagy Mollyval. Te jó ég… Ha Mollyval van… Velem mindig boldog lehettél volna, nemcsak időnként. Ezt mondta Zed. Tudom, hogy igaza van, és sokkal jobban jártam volna vele. Megérdemlem, hogy boldog legyek. Eleget szenvedtem, sokáig elviseltem Hardin szemétkedéseit. Aki mellesleg meg sem próbál beszélni velem. Csak egy gyenge ember fut vissza ahhoz, aki többször is sárba tiporta. Én nem lehetek ilyen gyenge. Erősnek kell lennem, hogy tovább tudjak lépni. Vagy legalábbis megpróbáljam. Most jobban érzem magam, mint az elmúlt kilenc napban. Kilenc nap nem tűnik olyan hosszú időnek, de úgy már igen, ha az ember minden gyötrelmes másodpercben vár valakire, aki nem jön. Most, hogy Zed átölel, végre fellélegzek, és látom a fényt az alagút végén. Zed mindig kedves volt velem, és mindig mellettem állt. Bárcsak belé lettem volna szerelmes, és nem Hardinba. – Jézusom, Tessa… – Zed felnyög, amikor beletúrok a hajába. Még erősebben csókolom. – Várj… – szólal meg egy idő után, mire lassan elhúzódom tőle. – Mi ez? – kérdezi, és a szemembe néz. – Én… Nem tudom. – A hangom remeg, és kifulladva zihálok. – Én sem. – Elnézést… Kicsit össze vagyok zavarodva. Az utóbbi időben annyi mindenen átmentem, és amit az előbb mondtál… Nem tudom… Nem lett volna szabad ezt tennem. – Elfordítom a pillantásomat, kimászok az öléből, és visszaülök a kormány mögé. – Nem kell bocsánatot kérned… Csak nem akarok semmit félreérteni. Szeretném tudni, hogy ez mit jelent neked – magyarázza. Mit jelent ez nekem? – Nem hiszem, hogy erre most válaszolni tudok… Még nem. Én… – Gondoltam. – Zed hangja kicsit ingerült. – Tényleg nem tudom… – Semmi baj, értem. Még mindig szereted. – Csak kilenc nap telt el, Zed. Nem tehetek róla! – Minden szavammal növelem a feszültséget. Ez nagyon kínos. – Tudom. Nem tilthatom meg, hogy szeresd… Csak nem akarok pótlék lenni. Nemrég járni

kezdtem valakivel. Amióta megismertelek, nem járok senkivel, de most találkoztam Rebeccával. Aztán, amikor hazavittelek, és láttam, mennyire meglepődtél, hogy járok valakivel… Azt hittem, nem akarod, hogy továbblépjek, vagy valami ilyesmi… – Leveszem a szemem a jóképű arcáról, és kinézek az ablakon. – Nem vagy pótlék… csak meg akartalak csókolni. De még nem tudom, mit gondoljak vagy csináljak. Az elmúlt kilenc napban semminek sem láttam értelmét, és amikor megcsókoltalak, végre nem gondoltam rá, és ez fantasztikus érzés volt. Úgy éreztem, meg tudom tenni, és túl tudom tenni magam rajta. De nem lenne fair erre használnom téged. Össze vagyok zavarodva, és képtelen vagyok logikusan gondolkodni. Ne haragudj, hogy miattam megcsaltad a barátnődet. Ezt nem akartam. Én csak… – Nem vártam el, hogy ilyen hamar túltedd magad rajta. Tudom, hogy mélyen beléd vájta a karmait. Fogalma sincs, mennyire. – Csak egyet mondj meg nekem! – Zed komoly arccal néz rám, mire bólintok. – Mondd, hogy legalább megpróbálsz boldog lenni! Hardin fel sem hívott, nem is jelentkezett. Annyi szemétséget csinált veled, és meg sem próbált küzdeni érted. Én az ő helyében harcolnék érted. El sem engedtelek volna. – Zed a fülem mögé simítja az egyik kóbor tincsemet. – Tessa, nem kell most válaszolnod, csak szeretném tudni, hogy boldog akarsz-e lenni. Tudom, hogy most semmilyen kapcsolatra nem állsz készen velem, de talán egyszer igen. Szédülök, és fáj a szívem. Úgy érzem, mintha a kocsiban elfogyott volna a levegő. Szeretném azt mondani neki, hogy meg fogom próbálni, és meg tudom csinálni, de nem jönnek a szavak a számra. Eszembe jut Hardin mosolya reggel, miután sikerül felébresztenem, és kimorogta magát a korai kelés miatt. Hallom, ahogy a rekedt hangján kimondja a nevemet. Aztán megpróbál visszarántani az ágyba, miközben én sikítok, és kimenekülök a szobából. A kávéját feketén, tej nélkül issza, akárcsak én. Mindennél és mindenkinél jobban szeretem, és annyira szeretném, ha más lenne. Ugyanaz és mégis más. Ennek semmi értelme, és nem várom el, hogy bárki megértse. Ez van, nem tehetek róla. Bárcsak ne szeretném ennyire! Bárcsak ne zúgtam volna bele! – Értem. Semmi baj – bólint Zed, és megpróbál mosolyogni, de nem nagyon sikerül neki. – Sajnálom… – suttogom. Zed nem is tudja, mennyire sajnálom. Kiszáll a kocsiból, becsapja maga mögött az ajtót, és megint egyedül maradok. – A rohadt életbe! – kiáltok fel, és teljes erőmből csapdosni kezdem a kormánykereket. Erről megint Hardin jut eszembe.

Nyolcvanötödik fejezet Hardin Megint verejtékben fürödve ébredek fel. Már el is felejtettem, milyen szörnyű volt minden éjjel így riadni fel. Azt hittem, már vége az álmatlan éjszakáknak, de most megint kísért a múlt. Az órára nézek: még csak hat óra. Szükségem van az alvásra, az igazi, zavartalan alvásra. Szükségem van Tessre. Talán, ha lehunyom a szememet, és úgy teszek, mintha itt lenne, akkor vissza tudok aludni… Lehunyom a szememet, és elképzelem, hogy a feje a mellkasomon pihen. Megpróbálom felidézni a haja vaníliaillatát, és békés szuszogását. Egy pillanatra érzem a meleg bőrét a csupasz mellkasomon… Most már biztos, hogy megőrültem. A rohadt életbe. Holnap jobb lesz, jobbnak kell lennie. Ezzel áltatom magam most már… tíz napja. Ha még egyszer láthatnám, nem lenne olyan rossz. Csak egyszer. Ha még egyszer láthatnám a mosolyát, elviselném, hogy el kell engednem. Vajon ott lesz Christian buliján holnap? Nagyon valószínű… A mennyezetet bámulom, és megpróbálom kitalálni, mit fog felvenni, ha elmegy. A fehér ruha lesz rajta, amiről tudja, hogy nagyon szeretem? Begöndöríti és a füle mögé simítja a haját, vagy összefogja? Lesz rajta smink, amikor nincs is szüksége rá? A pokolba! Felülök, és kikászálódom az ágyból. Tuti, hogy nem fogok tudni már visszaaludni. Amikor lemegyek, Mike a konyhaasztalnál ül, és újságot olvas. – Jó reggelt, Hardin! – üdvözöl. – Szia! – Halk motyogással viszonzom a köszönését, és töltök magamnak egy csésze kávét. – Az anyád még alszik. – Nem mondod… – Megcsóválom a fejemet. – Anyád nagyon örül, hogy itt vagy. – Ja, persze. Egész idő alatt elviselhetetlen voltam. – Hát ez igaz. De örült, hogy megnyíltál előtte. Mindig nagyon aggódott érted… Egészen addig, amíg nem találkozott Tessával. Utána már nem aggódott. – Akkor most újra kezdheti. – Felsóhajtok. Miért akar bizalmaskodni velem hajnali hatkor? – Szerettem volna valamit mondani neked – szólal meg egy kis csend után, és felém fordul. – Igen? – A szemébe nézek. – Hardin, szeretem az anyádat, és feleségül akarom venni. Visszaköpöm a kávét a csészébe. – Feleségül venni? Megőrültél? Mike felvonja a szemöldökét. – Miért lenne ez őrültség? – Nem tudom… Már volt férjnél… és te a szomszédunk vagy… az ő szomszédja. – Gondoskodni tudok róla, és úgy bánok majd vele, ahogy megérdemli. Ha nem tetszik az ötlet, sajnálom, de a tudtodra akartam adni, hogy ha eljön az idő, hivatalosan is megkérem az anyádat, hogy

legyen a feleségem. Nem tudom, mit mondjak ennek a férfinak, aki egész életemben a szomszédban lakott, és akit egyszer sem láttam még dühösnek. Szereti anyát, azt látom, de ez az egész olyan furcsa, hogy egyelőre nem tudom felfogni. – Oké… – Oké – ismétli meg, aztán mögém néz. Anya besétál a konyhába, köntösben, kócosan. – Máris fent vagy, Hardin? Hazamész? – kérdezi. – Nem tudtam aludni. És ez az otthonom – vágom rá ingerülten, és töltök még egy kávét. Ez az otthonom, ismétlem meg magamban.

Nyolcvanhatodik fejezet Tessa Érzem, hogy visszacsúszok, és megint beszív az örvény. A közös emlékek megragadják a lábamat, és a víz alá akarnak húzni. Letekerem az ablakot, hogy levegőt kapjak. Zed nagyon aranyos velem, nagyon megértő és kedves. Sok mindent el kellett viselnie miattam, és mindig félrelöktem. Ha nem lennék ilyen ostoba, megpróbálnám vele. Most nem tudom elképzelni magam egy új kapcsolatban, és a közeljövőben sem. De idővel talán igen. Nem akarom, hogy Zed miattam szakítson Rebeccával, amikor nem tudok választ adni neki, sőt még egy halvány ígéretet sem. Landonék háza felé olyan zavartnak és kétségbeesettnek érzem magam, mint már régen. Ha beszélhetnék Hardinnal, ha még egyszer láthatnám, akkor le tudnám zárni a dolgot. Ha a szemembe mondaná, hogy nem érdeklem, és megint goromba lenne velem, akkor esélyt adhatnék Zednek és magamnak. Mielőtt leállíthatnám magam, előkapom a mobilomat, és megnyomom a gombot, amit a negyedik nap óta kerültem. Ha nem veszi fel, továbbléphetek. Hivatalosan is vége, ha nem válaszol a hívásomra. De ha bocsánatot kér, és azt mondja, hogy helyrehozhatnánk… Nem. Visszateszem a telefont az ülésre. Nem szabad megint felhívnom, megint összeroppannom. De tudnom kell! A hívás azonnal a hangpostafiókra kapcsol. – Hardin… – Zihálva beszélek, és hadarok, mintha sietnék. – Hardin, Tessa vagyok… Beszélnem kell veled. A kocsimban ülök, és annyira össze vagyok zavarodva. – Elsírom magam. – Miért nem próbáltál kapcsolatba lépni velem? Hagytad, hogy elmenjek, és most itt zokogok a hangpostafiókodba. Tudnom kell, mi történt köztünk. Miért volt ez más, mint máskor? Miért nem küzdöttünk? Miért nem küzdöttél értem? Nekem is jár a boldogság, Hardin – zokogom szánalmasan a telefonba, aztán kinyomom a hívást. Miért csináltam ezt? Miért omlottam össze, és miért hívtam fel? Istenem, milyen ostoba vagyok… Hardin biztosan nevet, ha meghallgatja. Megmutatja a lánynak is, akivel éppen összejött, és együtt röhögnek rajtam. Behajtok egy elhagyatott parkolóba, hogy összeszedjem magam, mielőtt megint balesetet okozok. Nézem a telefont, zihálva veszem a levegőt, és abbahagyom a sírást. Eltelik húsz perc, és még mindig nem hív vissza, üzenetet sem küld. Miért ülök este tízkor egy parkolóban, és hívogatom sírva? Az elmúlt kilenc napban azért harcoltam, hogy erős legyek, és most megint szétestem. Ez nem történhet meg. Kihajtok a parkolóból, és visszamegyek Zed lakásához. Hardinnak más dolga van, és nem törődik velem, de Zed itt van. Ő őszinte, és mindig van rám ideje. Leparkolok a terepjárója mellett, és nagy levegőt veszek. Elsősorban magamra kell gondolnom, és arra, hogy én mit akarok. Felrohanok a lépcsőn, és békességet érzek. Dörömbölök az ajtón, és türelmetlenül várom, hogy kinyissa. Mi van, ha túl késő van, és nem nyit ajtót? Azt kapom, amit megérdemeltem. Nem lett volna szabad megcsókolnom ebben az érzelmi

káoszban. Amikor az ajtó kinyílik, eláll a lélegzetem. Zeden csak egy fekete bokszeralsó van, és látszik a tetovált mellkasa. – Tessa? – kiált fel meglepetten. – Én… nem tudom, mit adhatok neked, de szeretném megpróbálni – közlöm vele. Beletúr a fekete hajába, és nagy levegőt vesz. Vissza fog utasítani, tuti. – Bocsánat. Nem kellett volna… – Nem tudok elviselni több visszautasítást. A lépcsőhöz rohanok, kettesével veszem a fokokat lefelé, de Zed a nyomomba ered, elkapja a karomat, és maga felé fordít. Nem mond semmit, csak megfogja a kezemet, és visszavezet a lakásába. Zed nyugodt és megértő, gondolom, miközben leülünk a heverőre. Ő az egyik végébe, én a másikba. Egészen más, mint amit Hardintól megszoktam. Ha nem akarok beszélni, nem erőlteti. Nem akad ki rám, ha nem tudom megmagyarázni a tetteim okát. És amikor azt mondom neki, hogy nem szeretnék az ágyában aludni, akkor szó nélkül a heverőre teszi a legpuhább takaróját, meg egy viszonylag tiszta párnát. Másnap arra ébredek, hogy fáj a nyakam. Zed régi heverője nem a legkényelmesebb fekvőhely, de a körülményekhez képest jól aludtam. – Szia! – üdvözöl, amikor belép a nappaliba. – Szia! – Elmosolyodom. – Jól aludtál? – kérdezi, mire bólintok. Zed hihetetlen volt tegnap este. Meg sem rezzent, amikor közöltem vele, hogy a heverőn akarok aludni. Türelmesen meghallgatott, amíg Hardinról beszéltem, és ecseteltem neki, hogyan romlottak el köztünk a dolgok. Ő elmondta, hogy szereti Rebeccát, de nem tudja, mit tegyen, mert sokat gondolt rám, még azután is, hogy találkoztak. Az első órában sokat sírtam, és sajnáltam Zedet, hogy asszisztálnia kell hozzá, de ahogy telt az idő, egyre többet mosolyogtam, sőt a végén nevettem. Mire lefeküdtünk, már szinte fájt a hasam, annyit nevettünk a gyerekkori történeteinken. Most majdnem délután kettő van. Nem is emlékszem, mikor aludtam ilyen sokáig. Ez történik, ha az ember reggel hétig fent marad. – Jól. És te? – Felállok, és összehajtogatom a takarót. Halványan emlékszem, hogy betakart, amikor elnyomott az álom. – Én is. – Elmosolyodik, és leül a heverőre. A haja nedves, és a bőre csillog, mintha most jött volna a zuhany alól. – Hová tegyem? – kérdezem, a takaróra mutatva. – Bárhová. Nem kellett volna összehajtogatnod – teszi hozzá nevetve. Eszembe jut a lakásunk gardróbszekrénye, ahová Hardin mindent bedobált, az őrületbe kergetve a rendetlenségével. – Van valami terved mára? – érdeklődöm. – Délelőtt dolgoztam, úgyhogy nem. – Máris?

– Igen, kilenctől délig. – Elmosolyodik. – Tulajdonképpen azért mentem be, hogy megcsináljam a terepjárómat. El is felejtettem, hogy Zed autószerelőként dolgozik. Elég keveset tudok róla. Elég szívós lehet, ha két óra alvás után bement dolgozni, és nem is látszik rajta a fáradtság. – Nappal természetvédő, éjjel autókurkász? – tréfálkozom, mire felnevet. – Valahogy úgy. És mik a te terveid? – Nem tudom. Szereznem kell egy ruhát a főnököm holnapi bulijára. – Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy el kéne hívnom magammal Zedet, de elvetem az ötletet. Mindenkit zavarba hoznék, magamat is beleértve. Zeddel arra a megállapodásra jutottunk, hogy nem erőltetünk semmit. Több időt töltünk együtt, és meglátjuk, mi lesz belőle. Nem fogja erőltetni, hogy lépjek túl Hardinon. Mindketten tudjuk, hogy időre van szükségem, mielőtt újra járni tudok valakivel. Még annyi mindent át kell gondolnom. Ja, és lakást kell szereznem. – Veled mehetek, ha akarod. Vagy később elmehetünk moziba – javasolja félénken. – Oké, mindkettő jó ötlet. – Elmosolyodom, és megnézem a telefonomat. Nincsenek nem fogadott hívások, se üzenetek. A hangpostafiókom is üres. Végül rendelünk egy pizzát, és a nap nagy részét nála töltöm, aztán visszamegyek Landonékhoz, hogy lezuhanyozzak. Útközben még zárás előtt megállok a plázánál, és találok egy csodás piros ruhát, szögletes nyakkivágással. A ruha térdfölé ér, és nem túl konzervatív, de nem is kihívó. Landonéknál egy cetli fogad a konyhapulton, mellette egy tál étel, amit Karen félretett nekem. Azt írja, hogy Kennel moziba mentek, és nemsokára megjönnek. Örülök, hogy egyedül lehetek, bár a ház olyan hatalmas, hogy akkor sem zavarnak, ha otthon vannak. Lezuhanyozom, felveszem a pizsamámat, és bebújok az ágyba. Alvás terén rengeteg lemaradásom van. Álmomban hol zöld, hol aranybarna szemű fiúkat látok.

Nyolcvanhetedik fejezet Tessa Tizenegy nap. Tizenegy napja nincs semmi hírem Hardinról. Nem volt könnyű, de Zed társasága sokat segített. Ma este van a vacsora Christianéknél. Egyre idegesebb leszek, ha arra gondolok, hogy az ismerős arcok Hardinra fognak emlékeztetni, és leomlanak a falak, amelyeket sikerült magam köré építeni. Elég egy kis rés, és máris megint védtelen vagyok. Végül eljön az indulás pillanata. Nagy levegőt veszek, és még egyszer megnézem magam a tükörben. A hajamat leengedve hordom, és lágy hullámokat sütök bele. Ez a szokásos frizurám. A sminkem viszont a szokásosnál sötétebb. Felveszem Hardin karkötőjét. Tudom, hogy nem kéne hordanom, de nélküle valahogy meztelennek érzem magam. Annyira a részemmé vált, ahogy Hardin is hozzám tartozik… illetve tartozott. A ruha ma még jobban néz ki, mint tegnap, és örülök, hogy visszahíztam azt a néhány kilót, amit az első öt napban lefogytam, amikor szinte alig ettem. Szeretném, ha minden a régi lenne. Szeretném, ha megint az ajtómban állnál, szól a fülemben a zene, amikor felkapom a retikülömet. Kiveszem a fülhallgatót, és elteszem. Karen és Ken már lent várnak, és mindketten nagyon elegánsak. Karenen egy hosszú kék-fehér mintás ruha van, Ken pedig öltönyben és nyakkendőben feszít. – Gyönyörű vagy ebben a ruhában – dicsérem meg Karent, aki elpirul. – Köszönöm, drágám. Te is – hálálkodik Karen, és rám mosolyog. Annyira kedves. Hiányozni fognak, ha elköltözöm, és már nem találkozunk olyan gyakran. – Arra gondoltam, hogy a héten kicsit dolgozhatnánk az üvegházban – javasolja Karen, miközben az autóhoz megyünk, és a magas sarkú cipőm hangosan kopog a járdán. – Remek lenne – bólogatok, és beszállok a Volvo hátsó ülésére. – Olyan jó lesz ez a mai este. Már nagyon régen nem voltunk ilyen házi összejövetelen. – Karen megfogja Ken kezét, és az ölébe vonja, mielőtt elindulunk. A gyengéd mozdulat láttán nem irigységet érzek, hanem eszembe jut, hogy az emberek kedvesek is lehetnek egymáshoz. – Landon jó későn érkezik meg New Yorkból. Hajnali kettőkor megyek érte a reptérre – közli Karen izgatottan. – Már alig várom, hogy visszajöjjön – jelentem ki, és tényleg így érzek. Nagyon hiányzik a legjobb barátom. Hiányoznak a bölcs szavai, a bátorító mosolya. Christian Vance háza pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Nagyon modern, csupa üveg, és szinte légiesnek tűnik, pedig erős gerendák rögzítik a hegyoldalhoz. Odabent minden részlet és dekoráció tökéletesen harmonizál, és egységes stílust képvisel. Lenyűgöz a ház belseje. Olyan, mint egy múzeum, mintha a berendezési tárgyakat még soha senki sem érintette volna meg, vagy használta volna. Kimberly a bejárati ajtóban üdvözöl minket. – Köszönöm, hogy eljöttetek – lelkendezik, és átölel. – Mi köszönjük a meghívást. – Ken megrázza Christian kezét. – Gratulálok a költözködéshez. Amikor kinézek a hátsó ablakon, eláll a lélegzetem. Most már értem, miért vannak szinte kizárólag

üvegből a falak. A ház egy nagy tóra épült. A végtelen vízfelület látványát a naplemente még lélegzetelállítóbbá teszi, és szinte elvakít a szépsége. A ház egy domb oldalában bújik meg, és a kert enyhén lejt, ezért az embernek az az érzése, hogy az épület a víz tetején lebeg. – Mindenki odabent van. – Kimberly az étkezőbe vezet, ami szintén tökéletes, akárcsak a ház többi része. Én jobban kedvelem a régies lakásokat, de el kell ismernem, hogy Vance otthona egészen különleges. Az étkezőben két hosszú asztal áll, mindegyiken színes virágdíszek, és kis tálakban úszó mécsesek gyönyörködtetik a szemet. A szalvétákat virág formájúra hajtogatták, és ezüst karika fogja őket össze. Minden gyönyörű, elegáns és színes. Úgy néz ki, mint egy lakberendezési magazin címlapja. Kimberly nagyon kitett magáért. Trevor az ablak közelében ül, körülötte néhány ismerős arc az irodából, például Crystal a marketing osztályról, a leendő férjével. Smith két székkel odébb üldögél, és elmerül egy videojátékban. – Gyönyörű vagy – mosolyog rám Trevor, és feláll a helyéről, hogy üdvözölje Kent és Karent. – Köszönöm. Hogy vagy? – érdeklődöm. A nyakkendője ugyanolyan kék, mint a szeme, ami most felragyog. – Remekül! Készen állok a költözésre! – Azt elhiszem! – bólintok elismerően. Bárcsak én is Seattle-be költözhetnék, gondolom magamban. – Szia, Trevor. Örülök, hogy látlak. – Ken kezet ráz Trevorral, én meg lenézek, mert valaki megrántja a ruhámat. – Szia, Smith. Hogy vagy? – kérdezem a kisfiút, aki rám emeli ragyogó zöld szemét. – Megvagyok – vonja meg a vállát, aztán halk hangon hozzáteszi: – Hol van a Hardinod? Nem tudom, mit válaszoljak, és megfájdul a szívem, hogy a „Hardinom”-nak nevezi Hardint. A kőfal már kezd repedezni, pedig tíz perce sem vagyok még itt. – Hát ő… Most nincs itt. – De jönni fog? – Sajnálom, de nem. Nem hiszem. – Kár. – De azt mondta, hogy adjam át az üdvözletét. – Megborzolom a kisfiú haját. Ez hazugság, és aki ismeri Hardint, tudja, hogy nem igaz. Hardin miatt kénytelen vagyok hazudni egy gyereknek. Remek. Smith halványan elmosolyodik, és visszaül a helyére. – Oké. Szeretem a Hardinodat. Én is, de sajnos nem az enyém. Negyedórán belül még húsz ember érkezik, és Christian bekapcsolja a hipermodern zenelejátszóját. Egy gombnyomás, és az egész házat kellemes dallamok árasztják el. Fehér galléros fiatalemberek járkálnak a vendégek között, és étvágygerjesztő falatokkal kínálják őket. Elveszek egy apró kenyeret, amelyen paradicsom meg valami gusztusos krém van. – A seattle-i iroda fantasztikus. Látnotok kéne – újságolja Christian annak a kis csoportnak, ahol én is álldogálok. – Közvetlenül a vízparton van, és kétszer nagyobb az itteni irodánál. El sem hiszem,

hogy végre terjeszkedik a vállalkozásom. Igyekszem érdeklődő arcot vágni, és közben elveszek egy pohár fehér bort a tálcáról, amit a pincér körbehordoz. Tényleg érdekel a téma, csak állandóan elkalandoznak a gondolataim. Az előbb Smith megemlítette Hardint, most meg Seattle-ről beszélgetnek. Kinézek a tóra, és elképzelem, hogy egy új lakásba költözünk együtt. Új város, új lakás, új emberek. Új barátokat szerezhetnénk, és új életet kezdhetnénk, együtt. Hardin megint a Vance Kiadónál dolgozna, és éjjel-nappal dicsekedne, hogy jobban keres nálam. Én meg ragaszkodnék ahhoz, hogy én fizessem a tévét meg az internetet. – Tessa? Trevor hangja riaszt fel az értelmetlen álmodozásból. – Bocsánat… – hebegem, mert észreveszem, hogy már csak ketten álldogálunk egymással szemben, és egy jó ideje beszél hozzám, csak nem figyeltem. – Azt mondtam, hogy a lakásom közel van az új irodához, pont a város közepén… Látnod kéne a kilátást. Imádom Seattle panorámáját. Elmosolyodom, és bólintok. Biztosan nagyon szép. El tudom képzelni.

Nyolcvannyolcadik fejezet Hardin Mi a francot keresek itt? Fel s alá járkálok már egy ideje. Az egész egy elcseszett ötlet volt. Belerúgok egy kőbe a kocsifelhajtón. Mire számítok? Arra, hogy a karjaimba veti magát, és megbocsát minden szemétségért, amit tettem vele? Hirtelen el fogja hinni, hogy nem feküdtem le Carlyval? Felnézek Vance gyönyörű házára. Tessa valószínűleg nincs is itt, és hülyét csinálok magamból, ha hívatlanul beállítok. Egyébként is hülyén nézek ki, úgyhogy el kéne húznom a csíkot. Az ing iszonyúan viszket, pedig csak egy egyszerű fekete ing. Észreveszem az apám kocsiját, és közelebb lépek hozzá. Bekukucskálok az ablakon. Ott van Tessa ocsmány retikülje, amit mindig magával cipel az ilyen alkalmakra. Tehát itt van, bent a házban. Az üres gyomrom megremeg, amikor arra gondolok, hogy láthatom, és a közelében lehetek. Mit mondjak neki? Fogalmam sincs. El kéne mondanom neki, milyen borzalmas napokat éltem át Angliában, és hogy mindennél nagyobb szükségem van rá. Be kéne ismernem, hogy egy fafej vagyok, és elveszítettem az egyetlen jó dolgot az életemben, vagyis őt. Mert ő a mindenem, és mindig is az marad. Bemegyek, és ráveszem, hogy jöjjön el velem, hogy beszélhessünk… A rohadt életbe, de ideges vagyok! Esküszöm, mindjárt elhányom magam. Még jó, hogy nincs semmi a gyomromban. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki. Vajon ő is ramatyul fest? Nem, ő mindig gyönyörű. De neki is ugyanilyen nehéz volt az elmúlt időszak? Az ajtóhoz lépek, de aztán mégis hátat fordítok a háznak. Utálok emberek között lenni, és legalább tizenöt kocsi áll a ház előtt. Mindenki meg fog bámulni, én meg úgy nézek majd ki, mint egy komplett idióta. Mert az is vagyok. Mielőtt tovább agyalhatnék, gyorsan megfordulok, és megnyomom a csengőt. Ezt Tessáért csinálom, kizárólag miatta, emlékeztetem magam, amikor Kim kinyitja az ajtót, és meglepett mosollyal néz rám. – Hardin? Nem tudtam, hogy te is itt leszel – kiált fel csodálkozva. Látom rajta, hogy igyekszik udvarias lenni, de érzem rajta a haragot. Biztosan Tessa miatt. – Igen… Én sem – motyogom hülyén. Kimberly arcán hirtelen szánalmat látok. A szeme csupa szánakozás, miközben végigmér. Tehát pocsékabbul nézek ki, mint gondoltam, állapítom meg magamban. Nem csoda. Most szálltam le a gépről, és azonnal idejöttem. – Nos… Gyere be! Nagyon hideg van idekint. – Kim beenged az ajtón. Egy pillanatra totál ledöbbenek, mert Christian háza olyan, mint egy múzeum. Mintha nem is laknának benne. Tök jó, meg minden, de nem szeretem az ilyen steril, modern stílust. – Most ültünk asztalhoz – közli velem Kim, miközben belépek utána a csupa üveg étkezőbe. És ekkor meglátom őt.

A szívem megáll egy pillanatra, és a mellkasomon olyan szorítást érzek, hogy majdnem megfulladok. Tessa hallgat valakit, aki egy történetet mesél neki, és közben mosolyogva hátrasimítja a haját a homlokából. A lemenő nap megvilágítja a mögötte lévő víztükröt, és ettől úgy tűnik, mintha ragyogna. Földbe gyökerezik a lábam. Hallom a nevetését, és tíz nap óta először tudok rendesen lélegezni. Annyira hiányzott… Fantasztikusan néz ki, mint mindig. A piros ruhája, a ragyogó bőre, a mosolya… Miért nevet és mosolyog? Miért nem sír? Miért nem néz ki pocsékul? Megint felkacag, és most veszem észre, kivel beszélget, ki miatt felejt el engem. Az átkozott Trevor. Annyira gyűlölöm ezt a rohadékot… Legszívesebben odamennék hozzá, és kihajítanám az ablakon. Senki sem tudna megállítani. Miért legyeskedik mindig Tessa körül? Kinyírom ezt a szerencsétlen majmot! Nem. Le kell csillapodnom. Ha most nekiesek Trevornak, Tessa sosem fog szóba állni velem. Néhány pillanatra lehunyom a szemem, és megpróbálok a saját lelkemre beszélni. Ha nyugodt maradok, meg fog hallgatni, és eljön velem. Hazamegyünk, ahol a bocsánatáért könyörgök, ő pedig beismeri, hogy még mindig szeret. Aztán szeretkezünk, és minden rendben lesz. Tovább figyelem. Most ő kezd bele egy történetbe. Egyik kezében egy pohár bort tart, de a másikkal élénken gesztikulál. És mosolyog. A szívverésem felgyorsul, amikor észreveszem a karkötőt a csuklóján. Még mindig viseli. Ez jó jel, nem? A rohadék Trevor persze ezerrel bámulja, és figyelmesen hallgatja. Az arca csupa rajongás és imádat. Esküszöm, mindjárt felrobbanok! Úgy néz rá, mint egy lelkes kölyökkutya… Tessa meg bátorítja. Máris továbblépett? Vele? Nem bírnám elviselni, ha így lenne… De tulajdonképpen nem hibáztathatom. Nem válaszoltam a hívásaira. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy felvegyek egy átkozott telefont. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem érdekel, és én is továbbléptem. Eszembe jut a csendes utca, ahol találkoztam a terhes Natalie-val. Felidézem Elijah rajongó mosolyát, amikor észrevette a menyasszonyát. Trevor ugyanúgy néz Tessára. Trevor az ő Elijah-ja. A második esélye, hogy azt kapja, amit megérdemel. A gondolat úgy letaglóz, mintha egy szikla esett volna a fejemre. El kell mennem. El kell tűnnöm innen, mielőtt észrevesz. Most már értem, miért futottam össze Natalie-val. Azért találkoztam a lánnyal, akit borzalmasan megsértettem, hogy ne kövessem el ugyanezt a hibát Tessával. El kell mennem. El kell tűnnöm innen, mielőtt észrevesz. De mihelyt kész vagyok ezt belátni, Tessa felnéz, és találkozik a pillantásunk. Az arcáról lefagy a mosoly, kiesik a kezéből pohár, és darabokra törik a padlón. Mindenki rábámul, de ő továbbra is csak engem néz. Leveszem róla a szemem, és látom, hogy Trevor máris ott tüsténkedik, hogy segítsen neki. Tessa pislog néhányat, és lenéz a padlóra. – Nagyon sajnálom – mentegetőzik kétségbeesetten, és lehajol, hogy megpróbálja felszedni

a törött szilánkokat. – Ne fáradj, majd én! Hozok egy söprűt, meg papírtörlőt – kiált fel Kimberly, és elsiet. Most már tényleg el kell tűnnöm. Megfordulok, de ekkor majdnem átesem egy kis emberen. Lenézek, és meglátom Smith-t, aki engem bámul. – Azt hittem, nem jössz el – mondja köszönés helyett. Megcsóválom a fejemet, és vállon veregetem. – Ja… Már megyek is el. – Miért? – Mert nem kéne itt lennem – magyarázom neki, és hátranézek a vállam fölött. Trevor elvette Kimberlytől a kis seprűt, és segít Tessának összeszedni és egy zacskóba dobni az üvegszilánkokat. Van valami jelképszerű a jelenetben, ahogy segít neki felvenni a törött darabokat. Átkozott metaforák. – Én sem érzem jól magam – sóhajt fel Smith. Visszanézek rá, és bólintok. – Maradsz? – kérdezi ártatlan reménykedéssel. Ide-oda nézek Tessa meg a kölyök között. Már nem bosszant annyira ez a kis taknyos, mint az elején. Vagy már arra sincs energiám, hogy bosszankodjak. Hirtelen valaki megfogja a vállamat. – Hallgatnod kéne rá – szólal meg Christian, és gyengéden megszorít. – Legalább a vacsorára maradj itt. Kim rengeteget dolgozott ezért az estéért – teszi hozzá barátságos mosollyal. Odanézek, ahol a barátnője egy egyszerű fekete ruhában segíti eltűntetni a kupit, amit én okoztam. Tessa persze mellette toporog, és nem győz bocsánatot kérni. – Rendben – bólintok végül. Ha ezt a vacsorát túlélem, akkor mindent elviselek. Lenyelem a fájdalmat, és végignézem, ahogy Tessa nélkülem tevékenykedik. Egész jól elvolt, amíg meg nem látott, és amikor találkozott a pillantásunk, szomorúság suhant végig a gyönyörű arcán. Én is így fogok viselkedni. Úgy teszek, mintha nem okozna végtelen fájdalmat minden egyes pislogása. Ha azt hiszi, hogy nem érdekel, akkor túl tudja tenni magát rajtam, és végre megtalálja azt az embert, aki jól bánik vele. Kimberly pont akkor fejezi be a takarítást, amikor az egyik pincér megráz egy kis csengőt. – Most, hogy a műsornak vége, ideje megvacsorázni! – nevet fel Kim, és a karjával terelgeti a vendégeit az étkezőasztalokhoz. Követem Christiant az egyik asztalhoz, aztán találomra leülök valahová, és nem figyelem, hol foglal helyet Tessa, meg a „kollégája”. Az ezüst evőeszközzel babrálok, amikor odajön hozzám az apám meg Karen, hogy üdvözöljenek. – Nem számítottam rá, hogy találkozunk, Hardin – csodálkozik az apám. Karen leül mellém. – Mindenki ezt mondja – sóhajtok fel. Nem nézek fel az asztalról, hogy Tessát megkeressem a pillantásommal. – Beszéltél már vele? – kérdezi Karen alig hallhatóan. – Nem – válaszolom. Az asztalterítő mintáját bámulom, és várom, hogy a pincérek hozzák az ételt. Egész csirkéket

pakolnak az asztalra, melléjük pedig nagy tálakban a köretet. Végül nem bírom tovább, és felnézek, hogy megkeressem a tekintetemmel. Először balra pillantok, de aztán észreveszem, hogy pont velem szemben ül… a tetű Trevorral, természetesen. Szórakozottan piszkál egy köteg spárgát a tányérján. Tudom, hogy nem szereti ezt a zöldséget, de túl udvarias ahhoz, hogy ne egyen meg valamit, amit valaki készített neki. Nézem, ahogy lehunyt szemmel a szájához emeli a spárgát, és majdnem elmosolyodok, amikor igyekszik elfojtani az undorát, és gyorsan leöblíti a falatot egy korty vízzel, aztán megtapogatja az ajkát egy szalvétával. Észreveszi, hogy figyelem, mire gyorsan elkapom a pillantásomat. Látom a fájdalmat a kékesszürke szemében. Én okoztam ezt a fájdalmat, és csak akkor fog elmúlni, ha távol tartom magam tőle, és hagyom, hogy továbblépjen. A kimondatlan szavaink ott lebegnek közöttünk a levegőben… Tessa megint a tányérra irányítja a figyelmét. Nem nézek fel többet a pazar vacsora közben, amiből maximum öt falatot eszem. Akkor sem nézek arra, amikor hallom, hogy Trevor Seattle-ről mesél Tessának. Életemben először azt kívánom, bárcsak valaki más lehetnék. Bármit megadnék, hogy Trevor lehessek, aki boldoggá tudja tenni őt, és nem bántja meg soha. Evés közben Tessa röviden válaszolgat Trevor kérdéseire, és tudom, hogy örül, amikor Karen Landonről meg a barátnőjéről kezd el beszélni, aki New Yorkba költözött. Egyszer csak Christian egy villával megveregeti a poharát, és feláll. – Szeretném egy pillanatra igénybe venni a becses figyelmeteket… – Még egyszer rácsap a pohárra, aztán elneveti magát. – Jobb, ha abbahagyom, mielőtt eltöröm – jegyzi meg tréfásan, és Tessára kacsint. Tessa elpirul, én meg a combomra szorítom a kezem, nehogy felpattanjak, és a torkának ugorjak, amiért így zavarba hozta. Tudom, hogy csak viccelt, de akkor is bunkó volt. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Nagyon sokat jelent nekem, hogy mindenki itt van, akit szeretünk. Nagyon büszke vagyok mindnyájatok munkájára, és nélkületek nem jöhetett volna létre ez a terjeszkedés. Ti vagytok a legjobb csapat, jobbat nem is kívánhatnék. Ki tudja… Jövőre talán Los Angelesben vagy New Yorkban is nyitunk új irodákat, úgyhogy megint az őrületbe kergethetlek titeket a sok tervezéssel. – Christian elégedetten bólint a saját tréfáján, majd elvigyorodik. – Ne ugorj annyira előre – szólal meg Kimberly, és játékosan ráver Vance hátsójára. – És főleg neked szeretnék köszönetet mondani, Kimberly. Nem tudom, hol lennék nélküled. – Vance hangja érezhetően megváltozik, és megváltoztatja a hangulatot is a helyiségben. Megfogja Kim kezét, és odaáll elé. – Rose halála után teljes sötétségben éltem. A napok egyhangúan teltek, összemosódtak, és sosem hittem volna, hogy még boldog lehetek. Nem gondoltam volna, hogy képes leszek még szeretni valakit, és beletörődtem, hogy csak kettesben leszünk Smith-szel. Aztán egy szép napon berobbant az irodámba egy cserfes szőkeség, aki tíz percet késett az állásinterjúról, és egy kávéfolt éktelenkedett a fehér blúzán. És teljesen levett a lábamról. Lenyűgözött a vidámságod és az energiád. – Vance Kimberlyhez fordul. – Új életet adtál, amikor már azt hittem, hogy vége az életemnek. Rose-t senki sem pótolhatja, és ezt te is tudtad. Nem is akartál versenyezni vele, tiszteletben tartottad az emlékét, és segítettél visszaszerezni az életemet. Csak azt bánom, hogy nem

előbb találkoztunk, mert kár volt olyan sokáig boldogtalanul élnem nélküled. – Vance felnevet. Gondolom, így akarja enyhíteni a pillanat fennköltségét, de nem sikerül neki. – Szeretlek, Kimberly, mindennél és mindenkinél jobban, és szeretném a hátralévő életemet azzal tölteni, hogy visszafizetem neked, amit tőled kaptam. – Vance térdre ereszkedik Kim előtt. Ez valami hülye tréfa? Hirtelen mindenki házasodni akar, vagy ez az egész egy kozmikus összeesküvés ellenem? – Ezzel a vacsorával nem a költözést akartam megünnepelni, hanem az eljegyzésünket. – Christian a szerelme tárgyára mosolyog. – Mármint csak akkor, ha igent mondasz. Kimberly felkiált, és sírva fakad. Elfordítom a fejemet, de hallom, ahogy zokogva kinyögi a boldog igent. Kénytelen vagyok Tessára nézni, aki a tenyerével törölgeti a könnyeit. Tudom, hogy igyekszik mosolyogni, örülni a barátnője boldogságának, és úgy tesz, mintha örömkönnyeket hullatna. De látom rajta, hogy ez csak színlelés. Azért sír, mert egyszer tőlem szerette volna hallani ezeket a szavakat.

Nyolcvankilencedik fejezet Tessa Fájó szívvel nézem, ahogy Christian átöleli Kimberlyt, és a levegőbe emeli. Örülök a boldogságának, tényleg. Csak nagyon nehéz itt ülni, és nézni, ahogy valaki megkapja azt, amire én is annyira vágytam, de nekem nem adatott meg. A világért sem akarnám elvenni Kim boldogságát, mégis elnehezedik a szívem, amikor Christian megcsókolja Kim arcát, majd egy gyönyörű gyémántgyűrűt húz az ujjára. Felállok a székről, és remélem, hogy senki sem veszi észre a távollétemet. Kimegyek a nappaliba, mielőtt hangosan zokogni kezdek. Tudtam, hogy ez lesz, tudtam, hogy össze fogok törni. Ha nem lenne itt, elviselném a helyzetet, de annyira fájdalmas a jelenléte. Biztosan azért jött ide, hogy kínozzon. Különben miért nem szól hozzám egy szót sem? Az egésznek nincs semmi értelme. Az elmúlt tíz napban elkerült, aztán felbukkan ezen a vacsorán, pedig tudja, hogy én is itt leszek. Nem kellett volna eljönnöm. Vagy jöhettem volna a saját kocsimmal, és most elmehetnék. Zed csak… Zed. Zed nyolckor jön értem. Az elegáns ingaórára nézek, és látom, hogy már fél nyolc van. Hardin meg fogja ölni, ha meglátja. Vagy nem, mert már nem érdekli. Megkeresem a mosdót, és bezárom magam mögött az ajtót. Időbe telik, mire rájövök, hogy egy érintőpanellel kell felkapcsolni a villanyt. Ez a ház túl modern nekem. Iszonyúan megalázó volt, amikor elejtettem a borospoharat. Hardin olyan közönyösnek tűnik, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy itt vagyok, és nem fogja fel, milyen kínos nekem a jelenléte. Neki is nehéz volt? Ő is napokig sírt, és nem tudott kikelni az ágyból? Ezt sosem fogom megtudni, de nem tűnik nagyon összetörtnek. Lélegezz, Tessa! Lélegezned kell. Ne törődj a láthatatlan késsel, ami átszúrja a szívedet! Megtörlöm a szememet, és belenézek a tükörbe. Hála az égnek, a sminkem nem kenődött el, és a hajam is tökéletesen áll. Az arcom kicsit kipirult, de ettől még jobban nézek ki. Életteltelibbnek. Amikor kinyitom az ajtót, Trevor a falnak támaszkodva vár, és aggódó pillantást vet rám. – Jól vagy? Nagyon gyorsan kirohantál. – Odalép hozzám. – Igen… Csak egy kis levegőre volt szükségem – hazudom. Ostoba hazugság, mert az ember nem a mosdóba siet, ha friss levegőre vágyik. Szerencsére Trevor igazi úriember, és nem mutatja ki a kételkedését. Bezzeg Hardin nem habozna kijelenteni, milyen nevetséges vagyok. – Rendben. Most szolgálják fel a desszertet, ha még éhes vagy – közli velem, miközben elindulunk a folyosón. – Nem vagyok éhes, de azért megkóstolom – válaszolom. Gyakorlom a rendszeres lélegzést, és örülök, hogy ez megnyugtat egy kicsit. Még mindig azon töprengek, mit tegyek a közelgő Zed–Hardin találkozó elkerülése érdekében, amikor meghallom Smith hangját az egyik szobában, amely mellett elhaladunk. – Honnan tudod? – kérdezi a kisfiú a szokásos kételkedő modorában.

– Mert én mindent tudok – válaszolja Hardin. Hardin? Hardin Smith-szel társalog? Megállok, és intek Trevornak. – Trevor, menj nyugodtan tovább. Én… beszélni szeretnék Smith-szel. Trevor kérdőn néz rám. – Biztos, hogy… Megvárhatlak – ajánlkozik. – Nem, menj csak. – Udvariasan elküldöm, mire bólint, és elsétál. Én pedig folytathatom az udvariatlan hallgatózást. Smith mond valamit, amit nem értek. – De igen – válaszolja Hardin. – Mindent tudok. – A hangja teljesen nyugodt. Az ajtó mellett állva nekitámaszkodom a falnak, és fülelek. – Meg fog halni? – kérdezi Smith. – Dehogy. Miért hiszed azt, hogy mindenki meg fog halni? – Nem tudom – vallja be a kisfiú. – Tévedsz, haver. Nem mindenki hal meg. – Akkor ki? – Nem mindenki. – De ki, Hardin? – erősködik a kisfiú. – Az emberek, a rossz emberek, azt hiszem. Meg az öregek. És a betegek… Meg néha a szomorú emberek. – Mint a csinos barátnőd? A szívem a torkomban dobog. – Nem! Ő nem. Ő nem szomorú – jelenti ki Hardin. A számra teszem a kezemet. – De igen. – Nem. Ő boldog, és nem fog meghalni. És Kimberly sem. – Honnan tudod? – Már mondtam, hogy mindent tudok. – Hardin hangja megváltozott, amióta a nevem szóba került. Hallom Smith kételkedő nevetését. – Nem igaz. – Most már minden oké? Vagy akarsz még egy kicsit bőgni? – kérdezi Hardin. – Ne csúfolj! – Bocs. Akkor befejezted a sírást? – Igen. – Jó. – Jó. – Ne utánozz. Az udvariatlan. – Te is udvariatlan vagy. – Te is. Biztos, hogy csak ötéves vagy? – kérdezi Hardin. Én is mindig ezt akartam kérdezni a gyerektől. Smith nagyon érett a korához képest, de gondolom, azért, mert nagy megrázkódtatást kellett elviselnie.

– Biztos. Akarsz játszani? – javasolja Smith. – Nem. Nem akarok. – Miért? – Miért kérdezel annyit? Emlékeztetsz… – Tessa? – Kimberly hangja megijeszt, és majdnem felkiáltok. A vállamra teszi a kezét. – Elnézést. Nem láttad Smith-t? Kiszaladt az étkezőből, és képzeld, pont Hardin eredt a nyomába. – Kimen látszik, hogy meglepte ez a fordulat, ugyanakkor meg is hatotta. – Nem… – Elsietek a folyosón, nehogy Hardin rajtakapjon. Tudom, hogy hallotta, amikor Kimberly a nevemet kiáltotta. Amikor visszaérek az étkezőbe, odamegyek Christianhez, aki egy kisebb csoporttal álldogál. Még egyszer megköszönöm a meghívást, és gratulálok az eljegyzésükhöz. Kimberly nem sokkal később csatlakozik hozzánk. Elbúcsúzom tőle is, aztán Kentől meg Karentől is. Megnézem az időt a mobilomon. Tíz perc múlva nyolc. Hardin el van foglalva Smith-szel, és úgy tűnik, nem áll szándékában beszélni velem. Nem is baj. Nincs is rá szükségem. Semmi értelme, hogy mentegetőzzön, és azt mondja, hogy ő is boldogtalan nélkülem. Nem kell, hogy megöleljen, és azt mondja, hogy majd megoldjuk, és rendbe hozunk mindent, amit elrontott. Nincs erre szükségem. Különben sem tenné ezt, úgyhogy hiába is akarnám. Kevésbé fáj, ha nem akarom. Mire a kocsifelhajtó végére érek, majd megfagyok. Kabátot kellett volna vennem. Január vége van, és elkezdett esni a hó. Nem tudom, hogy képzeltem ezt. Remélem, Zed hamar ideér. A hideg szél belekap a hajamba. Vacogni kezdek. Átkarolom magam, hátha akkor nem fázom annyira. – Tess? – Felnézek, és egy pillanatig azt hiszem, hogy csak képzelődöm, amikor meglátom a feketébe öltözött fiút, aki közeledik a hóban. – Mit csinálsz? – kérdezi Hardin, és még közelebb jön. – Elmegyek. – Aha… – Megvakarja a tarkóját. Ismerem ezt a mozdulatot. – Hogy vagy? – kérdezi, mire leesik az állam. – Hogy vagyok? – Megfordulok, és rámeredek. Igyekszem megőrizni a nyugalmamat, amikor meglátom a közömbös pillantását. – Igen… Mármint hogy… Tudod… Minden oké? Az igazat mondjam, vagy hazudjak? – Hogy vagy te? – kérdezek vissza vacogva. – Én kérdeztem először? – válaszolja. Nem így képzeltem el az első találkozásunkat. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre. Azt hittem, rám fog támadni, és hosszasan veszekszünk, kiabálunk, a szokásunkhoz híven. Most viszont itt állunk egy havas kocsifelhajtón, és kölcsönösen egymás hogyléte felől érdeklődünk. A fákon lámpások lógnak, és megvilágítják Hardint. Úgy néz ki, mint egy angyal, de ez csak egy illúzió. – Jól vagyok – hazudom. Lassan végigmér, mire összeugrik a gyomrom, és felgyorsul a szívverésem.

– Látom. – A hangját elviszi a szél. – És te hogy vagy? Szeretném hallani, hogy borzalmasan. De már tudom, hogy nem fogom. – Úgyszintén. Jól. – Miért nem hívtál fel? – kérdezem. Talán ez feltámaszt benne valami érzelmet. – Mert… – Rám néz, aztán a kezére pillant, majd beletúr a havas hajába. – Elfoglalt voltam. – A válasza ledönti a falat, amit magam köré építettem, de már amúgy is repedezett. A harag kezd felszínre törni, és érzem, hogy bármelyik pillanatban átveheti a szívszaggató fájdalom helyét. – „Elfoglalt” voltál? – Igen, dolgom volt. – Nahát! – Nahát? – értetlenkedik. – Tehát elfoglalt voltál? Tudod, min mentem át az elmúlt tizenegy napban? Maga volt a pokol! Azt hittem, nem bírom elviselni a fájdalmat, és néha nem is bántam volna, ha meghalok. Egyre csak vártam… Vártam, mint egy kötöznivaló bolond! – kiáltom magamból kikelve. – Te sem tudod, én min mentem át! Mindig azt hiszed, hogy mindent tudsz… De fogalmad sincs semmiről! – vág vissza indulatosan. A kocsifelhajtó legvégéhez megyek. Nagyon ki lesz akadva, ha meglátja, ki jön értem. Hol a pokolban van Zed? Öt perccel múlt nyolc. – Akkor árulj el valamit! Mi volt fontosabb, mint hogy értem harcolj, Hardin? – Letörlöm a könnyeimet. Jaj, csak ne kezdjek el most sírni! Elegem van már abból, hogy állandóan elsírom magam.

Kilencvenedik fejezet Hardin Amikor Tessa sírni kezd, sokkal nehezebb lesz megőrizni a színlelt közönyt. Nem tudom, mi történne, ha bevallanám neki, hogy én is megjártam a poklot, és úgy éreztem, nem bírok több fájdalmat elviselni. Azt hiszem, a karomba vetné magát, és azt mondaná, hogy minden rendben van. Tuti, hogy kihallgatta a beszélgetésemet Smith-szel. És tényleg szomorú, igaza volt a kölyöknek. De tudom, mi lenne a sztori vége. Ha megbocsát, előbb-utóbb megint csinálok valami baromságot, amivel megsértem. Mindig így volt, és fogalmam sincs, hogyan tudnék véget vetni a saját hülyeségemnek. Az egyetlen megoldás, ha megadom neki az esélyt, hogy egy olyan emberrel legyen, akit megérdemel. Tudom, hogy a lelke mélyén ő is erre vágyik. Egy olyan srácra, akinek nincsenek tetkói meg piercingjei. Akit nem kísért egy elszúrt gyerekkor, és nincsenek indulatkezelési problémái. Most azt hiszi, hogy szeret, de egy napon, amikor valami még nagyobb kreténséget csinálok, meg fogja bánni, hogy valaha szóba állt velem. Minél tovább nézem, ahogy a kocsifelhajtó végén sírdogál, annál inkább belátom, hogy nem vagyok jó neki. Én vagyok Tom, és ő Daisy. A kedves Daisy, akit Tom megrontott, és utána már sosem volt a régi. Ha most térden csúszva könyörgök a megbocsátásáért, ezen a havas kocsifelhajtón, akkor örökre a borzalmas Daisy marad. Eltűnik minden ártatlansága, és a végén gyűlölni fogja saját magát, és engem is. Ha Tom elhagyta volna Daisyt, amikor az először elbizonytalanodott, akkor azzal a férfival élhette volna le az életét, akinek a sors szánta, és aki úgy bánt volna vele, ahogy megérdemli. – Igazából nincs közöd hozzá – válaszolom, és nézem, ahogy a szavaim ostorcsapásként vágnak végig rajta. Bent kéne lennie a házban Trevorral, vagy otthon Noah-val. Nem velem. Én nem vagyok Mr. Darcy, pedig ezt érdemelné. Nem tudok megváltozni miatta. Majd megtanulok nélküle élni, ahogy neki is nélkülem kell élnie. – Hogy mondhatod ezt? Azok után, amin átmentünk, egyszerűen félredobsz, és még arra sem veszed a fáradságot, hogy magyarázatot adj? – zokogja. A sötét utca végében megjelenik egy autó fényszórója, és a fény felnagyítja Tessa árnyékát. Legszívesebben felkiáltanék: Ezt érted teszem! De hallgatok, és csak megvonom a vállamat. Tessa kinyitja a száját, aztán becsukja. A terepjáró megáll előttünk. Ez a terepjáró… – Mit keres itt? – kiáltok fel. – Értem jött – közli velem Tessa. Ez a magától értetődő természetesség majdnem letaglóz. – Miért… Miért ő… Mi a fene! – Idegesen járkálni kezdek. Megpróbáltam ellökni magamtól, hagyni, hogy továbblépjen, és keressen egy hozzá illő pasit. De nem a rohadék Zedet! – Te… Találkozgatsz ezzel a trágyadombbal? – förmedek rá. Tudom, hogy nagyon indulatos vagyok, de nem érdekel. Ellépek Tessa mellett, és odamegyek a terepjáróhoz. – Szállj ki az átkozott járgányodból! – ordítom el magam jó hangosan. Legnagyobb meglepetésemre Zed kiszáll, és járva hagyja a motort. Istenem, mekkora barom. – Jól vagy? – Még van képe ezt kérdezni Tessától!

Zed arcához tolom az arcomat. – Tudtam! Tudtam, hogy vártad a megfelelő pillanatot, amikor lecsaphatsz rá. Azt hitted, nem jövök rá? Zed Tessára néz, Tessa pedig Zedre. Te szentséges jóisten, ez tényleg megtörténik. – Hagyd békén, Hardin – szól rám Tessa. Erre elszáll az agyam. Egyik kezemmel megragadom Zed gallérját, a másikkal állon vágom. Tessa felsikolt, de a szél meg a haragom elnyomja a hangját. Zed hátratántorodik, és az állára szorítja a kezét. De aztán gyorsan megint elém áll. Meg akar halni, semmi kétség. – Azt hitted, nem tudom meg? Megmondtam világosan, hogy tartsd magad távol tőle, te rohadék! – Megint meg akarom agyalni, de most elhárítja az ütésemet, és én kapok tőle egy jobbhorgot az államba. Már hetek óta nem verekedtem, és nagyon hiányzott az érzés, ahogy a harag és az adrenalin szétárad a testemben, mint a drog. A bordáit ütöm meg, mire a földre kerül, én meg azonnal rajta termek, és az öklöm többször lecsap az arcára. El kell ismernem, néha neki is sikerül megütnie. De nem tud legyőzni. – Én itt voltam… Te meg nem. – Na, ettől még jobban bepipulok. – Hagyd abba! Hardin, állítsd le magad! – Tessa megragadja a karomat, én meg ösztönösen hátralököm. Érzem, hogy elesik. Azonnal kijózanodom, és feléje fordulok. Négykézláb menekül előlem, és közben maga elé tartja a karját, mintha védekezni akarna. Mi a francot csináltam? – Ne merj a közelébe menni! – dörren rám Zed hangja mögöttem. Egy szempillantás alatt Tessa mellett terem. Tessa felnéz rá, és úgy tesz, mintha ott sem lennék. – Tess… Nem akartam ezt csinálni. Nem tudtam, hogy te vagy az, esküszöm! Tudod, hogy nem látok, ha elfut a méreg… Annyira sajnálom. Én… Tessa átnéz rajtam. – Mehetünk? – kérdezi nyugodt hangon. Megdobban a szívem… Ám ekkor rájövök, hogy Zedhez beszél, nem hozzám. Hogy az ördögbe történt ez? – Persze. – Zed Tessa vállára teríti a dzsekijét, kinyitja neki a terepjáró ajtaját, és besegíti. – Tessa… – kiáltok utána még egyszer, de nem néz rám. A kezébe temeti az arcát, és a testét rázza a zokogás. Fenyegetően Zedre emelem a mutatóujjamat. – Még nincs vége! Zed bólint, megkerüli a járművet, és rám néz. – Szerintem viszont igen. – Gúnyos mosollyal beszáll a terepjáróba.

Kilencvenegyedik fejezet Tessa – Nagyon sajnálom, hogy így fellökött – csóválja meg a fejét Zed, miközben a meleg vizes ronggyal törölgetem a sebes arcát. A bőre felhasadt, és nem áll el a vérzés. – Nem a te hibád. Én sajnálom, hogy miattam mindig ilyesmibe keveredsz. – Felsóhajtok, és a mosogatóba mártom a rongyot. Miután lemondtunk a moziról, felajánlotta, hogy elvisz Landonhöz, de nem akartam odamenni. Még csak az hiányzik, hogy Hardin betoppanjon, és jelenetet rendezzen. Lehet, hogy már ott is van, és éppen Kenék házában tör-zúz. Remélem, nem. – Nem kell mentegetőznöd. Tudom, milyen Hardin. Csak annak örülök, hogy téged nem bántott. Mármint ennél jobban. – Zed felsóhajt. – Leszorítom egy kicsit. Lehet, hogy fájni fog – figyelmeztetem. Lehunyja a szemét, amikor a bőrére szorítom a rongyot. A seb mély… Lehet, hogy meg fog látszani a helye. Remélem, nem. Zed arca olyan tökéletes, és nem lenne jó, ha egy heg elcsúfítaná. Azt meg végképp nem akarnám, hogy miattam szerezzen egy sebhelyet. – Kész – jelentem ki, mire elmosolyodik, pedig a szája is fel van dagadva. Miért van az, hogy mindig sebeket kell tisztítanom? – Köszönöm. – Megint elmosolyodik, én meg kiöblítem a véres törülközőt. – Majd küldöm a számlát – tréfálkozom. – Biztosan nincs semmi bajod? Elég csúnyán elestél. – Kicsit fáj, de semmi komoly. – A mai este a lehető legrosszabb fordulatot vette, amikor Hardin kijött utánam. Sejtettem, hogy nem omlik össze, ha meglátja, hogy ott hagyom, de ennél több érzelemre számítottam. Azt mondta, azért nem hívott fel, mert dolga volt. Tudtam, hogy nem szeret annyira, mint én őt, de meglepett, hogy ennyire nem voltam fontos neki. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna, mintha csak barátok lennénk, akik könnyedén csevegnek. De amikor meglátta Zedet, elveszítette a nyugalmát. Érdekes, hogy Trevor most nem akasztotta ki, pedig azt hittem, hogy nagy botrányt fog csapni. Ez furcsa. Hardin összetörte a szívemet, de tudom, hogy nem bántana szándékosan, mármint fizikailag. De ez már a második alkalom, hogy ilyesmi történik. Először találtam mentséget a viselkedésére. Én erősködtem, hogy jöjjön el az apjához karácsonykor, és ezt nem tudta kezelni. De a mai incidens kizárólag az ő hibája volt. Nem is kellett volna ott lennie, amikor vártam Zedet. – Éhes vagy? – kérdezi Zed, amikor a kis fürdőszobából átmegyünk a nappaliba. – Nem, már ettem a partin – válaszolom, és a hangom még mindig rekedt a sok sírástól. Egész úton bőgtem idefelé menet. – Rendben. Mondjuk, nincs itthon sok étel, de rendelek neked valamit, ha akarod. Csak szólj, ha meggondoltad magad! – Köszönöm. – Zed mindig hihetetlenül kedves hozzám. – A lakótársam nemsokára megérkezik, de nem fog zavarni minket. Valószínűleg elalszik, mihelyt megjön.

– Nagyon sajnálom, hogy mindig ez történik, Zed… – Ne mentegetőzz! Örülök, hogy ott voltam melletted. Hardin elég dühösnek tűnt, amikor odaértem. – Mert már akkor veszekedtünk. – Megcsóválom a fejemet, és leülök a heverőre. Közben felszisszenek a fájdalomtól. – Nagy meglepetés. Végre begyógyultak a sebeim az autóbaleset után, és most megint sajog a testem, Hardin miatt. A ruhám tiszta kosz lett, és a cipőm oldala lehorzsolódott. Hardin tényleg mindent tönkretesz, amihez hozzáér. – Kell valami ruha, amiben aludhatsz? – kérdezi Zed, és odaadja a plédet, amivel néhány napja takaróztam. Kicsit zavar, hogy kölcsönvegyem Zed ruháját. Ezt eddig csak Hardinnal csináltam, és soha senki más ruhájában nem aludtam még. – Azt hiszem, Mollynak van itt néhány holmija… A lakótársam szobájában. Tudom, hogy ez kínos lehet… – Zed félénken elmosolyodik. – De még mindig jobb, mint ebben a ruhában aludni. Molly sokkal vékonyabb nálam, és majdnem felnevetek Zed javaslatán. – Nem férnék bele a ruháiba, de köszönöm, hogy megszavaztad nekem a méretét. Zed zavarba jön a válaszomtól. Olyan édes a tájékozatlansága a női ruhák terén. – Akkor hozok valamit, amit felvehetsz – jelenti ki végül, és gyorsan bólintok, mielőtt túl sokat agyalok rajta. Annak a ruháját veszem fel, akinek akarom. Nem vagyok Hardin tulajdona… Nem is törte magát, hogy megmagyarázza, miért szívódott fel olyan hosszú időre. Zed eltűnik a hálószobájában, és néhány perc múlva egy halom ruhával tér vissza. – Összeszedtem néhány holmit, de nem tudom, mit szeretsz. – A hangja elárulja, hogy szeretné, ha olyan szinten lenne a kapcsolatunk, ahol ismerjük egymás ízlését. Ahogy Hardinnal ismerjük. Illetve ismertük. Vagy ki tudja, hogy van most. Elveszek tőle egy kék pólót, meg egy kockás pizsamaalsót. – Nem vagyok válogatós. – Hálásan rámosolygok, aztán bemegyek a fürdőszobába átöltözni. Rémülten látom, hogy a pizsamaalsónak hitt cucc valójában egy kockás bokszeralsó. Zed alsója. Jézusom! Lehúzom a ruha cipzárját, és belebújok a nagy pólóba. Aztán majd eldöntöm, mi legyen az alsóval. A póló kisebb, mint Hardin pólói. Csak a combom felső részét takarja el, és nincs Hardin-illata. Hát persze hogy nincs. Mert nem Hardiné. Mosópor és enyhe cigaretta, állapítom meg, amikor megszagolom. Nem rossz, de nem olyan, mint annak a fiúnak az ismerős illata, aki annyira hiányzik. Felhúzom a bokszeralsót, és végignézek magamon. Nem rövid, és elég bő. Nem olyan bő, mint Hardiné, de azért nem is szűk. Gyorsan a heverőhöz megyek, és magamra húzom a takarót. Nagyon kínosan érzem magam Zed alsójában, de még kínosabb lenne felhajtást csinálni belőle, azok után, amit ma este el kellett viselnie miattam. Az arcán viseli Hardin haragjának a nyomát, és a véres sebek megint csak arra emlékeztetnek, hogy Hardinnal nem működne a kapcsolatunk. Hardin csak saját magával törődik, és amikor Zedet meglátta, a sértett büszkesége miatt kezdett el tombolni. Nem kellek neki, de nem akarja, hogy mással legyek. Az összehajtogatott ruhámat a fürdőszoba padlóján hagyom, mert már úgyis koszos és tönkre van

menve. Megpróbálom elvinni a tisztítóba, de nem hiszem, hogy meg lehet menteni. Szerettem ezt a ruhát, és nem volt olcsó. Pedig most minden fillérre szükségem lesz, mivel saját lakást kell keresnem. Igyekszem a lehető leggyorsabban a takaró alá kerülni, de amikor bemegyek a nappaliba, Zed a tévé mellett áll. A szeme tágra nyílik, miközben végignéz rajtam. – Én csak… kerestem valami… Egy filmet, amit… nézni… Mármint egy filmet neked – dadogja, míg én leülök a heverőre, és magamra húzom a takarót. A zavart beszéde és a pillantása miatt most fiatalabbnak és védtelenebbnek tűnik, mint általában. Idegesen felnevet. – Bocs, csak azt akartam mondani, hogy bekapcsoltam a tévét, hátha nézni akarod. – Köszönöm. – Elmosolyodom, ő pedig leül a heverő másik végébe. A térdére könyököl, és maga elé bámul. – Megértem, ha ezek után nincs kedved velem lenni – töröm meg a csendet egy idő után. Zed felém fordul. – Tessék? Erre ne is gondolj! – Zed a szemembe nézve folytatja: – Ne aggódj miattam! Tudom kezelni a dolgot. Néhány verés nem fog elrettenteni tőled. Csak akkor kopok le, ha megkérsz rá. Ha nem akarod, akkor nem zavarok. De addig veled vagyok. – Nem akarom… Mármint nem akarom, hogy „lekopj”… Csak még nem tudom, mit tegyek Hardinnal. Nem szeretném, ha megint bántana téged – magyarázom. – Elég verekedős fickó, úgyhogy tudom, mire számíthatok. De ne aggódj miattam! Nagyon remélem, hogy ma este te is láttad, milyen igazából, és távol tartod magadtól. Szomorú leszek, ha erre gondolok. – Igen, ezt fogom tenni. Úgysem törődik velem, úgyhogy teljesen mindegy. – Túl jó vagy neki, mindig is az voltál – erősködik. Közelebb kúszom hozzá a heverőn, Zed pedig felemeli a takarót, hogy ő is aláférjen, és bekapcsolja a tévét. Szeretem, hogy ilyen könnyű vele együtt lenni. Nem mond olyasmit, amivel nincs más célja, csak az, hogy felidegesítsen. És nem sérti meg szándékosan az érzéseimet. – Fáradt vagy? – kérdezem néhány perc múlva. – Nem. És te? – Egy kicsit. – Akkor aludj. Bemehetek a szobámba. – Nem. Sőt… Nem maradnál itt, amíg elalszom? – kérlelem. Rám néz. A szemében megkönnyebbülést és örömöt látok. – Persze. Nagyon szívesen.

Kilencvenkettedik fejezet Hardin Ököllel a kocsim csomagtartójára vágok, és felüvöltök, hogy kiengedjem a haragomat, vagy legalább egy részét. Hogy történt ez? Hogyan löktem a földre Tessát? Zed tudta, mi fog történni, ha kiszáll a nyavalyás terepjárójából, és a végén tényleg elláttam a baját. Ismerem Tessát… Megsajnálja, és magát hibáztatja, amiért Zed pofája ki lett dekorálva. Aztán meg azt hiszi, hogy ezért hálával tartozik neki. – A rohadt életbe! – üvöltöm még hangosabban. – Mit kiabálsz? – Christian bukkan fel a havas kocsifelhajtón. Ránézek, és elhúzom a számat. – Semmit. – Az egyetlen nő, akit valaha szeretni fogok éppen most ment el azzal a csávóval, akit a világon a legjobban gyűlölök. Vajon miért kiabálok? Vance elgondolkodva néz rám. – Hallottam. – Iszik egy kortyot az italából. – Most nincs kedvem lelkizni – csattanok fel ingerülten. – Micsoda szerencsés egybeesés… Nekem sincs. Csak szerettem volna megtudni, ki az az őrült, aki a házam előtt óbégat – magyarázza mosolyogva. Erre majdnem elnevetem magam. – Kopj le! – Ezek szerint nem fogadta el a bocsánatkérésedet? – Ki mondta, hogy bocsánatot kértem tőle? És miből gondolod, hogy okom lett volna rá? – Mert te vagy Hardin… Ráadásul férfi vagy… – Christian megemeli a poharát, és lehajtja a maradékot. – Mindig nekünk kell először bocsánatot kérni. Ez így van. Felsóhajtok. – Igen… Tessa nem akarja, hogy bocsánatot kérjek. – Minden nő akarja. Még mindig nem tudom kiverni a fejemből, hogy Zedhez fordult vigasztalásért. – Nem… Ő nem kíváncsi az én mentegetőzésemre… – Értem. – Christian bólint. – Visszajössz? – Nem… Nem tudom. – Kirázom a havat a hajamból, aztán hátrasimítom a homlokomból. – Ken… az apád meg Karen már indulásra készen állnak. – És ez engem rohadtul nem érdekel – válaszolom, mire felnevet. – A beszédstílusod mindig lenyűgöz. Rámosolygok. – Mi van? Te ugyanúgy káromkodsz, mint én. – Pontosan. – Vance átkarolja a vállamat, én meg hagyom, hogy bevezessen a házba.

Kilencvenharmadik fejezet Tessa Nem tudok aludni. Félóránként felriadok, és megnézem a mobilomat, hátha Hardin megpróbált elérni. Persze nem. Még egyszer ellenőrzöm az ébresztőmet. Holnap óráim lesznek, úgyhogy Zednek korán el kell vinnie Landonékhoz, hogy legyen időm elkészülni, és beérjek a suliba. Megpróbálom megint lehunyni a szememet, de az agyam pörögni kezd, és felidézem az álombéli Hardint, aki könyörög, hogy menjek haza. A hangja most is a szívembe markol, pedig tudom, hogy csak álom. Egy darabig még forgolódom és hánykolódom a kis heverőn, aztán elhatározom, hogy azt teszem, amit már este tennem kellett volna. Kinyitom Zed hálószobaajtaját. Halkan hortyog, félmeztelenül fekszik a hasán, a karját a feje alá téve. Állok az ágy mellett, és vívódom magamban, amikor hirtelen felriad. – Tessa? – kérdezi. Felül az ágyban, és ijedt arccal néz rám. – Jól vagy? – Igen… Ne haragudj, hogy felébresztettelek… Csak azt akartam kérdezni, hogy itt aludhatoke? – kérdezem félénken. Zed egy pillanatig némán néz rám, majd bólint. – Persze. – Kicsit odébb húzódik, hogy legyen elég helyem lefeküdni. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy az ágyán nincs lepedő. Egyetemista fiú, és nem mindenki olyan pedáns, mint én. Odacsúsztat nekem egy párnát, és mellé telepszem. Alig húsz centi van közöttünk. – Akarsz beszélgetni valamiről? – kérdezi. Akarok? – Nem, most nem. Olyan zűrzavar van a fejemben, hogy én sem értem. – Tehetek valamit? – A hangja lágy a sötétben. – Közelebb húzódnál? – kérdezem. Nem kell kétszer mondanom. Ideges vagyok, amikor felé fordulok. Felemeli a kezét, és megcirógatja az arcomat. Az érintése meleg és gyengéd. – Örülök, hogy velem vagy, és nem vele – súgja. – Én is – válaszolom. Tényleg? Fogalmam sincs.

Kilencvennegyedik fejezet Hardin Landon természete sokkal kellemetlenebb lett, mióta megpróbált megverni. Dührohamot kapott, amikor meglátott a reptéren, és megtudta, hogy én mentem érte az anyja helyett. Karen belement, hogy én hozzam el a fiát, mert nem akart vezetni Vance bulija után. Vagy talán megsajnált? Mindegy. Örülök neki, hogy így döntött. Landon azonban iszonyúan dühös lett. Azt hajtogatta, hogy én vagyok a legnagyobb barom az egész világon, és először nem volt hajlandó beszállni a kocsimba. Legalább húsz percbe telt, mire meggyőztem a drága mostohatesómat, hogy jobb, ha velem jön, minthogy harminc mérföldet kelljen gyalogolnia az éjszakában. Néhány mérföldnyi kuss után megpróbálom folytatni a terminálban elkezdett beszélgetésünket. – Most itt vagyok, Landon, és szeretném, ha megmondanád, mit tegyek. Úgy érzem, kétfelé szakadok, és nem tudok dönteni, merre menjek. – Mi a két választás? – kérdezi Landon. – Elhúzom a csíkot, visszamegyek Angliába, és hagyom, hogy Tessa azt az életet élje, amit megérdemel. Vagy átmegyek Zedhez, és megölöm. – És mi köze Tessának a második megoldáshoz? Ránézek, és megrántom a vállamat. – Miután Zedet megöltem, rávenném, hogy jöjjön velem. – Ez itt a probléma. Szerinted mindig azt kell tennie, amit te akarsz. Nézd meg, mire jutottál ezzel a hozzáállással. – Nem úgy értettem. Csak… – Tudom, hogy igaza van, ezért be sem fejezem a mondatot. – De most Zeddel van… Hogy a francba történhetett ez meg? Egyszerűen nem fér a fejembe! – Felnyögök, és megdörzsölöm a halántékomat. – Nem lenne jobb, ha én vezetnék? Landon iszonyúan bosszantó. – Hardin… Péntek este nála aludt, és szombaton vele volt majdnem egész nap. Egy pillanatra elsötétül előttem a világ. – Micsoda? Tehát… Akkor most… Járnak? Landon mintákat rajzol az ablakra. – Nem tudom, hogy járnak-e… de azt tudom, hogy amikor szombaton beszéltem vele, azt mondta, hogy akkor nevetett először, amióta elhagytad. – Nem is ismeri azt a barmot! – fortyanok fel. Nem hiszem el, hogy ez történik! – Nem akarok szemétkedni, de vicces, hogy te egy olyan emberrel akarod látni, aki hozzá hasonlít, ő meg egy olyannal találkozgat, aki inkább rád emlékeztet – jegyzi meg Landon. – Zed egyáltalán nem olyan, mint én! – jelentem ki, aztán már csak az utat nézem, és megpróbálok a vezetésre koncentrálni. Még csak az kéne, hogy Landon előtt elbőgjem magam. Meg sem szólalok, amíg apám háza elé nem érünk. – Sírt egyáltalán? – kérdezem végül, amikor beállok a kocsifelhajtóra.

Landon megdöbbenve néz rám. – Igen, egy hétig szinte egyfolytában zokogott – árulja el végül, aztán megcsóválja a fejét. – Fogalmad sincs, mit tettél vele, és nem is érdekelt. Most is csak magadra gondolsz. – Hogy mondhatsz ilyet, amikor ezt az egészet miatta csináltam! Távol tartottam magam, hogy továbbléphessen. Nem érdemlem meg. Te magad mondtad ezt, nem emlékszel? – De igen, és még mindig így gondolom. De szerintem neki kéne eldöntenie, hogy mit akar – teszi hozzá méltatlankodó arccal, és kiszáll a kocsimból. Jace szív egyet a jointból, aztán elgondolkodva nézi, miközben kiereszti a füstöt. – Mostanában nem csinálok semmit, csak lézengek. Tristan már ritkán jön át. Állandóan Steph szoknyáján ücsörög. Bólintok. Iszom egy korty sört, és körülnézek a lepusztult kéróban. Nem is tudom, miért jöttem ide, de nem volt máshová mennem. Az tuti, hogy nem megyek vissza a lakásunkba ma éjjel. El sem tudom hinni, hogy Tessa Zeddel van… Hogy a fészkes fenébe lehetséges ez? Landon nem volt hajlandó felhívni Tessát, és átcsalni az apám házába, pedig mindent elkövettem, hogy rávegyem. Rohadt egy alak. De be kell ismernem, hogy tisztelem a lojalitását. Persze nem akkor, amikor akadályoz a célom elérésében. Landon szerint Tessára kell bíznom a döntést, hogy velem akar lenni vagy nem. De én tudom, mit választana. Legalábbis azt hittem, hogy tudom. Nagyon kiakasztott, amikor Zed jött érte, és megtudtam, hogy az egész hétvégét vele töltötte. – Mi a hézag? – kérdezi Jace, és az arcomba fújja a füstöt. – Semmi. – Eléggé meglepett, hogy felbukkantál, azok után, ami legutóbb történt – jegyzi meg vigyorogva. – Tudod, miért vagyok itt. – Tényleg? – kérdezi színlelt csodálkozással. – Tessa és Zed. Tudom, hogy tudsz róla. – Tessa? Tessa Young és Zed Evans? – Megint vigyorogni kezd. – Mesélj! Le kell törölnöm ezt az átkozott vigyort az arcáról. Miután hallgatok, megvonja a vállát. – Gőzöm sincs az egészről, eskü. – Szív még egyet, és fehér pelyhek hullanak az ölébe a cigipapírból, de nem törődik vele. – Te sosem vagy őszinte. – Iszom egy kortyot. – De igen. Tehát kefélnek? – kérdezi, és felvonja a szemöldökét. A kérdésétől majdnem megfulladok. – Most ne beszéljünk erről, oké? Láttad őket együtt? – Igyekszem lassan venni a levegőt, hátha megnyugszom. – Nem. Nem tudok róluk semmit. – Jace a hamutartóba dobja a csikket. – Azt hittem, Zed egy középiskolás csajszival jár. A szoba sarkában lévő szennyes ruhakupacot bámulom. – Én is.

– Ezek szerint Tessa dobott téged Zedért? – Ne gúnyolódj, nem vagyok jókedvemben. – Te jöttél ide kérdezősködni. Nem gúnyollak – vigyorog Jace. – Hallottam, hogy együtt voltak pénteken, és szeretném tudni, ki volt még ott. – Nem tudom. Én nem. Nem együtt laktok, vagy mi? – Jace leveszi a menőnek tartott szemüvegét, és az asztalra dobja. – De igen. Mit gondolsz, miért vagyok ennyire kiakadva, hogy Zeddel lóg? – Tudod, hogy Zed csorgatja rá a nyálát, amióta te… – Tudom. – Gyűlölöm Jace-t. És Zedet is. Miért nem Trevort választotta Tessa, ha tovább akar lépni? Uramatyám, sosem gondoltam volna, hogy örülnék, ha Trevorral lenne. Összeszorítom a számat. Legszívesebben a dohányzóasztalba állítanám Jace fejét. De ezzel nem megyek semmire. Az ivással, a haraggal, semmivel. – Biztos nem tudsz semmit? Mert ha megtudom, hogy mégis, akkor kinyírlak. Ugye tudod? – teszem hozzá fenyegető hangon, és komolyan is gondolom. – Lazíts már, haver. Mindnyájan tudjuk, mennyire rá vagy kattanva arra a bulára. Nem kell keménykedned. – Csak figyelmeztettelek – mordulok rá, mire megcsóválja a fejét, és megint elvigyorodik. Miért kezdtem egyáltalán haverkodni ezzel az aljas gennyládával? Hagynom kellett volna, hogy az úgynevezett barátságunk véget érjen, amikor legutóbb a szuszt is kivertem belőle. Jace feláll, és nagyot nyújtózkodik. – Haver, én most megyek szunyálni. Dobd el magad a heverőn, ha akarod. – Nem, de kösz. – Elindulok az ajtó felé. Hajnali négy van, és befagy az összes lukam a hidegtől, de nem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy Tessa Zeddel van. A lakásában. Mi van, ha hozzányúl? Mi van, ha egész hétvégén hozzányúlt? Tessa képes lenne lefeküdni vele, csak azért, hogy engem bosszantson? Nem. Ismerem, és tudom, hogy nem olyan. Még mindig elpirul, amikor letolom a bugyiját. Ugyanakkor Zed nagyon meggyőző tud lenni, és talán leitatja. Tessa nem bírja a piát… Két pohár után már úgy káromkodik, mint egy tengerész, és ki akarja gombolni a nadrágomat. A rohadt életbe! Ha leitatja, és hozzá mer nyúlni… A kereszteződés közepén megfordulok. Remélem, nincsenek zsaruk a közelben, mert ráadásul bűzlik a szám a sörtől. A pokolba ezzel a „maradjunk távol tőle” baromsággal! Lehet, hogy aljas voltam, és rosszul bántam vele, de Zed sokkal rosszabb nálam. Én jobban szeretem Tessát, mint ő, vagy bárki ezen a világon. Már tudom, hogy mit birtokoltam, és mit veszítettem. Most minden áron vissza kell szereznem. Tessa nem lehet Zedé, senkié sem lehet. Csak az enyém. A francba! Miért nem kértem tőle bocsánatot azon a nyavalyás partin? Azt kellett volna tennem. Térdre kellett volna esnem előtte, mindenki szeme láttára, és könyörögve kérni, hogy bocsásson meg. Akkor most a saját ágyunkban lennénk. De én veszekedtem vele, és még véletlenül fel is löktem, mert olyan pipa voltam, hogy nem láttam, merre hány méter. Zed egy nyavalyás kis gennygép. Mit képzel magáról, hogy ő viszi el a partiról? Ezt komolyan

gondolta? A harag megint eluralkodik rajtam. Le kell csillapodnom, mielőtt odaérek. Ha megőrzöm a nyugalmamat, Tessa szóba fog állni velem. Remélem. Mire Zed ajtajához érek, már hajlani fél öt van. Megállok, és néhány percig lassan lélegezve próbálok lenyugodni. Aztán türelmetlenül bekopogok. Már éppen dörömböléssel akarom folytatni, amikor az ajtó kinyílik, és meglátom Tylert, Zed lakótársát, akivel néhányszor már beszéltem, amikor bulit rendeztek a lakásban. – Scott? Mi az ábra? – kérdezi álmos hangon. – Hol van Zed? – Félrelököm, mert nem akarom a magyarázkodásra pazarolni az időmet. Tyler megdörzsöli a szemét. – Haver, vágod, hogy hajnali öt óra van? – Nem, csak fél öt. Hol… – Ekkor észreveszem az összehajtogatott plédet a heverőn. Nagyon precízen van összehajtogatva. Ez Tessa műve, egyértelmű. Beletelik egy pillanatba, mire felfogom, hogy a heverő üres. Hol van, ha nem a heverőn? Keserű ízt érzek a számban, összeszorul a torkom, és nem kapok levegőt. Ez ma már többször előfordult velem. Átvágok a lakáson, és Tyler értetlen arccal ered a nyomomba. Benyitok Zed szobájába. Sötét van bent, az orromig sem látok. Előveszem a mobilomat, és bekapcsolom az elemlámpát. Tessa szőke haja elterül a párnán, és Zed félmeztelen. Ó, te jóságos isten. Megkeresem a kapcsolót, és felkapcsolom a villanyt. Tessa az oldalára fordul. A lábam beverem egy asztalba. A zajra Tessa előbb hunyorogni kezd, majd kinyitja a szemét, hogy megnézze, mi történt. Nem tudom, mit mondjak, mert az agyam még mindig nem dolgozta fel a látványt. Tess és Zed egy ágyban vannak. – Hardin? – szólal meg vékony hangon, és az arca elkomorodik, amikor végre teljesen felébred. Előbb Zedre néz, aztán rám, és látszik rajta, hogy meg van döbbenve. – Mit… Mit keresel itt? – kérdezi idegesen. – Nem… Nem… Az a kérdés, hogy te mit keresel itt! Egy ágyban vele! – Igyekszem nem kiabálni, és a körmömet a tenyerembe vájom. Ha lefeküdt Zeddel, akkor totálisan… örökre végeztem vele. – Hogyan jutottál be? – kérdezi, és az arcán megint megjelenik a szomorúság, amit a partin is láttam. – Tyler engedett be. Az ágyában vagy? Hogy lehet ez? Zed hanyatt fordul, és megtörli a szemét. Aztán felül, és rám néz. – Mi az ördögöt művelsz a szobámban? – förmed rám. Hardin, ne, maradj nyugodt! Nyugodtnak kell maradnom, különben valaki kórházba kerül. Ez a valaki Zed lesz. De ha el akarom vinni innen Tessát, akkor meg kell őriznem a hidegvéremet. – Érted jöttem, Tessa. Menjünk. – Kinyújtom a kezemet, pedig az ajtóban állok, távol az ágytól. Tessa összeráncolja a szemöldökét. – Tessék?

Már megint a híres Tessa-féle konokság… – Nem ronthatsz be a lakásomba, és nem parancsolhatsz rá, hogy menjen el. – Zed felkel az ágyból, és látom, hogy egy bő tornagatya van rajta, ami alól kilátszik a bokszerja gumis dereka. Nem hiszem, hogy nyugodt tudok maradni. – De igen, éppen ezt teszem. Tessa… – Várom, hogy ő is kikászálódjon az ágyból, de nem mozdul. – Nem megyek veled sehová, Hardin – jelenti ki. – Hallottad, mit mondott, haver. Nem megy veled – közli Zed gúnyos hangon. – Én nem feszíteném a húrt, öreg. Minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne tegyek olyat, amit később megbánok, úgyhogy fogd be a pofádat! – mordulok rá. Zed széttárja a karját, mintha direkt bőszíteni akarna. – Ez az én lakásom, az én hálószobám. Tessa nem akar veled menni, és nem is fog. Ha verekedni akarsz, hajrá. De nem fogom olyasmire kényszeríteni, amit nem akar. – Amikor végre eldugul, olyan színlelt aggodalommal néz Tessára, hogy mindjárt elhányom magam. Felnevetek, bár nem túl vidáman. – Tehát ez a terved? Feldühítesz, hogy elverjelek, ő pedig megsajnáljon? És én legyek a szörnyeteg, akitől mindenki fél? Ne dőlj be ennek a baromságnak, Tessa! – kiáltom magamból kikelve. Nem bírom elviselni, hogy még mindig Zed ágyában van. Az is dühít, hogy nem verhetem laposra Zedet, mert pontosan ezt akarja. Tessa felsóhajt. – Menj el! – Tessa, hallgass meg! Zed nem az, akinek hiszed. Nem olyan ártatlan, mint amilyennek megjátssza magát. – Ezt honnan tudod? – szegezi nekem a kérdést Tessa. – Mert… Most még nem tudom. Egyelőre. De azt tudom, hogy valamire fel akar használni. Meg akar kefélni, ezt te is tudod. – Egyre nehezebb visszafogni magam, és kordában tartani az érzelmeimet. – Nem igaz – jelenti ki Tessa higgadt hangon, de látom rajta, hogy kezd ő is begurulni. – Idefigyelj, öcsi. Tényleg jobb lenne, ha elhúznál a malacba. Látod, hogy nem akar veled menni. Tiszta hülyét csinálsz magadból. Nézem a felhasadt ajkát, ahogy kimondja ezeket a szavakat, és az egész testem remegni kezd a dühtől. Ha nem tudom hamarosan kiadni a gőzt, fel fogok robbanni. – Figyelmeztettelek, hogy fogd be a mocskos pofádat! Tessa, ne akadékoskodj! Menjünk. Beszélnünk kell. – Éjszaka van, és te… – kezdi a magyarázkodást, de a szavába vágok. – Kérlek, Tessa… Hirtelen megváltozik az arckifejezése, amikor ezt meghallja. Nem tudom, miért. – Nem, Hardin. Nem jöhetsz ide, és nem követelheted, hogy veled menjek! – Ne kelljen rendőrt hívnom, Hardin – fenyegetőzik Zed. Kezd elszakadni a cérnám. Egy lépést teszek Zed felé, de Tessa kiugrik az ágyból, és közénk áll.

– Ne csináld ezt már megint, Hardin – könyörög a szemembe nézve. – Akkor gyere velem! Nem bízhatsz benne – magyarázom neki. Zed felhorkant. – És benned talán bízhat? Elszúrtad, ismerd be! Jobbat érdemel nálad, és ha azt akarnád, hogy boldog legyen… – Hogy boldog legyen? Veled? Mintha te kapcsolatot terveznél vele! Tudom, hogy csak a bugyijába akarsz bejutni! – Ez nem igaz! Szeretem, és jobban bánnék vele, mint te! – kiáltja az arcomba, Tessa pedig a mellkasomra szorítja a kezét. Tudom, hogy ostobaság, de élvezem az érintését, ahogy a tenyere hozzám tapad. Már olyan régen nem ért hozzám. – Mindketten hagyjátok abba! Hardin, el kell menned. – Nem megyek sehová, Tessa. Túlságosan hiszékeny vagy. Zed egyáltalán nem törődik veled! – kiabálom, hátha felfogja végre. Tessa meg sem rezzen. – És te igen? Tizenegy napig olyan „elfoglalt” voltál, hogy fel sem hívtál. Ő itt volt, amikor te nem, és ha… – Tessa tovább beszél, de ekkor észreveszem az öltözékét. Ez… Nem, ez nem lehet igaz… Hátralépek, hogy jobban szemügyre vegyem. – Ez… Mi az ördög van rajtad? – hebegem kábán, és járkálni kezdek ide-oda. Tessa végignéz magán. Látszik rajta, hogy el is felejtette, miben van. – Ezek az ő ruhái? – Ezt már majdnem üvöltöm. A hangom elcsuklik, és tépni kezdem a hajamat. – Hardin… – próbál megszólalni Tessa. – Igen – válaszol helyette Zed. Ha Tessa Zed ruháit viseli… – Lefeküdtél vele? – nyögöm ki nagy nehezen, és érzem, hogy bármelyik pillanatban eleredhetnek a könnyeim. Tessa tágra nyitja a szemét. – Nem! Dehogy! – Mondd meg az igazat, Tessa! Lefeküdtél vele? – Már válaszoltam! – kiáltja felindultan. Zed a háttérben álldogál, és aggódó arcot vág. Jobban ki kellett volna dekorálnom a pofáját. – Hozzányúltál? Te jóságos úristen! Hozzád ért? – Tudom, hogy eszelősen viselkedem, de teszek rá. Ha megtudnám, hogy lefeküdtek, nem bírnám elviselni, nem lennék képes rá… Zedhez fordulok, mielőtt valamelyikük válaszolna. – Ha hozzányúltál, nem érdekel, hogy Tessa itt van. Egyszerűen… Tessa megint közénk áll, és félelmet látok a szemében. – Tűnj a lakásomból! Most! Különben hívom a rendőrséget – fenyegetőzik Zed. – A rendőrséget? Azt hiszed, érdekel a… – Megyek – szólal meg Tess, halk hangon, a nagy zűrzavarban.

– Mi van? – nézünk rá Zeddel egyszerre. – Veled megyek, Hardin, de csak azért, mert tudom, hogy addig úgysem tágítasz. Megkönnyebbülést érzek. Egy kicsit. Nem érdekel, miért jön, az a lényeg, hogy jön. Zed könyörgő arccal néz rá. – Tessa, nem kell elmenned. Hívhatom a zsarukat. Nem kell elmenned vele. Mindig ezt csinálja: uralkodik rajtad, és megfélemlít. De nemcsak téged, hanem másokat is. – Van benne valami… – Tessa felsóhajt. – De kimerült vagyok. Hajnali öt óra van… De tényleg beszélnünk kell, és ez a legegyszerűbb módja. – Nem szükséges… – Velem jön – förmedek Zedre, mire Tessa olyan pillantást vet rám, amivel gyilkolni lehetne. – Majd holnap felhívlak, Zed. És sajnálom, hogy idejött – teszi hozzá halk hangon. Zed bólint, mert végre felfogja, hogy én nyertem. Most duzzogni fog, de nagyon remélem, hogy Tessa nem dől be neki. Tulajdonképpen meglep, hogy ilyen könnyen beadta a derekát… De mindenkinél jobban ismer, és igaza volt, amikor azt mondta, hogy nélküle úgysem mennék sehová. – Ne mentegetőzz! Légy óvatos, és ha szükséged van segítségre, nyugodtan hívjál fel – szól utána Zed. Nagy szívás lehet neki, hogy berontottam hozzá az éjszaka közepén, és elvittem Tessát, ő meg semmit sem tehetett ellene. Tessa nem szól egy szót sem. Némán kimegy a hálószobából, és eltűnik a fürdőszobában. – Ne menj még egyszer a közelébe! Már figyelmeztettelek, de úgy látom, nem fogtad fel – sziszegem oda Zednek, amikor az ajtóhoz érek. Zed haragos pillantással méreget, és ha Tessa nem hívna a nappaliban, akkor tutira kitörném a nyakát. – Ha bántod, esküszöm, hogy az lesz az utolsó alkalom! – kiált utánam, jó hangosan, hogy Tessa is meghallja, mielőtt kisétálunk az ajtón.

Kilencvenötödik fejezet Hardin Magas sarkú cipő, és az az átkozott bokszeralsó… Elég nevetséges párosítás, de nincs nála másik cipő, ami azt bizonyítja, hogy nem akarta itt tölteni az éjszakát. De mégis itt találtam, ráadásul Zed ágyában. Egyszerűen nem tudom elviselni Zed gatyájának a látványát. Ez az első alkalom, hogy nem akarok Tessára nézni. A piros ruhát a karján hozza, és látom rajta, hogy fázik. Megpróbáltam odaadni neki a dzsekimet, de azt mondta, hogy hagyjam békén, és vigyem az apám házába. Nem bánom, hogy haragszik rám, annyira örülök, hogy végül eljött velem. Nyugodtan szidhat egész úton, élvezettel hallgatnám, ahogy kiejti a szavakat a gyönyörű száján. Én is dühös vagyok, amiért Zedhez menekült. És magamra is haragszom, mert megpróbáltam eltaszítani. – Nagyon sok mondanivalóm van – szólalok meg, amikor befordulunk az apám utcájába. Csak egy fagyos pillantást vet rám. – Nem akarom hallani. Lett volna módod beszélni velem az elmúlt tizenegy napban. – Csak hallgass meg, jó? – könyörgöm. – Miért? – kérdezi, és kinéz az ablakon. – Mert hiányzol – ismerem be. – Hiányzom? Inkább féltékeny vagy, mert Zeddel voltam. Addig nem hiányoztam, amíg értem nem jött ma este. Téged a féltékenység mozgat, nem a szerelem. – Ez nem igaz. Ehhez semmi köze a féltékenységnek. – Illetve sok köze van, de ettől függetlenül megőrjített a hiánya. – Egész este nem beszéltél velem, aztán kijöttél, és azt mondtad, hogy túl elfoglalt voltál, azért nem hívtál. Nem így viselkedik az ember, ha hiányzik neki valaki – jelenti ki mérgesen. – Hazudtam. – Megadóan felemelem a karomat. – Te? Hazudtál? Az nem lehet. – Lehunyja a szemét, és lassan megrázza a fejét. Te jó ég, milyen harapós kedvében van. Nagy levegőt veszek, nehogy olyat mondjak, ami tovább ront a helyzeten. – Nincs telefonom, és hazamentem Angliába. Felkapja a fejét, és rám néz. – Mit csináltál? – Angliába mentem, hogy kicsit kitisztuljon a fejem. Nem tudtam, mi mást tehetnék – magyarázom. Tessa lehalkítja a rádiót, és karba teszi a kezét. – Nem válaszoltál a hívásaimra. – Tudom. Kinyomtam őket, és ezért bocsánatot kérek. Vissza akartalak hívni, de nem tudtam rászánni magam, aztán berúgtam, és összetörtem a mobilomat. – Ettől most jobban kéne éreznem magam? – Nem… Én csak azt akarom, hogy boldog legyél, Tessa. Nem szól semmit, csak kinéz az ablakon. A keze után nyúlok, de elhúzza. – Nem! – csattan rám indulatosan.

– Tess… – Nem, Hardin! Nem bukkanhatsz fel tizenegy nap után, hogy megfogd a kezem. Elegem van abból, hogy körbe-körbe járunk. Végre eljutottam arra a pontra, hogy egy óráig kibírom sírás nélkül, erre felbukkansz, és megpróbálsz megint visszarántani. Amióta először találkoztunk, ezt csinálod ezt velem, és elegem van abból, hogy elviseljem. Ha tényleg fontos lennék neked, akkor kimagyaráztad volna magad. – Látom rajta, hogy küzd a sírás ellen. – Most próbálom. – Kezdem elveszíteni a türelmemet. Beállok az apám kocsifelhajtójára. Tess megpróbálja kinyitni az ajtót, de lenyomom a központi zárat. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy bezársz a kocsiba? Nem volt elég, hogy szinte erőszakkal elhoztál Zed lakásáról? Mi bajod van? – Tessa felemeli a hangját. – Nem zárlak be. – Pedig éppen ezt tettem, de mindegy. Mi mást tehetnék, amikor iszonyúan konok, és nem szokta meghallgatni, amit mondok? Tessa felhúzza a zárat, és kiszáll. – Tessa! A pokolba! Hallgass meg! – kiáltom ki utána a szélbe. – Állandóan azt mondod, hogy hallgassalak meg, de még semmit sem mondtál! – Mert nem fogod be a szádat, hogy végre szóhoz jussak! A végén mindig üvöltözünk egymással. De most kénytelen vagyok elviselni a kiabálását, különben olyat mondok, amit megbánok. Meg akarom említeni Zedet, meg azt, hogy a ruhájában van, de uralkodnom kell magamon. – Sajnálom, oké? Csak adj két percet, és ne szólj közbe, kérlek! Meglepődöm, amikor bólint, és keresztbe tett karral várja a mondanivalómat. Egyre erősebben havazik, és tudom, hogy fázik, de most kell beszélnem vele, különben meggondolja magát. – Angliába repültem, miután aznap este nem jöttél vissza. Annyira dühös voltam, hogy nem tudtam normálisan gondolkodni. Olyan lehetetlenül viselkedtél, hogy… Elfordul, és elindul a ház felé a havas feljárón. A francba! Nagyon ügyetlen vagyok a bocsánatkérésben. – Tudom, hogy nem a te hibád. Hazudtam neked, és ezért bocsánatot kérek! – kiáltom utána, hátha megfordul. Jól számítottam. – Most nem csak arról van szó, hogy hazudtál, Hardin. Sokkal többről – szólal meg csendesen. – Akkor mondd el, kérlek! – Arról van szó, hogy nem úgy bánsz velem, ahogy kéne. Nálad sosem én vagyok az első, mert mindig körülötted forog a világ. A te barátaid, a te bulijaid, a te jövőd. Nem hagyod, hogy nekem is legyenek döntéseim. Azt mondtad, engem csak a házasság érdekel, de nem figyeltél rám… Nem a házasságról volt szó, hanem arról, hogy egyáltalán nem vetted figyelembe, mit akarok, milyen jövőt tervezek magamnak. Mert egyszer majd férjhez akarok menni. Persze nem a közeljövőben, de szükségem van a biztonságra. Úgy tűnik, én többet képzeltem bele a kapcsolatunkba, mint te. Ne felejtsük el, hogy berúgtál, és egész éjjel egy másik nővel voltál! – Tessa kifogy a szuszból, mire

befejezi a tirádáit. Közelebb lépek hozzá. Igaza van, tudom. De fogalmam sincs, mit tegyek. – Tudom… Arra gondoltam, hogy Angliában csak ketten lennénk, és… – hebegem. – És? – Vacog a foga, és az orra vörös a hidegtől. Piszkálni kezdem a hegeket az öklömön. Nem tudom, mit mondjak, hogy ne tűnjek egy önző baromnak. – Akkor talán nem hagysz el engem – ismerem be, és várom a feldühödött válaszát. De semmi. Tessa elsírja magát. – Mivel tudnám még bebizonyítani, hogy mennyire szeretlek? Valahányszor vérig sértettél és megbántottál, újra és újra visszajöttem hozzád. Összeköltöztem veled, és megbocsátottam azt a szörnyűséget, amit tettél velem. Miattad megszakítottam a kapcsolatot az anyámmal, és te még mindig ennyire bizonytalan vagy… – Gyorsan letörli a könnyeit. – Nem vagyok bizonytalan! – tiltakozom. – Látod? – kiált fel. – Ezért nem fog ez soha működni. Mert még mindig az egód az első. – Letojom az egómat! – csattanok fel. – Egyébként az egóm eléggé megroggyant, amikor Zed ágyában találtalak. – Most megint ezzel jössz? – Hát persze, amikor úgy viselkedsz, mint egy… – Gyorsan elharapom a mondatot. Látom, hogy összerezzen, mert tudja, mit akarok mondani. Nem az ő hibája, hogy Zednek sikerült megkörnyékeznie, mert ez nagyon megy neki. De akkor is fáj, hogy vele volt. Tessa széttárja a karját. – Gyerünk, Hardin! Mondd ki, amit akartál! Ő a legidegesítőbb nő az egész világon, de a rohadt életbe, akkor is szeretem. Még akkor is, amikor lehetetlenül viselkedik. Csendben maradok, és igyekszem lenyelni a haragomat. Tessa elismerően csettint az ajkával. – Nocsak, ez már egy kis haladás. De most akkor is bemegyek. Fázom, és egy óra múlva fel kell kelnem, mert órám lesz. Elindul a ház felé, én meg követem. Mikor fog eszébe jutni, hogy a táskája az apám lezárt kocsijában van? Egy darabig némán nézi az ajtót. – Fel kell hívnom Landont – szólal meg egy idő után, de inkább magának mondja, mint nekem. – Nincs kulcsom. – Hazajöhetnél – javaslom. – Tudod, hogy az nem jó ötlet. – Miért nem? Meg kell ezt beszélnünk. – Egyik kezemmel a hajamba túrok. – Együtt – teszem hozzá. – Együtt? – ismétli meg Tessa, félig nevetve. – Igen, együtt. Annyira hiányoztál. Megjártam a pokol minden bugyrát nélküled… És remélem, én is hiányoztam neked.

– Mégsem jelentkeztél. Elegem van ebből az egészből. Mindig csak ismételjük magunkat. – Meg tudjuk csinálni. Tisztában vagyok azzal, hogy túl jó vagy nekem, de… Könyörgök, Tessa… Bármit megteszek. Nem tudnék elviselni még egy ilyen napot.

Kilencvenhatodik fejezet Tessa A könyörgése megfájdítja a szívemet. Ehhez nagyon ért. – Mindig ezt csinálod. Ugyanazt hajtogatod, de nem változik semmi – szólalok meg végül. – Igazad van – ismeri be, és a szemembe néz. – Igaz. Beismerem, hogy az első néhány napban egyszerűen csak dühös voltam, és nem akartam a közeledben lenni, mert annyira felfújtad a dolgot. De aztán kezdtem rájönni, hogy most tényleg vége lehet, és ez halálra rémített. Tudom, hogy nem úgy bántam veled, ahogy kellett volna, és fogalmam sincs, hogyan kell szeretni valaki mást magamon kívül. De nagyon igyekszem, Tess. Oké, lehet, hogy nem teljes erőmből. De mostantól így lesz, esküszöm. Ránézek. Már túl sokszor hallottam ezeket a szavakat. – Ugye tudod, hogy ezt már mondtad? – Igen, de most komolyan gondolom. Miután találkoztam Natalie-val, én… Natalie-val? Összeugrik a gyomrom. – Találkoztál vele? A lány még mindig szereti Hardint? Vagy gyűlöli? Hardin tényleg tönkretette az életét? – Igen, találkoztam vele, és beszélgettünk. Terhes. Úristen. – Évek óta nem láttam, Tessa – jegyzi meg gúnyosan, mert kitalálja, mire gondolok. – Jegyben jár valakivel, nagyon boldog, és azt mondta, hogy megbocsátott nekem. Meg hogy a házasság micsoda megtiszteltetés, meg ilyenek. Ez a beszélgetés felnyitotta a szememet. – Megint közelebb lép hozzám. A karom meg a lábam már elzsibbadt a hidegtől, és nagyon haragszom Hardinra. Meg tudnám ölni. Teljesen össze vagyok törve, és kimerít ez az örökös huzavona köztünk. Most itt áll előttem, a házasságról beszél, és nem tudom, mit gondoljak. Nem kellett volna eljönnöm vele, hiszen már eldöntöttem, hogy mit kell tennem. Túl kell lépnem rajta, akkor is, ha belepusztulok. – Hová akarsz kilyukadni? – kérdezem. – Már látom, mekkora szerencse, hogy itt vagy nekem, és kitartottál mellettem a sok szemétségem ellenére. – Hát igen. Erre korábban is rájöhettél volna. Mindig jobban szerettelek, mint te engem, és… – Ez nem igaz! Senki sem szeretett még úgy senkit, mint ahogy én szeretlek téged. Én is iszonyúan szenvedtem, Tessa. A szó szoros értelmében belebetegedtem, hogy nem vagy velem. Alig ettem, és tudom, hogy most is pocsékul nézek ki. Az egészet miattad csináltam, hogy továbbléphess. – Ennek semmi értelme. – Hátrasimítom a vizes hajamat az arcomból. – De igen. Arra gondoltam, hogy ha eltűnök az életedből, akkor továbblépsz, és boldog leszel nélkülem, a te Elijah-ddal. – Ki az az Elijah? – Mi az ördögről hadovál? – Tessék? Ja, Natalie vőlegénye. Látod? Natalie is talált valakit, aki szereti, és feleségül veszi. Neked is megvan erre az esélyed – magyarázza.

– De nem veled… Ugye? – teszem fel neki a kérdést. Eltelik néhány másodperc, és nem válaszol. Az arca zavart és kétségbeesett, és megint beletúr a hajába. Már tizedszer az utóbbi egy órában. Több ablakban is fény gyullad, úgy látszik, lassan ébredezik a környék. Be kell mennem, mielőtt meglátnak bokszeralsóban és magas sarkú cipőben, egy piros ruhával a karomon. Elsüllyednék a szégyentől. – Gondoltam. – Felsóhajtok, és nem hagyom, hogy Hardin megint bőgni lásson. Majd akkor sírom el magam, ha egyedül leszek. Hardin kifejezéstelen arccal áll előttem, amíg felhívom Landont, és megkérem, hogy nyissa ki az ajtót. Tudhattam volna, hogy Hardin csak azért erősködik, hogy elráncigáljon Zed lakásából. Most, hogy alkalma lenne kimondani, amit hallani akarok, csak áll, mint egy kuka. – Gyere be gyorsan. Nagyon hideg van – sürget Landon, és becsukja mögöttem az ajtót. Nem akarom azonnal lerohanni a problémáimmal. Néhány órája jött vissza New Yorkból. Nem lehetek ennyire önző. Levesz egy takarót az egyik fotel támlájáról, és rám teríti. – Menjünk fel, mielőtt felkelnek – javasolja, mire engedelmesen bólintok. A testem el van gémberedve a hidegtől, az agyam pedig Hardintól. Követem Landont az emeletre, és közben az órára pillantok. Tíz perc múlva hat. Tíz perc múlva már a zuhany alatt kell állnom. Hosszú nap lesz a mai. Landon benyit abba a szobába, ami már szinte az enyém, és felkapcsolja a villanyt. Az ágyhoz megyek, és leülök. – Jól vagy? Halálra fagytál – jegyzi meg, mire bólintok. Hálás vagyok, hogy nem firtatja a furcsa öltözékemet. – Milyen volt New York? – kérdezem, de tudom, hogy a hangom fakó és közönyös. Pedig tényleg érdekel a legjobb barátom élete, csak most képtelen vagyok bármilyen érzelemnyilvánításra. Landon rám pillant. – Tényleg erről akarsz most beszélni? Várhatunk vele a kávéig. – Tényleg – erősködöm, és mosolyt erőltetek az arcomra. Hozzá vagyok szokva ehhez a kötélhúzáshoz Hardinnal. Még mindig nagyon fáj, de tudtam, hogy ez lesz. Mint mindig. El sem hiszem, hogy Angliáig szaladt, hogy eltűnjön a közelemből. Állítólag azért, hogy gondolkodjon, pedig inkább nekem lenne min töprengeni. Nem kellett volna olyan sokáig kint maradni, és beszélgetni vele. Miután idehozott, rögtön ki kellett volna szállni a kocsiból, és bejönni a házba, ahelyett, hogy végighallgattam. A szavai még jobban összezavartak. Egy pillanatig azt hittem, hogy látja és akarja a közös jövőnket, de amikor ki kellett volna ezt mondania, akkor hagyta, hogy megint elsétáljak. Már akkor el kellett volna futnom, amikor beismerte, hogy azért akart Angliába vinni magával, nehogy el tudjam hagyni. De ismerem, és tudom, mennyire bizonytalan önmagában. Nem hiszi el, hogy méltó bárki szeretetére, ezért tulajdonképpen érthető az észjárása. Csak az a gond, hogy ez nem normális… Nem várhatja el tőlem, hogy mindent feladjak, és Angliában folytassam az életemet, minden ismerősömtől elszakítva. Nem lehetünk ott csak azért, mert fél, hogy ha Amerikában maradunk, akkor elhagyom.

Sok mindent át kell még gondolnia, és nekem is. Szeretem őt, de saját magamat még jobban kell szeretnem. Landon belefog az élménybeszámolójába. – Szép volt. Tetszik New York. Dakota lakása gyönyörű, és a lakótársa nagyon kedves. Miközben hallgatom, arra gondolok, milyen jó lehet egy problémamentes kapcsolatban élni. Felidézem azokat az időket, amikor Noah-val órákon át filmeket néztünk. Vele semmi sem volt bonyolult. Talán éppen ezért nem maradtam mellette. Talán ezért szeretem Hardint olyan nagyon. Mert ő mindig kihívást jelent számomra, és olyan heves szenvedély feszül köztünk, amibe majdnem beleroppanunk. Landon folytatja a mesélést, és rám ragad a lelkesedése New York iránt. – Tehát odaköltözöl? – teszem fel neki a kérdést. – Igen, azt hiszem. Persze csak a félév vége után. Már nagyon szeretnék a közelében lenni. Hiányzik – vallja be szégyenlős mosollyal. – Tudom. Annyira örülök nektek, tényleg. – Sajnálom, hogy te meg Hardin… – Ne sajnáld! Vége van, végeztem vele. Így kellett tennem. Talán veled kéne mennem New Yorkba. – Elmosolyodom, amikor Landon arcán meglátom a barátságos mosolyt, amit annyira szeretek. – Megtehetnéd, ugye tudod? Mindig ezt mondom. Mindig esküdözöm, hogy végeztem Hardinnal, aztán visszamegyek hozzá. Olyan ez, mint egy végtelen kör. Hirtelen elhatározásra jutok. – Kedden beszélek Christiannel Seattle-ről – jelentem ki magamat is meglepve. – Tényleg? – Muszáj – nézek rá szomorúan, mire egyetértően bólint. – Most felöltözöm, addig te lezuhanyozhatsz. Találkozunk odalent, ha kész vagy. – Annyira hiányoztál… – Felállok, és megölelem. Könnyek csurognak végig az arcomon, és Landon vigasztalóan magához szorít. – Ne haragudj, de nagyon ki vagyok borulva. És ez megy, amióta Hardin belépett az életembe – szipogom, és elhúzódom tőle. Komor arcot vág, de nem mond semmit, csak elindul az ajtó felé. Felnyalábolom a ruháimat, és követem a folyosón, hogy bemenjek a fürdőszobába. Landon megáll az ajtaja előtt. – Tessa… – Igen? Mélységes együttérzéssel néz rám. – Lehet, hogy Hardin nem tud úgy szeretni téged, ahogyan te elképzeled. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeret… önmagához képest maximálisan – közli velem csendesen. Ez meg mit jelent? Megpróbálom felfogni a szavait, miközben becsukom a fürdőszoba ajtaját, és megeresztem a vizet. Hardin szeret engem, ezt tudom, mégis hibákat követ el, egyiket a másik után. És én is állandóan hibázom, amikor ezt eltűröm. Önmagához képest maximálisan szeret? Ez vajon elég?

Leveszem magamról Zed pólóját, és ekkor kopognak az ajtón. – Várj, Landon! Egy pillanat! – kiáltom ki, és magam elé teszem a pólót. De amikor kinyitom az ajtót, nem Landon áll a folyosón, hanem Hardin. Az arca csupa könny, és a szeme ki van sírva. – Hardin? Két kézzel megragadja a nyakamat, és mielőtt tiltakozhatnék, hevesen megcsókol.

Kilencvenhetedik fejezet Hardin Érzem a saját könnyeimet az ajkán, miközben magamhoz vonom. Még keményebben csókolom. Tüzesen, szenvedélyesen. Majdnem elájulok a megkönnyebbüléstől, hogy végre ízlelhetem az ajkát. Tudom, hogy nemsokára el fog lökni magától, ezért kiélvezek minden pillanatot, míg a nyelvem a nyelvéhez simul, és hallgathatom a halk nyögését. Az elmúlt tizenegy nap fájdalma majdnem eltűnik, amikor átölelem a derekát. Még erősebb lesz a meggyőződésem, hogy hiába veszekszünk és marakodunk, mindig megtaláljuk az utat egymáshoz. Mindig. Végignéztem, ahogy bemegy a házba, aztán néhány másodpercig üldögéltem a kocsiban, mire végre összeszedtem a bátorságomat, és utána mentem. Túl sokszor hagytam, hogy elmeneküljön tőlem, és nem viselném el, ha ez lenne az utolsó nap, amikor látom. Összeomlottam, és sírni kezdtem, amikor Landon becsukta mögötte az ajtót. Tudtam, hogy utána kell mennem, és küzdenem kell érte, mielőtt valaki más elragadja tőlem. Megmutatom neki, hogy olyanná tudok válni, akire szüksége van. Persze nem teljesen. De bebizonyítom neki, mennyire szeretem, és nem hagyom, hogy elsétáljon tőlem. Soha többé. – Hardin… – szólal meg, és a kezét gyengéden a mellkasomra téve eltol magától, megtörve a csókot. – Ne csináld, Tessa… – könyörgöm neki. Még nem állok készen arra, hogy vége legyen. – Hardin, nem csókolhatsz meg, és nem gondolhatod azt, hogy minden rendben van. Most nem – teszi hozzá halkan. Letérdelek előtte. – Tudom… Nem tudom, miért hagytam, hogy megint elmenj tőlem, de elnézést kérek. Nagyon sajnálom, bébi. – Remélem, ez a szó segít megtörni az ellenállását. Átkarolom a lábát. Tessa lassan, gyengéden beletúr a hajamba. – Tudom, hogy mindig mindent elszúrok, és azt is tudom, hogy nem bánhatok veled úgy, ahogy bántam. Annyira szeretlek, hogy teljesen elmegy tőle az eszem, és fogalmam sincs, mit tegyek. Meggondolatlanul beszélek, és nem gondolom át, milyen hatással vannak rád a szavaim. Tudom, hogy mindig összetöröm a szívedet, de kérlek… Könyörgöm, engedd, hogy helyrehozzam, amit elrontottam! Összeragasztom a darabokat, és nem hagyom, hogy megint eltörjön… Ne haragudj… Azt is tudom, hogy mindig bocsánatot kérek. Elmegyek egy hülye agykurkászhoz, vagy valami, csak… – A lábait szorongatva zokogok. Aztán megragadom a bokszert a derekán, és lehúzom róla. – Mit csinálsz? – Megfogja a kezemet. – Hadd vegyem le, kérlek. Nem bírom elviselni, hogy ez van rajtad. Kérlek… Nem nyúlok hozzád, csak hadd vegyem le – könyörgök, mire elengedi a kezemet, és megint a hajamat simogatja, míg én letolom az alsót a lábszárán, ő meg kilép belőle. Megfogja az államat, és felemeli a fejemet. Megcirógatja az arcomat, letörli a könnyeimet. Zavartan néz rám, és úgy figyel, mintha tanulmányozna.

– Nem értelek téged – jelenti ki végül, és még mindig a könnyes arcomat cirógatja az ujjával. – Én sem – ismerem be, mire összehúzza a szemöldökét. Térdelve maradok, és úgy könyörgök, hogy adjon még egy esélyt, pedig már több esélyt is elszúrtam. A fürdőszoba megtelt gőzzel, Tessa haja az arcára tapad, és a nedvességtől csillogni kezd a bőre. Istenem, de gyönyörű… – Nem folytathatjuk ezt a kötélhúzást, Hardin. Egyikünknek sem jó. – Többé nem lesz ilyen. Meg fogjuk oldani. Sokkal rosszabb helyzeteket is átvészeltünk, és most már tudom, milyen gyorsan el tudlak veszíteni. Eddig természetesnek vettem, hogy kitartasz mellettem, de már nem. Csak még egy utolsó esélyt kérek. – Felnyúlok, és a két kezembe fogom az arcát. – Ez nem olyan egyszerű – ingatja a fejét, és megremeg az alsó ajka. A könnyeim még mindig folynak, és végigcsurognak az arcomon. – Nem is kell egyszerűnek lennie. – Ilyen nehéznek sem. – Hirtelen ő is sírni kezd. – De igen! Igen! Nekünk sosem lesz könnyű, mert olyanok vagyunk, amilyenek. De nem lesz mindig ennyire nehéz. Csak meg kell tanulnunk úgy beszélni egymással, hogy ne legyen belőle veszekedés. Ha tudtunk volna beszélgetni a jövőről, akkor nem kerültünk volna ebbe a rohadt helyzetbe. – Én megpróbáltam, de te nem akartad – emlékeztet. – Tudom. – Felsóhajtok. – Ezt is meg kell még tanulnom. Egy halom szemét vagyok nélküled, Tessa. Egy nagy semmi. Nem tudok enni, aludni, de még lélegezni sem. Napok óta bőgök, mint egy pisis gyerek, pedig tudod, hogy nem vagyok sírós fajta. Mert annyira… szükségem van rád. – A hangom megbicsaklik, és tudom, hogy tiszta elmebetegnek tűnök. – Kelj fel! – A hónom alá nyúl, és megpróbál felhúzni. Felállok, és ránézek. A lélegzetem szaggatott, és nehezen kapok levegőt, mert a gőz megtöltötte az egész helyiséget. Figyelmesen néz, és tudom, hogy ha nem sírnék, nem hinne nekem. A tekintete elárulja, hogy vívódik magában. Láttam már ezt a pillantást. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Újra és újra ezt csináljuk. Nem biztos, hogy megint bele tudok vágni. – Lenéz a padlóra. – Sajnálom. – Nézz rám – könyörgök, és felemelem az arcát, hogy a szemébe nézhessek. De elfordítja a tekintetét. – Nem, Hardin. Most le kell zuhanyoznom. El fogok késni. Észreveszek a szeme alatt egy könnycseppet, és bólintok. Tudom, hogy borzalmas szenvedéseket okoztam neki, és egy normális ember ezek után nem fogadna vissza. A fogadás, a hazugságok, meg az összes baromságom után. De Tessa nem olyan, mint más. Ő feltétel nélkül, tiszta szívvel szeret. Még most is tudom, hogy szeret, amikor elutasít. – Csak gondolkozz rajta, jó? – kérlelem. Időt adok neki, hogy átgondoljon mindent, de nem fogok lemondani róla. Mert átkozottul szükségem van rá.

– Kérlek… – nézek rá könyörögve, amikor nem válaszol. – Oké – válaszolja végül. Minden önuralmamra szükség van, hogy kimenjek a fürdőszobából. Főleg amikor az ajtó becsukása közben meglesem, ahogy a pólót ledobja a padlóra, és elővillan a gyönyörű, tejfehér bőre. Úgy érzem, már ezer éve nem láttam őt ruha nélkül. Becsukom az ajtót, az ajtófélfának támaszkodom, lehunyom a szemem, és igyekszem végre abbahagyni a sírást. A francba. De legalább megígérte, hogy gondolkodik rajta. Olyan tartózkodó és gyanakvó volt, mintha fájdalmat okozna neki, ha arra gondol, hogy megint velem legyen. Kinyitom a szemem, mert Landon kilép a szobájából. Egy fehér póló meg khaki nadrág van rajta. – Szia! – üdvözöl, és a vállára dobja a táskáját. – Szia! – Tessa jól van? – érdeklődik. – Nem, de remélem, nemsokára jól lesz. – Én is. Erősebb, mint gondolja. – Tudom. – A pólómmal megtörlöm a szememet. – Szeretem őt. – Tudom. – Alaposan meglep ezzel a kijelentésével. Megint ránézek. – Hogy mutassam ki neki, hogy szeretem? Te mit tennél? – kérdezem. Landon szemében fájdalmas pillantás jelenik meg, de gyorsan el is tűnik. – Csak be kell bizonyítanod, hogy a kedvéért meg fogsz változni. Úgy kell vele bánnod, ahogy megérdemli. És adnod kell neki egy kis időt, mert most arra van szüksége. – Nem könnyű időt adni neki – ismerem be. El sem hiszem, hogy már megint Landonnel beszélgetek a párkapcsolati problémáimról. – Pedig muszáj, különben elriasztod. Meg kéne mutatnod neki, hogy harcolsz érte, de nem… fojtogató módon. Mert csak ezt akarja. Szeretné látni, hogy erőfeszítéseket teszel. – „Nem fojtogató” erőfeszítéseket? – Én nem szoktam „fojtogatni” Tessát, nem erőltetem rá az akaratomat. Rendben, lehet, hogy néha igen, de nem tehetek róla. Én nem tudok langyos lenni. Vagy ellököm magamtól, vagy túl szorosan csimpaszkodom belé. Még nem tanultam meg megtalálni az egyensúlyt a két véglet között. – Pontosan – válaszolja Landon, mintha nem vette volna észre a gúnyt a kérdésemben. Szükségem van a segítségére, úgyhogy el kell viselnem a stílusát. – El tudnád magyarázni, hogy ez mi az ördögöt jelent? Mondj egy példát, vagy valamit. – Például elhívhatnád randira. Volt már igazi randitok? – firtatja. – Igen, persze – vágom rá gyorsan. Vagy nem? Landon felvonja a szemöldökét. – Mikor? – Hát… egyszer… elmentünk a… – Megszégyenülten elhallgatok. – Rendben, még nem – ismerem

be. Trevor biztosan randizott volna vele. Na és Zed? Ha megtudom, esküszöm, hogy szétverem… – Jól van, akkor hívd el egy randira! De ne ma, mert az túl hamar lenne, még nektek is. – Ezt meg hogy érted? – förmedek rá. – Sehogy. Csak azt akarom mondani, hogy időre és egy kis távolságra van szükségetek. Legalábbis Tessának. Különben még jobban elriasztod magadtól. – És meddig várjak? – Néhány napot, legalább. Próbáld úgy csinálni, mintha most kezdtetek volna járni, vagy most akarnád rávenni, hogy járjatok. Igazából el kell érned, hogy megint beléd szeressen. – Azt mondod, már nem szeret? – fakadok ki kétségbeesetten. Landon megcsóválja a fejét. – Nem. Ne legyél már ennyire pesszimista. – Nem vagyok pesszimista! – tiltakozom. Már régen nem voltam ilyen optimista, mint most. – Oké… – Szörnyen idegesítő vagy – közlöm a mostohafivéremmel. – Mégis mindig tőlem kérsz tanácsot– jelenti ki öntelt vigyorral. – De csak azért, mert te vagy az egyetlen olyan barátom, akinek igazi kapcsolata van, és mindenkinél jobban ismered Tessát. Nálam persze nem jobban. Landon vigyora még szélesebb lesz. – A barátodnak neveztél. – Micsoda? Nem hiszem. – De igen – erősködik, és láthatóan jól mulat. – Nem olyan „barát” barátra gondoltam, hanem… Fogalmam sincs, hogy értettem, de az biztos, hogy nem vagy a „barátom”. – Biztos – ismétli meg nevetve. Hallom, hogy Tessa elzárja a zuhanyt a fürdőszobában. Landon nem is olyan rémes, de ezt persze sohasem fogom elárulni neki. – Megkérdezzem, hogy elvihetem-e az egyetemre? – kérdezem, miközben követem Landont a lépcsőn. Megrázza a fejét. – Melyik részét nem értetted annak, hogy ne légy „fojtogató”? – Jobban kedveltelek, amikor hallgatag voltál. – Én meg jobban kedveltelek, amikor… Igazából sosem kedveltelek – jelenti ki, de a hangján érzem, hogy csak ugrat. Sosem gondoltam, hogy kedvel. Azt hittem, gyűlöl, mert olyan borzalmas dolgokat műveltem Tessával. Aztán most mégis ő az egyetlen szövetségesem ebben az egész slamasztikában, amibe a saját hibám miatt kerültem. Gyengéden meglököm, mire felnevet. Én is vele nevetnék, de ekkor észreveszem az apámat, aki a lépcső alján álldogál, és úgy figyel minket, mintha artisták lennénk egy cirkuszban. – Mit keresel itt? – kérdezi, és kortyol a kávéjából.

Megvonom a vállamat. – Hazahoztam Tessát… Mármint idehoztam. Ez most az otthona? Remélem, nem. – Igen? – Az apám Landonre néz. Ingerült leszek. – Semmi baj, apa. Oda viszem, ahová akarom. Nem kell játszanod a védelmezőt, és ne feledd, hogy ki az igazi gyereked. Landon fegyelmeztető pillantást vet rám, miközben mindhárman elindulunk a konyha felé. Én is iszom egy kávét, és még mindig érzem magamon Landon tekintetét. Az öregem elvesz egy almát a konyhaszigeten lévő fémkosárból, és már látom, hogy nem úszom meg az atyai kioktatást. – Hardin, az elmúlt hónapokban Tessa a család része lett, és csak ide tud jönni, amikor te… – Szerencsére eldugul, mert Karen lép be a konyhába. – Amikor én? – firtatom. – Amikor marhaságot csinálsz. – Nem is tudod, mi történt. – Nem kell ismernem az egész történetet. De azt tudom, hogy ő a legjobb dolog, ami valaha történt veled, és szomorúan látom, hogy ugyanazokat a hibákat követed el vele, mint én anyáddal. Ezt most komolyan mondja? – Én nem vagyok olyan, mint te! Szeretem őt, és mindent megtennék érte! Ő a mindenem… Nem úgy vagyunk, mint te és anya! – Lecsapom a bögrét, és a kávé a pultra löttyen. – Hardin… – hangzik fel mögöttem Tessa hangja. A rohadt életbe. Legnagyobb meglepetésemre Karen a védelmemre kel. – Ken, hagyd békén a fiút! Nagyon igyekszik. Az apám tekintete azonnal ellágyul, ahogy Karenre néz. Aztán megint felém fordul. – Ne haragudj, Hardin, csak aggódom érted. – Felsóhajt, mire Karen megnyugtatóan dörzsölni kezdi a karját. – Semmi baj – jegyzem meg halkan, és Tessára nézek, aki farmerban és egy egyetemi pólóban áll a konyhában. Olyan ártatlanul gyönyörű, ahogy a nedves haja lelóg a vállára, és szépen keretezi a sminkmentes arcát. Ha Tessa nem bukkan fel a konyhában, jól elküldtem volna az apámat a fenébe, és közöltem volna vele, hogy törődjön a saját dolgával. Egy papírszalvétával letörlöm a kávéfoltot a méregdrága márványpultjukról. – Kész vagy? – kérdezi Landon Tessától, aki bólint, de még mindig haragosan méreget. Én szeretném elvinni, de haza kell mennem, le kell zuhanyoznom, aztán lefeküdni az ágyra, és a plafont bámulni. Ja, és kitakarítani a lakást… Bármit, csak ne kelljen itt üldögélnem, és az apámmal csevegnem. Tessa végre elfordítja rólam a tekintetét, és kimegy a helyiségből. Amikor meghallom a bejárati ajtó csapódását, felsóhajtok. Nemsokára én is elmegyek, és még ki sem teszem a lábam a házból, máris hallom, hogy az apám meg Karen beszélgetni kezd. Persze hogy rólam.

Kilencvennyolcadik fejezet Tessa Tudom, mit kellett volna tennem. El kellett volna küldenem Hardint, de nem tudtam. Ritkán mutatja ki az érzelmeit, és amikor előttem térdelt, még apróbb darabokra törte a már amúgy is összetört szívemet. Azt mondtam neki, hogy gondolkodom rajta. Megfontolom, hogy adjak még egy esélyt magunknak, bár nem hiszem, hogy működni fog a dolog. Most teljesen össze vagyok zavarodva, még jobban, mint eddig. Haragszom magamra, hogy majdnem beadtam a derekamat. Ugyanakkor büszke vagyok, hogy leállítottam az eseményeket, mielőtt túl messzire mentünk volna. Most az egyszer magamra is kell gondolnom, nem csak mindig Hardinra. Útközben rezegni kezd a telefonom, és megnézem a kijelzőt. Zed írt. Jól vagy? Nagy levegőt veszek, mielőtt válaszolok. Igen, jól. Landonnel úton vagyok a kampusz felé. Sajnálom a tegnapi dolgot. Az én hibám volt, hogy odajött. Elküldöm az üzenetet, és megint Landonre figyelek. – Szerinted most mi fog történni? – kérdezi. – Fogalmam sincs. Azért beszélek Christiannel Seattle-ről – jelentem ki határozottan. Zed nemsokára visszaír. Nem a te hibád, hanem az övé. Örülök, hogy jól vagy. Áll még a mai ebéd? El is felejtettem, hogy megbeszéltük ezt az ebédet. A környezetvédelmi tanszéken találkozunk, és Zed megmutat egy növényt, ami világít a sötétben, és ő is segített a létrehozásában. Meg akarom tartani a megbeszélt találkozót, mert mindig nagyon kedves volt hozzám, de miután ma reggel Hardinnal csókolóztam, nem tudom, mit tegyek. Tegnap éjjel Zednél aludtam, ma reggel pedig Hardinnal csókolóztam a fürdőszobában. Mi történt velem? Nem akarok ilyen lány lenni. Még mindig bűntudatom van, amiért Hardinnal kavartam, miközben még Noah-val voltam. Mentségemre szóljon, hogy Hardin olyan volt, mint egy buldózer, amikor berontott az életembe. Romba döntött, aztán felépített, hogy újra romba döntsön. Zeddel minden olyan más. Hardin tizenegy napig nem állt szóba velem, és nem tudtam az okát. Azt hittem, hogy már nem kellek neki, de Zed egész idő alatt mellettem állt. Az első pillanattól kezdve kedves hozzám. Megpróbált kiszállni a fogadásból, de Hardin nem hagyta, mert minden áron be akarta bizonyítani, hogy be tud cserkészni. Nem törődött Zed tiltakozásával, hogy hagyják abba ezt az undorító játékot. Már az elején éreztem, hogy Zed és Hardin között van valami ellentét. Nem tudom miért, biztosan a fogadás miatt. Hardin szerint Zed csak azon mesterkedik, hogy levarázsolja rólam a bugyit, de ez hatalmas álszentség részéről. Zed eddig nem tett olyat, ami arra utalt volna, hogy le akar feküdni velem. Emlékszem arra az estére, amikor még nem tudtam a fogadásról, és csókolóztam vele. Akkor sem éreztem, hogy megpróbálna rávenni valamire, amit nem akarok. Nem szeretek azokra az időkre gondolni. Teljesen naiv voltam, és mindketten játszottak velem. De

Zed karamellszínű szemében kedvességet látok, míg Hardin zöld szeme csak haragról árulkodik, semmi másról. Tehát válaszolok Zednek. Igen. Délben jó lesz.

Kilencvenkilencedik fejezet Tessa Nem tudom eldönteni, hogy érzem magam ma. Nem vagyok kifejezetten boldog, de boldogtalan sem. Totál össze vagyok zavarodva, és máris hiányzik Hardin. Tudom, hogy ez szánalmas. Olyan sokáig voltam nélküle, és már majdnem sikerült megszabadulnom tőle, de elég volt egy csók, és máris elárasztotta a testem minden porcikáját, elsöpörve a maradék józan eszemet. Landonnel várjuk, hogy a lámpa zöldre váltson, és örülök, hogy felvettem egy meleg pulcsit, mert a hideg nem adja fel. – Úgy tűnik, ideje felhívnom a New York-i Egyetemet – sóhajtja Landon, és elővesz egy papírlapot, amelyen nevek sorakoznak. – Nahát! A New York-i Egyetem… – lelkendezem. – Remekül megállod majd ott a helyed. Ez hihetetlen! – Köszönöm. Kicsit ideges vagyok, hogy nem vesznek fel a nyári szemeszterre, pedig nem akarom kihagyni a nyarat. – Megőrültél? Bármelyik szemeszterre felvesznek. Jó a tanulmányi átlagod, és egy rektor a mostohaapád. – Neked kéne felhívnod őket, és szólni néhány jó szót a nevemben – mondja nevetve. A kampuszra érve elválnak az útjaink, de megbeszéljük, hogy a nap végén a parkolóban találkozunk. Kicsit remegő gyomorral megyek oda a környezettudományi tanszék nagy épületéhez, és nyitok be a hatalmas kétszárnyas ajtón. Zed a lobbiban ül, egy kőpadon, az egyik fa alatt. Amikor észrevesz, elmosolyodik, és feláll, hogy üdvözöljön. Fehér hosszú ujjú póló meg egy farmer van rajta. A póló anyaga olyan vékony, hogy látom alatta a tetoválása fekete mintáit. – Szia! – Szia! – Pizzát rendeltem, bármelyik pillanatban itt lehet – mondja. Leülünk a padra, és a napunkról beszélgetünk. Miután a pizza megérkezik, Zed bevezet egy helyiségbe, amelyben virágok sorakoznak, és egy üvegházra emlékeztet. Rengeteg virág pompázik benne, szépen sorba ültetve. Zed az egyik kis asztalhoz lép, és helyet foglal. – Micsoda illatok – szimatolok bele a levegőbe, és mellé ülök. – A virágok? – Nem, a pizza. Persze a virágok is jó szagúak – teszem hozzá nevetve. Éhes vagyok, mert reggel nem volt időm enni, és fent vagyok, amióta Hardin berontott Zed lakására, hogy magával vigyen. Zed egy szalvétára tesz nekem egy szelet pizzát. Aztán ő is vesz egyet, és kettéhajtja, ahogy az apám szokta. Mielőtt beleharapna, rám néz. – Hogy mentek a dolgok tegnap este… illetve ma reggel? Kellemetlenül érzem magam, miközben nézem. A virágok illata a kertünk végében lévő üvegházra

emlékeztet, ahol gyerekkoromban elrejtőztem, amíg a részeg apám az anyámmal kiabált. Leveszem róla a pillantásomat, és lenyelem a falatot, mielőtt válaszolok. – Eleinte teljes katasztrófa volt, mint mindig. – Eleinte? – Zed félrehajtja a fejét, és megnyalja a száját. – Igen. Szokás szerint veszekedtünk, de most valamivel jobb. – Nem fogok beszámolni arról, hogy Hardin sírt, és térdre vetette magát előttem, mert ez csak ránk tartozik. – Ezt hogy érted? – Bocsánatot kért. Zed rám néz, és nem tetszik a pillantása. – És bedőltél neki? – Nem. Azt mondtam, hogy még nem állok készen semmire. De megígértem, hogy gondolkodom rajta – teszem hozzá vállat vonva. – Ezt nem mondod komolyan, ugye? – Zed hangja csupa csalódottság. – Egyelőre nem megyek bele semmibe, és nem költözöm vissza a lakásba. Zed leteszi a pizzáját a saját szalvétájára. – Egy pillanatig sem kéne foglalkoznod vele, Tessa. Mit kell még tennie, hogy végleg távol tartsd magad tőle? – Úgy bámul rám, mintha tartoznék neki a válasszal. – Nem erről van szó. Nem olyan egyszerű kizárni az életemből. Megmondtam neki, hogy nem fogok járni vele, vagy ilyesmi, de sok mindenen átmentünk együtt, és borzalmasan érezte magát nélkülem. Zed elhúzza a száját. – Tehát neki az a borzalmas, ha iszik és füvezik Jace-szel? – gúnyolódik, mire görcsbe ugrik a gyomrom. – Nem Jace-szel volt, hanem Angliában. Ugye tényleg Angliában volt? – Tegnap este Jace-nél volt, mielőtt berontott a lakásomba. – Igen? – Nem gondoltam volna, hogy Hardin valaha együtt lóg még Jace-szel. Pont vele! – Kicsit fura, hogy egy olyan emberrel időzik, aki elég ronda szerepet játszott az egész sztoriban, közben engem gyűlöl, amiért a közeledben vagyok. – Igen… De te is benne voltál – emlékeztetem. – De nem abban, hogy elmondtam neked. Semmi közöm ahhoz, amikor kínos helyzetbe hoztak mindenki előtt. Jace és Molly találta ki az egészet… Ezt Hardin is tudja, azért gyepálta el Jace-t. Te meg már tudod, hogy egész idő alatt szólni akartam neked, mert nekem mindig több volt egy fogadásnál, Tessa. De neki nem. Ezt bebizonyította, amikor megmutatta a társaságnak a lepedőt. Elmegy az étvágyam, és hányinger környékez. – Nem akarok többet erről beszélni. Zed bólint, és mentegetőzve felemeli a kezét. – Igazad van. Ne haragudj, hogy felhoztam! Csak szeretném, ha nekem legalább fele annyi esélyt adnál, mint neki. Én az ő helyében nem lógnék Jace-szel, annál is inkább, mert Jace-nél mindig lézeng néhány mindenre kapható csaj, és…

– Oké – vágok a szavába. Nem tudom tovább hallgatni ezt Jace-ről meg a lakásában hemzsegő lányokról. – Beszéljünk valami másról! Bocsánat, ha most megsértettem az érzéseidet. Tényleg sajnálom. Csak nem értem. Túl jó vagy hozzá, és már nagyon sok esélyt adtál neki. De többet nem beszélek erről, csak ha te akarod. – Átnyúl az asztalon, és megfogja a kezemet. – Rendben – bólintok. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Hardin Jace-szel lógott, miután veszekedtünk Vance háza előtt. Az lenne az utolsó hely, ahol el tudnám képzelni. Zed feláll, és az ajtóhoz megy. – Gyere, hadd mutassak valamit! – Én is felállok, és követem. – Várj itt! – szól rám, amikor a helyiség közepére érek. A lámpák kialszanak, és arra számítok, hogy teljesen sötét lesz az ablaktalan helyiségben. Ehelyett neonzöld, pink, narancssárga és piros fényeket látok mindenütt. Mindegyik sor virág más színben ragyog, némelyik fényesebben, mint a többi. – Azt a… – suttogom álmélkodva. – Kúl, mi? – kérdezi Zed. – Igen, nagyon. – Lassan végigsétálok az egyik soron, és gyönyörködöm a látványban. – Ezeket a virágokat mi hoztuk létre, aztán megváltoztattuk a magokat, hogy így ragyogjanak. – Zed hirtelen mögém kerül. – Ezt nézd! – Megfogja a karomat, és az ujjamat az egyik világító rózsaszín sziromhoz érinti. Ez a virág nem olyan fényes, mint a többi, de amikor az ujjam hozzáér, életre kel. Meglepetésemben elrántom a kezemet, és hallom Zed nevetését a hátam mögött. – Ez meg hogy lehetséges? – kérdezem csodálkozva. Szeretem a virágokat, főleg a liliomokat, és ezek az ember alkotta virágok leginkább a liliomra hasonlítanak. Mostantól ezek a kedvenceim! – A tudománnyal minden lehetséges – jelenti ki Zed. A virágok megvilágítják az arcát és a mosolyát. – Milyen stréber szöveg – ugratom, mire elneveti magát. – Bagoly mondja verébnek… – vág vissza tréfásan. Én is nevetek. – Igaz. – Még egyszer megérintem a virágot, ami megint felragyog. – Ez hihetetlen. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Most azon dolgozunk, hogy fákkal is el tudjuk érni ugyanezt. Csak az a gond, hogy a fák sokkal lassabban nőnek, mint a virágok. De tovább élnek, míg a virágok nagyon sérülékenyek. Ha elhanyagoljuk őket, elhervadnak és elpusztulnak. – Zed lágy hangon beszél. Önkéntelenül egy virághoz hasonlítom magam, és tudom, hogy ő is erre gondol. – Kár, hogy a fák nem olyan szépek, mint a virágok – jegyzem meg. Zed elém áll. – Ők is lehetnek szépek, ha valaki úgy alkotja meg őket. Ha a közönséges virágokból létrehoztuk ezeket, akkor egy fával is meg tudjuk tenni. Ha megkapja a megfelelő figyelmet és gondoskodást, ugyanúgy ragyogni fog, mint ezek a virágok, csak sokkal erősebb lesz. – Nem válaszolok. Zed a hüvelykujjával megcirógatja az arcomat. – Te is megérdemled ezt a figyelmet. Megérdemled, hogy egy olyan férfival legyél, aki mellett ragyoghatsz, és aki nem oltja ki a fényedet. Zed hozzám hajol, hogy megcsókoljon.

Hátralépek, és egy virágtartóba ütközöm. Szerencsére sikerül visszanyerni az egyensúlyomat, mielőtt lelökném a különleges növényeket. – Ne haragudj, de nem tehetem. – Mit nem tehetsz? – Zed kicsit felemeli a hangját. – Nem hagyhatod, hogy megmutassam, milyen boldog lehetnél? – Nem… Nem csókolhatlak meg most. Nem vacillálhatok kettőtök között. Tegnap a te ágyadban voltam, ma reggel megcsókoltam Hardint, most pedig… – Megcsókoltad? – kiált fel Zed. Örülök, hogy a helyiségben sötét van, és csak a virágok világítanak. – Igazából ő csókolt meg, de én meg hagytam, mielőtt elhúzódtam – magyarázkodom. – Teljesen össze vagyok zavarodva, és amíg nem tudom eldönteni, mit akarok, addig nem csókolózhatok mindenkivel. Nem helyes. Zed nem mond semmit. – Sajnálom, ha úgy viselkedtem, hogy azt hitted… – Semmi baj – vág a szavamba. – De igen. Nem lett volna szabad belekevernem téged ebbe, amíg nem tisztázom magamban, mit is akarok. – Nem a te hibád. Én jövök mindig hozzád. Nem bánom, ha belekeversz, az a lényeg, hogy a közeledben lehessek. Tudom, hogy jók lennénk együtt, és van időm várni, amíg te is így gondolod. – Zed felkapcsolja a lámpákat. Hogy lehet mindig ilyen megértő? – Nem hibáztatnálak, ha gyűlölnél – mentegetőzöm, és a vállamra dobom a táskámat. – Sosem gyűlölnélek – nyugtat meg, mire elmosolyodom. – Köszönöm, hogy megmutattad a virágokat… Hihetetlen látvány. – Köszönöm, hogy eljöttél. Azért megengeded, hogy elkísérjelek az órára? – kérdezi mosolyogva. Mire átöltözöm, és magamhoz veszek egy jógamatracot, már csak öt percem van az óra kezdetéig. Egy magas barna lány elfoglalta a helyemet az első sorban, ezért kénytelen vagyok hátul leülni, közel az ajtóhoz. Tisztázni akartam Zeddel, hogy sosem fogom tudni úgy szeretni, mint Hardint, sajnálom, hogy megcsókoltam, és csak barátok lehetünk, de mindig valami olyasmit mond, amivel nem tudok vitába szállni. Amikor elárulta, hogy Hardin Jace-nél volt, teljesen ledöbbentett. Mindig azt hiszem, hogy tudom, mit kell tennem, amíg Zed el nem kezd beszélni. A lágy hangja és a kedves tekintete összezavar, és szétzilálja a gondolataimat. Ha visszamegyek Landonékhez, fel fogom hívni Hardint. Elmesélem neki, hogy Zeddel ebédeltem, és megkérdezem, miért volt Jace-nél… Vajon most mit csinál? Bement az óráira? A jóga nagyon jólesik. Pontosan erre van szükségem, hogy kitisztítsa a fejemet. Miután vége az órának, sokkal jobban érzem magam. Feltekerem a matracot, és kimegyek a teremből. – Tessa! – hangzik fel egy kiáltás mögöttem, amikor az öltözőnél járok. Megfordulok. Hardin futva közeledik, és mindkét kezével a hajába túr. – Én csak… Szerettem volna beszélni veled valamiről…

Olyan furcsa a hangja. Ideges? – Most? Nem hiszem, hogy ez a hely… – Nem akarom a testnevelési tanszék épületében megtárgyalni a problémáinkat. – Nem… Nem arról van szó. – Hardin szokatlanul magas hangon beszél. Ha ideges, akkor valami baj van. Nem szokott ideges lenni. – Arra gondoltam, hogy… Nem tudom… Mindegy. – Elpirul, és megfordul, hogy elsétáljon. Felsóhajtok, és be akarok nyitni az öltözőbe. – Eljönnél velem randira? – kiáltja utánam. Nem tudom leplezni a megdöbbenésemet, amikor ránézek. – Mi van? – Egy randira… Tudod, amikor két ember találkozik… De csak ha akarod. Jó lenne, nem? Nem tudom, csak gondoltam… – Zavartan elhallgat. Megsajnálom, mert az arca már piros, mint a pipacs. Nem akarom még jobban zavarba hozni. – Rendben – válaszolok, mire megkönnyebbült pillantással néz rám. – Tényleg? – Az ajka mosolyra húzódik. Egy ideges mosolyra. – Igen. – Fogalmam sincs, mi lesz ebből, de még sosem kért tőlem randevút. Talán az hasonlított legjobban egy igazi randira, amikor elvitt a patakhoz, aztán együtt ettünk egy étteremben. De az csak egy hazugság, egy színjáték volt, és nem igazi randi. Hardin így akarta levarázsolni rólam a bugyit, a saját szavaival élve. – Oké… Mikor akarod? Mert mondjuk most is mehetnénk. Vagy holnap, vagy valamikor a héten? Még sosem láttam ennyire idegesnek. Imádnivaló a zavara. Igyekeznem kell, nehogy elnevessem magam. – Holnap? – javaslom. – Igen, a holnap jó lesz. – Elmosolyodik, és beleharap az alsó ajkába. A hangulat kicsit furcsa köztünk, de nem kellemetlen. – Oké… Azon kapom magam, hogy izgulni kezdek, mint az első időkben, amikor felbukkant a közelemben. – Oké… – ismétli meg. Sarkon fordul, és elsiet, közben majdnem megbotlik egy matracban. Bemegyek az öltözőbe, és kitör belőlem a nevetés.

Századik fejezet Hardin Landon meglepődve néz fel, amikor berontok az apám dolgozószobájába. – Mit keresel itt? – förmed rám. – Beszélni akarok veled. – Miről? – kérdezi. Leülök a drága tölgyfa asztal mögé, egy hasonlóan pöpec bőrfotelba. – Tessáról. Miért, mit gondoltál? – kérdezem, és elhúzom a számat. – Elmesélte, hogy randira hívtad. Úgy tűnik, felfogtad, hogy időt kell adnod neki. – Mit mondott? – kérdezem mohón. – Nem fogom elárulni. – Landon egy papírlapot csúsztat a faxba. – Egyébként mit csinálsz? – érdeklődöm. – Elfaxolom az irataimat a New York-i Egyetemre. A jövő félévtől oda fogok járni. Jövő szemesztertől? Mi az ördög? – Miért ilyen gyorsan? – Nem akarok több időt itt elfecsérelni, amikor Dakotával is lehetek. – Tessa tudja? – Ez biztosan fájni fog neki, mert Landon az egyetlen igazi barátja. És igazából én sem örülök annyira a távozásának. – Persze. Neki mondtam el először. – Mindegy, most segítségre van szükségem ebben a hülye randi dologban. – Hülye randi dolog? – Landon elmosolyodik. – Milyen kedves. – Segítesz, vagy nem? – Segíthetek – vonja meg a vállát. – Egyébként hol van? – kérdezem. Elmentem a szoba előtt, amit itt használ, de zárva volt, és nem akartam kopogni. Illetve nagyon is akartam, de igyekszem időt adni neki, és nem „fojtogatni”, ahogy Landon fogalmazott. Ha a kocsija nem lenne a felhajtón, most kitörne az ideg, de mivel ott van, tudom, hogy itthon tartózkodik. Legalábbis nagyon remélem. – Nem tudom. Azt hiszem egy Zed nevű fickóval van – közli Landon. A szívem megáll egy pillanatra, és felpattanok a fotelból. – Csak vicceltem. Lazítsál! Az üvegházban van anyával. – Landon rosszallóan megcsóválja a fejét. Nem érdekel. Örülök, hogy nem vált valóra az egyik legrosszabb rémálmom. – Egyáltalán nem vicces! Szemét vagy – dühöngök, de Landon jót mulat rajtam. – Na, ezek után tutira segítened kell! – förmedek rá. Miután Landon ad néhány tanácsot, bejelenti, hogy most már más dolga van, és elkísér a bejárati ajtóhoz. – A kocsijával megy a kiadóba? – kérdezem útközben. – Igen. Néhány napot kihagyott, amikor… tudod… – Igen… – Lehalkítom a hangomat, miközben elmegyünk az ajtó előtt, ami most Tessa szobája. Most nincs kedvem arra gondolni, mennyire megsértettem, és milyen sok fájdalmat okoztam

neki. – Szerinted bent van? – kérdezem csendesen. Landon vállat von. – Nem tudom. Lehet. – Csak… – Elfordítom a kilincs gombját, és az ajtó halk nyikorgással kinyílik. Landon dühös pillantással mered rám, de nem érdekel. Bekukkantok. Az ágyon fekszik, körülötte jegyzetek és könyvek. A farmerját nem vette le, és a pulóver is rajta van. Nagyon kimerült lehetett, ha elaludt tanulás közben. – Befejezted a leskelődést? – sziszegi Landon a fülembe. Leoltom a villanyt, és lassan becsukom az ajtót. – Nem leskelődöm. Szeretem őt, tudod? – Tudom, de látom, még mindig nem érted, hogy időt és teret kell adnod neki. – Nem tehetek róla. Annyira megszoktam, hogy mindig vele vagyok, és az utóbbi két hétben iszonyúan sokat szenvedtem nélküle. Nehéz most megállni, hogy ne menjek a közelébe. Csendben megyünk le a lépcsőn, és nagyon remélem, nem volt túl szánalmas, amit mondtam. De csak Landon hallotta, ő pedig egyáltalán nem érdekel. Semmi kedvem visszamenni a lakásba, most, hogy Tessa nincs ott. Megfordul a fejemben, hogy felhívom Logant, és benézek a diákházba, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez rossz ötlet. Nem akarom, hogy bármilyen probléma történjen, márpedig valami mindig történik. Csak annyira nyomasztó belépni az üres lakásba. Mégis ezt teszem. Iszonyúan fáradt vagyok. Nagyon régóta nem alszom rendesen. Lefekszem az ágyra, és megpróbálom elképzelni, hogy Tessa karja átölel, és a feje a mellkasomon pihen. Iszonyú lenne nélküle. Ha soha többé nem tarthatom a karomban, ha nem érezhetem a meleg testét mellettem… Csinálnom kell valamit. Valami mást kell csinálnom, valamit, amivel megmutatom neki és magamnak, hogy képes vagyok a változásra. Meg tudok változni. Meg kell változnom, és meg is fogok.

Százegyedik fejezet Tessa Mire lezuhanyozom és beszárítom a hajamat, már hat óra van, és besötétedett. Kopogok Landon ajtaján, de nem válaszol. Nem látom a kocsiját a felhajtón, de mostanában a garázsban szokott parkolni, úgyhogy ettől még itthon lehet. Fogalmam sincs, mit vegyek fel, mert nem tudom, hová megyünk. Állandóan kinézek az ablakon, és idegesen várom, hogy Hardin kocsija felbukkanjon a ház előtt. Amikor végre meglátom a fényszórókat, a gyomrom összeszorul az izgalomtól. Az idegességem elszáll, amikor Hardin kiszáll az autóból, és megpillantom. Ugyanaz a fekete ing van rajta, mint Christian vacsoráján. Te jóságos ég, az egy öltönynadrág? Igen. És fényes fekete bőrcipő. Nahát… Hardin kiöltözött? Hirtelen alulöltözöttnek érzem magam, de a külseje annyira meglep, hogy nem kezdek el aggodalmaskodni emiatt. Tehát tényleg igyekszik. Annyira jóképű, és még a haját is belőtte. Hátra van simítva, és rátett valamit, amitől ott is marad, és járás közben nem hullik a homlokába, mint máskor. Elpirul, amikor meglát. – Szia… – Szia! – Nem tudom levenni róla a szemem. Várjunk csak… – Hol vannak a piercingek? – A szemöldökéből meg az ajkából eltűntek a fém karikák. – Kivettem. – Megvonja a vállát. – Miért? – Nem tudom… Szerinted így nem jobb? – kérdezi a szemembe nézve. – Nem! Nekem nagyon tetszett, ahogy eddig kinéztél… Így is jó persze, de szerintem vissza kéne tenned a piercingeket. – Nem akarom. – Hardin kinyitja előttem a kocsi ajtaját. – Hardin… Remélem, nem azért vetted ki, mert azt hitted, hogy így jobban fogsz tetszeni? Mert ez nem igaz. Így is, úgy is tetszel. Kérlek, tedd vissza őket! Az arca felragyog a szavaim hallatán. Elfordítom a fejemet, miközben beszállok a kocsiba. Akármilyen dühös vagyok rá, akkor sem akarom azt az érzést kelteni benne, hogy meg kell változtatnia a külsejét miattam. Amikor először megláttam a fém karikákat, előítéleteim voltak, de mostanra megszerettem őket. Mert ez valahogy hozzátartozik. – Nem erről van szó, tényleg. Egy ideje már gondolkodom azon, hogy kiveszem őket, mert valahogy idegesítőek. Meg egyébként is… Ki fog felvenni egy igazi munkahelyre ezzel a cuccal az arcomon? – Bekapcsolja a biztonsági övét, és rám néz. – Úgy is felvennének. Ez a huszonegyedik század. Ha neked tetszik a piercing, akkor… – Nem nagy dolog. Most tetszik, hogy nincs rajtam. Olyan ez, mintha már… nem rejtőzködnék. – Megint ránézek, és megpróbálom megszokni az új külsejét. Most is gyönyörű, mint mindig, és jó, hogy semmi sem tereli el a figyelmet a tökéletes arcvonásairól. – Szerintem így is, úgy is tökéletes vagy, Hardin. Csak ne gondold, hogy meg akarom változtatni

a külsődet – magyarázom megint, és tényleg így gondolom. Amikor rám néz, olyan félénk mosoly jelenik meg az arcán, hogy már nem is emlékszem, miért akartam kiabálni vele. – Egyébként hova viszel? – kérdezem. – Vacsorázni. Egy nagyon szép helyre. – A hangja remeg. Az ideges Hardin az új kedvenc Hardinom. – Hallottam már róla? – Nem tudom… Talán. Az út többi részét csendben tesszük meg. Dúdolom a Fray-dalok szövegét, amelyeket már Hardin is megkedvelt, hiába tagadja, ő meg az utat figyeli. Vezetés közben többször megdörzsöli a combját. Úgy látszik, ez egy ideges szokása. Megérkezünk az étteremhez, ami tényleg lenyűgöző és elég drágának tűnik. A parkolóban álló autók többe kerülnek, mint az anyám háza, ez tuti. – Én akartam kinyitni az ajtót – méltatlankodik, amikor kinyitom a kocsi ajtaját, hogy kiszálljak. – Becsukhatom – ajánlom fel. – Az már nem olyan, Theresa. – Kaján mosollyal néz rám, és remegni kezd a gyomrom, mintha ezer pillangó verdesné benne a szárnyát. Mindig így érzek, ha a teljes nevemen szólít. Régebben feldühített, de titokban már akkor is tetszett, amikor ezzel akart bosszantani. Legalább annyira szeretem ezt a nevet, mint amikor azt mondja, hogy „Tess”. – Látom, visszatértünk a Theresához – állapítom meg mosolyogva. – Igen – bólint, és megfogja a karomat. Látom, hogy minden egyes lépéssel nő az önbizalma, miközben közeledünk az étterem felé.

Százkettedik fejezet Hardin – Ismersz egy másik helyet, ahová szívesen elmennél? – kérdezem, amikor visszaérünk a kocsihoz. Hiába foglaltam asztalt abban a flancos étteremben, a pasi szerint nem volt a nevem a listán. Megőriztem a nyugalmamat, mert nem akartam elrontani az estét. Pedig egy aljas szemétláda volt. Megszorítom a kormánykereket. Nyugalom. Lazítanom kell. Tessára nézek, és elmosolyodom. Beleharap az ajkába, és elfordítja a fejét. Ennyire ijesztő vagyok? Igen, biztosan. – Hát ez kínos volt. – A hangom bizonytalan, és magasabb a megszokottnál. – Mit szeretnél csinálni, mert most már egyértelmű, hogy elő kell vennünk a B-tervet? – kérdezem, és töröm a fejem, hátha eszembe jut egy másik hely, ahová elvihetem. És ahová be is engednek minket. – Mindegy, csak legyen kaja. – Tessa elmosolyodik. Nagyon jól viseli a helyzetet, és ennek örülök. Megalázó volt, hogy elküldtek. – Oké… Mit szólnál a McDonald’shoz? – ugratom, mert hallani akarom a nevetését. – Egy kicsit hülyén néznénk ki a McDonald’sban. – Igen, egy kicsit – bólintok. Halvány gőzöm sincs, hová menjünk most. Tényleg ki kellett volna találnom egy B-tervet. Az este máris el van szúrva, pedig még el sem kezdődött. Megállunk egy piros lámpánál, és körülnézek. A közelben lévő parkolóban nagy a tömeg. – Mi van ott? – kérdezi Tessa, és nyújtogatja a nyakát, hogy jobban lásson. – Nem tudom. Valami korcsolyapálya, vagy mi a franc – vetem oda közönyösen. – Korcsolya? – Felemeli a hangját, mint amikor valami izgalomba hozza. Jaj, ne… – Nem lehetne? – néz rám könyörögve. A rohadt életbe! – Korcsolyázni menjünk? – kérdezem ártatlan arccal, mintha nem érteném, mit akar. Kérlek, mondd azt, hogy nem! Kérlek, könyörgöm, mondj nemet! – Igen! – kiált fel lelkesen. – Én nem… – Még soha életemben nem korcsolyáztam, és nem is állt szándékomban, de ha ezt akarja, akkor megpróbálhatom. Legfeljebb összetöröm magam, de nem baj. – Persze… Menjünk! Ránézek, és látom rajta, hogy meglepődött. Nem számított arra, hogy belemegyek ebbe. Én sem, ha már itt tartunk. – Várj… Mit fogunk felvenni? Nálam csak ez a ruha van, meg egy lapos vászoncipő. Miért nem jöttem farmerban? Pedig olyan jól éreztük volna magunkat – teszi hozzá csalódottan. – Elmehetünk a boltba, és vehetünk neked néhány holmit. Nekem meg van elég göncöm a csomagtartóban, amit felvehetek – nyugtatom meg. El sem hiszem, hogy ekkora felhajtást csapok, hogy korcsolyázhassunk. – Rendben van. – Tessa arca felderül. – Milyen jól jön most egy ruhákkal teli csomagtartó.

Egyébként… Miért van ott ennyi ruhád? Még nem árultad el. – Megszokásból. Amikor egy lánynál aludtam… mármint egész éjszaka kimaradtam, és reggel mást akartam felvenni… Szóval rájöttem, hogy jó, ha van néhány ruha a csomagtartóban. Nagyon praktikus – magyarázom. Tessa összeszorítja a száját. Tudom, hogy nem lett volna szabad más lányokat emlegetni előtte, még akkor sem, ha előtte voltak. Bárcsak tudná, milyen voltam akkor! Érzelem nélkül keféltem a csajokkal, és minden egészen más volt. Másképp érintettem meg őket, nem tanulmányoztam elmélyülten a testük minden porcikáját. Nem figyeltem a légzésüket, hogy hozzájuk igazítsam az enyémet, és nem vártam elszoruló szívvel, hogy a nevemen szólítsanak, miközben mozgok bennük. Nem engedtem meg nekik, hogy hozzám érjenek alvás közben. Különben is csak akkor aludtam velük, ha olyan részeg voltam, hogy nem tudtam járni. Egyáltalán nem olyan volt, mint vele. Ha ezt tudná, talán nem zavarná, hogy tud róluk. Ha én lennék az ő helyében, én biztosan… Hányinger fog el a gondolattól, hogy Tessa valaki mással kefél. – Hardin… – szólal meg halkan, visszarántva a valóságba. – Igen? – Hallottad? – Nem… Ne haragudj. Mit mondtál? – Már elhagytad a Targetet. – A francba, bocs. Mindjárt megfordulok. – Bemegyek a következő parkolóba, és megfordulok. Tessa meg van őrülve a Targetért, fogalmam sincs, miért. Pont olyan, mint Londonban az M&S, csak drágább, és az alkalmazottak iszonyúan idegesítőek a piros pólójukban meg khaki nadrágjukban. De Tessa mindig azt hajtogatja, hogy a Targetben jó minőségű cuccokat árulnak, és nagy a választék. Biztos igaza van, de ezek az amerikai áruházak még jobban eszembe juttatják, hogy idegen vagyok az országban. – Csak berohanok, és veszek valamit – hadarja, amikor leparkolok. – Biztos? Ne menjek veled? – Szeretném elkísérni, de nem erőltethetem rá a társaságomat. Ma este meg főleg. – Ha akarsz… – Igen – vágom rá, mielőtt befejezi a mondatot. Tíz perc múlva a kosara tele van mindenféle vacakkal. Vett magának egy hatalmas pulóvert, meg egy sztreccsnadrágot, amiről váltig állítja, hogy leggings, de tisztára olyan, mint egy spandexnaci. Felvillan előttem a kép, ahogy ebben feszít, de gyorsan kiverem a fejemből. Közben Tessa vesz még kesztyűt, sálat, sapkát. Úgy viselkedik, mintha az északi sarkra mennénk. De igaz, hogy tényleg cidri van odakint. – Szerintem neked is kéne egy kesztyű. A jég nagyon hideg, és ha elesel, le fog fagyni a kezed – figyelmeztet. – Nem fogok elesni… De veszek kesztyűt, ha ragaszkodsz hozzá. – Rámosolygok, visszamosolyog rám, és bedob a kosárba egy fekete kesztyűt. – Kérsz sapkát? – kérdezi.

– Nem. Van egy a csomagtartóban. – Hát persze. – Kiveszi a sálat a kosárból, és visszaakasztja a helyére. – Nem kell sál? – csodálkozom. – Azt hiszem, ennyi elég. – A kosárra mutat. – Igen, még több is – ugratom, de nem törődik velem, hanem a zoknikhoz megy. Egész este ebben az átkozott üzletben leszünk. Végre Tessa elégedetten felsóhajt. – Oké, kész vagyok. Mehetünk. A pénztárnál megint vitázni kezdünk, mert nem akarja engedni, hogy én fizessek. Erősködöm, hogy ez egy randevú, úgyhogy én állom a cechet. De csak megcsóválja a fejét, és odaadja a kasszánál a pénztárcájában lévő utolsó bankjegyeket. Fogyóban van a pénze? Ha így lenne, elmondaná nekem? Megkérdezzem? A fenébe… Biztosan feleslegesen aggódom emiatt. Mire visszaérünk a korcsolyapályához, Tessa már alig várja, hogy kiugorjon a kocsiból. De előbb át kell öltöznünk. Gyorsan felveszem a meleg ruhákat, közben Tessa kinéz az ablakon. – Kereshetünk egy mosdót, ahol átöltözhetsz – javaslom. De csak megvonja a vállát. – Nekem is jó lesz a kocsi, és akkor nem kell visszacipelnem a holmimat. – Nem. Túl sok az ember. Valaki meg fog látni. – Körülnézek a parkolóban. Elég üres, de akkor is… – Hardin… Jó lesz itt, ne aggódj! – Egy kis bosszúságot érzek a hangján. El kellett volna lopnom azt a stresszlabdát, amit tegnap este az apám íróasztalán láttam. – Ha ragaszkodsz hozzá… – vonom meg a vállamat, míg Tessa nekilát letépkedni a cédulákat az új ruhákról. – Segítesz lehúzni a cipzárt, mielőtt kiszállsz? – kérdezi. – Ja, persze… – Átnyúlok a könyöklőn, ő pedig felemeli a haját. Ezt a ruhát már számtalanszor segítettem levenni neki, de ez az első alkalom, hogy nem érinthetem meg, miközben lecsúsztatja a vállán. – Köszönöm. Most várj meg kint – parancsol rám. – Mi van? Máskor is láttalak már… – fortyanok fel. – Hardin… – fojtja belém a szót. – Rendben. De siess! – Kiszállok a kocsiból, és becsukom az ajtót. Aztán rájövök, hogy goromba voltam, úgyhogy gyorsan kinyitom, és lehajolok. – Légy szíves – teszem hozzá, majd megint becsukom az ajtót. Hallom, hogy felnevet odabent. Néhány perc múlva kiszáll, lesimítja a haját, majd a fejére húz egy rózsaszín kötött sapkát. Odaáll mellém, és amikor ránézek… Istenem, de aranyos! Mindig szép és szexi, de ebben a nagy pulcsiban, meleg sapkában és kesztyűben még ártatlanabbnak látszik, mint máskor. – Tessék! Megfeledkeztél a kesztyűdről. – Odadobja a fekete kesztyűt, amit nekem vettünk a boltban.

– Jaj, de jó! Nem is tudom, mi lenne velem nélküle – gúnyolódok, mire megbök a könyökével. Átkozottul aranyos… Olyan sok dolgot szeretnék mondani neki, de félek, hogy valami hülyeséget mondok, és elrontom az estét. – Ha ilyen nagy pulcsit vettél, akkor az enyémet is felvehetted volna, és megspórolhattál volna húsz dolcsit – jegyzem meg. Tessa megfogja a kezem, de gyorsan el is engedi. – Bocs – motyogja zavartan, és elpirul. Szeretném megint megfogni a kezét, de egy alacsony nő elénk toppan, és megzavar. – Milyen méretet kérnek? – szegezi nekünk a kérdést, meglepően mély hangon. Tessára nézek, aki mindkettőnk helyett válaszol. A nő nemsokára visszatér két pár korcsolyával. Elhúzom a számat, mert rosszat sejtek. Ez nem fog menni. Követem Tesst egy közeli padhoz, és leveszem a cipőmet. Mindkét korcsolyáját felveszi, amíg én az egyiket sem tudtam még a lábamra bűvölni. Remélhetőleg hamar megunja a korcsolyázást, és tovább akar menni valami normális helyre. – Minden oké? – kérdezi csúfondárosan, mire végre sikerül a másik korcsolyát is felügyeskednem. – Igen. Hová tesszük a cipőket? – kérdezem. – Majd én elteszem őket. – Az alacsony nő megint felbukkan mellettünk. Mindketten átadjuk neki a cipőnket. – Mehetünk? – néz rám Tessa, amikor felállok. Azonnal megmarkolom a korlátot. Hogy az ördögbe kell ezt csinálni? Tessa elfojtja a nevetését. – Könnyebb lesz, ha már a jégen vagy – próbál biztatni. Hát nagyon remélem. De egy fikarcnyival sem lesz könnyebb, és öt percen belül háromszor esem el. Tessa minden alkalommal kinevet, és be kell ismernem, hogy kesztyű nélkül már tényleg lefagyott volna a kezem. Tessa megint felnevet, és a kezét nyújtva felsegít. – Emlékszel? Alig fél órája még azt mondtad, hogy nem fogsz elesni. – Mi vagy te? Egy profi korcsolyázó? – morgolódom, miközben feltápászkodom a jégről. Jelen pillanatban minden másnál jobban gyűlölöm a korcsolyázást, de Tessa láthatóan élvezi. – Nem. Már régen nem voltam a jégen, de otthon sokat jártunk korcsolyázni Josie-val, a barátnőmmel. – Josie? Sosem beszéltél az otthoni barátnőidről. – Mert nem volt sok. Noah-val nőttem fel, és vele töltöttem a legtöbb időmet. Josie-ék a középiskola utolsó évében elköltöztek. – Aha. – Nem értem, miért nem voltak barátnői. Igaz, hogy stréber, kicsit prűd, és odavan a regényekért… de mindenkihez kedves, néha túlságosan is. Kivéve persze engem, mert állandóan leugatja a fejemet, de én ezt is szeretem benne. Többnyire. Eltelik fél óra, és még egyszer sem értünk körbe a pályán, mert a technikám hagy némi kívánnivalót maga után. – Éhes vagyok – jelenti ki végül, és a kivilágított kajás bódék felé néz.

Elmosolyodom. – De nem estél el, nem rántottál magaddal, és most nem fekszel rajtam, és nem nézel a szemembe, mint a filmeken. – Ez nem film – emlékeztet, és elindul a kijárat felé. Milyen jó lett volna, ha egymás kezét fogjuk, miközben korcsolyázunk. Persze csak ha sikerült volna talpon maradnom. A boldog párok mintha gúnyolnának minket, miközben kéz a kézben siklanak a jégen. Örömmel hagyom ott a pályát és veszem le magamról az átkozott korcsolyát. Az alacsony nő nemsokára előkerül, és végre visszakapom a cipőmet. – Nagy sportkarrier előtt állsz, csak még nem tudsz róla – ugrat Tessa, amikor utána megyek a bódéhoz, ahol már egy kürtőskalácsot majszol, és lesöpri a bordó pulóverére hullott porcukrot. – Haha… – Megcsóválom a fejem. A bokám még mindig fáj a korcsolyázástól. – Máshova is elvihettelek volna enni. A kürtőskalács nem a legtutibb vacsora – morgolódom, és lesütöm a szemem. – Nagyon finom, és már régen nem ettem. – Tényleg éhes lehetett, mert betolja a sajátját, meg az enyémnek is a felét. Megint rajtakapom, hogy néz. Sőt, elgondolkodva tanulmányozza az arcomat. – Miért bámulsz állandóan? – kérdezem, mire elkapja a tekintetét. – Ne haragudj… Csak olyan szokatlan vagy piercing nélkül – ismeri be, és megint bámulni kezd. – Nem olyan nagy a különbség. – Ösztönösen a számhoz nyúlok. – Tudom… Csak furcsa. Annyira megszoktam őket. Vissza kéne tennem a piercingeket? Nem csak az ő kedvéért vettem ki a karikákat. Igazat mondtam neki. Tényleg úgy érzem, hogy a vasak mögé bújtam, és így akartam távol tartani magamtól az embereket. A piercing általában elriasztja az embereket, és így megúsztam, hogy megszólítsanak, vagy a közelembe jöjjenek. De már túl vagyok az életemnek ezen a szakaszán. Nem akarom távol tartani az embereket, főleg nem Tessát. Inkább közelebb akarom vonni magamhoz. Amikor átlyukasztottam a pofámat, még tizenéves voltam. Aláhamisítottam anyám aláírását, és jól berúgtam, mielőtt elmentem a szalonba. A fazon érezte rajtam a piaszagot, mégis megcsinálta a melót. Egyébként nem bánom a dolgot, csak már valahogy kinőttem. A tetkókkal kapcsolatban még nem érzek így. Szeretem őket, és szerintem mindig is ragaszkodni fogok hozzájuk. Sőt, újakat is varratok magamra, hogy kifejezzem a gondolataimat, amelyeket nem tudok kimondani. Illetve… Lehet, hogy nem így van, mert a tetkóim többnyire csak jelentés nélküli minták. Nem érdekel, akkor is tetszenek. – Nem akarom, hogy megváltozz – magyarázza Tessa, amikor visszanézek rá. – Mármint nem külsőleg. Csak mutasd meg nekem, hogy jobban tudsz bánni velem, és nem akarsz mindig uralkodni rajtam. A természetedet sem kell megváltoztatni. Harcolj értem, de ne próbálj meg olyan emberré válni, akivel szerinted együtt akarok lenni. A szavai a szívembe marnak. – Nem erről van szó – nyugtatom meg. Megpróbálok megváltozni, de nem úgy. A piercingeket nem miatta, inkább magam miatt vettem ki. – A piercingek eltűntetése csak egy lépés volt. Szeretnék jobb emberré válni, és azok a vasak az

életemnek egy rossz időszakára emlékeztetnek, amit magam mögött akarok hagyni, és továbblépni – próbálom megmagyarázni. – Értem… – válaszolja alig hallhatóan. – Ezek szerint szeretted a vasakat? – kérdezem mosolyogva. – Igen, nagyon – ismeri be. – Visszategyem őket? – nézek rá, de megrázza a fejét. Most már nem izgulok annyira, mint két órával ezelőtt. Ez Tessa, az én Tessám, úgyhogy nincs miért idegeskednem. – Csak ha akarod. – Visszatehetem őket, amikor… – Elharapom a mondatot. – Amikor? – Tessa kérdőn néz rám – Biztos, hogy hallani szeretnéd? – Igen! Mit akartál mondani? – Rendben. Azt akartam mondani, hogy visszatehetem a piercingeket, amikor kefélünk, ha ennyire beindítanak. Elnevetem magam, amikor meglátom az elszörnyedt arcát, ahogy gyorsan körülnéz, attól félve, hogy valaki meghallott. – Hardin! – Elvörösödik, de belőle is kitör a nevetés. – Figyelmeztettelek… Egyébként ma este még egyetlen disznó megjegyzést sem tettem, úgyhogy egyet igazán megbocsáthatsz. – Igaz – bólint mosolyogva, és iszik egy kortyot a limonádéjából. Szeretném megkérdezni, hogy ez most mit jelent. El tudja képzelni, hogy megint szexeljünk? Valószínűleg igen, hiszen nem tiltakozott, amikor megemlítettem, csak az zavarta, hogy valaki meghall minket. Mindegy, most nincs itt az ideje, hogy rákérdezzek. Nem csak arról van szó, hogy megint meg akarom dugni. Tényleg nagyon hiányzik. Örülök, hogy ma este ilyen jól kijövünk egymással. Persze főleg azért, mert igyekszem normálisan viselkedni. Nem is olyan nehéz. Csak gondolkodnom kell, mielőtt kinyitom a számat, és valami baromságot mondok. – Holnap lesz a születésnapod. Milyen terveid vannak? – kérdezi Tessa egy kis csend után. A fenébe, ez megint gáz lesz. – Hát… Logan és Nate rendez nekem egy bulit. Nem akartam elmenni, de Steph elárulta, hogy egy rakás suskát költöttek rá, úgyhogy illene odatolni a képemet. Hacsak… Akartál valamit csinálni? Mert akkor nem megyek – jelentem ki. – Nem fontos. A buli biztos sokkal jobb lesz. – Eljöhetnél… – Mivel sejtem a válaszát, gyorsan hozzáteszem: – Senki sem tudja, mi történt közöttünk… Kivéve persze Zedet. Tököm tele van, hogy Zed ismeri a magánéletem problémáit, de ezen most nem akarok rugózni. – Nem, de kösz a meghívást. – Tessa mosolyra húzza a száját, de a szeme nem mosolyog. – Tényleg nem muszáj elmennem. Ha velem akarja tölteni a szülinapomat, akkor Logan és Nate elmehetnek a fenébe. – Nem. Semmi baj. Amúgy is dolgom van – közli, és elfordítja a fejét.

Százharmadik fejezet Tessa – Mik a terveid az este további részében? – érdeklődik Hardin, amikor megállunk az apja háza előtt. – Semmi különös. Csak tanulok, aztán lefekszem aludni. Semmi dorbézolás… – teszem hozzá, és rámosolygok. – Nekem is van mit behoznom alvás terén. – Hardin elgondolkodva húzogatja az ujját a kormánykeréken. – Nem aludtál? – Hát persze hogy nem. – És voltak… Mármint… – Zavartan elhallgatok. – Igen, minden éjjel – bólint, és megfájdul a szívem. – Sajnálom. – Gyűlölöm ezt. Haragszom azokra a rémálmokra. És nem örülök annak, hogy én vagyok az egyetlen gyógymód, és csak akkor nem jönnek elő, ha vele alszom. – Nem érdekes. Semmi baj – legyint, de a szeme alatt lévő sötét karikák nem erről árulkodnak. Nagyon rossz ötlet lenne, ha felhívnám. Azon kell gondolkodnom, mihez kezdek az életemmel, és nem végigbeszélgetni az éjszakát Hardinnal. Olyan kínos, hogy az apja házához hoz haza. Ezért kell hamarosan egy saját lakást szereznem. – Feljöhetnél. Hogy aludj egy kicsit. Még korán van – ajánlom fel, mire Hardin felkapja a fejét. – Nem bánnád? – kérdezi, én meg bólintok, mielőtt túl sokat agyalnék ezen. – Nem… De csak aludni – emlékeztetem mosolyogva, mire ő bólint. – Tudom, Tess. – Nem úgy értettem, hanem… – magyarázkodom. – Értem – jelenti ki kicsit sértődötten. Oké… Van köztünk egy távolság, ami kényelmetlen, ugyanakkor szükséges. Szeretném hátrasimítani a homlokába hulló tincset, de az túl sok lenne. Erre a távolságra ugyanúgy szükségem van, mint Hardinra. A helyzet eléggé zűrös, és tudom, hogy ezzel a meghívással tovább növeltem a zűrzavart. De tényleg szeretném, ha aludna egy kicsit. Rámosolygok, ő meg egy darabig néz engem, aztán megrázza a fejét. – Jobb, ha most inkább nem. Van egy kis munkám, és… – Oké, semmi baj – vágok a szavába, és kinyitom a kocsi ajtaját, hogy elmeneküljek a zavarom elől. Nem lett volna szabad ezt tennem. Nekem kéne távol tartanom magamtól, erre ő utasít vissza. Már megint. Már az ajtónál járok, amikor eszembe jut, hogy a kocsiban maradt a ruhám meg a magas sarkú cipőm, de Hardin már az utcán jár, mire megfordulok. Lemosom a sminket, és a mai randevúnkra gondolok. Hardin olyan kedves volt… Igen, tényleg kedves. Kiöltözött, nem verekedett össze és nem üvöltözött senkivel. Ez nagy haladás. Felnevetek, amikor eszembe jut, hogy többször is elterült a jégen. Nagyon dühítette az ügyetlensége, de én élveztem a látványt. Vicces volt, ahogy szétcsúsztak a hosszú lábai. Még sosem mulattam ilyen jól. Nem tudom, mit gondoljak arról, hogy kivette a piercingjeit. Többször is hangsúlyozta, hogy

ő akarta ezt, tehát nem szólhatok bele. Vajon a barátai hogyan reagálnak majd? Kicsit elromlott a hangulatom, amikor a születésnapi bulijáról beszélt. Fogalmam sincs, mire számítottam, de arra nem gondoltam, hogy bulizni fog. Persze ostoba vagyok, hiszen ez a huszonegyedik szülinapja lesz. Szeretnék vele lenni a nagy napon, de mindig történik valami rossz, ha elmegyek abba az átkozott diákházba. Nem akarom folytatni ezt a beteg hagyományt, főleg most, amikor olyan törékeny a kapcsolatunk. Még csak az kéne, hogy berúgjak, és mindent elrontsak. Ugyanakkor szeretnék venni valamit a szülinapjára. Nem vagyok ügyes ajándékozó, de majd igyekszem. Megállok Landon szobájánál, de nem válaszol, amikor bekopogok. Benyitok, de gyorsan be is csukom az ajtót, mert alszik. Legjobb, ha én is lefekszem. Belépek a szobámba, és majdnem kiugrok a bőrömből, amikor egy alakot látok az ágyamon ülni. A komódra ejtem a piperés táskámat… aztán rájövök, hogy Hardin van a szobámban, és megnyugszom. Ránézek, ő meg zavartan összekulcsolja a lábát a bokájánál. – Én… Bocs, hogy olyan hülye voltam. Itt szeretnék maradni – sóhajtja, és beletúr a hajába. – Azért kérdeztem… – emlékeztetem, és odamegyek hozzá. Még egyszer felsóhajt. – Tudom, és sajnálom. Maradhatok? Ma este olyan jól éreztem magam, hogy a közeledben lehettem, és nagyon fáradt vagyok… Néhány percig töprengek ezen. Én is azt akartam, hogy maradjon. Hiányzik, hogy nincs az ágyamban, de nemrég azt mondta, hogy dolga van. – És mi van a munkáddal? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Várhat – válaszolja idegesen. Leülök mellé az ágyra, és az ölembe veszem a párnát. – Köszönöm – suttogja Hardin, mire közelebb húzódom hozzá. Még most is olyan hatással van rám, mint egy mágnes. Nem tudok egy méternél távolabb maradni tőle. Ránézek. Elmosolyodik, aztán gyorsan lesüti a szemét. A testem önállósítja magát. Közelebb hajolok hozzá, és megfogom a kezét. Milyen hideg… A lélegzete meg szaggatott. Hiányoztál. A közeledben akarok lenni. Legszívesebben ezt mondanám neki. Gyengéden megszorítja a kezemet, mire a vállára hajtom a fejemet. Egyik karjával átkarol, és közelebb von magához. – Ma nagyon jól éreztem magam – szólalok meg egy idő után. – Én is, bébi. Én is. Bébinek nevezett… Ettől még közelebb akarok bújni hozzá. Ránézek, és látom, hogy a számat figyeli. Ösztönösen felemelem a fejemet, és az ajkamat közelebb viszem a szájához. Amikor összeér az ajkunk, Hardin hátradől, a könyökére támaszkodik, én meg az ölébe mászom. Egyik kezével megragadja a derekamat, és magához szorít. – Hiányoztál – leheli a számba, mielőtt a nyelvünk összesimul. Hiányzik a piercing hideg érintése, de a testemet annyira fűti a vágy, hogy igazából semmi sem tud zavarni. – Nekem is hiányoztál. – Belemarkolok a hajába, és még mohóbban csókolom. A másik kezem lejjebb siklik, és megtapogatom a kemény izmokat a pólója alatt. Hardin azonban felül, engem is

felemelve. Gúnyos mosoly jelenik meg a szája sarkában, amikor rám néz. – Arról volt szó, hogy nyugdíjas tempóban haladunk. – Az arca felhevült, és forró lehelete megcsapja a bőrömet. Zihálva veszi a levegőt. Tiltakozni akarok, és erősködni, hogy szükségem van az érintésére, de tudom, hogy igaza van. Sóhajtva kimászok az öléből, és lefekszem az ágy másik felére. – Bocsánat, Tess. Nem akartalak… – Zavartan elhallgat. – Semmi gond. Igazad van. Aludjunk egy kicsit. – Elmosolyodom, de a testem még mindig zaklatott az érintésétől. Hardin az ágy másik végében marad, és egy párnát tesz kettőnk közé. A helyzet a kapcsolatunk kezdetére emlékeztet. Gyorsan elalszik, és a helyiséget nemsokára betölti a békés hortyogása. De amikor az éjszaka közepén felébredek, már nincs az ágyban. Helyette egy papírt találok a párnán, a kézírásával. Még egyszer köszönöm. Van egy kis munkám. Másnap reggel felkelés után azonnal küldök Hardinnak egy üzenetet, amiben boldog születésnapot kívánok neki. Amíg a válaszra várok, felöltözöm. Szerettem volna, ha itt marad, de a nappal józan fényében örülök, hogy nem kell feszengenünk egy „első randi utáni” reggelen. Sóhajtva a táskámba teszem a mobilomat, és lemegyek a földszintre, ahol Landon már biztosan vár. Meg kell mondanom neki, hogy nem megyek be a délelőtti óráimra, mert ajándékot akarok venni Hardinnak.

Száznegyedik fejezet Hardin – Nagy buli lesz, haver – ígéri Nate, miközben a parkoló végében lévő kőfalra ül. – Az biztos – jegyzem meg. Kitérek Logan cigarettafüstje elől, és leülök Nate mellé. – Ne próbáld meg kivonni magad, mert már hónapok óta tervezzük a dolgot! – figyelmeztet Logan. Lóbálom a lábamat, és arra gondolok, hogy le kéne löknöm Logant a falról. Bosszúból, amiért szétszekálta az agyamat a piercingek miatt. – Jövök. Mondtam már. – Őt is elhozod? – kérdezi Nate, egyértelműen Tessre célozva. – Nem. Dolga van. – Dolga van? Hé, ember… ez a huszonegyedik születésnapod! Ha kivetted miatta a vasakat az arcodból, akkor az a legkevesebb, hogy eljön veled – méltatlankodik Logan. – Akárhányszor eljön velem egy buliba, mindig valami baromság történik. És hányszor kell még elmondanom, hogy nem miatta vettem ki a vasakat? – Megcsóválom a fejemet, és a beton repedéseit piszkálom. – Talán hagynod kéne, hogy megint eltángálja Mollyt… Az a jelenet… – Nate kacagni kezd. – Vicces volt. Ő is vicces, amikor részeg. Akkor is, amikor káromkodik. Mintha a nagymamámat hallanám. – Logan Nate-tel együtt hahotázik. – Nem hagynátok végre lógva ezt a témát? Nem jön, és kész. – Jól van, lazíts, ember. Nem kell felkapni a vizet – vigyorog rám Nate. Nem örülök, hogy bulit rendeznek nekem, mert Tessával akartam tölteni a születésnapomat. Nem igazán érdekelnek a szülinapok, de szerettem volna találkozni vele. Tudom, hogy semmi dolga, csak nem akar a barátaimmal lenni. Nem mintha hibáztatnám ezért. – Van valami gubanc közted és Zed között? – érdeklődik Nate, amikor órára megyünk. – Igen. Zed egy rohadék, és nem hajlandó leszállni Tessáról. Miért? – Csak kérdezem… Mert láttam Tessát bemenni abba a fura környezettudományos épületbe, és furcsának találtam… – közli Nate. – Mikor volt ez? – Kábé két napja. Hétfőn, azt hiszem. – Ezt most… – Elhallgatok, mert tudom, hogy nem ugrat. A fenébe, Tessa… Melyik részét nem értetted annak, hogy tartsd távol magad Zedtől? – De ugye nem baj, ha Zed is eljön? Mert már mindenkinek szóltunk, és cinkes lenne visszavonni a meghívást – aggodalmaskodik Nate, aki mindig kilógott közülünk a kedvessége miatt. – Teszek rá, ha eljön. Nem ő dugja Tessát, hanem én – rántom meg a vállamat, mire Nate megkönnyebbülten felnevet. Ha tudná, hogy mi van most közöttünk… Nate és Logan magamra hagy a tesi tanszék épülete előtt, és már alig várom, hogy találkozzak Tessával. Vajon ma milyen lesz a haja? És abban a naciban lesz, amiért megőrülök? Mi a fene van velem? Néhány hónapja el sem tudtam volna képzelni, hogy azon agyalok majd, milyen frizurája van egy lánynak. Ha valaki ezt mondja, tutira kiverem a fogait. Most pedig itt

csorgatom a nyálam, és reménykedem, hogy hátrafogta a haját, és láthatom az arcát. El sem tudom hinni, hogy már megint a diákházban vagyok. Nemrég még itt laktam, de most nagyon távolinak tűnik az az időszak. Egyáltalán nem hiányzik, de egyedül a lakásban sem szeretek lenni. Ez az év eddig elég őrült volt. Szinte hihetetlen, hogy már huszonegy éves vagyok, és jövőre befejezem az egyetemet. Nemrég felhívott anya, és sírdogált, hogy milyen hamar felnőttem, meg ilyenek. Végül kinyomtam a telót, mert nem akarta leállítani magát. Persze udvarias voltam, mert egész idő alatt úgy tettem, mintha valami zűr lenne a vonallal. A ház tele van, és az utcán rengeteg autó parkol. Ki ez a sok ember, aki eljött megünnepelni a huszonegyedik születésnapomat? Tudom, hogy a buli nemcsak nekem szól, hanem egy jó ürügy arra, hogy szétcsaphassák magukat. Már bánom, hogy nincs itt Tessa, de ekkor meglátom Molly rémes pink tollazatát, és örülök, hogy nem jött el. – Itt van a szülinapos! – Molly rám mosolyog, és bemegy előttem a házba. – Scott! – üdvözöl Tristan a konyhából. Látom rajta, hogy már eléggé be van szívva. – Hol van Tessa? – kérdezi Steph. A barátaim körbevesznek, és várakozással teli arccal néznek rám. Kénytelen vagyok kitalálni valamit. Nem akarom az orrukra kötni, hogy most próbálom meg helyrehozni az elszúrt kapcsolatunkat. – Várj csak… Hová tűntek a piercingek? – Steph megfogja az államat, felemeli a fejem, és úgy vizsgálgat, mintha egy kísérleti állat lennék. – Szállj le rólam! – mordulok fel, és elrántom a fejemet. – Te jóságos ég! Te is olyan leszel, mint ezek. – Molly egy csapat piperkőc fazonra mutat, akik a helyiség másik végében nyálaskodnak. – Nem! Szó sincs erről! – tiltakozom dühösen. Molly felnevet. – De igen! – erősködik. – Ő mondta, hogy vedd ki a vasakat, ugye? – Nem. Azért vettem ki a piercingeket, mert ehhez volt kedvem. Hagyjál békén, ne rugózz már ezen – förmedek rá, de ő csak ingatja a fejét. – Nem kell mentegetőznöd – jegyzi meg, és otthagy minket. Hála az égnek. – Ne törődj vele! Szóval, jön Tessa? – kérdezi Steph, mire megrázom a fejem. – Kár, mert nagyon hiányzik. Jó lenne többet lógni együtt. – Iszik a piros poharából. – Ja – morgom alig hallhatóan, és töltök magamnak egy pohár vizet. Ahogy telik az idő, a zene és a zaj egyre hangosabb lesz. Nyolc órára már mindenki be van állva. Még mindig nem döntöttem el, hogy akarok-e inni, vagy sem. Sokáig nem ittam, miután egy este berontottam az apám házába, és összetörtem Karen összes porcelánját. Ivás nélkül szoktam végigcsinálni ezeket a béna bulikat… többnyire. Már alig emlékszem az első egyetemi éveimre. Egyik üveg a másik után, egyik ribanc a másik után… Homályos az egész, mint egy elmosódott kép, és ennek őszintén örülök. Az egésznek nem volt semmi értelme, amíg Tessa fel nem bukkant az életemben. Keresek magamnak egy helyet a heverőn Tristan mellett, és Tessára gondolok, míg a többiek egy újabb ostoba ivós játékot játszanak.

Százötödik fejezet Tessa Üzenet érkezik Hardintól. „Szia.” Nevetséges, hogy azonnal bizseregni kezd a gyomrom. Milyen a buli? Elküldöm a választ, és egy marék pattogatott kukoricát tömök a számba. Már két órája bámulom az e-olvasóm kijelzőjét. Ideje egy kis szünetet tartani. „Béna. Átjöhetek?” A szó szoros értelmében leugrom az ágyról. A nap folyamán, miközben egy normális ajándékot kerestem neki, arra az elhatározásra jutottam, hogy a távolságtartás várhat, és elég a születésnapja után folytatni. Nem érdekel, ha kétségbeesett és szánalmas vagyok, nem tehetek róla. Ha a barátai helyett inkább velem akarja tölteni az estét, akkor nem utasítom vissza. Nagyon igyekszik, és ezt értékelnem kell. Persze ettől függetlenül meg kell majd beszélnünk, hogy miért nem látja a közös jövőnket, és ez hogyan fogja befolyásolni a karrieremet. De ez is várhat holnapig. Úgyhogy most izgatottan megírom a választ. „Igen. Mikor érsz ide?” Feltúrom a fiókos szekrényt, és előhalászok egy kék ujjatlan trikót, amiről egyszer megjegyezte, hogy jól áll. Farmert kell vennem. Nagyon hülyén néznék ki, ha ruhában várakoznék a szobámban. Vajon ő mit visel majd? Hátra lesz simítva a haja, mint tegnap? Unatkozott nélkülem a bulin, és inkább velem akar lenni? Tényleg nagyon sokat változott, és imádom ezért. Miért izgulok ennyire? „Fél óra.” Berohanok a fürdőszobába, hogy fogat mossak, és eltávolítsam a pattogatott kukorica héját a fogaim közül. Nem lenne szabad megcsókolnom… De születésnapja van… Egy csók még nem a világ vége, és meg is érdemli, mert annyira igyekszik. Egy csók nem fogja elrontani a terveimet. Megigazítom a sminkemet, megfésülöm és lófarokba kötöm a hajamat. Ha Hardinról van szó, nagyon gyenge vagyok, de majd csak holnap teszek ezért szemrehányást magamnak. Tudom, hogy nincs oda a szülinapokért, de szeretném, ha ez különleges lenne… És szeretném, ha tudná, hogy fontos nekem a születésnapja. Előveszem az ajándékot, amit vettem neki, és gondosan becsomagolom. Hangjegymintás papírt vettem erre a célra, ami jó lesz könyvborítónak is. Egyre idegesebb vagyok, pedig nem kéne izgulnom. „Akkor viszlát nemsokára” – válaszolom neki, és ráírom a nevét a kártyára, aztán lemegyek a földszintre. Karen egy régi Luther Vandross számra táncol, és elnevetem magam, amikor megfordul, és elpirul. – Nem tudtam, hogy itt vagy – mentegetőzik zavartan. – Szeretem ezt a dalt. Az apám mindig ezt hallgatta – magyarázom neki, mire elmosolyodik.

– Jó ízlése van. – Az volt. – Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy az apám normális is tudott lenni, és erre a dalra pörgött velem a konyhában. Nem sokkal később megütötte az anyámat, akinek egy nagy monokli lett a szeme alatt. Ez volt az első alkalom. – Mik a terveid ma estére? Landon már megint a könyvtárban van – közli velem, pedig már tudom. – Meg szerettem volna kérdezni, hogy segítenél-e nekem tortát sütni Hardinnak. Vagy valami más sütit. Szülinapja van, és fél óra múlva itt lesz – újságolom Karennek mosolyogva. – Tényleg? Addig csinálhatunk egy piskótatortát, sőt egy emeletes tortát is. Mit szeret jobban, a csokoládét vagy a vaníliát? – Csokitortát, csokis bevonattal – válaszolom. Néha úgy érzem, hogy nem ismerem őt eléggé, de úgy tűnik, mégis sokat tudok róla. – Rendben. Előveszed a tepsiket a sütőből? – kérdezi, én meg készséggel engedelmeskedem. Fél óra múlva már azt várom, hogy a torta teljesen kihűljön, és bevonhassuk a csokoládékrémmel, mielőtt Hardin megérkezik. Karen valahonnan szerzett gyertyákat. Csak egy egyest meg egy hármast talált, de tudom, hogy Hardin értékelni fogja a humort. Bemegyek a nappaliba, és kinézek az ablakon, hátha már közeledik, de a felhajtó üres. Biztosan késik egy kicsit. Még csak negyvenöt perc telt el. – Ken egy óra múlva hazaér. Néhány kollégájával vacsorázott. Tudom, hogy szörnyű vagyok, de azt mondtam, hogy fáj a hasam, mert nem szeretem ezeket a vacsorákat. – Karen felnevet, én meg közben lesimítom a torta széleit. – Megértem – bólintok, és a tortára helyezem a számokat. Először harmincegyet rakok ki, aztán meggondolom magam, és inkább tizenhárom lesz belőle. Karennel nevetgélünk egy kicsit a gyertyákon, míg én nagy üggyel-bajjal ráírom a tortára Hardin nevét a sűrű bevonómasszával. – Nagyon szép… – hazudja Karen. Nem vagyok valami ügyes a dekorációban. – A szándék a lényeg. Legalábbis remélem… – Tetszeni fog neki – nyugtat meg Karen, és felmegy a szobájába, hogy magunkra hagyjon minket, ha Hardin megérkezik. Már egy óra eltelt az üzenete óta. Egyedül üldögélek a konyhában, és várom, hogy felbukkanjon. Fel szeretném hívni, de ő késik, úgyhogy neki illene telefonálni, és magyarázkodni. Nemsokára itt lesz. Amúgy is az ő ötlete volt, hogy idejöjjön. Mindjárt megérkezik.

Százhatodik fejezet Hardin Nate már harmadszor próbálja meg a kezembe nyomni a poharát. – Gyerünk már, haver. Csak egyet. Huszonegy éves vagy… Törvénytelen, ha nem iszol. Tudom, hogy úgysem fog békén hagyni, ezért végül beadom a derekamat. – Rendben. Egyet. De csak egyet. Nate mosolyogva visszahúzza a poharát, és kikapja az üveget Tristan kezéből. – Oké. De akkor legyen tisztességes adag – jelenti ki, és megtölti a poharat. Megcsóválom a fejemet, és belekortyolok a sötét színű italba. – Rendben, ennyi elég. Most már lepattanhatsz rólam – mordulok rá. Nate beleegyezően bólint. Kimegyek a konyhába egy újabb pohár vízért, és kivel futok össze? Na, kivel? Hát pont Zeddel! – Tessék. – A kezembe nyomja a mobilomat. – A heverőn hagytad, amikor felálltál. Azzal visszamegy a nappaliba.

Százhetedik fejezet Tessa Két óra múlva a pulton hagyom a tortát, és felmegyek a szobámba. Lemosom a sminket, felveszem a pizsamámat. Mindig ez történik, valahányszor egy újabb esélyt adok neki. Beleütközöm a kőkemény valóságba. Tényleg azt hittem, hogy el fog jönni. Milyen ostoba vagyok. Még tortát is sütöttem neki… Tényleg megőrültem. Gyorsan bedugom a fülhallgatót, mielőtt elsírom magam. A zene megnyugtat. Hanyatt fekszem az ágyon, és igyekszem mentséget találni magamnak a gyengeségemre. Tegnap olyan más volt… A változást pozitívnak tartottam, bár hiányoztak a disznó vagy gúnyos megjegyzései, amelyeket titokban már megkedveltem. Örülök, hogy Landon nem köszönt be hozzám, amikor megérkezett. Akkor még reménykedtem, és totál nevetségessé tettem volna magam előtte. Persze ő egy szóval sem említette volna. Az éjjeliszekrényhez nyúlok, leoltom a lámpát, és kicsit lehalkítom a zenét. Egy hónapja még beugrottam volna a kocsiba, és berontottam volna abba az átkozott házba, hogy felelősségre vonjam, miért várakoztatott meg. De most már nincs erőm harcolni. Elfáradtam. Arra ébredek, hogy a fülemben cseng a telefon, és a zaj megijeszt. Hardin az. Már majdnem éjfél. Ne vedd fel, Tessa! Nagyon nehéz rávenni magam, hogy kinyomjam a hívását, és kikapcsoljam a telefont. A mobil helyett az éjjeliszekrényen álló ébresztőórát állítom be magamnak, és lehunyom a szememet. Hát persze… Miután órákon át várakoztatott, jól berúgott, és felhívott. Gondolhattam volna.

Száznyolcadik fejezet Hardin Tessa nem válaszol a hívásaimra, és ez eléggé kiakaszt. Már csak tizenöt percig tart a születésnapom, és nem veszi fel a telefont? Lehet, hogy korábban kellett volna hívnom, de akkor is… Arra az üzenetre sem válaszolt, amit órákkal ezelőtt küldtem neki. Azt hittem, tegnap jól megvoltunk együtt, és még le is akart vetkőztetni a szobájában. Iszonyúan nehéz volt nemet mondani, de tudtam, hogy ez fog történni, ha bemegyünk. Nem akarom most kihasználni a gyengeségét, pedig nagyon szeretném. – Azt hiszem, mennem kell – szólok oda Logannek. Logan elengedi a kreol bőrű barna lányt, akit láthatóan megkedvelt. – Még nem mehetsz el. Meg kell várnod a… Már itt is vannak! – kiált fel, és az ajtó felé mutat. Megfordulok, és két esőkabátos lányt pillantok meg, akik felénk közelednek. Na ne… A zsúfolt nappaliban mindenki tapsolni és éljenezni kezd. – Nem kell sztriptíz! – jelentem ki határozottan. – Jaj, ne csináld már! Honnan tudod, hogy sztriptíztáncosok? – kérdezi nevetve. – Mert esőkabátban és magas sarkú cipőben vannak, te észlény. – Istenem, ez nagyon gáz. – Lazíts már, ember! Tessa nem fog kiakadni – próbál megnyugtatni Logan. – Nem arról van szó – mordulok rá, pedig pontosan erről van szó. – Ő a szülinapos fiú? – érdeklődik az egyik lány. A tűzpiros rúzsától máris megfájdult a fejem. – Nem, nem. Nem én vagyok – hadarom, és kisietek az ajtón. – Ne már, Hardin! – kiált utánam néhány hang. Nem fogok visszamenni. Tessa kitér a hitéből, ha azt hiszi, hogy sztripperekkel buliztam. Szinte hallom, ahogy kiabál velem. Miért nem vette fel a telefont, amikor hívtam? Megpróbálom még egyszer felhívni, míg Nate a másik vonalamon zaklat. Pedig marhára nem fogok visszamenni. Már így is túl sokáig hagytam ünnepeltetni magam. Fogadjunk, hogy Tess haragszik rám, amiért nem hívtam már korábban. De nem tudom, mikor hívjam, és mikor hagyjam inkább békén. Nem akarok nyomulni, de a túlzott távolságtartás se jó. Úgy érzem magam, mintha egy kötélen táncolnék, és sosem volt jó egyensúlyérzékem. Még egyszer megnézem az üzeneteimet. „Szia.” Ezt már órákkal ezelőtt küldtem el, és azóta nincs több kimenő vagy bejövő üzenet a mobilomban. Úgy tűnik, megint az üres lakásban kell töltenem az éjszakát. Boldog születésnapot…

Százkilencedik fejezet Tessa Furcsa ébresztőhangra ébredek, és eltelik egy kis idő, mire rájövök, hogy tegnap Hardin miatt kikapcsoltam a mobilomat. Aztán az is eszembe jut, hogy órákon át üldögéltem a konyhában, és vártam, de ő nem jött meg. Megmosom az arcomat, és felkészülök a hosszú útra. Hiányzik a lakás, mert sokkal közelebb van a munkahelyemhez. Hardin is hiányzik. Meg a sok könyvespolc, a kicsi, de tökéletes konyha, a lámpa. És Hardin. Amikor lemegyek, csak Karen van a konyhában. A pillantásom a tortára vándorol, a tizenhármat mutató számgyertyákra meg a béna feliratra. Tegnap még Hardin volt, de egész éjjel a pulton állt, és reggelre szétfolyt. Akárcsak az életem. – Nem jött el – szólalok meg, és közben nem nézek Karen szemébe. – Igen… Rájöttem. – Együtt érző mosolyt villant rám, és a kötényével megtörli a szemüvegét. Karen a tökéletes háziasszony, aki mindig süt, főz vagy takarít. De ami még fontosabb: szereti a férjét, a családját, még a faragatlan mostohafiát is. – Nem baj. – Vállat vonok, és kávét töltök magamnak. – Néha nyugodtan beismerheted, ha baj van, drágám. – Tudom. De könnyebb azt mondani, hogy nincs. – Nem mindig könnyű… – Milyen vicces… Hardin is ezt szokta mondogatni. – Azt tervezzük, hogy jövő héten elmegyünk a tengerpartra. Ha van kedved, tarts velünk, nagyon jó lesz. – Nagyon szeretem Karenben, hogy sosem erőlteti a beszélgetést. – A tengerpartra? Februárban? – Van egy szép jachtunk, és ki szoktunk vele hajózni, amíg nincs túl meleg. Bálnákat fogunk nézni. El kéne jönnöd. – Tényleg? – Még sosem voltam hajón, és elég ijesztőnek tartom az ötletet. De a bálnales gondolata nagyon csábít. – Oké, rendben. – Remek! Jól fogjuk érezni magunkat – jelenti ki Karen, aztán bemegy a nappaliba. Amikor beérek a kiadóba, bekapcsolom a mobilomat. Nem tehetem, hogy valahányszor dühös leszek, fogom magam, és kikapcsolom. Legközelebb csak nem veszem fel Hardin hívásait. Szörnyen érezném magam, ha történne valami az anyámmal, és nem tudna elérni. Kilépek a liftből, és meglátom Kimberlyt meg Christiant. Összesimulva állnak a folyosón, Christian súg valamit Kim fülébe, aki kuncogni kezd, és a füle mögé simítja a haját. Aztán boldogan elmosolyodik, a vőlegénye pedig megcsókolja. Mindketten sugárzanak a boldogságtól. Besietek az irodámba, és felhívom anyámat, mert úgy vélem, hogy itt az ideje. Nem veszi fel. Az új kézirat már az ötödik oldalon felbosszant. Átolvasom az utolsó oldalakat. Hát persze hogy a boldogító igennel végződik, sóhajtok fel. Elegem van a szokásos sztorikból: a lány találkozik a fiúval, a fiú szereti a lányt, jön egy kis probléma, de kibékülnek, összeházasodnak, gyerekeik lesznek, vége. Bedobom a kéziratot a papírkosárba, anélkül, hogy tovább olvasnám. Nem szép tőlem,

hogy esélyt sem adok neki, de most nincs kedvem ilyesmihez. Egy reális történetre van szükségem, ahol igazi problémák vannak, nem csak egy kis összezördülés, vagy egy szakítás. Mert az élet nem ilyen. Az emberek megsértik egymást, aztán mégis folytatják, hogy még nagyobb pofont kapjanak… Én is ilyen vagyok, persze. Erre most jöttem rá. Christian elmegy az irodám ajtaja előtt. Nagy levegőt veszek, felállok, és a nyomába eredek. Lesimítom a szoknyámat, és összeszedem a gondolataimat, hogy mit akarok mondani neki Seattle-ről. Remélem, Hardin nem döntötte romba az esélyeimet. Bekopogok az ajtaján. – Mr. Vance? – kérdezem bátortalanul. – Tessa? Gyere be – néz rám mosolyogva. – Bocsánat a zavarásért, de… lenne néhány perced számomra? – érdeklődöm, mire int nekem, hogy üljek le. – Seattle-ről lenne szó. Nem dolgozhatnék az új irodában? Tudom, hogy kicsit későn szólok, de nagyon szeretnék odaköltözni, és Trevor említette, hogy… Arra gondoltam, hogy remek lehetőség lenne számomra, ha… Christian felemeli a kezét, és elneveti magát. – Tényleg oda akarsz menni? – kérdezi mosolyogva. – Seattle nagyon különbözik ettől a helytől. – Zöld szemével barátságosan néz rám, de az az érzésem, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm. – Igen, oda akarok menni. Tényleg… – Így is van. Vagy nem? – És Hardin? Ő is jönne? – Christian meghúzza a csomót a nyakkendőjén, és meglazítja a színes anyagot a nyaka körül. Elmondjam neki, hogy Hardin nem akar jönni? Eláruljam, hogy a közös jövőnk teljesen bizonytalan, ráadásul Hardin konok és paranoiás? – Még nem döntöttük el. – Egyelőre ennyi is elég. Vance a szemembe néz. – Szívesen magammal viszlek Seattle-be. – Egy kis szünet után hozzáteszi: – És Hardint is. Még a régi állását is visszakaphatja. – Christian felnevet. – De csak akkor, ha befogja a száját. – Tényleg? – Igen, persze. Korábban is szólhattál volna. – Végre sikerül megszabadulnia a nyakkendőjétől, amit az asztalra tesz. – Köszönöm szépen! Nagyon örülök neki – lelkendezem, és tényleg így érzek. – És mikor állsz készen a költözésre? Kim, Trevor és én két hét múlva indulunk, de te később is csatlakozhatsz hozzánk. Tudom, hogy egyetemet is kell váltanod. Majd segítek, amennyit tudok. – A két hét nekem is elég lesz – vágom rá gyorsan, mielőtt túl sokat gondolkodom róla. – Remek. Ez nagyon jó. Kim ki fog bújni a bőréből. – Christian rám mosolyog, és észreveszem, hogy a pillantása az íróasztalán álló fényképre esik, amelyen Kimberly és Smith áll egymás mellett. – Még egyszer nagyon köszönöm – hálálkodom, és kisietek az irodájából. Seattle. Két hét múlva. Két hét múlva Seattle-be költözöm. Készen állok rá. Vagy nem? Dehogynem, hiszen évek óta várok erre a pillanatra. Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar

bekövetkezik.

Száztizedik fejezet Tessa Zed lakása előtt álldogálok, és nagyon remélem, hogy hamarosan felbukkan. Beszélnem kell vele, és azt mondta, hazafelé tart a munkából. Megálltam kávézni útközben, hogy húzzam az időt. Néhány perc múlva felbukkan a hangos terepjárója. Amikor kiszáll, olyan jól néz ki a fekete farmerban meg a piros pólóban, hogy egy pillanatra megfeledkezem arról, miért jöttem. – Tessa! – üdvözöl széles mosollyal, és beenged a lakásba. Csinál nekem egy kávét, magához vesz egy üdítőt, és átmegyünk a nappaliba. – Zed, azt hiszem, mondanom kell valamit. De előbb valami mást szeretnék mondani – kezdem a beszélgetést. A tarkójára teszi a kezét, és hátradől a heverőn. – A buliról van szó? – Ott voltál? – kérdezem, és megfeledkezem a mondanivalómról. A heverővel szemben lévő fotelbe rogyok. – Igen, egy darabig, de amikor megérkeztek a vetkőzős csajok, leléptem. – Zed megdörzsöli a tarkóját. Elszorul a torkom. – Vetkőzős csajok? – nyögöm ki nagy nehezen, és a dohányzóasztalra teszem a kávéscsészét, mielőtt az ölembe öntöm a forró folyadékot. – Igen, mindenki totál be volt állva, és még sztriptíztáncosnőket is rendeltek. Nem az én műfajom, úgyhogy elmentem. – Zed megvonja a vállát. Tortát sütöttem Hardinnak, és vele akartam tölteni a születésnapját, miközben ő sztripperekkel tivornyázott? – Történt még valami a bulin? – kérdezem, megint témát váltva. Nem tudom kiverni a fejemből a vetkőzős csajokat. Hardin inkább őket választotta, én meg hiába vártam rá? – Nem igazán. Csak egy szokásos diákszövetségi buli volt. Beszéltél Hardinnal? – kérdezi, és a kezében tartott üdítős üveg kupakját babrálja. – Nem… Én… – Nem fogom bevallani Zednek, hogy mennyire készültem Hardin szülinapjára, aki végül jól felültetett. – Mit akartál mondani? – kérdezi. – Azt mondta, hogy át fog jönni, de végül nem jött. – Ez szemétség. – Zed megcsóválja a fejét. – Tudom. És tudod, mi az egészben a legrosszabb? Hogy a randinkon nagyon jól éreztük magunkat, és azt hittem, hogy mostantól én leszek neki a legfontosabb. – Zed szeme csupa együttérzés, amikor ránézek. – Aztán egy bulit választott, ahelyett, hogy veled lett volna – jegyzi meg rosszallóan. – Igen… – Nem tudom, mit mondhatnék még. – Szerintem ez egyértelműen megmutatja, milyen ember valójában. És nem fog megváltozni. Ugye tudod? – Zednek igaza van? – Tudom. De jó lett volna, ha beszél erről, vagy nem mondja, hogy át fog jönni, és nem várok rá

órákon át. – Idegesen piszkálom az asztal szélét, ahol lejön róla a díszfólia. – Szerintem nem kéne erről beszélned vele. Ha fontosnak tartotta volna, hogy veled legyen, akkor nem várakoztatott volna hiába. – Tudom, hogy igazad van, de ez a fő probléma a kapcsolatunkban. Nem beszéljük meg a dolgokat, aztán elhamarkodott következtetésekre jutunk, aminek az a vége, hogy kiabálunk egymással, és egyikünk elviharzik. – Tudom, hogy Zed csak segíteni akar, de most tényleg szeretném, ha Hardin elmagyarázná, miért tartotta fontosabbnak a vetkőző csajokat, mint engem. – Azt hittem, már nem vagytok kapcsolatban. – De igen… Illetve nem, de… Nem is tudom, hogyan magyarázzam el. – Idegileg teljesen ki vagyok merülve, és Zed néha még jobban összezavar. – Te döntesz. De szerintem nem kéne több időt pazarolnod rá. – Felsóhajt, és felkel a heverőről. – Tudom – suttogom, és megnézem a telefonomat, hátha kaptam egy üzenetet Hardintól. Semmi. – Éhes vagy? – kérdezi Zed a konyhából, és hallom, hogy a szemetesbe dobja az üres üdítős üveget.

Száztizenegyedik fejezet Hardin Rohadt üres ez a lakás. Borzalmas itt ücsörögni nélküle. Hiányzik… Ahogy a lábát az ölembe teszi tanulás közben, én meg úgy csinálok, mintha dolgoznék, de közben őt lesem. Amikor idegesítően bökdösi a karomat a tollával, amíg elveszem tőle, és a fejem fölé emelem. Erre bosszankodni kezd, pedig tudom, hogy csak fel akarja hívni magára a figyelmemet. Aztán az ölembe mászik, hogy visszaszerezze a tollát, de ez mindig ugyanúgy végződik… És ezt kimondhatatlanul élvezem. – A rohadt életbe! – fakadok ki dühösen, és leteszem a dossziét. Ma semmit sem dolgoztam. Tegnap sem. Sőt, már két hete nem dolgozom. Még mindig dühít, hogy tegnap nem válaszolt, de legjobban az gyötör, hogy látni akarom. Biztosan az apám házában van, úgyhogy át kéne mennem, és beszélnem vele. Ha felhívom, talán fel sem veszi a telefont, és ez még jobban kiborítana. Legjobb, ha benézek hozzájuk. Tudom, hogy most békén kéne hagynom, és időt adni neki, meg ilyenek. De a pokolba az egész „haladjunk tyúklépésben” projekttel. Nekem ez nem megy, és nagyon remélem, hogy neki sem. Mire az apám házához érek, már majdnem hét óra van, és Tessa kocsiját nem látom a felhajtón. A francba. Biztosan a boltban van, vagy a könyvtárban kuksol Landonnel, vagy valami ilyesmi. De hamar rájövök, hogy tévedtem, mert Landon a nappaliban üldögél, egy könyvvel az ölében. Remek. – Hol van? – kérdezem, amikor belépek a helyiségbe. Majdnem leülök mellé a kanapéra, de aztán úgy döntök, hogy inkább állok. Iszonyúan furcsa lenne együtt ücsörögni vele. – Nem tudom, ma még nem láttam – válaszolja, de alig néz fel, annyira el van merülve a tanulásban. – És beszéltél vele? – folytatom a kérdezősködést. – Nem. – Miért nem? – Miért kellett volna? Nem mindenki zaklatja… – jegyzi meg mosolyogva. – Menj a francba! – méltatlankodom. – Tényleg nem tudom, hol van – közli Landon. – Akkor… azt hiszem, megvárom… Itt. – Bemegyek a konyhába, és leülök a pultnál. Már kezdem megkedvelni a mostohatesómat, de azért még nem fogok mellette ülni, és nézni, ahogy a házi feladatát csinálja. Előttem van egy nagy halom csokoládés cucc, számgyertyákkal. Tizenhárom… Ez egy születésnapi torta akar lenni? – Kinek a vacak tortája ez? – kiáltok oda Landonnek. Nem tudom elolvasni a nevet, ha egyáltalán név volt a tetejére nyomott fehér maszat. – A te vacak tortád – válaszolja Karen. A hang irányába fordulok. Karen gúnyos mosollyal néz rám.

Nem is láttam bejönni. – Az enyém? De ez tizenhárom… – Nem volt más gyertyám, és Tessa nagyon viccesnek tartotta, hogy ezeket tegye rá – közli velem. Valahogy furcsa a hangja… Haragszik rám, vagy mi? – Tessa? Nem értem. – Ezt a tortát neked készítette tegnap este, miközben rád várt – magyarázza Karen, majd a vágódeszkán lévő csirkére fordítja a figyelmét. – De én nem jöttem ide tegnap. – Tudom, de Tessa várt téged. Bámulom a szörnyszülött tortát, és egyre hülyébbnek érzem magam. Miért készített nekem tortát, ha nem is kért meg, hogy idejöjjek? Sosem fogom megérteni ezt a lányt. Minél tovább nézem a tortát, annál jobban tetszik. Lehet, hogy nem egy cukrászati remekmű, de tegnap még biztosan szép volt, mielőtt a pulton töltött egy éjszakát meg egy napot. El tudom képzelni Tessát, ahogy magában nevetgél, miközben a tortába szúrja a rossz számokat. Biztosan lenyalta a kanálról a tésztát, és az igyekezettől összeráncolta az orrát, miközben ráírta a nevemet. Tortát készített nekem, én meg elmentem abba a pocsék buliba. Lehetek ennél nagyobb barom? – Hol van most? – kérdezem Karent. – Fogalmam sincs, és azt sem tudom, hogy itt lesz-e vacsorára. – Én itt maradhatok? Mármint vacsorára? – teszem hozzá zavartan. – Persze, nem is kell kérdezned. – Karen mosolyogva felém fordul. A mosolya árulkodik a legjobban a természetéről. Idiótának tart, mégis mosolyog, és szívesen fogad. Mire eljön a vacsora ideje, már tiszta ideg vagyok. Fészkelődöm a helyemen, és minden másodpercben kinézek az ablakon. Legszívesebben felhívnám, hátha felveszi a telefont. Ez őrület. Apám a közeledő baseballszezonról beszélget Landonnel. Miért nem kussolnak inkább? Hol a pokolban van? Végül előveszem a telefonomat, hogy üzenjek neki, de ekkor kinyílik a bejárati ajtó. Azonnal talpra ugrok, mire mindenki csodálkozva néz rám. – Mi a baj? – förmedek rájuk, és elindulok a nappali felé. Megkönnyebbülök, amikor meglátom. Tessa valósággal beesik az ajtón, mert a keze tele van könyvekkel, meg… Mi ez? Kartonpapír? Amikor észrevesz, a cuccok elkezdenek a padlóra potyogni. Odasietek, és segítek neki összeszedni mindent. – Köszönöm. – Kiveszi a kezemből a könyveket, és elindul felfelé a lépcsőn. – Hová mész? – kérdezem tőle. – Elrakom a holmimat… – néz vissza egy pillanatra, majd folytatja az útját. Máskor veszekednék vele, de most az egyszer kiabálás nélkül akarom kideríteni, hogy mi a baja. – Lejössz vacsorázni? – kiáltok utána.

– Igen – válaszolja, de nem fordul meg. Nem szólok egy szót sem, csak visszamegyek az étkezőbe. – Mindjárt lejön – közlöm a többiekkel. Úgy látom, mintha Karen elmosolyodna, de amikor ránézek, már komoly az arca. A percek óráknak tűnnek, mire Tessa végre helyet foglal mellettem az asztalnál. Remélem, jó jelnek vehetem, hogy mellém ült. Néhány perc múlva rá kell jönnöm, hogy tévedtem, mert egyszer sem szól hozzám, és kedvetlenül piszkálja a tányérján lévő ételt. – Minden papírmunkát elvégeztem az iskolaváltáshoz. Még most sem hiszem el, hogy a New York-i Egyetemre fogok járni – szólal meg Landon egy idő után. Az anyja büszkén mosolyog rá. – De elesel a családi kedvezménytől – ugratja az apám, de csak a felesége tartja viccesnek a megjegyzését. Tessa és Landon udvariasan felnevet, de látom rajtuk, hogy csak színlelik a vidámságot. Az apám megint a sportra tereli a társalgást, és úgy érzem, eljött az idő, hogy én is beszéljek Tessával. – Láttam a tortát… Nem tudtam, hogy… – súgom oda neki, de nem tudom befejezni a mondatot. – Ne! Kérlek, ne most – súgja vissza, és komor arccal a többiek felé int. – Vacsora után? – kérdezem, mire bólint. Iszonyúan idegesít, hogy piszkálja az ételt. Legszívesebben a szájába tömném azt a sült krumplit, amit a villájára tűzött. Azért vannak gondjaink, mert egyáltalán megfordul a fejemben, hogy erőszakkal megetessem. Apám mindent elkövet, hogy kedélyes csevegés alakuljon ki az asztal körül, és néha még viccelődni is próbál, persze kevés sikerrel. Amennyire lehet, nem foglalkozom vele, és megeszem a vacsorát. – Nagyon finom volt, drágám – dicséri meg az apám Karent, aki elkezdi leszedni az asztalt. Utána Tessára néz, majd megint a feleségére. – Ha végeztél ezzel, elvihetnélek titeket Landonnel a Dairy Queenbe. Már egy jó ideje nem voltunk ott… Karen túlzott lelkesedéssel bólogat, Landon pedig felpattan, hogy segítsen neki a konyhába vinni az edényeket. – Beszélhetünk? – szólít meg Tessa, amikor feláll. Meglep, hogy ő kezdi. – Igen, persze. – Követem a lépcsőn, és bemegyünk a szobába, ahol most lakik. Nem tudom, mire számítsak, amikor becsukja mögöttem az ajtót. Kiabálni fog vagy sírni? – Láttam a tortát… – Úgy vélem, jobb, ha én kezdem. – Igen? – kérdezi, és leül az ágy szélére. A hangja közönyösnek tűnik. – Igen… Nagyon kedves volt tőled… – Ja… – Sajnálom, hogy elmentem a buliba, és nem kértelek meg, hogy legyél velem. Egy pillanatra lehunyja a szemét, és nagy levegőt vesz. – Rendben – mondja monoton hangon. Hátborzongatónak tartom, ahogy elnéz mellettem, és nem látok érzelmeket az arcán. Úgy néz ki, mintha valaki kiszívta volna belőle az életet.

És tényleg kiszívta valaki belőle az életet. Én. – Nagyon sajnálom. Nem gondoltam, hogy látni akarsz. Azt mondtad, hogy dolgod van. – Hogy hihetted ezt? Vártalak, de a „fél óra múlva itt leszek”-ből két óra lett. – A hangja még most is olyan fakó és közönyös, hogy égnek áll tőle a hajam. – Miről beszélsz? – Azt mondtad, hogy itt leszel, de nem jöttél. Ennyi. Úristen… Jobb lenne, ha kiabálna velem. – Nem mondtam, hogy itt leszek. Megkérdeztem, hogy van-e kedved eljönni a buliba, aztán üzentem neked és hívtalak is tegnap este, de egyikre sem válaszoltál. – Nahát… Biztosan nagyon részeg voltál – jegyzi meg, mire odalépek hozzá. Előtte állok, mégsem néz rám. A semmibe mered, és ez iszonyúan idegesítő. Hozzá vagyok szokva a kitöréseihez, a hevességéhez, a konokságához, a könnyeihez… De ehhez nem. – Ezt hogy érted? Felhívtalak… – Igen, éjfélkor. – Tudom, hogy nem vagyok olyan okos, mint te, de most tényleg sikerült teljesen összezavarnod – panaszkodom. – Miért gondoltad meg magad? Miért nem jöttél? – kérdezi. – Nem tudtam, hogy itt kéne lennem. Üzentem, hogy „szia”, de nem válaszoltál. – De igen, és te is. Azt mondtad, nem érzed jól magad, és megkérdezted, hogy átjöhetsz-e. – Nem… Nem! – Tessa részeg volt tegnap este? – De igen. – Vádlón felemeli a telefonját, amit gyorsan kikapok a kezéből. „Béna. Átjöhetek?” „Igen, mikor érsz ide?” „Fél óra.” Mi a fene ez? – Én nem írtam ezt. Nem én küldtem ezeket az üzeneteket. – Megpróbálom felidézni magamban az estét. Tessa nem szól semmit, csak a körmét piszkálja. – Tessa, ha tudom, hogy vársz rám, akkor itt lettem volna veled. – Most tényleg azt akarod mondani, hogy nem üzentél, amikor az előbb megmutattam a bizonyítékot? – kérdezi, és kurtán felnevet. Jobb lenne, ha kiabálna. Mert akkor legalább tudom, hogy fontos vagyok neki. – Pontosan ezt mondtam! – fortyanok fel. Tessa megint hallgat. – Akkor ki volt? – Nem tudom… A francba… Már tudom, ki volt… Zed! Hát persze, hogy az a rohadék. – A nyomorult féreg odaadta nekem a mobilomat, amit a kanapén hagytam. Ő írt Tessának az én nevemben. Szándékosan csinálta, hogy Tessa hiába várjon rám. – Zed? Most Zed nyakába akarod varrni ezt a dolgot? – Igen! Pontosan. Leült a kanapéra, miután felkeltem, és később odaadta a mobilomat, amit ott

hagytam. Tudom, hogy ő volt, Tessa! – győzködöm kétségbeesetten. A szeme zavartan megrebben, és látom rajta, hogy egy pillanatig hisz nekem, de aztán megrázza a fejét. – Nem tudom… – motyogja, mintha magában beszélne. – Nem ígérném meg, hogy jövök, aztán mégsem tolom ide a képemet, Tess. Úgy igyekszem, olyan átkozottul igyekszem megmutatni neked, hogy meg tudok változni. Nem csapnálak be téged, többé sosem tennék olyat. A buli úgyis rém unalmas volt, és nem éreztem jól magam nélküled… – Tényleg? – Tessa felemeli a hangját, és feláll az ágyról. Kezdődik a vihar… – Akkor is unalmas volt, amikor a vetkőzős csajokat nézted? – rivall rám. A fenébe. – Igen! El is húztam, amikor betoppantak! Várj… Honnan tudsz a vetkőző csajokról? – Nem mindegy? – kérdez vissza konok arccal. – Nem! Egyáltalán nem mindegy. Ő volt, mi? Zed mondta el! Teletömi a fejedet mindenféle baromsággal, hogy ellenem fordítson. – Már én is kiabálok. Tudtam, hogy Zed készül valamire, de nem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyed. Üzeneteket küldött a telómról, aztán kitörölte őket. Tényleg ennyire ostoba? Azt hiszi, megint belerondíthat a kapcsolatunkba? Megkeresem azt a rohadt gennyládát, és… – Nem! – kiáltja Tessa, megzavarva a vérgőzös gondolataimat. Ez nem lehet igaz. – Rendben, akkor hívjuk fel a drágalátos Zedet, és kérdezzük meg tőle. – Megint elveszem Tessától a mobilt, és megkeresem Zed nevét. Persze a kedvencek között találom… A pokolba! Legszívesebben a falhoz vágnám a telefonját. – Ne hívd fel! – csattan fel Tessa, de nem törődöm vele. Zed nem veszi fel. Hát persze. – Mit mesélt még neked? – kérdezem, és érzem, hogy a dühtől füstölög a fejem. Tessa vasvilla szemekkel, karba tett kézzel mered rám, miközben várom a válaszát. – Na? – noszogatom. – Hogy Jace-szel voltál azon az estén, amikor nála aludtam. – Esküszöm, mindjárt szétrobbanok. – Akarod tudni, ki lóg állandóan Jace-szel? Az a rohadék Zed! Igen, ő. Állandóan együtt vannak. Azért mentem Jace-hez, hogy rólatok kérdezősködjek, mert hirtelen annyira rácuppantál arra a sunyi dögre. – Rácuppantam? Nem akarok senkivel sem kavarni! Azért voltam nála azokban az időkben, mert kedvelem a társaságát, és ő mindig kedves hozzám. Ellentétben veled! – Tessa közelebb lép hozzám. Azt akartam, hogy kiabáljon, most meg nem hagyja abba. Bár ez sokkal jobb, mint amikor közönyösnek tűnik. – Nem olyan kedves, mint hiszed, Tessa! Hogyhogy nem látod ezt? Hülyeségekkel tömi a fejedet, hogy becserkésszen. Meg akar dugni, ez minden. Ne dőlj be neki! Ne hidd, hogy olyan különlegesnek… – Gyorsan elhallgatok. Amit Zedről mondtam, azt komolyan gondoltam, de ezt nem. – A végét nem úgy értettem – hadarom gyorsan, mert inkább a haragját táplálom, minthogy

megszomorítsam. – Hát persze… – Tessa megcsóválja a fejét. Nem lehet igaz, hogy most Zed miatt kell veszekednünk. Ez az egész annyira nevetséges. Megmondtam neki, hogy tartsa távol magát Zedtől, de ő olyan megátalkodottan konok, hogy sosem hallgat rám. De legalább beismerte, hogy nem akart összejönni vele, amikor… Hányszor? – Hányszor aludtál nála? – kérdezem, és nagyon remélem, hogy valamit félreértettem. – Már úgyis tudod. – Tessa percről percre dühösebb lesz, akárcsak én. – Nem beszélhetnénk kicsit nyugodtabban? Mert ennyi hiányzik ahhoz, hogy elszakadjon a cérna, és az senkinek sem lenne jó. – Az orra elé tartom az összeszorított ujjaimat. – Én megpróbáltam, de te… – Nem fognád be a szádat legalább két másodpercig, és nem hallgatnál meg? – üvöltök rá, és beletúrok a hajamba. Meglep, amikor némán leül az ágyra. Nem erre számítottam. Igazából nem is tudom, mit mondjak, és hol kezdjem, mert nem gondoltam volna, hogy szót fogad. Odaállok elé. Kifejezéstelen arccal néz rám, és fogalmam sincs, mi jár a fejében. Idegesen járkálni kezdek, mielőtt belevágok. – Köszönöm – sóhajtok fel megkönnyebbülten, de még a haragom nem csillapodott. – Szóval… Ez az egész annyira gáz. Szerinted megkérdeztem, hogy átjöhetek-e, aztán hiába várakoztattalak órákon át? Most már igazán tudnod kéne, hogy ilyet nem tennék. – Tényleg? – vág a szavamba ingerülten. Tényleg nem várhatok el tőle semmit, mert már annyiszor átvágtam. – Igazad van, de… kérlek, hallgass meg! – Tessa erre csak elhúzza a száját. – A buli hatalmas szívás volt, és el sem mentem volna, ha nem biztatsz rá. Nem is ittam… Na jó, egy italt, de semmi többet. Nem beszéltem más lányokkal, és Mollyval is csak néhány szót váltottam. Ja, és nem foglalkoztam a vetkőzős csajokkal. Miért kéne nekem egy sztripper, amikor itt vagy te? Tessa pillantása kicsit meglágyul, és már nem mered úgy rám, mintha le akarná harapni a fejemet. Ez is valami. – Illetve most te sem vagy… De igyekszem, hogy minden a régi legyen. Nem kell senki más. És ami még fontosabb: nem akarom, hogy neked valaki más kelljen. Nem is értem, miért akarsz mindig Zedhez rohanni. Tudom, kedves, meg ilyenek, de… Hidd el, hogy nagyon zűrös alak. – Eddig nem tett semmi olyat, amiből ezt a következtetést vonhatnám le, Hardin – erősködik Tessa. – Üzenetet küldött a mobilomról az én nevemben, és szándékosan megemlítette neked a sztrippereket… – Nem biztos, hogy ő küldte az üzeneteket, annak meg kifejezetten örülök, hogy értesültem a csajokról. – Elmondtam volna, ha fogadod a hívásomat. Fogalmam sem volt, miről van szó. Nem tudtam, hogy tortát csináltál nekem, és vársz engem. Így is elég nehéz meggyőzni téged, hogy igyekszem

megváltozni, erre ő bekavar, és közénk akar állni. Tessa nem szólal meg. – Most mi lesz, Tess? Tudnom kell, mert ez a huzavona totál kikészít, és nem akarok tovább tyúklépésben tipegni. Nem bírom ki. – Az ágy elé térdelek, és a szemébe nézve várom a választ.

Száztizenkettedik fejezet Tessa Most már tényleg nem tudom, mit tegyek, és mit mondjak Hardinnak. A szívem mélyén tudom, hogy nem hazudik az üzenetekről, de nem hiszem, hogy Zed ezt csinálná velem. Nemrég beszéltem vele Hardinról, és olyan kedves és megértő volt. De most itt van előttem Hardin… Könyörögve néz rám, és a hangja szokatlanul mély, amikor megszólal. – Mit válaszolsz? – Fogalmam sincs… Nekem is elegem van ebből a kötélhúzásból. Annyira fárasztó, és már nem bírom tovább. Tényleg – teszem hozzá bágyadtan. – De nem csináltam semmit! Tegnapelőtt még minden rendben volt, és nem az én hibám, ami most van. Tudom, hogy általában sáros vagyok, de most tényleg nem. Sajnálom, hogy nem veled töltöttem a születésnapomat. Már látom, hogy ezt kellett volna tennem, úgyhogy még egyszer bocsánatot kérek. A sarkára ül előttem, és a kezét a combjára teszi. Most már nem könyörög, csak várakozik. Ha igazat mond, és nem ő küldte az üzeneteket, akkor ez csak egy félreértés. – De mikor lesz vége? Már annyira elegem van. Olyan jól éreztem magam, amikor elhívtál randizni, de aztán nem maradtál velem reggelig. – Csak most jövök rá, mennyire bosszant, hogy eltűnt az éjszaka közepén. – Azért nem maradtam, mert Landon szerint, akivel szintén konzultáltam, egy kis időt és távolságot kell adnom neked. Ehhez egyáltalán nem értek, de arra gondoltam, hogy ha egy kicsit békén hagylak, akkor több időd lesz átgondolni a kapcsolatunkat, és minden könnyebb lesz – magyarázza. – Nem könnyebb. Egyébként meg nemcsak rólam van szó, hanem rólad is. – Mi van? – értetlenkedik. – Nem csak rólam van szó. Mármint… gondolom, neked is kimerítő ez az állapot. – Ez most nem érdekes. Csak azt akarom, hogy neked jó legyen, és lásd, mennyire igyekszem. – Látom, de nem igaz, hogy… – Mi nem igaz? Nem hiszed el, hogy igyekszem? – vág a szavamba. – De igen. És nem igaz, hogy nem számít, mi van veled. – Akkor most mit csináljunk, Tessa? Rendben vagyunk? Vagy legalább arrafelé tartunk, hogy rendben legyünk? – Hardin felemeli a kezét, és megcirógatja az arcomat. Közben a pillantásával engedélyt kér, és én nem állítom le. – Miért vagyunk mindketten ilyen őrültek? – kérdezem suttogva, miközben Hardin a hüvelykujjával végigsimítja az alsó ajkamat. – Én nem, csak te – közli mosolyogva. – Te őrültebb vagy nálam – erősködöm. Hardin ajka egyre közelebb kerül hozzám. Dühös vagyok rá, amiért kiabált velem, és megvárakoztatott tegnap este, bár állítólag nem tehetett róla. Idegesít, hogy sosem tudunk békességben lenni egymással, de legjobban az borít ki, hogy hiányzik. Nagyon hiányzik a közelsége. Hiányzik a pillantása, ami mindig megváltozik, ha rám néz. Be kell ismernem, hogy én sem vagyok teljesen hibátlan, és részben miattam jutottunk ide. Tudom,

hogy makacs vagyok, és az sem segít a helyzeten, hogy mindig a legrosszabbat feltételezem róla, pedig látom, hogy tényleg igyekszik. Még nem állok készen arra, hogy kapcsolatban legyünk, de nincs okom haragudni rá a tegnap este miatt. Legalábbis nagyon remélem. Nem tudom, mit gondoljak, de most egyáltalán nem akarok gondolkodni. – Nem igaz… – suttogja, és a szája már csak néhány centiméterre van tőlem. – De igen. – Hallgass… – Végtelen óvatossággal érinti meg az ajkával az ajkamat. Szinte alig érzem. Közben mindkét kezével megfogja az arcomat. A nyelve végigsiklik az alsó ajkamon, és eláll a lélegzetem. Kicsit kinyitom a számat, hátha úgy levegőhöz jutok, de nem… Őt akarom belélegezni, csak rá vágyom. Megragadom a pólóját, hogy felemeljem magamhoz, de nem mozdul, csak folytatja a csókot, lassan, óvatosan. Megőrjít ez a lassúság, úgyhogy otthagyom az ágyat, és én is a padlóra térdelek. Mindkét karjával átöleli a derekamat, én meg a nyakát fonom át. Megpróbálom hanyatt dönteni, hogy rámászhassak, de megint ellenáll. – Mi a baj? – kérdezem. – Semmi, csak nem akarok ilyen messzire menni. – Miért nem? – suttogom, miközben összeér a szánk. – Mert sok megbeszélnivalónk van. Nem ugorhatunk be az ágyba, amíg semmit sem oldottunk meg. Mi van? – De nem az ágyban vagyunk, hanem a padlón. – Tudom, hogy a hangom mohó és kétségbeesett. – Tessa… – Hardin megint eltol magától. Feladom. Talpra állok, és visszaülök az ágyra. Hardin nagy szemekkel bámul rám. – Én csak igyekszem azt tenni, ami helyes. Érted? Hidd el, hogy nagyon szívesen megdugnálak. Nem is tudod, mennyire. De… – Oké. Ne beszéljünk most erről – könyörgök neki. Tudom, hogy nem volt jó ötlet, de igazából nem akartam lefeküdni vele, csak… A közelében szerettem volna lenni. – Tess… – Hagyd abba, jó? Értem. – Nem. Látom rajtad, hogy nem érted – fakad ki ingerülten, és feláll. – Ez már sosem lesz normális, ugye? Mindig megmarad köztünk a kötélhúzás, a huzavona, az egyszer fent, egyszer lent. Akarsz engem, de amikor én akarlak téged, akkor eltaszítasz magadtól – panaszkodom, és uralkodni kell magamon, nehogy sírva fakadjak. – Nem… Ez nem igaz. – Pedig úgy tűnik. Mit akarsz tőlem? Rendben, be akarod bizonyítani nekem, hogy meg fogsz változni, de aztán mi lesz? – Ezt hogy érted? – Mi lesz azután? – Nem tudom… Még nem jutottunk el arra a pontra. Továbbra is találkozni akarok veled, elvinni téged ide-oda, és szeretnélek megnevettetni, és nem megríkatni. – A szeme könnybe lábad, és

szaporán pislogni kezd. – Szeretlek téged… Mindig is szerettelek – nyugtatom meg. – De ennél többre van szükség, Hardin. A szerelem nem győz le mindent, ahogy a filmek meg a regények sugallják. Mindig bonyodalmak támadnak, és ezek legyőzik a szerelmet, amit irántad érzek. – Tudom. A dolgok komplikáltak, de nem lesz mindig így. Egy napig sem bírjuk ki vita vagy veszekedés nélkül, duzzogunk, mint az ötévesek, haragunkban ostobaságokat csinálunk, és sértések vágunk egymás fejéhez. Tény, hogy olyasmit is túlreagálunk, aminek nem kéne bonyolultnak lennie, de majd megoldjuk valahogy. Nem tudom, merre menjünk tovább. Örülök, hogy többé-kevésbé normális módon meg tudtuk beszélni a történteket, de… Nem fog repesni az örömtől, ha tudomást szerez Seattle-ről. Már közölni akartam vele, de féltem, hogy mond valamit Christiannek. Akárhogy is van, ez a seattle-i költözés tovább nehezíti a kapcsolatunkat. Vagy azt, ami most köztünk van. Ha működik a dolog, akkor nem számít, hogy itt vagyok, vagy kétórányira innen. Anyám arra nevelt, hogy egy férfi ne irányítson, és ne befolyásolja a jövőmet, akármennyire is szeretem. Pontosan tudom, mi fog történni: kiakad, kiviharzik a házból, hogy megkeresse Christiant. Vagy Zedet. Inkább Zedet. – Ha megfeledkezem az elmúlt huszonnégy óráról, akkor megígérsz nekem valamit? – szegezem neki a kérdést. – Bármit – válaszolja készségesen. – Ne bántsd! – Zedet? – kérdezi, és hallom a hangján, hogy máris dühös lett. – Igen, Zedet – bólintok. – Nem! Szó sem lehet róla! Ezt nem ígérem meg. – Azt mondtad… – Ne is próbálkozz ezzel! Már eddig is rengeteg bajt okozott nekünk, és nem fogom ölbe tett kézzel nézni a szemétkedését. Nem! – Hardin idegesen járkálni kezd a szobában. – Nincs bizonyítékod arra, hogy ő csinálta, Hardin. És a verekedéssel nem oldasz meg semmit. Hadd beszéljek vele, és… – Nem! Tessa, már mondtam, hogy ne menj a közelébe. Nem fogom még egyszer a lelkedre kötni – mordul rám ingerülten. – Nem szabhatod meg, kivel beszélek, és kivel nem – tiltakozom. – Milyen bizonyítékra van még szükséged? Nem elég, hogy üzeneteket küldött neked a mobilomról? – Nem ő volt! Ő nem tenne ilyet. Legalábbis nem hiszem. Miért csinálná? Úgyis meg fogom tőle kérdezni, de nem tudom elképzelni, hogy ezt tenné velem. – Még soha életemben nem találkoztam ilyen naiv emberrel, mint te. És ez rohadtul idegesítő! – Nem hagyhatnánk abba a veszekedést? – Visszaülök az ágyra, és a két kezembe veszem a fejemet. – Ígérd meg, hogy elkerülöd!

– Ígérd meg, hogy nem verekszel megint vele! – vágok vissza. – Távol maradsz tőle, ha nem verem meg? Ebbe nem akarok beleegyezni, de azt sem akarom, hogy Hardin már megint verekedjen Zeddel. Megfájdult a fejem. – Igen. – Amikor azt mondom, hogy tartsd magad távol tőle, akkor úgy értem, hogy egyáltalán ne kommunikálj vele. Ne írogassatok egymásnak, ne menj be abba az átkozott természettudományi épületbe, semmi se legyen köztetek – jelenti ki határozottan. – Honnan tudod, hogy ott voltam? – kérdezem. Látott engem? A szívverésem felgyorsul, ha arra gondolok, hogy Hardin meglátott minket Zeddel, a világító virágokkal teli üvegházban. – Nate látta, amikor bementél. – Aha… – Van még valami mondanivalód, ha már Zedről beszélünk? Mert ha vége van ennek a beszélgetésnek, többé egy szót sem akarok hallani róla. – Nem – próbálok hazudni. – Biztos? – firtatja Hardin. Nem akarom elmondani neki, de muszáj. Nem várhatok el tőle őszinteséget, ha nem viszonzom. Lehunyom a szememet. – Megcsókoltam – suttogom, remélve, hogy nem hallja meg. De amikor lesöpri a könyveket az asztalról, már tudom, hogy hiába reménykedtem.

Száztizenharmadik fejezet Tessa Kinyitom a szemem, és Hardinra sandítok, de ő nem néz rám. Mintha nem is venne tudomást a jelenlétemről. A padlóra lökött könyvekre mered, és mindkét kezét ökölbe szorítja maga mellett. Vissza kell hoznom a valóságba, mert látom, hogy teljesen el van szállva. – Megcsókoltam őt, Hardin. Most sem néz rám, csak ököllel ütni kezdi a homlokát, míg én kétségbeesetten próbálok valami mentséget találni magamnak. – Én nem… Te… Miért? – motyogja. – Azt hittem, megfeledkeztél rólam, és már nem kellek neked… Ő pedig ott volt, és… – Tudom, hogy ez a mentség eléggé béna, de fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Szeretnék közel lépni hozzá, de képtelen vagyok megmozdulni, így az ágyon maradok. – Hagyd abba! Ne mondogasd mindig, hogy „ő ott volt”. Esküszöm, ha még egyszer meghallom ezt… – Oké. Sajnálom. Nagyon sajnálom, Hardin. Teljesen össze voltam zavarodva, és iszonyúan fájt, hogy… Ő pedig pont azt mondta, amit tőled akartam volna hallani, és… – Mit mondott? Nem akarom elismételni Zed szavait Hardin előtt. – Hardin… – Kétségbeesetten szorongatom a párnát, mintha egy mentőöv lenne. – Mondd el! – förmed rám. – Csak azt, hogy mi lett volna, ha ő nyeri meg a fogadást, és mi kezdtünk volna járni egymással. – És milyen volt? – Mi? – Milyen volt hallani ezt a sok baromságot? Ezt akarod? Vele akarsz lenni, nem velem? – Látom rajta, hogy nagyon igyekszik, de a haragja nemsokára ki fog törni belőle, mint egy kuktafazékból a gőz. – Nem ezt akarom! – Felállok az ágyról, és óvatosan teszek egy lépést feléje. – Ne gyere a közelembe! – A szavai szinte átdöfnek, és a helyemre szögeznek. – Mit csináltál még vele? Keféltetek? Leszoptad? Örülök, hogy üres a ház, és Landonék nem hallják Hardin disznó vádaskodását. – Te jóságos ég! Nem! Te is tudod, hogy nem. Nem értem, mit gondoltam, amikor megcsókoltam. Ostoba voltam, és nyomorultul éreztem magam, amiért elhagytál. – Elhagytalak? Te mentél el tőlem, és most megtudom, hogy vidáman hetyegtél a kampuszon, mint egy lotyó! – üvölti. Sírni szeretnék, de most nem rólam van szó, hanem az ő haragjáról és sértettségéről. – Nem azért csináltam. Légy szíves ne szidalmazz! – A szék támlájába kapaszkodom. Hardin hátat fordít nekem, és magamra hagy a bűntudattal. El sem tudom képzelni, mit éreznék, ha ő tette volna ezt az életem legborzalmasabb időszaka alatt. Meg sem fordult a fejemben, hogy mit szól hozzá, mert azt hittem, ő is ugyanezt csinálja. Nem akarom tovább ingerelni. Tudom, milyen nehéz neki visszafognia magát, és látom, hogy

iszonyúan erőlködik. – Akarod, hogy elmenjek, és magadra hagyjalak? – kérdezem elhaló hangon. – Igen. Nem erre számítottam, és nem is ezt akartam, de engedelmeskedem. Kimegyek a hálószobából. Nem fordul felém. Nem tudom, mihez kezdjek magammal, miközben a falnak támaszkodva állok a folyosón. Szörnyen érzem magam. Az is jobb lett volna, ha kiabál, a falhoz szorít, és úgy von felelősségre, hogy miért csináltam ezt vele. De ahogy kibámult az ablakon, és hűvösen közölte, hogy menjek ki a szobából… Talán ez a baj velünk. Mindketten imádjuk a feszültséget és a drámát. De nem, ez nem igaz. Sokat fejlődött a kapcsolatunk, még akkor is, ha több időt töltünk veszekedéssel, mint békességben. A regények elhitették velem, hogy a viták és a nézeteltérések egy szempillantás alatt elcsitulnak, és minden problémát percek alatt megold egy bocsánatkérés. A regények hazudnak. Talán ezért szeretem ennyire az Üvöltő szeleket meg a Büszkeség és balítéletet. A maga módján mindkettő hihetetlenül romantikus, de megmutatja az elvakult szerelem és az örökre szóló ígéretek mögött megbúvó igazságot. Mert ez az igazság. A valóságban mindenki követ el hibákat, még a naiv lány is, aki általában egy fiú érzéketlenségének és indulatos természetének az áldozata. Ebben a világban senki sem ártatlan. Senki. És mindig azok a legrosszabbak, akik tökéletesnek hiszik magukat. Összerezzenek, mert egy hatalmas csattanás hallatszik a szobából, aztán egy újabb. Ijedten a számhoz kapom a kezem, mert Hardin tör-zúz odabent. Tudtam, hogy ez lesz. Meg kéne akadályoznom, hogy megint tönkretegye az apja értéktárgyait, de az az igazság, hogy nem merem. Nem attól félek, hogy fizikailag bántalmaz, inkább a szavaitól, amelyeket ebben a lelkiállapotban a fejemhez vágna. De nem félhetek, ki fogom bírni. – A rohadt életbe! – üvölti, amikor belépek a szobába. Még mindig örülök, hogy Ken elvitte Karent meg Landont, ugyanakkor sajnálom, hogy nincs itt senki, aki segíthetne nekem leállítani a tombolását. Hardin egy fadarabot tart a kezében. Hamar rájövök, hogy egy szék lábát fogja, mert egy összetört szék hever a lábánál. Eldobja a sötét fát, és zöld szeme villámokat szór, amikor meglát. – Nem hallottad, amikor azt mondtam, hogy tűnj a szemem elől, Tessa? Újabb nagy levegőt veszek, és hagyom, hogy az ingerült szavak leperegjenek rólam. – Nem hagylak magadra. – A hangom nem olyan erős és határozott, mint szeretném. – Ha jót akarsz magadnak, akkor jobb, ha most kivételesen szót fogadsz – fenyegetőzik. Teszek még néhány lépést feléje, és egy fél méterre állok meg tőle. Hátrálni próbál, de a falba ütközik. – Nem fogsz bántani. – Hadd lássa, hogy nem ijedek meg a fenyegetőzésétől. – Nem tudhatod. Máskor is előfordult már. – De nem szándékosan. Soha többé nem lennél képes tükörbe nézni, ha kezet emelnél rám. Ezt tudom. – Nem tudsz semmit! – rivall rám. – Beszélj hozzám – kérlelem nyugodt hangon. A torkomban dobog a szívem, miközben nézem,

ahogy lehunyja a szemét, aztán megint rám néz. – Nincs mit mondanom neked. Nem kellesz. – A hangja olyan, mintha erőlködne. – De igen. – Nem, Tessa. Nem. Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád. Az övé lehetsz. – Nem akarom őt. – Igyekszem megerősíteni magam, hogy a kemény szavai ne hatoljanak túlságosan mélyre. – Dehogynem. Minden jel arra mutat. – Nem. Én csak téged akarlak. – Hazugság! – Nyitott tenyérrel a falra csap. Ez kicsit megijeszt, de megőrzöm a nyugalmamat, és nem távolodom el tőle. – Menj ki, Tess! – Nem megyek, Hardin. – Nincs valami jobb dolgod? Menj, és keresd meg Zedet! Nyugodtan feküdj le vele, mert már nem érdekel… Én is ezt fogom tenni, hidd el. Elmegyek innen, és megdugok mindent csajt, aki az utamba kerül, és megtetszik. Könnybe lábad a szemem, de Hardin nem foglalkozik vele. – Ezt haragodban mondod, de nem gondolod komolyan. Hardin körülnéz a szobában, keresve valamit, amit még összetörhet. Szerencsére a tönkretett tárgyak többnyire az enyémek. Összetaposta a papírtáblát, amit Landonnek vettem a biológia feladatához… Feltépte a könyvekkel teli bőröndöt, és a könyveimet szétszórta a padlón. Néhány ruhámat kivette a szekrényből. Ja, meg a szék, amit széttört a padlón. – Nem akarok rád nézni… Menj el! – morogja barátságtalanul, de már halkabban. – Sajnálom, hogy megcsókoltam, Hardin. Tudom, hogy fáj neked, és ezért is bocsánatot kérek. – Felnézek rá. Némán tanulmányozza az arcomat. Összerezzenek, amikor a hüvelykujjával letörli a könnyeimet. – Ne félj – suttogja. – Nem félek – válaszolom alig hallhatóan. – Nem tudom, hogy túl tudom-e tenni magam ezen. – Zihálva veszi a levegőt. A térdem majdnem megbicsaklik a gondolattól. Azt hiszem, amióta bevallottuk egymásnak az érzelmeinket, még sosem kellett attól félnem, hogy ő fog véget vetni a kapcsolatunknak. Amikor szilveszterkor megcsókoltam egy idegent, az egészen más volt. Dühös volt miatta, és jogosan, de a szívem mélyén tudtam, hogy nem tart sokáig a haragja. De most Zedről van szó, akivel miattam romlott meg a barátsága. Azóta többször verekedtek, és tudom, hogy azzal is az őrületbe kergetem, ha szóba állok vele. Még mindig nem tartom jó ötletnek, hogy Hardinnal egy „rendes” kapcsolathoz térjünk vissza, de most más problémák miatt. Eddig a bizonytalan jövő aggasztott, most meg ez… Nem tudom visszatartani a könnyeimet, annyira elkeserít a saját hűtlenségem. Hardin elkomorodik. – Ne sírj! – kérlel, és két kezével megfogja az arcomat. – Sajnálom – sóhajtom. Egy könnycsepp az ajkamra hullik, és lenyalom. – Szeretsz még? – Úgy érzem, ezt meg kell kérdeznem. Tudom, hogy szeret, de hallani akarom tőle.

– Persze. Mindig szeretni foglak. – A hangja bársonyos és megnyugtató. Milyen furcsa… Zihálva, szaggatottan veszi a levegőt, a hangja mégis nyugodt és lágy, mintha a tenger vad hullámai némán csapódnának a part szikláihoz. – Mikor fogod tudni, hogy mit akarsz csinálni? – kérdezem, és félek a válaszától. Felsóhajt, a homlokomra hajtja a fejét, és a lélegzete lassan kezd lecsillapodni. – Nem tudom. Azt hiszem, nem tudok nélküled létezni. – Én sem – suttogom. – Nem tudok nélküled lenni. – Úgy néz ki, mégsem jövünk ki egymással. – Nem. – Majdnem elmosolyodom, mert olyan vicces, hogy ilyen nyugodtan beszélgetünk, amikor néhány perce még tombolt a szobában. – De megpróbálhatjuk? – vetem fel bátortalanul, és lassan hozzásimulok. Közben attól félek, hogy eltol magától. – Gyere ide! – Megfogja a karomat, és a mellkasára von. Mennyei érzés… Mintha hosszú távollét után végre hazaérnék. Az arcomat a pólójába temetem, és beszívom az illatát, ami megnyugtatja a szívemet. – Nem mész még egyszer a közelébe – súgja a hajamba. – Tudom. – Gondolkodás nélkül beleegyezem. – Ez nem jelenti azt, hogy túl vagyok rajta… Csak hiányzol. – Tudom – ismétlem meg. Még közelebb bújok hozzá, és hallgatom a gyors szívverését. – Nem csókolózhatsz másokkal, valahányszor feldühödsz. Ez nagyon nincs rendjén, és nem fogom eltűrni. Mit szólnál, ha én is ezt csinálnám? Felnézek a komor arcába. Elengedem a pólóját, és a hajába túrok. A pillantása még mindig barátságtalan, de az ajka kicsit szétnyílik, és tudom, hogy nem fog tiltakozni, ha a hajánál fogva magamhoz vonom az arcát. Ha nem lenne olyan magas, sokkal könnyebb dolgom lenne. Hardin sóhajtva megcsókol. Szorosan átöleli a derekamat, aztán a keze a csípőmre siklik. Az arcom még mindig könnyes, és a bőrömet megcsapja a forró, ziháló lélegzete. Szerelem és kéjvágy lobban fel bennem. A szerelmem ezerszer erősebb a vágynál, de a két érzés most felerősíti egymást. Hardin elszakítja az ajkát a számtól, és lassan végigcsókolja az államat meg a nyakamat. Behajlítja a térdét, hogy jobban hozzám férjen, és gyengéden megharap azon a területen, ahol kiállna a kulcscsontom, ha olyan sovány lennék, ahogy azt a társadalom elvárja tőlem. Hátrálni kezdek az ágy felé, és magammal cibálom a pólójánál fogva, amikor tiltakozni próbál. Végül megadja magát, és megcsókolja a nyakamat. Az ágyhoz érünk, és egymásra nézünk. Nem akarom, hogy megszólaljunk, és elrontsuk, amit elkezdtünk, ezért gyorsan kibújok a pólómból. A lélegzete megint zihálni kezd, de most nem a haragtól, hanem az izgalomtól. Amikor a pólóm a padlóra esik, nekilátok, hogy őt is levetkőztessem. A pólóját ő húzza le magáról, én addig remegő kézzel kikapcsolom az övét, és letolom a nadrágot. Türelmetlen lesz, és az egyik lábával rátapos a szárára, hogy minél előbb megszabaduljon tőle. Visszamászom az ágyra. Hardin követ engem, közben a csupasz bőrömet simogatja. Aztán rám fekszik, nyelvével a számba hatol, és felkönyököl, hogy ne nyomjon a teljes testsúlyával.

Érzem a merevedését, és felemelem a csípőmet, hogy hozzá dörgöljem magam. Felnyög, és egyik kezével térdig letolja a bokszeralsóját. Lenyúlok, megragadom a péniszét, és lassan húzogatni kezdem rajta a kezemet. Aztán lehajolok, és megnyalom, mert nagyon ingerlőnek tartom a kéjes nyögéseit és sóhajtásait. Felemelem a fejem, a szemébe nézek, és megint megmarkolom a férfiasságát. – Szeretlek – emlékeztetem, amikor a nyakamba nyög. Egyik kezével a melltartómhoz nyúl, és kiszabadítja a melleimet a kosárból. – Szeretlek – válaszolja végre. – Biztos, hogy ezt akarod csinálni? A mostani helyzetben, amikor még nem is vagyunk megint együtt… – kérdezi, mire bólintok. – Kérlek… – könyörgöm neki. Száját a mellemre tapasztja, közben hátranyúl, kikapcsolja a melltartót, és elhajítja. Végre teljesen birtokba veheti a mellem. Az ujja hidegnek tűnik a forró bőrömön, de a nyelve meleg és mohó, amikor megnyalogatja a mellbimbómat, majd finoman megharapdálja. Belemarkolok a hajába. Hardin megint felnyög, és a másik mellemet veszi kezelésbe.

Száztizennegyedik fejezet Hardin Mihelyt meglátom vetkőzni, máris készen állok arra, hogy a testébe hatoljak. Tudom, hogy a problémák még ott feszülnek köztünk, de szükségem van erre. Mindkettőnknek szüksége van erre. Lerántom magamról a farmert, és visszamegyek az ágyba, az idegesítő lány mellé, aki ellopta a lelkemet, a testemet. De egyiket sem akarom visszavenni tőle, és már az sem érdekel, mit csinál velem. Az övé vagyok. A meztelen teste megőrjít, és azonnal kőkemény leszek. Elszakítom a számat a gyönyörű cickóktól, és előkapok egy óvszert a nadrágom zsebéből. Addig ő hanyatt fekszik az ágyon, és széttárja a lábát. – Látni akarlak – suttogom kiszáradt torokkal. Kicsit oldalt hajtja a fejét, és értetlen arcot vág, ezért gyengéden megragadom a kezét, és magamra ültetem. Istenem, milyen jó érzés… A teste nekem lett teremtve. Tessa szétnyitja a combját, és megmozgatja a csípőjét. Nedves öle végigsiklik a kőkemény farkamon. Azt a rohadt… Eddig is ideges voltam, mint a fene, de most mindjárt megőrülök, ahogy ingerlően mozog rajtam. Lenyúlok, és a hüvelykujjammal megcirógatom a csiklóját. Felkiált, és belemarkol a vállamba. És most… Lassan leereszkedik, és mindketten felszisszenünk, amikor az ölébe hatolok. Jóságos ég, mennyire hiányzott ez… Mennyire hiányzott, hogy így együtt vagyunk… – Olyan jó érzés beléd csusszanni – dicsérem, és nézem, ahogy fennakad a szeme a kéjtől. Aztán körözni kezd a csípőjével, míg én elragadtatva bámulom. Gyönyörű, és átkozottul szexi, egyszerűen csodálatos. Senkihez és semmihez sem fogható a látvány és az érzés. Telt keble minden csípőmozdulatára megrezzen. Imádom nézni, ahogy lovagol rajtam. Egyre jobban belejön, és már nem olyan félszeg, ha ő van felül. Emlékszem az első alkalomra, amikor próbálkozott. Nem volt rossz, de egész idő alatt szorongott egy kicsit. Most viszont teljesen átveszi az irányítást, és ezt rohadtul élvezem. Egyre magabiztosabb, és egyre jobban megismeri a saját testét. Örülök neki, legyen is tisztában azzal, hogy milyen átkozottul szexi. Felemelem a csípőmet, hogy együtt mozogjak vele. Felnyög, és tágra nyitja a szemét. – Jó érzés, ugye, bébi? Hihetetlenül jó vagy – bátorítom. Gyengéden magamhoz húzom. Szeretem nézni, ahogy birtokba veszi a testemet, de a csókjára is vágyom. Ajkammal megkeresem a száját, és örömmel hallgatom a halk nyöszörgését. – Mondd, hogy milyen érzés… – suttogom a szájába, és megragadom a fenekét, hogy még mélyebbre döfhessem magam. – Jó… Nagyon jó, Hardin – lihegi, és a mellkasomra támaszkodik. – Gyorsabban, bébi. – Felnyúlok, és megragadom az egyik mellét. Megszorítom, mert tudom, hogy élvezi. – Ó… – szakad ki belőle az elragadtatott kiáltás. Néhány másodperc múlva összerezzen, megdermed, és a szemembe néz. – Mi a baj? – Megpróbálok felülni, de nem akarom kihúzni magam belőle. – Semmi… Csak most valahogy olyan… Mélyebben érezlek… Nem tudom… – suttogja

csodálkozó hangon, aztán elpirul. – Jó vagy rossz? – Felemelem a kezemet, és a füle mögé simítom a haját. – Nagyon jó – sziszegi, és megint fennakad a szeme. Már sokszor megdugtam, mégis iszonyúan keveset tud a szexről. Viszont a szopásban lekörözhetetlen. Megragadom a csípőjét, és mozgatni kezdem, mert meg akarom találni azt a pontot. Ha megvan, néhány másodperc múlva a nevemet fogja sikoltozni. Nagyon dögös látvány, ahogy lovagol rajtam. A csípője egyszerűen tökéletes. Körmét a csupasz mellkasomba mélyeszti, és tudom, hogy megvan a pont. Egyik kezét a szájára szorítja, és a tenyerébe harap, hogy elfojtsa a kiáltásait, amikor én is bedurvulok, és egyre hevesebb mozdulatokkal döfködöm a testét. – Így fogsz most elmenni, jó? – zihálom. Istenem, milyen tökéletes… Szorosan lehunyja a szemét, és a mozdulatai lelassulnak. – Mindjárt elmész, ugye? Menj el, hadd lássalak, bébi! – Hardin… – tör ki belőle a kéjes nyögés, megadva a választ. – Te szentséges ég! – Nem tehetek róla, kiszakad belőlem a kiáltás, miközben nézem, ahogy megfeszíti a testét, és megint lehunyja kékesszürke szemét. A következő pillanatban érzem, hogy az öle összerándul körülöttem. Úristen, de jó… Én is lassítani kezdek, de ügyelek arra, hogy minden egyes lökéssel mélyre hatoljak. Tudom, hogy imádja hallani a hangomat dugás közben, ezért amikor az óvszerbe durranok, hangosan felkiáltok. Egy újabb halk sikoly a válasz, amit elfojt a kezével. – Hardin… – nyöszörgi, és zihálva, lihegve a mellkasomra borul. – Bébi… – suttogom, mire mosolyogva felnéz rám. Hozzáigazítom a lélegzetvételemet, és megsimogatom a zilált fürtöket, amelyek szétterülnek a mellemen. Még mindig haragszom rá, és Zedre is. De szeretem, és megpróbálom bebizonyítani neki, hogy meg fogok változni a kedvéért. Nem tagadhatom, hogy a kommunikációnk máris sokkal, de sokkal jobb, mint az elején. Tessa is haragudni fog még rám Zed miatt, de annak a rohadéknak fel kell végre fognia, hogy Tessa az enyém, és ha még egyszer hozzányúl, akkor meghal.

Száztizenötödik fejezet Tessa Hardin mellkasán fekszem, és próbálok levegőhöz jutni. Mindketten zihálunk az orgazmus utáni boldog pillanatokban. Nem is olyan furcsa, mint gondoltam. Sőt. Már nagyon hiányzott ez a közelség. Tudom, hogy nem volt a legbölcsebb döntés ilyen hamar lefeküdnünk egymással, amikor még semmit sem beszéltünk meg, de Hardin most lassan simogatja a hátamat, és én nem bántam meg semmit. Még mindig előttem van a kép, ahogy a teste megfeszül alattam, és felemeli a csípőjét az ágyról, hogy teljesen kitöltsön. Sokszor szeretkeztünk már, de ez volt az egyik legjobb alkalom. Kimondhatatlanul erőteljes és őszinte volt, tele vággyal, szenvedéllyel. Annyira kívántuk egymást! Hardin nemrég még dühöngött, de ahogy most felnézek rá, látom, hogy lehunyja a szemét, és halvány mosoly játszik az ajka körül. – Tudom, hogy bámulsz, és pisilnem kell – szólal meg egy idő után, mire kuncogni kezdek. – Szállj le róla! – Megragadja a derekamat, felemel, és maga mellé helyez az ágyra. A hajába túr, hátrasimítja a homlokába hulló tincseket, közben összeszedi a ruháját a padlóról. Végül a pólót nem veszi fel, és félmeztelenül megy ki a szobából, így én is felöltözhetek. A pillantásom a pólójára esik, és megszokásból lehajolok, hogy felvegyem, de aztán visszadobom. Nem akarok semmit sem erőltetni, és nem szeretném felidegesíteni, úgyhogy egyelőre csak a saját ruhámat szedem fel. Mindjárt nyolc óra, úgyhogy egy kényelmes melegítőt meg egy egyszerű pólót kapok magamra. A padlón ott hevernek Hardin tombolásának árulkodó nyomai, és úgy vélem, nekem kell mindent visszatenni a helyére. A ruháimmal kezdem, és berámolom őket a fiókos szekrénybe. Hardin akkor lép be a szobába, amikor behúzom a cipzárt a könyvekkel teli bőröndön. – Mit csinálsz? – kérdezi. Egy pohár víz meg egy muffin van nála. – Csak rendet rakok – válaszolom csendesen. Kicsit félek, nehogy megint veszekedni kezdjünk, és nem tudom, hogyan viselkedjek. – Rendben… – A komódra teszi a vizet meg a süteményt, majd odajön hozzám. – Segítek – ajánlkozik, és felveszi a törött széket a padlóról. Csendben dolgozunk, hogy a helyiséget az eredeti állapotába állítsuk vissza. Hardin felkapja a bőröndöt, és elindul vele a gardróbszoba felé. Útközben majdnem megbotlik egy díszpárnában. Nem tudom, mit tegyek. Beszéljek én először? És mit mondjak? Tudom, hogy még mindig haragszik, de állandóan azon kapom, hogy figyel engem, úgyhogy annyira azért nem lehet dühös rám. Visszajön a gardróbhelyiségből, és egy kis tasakot, meg egy közepes méretű dobozt tart a kezében. – Mi ez? Jaj, ne… – Semmi. – Gyorsan felpattanok, hogy kikapjam a kezéből a tárgyakat. – Ezek az enyémek? – kérdezi kíváncsi pillantással.

Száztizenhatodik fejezet Hardin – Nem – vágja rá gyorsan, és lábujjhegyre állva próbálja elérni a bal kezemben lévő dobozt. De még magasabbra emelem. – A kártyán az én nevem áll – jegyzem meg, mire lesüti a szemét. Miért van ennyire zavarban? – Én csak… Nemrég vettem néhány dolgot, de most olyan ostobának tűnnek… Nem kell megnézned. – Márpedig meg fogom nézni – jelentem ki, és leülök az ágy szélére. Nem kellett volna eltörnöm azt a borzalmas széket. Felsóhajt, és a helyiség másik felében marad, amíg letépem a ragasztószalagot a csomagolásról. Idegesít, hogy ennyi ragasztót használt egyetlen dobozhoz, de be kell ismernem, hogy egy kicsit… Izgatott vagyok. Nem is izgatott, inkább boldog. Nem is emlékszem, mikor kaptam utoljára születésnapi ajándékot. Még az anyámtól sem. Fiatalabb koromban mindenkinek azt hajtogattam, hogy gyűlölöm a születésnapokat, és egyszer, tizenhat éves koromban, olyan szemét voltam, amikor az anyám valami marhaságot vett nekem, hogy többé nem ajándékozott meg. Az apám minden évben egy hülye kártyát küldött, benne egy csekkel, amit elégettem. A tizenhetedik születésnapomon, még le is hugyoztam. Mire végre sikerül kinyitnom a dobozt, több dolgot is találok benne. Először a Büszkeség és balítélet ütött-kopott példányát veszem ki belőle, de Tessa odasiet, és ki akarja kapni a kezemből. – Ez ostobaság… Ne törődj vele… – hebegi zavartan, de eszem ágában sincs szót fogadni neki. – Miért? Add vissza! – förmedek rá, és kinyújtom a kezemet. Amikor felállok, Tessa rájön, hogy nem nyerheti meg ezt a csatát, ezért visszaadja a könyvet. Végiglapozom, és észreveszem, hogy sok helyen sárga jelölőfilccel vannak kihúzva a sorok. – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy megjelöltél sorokat Tolsztoj regényeiben? – kérdezi, és az arca piros, mint a pipacs. – Igen… – Hát… én is valami ilyesmit csináltam – ismeri be, és a szemembe néz. – Tényleg? – csodálkozom, és egy olyan lapnál nyitom ki a könyvet, ami tele van jelölésekkel. – Igen… Többnyire ebben a könyvben. De nem kell újraolvasnod, vagy ilyesmi. Csak arra gondoltam, hogy… Nagyon béna ajándékozó vagyok. Reménytelen. Egyáltalán nem. Már alig várom, hogy lássam, a kedvenc regényének melyik sorai emlékeztetik rám. Ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna. Ezek az egyszerű dolgok felébresztik bennem a reményt, hogy valahogy mégis működni fog a dolog kettőnk között. Mert mindketten ugyanazt tettük: Jane Austent olvastuk, amikor még nem is tudtunk egymás létezéséről. – Nem igaz – nyugtatom meg, és visszaülök az ágyra. A lábam alá dugom a könyvet, mert megint el akarja venni tőlem. Halkan felnevetek, amikor

kiveszem a következő cuccot a dobozból. – Ez meg minek? – kérdezem vigyorogva, és felmutatom a bőrmappát. – A munkádhoz. Mert amit most használsz, már foszladozik, és annyira rendetlen. Ezen fülek vannak, minden hétre, vagy hónapra, vagy ahogy akarod. – Tessa elmosolyodik. Az ajándék vicces, mert mindig észreveszem, hogy összerezzen, amikor a papírokat a mappámba hajítom. Nem engedem, hogy rendszerezze, pedig többször is megpróbálta, és tudom, hogy megőrjíti a trehányságom. De nem akarom, hogy lássa, mi van benne. – Köszönöm. – Felnevetek. – Ez igazából nem is születésnapi ajándék. Még régebben vettem, és ki akartam dobni a régi mappádat, de sosem volt rá alkalmam – ismeri be nevetve. – Azért, mert mindig magam mellett tartottam. Tudtam, miben mesterkedsz – ugratom. Már csak a kis tasak maradt, és meglepetten felnevetek, amikor meglátom, mi van benne. Kick-box… Ez az első szó, amit megpillantok a jegyen. – Egy hét alkalomra szóló bérlet az edzőteremben a lakásunk… a lakásod mellett. – Tessa büszkén mosolyog rám. Látszik rajta, hogy örül, milyen szellemes ajándékkal sikerült meglepnie. – És miért gondolod, hogy érdekel engem a kick-box? – Te is tudod, miért. – Sokkal jobb móka valakit védőfelszerelés nélkül szétrugdosni – közlöm vele, mire elkomorodik. – Csak viccelek – nyugtatom meg, és előveszem a CD-t, ami még a tasakban lapul. Legszívesebben tennék egy gúnyos megjegyzést, hogy minek CD-t vásárolni, amikor le is tölthetem az albumot. Majd élvezettel fogom hallgatni, ahogy dudorássza a dallamot. Valószínűleg a Fray második albuma lesz. Már biztosan ismeri minden dal szövegét, és majd részletesen elmagyarázza, miről szólnak, amikor az autóban vagyunk.

Száztizenhetedik fejezet Tessa – Velem maradsz ma éjjel? – kérdezi Hardin, az arcomat fürkészve. Persze azonnal rábólintok. Miután leveszi a pólóját, mohón kikapom a kezéből, és a szívemhez szorítom. Figyeli, ahogy átöltözöm, de csendben marad. A kapcsolatunk eddig is elég zavaros volt, de most még jobban. Ebben a pillanatban nem tudom, kinek van igaza, és ki a ludas. Nemrég még nagyon ki voltam akadva rá, amiért felültetett a születésnapján, és hiába vártam rá, de most már meg vagyok győződve arról, hogy ebben a dologban ártatlan. Így hát visszatértünk oda, ahol néhány napja voltunk, amikor elvitt korcsolyázni, és végig kedvesen viselkedett. Nagyon haragudott rám Zed miatt, de már nem látom rajta a korábbi indulatokat, mert egyfolytában mosolyog, és a szokásos csipkelődő megjegyzéseivel tréfálkozik velem. Talán hiányoztam neki, örül, hogy már nem haragszom rá, és ez valamelyest elnyomja a dühét? Nem tudom, de nem is fogom megkérdezni tőle. Kár, hogy nem volt alkalmam Seattle-ről beszélni neki. Mit fog szólni hozzá? Legszívesebben el sem mondanám neki, de tudom, hogy ez nem lehetséges. Örülni fog az örömömnek? Nem hiszem… Sőt, tudom, hogy nem. – Gyere ide – szólal meg az ágyon fekve, és a mellkasára von. Kezébe veszi a falra szerelt tévé távirányítóját, és lépegetni kezd a csatornák közt, végül megállapodik egy történelmi dokumentumfilmnél. – Milyen volt az anyukádnál? – kérdezem néhány perc múlva. Nem válaszol, és amikor ránézek, látom, hogy mélyen alszik. Arra ébredek, hogy nagyon melegem van. Hardin rajtam fekszik, és a rám nehezedő súlya szinte a matrachoz szegez. Hanyatt fekszem, Hardin pedig hason. A feje a mellemen van, egyik karjával átöleli a derekamat, a másikat kinyújtja maga mellett. Annyira hiányzott már, hogy így alszunk, és Hardin teste beterít, mint egy takaró. Az órára nézek. Hét óra húsz perc, az ébresztőm tíz perc múlva megszólal. Nem akarom felébreszteni Hardint, mert olyan békésnek látszik, és mosolyog álmában. Máskor még alvás közben is komor az arca. Megpróbálok felkelni, hogy ne ébresszem fel. Óvatosan leveszem a karját a derekamról. Nyöszörögni kezd, a szeme megrezzen, és még szorosabban magához ölel. A mennyezetet nézem, és azon töprengek, hogy egyszerűen le kéne gördítenem magamról. – Mennyi az idő? – kérdezi, és a hangja mély az alvástól. – Mindjárt fél nyolc – válaszolom csendesen. – A francba. Nem lóghatnánk ma a suliból? – Én nem, de te igen. – Elmosolyodom, és gyengéden masszírozni kezdem a fejbőrét. – Elmehetnénk együtt reggelizni valahová… – Felém fordítja az arcát, és rám néz. – Nagyon csábító ajánlat, de nem lehet. – Pedig lenne hozzá kedvem. Hardin kicsit lejjebb csúszik, és a hasamra teszi az állát. – Jól aludtál? – kérdezem. – Igen, nagyon. Nem aludtam ilyen jól, amióta… – Elhallgat. Hirtelen boldogság tölt el, és elmosolyodom. – Örülök, hogy aludtál.

– Elmondhatok valamit? – Hardin úgy néz ki, mintha még nem ébredt volna fel teljesen. A szeme csillog, a hangja rekedt. – Persze. – Folytatom a masszírozást. – Amikor Angliában voltam az anyámnál, volt egy álmom… Egy rémálom. Jaj, ne… A szívem összeszorul. Tudtam, hogy visszajöttek a rémálmai, de akkor is fáj ezt hallani. – Sajnálom, hogy visszajöttek azok az álmok. – Nemcsak visszajöttek, Tess. Rosszabbak lettek. – Érzem, hogy megborzong, de az arcán nem látok érzelmet. – Rosszabbak? Hogy lehetnek ennél is rosszabbak? – Téged láttalak… Veled csinálták – mondja, és az ereimben megfagy a vér. – Jaj. – A hangom gyenge és remegő. – Igen. Annyira… borzalmas volt. Sokkal rosszabb, mint korábban, mert már valahogy megszoktam, hogy az anyámat látom… Érted, mit akarok mondani? Bólintok, és a másik kezemmel a karját kezdem el simogatni, miközben tovább masszírozom a fejét. – Azután nem is próbáltam meg aludni. Szándékosan ébren maradtam, mert nem tudtam volna még egyszer elviselni. Megőrjít a tudat, hogy valaki bánt téged. – Annyira sajnálom. – Hardin szeme zavaros, az enyém meg könnybe lábad. – Nem kell szánakoznod rajtam. – Felnyúl, és letörli a könnyeimet, mielőtt végiggördülhetnének az arcomon. – Nem erről van szó. Csak fáj, hogy szenvedsz. Nem szánakozom. – Ez igaz. Tényleg nem rajta szánakozom, inkább bánt, hogy olyan rémálmok gyötrik, amelyekben az anyját bántalmazzák. Szívszaggatónak tartom a gondolatot, hogy Trish helyett most engem lát álmában, és ez újabb szenvedéseket okoz neki. – Sosem hagynám, hogy valaki bántson. Ugye tudod? – Hardin a szemembe néz. – Igen, tudom, Hardin. – Még most sem, amikor még nem úgy vagyunk, mint régen. Megölném, ha valaki megpróbálna bántani téged. Oké? – A hangja feszült, mégis halk. – Tudom – nyugtatom meg, és rámosolygok. Nem riadok meg a fenyegetőzésétől, mert tudom, hogy szeretetből mondja. – Jó volt végre aludni. – Hardin arca felderül, és én is örömmel bólintok. – Hová akarsz menni reggelizni? – érdeklődöm. – Azt mondtad, hogy… – Meggondoltam magam. Éhes vagyok. Miután megosztotta velem a rémálmát, vele szeretném tölteni a délelőttöt. Talán továbbra is ilyen nyitott marad. Általában harapófogóval kell kiszednem belőle minden információt, de most önként beszámolt egy fontos dologról az életében, és ennek kimondhatatlanul örülök. – Ilyen könnyen meggyőztelek a szánni való történetemmel? – kérdezi gyanakodva. – Ne mondd ezt!

– Miért ne? – Felül, és kikel az ágyból. – Mert nem igaz. Nem azért gondoltam meg magam, mert tudomást szereztem a rémálomról, hanem azért, mert megosztottad velem. És ne nevezd magad szánalmasnak, mert ez nem igaz. – Én is felkelek. Hardin már a nadrágjába bújik bele. – Hardin… – szólok rá, amikor nem válaszol. – Tessa… – Utánozza a hangsúlyomat, és viccesen magas hangon beszél. – Komolyan mondom. Nem kéne így gondolnod magadra. – Tudom – vágja rá, és véget vet a beszélgetésnek. Hardin nem tökéletes, és sok hibája van, de ez mindenkire igaz, főleg rám. Bárcsak felül tudna emelkedni a hibáin! Talán akkor a jövővel kapcsolatos problémái is könnyebben megoldódnának. – Szóval… Egész nap velem leszel, vagy csak reggelire? – kérdezi, miközben lehajol, és felveszi a cipőjét. – Tetszik ez a cipő. Már akartam mondani neked. – A fekete teniszcipőre mutatok. – Ja… Kösz… – Befűzi a cipőt, és felegyenesedik. Ahhoz képest, milyen nagy egója van, elég nehezen viseli, ha bókolnak neki. – Még nem válaszoltál. – Csak reggelire. Nem hiányozhatok egész nap. – Leveszem Hardin pólóját, és felveszem a sajátomat. – Oké. – Csak összekötöm a hajamat, és fogat mosok – szólok oda neki, miután befejeztem az öltözködést. Amikor a nyelvemet kezdem el sikálni, Hardin bekopog az ajtón. – Gyere be – motyogom, mert a szám tele van fogkrémmel. – Már régen nem csináltunk ilyet… – jegyzi meg. – Nem szexeltünk a fürdőszobában? – kérdezem. Miért mondtam ezt, te jó ég! – Neem… Arra gondoltam, hogy már rég nem mostunk fogat együtt. – Felnevet, és elővesz egy új fogkefét a szekrényből. – De ha fürdőszobai szexet akarsz… – Hardin rám kacsint, mire elnevetem magam. – Nem tudom, miért szaladt ki a számon… Ez jutott először az eszembe. – Nevetnem kell az ostobaságomon. – Ezt örömmel hallom. – Hardin a csap alá tartja a fogkefét, és nem firtatja tovább a témát. Miután mindketten megmostuk a fogunkat, és én lófarokba fogtam a hajamat, lemegyünk a földszintre. Karen és Landon a konyhában beszélget egy-egy tál müzli mellett. Landon barátságos mosollyal üdvözöl, és nem látszik rajta semmi meglepődés, amikor Hardinnal lát. Karen sem csodálkozik. Sőt, mintha… örülne… Nem tudom megállapítani, mert a szájához emeli a kávésbögrét, hogy elrejtse a mosolyát. – Ma én viszem be Tessát a kampuszra – jelenti be Hardin. – Oké – válaszolja Landon. – Akkor, viszlát a vallásórán – szólok oda Landonnek, mielőtt Hardin a szó szoros értelmében kivonszol a konyhából. – Mi ez a nagy sietség? – kérdezem, miután kilépünk az ajtón. Leveszi a táskát a vállamról, és elindulunk a kocsija felé. – Semmi, csak ismerlek titeket. Ha Landonnel elkezdtek beszélgetni, akkor sosem hagyjuk el

a házat. És ha még Karen is ott van, akkor éhen halok, mire abbahagyjátok a karattyolást. – Kinyitja nekem a kocsi ajtaját, majd ő is beszáll. – Ez igaz – bólintok mosolyogva. Húsz percig vitatkozunk, hogy az IHOP-ba vagy a Denny’sbe menjünk reggelizni, végül az IHOP mellett döntünk. Hardin szerint ott készítik a legjobb bundáskenyeret, de csak akkor hiszek neki, ha megkóstoltam. – Várniuk kell az asztalra, körülbelül tíz, tizenöt percet – közli velünk egy alacsony nő, kék sállal a nyakában, amikor belépünk. – Rendben – mondom, de Hardin szinte ugyanabban a pillanatban ezt kérdezi: – Miért? – Nagyon sokan vannak, és jelenleg nincs elég szabad asztal – magyarázza a nő türelmesen. Hardin elhúzza a száját, én meg gyorsan a kijáratnál lévő padhoz vonszolom. – Örülök, hogy megint a régi vagy – jegyzem meg tréfásan. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy visszatért a régi indulatos természeted. – Mikor tűnt el? – Nem tudom… Amikor randevúztunk, meg egy kicsit tegnap este. – Összetörtem a hálószobát, és leugattam a fejedet – emlékeztet. – Tudom. Csak viccelni próbáltam. – Legközelebb próbálkozz jobban – zúgolódik, de látom, hogy mosoly bujkál a szája szegletében. Amikor végre asztalhoz ülünk, leadjuk a rendelést egy fiatal szakállas férfinak. A szakállát túl hosszúnak tartom egy ilyen munkához. A pincér eltűnik, és Hardin azzal fenyegetőzik, hogy elveszíti a legendás türelmét, ha egy szőrszálat talál az ételében. – Csak meg akartam mutatni neked, hogy még mindig elég indulatos vagyok – közli velem, mire felnevetek. Örülök, hogy igyekszik egy kicsit kedvesebb lenni, és az is tetszik, hogy nem érdekli, ki mit gondol róla. Tanulhatnék tőle ezen a téren. Amíg az ételünk megérkezik, Hardin hosszasan sorolja, mi bosszantja még ezen a helyen. – Miért nem veszed ki az egész napot? – kérdezi már sokadszorra, miközben jóízűen eszi a bundáskenyeret. – Mert… – Hát igen. Azért, mert átjelentkezem egy másik egyetemre, és nem akarom a hiányzásaimmal bonyolítani a dolgot, amikor a szemeszter közepén váltok iskolát. – Nem szeretnék rossz jegyeket – nyögöm ki végül. – Ez egyetem, itt senki sem jár órára – próbál győzködni, már ezredszer, amióta találkoztunk. – Nem érdekel a jóga? – kérdezem nevetve. – Nem. Egyáltalán nem. Befejezzük a reggelit, és még mindig jó a hangulatunk, miközben Hardin a kampusz felé visz. A telefonja vibrálni kezd a két ülés közötti konzolon, de nem törődik vele. Szívesen felvenném helyette, de most olyan jól megvagyunk, és nem akarok erőszakoskodni. Amikor harmadszor is megszólal, nem bírom tovább. – Nem veszed fel? – kérdezem.

– Nem, majd hangpostára megy. Valószínűleg anya hív. – Felemeli a telefont, és megmutatja a kijelzőt. – Látod? Hagyott hangüzenetet. Megnéznéd? – kérdezi. Legyőz a kíváncsiság, és kikapom a telefont a kezéből. – Hangosítsd ki. – Önnek hét új hangüzenete van – szólal meg a géphang, miközben Hardin leparkol. – Na, ezért nem szoktam meghallgatni a hangpostámat – sóhajt fel ingerülten. Megnyomom az egyes gombot, hogy lejátsszam őket. „Hardin… Hardin, Tessa vagyok…” – Megpróbálom leállítani a felvételt, de most Hardin kapja ki a kezemből a mobilt. Úristen… „Beszélnem kell veled. A kocsimban ülök, és annyira össze vagyok zavarodva…” Hallgatom a saját hisztérikus hangomat, és legszívesebben kiugranék az autóból. – Kérlek, kapcsold ki – rimánkodok neki, de a másik kezébe veszi a telefont, ahol nem érem el. – Mi ez? – kérdezi, a telefonra meredve. „Miért nem próbáltál kapcsolatba lépni velem? Hagytad, hogy elmenjek, és most itt zokogok a hangpostafiókodba. Tudnom kell, mi történt köztünk. Miért volt ez más, mint máskor? Miért nem küzdöttünk? Miért nem küzdöttél értem? Nekem is jár a boldogság, Hardin.” Az ostoba hangom betölti az autó légterét, és csapdába esve érzem magam. Csendben ülök, és az összekulcsolt kezemet nézem az ölemben. Ez iszonyúan megalázó. Teljesen megfeledkeztem a hangüzenetemről, és nem örülök, hogy meghallotta. Főleg most. – Ez mikor volt? – Amikor eltűntél. Hardin nagyot sóhajt, és leállítja a hívást. – Miért voltál összezavarodva? – kérdezi. – Erről most inkább ne beszéljünk. – Beleharapok az ajkamba. – De igen. – Hardin kikapcsolja a biztonsági övét, és felém fordul. Ránézek, és azon töröm a fejem, hogyan fogalmazzak. – Ez a borzalmas hangüzenet arról az estéről van, amikor… megcsókoltam Zedet. – Aha… – Hardin elfordítja az arcát. A reggeli olyan jól ment, és most mindent elront ez a hülye üzenet, amit egy érzelmi válság kellős közepén küldtem neki. Nem lenne szép, ha most hibáztatna érte. – Mielőtt, vagy miután megcsókoltad? – Utána. – Hányszor csókoltad meg? – Egyszer. – Hol? – A kocsimban – nyögöm ki. – És aztán? Mit csináltál, miután ezt az üzenetet hagytad? – Feltartja a telefont. – Visszamentem a lakásába. – Hardin a kormányra hajtja a fejét.

– Én… Felemeli az ujját, hogy elhallgattasson. – Mi történt a lakásában? – kérdezi, és lehunyja a szemét. – Semmi! Sírtam, aztán tévéztünk. – Hazudsz. – Nem hazudok! A heverőn aludtam. Csak akkor aludtam a szobájában, amikor odajöttél. A csókon kívül semmi mást nem csináltam vele. És néhány napja, amikor együtt ebédeltünk, megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam. – Megpróbált megcsókolni? Megint? A fenébe. – Igen, de megérti, hogy mit érzek irántad. Tudom, hogy nagy kavarodást csináltam ebből az egészből, és nagyon sajnálom, hogy egyáltalán vele időztem. Nincs mentségem vagy magyarázatom, de nagyon sajnálom. – Ugye emlékszel, mit mondtál? Hogy távol tartod magad tőle… – Hardin lélegzete kicsit akadozik, érzem rajta, hogy visszafogja magát. Lassan felemeli a fejét a kormánykerékről. – Igen, emlékszem. – Nem tetszik, hogy valaki megszabja, kivel barátkozhatok, de fordított helyzetben én is ezt várnám el tőle. Mostanában többször is felcserélődtek a szerepek. – Most, hogy már ismerem a részleteket, nem akarok többé beszélni róla, oké? Komolyan gondolom… Azt sem akarom hallani, hogy kiejted a szádon a nevét. – Még mindig próbál nyugodt maradni. – Rendben… – bólintok beleegyezően, és megfogom a kezét. Én sem akarok beszélni róla. Már mindketten elmondtunk mindent erről a témáról, és ha tovább lovagolunk rajta, csak még jobban ártunk az amúgy is sérült kapcsolatunknak. Kicsit örülök, hogy most az egyszer én vagyok a probléma forrása, mert nem szeretném, ha Hardinnak egy újabb oka lenne arra, hogy saját magát hibáztassa. – Menjünk órára – szólal meg egy idő után. Elengedi a kezemet, és a szívem összeszorul a hűvös hangja hallatán. Elkísér a filozófia tanszék épületéhez, ahol Landont keresem a pillantásommal, de nem látom sehol. – Köszönöm a reggelit. – Elveszem Hardintól a táskámat. – Szívesen. – Vállat von, és mosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt megfordul, és elsétál. Váratlanul visszalép, megszorítja a karomat, és mohón, követelőzően megcsókol, ahogy csak ő tud. – Suli után találkozunk. Szeretlek – súgja a fülembe, és elenged. Kicsit kifulladva és mosolyogva lépek be az épületbe.

Száztizennyolcadik fejezet Hardin A kampusz járdáján sétálva már ötödször hallgatom meg Tessa hangüzenetét. Annyira kétségbeesettnek és elkeseredettnek tűnik. Talán aljasság, de a szívem mélyén örülök ennek, és jólesik hallani a fájdalmat meg a szomorúságot a hangjában, miközben zokog a fülembe. Kíváncsi voltam, hogy ő is ugyanúgy szenvedett-e, mint én, és most megkaptam a választ. Túl gyorsan megbocsátottam neki, amiért megcsókolta azt a szemétládát, de mi mást tehettem volna? Nem tudok nélküle létezni, és mindketten éppen elég marhaságot csináltunk már. Nem csak ő. Különben is az egész Zed hibája. Jól tudta, hogy a szakításunk után Tessa kiszolgáltatott és védtelen lesz. Nem hülye. Látta, mennyire ki van bukva, aztán alig egy héttel később letámadja, és megcsókolja? Milyen aljas gazember! Kihasználta Tessa helyzetét, és ezt nem fogom annyiban hagyni. Azt hiszi, hogy a kedves modorával mindent megúszhat? Hát nagyon téved. – Hol van Zed Evans? – kérdezem egy alacsony szőke lánytól, aki a környezettudományi tanszék aulájában üldögél egy fa alatt. Miért van egy ilyen bazi nagy fa egy épület belsejében? – A növényházban, a kettőszáztizennyolcas helyiségben – közli a lány remegő hangon. Odamegyek a 218-as szobához, és benyitok, mielőtt átgondolnám, mit ígértem Tessának. Úgysem állt szándékomban békén hagyni ezt a rohadékot, de most, miután hallottam Tessa kétségbeesett hangját, még jobban viszket a tenyerem, hogy ellássam a baját. A helyiség olyan, mint egy kertészet üvegháza, tele van sorba ültetett növényekkel. Ki akar egész életében ezzel a sok gazzal foglalkozni? – Mit keresel itt? – hallom meg Zed hangját, mielőtt meglátnám. Egy nagy láda mellett áll. Azonnal elindulok feléje. – Ne játszd a hülyét! Pontosan tudod, miért jöttem. Elmosolyodik. – Bocs, de fogalmam sincs. Botanikus vagyok, nem gondolatolvasó. Van képe itt humorkodni azzal a béna védőszemüveggel a homlokán? – Tényleg ennyire szemét vagy? Ezt azért még rólad sem hittem volna. – Most mire gondolsz pontosan? – fölényeskedik. – Tessára, te barom. – Nem értem, miért engem tartasz szemétnek. Te bántál vele úgy, mint egy ronggyal, úgyhogy ne pattogj, ha hozzám menekül a baromságaid elől. – Még mindig nem tanultad meg, hogy ne nyúlj ahhoz, ami az enyém? Zed hátrébb lép, és a szomszédos sorban közeledik hozzám. – Ő nem a tiéd. Nem a tulajdonod – jelenti ki pimasz hangon. Átnyúlok a növényekkel teleültetett ládák fölött, megragadom a nyakát, és a fém elválasztó falba verem az arcát. A reccsenő hang elárulja, mi történt. Zed felemeli a fejét, és igyekszik kiszabadulni a szorításomból.

– Eltörted az orromat! – kiált fel panaszosan, és be kell ismernem, hogy egy pillanatra engem is megriaszt az arcából ömlő vér látványa. – Hónapok óta figyelmeztetlek, hogy tartsd magad távol Tessától, és erre mit csinálsz? Megcsókolod, és ráveszed, hogy az ágyadban aludjon! – Végigmegyek a soron, és befordulok a szomszédos sorba, hogy megint nekiessek. Kezét a törött orrára teszi, miközben végigcsurog a vér az arcán. – Már megmondtam, hogy nem érdekelnek a tilalmaid – förmed rám, és ő is közelebb lép hozzám. – Eltörted az orromat! – kiált rám megint. Tessa meg fog ölni. El kéne tűnnöm innen. Zed megérdemelné, hogy megint szétverjem az arcát, de nem akarom magamra haragítani Tessát. – Amit te csináltál, az még rosszabb, te rohadék! A barátnőmmel kavarsz! – rikácsolom magamból kikelve. – Nem a barátnőd, és még el sem kezdtem kavarni vele. – Ezt most fenyegetésnek szántad? – Nem tudom. Te annak tartod? Még egy lépést teszek feléje, és meglepődöm, amikor rám veti magát. Ököllel állon vág, mire hátratántorodom, és nekiesek egy növényládának. Az átkozott gazok a földre esnek, és mire észbe kaphatnék, még egyszer meg akar ütni. De most sikerül kivédenem az ütését, és oldalra ugranom. – Azt hitted, bármikor elkalapálhatsz, amikor kedved szottyan? – Véres arcán gonosz mosoly jelenik meg, miközben még közelebb jön hozzám. – Tényleg ilyen nagy számnak tartod magad? – Felnevet, és egy véreset köp a fehér kőpadlóra. Megragadom a fehér köpenyét, és rálököm egy másik növényállványra. A virágokkal együtt mi is a padlóra kerülünk. Rámászom, mert nem akarom, hogy ő kerekedjen fölém. A szemem sarkából látom, hogy felemeli a karját, de mire rájövök, miben mesterkedik, már az arcomhoz vág egy virágcserepet. A fejem oldalra csapódik, és gyorsan pislognom kell, hogy visszanyerjem a látásomat. Erősebb vagyok nála, de úgy tűnik, jobban verekszik, mint ahogy eddig elhitette velem. De legyőzni akkor sem fog, az tuti. – Már úgyis megkeféltem őt! – fröcsögi, amikor megragadom a haját, és a padlóba verem a fejét. Most már az sem érdekel, ha megölöm. – Nem igaz! – kiáltok rá. – De igen, és… Nagyon jó volt… Szűk és finom. – A hangjából árad a harag és a gyűlölet. Ököllel arcon vágom, mire felordít a fájdalomtól. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megcsavarom az orrát, hadd fájjon neki még jobban. A lábával vadul rúgkapál, hogy lelökjön magáról. Ha elképzelem, hogy hozzányúlt Tessához, olyan harag támad bennem, amit még sosem éreztem. Zed most a karomat ráncigálva próbál leszedni magáról. – Soha többé ne merj hozzáérni! – vicsorgom az arcába, és megragadom a torkát. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elveheted tőlem.

Megszorítom a nyakát. Az arca vörös lesz, és beszélni próbál, de csak fuldokló hangok törnek elő a torkából. – Mi az ördög folyik itt? – kiált fel egy férfihang mögöttem. Amikor megfordulok, hogy megnézzem, ki beszél, Zed megpróbálja elkapni a nyakamat. De megint gyorsan arcon vágom, mire lehanyatlik a keze. Valaki megragadja a karomat, de lerázom magamról. – Hívják a biztonságiakat – mondja a hang, mire gyorsan leszállok Zedről. A rohadt életbe. – Ne… Arra semmi szükség – tiltakozom, és felállok. – Mi ez, kérem? Menjen ki innen! Várjon a másik helyiségben! – rivall rám a középkorú férfi, aki tanárnak tűnik. Ezt a szívást… – Idejött, és megtámadott – panaszkodik Zed, és sírva fakad. Te jó ég, tényleg sír! Kezével eltakarja a dagadt, elferdült orrát, miközben feltápászkodik. Az arca véres, a fehér köpenye is csupa vér, és a kárörvendő vigyora eltűnt. A férfi határozottan rám szegezi a mutatóujját. – Álljon a falhoz, amíg megérkezik a rendőrség! Komolyan mondom! Ne merjen megmozdulni! A francba! Kihívják a kampusz őrségét. Kellett ez nekem? Miért jöttem ide? Megígértem Tessának, hogy távol tartom magam Zedtől, ha ő is ezt teszi. Most, hogy megszegtem az ígéretemet, Tessa is megszegi az övét?

Száztizenkilencedik fejezet Tessa Amikor a papírra helyezem a tollat, a nagymamámról akarok írni, aki az egész életét a kereszténységnek szentelte. Ám valahogy Hardin neve jelenik meg a fehér lapon. – Ms. Young? – szólal meg diszkrét hangon Soto professzor, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja az első sorban. – Igen? – Felnézek, és azonnal észreveszem Kent. Mit keres itt Ken? – Tessa, szeretném, ha velem jönnél – mondja, mire a mögöttem ülő idegesítő szőke liba azonnal huhogni kezd, mintha az általános iskolában lennénk. Pedig valószínűleg nem is tudja, hogy Ken az egyetem rektora. – Miről van szó? – kérdezi Landon Kentől, miközben én összeszedem a holmimat. – Majd odakint megbeszéljük. – Ken hangja zaklatott. – Én is jövök – jelenti ki Landon, és ő is feláll velem együtt. Soto professzor Kenre néz. – Nem baj? – aggodalmaskodik. – Nem. Ő a fiam – válaszolja Ken, mire a tanárunk szeme elkerekedik. – Elnézést, nem tudtam. Ms. Young pedig a lánya? – érdeklődik a professzor. – Nem – válaszolja Ken. Rémültnek tűnik, és a félelme gyorsan átragad rám. – Hardinnal történt… – Nem tudom befejezni a kérdést, mert Ken kivezet a helyiségből. Landon követ minket. – Hardint letartóztatták – közli velünk Ken, amikor kiérünk. Eláll a lélegzetem. – Micsoda? – Letartóztatták, mert verekedett, és megrongálta az egyetem tulajdonát. – Jézusom! – Csak ennyit tudok kinyögni. – Mikor? Hogyan? – hüledezik Landon. – Körülbelül húsz perccel ezelőtt. Igyekszem a kampusz hatáskörén belül tartani az ügyet, de a fiam nem könnyíti meg a dolgomat. – Ken annyira siet az utcán, hogy szinte futnom kell, ha lépést akarok tartani vele. A fejemben egymást követik a gondolatok. Hardint letartóztatták? Istenem… Hogyan történhetett meg ez? Kivel verekedett? Erre a kérdésre már tudom a választ. Miért nem képes soha megőrizni a hidegvérét? Vajon ő is megsérült? Börtönbe fog kerülni? Igazi börtönbe? És Zed jól van? Ken kinyitja a kocsiját, és mindhárman beszállunk. – Hová megyünk? – kérdezi Landon. – A kampusz biztonsági irodájába. – Hardinnak nem esett baja? – aggodalmaskodom. – Van egy vágás az arcán meg a fülén. Ezt hallottam.

– Ezt hallottad? Tehát még nem láttad? – néz Landon a mostohaapjára. – Nem, még nem. Dühöngött, ezért jobbnak láttam, ha előbb Tessáért megyek. – Igen, az jó ötlet volt – bólint Landon. Én nem mondok semmit. Egy vágás az arcán és a fülén? Remélem, nem fáj neki. Istenem, ez olyan hihetetlen. Miért nem maradtam vele egész nap? Akkor ma be sem jött volna a kampuszra. Ken végighalad néhány kisebb forgalmú utcán, és öt percen belül leparkol az egyetemi rendőrség és biztonsági iroda épülete előtt. Egy parkolni tilos táblát látok a helyszínen, de gondolom, egy rektor ott áll meg az autójával, ahol akar. Mindhárman besietünk az ajtón, és a pillantásommal kétségbeesetten keresem Hardint. De előbb a hangját hallom meg… – Mit ugráltok itt, ostoba lúzerek? Csak egy hamis plecsni van rajtatok, és nincs több hatalmatok, mint egy áruházi biztonsági őrnek, ti szerencsétlen balekok! Követem a hangját, és befordulok az egyik folyosóra. Hallom, hogy Ken és Landon a nyomomban lohol, de most csak az érdekel, hogy minél előbb Hardinhoz jussak. Végül meglátok néhány embert, és észreveszem Hardint is… Egy kis cellában járkál fel s alá, és hátra van bilincselve a keze. Jóságos ég… – Mind tehettek egy szívességet, szerencsétlen idióták! – kiabálja magából kikelve. – Hardin! – hangzik fel az apja kiáltása a hátam mögött. A dühöngő barátom felkapja a fejét, meglát engem, és azonnal tágra nyitja a szemét. A bőre fel van hasadva az arccsontja alatt, és a füle mögött is van egy vágás, amibe beletapadt a véres haja. – Mindent megteszek, hogy az egyetemen belül tartsam az ügyedet, de nagyon megnehezíted a dolgomat! – förmed Ken a fiára. – Bezártak, mint valami állatot. Ez őrület! Hívj fel valakit, akit kell, és mondd meg nekik, hogy nyissák ki ezt az átkozott ketrecet! – kiált fel Hardin, és megpróbálja kiszabadítani a kezét a bilincsből. – Hagyd abba! – szólok rá haragosan. A viselkedése azonnal megváltozik. Egy kicsit lecsillapodik, de a haragja nem csökken. – Tessa, neked nem is kéne itt lenned. Kinek az ötlete volt, hogy idehozzátok? – mordul az apjára és Landonre. – Hardin, hagyd ezt abba! Az apád segíteni próbál neked. Most le kell nyugodnod – nyugtatgatom a rácsokon át. Az egész olyan valószínűtlen. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy cellában van, bilincsbe verve. Ez nem lehet igaz. De igen, a valóságban ez történik. Ha bántalmazol valakit, letartóztatnak, még az egyetemen is. Hardin a szemembe néz, és valószínűleg látja rajtam, mennyire fáj nekem, hogy így kell látnom. Megadja magát, és bólint. – Oké… – Köszönöm, Tessa – szólal meg Ken, majd a fiához fordul. – Adj néhány percet, amíg megnézem, mit tehetek. De addig hagyd abba a kiabálást! Tovább rontasz a helyzeteden, ami amúgy sem rózsás. Landon előbb rám néz, aztán Hardinra, majd követi az apját a keskeny folyosón. Máris gyűlölöm

ezt a helyet. Minden túl fekete, túl fehér, túl kicsi, és fertőtlenítő szaga terjeng a levegőben. A kampusz biztonsági őrei most az asztalnál ülnek, és elmerülten beszélgetnek egymással. Vagy csak úgy tesznek, miután az egyetem rektora megjelent, hogy a fia ügyét intézze. – Mi történt? – kérdezem Hardint. – Letartóztattak az egyetem biztonsági őrei – veti oda durcásan. – Jól vagy? – aggodalmaskodom, és legszívesebben átnyúlnék a rácson, hogy letöröljem az arcát. – Én? Igen, jól vagyok. Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik – válaszolja, és miután közelebbről szemügyre veszem, látom, hogy igaza van. A vágások nem túl mélyek. A karján piros csíkok éktelenkednek, és a tetoválás fekete mintájával együtt hátborzongató látványt nyújtanak. – Haragszol rám? – A hangja sokkal halkabb, mint néhány másodperce, amikor még üvöltözött a biztonságiakkal. – Nem tudom – válaszolom őszintén. Persze, hogy haragszom rá, mert tudom, kivel verekedett. Nem olyan nehéz kitalálni. De érte is aggódom, és szeretném tudni, mi vezetett oda, hogy ilyen bajba keveredett. – Nem tehettem róla – jelenti ki, mintha ez igazolná a tetteit. – Mondtam már neked, hogy nem foglak meglátogatni a börtönben, emlékszel? – Haragos pillantással nézek végig a cellán. – Ez nem számít, ez nem igazi börtön. – Nekem elég valóságosnak tűnik. – Megkopogtatom a fémrácsot, hogy alátámasszam az állításomat. – Ez akkor sem igazi börtön, csak egy átkozott fogda, ahol addig maradok, amíg eldöntik, hogy bevonják-e az igazi rendőröket – jegyzi meg elég hangosan, hogy a két őr felnézzen a beszélgetésből. – Hagyd abba! Ez egyáltalán nem vicces, Hardin. Nagy bajba kerülhetsz. Hardin azonban csak elhúzza a száját. Ez a baja: még nem jött rá, hogy a tetteinek következményei vannak.

Százhuszadik fejezet Tessa – Ki kezdte? – kérdezem, mert nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, mint általában. Hardin megpróbál a szemembe nézni, de elfordítom a tekintetemet. – Megkerestem, miután órára kísértelek – vallja be végül. – Megígérted, hogy békén hagyod. – Tudom. – Akkor miért nem hagytad békén? – Ő provokált… Szándékosan kiprovokálta a verést, mert azt mondta, hogy lefeküdtetek. – Hardin vad pillantással néz rám. – Ugye, nem hazudtál? – kérdezi gyanakodva, mire majdnem elveszítem a türelmemet. – Nem fogok még egyszer válaszolni erre a kérdésre. Már megmondtam, hogy semmi sem történt köztünk, most meg itt vagy egy rohadt cellában, és megint ezt kérdezed. – Dühömben zihálva veszem a levegőt. Hardin megcsóválja a fejét, és leül a cellában lévő kis fém priccsre. Tényleg kiborít. – Miért kerested meg? Szeretném tudni. – Mert meg kellett kapnia a magáét, Tessa. Tudnia kell, hogy nem mehet még egyszer a közeledbe. Elegem van az aljas kis játszmáiból. Kiborít, hogy azt hiszi, van nálad esélye. Érted csináltam! Keresztbe teszem a karom. – Hogy éreznéd magad, ha én kerestem volna fel, miután megígértem, hogy nem megyek a közelébe? Azt hittem, hogy adunk még egy esélyt a kapcsolatunknak, de te most képes voltál az arcomba hazudni. Tudtad, hogy nem fogod betartani a megállapodásunkat, ugye? – Igen… Oké, igazad van. Már nem számít, mert ami megtörtént, az megtörtént – méltatlankodik, mint egy dühös gyerek. – Nekem számít, Hardin. Állandóan bajba kerülsz, amikor nem lenne szükséges. – De ez nagyon szükséges, Tess. – Hol van most Zed? Ő is börtönben? – Ez nem börtön. – Hardin… – Nem tudom, hol van, és nem is érdekel, és neked sem kéne ennyit foglalkoznod vele. Nem mehetsz megint a közelébe. – Hagyd ezt abba, Hardin! Ne akard már megint megmondani nekem, hogy mit tehetek és mit nem… Ez tényleg kiborít. – Most velem veszekszel? – kérdezi gunyoros mosollyal. Miért tartja ezt viccesnek? Egyáltalán nem vicces a helyzet. Eltávolodom a rácstól, mire eltűnik az arcáról a mosoly. – Tessa, gyere vissza – könyörög, mire megfordulok. – Megkeresem az apádat, és kiderítem, mi a helyzet. – Mondd neki, hogy siessen.

Még egy utolsó haragos pillantást vetek rá, mielőtt elmegyek. Azt hiszi, hogy könnyedén megússza, mert az apja az egyetem rektora. Egyébként én is ebben reménykedek. Mégis idegesítő, milyen könnyedén fogja fel ezt az egészet. – Mit bámul? – förmed rá az egyik őrre. Megdörzsölöm a halántékomat. Kent és Landont egy idősebb férfi társaságában találom, akinek ősz haja és ősz bajusza van. Nyakkendőt és fekete öltönynadrágot visel, és a testtartása elárulja, hogy fontos ember. Amikor Landon észrevesz a folyosón, odajön hozzám. – Ki az a férfi? – kérdezem Landont. – Az igazgató. – Tehát a rektorhelyettes? Landon aggódó arcot vág. – Igen. – Mi a helyzet? Miről beszélnek? – Megpróbálom kivenni a két férfi beszélgetését, de nem sokat hallok. – Hát… Nem túl rózsás a helyzet. Elég komoly károk keletkeztek a laborban, ahol Zed dolgozott. Több ezer dolláros tételről van szó. Ráadásul Zednek betört az orra, és agyrázkódást szenvedett. Valaki elvitte a kórházba. A vérem forrni kezd. Hardin nem egyszerűen meglökte Zedet, hanem komoly sérüléseket okozott neki! – Hardin a tanárt is a padlóra lökte. És van egy lány Zed csoportjában, aki már tanúvallomást tett, és azt mondta, hogy Hardin Zedet keresve ment be a tanszékre. Úgyhogy most elég csehül áll az ügy. Ken mindent elkövet, hogy Hardin ne kerüljön börtönbe, de nem tudom, hogy sikerül-e neki. – Landon felsóhajt, és beletúr a hajába. – Csak akkor úszhatja meg a börtönt, ha Zed nem tesz feljelentést. De még akkor sem tudom, hogy mi fog történni Hardinnal. Szédülni kezdek. – Kiutasítás – hallom meg az ősz hajú férfi egyik szavát, és látom, hogy Ken az állát dörzsöli. Kiutasítás? Hardint kicsaphatják az egyetemről! Úristen, tényleg nagy baj van. – Ő a fiam – jegyzi meg Ken halkan, én meg közelebb lépek hozzájuk, hogy halljam a beszélgetésüket. – Tudom, de nem hunyhatunk szemet egy tanár bántalmazása és az egyetemi vagyon megrongálása felett – válaszolja a férfi. A pokolba Hardinnal meg az indulatos természetével. – Ez borzalmas – nézek Landonre, aki komor arccal bólint. Legszívesebben a padlóra dobnám magam, és sírva fakadnék. Vagy inkább odarontanék Hardin cellájához, és orrba vágnám. De egyikkel sem segítenék rajta. – Talán beszélhetnél Zeddel, hogy ne tegyen feljelentést… – javasolja Landon. – Hardin ki fog akadni, ha a közelébe megyek. – Nem mintha hallgatnom kéne rá, miután ő is megszegte az ígéretét. – Tudom – sóhajt fel Landon. – De jelenleg nincs jobb ötletem. – Azt hiszem, igazad van. – Visszanézek Kenre, aztán a folyosó végébe, ahol Hardin van.

Hardin a legfontosabb számomra, de azért nagyon bánt, amit Zeddel művelt, és remélem, nem lesz komolyabb baja. Talán ha beszélek vele, sikerül rábeszélnem, hogy ne jelentse fel Hardint, és legalább egy problémával kevesebbel kéne szembenéznünk. – Hol van Zed? Te tudod? – kérdezem. – Mintha azt hallottam volna, hogy a Grandview Kórházba vitték. – Rendben. Akkor először odamegyek. – Visszavigyelek a kocsidhoz? – A fenébe, tényleg. Nem én vezettem idefelé menet. Landon a zsebébe nyúl, és odaadja a kocsija kulcsát. – Tessék. És vezess óvatosan! Hálásan mosolygok a legjobb barátomra. – Kösz. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle, de nemsokára elmegy, úgyhogy meg fogom tudni. Elszomorít ez a gondolat, de gyorsan elhessegetem. Most nem siránkozhatok Landon távozásán, mert fontosabb dolgom van. – Addig én beszélek Hardinnal, és elmesélem neki, mi az ábra. – Ezt is köszönöm. – Átölelem Landon nyakát. Már az ajtónál járok, amikor utolér Hardin hangos kiáltása. – Tessa! Nehogy a közelébe menj! – üvölti. Nem törődve vele, kinyitom az ajtót. – Komolyan mondom, Tessa! Gyere vissza! Még odakint is hallom a hangját. Hogy merészeli megparancsolni nekem, mit tegyek? Mit képzel magáról? Azért került ebbe a slamasztikába, mert képtelen uralkodni az indulatain és a féltékenységén. Én csak segíteni akarok neki, hogy helyrehozzam, amit elrontott. Örülhet, hogy nem pofoztam meg, amiért megszegte az ígéretét. Istenem, de idegesítő! Amikor megérkezem a kórházba, a nővérpultnál tevékenykedő fiatal nő nem hajlandó felvilágosítást adni Zedről. Azt sem árulja el, hogy itt van-e, vagy egyáltalán behozták-e. – Ő a barátom, és látnom kell – erősködöm, hátha sikerül meggyőznöm a konok szőke macát. Vigyorogva kipukkasztja a felfújt rágóját, és szórakozottan csavargatja az egyik hajtincsét. – A barátod? Az a tetovált pasi? – Felnevet, és látszik rajta, hogy nem hisz nekem. – Igen. A barátom. – A hangom határozott és fenyegető. Magam is meglepődök, milyen ijesztő tudok lenni. Úgy tűnik, meggyőztem a fiatal nőt, mert megvonja a vállát. – Végig a folyosón, aztán jobbra. Az első ajtó balra – veti oda, majd elsétál. Ez nem is volt olyan nehéz. Gyakrabban kéne így viselkednem. Követem az útmutatást, és megállok az első ajtónál balra. Be van csukva, ezért bekopogok, mielőtt belépek. Remélem, a nővér nem vezetett félre. Zed az ágy szélén ül. Nincs rajta póló, csak farmerban és zokniban van. Az arca pedig… – Úristen! – kiáltok fel, amikor meglátom. Az orra el van törve. Ezt eddig is tudtam, de nagyon csúnyán néz ki. Fel van dagadva, és mindkét

szeme körül fekete monokli éktelenkedik. A mellkasa tele van ragtapasszal. Csak a kulcscsontja alatt lévő csillagokat nem fedi kötés. – Jól vagy? – Az ágyhoz lépek. Remélem, nem haragszik rám, amiért idejöttem. Hiszen tulajdonképpen az én hibám az egész. – Nem igazán – válaszolja Zed bizonytalanul. Nagyot sóhajt, és felborzolja a haját, majd kinyitja a szemét. Megveregeti maga mellett az ágyat. Engedelmesen odamegyek, és leülök. – Sajnálom… Elmeséled, mi történt? Zed rám néz a karamellszínű szemével, és bólint. – A laborban voltam… Nem abban, ahol a világító virágokat mutattam neked, hanem egy másikban. Berontott, és rám förmedt, hogy tartsam távol magam tőled. – Aztán? – Megmondtam neki, hogy nem vagy a tulajdona, mire egy fém csőhöz verte a fejemet. – Összerezzenek a szavaitól, és az orrára nézek. – Azt mondtad, hogy lefeküdtünk? – kérdezem, mert nem tudom, hogy hihetek-e Hardinnak. – Igen. Nagyon sajnálom, de meg kell értened, hogy megtámadott, és tudtam, hogy csak ezzel tudok visszavágni. Nagyon szégyellem magam, hogy hazudtam. Ne haragudj, Tessa! – Megígérte nekem, hogy elkerül téged, ha én is. – Akkor úgy tűnik, megint megszegte az ígéretét, nem? – jegyzi meg Zed epés hangon. Egy darabig hallgatok, és megpróbálom elképzelni a verekedést. Haragszom Zedre, amiért azt mondta Hardinnak, hogy lefeküdtünk, de örülök, hogy beismerte, és bocsánatot kért érte. Nem is tudom, melyikükre haragudjak jobban. Mondjuk, Zedre most nehéz neheztelni, mert tele van sérülésekkel, amelyeket miattam szenvedett el, és mindennek ellenére még most is kedves hozzám. – Nagyon sajnálom, hogy mindig ilyesmi történik… Miattam – jegyzem meg szomorúan. – Nem a te hibád, hanem az enyém meg az övé. Úgy tekint rád, mintha a tulajdona lennél, és ez kiakaszt. Tudod, mit mondott nekem? Hogy ne nyúljak ahhoz, ami az övé. Így beszél rólad, amikor nem vagy a közelében, Tessa. – Zed hangja lágy és nyugodt. Pont Hardin ellentéte, gondolom. Nem tetszik, hogy Hardin a tulajdonának tart, de azt sem szeretem, ha ezt valaki más szóvá teszi. Hardin egyszerűen nem tudja kezelni az érzelmeit, és még sosem volt kapcsolatban. – Csak félti a territóriumát. – Most igazán nem kéne őt védened. – Nem arról van szó, hogy védem. Nem tudom, mit gondoljak. Börtönben van… Illetve egy fogdában a kampuszon, te pedig kórházban. Ez túl sok nekem. Tudom, hogy nem nekem kéne most panaszkodnom, de elegem van az örökös feszültségekből. Valahányszor azt hiszem, hogy végre fellélegezhetek, megint történik valami. Úgy érzem, megfulladok. – Ő fojtogat téged, Tessa – emlékeztet Zed. Nem csak Hardin fojtogat. Minden. Ez az egyetem… az állítólagos barátaim, akik elárultak… Hardin… Landon, aki elhagy… az anyám… Zed… – Én tehetek mindenről. Zed bosszús arcot vág. – Ne magadat vádold az ő hibái miatt. Azért viselkedik ilyen idiótán, mert saját magán kívül nem

törődik senki mással. Ha fontos lennél neki, akkor távol tartotta volna magát tőlem, ahogy megígérte. Nem várakoztatott volna meg a születésnapján… És folytathatnám még a sort a végtelenségig. – Te üzentél a telefonjáról? – Micsoda? – Zed az ágyra szorítja a kezét, hogy közelebb csússzon hozzám. – A francba! – Felszisszen a fájdalomtól. – Kell valami? Szóljak egy nővérnek? – kérdezem aggódva, és egy pillanatra megfeledkezem az üzenetekről. – Nem. Mindjárt elhúzok innen. Most írják a zárójelentésemet. Mit mondtál az üzenetről? – kérdezi. – Hardin szerint te üzentél nekem a születésnapján, és a nevében megígérted, hogy eljön hozzám. De ő erről nem is tudott. – Hazudik. Sosem tennék ilyet. Mi lenne az értelme? – Nem tudom. Hardin szerint ellene akarsz fordítani, vagy valami ilyesmi. Zed olyan merőn néz rám, hogy lesütöm a szememet. – Szerintem ehhez nincs szüksége a segítségemre. Már így is eléggé ki vagy rá akadva. – Nem igaz – tiltakozom. Haragszom Hardinra, és Zed mindig összezavar, de akkor is meg akarom védeni Hardint. – Ezt azért mondja, hogy befeketítsen előtted, de hiába igyekszik. Én mindig melletted álltam, akkor is, amikor ő cserben hagyott. Még egy egyszerű ígéretet sem tud betartani, amit neked tett. Berontott a tanszékre, megtámadott engem… meg egy tanárt! Azt hajtogatta, hogy meg fog ölni, és ezt el is hittem neki. Ha Sutton professzor nem lép be a helyiségbe, szerintem be is váltotta volna a fenyegetését. Már tudja, hogy erősebb nálam. – Zed megborzong, és talpra áll. Leveszi a székről a zöld pólóját, és felemeli a karját, hogy belebújjon. – A rohadt életbe… – szisszen fel megint, és leejti a pólót. Talpra ugrok, és felemelem a padlóról. – Emeld fel a karod, amennyire tudod – ajánlkozom, és rásegítem a pólóját. – Köszönöm. – Megpróbál mosolyogni. – Mi fáj a legjobban? – kérdezem, és a pillantásom a feldagadt arcára esik. – Az elutasítás – válaszolja félénken. Jaj… Zavartan lenézek a kezemre, és piszkálni kezdem a körmömet. – Az orrom – szólal meg Zed, hogy enyhítse a feszültséget. – Amikor a törött csontot visszatették a helyére. – Fel fogod jelenteni? – Végre rá merek térni arra, amiért idejöttem. – Igen. – Kérlek… Ne… – Könyörögve nézek Zed szemébe. – Tessa, ezt nem teheted. Nem fair. – Tudom, és sajnálom… De ha feljelented, akkor börtönbe kerül. Igazi börtönbe. – A gondolattól megint elfog a rémület. – Eltörte az orromat, és agyrázkódásom van. Ha még egyszer a padlóba veri a fejemet, akkor meg is ölhetett volna.

– Nem azt mondom, hogy helyes, amit tett, csak könyörgöm neked… Kérlek, Zed. Úgyis elmegyünk innen. Én átjelentkezem Seattle-be, és Hardin is el fog menni. Zed aggódó arccal néz rám. – Veled megy? – Nem… illetve igen. Nem kell többé aggódnod miatta. Ha nem teszel feljelentést ellene, soha többé nem fogsz hallani felőle. Zed néhány pillanatig némán néz rám a feldagadt, monoklis szemével. – Rendben – sóhajt fel végül. – Nem jelentem fel, de ígérd meg nekem, hogy elgondolkodsz ezen. Mindenen. Gondolj bele, mennyivel könnyebb lenne az életed nélküle, Tessa. Minden ok nélkül megtámadott, és most is te mosod tisztára a szennyesét, mint mindig – jelenti ki ingerült hangon. Nem hibáztatom ezért. Kihasználom az érzéseit, és rábeszélem, hogy ne jelentse fel Hardint. – Rendben. És nagyon köszönöm – hálálkodom, mire bólint. – Bárcsak egy olyan lányba szerettem volna bele, aki viszontszeret – hebegi olyan halkan, hogy alig hallom. Beleszeretni? Zed szerelmes belém? Tudom, hogy érez valamit irántam, de… szerelmes? Miattam verekedett Hardinnal, miattam került kórházba. Szeret engem? Van egy barátnője, én meg állandóan kötéltáncot járok Hardinnal. Óvatos pillantást vetek rá. Remélem, csak a fájdalomcsillapító beszél belőle, és nem gondolta komolyan, amit mondott.

Százhuszonegyedik fejezet Hardin – Viszlát otthon, Tessa – szól utánunk Landon, amikor Tessával kiszállunk az apám kocsijából, és elindulunk az enyém felé. Visszanézek, és barátságtalanul rámordulok. – Hagyd békén, Landont – figyelmeztet Tessa, majd beszáll a kocsimba. Én is beülök, felcsavarom a fűtést, és hálás szemmel nézek rá. – Köszönöm, hogy hazajössz velem, még ha csak egy éjszakára is. Tessa bólint, és az ablaknak támasztja az arcát. – Jól vagy? Sajnálom, ami ma… Egy sóhajtással belém fojtja a szót. – Csak fáradt vagyok. Két órával később Tessa mélyen alszik az ágyban. Szorosan átöleli a párnámat, és majdnem a melléig felhúzza a térdét. Még akkor is lélegzetelállítóan gyönyörű, amikor ki van merülve. Még túl korán van ahhoz, hogy lefeküdjek aludni, ezért előveszem a Büszkeség és balítéletet, amit tőle kaptam. Több benne a sárgával kihúzott mondat, mint első ránézésre gondoltam. Lefekszem Tessa mellé, és olvasgatni kezdem a megjelölt részeket. Az egyik megragadja a figyelmemet. „Kevés embert szeretek igazán, még kevesebbről van jó véleményem. Minél jobban megismerem a világot, annál elégedetlenebb vagyok vele, s mindennap erősödik az a hitem, hogy az emberi jellem állhatatlan, s az emberekben akkor sem lehet bízni, ha szilárdnak vagy értelmesnek látszanak.”{4} Ez az idézet bizonyára a kezdeti időszakunkból származik. El tudom képzelni, ahogy felháborodottan és dühösen ül a koliszobájában azon a keskeny ágyon, egy jelölőfilccel meg ezzel a könyvvel a kezében. Ránézek, és halkan felnevetek. Továbblapozok, és találok még hasonló sorokat. Megvetett engem. Ezt akkor is tudtam, de elég furcsa most így szemtől szembe látni. „Súlyos választás előtt állsz, gyermekem. Mától kezdve egyik szülőd idegen lesz számodra. Az anyád nem akar többé látni, ha nem mégy feleségül Mr. Collinshoz, nekem pedig akkor ne kerülj a szemem elé, ha hozzámégy.” Az anyja és Noah. „De a harag rossz tanácsadó.” Milyen igaz… „Sajnos, nem tudom felfogni szavai értelmét.” Én sem értettem akkor magamat, és még most sem. „Könnyen megbocsátanám az ő büszkeségét, ha nem sértette volna meg az enyémet.” Tudom, hogy ezt akkor jelölte meg, amikor szerelmet vallottam neki, aztán visszavontam. „Be kell vallanom, nem is vártam többet, mint amit megérdemeltem.” Ezt könnyű mondani, de nehéz megtenni, Tess. „Aki a táncot szereti, legjobb úton van a szerelem felé.”

Az esküvő. Tudom, hogy ezt akkor jelölte meg. Emlékszem, ahogy örömtől ragyogó szemmel nézett fel rám, és nem árulta el a fájdalmát, amikor a lábára léptem. „Mindnyájan tudjuk róla, hogy gőgös, kellemetlen ember, de ez mit sem számít, ha igazán szereted.” Ez most is érvényes. Landon mondhatott ilyesmit Tessának, mert annyira jellemző rá. „E pillanatig teljesen félreismertem önmagamat.” Nem is tudom, ez melyikünkre igazabb. „– Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni. – Az ön hibája tehát az a hajlam, hogy mindenkit gyűlöljön. – Az öné viszont az – felelte Darcy mosolyogva –, hogy szándékosan félreérti az embereket.” Egyik idézet nagyobb igazságot tartalmaz, mint a másik, gondolom, miközben a jól ismert regény elejére lapozok. „Megjárja; de nem elég csinos ahhoz, hogy engem kísértésbe ejtsen; olyan hangulatban pedig jelenleg nem vagyok, hogy a mellőzött fiatal hölgyeket felkaroljam.” Egyszer azt mondtam Tessának, hogy nem az esetem. Mekkora állat voltam! Nincs olyan ember, akinek Tessa ne jönne be. Csak rá kell nézni. Persze vannak olyan barmok, akik nem látják meg azonnal a nyilvánvaló igazságot. Szorgosan lapozgatom a regényt, olvasgatom a megjelölt sorokat, amelyek ránk vonatkoznak, és elárulják nekem az érzéseit. Ennél jobb ajándékot még sosem kaptam, és nem is fogok, ebben biztos vagyok. „Ön sokkal nemesebb lelkű, semhogy tréfát űzzön velem…” Az egyik kedvenc sorom. Egyszer idéztem is neki, amikor beköltöztünk ebbe a lakásba. Elfintorodott, mert tudta, hogy ugratom, és nevetve hozzám vágott egy brokkolit. Mindig megdobál valamivel. „De az emberek maguk annyit változnak, hogy mindig valami újat lehet bennük megfigyelni.” Amióta megismertem, sokat változtam, és igyekszem jobb ember lenni. Persze tudom, hogy nem vagyok tökéletes, sőt teljesen gáz vagyok, de a kedvéért tényleg meg akarok javulni. „Nem sok reménye lehet a tartós boldogságra egy olyan párnak, akik csak azért kerültek össze, mert szenvedélyük erősebb volt, mint erényük.” Ez az idézet egyáltalán nem tetszik. Tudom, mire gondolt, amikor megjelölte. Ugorjunk tovább… „A hölgyek képzelete igen gyorsan száguld, s egy pillanat alatt a tetszéstől a szerelemig, a szerelemtől a házasságig szökken.” Na, most legalább látom, hogy nem csak Tessa agya működik így. „Csak a legmélyebb szerelem tud rávenni a házasságra…” Kihagyta a mondat végét, ami úgy szól, hogy „… ezért maradok vénlány.” Csak a legmélyebb szerelem tud rávenni a házasságra. Hm… Még most sem tudom, mit szóljak ehhez. Nem tudok elképzelni mélyebb szerelmet, mint amit Tessa iránt érzek, de ez sem változtatja meg a véleményemet a házasságról. Az emberek ma már nem a megfelelő indíttatásból házasodnak össze. Sőt, régebben sem azért kötötték össze az életüket. A múltban a rang és a pénz hajtotta őket, most pedig szeretnének biztosak lenni abban, hogy sosem lesznek magányosak és boldogtalanok.

Aztán meg lehet nézni a házaspárokat. A legtöbben magányosak és boldogtalanok. Az éjjeliszekrényre teszem a könyvet, leoltom a lámpát, és a matracra hajtom a fejemet. Vissza szeretném venni a párnámat, de nagyon szorosan fogja, én meg nem akarok szemét lenni, és kirántani a kezéből. – Mi lenne, ha nem makacskodnál tovább, és Angliába jönnél velem? Nem tudok nélküled létezni – suttogom a fülébe, pedig tudom, hogy alszik. Aztán megcirógatom az arcát. Már alig várom, hogy végre nyugodtan aludhassak, mert mellettem van.

Százhuszonkettedik fejezet Tessa Amikor felébredek, Hardin mellettem hever. Egyik karjával eltakarja az arcát, a másik lelóg az ágyról. Megizzadtam álmomban, és gusztustalannak érzem magam. Egy lágy csókot lehelek az arcára, és kisietek a fürdőszobába. Mire visszajövök, Hardin már ébren van. Azonnal felkönyököl, mintha már hosszú ideje várna rám. – Félek, hogy kirúgnak a suliból – szólal meg. Meglep az aggódó hangja, de a vallomása még jobban. Leülök mellé az ágyra, és most az egyszer nem próbálja meg letépni rólam a törülközőt. – Igen? – Igen. Tudom, hogy hülyeség… – mentegetőzik. – Nem, egyáltalán nem hülyeség. Hasonló helyzetben mindenki félne, én legalábbis nagyon. Nincs ebben semmi furcsa. – Mihez kezdek, ha nem járhatok tovább a WCU-ra? – Egy másik egyetemre fogsz járni. – Haza akarok menni – jelenti ki hirtelen. Összeszorul a szívem. – Kérlek, ne… – suttogom. – Muszáj, Tess. Nem tudok fizetni egy másik egyetemet, ahol nem az apám a rektor. – Majd kitalálunk valamit. – Nem. Ez nem a te problémád. – De igen. Ha visszamész Angliába, sohasem látjuk többé egymást. – Velem kell jönnöd, Tessa. Tudom, hogy nem akarsz, de ezt kell tenned. Nem lehetek megint távol tőled. Kérlek, gyere velem! – Olyan hevesen kérlel, annyi érzelem van a hangjában, hogy hirtelen nem találom a saját szavaimat. – Hardin, ez nem olyan könnyű. – Dehogynem. Könnyű lesz… Találsz egy állást, ahol azt csinálod, amit most itt. Talán még többet is kereshetsz, és egy jobb egyetemre járhatsz. – Hardin… – Nem nézek a szemébe, inkább a csupasz felsőtestét bámulom. Felsóhajt. – Nem kell most döntened. Legszívesebben rávágnám, hogy bepakolom a bőröndjeimet, és vele megyek Angliába, de nem tehetem. Egyelőre gyáván hallgatok, és még mindig nem közlöm vele a seattle-i terveimet. Majd holnap, határozom el, miközben melléfekszem, és átölel. Most az egyszer sikerült rávennie, hogy reggel visszabújjak vele az ágyba. Máskor ragaszkodom a reggeli menetrendemhez, de most sokkal fontosabbnak tartom, hogy megvigasztaljam. – A tulajdonos, Drew, elég mogorvának tűnik, de jó fej – közli velem Hardin, miközben a kis

téglaépület felé tartunk. Hardin kinyitja az ajtót, és a fejem fölött megszólal egy kis csengő, amikor belépünk. Steph és Tristan már ott van. Steph egy bőr fotelban fekszik, Tristan pedig valami könyvet lapozgat. Mi az? Tetkóminta katalógus? – Jó sokáig tartott. – Steph kinyújtja a lábát Hardin elé, aki elkapja a csizmáját, nehogy engem is megrúgjon. – Máris kellemetlenkedsz… – Hardin elhúzza a száját, és Tristanhoz akar vezetni, de elengedem a kezét, és Steph mellé állok. – Látod? Ő elvisel – jelenti ki Steph, mire Hardin csak egy mogorva pillantást vet rá, de nem válaszol. Hardin Tristanhoz lép, és ő is nézegetni kezd egy katalógust. – Még nem láttalak itt. – A tetkós rám néz, közben egy tiszta ronggyal megtörli Steph csupasz hasát. – Mert még nem voltam itt – válaszolom. – Drew vagyok. Enyém a hely. – Szia. Tessának hívnak. – Te is varratni akarsz? – kérdezi Drew mosolyogva. – Nem – válaszol helyettem Hardin, és átkarolja a derekamat. – Veled van, Scott? – Igen. – Hardin közelebb von magához, és látszik rajta, hogy szándékosan csinálja. Drew egyáltalán nem tűnik mogorvának, sőt egészen kedves. – Nagyon helyes. Ideje volt már, hogy szerezz magadnak egy barátnőt. – Drew felnevet. Hardin kicsit megnyugszik, de még mindig átkarol. – Te miért nem kérsz valamit, barátom? Hangos zümmögő hang tölti meg a helyiséget. Lenézek, és csodálkozva figyelem, ahogy a tetováló tű lassan végighalad Steph bőrén. Drew egy kendővel letörli a fölösleges tintát, és folytatja a munkát. – Lehet, hogy fogok – vonja meg a vállát Hardin. Felnézek rá. – Tényleg? Mit akarsz csináltatni? – kérdezem. – Még nem tudom. Valamit a hátamra. – Tulajdonképpen már csak a hátán van hely egy újabb tetkónak. – Igen? – Ja. – A fejemre helyezi az állát. – Ha már rólad beszélünk, hová tűntek a karikáid? – kérdezi Drew, és egy tintás tálkába mártja a tetováló pisztoly hegyét. – Kinőttem őket – válaszolja Hardin, és megint megvonja a vállát. – Ha elszúrja, mert egész idő alatt veled dumál, akkor felesben fogjátok fizetni a cechet – szólal meg Steph, és rosszalló pillantással néz Hardinra. – Ezért nem fizetek egy centet sem – jelenti ki Hardin és Drew egyszerre. Felnevetek, mert humorosnak tartom a jelenetet. Tristan is csatlakozik hozzánk. Odahúz egy széket Steph-hez, és megfogja a kezét. Nemsokára

elkészül a tetkó, és megcsodálom az új madaras mintát Steph bőrén. Kicsi és nagyon szép. Drew Steph kezébe nyom egy tükröt, hogy megcsodálhassa az eredményt. – Tetszik! – Steph elmosolyodik, visszaadja a tükröt Drew-nak, és felül. – Te mit fogsz csináltatni Drew-val, Hardin? – kérdezem halkan. – A nevedet – néz vissza rám mosolyogva. Megdöbbenve ellépek tőle, és majdnem leesik az állam. – Nem akarod? – méltatlankodik. – Nem arról van szó, csak… Nem tudom… Ez olyan őrültség – suttogom. – Őrültség? Nem hinném. Csak megmutatom, hogy elköteleztem magam neked, és nincs szükség gyűrűre vagy házassági ajánlatra, hogy ez így is maradjon. A hangja határozott, mégsem tudom, hogy most viccel, vagy komolyan beszél. Hogyan jutottunk alig három perc alatt az elkötelezettség és a házasság témájához? Velünk mindig minden így történik, igazán megszokhattam volna már. – Készen állsz, Hardin? – Persze. – Hardin ellép tőlem, és kibújik a pólójából. – Egy idézet lesz? – Drew kitalálta a gondolatomat. – Igen, a hátam tetejére. „Mától fogva sosem akarok elválni tőled.” A betűk legyenek kábé két centi magasak, és a profi kézírásoddal csináld – adja ki Hardin az utasítást, és odafordítja a hátát Drew-nak. Mától fogva sosem akarok elválni tőled… – Hardin, beszélhetünk erről egy kicsit? – kérdezem. Biztosan tud a seattle-i terveimről, és azért csináltatja ezt a tetoválást, hogy bosszantson. A kiválasztott szöveg tökéletes, de nekem nagyon fáj hallani ezeket a szavakat. Pont most, amikor eltitkolom előle a költözésemet. – Nem, Tess. Meg akarom csináltatni – jelenti ki határozottan. – Hardin, én tényleg nem hiszem, hogy… – Nem olyan nagy ügy, Tessa. Nem ez lesz az első tetkóm – tréfálkozik. – De én… – Ha nem hallgatsz el, akkor a nevedet és a társadalombiztosítási számodat fogom a hátamra varratni, jó nagy betűkkel – fenyegetőzik nevetve. Szerintem meg is tenné, már csak dacból is. Elhallgatok, és azon gondolkodom, mit kéne mondanom. Ki kéne böknöm az igazat, most, mielőtt a tű a bőréhez ér. Ha tovább várok… Felhangzik az ismerős berregés, és a fekete tinta beleivódik Hardin bőrébe. – Gyere ide, és fogd a kezemet! – Hardin rám vigyorog, és kinyújtja felém a kezét.

Százhuszonharmadik fejezet Hardin Tessa bátortalanul megfogja a kezemet, mire közelebb húzom magamhoz. – Ne mozogj! – förmed rám Drew. – Az én bajom. – Fáj? – kérdezi Tessa. Még most is megdöbbenek, milyen ártatlan a tekintete. Tegnap este előttem térdelt, és alig húsz órával később úgy beszél velem, mintha egy sérült kisgyerek lennék. – Igen, borzalmas – hazudom neki. – Tényleg? – Tessa arca csupa aggodalom lesz. Szeretem ezt az érzést, ahogy a tű a bőrömbe viszi a tintát. Már egyáltalán nem tartom fájdalmasnak, inkább megnyugtatónak. – Lazíts, bébi! Nem fáj – próbálom megnyugtatni, mire Drew olyan hangokat ad ki a hátam mögött, mintha hányni akarna. A baromarc. Tessa kuncogni kezd, én meg felmutatom Drew-nak a középső ujjamat. Nem akartam Drew előtt bébinek nevezni, de igazából letojom, mit gondol. Ráadásul biztos forrásból tudom, hogy totál odavan egy csajért, aki nemrég kisbabát szült neki, úgyhogy csak ne gúnyolódjon. – Még most sem tudom elhinni, hogy ezt csinálod – csóválja a fejét Tessa, miközben Drew bekeni az új tetkót. – Már kész van – emlékeztetem vigyorogva. Tessa aggódó arccal nézi a telefonja kijelzőjét. Ugye nem fog túl sokat agyalni ezen a tetkón? Nem olyan komoly, hiszen már van egy rakattal. Ezt miatta csináltattam, és remélem, örül neki. Mert én igen. – Hova szívódott fel Steph és Tristan? – Kinézek a műhely ablakán, hátha meglátom Steph rikító vörös haját. – Keressük meg őket – javasolja Tessa, miután kifizetem Drew-t, és megígérem neki, hogy legközelebb az egész hátamat kivarratom nála. Majdnem kiverem a fogát, amikor azt javasolja, hogy Tessának is csinál egy kartetkót vagy egy köldökpiercinget. – Szerintem jól állna egy orrkarika – közli Tessa mosolyogva, amikor már az utcán járunk. Elképzelem a látványt. Felnevetek, és átkarolom a derekát. Ekkor egy szakállas férfi támolyog el mellettünk. A farmerja meg a cipője csupa kosz, és valami folyadékkal öntötte le a vastag pulóverét. A szagából ítélve vodka lehetett. Tessa megtorpan, és a férfi is megáll a járdán. Gyengéden magam mögé húzom a barátnőmet. Ha ez a részeg hajléktalan azt hiszi, hogy közelebb kerülhet hozzá, akkor… Tessa kinyitja a száját, de olyan halkan szólal meg, hogy először nem értem, mit mond. Értetlenül nézem, ahogy elsápad, mint aki kísértetet lát. – Apa?

Köszönetnyilvánítás Már megint itt vagyunk, elkészült a második könyv is. Kettő készen van, kettő még jön. Most megpróbálom összeszedni magam, és nem fecsegni annyit, mint az első regényem köszönetnyilvánításában. (Nem valószínű, hogy sikerül, de a szándék a lényeg.) Először a férjemnek szeretnék köszönetet mondani, aki mellettem állt, miközben órákat töltöttem írással, tweeteléssel, írással, tweeteléssel. Aztán jönnek a követőim. Nagyon sokat jelentetek nekem, és iszonyúan szerencsésnek tartom magam, amiért ilyen remek támogatóim vannak. (Ez az örömkönnyek helye.) A tweetek, a kommentek, az elküldött szelfik, a megosztott titkok egy igazi családdá kovácsoltak minket. A Wattpades idők óta velünk tartó olvasókkal olyan szoros kötelékeket alakítottunk ki, amit másoknak el sem tudunk magyarázni. Mi tudjuk, milyen volt, amikor Harry és Tess először csókolózott. Izgatottan vártuk a folytatásokat, és a kommentjeink titkos jelbeszéddé alakultak, amit csak mi értettünk. Lehetetlen mindent megköszönni nektek, de nagyon remélem, hogy Hardint ugyanúgy a szívetekbe zárjátok, mint a mi Harrynket. Nagyon sokkal tartozom a Wattpadnek. Fogalmam sincs, hol tartana most az életem, ha nem találom meg ezt a platformot. Ashleigh Gardner, köszönöm, hogy mindig választ adsz a kérdéseimre, és bölcs tanácsokkal látsz el. Barátok lettünk, és nagyon örülök, hogy a mi csapatunkban játszol. Candice Faktor, mindig támogatsz, és harcolsz a sorozatért. Kimondhatatlanul hálás vagyok neked ezért. Nazia Khan, minden áldott nap könnyebbé teszed az életemet, és szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen barátom van. A Wattpad volt az első otthonom, és mindig ez lesz a kedvenc helyem, ahol írhatok. Adam Wilson, a világ legcsodálatosabb, legszellemesebb szerkesztője, és az egyik legjobb barátom, te vagy a következő, akinek köszönetet szeretnék mondani. Tudom, hogy az őrületbe kergetlek a fanokkal meg az Alkonyattal kapcsolatos utalásaimmal, és mindennel, amivel folyamatosan zaklatlak. A Miután-sorozatot szívvel-lélekkel felvállaltad (meg engem is), és az egészet a lehető legkönnyebb és legélvezetesebb élménnyé tetted számomra. (Még akkor is, amikor egy 1D koncert közben küldesz át valami munkát.) Köszönet mindenért. Még két kötet vár ránk! Köszönöm a Gallery Books Kiadónak, hogy hitt bennem és a sztorimban. Valósággá tettétek az álmaimat! Kristin Dwyer, mindig támogatsz, és segítesz megőrizni a józanságomat! Sok-sok köszönet a korrektoroknak, és mindenkinek, aki dolgozott a sorozaton. Steve Breslin és csapata, tudom, milyen kemény munkát végeztetek, és minden elismerésem a tiétek. One Direction… Igaz, hogy huszonöt éves, férjezett nő vagyok, de nincs korhoz kötve, hogy kit és mit szeretünk. Már három éve imádlak titeket, és nagyon sokat köszönhetek nektek, nem csak azt, hogy ti inspiráltatok a Miután-sorozat megírására. Megmutattátok nekem, hogy megéri mindig önmagam maradni.

A GABO Kiadó e-könyveiről A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO

Ha tetszett a könyv, olvassa el ezt is:

Kristen Ashley A titokzatos Ő A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

ELSŐ FEJEZET

Másnap délelőtt a számítógép előtt ültem az otthoni irodámban. Dolgoznom kellett volna. Három határidős munkám volt a következő két hétre, és még jóformán bele sem kezdtem. Szabadúszó szerkesztő voltam. Órabérben dolgoztam, és ha kihagytam egy órát, nem kaptam érte pénzt. Pedig etetnem kellett egy szájat… a sajátomat. Ruháznom kellett egy testet, egy olyan testet, amely mindenféle ruhát kedvelt, sőt sóvárgott utánuk, s én kénytelen voltam kielégíteni az igényeit, különben kínos helyzetben találhattam volna magam. Ráadásul nagyvilági igényeim voltak, ami nem olcsó mulatság. És volt egy házam, amelyet fel kellett újítani. Ezért kellett a fizetés. Rendben, szigorúan véve, nem egészen így állt a helyzet. Nem újítottam fel a házam. Az apám elvégzett egy-két dolgot. Troy, a barátom is tett-vett rajta. Ezért inkább úgy kellett volna mondanom, hogy van egy házam, és bűntudat keltésével, esdekléssel és érzelmi zsarolással rávettem másokat, hogy rendbe hozzák nekem. De a házra akkor is ráfért a felújítás, és a szekrények meg a csempék nem masíroztak csak úgy be szekrény- és csempeföldről és nem mondták: veled akarunk élni, Gwendolyn, légy szíves, rakj fel a faladra. Ez csak az álmaimban történt meg, márpedig elég sokat álmodoztam, s legtöbbször napközben. Ahogy akkor is éppen, a számítógépnél ülve, a lábamat felhúzva, államat a térdemhez támasztva, az ablakon kifelé merengve a nagy Titokzatos Ő-re gondoltam. Arról álmodoztam, hogyan változtatnám meg az első találkozásunkat. Okosabb, viccesebb, titokzatosabb, elbűvölőbb és érdekesebb lennék, azonnal lenyűgözném éles eszemmel, ösztönös beszédkészségemmel, politikai vitakultúrámmal és azzal a képességemmel, hogy intelligensen tudok társalogni a világ eseményeiről és kiterjedt jótékonysági tevékenységről szóló történeteimről. Mindezt olyan csábító és döbbenetes orgazmust ígérő pillantásokkal kísérném, amitől a férfi nyomban kinyilvánítaná az irántam érzett, soha el nem múló szerelmét. Vagy legalább elárulná a nevét. Én azonban részeg voltam, és a fentiek közül egyik sem.

Megszólalt a csengő, de egy rövid dallam eljátszása után egy nyikkanással el is hallgatott, én meg lassan a felszínre evickéltem az éppen kellemessé váló álmodozásból. Aztán felálltam, és az irodán át kisétáltam az emeleti folyosóra, miközben gondolatban ismét feljegyeztem, hogy szóljak Troynak, javítsa meg a csengőmet egy hatos sörért meg egy házi sütésű pizzáért. Ez azonban azt is jelentheti, hogy Troy magával hozza idegesítő, nyüszítő és folyton piszkálódó új barátnőjét, ezért meggondoltam magam, és úgy döntöttem, inkább az apámat hívom fel. Leértem a lépcső aljára, és határozott léptekkel átvonultam a nappalin, nem törődve a helyiség állapotával. Csajszis stílusban volt berendezve, más szóval törlőrongyok, ecsetek, elektromos és nem annyira elektromos szerszámok és gyakorlatilag minden mást tartalmazó dobozok és hengerek hevertek szerteszét, rajtuk vastag porréteg. Sikerült úgy keresztülvágnom a szobán, hogy nem kaptam a fejemhez, nem kezdtem el sikoltozni és a hajamat tépni. Elértem a bejárathoz. Az ajtó két oldalán levő keskeny falba gyönyörű, színes üvegablakot építettek be. Két évvel korábban ez a két színes ablak lett a végzetem. Két éve, körülbelül hat hónappal és két héttel a Titokzatos Ő-vel való találkozásom előtt egyetlen lépést tettem ebben a háznak nevezett romhalmazban, megláttam az üvegablakot, és az ingatlanügynökhöz fordultam. – Megveszem – jelentettem ki. Az ingatlanügynök arca felragyogott. Az apám, aki akkor még oda sem ért a házhoz, ezt megtudván az égre emelte a tekintetét. Sokáig imádkozott. Aztán még tovább prédikált. Ennek ellenére megvettem a házat. Aztán, ahogy az már csak lenni szokott, bebizonyosodott, hogy hallgatnom kellett volna az apámra. Kinéztem az ajtó melletti keskeny ablakon. Darla, a húgom barátnője állt a küszöbön. A francba. A jó büdös francba! Utáltam Darlát, és ő is utált engem. Mi a fenét akar itt? Tekintetem végigfutott a háta mögötti területen, arra számítva, hogy a húgom is ott bujkál valahol a bokrok közt. Darlától és Gingertől kitelne, hogy nekem ugrik, megkötöz és kifosztja a házat. Sötétebb rémálmaimban pontosan ez szokott történni, és meg voltam róla győződve, hogy ezek a rémálmok nincsenek is messze a valóságtól. Nem viccelek. Darla tekintete találkozott az enyémmel, és eltorzult az arca, amely akár szép is lehetett volna, ha vékonyabban fog a fekete szemceruzája, kevesebb arcpírt ken magára, és a szájkontúr árnyalata nem totálisan más árnyalatú, mint a szájfényé. – Látlak! – kiáltott fel Darla, mire felsóhajtottam. Aztán az ajtóhoz léptem, mert Darla képes lett volna romba dönteni a házat a kiabálásával. Eléggé kedveltem a szomszédaimat, és tudtam, nem hiányzik nekik, hogy délelőtt fél tizenegykor egy motoros maca rommá üvöltözze a házamat. Kitártam az ajtót, de nem túl szélesre, és nyomban be is álltam a résbe, kezemet a kilincsen tartva. – Helló, Darla! – üdvözöltem, igyekezvén barátságos hangot megütni, és meglehetősen elégedett

voltam az erőfeszítésem eredményével. – Baszd meg a hellódat! Itt van Ginger? Tessék! Ez aztán a finom úri modor! Nem volt könnyű, de megálltam, és nem kezdtem el forgatni a szemem. – Nincs – feleltem. – Ha itt van, jobb, ha megmondod – figyelmeztetett, aztán mögém nézve beordított a házba: – Ginger, te ribanc! Ha itt vagy, jobb lesz, ha kijössz, baszd meg, de most rögtön! – Darla! – csattantam fel. – Fogd vissza magad! Erre kinyújtotta a nyakát, és lábujjhegyre emelkedett. – Ginger! – üvöltötte teli torokból. – Te hülye picsa, vonszold ki a seggedet! Villámgyorsan kiléptem, hátrálásra kényszerítve Darlát, és becsuktam magam mögött az ajtót. – Komolyan mondom, Darla – sziszegtem. – Pofa be! Ginger nincs itt. Soha nem is volt itt, és ezt te is tudod. Szóval fogd be és tűnj el innen! – Te fogd be! – vágott vissza. – És te vagy az, aki szórakozik velem. Ha segítesz neki… – Rám szegezte a mutatóujját, a hüvelykujját begörbítette, mintha kibiztosítaná a fegyvert, és egy pisztoly hangját utánozta, amitől az arca felpuffadt és az ajka megrándult. Rászántam volna egy pillanatot, hogy a hangutánzó képességét megdicsérjem, de olyan halálosan komoly arccal nézett rám, hogy az ütő is megállt bennem. Így aztán ahelyett, hogy gratuláltam volna a tehetségéhez – szerintem az egyetlenhez, amellyel bírt –, azt suttogtam: – Micsoda?! Leengedte a kezét, lábujjhegyre állt a motoroscsizmájában, hogy a szemünk egy vonalban legyen, és halk, ijesztő hangon így szólt: – Meg-dög-lesz, megdöglesz! Te és a húgod is megdöglötök, és ne szarakodj velem! Vetted az adást? Aztán feltettem egy ostoba kérdést. Azért ostobát, mert valahányszor feltettem ezt a kérdést, mindig ugyanazt a választ kaptam: igen. – Ginger valamiféle bajban van? Darla úgy bámult rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Aztán felemelte a kezét, és ujját a fejemre szegezve ismét eljátszotta a pisztolyos jelenetet, természetesen a lövés hangjával együtt, aztán sarkon fordult, és fürgén lesietett a lépcsőn. A verandán állva néztem utána. Gondolatban mintegy mellékesen megjegyeztem, hogy szűk atlétát visel, lezseren nyitva hagyott fekete bőr motorosdzsekit, rövid, kopott farmerszoknyát, melynek viselete néhány államban törvénybe ütközik több – divat és illendőség – oknál fogva is, fekete neccharisnyát és motoroscsizmát, miközben olyan négy fok volt odakint. Még egy sál sem volt rajta. Eközben a húgomon és Darla lövészbemutatóján járt az eszem. A francba! A jó büdös francba!

A kormánykerék mögött ülve próbáltam meggyőzni magam, hogy jó a tervem, és közben pontosan tudtam, hogy a Darla távozása utáni első gondolatom volt a helyes, miszerint menjek vissza a házba, egyenesen a telefonhoz, és hívjam fel az apámat, a mostani pedig egy nagy rakás szar.

De az apám és Meredith, a felesége jó ideje kitagadta már Gingert. Körülbelül tíz másodperccel azután, hogy hazaértek a jamaicai nyaralásukról, és a vakáció minden boldog utóhatása odalett, amikor meglátták, hogy a lányuk a nappaliban térdel egy mezítelen mellkasú férfi lábai közt, akinek nyitva volt a slicce, feje azonban hátracsuklott a kanapé támlájára, mivel elájult, Gingert pedig annyira lefoglalta, amit csinált, hogy észre sem vette, hiábavalóan igyekszik. A nappali mellesleg katasztrofális állapotban volt, akárcsak a ház többi része. Mint nyilván ebből a történetből ti is rájöttetek, nem szívesen hoztam volna az apámat újabb, Gingert is érintő, kínos helyzetbe. Különösen, hogy nem ez volt a legszörnyűbb sztori vele kapcsolatban, csak apámnál és Meredithnél ez tette be a kaput. Jelenleg mindketten gondtalan, Ginger-mentes életet éltek, és nem akartam megrendíteni a nyugalmukat. Következésképpen nem hívtam fel az apámat. Helyette Ginger fiúja, Dog jutott az eszembe. Dog egy motorosbanda tagja volt, és olyan durva, amilyen durva egy ilyen fickó lehet. De én már találkoztam vele, és kedveltem. Jópofa tag volt, és bírta a húgomat. Ginger is másképp viselkedett a társaságában. Nem nagyon, de legalább elfogadhatóan. Oké, szóval Dog valószínűleg gonosztevő, de bármilyen ironikusan is hangzik, jó hatással volt Gingerre, és ilyen fickók nem sűrűn fordultak meg a húgom körül… vagy inkább soha. Az elmúlt huszonöt évben legalábbis egyszer sem. Szóval, mivel Ginger egyetlen barátnőjének, Darlának a viselkedéséből azt szűrtem le, hogy Ginger a szokásosnál is nagyobb bajban van, először is tennem kellett valamit az ügyben, és másodszor – mivel Gingerről volt szó – mozgósítanom kellett a segédcsapatokat, jobban mondva, rájuk kellett bíznom a dolgot. Intézkedjen Dog. A Broadwayen levő autóalkatrész-bolthoz hajtottam, és sikerült is parkolóhelyet találnom. Már azelőtt is tudtam erről a boltról, mielőtt megismertem volna Dogot, és rájöttem volna, hogy valószínűleg ez a hely a motorosbanda bűnös üzelmeinek fedőintézménye. Ride volt a neve, és főleg azért vásároltam itt, mert így ürügyet találhattam, hogy vásárolhassak, mindegy, hogy hol. De a Ride isteni klassz volt, és szuper cuccokat lehetett itt kapni. Itt vettem az ablaktörlő folyadékot. Itt vettem tavaly az új autószőnyegemet, méghozzá tutijó minőségi szőnyeget, a legjobbat, amilyenem valaha is volt. És huszonéves koromban, amikor a különböző korszakaimat éltem, és villogni akartam a kocsimmal, akkor is ide jöttem, hogy bolyhos, rózsaszín kormányvédőt vegyek, és neonrózsaszín Playboy-nyuszit, amit a visszapillantó tükrömre akasztottam. Azt is mindenki tudta, hogy a Ride-nak három nagycsarnokos autószervize van a hátsó fronton, de nem az átlagos autóknak vagy motoroknak fenntartva, hanem a külön rendelésre készült járműveknek, és az egész világon ismerték. Különösen szuper kocsikat és motorokat szereltek itt össze. Az 5280 magazinban olvastam egy cikket az üzletről. Filmcsillagok és hírességek vesznek itt autót meg motort maguknak, és a fotókat nézegetve meg is értettem, miért. Én is szerettem volna egyet, de nem lévén sok százezer dollárom, a dolog eléggé a vége felé szerepelt a kívánságlistámon, rögtön a Tiffany gyémánt karkötő alatt, amelyet közvetlenül az egy pár Jimmy Choo cipő előzött meg. Kiszálltam az autóból, és abban a reményben sétáltam a Ride felé, hogy a külsőm megfelelő. Hajamat hátul, magasan a fejem tetején kislányos lófarokba kötöttem, csípő fazonú farmert, lapos

sarkú cipőt és a motorosdzsekimet viseltem. Az enyém nem is hasonlított Darláéra. Fakított sárgásbarna bőrből készült, a derekánál bélelt, és az alját meg az ujját tízcentis, meleg, puha szőrme szegélyezte. Szerintem nagyon király, de még királyabb volt a mód, ahogy hozzájutottam. Mindazonáltal a szőrme miatt kissé bizonytalan voltam. Nem hittem, hogy a motorosokat különösebben aggasztanák az állatok jogai, de azt el tudtam képzelni, hogy a szőrmét a testvériségük elleni támadásnak veszik, és esetleg megfojtanak miatta. Nos, kockázat nélkül nincs győzelem. Kihúztam magam, besétáltam az üzletbe, és egyenesen a hosszú pulthoz mentem, amelyen egyetlen pénztárgép árválkodott, bár néha ugyancsak zsúfolt tudott lenni a hely. Mivel Dog mobilszáma nem volt meg, azzal a szándékkal közeledtem, hogy megkérdezek valakit, nem tudja-e, hol találom a srácot. Arra nem számítottam, hogy a pult mögött pillantom meg a magas, nagydarab, agyontetovált, hosszú, szőke hajú Dogot. A pultnak azon az oldalán egy másik termetes, durva motoros fickó állt, odakint pedig még másik három, és abban a pillanatban, ahogy beléptem, mind felém fordult. – Helló, Dog! – mosolyogtam rá, ahogy felé sétáltam, de dermedten megtorpantam, amikor rám villant a tekintete. Ohó! Szeme résnyire szűkült, és meg sem próbálta leplezni, hogy a puszta látványomtól máris a plafonon van. – Ne szórakozz velem! – morogta, én meg, mielőtt összepisiltem volna magam, rászántam egy ezredmásodpercet, hogy megpróbáljak visszaemlékezni a mozdulatokra, amelyeket az önvédelmi tanfolyamon tanultam abban a félórában, amelyre elmentem. Miután nem válaszoltam és nem is mozdultam, Dog megismételte: – Ne gyere nekem ide, hogy szórakozz velem, baszd meg! – Nem szórakozok veled – mondtam, mert így is volt. Magasba szökkent a szemöldöke. – Az a picsa küldött? Megint csak ohó. Dog a pé betűs szót használta. Gyanítottam, hogy a pé betűs szó és társai nem verba-non-grata motorosföldön úgy, mint az angolul beszélő világ többi részén, de azért sokat elárult. – Téged küldött – folytatta Dog, mielőtt megszólalhattam volna. – Jézusom, Gwen! Mondok én neked valamit, te csaj. Fogd azt a csinos valagad, és húzz… el… innen… a francba! Hűha! Dog szerint csinos a valagam. Igaz, hogy megrémített, de nem volt csúnya fiú, szóval végül is kedvesnek találtam. A terítéken levő problémára összpontosítottam, nagy levegőt vettem, és előreindultam. Az összes motoros felélénkült, vagy hogy pontos legyek, ugrásra készen állt, ezért nyomban megtorpantam. – Nem Ginger küldött – mondtam Dognak. – Addig menj, amíg türelmes vagyok veled – felelte. – Nem, tényleg nem ő küldött. Darla járt nálam ma délelőtt, és teljesen kiborított. Ezt csinálta. – Felemeltem a kezem, és eljátszottam a lövést, bár a fegyver dörrenésének hangja közel sem sikerült olyan jól, mint Darláé, de ennek ellenére lendületesen folytattam. – Komolynak tűnt, ezért arra gondoltam, beugrom hozzád, és megnézem, minden rendben van-e Gingerrel.

– Semmi sincs vele rendben – vágta rá Dog. – Gingernek nagyon is rosszul állnak a dolgai. Behunytam a szemem. Aztán felsóhajtottam. Hangosan sóhajtottam, és abban nagyon jó voltam, mivel a húgom gyakran késztetett sóhajtozásra, ezért nagy gyakorlatom volt benne. Aztán kinyitottam a szemem. – Ha jól értem, ti ketten már nem jártok – vontam le a következtetést. – Nem, bébi, már nem – erősítette meg a feltevésemet Dog. A fenébe! – Mit csinált már megint? – Hidd el, nem akarod te azt tudni. – Keresi a rendőrség? – Valószínűleg. Fürkészőn néztem rá. – De nem amiatt van bajban, ugye? – kérdeztem aztán. – Gingernek rengeteg baja van, de ha a rendőrség is keresi, az izgatja a legkevésbé. – Klassz! – suttogtam. – Erről van szó – biccentett Dog, aztán tekintete valahová mögém vándorolt. Hátrafordultomban hallottam meg a mély, reszelős hangot. – Ki ez? Aztán megláttam. Nem szoktam a motoros hapsikkal foglalkozni, de ezért a fickóért komolyan a Harley-k felé tudtam volna fordulni. Elég magas volt. Széles és izmos, de ez utóbbiakra már nem lehetett azt mondani, hogy „elég”. Rengeteg tetoválás tarkította a karját és a nyakát, amelyeket persze azon nyomban szerettem volna közelebbről megvizsgálni, olyan szinten, hogy katalogizáljam és esetleg könyvet is írjak róluk. Hosszú és hullámos – de nem túl hosszú és nem túl hullámos – őszülő hajában egyelőre több volt a fekete hajszál. Kissé hosszú kecskeszakállát is ősz szálak tarkították, és oltári klasszul festett. Arcán többnapos borosta meredezett, de ez is jól állt neki. Kék szeme körül valósággal világítottak a barázdák a napbarnított bőrön. Csak két szóval tudtam volna jellemezni a fickót: dögös motoros. – Helló – suttogtam, s a férfi tekintete Dogról rám villant, amitől egész testemben megborzongtam. Aztán a két szem végigsvenkelt rajtam, mire újra libabőrözni kezdtem. – Helló – morogta a mély, reszelős hang. Újabb borzongás. A mindenit! – Tack, okés a csaj. Velem van – közölte Dog. Megtántorodtam, és amikor felé fordultam, azt kellett látnom, hogy kijött a pult mögül és felém tart. – Az vagyok? – csodálkoztam, de Dog tekintete odaszegezett, ahol voltam, és szavak nélkül üzente: A francba, fogd be! Befogtam, és visszafordultam Dögös Motoroshoz. – Sheila tud róla? – kérdezte Dögös Motoros. – Sheila? – néztem Dogra, aki ekkor már mellettem állt. – Hány csaj kell neked? – kérdezősködött tovább Dögös Motoros.

– Ő nem a nőm, testvér, csak egy barát. És okés – felelte Dog. – Rendben. Szóval, ki is ő? – erősködött Dögös Motoros, vagy más néven Tack. – A neve Gwen – mondta Dog. Tack rám nézett, és én megdermedtem. Aztán figyeltem, ahogy megmozdul az ajka és a nevemet formálja. – Gwen. Újabb borzongás. Mindig is kedveltem a nevem. Úgy véltem, szép név. De ahogy Tack kiejtette, egyenesen imádni kezdtem. – Szóval, ki vagy te, Gwen? – fordult egyenesen hozzám. – Én… hm, Dog egy barátja – mondtam. – Ezt már megállapítottuk, drága – közölte. – Honnan ismered az emberemet? – Gwen Ginger nővére – szólt közbe gyorsan Dog, és Tack hatalmas teste hirtelen megfeszült, ami olyan átkozottul ijesztő volt, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. – Mondd, hogy a pénzt hozta, testvér – suttogta Tack, s hangja ugyanolyan félelmetes volt, mint a testtartása, ha nem félelmetesebb. – Ő és Ginger nincsenek túl jóban – magyarázkodott Dog. – Ahogy mondtam, a csaj okés. Rendes tag. – Az ellenség testvére, Dog – sziszegte Tack. Ohó, ohohó! Nem akartam az ellenség testvére lenne, senki ellenségéé, de különösen nem ennek a fickónak az ellenségéé. Igaz, hogy dögös pasi, de ugyanakkor átkozottul félelmetes is. Ideje, hogy tisztázzuk a dolgokat, de most rögtön. Lekaptam a táskámat a vállamról. – Ginger – morogtam a táskát kinyitva. – A zabszem a seggemben. Attól a naptól fogva utálom, hogy kopaszra nyírta a Barbie babáimat. Hároméves volt. Túl öreg voltam már a Barbie-khoz, de akkor is az enyémek voltak. Nem tudta volna békén hagyni őket? – Felnéztem Dogra, úgy folytattam: – Szerintem ilyet csak egy pszichopata csinál. Már akkor tudnunk kellett volna. Háromévesen ollóval hadonászik, felfordulást és összetört szívet hagyva maga után. – Tovább locsogtam, miközben megtaláltam a csekkfüzetemet, és toll után kutatva még kijelentettem: – Mindig, de mindig átkozott rossz kölyök volt. Előrántottam a csekkfüzetet, kinyitottam, a tollam hegyét a lapra tettem és Tackre néztem. – Rendben, mennyivel tartozik nektek? – kérdeztem ingerülten, egyáltalán nem örülve, hogy megint nekem kell Gingert kihúzni a bajból, különösen úgy, hogy ezúttal pénz és dühös motorosok is szerepeltek a képben. Ekkor tűnt fel, hogy Tack már nem fenyegetően mered rám, inkább úgy fest, mint aki legszívesebben felkacagna. Jól állt neki. Csakhogy én nem akartam a jóképűségével törődni, sem az arckifejezésével vagy bármi mással az arcán (sem a hajával, a tetkóival vagy a testével). Nem akartam mást, csak hazamenni, összedobni egy adag süteményt és megenni. Ennyi.

– Nos? – csattantam fel. – Kétmillió-háromszázötvenhétezer-százhét dollárral – felelte Tack. Leesett az állam. A sötét szakáll övezte széles mosoly megérintett egy rejtett üreget az agyam mélyén, ő pedig befejezte a mondatot. – És tizenkét centtel. – Ó, édes jó istenem! – suttogtam. Tack még mindig mosolyogva biccentett a csekkfüzetem felé. – Gondolod, hogy kifér egyetlen sorba, szépségem? – Ó, édes jó istenem! – ismételtem. – Kérsz szájból szájba lélegeztetést? – kérdezte Tack közelebb hajolva hozzám, mire hátráltam egy lépést, szorosra zártam az ajkaimat, és megráztam a fejem. – Kár – morogta, és elhúzódott tőlem. – A húgom több mint kétmillió dollárral tartozik nektek? – kérdeztem suttogva. – Aha – felelte Tack. – Több mint kétmillió dollárral? – ismételtem meg a kérdést, csak hogy bizonyosságot szerezzek. – Igen – erősítette meg Tack. – Nem számoltad el magad véletlenül? – kérdeztem reménykedve. Tack mosolya szélesebb lett. Aztán vastag, tetovált karját keresztbe fonta széles, izmos mellkasán, és megrázta a fejét. – Talán ez valami külföldi pénznemben van, és megfeledkeztél róla. Például pesóban? – próbálkoztam. – Nem nyert – vakkantotta Tack. – Nincs ennyi pénzem – mondtam neki, bár szerintem ezt már úgyis tudta. – Nagy újság, szépségem, de erre magamtól is rájöttem. Nos, a jó hír az volt, hogy nem borította ki a szőrmeszegély, a rossz hír az, hogy a húgom több mint kétmillió dollárral tartozik neki. – Azt hiszem, beletelik egy időbe, amíg ekkora összeget összeszedek – magyarázkodtam, majd így fejeztem be: – Talán egy örökkévalóságba is. – De nekem nincs egy örökkévalóságnyi időm, drága – felelte Tack, és még mindig olyan szélesen vigyorgott, hogy nem lepett volna meg, ha felkacag. – Rájöttem – motyogtam. A tollat meg a csekkfüzetet bedobtam a táskámba, és elvesztettem a fejem. Úgy értem, megvolt rá az okom, hogy elveszítsem a fejem, és ennek az oknak neve is volt. Ginger Penelope Kidd. – Miért én? – néztem Dogra. – Miért? Csak ártatlanul megszülettem, erre hét évvel később puff, becsap a villám! Az isten egy pokolból szalasztott húggal ver meg. Túl nagy kérés lenne egy húg, aki együtt vihog az emberrel, és sminkelési titkokról sutyorászik vele? Olyan nagy kérés lenne egy húg, aki azonnal felhív, ha rábukkan a nagy kiárusításra, de előtte gondosan átvizsgálja a választékot, és még mielőtt más lecsaphatna rá, kivegye azokat a cuccokat, amelyekről tudja, hogy bombázó lennék bennük? Túl nagy kérés lenne egy húg, aki átjön az emberhez és vele együtt nézi a Hawaii-Five0 felújított változatát, hogy együtt csorgathassák a nyálukat Steve McGarrett láttán, és együtt sóhajtozzanak, miért nincs egy Camarójuk? Olyan nagy kérés lenne? Tényleg olyan nagy? – fejeztem be kiabálva.

– Gwen, bébi, azt hiszem, le kéne higgadnod – dörmögte Dog, és esküdni mertem volna, hogy látom az arcán, azon tűnődik, leüssön-e, a saját érdekemben. – Higgadjak le? – üvöltöttem. – Higgadjak le? – üvöltöttem ismét. – Ginger több mint kétmillió dollárral tartozik nektek, srácok. Levágta a Barbie babáim haját. Ellopta a drágaköves medálomat, amelyet a nagymama hagyott rám a halálos ágyán, és elzálogosította, hogy füvet vegyen rajta. Berúgott és a keze felfedezőútra indult a fiúm nadrágjában a hálaadásnapi vacsorán. A srác erkölcsös fiú volt, templomba járt, és Ginger akciója után – amely csak betetőzése volt a dolgoknak, mert előtte azon is rajtakapta, hogy kokót szippant a fürdőszobában – arra a következtetésre jutott, hogy a családunk őrült, valószínűleg bűnösen őrült, és egy héttel később szakított velem. Lehet, hogy erkölcsös volt, így visszanézve talán unalmas is, de kedveltem! – Ekkor már visítottam. – A fiúm volt! – Szépségem! – szólított meg Tack. Felé pördültem, és megállapítottam, hogy betolakodott az intim szférámba. Hátrabiccentettem a fejem. – Mi van?! – kiáltottam rá. Ujjai a nyakam köré fonódtak, és képét az enyémbe nyomva azt suttogta: – Higgadj le, bébi! Belebámultam a kék szempárba, és nyomban megnyugodtam. – Oké-zsoké – súgtam vissza. A tekintete mosolygott. A testem borzongott. Mivel a keze még mindig a nyakamon volt, tudtam, ő is megérezte, és még biztosabb lettem benne, amikor ujjai mélyebbre vájtak a húsomba, és valami megvillant a tekintetében, amitől olyan helyen borzongtam meg, amelyet nem láthatott, de érezhetett. Nagyon is. Ideje mennem. – Eladhatnám a vérplazmámat vagy a vesémet, de nem nagyon hiszem, hogy az segítene, szóval, hm, hagyhatnám, hogy a húgom maga rendezze el ezt az ügyet? – kérdeztem udvariasan, s szerettem volna kiszabadulni az erős kéz szorításából, de nem mertem mozdulni. – Senki sem fog zaklatni Ginger miatt – mondta halkan. – Oké – feleltem. – Vagy egyáltalán – folytatta. – Hmm – dünnyögtem. – Oké. Azért mondtam ezt, mert nem akartam, hogy bárki is zaklasson Ginger miatt vagy egyáltalán, mégpedig nagyon nem akartam. Ujjai még erősebben mélyedtek a nyakamba, és egy kicsit meg is emelt, így már majdnem lábujjhegyen álltam, és az arca közelebb került hozzám. Jóval közelebb. Túl közel.Borzongtatóan közel. – Nem hiszem, hogy vetted az adást. – Még mindig halk hangon beszélt. – Ha a Ginger teremtette trutyi felkavarodik és te is képbe kerülsz, csak említsd meg a nevem, oké? Jaj, ne! Ez nem hangzott túl jól. Még rosszabbul hangzott, mint az, hogy az ember több mint kétmillió dollárral tartozik egy motoros bandának. Márpedig gyanítottam, hogy annál nem sok rosszabb létezik, de ha van ilyen, Ginger biztosan beletrafál.

– Hmm… ha ez az „oké” azt akarja jelenteni, hogy „oké, vettem az adást”, akkor a válaszom: nem, nem vettem az adást – feleltem őszintén, mert úgy véltem, Tack esetében az őszinteség a legjobb politika. – Rendben, szépségem, arra akarok kilyukadni, ha valami kellemetlenséged támad, csak említsd meg a nevemet, mert az védelmet jelent neked. Most már érted? – Ööö… értem valamelyest – mondtam –, de miért kerülnék kellemetlen helyzetbe? – A húgod arénázott ott, ahol lakott, meg ott is, ahol nem lakott, gyakorlatilag mindenhol csak balhét hagyott maga után. Te pedig besétáltál ide és láthatóan fogalmad sem volt a dolgokról. Viszont jobb lesz, ha máshol nem bénázol, mert mások… – elhallgatott –, mások esetleg nem találnak olyan helyesnek, mint én. – Oké – suttogtam, élvezve, hogy helyesnek talál, ugyanakkor megbánva, hogy nem az apámat hívtam fel, vagy nem ültem fel például az első Franciaországba tartó gépre. – Ha… ööö… meg kell említenem a neved… ööö, az mit jelent? – Azt, hogy tartozol nekem. Ó, te jó ég! – Mivel? Elvigyorodott, de nem válaszolt. Ó, jaj nekem! – Mivel? – ismételtem meg a kérdést. – Majd, ha motorra kell pattannom, hogy kimentselek egy kínos helyzetből, akkor ezt is megbeszéljük. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – jelentettem ki, s magamban gyors fohászt mormoltam, hogy így is legyen. Tack vigyora tovább szélesedett. Elengedett, de közben lekanyarította a táskámat a vállamról, s mielőtt egyet pislanthattam volna, már bele is túrt. Hagytam, hadd tegye. Egyszer már a keze közé kerültem, és egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy szeretném, ha a dolog ismét megtörténne, mert nem tudtam, hogyan reagálnék rá, de abban biztos voltam, hogy a „rávetném magam” nagyon előkelő helyen áll a lehetőségek listáján. Az is egyértelmű volt, hogy könnyedén felülkerekedne rajtam egy, a táskámért folyó harcban, szóval inkább ráhagytam, hogy csináljon, amit akar. Abban a táskában tartottam a legjobb ajakfényemet, de ha Tack oda akarja adni valamelyik csajának, hát legyen, én kész vagyok átengedni. Tack a mobilomat húzta elő, felnyitotta a fedelét, pötyögött rajta valamit, lecsukta, visszaejtette a táskába, aztán a táskát újra a vállamra akasztotta. – Elmentettem neked a számomat, drága. Ha kell, használd. Ha nem kell, de használni szeretnéd, ne habozz. Vetted az adást? Feljebb rántottam a táskát a vállamon, és bólintottam. Vettem az adást. Helyesnek tart. Elnyomtam egy újabb borzongást. – Örülök, hogy megismerhettelek, Gwen – mondta halkan. – Igen – leheltem. – Viszlát. – Aztán megfordultam, és láttam, hogy Dog vigyorog rám. – Viszlát – mondtam neki is.

– Csá, bébi – felelte olyan hangon, amely arról árulkodott, hogy komolyan gondolja, tényleg találkozni akar velem máskor is, mire ismét kénytelen voltam elnyomni egy borzongást. A mögöttem álló, hallgatag motoros srácokhoz fordultam, és láttam, hogy mind mosolyognak. Ezt ijesztőbbnek találtam, mint amikor a marconát játszották, de azért intettem nekik. – Viszlát – mondtam. Egy emberként szegték fel az állukat. – Csá, bébi – hallottam. Aztán eltűztem onnan a pokolba.

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1}

Emily Brontë: Üvöltő szelek (fordította Sőtér István) {2} Jane Austen: Büszkeség és balítélet (fordította: Szenczi Miklós) {3} Lev Tolsztoj: Anna Karenina (fordította: Németh László) {4} Az idézetek Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéből származnak. Fordította: Szenczi Miklós.