Yara

Kimberly Derting

ESKÜ

Amikor a szó a legveszélyesebb fegyver

Yara

Abbynek, Connornak és Amandának. Tudjátok miért…

Yara

I. rész

Yara

PROLÓGUS

142 évvel az uralkodók forradalma után

Ahogy a kislány belépett a hálószobába, a levegő nyomban megtelt elektromos feszültséggel, mintha tomboló vihar közelegne. Egy gyermek volt csupán, a jelenléte mégis mindent megváltoztatott. Erejét összeszedve, a Királynő elfordította fejét a párnán, és figyelte, ahogy a kislány papucsba bújtatott lábacskáival nesztelenül beoson, a mellére szorítja állát, és kis kezével a hálóing szélét babrálja-gyűrögeti. Az őrök semmit sem vettek észre a levegőben vibráló feszültségből, de a Királynő vére egyszerre hevesebben áramlott, a szíve gyorsabban lüktetett. Még a légzése is könnyebbé vált – nem zihált, nem fulladozott már, mint az imént. -Hagyhatok magunka! – utasította a gyermeket kísérő férfiakat. Valaha tekintélyt sugárzó hangja most rekedten, elhalóan szólt. Az őröknek semmi okuk nem volt megkérdőjelezni a parancsot; a leány nyilvánvalóan biztonságban lesz az édesanyjával. A kicsi összerezzent a mögötte becsukódó ajtó zajára, a szeme tágra nyílt, de még mindig kerülte az anyja pillantását. - Sabara hercegnő! – szólt a Királynő olyan lágyan, amennyire csak tőle telt, hogy megnyerje a kislány bizalmát, hiszen hatévnyi kis élete során szinte alig törődött vele, nevelőnők, dajkák és tanítók gondjaira bízta őt. – Gyere közelebb, drágám! A lányka lába előrébb csusszant, de a szemét még mindig a padlóra szegezte. Mintha csak egy alsóbb kasztba tartozna, vette észre keserűen a Királynő. Hatéves, fiatal még, talán túl fiatal is mindenhez, de már így is végtelennek tűnő ideig halogatta ezt a dolgoz. A Királynő maga is ifjú volt, testének számtalan jó évet kellene még megérnie, most mégis betegen, elgyötörten feküdt. Haldoklott. Nem engedheti meg magának, hogy tovább várjon. Egyébként is, a lányát kezdettől fogva erre a napra készítette fel. Mikor a kislány az ágyhoz ért, a Királynő kinyújtotta a kezét, és felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe nézzen. – Te vagy az elsőszülött lányom – mondta. A történetet már

Yara

számtalanszor elmesélte neki, most csak emlékeztetni akarta a kis hercegnőt arra, hogy milyen különleges és fontos is ő. -Már beszéltünk erről, igaz? Nem félsz ugye? A kislány megrázta a fejét, a szeme könnybe lábadt, pillantása zavartan rebbent ide-oda. -Fontos nekem, hogy bátor légy, Sabara. Megteszed a kedvemért? Készen állsz? És akkor a lányka kihúzta magát, és végre szembenézett királynőjével. – Igen, Mama, készen állok. A Királynő elmosolyodott. A lány készen áll. Fiatal, de készen áll. Igazi szépség lesz, ha eljön az ideje, gondolta, elnézve a lánya porcelán finomságú bőrét, gyengéden csillogó szemét. Hatalmas lesz, keménykezű, rettegett. Olyan uralkodó, akinek számolni kell az erejével. A férfiak a lábai előtt hevernek majd… … és ő kíméletlenül átgázol rajtuk. Fenséges Királynő lesz. Elhalóan felsóhajtott. Itt az idő. Megfogta a kislány kezét, átkulcsolta vékony ujjacskáit. A mosoly leolvadt az ajkairól, ahogy a rá váró feladatra összpontosított. Szólította a lelkét, a leglényegét – azt a mélyben rejtőző részét, ami oly naggyá tette. Az Esszenciáját. Érezte, amint az kígyóként összetekeredve, végtelen energiával töltve lapul ernyedt testében. -Szükségem van rá, hogy kimondd azokat a szavakat, Sabara! – Ez már szinte könyörgés volt, és remélte, hogy a lány nem veszi észre, hogy ő, a Királynő mennyire kiszolgáltatott, milyen kétségbeesetten kívánja, hogy ez sikerüljön. A gyermek tekintete összekapcsolódott a Királynőével, az álla kicsit megremegett, ahogy elismételte a begyakorolt szavakat. – Fogadj el engem, Mama! Fogadj el engem őhelyette… A Királynő élesen beszívta a levegőt, behunyta a szemét, izmai megfeszültek a kislány kezén. Nem fájdalmat érzett, sokkal inkább gyönyörteli volt, ahogy az Esszencia kigöngyölödött, és örvénylett, kavargott, mint a sűrű köd, ahogy átáramlott a testén, és végre szabad lett, kitört a fogságból. Hallotta, amint a gyermek lélegzete elakad, azután érezte még, ahogy küzd, és próbálja kiszabadítani az ujjait az anyja szorításából. De már hiába, túl késő volt. Már kimondta a szavakat.

Yara

Az eksztázis mindent elsöprő érzése csaknem darabokra szaggatta… azután minden elcsendesedett, elsimult. Az Esszencia kitöltötte új otthonát, és elnyugodva magában gömbölyödött ismét. Szorosan behunyva tartotta a szemét, még nem állt készen arra, hogy megtudja, sikerült-e az átköltözés. És akkor egy nagyon halk neszt hallott, egy elhaló kis hörgést. Azután semmit. Fülsiketítő némaság vette körül. Lassan, nagyon lassan kinyitotta a szemét… … ott találta az ágy mellett, egyenesen a halott Királynő üres szemébe nézett. A szembe, amely valaha az övé volt.

Yara

I.

81 ÉV MÚLVA

223 ÉVVEL AZ URALKODÓ FORRADALMA UTÁN

Összeszorítottam a fogam. Mr. Grayson egyre hangosabban és hangosabban szórta a szitkait – nyilván azt akarta, hogy a zsúfolt utcában tolongó emberek mind meghallják. Pedig jól tudta, hogy egyetlen szavát sem értik. Folyton ez ment, kénytelen voltam nap mint nap végighallgatni a gyalázatos otrombaságait, mert az üzlete pontosan a szüleim éttermével szemközt volt, a nyüzsgő piactér túloldalán. Nem is próbálta leplezni a megvetését a városunkat elözönlő menekültek iránt – ezek a szerencsétlenek szerinte csak a „nyomorúságukat” és a „betegségeiket” hozták magukkal. Ráadásul a szemükbe mondta mindezt, miközben álszent módon az arcukba mosolygott, mikor elmentek a boltja előtt, ő meg mindenfélét kipakolt eléjük, azt remélve, hogy legalább az áruit rájuk sózhatja. Persze ők nem tudhatták, hogy a boltos gúnyolódik velük, hogy kicsúfolja őket. Megvető hangsúlyát leszámítva semmit sem érthettek abból, amit mondott, hiszen a kasztunk, a Kereskedők kasztjának nyelvén beszélt, parsonul, a menekültek pedig nem voltak Kereskedők, tehát nem értették a nyelvünket. Ezek a nyomorgó emberek valamennyien lesütött szemmel jártak, mint mindenki, akit a Szolgáló kasztba vetett a sorsa. Még akkor sem emelhették fel a tekintetüket, amikor Mr. Grayson számukra érthetetlen csúfnevekkel illette őket. Tilos volt felnézniük. Csak amikor átváltott az egyetemleges nyelvre, az englézre, akkor volt szabad a szemébe nézniük. – Sok gyönyörű anyagom van – dicsekedett a pénztárcájukra kacsingatva. – Selymek és a legfinomabb gyapjú. – Súgva, de azért jól érthetően még hozzátette: - És maradékok meg koszos hulladék darabok is. Néztem a piacon nyüzsgő emberáradatot, a sok-sok elgyötört arcot, és egyszer csak megpillantottam Aront, amint engem néz. Hunyorítottam, és gúnyos mosollyal, némán formáltam a szavakat: -Apád egy seggfej. – Habár nem hallotta a szavaimat, megértette, és visszavigyorgott rám. Homokszínű sörénye kócosan meredezett az ég felé.

Yara

-Tudom – tátogta vissza, közben bal arcán elmélyült egy kis gödör; meleg, aranybarna szeme vidáman csillogott. Anyám oldalba bökött a könyökével: -Láttalak ám, ifjú hölgy. Vigyázz a nyelvedre! Sóhajtva fordultam el Arontól. -Ne aggódj. Én aztán mindig vigyázok a nyelvemre. -Tudod, mire gondolok. Nem akarok tőled ilyen beszédet hallani, különösen nem a húgod előtt. Ennél te sokkal értelmesebb vagy. Behúzódtam, menedéket keresve a délelőtti nap sugarai elől. A kishúgom az egyik üres asztalnál ült, lóbálta a lábát, bólogatott a fejével, azt játszotta, hogy az előtte ülő kopott babát eteti. -Először is, Angelina nem is hallotta. Senki sem hallhatta. És ezek szerint, nem is vagyok ennél értékesebb. – Felhúztam a szemöldököm, anyám pedig folytatta az asztalok letörlését. -Egyébként meg Aron apja tényleg egy seggfej – tettem hozzá. -Charlaina Hart! – Anyám átváltott a parson nyelv lágyabb, suttogó torokhangjaira, mint mindig, amikor elveszítette velem a türelmét. A törlőkendőjével megsuhintotta a lábszáramat. – A húgod már négyéves és nem süket! – Egy pillantást vetett Angelina felé, akinek ezüstösen szőke haja ragyogott az ablakon beömlő napfényben. A kishúgom még csak fel sem nézett, annyira hozzászokott már a csúnya beszédemhez. -Remélem, Angelina majd jobb modort tanul az iskolában, mint te. – Elöntött a düh; gyűlöltem, amikor ilyesmiket mondott. Mindketten tudtunk, hogy Angelina nem fog iskolába járni. Ha nem szólal meg hamarosan, sehová sem veszik fel. De vitatkozás helyett mereven vállat vontam. – Ahogy mondod, még csak négyéves – feleltem englézül. -Na, csak szedd a lábad, mert elkésel. És ne feledd, szükségünk van rád az étteremben, ne menj haza tanítás után. – Úgy mondta ezt, mint valami újdonságot, pedig minden nap dolgoztam iskola után. – Ó igen, és mindenképpen Aronnal együtt gyere haza, annyi idegen ember van a városban. Nyugodtabb vagyok, ha ti ketten együtt vagytok. Begyömöszöltem a könyveimet az ócska szatyromba, azután odaguggoltam Angelina elé, aki csöndben játszott a kis babájával. Puszit adtam az arcára, és titokban cukrot nyomtam a már amúgy is maszatos markába. – Ne mondd meg a Maminak – súgtam a fülébe, a hajszálai csiklandozták az orrom -, mert akkor nem tudok többet csórni neked. Oké? – a húgom bólintott, tágra nyílt kék szeme tele volt őszinte bizalommal, de nem szólt egyetlen szót sem. Soha nem mondott semmit sem.

Yara

Anyám megállított, mielőtt elindulhattam volna. – Charlaina, ugye nálad van az útleveled? – Felesleges kérdés volt, mégis feltette minden nap, valahányszor csak látótávolságon kívül kellett kerülnöm tőle. A nyakamban lévő bőrszíjhoz nyúltam, és előhúztam az ingem alól az azonosító kártyámat. A műanyag borító olyan meleg és ismerős tapintású volt, mint a saját bőröm. Még egyszer Angelinára kacsintottam, ezzel emlékeztetve őt a közös titkunkra, azután kisiettem a zsúfolt utcára. Magasra emelt kézzel intettem Aronnak, mikor elmentem az apja boltja előtt, jelezve, hogy találkozzunk a szokott helyünkön, a piac túloldalán lévő terecskén. Keresztülfurakodtam a testek sűrűjén, és eszembe jutott az az idő, amikor még nem fenyegetett minket egy újabb forradalom, és az utcákon nem tolongott ekkora tömeg. Amikor a piactéren még csak kereskedtek, és mindent betöltött a füstölt húsok, bőrök, szappanok és olajok illata. Még most is érezni lehetett ezeket, de összekeveredtek a mosdatlan testek és a nyomor bűzével azóta, hogy a piactér az ország számkivetettjeinek menedékhelye lett. Azok a szerencsétlen, Szolgáló kasztbeli páriák húzták meg itt magukat, kiket elűztek otthonaikból, amikor a felkelők elvágták a kereskedelmi utakat, és a korábbi gazdáik már nem engedhették meg többé maguknak, hogy alkalmazzák őket. Csoportosan áramlottak a városba, étel, víz és orvosi ellátás reményében, de még szállást is alig tudtunk nekik adni. A magasból a hangosbeszélőkből áradó monoton hangok már olyan megszokottak voltak, hogy talán meg se hallom, de most olyat mondtak, mintha éppen a gondolataimba látnának, s ez megdöbbentett: „MINDEN BE NEM JEGYZETT BEVÁNDORLÓT AZONNAL JELENTENI KELL A VÁROSHÁZÁN!” Szorosan megmarkoltam a táskám bőrszíját, és mélyen lehajtott fejjel folytattam az utam. Mikor végre kikeveredtem az emberáradatból, láttam, hogy Aron már a szökőkút előtt állva vár rám. Neki ez mindig verseny volt. -Nem számít – mormoltam, de nem tudtam elfojtani a vigyort, miközben átadtam neki a könyves táskámat. – Nem vagyok hajlandó kimondani. Szó nélkül átvette a nehéz csomagot, és diadalmasan nézett rám. -Rendben, Charlie, akkor majd kimondom én: győőőőztem! – Azután a vállán lógó táskájába nyúlt. Mögöttünk dallamosan csobogott a szökőkút vize. – Tessék – mondta egy csomag puha, fekete anyagot nyújtva felém. – Hoztam neked valamit. Selyem.

Yara

Ahogy az ujjam a sima szövethez ért, elakadt a lélegzetem. Semmi ehhez hasonlót nem éreztem még soha. Selyem, ismételtem meg magamban. Ismertem ezt a szót, de a valóságban soha nem érinthettem ilyen anyagot. Összeszorítottam a markomban, morzsolgattam az ujjbegyeimmel, megcsodáltam a simaságát és azt, ahogy visszaveri a nagyfényt. Azután Aron felé fordultam, alig bírtam megszólalni. -Ez túl értékes. – Nyújtottam, hogy visszaadjam neki. Félretolta a kezem, és összevonta a szemöldökét. -Ugyan már…! Apám úgyis ki akarta dobni a kukába. Te meg elég kicsi vagy, fel tudod használni ezeket a darabkákat egy ruhához vagy valami máshoz. Lenéztem az ócska fekete bakancsomra és a ronda, szürke pamut ruhámra, ami úgy lógott rajtam, mint egy zsák. Megpróbáltam elképzelni, milyen érzés lehet, ahogy ez az anyag finoman a bőrömre simul. Akár a víz, gondoltam, hűvös és simogató… Mikor Brooklynn odaért hozzánk, ledobta a táskáját Aron lába elé. Szokása szerint azt se mondta, hogy „jó reggelt” vagy „légy szíves”. de Aron azért felvette a táskát. Ellentétben az apjával, Aronban nem volt egy szemernyi undokság sem. Bár lehet, hogy az „ostoba” találóbb szó az idősebb Grayson jellemzésére. Vagy a „bunkó”. Esetleg a „lusta”. Végül is mindegy volt, mert minden előnytelen tulajdonság, ami az apjában megvolt, szerencsére teljesen hiányzott a fiából. -Micsoda? Nekem semmit sem hoztál? – Brook lebiggyesztette telt alsó ajkát, és feekete szeme irigykedve villant a kezemben tartott selyem felé. -Bocsi, Brook, de apám észrevenné, ha egyszerre túl sokat emelnék el. Talán legközelebb… -Aha, persze, Törpe! Most ezt mondod, de majd legközelebb is Charlie-nak hozol valami cuccot. Mosolyognom kellett az Aronra aggatott gúnynéven. Jóval magasabb volt már mindkettőnknél, Brook mégis kitartott a név mellett. Óvatosan a táskámba csúsztattam a csodálatos anyagot, és máris azon járt az eszem, hogy mit is csinálok majd belőle. Alig vártam, hogy beleszúrhassam a tűt. Brook ment legelöl; a tágas tér szélén gyalogoltunk. Mint mindig, most is a hosszabbik úton mentünk, elkerülve a tér közepét, ahol már gyülekezett a tömeg. Jó lett volna azt hinni, hogy ez a kerülő út Brook, esetleg Aron ötlete volt, vagy legalább azt, hogy őket ugyanannyira zavarják a főtéren zajló jelenetek, mint engem. De nem akartam áltatni magam. Tudtam, hogy engem sokkal jobban nyomaszt mindez, mint őket. Felülről újabb üzenet reccsent:

Yara

„MINDEN GYANÚS CSELEKMÉNYT JELENTENI KELL A LEGKÖZELEBBI ELLENŐRZŐ ÁLLOMÁSON!’ -Az útleveleket…! – rendelkezett Aron komoran, ahogy közeledtünk a hatalmas diadalív alapzatánál felállított új ellenőrzőponthoz. Innen ágaztak el a belváros felé vezető utak. Aron az inge alá nyúlt, akárcsak Brook meg én, és előhúztuk az igazoló okmányainkat. Mostanában egyre több ilyen ellenőrzőpont nyílt, szinte minden nap egy új. Ez sem különbözött a többitől; itt is négy fegyveres katona felügyelt, kettő-kettő jutott mindkét sorhoz. Az egyikben a férfiak várakoztak, a másikban a nők és a gyerekek. Miután megnézték, hogy a fénykép megegyezik az útlevelet felmutató személlyel, egy hordozható kis szerkezettel beszkennelték a kártya adatait. Ezek a pontok nem igazán zavartak minket, nem olyanok miatt állították fel őket, mint mi. A felkelők városon belüli mozgását akarták megakadályozni, és mi nem tartoztunk közéjük. Brooknak, Aronnak és nekem ezek a pontok csak egy újabb biztonsági szabályt jelentettek, az országon belül dúló háború újabb szomorú jelét. Ami pedig Brookot illeti, neki itt kiváló alkalma nyílt arra is, hogy tökéletesíthesse a flörtölési technikáját. Némán vártunk a sorunkra. Mialatt az útleveleinket beolvasták a gépre, kicsit hátraléptem, és figyeltem, ahogy Brook sűrű szempilláit rezegtetve bűvöli az iratait vizsgáló fiatal katonát. A férfi lenézett a beolvasóra, azután újra fel Brookra, és a szája sarka kicsit fölfelé mozdult. Mikor a jelzőlámpa pirosról zöldre váltva szabad utat jelzett, Brook a szükségesnél közelebb lépett hozzá. -Köszönöm – búgta rekedtesen, mélyen a fiatal férfi szemébe nézve, és az útlevelét úgy csúsztatta vissza az inge alá, hogy a katona jól láthassa, ahogy eltűnik a mellei között. Az útlevél nem volt újdonság, emberemlékezet óta használtuk őket, de csak az elmúlt néhány évben kellett állandóan magunknál hordani. Segítségükkel a Királynő és tisztviselői folyamatosan, a nap minden pillanatában tudhatták, hol vagyunk, merre járunk éppen. Ez is egy újabb bizonyítéka volt, hogy a forradalmárok egyre szorosabbra fonták gyűrűjüket a trón körül. Tanúja voltam egyszer, amikor az egyik ellenőrzőpontnál letartóztattak valakit. Egy asszony volt az, valaki másnak az útlevelével próbált meg átcsúszni. A szemrevételezésen sikerült is átmennie, de amikor a kártyáját beolvasták, az aprócska lámpa vörösen villant zöld helyett. Az útlevél a nyilvántartás szerint lopott volt. A Királynő nem tűrt meg semmilyen bűncselekményt. A lopást épp olyan szigorúan büntették, mint az árulást vagy a gyilkosságot. Halállal. Yara

-Charlie! – Aron szavai riasztottak fel a töprengésemből. Utánuk siettem, nem akartam elkésni az iskolából. Visszadugtam az útlevelet az ingem alá, és futásnak eredtem, hogy beérjem őket. Abban a pillanatban hangos éljenzés hallatszott mögülünk, a zsúfolt tér irányából, ahonnan épp az előbb jöttünk el. Még csak nem is lassítottunk. Az arcizmunk sem rándult. Egyetlen rezzenéssel sem árultuk el, hogy meghallottuk. Nem lett volna tanácsos semmi ilyesmi, ennyire közel az ellenőrzőponthoz, mert az őrök mindent nagyon jól megfigyeltek. Megint eszembe jutott az asszony a lopott útlevéllel, és elképzeltem, mit érezhetett az akasztófa alatt állva, a bámészkodó tömeg közepén, ahol az emberek hangosan ócsárolták őt a bűne miatt. Vajon eljött-e a családja, hogy láthassák? Látták-e, ahogy a talpa alatt megnyílt a csapóajtó? Becsukták-e a szemüket, amikor a kötél megfeszült a nyakán? Sírtak-e, amikor a lába már élettelenül himbálózott? A hangosbeszélő újra megszólalt: „A SZORGALMAS ÁLLAMPOLGÁR BOLDOG ÁLLAMPOLGÁR…” A szívem fájdalmasan elszorult.

-Hallottátok, hogy a déli határ menti falvak ostrom alatt állnak? – kérdezte tőlünk Brooklynn, mikor már messzebb kerültünk a katonáktól, és a piactértől távolabbi, kevésbé forgalmas utcákon mentünk. Aronra néztem. Azt mi is tudtunk, mint mindenki, hogy a határmenti városokat megtámadták; már hónapok óta tartott az ostrom. Részben ez volt az oka, hogy a városunk ennyire megtelt menekültekkel. Szinte minden család fogadott be hajléktalanná vált rokonokat a szolgáikkal. Amennyire tudtam, a mi családunk azon kevesek egyike volt, akiket nem érintett ez a vándorlás, de csak azért, mert nekünk nem voltak rokonaink az ország más részeiben. -Kíváncsi vagyok, mennyi idő múlva éri el a háború a Fővárost – folytatta Brook drámaian. -Sabara királynő soha sem engedi meg, hogy idáig eljussanak. a saját seregét küldi majd, ha túlságosan megközelítenének minket – tiltakoztam. Nevetséges volt a városunkat Fővárosnak nevezni, hiszen a beton falak között nem összpontosult semmiféle tényleges hatalom. Az elnevezés tekintélyt és befolyást sugallt, de a valóságban egyszerűen csak a mi városunk volt a legközelebb a Palotához. Még mindig a Királynő volt az egyetlen, aki igazi hatalommal rendelkezett. De legalább a mi városunknak volt neve. Ludania legtöbb városág réges-rég megfosztották ettől a kitüntető előjogtól és új nevet kaptak az országrészük és a méretük alapján. Nyugat1, Dél4, Kelet2, és így tovább. A gyerekek Yara

gyakran kapták keresztnevüket régi városuk után. Volt idő, amikor a lázadás egyik formájának számított, ha az újszülöttnek a Carlton, a Lewis vagy a Lincoln nevet adták. Így fejezték ki az emberek az elégedetlenségüket a Királynőnek azzal a döntésével, hogy a városokat csak statisztikai adatnak tekintsék. De mára ez hétköznapi szokássá vált, és a kisbabákat a Föld legkülönbözőbb országaiban található településekről nevezték el. Az emberek általában azt hitték, hogy az igazi nevem Charlotte, és egy régen eltűnt, távoli város emlékére kaptam. De a szüleim nem óhajtottak olyasmibe keveredni, amit akár távolról is lázadásnak lehetne vélni, még olyan ártatlan dologban sem, mint egy ilyen régóta elfogadott szokás. Ők semmivel sem akarták magukra vonni a figyelmet. Brooklynn azonban imádott felvágni a neve eredetével, ami valaha egy hatalmas városrész neve volt egy még hatalmasabb, de már rég nem létező városban. Brook hozzánk hajolt, a szeme lázasan csillogott. – Én azt hallottam… - kicsit kivárt, jelezve, hogy olyasmit tud, amit mi nem -, hogy a Királynő seregét keleten vonják össze. Az a hír járja, hogy Elena királynő egyesíteni akarja csapatait a felkelőkkel. -Ki mesélt neked ilyesmit? Az egyik katonád? – suttogtam olyan közel hajolva hozzá, hogy a homlokom súrolta az övét, és próbáltam elkapni a tekintetét. Valójában hittem neki, Brook értesülései többnyire pontosak voltak. -Honnan tudod, hogy igazat mondanak neked? Brook arcára magabiztos mosoly ült ki. -Nézz tám, Charlie! Miért hazudnának nekem? – Azután elkomolyodva még hozzátette: -Azt is mondják, hogy a Királynő egyre erőtlenebb. Hogy túl öreg, már nem sokáig bírja a harcot ellenük. -Ez egy nagy rakás hazugság, Brook. Öreg, vagy sem, Sabara királynő sosem fogja átengedni az országát. – Egy dolog valós híreket továbbadni a front alakulásáról, és egészen más valótlanságokat terjeszteni a Királynőnkről. -Mégis mi mást tehetne? – vont vállat Brook. – Nincs hercegnő, aki az örökébe léphetne, és biztosan nem adja át a trónt egy fiú örökösnek. Erre nem volt példa az elmúlt csaknem négyszáz évben, és szerintem most sem áll szándékában változtatni ezen. Előbb ruházza át a hatalmat egy másik királyi házra, mintsem hagyja, hogy az országában egy király, egy férfi uralkodjon. Ahogy közeledtünk az Akadémia épületéhez, éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom. -Azt hiszem, ez igaz – mondtam szórakozottan, de már nem tudtam a politikai vitánkra figyelni. – Talán addig valahogy életben tartja magát, amíg megtalálja a megfelelő örökösnőt Yara

– vetettem oda. Azt kívántam, bárcsak hidegen hagyna a hatalmas, tekintélyt sugárzó épület, és meg tudnám őrizni a hidegvéremet. Főleg a Tanácsnok kasztbéli kölykök előtt akartam kétségbeesetten eltitkolni a félelmemet. Az előkelő iskola minden köve, a tanulók makulátlan egyenruhájának tökéletes összhangja, mind-mind azt harsogták, hogy „Mi különben vagyunk nálatok!”. Még a főbejárathoz vezető márványlépcsőket is olyan tükörfényes-síkosra csiszolták, hogy féltem volna rálépni, nehogy elvágódjak rajta. Gyűlöltem magam érte, mégis kínzó vágyat éreztem, hogy megtudjam, hogyan kopogna rajtuk a cipőm. Próbáltam nem nézni a lépcső teteje felé, ahol az Akadémia két diáklánya álldogált. Különösen ők idegesítettek. Ezek ketten mindig kipécéztek minket, és élvezettel gúnyolódtak rajtunk, amikor el kellett mennünk az iskolájuk mellett. Ma sem volt másképp. Tökéletesen egyforma uniformisuk volt; a rakott szoknya élre vasalva, a hófehér ing kikeményítve… Ezek a lányok egészen biztosan ismerik a selyem tapintását. Titokban igyekeztem odasandítani, ahogy az egyik lány céltudatosan jött lefelé a lépcsőn, tekintetét egyenesen miránk szegezve. Aranyszőke haját hátradobta, arca rózsásan kipirult, a szeme gonoszul villant. Megállt előttünk a járdán, felemelt kézzel jelezte, hogy álljunk meg ott, ahol vagyunk. -Hé, ti hárman! Hová ez a nagy sietség? – kérdezte termániul. Szándékosan beszélt a saját kasztja nyelvén, jól tudta, hogy azt nem szabad megértenünk. Szavaitól remegni kezdett körülöttem a levegő, nehezen vettem lélegzetet. Tudtam, hogy mit kell tennem. Mindenki tudta. Mellettem Aron és Brooklynn egyaránt a földre sütötte a tekintetét. Az egyik részem szeretett volna nem törődni a józan ésszel, és a törvénynek fittyet hányva már-már a nyelvem hegyén volt a megfelelő válasz a gúnyos szavaira. De tudtam, hogy nem szabad visszavágni. Nemcsak a saját életemet kockáztatnám, ha úgy döntenék, megszegem a törvényt – Brookot és Aront is felelősségre vonnák miattam. Lehajtottam a fejem, és megpróbáltam nem törődni azzal, hogy libabőrőssé vált a karom a lány szúrós pillantásától. Időközben a barátnője is melléje ért, ketten valóságos falat alkottak előttünk. -Nem tudom, miért kell egyáltalán megengedni, hogy a Kereskedők is járjanak iskolába. Érted te ezt, Sydney? -Ne légy nevetséges Veronica, hát persze, hogy hasznos, ha ők is járnak iskolába! Másképp hogyan tudnának a pénzükkel elszámolni, mikor már nekünk dolgoznak? Nézd csak meg a kezüket! Már most is dolgoznak valahol, és valószínűleg se számolni, se írni, de talán még olvasni sem tudnak. Yara

Gyűlöltem mindkettőt, amiért ostobának és tudatlannak tartanak minket, és már fájt a szám, olyan keményen haraptam össze, hogy visszafogjam magam. Szinte égette az arcom, ahogy lopva Sydney tökéletesen manikűrözött kezére néztem. Ebben az egyben igaza volt. Az én körmeim rövidre voltak vágva, a bőröm pedig kiszáradt, kipirosodott a sok mosogatástól a szüleim éttermében. Heves vágyat éreztem, hogy a hátam mögé rejtsem a kezem, de nem kockáztathattam meg, hogy rájöjjön, értem a sértéseit. Lesütött szemmel próbáltam ellépni mellette, de követte a mozdulatomat, és megint elállta az utunkat. A vérem zúgva dobolt a fülemben. -Ne menj még – sziszegte. - Épp most kezdünk jól szórakozni. Ugye, Veronica, te is jól mulatsz? – Süket csend volt, azután a barátnője unott hangon azt felelte: - Nem igazán, Syd. Bemegyek inkább. Nincs bennük semmi érdekes. Sydney még várt pár másodpercet, továbbra is elállva az utunkat, azután ő is megunta, és követte a csiszolt márványlépcsőm felfelé lépkedő barátnőjét. Nem emeltem fel a fejem mindaddig, amíg nem hallottam, ahogy az Akadémia ajtaja bezárul mögöttük. Akkor végre hangosan kifújtam a levegőt. -Miért csinálják mindig ezt? – kérdezte Brook, amikor már messze jártunk a flancos iskolától. Az arca tűzpiros volt, a szemében könnyek csillogtak. Felém nyúlt, megszorította a kezem. – Mit ártottunk mi nekik? Aront ugyanúgy kiborította a jelenet. -Vajon miket mondanak ezek rólunk ilyenkor? – A hangja remegett, és csüggedten megcsóválta a fejét. Némán megvontam a vállam, mást nem tehettem. Soha nem árulhatom el nekik, hogy mit mondott valójában Sydney és a barátnője. Megérkeztünk az iskolánkhoz, ami közel sem volt olyan nagy és elegáns, mint az Akadémia. Az öreg, omladozó téglaépület úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne. Nem jártunk csinos egyenruhában, az iskolánknak még neve se volt, mint az Akadémiának, egyszerűen a 33-as Iskolának hívtak minket. De nem panaszkodhattunk: iskola volt, és mi tanulhattunk. Az országunkban dúló harcok ellenére, még mindig folyt a tanítás. Hálásak lehettünk mindezért. Sokkal rettenetesebb dolgok is vannak az életben, mint a Kereskedők iskolájába járni. Például az, ha egyáltalán nem járhatunk iskolába. Becsengettek, mire az osztályban mindenki felállt, akárcsak az összes többi tanuló az összes többi iskolában, szerte az egész országban.

Yara

Egy emberként emeltük fel a jobb kezünket, behajlított könyökkel ráztuk az öklünket az ég felé. Az iskolában kizárólag ilyenkor szólalhattunk meg engézül. A Királynő Esküjét mondtuk el együtt: Lélegzetem legyen esküm, hogy Királynőmet imádom mindenek felett. Lélegzetem legyen esküm, hogy hazám törvényeinek engedelmeskedem. Lélegzetem legyen esküm, hogy a felettem állókat tisztelem. Lélegzetem legyen esküm, hogy kasztom felemelkedését segítem. Lélegzetem legyen esküm, hogy mindazokat, akik árthatnak Királynőmnek és hazámnak, feljelentem. Míg lélegzem, mindenre esküszöm.

Nem nagyon szoktam odafigyelni az Eskü szövegére, legtöbbször szórakozottan, gépiesen mondtam ezeket a szavakat. Annyi sok év után szinte már olyan természetességgel ismételtem, ahogy a levegőt szívom be. De ma, talán életemben először, igazán meghallottam, hogy mit is mondunk. Megforgattam magamban a hangsúlyos szavakat: imádom, engedelmeskedem, tisztelem, segítem, feljelentem. Számba vettem a fontossági sorrendet is: Királynő, haza, kaszt. Az Eskü parancs is volt, nemcsak fogadalom – így követelte meg a Királynő, hogy óvjuk őt és az életünket meghatározó törvényeket minden körülmények között. Körülnéztem. A többi gyerek, az osztálytársaim, a szürke, a kék, a barna és a fekete különböző árnyalatait viselték. A munkásosztály színeit. Praktikus színeket. A ruhaanyagok is a hétköznapi életben jól használhatóak: pamut, gyapjú, még zsákvászon is akadt – mind a tartós, nehezen piszkolódó. Ahhoz már körül se kellett néznem, hogy tudjam, az osztályban mindenki felszegett fejjel, kihúzott derékkal áll. A szüleink, a tanáraink minden áldott nap megerősítettek bennünk, hogy legyünk büszkék arra, hogy kik vagyunk. Elgondolkodtam, hogy miért éppen mi születtünk a Kereskedő kasztba. Mitől voltunk mi jobbak egyeseknél, mégis rosszabbak másoknál? Persze tudtam a választ. Ennek semmi köze sincs hozzánk. Ez a sorsunk, ilyen egyszerű. Ha Szolgáló kasztbeli szülők gyerekeként jöttünk volna a világra, akkor ma egyáltalán nem lennénk iskolában. Ha pedig Tanácsnok kasztbeliek lennének a szüleink, akkor az Akadémia ragyogó lépcsőin lépkednénk mindennap. Az oktatónk megköszörülte a torkát, én meg összerezzentem, mert az Eskü véget ért, és ráeszméltem, hogy a karom – és egyedül az enyém – még mindig a levegőben van.

Yara

Égett az arcom a negyvenöt kereskedő gyerek tekintetének kereszttüzében. Visszahullt az öklöm, a karomat szorosan az oldalamhoz szorítottam, és sietve leültem a helyemre. Láttam, hogy mellettem Brooklynn vigyorog. Dühös pillantást vetettem rá, de tudta nem kell komolyan vennie, és a mosolya csak még szélesebb lett.
 -Hallottad te is, – suttogta Aron mikor az ebédszünetben csatlakoztam hozzá az iskolaudvaron. Az Eskü szövegét nem számítva az iskolánkban csak parsonul beszélhettünk. Aronnak nem kellett többet mondania, persze, hogy már tudtam a legújabb rémhírt. Lehalkítottam én is a hangom, és közelebb húzódtam hozzá a kőpadon. -Elvitték az egész családját? A szüleit és a testvéreit is? Brook is odajött hozzánk, azonnal feltűnt neki a suttogásunk, a gyanakvó, idegesen rebbenő oldalpillantásaink, hisz nem bízhattunk senkiben. – Cheyenne…? – kérdezte halkan. Benyúltam az iskolatáskámba, és átadtam Brooknak az ebédjét, amit anyám készített neki. Ma is, mind minden egyes nap azóta, hogy Brook édesanyja meghalt. Leült Aron mellé a másik oldalon, és összedugtuk a fejünket. Aron bólintott, a szemembe nézett, majd Brookra. -Azt hallottam, hogy éjszaka jöttek érte, és csak őt vitték el. A Palotában hallgatják ki, de nem túl bíztató a helyzet. Állítólag tárgyi bizonyítékok vannak ellene. Elhallgattunk, és kicsit elhúzódtunk egymástól, ahogy a kisfiú felénk közeledett a füvön át, útjában összeszedegetve a szemetet. Senkihez sem szólt, csak lépegetett lassan, módszeresen, a lába elé nézve. A Szolgáló kaszt tagjaként csak egyetlen nyelvet beszélt, az englézt. Így az iskolánk falain belül – az Esküt leszámítva – nem volt szabad megszólalnia. A földre szegezett tekintettel szedte össze a hulladékot. alig volt több mint Angelina – hat- talán hét éves lehetett -, fekete haja csupa gubanc; piszkos, meztelen talpa megkérgesedett. Lehajtotta a fejét, így nem láthattam a szeme színét. Megállt mellettünk, várta, hogy van-e szemetünk, amit összegyűjthetne. Az ebédemből kivettem az anyám által sütött süteményt, és a tenyerembe szorítva nyújtottam felé, hogy senki más ne láthassa meg. Felnéztem rá, reméltem, hogy ő is így tesz, de ez soha nem történt meg. Amikor karnyújtásnyira ért, a markába nyomtam, mintha csak valami szemetet adnék át. Ha valaki figyel minket, nem lett volna oka gyanakodni. A fiú elvette a süteményt, ahogy mindennap tette, de most is hiába vártam, hogy jelét adja valami kis örömnek vagy hálának, az arca kifejezéstelenül merev maradt, a szeme lesütve. Óvatos volt… és okos. Yara

Okosabb nálam. Miközben továbbment, láttam, ahogy a zsebébe süllyeszti a sütit, és magamban elmosolyodtam. Brooklynn hangjára figyeltem fel. -Miféle tárgyi bizonyítékok? – kérdezte Arontól feszülten. Cheyenne letartóztatási hírre mindenkit idegessé tett. Sajnos az ő esete egyáltalán nem volt egyedülálló. Azt suttogták, hogy a korona elleni árulások kezdenek elharapózni. Kicsiben kezdődött, de nagyban terjedt. Hétköznapi polgárokat fertőzött és betegített meg ez a járvány. Jutalmat ajánlottak mindenkinek, aki hajlandó feljelenteni a lázadással gyanúsított ismerősét. Az emberek egymás ellen fordultak, terhelő adatokat gyűjtöttek a barátaikról, a szomszédaikról, sőt még a családtagjaikról is, csak hogy elnyerjék a Királynő kegyét. A bizalom olyan luxuscikké vált, amit csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak. És a tárgyi bizonyíték – minden olyasmi, ami a felszínes pletykánál kézzelfoghatóbb volt – egyenlőnek számított a halálos ítélettel. -Térképeket találtak nála. Az ellenállás térképeit. Brook összeszorította a száját, és lehajtott a fejét. -A francba. Én azért még nem hagytam annyiban a dolgot. -Honnan tudhatják meg, hogy ezek a lázadók térképei? Ki mesélte neked ezeket? Aron felemelte a fejét, és aggodalommal teli, aranypettyes szemével szomorúan nézett rám. -A bátyjától hallottam. Az apja volt, aki feljelentette. A nap hátralevő részében Cheyenne Goodwin töltötte be a gondolataimat. Milyen lehet az, amikor egy apa feljelenti a lányát? A szülő a gyermekét? Magamat nem féltettem, természetesen. Az én szüleim sziklaszilárdan álltak mellettem, náluk megbízhatóbb és hűségesebb szülőkről álmodni sem lehetett volna. Ezt biztosan tudtam, hiszen születésem óta őrizték a titkomat. De mi van a többiekkel? Mi lesz, ha a felkelés folytatódik, ha a Királynő továbbra is fenyegetve érzi magát? Még hány család falja majd fel kannibálként a tulajdon gyermekeit?

Yara

A KIRÁLYNŐ

Sabara királynő az ölébe húzta a könnyű gyapjú takarót, és göcsörtös ujjaival végigsimította. Megöregedvén nem bírta a hideget, a bőre pergamenszerűen elvékonyodott, szikkadt húsa szinte rászáradt törékeny csontjaira. Két fiatal szolgálólány lépett a terembe, mélyen meghajoltak, és suttogva beszéltek egymáshoz, hogy ne zavarják őt. Ez nevetséges, gondolta a Királynő, öregnek öreg ugyan, de azért ő sincs cukorból. Egyikük – az új lány – ostoba módon a fali villanykapcsolóhoz nyúlt, hogy felkattintsa a csillárt. A másik még épp idejében kapta el a csuklóját, hogy megállítsa, mielőtt elkövethette volna ez a hibát. Nyilván még nem szolgált itt elég ideje, hogy megtanulhassa: Királynője gyűlöli a villanykörték ragyogását, csak a gyertyafényt kedveli. Sabara figyelmesen tanulmányozta a két lányt, ahogy újabb fahasábokat raktak a tűzre, s felszították a lángokat – a szeme még most is olyan éles volt, mint egykoron. Aztán a hatalmas ablakok előtt elterülő smaragdzöld gyepre fordította a tekintetét. Sok mindenen kellett gondolkodnia – és nehéz volt a szíve, egy feldúlt ország terhe nyomta… az ő országáé. Nem tudta elhessegetni a gondolatot: mi lesz a trónjával, ha nem állítják meg hamarosan a felkelők csapatait? Már így is túl sok kárt okoztak ezek az erők… Saját testében érezte a földjét és alattvalóit sújtó támadások fájdalmát. Vajon még mennyit képes elviselni egy megfáradt öregasszony? Újra figyelmeztette magát: nincs más választása. Ha lenne valaki, aki átvehetné a helyét, boldogan félreállna. A keserű igazság azonban az, hogy nincs ilyen. A mostani teste cserbenhagyta. Az átkozott csak egyetlen utódot adott neki, és az is fiú volt. Egyetlen alantas fiúgyermek… Magában elátkozta a fiát, aki ugyan termékenyebb volt, mint ő maga, de egyik utóda sem volt lány. Ostobák, mindahányan. Gyöngék; hiányzik belőlük mindaz, ami egy ország irányításához kell. Képtelen megadni neki azt, amire szüksége van. Bárcsak megtalálná az Igazit, a régi uralkodóház életben maradt örökösnőjét, aki követhetné őt a trónon. De ha létezik is ez a lány, még meg is kell őt találnia. És előbb, mint ahogy az ellenségei rátalálnak. Addig – vagy amíg egy másik alkalmas gyermek nem születik –, meg kell őriznie a hatalmát. Életben kell maradnia.

Yara

Rosszkedvűen méregette a szolgálókat, ahogy elmerültek a munkájukban, s még egy pillantással sem háborgatták Királynőjüket. Tudták hol a helyük. Mikor a főtanácsnok berobogott az ajtón, fel sem emelték a fejüket. Sabara nézte a trónja felé siető Baxtert, aki mélyen meghajolt előtte, s türelmetlenül várta a Királynő intését, hogy ismét felegyenesedhessen. Mereven nézte a férfi lehajtott fejét, a szükségesnél tovább húzta az időt.. Tudta, hogy Baxter kényelmetlenül érzi magát, hogy a kortól már fájnak az ő csontjai is. Végül megköszörülte a torkát. -Mi történt, Baxter? – kérdezte leereszkedően, és intett, hogy felemelkedhet végre. A férfi gyanakvó pillantást vetett a szolgálók felé, mire két szempár nézett vissza rá. Ám abban a pillanatban, amikor átváltott a királyi nyelv tekintélyt parancsoló ritmusára, mindkét lány lesütötte a szemét, és a lábuk elé, a földre szegezték tekintetüket. -Arnoff tábornok összevonta csapatait a keleti határon. Ha Elena királynő kitart amellett, hogy támogatja a felkelőket, akkor fegyvert kell ragadnia. És akkor nem moshatja le a vért a kezéről. – Megállt, hogy egy mély levegőt vegyen, erőt gyűjtve a folytatáshoz. – De attól félek, van ennél nagyobb gondunk is. Elfojtott düh sistergett a Királynő látszólagos nyugalma mélyén. Nem neki kellene ilyen ügyekkel foglalkoznia. Nem neki kellene a hadi jelentéseket hallgatnia, eldöntenie, hogy melyik hadtestet áldozzák fel legközelebb, vagy azt számítgatnia, hogy a felkelő csapatok mikor fogják ostrom alá venni a Palotáját. Ezekkel egy új, fiatal uralkodónőnek kellene törődnie, és nem neki, a megfáradt, gyenge öregasszonynak. A szolgálólányt figyelte, az újat. Azt akarta, hogy a lány emelje fel a tekintetét, szuggerálta, hogy szegje meg nemcsak az etikettet, de a törvényt is azáltal, hogy felnéz, amikor a jelenlétében egy másik kaszt nyelvét beszélik. a lány még csak néhány hete állt a Királynő szolgálatában, de ez már elég hosszú idő volt, hogy észrevehesse és megtanulhassa, hogy a királynője soha nem bocsát meg semmit. Több esze volt, semhogy felnézzen, a tekintetét továbbra is mereven a lábára szögezte. -Nos, mi az? Mondd már, amiért valójában jöttél! – sürgette Sabara a főtanácsosát, mert tudta, hogy Baxter nem merte volna zavarni őt, ha nem lenne fontos a mondandója. De a szemét továbbra is a lányon tartotta. -Felség! – esdekelt Baxter, mélyen lehajtva a fejét. Nem vette észre, hogy királynője csak félig figyel rá. – A felkelés egyre erősödik, úgy becsüljük, hogy a létszámuk megduplázódott, de lehet, hogy a háromszorosára nőtt. Múlt éjjel felszedték a síneket Dél3 és Észak5 között. Ez volt az utolsó út észak és dél között. Ennek az lesz a következménye, hogy még több falusi megy a városokba élelemért és áruért. Hetekig fog tartani…. Yara

Mielőtt Baxter befejezhette volna a mondatot, Sabara talpra ugrott, és a trónszék emelvényéről villámló szemmel nézett le rá. -Ezek a felkelők közönséges kaszton kívüliek. Parasztok! Azt akarod nekem mondani, hogy egy katonákból álló hadsereg nem képes leverni őket?! És ez volt az a pillanat, amelyben a szolgálólány elkövette a végzetes hibát. A feje egy kicsit megemelkedett, csak néhány milliméterrel. A mozdulat apró volt, alig látható, mégis… …Felfelé merészelt nézni akkor, amikor a Királynő kiejtette ezeket a szavakat. Amelyeket nem érthetett, de tilos is lett volna értenie. És a Királynő figyelte őt. Sabara ajka egyetlen kemény vonalba préselődött, légzése szaggatottá vált. Olyan izgalom remegett benne, hogy alig tudott uralkodni magán. Erre várt. Baxter észrevette, hogy valami különös történt, megdermedve állt a helyén, és úgy figyelte, amint a Királynő lassan, uralkodói mozdulattal felemeli a kezét, és int az ajtóban strázsáló őröknek. A lány mozdulni sem bírt a félelemtől, csak nézett a rémülettől kikerekedett szemekkel, mint egy csapdába esett vad. A Királynő sarokba szorította. Sabara először arra gondolt, hogy maga bánik el vele. Az ujjbegyei várakozástelien bizseregni kezdtek, ahogy az ujjai lassan begörbültek, hogy azután majd ökölbe szorítsa őket. Lenne csak fiatalabb… és erősebb. Akkor erőlködés nélkül megtehetné, csak össze kellene szorítania az ujjait, és a lány pillanatok alatt halott lenne. De jól tudta, hogy a jelenlegi állapotában nem pazarolhat erre energiát. Így inkább ellazította begörbült ujjait, és a halálra vált lány felé csettintve kiadta a parancsot: -Vigyétek a vesztőhelyre! – váltott át englézre, így a teremben mindenki megérthette. A vállát megfeszítve kihúzta magát, fejét magasra emelte. Az őrök a lányhoz léptek, aki nem is ellenkezett, még kegyelemért sem könyörgött. Tudta, hogy megszegte a törvényt, s tudta mi lesz a büntetése. A Királynő nézte, ahogy a férfiak kikísérték a teremből. Évek óta nem érezte magát ilyen elevennek. Egy új mulatságot talált magának az imént.

Yara

II.

Lehajoltam a padlón fémesen koppanó villáért, azután mentegetőzve rámosolyogtam az asztalnál magában üldögélő férfira: -Rögtön hozok egy tisztát: mondtam, összeszedve a bátorságom. Kedvesen visszamosolygott rám, és meglepetten láttam, hogy a szeme is mosolyog. Ritkaságnak számított az ilyen őszintén természetes viselkedés egy Tanácsnok kasztbelinél. Szinte boldog lettem tőle. Legalább nem kell leköpnöm a villáját, gondoltam, és rávigyorogtam Brooklynra, ahogy elsiettem mellette a tálaló felé menet. Brook egy kosár frissel sült kenyérrel jött ki a konyhából. -Láttad a pasikat a hatos asztalnál? – kacsintott rám. – Remélem, összejön estére némi jatt. Brooklynn mindenkinek azt mondta, hogy az extra pénz miatt dolgozik szívesebben a szüleim éttermében, mint az apja hentesüzletében, de én tudtam az igazat. Az édesanyja halála óta minden alkalmat megragadott, hogy ne kelljen otthon vagy a családi vállalkozásukban lennie. A pénzkereset kényelmes ürügy volt, hogy távol lehessen a fájdalmas emlékeitől és az érzéketlenné vált apjától. Bármi volt is az indítéka, nagyon jól esett, hogy a közelemben legyen. A vállam felett hátrapillantottam a sarokbokszba bepréselődött három férfira. Hatalmas termetűek voltak, alig fértek el az asztalnál, főleg az a kettő, aki megbabonázva figyelte Brooklynnt. A legtöbb férfi így nézett rá. Felvontam a szemöldökömet. -Nem hinném, hogy aggódnod kéne a borravaló miatt, Brook. Morcosan grimaszolt: -Épp csak a legcsinosabbnak nem tudom felkelteni a figyelmét. – Láttam melyikükre gondol. A harmadik férfi fiatalabb és valamivel kisebb termetű volt, mint a másik kettő. Látható közönnyel szemlélte a társait éppen úgy, mint a környezetét. Brook nem szerette, ha nem foglalkoznak vele, és nem is adta fel egykönnyen. – Azt hiszem, kicsit feljebb kell kapcsolnom a csáberőt. Megcsóváltam a fejem, felmarkoltam egy új villát az én asztalomnál ülő vendégnek, és egyáltalán nem kételkedtem abban, hogy a műszak végére Brook zsebe dugig lesz borravalóval.

Yara

Mikor visszatértem az evőeszközzel, éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, és az arcom is lángba borul. A Tanácsnok kasztbeli férfi már nem egymagában ült, a távollétemben megérkezett a családja. Azonnal felismertem a mellette ülő lányt – feltehetően a lányát. Ő volt az, akit minden reggel láttam az Akadémiánál. Pont az, amelyik olyan perverz örömmel csúfolódott rajtunk a barátnőjével együtt. Sydney. És most itt ül az egyenruhájában, mert ő persze a kivételezettek életét éli, neki nem kell iskola utána szülei éttermébe rohannia, hogy azután a nap hátralévő részét végigdolgozza. Bárcsak leköptem volna az összes villát! Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy visszaforduljak, és kimentsem magam a ma esti munkából, hogy azt mondjam apámnak, beteg vagyok, engedjen haza. Ehelyett felöltöttem a legszebb álmosolyomat – az én szemem egészen biztosan nem mosolygott, és arra koncentráltam, hogy el ne essek a saját lábamban, míg az asztalukhoz érek. Letettem a villát, és végignéztem az előttem ülő eszményi Tanácsnok családon: a kiegyensúlyozott és elegáns anyán, a szeretetreméltó apán és a tökéletesen elkényeztetett lányukon. Próbáltam pillantásommal nem túl sokáig időzni egyikük arcán sem. Nem akartam megadni Sydney-nek azt az elégtételt, hogy megtudhassa, felismertem őt, habár biztosra vettem, hogy ő felismert engem. -Hozhatok valami italt önöknek? – kérdeztem, és megkönnyebbülve hallottam, hogy a belső reszketésem nem hallatszott a hangomon. Jó jel. Nem akartam idegeskedni. Nagyon nem. Az elmúlt tizenkét évben minden egyes nap elmentem a lekezelő Tanácsnok kölykök mellett, így Sydney mellett is, és már elegem volt abból, hogy úgy tegyek, mintha nem hallanám ki a megvetést a hangjukból. Vagy a szavaikból. Sydney nem méltatott arra, hogy közvetlenül hozzám beszéljen, amitől viszketni kezdett a bőröm. Valósággal a csontjaimig hatolt ez a kínzó érzés, képtelen voltam lecsillapítani. Az édesanyjára nézett, akin egy makulátlan fehérségű kosztüm feszült. A Kereskedő kaszt tagjain szinte soha sem lehetett látni ezt a nagyon nem praktikus színt, mert túl könnyen bepiszkolódott. Talán orvos lehet, vagy ügyvéd, esetleg politikus, Abban a pillanatban, amikor Sydney szóra nyitott a száját, hogy az anyján keresztül közölje velem a kívánságát, vibrálni kezdett körülöttem a világ – ez volt a szokásos intő jel, hogy mostantól nem szabad megértenem őket.

Yara

-Mond meg neki, hogy csak vizet kérek. – Éreztem, ahogy Sydney szúrós tekintetével valóságosan felnyársal. – Várj! – folytatta. – Először kérdezd meg tőle, hogy tiszta vizet szolgálnak-e fel. A termáni nyelv finom hangjait balósággal fröcsögte, mintha nehéz zsinórt köpködött volna a fülembe. A földre szegeztem a tekintetem, amíg egymás közt beszélgettek. -Köszönjük – felelte az anya. Az ő hangja már tisztább volt, nem hatott ragacsosnak, amikor a kedvemért visszaváltott englézre. – Csak egy kis vizet szeretnénk. Mikor újból meghallottam az egyetemlegesen használt nyelvet, felemeltem a fejem. -Tanulmányozzák nyugodtan az étlapot – feleltem olyan semlegesen, amennyire csak tőlem telt, az anya diplomatikus modorában. Biztos, hogy politikus, gondoltam. – Máris hozom az italokat. Amilyen hosszan csak bírtam, a tálalófülke falának takarásában maradtam, kiszámított lassúsággal töltöttem tele a három poharat vízzel. Bármekkora kísértést is éreztem, hogy valami gusztustalanságot műveljek az italukkal, tudtam, hogy apámnak megállna tőle a szíve, és nem szívesen tettem volna idő előtt özveggyé az édesanyámat, vagy árvává magamat és a kishúgomat. Az akaraterő diadalának tekintettem, hogy képes voltam ellenállni a csábításnak, borzasztó büszke voltam magamra. Mélyeket lélegeztem, miközben körbepillantottam az étteremben. Eszembe jutott, hogy esetleg megkérdezem Brooklynnt, hogy cseréljen velem asztalt, csak most az egyszer. De tudtam, hogy nem fog menni. Nagyon sértőnek tűnhetne ez a lépés az asztalomnál ülő Tanácsnok család szemében. Brook pedig nagyon is élvezte a saját térfelét. Férfiak voltak ott, akikkel flörtölhetett és bájologhatott a magasabb borravaló reményében. Ráadásul ő is utálja a Tanácsnok kölyköket. Persze még jobban gyűlölné őket, ha ő is értené a szavukat, ahogy én. Nem volt hát más választásom, felvettem a poharakat, és visszaindultam a zsúfolt étterembe. -Sikerült választaniuk? – kérdeztem sima modorban, englézül. Sydney továbbra sem igyekezett palástolni gyűlölködő kedvét; és éreztem, ahogy az önuralmam is gyöngül. -Valahol máshol szeretnék enni - nyafogta. – Nem értem, miért nem ehetünk máshol? Valahol, ami kevésbé… És akkor felpillantott rám, mielőtt még időm lett volna lesütni a szemem, a tekintetünk összekapcsolódott - …ócska. Égett az arcom, próbáltam nem ránézni, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Pedig azt kellett volna tennem. Az lett volna a tiszteletteljes és törvényes magatartás. Nem hozzám beszélt, és értenem sem lett volna szabad, amit mondott. Yara

De értettem. Reszketett a kezem, ahogy a poharakat az asztalra tettem. A víz kilöttyent a pohárból, ráfröccsent a gyertyalángra, ami először sisteregve hunyorgott kicsit, majd kialudt. Sydney színpadiasan sikoltozni kezdett, felugrott a székéről, mintha egy teljes pohár vizet öntöttem volna az arcába. Villámló szemekkel nézett rám, szája hitetlenkedve elkerekedett, és ahogy végignéztem rajta, észrevettem, hogy a hófehér blúzán aprócska vízcseppek csillognak. -Idióta! – süvöltötte englézül; ez már kristálytiszta volt. Mindenki számára. -Rám nézett! – A vádja nem nekem, hanem rólam szólt. Úgy kiabált, hogy az egész étterem zengett tőle. – Láttátok? Egyenesen rám nézett, amikor termániul beszéltem. Az édesapja – a mosolygó szemű férfi – próbálta lecsöndesíteni, átváltva termánira, a Tanácsnok kaszt nyelvére. -Sydney, nyugodj meg kérlek. -Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! Ez a hülye rám támadt. Valamit tennetek kell! Megszegte a törvényt! Hihetetlen, hogy ti nem is vagytok felháborodva! Mire vártok, miért nem követelitek máris, hogy akasszák fel? – A szalvétájával izgatottan törölgetni kezdte az alig látható vízcseppeket a blúzán. – Anya, csinálj már valamit! Mondd meg nekik, hogy ezt a… ezt a debilt fel kell jelenteni. Ez alkalommal tényleg lesütöttem a szemem, miközben úgy tettem, mintha nem érteném, hogy mit beszélnek rólam. Mintha nem érteném a szavakat, amiknek a többségét soha, semmilyen nyelven nem lett volna szabad hangosan kiejteni. Megbénított a pánik, a torkom elszorult. Gyorsan körbepillantottam. Brooklynn letaglózva állt, üveges tekintettel meredt rám. Mögötte, az asztalnál ülő három férfi is mind engem bámult. A tekintetem egy pillanatra elidőzött az egyikőjükön – az ő érdeklődését akarta felkelteni Brooklynn olyan elszántan, de eredménytelenül. Előrehajolva figyelt, sötét, átható tekintetét az arcomon éreztem. Korábbi közönye teljesen eltűnt. Megrándult az arcom, ahogy az apám kirontott a konyhából, hogy láthassa a zűrzavar okát. Ránéztem, és a pillantásától jeges kétségbeesés szorította össze a szívem. Tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Halálos hibát. -Sajnálom – mondtam hangosan, de nem néztem közben senkire.


Yara

-Mi történt odakint? – faggatott Brook a konyharészben, miután berontott hozzám, és olyan erővel ragadta meg a karomat, hogy elfehéredtek az ujjaim. – Miről beszélt az a lány? Nem igaz ugye, hogy ránéztél? – Csak néztem rá tompán, képtelen voltam megszólalni, vagy akár csak lélegzetet is venni. Még nem. -Odakintről behallatszott a lány anyjának hangja. Nyugodt, egyenletes, nagyon diplomatikus volt a beszéde. Apám hallgatott, és az étterem zsivaja is elült. Szerettem volna megérteni, hogy mit mond odabent Sydney anyja, de nem hallottam jó a vastag ajtók és a fülemben doboló vér miatt. Brook még görcsösebben szorította a kezem, s tágra nyílt szemmel fürkészte az arcom. A nő hirtelen elhallgatott, és mi ketten várakozóan fordultunk az ajtó felé. Hosszú csend következett; úgy éreztem, majd kiugrik a szívem. Fájt minden dobbanása. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet igaz, mindez nem történhet meg velem, nem követhettem el ekkora baklövést. Hogy felejtkezhettem meg ennyire magamtól? A szüleim annyira törték magukat, hogy belém véssék a legfontosabb szabály: soha, de soha nem szabad összekeverni a nyelveket! És soha, de soha nem szabad megszegni a törvényt! És most mégis ide jutottam. Várom, hogy kiderüljön: meg kell-e halnom. Brook a kezemre kulcsolta az ujjait, amikor kinyílt az ajtó, és apám komor arca nézett le ránk, ahogy ott álltunk ketten. Tekintete összefont ujjainkra esett. Anyám korábban kivitte Angelinát az étteremből, amíg döntés nem születik a sorsomról: élet vagy halál. Nem akarta, hogy a kishúgom meghallja az erről folyó vitát. -Nos? – Brook kieresztette a visszafojtott levegőt, a hangja elvékonyodott. – Mit mondott? – Körme mélyen a tenyerembe vájt. Apám csak nézett némán, és szinte hallottam a gondolatait, éreztem a csalódottságát. De semmiképp sem úgy nézett rám, mint aki épp útban van a vesztőhely felé, így a csomó kicsit lazult a mellkasomban, és végre lélegzethez jutottam. -Nem jelentenek fel – mondta apám fáradtan, és talán észre sem vette, hogy még mindig englézül beszél. Úgy gondolják, a lányuk tévedhetett, mert felidegesítette, hogy leöntötted vízzel… -De én nem is… Keményen nézett rám, belém fojtotta a védekezést. Ne merészelj a szemembe hazudni, üzente a pillantásával. És igaza volt. Elhallgattam, vártam. -Szerencséd volt, Charlaina. Senki sem fedezte föl, hogy… - Most ő hallgatott el hirtelen, elharapva a megkezdett mondatot, és Brooklynra nézett, aki semmit sem tudott arról, hogy mire vagyok képes. Végül felsóhajtott, és most már parsonul folytatta, sokkal lágyabb

Yara

hangon: - Vigyáznotok kell magatokra, lányok. – És bár mindkettőnknek mondta, tudtam, hogy valójában nekem címezte: - Mindig vigyázni kell.

-Ne már, Charlie, hetek óta nem hallottunk egyetlen klubról sem, ez az első, ezt egyszerűen nem hagyhatjuk ki! – Éppen befejeztem az utolsó asztal letörlését. Rettenetesen fáradt voltam, de tudtam, hogy jobban teszem, ha nem nyavalygok. Keményen dolgoztam, de a szüleim még nálam is keményebben robotoltak napkeltétől napnyugtáig, mégsem panaszkodtak soha, hogy fáradtak vagy kimerültek lennének. Pedig jól láthattam, ahogy anyám arcán egyre mélyülnek a finom vonalak; apám tekintetében pedig minden áldott nap ott csillogott az aggodalom. -Nem is tudom Brook… Egy klubba vágyom most a legkevésbé… Egyébként is, kitől hallottál róla? -A fiúktól, akik a hatos asztalnál ültek. Ők adták meg a címet, és a lelkemre kötötték, hogy mindenképpen vigyelek magammal téged is. – Mókásan fel-le mozgatta a szemöldökét. – Kérdezősködtek rólad. Legalábbis az egyikük. Azt hiszem, kicsit tetszel neki. -Vagy csak megsajnált, amiért majdnem sikerült felköttetnem magam. – Brook arca megfeszült, és ráébredtem, hogy talán még korai ilyen nyeglén beszélnem az incidensről, amit Brook szemmel láthatóan egyáltalán nem talált szórakoztatónak. -Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most egyszerűen hazamegyek – próbáltam témát váltani. – Úgy látom apám komolyan mérges rám. – De Brooklynnt nem lehetett csak úgy lerázni. -Még nagyon korán van, és nálunk is alhatnál ma éjjel. Így apádnak sem kell megtudnia, hogy elmegyünk bulizni. És legalább lesz ideje, hogy lehiggadjon. – Hatalmasra kerekítette a szemét, ezerszer láttam már, ahogy ezzel a pillantással bűvölte el a férfiakat. -Csak egy kis időre ugrunk be, és ha nem tetszik neked, akkor mind a ketten eljövünk. Abbahagytam, amit éppen akkor csináltam, és kihívóan csípőre tettem a kezem. Azt akartam, hogy rám nézzen, hadd lássam, képes-e a szemembe is belemondani ezt a szemérmetlen hazugságot. -Nem, nem fogunk. -De igen, meg is esküszöm rá. Elhúztam a szám, de már éreztem, ahogy gyengül az ellenállásom. -És Aron? Ő is jön? – Persze már előre tudtam a választ. Brooklynn soha sem hívta Aront, hogy jöjjön velünk szórakozni. Most is úgy forgatta a szemét, mintha a kérdésem teljes őrültség lenne. -Te is tudod, hogy nincs szükség még több fiúra a klubokban, Charlie. És emellett Törpe csak aggodalmaskodik, és állandóan atyáskodik felettünk. Yara

Miközben a zárás után takarítottunk, kitámasztottuk a konyha és az étterem közötti ajtót. Apám ment át most az ajtónyílás mögött, és elkaptam komor pillantását. Mintha csak a padlóhoz szögezett volna ez a tekintet – azonnal eszembe juttatta, mekkorát hibáztam. Mikor eltűnt hátul, a konyhában, újra Brooklynnra néztem. -Rendben – dünnyögtem, arra gondolva, hogy Brooklynnak igaza lehet, talán tényleg idő kell ahhoz, hogy apám megnyugodjon. – Elmegyek veled.

Yara

III.

Brooklynn valószínűleg sejtette, hogy perceken – sőt másodperceken belül menekülőre fogom a dolgot. Körülnéztem. Valami nem stimmelt. A legtöbb klub a külvárosi ipari negyedek valamely eldugott zugában húzódott meg, de ez valahogy még sötétebb és koszosabb volt, mint az összes hely, ahol eddig jártunk. A mögöttünk hagyott utcák felől hallani lehetett még a hangosbeszélő távoli visszhangját. Az elmosódott, fémes zörejt nem értettem volna, ha nem tudom fejből a szöveget: „AZ ÚTLEVELEKET MINDIG TARTSÁK MAGUNKÁL.” Olyan érzésem volt, mintha maga a Királynő is sorsára hagyta volna a városnak ezt a részét. -Komolyan mondom, hagyd már abba ezt a görcsölést, Charlie! Jó helyen vagyunk! A téglaépületeket több rétegben egymásra pingált, kifakult falfirkák csúfították el. Azokat az ablakokat, amik nem voltak kitörve vagy bedeszkázva, vastag koszfészek fedte. A földet rothadó zöldségek és cigarettacsikkek borították. A bomlásnak indult ételek bűze önmagában is elviselhetetlen lett volna, de az emberi ürülék hozzákeveredő orrfacsaró szagától majdnem öklendeznem kellett. Mindezek ellenére feltűnő volt, hogy egyetlen hajléktalant se lehetett látni a környéken, pedig a csavargók elárasztották mostanában a várost: utcákon és járdákon aludtak, kapualjakban és sikátorokban kerestek menedéket, ételmaradék és elgurult aprópénz után kutattak. Miközben tovább mentünk, hallottam, sőt éreztem is a szemközti raktárházból kiszűrődő zene távoli lüktetését. Brooklynn megtorpant, és a sikátor végén felragyogó vörös festékfoltra mutatott. -Ugye megmondtam! Ez az! – Tudtam, hogy igaza van, mert a környéket ez volt talán az egyetlen ajtó, amit frissen festettek az elmúlt években. Vagy inkább évtizedekben… Brooklynn előresietett, és nyaktörően magas tűsarkain felszökellt a két lépcsőn. A cipő valaha az édesanyjáé volt. Lenéztem a saját egyszerű szandálomra, barna bőrszíjai a meztelen bokámra fonódtak. Brook magasra emelt kézzel kopogott a tömör ajtón; hosszan zörgette a vörösre festett acéllapot. A hangot elnyelte az odabent dübörgő zene. Újra próbálkozott – most már tiszta erőből, ököllel verte az ajtót. Hiába, nem történt semmi. Félretoltam. – Szerintem egyszerűen csak menjünk be. – Megragadtam a vas fogantyút, és húztam, ahogy csak bírtam. Mikor az ajtó kinyílt, a benti zaj valósággal elárasztott, szinte a

Yara

csontjaimban éreztem a vibrálást. Elborított, maga alá temetett. Brooklynn tapsolva ugrándozni kezdett, azután beszáguldott mellettem, mint a szél. Utána siettem, nem akartam egyedül maradni az utcán. Az ajtó mögött őrködő hatalmas termetű férfi megállított bennünket; a karja, amivel Brook útleveléért nyúlt, szélesebb volt, mint a derekam. Biztos voltam benne, hogy a hallgatásával ránk akar ijeszteni, de abban is, hogy nem volt rosszindulatú a kigyúrt izmai és a fenyegető pillantása ellenére sem. Ugyanolyan volt, mint a többi kidobóember a klubokban. Csak akkor kezdtem idegeskedni, amikor a papír helyett magát Brookot !!! kezdte méregetni. Utáltam ezt. Ahogy mi is, ő is tisztában volt vele, hogy kiskorúak vagyunk, tehát szívességet tesz azzal, ha beenged minket, amit nyilván meg is fog tenni – ha kap valamit cserébe. Az óriás továbbra is Brookon legeltette a szemét, valósággal falta a tekintetével, miközben tetőtől talpig lassan végigmérte. Brook egy cseppet sem bánta. Mosolygott, és minden csáberejét bevetette. El kellett ismernem, hogy nagyon meggyőzően csinálta. Több, mint meggyőzően… Nem volt meglepő, hogy mindenütt magára vonta az egyenruhás férfiak figyelmét. Felkavarodott a gyomrom attól, ahogy ez a melák félig lehunyt szemmel méregette a barátnőmet. Pillantása elidőzött a fedetlen részeken: a nyakán, a vállán, a karján. Mikor betelt a látvánnyal, apró bólintással jelzett annak a lánynak, aki eddig észrevétlenül meglapult a terjedelmes test árnyékában. Kékesfekete haja lófarokban omlott le; a sápadt arca körül lebegő fekete fürtöktől nagyon fiatalnak tűnt. Túl fiatalnak ahhoz, hogy a klubban legyen. Akárcsak Brook meg én. A lány odapattant hozzánk, Brook kezéért nyúlt, és láthatatlan tintával lepecsételte. Aztán rám került a sor. A férfi jókora tenyerébe nyomtam az útlevelemet, remélve, hogy így megúszom az alapos „ellenőrzést”, de hiába, mert így is végigtapogatott a tekintetével. A tolakodása szinte fizikai fájdalmat okozott. Próbáltam elterelni a gondolataimat erőszakos, mohó szemeiről, de nem tehettem róla, mindenütt libabőrös lettem a pillantása nyomán. Amikor az arcomat tanulmányozta, felemeltem újra a tekintetem, és a szemébe néztem. Kihúztam magam, és nem voltam hajlandó lesütni a szemem. Elvigyorodott; élvezte a helyzetet, fogai vörösen csillogtak a feje fölött csüngő lámpa fényében. Ez a férfi nem tartozott egyik kaszthoz sem – legalábbis többé már nem. Ebben biztos voltam. Vajon melyik kaszt vetette ki magából? Vagy egyszerűen kaszton kívüli szülők gyermekeként született? Önhibáján kívül arra kárhoztatva, hogy soha életében ne szólalhasson meg nyilvános helyen… még englézül se. Yara

Igyekeztem rezzenéstelenül állni a tekintetét, de ő jobb volt ebben a játszmában, mint én. Hamar, túl hamar félrekaptam a fejem, és lesütöttem a szemem. Nevetése túlharsogta a zenét, és a szemem sarkából láthattam, hogy újra bólint. A vékonyka, lófarkas lány előreugrott, megragadta a kezem, és lepecsételte, majd újra eltűnt a kidobóember árnyékában. Mint mindig, a bélyeg alatt bizseregni kezdett a bőröm. Valamit hozzáadtak a tintához, valami „lazítót”. Különösen a nők, de leginkább a kiskorúak esetében. A belépés árának tartottuk ezt. A férfi nem törődött azzal, hogy egyikünk se léphetne be legálisan, mindkettőnk útlevelét beszkennelte, mielőtt visszaadta volna nekünk. Fogalmam sem volt, hogy hová kerülnek a beszkennelt információk, de azt tudtam, hogy nem a fegyveres erők gyűjtenek itt rólunk adatokat, mivel a klubok nem voltak törvényesek. Nem voltak kifejezetten törvényellenesek sem, de csak azért nem, mert egy klub sem tartott nyitva néhány napnál tovább. Legfeljebb egy hétig. Brooklynn karon ragadott, és elvonszolt a bejárattól, arrafelé húzott, ahonnan a hipnotikus zene áradt. Az ereimben éreztem a basszus egyenletes lüktetését, a szívem egy ütemre dobbant a gerendákra szerelt lámpák villanásaival. Átmenetileg megfeledkeztem az irritáló mustráról is, amin az előbb estem át. Túl régen nem voltam már szórakozni, túl régen nem hallottam már olyan zenét, ami most a hangszórókból áradt felém. Bekúszott a bőröm alá, jólesően, melegen… -Ugye milyen ütős ez a hely? Dobsz egy hátast mi? Valld be, hogy imádod! – Brooklynn őrült hadarása másnak teljesen érthetetlen lett volna, de én kiskorom óta ismerem őt. Géppuskatűzként pattogó mondatai nekem olyan megszokottak voltak, mint a saját lélegzetem. Követtem a pillantását, ahogy körbenézett a klubban. Igazat mondott. Tényleg elképesztően nézett ki ez a hely. Megvolt benne minden, ami kellett. A sötét, érzéki hangulatot felerősítette a zene ritmusával együtt lüktető vörös-kék-lila fények villódzása. Egy teljes falat beborított a csupa üvegből és acélból készült bárpult. Lenyűgözően festett, főként, hogy tegnap talán még nem is létezett, és holnapra talán már el is tűnik. A hatalmas táncparkett zsúfolásig megtelt a csábító ritmusra ringó, egymáshoz simuló testekkel. A puszta látványuktól kísértést éreztem, hogy csatlakozzam hozzájuk, és belevessem magam én is ebbe z örvénylésbe. A vadul áramló zene egyre szorosabb hálót font körém. -Mit is mondtál, hogy hívják ez a klubot?

Yara

-Prédának – felelte Brook. Elmosolyodtam. Préda, hát persze. Mindig valamiféle baljós csengésű, veszélyes név, átitatva nyers testiséggel. -Brooklynn a bárpult felé vonszolt, a pénztárcájában kotorászott, és néhány gyűrött bankjegyet húzott elő. -Kaphatunk két valkát? – A hangja alig észrevehetően megremegett. A pultnál egy szikár, izmos nő szolgált ki, sima, erős karja fedetlen – akár kidobóember is lehetett volna. Rövid, tüskés haja sötétkék fényben ragyogott; alsó ajkában egy piercing gyöngye fénylett. Szép volt a maga különös, férfias módján, magabiztos mozdulatain látszott, hogy jól érzi magát a bőrében. Összehúzott szemmel nézett a pultja előtt feszengő lányra. Brooklynn kihúzta magát, és olyan rezzenéstelenül viszonozta ezt a nyílt tekintetet, amennyire csak tőle telt. Végül a nő két poharat tett a pultra, és teletöltötte őket valami kékesen villódzó, pezsgő folyadékkal. -Tizenkettő – vetette oda, s reszelős hangja egyszerre volt kemény és érzéki. Ahogy felénk csúsztatta az italokat, hirtelen nagyon is éreztem, mennyire kiskorúak vagyunk valójában. Brooklynn egyetlen papírpénzt ejtett a pultra, a nő a zsebébe csúsztatta. Visszajáróról vagy borravalóról szó sem esett. Felemeltem az egyik poharat és belekortyoltam. Az édes íz nem tudta elfedni a maróan égető szeszt – szinte lángolt az ital, ahogy lecsúszott a torkomon, egészen a gyomromig. Brooklynn sietett vele, három hosszú korttyal felhörpintette a poharában lévő ital felét. A kézfejemen görgettem a hűs poharat, ott, ahová az ajtóban álló lány a pecsétet ütött. A bőröm a kézfejemen félhold alakban jócskán megduzzadt: jól láttam a haragos vörös körvonalat – fekete fény nélkül is bárki láthatta. Furán levert voltam, nem találtam a helyem. Tudtam, hogy ez a tintából lassan a szervezetembe szívódó anyag okozhatta. A szorongás volt az egyik lehetséges mellékhatás. Brooklynn a terem másik oldala felé mutatott. -Na, nézd csak, úgy tűnik, egész jó itt a felhozatal. – A hangja cukrosan sűrű lett, akár a méz. A táncparkett feletti korlátnál kihívó mosolyú férfi állt, az összefonódó testeket figyelte. Brook érdeklődését máris felkeltette. Nem volt ebben semmi új, a férfiak szinte minden típusáért odavolt. Kislánykorunk óta megőrült a fiúkért, csak azt kellett megvárnia, hogy a teste is elég érett legyen. És most, hogy végre az volt, már semmi sem állíthatta le. – Tessék – szólt kihörpintve az utolsó kortyot, fogd ezt, mindjárt visszajövök. – A válla felett még visszaszólt: -Kéne valami kis nasi… - Na, ez Brooklynn, gondoltam magamban, ahogy helyet kerestem, ahová lehetetném a poharát. Igyekeztem nem túl magányosnak látszani, miközben a korlát

Yara

felé lépkedtem, hogy kényelmes helyet találjak magamnak, ahonnan várakozás közben figyelhetem a táncolókat is. Rákönyököltem az acélrúdra, és próbáltam kitalálni, hogy mi bajom lehet. Jól kellene éreznem magam, élvezni az estét, hiszen sikeresen megbirkóztunk a kidobóemberrel, sőt, a pultosnővel is. Arra gondoltam, hogy a rosszkedvemnek több köze lehet az étteremben történtekhez, mint a pecsétben lévő szerhez. Körülöttem mindenféle nyelveken beszéltek, de itt nem kellett elfordulnom vagy úgy tennem, mintha nem érteném őket. Ezek közül az emberek közül senki sem venné észre, hogy mindent megértek. Itt nem létezett semmilyen szabály. Én az eladók osztályába születtem, Kereskedő szülők gyermekeként. Az egyetemlegesen használt engléz nyelv mellett a parson nyelv volt az egyetlen nyelv, amit ismerhettem – ez volt az a nyelv, amit érthettem és használhattam. De én más voltam, mint a többiek. Mindenkitől különböztem. Az ilyen földalatti klubok engem főleg azért vonzottak, mert itt nem léteztek a kasztok, itt összefolytak a társadalmi különbségek. Ezeken a helyeken a fegyveresek együtt üldögéltek a körözött bűnözőkkel, a lecsúszottakkal és a kaszton kívüli számkivetettekkel, és – legalább egy kis időre – úgy tettek, mintha mindnyájan jó barátok lennének. Egyenlőek. És egy Kereskedő kasztbeli lány is elfelejtkezhetett itt a saját életéről, a saját gondjairól. Ez volt az, amiről mindig is álmodtam. De gyakorlatias lévén nem töltöttem a napjaimat másmilyen életről ábrándozva, nem szőttem álmokat arról, hogy lerázzam a kasztom korlátait. Főleg azért nem, mert erre semmi lehetőség sem volt. Az voltam, akinek születtem, és ezen semmi sem változtathatott. A Préda meg a többi hasonló hely csak álomvilág, ahol a valóság csak arra az egy éjszakára szűnik meg létezni. Elsodródtam a korláttól, elmerültem a testek tengerében, a színek kavalkádjában. A színek mindig is különösen fontosak voltak nekem. Itt, mivel a ruháknak nem kellett célszerűeknek lenniük, nem csak a barnák-szürkék-feketék unalmas tónusait lehetett látni mindenütt. Egy olyan helyen, ahol nem létezik a kasztok szerinti megosztás, a színek is életre kelnek. A smaragd, a skarlát és a szilvakék telt árnyalatai ragyogtak a ruhákon, a festett hajkoronákon, a rúzsozott ajkakon és lakkozott körmökön. Ezek közt a falak között valahogy még a fekete és az indigókék is élénkebbnek, intenzívebbnek tűnt.

Yara

Brooklynn remekül illett ide a villogó fényben sziporkázva csillogó arany ruhájában, ami nagyvonalúan sokat felfedett barnára sült combjaiból. Én ezzel szemben a szokásos unalmas, térden alul érő vászon tunikámat viseltem. A körülöttem táncolókra pillantottam. Legtöbbjük – hozzánk hasonlóan – kiskorú volt. Fiatalok, tele életörömmel, amit a valódi életünkben nem engedhetnek szabadon. Nem engedhetjük szabadon, javítottam ki magam gondolatban, hiszen én is közéjük tartoztam, még ha az én ruhám unalmas és egyszerű is. Olyanok voltunk így együtt, mint valamiféle bizarr emberi szivárvány. Utat törtem magamnak a táncparkettnél jóval magasabban elhelyezett színpadokhoz, ahol lenge öltözetű lányok táncoltak az alattuk hullámzó tömeg szórakoztatására. A testük látványa és a mozgásuk teljesen elvarázsolt. Hipnotizált. Ők adták az éjjeli műsort. Különösen az egyik lány vonta magára a figyelmemet, ahogy a csípője tökéletes összhangban hullámzott együtt a lüktető zenével. Egy ibolyakék szpotlámpa fényében a bőre természetellenes zafírkék fényben ragyogott. Top gyanánt gyöngyös pántokat viselt, amelyek a nyakából indultak lefelé, a másik végüket a csípője lazán simuló öv tartotta. Amikor a lány pörgött, a gyöngysorok egymáshoz csapódtak, hullámzottak, szétnyíltak, és összerándultak. A színpadon táncoló többi lányhoz hasonlóan, a gyöngyök alatt ő is szinte teljesen meztelen volt. Biztos voltam benne, hogy ez a lényeg. Hosszú lábai karcsúak és kecsesek voltak, mintha csak arra teremtették volna őket, hogy így táncoljanak. És talán ez is volt az igazság. A kaszton kívüliek élete teljesen más volt, mint a többieké. Olyan munkákat végeztek, amiket a kasztrendszeren belül élők elfogadhatatlannak tartottak. A tánc egyértelműen ezek közé tartozott. Különösen az a fajta tánc, amit ez a lány adott elő. Hosszú-hosszú percekig figyeltem őt, csodáltam, milyen szabad ott fent a színpadon. Egy Kereskedő kasztbeli lánynak soha sem engedték meg, hogy hivatásos táncos legyen. -Örülök, hogy eljöttél végül. – A mély hang a hátam mögül jött, s kizökkentett a gondolataimból. Tágra nyílt szemmel pördültem hátra, kínosan éreztem magam, hogy ennyire megbámultam a táncoslányokat, ráadásul mások előtt. -Ismerjük egymást? – kérdeztem, de rögtön ráébredtem, hogy igen, márt találkoztunk. – Az étteremben láttalak – helyesbítettem azonnal -, ott voltál te is ma este. Sűrű. fekete szemöldökét összehúzva nézett rám, az arckifejezéséből semmit sem lehetett kiolvasni. Úgy tűnt, mintha tanulmányozna, de ez teljesen másmilyen érzés volt, mint amikor a bejáratnál a kidobóember fixírozott. Valami sötét és meghatározhatatlan erő szorította össze a gyomrom, bizonytalanság járt át.

Yara

Most magasabbnak és vállasabbnak látszott, mint ahogy emlékeztem rá. Mintha túl nagy lett volna a zsúfolt helyhez képest ahol ácsorogtunk. Gyerekesnek és kicsinek éreztem magamat mellette. Valahogy túl sok teret töltött be, túl sok fényt vett el. A tarkómon megfeszült a bőr, a fejem azonnal kitisztult; a véremben áramló anyag egy szempillantás alatt elillant. A tekintetünk összekapcsolódott, és mintha valamennyi érzékem kiélesedett volna hirtelen. -Nem voltam biztos abban, hogy itt leszel ma este – szólalt meg halkan, szinte suttogva, pedig körülöttünk dübörgött a zene. -Hát, én sem. Nem gondoltam, hogy bárhol is lehetek még ma este – vetettem oda. Kérdően felhúzta az egyik szemöldökét. -Rosszkor jöttem? Inkább elmegyek, ha egyedül szeretnél lenni. A nyughatatlan tömeg csillapíthatatlanul kavargott körülöttünk. Ha tényleg egyedül akarnék lenni, biztos nem a Prédába jöttem volna… Hűvös, gránitszürke szemei fogva tartottak. Nyugtalanítóak voltak, magam sem értettem, hogy miért. Elszorult a torkom, és az a különös érzésem támadt, hogy miért. Elszorult a torkom, és az a különös érzésem támadt, hogy nem volna szabad ránéznem. De nem tehettem mást, a tekintete nem eresztett. -Nem, dehogy, minden rendben – sikerült végül kinyögnöm, és tovább nőtt a zavarom, a bizonytalan érzékes még kuszábban kavarogtak bennem. Egyre erősebben éreztem, hogy ott kellene őt hagynom. Összeráncolta a homlokát, de a szája sarkában vidámság bujkált. -Jó, mert nem gondoltam komolyan. Eszem ágában sem volt elmenni. Max vagyok. – Most már szélesen mosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy csak ugrat engem. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak jobban hasonlítanék Brookhoz. Bárcsak magabiztosabb lennék a fiúkkal! A kezét nyújtotta felém. Amikor nem mozdultam, végigsimított az állán. Apró kis gesztus volt, de lehetetlen volt nem észrevennem, milyen kifinomultak a mozdulatai. Hosszú csend lett, ahogy véget ért a szám, és még nem kezdődött el a következő. Tudtam, hogy illene nekem is bemutatkoznom, de inkább elfordítottam róla a tekintetem, és úgy tettem, mintha a színpadon táncolók látványa teljesen lekötne. Valójában csak őrá tudtam figyelni. Lopva rá-ránéztem, amikor csak lehetett. A ruhája finomabb volt, mint bármi, amit valaha is láttam azelőtt. Még annál a selyemnél is nemesebb volt, amit Arontól kaptam. Az ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy megsimíthassam a zakója drága anyagát. Legalább egyetlen egyszer…. Szerencsére sikerült még időben észbe kapnom, ökölbe szorítottam a kezem, és egy kicsit felszegtem a fejem. Megkönnyebbültem, hogy vissza tudtam fogni magam, és nem lettem

Yara

nevetséges. Ekkor vettem észre, hogy mosolyog rajtam… vagyis inkább rám!!!, és elállt a szívverésem. Felé fordultam, hogy jobban megnézhessem. Arcán elsimultak a kemény vonások, és ettől egyszerre veszélyesen vonzó lett. Ellenállhatatlan. Túlságosan is. És ahogy korábban a kabátját szerettem volna megsimítani, az ujjaim most a bőre érintésére vágytak, bele akartak túrni rövid, fekete hajába, érezni simára borotvált állának, telt ajkának tapintását. Összerándultam. Miről fantáziálok én itt?! Talán nagyon is hasonlítok Brooklynnra! -Én… én meggondoltam magam. Azt hiszem, mennem kell – dadogtam, ahogy hátráltam. Esetlenül léptem egyet hátra, majd még egyet. Max összevonta a szemöldökét, és visszahúzott. -Várj, ne menj el! – Éreztem erős ujjai melegét, átsütött a rajtam lévő egyszerű ruha anyagán. Hirtelen azt kívántam, bárcsak engedtem volna magam rábeszélni, hogy Brook szekrényéből válasszak valamit ma estére. Azok sem új darabok, de sokkal jobb a minőségük. És persze összehasonlíthatatlanul többet hagynak szabadon. Elképzeltem, hogy milyen lenne Max érintése a mezítelen bőrömön. Felnéztem rá megint, egyenesen a szemébe, s most vettem csak észre, milyen sűrű a szempillája. Ismét az a különös, nyomasztó érzésem támadt, hogy tiltott dolgot csinálok, hogy le kellene sütnöm a szemem. Itt, a klubban nem számítanak a kaszt közti különbségek, emlékeztettem magamat, még ha ez csak egy illúzió is. Ez a gondolat felbátorított, megkockáztattam egy halvány kis mosolyt, és félrebillentett fejjel megkérdeztem tőle: -Mit számít neked, hogy elmegyek, vagy maradok? – Egy mosolyt kaptam ajándékba, de a karomat elengedte. Igazságos csere volt. -Azt reméltem, hogy legalább a nevedet elárulod. Ez a legkevesebb, amit megtehetnél, ha már csak temiattad jöttem ide. – Felhúzta kissé a szemöldökét, és nekem őrült gyorsasággal kezdett verni a szívem. Megráztam a fejem, biztos voltam benne, hogy csak viccel, és valójában Brooklynnt akarta újra látni. De úgy döntöttem, hogy belemegyek a játékba. -Szóval, mi a helyzet? Jut néhány kedves szó a jelentéktelen barátnőnek is? Vagy azért érdekellek, mert majdnem akasztófára juttattam magam? – Max arca elborult, és rá kellett jönnöm, hogy Brooklynnhoz hasonlóan, neki sincs kedve viccelődni a ma esti zűrön a Tanácsnok lánnyal. De a szavainak már semmi közük sem volt az éttermi jelenethez. -Tudod te egyáltalán, hogy milyen gyönyörű vagy? – kérdezte hozzám hajolva. Elpirultam, szinte lángba borult az arcom. Ekkor hallottam meg Brooklynnt, a nevetése minden mást túlszárnyalt, még a zenénél is hangosabb volt. Dallamosan, mély hangon nevetett – ettől hirtelen megtört a varázslat. Yara

Megfordultam, kutatva néztem szét a tömegben, és nem volt nehéz észrevennem Brook csillogó, fekete fürtjeit. -Sajnálom, mennem kell –vetettem oda,de már csak a vállam fölött, miközben utat törtem a karok és kezek hullámzó erdejében, és a kavargó tömegben Brooklynn felé igyekeztem. Hogy magam mögött hagyhassam az engem ostromló, ismeretlen érzéseket. Végül megláttam Brooklynnt a táncolók fölött, az egyik emelvényen. Az a két férfi fogta közre szorosan, akik elhívtak minket a Prédába. Még a barátjuknál, Maxnél is magasabbak voltak – mellettük Brook karcsú alakja szinte eltörpült; törékeny, finom kis babának tűnt. Egy pillanatra megtorpantam. Nem vagyok ijedős, de volt valami ebben a két férfiban, amitől meg kellett állnom. Brook hátrahajtott fejjel kacagott, az arca csupa ragyogás, és igéző-ígérő szemmel, rajongva nézett a mellette álló sötét bőrű férfira. Az én figyelmemet inkább a másik férfi keltette fel. Neki világosabb bőre, kopaszra borotvált feje, és átható pillantású, ragyogó zöld szeme volt. Épp olyan magas volt, mint a barátja, és ugyanolyan izmos; széles mellkasán megfeszült a fekete ing az ezüstgomboknál. Közelebb hajolt Brookhoz, aki a másik fickóval volt elfoglalva, és az arcához emelte a barátnőm egyik fekete hajtincsét. Aztán mélyen beszívta a levegőt, belélegezve az illatát. Mintha kóstolgatná őt. -Charlie! – kiáltotta Brooklynn, mikor észrevett, és lelkesen integetett, hogy csatlakozzam hozzájuk. – Emlékszel a barátaimra az étteremből? – Ennyit szánt rá, hogy bemutasson az oldalán álló két férfinak. Libabőrös lett a karom, ősi és ösztönös vészjelzés… Megfogtam Brook karját. – Mennünk kell – sürgettem, és megpróbáltam elhúzni onnan. De Brooklynn elrántotta a kezét, mintha megégettem volna. -Állítsd le magad, Charlie! Még nem akarok menni. – Ismertem ezt a hangsúlyát, már ezerszer hallottam. Hat lóval sem lehetne most elvontatni innen. Tehetetlennek éreztem magam, és fogalmam sem volt, mivel, vagy hogyan tudnék hatni rá. Brooklynn nem várta meg, hogy megfelelő kifogással rukkoljak elő: -Ugyan már, Charlie! Ezt neked is hallanod kell! Hihetetlen, ahogy ezek ketten beszélnek. – Odafordult ahhoz a férfihoz, aki alig néhány pillanattal korábban a haját szagolgatta. – Mutasd meg neki! Mondj valamit! – parancsolta kedvesen. Mielőtt még mondhattam volna, hogy engem ez nem érdekel, a férfi engedelmeskedett. Nem englézül beszélt, hanem valami mély hangzású, csikorgós nyelven szólalt meg. Soha életemben nem hallottam még ehhez hasonlót. Fordult velem egyet a világ, tiltakozón. Yara

A nyelv ismeretlen volt, a hanglejtése súlyos, szaggatott, de a szavak jelentését kristálytisztán értettem. Amit Brooklynn soha sem fog. -Ennek a gyermekded szépségnek csodálatos az illata. A két férfi sokatmondóan egymásra mosolygott, ebből még többet értettem. Újra megragadtam Brooklynn csuklóját, de most már nem is engedtem el. A puszta érintésétől kicsit jobban éreztem magam. Ideges pillantást vetette, a férfira, amelyik az előbb beszélt – továbbra is a hideg rázott tőle. Nem az volt a félelmetes, amit mondott, hanem ahogy mondta. Suttogva beszéltem Brookhoz, a karjába csimpaszkodva. -Muszáj elmennünk. Nem érzem jól magam. – Ez nem volt teljesen hazugság, a kezem már reszketett. -Neeeeeem! – kiáltotta dühösen. – Maradjunk! Táncolni akarok vele. – Tanácstalanul elhallgatott. – Mondd csak a neved még egyszer! -Claude. Habár englézül felelt, mély hangja miatt kicsit másképp hangzott a név. Mintha azt mondta volna, „Cloud”. Brooklynn halkan kuncogott: -Cloud, táncolni akarok Clouddal. Claude átható tekintetet vetett rá, semmi sem kerülte el a figyelmét. -Brook – könyörögtem, és a szemem le nem vettem róla. – Megígérted. – Brooklynn idegesen rágta vörös ajkát, összekuszálódott szemöldöke egyetlen gyönyörű hullámos vonalban kígyózott. -De csak most jöttünk! Mi van, ha többé sose látom őt? – duzzogott, Claude-nak címezve szavait. A férfi lassan elmosolyodott, a szeme szinte lángolt. A mosolyát kellemesnek, talán még szépnek is láttam volna máskor, már arcon. Mikor ismét megszólalt, a levegő izzó hullámokban remegett körülöttem. A szavai megint semmi korábban hallotthon sem hasonlítottak, én mégis tökéletesen értettem őket. -Keresni foglak, gyönyörűségem. – A másik férfi szeme megvillant. – Nehéz lenne nem észrevenni őt. Idegesen pislogtam, féltem, hogy az arcom elárulhat engem, miután meghallottam ezeket a különös szavakat. Amiket sohasem lett volna szabad megértenem. Megrántottam Brooklynn karját. -Nem! – kiáltottam, és már az sem érdekelt, hogy magamra vonhatom mások figyelmét is. Megragadtam a karját, és szorosan magamhoz húztam. – Menni akarok, Brook! Megígérted –

Yara

szűrtem rimánkodva az összeszorított fogaim közül. Brooklynn gondterhelten nézett rám, de beletörődött a sorsába. -Sajnálom – fordult szomorkásan Claude-hoz. – Félreteszel nekem egy táncot? Legközelebbre? Claude ajkán jelentőségteljes mosoly játszott. Előrehajolt, és súgott valamit Brooklyn fülébe. Miközben Brook figyelmét új hódolója kötötte le, észrevettem, hogy Max utánam jött Fogalmam sem volt, hogy mióta figyelt már minket. Közel volt, túlságosan is közel, és nagyon elmélyülten nézett engem. Valami új vonást láttam az arcán. Kíváncsiságot. Nem örültem annak, hogy így néz rám, de azzal bíztattam magamat, hogy csak képzelődöm. Hiszen kizárt, hogy Max tudhatja, vagy akárcsak gyaníthatja is, hogy megértettem a barátai különös szavait. Visszapillantottam Brooklynnra, aki éppen egy selymes, fekete fürtöt simított a füle mögé. Bólintott Claude felé, és kacéran mosolygott. Semmi kétség. Most tökéletesen felfogta Claude szavait. De én már húztam is őt magammal, vonszoltam minél messzebb a magas férfiaktól és a rejtélyes nyelvtől. És minél messzebb attól a fojtogató félelemtől, ami hirtelen lecsapott rám.

Yara

MAX

A kaszárnya soha sem volt teljesen csöndes, még az éjszaka kellős közepén sem. Max hallhatta maga körül az éjjeli neszeket: ágynemű zizzent, valaki fuldokolva köhögött, és odébb halkan beszélgettek. Hevert a vaságyán, olyan mozdulatlanul, ahogy csak bírt, és úgy tett, mintha aludna, bár messzire elkerülte az álom. Meg sem próbálta kiűzni a lányt a fejéből, de inkább megtartotta magának ezeket a gondolatokat. Jobb, ha inkább alvást színlel. Egyszerűbb, mint elviselni a körülötte lévők kérdezősködését. Azokét, akik így is éjjel-nappal szemmel tartják. Könnyebb volna, ha egyedül lehetne. Ha egyszer igazán magára hagynák. De ő ezt az életet választotta, és így a magányról le kellett mondania. Be kell érnie ezekkel a lopott percekkel az éjszaka mélyén, ilyenkor legalább nyugta van a kíváncsi tekintetektől. Tiszta, kék szeme néztek vissza rá az emlékeiből. Jobb lett volna soha meg sem pillantania ezeket a szemeket. Mégis azt remélte, hogy újra láthatja őket. Hamarosan. Bajt hoz majd rá ez a lány. Hiszen már most sem tud miatta aludni. Csak néhány szó volt, amit egymással váltottak, csak egy mosoly, pár röpke együtt töltött perc a klubban, és ő máris ilyen elkínzott és nyugtalan. Visszajátszotta magában a legutolsó perceket, amikor követte a lányt, és figyelte őt, ahogy a barátnője flörtölését hallgatta. Azonnal felismerte a pillanatot, mert lehetetlen volt nem észrevennie, amikor a lány szeme elkerekedett, tágra nyílt, a hangja megremegett, és összeomlott az önuralma. Nem olyan erős, amilyen lenni szeretne. Féltette őt, habár most éppen biztonságban lehet, valószínűleg otthon van a családjával, és alszik az ágyában. Mit sem sejtve attól a gyötrődésről, amibe őt taszította.

Yara

IV.

A hazafelé úton Brooklynn nem volt hajlandó szóba állni velem, de még csak rám nézni sem, akárhányszor próbáltam bocsánatot kérni tőle. Ha megmagyarázhattam volna, hogy miért ragaszkodtam ahhoz, hogy eljöjjünk, talán megbocsát, de nem tehettem. Senki, még a legjobb barátnőm sem tudhatja meg, hogy mire vagyok képes. Hogy mindent megértek, amit hallok. Mire a város nyugati részén fekvő kereskedői negyedhez értünk, úgy döntöttem, hogy mégis otthon alszom. A szüleim ugyan megtudják, hogy elmentünk bulizni, de ahogy Brook dühösen előre nézett, az utca kövét szuggerálva, világos volt, hogy nem lesz hajlandó megbocsátani nekem. Legalábbis ma este még nem. De nem bántam meg, hogy elhoztam a klubból. Még másnak reggel, az új nap fényénél is biztos voltam benne, hogy helyesen cselekedtem. Felidéztem magamban, ahogy Claude beszélt tegnap éjjel, és valami nem stimmelt… Miért nem hallottam soha ezt a nyelvet korábban? Hogy lehetséges ez? Mióta a forradalom segítséget kap az olyan külső országoktól, akik azt remélik, hogy hasznot húzhatnak a védelmük gyengeségéből, és élősködhetnek a Királynőnket fenyegető veszedelmen, azóta Ludania határait lezárták, és minden külföldi látogatót kiutasítottak az országból. Nem is adtak ki több turista útlevelet. Én pedig ismertem a termáni, a parson és az engléz valamennyi helyi változatát, mindent tudtam az összes lehetséges hanglejtésről, tónusról és beszédmódról. Vagy legalábbis így hittem – egészen mostanáig. Most valami teljesen újat hallottam. De miért érzem folyamatosan azt, hogy ezt a nyelvet soha nem lett volna szabad hallanom? Ki lehet Claude, és kik a barátai? Kémek? Titkos kódokat használó forradalmárok? Vagy még ennél is rosszabbak? Ezek a kérdések és az ismeretlen nyelv különös hangjai kísértettek késő éjszakéig, elűzték a szememről az álmot, nyugtalanul forgolódtam. Más dolgok is ébren tartottak, olyasmik, amikre nem lett volna szabad gondolnom. Egy sötétszürke szempár, egy puha száj, egy kihívó mosoly… Próbáltam meggyőzni magamat, hogy nagy butaság ezekről ábrándoznom, de ha sikerült is kiűzni őt a gondolataimból, újra meg újra visszatért hozzám.

Yara

Másnap reggel megkönnyebbülve láttam, hogy Brooklynn a szokott helyünkön vár rám a téren, az iskola előtt. Már majdnem mosolyogtam, amikor észrevettem, hogy úgy tesz, mintha meg sem látna. Aron még nem ért oda, csak mi ketten voltunk. Óvatosan közeledtem felé, tétováztam, hogy mit is mondjak az előző estéről. Hahó –kezdtem félszegen, s közben azt kívántam magamban, bárcsak eszembe jutna valami jobb szöveg bevezetésképpen. Brook továbbra is összefonta a karját a mellén, az iskolatáskája a lábánál hevert. Az ellenséges testtartása dacára láttam, hogy már megingott. Mi másért jött volna ide különben? Elfordította az arcát, még mindig nem volt hajlandó tudomásul venni a jelenlétemet. -Rendben – mondtam egy sóhaj kíséretében, mert láttam már, hogy nekem kell megtennem az első lépést, és gyűlöltem a bocsánatkérés keserű ízét. -Brooklynn, ne haragudj. Tudom, hogy neked nagyon bejött ez a… Claude. – Reménykedtem, hogy a név említésére megolvad a jégpáncélja, de Brook továbbra is az eget bámulta. – Nem tudom megmagyarázni, hogy miért – próbálkoztam tovább. – Volt bennük valami … különös. Valami, ami miatt nem tűntek megbízhatónak. Brooklynn hirtelen felém fordult. Engesztelhetetlen pillantása eltűnt, őszinte féltés tükröződött az arcán. egy kicsit gondolkodott, mielőtt megszólalt volna. Azután azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az időt, mert a néma dühét sokkal könnyebb volt elviselnem, mint most az igazságot. -Nem a pasiról van szó, Charlie. Rólad van szó. Valami történt múlt éjjel, és nemcsak a klubban, hanem már az étteremben is. Te vagy az, aki különösen viselkedsz. – Lehalkította a hangját, és még közelebb lépett hozzám, annyira szorosan, hogy senki se hallhassa meg a bizalmas suttogását. – Te vagy az, aki folyamatosan megszeged a törvényt. És ne játszd a hülyét, jól láttam, hogy mit csináltál tegnap is a suliban, amikor sütit adtál a kissrácnak! Ez veszélyes. Halálosan veszélyes. – A száját dühösen összezárta, és ahogy az arcát erősen az enyémhez szorította, a hangját már alig lehetett hallani. – A barátod vagyok, Charlie. Ha el akarsz nekem mondani valamit, hallgatlak. Megőrzöm a titkaidat. De óvatosnak kell lenned! A szeretteid kedvéért. Pislogni sem tudtam, a szám kiszáradt, ahogy hátrahőköltem, megrémülve a szavaitól és a hangjától. Brook ritkán volt komoly. Még soha sem hallottam ennyire aggódni. Csak néztünk egymás szemébe. Tudtam, hogy igaza van. Én vagyok a bajkeverő, nem ő. Még csak nem is Claude. Majdnem ugrottam egyet, amikor a hangosbeszélő megszólalt felettünk: „MINDEN GYANÚS CSELEKMÉNYT JELENTENI KELL A LEGKÖZELEBBI ELLENŐRZŐ ÁLLOMÁSON.” Yara

Hihetetlenül erős késztetést éreztem, hogy mindent elmondjak neki. De ekkor Aron hangját hallottam, és a pillanat elszállt. -Tilos csalni, uye tudjátok? Nem mis láttalak otthonról elindulni titeket. Ez így nem ér. – Ragyogó vigyorral nézett ránk, de azután összeráncolta a homlokát, amikor látta, hogy olyan fagyottan állunk, mint a Királynő szobrai mindenfelé a városban. -Minden rendben…? Mély lélegzetet vettem és kérdőn Brookra pillantottam. Rendben vagyunk? !!!! – kérdeztem ezzel a pillantással. Brook, miközben továbbra is a szemembe nézett, a vállával játékosan megbökött. – Abszolút rendben – mondta, de inkább nekem, mint Aronnak. Elindult, s a válla felett még visszaszólt neki. -Hozod a táskám, Törpe?
 Elmosolyodtam, amikor megláttam Aront suli után, a lépcsők alján állva várt rám. Aron mindig nyugalmat és biztonságot sugárzott, és abban a pillanatban, ahogy megláttam, éreztem, hogy ellazulok. Mint mindig, amióta csak az eszemet tudom. Vidám, tiszta, nyugodt lénye olyan volt nekem, mint fény az alagútban. Néhanapján rácsodálkoztam, hogy a régóta jól ismert kisfiút most már egy férfitest zárja magába, de azt néhány emlékeztető vonás megmaradt a gyermekkori pajtásból – a haja most is kócosan ágaskodott, s még ott volt az orrán a szeplők alkotta foltocska, bár évről évre egyre zsugorodott. Gépiesen nyúlt a táskámért. -Brooklynn üzeni, hogy korán kellett ma hazamennie. Az apjának szüksége van rá otthon. Elfintorodtam, hiába mosolygott kedvesen Arn. Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor is lett ilyen még a hanga. Lehetséges, hogy eddig észre sem vettem? -Attól még hazáig jöhetett volna velünk – feleltem, de igazából nem nehezteltem. Brooklynn már egyáltalán nem haragudott rám, mégsem vágyorr a társaságra azokon a napokon, amikor hazahívta az apja, aki egyébként ne sokat törődött vele – ha mégis, az csak olyankor voltam amikor a házat kellett kitakarítani, vagy a kamrát feltölteni. Tudtam, hogy Brook értéktelennek érzi magát attól, hogy az apja csak ritkán és kizárólag praktikus megfontolásból figyel rá. Lassan meggyűlölten a férfit ezért, főként, mert úgy tűnt, Brook képtelen erre.

Yara

-Hé, Aron, apád rengeteget fecseg… - Ez nem volt kérdés, Mr. Grayson az a fajta ember volt, akinek olyan létszükséglet a pletyka, mint másnak a levegő. Akár veszélyes emberré is válhatott volna, ha nem lenne annyira ostoba de a gondolatai épp olyan sekélyesek voltak, mint amilyen fürge a nyelve. Aron csak bólintott. nem sértődött meg, ő is jól tudta ezt. Kíváncsian mosolygott rám: -Mire akarsz kilyukadni? – Vállat vontam, mert féltem, hogy túllépek egy határt. Óvatosan folytattam. -Szokott pletykálni Brooklynnról? Az apjáról? Aron mosolya eltűnt. -Hogy érted ezt? Megint megrándítottam a vállam. -Tudod mire gondolok. Miket mond róluk? Jól megvannak? Sok munkája van Mr. Maiernak? Elég pénzt keres kettőjük számára? Nincs Brook … - Nehezemre esett ezt az utolsó kérdést feltenni, habár már ezerszer megtettem gondolatban. – Nem fenyegeti őt az a veszély, hogy elveszik az apjától? Brooklynn már majdnem tizenhét volt, csak pár héttel fiatalabb nálam. Egy bő év még a nagykorúságig, amikor majd önállóan dönthet a sorsáról. De addig fennáll a veszélye, hogy a Királynő gyámsága alá helyezik. Ami azt jelentené, hogy munkatáborba küldik. Brooklynn inkább meghalna, mert ez azzal járna, hogy elveszíti a kereskedői státuszát, és társadalmilag sokkal mélyebbre süllyed. Minden árvát automatikusan a Szolgálók kasztjába soroltak. Aron megállt, az arca elkomolyodott, a szeme szokatlanul bánatos lett. -Hallottam néhány dolgot – mondta szomorúan. – Apám vevői beszélnek néha Brookról, és a legtöbbször nem éppen hízelgően. Azt mondják túl vad, meg hogy az apja nem törődik vele, túlságosan szabadjára engedi. Egyesek szerint lakat alatt kéne tartani, mások meg egyszerűen csak sajnálják, hogy az édesanyja nincs vele, és nem tud vigyázni rá. – Megcsóválta a fejét. – Azt viszont senkitől sem hallottam, hogy az apja ne tudná eltartani, de én is mindig aggódom, ha a nevét említik. Félek attól, hogy egy nap a zsörtölődésük átcsap valami sokkal rosszabb dologba… - Felnézett rám. A tekintete mélyen az enyémbe fúródott. – Valami nagyon veszélyesbe. – Mindketten tudtuk, hogy mire gondol, és elszorult a torkom, ahogy a keze után nyúltam. Meg akartam neki mondani, hogy ez lehetetlen, és senkiről sem feltételezném, hogy árulással gyanúsítja Brooklynnt. Vagy azzal, hogy együttműködik a felkelőkkel. De tudtam, hogy ez nem igaz. Nem azért, mert azt gondoltam Brooklynnról, hogy forradalmár, hanem mert nagyon is könnyen előfordulhat, hogy valaki hangosan kimond ilyesmit, Néha a szomszédok Yara

feljelentéséért kapható jutalom elég nagy volt ahhoz, hogy egyesek minden jóérzésükről megfeledkezzenek. És egy olyan anyátlan lány, mint Brook, akivel még az apja sem törődik, könnyű célponttá válhat. -Figyelmeztetsz ugye, ha bármi ilyesmit hallasz? – kérdeztem, bár magam sem tudtam, hogy mit is kezdhetnék a hírrel. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom tétlenül szemlélni, míg Brooklynn odáig jut, hogy elhurcolják. Ahogy azt Cheyenne Doodwinnal tették. -Tudod, hogy rögtön szólok – nyugtatott meg Aron, és én tudtam, hogy komolyan is gondolja. Megfogta a kezem, ahogy egymás mellett mentünk, emlékeztetve, hogy még mindig a barátom. Hogy még mindig számíthatok rá. A vállára hajtottam a fejem, a közelsége megnyugtatott most is, mint mindig.
 -Hányszor mondjam még el? Véletlen volt. Nem vettem észre, hogy átváltott termánira. – Már belefáradtam a magyarázkodásba, de teljesen mindegy volt, mennyiszer ismétlem meg ezeket a szavakat, apám még mindig nem nyugodott meg. Túlontúl aggódott. Fel—alá járkált a szobában, pedig már egy teljes napja volt rá, hogy megemészthesse az étteremben történteket. De a válla még mindig előregörnyedt annak a súlyától, amit tettem. Vagy amitől megmenekültem. -Charlaina, könyörgöm, értsd meg, ez nem csak egy kis hiba! Ilyesmit soha többé nem engedhetsz meg magadnak. Mindössze annyit kérek, hogy légy sokkal óvatosabb. – Kipirult arccal nézett rám, ahogy a kérges tenyerét az arcomhoz szorította. Gondok barázdálták a homlokát, újabb szarkalábakat véstek a szeme sarkába. -Féltelek. Féltem mindannyiunkat. -Tudom - feleltem englézül, makacsul visszautasítva, hogy osztozzam szüleimnek a parson nyelv iránti szeretetében. Egyébként is sokkal szívesebben használtam az englézt. Mindig. Így nem lehetett szó se félreértésről, se tévedésről. Azt kívántam, bárcsak mindenki így gondolná. Apám leült a kanapéra a parányi nappaliban. Hangulatos, barátságos otthonunk volt, tele hosszú évek emlékeivel. Behunyt szemmel is ismertem minden szegletét, minden kövét, minden apró repedését. Ebben a házban születtem, itt nevelkedtem, és hirtelen úgy éreztem,

Yara

méltatlanná váltam az oltalomra, amit nyújt, mert elárultam apám bizalmát. Tudtam jól, talán mindenki másnál jobban, hogy mekkora áldozatot hozott értünk, miattunk. A biztonságunkért. Élénken élt bennem az éjszaka emléke, amikor annyi idős voltam, mint most Angelina. Az éjszakáé, amikor egy férfi az ajtónkon dörömbölve követelte, hogy beszélhessen apámmal. Azt mondta, nem hajlandó elmenni, amíg választ nem kap a kérdéseire. Apám betuszkolt a hálószobámba, és a lelkemre kötötte, hogy maradjak ott, amíg nem szól, hogy előjöhetek. Vagy amíg anya haza nem ér… Igyekeztem szót fogadni, és az ágyam alatt maradni – éppen úgy, ahogy parancsolta -, de rettenetesen féltem. Az az éjszaka bevésődött az emlékeimbe: a lában alatt érzem még mindig a hideg kőpadlót, ahogy mezítelen talppal kikúsztam a búvóhelyemről; látom magam előtt a babámat, akit akkor a mellemhez szorítottam. Most is hallom a súlyos ajtó túloldaláról felém harsogó szavakat. -Hallottam, mit mondott, Joseph. Az a férfi termániul szólt hozzá, és ő válaszolt neki. Értette, amit az a férfi mondott. A lányod egy torzszülött. Mintha nem is az apám hangja lett volna az a félelemtől eltorzult, őrjöngő kiáltás. -Semmit sem hallottál! Ő csupán egy kisgyerek. Csak játszadozott. -Nem, nem játszadozott, és mindnyájunkat veszélybe sodorsz, ha továbbra is itt tartod őt. Visszafojtott lélegzettel támaszkodtam homlokommal az ajtó rücskös falapjára – csak ennyi választott el az apámtól. Azután megint az apám hangja, dühösen és parancsolóan: -Távozz az otthonomból! Nincs itt semmi keresnivalód. A csend, ami ezt követte, olyan hosszú volt, és olyan súlyos a benne rekedt szavak valódi jelentésétől, hogy még én, a kisgyerek is megéreztem ennek a némaságnak a fenyegető iszonyatát, és reszketve léptem hátra a hallgató sötétségbe. Emlékszem, a másik férfi szólalt meg először. Halkan, fojtott hangon mondta. -Amit a lányod tett, az törvényellenes. Vagy te jelented be, vagy beszámolok róla én. Az apám gondolkodás nélkül, azonnal válaszolt. -Nem engedhetem, hogy ezt megtedd. Görcsösen

szorítottam

magamhoz

a babámat,

ahogy lassú,

egyenletes

léptekkel

visszaosontam anélkül, hogy megnéztem volna, hová lépek. Visszacsusszantam az ágyam alá, amilyen

nesztelenül

csak

bírtam,

pontosan

úgy,

ahogy apám

utasított,

és

ott

összegömbölyödtem, miközben a könnyeim végigcsorogtak az arcomon. Szorosan behunytam a szemem, és a fülemre tapasztottam a kezem, próbálva kizárni a hálószobám előtti külvilágot – először a fülsértő zajokat, azután a pattogó csendet. Lapultam a sötétségben, reszketve, hogy az ajtón kívüli hangok valahogy utat találnak hozzám is. De nem értek el engem, és a zajt követő néma csend végtelenül hosszúnak tetszett. Mikor már teljesen kimerültem, lehajtottam Yara

a fejem a hideg kőpadlóra, és csak vártam. Végül hallottam, hogy az ajtó megnyikordul, és a jeges félelem szorította össze a szívem. Egy lélegzetnyi idő alatt teljesen magamhoz tértem. Ijedten meresztgettem a szemem, hogy lássam a sötétben, kinek a lába közelít az ágyam felé. Nehéz csizmák ütődtek csikorogva a kőhöz, megborzongtam a hangjuktól. Felkönyököltem, hogy jobban kilássak. Szinte fuldokoltam a torkomban lévő hatalmas gombóctól. Azután a feletten lévő matrac megereszkedett a ránehezedő súlytól. és egy mély sóhajtást hallottam. -Most már előjöhetsz. Apám hangjára hason csúszva iparkodtam kifelé, amilyen gyorsan csak bírtam. De ő már nyúlt is értem, hogy felhúzzon magához. Az ölébe kucorogtam, magam alá húztam a lábamat, hogy átmelegedjek, és vézna kis karjaimmal szorosan átöleltem a derekát. Erősen magamba szívtam az illatát. Hosszú ideig tartott így a karjaiban némán. Talán, mert annyi mindent nem szabadott kimondanunk, annyi mindent kellett elhallgatnunk. De aztán éreztem, ahogy megrezdült a mellkasa, amihez az arcomat szorítottam. Most englézül beszélt, ennek a nyelvnek a lágyabb hangjaitól a szavai sem tűntek olyan keménynek, mint amikor ahhoz a férfihoz beszélt a másik szobában. – Nem teheted ezt soha többé! Óvatosnak kell lenned. – Azután visszaváltott a kasztunk sokkal mélyebb, torokból hangzó nyelvéhez, miközben felemelt, és átrakott az öléből a puha párnákra. -Most pihenj, báránykám. rendet kell raknom, mielőtt édesanyád hazaér. – Gondosan betakargatott, és gyengéden homlokon csókolt. Elnehezült szemhéjam lecsukódott, és emlékszem, milyen biztonságban éreztem magam attól, hogy apám megvédett engem, hogy mindig is meg fog védeni… … Közben próbáltam megfeledkezni a vérről, ami átáztatta az ingét.

Felsóhajtottam, ahogy most az apámra néztem, tudtam, hogy soha semmi mást nem akart, csak megóvni minket, engem és Angelinát. Akkor hát miért olyan nehéz elismernem, hogy hibáztam? -Igazad van, Apa – szólaltam meg végül. – Óvatosabb leszek. Megígérem. Halványan ugyan, de rám mosolygott, és én értékeltem az erőfeszítését: - Tudom, hogy így lesz báránykám. – A kezemért nyúlt, és erősen megszorította, szinte összepréselte az ujjaimat. Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, és Angelina szökdécselt be. Aprócska volt, de tele energiával; egy parányi hurrikán a kócos, szőke hajával. Anyám a nyomában jött.

Yara

-Mehetünk aludni? – kérdeztem a húgomat, és a karomba kapva meghintáztattam. Hozzá menekültem, hogy lerázzam magamról azt a makacsul kínzó érzést, hogy csalódott bennem az apám. Angelina bólintott, de közben mindennek látszott, csak álmosnak nem. Búcsút intettem a szüleimnek, karomban az összegömbölyödött húgommal, és átvittem Angelinát a közös hálószobánkba. Letettem az egyetlen ágyunkra, és otthagytam, hogy egyedül vetkőzzön le. Hoztam egy nedves kendőt, amivel letörölgethetem róla a napközben rárakódott kosz nagyját. -Csupa mocsok vagy! – korholtam, ahogy a piszkot sikáltam az alabástrom bőréről. Rám villantotta a négyévesek fülig érő mosolyát. – Süti is csupa mocsok – zsörtölődtem a maszatos nyuszibaba láttán, amit mindenhová magával hurcolt. Az évek nem bántak kíméletesen az elnyűtt kis nyuszival, amit tőlem kapott. A szőre úgy kikopott, mintha rühes lenne. Eredetileg hófehér bundáján annyi volt a folt, hogy inkább már barnásvörösnek látszott. Angelina görcsösen szorította magához viharvert kedvencét, a mosókendővel még a közelébe se szabadott mennem. Mire lecsutakoltam, és ráadtam a hálóinget, már elnehezült fejjel dőlt hozzám, alig tudott megállni a lábán. -Gyerünk, kis álomszuszék – suttogtam, ahogy a takarója alá dugtam, és a kis nyuszit bekuckóztam mellé a párnájára. Angelina soha nem aludt Süti nélkül. Bemásztam mellé az ágyba, de égve hagytam az éjjeli lámpát, és előhúztam a selymet, amit Aron adott. Már kiszabtam belőle egy saját tervezésű kreációt, és össze is tűztem a darabokat. Kihúztam a tűt a cérnából, amit odakészítettem az éjjeliszekrényemre, és nekiálltam a munkának. Az ujjaimat simogatta a különleges anyag; és elképzeltem milyen élvezet lesz ez a szédítően finom érintés a testemen. Angelina lábfeje a hideg lepedők és takarók között átvándorolt az én oldalamra, és befúrta magát hozzám, hogy megmelegedjen. Ezzel szokott nekem Angelina jó éjszakát kívánni. Más mód nem is létezett számára, egyedül csak ez.

Yara

V.

Természetesen nem volt nehéz rábeszélnem Brooklynnt, hogy menjünk el újra a klubba; Ha másban nem is, ebben elég kiszámítható volt - Szóval? Ki az a fiú? - kérdezte, s úgy suttogott, akár egy összeesküvő. Közelebb hajolva belém karolt, és közben rákacsintott Angelinára, aki keresztbe tett lábakkal ült az ágyon, és megbűvölten, imádattal figyelte őt. — Bár senkit sem láttam a közeledben a múltkor, de még soha sem akartál egy héten kétszer elmenni egy klubba. Nem tévedett. A Prédában töltött este óta mindig azok a szürke szemek jártak az eszemben. Pedig már két nap eltelt — ennyi ideig még egyetlen fiú sem foglalkoztatott. Valójában magam sem tudtam, hogyan is állok Maxszel. Majdnem annyira megijesztett, mint amennyire érdekelt. És bár tartottam attól, hogy újra összefuthatok a barátaival, erősebb volt a vágy, hogy újra lássam őt. - Ez nem olyasmi... - próbáltam magyarázkodni, de Brookot nem volt olyan könnyű átejteni. Tényleg nem, Charlie? Egy szavadat sem hiszem, főleg nem, ha ebben akarsz eljönni. - A szeme résnyire szűkült, ahogy gyanakodva végigmért Majdnem elmosolyodtam. Ugyan a ruhát én magam terveztem, de nekem is az volt az érzésem, hogy egy kicsit tényleg sok... Vagy inkább túl kevés. Én nem vagyok Brook, nem szoktam hozzá, hogy ennyire kitárulkozzam. Az egyik vállam meztelen volt, a másikon is csak egy keskeny selyempánt. A leheletvékony anyag úgy simult rám, ahogy a bő pamut ruhám soha. - Mindegy, ha nem akarod elmondani... - A mondat befejezetlenül halt el Brook érzékien lebiggyesztett ajkain. Nincs fiú, aki ellent tudott volna állni ennek. - Neked mesélt valamit? - kérdezte a kis húgomtól. Angelina megrázta a fejét. Várakozó kék szemekkel nézett ránk, ahogy előredőlt ültében, és az állát a tenyerébe támasztotta. -Tényleg, Brook. Semmi komoly. Csak olyan... szokatlan ez a fiú. Egyszerűen szeretnék vele még egyszer beszélni. Nem azért, amire te gondolsz. Végül aztán mit sem számítottak az indítékaim. Brooklynn mindenképp elment volna, tőlem teljesen függetlenül is. így azután, amikor aznap éjjel újra ott találtam magam a pirosra festett acél ajtónál, megkönnyebbülten fedeztem fel, hogy a Préda még mindig nyitva van, még mindig klubként működik. Most még kényelmetlenebbül éreztem magam, mint amikor először mentünk be.

Yara

Vannak dolgok, amik soha nem változnak: másik kidobóember volt, de a bejutás módszerei ugyanazok maradtak. Brooklynn szokása szerint nagyon élvezte, hogy szemrevételezik, én viszont még elviselhetetlenebbnek éreztem most, hogy ennyire fedetlen volt a testem. Mint mindig, az ajtóban álló férfi beengedett minket, csak meg kellett engednünk cserébe, hogy az anyaggal átitatott pecsétet a kezünkre nyomja. Még el se tettük az útleveleinket, a bőröm máris égett ott, ahol a tinta kezdett felszívódni, de nem érdekelt. Úgyis tudtam, hogy hamarosan megduzzad majd a bélyegző helye, úgyhogy nemigen nézegettem - túlságosan lefoglalt, hogy mást, másvalakit próbáljak megtalálni odabent. A kék hajú csaposnővel is ugyanolyan könnyedén boldogultunk, mint a kidobóemberrel, és ezúttal még visszajárót is adott Brooknak - miután levonta persze a busás borravalóját Aznap éjjel nagyobb volt a forgalom a klubban; a színpadon a lányok gyöngyök helyett ragyogó színű tollaikban táncoltak. Lélegzetelállító látványt nyújtottak egzotikus madarakat idéző lila, kék, zöld tolldíszükben. Brook átvonszolt a tömegen, de a figyelmét már elterelte rólam a zene és a férfiak csábereje, és már hatni kezdett rá az anyag is. A tekintetem megállás nélkül a tömeget pásztázta Max után kutatva. Egyelőre sehol sem láttam. Nem láttam a többieket se, a barátait, akik azon a különös, torokhangú nyelven beszéltek. Igaz, őket inkább el akartam kerülni. Fél füllel hallottam Brooklynnt arról hadarni, hogy táncolni szeretne, engedtem, hadd menjen. Úgyis csak az érdekelt, hogy Max mikor bukkan már fel végre. Szórakozottan néztem, ahogy Brook könnyedén átsiklik a testek között, és helyet talál magának a táncparketten. Nehéznek éreztem a fejem, de tudtam, hogy ez már a szer hatása. Rápillantottam a kezemre, a pecsét begyulladt nyomára. A hatágú csillagra. Behunytam a szemem, várva, hogy elmúlik a rosszullét, de hirtelen túl meleg, túl zsúfolt, túl hangos lett nekem odabent. Levegőre szomjaztam. A bejárat felé néztem, ahol a kidobóember éppen egy újabb kiskorú lány fedetlen bőrét bámulta leplezetlenül. Undorító volt. Biztos vezet más út is kifelé, kell lennie hátsó ajtónak is, gondoltam. Ellöktem magam a korláttól, és keresni kezdtem a kijáratot. Nem tudtam pontosan, merre is menjek, de a kidobóembertől legtávolabbi hely jó kiindulópontnak tűnt, és ésszerűnek is. -Bocsánat- motyogtam, ahogy utat törtem magamnak a táncparketten keresztül, a vonagló testek forgatagában. Brooklynnt kerestem, de sehol sem láttam, elveszett a körülöttem hullámzó arcok tengerében.

Yara

Először arra gondoltam, hogy leülök valahol, és megvárom, amíg elmúlik a rosszullét, de a rám törő hányinger miatt muszáj volt kimenekülnöm a káoszból. A táncparkett túloldalán felmentem az egyik színpad szélére, és tétován megálltam, hátha találok egy oldalsó kijáratot. De nem láttam ilyet, csak két férfit és egy nőt, akik szenvedélyes ölelésben olvadtak össze, ahogy egymást csókolták, simogatták. A lány haja olyan volt, mint a lakkozott ébenfa, a színe mintha folyton változott volna a felette forgó lámpa rávetülő fényében. Az egyik férfinak lángvörösre festett, tüskésen felálló haja volt, társa göndör fürtjei arany fényben ragyogtak. A trió ugyanolyan összehangoltan mozgott, mint a táncosok a színpadon. A mögöttük lévő óriási tükörfal megsokszorozta összefonódó karjaikat, lábaikat, mintha egyetlen testté váltak volna. Fölöttük, közvetlenül a tükörfal mellett észrevettem egy súlyos arany rojtokkal szegélyezett, vastag, fekete bársonyfüggönyt, ami akár egy ajtót is takarhatott. Meg kellett tudnom, mi van a mögött a függöny mögött. A hangos zene ritmusa követelőzőén dobolt a fülemben. Féltem, hogy a hármas valamelyik tagja észreveszi, miben mesterkedem, és megállít, mint valamiféle helyi őrszem. De ügyet sem vetettek rám, úgyhogy gyorsan elsurrantam mellettük. A függönyhöz érve megfogtam a súlyos kárpit szélét, és résnyire húztam az anyagot, hogy bekukkanthassak mögé. Sötét folyosót találtam; de az a kevéske ezüstös fény, ami a klub felől jött, nem világította meg eléggé, és a rés is túl pici volt, amin át belestem, így lehetetlenség volt kivenni, hogy hová is vezet De ki kellett jutnom, friss levegőre volt szükségem! Becsusszantam, a függöny lehullt mögöttem. Lélegzet-visszafojtva vártam, hogy jön-e valaki. Őrülten lüktetett a pulzusom, a testem megfeszült. Nem tudtam, hogy mi lehet itt, és szabad-e nekem ide belépnem. Nyilván nem véletlenül választották le a függönnyel. A klub villogó fénycsóvái nem hatoltak át a fekete függöny sűrű szövésű anyagán, a szemem csak lassan szokott hozzá a sötétséghez, de végül sikerült kivennem a padlót, a falakat és két csukott ajtó halvány körvonalát. Még mindig nem jött senki, így hát lassan előrearaszoltam, mindig csak egy óvatos lépést tettem előre, bár a józan eszem azt diktálta, hogy tűnjek el innen. Megálltam az első ajtónál, tenyeremet rásimítottam a falapra. A félelem egyre nőtt bennem, szinte már fojtogatott. Megfogtam az ajtógombot, de nem mozdult. Zárva volt. Kifújtam a levegőt, szinte összeroskadtam. A felső ajkamon gyöngyözött a verejték, ahogy a másik ajtóhoz léptem, amelyik a sötét folyosó végében volt. Hűvös fémet ért tapogatózva kinyújtott tenyerem. Ez lesz az, gondoltam. Itt a kijárat, amit kerestem.

Yara

A gomb könnyedén elfordult. A kis kattanást, amivel a zár engedett, inkább éreztem, mint hallottam a fentről áradó zene harsogásában. Már éppen benyitottam volna, amikor hátulról valaki megragadta, és erősen megszorította a vállam. A szívem hatalmasat lódult, és veszett ritmusban kezdett kalapálni. Megpördültem, és mintha tömör falba ütköztem volna, visszapattantam a mögöttem álló férfi izmos mellkasáról. A kidobóember villant be, ahogy próbáltam elhomályosult érzékeimmel tisztábban látni, a gondolataimat összeszedni. -Segíthetek valamiben? - kérdezte egy férfihang, és azonnal tudtam, hogy nem kidobóember az ő alpári hanghordozásukat felismerném, de hogy ki, arról sejtésem sem volt. Nem tudtam meghatározni, hogy milyen is igazából ez a hang. Kíváncsi? Meglepett? Vagy valami rosszabb - fenyegető? - Én.. .én... - dadogtam -.. .csak eltévedtem. - Láttam, hogy felnyúl maga mellett a falhoz. Halk kis kattanás után elárasztott minket a fejünk felett lógó meztelen vörös villanykörte fénye. Tágra nyílt szemekkel bámultam a gyanakvó arcú férfira. Fekete haja laza hullámokban hullott a vállára, borostás álla napok, vagy inkább hetek óta nem látott borotvát. A szeme volt mégis az, ami a legjobban megragadott - a vörös fényben mintha egy ragadozó nézett volna vissza rám. - Nem szabadna itt lenned - mondta határozottan. - Nem biztonságos. Öntudatlanul megdörzsöltem a kézfejemet ott, ahol égetőn viszketett. - Friss levegőt akartam szívni - feleltem elhalóan. Még mindig nagyon izgultam, és kicsit meg is szédültem. Gyors mozdulattal, mintha kígyó lendült volna előre, elkapta a csuklóm, hogy el ne essek. - Nem kellene inkább leülnöd? - kérdezte. Hunyorogva bólintottam. -De igen - mondtam rekedten, a pecsét helyét vakargatva. - Az tényleg jó lenne. A padló hullámzott alattam, és minden csepp vér kifutott az arcomból. Átfogta a derekam, mintha attól tartana, hogy összeesem ott a folyosón. De nem a klubba vezetett vissza. Mielőtt tiltakozhattam volna, a zsebéből előhúzott kulccsal kinyitotta a legelső, bezárt ajtót és pillanatok alatt egy zöld bársony díványon találtam magam. Az orromat megcsapta a különböző — törvényes és tiltott - anyagok füstjének kihűlt illata, ahogy hátrahajtottam a fejem, és a szemem lecsukódott. Még sohasem láttam azelőtt különtermet belülről. Egyes klubokban ezek állítólag luxuspáholyok, magasan a bár és a táncparkett felett, ahol a hajmeresztő összegeket fizető elit

Yara

közönség királyi kiszolgálásban részesül éjszakánként. Máshol pedig igazi bűnbarlangok, ahol a borsos ár fejében a vendégek a legsötétebb vágyaikat is kiélhetik Ez itt valami teljesen más lehetett, nem tűnt sem fényűzőnek, sem kuplerájnak. Rápillantottam a velem szemben ülő férfira. Előredőlt a székén, és a térdére könyökölve figyelmesen tanulmányozta az arcom. Nem tudtam, hogy valóban szerencsés-e itt lennem vele ebben a szobában. Vajon honnan jött éppen, amikor belém botlott? -Ez a klub a tiéd? - kérdeztem kiszáradt torokkal. Komoran összeráncolta a homlokát, mire előtűnt egy hosszú, fakó sebhely, ami a szemöldöke sarkától futott le egészen erős, szögletes álláig. Amikor összehúzta a szemöldökét — ahogy most is a heg enyhén kidomborodott. -Nem, nem az enyém a klub, de a tulajok hagyják, hogy itt üzleteljek. Volt valami baljós csengése annak, ahogy az „üzletel” szót kiejtette, mintha valami törvényellenes dologról beszélne. A klubban folyamatosan lüktető, villódzó fények pulzálása a szobában is látható volt, beszűrődött az egyik falat teljes egészében beborító óriás üvegablakon át. A hunyorgó fénycsíkok a szivárvány örökké változó árnyalatait festették az arcára. Az üvegfal másik oldalán megláttam a két férfit és a feketehajú nőt, akik még mindig egymást kényeztették, csókolgatták. Eszembe jutott a tükör, ami előtt láttam őket. Felálltam, és a szedett-vedett bútorokat megkerülve az üvegfal elé álltam. Az ujjam hegyével követtem egy testté összefonódni látszó körvonalukat. -Ők nem látnak minket? - félelemmel vegyes bámulat töltött el. Még soha sem láttam ehhez hasonlót. Már mellettem állt ő is, a maga hasonlóan rejtélyes mivoltában. -Nem, a másik oldalon tükör van. Csak az egyik irányból lehet átlátni az üvegen. -Különös — mondtam halkan. Még mindig szédültem, és nehezemre esett összpontosítanom. Mintha lassan forgott volna körülöttem minden, a torkom reszelőssé vált, a szemhéjam elnehezült. A kezem pedig rettenetesen viszketett, egyfolytában vakargattam. Követte a pillantásom, ahogy lenéztem vörösre duzzadt bőrömre. -Megengeded? - kérdezte, és a kezem után nyúlt. Az ujjpercein fehér vonalak futottak cikkcakkban. Kíváncsi pillantást vetettem az arcára. A régi vágás helyét néztem az arcán, amit alig takart el a hosszú haja, és a különös, ezüstös fényű szemét. Hosszan néztem őt, nagyon hosszan, próbáltam eldönteni, hogy mit tegyek.

Yara

A borosták alatt cserzett volt a bőre, és kemények a vonásai, de olyan komoly és őszinte tekintettel várt türelmesen a válaszomra, hogy felengedett a gyanakvásom, és hagytam, hogy felemelje, és megnézze a kezem. A bőre tapintása hűvös volt, és száraz, ahogy az egyik kérges ujjával végigsimított a csillag körvonalain. Azután a zsebébe nyúlt, és egy kis fekete tégelyt húzott elő, a benne lévő kenőcs illatát nyers föld és friss citrus furcsa, de csöppet sem kellemetlen keverékének éreztem. Most már nem kért engedélyt, egyszerűen bekente a gyulladt részt, azután a hüvelykujjával bemasszírozta a krémet. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem: az egyik részem azt mondta, hogy ostoba vagyok, amiért hagyom, hogy valamilyen ismeretlen kencét dörgöljön a bőrömre egy vadidegen, akiben nem is tudom, hogy bízhatok-e. Ki tudja, mi van abban a krémben? Ugyanakkor a másik énem nagyon is könnyen megadta magát ennek az ellentmondást nem tűrő tekintetnek. -Ennyi... - Becsukta, és a markomba nyomta a tégelyt. - Hamarosan jobban leszel. Tévedett. A szer rögtön hatott. A kézfejemen a bőr már egyáltalán nem viszketett, és a fejem sem kóválygott többé. A gondolataim kezdtek kitisztulni. -Ki vagy te? - kérdeztem. Felkapta a fejét, elmosolyodott. -A nevem Xander. És te... — vonta fel a szemöldökét - te pedig Charlie vagy. Összerándultam. Honnan tudhatja a nevem? Halkan felnevetett. -Láttalak már titeket klubokban, itt-ott. Téged és a csinos barátnődet. Brooklynnra gondolt, persze. Őt mindenki észreveszi. Hihetetlen, hogy én még sohasem láttam Xandert, ő sem az a típus, akin csak úgy átnéz az ember. -Örülök, hogy megismertelek, Xander. Sajnálom, de most már tényleg meg kell keresnem a barátnőmet. - És ez igaz is volt Most, hogy kitisztult a fejem, világosan láttam a helyzetemet, azt, hogy senki sem tudja, hol és kivel vagyok. Egy pillanatig azt hittem, majd vitatkozni fog, vagy megpróbál visszatartani. Köztem és az ajtó között állt, és a hosszú, feszült csöndben visszafojtott lélegzettel próbáltam lecsillapodni, mert a szívverésem újra gyorsulni kezdett. De aztán eltelt egy pillanat, ő pedig félreállt az utamból. Ismét feltűnt, hogy van valami ragadozószerű a mozdulatai eleganciájában, abban, ahogy ezüstszínű szemével elmélyülten figyel engem. Kezembe szorítottam a kenőcsös tégelyt, és emlékeztettem magam, hogy Xander nem ártott nekem. Yara

-Erre megyünk. Visszavezetett a sötét folyosóra, majd a klubba. Még mindig fogta a könyökömet, és nem tudtam eldönteni, hogy támogat, vagy inkább őrként vigyáz rám? Egy pillanatra megálltunk, némán figyeltük a tömeget, Brookot keresve. -Ott van! - Mély hangja szinte egybeolvadt a zene basszus szólamával. Ekkor valami kavarodás támadt a bejáratnál, és mindenki egy emberként fordult arrafelé kíváncsian. Xander megtorpant, szorítása erősebb lett a karomon. Biztos voltam benne, hogy ez öntudatlan volt, és észre sem vette. Feszült izgalommal, ugrásra készen állt mellettem. A tömeg szétvált, és utat enged valakiknek, akiket még nem láthattunk, de a jelenlétüktől a levegő megtelt elektromos feszültséggel. Három férfi emelkedett ki a fejek fölött a tömegből, és ahogy közelebb értek, azonnal ráismertem az egyikükre. Max... Elakadt a lélegzetem. Azonnal feltűnt, ugyanúgy, mint amikor először láttam őt, hogy nem tartozik ide. Nem idevaló, ahogy például Xander. Vagy én. A társait szinte észre sem vettem, egyedül csak őt néztem, ahogy kutató pillantását körbehordozta az arcokon. Arra gondoltam, azt reméltem, hogy én vagyok az, akit keres. Mozdulatlanul vártam. Max szeme sötéten felvillant, mikor észrevette Xandert, de csak egy pillanatra - akár azt is gondolhattam volna, hogy csak képzelem. Aztán rajtam állapodott meg a tekintete, farkasszemet néztünk egy rövid ideig. Visszafojtottam a lélegzetem. Abban reménykedtem, hogy felfedezhetem rajta a felismerés legkisebb szikráját. És mintha láttam is volna valamit, a szeme alig észrevehetően összeszűkült, a szája sarka egy leheletnyit megemelkedett. Aztán csak ment tovább, hosszú léptekkel, pillanatnyi habozás vagy lassítás nélkül. A csalódás hulláma átcsapott rajtam, maga alá temetett, ahogy Max és társai továbbmentek a tömegben. Ostobának éreztem magam, amiért idejöttem, hogy láthassam őt, amiért róla álmodozva összetákoltam ezt a ruhát, és abban reménykedtem, hogy majd észrevesz engem. - Kik ezek? - sikerült végül kipréselnem magamból, és persze nem pusztán a nevükre voltam kíváncsi. De mikor feléfordultam, Xander már eltűnt. Lenéztem a kezemre, hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodtam az egészet, és tényleg találkoztam Xanderrel. A bőröm már nem égett, és a pecsét helye, a hatágú csillagforma, teljesen eltűnt. Az apró tégely is a markomban volt. Rendben, szóval Xander valóban létezik. És egyszerre biztos voltam benne, hogy ő választ adhat a kérdéseimre.

Yara

Yara

XANDER

-Nos, X? Ő az? Eden úgy viharzott be, mint egy élő-lélegző forgószél, olyan volt, mintha a bőre alatt folyamatosan áramlana energia. Leült a szemközti székre és az asztalra könyökölve előrehajolt, egyenesen a férfi szemébe nézve. Bosszúsan, hogy megzavarták, Xander az előtte heverő iratok alá csúsztatta a gyűrött fényképet, és egy automatikus mozdulattal végighúzta hüvelykujját a halvány sebhelyen. Eden azon kevesek közé tartozott, akik büntetlenül rátörhettek, - Még nem tudom. Azt hiszem, lehetséges. Sőt - javította ki magát -, majdnem biztos vagyok benne. Fölöttük a klubban a zene még mindig őrült ritmusban dübörgött, a mennyezet is beleremegett. Ez így megy majd egészen hajnalig. Eden elgondolkodott a hallottakon, beletúrt tüskés, kék hajába. Azután újabb kérdéseket tett fel, pontosan ugyanazokat a kérdéseket, amiken Xander maga is egész éjjel tépelődött. -És mi van a testőrökkel? Látták a lányt? Rájöttek már, hogy ki ő? Xander maga sem tudta a választ ezekre a kérdésekre, így csak megvonta a vállát. -Fogalmam sincs. Az biztos, hogy látták a lányt, és azt hiszem, azt is, hogy velem van, még ha nem is sejthették, hogy -Miért. De nem tudom, hogy kitalálták-e, kicsoda. - Habozott egy kicsit, hogy feltegye-e a következő kérdést. Megbízott Edenben - az életét is rábízta volna -, de látta, hogy az asszony már most is feszült, és nem akart még több terhet zúdítani rá. -Eden felállt, és járkálni kezdett a sötét, alagsori kis kamrában. A klubok - ahogy ez az új is nagyszerűen megfeleltek rejtekhelynek, és az információszerzésre is kiválóan alkalmasak voltak, de egyikben sem rendezkedhettek be hosszú távra, nehogy rajtuk üssenek. Napkelte előtt el kell innen tűnniük. Eden ellenőrizte a kis fegyverszekrényt, amihez csak neki és Xandernak volt kulcsa. Végül a férfi mégis megkérdezte: -Láttad, ki volt velük ma este? A nő aggodalmas szeme rávillant, és Xander először azt gondolta, hogy hallgatni fog. Eden feleméit egy kézi aknavetőt, úgy tartotta a karjában, mintha egy csecsemőt dajkálna. -Max volt az, ugye?

Yara

MAX

Óvatosan közeledett Királynőjéhez, mint mindig. A teremben meleg volt, valóságos hőség. Amióta a Királynő megöregedett, és a teste egyre gyengült, állandóan ilyen meleget kívánt. De nem a Királynő testi állapota miatt aggódott. Az esze még mindig vágott, mint a borotva, a hangulata pedig veszélyesen hullámzott. Nem az az ember, akit tanácsos lenne alábecsülni. -Felség - mormolta a királyok nyelvén. Két társa is utánamondta az üdvözlő szavakat, miközben mindhárman földig hajoltak előtte. A másodperc töredékéig tartott mindez, de a Királynő máris leplezetlen türelmetlenséggel csattant fél. -Keljetek fel! Nincs időm az ostobaságaitokra. Mondjátok gyorsan. Az előtte álló sötét bőrű férfin állapodott meg a tekintete. -Milyen jelentenivalód van? Mivel a Királynő őhozzá nem szólt, Max oldalt lépett, és a háta mögött összekulcsolt kézzel várta, hogy megszólítsák. -Úgy véljük, hogy megtaláltuk a legújabb irányító központjukat, felség. Egy újabb klub a városban. Egyeztetünk a titkosszolgálattal, és amint megkapjuk a megerősítést, lecsapunk rájuk. A Királynő fontolóra vette az értesülést, s tekintetét le nem vette az előtte magasodó, óriás termetű férfiról. Egy gyengébb alkat nem bírta volna, de Zafír állta uralkodónője megvető pillantását. A királyi testőröket egyenként válogatták ki bátorságukés vakmerőségük alapján. -Még valami? — nézett a királynő a másik hatalmas termetű férfira. -Nincs, felség ~ jött Claude tömör válasza. A Királynő utolsóként fordult a harmadik egyenruhás férfi, Max felé: - Mi a helyzet a lánnyal? Van róla valami hír? - Max felnézett Királynőjére, alaposan szemügyre véve összeaszott, szürke bőrét és kísértetiesen opálos szemét. Felfoghatatlannak találta, hogy miként láthat át a Királynő ezen a vastag hályogon. Mindemellett jól tudta, hogy a figyelmét semmi sem kerüli el - talán ez mégis... -Nincs, felség. Semmit sem tudunk a lányról. A hazugság könnyedén gördült ki a száján, és Max arra gondolt, hogy talán a feje is majd hasonló könnyedséggel válik el a testétől a guillotine alatt, ha a Királynő mégis megtudja az igazat.

Yara

Azon is eltöprengett, hogy miért is nem mondja el mindazt, amit megtudott, miért is titkolódzik. A Királynője kérdezi, és neki kötelessége felfedni előtte minden értesülést. Maga elé képzelte a sápadt lányt az ezüstösen szőke hajával. Eddig kétszer látta őt a klubban, és most azzal mentegette magát, hogy valójában nem is hazudott. Igazából tényleg nem tudja, ki ez a lány. Azt meg főként nem tudhatja biztosan, hogy valóban ő az, akit keresnek. A Királynő figyelmesen nézte, opálos tekintete végigsiklott rajta a fejétől a lába ujjáig, és reménytelennek ítélte őt. Ezt jól láthatta Max az utálkozásból, ami a Királynő arcán tükröződött, de ugyanakkor megkönnyebbülten nyugtázta azt is, hogy senki nem vette észre, milyen hamisan csengett a jelentése. - Elmehettek- parancsolta a Királynő, elbocsátva végre őket a kegyetlen hőségből.

Yara

VI.

Az éjszaka nagy részében álmatlanul, nyitott szemmel feküdtem a sötétben, és képzeletben újra meg újra lepörgettem magam előtt a pillanatot, amikor Max belépett a klubba, és szándékosan keresztülnézett rajtam. Másnap reggel arra riadtam, hogy elaludtam, a szüleim már elmentek nélkülem. Aznap nem volt tanítás, így hatalmas volt a csábítás, hogy egyszerűen csak a fejemre húzzam a takarót, és újra elaludjak, elmenekülve a valóság elől. Hogy úgy tegyek, mintha az előző éjszaka meg sem történt volna. A szüleimnek azonban sajnos még mindig szükségük volt rám, nem hagyhattam cserben őket. Gyorsan felöltöztem, a hajamat kisimítottam az arcomból, összefogtam egy szalaggal, és kisiettem az utcára. Már javában nyüzsgött a tömeg, és vakítóan sütött a nap. A piactéri reggeleket mindig is nagyon szerettem, ez volt az egyik kedvenc napszakom. Imádtam ezt a lármát, a Szolgáló kasztbeliek sürgés-forgását, ahogy a gondjaikra bízott háztartások ügyes-bajos dolgait intézték. Ilyenkor kerültek ki a frissen sült, ropogós kenyerek a kemencékből, ilyenkor főzték illatos levelekből az első adag finom teákat. És ilyenkor egyetlen nyelven beszélt mindenki, mert a boltosoknak kötelező volt az egyetemleges englézt használniuk kereskedés közben. De most az utcák fullasztóak voltak, alig kaptam levegőt, miközben az újonnan érkezett menekültek áradatában sodródtam. Hirtelen megálltam, ahogy körülöttem szinte mindenki is, amikor megpillantottuk, hogy az éjszaka során kicserélték a zászlókat a téren. Már nem Ludania makulátlanul hófehér, habos zászlóit lengette a szél. Helyükre a Királynő lobogóit húzták fél - vérvörös mezőben az Ő arany profilja volt látható. Újabb emlékeztetés, hogy a Királynő előrébb való, mint az ország. Éreztem, ahogy az uralkodónőnk szorítása hurokként fojtogat minket, egyre erősebben. Nem tudtam, mikor lesz ennek vége. Örültem, hogy ismét magába szippantott a nyomasztóan összepréselődött tömeg. Amikor a szüleim étterméhez értem, és megláttam, ki vár rám, azt kívántam hirtelen, bárcsak mégis otthon maradtam volna az ágyamban. Lépés közben megállt a lábam a levegőben, és csaknem elestem, ahogy elkapott a menekülési vágy...

Yara

Max volt az. A járdára kitett kis asztalkáink egyikénél ült, hosszú lábát kényelmesen maga elé nyújtotta. El akartam nyomni magamban a feltoluló szégyenérzetet amiatt, hogy olyan könnyedén, a tétovázás legkisebb jele nélkül ment el mellettem tegnap éjjel. De bármilyen keményen küzdöttem az emlék ellen, ott volt velem kínzóan, ahogy egész éjszaka is gyötört. Még mindig elmehetek, gondoltam, még nem vett észre. De akkor felpillantott, és találkozott a tekintetünk. Képtelen voltam megmozdulni, az állandó jövés-menésben folyton belém botlottak az emberek. A ragyogó napfényben, távol a klub sötét árnyaitól, fiatalabbnak tűnt, mint ahogy az emlékeimben élt. Nem látszott sokkal idősebbnek nálam, tizennyolc, esetleg tizenkilenc éves lehetett

A pillantása ragyogóan átható volt, és újra elfogott az érzés, hogy nem szabadna egyenesen rá néznem, hanem le kellene sütnöm tekintetem előtte. A szemei legalább annyira vonzottak, mint amennyire nyugtalanítottak. Ügy éreztem magam, mint akit megbűvöltek. Próbáltam előhívni azt az érzést, ami menekülésre sarkallt az első éjszaka ott, a klubban, amikor meghallottam a barátait azon a különös nyelven beszélni. Igyekeztem felkelteni magamban a fenyegető veszély, a páni félelem érzetét. De valahogy itt, a piactér ragyogó napfényében álldogálva, képtelen voltam erre. És minél tovább álltam ott, elmerülve a tekintetében, annál nehezebb volt elképzelnem, hogy valaha is éreztem ilyesmit. Most is tartottam tőle, és a szívem most is gyorsabban vert a kelleténél, de egészen másért, mint akkor éjjel. Felemelkedett az asztalától, ahogy habozva közelebb léptem hozzá. Próbáltam megfejteni, hogy mit jelenthet az arckifejezése, de akárcsak előző éjjel, most is képtelen voltam rá. - Mit csinálsz te itt? — kérdeztem, mikor odaértem. Egy hajszálnyira felvonta a szemöldökét, és rajtam forró hullám csapott át. Szerettem volna távol tartani magam ezektől az illetlenül kavargó érzésektől, azt meg végképp nem akartam, hogy észrevegye, milyen hatással van rám. - Azért jöttem, hogy lássalak - felelte erőltetett könnyedséggel. -Erre tippeltem én is. - Összefontam a karomat, és körülnéztem, hogy figyel-e minket valaki. Nem voltam még felkészülve a szüleim kíváncsiskodására. — De mégis miért? - kérdeztem támadóan. -Hát te aztán nem vagy egy csevegő alkat, igaz? - Figyelmesen tanulmányozta az arcom, és láttam, hogy játékos fény gyúl grafitszürke szemeiben - a szemekben, melyek már hívatlanul Yara

így is túl gyakran jelentek meg lelki szemeim előtt. Én viszont egyáltalán nem voltam játékos kedvemben. Végül hangosan kifújta a levegőt. -Őszintén szólva, én sem tudom pontosan, minek jöttem ide Valószínűleg tényleg nem kellene itt lennem. De nagyon érdekelsz, és muszáj volt téged újra látnom. -Tegnap este is láttál, akkor mégsem érdekeltelek olyan nagyon. Észre se vettél. -Max habozott, összeráncolta a homlokát -Ez nem igaz. Láttalak... - Lehalkította a hangját, a keze rásimult a karomra. - Óvatosabbnak kellene lenned, hogy kivel mutatkozol együtt, mert... Kérdőn néztem rá, de igazából értettem, mire gondol: láttam hogyan nézett Xanderre. -Ezért tettél úgy, mintha nem ismernél? — Elrántottam a kezem. Még közelebb jött hozzám. A szívem olyan erősen kalimpált, mintha ki akarna szakadni a helyéről. El akartam hitetni magammal, hogy a félelemtől zakatol ennyire, de tudtam, hogy ez nem igaz, itt most másról van szó. És akkor, meglepetésemre, egészen halkan megkérdezte: -Miért hagytál ott olyan hamar a legelső este? Féltem megszólalni, ő pedig csak állt, a válaszomra várva. Hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy mit is feleljek neki, azután egyszerűen csak ennyit mondtam: -Nem éreztem jól magam. - Lepillantott rám, és úgy éreztem, pontosan tudja, hogy hazudok neki. De aztán csak felsóhajtott, és kissé merev mosolyra húzódott a szája. -Sétálnál velem? - kérdezte végül. Könnyebb lett volna felelnem, ha tudok levegőt venni, és ha nincs az egekben a pulzusom. Megráztam a fejem, képtelen voltam elszakítani róla a tekintetem. - Nem. - Végre elég biztosnak éreztem a hangom, hogy meg merjek szólalni. — Be kell mennem. Dolgom van. -Mitől félsz ennyire? - Olyan gyengéden, annyira kedvesen mondta, hogy először észre sem vettem: nem englézül szólalt meg. És nem is parsonul, a másik nyelven, amire szabad lett volna válaszolnom. Már hallottam ezeket a hangokat, ezt a nyelvet, de csak egyetlen egyszer. Akkor éjjel, a klubban, amikor Max barátai Brooklynnról beszéltek. A törvény egyértelmű. Lehunytam a szemem, de előtte a kelleténél kissé tovább néztem sötétszürke szemeibe. Azután mélyen lehajtottam a fejem. A szívem most már tényleg okkal dörömbölt a mellkasomban: a félelem, a pánik és a rettegés okán. -Nem értem, amit mondasz. Yara

Imádkoztam magamban, hogy higgyen nekem. Az állam alá nyúlt, és megemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. Az arca neheztelést tükrözött. Vagy valami mást? Azt kívántam, bárcsak az arckifejezését is olyan könnyen meg tudnám fejteni, mint a szavait. És akkor hallottuk meg a hangot - az éljenzést a piactér közepe felől. Egy újabb kivégzés. Nem néztem oda, meg se mozdultam. De Max igen — összerándult, úgy, mint akit arcul csaptak. Azután a szeme megtelt szomorúsággal, mintha az én legbelső, titkos érzéseim, legféltettebb gondolataim tükröződtek volna a tekintetében: Hogyan ünnepelhet bárki is egy ilyen eseményt? Miért akar bárki is megnézni ilyesmit? Ezért kerültem el mindig a tér közepét. Idegesen pillantottam körül, hátha meglátta valaki Max arcát, és olvasott belőle. A törvény ugyan nem kötelezett minket arra, hogy mi is éljenezzünk, de jobb volt nem magunkra vonni mások figyelmét. Főleg mostanában, amikor a lakosok olyan lelkesen jelentgették fel egymást. Végül is, bárki is volt az, akit felakasztottak az imént, bűnözőnek számított, a Királynő ellenségének. Talán kém. Vagy olyasvalaki, aki nem sütötte le a szemét, amikor más kaszt nyelvén beszéltek a jelenlétében. Max a kezem után nyúlt, ujjaival finoman végigsimított a kézfejemen ott, ahol a pecsét nyoma már kezdett begyógyulni -Biztos, hogy nem gondolod meg magad, és nem jössz kicsit sétálni velem? Tényleg szeretnék többet megtudni rólad azon kívül, hogy egy éles nyelvű, csinos lány vagy. — Kisfiús mosolya az egész arcát betöltötte. Minden erőmre szükségem volt, hogy ellenálljak neki. - Tévedsz, egy teljesen hétköznapi kereskedőlány vagyok. És elkésem a munkából. Sarkon fordultam, és faképnél hagytam. A fejem hasogatott Befordultam a sarkon a kis sikátorba, a lehető leggyorsabban messze akartam kerülni tőle. Amikor végre elértem a hátsó ajtót, és beléptem az ismerős konyhába, az izmaim hirtelen elernyedtek, kiszállt belőlem minden erő. Észre sem vettem addig, milyen merev és feszült voltam a jelenlétében. Mintha kőből lettem volna, szinte még levegőt is alig vettem...
 Az éjszaka csendjét darabokra szaggató szirénák mintha csak az elsötétített hálószobánkban süvítettek volna fel. Hirtelen mozdulattal ültem fel az ágyamban, a testem sokkal előbb vált éberré, mint az agyam. Éreztem, hogy Angelina teste is megrándult mellettem, azután Yara

görcsösen belém mélyesztette az ujjait. Hunyorogva próbáltam tisztán gondolkodni, hogy rájöjjek, mi is történik körülöttünk, miért vijjognak a szirénák odakint. Ez egy támadás, fogtam fel nagy sokára, ostromolják a várost. A szirénák most nem légvédelmi gyakorlatra szólítottak. Az ajtó kivágódott, a falhoz csapódott. Apám két hosszú lépéssel átvágott a szobánkon, és a kezembe nyomta a bakancsomat meg egy dzsekit. Anyám már kihámozta Angelinát az ágyból, és sietve húzkodta rá a kabátját. Nem engedhettem meg magamnak a kába ébredezést. Magamra rántottam a dzsekit. - Vidd a húgodat a bányajáratokba! — csattant apám hangja élesen, ellentmondást nem tűrően. Anyám a karomba adta a húgomat, akit magamhoz szorítottam, és reszkető lábakkal beleléptem a bakancsomba. -És ti? Ti nem jöttök velünk? Apám letérdelt elém, hogy bekösse a bakancsom, anyám Angelina haját simogatta. Mindkettőnket megcsókolt, könnyes volt a szeme. -Nem, mi itt maradunk, hátha csapatok is jönnek. Ha anyátok és én itt vagyunk, esetleg elhiszik, hogy csak kettesben élünk, nincsenek gyerekeink. - Felállt, és meglátta az aggodalmat az arcomon. -Akkor talán nem fognak keresni téged és a húgodat Semmit sem értettem abból, amit mondott. Miért keresnének minket a csapatok, mit számítunk mi nekik? Mit akarhatnának két lánytól, miért vesztegetnék az idejüket két menekülő gyerek felkutatására? Megráztam a fejem, tiltakozni akartam, hogy nem megyek sehová sem nélkülük, de nem jött ki hang a torkomon. -Indulj, Charlaina! Most. - Az ajtó felé tolt. - Nincs időnk vitára. Megvetettem a lábam, de ő erősebb volt nálam. Angelina rémülten csimpaszkodott a nyakamba, Süti kilógott az összeszorított kis ökléből. Tágra nyílt szeme csupa kétségbeesés. A szirénák hangja egyre fenyegetőbben harsogott, megadtam magam. Angelinát biztonságos helyre kell vinnem. -Értetek megyünk, ha már elmúlt a veszély - tette hozzá apám megenyhülten, mikor látta, hogy elindulok az ajtó felé. Még hallhattam, hogy anyám felzokog mögöttünk. Mikor az utcára léptem, elsodort az otthonukat elhagyó százaknak - vagy talán ezreknek - az áradata. Minden irányból lökdöstek, taszigáltak, a tömegen eluralkodott a pánik. A szirénák vijjogása itt kint az utcán már fülsiketítő volt. A hangosbemondók egymástól mintegy százlépésnyi távolságra voltak felszerelve, és a mostanihoz hasonló vészhelyzetben riasztórendszerré alakultak át Angelina a dzsekimbe fúrta Yara

a fejét, menedéket keresve az éles, süvítő hang elől. A vijjogást szinte túlharsogták a félelem és kétségbeesés sikolyai, de semmi sem utalt arra, hogy támadnák a várost. Nem dübörögtek fölöttünk repülők, nem robbantak bombák, a távolban sem kattogott géppuska. De a szirénák önmagukban is elég félelmetesek voltak, így csak rohantam tovább. A városban mindenfelé kijelöltek óvóhelyeket - templomokat, iskolákat, még elhagyott aluljárókat is. Ide tartottak a legtöbben. A családok ide beszéltek meg találkozót arra az esetre, ha a harcok megközelítenék az otthonukat. Angelina és én azonban nem azok felé az óvóhelyek felé igyekeztünk, mint a többiek, mert apánk attól tartott, hogy azok már egyáltalán nem titkosak. Lehet, hogy a bombáktól megóvhatnak, de nem védhetnének meg minket sem a kelet felől benyomuló csapatoktól, sem a Sabara Királynő hatalmát megdönteni kívánó felkelő erőktől. És néha a férfiak - legalábbis a háborús idők közepette - sokkal félelmetesebbé válnak akármilyen fegyvernél. Brutálissá, kegyetlenné. Gyilkossá. Nekünk máshol kellett elrejtőznünk. A városon kívüli bányajáratokban. A bakancsom keményen csapódott a földhöz, ahogy átverekedtem magam a tömegen, magamhoz szorítva Angelinát. Előre dőlve, sokszor test a testhez csapódva küzdöttem a talpon maradásért. Minél messzebb kerültünk a város szívétől, annál gyérebb lett a tömeg, míg végül magunkra maradtunk, ketten. Csak néha bukkant fel egy-egy kósza, éjjeli vándor. Tudtam, hogy már közel vagyunk. Láttam már a várost körülölelő falakat, amelyeket azért építettek, hogy megóvjanak minket az ellenségeinktől. Most azonban fogolyként tartottak minket az ostromlott városban. Egyedül már csak ezek választottak el minket a bányajáratok biztonságos mélyétől. Figyeltem, ahogy mások átmásznak a falakon. Talán ők is hasonlóan gondolkodtak, mint az apám. Odaértünk a város határához, a magas betonfal ott tornyosult előttünk, eltakarva előlünk az úticélunkat. A vonakodó Angelinát letettem a földre. -Neked kell előre menned - sürgettem. Megdermedt, de aztán engedelmeskedett. Felemeltem, amilyen magasra csak bírtam, és teljes erőmből taszítottam rajta. Nem volt idő a bűntudatra, ahogy hallottam puffanni a fal túloldalán. Mászni kezdtem én is a bakancsom orrát a beton repedéseibe nyomva húztam magam felfelé. Már majdnem fel. jutottam a fal tetejére, mikor megcsúszott a talpam, és a jobb arcom a durva betonfalhoz csapódott. A szám azonnal megtelt vérrel, a szemem égett a visszafojtott könnyektől. Biztosra vettem, hogy eltört az arccsontom. De nem engedtem el a falat görcsösen kapaszkodtam, Yara

nehogy visszazuhanjak a földre. Már rettenetesen fájt a karom az erőlködéstől, amikor végre sikerült átvetnem az egyik lábamat a fal tetején, és nagy nehezen felhúzódzkodtam. Sötét volt a túloldalon, a város fényei nem hatoltak el oda. -Állj odébb! - kiáltottam le Angelinának, mert nem láthattam a sötétben, pontosan hol van. Elrugaszkodtam a faltól, és előregörnyedve a talpamra zuhantam, a kezem nedves fűbe markolt. Angelina szinte azonnal odamászott hozzám. Mögöttünk a szirénák kitartóan vijjogtak. Nem vesztegethettem az időt. Átkaroltam a kishúgom derekát, és nem törődve a karomat hasogató fáradtsággal és az arcomba nyilalló fájdalommal, felkaptam őt, és rohanni kezdtem a közeli bányák felé. A járat torkolatában burjánzó bokrok, indák körvonalai töredezett fogakhoz hasonlítottak. Körül se néztem, nem törődtem azzal sem, hogy figyel-e minket valaki, csak törtettem előre, be kellett jutnom, menedéket kellett találnom. A járatban vaksötét volt, de nem lassítottam. A csiszolt falakon tapogatózva tájékozódtam. Ismertem ezt az alagútrendszert: Aron, Brook és én hosszú-hosszú napokat töltöttünk bennük gyerekként, felderítettük a járatokat, tábort ütöttünk, és azt játszottuk, hogy ez a mi saját birodalmunk, ahol mi vagyunk a királynők. És most azért imádkoztam, hogy menedéket adjon nekem és a húgomnak. Még sokáig a barlangszerű folyosó rejtekében maradtunk, jóval azután is, hogy elhallgattak a szirénák. Az arcom iszonyúan fájt - egyszerre lüktetett a szívverésemmel. Közben a fáradtságtól majdnem leragadt a szemem. Egyre laposabbakat pislogtam, míg végül átengedtem magam a belsőmet elárasztó fáradtságnak. Finom kis ujjak simítottak végig a véraláfutáson, ami egyre nőtt az arcomon - Angelina apró ujjacskái. Mielőtt megakadályozhattam volna, az ajka is lágyan súrolta a sebem, finom csókot lehelve rá. Mintha egy anya csókja lett volna. Rákulcsoltam az ujjaimat az övéire, a szemem riadtan elkerekedett. De már túl késő volt. Már éreztem is a bizsergést az érintése nyomán, és azt is, hogy a fájdalom múlni kezd. - Ne! suttogtam, és örültem a járatban uralkodó teljes sötétségnek, mert így senki sem láthatott meg minket. - Nem teheted ezt! Soha! Megértetted? Csak nézett rám némán és rettenetes volt látnom a megbántottságot a félhomályban derengő arcocskáján. Nem akartam ráijeszteni vagy megszidni, csak megóvni. De az érintése eszembe juttatta, hogy miért is vagyunk itt, miért is sebesültem meg. És elfeledtette a szirénákat, a félelmet és a fájdalmat. Nem kockáztathatjuk, hogy felfedjük a titkainkat mások előtt. Soha. -Minden rendben. Most már biztonságban vagyunk - mondtam engesztelően, és addig öleltem szorosan magamhoz, mígnem elernyedt a karomban. Végül nyugtalan álomba merült. Yara

Tudtam, hogy nekem nem lesz könnyű álmom, bármilyen fáradt, sőt elcsigázott voltam. A vissza-visszatérő félelem ébren tartott. Meg a kínzó kényelmetlenség: a dzsekim alatt csak vékony hálóing volt, Angelina melegített még valamelyest. Próbáltam a kemény falnak támaszkodni, de nem akartam a mocorgásommal megzavarni a kishúgom álmát. A karom elzsibbadt a hátam és a vállam sajgott. Egyfolytában apám szavai jártak a fejemben: hogy azért kell hátra maradniuk, nehogy az előrenyomulók a mi nyomunkra bukkanjanak. Miért is érzem úgy, hogy valamit elhallgatott dőlünk? Ekkor lámpás fénye gyúlt az éjszakában, felerősítve a szemem kínzó fajdalmát. De a lámpa fényénél megpillantottuk egymást Aronnal. Angelina és én egyszeriben nem voltunk magányosak többé. Most már láttam a többieket is. Családokat, akik egymásba kapaszkodtak, és magányos embereket. Ismerősöket és ismeretleneket. De mindannyiunkat összekapcsolt most az, hogy menedéket keresünk itt, a föld alatt. Aron szélesen vigyorgott, ahogy a családját faképnél hagyva hozzánk viharzott Apját túlságosan lekötötte a körülötte lévőkkel folytatott lázas információcsere, észre sem vette Aron távozását, a mostohaanyja pedig túl félénk volt, hogy szóljon neki. -Reméltem, hogy ti is idejöttök - sóhajtottam fel hálásan, amikor Aron odaért hozzánk. A háta mögötti sötétségbe néztem. - Brook nincs itt? - Aron megrázta a fejét. -Nincs. Az apja biztos valamelyik városi óvóhelyre vitte. -Ha már erről beszélünk... - Csodálkozva néztem Aron apjára. - Hogyan jutott át apád a városfalon? - Próbáltam magam elé képzelni, ahogy Aron átlökdösi az apját a falon, valahogy úgy, ahogy én tettem ezt Angelinával -Meglepődnél, milyen fürge tud lenni, ha a háború réme a sarkában lohol... — Láttam, hogy a látszat ellenére mégsem viccel, sőt, egy kis elismerésfélét hallottam ki a hangjából. Aron lerogyott mellém, és én teljes súlyommal nekidőltem, kimondhatatlanul megnyugtatott a jelenléte. - Mi van a kicsivel? - kérdezte, Angelina felé intve a fejével. Megborzongtam, pedig tudtam, semmi egyébre nem célozgat. Jól tudtam, hogy ha a szemébe néznék, ott sem látnék néma kérdéseket arról, hogy Angelina miért nem beszél, mint a vele egykorú gyerekek. Rettegtem ezektől a kérdésektől, melyek gyanút szülhetnek, melyek rávilágíthatnak, hogy Angelina más módon is különbözik az átlagtól. -Jól van — feleltem a kelleténél talán élesebben. Azután valamivel barátságosabban hozzátettem: Yara

-Csak fáradt. — Tudtam, hogy Aron megérti ezt. Csöndben maradtunk, hallgattuk a körülöttünk levők suttogó találgatásait, hogy mi történhet a város falain belül. Ezekben a percekben nem léteztek közöttünk a kasztok elválasztó vonalai, de azért én igencsak odafigyeltem az árnyalatokra, a különféle hanglejtésekre, nyelvi variációkra. Aronnal ugyan nem oszthattam meg a hallottakat, de én minden szót jól értettem. Egyesek lehetségesnek tartották, hogy ez egy végső, elsöprő támadás a város ellen. Mások a védelmi rendszer üzemhibájáról beszéltek. Azért imádkoztam, hogy az utóbbi legyen igaz, képtelenségnek éreztem bármi komolyabbat még elképzelni is, miközben a szüleim még mindig odakint vannak. Azután a sötétség mélyéből egy hangot vert vissza a zord sziklafal. És azután még egyet, majd még egyet, és hamarosan mindenki felemelkedett körülöttünk a tisztelete jeleként, és együtt ismételték az Eskü jól ismert szavait. Felemeltem Angelinát, nem voltam hajlandó egy percre se letenni vagy felébreszteni őt, ahogy csatlakoztam a többiekhez. Lélegzetem legyen esküm, hogy Királynőmet imádom mindenek felett. Lélegzetem legyen esküm, hogy hazám törvényeinek engedelmeskedem. Lélegzetem legyen esküm, hogy a felettem állókat tisztelem. Lélegzetem legyen esküm, hogy kasztom felemelkedését segítem. Lélegzetem legyen esküm, hogy mindazokat, akik árthatnak Királynőmnek és hazámnak, feljelentem. Míg lélegzem, minderre esküszöm. A szavak sokkal többet jelentettek most, mint eddig bármikor. Nem tudom biztosan, hogy félelemből vagy hazaszeretetből, de most valóban hűséget esküdtem a Királynőmnek. Könyörögtem hozzá azért a védelemért, amit csak ő adhat meg nekünk. Végül, ahogy leültünk újra, és lassan elhaltak a beszélgetések, súlyosan ránk borult az éj. Megadtam magam a fáradtságnak, és Angelina mellé heveredtem, védelmezően átöleltem őt, a másik oldalamon Aron melegét éreztem. És valamikor elérkezett az a pont, ahol az alvás már nem csupán lehetséges, de elkerülhetetlen lett. Hangok verődtek vissza a belső termek falairól, győzelmesen, boldogan és hangosan. A kiáltásokra felébredtem, és mozgatni kezdtem elgémberedett vállamat, próbáltam ellazítani fájó karomat és nyakamat. Angelina már ült, és mintha titkokat suttogott volna Süti fülébe. Odanyúltam, és megérintettem a lábát. -Jól vagy?

Yara

Megnyugtatóan intett a fejével. Kint már világos volt, és a járatokban is jobban lehetett látni a beszüremlő napvilágnál. Felpillantottam Aronra, aki még mindig mellettem ült. -Jött valaki odakintről? - Kérdeztem, mire bólintott. Körülnéztem, és csak most vettem észre, hogy szinte mindenki elment már, beleértve Aron családját is. Rámosolyogtam Angelinára, aki még mindig Sütivel játszott. -Kiderült már, hogy miért szólaltak meg a szirénák? - kérdeztem. -Elena

királynő

serege

áttörte

több

kis

keleti

város

védelmét.

A

szirénákat

elővigyázatosságból szólaltatták meg, arra az esetre, ha a csapatai túl közel jutnának hozzánk. - Ez jó hír volt, azt jelentette, hogy a Főváros még mindig biztonságban van. És az is fontos, hogy nem történt üzemzavar a riasztórendszerben. A szirénákat akarattal szólaltatták meg. Még mindig bízhatunk bennük. De ami mindennél jobb: ez az jelenti, apám hamarosan értünk jön. -Nem kellett volna itt maradnod, Aron. Hazamehettél volna a családoddal. Apró grimaszt vágott, összeráncolta az orrát, és úgy nézett rám, mintha őrültségeket beszélnék. Fejét csóválva válaszolt: -Soha sem mennék el nélküled, Charlie. Te is jól tudod. Tényleg tudtam, mondania sem kellett volna. Vigyorogva vontam vállat -Nevetséges. Én egy szempillantás alatt itt hagytalak volna Aron habozás nélkül vágott vissza: -Hazudós! Soha nem hagynál ott sehol. Mikor apám ránk talált, úgy ölelt minket magához, mintha soha többet nem akarna elengedni. Még Aronnak is jutott egy kis lapogatás, akár akarta, akár nem. Apám mindkettőnket megcsókolt, és a hála meg a bocsánatkérés szavait sugdosta felváltva a fülembe. Angelina ragyogott a boldogságtól, ahogy apánk az égbe repítette, majd a föld felett újra elkapta őt. Mintha medve játszadozna egy tollpihével. Biztonságban voltunk - legalábbis egyelőre, — és csak ez számított

Yara

VII.

Bár a támadás a város ellen nem volt valóságos, az élet mégsem tért vissza a normális kerékvágásba, legalábbis nem azonnal. Kijárási tilalmat vezettek be, ami nem kezdődött túl korán, és nem is volt igazán szigorú, inkább a Királynő hatalmát volt hivatott hirdetni. Azt üzenték vele mindenkinek, hogy a lázadók és a szövetségeseik nem tudják megingatni Öt a trónon. Minden este három rövid sípolás jelezte a hangszórókból, hogy itt az idő: mindenki hagyja el az utcákat, és húzódjon biztonságos menedékbe. Azt mondták nekünk, hogy csupán elővigyázatosság szülte átmeneti intézkedésről van szó. Valójában ez is csak egy újabb változás volt, amihez előbb vagy utóbb ugyanúgy hozzászokunk majd, mint annyi máshoz az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban. Az alkalmazkodás volt a túlélésünk záloga. Próbáltam kifaggatni a szüleimét arról a bizonyos éjszakáról: miért nem jöttek akkor Angelinával és velem? Hogy lökhettek ki minket az utcára a háború kellős közepén? Apám közömbösen válaszolgatott kétségbeesett kérdéseimre, azt mondta, túlzásokba esem. Emlékeztetett rá újra meg újra, hogy a támadás nem is volt valódi, és minden a legnagyobb rendben van. Anyám pedig egész egyszerűen másról kezdett beszélni, valahányszor szóba hoztam ezt a kényes témát, úgyhogy végül feladtam. A szirénák éjszakai riadója után az élet újraindult, az emberek igyekeztek felvenni a mindennapok ritmusát, de a rákövetkező hetekben érezni lehetett még a levegőben a láthatatlan veszélyt, ami életben tartotta félelmünket. Mindannyian feszültek és ingerültek voltunk, ez határozta meg a viselkedésünket, a cselekedeteinket. Én is jóval nagyobb elővigyázatossággal csináltam mindent, számba vettem a kockázatokat, a valósakat és a lehetségeseket egyaránt. De az éberség csak rövid ideig tartott, azután megfakult megkopott, és végül elenyészett, átadta helyét a hétköznapi életnek. Hamarosan azt vettem észre, hogy a háborús veszélynél kevésbé félelmetes, kevésbé erőszakos dolgokon jár az eszem, bár ezek sem voltak kevésbé aggasztóak. Max... Nem emlékszem pontosan, mikor kezdett visszaszivárogni a gondolataimba, de ott volt újra. Összekuszált bennem mindent.

Yara

Folyton azon kaptam magam, hogy már megint rá gondolok, akkor is, amikor egészen más dolgokkal kellett volna foglalkoznom. Találgattam, merre járhat, mit csinálhat éppen. Nem láttam, mióta azon a reggelen, az éttermünk előtt azt mondtam neki, hagyjon békén. Azóta rengeteg időt töltöttem azzal, hogy aprólékos részekre bontsam azt a néhány rövid percet, és újra meg újra végiggondoljam minden egyes szavát, mozdulatát Ezerszer visszaidéztem a hangját is. Imádtam a hangokat, mindig is lenyűgöztek. A szavak csak jelentést hordoznak, a hangok viszont érzéseket. Felidéztem magamban a képet is, amely oly élénken élt bennem őróla. Jóképű volt, magas és büszke. Nagyon vonzódtam hozzá, még ha féltem is tőle — úgy tűnt, a vonzalom nincs tekintettel a kasztok közti határokra. Eleget tudtam róla ahhoz, hogy felismerjem, Max nem az én kasztomból való. Vagy pontosabban, én nem tartozom az övéhez. Biztos voltam benne, hogy társadalmilag magasan felettem áll. De nem azzal árulta el magát, hogy egy különös nyelven beszélt, hiszen akármilyen hihetetlennek is tűnt, sohasem hallottam ezt a nyelvet azelőtt. A törvény akkor is törvény. A valódi életben, a gyerekes ábrándozásaimon túli világban, mi ketten aligha érintkezhetnénk, maximum alá-fölérendeltségi viszony keretében. Ugyanakkor másra is kristálytisztán emlékeztem, ami már cseppet sem volt vonzó. Csak úgy áradt belőle a gőg. Énjének ez a része, ez a túlzott magabiztosság, ez az arrogancia az Akadémiára járó kölyköket juttatta eszembe. És ez elviselhetetlen volt. Elhessegettem Max képét. Egy újabb, tanulással és munkával teli nap állt előttem. A napi robot megkönnyítette, hogy elfeledkezhessem a hazám bajairól, az országban dúló háborúról, és arról a harcról is, amit saját magammal vívtam. Brooklynn és Aron az iskola előtti kis téren vártak rám, és mosolyogtam magamban, amikor átadtam Aronnak a táskámat. A dolgok már visszazökkentek a megszokott kerékvágásba. Miközben vártunk, Aron oldalba bökött, és aggodalmasan ráncolta a homlokát. -Ki az? - kérdezte szokatlanul halkan. Értetlenül néztem rá. -Kicsoda? -Ne nézz oda! - szűrte a foga közt Brooklynn, és belém karolt. Felém hajolt, de a suttogását bárki meghallhatta. - Úgy tűnik, felkeltetted az érdeklődését annak a cukorfalatnak, ott - intett a fejével. - Le se tudja venni rólad a szemét. Aron dühösen nézett rá, és parsonul szólalt meg, gondolom, így akarta leszűkíteni a lehetséges hallgatóságunkat: Yara

-Ez nem vicces, Brook. Azóta követ minket, hogy eljöttünk a térről, és le nem veszi a szemét Charlie-ról. Akarjátok, hogy le- koptassam? - De nem sok súlya volt a szavainak, mert közben megállás nélkül ballagott tovább a suli felé. Kíváncsian fürkésztem a macskaköves utca túloldalát, a rengeteg siető gyalogost. Az arcok összemosódtak, lehetetlen volt kivenni, hogy kiről beszéltek. Kerestem, kutattam, hogy találjak valakit, aki felém néz, de nem láttam ilyet. Mindenki a feladatára összpontosított, a lábuk elé néztek, a beszélgetőtársukra vagy a standokon felhalmozott árukra. Senki sem figyelt engem. Már épp visszafordultam volna, arra gondolva, hogy Aront elragadta a képzelete, amikor egy röpke pillanatra megláttam tömegben a férfit, akiről beszéltek. Xander volt az. Olyan hirtelen és gyorsan bukkant elő, hogy nem nagyon figyelhettem meg az arcát. De ez a rövid pillantás is elég volt, majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy ő az. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak, de már el is tűnt. Arra gondoltam, utánamegyek, és megkérdezem, miért hagyott ott olyan hirtelen akkor éjjel a klubban. És azt is, hogy mit tud Maxről. Ha tud róla egyáltalán bármit is. De tudtam, hogy nem fogom megtenni. Ha beszélni akart volna velem, nem tűnik el, amint észreveszem. Végül englézül szólaltam meg, és reméltem, hogy Brook és Aron nem hallják meg a csalódottságot a hangomban. -Nos, akárki is volt, eltűnt. Brooklynn megrántotta a karomat. Gyerünk, Chuck - kísérletezett egy újabb becenévvel. - Mennünk kell, különben elkésünk. Fenyegető szavai ellenére Aron már jóval előttünk járt, így futnunk kellett, hogy utolérjük. Végül arra jutottam, hogy mégsem Xander volt az. Nyilván csak a képzeletem játszott velem győzködtem magam. Miért lenne itt Xander? Miért most? Nem tűnt piacra járó alkatnak. - Hé Brook - mondtam, amikor végre beértük Aront. – Ne hívj Chucknak! Az utolsó csengetés után az iskola előtti hatalmas fűzfa árnyékában vártam Brooklynnt és Aront. Göcsörtös ágai összeértek a fejem felett, és sötét árnyékokat vetettek a világos bőrömre, megvédve a forrón égető napfénytől. A hang, ami felriasztott a merengésemből, olyan simogató volt, mint a legfinomabb selyem, mégis úgy sebezte fel az idegeimet, akár a durva smirgli. -Remélem, engem vársz - szólított meg Max. Összerezzentem, és hátralépve a fa törzséhez simultam. Őrá számítottam a legkevésbé az iskolám környékén. -Hogy kerülsz ide? - fordultam felé, de megtorpantam, ahogy ránéztem.

Yara

-Miért kérdezed folyton ezt? - Nevetés bujkált a hangjában, de csak halványan, más nem is vette volna észre, én azonban ehhez értek. - Mi az? Mi a baj? -Te a hadseregben szolgálsz? - kérdeztem, fejemmel az egyenruhája felé bökve. Képtelen voltam levenni a szemem t sötétzöld ruháról. Ez a katonaság színe. Aranygombjai meg az árnyékban is ragyogtak.

A mosolya eltűnt. - Igen, a seregben vagyok. Ez tűnt a legjobb módszernek, hogy lázadjak a családom ellen. A válasza idegessé tett, de felkeltette a kíváncsiságomat. Felnéztem rá, a sötétszürke szemébe. -A családod nem akarta, hogy bevonulj? -Nem, a leghatározottabban ellenezték. Végiggondoltam, amit mondott, megpróbáltam összeilleszteni azzal, hogy olyan nyelven beszél, amit még soha sem hallottam De elképzelni sem tudtam, hogy ki lehet valójában, honnan származhat Nem értettem sehogyan sem, s ettől zavarba jöttem. Eszembe jutott, hogyan viselkedett, mikor meghallotta a tapsot a főtéren lévő akasztófák felől. -Ha a seregben vagy, akkor mivel magyarázod a múltkori délelőttöt a szüleim étterménél? Amikor összerezzentél a tömeg éljenzésére... A válasza meglepett. -Azt gondolod, attól, mert a seregben szolgálok, már szívtelen is vagyok? - mosolygott. - Nem, csak... - Mire is gondoltam? Elcsodálkoztam, hogyan lehet valaki a hadseregben, aki nem helyesli a Királynő döntését, a törvényszegők felakasztását, lefejezését. De talán nincs joga a saját gondolataihoz, a saját érzéseihez? Idegesen körbepillantottam. Aggódtam, hogy valaki meghallhatta, amint a Királynő politikájáról vitatkozunk. Ez nem az a téma, amiről tanácsos lenne nyilvános helyen beszélgetni, csak néhány lelógó faág védelmében. Aztán még idegesebb lettem: az utca másik oldalán ugyanaz a két férfi álldogált, akik ott a klubban annyira rám ijesztettek a különös kasztnyelvükkel. Óriásként magasodtak a tömeg fölé. A bőrömön is látszott, ahogy a pulzusom gyorsabban lüktetett. - Miért vannak itt ezek? - böktem feléjük vádlón. - Minden rendben. - Sötét szeme kutatóan figyelt. - Megkértem őket, hogy ott váljanak rám, nehogy megijedj tőlük. Kihúztam magam. -Miért ijednék meg? - A kérdés persze nevetséges volt: még innen, az utca túloldaláról is rettegéssel töltött el a puszta jelenlétük. Yara

- Ne aggódj miattuk, ártalmatlanok. Komolyan. - felelte, és átnyúlt a kettőnk között tátongó űr felett. Néztem a kezét, amint közelít a vállamon lógó táska szíját markoló, ökölbe szorított kezemhez. Az ujjai könnyedén végigsimították a kézfejemet. Egy belső hang azt mondta, hogy hátrébb kellene lépnem, ha kell, akár a fa törzsén át, hogy legyen egy kis távolság kettőnk között, de képtelen voltam megmozdulni. -Azt reméltem, hogy hazakísérhetlek. Kérlek, most ne mondj nemet - suttogta. Pedig nemet akartam mondani, mert egyedül ez lett volna bölcs dolog, ehelyett hallottam magam, amint válaszolok: -Én... én még azt sem tudom, hogy ki vagy. - Próbáltam leküzdeni a vágyat, hogy közelebb lépjek hozzá ahelyett, hogy elhúzódnék tőle. A mosolyából ezúttal könnyű volt olvasnom, mintha egy kisebb győzelmet aratott volna. - Te sokkal többet tudsz rólam, mint én terólad. Nem hiszem, hogy akárcsak a nevedet is elárultad volna. A torkom összeszorult, és mikor meg akartam szólalni, csak halk suttogás jött ki a számon: — Charlie Hart. - Furcsa érzés volt bemutatni magamat neki. -Charlie? Mint Charlotte? Kezet nyújtott, és ez alkalommal engedtem, hogy megfogja az enyémet, hogy a tenyere a tenyeremhez simuljon, és ujjaival körbefogjon. Nem hasonlított egy bemutatkozást kísérő kézfogáshoz, sokkal inkább olyan volt, mintha fogná a kezemet Mégsem tiltakoztam. Megráztam a fejem, alig tudtam megszólalni. -Charlaina... - feleltem. És akkor a hüvelykujja kicsit megmozdult, finoman megsimogatott, alig észrevehetően. Én azonban nagyon is éreztem. Elhúztam a kezemet, mert megijesztett, ahogy a gyomrom összerándult az érintése nyomán. -

Max... - Először mondtam ki a nevét, szinte kóstolgatva a hangzását. Aztán

észrevettem, hogy ez talán túl epekedően hangzott, valahogy úgy, ahogy Brook szokott beszélni a fiúkkal úgyhogy inkább gyorsan megkérdeztem: - Miért bukkansz fel folyton körülöttem? Követsz engem? Vagy valami másról van szó? Aron jelent meg hirtelen Brooklynn-nal a nyomában, és félbeszakították a beszélgetésünket. Úgy tűnt, Brook egyáltalán nem emlékszik Maxre sem az étteremből, sem a klubból, most viszont semmi és senki nem lett volna képes megakadályozni abban, hogy megismerkedjen vele. Félreérthetetlen pillantást vetett Maxre, végigmérte az egyenruháját, és a szeméből Yara

kendőzetlen, elemi vágy sugárzott. Azon gondolkoztam, hogy képes volt-e őt valaha férfi visszautasítani? -Ki a barátod, Chuck? - fordította felém kissé a fejét, bár továbbra sem rám nézett. Egyáltalán nem törődött azzal, hogy ott állok közvetlenül mellette, ahogy azzal sem, hogy egész álló nap könyörögtem neki, ne hívjon így. Semmit sem kellett volna éreznem, hiszen Max valójában idegen volt, mégis villámként cikázott át rajtam a féltékenység, Ismeretlen érzés volt, és nagyon kellemetlen. Aron viszont úgy tett, mintha Max ott se lenne. -Indulhatunk végre, srácok? Megígértem apámnak, hogy rögtön suli után bemegyek a boltba. -Apád egy sügér - jelentette ki Brooklynn, le nem véve éhes tekintetét Maxről. Kezet nyújtott neki. -Brooklynn vagyok. -Max - mutatkozott be ő is, és kurtán, fegyelmezetten megrázta a felé nyújtott kezet. Csodálkozva figyeltem, milyen visszafogott lett hirtelen a viselkedése. De azért még mindig úgy éreztem magam, mint aki karót nyelt. Aron sem engedett fel, mindössze egy oldalpillantást vetett Maxre. -Függetlenül attól, hogy mit gondolsz az apámról - vetette oda Brooklynnak —, már rég ott kellene lennem. Jöttök vagy nem? - A táskám után nyúlt, de Max megelőzte. Mielőtt Aron megfoghatta volna a táskám szíját, ő már leemelte a vállamról. -Ha nincs ellenetekre, ma én szeretném hazakísérni Charlie-t. Olyan természetességgel mondta ki a nevemet, mintha ősrégi barátok lennénk, akik ezer éve nem találkoztak. Aron szikrázó szemmel nézett Maxre, de hozzám intézte a szavait -Te mit szeretnél? Maxre pillantottam. Míg Brooklynnal elég kimért volt, rám kutatóan, sokatmondóan nézett. Nem voltam benne biztos, hogy ez jót jelent, de most nem érdekelt, vállat vontam. - Rendben. Ti ketten nyugodtan menjetek előre. Brooklynn lemondóan, csalódottan lehajtotta a fejét, és előre tudtam, hogy megint jól megkapom majd a magamét. Sarkon fordultak, Aron kötelességtudón vitte Brook táskáját. -Mehetünk? - kérdezte Max, és a vállára csúsztatta táskámat, ami ott nevetségesen kicsinek látszott. Csodálkoztam, hogy izmos karja egyáltalán átfért a szíjon. Elindultunk, a lépteimet az övéihez igazítottam és azon tűnődtem, hogy amíg mi ketten sétálgatunk, mit csinálnak szintén zöldbe egyenruhában feszítő barátai. De rögtön utánunk elindultak ők is, ugyanabban a tempóban, de kis távolságot tartva, az út túl oldalán. Hátborzogató volt, mintha csak óriásira nőtt árnyékaink lettek volna. Yara

-Mindenhová követnek téged? - kérdeztem, és figyeltem ahogy az emberek kitérnek az útjukból. Max közönyösen vállat vont. -Általában együtt vagyunk, de most megkértem őket, hogy ne zavarjanak minket. Már mondtam neked, hogy ártalmatlanok. Elnézve a két férfit, ebben kissé kételkedtem, bár Max hangja őszintén csengett. Arra jutottam, hogy amíg kellő távolságban maradnak tőlünk az utca másik oldalán, nem számítanak, bár a jelenlétüket elég furának éreztem. Amúgy pedig nem volt nehéz megfeledkeznem róluk... Max miatt Abba kellene ezt hagynom, gondoltam, nem lenne szabad ennyiszer ránéznem. Könnyedén belém karolt, finoman fogta a könyökhajlatomnál a karomat. Bizalmas gesztus volt, mintha összeszokott páros lennénk. Ám ez nem így volt... szikrák pattogtak a fejem búbjától a lábujjam hegyéig. Nem volt ebben semmi szokványos. Hozzáérnem sem volna szabad. Véget kéne vetni ennek, gondoltam. De nem most... Majd kicsit később... Nem tudom, hogyan csináltam, de valamiképp sikerült felidéznem a kérdéseket, amiket fel akartam neki tenni. Félrebillentett fejjel figyeltem a profilját. -Hogyan találtál meg? Honnan tudtad, hová járok iskolába? Habozás nélkül felelt: -Nincs olyan sok iskola a kereskedők számára a városban. És ez volt legközelebb a szüleid étterméhez. Igaza volt. Mindössze három kereskedőiskola volt a Főváros falain belül, ezek egyike volt a 33-as számú iskola. - De miért? Miért én? - Erre már feleltem. Mert érdekelsz. — Lenézett rám, és a szabad kezével kisimított egy elszabadult hajfürtöt az arcomból. Az ujjai nyomán lángolt a bőröm. - Gyönyörű vagy — lehelte azon az ismeretlen nyelven. És persze nem tudhatta, hogy értem, amit mond. -Nem teheted ezt. -Mit? -Nem beszélhetsz hozzám ezen a nyelven. — Kerültem a tekintetét most, hogy szándékosan provokálni akart. -Miért nem? -Mert törvényellenes. Én a Kereskedő kaszthoz tartozom, így törvényszegésre kényszerítesz, amikor bármi más nyelven szólsz hozzám, mint a parson vagy az engléz. Ezt te is tudod! Villámló szemekkel, kihívóan vártam, hogy mit felel. Yara

-Én nem kényszerítelek arra, hogy ne süsd le a szemed. A döntés a tiéd, minden törvényszegés a te felelősséged. - Nem voltam benne biztos, hogy tréfál-e, vagy komolyan beszél, és hirtelen a saját cselekedeteim csapdájában éreztem magam. Az egyenruhája nézett velem farkasszemet... Megálltam, a keze lehanyatlott a karomról. Összehúztam a szemem. -Pontosan tudod, hogy mit csinálsz - feleltem vádlón Te jöttél oda hozzám, nem én kerestelek. Én nem találtalak téged... érdekesnek... Ő is megállt. -Charlie, csak vicceltem. Nyugodj meg, engem nem érdekel, hogy mit értesz, és mit nem. Csak meg akarlak ismerni téged. -A szemében valami nagyon igazi, nagyon őszinte villanást láttam. És sokat ígérőt... Azután halványan elmosolyodott. -És komolyan azt akarod elhitetni velem, hogy egy cseppet sem érdekellek? Össze voltam zavarodva. Általában jobban tudok uralkodni magamon, az érzéseimen. De Max annyira más... Elbizonytalanodtam, mert igaza volt. Érdekelt, nagyon is. A puszta vonzalmon túl is... De mielőtt még tovább faggathattam volna az általa beszélt nyelvről, váratlanul félrefordult, és mélyen lehajtotta a fejét, miközben egy csapat férfi ment el mellettünk a járdán. Jobban megnéztem őket, látni akartam, hogy Max miért kerüli a tekintetüket. Fegyveresek voltak, összesen öten, mindnyájan a testőrség kék gyapjú egyenruhájában. Alacsonyabb volt a rangjuk, mint Max katonai fokozata, és miközben elhaladtak, feszesen kihúzták magukat tiszteletük jeleként, habár Max rájuk se pillantott, fel se nézett. Ennek semmi köze sem volt a kasztjához, hiszen a hadseregben a kasztoknak nincs jelentősége, a rang az egyetlen döntő tényező. Az egyik férfi tekintete elidőzött rajtam, és a pillantásától görcsbe rándult a gyomrom. Ugyanúgy nézett rám, mint ahogy a kidobóember a Prédában. De Max jelenlétének köszönhetően ez csak egy futó pillantás volt, amiért hálás voltam, mert én nem vagyok Brooklynn. Jobban szeretek észrevétlen maradni. Hosszú percekig álltunk ott, feszült csendben várva, hogy a férfiak elmasírozzanak. Mikor végre elmentek, Max megragadta könyökömet, és a forgalmas járdáról egy kihalt, szűk mellékutcába húzott. Félnem kellett volna, hogy egyedül vagyok vele, távol a főtér forgatagától — hiszen mégis csak egy idegen volt, de nem féltem. -Hát ez meg mi volt?

Yara

-Mármint micsoda? — A homlokát ráncolta, és valósággal vonszolt maga után, amíg messze nem jutottunk a járókelők nyüzsgésétől. Végül lelassított. - Miért nem akartál ránézni azokra a férfiakra? - Megálltam, keresztben összefontam a karom, és nem voltam hajlandó egy lépéssel sem továbbmenni. Felvonta a szemöldökét. - Tényleg nem tudom, miről beszélsz. - Látható idegességgel a hajába túrt. — Nem mehetnénk tovább? Claude és Zafír észre fogják venni, hogy otthagytam őket, és keresni fognak bennünket. A két férfi említésére a nyakamon felborzolódtak a pihék, de nem érdekelt. Vajon miért kerülte ennyire a testőröket, akik mellett eljöttünk? -Nem, amíg nem válaszolsz a kérdésemre. -Elragadott a képzeleted. Felejtsd el! Hazudott, ebben biztos voltam, én pedig az igazságot akartam. -Miért kellene elfelejtenem? Talán veszélyes vagy? Valami bűnöző? Mit titkolsz előlem? Dühösen felcsattant. - Egyedül te vagy az, aki megszegted a törvényt. Te nem voltál hajlandó félrenézni, amikor megszólaltam a... - Elharapta a mondat végét. - Óvatosabbnak kell lenned folytatta. - Különösen akkor, ha valóban megértetted, amit mondtam. A szívem sebesen vert, a kezem remegett. Ez már nyílt vád volt, nem áltathattam magam tovább azzal, hogy csak sejt valamit. Tudja. Nem lett volna szabad bíznom benne. Soha sem lett volna szabad megengednem neki, hogy messze vigyen a barátaimtól a belváros forgalmas utcáitól. Max egyszeriben az ellenségemmé vált. Futni akartam, bár fogalmam sem volt, merre kéne tartanom. Csak azt tudtam, hogy nem kockáztathatok egy újabb találkozást a két óriás termetű barátjával. Így hát az ellenkező irányba indultam, és befordultam egy hosszú, sivár sikátorba. -Charlie, várj - kiáltott utánam Max csalódottan, de nem futott utánam. - Charlie! Ne menj el! Megbeszélhetnénk ezt, kérlek? De csak futottam tovább, a lábam olyan hangosan csattogott, hogy már nem hallottam többé a szavait. Különösen azokat nem, amiket nem lett volna szabad megértenem.

Yara

VIII.

Nehéz volt dolgoznom aznap este: udvarias figyelmet színlelni és mosolyogni az étterembe bejövő vendégekre. Könnyed csevegésre meg végképp képtelen voltam. Túlságosan belemerültem a saját borús hangulatomba. Dühös voltam, és rémült is. A lehetőség, hogy valaki ismeri a titkomat, annyira fenyegető volt, hogy végig sem mertem gondolni a következményeket. A szüleimen kívül még csak nem is sejtette soha senki, hogy mire vagyok képes. De Max most lerombolta mindezt, és el sem tudtam képzelni, hogyan csinálta; ugyan mivel árultam el magam? Nem válaszoltam neki azon az idegen nyelven, egy pillantással sem utaltam rá, hogy értem, amit mond. És mindennek a tetejébe sejtelmem se volt, hogy milyen nyelven is beszél, amikor átvált a kasztja nyelvére. Még meg- különböztetnem sem lenne szabad a különböző kasztnyelveket, csak annyit tudhatok, hogy nem a sajátom, és nem is az engléz. Mégis lelepleződtem előtte... Hogy csinálta? Azt mondta, hogy felkeltettem az érdeklődését, de mivel? Látott bennem valamit, ami árulkodott a szokatlan tehetségemről? Hogy képes vagyok ismeretlen szavakat, nyelveket megérteni? Biztosan túl feltűnően viselkedtem akkor éjjel a klubban, túlságosan kiütközött rajtam a félelem. De mit törődik ő ezzel, minek jön utánam, miért keres újra meg újra? Az apám hangja riasztott fel tűnődésemből, amitől még inkább szégyelltem magam amiatt, hogy ilyen ostobán viselkedem. Hálás voltam azért, hogy nem tud olvasni a gondolataimban -Charlaina? Hallottad, amit mondtam? -Bocs, mit is? - Igyekeztem összeszedni magam, és arra gondoltam, nem szabad folyton Maxel foglalkoznom. Nem bízhatok meg benne. Nem feledkezhetek meg arról, hogy meg kell védenem magam. -Van itt valaki, aki látni akar. - Apám ingerült volt, hogy nem figyeltem rá mindjárt. Mindkét karján ételekkel megrakott tányérokat egyensúlyozott. - A hátsó ajtónál vár rád. Jó lenne, ha sietnél, nincs munkaszünet. Összeugrott a gyomrom. Max nem jönne ide, az lehetetlen. De senki más nem jutott az eszembe. Se Brooklynn, se Aron nem jönne a hátsó ajtóhoz. Mindketten szép nyugodtan besé-

Yara

tálnának a főbejáraton, mintha csak ide tartoznának, anyám pedig leültetné őket egy asztalhoz, ahogy szokta, hogy megkínálja őket valamivel, amíg rám várnak. Próbáltam eldönteni, mit tegyek, odamenjek-e egyáltalán kideríteni, hogy ki az, de apám figyelt engem, méghozzá merően, úgyhogy nem volt más választásom. Ha Max az, akkor muszáj eltüntetnem innen. És világossá kell tennem előtte, hogy nem jöhet vissza többet. Átsurrantam a konyhaajtón, kicsit szédelegtem. Az ismerős illatok sem segítettek lerázni magamról a rossz érzéseimet. A hátsó ajtó zárva volt, és arra gondoltam, hogy csak apám lehet annyira nyers, hogy így rácsukja az ajtót valakire, aki odakint vár rám a sikátorban. Valószínűleg így akarta megleckéztetni, amiért munka közben merészelt zavarni engem. Mélyet lélegeztem, és megfogtam az ajtó gombját. Nem voltam biztos abban, hogy készen állok erre a találkozásra. Elfordítottam a gombot. Majdnem hanyatt estem. Claude, Max óriás termetű barátja nézett szembe velem - vagyis inkább nézett le rám. Majd elájultam, és ahogy hátraléptem, majdnem megbotlottam a saját lábamban. A szívem csaknem szétvetette a mellkasomat. Összeszedtem magam, próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, közben lopva körbe pillantottam, hogy észrevett-e bárki bármit is. A konyhában mindenki engem nézett, az anyámat is beleértve. A kötényébe törölgette a kezét, és a szája elkerekedett a döbbenettől. Erőt vettem magamon, hogy újra Claude élénkzöld szemébe nézzek, vagy legalább úgy tegyek, mintha elég bátor lennék állni a pillantását, és végre megszólaltam: - Miben segíthetek? - A hangom annyira remegett, hogy szinte alig lehetett érteni. - Azt mondták nekem, hogy ez a tiéd. - Az ajtónyíláson keresztül felém lendítette a táskámat. Aprónak és súlytalannak látszott a hatalmas kézben lógva. - Max megkért, hogy juttassam vissza hozzád - közölte dörgő, mély hangján, amely majd szétfeszítette az apró konyha falait. Egyébként csend volt, és anélkül, hogy körbenéztem volna, tudtam, hogy a többiek továbbra is leesett állal bámulnak. A táskáért nyúltam, és reméltem, hogy nem remeg a kezem. -Köszönöm. Szó nélkül sarkon fordult, és eltűnt a sikátorban. Nem lepődtem volna meg, ha a föld beleremeg a lépteibe, de persze semmi ilyesmi nem történt. Kivételesen nagytermetű férfi volt, de mégis csak egy ember. Néztem utána, mert nem akarózott még szembefordulnom a többiekkel. Vagy az anyámmal. Próbáltam kibogozni a bennem kavargó kusza érzéseket, a csalódottságomat, hogy Claude állt ott a hátsó ajtóban, nem Max, és az önmagammal szembeni zavaromat és keserűségemet, Yara

amiért csalódott vagyok emiatt. Arról győzködtem magam, jobb, hogy Max nem jött el. Nyilván ezt ő is így érezte, különben nem küldte volna maga helyett Claude-ot. De attól, hogy erre gondoltam, még egyáltalán nem éreztem jobban magamat. Aznap éjjel a szobámban kinyitottam a táskámat. Angelinának már rég aludnia kellett volna, de ahogy oly sokszor, még fent volt, és reménykedett, hogy felolvasok neki. -Csak, ha megígéred, hogy csendben maradsz. Nem akarok leszidást kapni azért, hogy miattam vagy még ébren - suttogtam, jól tudva, hogy anyám külön szobába tenne minket, ha tudná, milyen sokszor olvasok a húgomnak. - És aztán ne panaszkodj, ha rémálmaid lesznek figyelmeztettem, miközben előhúztam a történelemkönyvemet. Angelina bólintott. Tiszta, kék szemét olyan várakozástelien függesztette rám, hogy mosolyognom kellett. -Feküdj le szépen. Legalább próbálj meg elaludni - mondtam, és elmagyaráztam neki, miről tanulunk éppen, valahogy úgy, ahogy a tanáraink szokták az iskolában. - "Az "Uralkodók forradalma" az a rövid időszak volt Ludania történelmében, amikor megdöntötték a monarchiát, és a nép a saját kezébe ragadta a hatalmat, átvette az ország kormányzását, és az általa választott vezetőkre bízta azt - olvastam a könyvből a parsonul írt szöveget. - Az idealista elképzelést nagy tömegek támogatták, akik fellázadtak Avonlea királynő és a Di Heyse dinasztia uralma ellen. Az erőszak korszaka volt ez; a királyi családot elűzték, bujdosniuk kellett, miközben vadásztak rájuk, végül arénákban, óriási közönség előtt mészárolták le őket, hogy kielégítsék a tömeg vérszomját.” Lopva Angelinára néztem. Rossz érzéssel meséltem volna ef- féléket egy négyévesnek, ha nem ismerte volna ezeket a történeteket már réges-régen. Ezeken nőttünk fel, kicsi gyerekkorunktól ezeket tanították nekünk. A forradalmárok nem voltak újak a történelmünkben, fontos volt hát megértenünk: a túlélésünk függ attól, hogy legyen Királynőnk. Közelebb csúsztam Angelinához, megborzongtam, ahogy próbáltam elképzelni, mit érezhettek akkoriban ezek az arisztokraták, tudva, hogy menekülniük kell, különben kivégzik őket a saját honfitársaik, a saját alattvalóik. Letaszították őket a trónról, és máglyára vagy vérpadra, esetleg akasztófára küldték őket. Tovább olvastam, tudtam, hogy Angelina várja a folytatást.

- „A vagyonukat elkobozták,

kastélyaikat és birtokaikat szétosztották az új vezetők között, és mindent megsemmisítettek, ami a régi uralkodókra emlékeztetett: szobrokat, zászlókat, festményeket is pénzeket, hogy még nyoma se maradjon a létezésüknek."

Yara

Az egyik oldalon egy kép volt, egy művészi rekonstrukció a korábbi uralkodóházról, mivel fénykép nem maradt róluk. Angelina megérintette a képet, ujjaival körülrajzolta egy kislány képét. Egyidős lehetett ővele, és valószínűleg ót is kivégezték. Egyetlen bűne a származása volt. Megborzongtam; nagyon sötét korszak volt ez a hazánk történelmében. - "A hangzatos eszmék ellenére, az új kormányzás alatt sem lett igazán könnyebb az emberek élete. A régi adókat eltörölték, de csak azért, hogy újabbakat vezessenek be. Az egyeduralommal bíró Királynő helyébe az elnök lépett, akinek viszont még nagyobb volt a hatalma." Angelina zavartan nézett fel rám. Abbahagytam az olvasást, és próbáltam neki englézül megmagyarázni, hogy mit is jelent mindez. -Mivel bárkiből lehetett vezető, függetlenül a vérvonalától elburjánzott a korrupció. A szavazásokon folyamatosan csalások voltak, az adókat egyre feljebb srófolták, hogy az uralmon lévőknek még több pénzük lehessen. Egymást érték a véres puccsok. Más birodalmak királynői — akiknek valódi hatalmuk volt - megtagadták az együttműködést az új rezsimmel, hiszen a vezetők nem voltak királyi vérből valók. - Ránéztem, kis szünetet tartva. -Mivel nem volt Királynőnk — folytattam—, az országunk elszigetelődött a világ többi részétől, nem kereskedtek velünk, és az embereknek hamarosan rá kellett ébredniük, hogy az ország egyáltalán nem annyira önellátó, mint azt korábban hitték, és hogy bizony nagyon is szükségünk van azokra az árucikkekre, amiket azelőtt más országok szállítottak nekünk. Ostobaság volt azt hinni, hogy egy közönséges halandó is uralkodhat. Először éhínség sújtotta az országot, azután járványok. Angelinához bújtam, nem volt szükségem könyvre. Ezt a részt már számtalanszor hallottam, kívülről tudtam minden szavát. A légzése egyre lassabbá és mélyebbé vált. Még mindig figyelt, de tudtam, hogy mindjárt elalszik. -Ez volt a fordulópont Ludania történelmében - suttogtam az arcához hajolva. - Az új rezsimmel szembeni elégedetlenség elérte a tetőfokát, a járványokban, az éhínségben rengetegen életüket vesztették. A temetők már képtelenek voltak befogadni a holttesteket, a temetetlen halottakat máglyára rakták, fekete füstfelhők fojtogatták az országot. Az emberek most már más okból lázadtak fel: vissza akarták hívni azokat, akik a forradalom előtt kormányozták az országot. Csakhogy már nem élt egyetlenegy sem. Valamennyiüket feláldozták a forradalom oltárán. - Lassan, halkan ejtettem ki az utolsó szavakat, figyelve, ahogy Angelina egyre laposabbakat pislog, egyre lassabban, és végül álomba merül. Nem baj, úgyis tudja, hogyan végződött a történet. Mindnyájan tudjuk.

Yara

Titkos csoportok szerveződtek, hogy megdöntsék az új „demokráciát”, és ehhez a többi ország segítségét kérték. Kémek járták az országot, hogy megtalálják a régi trónnal rokonságban álló királyi leszármazottakat. Új vezetőre volt szükség, új Királynő kellett az országnak. Végül rábukkantak arra, aki kész volt elfoglalni az őt megillető trónt, és kivezetni az országot a maga által választott pusztulásból. Erős asszony volt a krónikák szerint - királyi vér és uralkodói alkat. Amikor seregei betörtek az országba, könnyedén elbántak az éppen hatalmon lévő kormány önhitt és képzetlen katonáival. A Királynő annyiban volt könyörületes az elődeivel, hogy a lehető legnagyobb titokban és a lehető legkevesebb kínzással ölette meg őket. Egy ilyen nagyhatalmú Királynőt könnyen elfogadtak a szomszédos országok uralkodónői, és hamarosan megszüntették a tiltó korlátozásokat; a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatok újraéledtek. Ludania népének ismét volt mit ennie. Akkor vezették be a kasztrendszert. Azért hozták létre, hogy megakadályozzák a jövőben a hasonló felkeléseket, távol tartsák egymástól az embereket, és megakadályozzák a lázadó eszmék keveredését. A nyelvből eszköz lett, általa tökéletessé válhatott ez a megosztás. Törvény tiltotta, hogy a saját kasztunk nyelvén kívül más nyelvet is beszéljünk, vagy akár csak felismerjünk. Ily módon lehetett titkokat megtartani, hatalmat gyakorolni, és elnyomni azokat, akik... nos, akik kevesebbet értek. Mindez évszázadokkal ezelőtt történt, amikor a városoknak még volt nevük, és bár néhány dolog megváltozott azóta, a kasztrendszer és a monarchia érintetlen maradt. Most mindkettő erősebb volt, mint valaha. A szó lett a legfélelmetesebb korlát. A törvény bűncselekménynek tekintette, ha a kasztja nyelvén és az englézen kívül bármilyen más nyelvet merészelt használni valaki. Ha bárki csak a legkisebb jelét is adta, hogy tehetsége van a nyelvekhez, azonnal kivégezték. Az üldöztetés mindenkit visszariasztott a próbálkozástól. Évszázadok múltán kihalt az a képességünk, hogy más kasztok szavait le tudjuk fordítani, képtelenek voltunk a saját nyelvünkön kívül más nyelvet megtanulni. Alkalmatlanná váltunk arra is, hogy felismerjük az ismeretlen nyelvek közti finom különbségeket. De ha mindenki egyformává válna, én akkor is kívülálló maradnék, hiszen az összes nyelvet megértem. És a képességem nem csupán a beszélt nyelvekre korlátozódik. Mindenfajta kommunikációt képes vagyok értelmezni, a látható és tapintható közlésformákat egyaránt. Apám egyszer elvitt egy múzeumba, azon kevesek egyikébe, amit nem égettek porig a Forradalom idején, és megmutatta nekem, hogy milyen is volt a világ régen, amikor a hazánk Yara

még egyetlen egységes nemzetként élt. Nyilván akkor sem uralkodott mindig béke, de nem volt kasztokra szabdalva az ország. A múzeumban csodálatos rajzokat láttunk, melyeken ősi civilizációk kommunikáltak valaha. Művészi tökéletességű vonalak, amiket az idegenvezető elmagyarázott annak alapján, ahogy a tudósok lefordították englézre. Amint felolvasta ezeket a fordításokat, azonnal tudtam, hogy hibás, amit mond, a fordítások tévesek. Én értettem, mit is üzennek valójában a gyönyörűen megrajzolt szavak. Tudtam, hogy mi a művészet mögött rejtőző üzenet igazi jelentése, és ezt meg is mondtam neki, felfedtem őseink igazi üzenetét. Az idegenvezető őrjöngve követelte, hogy vonjam vissza a hazugságaimat, és kérjek bocsánatot a szemtelenségemért. Apám zavarral próbálta leplezni a félelmét, bocsánatot kért a dühöngő férfitól, és kitartott amellett, hogy egyszerűen csak a gyerekes képzeletem ragadott magával. Azzal érvelt, hogy hazudozó és nehéz természetű gyerek vagyok, és elvonszolt onnan. El a csodálatos szavaktól, el a múzeumtól, mielőtt még a férfi rájön, hogy pontos a fordításom, és feljelent engem, amiért meg- értek egy számomra idegen, tehát tilos nyelvet. Apám először leszidott a jelenetért, azután szorosan magához ölelt megkönnyebbülésében. Akkor figyelmeztetett először, mennyire veszélyes is volt felfedni a képességem mások előtt. Bárki előtt. Hatéves voltam, és ekkor láttam másodszor sírni az apámat. Először akkor, amikor még csak alig múltam négy, és ő megölt egy férfit.
 Nyílt a szobám ajtaja, és anyám körvonalának árnyéka jelent meg, azután belépett hozzánk, magával hozva a frissen sült kenyér illatát, ami a sok-sok év éttermi munka alatt már a bőrébe ivódott. Fejével Angelina felé intett. -Neked is aludnod kellene már, Charlaina. Holnap iskola... -Tudom, már majdnem kész vagyok - feleltem neki englézül és becsuktam a könyvet, úgysem tudtam már figyelni. Az ágyam szélére ült, kisimította a hajam az arcomból, és a keze fejével megcirógatta az arcomat. -Fáradtnak látszol.

Yara

Nem mondtam neki, hogy ő az, aki fáradtnak tűnik. Hogy szép, fiatal vonásai megfakultak, büszke tartása megroppant Képtelenségnek látszott, hogy anyám ilyen nehéz munkára született volna. Talán senki sem születik ilyenre... Bólintottam. -Igen, az is vagyok. - Lehajolt, homlokon csókolt, és újra megcsapott az ismerős illat. Anyám illata. A könyv után nyúlt, és kivette a kezemből. Ahogy felemelte, egy cetli hullott ki a lapok közül, és a körém csavart durva takaróra esett. Anyám nem vette észre, és ahogy elfordult, hogy a könyvet az ágy melletti asztalkára tegye, gyorsan felkaptam a cédulát, amit nem én rejtettem oda, és széthajtottam. Ahogy elolvastam a papírra vetett szavakat, hangos sóhajjal szívtam be a levegőt. -Mi az, Charlaina? - kérdezte anyám visszafordulva. Megráztam a fejem, és az üzenetet a takaró alá húzott öklömbe szorítottam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, de akkor szólalt meg odakint a kijárási tilalmat jelző három ismerős süvítés. Amikor újra hozzám fordult, már megfeledkezett a kérdéséről. A lámpáért nyúlt, és egészen lecsavarta a lángját. -Jó éjszakát, Charlie — búcsúzott tőlem englézül, ami nagyon meglepett, mivel általában nem volt hajlandó ezen a nyelven beszélni az otthonunk falai között. -Jó éjt, Mami - feleltem neki évődő mosollyal, és most ő lepődött meg, hogy a neki kedves nyelvet használtam. Mikor az ajtó becsukódott, és már biztos lehettem abban, hogy elment, újra felcsavartam a lámpát. Muszáj újra elolvasnom... Még kétszer... vagy háromszor... vagy még ötvenszer, gondoltam, miközben előhúztam és gondosan széthajtogattam a gyűrött üzenetet. A papíron új redők voltak attól, ahogy az imént - anyám elől rejtve - a markomba szorítottam. A sebtében odafirkantott szavakat néztem töprengve, és vegyes érzések kavarogtak bennem, az izmaim megfeszültek, a karomon a pihék égnek álltak. Még egyszer utoljára elolvastam a szavakat, mélyen az emlékezetembe vésve őket, hogy később felidézhessem majd. Azután visszatettem a cetlit könyvembe, és leoltottam a lámpát. Hallgattam alvó kishúgom szuszogását, és arra gondoltam, Hallani, ahogy lágyan belesuttogják az éjszakába. Akármilyen nyelven...

Yara

IX.

A következő napokban egyetlen egyszer sem engedtem meg magamnak, hogy csak egy pillantást is vessek a könyvemben lapuló üzenetre. Túlságosan féltem. Mély szorongással töltöttek el ezek a szavak, amelyeknek komor jelentése mélyén kimondatlan ígéretek derengtek fél. Rettegtem az írójuktól. Próbáltam a tanításra összpontosítani, a tanáromra, aki a tábla előtt állva magyarázott nekünk. Szenvedélyes volt, pedig már hosszú évek óta tanította ugyanazt a tárgyat, a népünk történelmét, a Kereskedő kaszt történelmét. A tanóráink blokkokból álltak, egy ilyen blokk volt a háromórás történelem - egy óra a Kereskedők történelme és az, hogy mi a szerepünk a társadalmunkban; egy másik az országunk történelme és még egy a világtörténelem, ami tele volt az ősi arisztokráciákról, demokráciákról, diktatúrákról szóló történetekkel, mely formációk a Felségek Kora előtt virágzottak és buktak el. Eladók lévén, kereskedelmi, könyvelői és közgazdasági óráink is voltak. Az egyetlen kötetlen óránkat szabadon választhattuk a művészetek, a tudomány vagy a konyhaművészet területéről. Azért ezek a választható tárgyak is valamiképpen a kereskedői készségeket csiszolták. A művészeti órákon például textilekről, kerámiáról és grafikákról tanultunk, a csomagolásukról és eladásukról- Mindez arra tanított és készített fel minket, hogy elfoglalhassuk majd helyünket a társadalomban. Félszívvel jegyzeteltem az előadást, úgy tettem, mintha a tanár szavai jobban érdekelnének, mint a padom alatt fekvő könyvembe rejtett levél. Amikor odébb csúsztattam a lábam, akaratlanul felrúgtam bőr iskolatáskámat, a tartalma kiborult a padlóra. Lehajoltam a pad alá, hogy összeszedegessem a szétszóródott ceruzákat, papírokat. Nagy gonddal rakosgattam vissza mindent a helyére. Láttam, ahogy a könyvemből kikandikált az összehajtogatott üzenet széle. Megsimogattam a selymes papírt, a bőrömön elektromos szikrák pattogtak, az ujjaim bizseregtek a vágytól, hogy kihúzzam. Nem szabad, mondtam magamnak, miközben lélegzetvisszafojtva figyeltem a kezem, ahogy kihúzza a kis cédulát a könyvemből. Próbáltam elfojtani a várakozás heves érzését azzal, hogy nagy hiba lenne újra megnéznem. Nem érdemli meg, hogy az időmet pazaroljam rá. Az írója

Yara

sem érdemli meg, hogy máris ennyit foglalkozom vele gondolatban. Körbepillantottam, hogy lássam, észrevette-e valaki, amint a padom alatt kuporogva egy olyan üzenetet olvasok, amit már betéve tudok. Senki sem figyelt rám. A kezemben tartottam a levélkét, és magam elé képzeltem a három szót, ami az összehajtott papíron állt. Azt a három szót, amit már kívülről tudtam. Ami sokkal többet jelentett nekem a kelleténél. Kihajtottam a lap felső harmadát, majd az alsót, szándékosan nem fókuszálva egy pillanatig. Hatalmasat dobbant a szívem. Azután kitisztult a látásom. "Esküszöm, hogy megvédelek."

A nap hátralévő részében próbáltam elfelejteni a cédulát, próbáltam jóvátenni a hibát, amit elkövettem abban a pillanatban, mikor megengedtem magamnak, hogy még egyszer elolvassam. Ám a szavak elől nem lehetett menekülni, mintha csak belém vésődtek volna, mintha a betűket nyersen és durván a tulajdon húsomba égették volna be. A szavak mögött megbújó jelentésbe belesajdult a szívem. Túl sokat ad és vár el ezzel az egyszerű esküvel. Hogyan ígérhet ilyesmit? Hogyan vehetnék egy ilyen fogadalmat komolyan? Alig ismer engem, én pedig egyáltalán nem tudok róla semmit. Annyit biztosan nem, hogy megbízzak benne. Főképp azért, mert tudja, legalábbis sejti a titkomat Ez a tudás pedig veszélyeztet engem. Ha már nem engedhetem meg magamnak, hogy fontolóra vegyem a szavait, akkor nem foglalkozom velük. Eldöntöttem magamban, hogy elfelejtem az üzenetet. Elfelejtem őt is. Feladtam a kísérletet, hogy a tanulásra figyeljek, és helyette mással igyekeztem lekötni figyelmemet. Iskola után az étterembe mentem, bár mára nem is voltam beosztva. Bevásároltam, főztem, és letörölgettem az asztalokat, a pultokat. Leltárba vettem a készleteket, és segítettem anyámnak zöldségeket vagdosni, amíg már semmi sem maradt, amivel leköthettem volna nyughatatlan kezeimet. Így is képtelen voltam elszakítani gondolataimat a nekem írt levélről. Végül döntöttem. Csak egy választásom maradt. Megragadtam egy gyertyát, átvágtam gyorsan a konyhán, és kisurrantam a hátsó ajtón az étterem mögötti kis sikátorba. Találtam egy sötét sarkot, távol az étterem előtti forgalomtól. a járókelők pillantásaitól. Leguggoltam, és kezemmel ernyőt a gyertya kanóca elé, meggyújtottam. A zsebembe nyúltam és kihúztam az összehajtogatott üzenetet.

Yara

Eszembe jutott, hogy elolvasom még egyszer - most utoljára, de rájöttem, hogy nem kell. Soha többé nem lesz szükségem rá, hogy lássam őket, ezek a szavak úgyis örökké kísérteni fognak. Nem kell hozzá az üzenet a maga fizikai valójában. A cetli sarkát a lánghoz érintettem, s csak egy pillanatig tétováztam, mielőtt átengedtem volna a tűz hatalmának. Aztán megtettem. Figyeltem, ahogy elhamvad, és a földre ejtettem, mielőtt a lángok elérhették volna az ujjaimat. A hamu hunyorogva parázslott előttem, narancsszínű, majd fekete lett, és végül halványszürkén tovalebegett a lassú légáramlatban. Jobban éreztem magam, hogy megsemmisült, hogy megszűnt felettem csábító hatalma. Így talált rám Brooklynn a sötét sikátorban - a gyertya felé hajolva kuporogtam, és az aprócska lángot néztem elrévedve, és végre szabadnak éreztem magam.
 Brooklynn mindig is mesterien értett ahhoz, hogy rávegyen engem olyasmire, amit valójában eszem ágában sem lett volna meg- tenni. Amikor alig voltam idősebb, mint Angelina most, Brook rábeszélt, hogy vágjam le a hajamat, és tegyek úgy, mintha fiú lennék. Azt gondolta, hatalmas poén lesz elhitetni a többiekkel, hogy új fiú jött az osztályba. Sajnos, a szüleim nem értékelték a humorát. De a legrosszabb az volt az egészben, hogy a frissen rövidre nyírt hajammal tényleg úgy néztem ki, mint egy fiú. Abban az évben kezdtek a srácok Charlie-nak hívni Charlaina helyett. A becenév jó volt egyébként, sokkal jobban illett hozzám, a hajam pedig gyorsan megnőtt. Ebben az évben tanultam meg, hogy nem bízhatok meg vakon Brooklynnban, mert neki mások az érdekei, mint nekem. Nem mintha rossz barát lett volna... Korántsem. Nem volt sem szívtelen, sem önző. Egész egyszerűen fékezhetetlen volt. Mondanom se kell, hogy időnként keményen a sarkamra kellett állnom, hogy nemet mondjak Brooklynn-nak azokra a kívánságaira, amik nem szolgálták a javamat. Szerencsére, most nem ilyesmiről volt szó, és ez alkalommal Brook a lehető legjobbkor jött. Arra volt most a leginkább szükségem, hogy az én világomból átrántson a sajátjába. Egy bulizós éjszaka Brooklynn- nal! Pontosan ez kellett, hogy elterelje a gondolataimat... más dolgokról. A búcsú a parkban tökéletesen megfelel erre a célra.
 Yara

Meg kellett ígérnünk apámnak, hogy együtt maradunk - úgy gondoltam, ez az ígéret inkább Brooklynn javát szolgálja, mint az enyémet -, anyámnak pedig azt, hogy még a kijárási tilalom előtt hazaérünk. Nem tudom, mire gondolt, hol máshol lehetnénk olyan későn - a parkot jóval a szirénák megszólalása előtt ki szokták üríteni. Senki sem akarta, hogy törvényszegésen éljék. És, ahogy mindig, az útlevelem nálam volt, biztonságban ott lapult a mellkasomon. Tudtam, hogy mire számíthatok már jóval azelőtt, hogy a folyóparti összejövetelhez értünk volna. A múltban, amikor először rendeztek ilyet, teljesen másmilyenek voltak a „búcsúk”, a nevük is egészen mást jelentett. Ezeket a rendezvényeket eredetileg azért tartották, hogy az újonnan bevonult katonák iránti rokonszenvet fejezzék ki velük, a legújabb seregeinket ünnepeljék, ahogy a külső és belső ellenségeink elleni háború kezdett egyre fenyegetőbbé válni. De ahogy a hetekből hónapok lettek, a hónapok pedig már egy évet tettek ki, ezek a búcsúk is megváltoztak. Most már egyszerűen csak államilag engedélyezett bulik voltak. Olyan események, amelyeken a fiatalok összejöhettek egy-egy estére a folyóparti parkban, és a hazafiasság ürügyén táncolhattak, énekelhettek, hangoskodhattak, és jól érezhették magukat. A búcsú csak egyetlen alkalommal vált komolyan veszélyessé, amikor pár hónappal ezelőtt egy lázadásra szító férfi miatt a részeg tömeg felbolydult. Az erőszak átterjedt a város utcáira is. Számos aktivistát öltek meg éppen annak a hadseregnek a tagjai, akiknek tiszteletére a búcsút rendezték. Azóta már járőrök vigyázzák a havonta megtartott összejöveteleket. Ők őriz- ték a rendet, így nem törhetett ki a káosz, a buli nem csaphatott át tüntetésbe. Ma éjjel, ahogy a tavasz kezdett átmenni a nyárba, és az éjszakai hőmérséklet egyre melegebb lett, az ünneplők csordultig teltek boldogsággal. A folyóparti levegő a dal, az ital és a tánc ígéretét hordozta. A gyakorlottan együtt játszó zenekar hangszereiből áradó dallamok messze szárnyaltak, túl a buja parkon, és döntötték a város utcáit. Reményteli volt, magával ragadó. Brooklynn megszorította a kezemet, hogy meggyőződjön róla, nem gondolom meg magamat, és nem szököm el. De nem kellett emiatt aggódnia. Boldog voltam, hogy itt lehetek, hálás, amiért velem van, és hogy ez az ünnepség eltereli a gondolataimat. Elmentünk egy csapat férfi mellett, akik különböző hang. szereken játszottak egy kis facsoport sűrű lombkoronája alatt Énekeltek, hangosan és hamisan. Nevettem, ahogy egyre harsányabban próbálták magukra vonni a figyelmünket. Brooklynn vihogott, és bátorította őket integetett, kacsintott, és a csípőjét riszálta. Kiabáltak utánunk, hogy menjünk vissza hozzájuk, hogy énekeljünk nekik, de Brooklynn maga után húzott, ügyet sem vetve többé rájuk. Yara

Megálltunk egy virágba borult bokor mellett; Brook halkan dudorászva, testével hajladozva követte a körülöttünk kavargó zenét, és letépett egy tökéletes szépségű vörös virágot. Ügyesen a hajamba tűzte, a fülem mögé. Hozzám hajolt, és arcon csókolt. -Gyönyörű vagy - jelentette ki, és rám kacsintott Megragadtam mindkét karját, a szemem összeszűkült, de közben halványan elmosolyodtam. -Máris becsíptél, mi? Széles mosollyal felelt. -Talán egy picinkét... Kézen fogott, és újra elindultunk. Fáklyák ragyogtak a kanyargó utak mentén, ahogy a park közepe felé közeledtünk, a búcsú közepe felé, ahol a már javában folyt a mulatság. Néhányan üdvözöltek minket, ismeretlenül is. Brooklynn sokkal többet ismert közülük, mint én, főleg a kék egyenruhás testőrök közül. Buzgón mutatott be engem is mindenkinek, de tudtam, hogy végül el fogja felejteni, hogy vele vagyok, és messze sodródik tőlem. Ilyen volt a természete, és én elfogadtam őt ilyennek. Valaki italt hozott nekünk, a hűvös folyadék lángolva csúszott le a torkomon. Ellazult tóle a testem, megnyugodtam.

Brooklynn-nak igazából már nem nagyon hiányzott egy újabb ital, de azért ő is felhajtotta. Elindult a virágzó lombsátor alatt táncoló tömeg felé, figyeltem, ahogy elvegyül közöttük. Karjait magasan a feje felé

emelte, és hipnotikus körökben hajlongott, a szeme és a

mozdulatai is arra bíztatták a többieket, hogy húzódjanak hozzá minél közelebb. Mint mindig, most is azt kívántam, bárcsak itt lenne Aron is. Ő mellettem maradt volna, sohasem feledkezne így meg rólam. De Brook sosem akarta, hogy Aron is velünk jöjjön az esti kiruccanásainkra. Azt elfogadta, hogy kicsi korunk óta versenyeznie kell Aronnal a figyelmemért napközben, mert nem volt más választása. Az esték azonban már csak kettőnkről szólhattak, mert Aron — szerinte — nem illett bele a képbe. Ami teljesen abszurd volt, mert minden alkalommal új barátokat talált, és habozás nélkül otthagyott csapot-papot, engem is beleértve. Épp jókor néztem fel, így láthattam, hogy Brooklynn-nak máris akadt párja: egy borzas fiú, aki szorosan magához húzta, karjaival a derekát ölelte, miközben Brook olyan kihívóan nézett a szemébe, mintha senki más nem lenne rajtuk kívül a zsúfolt táncparketten. Mielőtt még égnek emelhettem volna a szemem, egy acélos hang szólalt meg mögöttem, aminek hallatán a balzsamos éjszaka ellenére is megborzongtam.

Yara

- Nem lenne szabad itt lenned. A park nem biztonságos sötétedés után. - A tenyerével könnyedén végigsimította a mezítelen karomat, a gyengéd mozdulat rácáfolt a szigorú hangra. A gyomrom összeugrott, mintha rosszullét fogna el, bár egy másik érzés is átcikázott át rajtam. Nagyon hasonlított a reményhez. Gyorsan elfojtottam magamban ezt az érzést, és csak a hangjában vibráló aggodalomra válaszoltam dacosan és anélkül, hogy hátrafordultam volna. -Az a nagy szerencsém, hogy nem te döntöd el, hová mehetek sötétedés után. Sem azt, hogy kivel. - Elhúztam a karomat, próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy libabőrös lett a karom az érintése nyomán. Átsétáltam a táncolók másik oldalára, a szememet le nem vettem közben Brooklynnról, nehogy elveszítsem a nagy tömegben. Így nem kellett Maxre, felkavaró szürke szemeibe néznem. Hallottam a lépéseit, szorosan a nyomomban. -Charlie, válj! Nem akarom előírni neked, hogy mit csinálj nem így értettem. - A hangja most sokkal gyengédebb volt, szinte könyörgő. Megráztam a fejem, de ez a visszautasító makacsság inkább saját magamnak szólt. Kétlem, hogy észrevehette egyáltalán ezt az apró kis mozdulatot a fáklyák imbolygó fényében. Egyik részem azt kívánta, hogy jöjjön utánam, bár szinte futva menekültem előle. A szívem zakatolt, és szinte beleszédültem a tulajdon érzéseim zűrzavarába. Az egész testem csupa borzongás volt, még sohasem éreztem magam ennyire elevennek. Hirtelen elkapta a kezemet, és elém lépett, úgyhogy meg kellett állnom. Már végképp elbizonytalanodtam, mit is kéne tennem. Vissza is akartam húzni a kezemet, meg nem is. Ügy tűnt, hogy a kezem a legjobb helyen van az övében, de közben azért a világért sem néztem volna fel rá. Charlie. - Ez az egyetlen szó és a hüvelykujja finom kis mozdulata elég volt hozzá, hogy az érzelmek valóságos áradata szabaduljon fel bennem. — Menj haza. Nem tudom megtartani az ígéretemet, ha keresed a bajt. Az ígérete... Hideg borzongás futott végig az egész testemen, és mégis... Szinte fajt, annyira szerettem volna még közelebb lenni hozzá. - Nem megyek - ismételtem makacsul, de féltem felpillantani. Azért is, nehogy rájöjjön a titkos vágyamra: mennyire szeretném, hogy mellettem maradjon. Eleresztette a kezemet, és ahogy visszahullott az oldalam mellé, furcsán hidegnek és üresnek éreztem. - Mi van, ha ragaszkodom hozzá, hogy hazamenj? Hitetlenkedve pillantottam fel rá.

Yara

- Ezt nem teheted! - De ahogy ránéztem, máris tudtam, hogy tévedtem. Tudtam, hogy igenis mondhatja. Az egyenruhája friss volt, makulátlan és parancsoló. Ez a ruha jelentette azt a hatalmat, hogy hazakísértessen a parkból. Nem számít, hogy maradni akarok, Max erővel hazavitethet. Az állkapcsom megfeszült, és szikrázó szemekkel néztem rá. Közelebb léptem hozzá, most egyedül csak vele álltam harcban. - Meg ne próbáld! Minden jogom megvan rá, hogy itt legyek. Nem csináltam semmi rosszat, nem én vagyok az, aki másokat zaklat, hanem te! Te vagy az, akinek el kellene mennie. Megpróbáltam félrelökni őt az utamból, de nem mozdult. - Egyszerűen csak a barátnőmmel szeretnék lenni ma este. - Megköszörültem a torkom, a hangom a hisztéria határán vibrált. - Ha tudtam volna, hogy itt leszel, el se jöttem volna. Próbáltam kikerülni, s elmenni onnan, de hirtelen magához ölelt, olyan gyorsan, hogy azt sem tudtam, mi is történik. Az arcom a mellkasához simult, hallhattam a szíve dobbanását a vastag gyapjú egyenruha alatt. Éreztem, ahogy teste vágyik az én testemre, ahogy én is vágytam az ő közelségére. Ereztem finom illatát, elszédültem, ahogy magamba szívtam. Többet akartam. Sokkalta többet. Az elszántságom összeomlott, s a karjába simultam. -Ha én tudtam volna, hogy itt leszel, csak azért jöttem vona, hogy téged láthassalak - suttogta a fülembe. Azután ismét megszólalt azon a nyelven, amit nem lett volna szabad megértenem. - Én csak meg akarlak védelmezni, Charlie. Mindig is csak ezt akartam. Ezzel vége is lett a rövid, idilli pillanatnak, amelyben megfeledkeztem az óvatosságról. Bárcsak ne mondta volna ezt! Ne így... Ellöktem, kiszabadítva magamat az öleléséből. Mikor haragtól villámló szemmel ránéztem, láthattam, hogy tudja, mit tett, hogy megértette, hol rontotta el. Englézül kellett volna beszélnie. -Charlie, bocsáss meg! De én már el is tűntem a tömegben, és ez alkalommal nem jött utánam. Pedig az egyik felem továbbra is erre vágyott. Mire Brooklynn rám talált a folyóparti fák között, egy sötét zugban, ahol némán kuporogtam, már nagyon fel volt dobva, és bár semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a hódításait hallgassam, azért a nyakamba zúdította. Mámoros volt a sikereitől és az alkoholtól. Szinte szárnyalt. A kezem után nyúlt, és kihúzott a rejtekemből. -Épp most találkoztam egy hihetetlenül fantasztikus sráccal. Neked is meg kell ismerned, gyere! Bízzál bennem, Charlie! Imádni fogod. - A keze a kezemen nem volt olyan Yara

megnyugtatóan erős, mint Maxé. A bőre meleg és puha volt, de türelmetlenül szorongatott engem. Bukdácsolnom kellett utána az ösvényen, mert annyira húzott maga után. -Ha tényleg olyan jó fej, miért nem csapsz le rá? Nem kellek én ahhoz. - Brooklynn vigyorgott, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. -Mert van egy barátja. Egy igazán cuki barátja. - Újra húzni kezdett, és maga után is vonszolt néhány lépésnyit. - Na, gyerünk, ezt nem hagyhatod ki. Megráztam a fejem, és keményen megvetettem a lábam. -Nem vagyok olyan hangulatban, hogy bárkivel is megismerkedjek. Ma este nem, Brook! Elengedett, és csípőre tette a kezét. A testtartása kihívó volt, barna szeme villogott. -Miért nem? Csak nem a kis katonád miatt? Döbbentem néztem rá. Megrántotta a vállát. - Bizony, láttalak titeket. És akkor mi van, Charlie? Azt is láttam, hogy nem ment utánad. Minek pocsékolod az időd arra, hogy itt ücsörögj egyedül? Miért hagyod, hogy elszúrja az estéd? Azt hiszem, gyűlölnöm kellett volna Brooklynnt abban a pillanatban, legalábbis haragudnom rá. Látta, ahogy összevesztem Maxszel, és hagyta, hogy magányosan kószáljak, miközben tudta, hogy szomorú vagyok. Jobban izgatta, hogy felszedjen valakit, akit alig ismer, mint az, hogy segítsen rajtam. Volt még valami más is abban, ahogy Brook a „kis katonádat” kiejtette a száján: a hangjából valósággal csöpögött a rosszindulat. Féltékeny lett volna? Visszagondoltam arra a délutánra az iskolánknál, amikor Max egy szemernyit sem törődött vele, Brook hiába vetett be mindent, hogy magára vonja a figyelmét. Igazán nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mellőzzék - főleg nem miattam... Hirtelen szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy talán ezért szereti, ha a közelében vagyok a férfiak szinte mindig őt észre, s nem engem. Talán ezért nem jöhetett velünk Aron sem soha, hiszen őt hidegen hagyta Brook külseje, és nyilvánvalóan engem kedvelt jobban. Mégsem voltam igazán dühös Brookra, de még csak féltékeny sem, amikor visszamentünk a búcsúba, hogy bemutathasson végre a srácoknak. Azok persze rám se hederítettek, csak őt bámulták. Lehettem volna féltékeny, azt hiszem. Vagy akár dühös is amiért így viselkedik velem. De inkább csak sajnáltam őt. Max még mindig ott volt. Nem láttam, de tudtam, hogy a közelemben van. Éreztem a jelenlétét, majdnem úgy, mint a sajátomat. Yara

Belementem Brook kisded játékába, úgy tettem, mintha pompásan szórakoznék. Ha másért nem is, legalább Max kedvéért, hogy megmutassam neki, cseppet sem izgat, hogy szerinte nem kéne itt lennem. Amint megismerkedtem az újdonsült barátokkal, rájöttem, hogy Brooknak végül is igaza volt: az általa felszedett fiú - a borzas hajú - tényleg egész kedvesnek tűnt. A haverja, Paris, szintén jó fej volt. Ráadásul, mindketten a Kereskedő kasztba tartoztak. Ruháik a számomra oly ismerős, egyszerű barna és szürke anyagokból készültek. A társaságukban nem kellett úgy tennem, mintha nem érteném a szavaikat, szólhattak hozzám bármely, általuk beszélt nyelven. Az ilyen fiúk társaságát kellene keresnem... de persze ők egyfolytában Brooklynnt bámulták. Még Paris is, aki tényleg nagyon igyekezett engem szórakoztatni, gyakran rajta felejtette a szemét. Nem mintha ez zavart volna, lélekben nem is voltam ott. Minden porcikám a láthatatlan Max után sóvárgott, olyan erősen, hogy ideges és feszült lettem tőle. De azért nevettem Paris viccein, és elfogadtam a második italt is amit hozott, pedig már az első is elbódított kissé. A derekam átfogva vitt a táncolók felé, s aztán szorosan magához vont. Nem éreztem kellemesnek. Meglepett a saját reakcióm hiszen nem is olyan régen azon ábrándoztam, milyen jó is volna egész szorosan odasimulni Maxhez... Parisszel éppen az ellenkezőjét éreztem: taszított az érintése, a testem tiltakozott. Erős karjával azonban ellentmondást nem tűrően karolt át tánc közben. Alkoholos lehelete az enyémbe vegyült, én pedig ide-oda tekingetve próbáltam leküzdeni az idegességemet. Úgy gondoltam, helyesebb, ha én is félig-meddig legalább együtt mozgok vele a zene ritmusára, és nem utasítom el őt nyíltan. Közben azt találgattam, vajon mennyi lehet még hátra a zeneszámból, mikor tudnék észrevétlenül lelépni? - Szép szemed van — bókolt nekem parson nyelven, s szavait kellemetlenül ragacsosan hozta az arcomba forró lehelete. Majdnem kirobbant belőlem a nevetés — ugyan mikor is sikerült elszakítania a tekintetét annyi időre Brooklynnról, hogy észrevegye, milyen az én szemem? De csak udvarias kis félmosolyt villantottam rá, és elhajoltam. - Köszi - feleltem hangosan, hogy túlkiabáljam a zenét. Most már tényleg nagyon vártam, hogy vége legyen a számnak. Arra nem számíthattam, hogy még az előtt hirtelen vége lesz a kínlódásomnak. Az ilyesmire sohasem lehet felkészülni. A szirénák olyan fülsiketítően kezdtek vijjogni, mintha közvetlenül a fejemben süvöltenének. Éles hangjuk szinte széthasította az éjszakát. Ez nem a kijárási tilalom jelzése volt. Megdermedtem, s a körülöttem kitört káosz minden gondolatomat törölte. Az emberek kiabálása, sikoltozása szinte teljesen elveszett a hangzavarban. Az emberek lökdösődve, egymást Yara

taszigálva igyekeztek kimenekülni a parkból, védett helyre, biztonságba Brooklynnt kerestem - de hiszen az előbb még láttam...! Most mégsem tudtam megtalálni a nagy tolongásban. - Brooklynn! - kiáltottam, de a hangomat elnyelte a hangzavar. Láttam, hogy egy korombeli lány a földre zuhan, és egy rohanó férfi nehéz csizmájával épp fejen találja. A lány igyekezett kitérni a sokadalom útjából; a földön kúszva vonszolta magát az ösvény széle félé, ujjai kétségbeesetten vájódtak a porba maga körül, de nem tudott elég gyorsan haladni. Kábán felnézett, vér patakzott az arcán. Abban a pillanatban, hogy felemelte a fejét, rájöttem, hogy ismerem őt. Sydney volt az, a Tanácsnok lány az Akadémiáról. Aki minden egyes nap gyötört minket az iskolába menet. Az, aki akkor este bejött az éttermünkbe, és mások előtt gúnyolódott rajtam abban a tudatban, hogy úgysem értem a szavát. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, már rohantam is oda, ahogy csak bírtam. Lökdöstek és taszigáltak, belém könyököltek, és belém rúgtak, miközben felé igyekeztem, hiszen mindenki kétségbeesetten próbálta menteni saját magát. Mikor odaértem hozzá, kis híján én is rátapostam, aztán az összepréselődött embertömeg csaknem elsodort tőle. Minden erőmet összeszedve próbáltam utat törni hozzá, de szinte verekednem kellett. Valaki a hajamba markolva visszarántott. A fejbőröm lángolt, ahogy előrehajoltam, hogy kiszabadítsam a fejem, és sikítottam fájdalmamban. Senki nem hallotta. Vagy senkit nem érdekelt. Láttam Sydney-t, ahogy kínlódva próbál félrehúzódni. Teljesen összetaposták. Bár kicsit szédültem, de nem adtam fel. Odaértem, lehajoltam, és megragadtam a hóna alatt, majd hátrafelé húztam, messze el az ösvénytől, el a mindenen könyörtelenül keresztülgázoló cipőktől, bakancsoktól, csizmáktól. A szirénák jajveszékelése nem gyöngült, de nem volt időm azon gondolkodni, vajon mi is történhetett. Lehajoltam, és Sydney fülébe kiabáltam: -Lábra tudsz állni? Képes vagy járni? Zavartan pislogott fel rám, s hirtelen elbizonytalanodtam - talán nem is érti, amit mondok? Azután lassan, mintha lassított felvétel lenne, bólintott, és felém nyújtotta a kezét, hogy segítsem fel. Felegyenesedve megtántorodott; gyorsan elkaptam, nehogy felessen megint. Láttam, hogy mond valamit, de a szavait elnyelte a minket beborító hangorkán. Megráztam a fejem, és értetlenül felhúztam a vállam. Közelebb lépett hozzám, a fülemhez hajolt, és újra próbálkozott. - Miért csinálod ezt? — A hangja elgyötört volt. Nem tudtam, hogy mit felelhetnék.

Yara

- Ki kell jutnunk innen! Hol laksz? — kérdeztem inkább, Kelet felé mutatott, ahogy sejtettem, mert a felsőbb osztályhoz tartozó Tanácsnok családok általában arra, az elegáns keleti városrészekben laktak. De nekem nyugat felé kell tartanom, gondoltam, a saját városrészünkbe. A családomhoz, Angelinához. A szívem elszorult. Meg kell találnom a húgomat! - Nem tudok veled menni - kiabáltam. - Haza tudsz menni egyedül? Tudod, hol találod a családodat? Villámgyors mozdulattal elkapta a kezemet, és görcsösen megszorította. Ez volt a felelet. Nem akarja, hogy magára hagyjam. Nem akar egyedül hazamenni. Velem akar jönni. A tömeg gyérült; a többség már kimenekült innen, hogy óvóhelyet találjon éjszakára. Már nem kellett attól tartani, hogy letaposnak minket, de a veszély nem szűnt meg: robbanás hallatszott a távolból újra meg újra, amely még a szirénavijjogásnál is erősebb voltak. Sydney a kezemet fogva jött szorosan a nyomomban, minden robajnál összerázkódott. Felismertem a szokatlan zajt, bár valójában még sohasem hallottam ilyet. Bomba...! Bombák robbantak. Nem lőgyakorlat volt, és nem is figyelmeztető lövés - a várost ostrom alá vették. Meg kell találnom Angelinát. Nem jutottunk messzire, mikor valaki elkapott hátulról, de úgy, hogy hanyatt dőlve elvesztettem az egyensúlyomat, még mielőtt ráébredtem volna, mi történik velem, és ki van mögöttem. Másodszor találtam magamat Max karjaiban ezen az éjszakán, de most eszembe sem jutott, hogy ellökjem őt magamtól. Nem is tehettem volna meg: két karja olyan erővel szorított, mintha acélpántok tartanának. -Mindenütt kerestelek - kiáltotta, de ha nem szól ilyen hangosan, akkor is meghallom ezeket a szavakat. - Hol voltál? Alig kaptam levegőt, arcom a mellkasának szorult, így csak belemormoltam valamit válaszképpen. Engedett a szorításán, így hátra hajthattam a fejemet, és amint megpillantottam az arcát, minden maradék dühöm elpárolgott. Tényleg aggódott értem! Dühös voltam magamra, hogy éppen most gyengülök el vele szemben, a fenyegető szirénák sivítása és az éjszakai égboltot hasogató fegyverdörgés közepette... Pedig Angelina talán még mindig veszély van! Igyekeztem elfojtani a hívatlan-váratlan érzéseket. Ez most nem a fellángolások és a romantika ideje... - A családomhoz kell jutnom, meg kell találnom a húgomat! - kiáltottam, és kitépve magam a karjaiból, futni kezdtem. Rajtuk, Maxen és Yara

Sidney-n állt, hogy követnek-e vagy sem. Nem hallottam ugyan a lépteiket, de valahogy tudtam, hogy velem tartanak. Max könnyedén utol is ért, és mellettem futott. Sydney állapota azonban aggasztott egy kicsit - könnyen eleshet... De nem állhattunk meg, még csak nem is lassíthattunk. Időről időre a szemem sarkából ellenőriztem, hogy van Sydney, s megnyugodtam, mikor láttam, hogy tartja velünk a lépést. A szirénák mindenhol szóltak, de a robbanások irányát nem tudtam meghatározni. Volt, hogy úgy éreztem, egyenesen arrafelé futunk, máskor pedig nagyon távolinak tűnt a robaj, mintha a város másik feléből hallanám. Férfiak és nők, gyerekek és öregek özönlötték el az utakat mindenfelől, mire azonban elértük a város nyugati részét, az utcák már elhagyatottak voltak. Féltem, hogy elkéstünk, mert a családom már elmenekült valahová, és én képtelen leszek megtalálni őket az éjszakai sötétben. A másik eshetőségre még csak gondolni sem akartam. Hogy a háború esetleg az otthonunk közelébe ért... Szinte felsírtam a megkönnyebbüléstől, amikor az utolsó sarkon befordulva megláttam, hogy az utcánk összes háza sértetlenül áll, a város többi körzetét sújtó bombák itt mindent érintetlenül hagytak. Gyertyaláng halvány fénye szűrődött ki a házunkból. -Maradjatok itt! — kiáltottam Max és Sydney félé. Sydney arca eltorzult a fájdalomtól, látszott, milyen nehezére esett ilyen sokat és gyorsan futnia. Arcának bal oldalát alvadt vér borította, a haja is csomókban összeragadt tőle. Megkönnyebbültnek tűnt, hogy pihenhet kicsit. A bejárati ajtóhoz rohantam, amely éppen abban a pillanatban nyílt belülről. Csaknem egymásba ütköztünk apámmal, aki Angelinát tartotta a karjában. -Ó, Istennek legyen hála! Magda! Magda! - kiáltotta anyámnak, miközben szorosan magához ölelt. - Itt van! Semmi baja! Olyan erősen szorított, hogy Angelina csaknem összepréselődött kettőnk közt. Anyám előszáguldott, vállon ragadott, és végigtapogatott, hogy tényleg sértetlen vagyok-e. Akkor apám átnyújtotta nekem a karjában lévő izgő-mozgó kis batyut; Angelina görcsös igyekezettel ölelte át a nyakamat -Nem...! - kiáltottam nyersen, megértve apám szándékát -Velünk kell jönnötök! Nem hagyhatjátok, hogy egyedül menjünk! - Már berekedtem a folytonos kiabálástól, de muszáj volt meggyőznöm, hogy figyeljen rám, hogy vegyen komolyan.

Yara

Egy bomba süvítése rengette meg a levegőt a közelünkben; önkéntelenül lehúztam a fejem. A robbanások egyre hangosabbnak tűntek - és egyre közelibbnek... Apám megcsóválta a fejét, a válasza az arcára volt írva. Már döntött. -Mi itt maradunk. Nélkülünk jobban boldogultok. - Apám englézül beszélt, ami szokatlan volt. Nem tudom, mi lepett meg jobban, az, hogy a lányait kikergeti a város háború dúlta utcáira, vagy az, hogy nem parsonul szólal meg... Anyám kis csomagot nyomott a kezembe, elvettem, és a vállamra akasztottam. - Étel van benne. És víz...!- kiáltotta felém, mert apám már tolt is lefelé a lépcsőn. -Ha ennek vége lesz, elmegyünk értetek. Addig óvd meg a húgodat, Charlaina! - Anyám is kilépett az utcára, megmarkolta a vállamat és keményen a szemem közé nézett, ahogy még soha. A szavai szigorúan koppantak, szinte durván. - És mindaddig ne is jöjjetek vissza, amíg ki nem derül, hogy száz százalékig biztonságos. - Megrázott. - Komolyan beszélek, Charlie. Maradjatok távol, és kerüljétek el a csapatokat — még a sajátunkat is! És bármi is történik, soha, de soha ne áruljátok el senkinek sem, hogy mire vagytok képesekl - A keze aggodalmas szorítása több gyöngédségről árulkodott, mint a szavai. Aztán megrángott az arca, és a szeme megtelt könnyel. Mindkettőnket homlokon csókolt, egy röpke pillanatig belélegezte az illatunkat, mintha emlékezetébe akarná vésni. Azután apám megtaszított kicsit, kényszerítve, hogy induljak már. Angelinát szorosan ölelve visszafutottam a sarokhoz, ahol Max és Sydney vártak ránk. Keserű könnyek égették a szemem. Úgy éreztem, valami nagyon nem jól van... Vagyis inkább semmi sincs jól. Féltettem a szüléimét és a húgomat. De ami ennél is rosszabb volt: féltettem magamat, és mi más volna ez, mint önzés?

Yara

X.

Max elvette az étellel teli csomagot, és felajánlotta, hogy átveszi Angelinát is, de a húgom erre még jobban kapaszkodott belém. Jó volt ez így, nekem ugyanannyira szükségem volt rá, mint neki énrám. -Mehetünk a bányákba! - kiabáltam túl a hangzavart - Ott el tudunk bújni, amíg vége a harcoknak. - Mutattam az utat, s reméltem, hogy jó irányba megyek. A távoli épületek tetején itt-ott fellobbanó tüzek otthonok, irodák és iskolák pusztulását jelezték. Lángok csaptak az ég felé, füst tette még sötétebbé az éjszakát. A szirénák kitartóan vijjogtak. Szinte senki sem merészkedett elő, elhagyott utcákon futottunk át. Az elektromos hálózat összeomlott, a fények hol felvillantak, hol kialudtak körülöttünk. Vajon mitől működnek a szirénák, villant át az agyamon. Feltételeztem, hogy egy másik rendszerhez kapcsolódnak valamilyen biztonsági tartalék rendszerhez, ami akkor is működteti őket, ha a többi áramforrás megsemmisül. A sötétséget szinte már a tüdőmben éreztem, úgy fojtogatott. Angelina is hasonlóan érezhette magát, mert a nyakamba fúrta az arcát, és nem volt hajlandó felnézni. Irigyeltem őt. Azt kívántam, bár én is behunyhatnám a szememet, elrejthetném az arcomat, és nem kellene látnom, ahogy darabokra hullik körülöttem a világ. Szerencsére Maxnek volt egy zseblámpája. Nem volt túl erős, de amikor bekapcsolta, legalább láthattuk a földet a lábunk előtt, így nem botladoztunk futás közben. A lábaim már égtek a fájdalomtól, a karom reszketett a húgom súlya alatt, mégis szinte biztonságban éreztem magam attól, hogy magamhoz szoríthatom Angelinát. És bármennyire nehezemre is esett beismerni, jó érzés volt, hogy Max ott van mellettem. Sydney miatt nem kellett lassítanunk a tempón, és ez már önmagában egy kisebb csodával ért fel. Aztán egy pillanat alatt minden megváltozott, és a tervem, hogy bányák biztonságába meneküljünk, úgy foszlott szerteszét, mint egy ígéret megszámlálhatatlan pernyedarabkája a gyertyalángban. Előttünk fehér fénycsóva villant, ami után fülsiketítő robbanás rázta meg a levegőt. Aztán mintha a bőrömön éreztem volna az éjszaka sötétjében ránk rontó lökéshullámokat. Angelina reszketett az ölemben, ahogy a földre kuporodva védeni próbáltam a testemmel. A körmei mélyen belém vájtak. Max megragadta a karomat, és az utca túloldalán lévő épület fedezékébe húzott, távolabb a robbanástól.

Yara

Csengett a fülem, és már nem tudtam megkülönböztetni a szirénák sivítását a fejemben zúgó hangtól. A kettő eggyé vált, és tudtam, hogy nem csak én hallom ezt, a húgom is felemelte a kezét, és parányi mutatóujját a fülébe dugta. Egész testében remegett, még erősebben szorítottam magamhoz, és próbáltam szavak nélkül lecsillapítani. Egy második robbanás hallatszott nagyon közel az elsőhöz, de ekkor már Max az ellenkező irányba húzott minket. El a bányáktól meg a város éppen megtámadott részétől. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon mennyi ideig tart még, hogy „csak” bombáznak bennünket. Mikor vonulnak be utcáinkra az ellenséges csapatok, és kezdik meg a könyörtelen mészárlást? Mennyi ideig tart, hogy egyikünk sem lesz biztonságban? Valamiért az Eskü szavai jutottak eszembe - melyik sor szól a nép oltalmazásáról, egymás védelmezéséről? Persze nem volt benne semmi ilyesmi... Az Eskü csakis a Királynőt volt hivatva megvédelmezni. Max erősebben szorította a karomat, és ráébredtem, hogy beszél hozzám. Próbáltam összpontosítani, a száját figyelni, és megérteni az elmosódott hangokat, amelyek eljutottak hozzám a zúgásban. A tekintete feszült és komoly volt, összevonta fekete szemöldökét, ahogy közelebb hajolt hozzám, éreztem meleg leheletét -Hol van a legközelebbi óvóhely? - formálta a szavakat emelt hangon. Körülnéztem, és láttam, hogy a másik kezével a mellette kuporgó Sydney kezét fogja. Ez most nem számít, mondogattam magamnak. Tényleg nem. Nekem csak Angelinát kell biztonságos helyre vinnem. Az meg, hogy Max kinek a kezét fogja, nem az én dolgom. Megpróbáltam gondolkodni, visszaemlékezni arra, amit a számtalan védelmi gyakorlat során mondtak. Templomok és iskolák... De ezek mind a föld felett vannak, nagyon védtelenek, túlságosan veszélyesek bombázás idején. Egy újabb robbanás hasított bele a levegőbe, és éreztem a föld mozgását, ahogy térdre esve a karjaimmal takartam be Angelina fejét. Hallottam, ahogy sír — vagy talán csak éreztem ezt -, és próbáltam megnyugtató hangokat kipréselni magamból, bár nem hiszem, hogy meghallhatta őket. Azután eszembe jutott egy hely, ahová mehetnénk, ami talán biztonságosabb a többinél. Remélhetőleg... - Az alagutak! — kiáltottam felkapva a fejem. Max arca csak néhány centire volt. Komoly szemekkel nézett rám. — A város alatt, ahol a metró járt régen. Ezeket most már óvóhelynek használják. Nem vártam meg, mit szól hozzá, felálltam, és rohanni kezdtem. Mélyen lehajtottam a fejem, ahogy csak tudtam, és fél karral próbáltam Angelinát védeni. A lejárat nem volt túl messze. Yara

Imádkoztam, hogy ne legyen túl késő, még ne legyen bezárva a bejárat. Add, hogy beengedjenek minket...! Mikor a föld alá vezető lépcsőkhöz értünk, Angelina és én mentünk előre, Sydney közvetlenül a nyomunkban jött. Max a lépcső tetején megállt, minket figyelt, hogy épségben lejutunk-e. Nem vártam meg, míg ő is leér, csak mentem tovább. Velünk szemben a hatalmas kettős ajtót már lezárták, két kék egyenruhás férfi őrködött előtte. Most először jutott eszembe Max egyenruhája, és aggódni kezdtem miatta. Nem kellene neki máshol lennie most, hogy a várost támadják? Nem követ-e el szabálytalanságot azért, hogy velünk lehessen? Közben úgy rohantam, hogy majdnem felbuktam, mert rettegtem, hogy nem kapunk menedéket, nem engednek az ajtón belülre. A karjaimban égő fájdalom egyre erősebben követelte, hogy tegyem le a húgomat, és kényszerítsem rá, hogy a saját lábán jöjjön tovább, de még mindig nem vitt rá a lélek. Szükségem volt rá, hogy érezzem őt - a súlyát, a teste melegét. Tőle kaptam az erőt, ami előre vitt. Mielőtt elérhettük volna a kaput, az egyik férfi előrelépett, és figyelmeztetően intett, ne jöjjünk közelebb. -Nincs több hely. Máshol kell menedéket keresnetek. A szívem elfacsarodott, a kétségbeeséstől alig bírtam megszólalni. -Mi... mi nem mehetünk vissza. Az utcák már túl veszélyesek. - Egy lépést tettem feléjük, reménykedve. A másik őr, egy vörös hajú, sápadt férfi a horpadt mellkasához szorított puska ravaszára tette az ujját. Halálos figyelmeztetés volt. -Ez nem a mi gondunk. Az alagutak megteltek. Anyám szavát véltem hallani, hogy mindenáron óvjam meg Angelinát. Elfojtottam a félelmemet, és még egy lépést tettem feléjük. -Legalább őt engedjék be - könyörögtem, feléjük nyújtva Angelinát. Ő harcolt velem, kapaszkodott, de én voltam az erősebb, és lefejtettem magamról az ujjacskáit. -Nagyon kicsike, szinte semmi hely nem kell neki. Kérem szépen. Angelinának elakadt a lélegzete, ahogy letéptem magamról. Az én szívem is vérzett, de nem engedhettem, hogy lássa. Erősnek kellett lennem. A vörös hajú őr, aki a puskát tartotta, ekkor villámgyorsan a vállához emelte a fegyverét, kibiztosította, és egyenesen ránk célzott. Döbbenetemben csak arra voltam képes, hogy Angelinát visszarántsam a hátam mögé. Sydney halkan felsikoltott, és csak most eszméltem rá, hogy ő is itt van velünk. Yara

Mereven néztem a fegyvert, a mellkasom szúrt, ahogy felemeltem a kezem. -Sss... sajnálom. — A hangom épp olyan erősen reszketett, mint a kezem. - Nem...nem akarunk bajt. Hallottam, hogy Max lerohan a lépcsőn, de nem fordultam meg, még akkor sem, amikor éreztem, hogy a keze erősen megmarkolja a vállamat. Minden idegszálammal a puskára összpontosítottam, óvatosan hátráltam egy lépést, majd még egyet, Angelinát továbbra is a hátam mögé bújtatva. Még érthetetlenebb volt, mikor az első őr arcán a félelem kifejezése suhant át, és még a vörös hajú társánál is gyorsabban cselekedett. Egy határozott mozdulattal kicsavarta a vörös járőr kezéből a puskát. Az őr, aki az előbb még a szívemnek szegezte a fegyverét, döbbenten állt. Szóra nyitotta a száját, tiltakozni akart, de a másik lesújtó pillantása elnémította. Teljesen nyilván- való volt, hogy melyikük parancsol. Az első őr ezután az ajtóhoz lépett. Kinyitotta, és félreállt, ezzel jelezte, hogy bemehetünk. Mindnyájan. Felkaptam a fejem és Maxre néztem, hogy lássam, ő vajon érti-e mindezt, de ő már Sydney-t tolta befelé, így nem láthattam az arcát. Felkaptam Angelinát, és követtem őket, óvatos pillantást vetve a két őrre, ahogy elléptem mellettük. Mögöttünk újra bezáródott az ajtó. Az első dolog, amit érzékeltem, a sötétség volt. Nem volt teljesen vaksötét, de csak helyenként törte meg egy-egy pislákoló mécses vagy lámpás halvány fénye. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy lássam, hová lépek. Újra hálát rebegtem Max zseblámpája miatt, legalább így láthattuk, merre tudunk előre haladni a zsúfolt peronon, hogy találhassunk magunknak egy kis helyet. Emberek zsúfolódtak egymáshoz. Mindenhol. Csöndesebb volt itt lent, az utcák alatt, távol a szirénáktól. Itt azonban a néma kétségbeesés töltött meg minden négyzetmillimétert, a legapróbb kis zugot is. Még a levegő is összesűrűsödött, alig lehetett lélegzethez jutni. A félelem szinte tapinthatóvá vált. -Ott...! - mondta végül a zseblámpával jelezve az irányt. Habár ott sem volt sok hely - inkább csak egy aprócska rés a túloldali embertömegben, akik a használaton kívüli sínek mögött zsúfolódtak össze egyetértettem vele, ez tűnt a legjobb megoldásnak a jelenlegi helyzetben. Ha nagyon szorosan leszünk is, legalább mindannyian együtt maradhatunk. Max leugrott a peronról, lába alatt csikorgott a laza sziklatörmelék, amint a testek között araszolt előre óvatosan. Sydney keze után nyúlt, és én gyűlöltem magam a mardosó féltékenység miatt, ami megint belém hasított. De nem volt időm ezen rágódni, Angelina következett. Most már habozás nélkül ment oda Maxhez. Meglepően könnyen és gyorsan Yara

megajándékozta a bizalmával, pedig általában tartózkodó volt mindenkivel. A megérzései azonban mindig tévedhetetlennek bizonyultak Még az árnyékban is láthattam Angelina halvány mosolyát, azt követően, hogy Max gyengéden letette a földre. A húgom Sydney keze után nyúlt, hogy azt fogja, amíg nem érek oda hozzá. Ha nem féltem volna attól, hogy a sötétben rálépek valakire, akkor nem vártam volna meg, hogy Max lesegítsen engem is - leugrottam volna magam. De nem láthattam, hová érkeznék, ezért kénytelen voltam a kezemet az övébe tenni. Maga felé húzott, és máris a Icaijaiban találtam magamat. A testem az ő testéhez simulva csúszott lefelé. Hirtelen mindent tisztán érzékeltem. Feszes izmait, a testemhez préselődő testének melegét, a kezét a csípőmön, ahol megfogott, hogy fokozatosan egyre lejjebb eresszen - lassan, sokkal lassabban, mint az feltétlenül szükséges lett volna... Tűz áradt szét az ereimben, miközben azt mondogattam magamban, hogy mindez nem számít. Ez nem a valóság; ez igazán nem is történik meg. A kezem a vállán volt, az ujjam a nyakát súrolta, és a fejem búbjáig elpirultam ettől az egyszerű érintéstől, ahogy csupasz bőröm az ő bőréhez ért. Beleborzongtam a vágyba. Mikor a lábam a kőzúzalékra ért, akaratlanul felsóhajtottam, közben máris kétségbeesetten imádkoztam, nehogy meghallja. De ez elképzelhetetlen volt, olyan szorosan állt mellettem, hogy a lélegzését is éreztem. Néhány pillanatig még magához szorított, tenyere a hátamra simult, és én nem húzódtam el. Halványan felrémlett előttem, hogy milyen látványt nyújthatunk azoknak, akik néznek minket, például Sydney-nek és Angelinának. De mégsem moccantam, csak álltam, mintha gyökeret vertem volna, és az arcomon éreztem, a szívverését. Valaki a lábam mellett köhécselt, suttogást hallottam, újra elértek hozzám a külvilág neszei. Kicsit odébb csusszantam, mindössze egy parányi kis lépést tettem, a köztünk lévő távolság ettől mégis végtelenre tágult. A hátamon lévő keze lehanyatlott, és az enyém is lehullott a mellkasáról. Szétváltunk, én Angelinához léptem, és megfogtam a kezét, amivel eddig Sydney kezébe kapaszkodott. Túlságosan szégyelltem magam, képtelen voltam a szemükbe nézni. Max újra előttünk ment, és egy aprócska üres helyhez vezetett minket. Sokkal kisebb volt, mint amilyennek messziről látszott, de az emberek odébb húzódtak, hogy kicsit jobban elférjünk. Ennek köszönhetően egyikünk a téglafalnak vethette a hátát. A többiek legfeljebb egymásnak dőlhettek. Elég volt egyetlen pillantást vetni Sydneyre, és nem volt kérdés, hogy melyikünknek van a legnagyobb szüksége a segítségre. Arcán a rászáradt vér sötét barázdái futottak végig, a bőre még a homályban is hamuszürkének látszott. Lerogyott az üres helyre, feje hátrabillent, a téglafalra támasztotta.

Yara

Én törökülésben helyezkedtem el a kavicson, apró fészket teremtve Angelinának, aki azonnal az ölembe telepedett. Max mellém ült, válla szorosan az enyémhez préselődött. Érezhettem minden lélegzetvételét, érezhettem domborodó karizmait. A másik oldalamnál egy férfi ült szorosan, háttal nekem. A családjára vigyázott; egy asszony és három alvó kisgyerek felett őrködött. Bátortalan pillantást vetettem Max felé, egyszerre kényelmetlenül éreztem magam, képtelen voltam megszólalni. Nem voltam hozzászokva ezekhez az érzésekhez. Angelina hátrabillentette a fejét, először engem vett szemügyre, majd Maxet. Azután elégedetten fészkelődön kicsit, hozzám simult, és előhúzta Sütit a kabátja belső zsebéből. A babát kispárnaként az álla alá gyűrte, a lélegzetvétele egyre nyugodtabb lett. -Kemény kis kölyök, igaz? Hunyorítottam, és kis mosollyal nyugtáztam Max megállapítását. Igaz, hogy Angelina aprócska, nagyon törékenynek látszik, és sohasem szólal meg, de mindez félrevezető. Ő az a típusú ember volt, aki csöndben mindent jól megfigyel maga körül. És tényleg erős volt, még ha ezt mások nem is látták meg, és alábecsülték. Titkon kis harcosnak tartottam, igazi küzdő szellemnek - pici gyerek, de eszes, és szívós. Milyen érdekes, hogy ez Maxnek is rögtön feltűnt -Bizony hogy az - feleltem. - Amíg együtt vagyunk, nem lesz vele semmi gond. -Szeretném neked megköszönni — szólalt meg hirtelen Sydney. Meglepődtem, mert azt hittem, hogy már alszik. Megviseltnek látszott, rettentően elgyötörtnek. — Azt, amit a parkban tettél... Megmentettél attól, hogy agyontaposson a tömeg. -Bűntudatos arccal nézett le ölébe ejtett kezére. - Nem volt muszáj segítened. Én talán meg sem tettem volna a helyedben. Magam sem tudtam, hogy miért mentem oda segíteni neki. Korábban néha eljátszottam a gondolattal, hogy bizonyos szörnyűségek - ennél jóval nagyobbak - történnek vele és a többi iskolatársával. Igazán nem érdemelte ki az együttérzésemet. Leszámítva, hogy ő is emberi lény. Lehet, hogy kegyetlen és utálatos fúria, de még az ilyenek, mint ő, sem érdemlik azt, hogy így eltiporják. Ahogy rám nézett, a távoli lámpás tompa fényében láttam, hogy könny csillan a szemében. Valahogy már nem tudtam gyűlölni. Elfelejtettem a sok szörnyűséget, amit nekem mondott a múltban, azt, hogy folyamatosan terrorizált a barátaival pusztán azért, mert alacsonyabb kaszthoz tartozom.

- Ne haragudj - suttogta, és a könnycsepp végigcsorgott az arcán.

Letörölte egy kis grimasz kíséretében. - Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. - Előrehajolt, és a kezét nyújtotta felém. Yara

-Sydney vagyok. Sydney Leonne. Nagy levegőt vettem, próbáltam eldönteni, hogy elfogadjam-e a kinyújtott kezét, és közben azon gondolkodtam, hogy kell-e egyáltalán döntenem. Nem volt-e döntés már az, hogy megmentettem ahelyett, hogy elfutottam volna. Kezet ráztunk, és meglepett, hogy az ujjai milyen hasonlóak az enyéimhez. Ő is csak egy lány. Egy hétköznapi lány, magányos és ijedt. - Charlie vagyok. És ő — az ölemben kuporgó kis csomagra mutattam - a húgom, Angelina. Angelina felnézett, értésünkre adva, hogy még mindig ébren van, és mindent hall. - Elnézést kérek. Mindenért. Nem ismertelek. Nem jöttem rá, hogy... - Sydney idegesen feszengett, én pedig örültem, hogy legalább kényelmetlenül érzi magát mindazért, amit a múltban tett. Nem mondtam semmit, hogy megkönnyítsem a dolgát, csak vártam. Megvonta a vállát. — Ha megváltoztathatnám, ami történt... — Hallani véltem a sóhajtását, éreztem a fojtogató bűntudatát. - Hát, tényleg rettenetesen sajnálom. Bólintottam, képtelen voltam többre. Nem mondhattam neki, hogy rendben van, mert nem volt rendben. Max csendben ült, én pedig kíváncsi lettem, vajon mennyit értett meg vagy mit sejthet mindebből. El kellett ismernem, hogy eddig sokkal jobb megfigyelőnek bizonyult, mint gondoltam volna. Rájött vajon, hogy Sydney volt az a lány a szüleim éttermében? Értette vajon, hogy mi mindent jelentett a bocsánatkérése? Ha így volt is, megtartotta magának a véleményét, és én hálás voltam ezért. Sydney hosszú másodpercekig nézett a szemembe, a megértés hullámai némán áramlottak körülöttünk. Majd a mögötte lévő falnak dőlt Rossz érzés volt látnom, hogy nem tud kinyújtózni, hogy rendesen pihentesse sérült végtagjait. A kemény fal volt a legnagyobb komfort a jelenlegi körülmények között. Lehunyta a szemét, már a panaszhoz is túlságosan fáradt volt. Már csak ketten maradtunk ébren — Max meg én. És körülöttünk néhány ezer ember.

Yara

XI.

- Hajlandó vagy elárulni nekem, hogy mi történt az előbb? A bejáratnál? Max közelebb húzódott, mintha titkot akarna felfedni. Mintha nem lettünk volna már elég közel egymáshoz. Gránitszürke szeme szinte feketének tűnt a sötétben. -Nem tudom, hogy miről beszélsz - felelte ajkával csaknem súrolva az enyémet. Úgy hátrakaptam a fejem, hogy hozzákoccant a mögöttem ülő férfihoz. - Szerintem pontosan tudod, hogy miről beszélek. Azok az őrök nem szívjóságból engedtek be minket. Elég határozottan közölték, hogy az óvóhely le van zárva. Az egyikük célba is vett a puskájával - sziszegtem. - De történt valami, amitől meggondolták magukat. Dühösen előredőltem, Maxet utánozva. Magabiztosnak akartam tűnni, hogy úgy érezhessem, én irányítok, nem ő. Csakhogy ő nem hátrált meg, és így veszélyesen közel kerültem hozzá. Reméltem, hogy nem hallja, milyen hevesen ver a szívem. - Szerintem mindez miattad történt. A szája sarka megremegett, kezébe fogta az arcomat, láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. Biztos voltam benne, hogy most már mindenki hallhatja a szívverésemet. -Az egyenruhám miatt volt. - Olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam. Tagadóan ráztam meg a fejem, mert nem hittem, hogy csak ennyi volt az egész. A keze azonban továbbra is az arcomra tapadt, ujjai finom, apró kis mozdulatokkal babráltak rajtam, simogatták a bőröm, a hajam. A hüvelykujja lesiklott a szám sarkához, és én behunytam a szemem. Akkor kellett volna leráznom magamról a kezét. Nem akarom, hogy hozzám éljen, ismételgettem magamban. Mert ez semmit sem jelent nekem, még a semminél is kevesebbet... A keze maradt, ahol volt a hüvelykujja a szám felett lebegett. Felpillantottam, és láttam, ahogy a számra tapad a tekintete. -Olyan gyönyörű vagy. -Hagyd abba - sóhajtottam. - Inkább válaszolj a kérdésemre! A hüvelykujja leheletfinoman simított végig az alsó ajkamon követve a vonalát ott, ahol a legérzékenyebb. Libabőrös lett a hátam, egész testemben megborzongtam. -Nem tettél fel kérdést. Döbbenten néztem rá. -Ki vagy te? - kérdeztem aztán.

Yara

Úgy összerándult, mintha áramütés érte volna. A keze lehullott a számról, az arcomról. -Hogy érted ezt? -Úgy értem, hogy honnan származol, Max? Melyik kasztba születtél? Milyen nyelven beszélsz? - Próbáltam felidézni mindazokat a kérdéseket, amiket neki tartogattam, és azokat is, amiket eddig nem mertem még végiggondolni sem. — És miért vagy itt, amikor a várost ostromolják? Nincs egy szolgálati helyed, ahol jelentkezned kellene? Megfeszült az állkapcsa, megrángott benne egy apró izom. -Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell. -Tudod, hogy nem így értettem. Nem kellene a csapatodnál lenned? Nem lesz belőle bajod, hogy nem vagy ott? - Észre sem vettem, hogy már szinte kiabálok, csak akkor ocsúdtam fel, amikor egyre több fej fordult felénk kíváncsian. Az ajkamba haraptam, és dühös pillantást vetettem Maxre, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe hozott. Ő az oka, hogy így megfeledkeztem magamról. Most, amikor közelebb hajolt hozzám, cseppet sem volt képzeletbeli a veszély, és nem azért, mert attól tartottam, nem tudok ellenállni neki. Összeszorította a fogát. -Mit szólnál ahhoz, ha kölcsönösen felfednénk a titkainkat, Charlaina? Én választ adok a te kérdéseidre, és te is felelsz az enyémekre. - Felvonta a szemöldökét, ahogy könnyedén átváltott arra a bizonyos nyelvre - a kasztnyelvre, amit sohasem hallottam annak előtte, hogy őt megismertem. Amit nem szabadna felismernem. Nem tetszett ez a fordulat, és fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom. -Nem számít — vágtam vissza, és most sikerült halkra fognom a hangom. - Nem érdekel, hogy mi történt ott, a bejáratnál. Semmit sem akarok tudni se rólad, se a származásodról. Ami azt illeti, minél előbb kijutunk innen, annál jobb, és utána soha többet nem kell majd aggódnod, hogy beleütöm az orrom a dolgaidba. -Ugyan már, Charlie, most kezd csak izgalmassá válni! Ugye, nem akarod épp most abbahagyni? -Hagyj békén! — sziszegtem, és elfordítottam a fejem. Az arcom égett a haragtól, a szégyentől és a fájdalomtól. Soha senki nem zavart még ennyire össze, mint ő. Továbbra is néma maradtam, és ő sem próbált többet szóra bírni. Körülöttünk mély csend honolt. De a felülről jövő hangok, a város zajai emlékeztettek engem és mindnyájunkat arra, hogy miért is kuporgunk, bujkálunk idelent. Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, hogy az ostrom - a földet megreszkettető robbanásaival közvetlenül a fejünk tombol, és ilyenkor magamért és a kishúgomért aggódtam, tudván, hogy Yara

Angelina is álomtalanul és mozdulatlanul fekszik a karomban. Máskor a hangok messzebbről érkeztek, és ilyenkor a szüleimre, Aronra és Brooklynnra gondoltam. Mindenkire, aki nem volt itt. Könnyű volt nem szólnom Maxhez. A félelem kezdett eluralkodni rajtam, szinte fájt. Jobb lett volna, ha a félelmemet nem tetézte volna még a harag is, de ez az ő hibája volt Az ő döntésén múlt. A titkolózása és a hazugságai miatt lehetetlen nem haragudnom rá. Az éjszaka során elérkezett végül az a pillanat, amikor az álom győzedelmeskedett. Nem emlékszem, pontosan mikor, de végül megadtam magam neki, a fáradtság rám nehezedett, lehúzott. Lecsukódott a szemem. Angelina már sokkal előbb elszendere- dett. Valami melegnek támaszkodtam... Vagy inkább valakinek, gondoltam homályosan. Egy erős kar ölelt át, egy kéz simogatta az enyémet. És egy száj... Valaki megcsókolta a hajamat. Vagy csak álmodtam? Valahol, a tudatom mélyén, egy suttogó hang figyelmeztetett, és azt ismételgette, hogy ébredjek fel, azt ismételgette, hogy mindez egy nagy tévedés. Én azonban tovább aludtam, nem törődve az óvatosságra intő hanggal.
 Talán a kiáltozás ébresztett fel, de lehet, hogy az emberek mormolása, zsongása volt az. Vagy a fény, ami kezdte betölteni az alagutat, és átszüremlett a szemhéjamon, szétoszlatva a sötétséget. Netán rádöbbentem, hogy a fejem Max ölében pihen, a kezemmel pedig lazán átkarolom a combját... Bármi volt is, gyorsan felültem, és magamhoz szorítottam Angelinát, vigyázva, hogy ne zavarjam fel álmából. Összevoltam zavarodva, nem értettem, hogyan feledkezhettem meg ennyire magamról. Körülöttem a suttogás egyre nőtt, egyre izgatottabbá vált. Valami történt. -Mi az? - kérdeztem Maxtől, aki a bejárat közelében hangoskodó csoportosulást figyelte. Az ajkához emelte az ujját. - Semmi - felelte halkan. - Csak maradj csöndben, és hajtsd le a fejed. Körbepillantottam, próbáltam megfejteni, hogy miről van szó. A bejárat mellett a hangok kiáltássá erősödtek, és lámpások emelkedtek a magasba a peron teljes hosszában. De még mindig semmit sem láttunk onnan, ahol ültünk. - Tudom, hogy odalent vagy! - harsogta egy férfi, és a hangija mennydörögve visszhangzott az árnyékba burkolt folyosókon. Egy percig némaság volt, mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatott.

Yara

Azután egy tompább hang - egy másik férfié - válaszolt, de nem hallottam, mit mondott. Még több lámpás gyűlt. A nyakamat nyújtogatva próbáltam kivenni valamit. -Charlie, maradj nyugton! - figyelmeztetett Max, és visszahúzott. Angelina is ébren volt már, szokásos némaságába burkolózva ült az ölemben. Megszorítottam a karját, de a szavaim Maxnek szóltak. -Ki ez? A hangja olyan ismerősnek tűnik. Max megrázta a fejét, számtalan érzés tükröződött egyszerre az arcán. Csapdába esettnek és legyőzőttnek látszott lehorgasztotta a fejét. Azután hosszú másodpercekig nézett fürkészőn a szemembe. -Értem jöttek - szólalt meg végül. Megborzolta Angelina haját, és szomorkásán rámosolygott. — Sejthettem volna, hogy keresni fognak, és meg is találnak. A szemem tágra nyílt. Tudtam...! Én bezzeg helyette is aggódtam, hogy talán máshol kellene lennie, hogy a csapatához kellene csatlakoznia ahelyett, hogy néhány civilnek segít menekülni a város alatti alagútbugyrokban. Még Sydney, a Tanácsnok kaszt tagja sem jogosult ekkora a védelemre, amit ő biztosított nekünk csak nekünk És most Max valamilyen büntetést kap a dezertálás miatt. A keze után nyúltam, összekulcsoltam az ujjainkat. -Mit tehetünk? Nincs hová bújnod. A hang ismét felzúgott a fejünk felett a peronon. -Tudom, hogy odalent vagy! Az lesz a legjobb, ha előjössz most rögtön. Most már pontosan tudtam, ki beszél, vagy inkább ki mennydörög az alagútban. Mély hangja visszaverődött a falakról, és ott rezgett a levegőben. Újra felnéztem. Még több lámpást gyújtottak, és a katonák már a közelünkben jártak, az emberek sietve törtek ki az útjukból. Claude volt az, a megjelenése és a hangja is lenyűgöző volt még itt, a város alatti alagutak homályában is. És nem volt egyedül. Mögötte egy egész hadsereg masírozott, felismertem köztük a sötét bőrű Zafírt is, a másik férfit, akit a klubban láttam akkor éjjel. Egyik sem volt könnyen feledhető... Max rám mosolygott, amit furcsának találtam ebben a helyzetben. Hozzám hajolt, egész közeire, a szája szinte súrolta az enyémet. - Bármi történjék is, ígérj meg valamit! Bólintani akartam, de moccanni sem mertem. Attól féltem, ha megtenném, az ajkaink összeérnének, és akkor végem lenne, képtelen lennék gondolkodni, beszélni, vagy bármit is mondani.

Yara

Ezért inkább csak lassan lehunytam, és újra kinyitottam a szemem. Max mosolya felragyogott, elővillantak a fogai. A lépések egyre közelebb csikordultak a kavicson, a lámpások fénye is erősödött. Már majdnem odaértek hozzánk, tudtam, hogy fogy az időnk. - Ígérd meg, hogy bármi történjék most, nem fogsz haragudni rám. Még mindig fogtam a kezét, és most ő is erősen megszorította az enyémet, mintha ezzel szeretne pecsétet tenni az egyezségünkre. A másik oldalamon ülő férfi most felállt, és elhúzta a családját a közeledő katonák útjából. A talpak - rengeteg talp! — csikorgása éppen mielőttünk szűnt meg, de Max tekintete továbbra is az enyémbe mélyedt, arca az arcom előtt. -Kelj fel! - Claude hangja élesen hasított a mindent betöltő csendbe. Körülöttünk mindenki minket figyelt. Azután, türelmetlenül, válaszra sem várva, Claude olyan nyelven kezdett beszélni, amit valószínűleg még senki sem hallott a jelenlevők közül. - Kelj fel most azonnal\ vagy én rángatlak fel! A Királynő nem lesz boldog, ha ez a fülébe jut! - A Királynő?! Miért kellene a Királynőnek tudnia egy egyszerű katona dezertálásáról? De nem voltam abban a helyzetben, hogy kérdéseket tehessek fel. Max felsóhajtott, de még mindig nem nézett szembe a többiekkel. Két kezébe fogta az arcom, és hihetetlenül gyengéden megcsókolt. Mintha az álombéli csók vált volna valóra... Átgondoltam, hogy az idő most nem alkalmas az effélére, mert a helyzet nagyon súlyos. Max komoly bajban van, de mintha ő ennek egyáltalán nem lenne tudatában. Figyeltem, ahogy felegyenesedik, és megszólal, de a viselkedése kifejezetten hányavetinek tűnt, ami furcsa volt. -Hogyan találtatok rám? - kérdezte Claude-ot, aki dühösen meredt rá. Az magasra emelte a lámpást, és én néztem, hogyan táncol a fény Max finom metszésű vonásain. Még éreztem az ajkát a számon, mintha csak megégetett volna azzal a röpke csókkal. Lángolt az arcom. Minden izmom pattanásig feszült, ahogy vártam, hogy mi történik most Maxszel. -Nem olyan nehéz követni téged. Az emberek felfigyelnek rád. Az egyik őr a bejáratnál pontosan tudta, hogy ki vagy - felelte Claude kioktatóan. És akkor - valahonnan a távolból — hallatszott, ahogy egy katona ugatásszerű parancsszót ordít az alagutakban összegyűlt embereknek. Szerettem volna tudni, hogy mit kiáltott, de a szavát elnyelte a csodálkozó suttogások moraja. Az első meglepett hangot követte egy másik. És azután még egy. Az emberek szájról szájra adták az elsuttogott hírt, míg végül fülsiketítő morajlássá dagadt, ahogy a katona parancsszava tovább terjedt a tömegben. Egy olyan parancsszó, ami még mindig nem ért el énhozzám.

Yara

Sydney-re néztem, hogy ő talán érti, hogy mi történik, de ő is csak zavarodottan pislogott, mint én. Azután körülöttünk egyik ember a másik után borult térdre, én pedig nem értettem, mit mondhattak nekik, amitől egyszeriben túl gyengék lettek ahhoz, hogy megálljanak a lábukon. A másik óriástermetű férfi, Zafir, komoran mosolygott. - Mire számítottál, meddig bujkálhatsz? - A hangja majdnem olyan erősen dörgött, mint Claude-é. Max lenézett rám, és az arca nagyon komoly volt. A kezét nyújtotta, és én megfogtam; engedtem, hogy felhúzzon. - Éppen addig, ameddig kell — felelte englézül. Összehúzott szemmel figyeltem őt, nem értettem, miért viselkedik mindenki ilyen különösen. Miért nem tartóztatják le? Miért állnak itt csevegve, miközben mindenki térdre rogy? És akkor közvetlenül mellettem, a férfi és a családja is térdre esett, a fejüket mélyen meghajtották. - Fenség...! Nem egykönnyen fogtam fel ezt az egyszerű szót. És még akkor sem értettem, kinek is szólnak. De Max felém fordult, hogy lássa, mit szólok mindehhez. És akkor összeállt a kép. Ha lassan is, végre megértettem mindent. A titkos nyelvet. Azt, hogy Max tetszése szerint járt- kelt, habár a hadsereg tagja volt. Hogy miért említették a Királynőt. Az alagútban mindenkit térdre parancsoltak, és hódolatuk jeleként földig kellett hajolniuk. Nem Claude-t vagy Zafírt... nem is valamelyik egyenruhás férfit tiszteltek meg ezzel. Hanem Maxet. A meghajlás neki szólt, Maxmillian hercegnek, Sabara királynő unokájának. Őkirályi fenségének. Körbefordultam, a kavics csikorgott a talpam alatt, és körülhordoztam a pillantásom a földön térdelő embereken. Angelina hozzám simult, engem figyelt, mindent figyelt. Csend töltötte be a földalatti járatokat, a falak is ezt a némaságot verték vissza. Még a katonák sem zajongtak. A nyelvem, mint egy tapló - ha nyelni vagy beszélni akarnék, talán meg is fulladnék, gondoltam. A tüdőmbe forrón, szárazon apránként jutott be a levegő; küszködtem, hogy meg ne fulladjak. Hogy életben maradjak. Mintha megállt volna az idő. Lehunytam a szemem, de úgy szúrt, mintha homok ment volna bele. Maxre néztem, a pillantásommal könyörögtem neki hogy mondja már ki, tévedés, mindenki téved, ő csak egy senki... Csak egy fiatal katona, aki elhagyta a posztját. -Bocsáss meg - súgta felém szinte hangtalanul, de alig mozdult a szája. A száj, ami épp az imént érintette az enyémet. Amivel hazudott nekem, és elárult engem...

Yara

Tehát Max királyi sarj, ezért nem hallottam soha korábban a nyelvet, amit beszélt. A királyok nyelve volt, ezt a nyelvet csak a kiválasztott kevesek hallhatják. Egy egyszerű kereskedőlánynak erre semmi esélye. Megfogtam a húgom kezét, és térdepelésbe húztam őt is magam mellé. Nem hagyhattuk, hogy még több figyelem övezzen bennünket, már így is túlságosan magukra vontuk a tekinteteket. Nem engedhettük meg magunknak, hogy engedetlennek tűnjünk. Nem értettem a dolgot. Hogy nem ismertem fel korábban, hogy kicsoda valójában Max? De miről ismerhettem volna fel? Herceg volt, hímnemű, tehát nem építettek emlékműveket tiszteletére, nem voltak zászlók vagy pénzérmék, amiken láthattam volna az arcát. Amúgy sem érdekelt soha különösebben királyi ház családfája. Miért kellett volna felismernem az arcát? Hirtelen hullámban elárasztottak ismét a hangok, mintha sohasem némultak volna el. Claude a karomért nyúlt, olyan keményen ragadta meg, hogy fájt; felrántott a peronra, és a bejárat felé vonszolt. Kirántottam magam a szorításából, és hirtelen elöntött a düh. - Nem megyek veled sehová. Itt maradok. - Nem nyúlt hozzám újra, de fenyegetően felém magasodott, a szeme villogott, aztán Maxhez fordult. - Ki kell derítenünk, hogy mit tud. — Angelina hirtelen szorosabban fogta a kezem, és arra gondoltam, hogy ha a nyelvet nem is, de talán valamiképpen érti a Claude szavaiban vibráló feszültséget. Szerettem volna tudni, hogy mire gondolt Claude azzal, hogy „mit tud”. Lehetséges, hogy Max megosztotta vele a gyanúját? Magasra emeltem az állam, nem akartam megadni neki az elégtételt, hogy észrevegye a gyengeségemet, félelmemet, de az ereimben szinte megfagyott a vér. Szerencsére, most egyedül csak Max felelete számított, és ő megrázta a fejét. - Ő itt marad a húgával — mondta ellentmondást nem tűrő uralkodói hangon. Nem tudom, miért nem vettem ezt észre már korábban. Résnyire húztam a szemem, hogy ne kelljen egyikükre sem néznem, ahogy kivonultak Max vezetésével, aki egyszer sem nézett vissza. Egyszerűen csak álltam némán, nem törődve a ben ellentétes érzésekkel, elfojtva magamban az ezernyi kérdést, ami a fejemben zsongott. Minden figyelmem egyetlen dologra összpontosult. Angelina az oldalamhoz simul, és biztonságban van.

Yara

II. rész

Yara

XII.

Nem tudom biztosan, mennyi ideig álltam ott bénultan, vagy hogy a körülöttem lévő emberek meddig térdeltek még, de nagyon sokáig nem mozdult senki sem. Amikor újra lépéseket hallottam, azok egészen más irányból érkeztek, mint amerre Max hadserege elvonult, és nem is kísérte őket az a mennydörgésre emlékeztető dübörgés. Azt azonban biztosan tudom, hogy amikor felpillantottam, az a férfi viszonozta a pillantásomat, akire a legkevésbé sem számítottam. Xander...! Szedett-vedett kis sereg élén állt, a csapatot alkotó férfiak és nők a földalatti járatok sötétjébe húzódtak. Bármilyen bizalmatlan voltam is korábban Xanderrel, most ez nemigen számított — elhomályosította Max árulása. Láttára halvány kis reménysugár derengett fel előttünk. A húgom és én nem voltunk többé egyedül. Nem a bejárat felől jöttek, hanem a hátsó, elhagyatott alagutak irányából, onnan, ahol valaha a földalatti vonatok jártak. Xander csöndes magabiztossággal jött felénk, csapata csöppnyinek tűnt a nemrég elvonult sereghez képest. Angelina szorosan hozzám simult, a lábamba kapaszkodott. -Mit csinálsz te itt? Hogy találtál ránk? - kérdeztem, mikor Xander már csaknem odaért hozzánk. De ő a szájához emelt ujjal csöndre intett. -Kövessetek! Nem volt további magyarázat. Felém nyújtotta a kezét, és nekem döntenem kellett. Nem volt nehéz. Nem akartam ott azokkal az emberekkel, akik tanúi voltak az imént lejátszódott jelenetemnek Maxszel. Kínos volt szembesülni kérdő tekintetükkel. Mikor előre léptem, hogy megfogjam Xander kezét, érzékeltem, hogy Sidney szorosan mögém áll, mint aki nem akarja, hogy hátrahagyjuk. Együtt követtük hát Xandert, aki behúzott minket a homályba, ahol éppen annyi fény derengett, hogy kis ösvényt láttunk pár méternyire magunk előtt a járatban. Fogalmam sem volt, hogy merre járhatunk, de bámulatos volt. Lélegzetelállító.

Yara

Mire a célunkhoz értünk, a járat inkább hasonlított földalatti városhoz, mint alagúthoz. Az emberek - vélhetően kaszton kívüliek - szabadon nyüzsögtek körülöttünk, lámpásaik csaknem nappali fényt árasztottak az éjszaka közepén. A klubokhoz hasonlóan, színek töltöttek ki szinte minden talpalatnyi helyet, de itt a színek a mindenfelé felaggatott szőnyegek, ruhadarabok és takarók formáját öltötték, ezek alkották az elválasztó elemeket az ajtók és falak helyett, így teremtettek meghitt tereket a káosz közepette. Nehéz fűszerek, ételek és dohány illatát éreztem, és füstszagot meg a minket körülvevő nedves föld leheletét. Húros hangszerek zenéje keveredett feltörő nevetéssel, gyereksírással. Egy kisfiú rohant el mellettünk, átpréselve magát Sidney és közöttem, ahogy egy hosszú hajú nagyobb gyerek elől futott, akiről nem lehetett megmondani, hogy fiú-e, vagy lány. Néztem, ahogy anyák ringatták csecsemőiket, miközben járni tanuló gyermekeik a lábaiknál játszottak, a férfiak szerencsejátékokhoz gyülekeztek. A kereskedők ismerős sürgés- forgása és folyamatos csevegése olyan volt, mintha egy piacon állnánk, éppen csak a kék ég hiányzott a fejünk felől Megállás nélküli volt a nyüzsgés. És egyetlen nyelvet lehetett csak hallani, az englézt. Nagy-nagy békesség töltötte be a szívemet. -Mi ez a hely? - kérdeztem halkan, és letettem Angélát a földre. Kézen fogtam, hogy mellettem bandukolhasson, miközben én a körülöttem kavargó káoszt csodáltam. Megálltunk, és figyeltük, amint egy nagyobb lány vonalakat rajzol a porba míg egy színes rongyokba öltözött gyerekcsapat valamilyen játékhoz készülődött. A lány ujjait vastag koszréteg borította, és arca kipirult az igyekezettől, ahogy nagy figyelemmel rajzolta a tökéletes alakú négyzeteket. Xander elmosolyodott: -Ez az otthonom! Egy asszony jött elénk — vagyis inkább Xander üdvözlésére -, és rájöttem, hogy láttam már korábban is. Ő volt a pultos a Prédában. Kék haja jól felismerhető volt még a gázlámpák természetellenes ragyogásában is. -Charlie, ő Eden - mutatott be minket egymásnak Xander, bólintottam a nő felé, és azon tűnődtem, hogy láttam-e már valaha is ennyire fekete szemeket. Biztos voltam benne, hogy nincs hozzájuk hasonló az egész világon. Az a különös érzésem támadt, hogy Eden nem mosolyoghat túl gyakran, vagy nem szívből teszi. Kicsit túlságosan is erőlködött, hogy barátságosnak látsszon. íme, még egy furcsa jele, hogy a kaszton kívüliek nem élnek a normál társadalom szabályai szerint, gondoltam, miközben próbáltam visszamosolyogni rá. Yara

Angelina szorosan mellettem állt, mint mindig, Sydney pedig szinte rám támaszkodott. Xander elindult velünk, Eden közvetlenül a nyomunkban jött. - Ne féljetek, itt biztonságban vagytok - mondta, azután kedvesen rámosolygott Sydney-re: Haza fogunk vinni, amint a szirénák elhallgatnak. Megtorpantam, a szívverésem is megállt egy pillanatra. - Honnan tudod, hogy ez nem valódi támadás a város ellen? Honnan tudod, hogy a szirénák egyszerűen csak... el fognak hallgatni? Xander mosolyában megint volt valami ragadozóra emlékeztető, mint ott, a klubban. - Mert mi indítottuk a támadást a város ellen. Mi szólaltattuk meg a szirénákat is. Mi is fogjuk elhallgattatni őket. Hihetetlennek tűnt, és nem volt semmi értelme. Még talán annyi sem, mint egy földalatti városnak. - Miért? Miért tennétek ilyet? Felsóhajtott. -Gyere velem, Charlaina. Beszélnünk kell. Nem volt nehéz rávenni Angelinát, hogy maradjon Sydney-vel a számunkra előkészített szobában. Amennyire meg tudtam ítélni, itt keveseknek volt saját szobájuk, így nagyon hálás voltam, amiért egy ilyet nekünk engedtek át. Még ha dohos és pince szagú volt is, legalább fekvőhely volt benne néhány. Még mindig nagyon aggasztottak Sydney sérülései. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy orvosi segítségre lenne szüksége, és csak abban reménykedhettem, hogy a pihenés majd jót tesz neki. Mielőtt magukra hagytam őket, gyengéden megcsókoltam Angelina arcát, így észrevétlenül a fülébe súghattam: -Ne segíts rajta, Angelina! Kérlek, tartsd a kezed magad mellett... - Ahogy felegyenesedtem, láttam, milyen aggodalom csillog a szemében. Nem akarta, hogy elmenjek. - Sietek vissza, amilyen hamar csak tudok, jó? - ígértem. Angelina tudta, hogy bízhat a szavamban. Sohasem tudtam neki hazudni, így hát megnyugodott végre, és némán beleegyezett, hogy Sydney-vel maradjon. Kifelé menet alaposan szemügyre vettem a kis kamránk bejáratát őrző felfegyverzett nőt. A legfélelmetesebb katona volt, akit valaha is láttam. Újabb különleges ajándék a házigazdáinktól... -Ki vagy te? Kik ezek az emberek itt lent? - kérdeztem Xandert most, hogy Angelina már nem hallhatott minket. - Úgy értem, azt tudom, hogy mindnyájan kaszton kívüliek vagytok, de hogy kerültetek így össze? Yara

Xander leült egy durván összetákolt asztalhoz. Színes térképek és táblázatok halmozódtak kusza kavalkádban a karcos, lepattogzott asztallapon. Valamiféle irodában voltunk, ez is egy földbe vájt kamra volt. -Nem vagyunk mindnyájan kaszton kívüliek, Charlie. Sokan közülünk önszántunkból vagyunk itt. Igen, vannak olyanok is, akik elhagyták a kasztjukat, úgy döntöttek, hogy inkább élnek szabadon itt, a kaszton kívüliek között, mint a társadalom szigorú törvényei szerint gúzsba kötve, de vannak olyanok, akik... Nos, mondjuk úgy, hogy kettős életet élnek. -Hogy érted ezt? Miért akarnának két helyen élni? -Ez nem csak egy földalatti város, egy törvényen kívüli hely, ahol az emberek szabadon, kedvükre járkálhatnak - magyarázta, és előredőlve az asztalra könyökölt. - Még mindig nem érted, igaz? Ezek az emberek nagyon erősen hisznek valamiben. Azért kerültünk össze, mert mindnyájunknak van egy közös a célunk - és közös az ellenségünk. Az ellenállás főhadiszállásán vagy. Figyelt engem, láttam, hogy a válaszomat várja, de az agyam hirtelen leblokkolt. Időre volt szükségem, hogy feldolgozzam a hallottakat. Végül Xander törte meg a csöndet. -Érted, amit mondok neked, Charlie? Mi vagyunk forradalmárok. - Elmosolyodott, a fogai fehéren villantak elő, a forradás megfeszült az arcán. - És én vagyok a vezérük. A szavai ott lebegtek a levegőben. -Miről beszélsz? - csattantam fel végül. Olyan volt az egész, mint egy fura játék. Aztán hirtelen megláttam, ki is ő igaz valójában. Észrevettem végre, milyen tekintélyt parancsoló férfi, hogy a hatalom és az erő szinte tapinthatóan sugárzik belőle. Hogy nem vettem ezt észre korábban, ott, a klubban? Túlságosan leragadtam a határozott ezüstszürke szemeinél? Vagy Max ennyire lefoglalta volna a gondolataimat? Bárhogy is volt, Xander most azt várta, hogy felfogjam végre, amit mondott. -Tényleg nem tréfálsz, ugye? Komolyan csóválta a fejét. -Tényleg nem. -És hányan vagytok? - kérdeztem tétován, bizonytalanul. A fejem zsongott a homályosan kavargó, ki nem mondott kérdésektől. Ugyanolyan feszülten figyelt engem, ahogy én őt. - Itt? Sok ezren. A földalatti város több mérföld hosszúságban nyúlik el, titkos bejárataink vannak a Főváros szinte minden pontján, és majdnem annyi menekülési utunk van, mint ahány katonánk kész meghalni az ügyünkért. - Mosolygott a saját fellengzős szavain, és hozzátette: Yara

A Fővároson kívül szinte minden fontosabb városban vannak táboraink. Erősebbek vagyunk, mint hinnéd, vagy mint azt a Királynő gondolja. Összevonta a szemöldökét, és az arca elkomorult. - Nem veszíthetek, Charlie. Nem hagyhatom cserben ezeket az embereket. Bíznak bennem. Nem tudtam, mit mondjak. Nem számított, hogy józan érveket mond-e, vagy hogy őszintén hiszi, igaz ügyért harcol. Az sem volt érdekes, hogy én hittem benne, és becsületes embernek tartottam, aki próbálja megváltoztatni ezt a világot. A lényeg az volt, hogy bűnöző. A lázadó erők vezére. Azoké, akik hazánk fundamentumát támadják. Ha sikerülne nekik megvalósítani az elképzelhetetlent, és tényleg megdöntik Sabara királynő uralmát, akkor az országot káoszba taszítják. Mindaz, amiben hittünk, amit valaha tanítottak nekünk, elenyészne, megsemmisülne. Már annyian próbálkoztak - hiába. Soha sem lennénk képesek a túlélésre a varázserő nélkül, amivel csakis egy Királynő születhet.

Yara

A KIRÁLYNŐ

A Királynő visszafojtott izgalommal várt. Gyűlölte ezt a tétlenséget. Mikor nagy sokára végre kinyílt a terembe vezető ajtó, és Baxter belelépett, alig észrevehetően felsóhajtott megkönnyebbülésében. - Beszélt végre? - kérdezte türelmetlen ingerültséggel - Megtörtétek már? Baxter egy pillanatig habozott, ami nem volt jó jel. - Nem, felség - mondta bocsánatkérően, és mélyen meghajolt, amennyire csak a hasa engedte. - Még nem. Úgy gondoljuk azonban, hogy már közel vagyunk hozzá. A Királynő némán mérlegelte a hallottakat. Baxter bosszantóan bizakodó. Inkább nagyon is valószínű, hogy ezek megölik a fiút, mielőtt az bármiféle együttműködést tanúsítana. Pillanatnyilag minden lehetséges adatra szüksége van az ellenállásról, nem volna tehát hatékony, ha megölnének bárkit is, aki értékes információt adhat.

- Hozzátok elém! -

parancsolta végül. Baxter felemelte a fejét. - De úrnőm...? A Királynő felvonta a szemöldökét, és összepréselte az ajkait. Baxter gyorsan megköszörülte a torkát, nyilván észhez tért. - Igenis, felség. A Királynő hosszan nézett a tétován kivonuló férfi után, és eltűnődött, még meddig lehet hasznos számára ez az ember. Hosszú évekkel túlélte már az elődeit, és mostanában előfordult már, hogy túl messzire merészkedett. Lám, majdnem megkérdőjelezte a Királynője döntését, még ha csak gondolatba is. Ez felségárulás, elégséges ok a halálos ítélethez. Talán, gondolta, az új Királynőnél juthat hely egy ilyen árulónak. Alattomos mosolyra húzódott az ajka, nem törődve a csontjait szaggató fájdalommal. Csak találnák meg ezt az új Királynőt még idejében. A fiút úgy kellett behozni a terembe. Nem tudott saját lábán megállni a Királynője színe előtt. A Királynő először a kémeitől hallott róla, akiknek szövevényes hálózata beszőtte az egész várost. Minden társadalmi osztályba beépültek: az Arisztokraták, a Tanácsnokok, a Kereskedők, a Szolgák, sőt még a hadsereg soraiba is. Értették a módját, hogyan gyűjtsenek információkat, hogyan vegyék rá besúgásra és fordítsák egymás ellen az alattvalókat jutalmakkal és a dicsőség ígéretével. A Királynő tudta, hogy a fiú önmagában nem jelent számára veszélyt, hogy egy senki. De értékes információ birtokában volt, legalábbis ezt mondták neki.

Yara

Intett, mire a fiút elengedték őrei. Rongybabaként zuhant a lába elé, és halkan nyögdécselt, miközben összegörnyedve fogta a bordáit. A szeme bedagadt és véraláfutásos volt, az ajka vérzett. És ezek csak a látható sérülései voltak, a belsőkről nem tudhatott senki. A Királynő igyekezett, hogy gyengéd és megnyugtató hangon szóljon hozzá. Nehéz feladat volt, mivel semmi szánalmat nem érzett a fiú iránt. -Ostoba vagy. Elfogod szépen mondani, amit tudni akarunk, ha belepusztulsz is. A fiú nem nézett fel, és a Királynő ezt úgy vette, hogy a fiú elméje még ép, hiszen helyénvalóan viselkedik, amikor a királyi nyelven szól hozzá. Arra nem is gondolt, hogy az emberei netán már túlságosan összetörték, és ezért képtelen bármilyen nyelven felelni bármire. Újra próbálkozott, ezúttal englézül. -Nem akarunk bántani — mondta álnokul. - Nekünk csak a lány kell. A fiú óvatosan megemelte egy kicsit a fejét. Feleletre nyitotta száját, de csak elhaló suttogás hagyta el kicserepesedett, sebes ajkait. Aztán abbahagyta, feladta a küzdelmet. Harag cikázott át a Királynőn. -Idióták, adjatok neki vizet! Idehoztok elém egy foglyot anélkül, hogy megfelelően előkészítenétek?! Baxter intett, és egy szolgálólány kirohant, hogy teljesítse Királynőjük parancsát. Miközben várt, a Királynő az unokáját figyelte, amint az hűséges őrei kíséretében belépett a terembe. Elegáns volt, mint mindig. És egy erélytelen senki, mint minden hímnemű örökös. A Királynőt dühítette, hogy a fiúnak újra sikerült leráznia az őreit. Lehet, hogy csak egy férfi, de akkor is a királyi család tagja. Vannak szabályok, amiknek engedelmeskednie kell, óvintézkedések, amiket be kell tartania. Már az is éppen eléggé bosszantó, hogy képes volt lealacsonyodni, és belépni a hadseregbe. Elkapta róla a tekintetét, mert arra gondolt, jobb a személyes ügyeket szűkebb körben intézni. Egy engedetlen unokával később is ráér foglalkozni. Természetesen Maxmillian tudta a helyét, és csendben várta, hogy nagyanyja, a Királynő megoldja a napirenden lévő államügyet. A fogoly mohón ivott, a víz lecsorgott a szájáról, rá a vérfoltos ingére. Mikor már képtelen volt többet inni, a Királynő folytatta a kihallgatását. -Tudjuk, hogy kapcsolatban állsz az ellenállás egyik tagjával. Megígérem neked, hogy mindez véget ér, ha megmondod nekünk a lány nevét. A fiú feje reszketett, ahogy megpróbált a Királynő szemébe nézni Yara

-Nem tudom, kiről beszél - suttogta. Halvány mosoly jelent meg a Királynő pengevékony ajkain -Ugyan, fiacskám, a tagadásod értelmetlen. Az értesüléseink pontosak, biztosíthatlak róla, hogy... Nos, ha nem tudod biztosan, melyik barátodra gondolunk, akkor nevezd meg az összeset. Mi majd megtaláljuk, akit keresünk! A fiú feje ide-oda billent a nyakán. -Nem lehet... Azt kéri tőlem, hogy mindenkit keverjek bele... Nem tehetem. A Királynő talpra ugrott, és a fiú összetört teste felé tornyosult Reszketett, átjárta a düh. Hát persze, hogy ennek itt meg kell neveznie minden barátját! Neki, a Királynőnek meg fel kell kutatnia a forradalmárokat, és össze kell zúznia őket, mielőtt még több kárt okoznának a birodalomnak. Meg kell őket állítania. De másképp nem megy, ehhez nevek kellenek. Parancsolom, hogy mondd meg! - rikácsolta, és nyálhab rezgett a szája sarkában. Kinyújtotta a kezét a fiú torka fölé, majd ökölbe szorította begörbült ujjait. Váratlan kitörése, és az, hogy a varázserejéhez folyamodik, még saját magát is meglepte, de képtelen volt visszafogni magát. Erezte, ahogy a benne kavargó erő kisugárzik a kezéből, és a fiú felé árad, majd drótként a nyaka köré tekeredett. A fiú teste hirtelen megmerevedett, minden izma megfeszült, ahogy levegőért kapkodott. A keze a nyakát markolászta, szeme kifordult. Ujjaival saját húsába vájt, mintha rést akarna nyitni a torkán, amin át levegőhöz juthat. Miközben fogalma sem lehetett, hogy mi ellen is küzd. A Királynő diadalittasan figyelte, de nem érdekelte a fiú élet- halál harca, csakis a saját erejének, hatalmának győzelmét látta, és magában ujjongott felette. A fiú bolond, jutott az eszébe. Inkább meghal, semhogy megmondaná a barátai nevét? Feláldozná magát azokért, akik a Királynője ellen vannak? Bolond és áruló is. Végül, amikor már biztos lehetett benne, hogy áldozata megtanulta a leckét, a Királynő behunyta a szemét, leeresztette az öklét, és elengedte a fiút. Hátradőlt a trónján, hogy minden erejét összeszedve palástolni tudja a kimerültségét. A fiú hangos zihálása betöltötte a termet. Friss vér csörgött a körömnyomokból, amiket a saját torkán ejtett, miközben szabadulni próbált a Királynő láthatatlan szorításából. -Vigyétek innen! — parancsolta végül a Királynő. Haragosan fordította a fejét, még a kölyök látványát sem bírta tovább elviselni. - Szerezzétek meg tőle az információt, amire szükségem van! Bármi áron!

Yara

Yara

MAX

Max szemrebbenés nélkül nézte végig a jelenetet, de ehhez minden csepp önuralmára szüksége volt. Tudta, hogy rendnek kell lennie, s a rendet fenn kell tartani, de elviselhetetlennek tartotta nagyanyja, a Királynője módszereit. Miféle mentség létezhet efféle szörnyűségekre? Claude és Zafír is mozdulatlanul állt mellette. Nem lett volna tanácsos beavatkozniuk. Ám Max figyelmét már nem a fiú kötötte le. Miután a Királynő lazított varázserejű szorításán, ismét elfoglalta trónját, és Max őt figyelte lesütött pillái alól. Még mindig hatalmas uralkodó, épp az imént bizonyította be, hogy varázsereje a régi. Ez az erőfitogtatás azonban értékes energiáit emésztette fel, vette észre Max. Szabad-e ilyesmire egyáltalán ennyi erőt elpazarolnia? Túlságosan öreg volt már az efféle „bemutatókhoz’’. Ha más nem vette is észre, Max jól látta, amint percről percre egyre gyengébb. Az őrök felemelték a fiút a földről, és kétoldalról odaállt mellé egy-egy férfi, hogy támogassa. Maxnek összerándult a gyomra, amikor megpillantotta az eltorzult arcot. Megint hálát adott a sorsnak — ahogy már sokszor megtette, hogy nem született nőnek, és Ludania irányításának terhe sohasem fogja az ő vállát nyomni. Miközben elvonszolták, a fiú megemelte a fejét. Épp csak egy kicsit, de ez pont elég volt. Meglátta Max-et, és Max is azonnal a szíve figyelmeztetően kalapálni kezdett. Tudta, hogy ennek még nagyon rossz vége lehet... Bárcsak lenne alkalmuk kettesben maradni, hogy figyelmeztethesse, tartsa a száját. De ez most lehetetlen volt. A Királynő - és az összes többi jelenlevő is - jól hallhatta a fiú vádló szavait, amikor az ráeszmélt, hogy hol is látta korábban Maxet. - Hol van Charlie? - üvöltötte Aron, ahogy az őrökkel küzdve megpróbálta kiszabadítani magát. Észre se vette, hogy épp ebben a pillanatban árulta el a Királynőnek a vágyott titkot, a lány nevét. - Itt van ő is, te rohadék? Mit csináltál Charlie-val?!

Yara

XIII.

Nem győzhettek - magyaráztam, habár fogalmam sem volt, mire alapozom a véleményemet. Úgy éreztem, ez a realitás hiszen Xander nem másról, hanem egy egész hadsereg feletti győzelemről beszélt. -Győzhetünk, és győzni is fogunk — szögezte le Xander, fémes szürke szeme felizzott. -Sabara már így is túl sok energiát ölt abba, hogy jelentéktelen konfliktusokban fölénk kerekedjen. Még csak nem is sejti, hogy a határon túlról is hívtunk be segítséget. Most már túl késő. Sok királynő látná örömmel Sabara uralmának végét. Erősek vagyunk, Charlie, sokkal erősebbek, mint azt a Királynő gondolja. Még mindig nem értettem ezt az egészet, annyi minden új tényt kellett feldolgoznom egyszerre. A gondolataim amúgy is máshol jártak, aggodalom és félelem béklyózta őket. -Hogy vagy képes ennyi szenvedést hozni a saját honfitársaidra? Hogyan támadhatsz rá így a városra? Xander arca megrándult, és éreztem, hogy a magabiztossága meginog. Nem volt teljesen világos előttem, miért is osztja meg velem ilyen készségesen a titkait. - Vigyáztunk, amennyire csak tudtunk, de az erőszakot nem lehet mindig elkerülni. Először stratégiai fontosságú helyeket és épületeket bombáztunk vagy gyújtottunk fel, hadászati létesítményeket és ellenőrzési pontokat. Amennyire csak lehetett, távol maradtunk a lakóhelyektől, és csak jóval azután támadtuk meg a lakónegyedeket, hogy a szirénák miatt már mindenki elmenekült onnan. - És ha nem menekült el mindenki? Ha néhány ember mégis otthonában maradt? - Próbáltam nem gondolni a szüleimre. Xander ujjai szórakozottan babráltak borostás állán, végigsimítva a sebhely halvány vonalát: - Csak remélni tudom, hogy nem tették. Nem volt megnyugtató válasz, ezt mindketten tudtuk. - Haza kell mennem. A saját szememmel akarom látni, hogy a családom biztonságban van. És a barátnőm is... Nem találtam a parkban. - Fogalmam sem volt róla, hogy Brooklynnak sikerült-e biztonságos helyre menekülnie, és a hátamon a hideg futkosott a bűntudattól. Xander válasza meglepett. Már ismét uralkodott a vonásain, az arca megkeményedett, mintha maszk lenne. -Brooklynnről beszélsz?—kérdezte, mire elakadt a lélegzetem, és nagyot kellett nyelnem. Tudja a nevét...

Yara

Lehunyt szemmel bólogattam, s gondolkozni próbáltam. Eszembe jutott találkozásom Xanderrel azon az éjszakán la klubban. Akkorra már tudta az én nevemet is, igazán nem kellene meglepődnöm, hogy Brooklynn nevét is ismeri. Xander felemelte a kezét, jelt adott Edennek, aki hallótávolságon kívül állt tőlünk, és minket figyelt csillogó szemekkel. Nem láttam, hogy megmozdult volna, de biztosra vettem, hogy a maga módján jelzett ő is. Az árnyékból Xander katonáinak egy csoportja masírozott felénk, egyenruhájuk szedettvedett volt, a fegyverük pedig rozsdás, a lábuk azonban egyszerre dobbant. Antimilitaristák voltak, de épp olyan félelmetesek, mint az igazi katonák. Ritmusra léptek, ami némi rendezettséget kölcsönzött a csoportnak. Azután egy lány lépett a milícia élére, átvéve a csoport vezetését a vállán átvetve golyószóró lógott. Brooklynn volt az. A meglepetés okozta riadalmam legyőzve felugrottam - még a székem is felborult - , és odarohantam hozzá. Megragadtam a vállát, magamhoz öleltem, és közvetlen-közeiről suttogtam koromtól feketéllő arcába: -Nem esett bajod! Hála Istennek, hogy nem esett bajod! De valahogy idegennek éreztem, ahogy átkaroltam, mintha nem is a régi Brookot tartanám a karjaimban, akit egész életemben ismertem. A külseje is megváltozott. Elhúzódott, én pedig az arcát fürkésztem. Keményebb volt, mint az emlékeimben, durvább. Erősebb. -Soha nem voltam veszélyben, Charlie. - Még a hangja is szokatlanul csengett. Elbizonytalanodtam, mit is feleljek erre. A fejem lüktetett, és elfogott a bánat. Annyi minden megváltozott egyetlen rövid nap alatt... Xander odalépett mellém, és akkor megláttam egy röpke villanásra előtűnni az én régi Brooklynnom a magára öltött hűvös külső mögül. A szeméből csak úgy sugárzott az imádat, ahogy a férfira nézett. -Küldd a csapatodat a felszínre - utasította Xander Brooklynnt szárazon, katonásan. - Mondd meg nekik, hogy ellenőrizzék Charlie szüleit, tudassák velük, hogy Charlie és Angelina biztonságban vannak, és mostantól a mi védelmünk alatt állnak. - Megszorította a vállam. A keze erős volt, a szavai megnyugtatóak. De ettől az egyszerű mozdulattól eltűnt a csillogás Brooklynn tekintetéből. Xander... Hiszen Brooklynn bele van zúgva...

Yara

A KIRÁLYNŐ

Sabara királynő megvárta, amíg a terem kiürült, és mikor már csak ő, Max meg a két testőr maradt ott, akkor szólalt meg újra. Legalább nyert egy kis időt, hogy összeszedhesse magát. Mikor végül megszólalt, a hangja metsző volt, mint egy acélpenge. -Ki ő, Maxmillian? Ki az a lány, akiről a kereskedőkölyök beszélt? Az unokája előrelépett, a tekintete nyílt volt, de a villanásnyi habozás elárulta, hogy valamit rejteget a Királynője elől. -...senki, csak egy egyszerű lány, akivel az egyik klubban találkoztam. -Mindketten tudták, hogy Maxnek a Királynőjéhez való feltétlen hűségét kell most bizonyítania. Sabara kutatóan nézett rá, tekintete fogva tartotta a fiúét, és közben olyan erősen szorította a karfát, hogy belefájdultak az ujjpercei. Nagyon óvatosan kell megválasztania a kérdéseit. -Melyik klubban? Talán abban, amelyikben az ellenállás legutóbbi főhadiszállása volt? A fiú felvonta a szemöldökét, vélhetően akaratán kívül, ebből a Királynő már értett, még mielőtt a kitérő felelet elhangzott volna: -Nem emlékszem egészen pontosan. Elképzelhető, hogy az a klub volt. -És ez a lány olyanokkal volt, akit ismersz? Esetleg az ellenállás valamelyik tagjával? A fiú derékból meghajolt, szertartásosan bókolt, és a Királynő azonnal tudta, hogy a mozdulatot nem a tisztelet szülte, hanem az a szándék, hogy elfedje az árulkodó arckifejezést: - Nem, felség. Nem olyan emberek társaságában volt. Az egyik testőr megköszörülte a torkát, és a Királynő összevonta a szemöldökét. Magasra emelte az állát, azt akarta, hogy a szavai messze hangzóak legyenek. - Emlékeztetlek mindnyájatokat, hogy a Királynőtöknek tett hamis tanúság büntetése halál. Ha bármi közlendőtök van, azt most mondjátok el... Az egyetlen válasz azonban Baxter rosszul időzített visszatérése volt a trónterembe, ami félbeszakította Sahara fenyegetőzését A Királynő tekintete továbbra is a fiú szemébe fúródott. Az unokájáéba, akit eddig a percig szinte észre sem vett, de akiről most azt gyanította, hogy titkol előle valamit - lehet az lényeges vagy lényegtelen, nagyjából mindegy. A lázadásnak sok arca van.

_

Figyelmeztetlek, Maxmillian, amennyiben kiderülne, hogy ez a lány az

ellenállás tagja, nem fogok habozni, hogy bitóra küldjelek téged is, vele együtt. - A vér kifutott az ajkaiból, olyan szorosan összeszorította. Komolyan gondolta, amit mondott.

Yara

- Természetesen - válaszolta Max könnyedén, mintha csak egy tervezett ünnepségről beszélgetnének, vagy egy festményről, az időjárásról... Bármiről, csak nem az őt fenyegető kivégzésről. Újra meghajolt, mielőtt elhagyta volna a termet. Sabara csak azután dőlt hátra a trónján, hogy Max és a testőrei kimentek. Hirtelen úgy érezte, hogy nem kap levegőt, a bőre borzongott a hideg verejtéktől. Hosszú percek teltek el, mielőtt megszólította volna a tanácsosát. -Nem érdekel, hogy csinálod, Baxter, de azt akarom, hogy megtaláld nekem ezt a Charlie nevű lányt, még mielőtt felkel a Nap. Akármit tud az ellenállásról, bármiről, azt én is tudni akarom. Baxter felegyenesedett, és megköszörülte a torkát. -Igenis, felség. Kiküldök embereket, hogy hozzák őt ide azonnal. Amit tud, azt ki fogjuk szedni belőle. A Királynő mereven nézett maga elé, nem tudott napirendre térni unokája arcátlansága fölött. Megrázta a fejét, és dühös pillantásával valósággal keresztülszúrta Baxtert. Öröm volt látnia, hogy van még, aki összecsuklik előtte a félelemtől. -Nem! Hozzátok őt elém! Bármit tudjon is, én magam akarom belőle kiszedni. Keskeny ajkai gonosz mosolyra nyíltak. - Mellesleg, kíváncsi vagyok arra a lányra, akinek a védelmében az unokám hajlandó kockáztatni a tulajdon életét.

Yara

MAX

Max belépett a saját szobájába, és várta az ajtócsukódást. Anélkül, hogy hátranézett volna, tudta, hogy nincs egyedül. - Halálba küldenél mindnyájunkat egy lány miatt? - robbant ki Claude-ból. Max továbbra is hátat fordított a testőreinek, fittyet hányt a dühükre. Nem volt ideje az érzelmeikkel törődni. Mindig is hűséges volt a hazájához, a koronához, de most csak Charliera tudott gondolni, és arra, hogy mit tenne vele a nagyanyja - a Királynője -, ha úgy adódna, hogy ő találná meg előbb. - Nem tartozom nektek magyarázattal - mondta ridegen, de mert tudta, hogy nem méltányos a viselkedése, szembe fordult velük, a szeme résnyire szűkült. - Egyébként mióta vagytok ilyen gyávák?? Benneteket semmilyen veszély nem fenyeget. Nem hazudtam. Fogalmam sincs, hol van. - De azt épp olyan jól tudod, mint én, hogy ismeri Xandert, mind láttuk őket együtt a klubban. És akár tagja ez a lány az ellenállásnak, akár nem, veszélyes dolog egy társaságban lenni a felkelők vezérével. A Királynőnek akár már ez is fontos információ lehet. -Nem - vágott vissza Max. - Ennek semmi jelentősége. Annyira szoros a kapcsolata az ellenállással, mint mondjuk nekem. - Ismét hátat fordított, véget vetve a beszélgetésnek. Claudne-nak persze igaza volt, ő is sokat gondolkodott arról az éjszakáról, amikor Charlie-t együtt látta Xanderrel. De ő tudott valamit, amit Claude nem. A hüvelykujjával végigsimított a zsebében lapuló sima aranyláncon. Az rejti az igazságot, amit a nagyanyja semmiképp sem tudhat meg. - Ki kell jutnunk innen. - Max az ajtóhoz ment újra, biztos volt benne, hogy Claude és Zafir követni fogják. - Meg kell találnunk őt, még mielőtt a Királynő megtalálja. Biztonságba kell helyeznie Charlie-t. Megesküdött rá.

Yara

XIV.

Mást nem tehettem, mint hogy vártam, hátha hírt kapok a szüleimről. És ez a várakozás lélekölő volt Eddig a pillanatig Angelina megvédelmezése volt a legfontosabb feladatom, de az ő élete most már nem forgott veszélyben, Xander gondoskodott erről. Szorosan odabújtam Angelinához a priccsen, amit megosztottunk, és az államat a feje búbjára fektettem. Éppen úgy, ahogy korábban is, amikor együtt aludtunk oly sokszor. Sydney nyugtalanul hánykolódott a saját fekhelyén; igyekeztem elviselni a zajt, amit csapott vele. Nem csoda fényűzőbb szálláshelyhez volt szokva, puha matracokhoz, finom szövésű ágyneműhöz és meleghez... Sokkal nehezebb volt kizárni a tudatomból azokat a zajokat, amik a kamránkon túlról jöttek. Nem volt ajtó, maga a kamra is csak egy, a föld gyomrába vájt üreg volt; a nyílás elé mindössze egy pokrócot akasztottak. Csak ez választott el minket a kinti eseményektől. Ügy tűnt, nincs különbség nappal és éjszaka között, nem volt kijárási tilalom sem, amihez igazodni lehetett volna. Hidegebb volt itt, a város alatt, és Angelina vacogott. Feljebb húztam a dohszagú gyapjútakarót a vállára, és szorosabban öleltem magamhoz. Angelinától és Sydneytől eltérően, reménytelen volt, hogy én is elaludjak, amíg nem kapok hírt a szüleimről. Amíg Brooklynn vissza nem jön. Brooklynn - az én Brooklynnom - gondtalan volt, és a gondolatai önmaga körül forogtak. Ez a Brooklynn, akit ma ismertem meg, egészen másmilyen. Katona. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam ennek a másik Brooklynnak a létezéséről? Mióta létezik ez a Brooklynn is? És melyikük az igazi? Hangos, gyöngyöző nevetés hallatszott a falon túlról. Egy ennyire örömteli hang furcsán oda nem illőnek tűnt az ostromlott város alatti fagyos kazamatában. Egy polgárháborúban álló országban. De ezek az emberek, ezek a kaszton kívüliek, akik csak egyetlen nyelven beszéltek, úgy tűnt, boldogabbak, mint mi, akik a föld fölött élünk. Minket odafönt elválasztanak a szavak. Minket a félelem vezérel. Lehunytam a szemem, és megint magam elé képzeltem Maxet. Bárcsak ne gondolnék rá többet, fohászkodtam. Sokadszorra...

Yara

Nem szabad az ő árulásával foglalkoznom, miközben nem tudom, mi van a szüleimmel. Max mégis itt volt velem, akartam, vagy sem, utat tört magának a gondolataimba. Egy herceg... A nemesek kiválasztott életére született, mégis megpróbálta valami másnak kiadni magát, valami sokkal alacsonyabb rangúnak. Nem csoda, hogy a családja ellenezte a belépését a hadseregbe. Nem csoda, hogy Claude és Zafir árnyékként követték, bárhová ment. Nem a társai vagy a barátai voltak. Hanem a testőrei, akik felesküdtek rá, hogy az életük árán is megvédelmezik. Minden királyi szülöttet őriznek, ennyit még egy Kereskedő lánya is tud. Akkor hát miért pont én? Miért foglalkozik egy közönséges kereskedőlánnyal? Azt mondta, hogy érdeklem őt. Az érdeklődés kevés egy kapcsolathoz, pláne egy romantikushoz... Az érdeklődés sokkal közelebb áll a kíváncsisághoz. Mindezek ellenére az ajkamon égett a bőr... Hozzádörgöltem a számat Angelina hajához, remélve, hogy így letörölhetem az érintése emlékét. Annyira érthetetlen... Bárki mást választhatott volna rajtam kívül, aki örömmel behódolt volna a vonzerőének még annak tudatában is, hogy ez csak egy futó kapcsolat lehet. De egyedül én érdeklem őt.

Yara

XANDER

Xander fel-alá járkált a sötét, kihalt folyosókon, ahol egyedül lehetett a gondolataival. Bosszantotta, hogy Charlie-nak talán túlságosan sokat árult el magáról, magukról, arról, hogy kik is ők. Bárcsak itt befejezhetnék! Hamarosan azonban ennél még többet is el kell neki mondania. Azzal viszont azt kockáztatja, hogy elveszíti a lány bizalmát. Ellenkezni fog, ebben szinte teljesen biztos volt. Miért ne tenné? Józanul gondolkodó lány, és józan ésszel senki sem fogadná el egykönnyen, amiről Xandemek tudomása volt. -X, a csapat visszajött - szakította félbe Eden a gondolatait, és amikor Xander megfordult, látta, hogy ott áll az asszony mellett az a fekete hajú szépség is, akit a csapat vezetésével megbízott. Brooklynn nagyon értékes szerzemény volt az ellenállás részére, roppant rátermett kém, aki tisztában volt vele, hogy a külsejével egyedülálló módon szóra tudja bírni a férfiakat A hadsereg tagjait nem hagyja hidegen egy gyönyörű nő érdeklődése. És a legtöbb ember alábecsülte a lány intelligenciáját Xander azonban jobban ismerte annál, semhogy ne becsülje meg. A lány egyszerre volt nagyravágyó és számító, ami halálos kombináció. És rendkívül előnyös is lehet, ha megfelelően irányítják - És? -kérdezte Xander, amikor egyik felfegyverzett nő sem szólalt meg. - Mi van Charlie szüleivel? Brooklynn előrelépett, telt ajkait keményen összezárta. Nem szólalt meg azonnal, mintha hatásszünetet tartana, fokozva ezzel a feszültséget, és a férfin átsuhant a gondolat, hogy vajon nem színházat játszik-e vele - ahogy annyiszor megteszi - pusztán a hatás kedvéért. De a tűzről pattant Eden nem állhatta az effélét: - Elkéstünk - mondta Xandernek, és kihúzta magát, felszegte a fejét. - A lány szülei már nem voltak ott.

Yara

XV.

A reggeli... nos elég érdekes volt. Az étkezőcsarnok működése egyáltalán nem hasonlított a szüleim jól szervezett étterméhez, sokkal inkább egy kaotikus ingyenbüfére emlékeztetett A „konyhát” egy lezárt járat végében helyezték el, és szedett- vedett asztalok, székek, rekeszek és ládák sorakoztak körülötte mindegyiknél ettek. De sokan álltak is; a tálakból egyenesen a szájukba tolták az ételt, alig törődve az evőeszközökben vagy jó modorban megtestesülő etikettel. Mások a földön guggoltak, a zsúfolt terek szélén keresve helyet maguknak a sarkokban, a falak mentén, ők láthatóan szerettek volna inkább elkülönülni, semhogy a zsúfolt asztaloknál egymáshoz préselődött testek között szorongjanak. Nyolc hatalmas dézsa állt az egyik fal teljes hosszában, mindegyikük csordultig volt gőzölgő, péppé főzött reggeli kásával. Konyhaszolgálatos férfiak és nők felügyelték az ételosztást, vigyázva, hogy senki se vegyen az egy tálnyi fejadagnál többet. Angelina, Sydney és én csendben vártunk a sorunkra, közben Angelina kikerekedett szemekkel csodálta a sok látnivalót, hangot és színt körülöttünk. A mögöttünk álló férfi folyamatosan csacsogott Angelinának. Egyetlen fogat sem láttam a szájában, az ajkai befelé fordultak, rásimulva az ínyére. Megkérdezte Angelinától, hogy mennyi idős, hol szállt meg, és mi a babája neve, mindezt szinte egy szuszra, és úgy tűnt, észre sem veszi, hogy Angelina egyetlen kérdésére sem válaszol. Mikor sorra kerültünk, udvariasan előrenyújtottuk a táljainkat, és a kockás kötényt viselő, termetes asszony túlcsorduló kanállal, bőven mert az ételből nekünk. Azután addig járkáltunk az asztalok körül, amíg nem találtunk három üres széket egymás mellett. A ragacsos massza színtelen és szagtalan volt, de kárpótlásul sűrű és bőséges. Igyekeztem rábírni Angelinát, hogy egyen belőle, mert nagyon nem akaródzott neki. Nem tudhattam, hogy mennyi ideig leszünk még itt, és azt sem, hogy mikor kapunk újra ennivalót. Minden bizonytalannak tűnt abban a percben. Sydney-re néztem, aki szemben ült velünk, és döbbenten láttam, hogy mennyit javult az állapota egyetlen éjszaka alatt. Múlt éjjel a bőre szürke volt és sápadt, inkább a halál színét láttam rajta, mint az életét. Ebben biztos voltam, mert én magam ébren feküdtem a légzését figyelve, aggódva minden egyes lélegzetvételénél. Ma reggel azonban, a nyugtalan éjszaka

Yara

dacára, az arca ismét rózsás volt, a szeme tisztán csillogott, csak a hajában és az arcán volt némi rászáradt vér. -Kérlek, mondd, hogy orvos járt nálatok, amíg távol voltam az éjjel - súgtam oda Angelinának, hogy csak ő hallja. De Angelina csak a fejét rázta, és bűntudatosan meredt a táljába. Erősen megszorítottam a kezét az asztal alatt, kényszerítve, hogy rám nézzen. -Mondtam neked, hogy ne segíts rajta! - korholtam halkan, a füléhez hajolva, hogy Sydney ne értse. — Nem járkálhatsz körbe meggyógyítgatni az embereket! És ha valaki meglátott? Mi lesz, ha Sydney rájön, hogy mit tettél? - Felsóhajtottam, homlokomat az övéhez szorítottam, és hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. - Óvatosnak kell lenned - idéztem apám gyakran hangoztatott szavait. - Mindig nagyon óvatosnak...! Sydney nem is sejtette, hogy Angelinának köszönheti ragyogó állapotát. Ezt biztosan tudtam abból, ahogy ránk se figyelve finnyásan méregette a reggelijét. Leplezni sem próbálta mennyire undorodik az előtte fekvő tál tartalmától. -Azért ennyire nem borzasztó - győzködtem Angelinát, aki riadtan figyelte Sydney-t. - Csak hozzá kell szokni az állagához. Gyerünk, kóstold csak meg. Sydney a szájába vette a majdnem teljesen lapos evőeszközt - kézzel domborított kanálféle volt és egy újabb falatot erőltetett magába. Megpróbált mosolyogni Angelina kedvéért, hadd lássa, hogy tényleg nem is olyan rossz az étel, de egyáltalán nem volt hiteles a játéka, még egy négyéves előtt sem. Angelina még szorosabban összezárta a száját. Mindnyájunk meglepetésére ekkor Brooklynn ült le Angelina másik oldalára, letéve saját tálját az asztalra. - Tessék - mondta, egy kis üveg szirupot húzott elő a zsebéből, és bőségesen öntött belőle Angelina táljába. - Jobb ízű lesz tőle. Nem jó, csak jobb. A húgom Brookra vigyorgott, a régi jó barátunkra, a lányra, akit csecsemőkora óta szinte minden nap látott. Brooklynn visszamosolygott rá. A régi Brooklynn. Az igazi Brooklynn. -Szóval, mi is ez a hely egész pontosan? - kérdeztem Brooklynntól. Angelinának jobb lett a kedve, miután evett valamicskét, és a karunkat lengetve, kézen fogva sétáltunk. Nem voltam meglepve, az alvás és az evés általános csodaszer a tíz év alattiaknál. Sajnos, nálam már nem működött... - Nekem ez a második otthonom az odafentin kívül, de az itteniek közül soknak ez az egyetlen otthona - magyarázta Brooklynn, ahogy körbevezetett minket az alagutakban. Yara

Sydney séta helyett inkább visszament a szobánkba lepihenni, miután egy rosszul megjátszott ásítással demonstrálta, hogy milyen kimerült. De én gyanítottam, hogy valójában szeretett volna minél messzebb kerülni Brooklynntól, aki parázsló szemekkel nézett a Tanácsnok kasztbeli lányra, valahányszor csak tehette. -A legtöbb alagutat már évek óta nem használják, és sok közülük nem is létezett, mielőtt a kaszton kívüliek leköltöztek ide. Létrehoztunk új alagutakat is, amelyeka régi metróvonalakat kötik össze a városon kívüli bányákkal. Olyan ez, mintha az odafenti várost ide, a föld alá költöztettük volna magunknak. -Nem féltek, hogy elkapnak titeket? Hogy a Királynő emberei rátok találnak? Brook olyan arcot vágott, mintha őrültséget beszélnék. -Először is tudnia kellene, hogy hol keressen minket. Még ha meg is találnák valamelyik bejáratot, a járatok hosszúak és kanyargósak. Eltévednének jóval azelőtt, hogy elérhetnének hozzánk. — A fogai ragyogón, hófehéren csillantak. - Már több mint egy évtizede vagyunk itt lent, és még soha senki sem talált ránk. Angelina eleresztette a kezemet, amikor egy játszó gyerekcsapathoz értünk. Némán állt, figyelte őket. A porban előttünk ugyanannak a játéknak a négyzethálója látszott, aminek a vonalait az a kislány a porba rajzolta, amikor megérkeztünk ide. A játék már javában folyt, és felváltva dobáltak kavicsokat a négyzetekbe. Azután a játékosok elfoglalták a helyüket abban a négyzetben, ahová a kavicsuk esett. Amikor az utolsó kavicsot is eldobták, a testüket használták bábuként, és úgy próbálták kiütni a többi játékost. Azonnal felismertem a játékot, herceg és gyalogot játszottak, ezt a stratégiai játékot minden gyerek ismerte a birodalomban. A gyerekek kacagtak. Angelinát szinte soha sem hallottuk nevetni, de ez most tetszhetett neki, mert megfogta a kezemet, és kicsit megrántotta, hogy menjünk közelebb. - Menj oda - suttogtam, elé guggolva, hogy egy magasságban legyen a szemünk. - Kérdezd meg, hogy beállhatsz-e te is. Brooklynnra mosolyogtam, miközben Angelina otthagyott, és az élénken játszó csoport felé közeledett. -Szóval, mi a helyzet veled, Brook? - vetettem fel a témát végül, amikor már biztos voltam benne, hogy Angelina nem hallhat minket. - Hogyan kötöttél ki itt? Nem kertelt. - Én mindig is itt voltam, Charlie, csak te nem tudtál róla. Gyakorlatilag itt születtem. Az édesanyám már jóval azelőtt tagja volt az ellenállásnak, hogy Xander a vezérük lett. Hitt abban, hogy jobb lenne, ha egyáltalán nem létezne a kasztrendszer. - Brook barna szeme gyöngédséget sugárzott, ahogy az édesanyjáról beszélt. Yara

-Csak amikor már nagyobb lettem, nem sokkal a halála előtt árulta el nekem, miben is hisz igazából, és milyen szenvedélyesen rajong ezért az ügyért. Addigra már ismertem ezeket az embereket, olyan sok időt töltöttem itt lent, hogy úgy éreztem, hozzájuk tartozom. Senkinek sem kell tettetnie magát itt lent. Csak egy nyelv van, egy kaszt. - A hangja elcsuklott. - Néha, amikor úgy tudják, hogy otthon vagyok, idejövök aludni. Az apámnak még csak fel sem tűnik, hogy nem vagyok a házban. Szégyen töltött el, hogy nem vettem észre, mennyire magányos. - Akkor az apád nem hisz az ügyben? Grimaszt vágott. — Halvány fogalma sincs róla. Mindig elégedett volt a saját életével, soha nem akarna felfordulást csinálni. És soha nem lázadna a Királynő ellen. - És te igen? — kérdeztem. Erre vállat vont, mintha nem is volna jelentősége a válaszának. - Azt hiszem, ha az apám megtudta volna, mit csinál az anyám, ő maga árulta volna be a Királynőnek. - Komolyan? — Megdöbbentett, amit mondott. - De hiszen összetört, amikor édesanyád meghalt. Azóta már nem is ugyanaz az ember, aki előtte volt. Felvonta a szemöldökét. - Azt nem mondtam, hogy nem szerette őt. - El akartad nekem valaha is mondani az igazat? - Nem - mondta. A válasza őszinte volt, határozott, mégis mintha halvány szomorúságot hallottam volna ki a hangjából. Azután hátat fordított, és elment. Én pedig magamra maradtam a becsapottság és elhagyatottság érzésével. És kérdések sokaságával.

Yara

XVI.

Ököllel vertem a falat, a tehetetlenség teljesen elborított: -Mit értesz azon, hogy „nehézségekbe ütközött a megtalálásuk?” Te magad mondtad, hogy a harcoknak vége. Akkor mégis milyen nehézségről van szó?? Mostanra már vissza kellett volna jönniük az óvóhelyről. Dühös voltam, mert éreztem, hogy valamit elhallgat. - És ellenőriztétek a házat? Meg az éttermet? Xander bólintott, és olyan hanyagul fonta össze a mellén a karjait, hogy minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne rohanjak oda hozzá, ne rázzam meg, azt üvöltve az arcába, hogy valami rettenetes hibát követtek el. Hogy biztos rossz helyre mentek. Csakhogy tudtam, hogy nem hibáztak. Brook vezette a kutatócsapatot, és ha valaki, hát ő aztán pontosan tudta, hogy hol lehetnek a szüleim. -Folytatjuk a keresést, Charlie. Esküszöm, hogy megtaláljuk őket. Addig is, pihenned kell. Aludtál már valamit egyáltalán? Nem feleltem a kérdésére, nem voltam olyan hangulatban, hogy az alvási szokásaimról társalogjak. -Mire számítasz, mi lesz ebből az egészből? - Kétségbeesve égnek emeltem a karjaimat. Még ha meg is tudnátok buktatni a Királynőt, mi lesz azután? Xander elmosolyodott, mint akinek nincs ellenére ez az új téma. - Mit szeretnél megtudni tőlem, Charlie? - Mi lesz a Királynővel? Szerinted ki vezeti majd a népet, miután megdöntöttétek a trónt? Farkasszemet néztem vele. - Te? Nem remélheted komolyan, hogy uralkodni tudsz egy Királynő varázshatalma nélkül. Ezt már próbálták mások is. Xander hangja nyugodtan csengett, láthatóan nem osztotta a kétségeimet. - Nem tudhatom pontosan, hogy mi fog történni a Királynővel. - Vállat vont. — Ez igazából tőle függ. Ha megpróbálja megnehezíteni a dolgokat, akkor szerintem meg kell halnia. - Úgy érted, hogy meg kell ölni? - kérdeztem kihívóan. A szemöldökét felvonva bólintott. - Igen, pontosan így értem. Miért éreztem megkönnyebbülést, hogy nem próbált meg hazudni nekem? Ez az egyszerű beismerés miért növelte meg a belé vetett bizalmamat, még ha csak egy hajszálnyival is?

Yara

Lépéseket hallottam a hátam mögül, és mikor megfordultam, láttam, hogy Brook csatlakozott hozzánk. - Ami az új uralkodót illeti, tökéletesen igazad van, szükségünk van egy Királynőre, aki a helyére lép. Gúnyosan felnevettem. — Megőrültél? Mit gondolsz, honnan szerzel egy uralkodót, aki csak úgy idejön, és átveszi a birodalmat? -Nincs szükségünk idegen uralkodóra. Élnek itthon is királyi leszármazottak. Az eredeti, elűzött királyi házból valók. Néhányan túlélték a kétszáz évvel ezelőtti trónfosztást. -Akkor hol vannak? Miért nem tud róluk senki semmit? Xandernek a szeme sem rebbent, azonnal megválaszolta a kérdéseimet. -Rejtőzködnek. Ez teljesen érthető. A puszta létük kihívás a monarchia számára. Ha bárki tudta volna, hogy kik is ők valójában, akkor a Királynő már rég bebörtönözte és kivégeztette volna őket. -És mi változott? - Fogy az idő. Sabara egyre öregebb, és hamarosan szüksége lesz egy örökösnőre. Ő is kutat, azt reméli, hogy minket megelőzve sikerül megtalálnia ezeket a leszármazottakat, és sikerül a saját gonosz vérét beléjük plántálnia még mielőtt mi meg tudnánk győzni őket arról, hogy a mi rendszerünk a jobb hogy a kasztrendszerre nincs szükség többé. Össze voltam zavarodva, úgy éreztem, badarságokat beszél. És más kétségeim is voltak. -Ha tényleg léteznek igazi leszármazottak, akkor nem kellene, hogy a nép mögéjük álljon? És miért nem próbálták visszaszerezni a trónt már régen? És miért nem próbálta meg senki sem támogatni őket ebben? -Ez egyszerű. Korábban nem született leánygyermek. A királyságot csak egy hercegnő örökölheti. Kétkedően néztem rá. — És most már létezik hercegnő? Brooklynn megmozdult mögöttem, de nem szólalt meg. -Igen. Hiszünk benne, hogy létezik. Habozva fontolgattam a hallottakat, de mintha hirtelen megmozdult volna körülöttem a levegő, és lúdbőrös lett a karom. -Honnan tudjátok? Brooklynn megköszörülte a torkát, mire felé fordultam. Xander helyett ő válaszolt a kérdésemre. -Azért, Charlie, mert úgy gondoljuk, megtaláltuk őt. Yara


 Tévednek. Az egész egy tévedés. Semmi királyi sincs a családomban - vagy énbennem. A Kereskedő kasztba születtem, hétköznapinak és egyszerűnek. Kereskedők vagyunk, akik keményen dolgozunk a korona szolgálatában. Figyelmesen néztem Angelinát, ahogy aludt, kócos ezüstszőke fürtjei halvány dicsfényként ragyogtak a sötétben a feje körül. Megpróbáltam elképzelni őt bármi másnak, mint ami, és az egész mulatságosnak tűnt. Nem volt benne semmi hercegnői, ahogy bennem sem. - Ébredj fel - súgtam a fülébe, amilyen halkan csak tudtam. Gyengéden megráztam. Rossz érzés volt ilyen kevés alvás után felébresztenem, de el kellett mennünk. Muszáj megkeresnem a szüleimet, és azok után, amiket Xander elárult nekünk - a gyanúját arról, hogy kik is vagyunk valójában -, biztos voltam benne, hogy nem engedne el. Angelina álmos szemekkel pislogott rám. -Fel kell kelned. Elmegyünk — magyaráztam neki, miközben feladtam rá a dzsekijét, és Sütit begyömöszöltem a belső zsebébe. Habozás nélkül megfogta a kezemet, és óvatosan kisurrantunk a szobából, vigyázva, nehogy felébresszük Sydneyt. Nagyon örültem, hogy az asszony, aki tegnap őrt állt az ajtónk előtt, ma már nem volt ott. Könnyű volt elvegyülnünk a földalatti város utcáin megállás nélkül zajló nyüzsgésben; senki sem figyelt kettőnkre, amint némán, sietve mentünk előre a tömegben. Angelina tartotta velem a lépést annak ellenére, hogy a szeme alatt sötétlő karikákból jól láthattam, mennyire elcsigázott. Sápadt kis arca mindent elárult nekem. Fürkészve néztem a falakat - akárcsak múlt éjjel, mielőtt visszamentünk volna a hálószobánkba -, lehetséges kijáratokat kerestem rajta. Számos ígéretes pontot térképeztem fel. Az itt élő emberek szabadon jöttek-mentek, és úgy láttam, nincs hiány a fenti világba vezető alagutakból és kijáratokból, de bizonytalan voltam, hogy nem hívjuk-e magunkra a figyelmet azzal; ha bizonyos járatokat használunk. Jobb lesz, ha Angelina és én semmi feltűnőt nem teszünk. Félrehúztam az útból Angelinát, a falnak hátráltunk, ahogy három részeg tántorgott felénk az egyik elsötétített járatból. Hangosak és féktelenek voltak, egymásba kapaszkodva botladoztak, és fel-felnevettek a saját tétova járásukon mulatva. A földre szegeztem a tekintetem, és megkönnyebbültem, hogy pillantásra sem méltattak minket. Biztos voltam benne, hogy épp most jöhettek odafentről, ezért arrafelé indultam a húgommal, amerről ők jöttek. Ahogy távolodtunk a központi termekben mindenütt jelenlévő gázlámpáktól, a járat, amiben Yara

haladtunk, egyre sötétebb és szűkebb lett. A fejünk felett folyamatosan hallottam a csöpögő víz monoton hangját. Az orrfacsaró szag miatt úgy gondoltam, hogy valamiféle szennycsatornát keresztezhetünk. Angelina szorosan markolta az ujjaimat, nem tudhattam, hogy a sötéttől fél-e, vagy inkább a bűztől undorodik. — Itt vagyok - nyugtatgattam, ahogy óvatosan lépkedtem, a lábammal tapogatva ki az utunkat. A szabadon lévő kezemmel a csatorna oldalát tapogattam, ami helyenként nyálkásan síkos volt. A gyomrom felfordult, de mégsem engedhettem el a falat. Minden lépés veszélyesen bizonytalan volt. Mintegy hetven lépést tettünk meg így, egész idő alatt arra figyelve, hogy nem hallunk-e minket követő lépéseket. Végül egy kis fénycsík törte meg a szinte szurokfekete sötétséget. De ez elég volt. Rücskös lépcsőket pillantottam meg, amelyek a mennyezetbe vágott kis fülkéhez vezettek. Nem tudtam, hogy hová vezethet ez a kijárat, de ez tűnt a menekülésünk legjobb útjának. Talán nekem kellene előre mennem, minden eshetőségre készen, vélekedtem, de aztán arra gondoltam, hogy Angelina sohasem egyezne bele, hogy magára hagyjam a csatornában, ezért inkább őt toltam magam elé. - Jövök mögötted - biztattam. Gyorsan felsurrant, és eltűnt a nyílásban, mielőtt megkérhettem volna,

hogy

várjon

meg.

Bizonytalanul

mentem

az

egyenetlen

lépcsőkön,

és

megkönnyebbülten lélegeztem fel, mikor végre kiértem a felszínre. Angelina már nyújtotta is a kezét. -Nem tudom pontosan, hol vagyunk - mondtam, miután körülnéztem. — Nem ismerős ez a környék. - Inkább iparvidék volt, semmint lakóövezet, mindenütt óriási, lesötétített gyárépületekkel és raktárházakkal. Nem láttam a bombák pusztításának semmi nyomát errefelé, így feltételeztem, hogy nincsenek a közelben harci eszközök. A nyílás, amin keresztül feljöttünk, innen nézve csak egy hasadéknak látszott, és szerencsére senki sem volt a közelben, az megláthatott volna minket, amint kimásztunk a föld alól. Fogalmam sem volt az időről, csak azt tudtam, hogy késő van, erre utalt a minket körülölelő sötétség. Nem tudtam, hogy elkezdődött vagy véget ért már a kijárási tilalom, így óvatosnak kellett lennünk. A legrosszabbra kellett számítanom. Arra, hogy a szirénák már jelezték a tilalmat, és törvényszegésnek számít, hogy idekint vagyunk. Rögtön észrevettem, hogy már visszaállították az elektromos ellátást, és az utcalámpák fényesen ragyognak. Úgy tippeltem, hogy a legjobb esélyünk az, ha elindulunk valamerre, és végül majd csak találunk valamit, amire ráismerünk. Angelina fáradt volt, és felvettem volna, hogy vigyem egy darabig, de attól féltem, hogy elaludna a karomban, és akkor már nem tehetném le őt megint. Egyelőre jobb hát, ha ő is mellettem jön, döntöttem. Kis idő múlva nagybani piacokat és boltokat láttunk - nappal itt hatalmas lehet a forgalom... Egy kis kávéház Yara

előtt embereket pillantottam meg, és megnyugodhattam, hogy biztonságban vagyunk, nincs kijárási tilalom. A kávézó hangos volt, csupa nyüzsgés. A parson nyelv ismerős hanglejtését hallottam ki a hangzavarból, és ez arra vallott, hogy a város nyugati részének közelében lehetünk. Ők az én sorstársaim, bármit mondjon is Xander... Mikor befordultunk a sarkon, megpillantottam a Xander bombái által okozott pusztítás első nyomait: csaknem egy teljes háztömb megsemmisült. Fojtogató bűz terjengett az egész környéken, és fekete füst kúszott a csillagos égbolt felé. Csendben imádkoztam, reménykedve, hogy ezek a robbanások nem sebesítettek meg senkit, rosszabbról nem is beszélve... Katonák és testőrök dolgoztak a romok eltakarításán, kék és zöld egyenruhájuk csupa korom. Tudtam, hogy gyorsabb lenne, ha átevickélnénk a törmeléken, de helyette megszorítottam Angelina kezét, jelezve, hogy kövessen. Nem akartam kockáztatni, hogy a fegyveres férfiak észrevegyenek minket, és inkább balra fordultam, hogy megkerülve a romokat, a hosszabb úton haladjunk tovább. Mikor elértük a lerombolt háztömb túlsó végét, végre ráismertem a helyre. Az étterem közelében voltunk, a mi éttermünk közelében, a piac mögötti kis utcácskában. Egy forduló után hirtelen a főtéren találtuk magunkat. Szinte sohasem jöttem ide, de azonnal felismertem a helyet, és magamhoz rántottam Angelinát, átöleltem a fejét, hogy befogjam a szemét. Nem akartam, hogy lássa a helyet, ahol férfiakat, nőket és gyerekeket végéznek ki naponta. Én azonban képtelen voltam elszakítani B tekintetemet az akasztófák durván ácsolt emelvényeiről. A hurkok lazán, élettelenül lógtak. - Már csak egy kicsi van hátra - ígértem, mikor elmentünk a kivégzőhely mellett, és éreztem, hogy a léptei egyre vontatottabbak. - Már majdnem ott vagyunk. - Angelina nem felelt. Ahogy a szüleim éttermének kirakata felé mentünk, megszorítottam a húgom kezét. Csak a sötétség nézett vissza ránk, egyetlen aprócska fénysugár sem égett, ami reményt kelthetett volna bennem, hogy ők odabent lehetnének. Nem volt értelme megállnunk. Küszködtem, hogy magamba fojtsam az érzéseimet, hogy Angelina ne vehesse észre rajtam, mennyire csalódott vagyok. Mégis, mire számítottam? Tudtam, hogy Brook nem hazudott, amikor elmondta, hogy hiába kutatták át az éttermet. De nem tudtam ebbe beletörődni. Most már gyorsabban haladtunk, hajtott minket a tudat, hogy az otthonunk közelében járunk. Mikor Angelina megbotlott mellettem, a karomba vettem, és éreztem, hogy azonnal álomba zuhan. Még több romba dőlt épületet láttam, a pusztítás további fájdalmas hozadékát, de nem volt most időm ezeken gondolkodni. Mikor befordultam az utcánkba, a várakozástól a szívem gyorsabban kezdett dobogni. Lelassítottam, a lépteim elbizonytalanodtak. Minden olyan Yara

nyugodtnak tűnt, itt szinte semmi nyoma sem volt az előző éjszakai ostromnak. Úgy éreztem, egy emberöltő telt el azóta, hogy a szüleink kilöktek minket Angelinával az utcára. Előttünk ott magaslott a házunk csendesen és kihaltan, sötétbe borulva. A kétségbeesés úgy fojtogatott, mintha elfogyna a tüdőmből a levegő. Letettem Angelinát a lépcsőre, és lenyomtam a kilincset. Nem volt bezárva. A szüleim sohasem hagyták nyitva az ajtót. Belöktem. A pántok nyikorgással nyugtázták az érkezésünket. Angelinát a hátam mögé húztam ösztönösen, bár magam sem tudtam, hogy mitől akarom megvédeni. Összeszorult a torkom. Kereskedőként nem engedhettük meg magunknak az elektromos világítás luxusát, így tapogatózva kerestem a lámpást az ajtó melletti szokott helyén. De most nem volt ott, ahogy az asztal sem, amin állni szokott. A félelemtől alig kaptam levegőt. -Maradj itt - suttogtam, de Angelina csak még szorosabban kapaszkodott belém, minden lépésemet követte, nem volt hajlandó elválni tőlem egy pillanatra sem. Tekintetemet a sötétségbe fúrva próbáltam hozzászokni a fény hiányához a tulajdon otthonom falai között. A következő lépésemnél üvegszilánkok csikorogtak a talpam alatt, és Angelina olyan kétségbeesetten szorította meg a kezem, hogy már fájt. A törmelékben minden lépésünk rettenetes zajjal járt, és iszonyodtam a hangtól, amit saját magam keltettem. Céltalanul tapogattam karjaimmal a sötétséget. Egyszer csak beleütköztem a hatalmas fa étkezőasztalba, aminél együtt szokott enni a család, de legalább volt végre valami támpontom. Ujjaimmal végigtapogattam a karcos felületet, az oly jól ismert repedéseket, és a megkönnyebbülés boldogsága öntött ahogy rátapintottam a gyertyára pontosan ott, ahol lennie kellett: az asztalközepén. Az asztal szélébe kapaszkodva a gyertyával a tálalóhoz araszoltam, és a fiókban tapogatóztam gyufa után. A pislákoló lángocska fénye csodálatosabb volt, mint a legszebb naplemente, amit valaha is láttam. Mélyen felsóhajtottam. A fény elég bátorságot adott, hogy végre hangosan megszólaljak, először azóta, hogy átléptem a küszöböt. Természetesnek tűnt, hogy a szüléimet azon a nyelven hívjam, amit a legjobban szerettek. Körbefordultam - Angelina még mindig rajtam csüngött, a szemem a félhomályt kutatta. - Mama, pa...!- kezdtem, de már el is haraptam a szót. Az otthonom - a mi közös otthonunk — akkor sem lehetett volna romosabb, ha bomba találta volna el. De tudtam, hogy nem ez történt. A falak még mindig álltak, sértetlenül.

Yara

Angelina a kezembe csípett. — Nem tudom... — feleltem súgva, és folytattam a szemlét a gyertya pislákoló fényében. Reménykedtem, hogy egyedül vagyunk, hogy bárki tette is ezt a házunkkal, már nincs itt. Azt már biztosan tudtam, hogy a szüleim sincsenek itt. Mert elhurcolták őket. A törött lámpa látványa az ajtó mellett csak a kezdet volt. Az otthonunkat olyan alaposan átkutatták, szétdúlták, hogy még a bútorokat is felhasították; a díványpárnákat kibelezték, a töltőanyaguk a padlóra ömlött. A könyvek és a fényképek teljes összevisszaságban hevertek szanaszét, mintha szélvihar fújta volna őket oda. Még a padlódeszkák közül is többet felfeszítettek. Hogy mi célból, arról fogalmam sem volt. Ösztöneim azt súgták, hogy meneküljünk innen, vigyem Angelinát minél messzebbre, hátha visszatérnek ide azok, akik ezt tették. De ez volt az otthonunk, és nem volt semmi más hely, ahová mehettünk volna. Legalábbis addig nem, amíg választ nem kapok néhány kérdésemre. A végsőkig elszánt voltam, hogy kiderítsem, mi történt a szüleimmel. Angelina már a szófán aludt, amit úgy-ahogy sikerült rendbe raknom, a párnáit visszatettem, és amennyire tudtam, a tömést is visszanyomkodtam. Nem akartam, hogy az ágyunkban aludjon, az túlságosan messze volt innen. Ő sem ellenkezett egyszerűen csak összegömbölyödött hát a szófán, hatalmasat ásított, és engedte, hogy betakarjam az ágytakaróval. Kétlem, hogy szívesen lett volna ő is ennél távolabb tőlem. Dolgozni kezdtem azon, hogy visszaállítsam valamelyest az otthonunk rendjét, eltüntessem a hatalmas pusztítás nyomait. Amennyire tudtam, visszatettem a bútorokat a helyükre, azután összesöpörtem a törött üvegcserepeket, majd hozzáfogtam, hogy összeszedjem a papírokat, könyveket és fényképeket a padlóról. A legtöbb holmi, amit felszedtem, ismerős volt, a háztartásunk része: kézzel írt receptek, gyerekkori mesekönyvek, amiket apám olvasott fel nekünk - először nekem, amikor kislány voltam, azután Angelinának - és az a kis kupac fénykép, aminek az elkészítését a szüleim megengedhették maguknak. De voltak más tárgyak is, olyasmik, amiket nem ismertem. Egy faragott doboz hevert darabokra törve a padlóba szakított egyik lyuk mellett, és biztos voltam benne, hogy ezt még sohasem láttam korábban. Iratok voltak szétszórva, sok közülük nagyon réginek tűnt - sokkal régebbi volt, hogysem a szüleim dokumentumai lehetnének. A papírjuk elsárgult, a szélük felkunkorodott, a tintájukat halvánnyá fakította az idő. Átlapoztam őket, de semmi különlegeset nem találtam. Régi tulajdoni lapok, jogi papírok és személyes levelek voltak, többségük az Uralkodók forradalma előtti dátummal. De voltak köztük arcképek is, amiket szintén nem láttam még, ezek már ugyancsak megfakultak. Régiek voltak, és gyönyörűek. Szinte megigéztek. Yara

A sarkamra guggolva lapozgattam őket, ujjaimmal követve a képekről visszanéző arcok körvonalat. Ismertem ezeket az embereket. Ezeket az idegeneket. Férfiakat, nőket, gyerekeket. Felismertem a tartásukat, az arckifejezésüket, a vonásaikat. Hosszan néztem az egyik férfi fényképét, elmosolyodtam, ahogy a szememmel végigsimogattam az ajkait, a szemét, a loboncos szőke haját. Az arca az apám arcára hasonlított. A másik arc pedig a húgomra, hasított belém a felismerés, és a szófán békésen alvó Angelinára pillantottam. Az ujjam hegyével végigsimítottam a saját arcomat. Ezek az én vonásaim is... De kik ezek az emberek? Miért nem láttam ezeket a portrékat korábban soha? Közelebb hajoltam hozzájuk, próbáltam valami jelet találni. Számos képen a férfiak valamiféle vállszalagot viseltek, ugyanazzal a dísszel. Előrehajoltam, és a képeket közelebb húztam a lámpához, amit magam mellé, a földre állítottam. De így sem sikerült kisilabizálnom a parányi betűket, a kép túl homályos volt. Valami motoszkált bennem, nem hagyott nyugodni. Szorosan behunytam a szemem, próbáltam rájönni, hogy miért furcsállom a képen látható kis jelképeket vagy díszt. Lenéztem az összetört dobozra. A dirib-darabokon ugyanennek a motívumnak a részeit fedeztem fel. Pontosan ugyanaz volt, mint amit a fényképeken látható férfiak viseltek a vállukon, csak ez össze volt törve. Elkezdtem óvatosan összerakosgatni a darabkákat, akár egy kirakós játékot, a fényképet használva útmutatóul. Kintről, az utcáról hangokat hallottam. Távolinak tűntek, mintha csak egy másik korból szólnának. Mikor végre elkészültem, figyelmesen vizsgáltam a mintázatot, gyönyörködtem a szépségében. Csodálatosan volt megfaragva, igazi mesterműnek látszott. De nem lettem tőle okosabb. A bevésés egyszerűen csak egy minta volt. Egy brilliánsan bonyolult minta. Felsóhajtottam, és végigsimítottam az ujjammal a csodálatos díszesen faragott felületet... Akkor hirtelen megrázkódott körülöttem a világ. A szemem előtt minden összefolyt, az érintés volt az egyetlen, ami elhatolt a tudatomig. Megállt az idő. Ismét végigsimítottam a mintát, minden apró részletét az ujjammal egyenként követve a görbületek ívét, és rádöbbentem, hogy ez nem egy közönséges minta. Ez egy nyelv! Egy tapintható nyelv. És beszél hozzám... Felszisszentem, és elkaptam róla a kezem, vadul dobogó szívemre szorítottam. Szerettem volna meg nem történtté tenni ezt az egyszerű mozdulatot, hogy az ujjammal könnyedén az összeillesztett doboz felületéhez értem. Bárcsak elfelejthetném a tudást, amit az imént fedeztem fel! Mert nem csupán jelkép vagy jelvény volt, amit a fényképeken látható férfiak magukon hordtak. A férfiak, akik olyan nagyon hasonlítottak az apámra és énrám. Yara

Ez egy pecsét volt. Egy címer. Egy réges-régen elűzött királyi család címere.

XVII.

Az utcáról beszűrődő hangok most már közvetlenül az ajtóból jöttek. Annyira megijedtem, hogy szinte lélegzetet sem tudtam venni. Nem vagyunk egyedül. Az ujjhegyeim úgy bizseregtek, mintha lángok égették volna meg, és tudtam, hogy ennek valami súlyos oka van. Az a tudás égeti, aminek rejtve kellett volna maradnia, eltemetve a padlólapok alatt, amiken egész életemben tapodtam. Xandernak igaza volt. Ebben most már teljesen biztos voltam. Az apám királyi sarj, az ősi királyi ház leszármazottja. És ez az jelenti, hogy én... hogy Angelina és én.... Mi vagyunk hosszú idő után az első nőnemű gyermekek, erről beszélt Xander is, nem? Az ajtó kinyílt. Átkoztam a tényt, hogy feltörték a zárat. Csapdába estünk. Talpra ugrottam, és arra gondoltam, hogy semmi más sem számít, csak hogy meg tudjam védeni Angelinát. Felkaptam a közelben tartott piszkavasat, és a hátam mögé rejtve szorongattam. Mindenre készen állok, győzködtem magam elszántan - akár arra is, hogy puszta kézzel kell kiverekednem magunkat innen. Egyáltalán nem álltam készen viszont arra, hogy azzal az emberrel nézzek szembe, aki az ajtóban állva szinte kitöltötte a keretet. Gyors pillantást vetett a lábaimnál szétszórtan hevert fényképekre és papírokra, majd tekintete a hevenyészve megjavított doboz tetején lévő címerpajzsra esett. Azután az arcomon állapodott meg a tekintete, jól láthatta rajta a kétségbeesett lemondást, és látta ernyedten lógó kezemben a piszkavasat is. -Sajnálom, hogy így kellett megtudnod. -Te tudtad? Mit titkolsz még előlem? - Kitértem az útjából, a kis asztalka mögé hátráltam, ahogy közeledett felém, mintegy barikádként használva azt kettőnk között. Nem kértem sem a részvétéből, sem az együttérzéséből. - És hol vannak a gengsztereid? Mivel mindig hordában jártok, feltételezem, hogy most is itt vannak valahol a közelben. - De Max nem adta fel ilyen könnyen, lassan közeledett felém, óvatos, apró lépésekkel. -Aggódtam érted, Charlie. Mióta vagy itt? -Nem érdekel, mennyire aggódtál értem! Válaszokat akarok. Tudni akarom, mit nem mondtál még el. Veszélyben vagyunk? Yara

-Próbáltam halkan beszélni, hogy ne ébresszem fél Angelinát, de éreztem, ahogy a hisztéria lassan eluralkodik rajtam. Annyi kérdésem volt, és mind egyszerre tolult fel. -Nem hinném, senki sem tudja, hogy itt vagytok. A Királynő úgy hiszi, hogy az ellenállás tagja vagy. Nem tudja, hogy én... - Nem fejezte be a mondatot, pedig kiváncsi lettem volna a végére. "Ismerlek” vagy: „megcsókoltalak”? Hála istennek, a Királynő egyikről sem tud. -És a testőreid? Ők sem mondták el neki? Itt vannak veled! El fognak minket árulni? - Az ajtó előtt állnak, hogy senki se jöhessen be - magyarázta Max. - Csak azt fogják elmondani, amire én adok parancsot, vagyis azt amit te megengedsz. Bízhatsz bennem, Charlie. Soha nem akartalak bántani. Nem akartalak félrevezetni. - Közelebb lépett, de a mellének feszítettem a kezem, távol tartva magamtól, és megráztam a fejem. - Furcsa módon mutatod ezt ki. Tehát minden igaz? Vártam a válaszát. Fontos volt, hogy tőle halljam. Nem mozdult azonnal, és nem tudtam, vajon megértette e, hogy mit kérdezek. Azután aprót biccentett a fejével. Lehunytam a szemem. Szükségem volt az ő megerősítésére, sokkal jobban, mint Xanderéra. Hercegnő vagyok. Akárcsak a kishúgom. Az apám herceg, a Di Heyse család tagja — ami szinte semmit sem jelentett a fiúutódok hosszú sora alatt, még ha királyi sarjak voltak is. Csak a lányok születtek uralkodásra. - Honnan tudtad? - találtam meg végre a hangom, és Max még egy lassú lépést tett felém, kitöltve ezzel a köztünk lévő űrt. Megrázta a fejét. -Nem voltam teljesen biztos benne egészen mostanáig. - Pillantása ismét a címerpajzsra esett, a Di Heyse család címerére, amit több mint kétszáz évvel ezelőtt el kellett volna pusztítani minden mással együtt, ami ahhoz az uralkodóházhoz tartozott. De nem pusztították el. Itt volt, az én otthonomban. -Akkor kezdtem gyanakodni, amikor megláttalak a Prédában. - A zsebébe nyúlt, és kihúzott egy nehéz aranyláncot. Egy nyakláncot medállal, amelynek külsó oldalán ugyanezt a királyi címert vésték az antik fémlapba. Hüvelykujjával felpattintotta a zárat, és megmutatta a benne lévő miniatűr fotót. Még a gyertya halvány fényében is jól láttam a hasonlóságot. Akárcsak az összes többi kép, amiket megnéztem, ez is olyan volt, mintha egy tükörbe néznék. Kérdőn pillantottam rá. -Avonlea királynő - magyarázta. - Ő volt az első, aki meghalt a Forradalomban. — Szürke szeme megtelt szomorúsággal - A bátyám és én gyerekkorunkban mindig kincsekre Yara

vadásztunk a Palota termeiben... Kétlem, hogy a nagyanyám észrevette, amikor ez eltűnt. Elém tartotta. - Úgy gondolom, ez most már a tiéd. Megráztam a fejem, és hátraléptem, mintha a medál veszélyes volna. -Nem akarom. Nem tudom ... Max nem erőltette, egyszerűen visszatette a zsebébe a nyakláncot. -Amikor láttalak a barátnőddel, úgy tűnt, hogy megérted a testőreim beszédét... — Elgondolkodva nézett rám. - Senkinek sem lett volna szabad megértenie. - Nem volt ez vád, én mégis annak éreztem. Félrefordítottam a fejem, nem voltam kész arra, hogy bármit is beismerjek. -Csak a királyi nyelvet érted, Charlie, vagy a többit is? - Ismét lépett egyet, most már közvetlenül előttem állt. Ha a szemébe akartam volna nézni, csak hátra kellett volna hajtanom a fejemet. De nem akartam. - Nem csodálkoztál azon, hogy ez hogyan lehetséges? Hogyan képes egy Kereskedő lánya arra, hogy megértsen egy olyan nyelvet, amit még sohasem hallott? Kinyújtotta a kezét, és az ujjával gyengéden megemelte az állam, hogy a szemembe nézhessen. - Még sohasem ballottad azelőtt, igaz? - Nem fárasztotta már magát az englézzel. És én sem tettem úgy, mintha nem érteném. Megráztam a fejem, és a szemébe néztem. A szívem szinte dübörgött a mellkasomban, zúgott a fülem is tőle, csoda, hogy egyáltalán hallottam, mit mond. - A szüleid tudják? - Lassan bólintottam. - Soha nem magyarázták el, hogy ez mit jelent? Azt, hogy miért van neked ez a... ez az adottságod? Szikrázó pillantást vetettem rá, más válaszra nem voltam hajlandó. Mit tudhat ő a szüléimről? Milyen jogon kérdőjelezi meg, hogy mit tesznek, és mit nem? - Tudod- folytatta zavartalanul, mintha nem is látná a haragos arcom csak azok születnek varázserővel, akikből Királynő válhat. Csak a nőnemű királyi sarjak. Hátraléptem, beleütközve egy kis asztalkába mögöttem. - Ez nem varázserő - hárítottam el. Ez semmi. Kevesebb, mint a semmi. Mosolygott, a mosolya nem volt sem kedves, sem barátságos: győzedelmes volt, kárörvendő. -Valóban, Charlie? Mondd ezt el azoknak, akik csak egyetlen nyelvet értenek, a kasztjuk nyelvét. — Fejével Angelina felé intett, a mindössze négyéves, gyönyörű, alvó kis angyal felé, aki mit sem sejtett arról, hogy az élete éppen ezekben a pillanatokban változik meg gyökeresen. — És ő...? Tudod már, hogy mire képes? Összeráncolt homlokkal néztem rá, a fejem zúgott. Yara

-És? Mi lesz most? — nyögtem ki végül, figyelmen kívül hagyva a kérdését. Veszélyesen könnyűnek éreztem a tejem. Max a kezem után nyúlt, és én túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy elhúzzam. Nem tudtam, mit gondoljak róla, hogy bízzam-e benne, vagy sem. De abban a pillanatban ő jelentett nekem mindent. Emellett pedig olyan érzéseket keltett bennem, aminek semmi köze nem volt a bizalomhoz, és ha teljesen őszinte akarok lenni, egyszerűen jólesett, hogy fogja a kezem. -Nem tudom biztosan. Azt hiszem, ez tőled függ. - Újra englézűl beszélt, talán azért, hogy nekem egyszerűbb legyen. A hüvelykujja lusta köröket írt a tenyerembe, mintha megpróbálná megalkotni a saját nyelvét, és az érintés nyelvén akarna velem kommunikálni. Értettem a jelentését, még ha nem ismertem is a szavait. -Vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk. Az ajtó előtt hangos csörömpölés hallatszott, amitől hevesen összerezzentem, elhúztam a kezemet, és gyorsan a hátam mögé dugtam, mintha a kettőnk közti bizalmas viszony bizonyítékát akarnám elrejteni. -Ne mozdulj! - parancsolta, amikor Angelinához akartam rohanni, aki felébredt a zűrzavarban. Figyelmeztető pillantást lövellt felém, hogy lássam, komolyan gondolja, de már nem számított, az ajtó kivágódott. Claude viharzott be. -Van valaki odakint, aki ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessn a lánnyal. - Tényleg nem tudja, hogy értem, amit mond? -Kicsoda? — kérdezte Max, és nyilvánvalóan nem állt szándékában felfedni titkomat a testőr előtt. -Xander. - Attól, ahogy kiejtette Xander nevét, végigfutott rajtam a hideg. Sötéten és fenyegetően mondta. Biztosan nem véletlenül. .. - És nincs egyedül. - Claude elmosolyodott, és ahogy az előbb Max mosolyában, az övében sem volt semmi melegség vagy barátságosság. Hideg volt, és fenyegető. -Akarod, hogy elintézzem? Max rám nézett, hogy lássa, én mit szólok a dologhoz. Korábban már utalt rá, hogy látott engem akkor éjjel Xanderral a Prédában, de csak találgatni tudtam, hogy ismeri-e Xander szerepét az ellenállásban. - Nem. Engedd be! De egyedül csak őt. Claude csalódottnak látszott, de engedelmeskedett, és kiment a forradalmárok vezéréért.

Yara

- Mit mondtál el Xandernek? Mennyit tud? - kérdezte Max gyorsan, amikor magunkra maradtunk. -Semmit. Nem mondtam neki semmit. - Felálltam a szófáról, Angelina mellől, és próbáltam felidézni, hogy Xander kérdezte-e tőlem valaha is, hogy mire vagyok képes. - De ő magyarázta el, hogy kik is vagyunk. Vagy legalábbis kinek gondol ő minket. Max szeme összeszűkült, mikor Claude megjelent Xanderrel az oldalán. Mintha eddig nem is tűnt volna fel, hogy milyen termetes Xander, Claude csak hajszálnyival volt magasabb nála. Xander kevésbé volt testes, de feltűnően izmos a maga szikárabb, kevésbé szembeötlő módján. Az ellenállás vezére egy dzsungelbeli ragadozóra emlékeztetett, aki bármikor kész támadásba lendülni, míg Claude egy harcias bikára hasonlított inkább. Mindkettő figyelemreméltó jelenség volt. -Őrizd az ajtót, hogy senki se zavarjon meg minket! - utasította Max Claude-ot, elbocsájtva a komor testőrt. Xander még csak nem is szólt Maxhez, ügyet sem vetett rá. Egyenesen hozzám lépett. A kezébe fogta a kezemet, amit egy perce még Max simogatott gyengéden. - Fogalmad sincs arról, hogy mekkora veszélynek tetted ki magatokat azzal, hogy elmentél. Nem tudunk megvédeni titeket, ha nem engeded. -Nincs szüksége a védelmetekre. - Max kettőnk közé lépett. Xander gúnyosan felnevetett. -Miért? Csak nem a magadét kínálod? Nagyobb biztonságban lenne egy viperafészekben. Ezzel az erővel akár tálcán is felkínálhatod Sabarának, hurokkal a nyakán - mondta megvetően. Legnagyobb meglepetésemre a királyi nyelven gúnyolódott Maxszel. Egy lépést hátráltam, hirtelen forogni kezdett körülöttem a világ. Hogyan lehetséges, hogy Xander királyi nyelven beszél? -Azt hiszed, hogy nagyobb biztonságban van veled meg a korcs katonáiddal? Elmondtad neki, hogy ki vagy? Hogy ki voltál valaha? - mondta Max, és Xander gyors pillantást vetett rám. Láttam, azt hiszi, hogy a szavait homály borítja előttem. Abban a pillanatban tudtam, hogy a titkom még rejtve van előtte Fogalma sincs róla, hogy értettem, amit mondott. Angelina volt az egyetlen a szobában, aki nem értette. -A fenébe is, hát persze, hogy velünk nagyobb biztonságban van Mi a legjobbat akarjuk neki — felelte Xander. -A ti szándékaitok éppen olyan önzőek, mint Sabaráé. Egy uralkodóra van szükségetek, és úgy gondoljátok, hogy Charlie megfelel a szerepre. -Mert meg is felel. Ő az Igazi. És ezt te is jól tudod, különben nem lennél itt a Királynő megbízásából. Max fogai összecsikordultak, ahogy fenyegetően Xander felé lépett. -Fogalmad sincs róla, hogy miért vagyok itt, ahogy a Királynőnek sincs. Xander habozott, de csak egy pillanatig. Yara

-A Királynő talán már sejt valamit. Különben... - A tekintete végigsöpört a ház belsejében látható pusztításon. - Különben nem lenne szüksége Charlie szüleire. Elakadt a lélegzetem, a torkomhoz kaptam, miközben hátratántorodtam. Leroskadtam a szófára, ahol Angelina üldögélt csendben. -Te... Te azt mondod, hogy a szüleim Sabara királynőnél vannak? Xander döbbenten meredt rám, és pillanatnyilag megfeledkezett Max iránt érzett haragjáról is. Végre felfogta, hogy értem, amit mond. Nem kért magyarázatot, csak a homlokát ráncolta. - Igen, úgy gondolom, Charlie - mondta englézre váltva. - És lehet, hogy csak te mentheted meg őket. Most azonnal el kell innen vinnünk titeket. - Dühös pillantást vetett Max felé. Mielőtt még a Királynő visszaküld ide valakit érted és a húgodért. Az otthonom, úgy éreztem, hirtelen csapdává változott. Karjaimba kaptam Angelinát, és kirohantunk az utcára. Brooklynn várt minket odakint a Xander harcosaiból verbuvált kis csapattal. Újra meglepett, hogy mennyire otthonosan mozog közöttük. Különös gyülekezet voltunk így együtt: katonák, közrendűek, lázadók és a királyi ház tagjai. Bár kétlem, hogy bárki felismerte volna, kik is vagyunk valójában. Amint eldőlt, hogy a földalatti város az egyetlen hely, ahová biztonságban visszavonulhatunk, nem hangzott el több szó, némán haladtunk célunk felé. Kínos volt ez a hallgatás, titkos feszültségtől vibrált ez a csend. Claude és Zafir nyíltan kimutatták nemtetszésüket, hogy az ellenállás tagjaival kell együtt menetelniük, Xander pedig vonakodva engedte be a Királynő unokáját és két testőrét titkos, földalatti birodalmába. De senki sem tudott ennél jobb megoldást. Nem volt más hely, ahol a húgom és én rejtve maradhatunk a Királynő elől. Egyelőre legalábbis ez volt a helyzet. Brooklynn mellettem jött, és azon gondolkodtam, hogy csak megszokásból teszi ezt, vagy még mindig ő a legjobb barátom. Nem tudtam biztosan, miközben utáltam magam azért, hogy kétségbe vonom a hűségét. Max jött a másik oldalamon, öt pedig a két hatalmas termetű testőre fogta szorosan közre, hogy amennyire lehet, távol tartsák tőle Xandert és embereit. Nem ugyanott, a kis csatorna mentén haladtunk visszafelé amerre Angelinával jöttünk. Xander egy éjszaka zárva tartó étterem hátsó bejáratán keresztül vezetett minket. Átvágtunk a sötét konyhán, át egy ajtón, aminek a pincébe kellett volna vezetnie, de igazából egy végtelen hosszan elnyúló járatra nyílt. Az úton végig lámpák világítottak. Tisztább volt és kellemesebb szagú, mint a csatorna, amiben a húgommal jártunk. Mégis - félelemből vagy vonzalom okán, nem tudom - közelebb húzódtam Maxhez. A vállam hozzáért, és éreztem, ahogy a közelségétől oldódik bennem a feszültség. Yara

Letettem Angelinát a földre Brooklynn mellé, a karom szaggatott már. Láttam, ahogy felnyúl Brook kezéért, és így jött tovább, kettőnkbe kapaszkodva. Megnyugtató volt a tudat, hogy Angelina még mindig megbízik benne. Csak amikor már biztonságosan elnyelt mindnyájunkat az alagút, és már távol voltunk az odafönti étteremhez vezető lépcsőtől, csak akkor gondolhatott bárki is arra, hogy megszólaljon. Xander törte meg először a csendet. Bevárt minket, hogy tudjon Maxszel beszélni. -Ha nem te magad árultad el neki, akkor honnan tud a Királynő Charlie-ról? - A szavai visszhangzottak a félhomályos folyosón. Rövid szünet következett, és az a határozott érzésem volt, hogy Max nem szívesen felel. Én magam is kíváncsi voltam a válaszára, felpillantottam rá, hogy láthassam az arcát. A szemöldökét összehúzva szólalt meg végre: - Savara embereinek fogalma sem volt arról, hogy kicsoda Charlie, amíg oda nem mentek a házukhoz, és meg nem találták szüleit. - Vádlóan nézett Xanderre. - Valójában téged kerestek. Miattad hallgattak ki mindenkit, akiről feltételezhették, hogy bármilyen kapcsolatban állhat a forradalmárokkal. Erőszakkal igyekeznek megszerezni minden létező információt. - De mit tettem? Mivel keltettem fel a gyanakvásukat? Miért gondolták, hogy tudhatom, hol van Xander? — Még mindig nem értettem. - Te nem tettél semmi ilyet, Charlie. - Max kinyújtotta a kezét, és rákulcsolta az enyémre, erősen megszorította. Még végig sem gondolhattam, miért teszi, máris megmagyarázta: - Az egyik áldozat, akit megkínoztak, a barátod, Aron. Észre sem vettem, hogy megálltam. Csak akkor eszméltem rá, amikor Angelina megrántotta a kezemet, emlékeztetve rá, hogy ő is ott van. Mindnyájan ott voltak, és engem figyeltek. Felnéztem, és nyeltem egyet, megpróbálva enyhíteni a bénító fájdalmat. A pillantásom megállapodott egyenként mindegyikükön. Ott álltak mozdulatlanul. Max és Xander. Claude és Zafír, a két testőr, akik felesküdtek életre-halálra, hogy megóvják a hercegüket. Xander jól felfegyverzett forradalmárai, köztük Brooklynn, akik szintén életre-halálra esküdtek. És Angelina, aki bizalommal teli kék szemekkel nézett vissza rám. Aron... Ez képtelenség! Megkínozták Aront, hogy megtaláljanak engem. És nem is én érdekeltem őket, hanem az, hogy kit ismerhetek esetleg. Az meg külön nyereség volt nekik, gondoltam, hogy eközben megtalálták az eltűnt királyi családot. Émelygés fogott el. Max karolt át, ahogy meginogtam. Szorosan kapaszkodtam a kezébe, hogy össze ne essek. -És meg is ... ? - De képtelen voltam befejezni a kérdést. Brooklynn, aki mindeddig némán állt, fejezte be helyettem. Yara

Gyötrődő szavaiban meghallottam a jó barátot, aki azelőtt volt hogy a forradalom eltávolította tőlem. -Engem kerestek, nem Charlie-t. - A hangja élettelen volt és a kérdése, a mi közös kérdésünket már csak elcsukló hangon suttogta: - Megölték? -Nem - felelte Max -, mikor eljöttem, még életben volt. Úgy éreztem Brooklynn megkönnyebbült sóhajtását Angelina másik oldaláról, akárha a magamé lett volna. Volt abban valami megnyugtató, hogy tudhattam, nem vagyok egyedül a fájdalommal; Brooklynn még mindig velem van, és ő is szenved Aron kínjai miatt. Ettől mindjárt erősebb és elszántabb lettem. Kihúztam magam, elengedtem Max kezét, csak azért, hogy bizonyítsam, képes vagyok rá. Egyenesen álltam. -Akkor meg kell őt mentenünk. És a szüleimét. Bárhogyan is, de meg kell mentenünk őket!

Yara

XVIII.

Brook kézen fogott, és elhúzott a többiektől. Nagy igyekezettel úgy terelgetett a csiszolt falú folyosókon, hogy kissé bizalmasabban tudjunk beszélni. - Nem tudtam... - suttogta fojtott hangon, és körbepillantott, hogy megbizonyosodjon arról, senki más sem hallhat minket. Soha sem akartam, hogy bárki is bajba kerüljön. Különösen nem Aron. - Sötét szeme tele volt szomorúsággal, bánattal. - Tudom - mondtam megnyugtatóan, és most teljesen másnak láttam őt, mint bármikor azelőtt Nem volt többé az a szertelen lány, akit gyerekkoromtól ismertem, de nem vált olyan kőszívű forradalmárrá sem, akinek mostanában képzeltem. Szenvedélyes volt, lelkes és elkötelezett. És még mindig a barátom. - De azzal tisztában vagy, ugye, hogy rengeteg ember megsínyli majd, ha háború lesz? -Mi nem ezt akarjuk, Charlie. Nem harcolni akarunk, egyszerűen nem tudunk tovább így élni. Jogunk van ahhoz, hogy megválasszuk, mik vagy inkább kik akarunk lenni. Nem tudtam cáfolni az érveit, de azt sem tudtam, mit felelhetnék, így hát meg sem próbáltam. -És mi a helyzet velem? Mióta gyanítottad, hogy... ? - Nehéz volt megtalálnom a megfelelő szavakat. - Mióta tudod, hogy ki vagyok? -Mi csak összeillesztgettük a kirakós darabkáit. Az édesapad remekül tartotta a titkot, hogy ki is ő valójában. Az igazság az, hogy nem csak a te szüleidet figyeltük meg... más családokra is gyanakodtunk. De azután, akkor este, amikor az Akadémiás csaj... -Mármint Sydney... — szúrtam közbe. Brook megborzongott, mintha a lány efféle bizalmasabb említése sértené az ízlését. -Aznap este, hogy az a Sydney ott volt az étteremben és te leöntötted vízzel, véletlenül meghallottam a szüleid vitáját a konyhában. Édesapád aggódott, hogy előbb-utóbb valaki felfedi az igazságot, ha nem leszel óvatosabb. Félt, hogy a Királynő tudomást szerezhet a létezésedről. Akkor már mindent tudtam. Már csak annyi kellett, hogy Xander közelébe kerülj, hogy megállapíthassa, megfelelsz-e a leírásnak. -A klubban? - kérdeztem, és lassan kezdtem megérteni a történteket. Brook bólintott, és halványan felcsillant a szeme.

Yara

-De az első éjszakán túl korán mentünk el, Xander még nem volt ott. - Nem csoda, hogy Brook akkor éjjel olyan dühös volt rám, amiért elrángattam a klubból. -Azért megkönnyítetted a dolgot, amikor megkértél rá, hogy menjünk vissza. — Tréfásán megbökött a vállával, mintha csak fiúkról, a suliról vagy a régebben szokásos témánk valamelyikéről csevegnénk. - De még akkor sem tudtam, hogy milyen képességed van, hogy mi is az a varázserő, amit titkolsz. -Rám mosolygott a jól ismert, huncut mosolyával. - Bárcsak elmondtad volna nekem, Charlie! Gondolj bele, milyen király dolgokat csinálhattunk volna ezzel a kis trükkel! -Teljesen őrült vagy! — Én is megböktem őt a vállammal, visszafojtva a nevetésem. Úgy éreztem, nincs helye a vidámságnak, amíg a szüleim veszélyben vannak. -És az éjszaka a parkban? Tudtad, hogy mi fog történni? Brook szégyenkezve lehajtotta a fejét. - Tudtam, hogy valami készül. Utasítottak, hogy tartsam rajtad a szemem. Úgy gondoltam, a legjobb mód erre az, ha együtt elmegyünk valahová. - Oldalt pillantott rám. - Nem akartalak szem elől téveszteni a parkban. Amikor megszólaltak a szirénák, mindenhol kerestelek. Végül arra jutottam, hogy biztos elmentél... ővele. Nem ejtette ki Max nevét, amiből érezhettem, hogy még mindig van benne keserűség. Elgondolkodtam, hogy végül is féltékeny volt-e, vagy mindig is tudta, kicsoda Max valójában. Visszaemlékeztem arra az éjszakára a Prédában, amikor olyan szemérmetlenül flörtölt Claude-dal és Zafírral, és azon tűnődtem, hogy tényleg csak megjátszotta-e az egészet. Hirtelen felvillant, hogy Brooklynn a férfiak közül mindig is a katonákhoz vonzódott. De nem vitt rá a lélek, hogy megkérdezzem tőle. -Annyira közel vagyunk már — magyarázta —, közel mindenhez, amit mindig is akartunk. Amiért annyit dolgoztunk. - A szeme csillogott, ahogy rám nézett. - És te megadhatod ezt nekünk, Charlie. Te mindent meg tudsz változtatni. Megráztam a fejem, a szememet elfutotta a könny tehetet- lenségemben, hogy képtelen vagyok neki elmagyarázni... Mert még magamnak sem tudom. Brooklynn tévedett. Azt el tudtam fogadni, hogy édesapám királyi vér, vagy legalábbis nem tagadhattam a tényt. A tulajdon szememmel láttam a bizonyítékokat. Még azt is el tudtam fogadni, hogy ezért értem meg az összes nyelvet, hogy ez az én hercegnői tehetségem. De nem születtem uralkodásra. Soha nem lehetnék Királynő. -De igen, Charlie - felelte Brook, még mielőtt hangosan is kimondhattam volna a tagadó válaszomat. Megragadta a kezemet, szorosan tartotta a sajátjában, miközben az ajkához szorította. Yara

-Meg kell tenned! Lehunytam a szemem, gyűlöltem a gondolatát, hogy csalódást okozzak neki, és nem akartam folytatni ezt a beszélgetést éppen most, amikor végre úgy éreztem, hogy ismét visszakaptam át mint barátot. Visszatérve a földalatti városba, Xander azonnal magához ragadta az irányítást. -Brook, vidd vissza Angelinát a szobájába, hogy nyugodtan beszélhessünk Charlie-val. -De nem lenne jobb, ha én is ... ? Xander keményen nézett Brookra, figyelmeztetve, hogy ne vitatkozzon. -Bízd Sydney gondjaira, és akkor visszajöhetsz - ajánlottam, Xander és Eden jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy tűnt, Eden úgy viseli magán a hangulatait, mint mások a köpenyüket, valósággal lebegtek körülötte, kitöltve a teret, bármerre járt. Most éppen a tartózkodás nehéz leplét éreztem rajta. -Menj, Brooklynn - ismételte meg Xander, és megvárta, amíg Angelina meg ő már nincs hallótávolságban, s csak akkor fordult hozzám. - Sydney már nincs itt, Charlie. -Hogy érted azt, hogy nincs itt? Hol van? -Jobban érezte magát, így hazakísérte őt egy kis csapat - magyarázta Xander. -Nem félsz, hogy beszélni fog rólatok? Hogy feljelent titeket? Xander csak mosolygott, atyáskodóan és önelégülten. -Nem tesz semmi ilyesmit. Sydney szeret téged, Charlie. Hálás azért, hogy megmentetted. Emellett, még ha meg is próbálna lehozni ide valakit, reménytelenül eltévedne. - Eszembe jutottak a kacskaringós járatok, ahogy az ösvények egymásba kapcsolódnak, elágaznak és kanyarognak. És arra is gondoltam, amit Brooklynn mondott arról, hogy milyen régóta vannak itt lent - több mint egy évtizede — teljesen észrevétlenül. Mégis úgy éreztem, hatalmas kockázatot vállaltak azzal, hogy innen hazaengedték Sydney-t. - Nem tarthattuk itt örökre, Charlie. Haza kellett mennie a családjához - tette hozzá Xander józanul, minden fennhéjázás nélkül. És akkor meghallottam Max suttogását is, a lehelete a nyakamat cirógatta. - Szerintem azt szeretted volna, hogy hűséges kiskutyaként kövessen mindenfelé — mondta évődve, és mosolyognom kellett az abszurd ötleten, miközben könyökkel alig észrevehetően meglöktem. De a mozdulat sajnos egyáltalán nem maradt észrevétlen. Mindenki láthatta ezt a kis apró gesztust - és elszabadult a pokol. A két óriás termetű királyi testőr egy szempillantás alatt felém vetette magát, halálos elszántságot tükröző arckifejezéssel. Mielőtt még egyet pisloghattam volna, Xander emberei fegyvert rántottak, és célba vették Claude-ot és Zafírt. Yara

Xander rám ugrott, a testével fogta fel a rám irányuló ütést, és vele együtt a földre estem. Minden csepp levegőt kipréselt a tüdőmből, ahogy rám zuhant és oltalmazón átkarolt. Xander karja alól láthattam, ahogy Max közénk és elszánt őrei közé veti magát. - Nem! - kiáltotta, mindkét karját felemelve, a hangja kemény volt, dühös. - Állj! Mindnyájan! - Ziháltam Xander szorításában, levegőért küzdve, a fejem zúgott. Xander kicsit lazított a szorításon. -Komolyan gondoltam - csattant fél Max dühösen, és körbefordulva végigmérte a körülötte álló katonákat. Csak Claude és Zafír engedelmeskedtek hercegük parancsának, mindketten megtorpantak. Senki más nem fogadott szót, a fegyverek lövésre készen meredtek előre. -Jól vagy? - suttogta Xander a fülem mellett. Nagy nehezen bólintottam, mire mély torokhangon felkiáltott: - Vissza katonák! Nem láthattam mindenkit, de hallottam, hogy a fegyveresek hátrafelé mozdulnak. Mikor Xander végül elengedett, és talpra segített, az arckifejezése vészjóslóan kemény volt. Max felém nyújtotta a karját, és magához húzott, messze Xandertől, az ő oldalára, karjával védőn átkarolta a derekamat. Nem szívesen lettem volna egyik fegyveresének sem a helyében még Edenében sem, aki szintén vállra akasztotta már a puskáját Xander megtévesztően nyugodtan szólalt meg, de kihallottam a hangjából fojtott dühét. Olyan volt, mint egy támadni kész kígyó. A kis térben fenyegetően járt körbe. -Fegyvert emeltetek a parancsom nélkül? Van fogalmatok róla, hogy mekkora kárt okozhattatok volna? Van fogalmatok a veszélyről, amibe a vendégünket sodortátok? Tudtam, hogy rólam beszél, a szobában mindenki tudta. Először Claude-ra, majd Zafírra néztem, hogy láthassam rajtuk Xander szónoklatának a hatását. Nem tudom, miért volt fontos, de kíváncsi voltam, ők is tisztában vannak-e már azzal, hogy ki vagyok. Zafír unottnak tűnt, barna szeme üvegesen nézett a semmibe. Claude viszont dühödtnek látszott, mint aki személyesen szeretné kitekerni minden jelenlévőnek a nyakát. Hirtelen magabiztosabbnak éreztem magam, hiszen még mindig nem tudnak a kilétemről. -Megsebesíthettétek volna - folytatta Xander, fenyegetően visszafojtott hangon. - Azt parancsolom, hogy az életetek árán is védelmezzétek őt! Mindnyájan. — És ami ezután következett, attól görcsbe rándult a gyomrom. - Úgy védelmezzétek őt, mint jövendőbeli Királynőtöket! - Edenhez lépett, és az arcához emelte az ujját, alkarján láthatóan megfeszültek a kötélre emlékeztető izmok. Végigsimította a nő arcát, és az szorosan lehunyta a szemét. Világosan beszéltem? A sokféle érzelem szinte láthatóan kavargott az asszony körül: félelem, megbánás, elszántság és valami más is - talán szenvedély? Egy könnycsepp gördült ki csukott szeméből, és Yara

legördült az arcán. Bólintott, ismét felnyitotta éjfékete szemét, de nem Xanderre nézett, hanem énrám. -Megértettem - mondta ünnepélyesen, mintha hűségesküt tenne nekem.
 -Hogyan lehetséges ez? Ő csak egy egyszerű kereskedőlány, akit a klubban ismertél meg - emelte meg Claude a hangját, ahogy királyi nyelven kezdett kiabálni. Nem volt hajlandó rám nézni, amióta Xander emberei fegyvert rántottak, és Xander bedobta a bombát, hogy ki vagyok. Zafír nyitottabbnak tűnt a kérdésben. -Mire számítasz, hogyan fogadja majd ezt a nagyanyád, ha a tudomására jut? Az ismert tény felhánytorgatása, hogy Sabara királynő - az asszony, aki ellen Xander és forradalmárai hadat akarnak viselni egyben Max nagyanyja is, ugyancsak megrendítően hatott rám. Erről sohasem szabad megfeledkeznem, figyelmeztettem magamat. Hiszen nem tudhatom, Max melyikünkhöz lenne hűséges. -Lelkesen fogadná- szólt közbe Xander.-Miért is ne? Charlie lehetne az örökösnő, akit oly régóta keres, mert a saját családjába nem született. De nekem feltett szándékom, hogy soha se tehesse a kezét Charlie-ra. Zafir bólintott, mintha értené a baljós mondatot a végén, számomra azonban továbbra is homályos maradt a jelentése Égő pillantással néztem rájuk, képtelen voltam a véleményemet továbbra is magamban tartani: -Nem szándékozom elfoglalni a Királynő helyét. Csak Claude és Zafir rezzentek össze a közbeszólásomtól ezzel eszembe juttatták, hogy ők ketten eddig még nem tudtak a képességemről. -Érti a nyelveket? - Várakozó mosoly ragyogta be Zafir kőbe vésett vonásait. -Értem - feleltem tömören, mintha tőlem kérdezte volna. De nem tőlem kérdezte. -Még mire képes? Max válaszolt neki, de englézül. - Semmi másra, legalábbis nem tud róla. Idővel majd kiderül. Most először gondolkodtam el azon a lehetőségen, hogy többre is képes lehetek, mint a különféle nyelvek ismerete. -Mi a helyzet a gyerekkel? Ő mit tud? - Ezt Claude kérdezte némiképp bosszúsan, de ő legalább hozzám beszélt. -Semmit - felelte Max, és arra gondoltam, hogy múltkori hallgatásomat a szüleim házában tagadásnak vélte. Yara

Xander lazán Eden nyakába tette a karját. Testvéries mozdulat volt, bajtársias. Eltűnődtem, hogy mennyi ideje is harcolhatnak együtt. Ki kell találnunk, hogy mi legyen a következő lépés. - Várakozóan felvonta a szemöldökét. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ideje lenne tudatni Sabarával, hogy Charlie nálunk van. - És mi lesz a szüleimmel? És Aronnal? - kiáltottam fel megelégelve, hogy úgy beszélnek rólam, mintha csak valami vágóállat lennék, a marhájuk, akivel azt tehetnek, amihez csak kedvük van. — Ki kell őket szabadítanunk! Xander arca elkomorult, szavai ridegen, közömbösen koppantak. -Lehet, hogy már túl késő. Nem ők most a legfontosabbak - magyarázta. -Nem, nem, nem! Hát nem érted? - Megráztam a fejem, és dacosan összefontam a karjaimat. Nekem ők a legfontosabbak. Haragosan néztem Xanderre, Edenre, azután szembe fordultam Maxszel. -Te is úgy gondolod, hogy már túl késő? Te is? - támadtam rá vadul. Max közelebb lépett hozzám. -Szerintem még életben vannak, ha ezt kérdezed tőlem.Összehúzta a szemét, és feszülten figyelt, átható szürke szeme az enyémbe mélyedt, szinte a lelkembe hatolt, mintha e közlendőjének a súlya túl nagy teher lehetne nekem. - De a nagyanyám kegyetlen, és ha azt gondolja, hogy talán mégis csak tudják, hogy hol vagy... Ismét Xanderhez fordultam, nem akartam, hogy Max befejezze a mondatát, nem akartam még csak végiggondolni se, hogy mit jelentenek ki nem mondott szavai. -Látod? Még élnek! - mondtam éles, emelt hangon. Azután Maxhez fordultam. - Azt akarom, hogy szervezz egy találkozót a nagyanyáddal. -Ez borzasztóan rossz ötlet, Charlie - tiltakozott Xander de már legalább nem kiabált velem. Sabarában nem lehet megbízni. -Lehetetlen józanul érvelni vele - tette hozzá Claude is. -Igazuk van, Charlie - mondta Max egyetértően. - Sabara nekem a Királynőm és a nagyanyám egyszerre, mégsem bízom benne. Bármit hajlandó kimondani és megtenni, ami a saját céljait szolgálja. - A kezemért nyúlt, mintha az érintésével akarna nyomatékot adni a szavának. Elegem volt ebből a beszélgetésből. A szüleimről volt szó - mégis mit várnak tőlem? Visszahúztam a kezemet. Figyeltem, ahogy az ujjai kicsúsznak az enyéim közül. -Meg kell tennem - suttogtam. - Kérlek, csak annyit segíts, hogy létrejöjjön ez a találkozó. Xander még egy próbát tett: - Mi van, ha nem engedlek el? — Nem volt igazi súlya a szavainak, a felvetés mégis feldühített. Yara

-Mégis, mi más választásod van? Szükséged van az együttműködésemre, és amíg nem segítesz abban, hogy kiszabadítsam a szüleimét... - Nem fejeztem be a mondatot, de mindenki érthette. Xander tekintete megtelt melegséggel, még ha a szemöldökét össze is vonta. -Szóval azt mondod, hogy számíthatunk az együttműködésedre? Beleegyezel, hogy a Királynőnk legyél? -Annyit mondok, hogy biztosan nem számíthattok az együttműködésemre, ha nem segítetek nekem. Xander ragyogó mosollyal nézett rám. -Máris látom, hogy ígéretes tárgyalófél vagy - dicsért meg, én pedig rögtön felismertem a mesteri számítást a gondosan megválogatott szavak mögött. Xander pályát tévesztett diplomatának kellene lennie... - Tökéletes királynő lesz belőled!

Yara

XIX.

-Vannak dolgok, amiket tudnod kell, ha tényleg személyesen akarsz találkozni vele - kezdte magyarázni Xander. Meglepett, hogy ő beszél erről, és nem Max vagy valamelyik királyi testőr, holott nekik nyilván sokkal több a személyes tapasztalatuk. Úgy tűnt azonban, nincs ellenükre, hogy Xander átvegye a vezető szerepet ebben a kérdésben. -A Királynő mesterien ravasz, méghozzá megtévesztő módon. Ne hagyd magad megtéveszteni a törékenysége által! És kíméletlen, ezt se feledd! — Fel-alá járkált, szinte szédítő volt. -Jobban szeretném, ha mindnyájan elkísérnénk. Sokkal jobb lenne, ha nem maradnál vele egyedül. - Mi van, ha ő nem akar találkozni velünk? — kérdezte Max. Xander egy kézlegyintéssel elhárította ezt a felvetést -Biztos, hogy találkozni akar Charlie-val. Hosszú évek óta vár erre. Úgy tűnt, Max erről éppen úgy nem tud semmit, mint én. Megcsóválta a fejét: -Honnan tudhatod, hogy mit tervez? -Sokkal többet tudok, mint hiszitek. Talán mindenki másnál többet - nevetett gúnyosan Xander. Különös módon senki sem vonta kétségbe az állítását. Engem azonban megdöbbentett, honnan ismerheti a forradalmárok vezetője ilyen közelről országunk uralkodóját. Xander végre abbahagyta a járkálást, megállt előttem. Olyan ismerősen gyengéd pillantással nézett rám, hogy majdnem elfelejtettem, kinek a szemébe is nézek. Összerezzentem, ahogy ráeszméltem, hogy Xander az - és nem Max - aki ilyen lelkes rajongással tekint rám. - A Királynő azt akarja majd, hogy egyezz bele a trón megosztásába. - Ennek semmi értelme — vágott közbe Max. - Hogyan képzelheti, hogy közösen uralkodjanak? Az alattvalók hűségét is meg kellene osztani. És hogyan lehetne eldönteni a vitás kérdéseket? -A Királynő varázsereje nagyon ősi. - Ő maga sokkal öregebb, mint a test, amelyben most él. Nem most ül először a trónon. - Xander története olyan volt, mint egy tündérmese, mégsem kérdőjelezte meg senki. - Miről beszél? - kérdeztem, Xander helyett Maxhez fordulva. De Zafír adta meg a választ halkan, szinte dallamosan beszélt.

Yara

-Igazat mond. A Királynő lelke, vagyis az Esszenciája, ahogy ő hívja, egyik testből a másikba költözik időtlen idők óta, jóval régebb óta, mint ahogy elfoglalta Ludania trónját. Ugyanaz az uralkodó, más-más testben. Xander ott folytatta, ahol Zafir befejezte: -A Királynőnek nagyon nagy hatalma van, de engedélyt kell kapnia, hogy egyik testből a másikba költözhessen. És mindenre elszánt, mert lassan kifut az időből. Szüksége van a jóváhagyásodra, mielőtt áthelyezi az Esszenciáját a te testedbe. Máskülönben a mostani teste foglya marad. Ha az meghal. -Miért az én testem kell? Miért nem találhat valaki mást akinek a testébe költözhet? A válasz nyilvánvalónak tűnt, de szükségét éreztem, hogy tőle halljam. -Mert a te véred királyi. Mert te vagy az egyetlen női örökös, akit fel tudott kutatni. Felvontam a szemöldököm. -Tényleg az vagyok? Az édesanyám nem királyi vér. És talán az édesapám sem lehet teljesen az. Milyen erős lehet akkor az én vérem? Xander láthatóan mindent tudott, és gyorsan, gördülékenyen válaszolt, a legkisebb habozás nélkül. -Ez nem így működik, Charlie. A női vér mindig olyan erős és tiszta, mint a legelső uralkodónőké volt, nem számít, hányadik generációban születik az örökösnő, a képességeinek ugyanolyan erős varázshatalma van, mint az őseinek volt. Nyílt tekintettel várta a további kérdéseimet, de már csak egy maradt. Lehunytam a szemem. -És ha hajlandó lennék elfogadni ezt... ezt az Esszenciát... Mi történik utána énvelem? -Semmi sem fog történni veled - szakított félbe Max. Megragadta a vállam, hogy a szemébe nézzek. - Mert nem fogod megtenni! A pokolba fogod őt küldeni. Xander figyelmen kívül hagyta Max kitörését, és megadta a választ, az egyetlent. -Amennyire én tudom, a testedben csak egyikőtök számára van hely. Senki sem szólt többet, és ez a hallgatás szinte fojtogatott A Királynő alkut ajánl majd, az én életemet kéri a szüleimért cserébe. Xander azt mondja, hogy mesterien fortélyos. Nos, akkor nekem még ravaszabbnak kell lennem. - Maxnek igaza van - jelentettem ki felszegett fejjel. Döntöttem. - A Királynő elmehet a pokolba!


Yara

Még javában vitatkoztak, amikor magukra hagytam őket. Abban próbáltak egyezségre jutni, hogy mi lenne az üzenetküldés legjobb módja. Max saját maga akart menni, hogy biztosan ne lehessen semmiféle félreértés a híradásban, és azért is, hogy kierőszakolhasson egy ígéretet a Királynőtől, hogy nekem nem eshet bántódásom. De Xander nem egyezett bele, még mindig nem bízott meg Maxben. Végül abban állapodtak meg, hogy Claude lesz a hírvivő, az ellenállás egyik tagja pedig elkíséri. Arról folyt még mindig a vita, hogy ki legyen az, mikor otthagytam őket. Itt, a föld alatt teljes sötétség uralkodott, a szobánk félé tartva fogalmam se lehetett, hogy nappal van-e vagy éjszaka, de éreztem a csontig hatoló fáradtságot. A kis hálókamránkhoz érve, Angelinát ébren találtam. Kétlem, hogy aludt egyáltalán. Térdre estem, és ő a karjaimba futott, szorosan magamhoz öleltem. Izzadtság, álom és az elmúlt két nap szennyének a szagát éreztem rajta, mélyen magamba szívtam ezt a keveréket. Ragyogó szeme meghazudtolta, hogy csak rövid ideig alhatott, hogy gyakran felverték álmából. A vakítóan kék, tiszta szemekbe pillantva nem volt nehéz elképzelni róla, hogy különleges. Az én szemem ezzel ellentétben szúrt, és majdnem leragadt. Megdörgöltem, és vágyakozva pillantottam a földre terített matracra, a sprőd takaróra. Brook kézen fogta Angelinát, és elvitte reggelizni, én pedig kimerítő, mély álomba zuhantam, amely tele volt katonákkal, királynőkkel és elveszett lelkekkel.
 Víz csobogása ébresztett. Az egyik edényből a másikba öntött víz zubogása. Nem volt hangos, mégis meghallottam. Hunyorogva nyitogattam a szemem, és szívből reméltem, hogy nem csak álmodom a hatalmas fém kádat, a felgomolygó gőzpárát. Egy fürdő! Valaki idehozott nekem egy fonó fürdőt! Eden félrehúzta az ajtónyílásra erősített függönyt, és két férfi két óriási dézsában még több vizet cipelt be, és azokat is beletöltötték a kádba. - Claude visszatért. Indulunk, amint mindenki készen áll. - Fekete pillantása találkozott az enyémmel. Felvonta az egyik szemöldökét. -Xander úgy gondolta, hogy szeretnél előtte megfürödni. - Megfordult, hogy kimenjen. - Itt kint várok. -Várj! Hol van Angelina?

Yara

Eden bólintott, a viselkedése most oldottabb volt - könnyebb volt így szót értenem vele. Ugyanúgy tartottam tőle, mint korábban, dacára annak, hogy épp az előbb közölte velem, nemsokára találkozni fogok a Királynővel. -Már megebédelt, de kint akart maradni, hogy játszhasson a gyerekekkel. Jobbnak láttam ezt megengedni neki. Az idő nagyon lassan múlik itt, ha nincs mit tennünk. I g a z a v o l t , persze. Én sem akartam, hogy Angelina egész nap ebben a sötét kamrában kuksoljon. Vagy egész éjjel... ? Ki tudja, melyik van most. - Rendben - bólintottam végül. A függöny visszahullott, ahogy Eden kiment. Néztem a vizet. Soha sem képzeltem volna, hogy egy fürdő ennyire csábító lehet, különösen egy fém kádban. Gyorsan ledobtam a ruhám, és belemerültem a gőzölgő fürdőbe. Nem volt szappan, így csak áztattam magam a vízben, élveztem a víz simogatását a meztelen bőrömön. Éreztem a sajgó zúzódásokat a bordáimon, ott, ahol megütöttem őket, amikor Xander a földre rántott. Gyengéden végigsimítottam rajtuk az ujjbegyeimmel. Csak felhúzott lábbal fértem el a kádban, kicsit kényelmetlenül, de valahogy mégis sikerült egészen hátra dőlnöm benne, és teljesen a víz alá merültem. Az ujjaimmal a hajamba túrtam, erősen dörzsöltem, amennyire csak tudtam. Mennyei volt. Amikor a víz már kellemetlenül kihűlt, felálltam, és a gondosan odakészített, foszlott törölközőért nyúltam. Csak akkor vettem észre a takarosan összehajtogatott, tiszta ruhákat a matrac végében felhalmozva. A saját ruháim voltak, otthonról. Volt ott egy kupac Angelina számára is. Igencsak veszélyes lehetett visszaküldeni valakit a házunkhoz friss ruhákért... Gyorsan megszárítkoztam, felöltöztem, és a matrac szélén ülve próbáltam az ujjaimmal megfésülni nedves tincseimet. Úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy egyszerre lehettem tiszta és kipihent is. Ezeket a fényűzéseket a korábbi életemben természetesnek vettem. Hihetetlen volt, hogy még két nap sem telt el az éjszakai ostrom óta. Valaki finoman kopogott az ajtón. -Charlie? - Max hangja ráébresztett, hogy mennyire magányos voltam eddig. A vérem hirtelen lüktetéssel áramlott szét a testemben, ahogy megköszörültem a torkom. -Gyere csak be. - Belépett, és én sokkal lelkesebben mosolyogtam, mint szerettem volna. Nem voltam benne biztos akarom-e, hogy tudja, mennyire örülök, hogy láthatom. -Szabad? - kérdezte, a mellettem lévő helyre mutatva a matracon. Bólintottam. Az arcom komoly volt, de a szívem vadul dobolt, ahogy mellém ült. -Hogyan bírod? Ugye tudod, hogy nem kell megtenned ha nem akarod? -Bírni fogom - erősködtem, de közben az ajkamba haraptam. -Kérdezhetek valamit? Yara

-Bármit. --Igaza volt Xandernek akkor, amikor nem téged küldött követgségbe? Megbízhatunk egyáltalán benned? Én megbízhatok benned? Meglepetésemre elmosolyodott a kérdésen. Levett az arcomról egy rátapadt nedves tincset. -Megbízhatsz bennem, Charlie, ahogy Xander is. Pedig néha úgy viselkedik, hogy legszívesebben ököllel vágnék az arcába. Ő is pontosan tudja ezt, csak nem akarja beismerni. Hanyag félmosolya ellenállhatatlanul vonzó volt. Szerettem volna, ha hidegen hagy ez a vonzerő, de akaratom ellenére, egyre közelebb hajoltam hozzá. A sarokban álló lámpa reszkető fényt vetett az arcára, árnyékok, változó színek és formák táncoltak a vonásain. Ebben a libegő megvilágításban is gyönyörű volt. A szája lassan közelített az enyémhez, és én csak néztem ót, tekintetemmel az ajkára tapadva, elakadó lélegzettel. - Mennyi az idő? - kérdeztem, remélve, hogy ez talán megállítja. Mosolygott, láthattam a fogait, minden apró kis részletet, az olyan parányi karcolást is, amit illedelmes távolságból lehetetlen lett volna kivenni. A lehelete meleg volt, az ígéret ízével teli. - Miért? Létezik olyan hely, ahol szívesebben lennél ebben a pillanatban? A hangja nyers volt, és karcos, tele valami ismeretlen töltéssel, ami a sarkamtól a fejem búbjáig elzsibbasztott. Mikor az ajka a számhoz ért, a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet. Lehunytam a szemem, és azt mondogattam magamnak, hogy el kellene tolnom magamtól. De képtelen voltam megtenni ezt az egyszerű mozdulatot. Kezdetben csak ízlelgettük egymást, épp csak érintve a másik ajkait, finoman. Mintha csak egy tollpihével simítanánk végig rajta... Még annál is finomabban. Elhaló szívverésem a saját, külön nyelvén beszélt. Még szorosabban simultam hozzá - nem hallgatva a saját bölcsebb énemre, hogy ki kellene tépnem magamat az öleléséből. Helyette az ő gyengéd unszolásának és a saját vágyamnak engedelmeskedtem. Még többet akartam. Ujjai még mindig nedves hajamba mélyedtek, ahogy szorosabban magához húzott, hogy végül mellem a mellkasához simult, szám a szájára tapadt. Belekapaszkodtam a vállába, miközben megnyíltak az ajkaim. Nem tudtam, mit teszek, csak azt tudtam, hogy még közelebb akarok lenni hozzá. A nyelve a számba siklott, a vérem folyékony tűzként nyargalt, megborzongtam a vágytól és a félelemtől.

Yara

Soha életemben nem akartam még semmit sem ennyire. Soha életemben nem féltem még ennyire a saját érzéseimtől. Még mindig egész testemben remegve, elfordítottam végre a fejem, és kiszakítottam magam a csókból. A legnehezebb dolog volt, amit valaha is tettem. A szám duzzadtan lüktetett, fájdalmasan hidegnek éreztem az ő ajkai nélkül. Max tekintete párás volt, ahogy biztos az enyém is. Még soha nem láttam a kielégületlen szenvedélyt senki arcán, de ez most kétségtelenül az volt. A csalódás ólomsúlya nehezedett a szívemre. Ő

gyorsabban nyerte vissza az önuralmát, néhány pillanattal később már újra

szabályosan lélegzett. Dühített, hogy ilyen gyorsan össze tudta szedni magát, mintha sokkal gyakorlottabb volna az effélében, mint én. Égő szemekkel néztem, és próbáltam nem törődni a mardosó féltékenységgel, ami ettől a gondolattól elborított. -Mit csinálunk? - kérdeztem zihálva. -Szerintem csókolóztunk. -Pszt! - tettem a szájára a kezem, és próbáltam nem gondolni rá, mit is tett az imént ez a száj az enyémmel. Nem akartam, hogy Eden is hallja, amit mond. -Mi a baj, Charlie? Mérges vagy, hogy megcsókoltalak? Vagy amiért visszacsókoltál? Lehalkítottam a hangom, és lesütöttem a szemem. -Csak nem tudom, hogyan végződik majd mindez? Mi lehet ebből? Kettőnkből? Ujjával megemelte az állam, és ettől a mozdulatától megint remegni kezdett a gyomrom. -Ki mondta, hogy vége lesz? - Hüvelykujját végighúzta az alsó ajkamon. Lehunytam a szemem, hogy ne lássam a vonzó mélységet a szemében, hogy ne ábrándozhassak arról, hogy az örökkévalóságig nézek ezekbe a szemekbe. -Egy Kereskedő lánya vagyok, Max - mondtam szomorúan, és úgy belesajdult a szívem, hogy szinte fájt. Max még feljebb emelte az arcomat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek újra, és csak akkor felelt, amikor végre ránéztem. - Hercegnő vagy, Charlie. Megállt körülöttünk a világ, ahogy Max rám nézett. Soha nem fogom megszokni, gondoltam, hogy hangosan kimondva halljam ezeket a szavakat. Egész más dolog arról beszélni, hogy találkozom a Királynővel, vagy elképzelni, hogy az apám és a húgom egy ősi királyi ház tagjai. És teljesen más azt hallanom, hogy engem neveznek így. Túlságosan könnyű volt megfeledkeznem erről a tényről. Igaza van, persze. Hercegnő vagyok. A karjaiban megengedhetem magamnak, hogy ne gondoljak erre. A karjaiban egész egyszerűen csak önmagam lehetek. Yara

-Csak erről van szó? - Nehezemre esett megkérdezni, de tudnom kellett az igazságot. Max tanácstalanul nézett rám. -Miről beszélsz? Megkeményítettem magamat, összeszedtem minden erőmet. -Ez az egész... A csók. Amiért úgy „érdekeltelek” az elején. Mindez azért van, mert sejtetted, hogy hercegnő vagyok? - Hiszen kevesek lehetnek méltóak ahhoz, aki ilyen előkelő családba született... Lefegyverzett a mosolyával. Egy hajtincsemet a fülem mögé simította, lágy suttogása valósággal simogatta a szívemet. -Akkor is megtaláltam volna a módját, hogy veled lehessek, ha csak egy szolgáló lánya lennél, Charlie. Te magad vagy fontos nekem, de egyáltalán nem azért, amit az előbb mondtál.

Hozzám hajolt, és megint megcsókolt, édesen, puhán, gyengéden. Elnémította az érveimet, és megakasztotta a lélegzetemet. Elámultam, hogy egy egyszerű gesztus miként válhat ilyen szomorúan édessé.

Yara

A KIRÁLYNŐ

A Királynő visszafojtotta a mosolyát, de az öröm hulláma átcsapott rajta. -Megtaláltátok a bázisukat? A hadműveleti központot? Baxter bólintott. -Igen, megtaláltuk, felség. Sabara ajka megrándult. -Biztos vagy benne? Nem tűrök több hibát. Baxter lehajtotta a fejét, ahogy a balfogásaira emlékeztették, és zömök teste reszketni kezdett. -Természetesen, fenség. Ez alkalommal teljesen biztosak vagyunk a dolgunkban. A lázadók egy kisebb egységet küldtek a keleti városrészbe. Az egyik járőrszakasz épp most hozta a hírt, hogy egészen a földalatti főhadiszállásukig követték őket. Találkozott a pillantása a Királynőével, és széles mosolyra húzódott a szája. -A markunkban vannak. A Királynő valósággal reszketett az izgalomtól. -Mennyi idő múlva állunk készen a támadásra? - firtatta türelmetlen mohósággal. Baxter magasra emelte az állát, szeme a Királynőre villant. -Csak a parancsára várunk, úrnőm. A Királynő képtelen volt tovább fékezni magát, elégedetten mosolygott. -Jól van, Baxter. Ez nagyon jó, igazán jó. Jól látta a megkönnyebbülést a tanácsosa arcán, aki pontosan tudta, hogy ez a kedvező fordulat a halálos ítélettől mentette meg. Tisztában volt vele, hogy többé nem okozhat csalódást a Királynőnek. -Ó, és Baxter... - A Királynő a szájához emelte egyik begörbített ujját. Úgy döntött, itt az ideje, hogy megtegye az előkészületeket. -Igenis, felség...? -Add hírül... És nem érdekel, hogyan, de érd el, hogy senki se kételkedjen... Add hírül, hogy hamarosan új Királynőnk lesz.

Yara

XX.

Itt kell várnod rám, Angelina! Ne is kérlelj, ígérem, hogy nem sokáig leszek távol. - Közel hajoltam hozzá, és a fülébe súgtam. - Ha jó leszel, hozok neked valami meglepetést. Rámosolyogtam, ahogy felegyenesedtem. Biztos voltam benne, hogy találok majd valamit, aminek egy négyéves örülni tud. -Eden veled marad. - Felnéztem a kék hajú asszonyra, aki minket figyelt - Megígérte, hogy jól gondodat viseli majd. Igaz, Eden? Eden bólintott, gyorsan, érzelemmentesen, katonásan. Visszapillantottam Angelinára. -Megbízol benne, ugye? - Angelina iám függesztette hatalmas szemeit, és először semmit sem felelt. Ez a késlekedés megijesztett. Szükségem volt Angelina igenlő válaszára. De azután felcsillant a szeme, és aprót biccentett. Senki sem sejthette, hogy ez az egyszerű kis mozdulat milyen sokat jelent. Eden megbízható, Angelina ezt üzente némán. Ez hát Angelina másik varázslatos képessége, ébredtem rá hirtelen. Amiről korábban úgy gondoltam, csak gyermeki megérzés - hogy ösztönösen tudja, kiben lehet megbízni, s kiben nem-, ennél sokkal több. Ugyanolyan tehetség ez, mint az, ahogy gyógyítani tud. Nemcsak én, hanem mi tehettünk arról, hogy a szüleink örökösen rettegtek, amiért folytonosan rejtegettek minket és arra tanítottak, hogy titkoljuk el a rendkívüli tehetségünket. Ők mindig is tudták, hogy kik és főként mik vagyunk. Még egyszer rámosolyogtam a húgomra, elégedetten, hogy mindent jól elrendeztem, és megcsókoltam a pofiját. Cukorka ragacsos illatát éreztem a leheletén, és arra gondoltam, új pótanyukája már hozzá is látott, hogy jól elkényeztesse. Már értettem, miért nem bánja Angelina, hogy Edennel kell maradnia. Maxhez fordultam, mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, és döntöttem. - Rendben, készen vagyok. Mikor kikerültünk Angelina hallótávolságából, Max megismételte: Nem muszáj ezt megtenned, ugye tudod? - Éreztem a szavaiban megbúvó aggodalmat. -Igen, tudom. De ez az egyetlen módja, hogy a szüleim életben maradhassanak. Hallottad, mit mondott Claude. A Királynő ígéretet tett, hogy nem bántja őket, ha én a Palotába megyek. -Azt viszont nem ígérte meg, hogy szabadon is engedi őket - érvelt Max, emlékeztetve engem, hogy ravasz nagyanyja nagyon is meggondolja, miképpen fogalmaz.

Yara

-Továbbra is úgy gondolom, rá kéne beszélni, hogy máshol találkozzatok. A Palota az ő területe. -Ez az egész ország az ő birodalma, Max. Mindenhol az ő területén vagyunk. Azt hiszed, hogy nem lenne túlerőben bárhol másutt is? Ráadásul minél messzebb van Angelinától, annál jobb. - Odébb húztam Maxet, ami jó ürügy volt, hogy megfoghassam a kezét. Nem úgy tűnt, mintha nagyon bánná; magához szorított, ahogy kiléptünk a nyüzsgésből, és egy csendesebb helyet keresett, ahol nyugodtabban beszélhetünk. Lenézett az egymásba kulcsolódó kezeinkre, nekem meg mintha ezer meg ezer pillangó szárnya verdesett volna a gyomromban. Éreztem a lélegzetét az arcomon, és szerettem volna odafordulni, hogy a szám rátalálhasson az övére. Az érintése minden gondolatomat kitöltötte, és össze kellett szednem magam, hogy eszembe jusson, miért is akartam vele négyszemközt beszélni. -Kicsoda Xander valójában? - tettem fel a kérdést aztán nagyon halkan. Max felkapta a fejét. -Hogy érted ezt? A forradalmárok vezére. Nem gondolhatta komolyan, hogy beveszem ezt a mellébeszélést. Még a húgom képessége nélkül is jól tudtam, hogy nem őszinte hozzám. -Pontosan tudod, miről beszélek, Max - feleltem makacsul. Kihúztam a kezem a kezéből, és a csípőmre tettem. - Tudni akarom, hogy miért beszéli a királyi nyelvet épp olyan tökéletesen, mint te. Hová valósi? Honnan tud annyi mindent a Királynőről? Elbizonytalanodott, és a tagadása, amit szinte már hallani véltem, végül kimondatlanul maradt. Nagyot sóhajtott. -Ő is a Palotában született, Charlie. Xander a testvérem. -Már sokkal korábban el kellett volna neked mondanom - folytatta Max később bűntudatosan, amikor már beszálltunk a ránk váró autóba. Mellettem ült, mégis fényévnyi távolságra tőlem. - De soha nem volt rá megfelelő alkalom. Emellett, abban sem vagyok biztos, hogy számít-e ez még valamit egyáltalán. Magunkban voltunk a hátsó ülésen, csak mi ketten. Max ragaszkodott hozzá, hogy Xander, Claude és Zafír elől üljenek a nagy járműben. Ha rendes hangerővel beszéltünk volna, könnyen meghallhatták volna, hogy miről vitatkozunk, de nem tettük. Max egészen halkan, szinte suttogva beszélt, én pedig elszorult torokkal, némán és konokul hallgattam. Most utaztam életemben először autón, és semmihez sem hasonlítható érzés volt. Olyan, mintha egy felhőn lebegnék Lágyan ringatott, ahogy a kövezett utcákon siklottunk. A gépkocsik nagyon ritkák voltak a Főváros utcáin; az emberek félreálltak az utunkból, megtorpantak a Yara

járdákon, hogy csodálattal nézzenek utánunk. Olyan esemény volt ez, amit az én társadalmi helyzetemben lévők szinte soha sem engedhettek meg maguknak. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi is az én igazi státuszom és rájöttem, hogy tévedek. Ez éppen ez az a fajta fényűzés, ami jár nekem... Lehet, hogy sohasem tudok majd ehhez hozzászokni? Elfordítottam a fejem, hogy kinézhessek az ablakon, és figyeltem, amint elértük a betonból épült városfalat, és lassítás nélkül siklottunk el az ellenőrzési pontnál várakozó gyalogosok hosszan kígyózó sora mellett. Azok, akik megengedhették maguknak a gépkocsi luxusát, mentesültek a mindenki más számára kötelező vámvizsgálat és okmányellenőrzés alól is. Róluk eleve feltételezték, hogy törvénytisztelőek, minden gyanú felett állnak Ez a nap az újdonságok napja volt. Most láttam először a város körüli vidéket is. A városfalakon belül születtem és nőttem fel. Hallottam másokat mesélni mezőkről, erdőkről és apró falvacskákról, még rajzokat is láttam ezekről. De a saját szememmel látni lélegzetelállító volt. Majdnem olyan mámorító, mint az első csók... Bizseregni kezdett a bőröm, ahogy Max ajkainak érintésére gondoltam, és ez eszembe juttatta, hogy még mindig itt ül mellettem. A kocsiban szinte tapintható volt a csend, és bár továbbra sem akartam tudomást venni Max jelenlétéről, végül felülkerekedett bennem a kíváncsiság. Különben is, békítgettem magamat, már többször is bocsánatot kért tőlem. A kíváncsiság veszélyes kábítószer, könnyű hozzászokni, mondogatta mindig apám, ha túl sokat kérdezősködtem. Szerettem volna most is hasznosítani az intelmét, amit kiskoromban annyit hallhattam, de most túl nagy volt a csábítás. Mindenesetre még mindig nem hajlandó Maxre nézni, amikor végül suttogva megkérdeztem: -Hogy lehetsz a tulajdon testvéred ellensége? Max arca elkomorult. -Nem én fordítottam neki hátat, ő döntött úgy, hogy a királyi család nem elég jó neki. Ő az, aki ki akarja fordítani a világot a sarkaiból. Az előttünk ülő férfiakra pillantottam, Xander fejét tanulmányoztam hátulról, és nem értettem magamat: hogy a csudába nem vettem észre a kettőjük közti hasonlóságot? Nemcsak az arcuk hasonlított - mindkettőjüknek ezüstös szürke volt szeme, csak az egyiknek sötétebb, a másinak világosabb árnyalatban, de egyforma volt a testalkatuk és a viselkedésük is. Még a hangjuk is. Annyira el voltam foglalva a kettőjük közti különbséggel, hogy elsiklottam afölött, valójában mennyire hasonlítanak. Max megpróbálta áthidalni a kettőnk közt tátongó szakadékot, és megfogta a kezem. Elrántottam; még mindig haragudtam rá. Yara

-Valahogy benne vagy minden hazugságban, amivel szembesülök. — A szavak önmagukban igazak voltak, de még én is tudtam, hogy egészében azért nem így van, és megbízhatok Maxben. Angelina figyelmeztetett volna, ha nem lenne becsületes. Max türelmetlenül, mélyen beszívta a levegőt, és Zafír azonnal hátrafordult, összehúzott szemmel nézte, hogy minden rendben van-e a gazdájával. Max a fejét csóválta, és intett a testőrének hogy visszafordulhat. -Charlie, kérlek...! Nem azt akarom, hogy válassz köztem és a bátyám között. Itt most nem rólam és a fivéremről van szó. Most készülsz találkozni a nagyanyámmal. Engedd meg, hogy melletted legyek. - A kezét az enyémre kulcsolta, feszülten fürkészte a tekintetemet. - Hidd el, hogy a legjobbat akarom neked, hogy bármit megtennék, amit csak tudok, hogy megóvjalak. Max, ismét hűségesküt tesz nekem — gondoltam ahogy azt már korábban is megtette, amikor kis céduláját a történelemkönyvembe csúsztatta. Figyelmeztető szavai eszembe juttatták, hogy hová is megyünk, és ettől összeszorult a gyomrom. A Palotába tartunk. A Királynő Palotájába. Lehunytam a szemem, és hátradőltem a kocsi ülésén.

A Palota minden képzeletet felülmúlt. Már régóta a birtokon haladtunk, s csak aztán pillanthattuk meg az épületeket. A gyep olyan tökéletesnek tűnt, mintha kézzel nyírták volna, minden egyes fűszál a helyén, ahogy smaragdzölden hullámzott előttünk A csillogó tavacskák felett pompázatos tollazatú vízimadarak röpködtek, mögöttük erdős vidék húzódott, ameddig csak a szem ellát. Ha a Paradicsom létező hely, akkor úgy képzelem, nagyon hasonlíthat ehhez a tájhoz. Maxre pillantottam; a félelemteli várakozás megkönnyítette, hogy megbocsássak neki. Igaza van, láttam be. Szükségem van a támogatására. - Minden rendben lesz - nyugtatott meg. - Melletted vagyok. Mély lélegzetet vettem, ahogy a kocsi áthaladt az érkezésünkkor feltáruló kapun. A kőlapokkal borított út mindkét szélén gondosan nyírt sövény akadályozta a kilátást oldalirányba, így csak előre nézhettem, az előttünk megnyíló hatalmas kert felé. Izgatottan emeltem fel a fejem, hogy megpillanthassam végre a Palotát az előttem magasodó három hatalmas termetű férfi feje fölött. De minden kilátást elzártak előlem, ahogy összezsúfolva szorongtak az első ülésen, így csak néhány villanásnyit láthattam a szemem előtt elúszó kő, vas és üveg mozaikkockákból. Semmi többet, ami kielégíthette volna egyre növekvő kíváncsiságomat, vagy lecsillapíthatta volna túlfeszített idegeimet.

Yara

És utána minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm a látványon mélázni. A kocsi megállt, és kinyitották az ajtaját. A szívem vadul vert. Max előttem szállt ki, és várta, hogy kiszálljak, de nem volt bennem elég akaraterő a mozdulathoz. Xander hátrafordult, és lelkesen, bíztatóan nézett rám. -Meg tudod csinálni, Charlie! Sokkal erősebb vagy, mint hiszed. - Kíváncsi voltam, hogy ezt mondaná-e akkor is, ha tudná, mennyire reszket a kezem. Ha tudná, hogy a bőröm olyan merev, mint a jég, ami akár össze is törhet egy hirtelen mozdulatomtól, vagy attól, ha lélegzetet mernék venni. A szüleim itt vannak - emlékeztettem magamat. És Aron is. Szükségük van rám! Ez elegendő volt, hogy erőre kapjak. Megfogtam Max felém nyújtott kezét, és engedtem, hogy kisegítsen a kocsi védelmező mélyéből. Összeszorítottam a fogam, hogy ne vacogjak, és Max tekintetét kerestem. Szükségem volt rá, hogy láthassam az ő nyugalmát, hogy erőt meríthessek belőle. A szeméből félém sugárzó gyengédség feloldotta a didergésemet, és elég erőt öntött belém. A kocsiból kiszállva mégsem a Palota nagyszerűsége vonta magára a figyelmemet, hanem az előtte tökéletesen egyforma sorokban várakozó ezernyi egyenruhás katona. Hatalmas termetűek, erősek, tekintélyesek voltak. Magával ragadott ez a látvány, a szemem tágra nyílt, a lélegzetem elakadt. Max karon fogott, és egy lépést tett velem, Zafir és Claude két oldalról közrefogtak minket. A végeláthatatlan sorok közül egy magányos hang hallatszott amint egy parancsszót kiáltott a némán várakozó tömegnek. És egyetlen pillanat alatt a rengeteg fej meghajolt, és az ezernyi férfi egy emberként térdelt le. Lenyűgözött a tiszteletnek és a hódolatnak ez a harmonikus, nagyszabású kinyilvánítása. Egyetlenegyszer láttam csak hasonlót, a város alatti óvóhelyen, az ostrom éjszakáján. Amikor megtudtam, hogy Max valójában herceg. - Ez... ez neked szól? - suttogtam, és megfogtam Max kezét, nem törődve többé azzal, hogy ki látja meg. Vártam a válaszát, és közben a hódolatukat kimutató, térdelő katonákat néztem. - Nem, Charlie. Neked szól.

Yara

A KIRÁLYNŐ

Sabara az ablaknál állva figyelte alattvalóit - a testőröket és a katonákat, ahogy egy emberként borulnak térdre a lány előtt. Baxter jó munkát végzett. Az üzenete eljutott mindenkihez, az összes kaszthoz, biztosítva az új Királynő méltó köszöntését. Ő hát a lány, akit olyan régóta keres. Ő az örökösnő, akit annyira vágyott megtalálni. Nagyon óvatosnak kell lennie, hogy bebiztosítsa magának a lány együttműködését. Ha ügyesen sakkozik, akkor az ő segítségével egy újabb életnyi uralkodást szerezhet magának. Az újrakezdés lehetőségét. Ha tévedett, és mindaz, amit kiderített róla, mégsem igaz, akkor veszített. Mindent elveszített. Alexander szállt most ki a kocsiból, és a Királynő hirtelen megmerevedett, a szíve a torkába ugrott. Visszarepült egy pillanatra az időben, azokba a napokba, amikor a gyermek Alexander kiváltságként élvezhette az ő szeretetét, egyedüliként az összes fiúgyermek közül. Fia elsőszülöttje volt, elbűvölő kisfiú, akinek már akkor nagyon fejlett volt az igazságérzete. A gyermeket nem ijesztette el sem az uralkodói álca, amit magára erőltetett, sem a jéghideg pillantása. Amikor a kisfiú felmosolygott rá, és az ölébe mászott — amit rajta kívül soha senki más nem mert megtenni -, a Királynő fagyos szíve átmelegedett. Édességekkel és ajándékokkal halmozta el Példa nélküli kiváltságként megengedte neki, hogy beléphessen a legbelső szentélyébe, sőt a Palotának abban a szárnyában volt a tanterme és a szállása, ahol a saját királynői lakosztálya volt A maga közelében tartotta. Szerette. És a fiú hátat fordított neki. Most pedig itt van újra. A trónja ellenségeként jött vissza annak a lánynak az oldalán... A valaha oly nagyon szeretett unoka látványa hideg kézként szorította össze a szívét. Hirtelen izgalom fogta el, hogy minél előbb láthassa Alexander arckifejezését, amint megkapja a „meglepetést”, amit neki tartogat. És ott volt Maxmillian is - a számos hímnemű unoka egyike, semmivel nem különlegesebb a többinél -, most az új örökösnő oldalán áll ő is. Ennél sokkal inkább aggasztotta a Királynőt, hogy Max hűséges testőrei szintén a lányt védelmezik. Ezek az őrök mindig is Max alattvalói lesznek, az ő megvédelmezésére születtek. És ha Max már meghozta a döntését, hogy kinek az uralmát fogadja el, ha őt már elcsábította a csinos pofika, akkor ez a döntés érvényes a testőreire is. És a királyi testőrség erejét soha sem szabad alábecsülni.

Yara

Szerencsére a Királynőnek megvolt a saját forgatókönyve. Kidolgozott haditerve már mozgásba is lendült, hogy összezúzza mindnyájukat. XXI.

A fülemben még ott csengett Max kiáltásainak a visszhangja, a Királynő testőrei elvonszolták. Egyikünk sem számított arra, hogy rögtön az érkezésünkkor elválasztanak bennünket egymástól. Habár a minket közrefogó fegyveres őrök egyike sem merészelte megérinteni Claude-ot vagy Zafírt, nyilvánvaló volt, hogy rájuk is vonatkozik a letartóztatás, csak nekik megengedték, hogy önszántukból követhessék a többieket. Vajon hány csont tört volna össze, ha másképp történik? Csak nagy sokára tudtam felfogni a megváltozott helyzetet. Nem gondoltam volna, hogy Sabara királynő azonnal elfogat minket. Úgy állapodtunk meg, hogy tárgyalni fogunk, ismételgettem magamban. Én csak egy lehetőséget akartam arra kapni, hogy elmondhassam az érveimet a Királynőnek. A legjobban az lepett meg, hogy Zafir nem volt hajlandó Maxet, a herceget követni, akinek a megvédelmezésére felesküdött. Ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy mellettem maradjon. Nem értettem tisztán az okát, és ő sem volt hajlandó megmagyarázni, de senki nem vitatkozott az óriással, amikor megragadta a karomat, és nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem. Egyértelmű volt, hogy Zafir védelmét élvezem, akár akarom, akár nem. Az ablakhoz mentem, a lépteim alatt besüppedt a puha szőnyeg. -Még meddig akar minket itt fogva tartani? - Zafir nem felelt. Felhagyott a válaszadással, amikor elkezdtem ismételgetni ugyanazokat a kérdéseket, újra meg újra. Kibámultam a parkra, amin keresztüljöttünk a Palota felé vezető utunkon. A táj, amit akkor idillinek éreztem, most börtönszerűen zártnak tűnt. Még egy akadály, ami elválaszt minket a várostól. Könnyek gyűltek a szemembe, de visszatartottam őket. Volt-e szó valaha is tárgyalásról, vagy ez az egész kezdettől fogva csak egy csapda? És ha az volt, akkor kit akartak elfogni? Engem vagy Xandert? Bűntudatom volt, hogy egyáltalán beleegyeztem abba, hogy Xander elkísérjen, mikor neki kötelezettségei vannak azok iránt akik támogatják őt, akik számítanak rá. Nem állt jogomban elfogadni tőle, hogy elkísérjen a Palotába. Meg kellett volna tiltanom neki. Végigsimítottam az ablakfán, csodálva a szép, míves munkát, amivel a szoba legkisebb részlete ki volt dolgozva. A faragások mind kézzel készültek, ráadásul elsőrendű mester kezét dicsérték. A raboskodásunk hosszú órái alatt az emlékezetembe véstem a cellaként szolgáló hálószoba szinte minden gazdag részletét. Ez volt a legfényűzőbben berendezett szoba, amit Yara

eddigi életemben láttam; elképzelni sem tudtam volna szebbet. Mindegyik kárpit finoman szőtt vagy hímzett volt, az ágyneműt is beleértve. Az összes bútordarabot aprólékos gondossággal illesztették össze. A drága, fényesre polírozott fémtárgyak a létező legkecsesebbek voltak ebben a fényűzően berendezett börtönben. -Gondolod, hogy Max itt van valahol a közelben? - fordultam Zafírhoz, mert képtelen lettem volna a szüleimről kérdezni most, nem bíztam a hangomban. Zafir pontosan ugyanazon a helyen állt, mint amikor bejöttünk ide, közvetlenül az ajtó előtt, mozdulatlanul, és rezzenéstelen pillantással nézett rám. Nem tudtam eldönteni, sajnál-e, vagy sem. -Az ő termei a következő emeleten vannak. Biztos vagyok benne, hogy odavitték. -Saját szobája. -Ő egy herceg. És ez az otthona. Hátraléptem, és az egyik szék magas háttámlájába kapaszkodtam. Otthon... Hogyhogy ez a szó nem jutott soha az eszembe a Palotáról? Úgy éreztem, hogy hirtelen minden erőm elszáll. Egyáltalán nem tűnt olyan helynek, ami bárkinek is az otthona lehetne. -Mi van a szüleivel? - Tudtam, hogy már idegesítő lehet a kiváncsiskodásom, de képtelen voltam visszafojtani a kérdést Úgy látszott, Zafirnak nincs ellenére, hogy elmesélje nekem Max történetét. -Az édesapja, a Királynő fia, meghalt egy vadászbalesetben nem sokkal Max születése után. Amikor a Királynő felmérte, hogy Max édesanyja már nem tud több királyi örököst szülni, hogy hercegkisasszony születése már nem lehetséges, akkor kifizették őt, és elküldték a Palotából. Azóta sem hallottunk felőle. Próbáltam elképzelni, milyen érzés lehetett Maxnek és Xandernak apa nélkül felnőni azzal a tudattal, hogy az édesanyjuk pénzért lemondott róluk. Árvaként nevelkedni ebben a Palotában... Felnéztem, és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. A hangom remegett. - És mi van az én szüleimmel, Zafir? És Aronnal? Mit gondolsz, hol lehetnek? -Itt vannak — felelte határozottan. A csikorgó hang, ami | hatalmas baldachinos ágy mögül hallatszott, olyan volt, mint amikor két hatalmas sziklatömb csúszik el egymáson. Amikor Zafir elhagyta az őrhelyét, és karon ragadott, csak akkor vettem észre a hasadékot a falban. Egy rejtett ajtónyílás! Belenéztem a mögötte tátongó üregbe és Xander szélesen mosolygó arcát pillantottam meg. Mellette Claude állt, mosolytalanul. És azután megláttam Maxet, amint mindnyájukat félrelökve utat tör hozzám. Magához rántott és csókokkal borította el a hajam, az arcom és a szám. -Nem esett bajod? - lehelte a homlokomhoz szorítva az arcát én pedig bólintottam, miközben magamon éreztem a többiek tekintetét. Hihetetlen, hogy eljött értem. Yara

- Siessünk! - sürgetett minket Xander. - Nem tudom, mennyi időnk van, mielőtt felfedezik a szökésünket. - Mi ez, hol vagyunk? - kérdeztem, ahogy körülnéztem a keskeny nyílásban, a Palota falai mögött húzódó rejtett folyosóban, miközben Max már húzott is maga után. Megint hallottam az éles csikorgó hangot, ahogy Zafir újra lezárta az üreget mögöttünk. -Valaha ezeken a folyosókon játszottunk gyerekként - magyarázta Max, és Xander lámpájának a fényénél láthattam, ahogy egymásra mosolyog a két fivér. - Az egész Palotát behálózzák, szinte az összes termet összekötik, és még a föld alatt is folytatódnak. Xander és én lejártunk ide, és kincsekre vadásztunk. Egy egész csarnok van tele a te családod uralkodásának idejéből való műremekekkel. - Lehalkította a hangját, ahogy hozzátette - Ott találtam rá a medálra is. Xander mutatta az utat. Olyan határozottak voltak a léptei, mintha lámpa nélkül is tudná, merre kell menni. Az enyéim nem voltak ilyen biztosak, és ezért Maxbe kapaszkodtam, az ő járásához igazodva. Ha ő lépett, léptem én is. Zafir hátul maradt, onnan őrködött. Claude előttünk ment, készülve egy esedeges támadásra. - Hová megyünk? - kérdeztem. Xander volt az, aki válaszolt, miközben újabb és újabb sarkokon fordultunk be ebben a hatalmas, alagutakból álló útvesztőben. -Tartottam tőle, hogy Sabara valami ilyesmiben sántikál, ezért parancsot adtam Brooklynnnak, hogy gyűjtsön össze néhány embert, és kövessenek minket. Persze nekik nem jár a királyi közlekedőeszközök luxusa, de hamarosan itt kell lenniük. -És azután? Max megszorította a karomat. -Azután kiszabadítjuk a szüléidét és a barátodat. És elhúzunk innen. De minden egy csapásra megváltozott abban a pillanatban, amikor a szűk folyosóról kiértünk a várbörtönre emlékezető pincébe. Olajlámpások sorakoztak a falak mentén, ragyogó fényüknél szemtől szembe találtuk magunkat egy legalább húsz fegyveresből álló csapattal. Valamennyien vérvörös ruhát viseltek, a Királynő testőreinek a színét. Xander tért magához először, lassú mozdulattal a lába mellé, a földre tette a lámpáját. Max alig észrevehetően maga mögé húzott, hogy eltávolodjunk a többiektől, míg végül a hátunkkal a falhoz simultunk. A Királynő emberei közül egy előre lépett, az egyenruháján fénylő arany csillagok és paszományok alapján főtiszt lehetett. Az arca fenyegető volt. - Mindenki álljon meg, ott ahol van! - parancsolta. - Fel a kezekkel! Látni akarom a kezeket. Azután lenézett énrám. Yara

-Mindenkiét. Engedelmeskedtem, már emeltem is a kezemet, de Max visszanyomta, megtagadva, hogy megadjuk magunkat. -Semmi rosszat nem tettünk - jelentette ki határozottan, és elém lépett. - Vonuljatok vissza, és senkinek nem esik bántódása, A négy velem lévő férfi jelentőségteljesen összenézett. Ügy tűnt, egyedül én tartottam attól, hogy túlerővel állunk szemben Súlyos csend volt, húsz vörösbe öltözött férfi állt mozdulatlan, áttörhetetlen falként, és nézett farkasszemet Maxszel, Xanderrel Claude-dal. Minőségben mi voltunk jobbak, de mennyiségben ők vezettek. -Xander! Vigyázz! - Max rekedt kiáltására figyeltem fel, és láttam, hogy a Királynő egyik őre kilépett társai közül, és Max bátyja félé közelít. Xander villámgyors mozdulattal rántotta elő a bokája mellől a csizmaszárába rejtett tőrt. Széles ívet rajzolt vele a levegőben, gyorsan és határozottan, a testőr pedig a földre zuhant, és vadul hadonászva, kétségbeesetten próbálta befogni a torkán ejtett vérző sebet. Claude és Zafir máris a küzdelembe vetették magukat, még mielőtt a szívem újabbat dobbanhatott volna. Max hátrébb tolt engem, nem tágított mellőlem, habár jól tudtam, hogy legszívesebben ő is a harcolók közé vetné magát. Három ember támadt Claude-ra, hogy lebirkózzák, és már éppen azt hittem, hogy összeroskad a súlyuk alatt, mikor felfelé lendült az ökle, és iszonyatos reccsenéssel állon találta az egyiküket. A második férfi akkor rogyott térdre, amikor Claude könnyedén, mintha csak egy gyermekkel harcolna, kicsavarta a karját. A harmadik felordított fájdalmában, neki az orrát törte be. Xander pengéje gyors villanással vágott le még két testőrt, vérrel áztatva a földet körülöttük. Zafír úgy küzdött, ahogy még senkit sem láttam. A lábait éppolyan hatékonyan használta, mint a karjait, jól irányzott rúgásokat mért támadói mellkasára. Harcképtelenné tett hét embert, mielőtt ráeszmélhettek volna, hogy óvakodniuk kell bordatörő manővereitől. - Segíts nekik - súgtam, de Max csak a válla felett nézett vissza rám, felvont szemöldökkel. -Nem hagylak magadra még egyszer - ígérte -, és különben is, nagyon jól küzdenek. Az őrt, aki kardot szegezett Claude torkának, könnyedén lefegyverezte Zafír, aki a háta mögött bukkant fel, és hatalmas karjával átfogta a nyakát. Fél perc se telt bele, a férfi lisztes zsákként zuhant a földre. Ekkor viszont egyszerre ketten támadtak Xanderre, akit készületlenül ért, amikor egyikük kést rántott elő az övéből, és sebet ejtett vele a karján. Vér spriccelt a sebből, és Xander elejtette a

Yara

kését, ahogy ösztönös mozdulattal a vágásra szorította a kezét. Az őr a kést felkapva elvigyorodott, és Xander torkának szegezte a hegyét. Max arcán megrándult az izom. -Menj! — sürgettem Maxet rekedt suttogással, és ennyi elég is volt. Előreugrott, rávetette magát a felfegyverzett őrre, és a földre terítette. A koppanás, amivel a férfi koponyája a földre ütődött, visszaverődött a falakról; a szemei kifordultak. Mielőtt Max újra talpra ugrott volna, könyökével már bele is vágott a bátyját fenyegető másik támadó arcába. A férfi megpróbált talpon maradni, de megingott, majd összegörnyedt, a lába felmondta a szolgálatot.

-Elég! — A parancsnok hangja a fiilem mellett harsant fel, ahogy hátulról megragadott. Fogalmam sem volt, hogy honnan jöhetett, hogyan tudott mögém lopózni. De mielőtt bármit tehettem volna, megmozdulhattam, vagy akár csak levegőt vehettem volna, a penge acélja rátalált a nyakamon lüktető érre. Xander adta meg magát először, Zafír és Claude gyorsan követték a példáját, utoljára maradt Max, aki olyan dühös volt, hogy már-már a parancsnok életéért aggódtam. -És most mindnyájan nyugodtan és fegyelmezetten elindulunk - közölte a parancsnok. Hátulról átkarolt, és jelezte, hogy lépjek előre. - A Királynő vár minket.

Yara

XXII.

Legkevesebb harminc testőr vett minket körül most már, de csak egynél volt olyan golyószóró, amilyeneket a Fővárosszerte járőröző testőröknél és katonáknál lehetett látni. Még a felkelők is többnyire puskákat használtak, nem késeket. Itt, a Királynő Palotájában azonban főleg kézifegyvereket láttam: késeket, tőröket, íjakat és kétélű pallosokat. Ősrégi harci eszközöket. Végignéztem az engem kísérő négy férfin. Vér borította mindnyájukat. Igaz, jórészt nem a saját vérük... Mindegyikük nyakához kést szorítottak. Az acélpenge hirtelen megfeszült a torkomon. -Előre nézni...! - sziszegte a parancsnok. Legszívesebben a pokolba küldtem volna, de nem csak az én az életem forgott most kockán. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a hatalmas, aranyozott ajtóhoz közeledtünk. Az előcsarnok, amiből nyílt, szélesebb volt, mint bármely terem, amiben valaha is jártam, és magasabb volt, mint a házunk. Végre találkozni fogok a Királynővel. Az ajtókat feltáró ajtónállók mélyen meghajoltak, ahogy a trónterembe lépve elhaladtunk előttük. A vérem hangosad dübörgött a fülemben, mégis ámulattal pillantottam körbe a hatalmas teremben, csodálattal néztem a magasan felettünk húzódó mennyezetet, a gazdagon hímzett faliszőnyegeket, a függönyöket, és az egész falat elfoglaló, díszesen faragott márvány kandallót. Úgy tűnt, a királyi család semmilyen fényűzést nem sajnált magától. Már csaknem nyár volt, az óriási kandallóban azonban lobogva égett a tűz. A tekintetem a trónra esett, és a szívem ismét összeszorult Lehetséges, hogy ez is csapda? Egy újabb hely, ahol fogságba ejtenek minket? A trón üres volt. Nem várt minket senki. Képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy hol lehetnek most a szüleim. Milyen közel lehetnek a helyhez, ahol most állok? Próbáltam abban reménykedni, hogy az ő börtönük hasonlóan pompázatos és kényelmes, mint amilyen az enyém volt, de a lelkem mélyén tudtam, hogy nekik sokkal komolyabb megpróbáltatásokat kell elszenvedniük. Fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom a gondolattól, hogy a Királynő könnyen beáldozható gyalognak használja őket

Yara

iszonyú sakkjátszmájában, és csak még türelmetlenebbül vártam, hogy végre valahára személyesen találkozhassam vele. Nem kellett sokáig várnunk. Őfelsége érkezését fanfárok jelezték, pontosan úgy, ahogy elképzeltem. De ha egy olyan uralkodónő megjelenésére számítottam, aki méltóságteljes bevonulásával, puszta jelenlétével tekintélyt parancsol, akkor nagyot kellett csalódnom. A Királynő nemhogy felemelt fejjel vonulni nem tudott már, de még a saját lábán bejönni sem. Arra egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy egy öregasszonyt tolnak majd be kerekes széken a trónjához. Aszott, törékeny öreg hölgy volt, aki az egész birodalmat irányította. A varázserejét rejtő test cserbenhagyta, és egyre összébb zsugorodott körülötte. Érkezésekor őreink elengedtek minket, és egy lépést hátraléptek, de mi meg sem moccantunk, se nem menekültünk, se nem tiltakoztunk. Megdöbbenve láttam, hogy a teremben mindenki mélyen meghajol. Mindenki, beleértve a Királynő két unokáját, Maxet, sőt Xandert is, a forradalmárok vezérét. Tették ezt annak ellenére, hogy épp az imént fogatta le mindkettőjüket. Követtem hát én is a példájukat, és mélyen meghajolva vártam a parancsot, hogy felegyenesedhessünk. Xander előre figyelmeztetett, hogy ne engedjem magam megtéveszteni a Királynő külsejétől, mégis megrendített, hogy mennyire gyengének látszik. Az öreg Királynő már a saját súlyát sem bírta el. Nemigen volt hihető, hogy olyan könyörtelen lenne, amilyennek lefestették. Kristálytiszta, metszőn éles hangja azonban meghazudtolta törékenységét. -Felegyenesedni! — parancsolta, és a hangja erős volt, nyoma sem volt benne semmi remegésnek. Opálos szemét rám szegezte, ahogy felegyenesedtem. Csendben számoltam magamban, miközben mélyen beszívtam és kiengedtem a levegőt, próbáltam lecsillapítani reszkető idegeimet. — Jöjj közelebb, Charlaina Di Heyse. A vezetéknév, amin megszólított, semmit nem jelentett nekem. Egy név volt a történelemkönyvek lapjairól. Furcsa volt az ő szájából hallani, és még különösebb, hogy összekapcsolta azzal a névvel, amit a szüleimtől kaptam. Remegő lábakkal álltam előtte. Arra számítottam, hogy Max majd a helyén marad odacövekelve, egészen addig, amíg más parancsot nem kap. A találkozónkat kísérő rendkívüli körülmények ellenére is voltak még szabályok, amiket be kellett tartani, és amennyire meg tudtam ítélni, Max még mindig fogoly volt. Mégis odalépett mellém. Herceg volt, akinek a Palota az otthona, és nem a börtöne. Ujjait összekulcsolta az enyéimmel. Célom van, emlékeztettem magamat újra meg újra. A családom számít rám. A levegő megtelt körülöttem a kandalló füstjével és a Királynő varázserejű jelenlétével. Ínyét felhúzta fogairól, ijesztő kísérletet téve, hogy rám mosolyogjon. Nem tudtam volna Yara

megmondani, hogy ezzel a kegyes hangulatát akarta-e kifejezni, vagy rajtam gúnyolódott. A hangja sem segített ezt eldöntenem. -Te vagy hát az a lány, aki fenekestől felforgattad a birodalmamat? - Fakó szeme már halottnak tűnt, mégis úgy éreztem, tekintete keresztüldöfi a testem. Max jelenlétéről tudomást sem vett. Összerezzentem szavaira. -Nem, felség. - Fogalmam sem volt, hogy milyen választ vár tőlem, de abból, ahogy összeszorította a száját, rögtön láttam, hogy rosszat mondtam. - Én... nekem nem állt semmi efféle szándékomban. -Természetes, hogy nem szándékoztál ilyesmit tenni, drágám. De mégis ezt tetted. - Célzatosan használta a királyi nyelvet, láttam rajta, tudja, hogy értem, amit mond. Max bátorítóan megszorította a kezemet, és közbeszólt: -Nem teheted ezt! - mondta a nagyanyjának halkan, de határozottan. - Nem tarthatod fogságban. Ő nem egy tárgy, amiről alkudozni lehetne. Nem kényszerítheted arra, hogy elfoglalja a trónt. Vártam, hogy a Királynő feleljen erre, ehelyett csak homályos szemekkel nézett az arcomba, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásaimat, és mintha meg se hallotta volna Max szavait. Szerettem volna kiszakítani magam ebből a fehéren izzó tekintetből. -Olyan régóta kutatok utánad ... . — A hangja elhalkult és megcsuklott, de aztán hamar összeszedte magát. - Jó Királynő válik majd belőled. Erős, csodálatos. -És ha én nem akarok királynő lenni? - Azt gondoltam, hogy majd kiabál velem, hogy dühöngeni fog. Arra nem számítottam, hogy elmosolyodik. -Ez nem tőled függ, gyermekem. Soha nem is volt így... Most Xander lépett előre. Az ingujját korábban letépte, azzal kötözte be sebesült karját, de még mindig szivárgott belőle a vér. Elénk állt, mintha már eleget hallott volna. A levegő megfagyott, amint ők ketten egymás szemébe néztek. Vajon mikor állhattak utoljára így szemtől-szembe, villant át rajtam. A kettőjük közt feszülő hallgatás tapintható volt, éreztem, hogy ebben a pillanatban Xander élete sokkal nagyobb veszélyben forog, mint bármelyikünké. A Királynő törte meg végül a csendet, a hangja halk és vészjósló volt. -Hogy merészeled idetolni a képed az otthonomba? Milyen jogon állsz elém ? Xander hangja meghazudtolta a sebhelyes arcán tükröződő keserűséget. -Nagymama... - hajolt meg komikusán gúnyos udvariassággal, de englézül beszélt, nyíltan semmibe véve tulajdon királyi származását - mindig öröm, ha láthatlak. Yara

-Ne szólíts engem "nagymamának”, te átkozott fattyú! A Királynőd vagyok, és az engem megillető hódolattal beszélj velem ezek között a falak között! A tekintete elrévedt. - Volt idő, amikor bármit megtettem volna a kedvedért - folytatta szinte szeretetteljesen. A hangja elhalkult, talán meg is feledkezett róla, hogy nem az unokájával beszélget bizalmasan, meghitt kettesben, hanem nyilvános kihallgatást folytat a férfival, aki életre-halálra küzd az ő elpusztításáért. - Én édes Alexanderem... Te voltál az egyetlen hímnemű lény, akit valaha is igazán szerettem. - Lehunyta a szemét, egy percre átadta magát az emlékeinek. Most megint a gyenge asszonyt láttam magam előtt. Xander gúnyosan mosolygott. -Már nem sokáig leszel a királynőm. Charlie soha sem fog beleegyezni a feltételeidbe. Nem fogadja be az Esszenciádat. A Királynő csak egy résnyire nyitotta fel a szemét, azután kísértetiesen vijjogó, nevetésféle hang tört ki keskeny ajkai közül. -Azt majd meglátjuk, nem gondolod? Fenyegető mosoly jelent meg az arcán. Nem Xanderhez szólt, és nem is énhozzám, hanem a mellette álló testőrhöz. -Hozzátok be a foglyokat.

Yara

XXIII.

Az apámat láttam meg először. Kezét összekötözték a háta mögött, a szája ki volt peckelve. A vágások és a horzsolások, amiket rajta láttam, ezerszer rosszabbak voltak, mint amit a legszörnyűbb rémálmaimban elképzelhettem. Anyám mögötte botladozott, az ő száját is bekötötték. Egy őr hátulról nagyot taszított rajta, csaknem átesett a bokájára nehezedő bilincsben. Éles sikolyt hallottam, megláttam, ahogy bevonszolták Aront. Csak később jöttem rá, hogy a saját sikolyom volt. Bevonszolták, mert saját maga képtelen lett volna bejönni, lába ernyedten lógott, feje ide-oda billent, tehetetlenül csüngött a mellére. Ügy dobták a padlóra, mint egy halom rongyot, mintha a puszta jelenléte is undort keltene. Még onnan távolról, ahol én álltam, még onnan is tisztán hallható volt a szaggatott lihegése. Rettenetes volt. Nem vártam engedélyre, hogy szabad-e odamennem a szüleimhez. Nem létezett a világon olyan hatalom, ami visszatarthatott volna. Rohantam hozzájuk, ahogy csak bírtam, senki mással sem törődve. Alig léptek be az ajtón, én már öleltem őket, egyiket a másik után. Vigyáztam, hogy az ölelésem ne legyen túl erős, nem tudhattam, milyen súlyosak a sebesüléseik.

Fájt, hogy nem mehetek Aronhoz is, de láttam, hogy nincs magánál, azt sem tudja, hol van. Csak azért hurcolták ide, hogy lássuk: a Királynő eddig megkímélte a szüleimet. -Jól vagytok? - suttogtam parsonul, lehúzva a koszos rongyot Anyám kiszáradt, vérző ajkáról. Savanyú volt a lehelete, arról árulkodott, hogy éheztetik. Nem éreztem már a meleg kenyér illatát a bőrén. Bólintott, tekintete megtelt szemrehányással. -Mit keresel itt, Charlaina? Megmondtuk neked, hogy maradj mindentől távol, is vigyázz a kishúgodra minden körülmények között. Gyors pillantást vetettem a Királynőre, és hálát adtam magamban, amiért Angelinát hátrahagytam. -Ő biztonságban van - nyugtattam meg anyámat halkan. Az őrökre parancsoltam:

Yara

-Oldozzátok el őket! - Magam vettem le a kötést apám szájáról, és a mocskos ronggyal felitattam a fejsebéből szivárgó vért. Összerándult a gyomrom a gondolattól, hogy nem sokkal ezelőtt kínozták meg, amikor én... Egyik őr sem mozdult a parancsomra, így a trónon ülő idős asszonyhoz fordultam. -Kérem! Nem fognak megszökni. Mit árthatnak? A Királynő felhúzta az egyik szemöldökét, és bólintott, némán beleegyezve a kérésembe. Eloldották a szüleim köteleit. Apám nem volt olyan kíméletes, mint én, szorosan magához ölelt. -Annyira sajnálom, hogy nem mondtuk meg neked korábban, hogy ki vagy, Charlaina. Féltettünk... — Eltolt magától, hogy jól szemügyre vehessen, és láthattam a fájdalmat bedagadt, véreres szemében. -Nem kockáztathattuk, hogy rád találhasson. Ismét magához szorított, és épp csak lehelte a szavakat, amiket kizárólag az én fülemnek szánt: - Ne engedj neki! Tégy meg bármit, hogy élve kijuss innen, Charlaina! Ha kell, hagyj minket itt. Még erősebben ölelt magához, hogy biztosan megértsem a szavai jelentőségét. De mielőtt még ellenkezhettem volna, mennydörgésként csapott le ránk a Királynő szava, a bőröm libabőrös lett. -Elég legyen! Különben hamarosan nem lesznek majd szüleid! Anyám megfogta a kezem, erősen szorította, és elfojtott zokogás rezgett a szavaiban: -Ne hallgass apádra, Charlie! Neked életben kell maradnod. Angelinának szüksége van rád. És akkor a világ valósággal szétrobbant körülöttem. Apám egész teste megfeszült, összegörnyedt, majd térdre esett, a szemei tágra nyíltak a páni félelemtől, miközben az ujjai szorosan markolták a tulajdon nyakát. A hátam mögül Max dühödt hangja csattant fel. -Hagyd abba! Engedd szabadon! - Megfordultam és láthattam, ahogy a trón felé rohan, a saját nagyanyja, a Királynő felé, aki magasra tartott, ökölbe szorított kezét apámra irányozta. Xander leütötte az egyik őrt, aki meg akarta állítani az öccsét, öklével a férfi arcába vágott. Csont reccsent, és az őr előrezuhant, kezébe szorítva vérző arcát De Max mégsem érhette el a trónt. Puskalövés dördült, és ettől mindenki megtorpant A szívverésem is elállt, ahogy a figyelmeztető lövés nyomán faldarabok zuhantak a lábunk elé a sima márványra. Elborzadva láttuk, hogy a fegyvert tartó őr lejjebb ereszti puskája csövét, és egyenesen Maxre irányítja. Senki sem mozdult. Még pislogni sem mertünk. Apám volt az, akit a legjobban féltettem. Nem kapott levegőt. A Királynő valamiképpen fojtogatta, mintha nem kapott volna levegőt - a földön rángatózva, kétségbeesetten próbált szabadulni a rontó varázslatból. Yara

Megdermedve álltam, csak bámultam, és képtelen voltam elmozdulni a helyemről. Az öregasszonyhoz fordultam, aki éppen most mutatta be nekem, milyen kíméletlen tud lenni. -Hagyja abba, könyörgöm! Ne bántsa őt! - esedeztem. A Királynő tekintete tökéletes közönnyel siklott át az unokájára szegezett puskán, mikor rám nézett. -Te véget vethetsz ennek, Charlaina. Csak annyit kell tenned hogy felkínálod magadat helyettük. - Beszívta keskeny ajkait. Apámhoz fordultam. Vér csöpögött az orrából, s még a füléből is szivárgott. Anyám is látta ezt, mégis határozott hangon szólt: -Ne tedd meg, Charlie! Nem számít semmi sem. Hallasz engem? Soha, soha...! Akkor ő is térdre zuhant, s először zihálva, majd kétségbeesett némasággal küzdött a levegőért ő is. Egész testemben reszketve fordultam vissza Sabarához. Most már az igazi arcát láttam... Maga volt a megtestesült gonoszság. Ez volt életem legnehezebb döntése. Az életemet kérte, vagy azt, hogy hagyjam meghalni a szüleimét. Angelinára gondoltam, arra, amit a döntésem neki jelenthet. Könnyek égették az arcom, erőt gyűjtöttem a válaszhoz. Végül lehunytam a szemem, és úgy feleltem: -Nem teszem meg. A Királynő hallgatása szinte fülsiketítő, és a végtelenségnél is hosszabb volt. Előtte állva, a válaszára várva, megértettem, hogy mit is jelent az örökkévalóság. - Azt reméltem, hogy egyszerűbben meg tudunk egyezni, Charlaina - mondta végül, és mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, amint kiszámított lassúsággal kinyitotta az öklét, és a keze lehanyatlott. A hátam mögül hallhattam a szüleim zihálását, és ebből tudtam, hogy a Királynő kieresztette őket fojtogató szorításából, de nem mertem hátrafordulni, mert féltem levenni a szemein a Királynőről. -Vigyétek őket - adta ki a parancsot; a szüleim neki nem jelentettek többet némi fölösleges hulladéknál. Szavára azonnal feltárultak a hatalmas, aranyozott ajtók. -Úgy látom, szándékosan nehezíted a dolgom, s inkább a rosszabbik megoldást választod szólt halkan. Miközben kivonszolták a szüleimet és Aront, két őr egy asszonyt cipelt be és dobott le elém a márvány padlóra. Először nem ismertem rá, az arcát elborította a sebeiből rászáradt vér. Az alsó ajka beszakadt, nyers húscafatként csüngött le, felfedve fogait, mintha csak mereven mosolyogna. Ha nem lett volna néhány kék tincs a vérbe borult fejen, soha nem jöttem volna Yara

rá, hogy Edent látom magam előtt. És addig nem is jöttem rá, amíg be nem kísérték a terembe Angelinát.

XXIV.

Angelina tekintete szinte jobban megijesztett, mint az, hogy ott van a teremben. Túlságosan is nyugodt volt, figyelembe véve, hogy mi mindennek lehetett a tanúja. Xander jajgatása szinte vadállati volt, ahogy odaguggolt Eden földre dobott testéhez. Több őr is állt a közelében, mégsem mozdult egyikük sem, hogy megakadályozza. Szívszorító volt a zokogása, ahogy felemelte Eden fejét. Képtelen voltam levenni róluk a tekintetem. Még akkor is őket néztem, amikor Angelina csendben odajött mellém, és megfogta a kezem. Kerestem a levegőben azt a valamit — azt a tapintható feszültséget, ami mindig kísérte Edent, azt az energiát, ami jelezhetné, hogy még itt van velünk. De a tér körülöttem teljesen üres volt, semmi sem jelezte, hogy Eden még életben lenne. Iszonyatos érzés volt. Xander a melléhez szorította Edent, és üvöltve követelt választ a trón tetején magasodó öregasszonytól. -Hogy voltál erre képes? Miért tetted ezt vele? A Királynő elnézett felettünk. -Azt gondolod, hogy csak neked vannak kémeid, Alexander? Tényleg azt hitted, hogy nem fogom végül megtalálni a földalatti búvóhelyeteket? Nem győzhetsz le egy Királynőt. - A hangja annyira fenséges volt, annyi magabiztosság áradt belőle, hogy teljességgel elképzelhetetlennek éreztem, hogy valaha is más lépjen a helyére a trónon. Pillantása Xanderra esett, és kiadta a parancsot: -Vigyétek odébb a nőtől. Öt őr kellett hozzá, hogy a vadul küzdő Xandert el tudják szakítani Edentől, pedig bevetették a legdurvább módszereket is. Ököllel verték a bordáit, a gyomrát, az arcát, a hátát, és még akkor is harcolt, amikor a Királynő emberei már elvonszolták Edentől. Közben Max ezt kiabálta: -Vegyétek le róla a kezeteket! Eresszétek szabadon! - A hangja metszően fagyos volt, fenyegető, a pillantása vészjósló, bosszúszomjas. De nem mozdulhatott, a még mindig rászegezett puskacső fogva tartotta.

Yara

Valahonnan kívülről, a Palota parkjának távoli mélyéből, halk kattogó hang szólalt meg. Géppuska, gondoltam futólag, de nem nagyon tudtam most ezen töprengeni, azt találgatni, hogy mi történhet odakint, miközben háború dúlt idebent, a trónteremben. Ám a Királynő is meghallotta a kinti zajt - felkapta a fejét, és egy intéssel néma parancsot adott a mellette álló köpcös férfinak. Az kirobogott a teremből, hogy buzgón végrehajtsa az utasítását. Eközben Angelinát figyeltem, aki letérdelt a lábamnál heverő asszonyhoz. Féltem, hogy valaki más is megláthatja, hogy észrevehetik, mit is csinál, amikor apró kezével végigsimitja Eden véres homlokát. Épp csak egy leheletnyi érintés volt, és alig egy pillanatig tartott az egész, így reméltem, hogy senki sem És azután meghallottam. Csak egy halk kis szusszanás hallatszott Eden szájából. Tehát még nem halt meg. Elképzelni sem tudtam volna ennél szívderítőbb hangot. Teljes szívemből kívántam, hogy bár Xander is meghallhatná. -Lám, lám, lám... - A Királynő metsző hangja szakította félbe a rövid, boldog pillanatot. -Úgy tűnik, nem is egy hercegnőnk van... hanem kettő. - Tejszínű, homályos szemét Angelinára fordította, aki közben újra mellém lépett. - No persze nincs szükségünk mindkettőre. Azt gondoltam volna, hogy Angelina megijed a nagyhatalmú asszony jelenlétében, de nyugodtan a helyén maradt, és kristály- tiszta, rezzenéstelen szemekkel figyelte a Királynőt. De én féltem. Soha nem kockáztatnám a kishúgom biztonságát. Soha. Nem engedhetem meg a Királynőnek, hogy birtokba vegye Angelinát. -Nyertél - sóhajtottam végül, és a pillantása kereszttüzébe léptem, kényszerítve, hogy levegye a tekintetét a húgomról. -Fogadj el engem őhelyette!

Yara

A KIRÁLYNŐ

Izgalommal teli várakozás fogta el Sabarát. Megtelt energiával, élőbbnek érezte magát, mint már hosszú évek óta valaha is. Vagy akár évtizedek óta. Mindaz, amit akart, már csak egy karnyújtásnyira volt csupán. Felfedezte a lány gyenge pontját, amikor megtalálta a gyermeket. Charlaina bármit megtenne, hogy megóvja a kishúgát. És anélkül, hogy a tudatában lenne, kimondta a szavakat. Akaratlanul el is indította már a folyamatot. Sabara figyelte, amint Max kétségbeesetten próbálja rávenni a lányt, hogy változtassa meg az elhatározását, miközben elszántan küzd az őrökkel, akik lefogták. Szavai hatástalanul haltak el. Mégis, döntött Sabara, Maxmillian túllépte a határait, és akár az unokája, akár nem, meg kell halnia a lázadónak. Nem most, természetesen — majd kivárja a kellő időt és alkalmat, amikor balesetnek tüntetheti fel a halálát. Most más, sokkal fontosabb teendője van. Sabara összpontosított, hogy minden külső zajt kizárjon, és egyre mélyebben merült önmagába. Szólította az életerejét — az Esszenciáját -, hogy az felkészüljön az átköltözésre. Hamarosan új teste lesz. Gyönyörű, fiatal teste.

Yara

Max

-Ne, Charlie, neeee!! - Hallottam, ahogy Max egyre ezt kiáltozza, újra meg újra. A hangja hangosan és tisztán szólt, nem lehetett nem meghallani. De a bőröm máris bizseregni kezdett egy új energiától, ami nem a sajátom volt. A lélegzetvételem és a szívverésem ritmusa sem volt már az enyém. Angelinára pillantottam, és megkönnyebbültem, hogy nem neki kell ezt elszenvednie. Ő volt az oka, hogy belementem ebbe a gyalázatos egyezségbe. Őt nem érintheti ez a sötét erő, amit máris éreztem szétáradni a saját ereimben. Kék szemeiben néma könyörgést olvashattam, hogy ne tegyem ezt. Mindig is értettem a néma szavait. Elfordultam tőle, képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy milyen fájdalmat fogok okozni neki mindezzel. A fejem kezdett megtelni olyan emlékekkel, amelyek nem az enyémek voltak. Szeretőkkel, harcokkal, születésekkel és halálokkal. Arcokkal, nevekkel és helyekkel, amiket nem ismertem. Minden, ami addig bennem volt, elfeketedett, ahogy az öröm és szeretet helyén a gyűlölet és a bűn vették át az uralmat. A gonoszság részemmé vált. Mikor már kezdett elviselhetetlenül sok lenni mindez, szóra nyitottam a szám, hogy visszavonjam, amit mondtam, hogy visszacsináljam, amit elkezdtem, de hiába erőlködtem, a sikolyom néma maradt, meg sem tudtam szólalni. Éreztem, hogy a Királynő Esszenciája irányít engem, hogy gondolatai - nemcsak az emlékei kezdenek bennem gyökeret ereszteni és belém ivódni. Ő volt, aki nem engedte, hogy a kiáltásommal véget vethessek ennek az őrületnek. Odakintről a géppuskák, a bombák és a kiáltások hangja egyre erősebb lett. Egyre közeledett. A harc teljes erőből folyt. Hogy mi célból, azt nem tudtam. Próbáltam összpontosítani, de a Királynő emlékei összekeveredtek az enyéimmel, elfoglalták a helyüket, megnehezítve, hogy megkülönböztessem a valóságot a képzelettől. És más dolgokat is érzékeltem most már.... Amiket a Királynő többé nem tudott leplezni előlem. Sokkal öregebb volt, mint azt bármelyikünk képzelte volna — lelke ősi, több évszázados, számtalan korszakot túlélt. Most, hogy már bennem volt, nem tudta tovább takargatni a titkait, még régen halott és elfeledett nyelvek mögé sem rejthette azokat.

Yara

Hallottam őket. És ebben a néma suttogásban akaratlanul is felfedte előttem a túlélésem titkát. Az idő..! Minden erőmmel késleltetnem kell az átköltözést. Ellent kell állnom a mindent elsöprő vágynak, hogy behódoljak neki, hogy átengedjem neki a testem. Nehezebb feladat volt, mint amilyennek látszott. A tartásom egyre gyengébb, az elhatározásom egyre halványabb lett. Robbanás rázta meg a falakat, és a föld megremegett alattunk. Térdre estem. Egy csillár zuhant le mellettem, szétrobbant a csiszolt padlón, és szikrázó kristálytörmelék záporozott rám. Az első lövést rögvest követte egy második; az egyik hatalmas ablak betört, üvegszilánkok repültek a terembe. Ösztönösen Angelináért nyúltam, hogy a testemmel óvhassam, miközben a bőrömet, ahol a ruha nem fedte, fájdalom égette. Éreztem, ahogy a Királynő uralma a gondolataim felett meggyengül, de csak egy pillanatra. Azután ismét visszatértek a lelkem körül keringő fekete árnyak, ködként borítottak el, fojtogattak, míg végül úgy éreztem, hogy én magam, az igazi énem, összezsugorodik. Haldoklik... Max kiáltása egyre távolibb lett. Nem tudtam, hogy még mennyi időm lehet hátra, de sejtettem, hogy már nem sok maradhatott. Ezt a csatát, ami a tulajdon testemben zajlott, tudtam, hogy nem nyerhetem meg. Most, hogy szemtől-szemben álltunk egymással, éreztem, mennyivel erősebb nálam. Összeestem, és éreztem, ahogy kicsúszom a testemből... Ebben a pillanatban Angelina megragadta a kezemet. Először bizsergést éreztem ott, ahol Angelina megérintette az ujjaimat, de azután hirtelen lángolni kezdett a bőröm. Amikor felnéztem rá, azt hittem, hogy káprázik a szemem. Angelina bőre ragyogott. Eleinte lágy fénnyel, mint egy finom, éteri jelenség, azután erősebben, fényesen lobogva, mint egy máglya. Mindenütt ragyogott - a bőre, a haja, a kék szeme, mindene. És egyszerre megéreztem, hogy mit csinál. Olyan volt, mintha gyógyítana. Mintha átadna az erejéből - egyesítené a saját varázserejét az enyémmel, és azt akarná, hogy harcoljak. És hirtelen világosan tudtam, hogy mit akarok. Olyan egyszerű volt. Azt akartam, hogy a Királynő meghaljon. Én akartam élni. A trónterem előtti folyosókon egyre nagyobb volt a kiabálás, és még több géppuskasorozat hallatszott. Brooklynn hangja túlkiabált minden mást, és ráeszméltem, hogy Xander serege ért ide végre-valahára. Angelina háta mögött Sabara felemelkedett a trónjáról, és tudtam, hogy most hagyja el a saját testét, hogy beteljesítse az átköltözést, és végleg elfoglalja az én testemet. Yara

Angelina úgy szorította a kezemet, mintha sohasem akarna elengedni. Az egész testem lángolt, akárha tüzet fogott volna. És akkor megszólított. A hangja lágy volt, kislányos, éppen olyan, amilyennek mindig is képzeltem. -

Ne menj el, Charlie! Szükségem van rád - Életemben nem hallottam még ilyen

gyönyörűséget. A szívem boldogan szárnyalt, forró könnyek áztatták az arcom. Nem tudtam, hogy az ő könnyei vagy az enyémek. Szemben velem a Királynő a földre zuhant... És akkor minden elsötétedett.

Yara

Max

Max félig-meddig látta csak, ahogy Charlie bőre kicsit vibrálni kezdett ott, ahol Angelina hozzáért. Könnyek patakzottak a kislány arcán, ahogy a nővére kezét szorította, le nem véve tekintetét Charlie arcáról. Mintha könyörögne, hogy lélegezzen, hogy térjen magához. Mindenki - őrök és foglyok egyformán - mozdulatlanul álltak, és lélegzet-visszafojtva figyelték, hogy melyikük éli túl, és melyikük semmisül meg. Max három hosszú lépéssel ott termett, és Angelina mellé térdelve a kezébe vette Charlie másik kezét, jeges ujjait az ajkához szorította. A tüdeje szúrt, a torka elszorult. A trón lábánál, a Királynő feküdt ugyanolyan élettelenül, de senki sem volt mellette; senki sem imádkozott az életben maradásáért. Az aranyozott ajtók kivágódtak, olyan erővel, hogy nekicsapódtak a falnak. Brook viharzott be a terembe, nyomában egy maroknyi csapattal. A katonák fegyverei épp olyan szedettvedettek voltak, mint az egyenruháik. A lány arcán győzedelmes mosoly ragyogott. Puskáját az őrökre szegezte. -Le a fegyverekkel! — Hangja egy született vezér hangja volt. Azután megpillantotta az alélt Charlie-t, és a diadalmas ragyogás egyszeriben leolvadt róla. A barátjához sietett, tekintete Max arcát kutatta. -Már...? Max hevesen megrázta a fejét, mintha még a gondolatot is elutasítaná. Még közelebb hajolt az előtte fekvő élettelen lányhoz, ahogy elakadó lélegzettel, halkan suttogta: -Charlie... - kérlelte újra meg újra. Könyörgött, hogy ne hagyja itt őket, hogy ne hagyja el őt. Könnyek öntötték el a szemét, összefolyt előtte a világ. Nem veszítheti el. De a reménytelenség fájdalma már kezdett szétáradni benne, akár valamilyen testi betegség, ami hamarosan tönkreteszi, elpusztítja őt is. Szinte észre sem vette az apró remegést a lány ujjbegyeiben. Aztán egy hirtelen, elfúló sóhajtás szinte betöltötte a teret, és visszhangzott az egész teremben. Max szíve megtelt reménnyel. Charlie szemhéja megremegett, azután kinyílt. Tekintete elsuhant Max, Angelina és Brook mellett; keresett-kutatott valamit, míg végül megállapodott a trón előtt eszméletlenül heverő asszonyon. Felemelte a fejét. - Legyőzlek... - mondta végül elhaló hangon. Lehunyta a szemét, és újra eszméletlenül hanyatlott vissza.

Yara

Max meghallotta, amint a nagyanyja fojtottan felnyög a háta mögött, és biztosan tudta, hogy ez volt a Királynő utolsó lélegzete. Meg sem kellett fordulnia, hogy lássa. Tudta, hogy meghalt. Charlie-n látta, hogy ez történt. A lány légzése nyugodttá, egyenletessé vált, miközben Angelina érintésétől a ragyogás már mindenütt szétáradt a bőrén, akár a villám fenve. Ludaniának új Királynője lett.

Yara

XXVI.

Lágy érintést éreztem az arcomon, gyöngéd ujjak simítottak végig a homlokomon, az ajkaimon. A bőröm furcsán bizsergett, idegenül, mintha nem a sajátom volna. Elfordítottam a fejem ettől az idegesítő érzéstől, és valaki halkan felnevetett a fülem mellett. Bosszantott ez a hang, és rögtön tudtam azt is, hogy miért. Gyűlöltem, ha kinevetnek. Nagy erőfeszítéssel kinyitottam a szemem, de még ez is nehezebben ment, mint kellett volna. A szemhéjamnak súlya volt, lecsukódott. Amikor végre nagy nehezen sikerült mégis kinyitnom, hunyorognom kellett az erős fénytől. Nem tudtam, hol vagyok, de azt tudtam, hogy túlságosan erős a fény; a vakító világossághoz csak lassan szokott hozzá a szemem. Amikor végre sikerült rendesen kinyitnom a szemem, ismerős szürke szemekbe néztem. Ezeket mindenhol felismertem volna. Megkönnyebbültem, hogy végre valami megnyugtatóan ismerős van mellettem, amikor minden más olyan idegen és szokatlan. Összeráncoltam a szemöldököm, és Max szája leheletnyi mosolyra húzódott. -Hol vagyok? - akartam kérdezni, de a hangom reszelős suttogásba fúlt. --Ne próbálj még beszélni - utasított Max, miközben az ágy melletti asztalkáról levett egy pohár vizet. Ágyban vagyok tehát, tudatosult bennem. De hol? Hogyan? És ami a legfontosabb, miért? Max megemelte a fejem, és a számhoz tartotta a poharat. Mindössze egy kis kortyot tudtam lenyelni, mert ismét ostromolni kezdett az érzés, hogy valami nincs rendben, mintha csak vendég lennék a tulajdon testemben. Minden másmilyen volt, minden idegen. -Jobban vagy? Megpróbáltam mosolyogni, de nem sikerült. -Hol vagyok? - kérdeztem újra, a környezetemet tanulmányozva. Gazdag faliszőnyegek, művészi tárgyak és finom ágynemű... -A Palotában vagyunk, Charlie. Nem emlékszel? És ahogy ezt kérdezte, minden visszajött. Mindenre emlékeztem. Az emlékek hirtelen elárasztottak, a Királynő, az egyezség, a haláltusa... és Angelina! A bőröm még mindig ragyogott. Kihúztam a kezem a selyem ágytakaró alól, felhúztam a hálóingem ujját, és a csodálkozástól elkerekedett szemekkel forgattam őket lassan magam előtt.

Yara

-Mindenhol ilyen vagyok? Max bólintott, feszülten figyelt engem, és arra gondoltam, hogy milyen lehetek onnan nézve, ahol ő ül. Fehér fény villogott a bőröm alól mindenütt, megvilágítva az egész testemet. A lángoló fény ragyogva sugárzott kifelé, még a saját szemem is belefájdult. Ugyanaz a sugárzó fény volt, amit Angelinából láttam kiáradni. A húgod, úgy tűnik, felfedezte a saját varázserejét - magyarázta Max. Nem mondtam el neki, hogy a gyógyítás nem újdonság neki. És azt sem, hogy nem ez az egyetlen varázsos tulajdonsága, mert még én sem értettem mindent abból, ami történt, és abból sem, amit Angelina tett, hogy megmentsen engem. -Hol van Angelina? Hol vannak a szüleim? - kérdeztem inkább, és felültem. Tudnom kellett, hogy a családom biztonságban van-e. -Nincsenek messze, bízz bennem. Csak az imént mentek el. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan visszajönnek, hogy lássanak. Boldogok lesznek, hogy ébren vagy. - Nyugodt mosolyától kalapálni kezdett a szívem. - Velük van Sydney is, tudsz róla? Alig akartam hinni a fülemnek. - Sydney? Mit keres ő itt? -Amint kiszivárogtak a hírek, hogy mi történt, lehetetlen volt őt visszatartani. Nagyon elszánt, ha valamit a fejébe vesz. Kicsit emlékeztet Brooklynnra. -Ugye ezt nem mondtad Brooklynn-nak? - Max mosolya szinte a füléig ért már. -Nem igazán érdekelte a hasonlatosságuk — magyarázta megjátszott ártatlansággal. Visszazuhantam a párnáimra, lenyűgözött, hogy mennyi minden megváltozott ilyen rövid idő alatt. Soha nem képzeltem volna Sydneyről, hogy önként egy fedél alatt legyen a szüleimmel és Brookkal. Hirtelen lejátszódott előttem minden, ami történt. Nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat. — És Aron, vele...? — Nem tudtam befejezni a kérdést, mert elfogott a félelem. Olyan közel volt a halálhoz, amikor utoljára láttam... Angelina... - magyarázta Max. - Sikerült meggyógyítania Xandert, Aront, a szüleidet és Edent. Őszintén szólva még Xander sem remélte, hogy Eden életben marad. Ha a húgod nem lenne már amúgy is hercegnő, Xander akkor is úgy bánna vele. Azt hiszem, az a terve, hogy szobrokat állít a tiszteletére. Ennyi magyarázat elég is volt nekem. Természetes, hogy Angelina segített rajtuk - többé már nem kellett titokban tartania, hogy mire képes. -Ő is ennyire...? — nézegettem fénylő kezemet. Kérdőn néztem Maxre, aki felnevetett, de most csöppet sem bántam. Yara

-...ragyog? - fejezte be helyettem. Bólintottam. - Nem. Abban a pillanatban, hogy elengedett téged, az ő ragyogása megszűnt. Te vagy az egyetlen. Angelina azt mondja, hogy nem tudja, mi miért történt. Senki sem tudja. Könnyek égették a szemem, ahogy Max eszembe juttatta: Angelina megszólalt. Olyan elevenen élt bennem a hangja emléke, mintha csak az imént hallottam volna, és elöntött a hála forró érzése, hogy ezt nemcsak álmodtam. Végiggondoltam, amit Max mondott. -Szerinted nálam is meg fog szűnni? - Kinyújtotta felém a kezét, és egyik ujjával végigsimította a karomat. -Remélem, nem. - Mosolygott, ahogy az érintése nyomán pattogó sziporkákat figyelte, a csillanásokat a bőröm alatt. Önkéntelenül felsóhajtottam, bár az érzés maga nagyon is jó volt... Csak nem voltam benne biztos, hogy készen állok arra, hogy beismerjem, mit vált ki belőlem a legapróbb érintése. Hosszú percekbe telt, mire össze tudtam szedni magam, hogy feltehessem a kérdést. Azt, amitől a legjobban féltem. Lehetetlen volt, hogy ne hallja a remegést a hangomban. -Mi van a Királynővel? - Az ajkamba haraptam, a gyomromban egy iszonyú csomót éreztem. Max felvonta a szemöldökét. -A Királynő biztonságban van. A legkevésbé sem ezekre a szavakra számítottam. Felültem, és ellöktem magamtól Maxet. -Hol van most? El kell tűnnünk innen. Te nem tudod, amit én. Én láttam mindazt, amit eddig tett, tudom, mire képes. De Max a vállamra tette a kezét, és visszanyomott a párnámra. -Nyugodj meg, Charlie. Te vagy a Királynő! Legalábbis te leszel az, miután hivatalosan is megkoronáznak. - A tekintete még mindig az enyémbe kapcsolódott. - A nagyanyám halott. Beletelt egy időbe, mire a szavait felfogtam, de még mindig nem értettem teljesen. -Hogy lehetsz ilyen biztos benne, hogy tényleg ő volt az, aki meghalt? - kérdeztem. — Honnan tudhatod, hogy az átköltözés nem működött, hogy ő nincs... - Végignéztem a saját testemen, a hangom alig hallhatóvá halkult. - Nincs itt bent? Az én testemben? Max megfogta a kezem, ujjai összekulcsolódtak az én ujjaimmal. Mintha forró parazsak izzanának bennem, a kezem felszikrázott. -Tényleg nem emlékszel rá, igaz? — ráncolta aggodalmasan a homlokát. Álltam a pillantását. -Tényleg nem. -A nagyanyám nem halt meg azonnal. Még percekig életben volt, miután te elveszítetted az eszméletedet. Nem volt teljesen magánál ő sem, de kétségkívül lélegzett. - Max még Yara

erősebben szorította a kezem. - Néhány másodperccel az utolsó lélegzetvétele előtt megszólaltál. - Mit mondtam? Max arcán újra megjelent az a könnyed mosoly, és én újra azon kaptam magam, hogy a közelségére, a melegére vágyom. - Azt mondtad: „ Legyőzlek”. Nem értettem, hogy nem emlékeztem rá rögtön. Hogyan felejthettem el egy ennyire jelentőségteljes dolgot. Sabara királynő halott! Ez alkalommal igazán halott. Számtalan temetés képe villant át az agyamon. Ő hány testet temetett már el? Hány lelket ölt meg? -Még fontosabb - mondta Max, és szürke szeme derűsen csillant -, hogy Angelina szerint te még mindig önmagad vagy. És úgy tűnik, van érzéke az ilyesmihez. Visszamosolyogtam rá. Tud Angelina másik adományáról is. Jó érzés volt, hogy többé nem kell rejtegetnünk, mire vagyunk képesek. - Es mi van akkor, ha én nem akarok Királynő lenni? - kérdeztem végül. Max felsóhajtott. - Már túl késő. Szükségünk van rád, Charlie! Az országnak Királynő kell, hiszen a régi Királynő nincs többé! -És mi lenne, ha Királya lenne? - De magam is tudtam a választ. Igaza volt, persze, Királynő kell nekünk. Ludania nem engedheti meg magának, hogy újra elszigetelődjön a világ többi részétől, fent kell tartanunk az egyensúlyt a környező monarchiákkal. Egyetlen uralmon lévő királynő sem fogadna el egyenrangúnak egy varázserő nélkül született királyt. -Tudod, hogy nem működne. Te vagy az igazi örökösnő, mindig is te voltál. Csak mert a családodat letaszították a trónról, nem váltál kevésbé alkalmassá az uralkodásra. Te vagy a legidősebb nőutód. Amúgy meg nézz már magadra! Még mennyivel különlegesebbnek kellene lenned, hogy elfogadd ezt a tényt? Ujja hegyével végigsimította a kezem, és az arcomat elborította a tűz. Reméltem, hogy nem ragyog olyan nagyon, mint amilyen forrónak érzem. A hálószoba ajtaja minden figyelmeztetés nélkül kivágódott, mire gyorsan magamra húztam a takarót, hogy elrejtsem legalább a karomat, ha már az arcommal nem tehetek semmit. Brooklynn lépett be, s Angelina jött szorosan a nyomában. Akkor nem képzelődtem, tényleg Brooklynnt hallottam odakintről. Angelina csinos, rózsaszín ruhácskában volt, repkedő aranyhaját megkísérelték befonni. Ha nem lett volna egy kis piszokfolt szétkenődve az állán, pontosan úgy nézett volna ki, mint egy hercegkisasszony. Yara

-Épp most néztem be Edenhez — mondta Brooklynn Max- nek, mert nem vette még észre, hogy ébren vagyok. — Fel akar kelni, elege van már a pihenésből. Amikor utoljára láttam Edent, alig volt már benne élet. Bár tudtam, hogy mire képes Angelina, hihetetlen volt, hogy bármi - vagy bárki — visszahozhatta őt abból az állapotból, amikor szinte már nem is lélegzett. De Aron volt az, aki most minden figyelmemet lekötötte - egyszer csak besétált az ajtón a húgom és Brooklynn mögött. A véraláfutások és vágások begyógyultak rajta, a bőre tökéletesen sima volt. Támogatás nélkül, önállóan jött, még csak nem is bicegett. A szívem nagyot dobbant, ahogy felültem az ágyban. -Megmondtam, hogy soha sem hagynálak magadra! - kiáltottam diadalmasan. Aron ragyogó mosollyal nézett rám, olyan ismerős nézéssel, ahogy mindig is, hogy muszáj volt visszamosolyognom. Ha emlékezetem nem csal, inkább azt mondtad, hogy simán hátrahagynál egy szempillantás alatt. - Még ragyogóbb mosollyal nézett rám. - Örülök, hogy meggondoltad magad. Angelina arca kigyúlt, ahogy meghallotta a hangom, felugrott az ágyra, és vadul átölelt. -Hiányoztál nekem - csicseregte a fülembe, teljes súlyával rám dőlve, és arra gondoltam, hogy soha sem fogok betelni a hangja csilingelésével. Elszabadult fehérarany hajtincsei az orromat és az arcomat csiklandozták. Beszívtam Angelina illatát, és én is magamhoz szorítottam őt. A szememet csípték a könnyek. -Nekem is nagyon hiányoztál. Mikor végül eleresztettem Angelinát, megpillantottam Xandert, aki az ajtóban álldogált, és minket nézett, kis mosollyal a szája sarkában. Meglett hát az eredménye a harcnak, amire az életét tette fel. Meglett a cél, amiért elhagyta a családját, a hazáját és a Királynőjét. Ludania polgárai végre szabadon élhetnek, nem köti őket többé gúzsba a kasztrendszer, ami meghatározta eddig, hogy milyen nyelven beszélhetnek, milyen szakmát választhatnak, és kik lehetnek. Minden, amit Xander valaha is remélt, most valósággá vált. Kihúzta magát, ahogy előre lépett, majd mélyen meghajolva, ünnepélyesen térdre ereszkedett előttem. - Felség!

Yara

EPILÓGUS

Nyitott szemmel feküdtem az ágyban, és hallgattam a másik párnáról jövő egyenletes szuszogást, az ágynemű finom susogását, a nyugodt álom halk neszeit. Bárcsak az én álmom is ilyen békés lehetne! Az éjszakák voltak a legrosszabbak - amikor lehunytam a szemem, és átengedtem magam az alvás hatalmának -, ilyenkor meggyengült a védekező erőm. Ő még mindig itt volt velem, ezt már biztosan tudtam. Óvatosan kidugtam a lábam a nehéz takarók alól, és lassan felkeltem az ágyból. Nem akartam mást is terhelni a magam gondjaival. A sötétség szétvált előttem, kettéhasította a puszta jelenlétem, ahogy mezítláb az ablakhoz surrantam, és lenéztem az alattunk elterülő pázsitra. A csendes, éjszakai égbolton ezüstösen fénylő Hold majdnem olyan ragyogó volt, mint a tulajdon testemből derengve sugárzó fény. A saját ragyogásom kissé halványult már, de csak egy árnyalatnyit. Nem volt nehéz megbékélnem a népemmel. Eltöröltem egyes törvényeket, de a nyelveket nem. Engedtem, hogy az emberek saját maguk dönthessenek a sorsukról, és találják meg a világban a nekik legmegfelelőbb helyet. Persze, nem mindenki helyeselte ezt. Mindig voltak és lesznek is tiltakozó hangok - olyanok, akik ellenezik a változásokat még akkor is, amikor azok a legjobb szándékkal születnek. Aggódtam, hogy ezek a hangok felerősödhetnek, és saját életet kezdhetnek, hasonlóan a bennem lévő hangokhoz. Ebben a percben is éreztem a bennem rejtetten megbúvó sötét árnyakat, amint makacsul igyekeznek a felszínre jutni. Eleinte azt hittem, hogy ez a részem, amely rosszakaratúan sugdos a fülembe, és sötét tettekről álmodik, csak a képzeletem szülötte. Az uralkodással járó megterhelés következménye. Azt reméltem, hogy idővel elmúlik, akárcsak a bőröm ragyogása. De most, hónapok múltával, mikor a népem és én már tökéletes összhangba kerültünk, tudtam, hogy itt sokkal többről van szó - valami mérhetetlenül baljós dologról. Ő van itt velem, az ősi Királynő kísértetiesen, bosszúszomjasan, azt remélve, hogy visszafoglalhatja a helyét. Nem engedhettem ezt meg neki, és ő tudta ezt. Egyelőre én voltam az erősebb, kordában tudtam tartani. Az egyetlen lehetősége az volt, hogy megtalálja a gyenge pontjaimat, a repedéseket az önvédelmi rendszeremen, ahová beszivároghat a saját gonoszsága, és

Yara

megfertőzhet engem is félelemmel és gyanakvással. Ezzel általában ilyenkor, éjjel próbálkozott, amikor aludtam. Erős karok öleltek át hátulról, egy borotvált arc fészkelte be magát a vállgödrömbe. -Nem akartalak felébreszteni - suttogtam. -Nem panaszkodtam. - Max ajka a nyakamat súrolta, és a sötétségben ragyogó sziporkák záporoztak ránk - ez a csillogás mutatta, mit jelent nekem az érintése. -Gyere vissza az ágyba! - duruzsolta vágyakozón, és a fény újra felragyogott körülöttünk Mosolyogva hagytam, hogy Max elhúzzon az ablaktól. Tudtam, hogy most - egyelőre minden úgy volt, ahogy lennie kell. Nem számított, hogy később, amikor majd újra lehunyom a szemem, Ő egyszer csak megjelenik, átkozódva fenyegetőzik, vagy borzalmas ígéreteket suttog. Egyelőre itt van nekem Max és a birodalom, amelynek Királynője vagyok.

VÉGE

Yara