R AC H EL

H AW K IN S

DEmonGLASS démonüveg

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Írta: Rachel Hawkins A mű eredeti címe: Demonglass Fordította: Ácsai Roland A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin A művet eredetileg kiadta: Hyperion, an imprint of Disney Book Group Copyright © 2011 by Rachel Hawkins Jacket photographs (girls) copyright © Ali Smith Jacket design by Tanya Ross-Hughes A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 873 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes ruű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Johnnak, aki szerint ebbe a regénybe több tűz kellett, és több kard. Most az egyszer igazad volt, szívem.

„Alice, mint egy lidérc, Felhők alatt kísért, Észrevétlen kísér. ” LEWIS CAROLL

(Ácsai Roland fordítása)

I. FEJEZET

E

gy normális gimiben, Ka májusban kint tartanak egy órát a szabadban, az maga a jóság. Ülsz a napon, verseket olvasol, ha-

jadat szellő simogatja... De

a

Hekaté

Hallban,

vagyis

a

Kiskorú

Szörnyek

Javítóintézetében, azt jelentette, hogy behajítanak a tóba. Prodigiumüldözés-órán a domb lábánál lévő, békanyálas tónál gyűltünk össze. Tanárunk, Ms. Vanderlyden - röviden Vandy Cal felé fordult. Ő volt az iskola mindenese, bár még csak tizenkilenc éves volt. Vandy elvette tőle a kötelet. Cal a tó partján várt ránk, és amikor meglátott, alig észrevehetően biccentett. Ez volt a „Sziaaa, Sophie!” Cal-féle verziója. Határozottan az úgynevezett erős, de hallgatag típusba tartozott. Nem hallotta, Miss Mercer? - rázta meg a csuklójára csavart kötelet Vandy. - Jöjjön ide! - Bocsánat, Ms. Vanderlyden - kezdtem, és igyekeztem jóval nyu- godtabbnak tűnni annál, amilyen ideges voltam. — De látja ezt? —mutattam a göndör hajzuhatagomra. — Tegnap daueroltattam, és... nem szeretném, ha nedvesség érné. Fojtott kuncogásokat hallottam magam körül, és a mellettem álló Jenna, aki a szobatársam volt, a fülembe súgta: -

Ez jó volt.

Amikor először a Hekaté falai közé léptem, még nem mertem visszapofázni Vandynek. De a múlt félév végén a dédanyám megölte a — 16 -

kedvenc ellenségemet, és a fiú, akit szerettem, késsel fenyegetett meg. Szóval kicsit megedződtem. És ezt a keménységet Vandy nem értékelte. Még összébb vonta a szemöldökét, és felcsattant: — Lépjen ki! Válogatott káromkodásokat sziszegve átvágtam a tömegen. A parton levettem a cipőmet és a zoknimat, aztán Vandy mellé álltam. Amikor megéreztem a talpam alatt a nyálkás iszapot, önkéntelenül is elfintorodtam. Vandy összekötötte a kezemet, a kötél a csuklómba vágott. Aztán a lábam következett. Amikor végzett, felállt, és elégedetten szemlélte művét. — Most pedig ereszkedj a tóba! -

Mégis, hogy csináljam?

Lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy addig ugrándozom a vízben, amíg a nyakamig nem ér, de ezt túlságosan megalázónak éreztem ahhoz, hogy jobban belegondoljak. Cal előrelépett, remélhetőleg azért, hogy megvédjen. Vagy mégsem... -

Majd bedobom a stégről, Ms. Vanderlyden.

—Nagyszerű ötlet — egyezett bele Vandy egy gyors bólintással, mintha ez lett volna eredetileg is a terve. Cal lehajolt, és a karjába vett. Kuncogásokat hallottam, amikbe sóhajok is vegyültek. Nagyon is tudtam, hogy néhány lány még a létfontosságú szerveit is odaadná azért, hogy Cal így tartsa az ölében, de én csak elvörösödtem. Nem voltam benne biztos, hogy ez nem ugyanolyan megalázó-e, mintha én szökdécseltem volna a tóba. - Nem figyeltél rá, mi? - kérdezte Cal suttogva. - Nem - feleltem. Amikor Vandy azt magyarázta, hogy valakinek be kell mennie a tóba, én éppen azt tagadtam nagy hevesen Jenna előtt, hogy megrándult volna az arcom, amikor valaki Mercernek szólított - 17

tegnap. Vagyis úgy, ahogyan Archer Cross hívott. Mert arcizmom sem rezzent! Ahogy az sem igaz, hogy álmomban többször újraéltem volna azt a csókot, méghozzá ijesztő életszerűséggel, ami Archer és köztem csattant el novemberben. Az álmom csak abban különbözött a valóságtól, hogy Archer mellkasán nem díszelgett a L’Occhio di Dió tetoválása, így nem kellett rövidre zárnunk a smárolást, és... - Mit csináltál? - tudakolta Cal, és egy másodpercig azt hittem, az álmomra kérdez rá, és tetőtől talpig elpirultam. Aztán rájöttem, mire érti. - Csak Jennával beszélgettem. Tudod, egy kis szörnypletyizés sosem árt. Mintha újra láttam volna azt a mosolyszellemet átsuhanni az arcán, de aztán így szólt: - Vandy azt magyarázta, hogy a boszorkányok úgy tettek, mintha megfulladtak volna, amikor vízbe dobták őket, aztán a kiszabadították magukat a varázserejükkel. Azt akarja, hogy elsüllyedj, és szabadítsd ki magad. -A süllyedés menni fog... de a többiben nem vagyok biztos. Sikerülni fog... Ha nem jönnél fel néhány percen belül, kimentelek. A mellkasomban valami verdesni kezdett, ez meglepett. Ezt a verdesést Archer eltűnése óta nem éreztem. Talán nem jelentett semmit. A nap átsütött Cal sötétszőke haján, mogyoróbarna szemében tükröződtek a tavon játszó fények, és úgy tartott a karjában, mintha súlytalan lennék. Persze hogy pillangók kezdenek verdesni bennem, amikor egy ilyen dögös srác romantikus dolgokat mond. - Kösz. - Válla fölött átpillantva megláttam anyámat, aki Cal egykori kunyhójának tornácáról nézett bennünket. Az elmúlt hat hónapot ott töltötte, mert apámra vártunk, akinek a Tanács londoni vezetősége elé kellett volna engem rángatnia. De eltelt hat hónap, és még mindig csak vártunk. — 18 —

Anyám a homlokát ráncolta, felemelt hüvelykujjal akartam tudtára adni, hogy jól vagyok, de csak a karomat tudtam felemelni, és közben álion vágtam Calt. -

Bocsika.

-

Semmi baj. Furcsa lehet, hogy itt van az anyád.

- Nekem furcsa és neki is, de neked is az lehet, hiszen miatta fel kellett adnod az agglegénylakásodat. - Mrs. Casnoff megengedte, hogy az új szobámban is beüzemeljem a szív alakú jakuzzimat. -

Ugye, csak viccelsz?

- Ki tudja! - felelte. Elértük a stég végét. Lenéztem a vízre, és megpróbáltam nem borzongani. - Igyekezni fogok, de nincs valamilyen hasznos tanácsod, hogyan kerüljem el a fulladást? -

Ne lélegezd be a vizet.

-

Kösz, ez tényleg nagyon hasznos volt.

Cal fogást váltott, a testem megfeszült. Mielőtt a tóba dobott volna, a fülembe suttogta: - Sok szerencsét! Aztán már csobbantam is. Most nem részletezem, mi volt az első gondolatom, ahogy sülylyedni kezdtem, mert túl sok trágárságot tartalmazna. Ahhoz képest, hogy Georgiában voltunk és májust írtunk, a tó meglepően hideg volt. Ráadásul a mellkasom égni kezdett, miközben lesüllyedtem a nyálkás iszapig.

Rendben, Sophie — gondoltam magamban -, csak most ne ess pánikba! De amikor jobbra néztem, a zavaros vízben egy koponya vigyor

- 19

gott rám. És pánikba estem. Az első reakcióm nagyon emberi volt: felültem, és összekötözött kézzel megpróbáltam letépni a kötelet a lábamról. De rájöttem, mekkora marhaságot művelek, ezért igyekeztem megnyugodni és az erőmre koncentrálni.

Kötelek, le!-gondoltam, és magam elé képzeltem a lehulló zsinegeket. Éreztem, hogy meglazultak kicsit, de nem eléggé. A probléma részben abból fakadt, hogy az erőmet a földből merítettem (vagyis valamiből, ami a föld alatt volt, és amibe inkább bele sem akartam gondolni), viszont elég nehéz talpra állni, ha azzal vagyok elfoglalva, hogy ne fulladjak meg.

KÖTELEK, LE!- gondoltam ismét, most valamivel erősebben. A kötelek elszakadtak, letekeredtek rólam, végül lebegő gombolyaggá változtak. Ha nem kell visszatartanom a lélegzetem, felsóhajtok. Ehelyett lesöpörtem magamról a maradék zsineget, és elrúgtam magam a fenékről. De alig úsztam egy métert, valami visszarántott. Hátranéztem. Arra számítottam, hogy egy csontvázat fogok látni, de nem volt ott semmi. A tüdőm fel akart robbanni, a szemem égett, kapálózva igyekeztem volna a felszínre, de valami a víz alatt tartott, pedig látszólag nem fogott semmi. Akkor estem csak igazán pánikba, amikor a látómezőmön fekete pontok kezdtek táncolni, tényleg levegőre volt szükségem. Megint rúgtam egyet, de csak egy helyben rángatóztam. A fekete pontok foltokká terebélyesedtek, a tüdőm sajgott. Azon gondolkoztam, menynyi ideje lehetek lent, és hogy Cal állja-e a szavát, és kiment-e időben. Aztán hirtelen kilőttem. Amikor a felszínre bukkantam, nagy levegőt vettem, ami végigégette a tüdőmet - de nem álltam meg. Egész testem kirepült a vízből, és a stégre zuhantam. Fájt, amikor a könyököm találkozott a fával. Gyanítottam, hogy a

szoknyám túl magasra csúszott fel a combomon, de nem tudott érdekelni. Most ki akartam élvezni, hogy ismét oxigénhez jutok. A zihálásom lassan abbamaradt, és újra normálisan vettem a levegőt. Felültem, és kisöpörtem vizes hajamat a szememből. Cal a közelben állt, vádlón ránéztem. - Koszi a mentést! Akkor észrevettem, hogy Cal nem rám néz, hanem a stég végébe. Követtem tekintetét, és egy karcsú, sötét hajú, mozdulatlan férfit pillantottam meg, aki engem bámult. Hirtelen ismét elakadt a lélegzetem. - Jól vagy? - kérdezte aggódva a férfi. Hangja sokkal erősebb volt, mint amilyet egy ilyen vékony testhez képzeltem volna, és angol akcentussal beszélt. - Igen - mondtam, bár a fekete pontok ismét megjelentek, és a térdem sehogy sem akart megtartani. Mielőtt visszazuhantam volna a stégre, annyit láttam, hogy az apám elindul felém...

2. FEJEZET

H

at hónap alatt már másodszor ültem Mrs. Casnoff irodájában takaróba csavarva. Először akkor, amikor rájöttem,

hogy Archer a L’Occhio di Dió démonvadászcsoport tagja. Most az anyám is ott ült mellettem, átölelte a vállam. Apám Mrs.

Casnoff asztala mellett állt, és egy papírokkal teli irattartót fogott a kezében, amíg Mrs. Casnoff a bíbor trónnak beillő székében terpeszkedett. Csend volt, a fogvacogásomon és apám lapozgatásán kívül semmi nesz nem hallatszott, de végül megkérdeztem: - Miért nem hozott fel a varázslatom a víz felszínére? Mrs. Casnoff úgy nézett rám, mintha el is felejtette volna, hogy én is a szobában vagyok. — Abból a tóból egyetlen démon sem képes megmenekülni — mondta a szokásos, nagyon bársonyos hangján. - Varázslat van rajta. Mindent magában tart, ami nem boszorkány, tündér vagy alakváltó. A koponyára gondoltam, és bólintottam. Jólesett volna egy rumos tea, mint a múltkor. - Szinte tudtam. Vagyis Vandy megpróbált megölni? Mrs. Casnoff lebiggyesztette az ajkát. -

Ne légy nevetséges! Clarice nem tud a védőbűbájról.

Sokkal hihetőbb lett volna, ha a mondat közben nem süti le a szemét, de mielőtt tovább kérdezősködtem volna, apa letette a mappát Mrs.

Casnoff asztalára. - Érdekes anyagot gyűjtöttél össze, Sophia. Ha a Hekatéban testisértés-osztályokat indítanánk, te mondanád az érettségin a búcsúbeszédet. Most már legalább tudtam, kitől örököltem a szarkazmusomat. Persze, ez volt minden, amit örököltem tőle. Láttam már róla fotót, de élőben ekkor találkoztunk először, és nehezemre esett, hogy ne bámuljam meg alaposan. Másnak képzeltem. Jóképű volt, az tény, de mégis... a fene se tudja. Olyan fontoskodó módon. Úgy festett, mint egy fickó, aki otthon sámfákat dugdos a cipőibe. Amikor anyámra néztem, rájöttem, hogy ő pont ellenkező problémával küzd: mindenhová nézett, csak az apámra nem. -

Na, igen — fordultam vissza apámhoz. - Húzós volt a múlt félév.

Apám mindkét szemöldökét felhúzta. Nem tudtam, direkt-e, vagy hozzám hasonlóan ő sem tudta csak a fél szemöldökét felvonni. - Húzós? — fogta meg ismét a paksamétát, és a szemüvege fölött megint beleolvasott. - Első napodon megtámadtál egy vérfarkast. -

Az nem támadás volt - motyogtam, de senki sem figyelt rám.

- Ez még semmi ahhoz képest, ami következett - pergette át apa az oldalakat. - Inzultáltál egy tanárt, aminek az lett az eredménye, hogy féléves pinceszolgálatra köteleztek Archer Cross-szal. Mrs. Casnoff feljegyzései alapján közel kerültetek egymáshoz. — Szünetet tartott. Pontos meghatározása ez a kettőtök közt lévő kapcsolatnak? -

Az - sziszegtem összepréselt fogakkal.

Apa lapozott egyet. - Nos, ti ketten olyan közel kerültetek egymáshoz, hogy... még a mellkasára tetovált jelet is észrevetted. Elpirultam, anya magához szorított. Az elmúlt hat hónapban sokat meséltem neki Archerről, de azért mindent nem kötöttem az orrára. Különösen a „pincében elvesztem a szüzességem” részt hagytam ki.

- Az embernek már az is sok lenne, hogy egy boszorkánymester, aki ráadásul A Szem tagja, meg akarja ölni. De te nem érted be ennyivel, csatlakoztál egy sötét boszorkányok alkotta körhöz, amit... - futatta végig apám az ujját a papíron - ...igen. Elodie Parris vezetett. Miss Parris és a körtársai, Anna Gilroy és Chaston Burnett megölték a kör negyedik tagját, és feltámasztottak egy démont, aki történetesen a te dédanyád, Alice Barrow volt. A gyomrom összerándult. Az elmúlt hat hónapban azon buzgólkodtam, hogy kitöröljem az őszi eseményeket. Amikor a sztorit apám szenvtelen hangján újra hallottam, nos... inkább maradtam volna a tó fenekén. - Miután Alice megtámadta Chastont és Annát, majd megölte Elodie-t, végül te ölted meg őt. Láttam, ahogy tekintete a jobb kezemre siklik. A tenyeremet heg csúfította el, ama bizonyos éjszaka emlékeként. A démonüveg csúnya sebet ejt. Apám megköszörülte a torkát, aztán eldobta a papírokat. - Nos, Sophie, tényleg húzós féléved volt. Ironikus, mert éppen a biztonságod érdekében küldtelek ide. Tizenhat évnyi kérdés és vád tört ki belőlem, és hallottam magam, ahogy felcsattanok: - Amit elkerülhettem volna, ha valaki veszi a fáradságot, és felvilágosít, hogy démon vagyok! Az apám mögött ülő Mrs. Casnoff szúrós pillantást vetett rám, és gyanítottam, hogy most jön a kiselőadás arról, hogy hogyan illik és nem illik beszélni a nagy öregekkel, de apám csak nézett azokkal a kék szemekkel - az én szemeimmel -, és apró mosoly jelent meg az ajkán. - Egy-egy. A mosolya betalált. Lesütött szemmel ezt mondtam: - Azért jöttél ide, hogy Londonba vigyél? Már november óta erre

várok. - Később majd erről is beszélünk, de előbb szeretném a múlt félév történéseit a te szemszögedből hallani, különös tekintettel a Cross fiúhoz fűződő kapcsolatodra. Sértetten megráztam a fejem: - Kizárt. Ha erről akarsz hallani, olvasd el a Tanácsnak írt beszámolómat, vagy konzultálj Mrs. Casnoff-fal, vagy anyával, vagy akárkivel, akinek beszéltem az esetről. - Sophia, megértem, ha dühös vagy... - Sophie! Senki sem hív Sophiának. Osszepréselte a száját. - Rendben. Megértem a felháborodásodat, de jelen pillanatban nem sokra megyünk vele. Szeretnék a történtekről veled és édesanyáddal itt anyámra siklott a tekintette - mint családtagjaimmal beszélni, mielőtt áttérnénk a megfosztás témájára, aminek alá szándékozod magad vetni. - Rossz duma - dobtam le magamról a plédet anyám kezével együtt. — Volt rá tizenhat éved, hogy a családodnak tekints bennünket. Nem azért hívtalak ide, mert az apám vagy, és könnyes családegyesítésre vágyom. Hanem mert a Tanács feje vagy, és hatalmadban áll megszabadítani a hülye varázserőmtől. Az egészet egy szuszra hadartam el, mert attól féltem, ha szünetet tartok, elsírom magam, és eleget itattam az egereket az elmúlt hónapokban. Az apám az arcomat tanulmányozta. Tekintete hideg lett, a hangja szigorú. - Ebben az esetben a rám ruházott hatalmamnál fogva, a Tanács vezetőjeként visszautasítom a megfosztásra benyújtott kérelmedet. Rámeredtem. - Ezt nem teheted!

—

Már hogyne tehetné — szakított félbe Mrs. Casnoff. —

Nemcsak a Tanács vezetőjeként, de az apádként is jogában áll visszautasítani. Tizennyolc éves korodig. - Az még egy év! —

Legalább a fennmaradó intervallumban lesz időd mérlegelni

döntésed lehetséges következményeit - mondta apa. - Először is: senki nem beszél ilyen körmönfontan! Másodszor:

tudom, mik a döntésem következményei. Ha megfosztanak a démonerőmtől, elkerülöm azt, hogy megöljek valakit. —

Sophie, erről már beszéltünk — szólalt meg anyám első

alkalommal azóta, hogy az irodába léptünk. - Nincs kőbe vésve, hogy meg fogsz ölni valakit. Sem az, hogy kísérletet teszel rá. Az apád mindig ura maradt az erejének - sóhajtott anya, és megdörzsölte a szemét a kezével. — A megfosztás nagyon veszélyes beavatkozás. Nem akarom, hogy kockáztasd az életed egy „mi lesz ha” miatt. —

Anyádnak igaza van - mondta Mrs. Casnoff. — És azt se felejtsd

el, hogy még csak huszonnégy óra telt el a mostani döntésed és a barátod halála között, amit végig kellett nézned. Nem fog ártani, ha jobban megfontolod. Visszaroskadtam a kanapéra. - Értem, hogy miről beszélnek. De... - végigpillantottam rajtuk, és szemem megállapodott apámon, akiről azt feltételeztem, valamennyire megérti a helyzetemet. - Láttam Alice-t, láttam, mivé lett, láttam, mit tett, láttam, mire volt képes. - Mrs. Casnoff szőnyegének megfakult rózsáira néztem, de Elodie-t láttam magam előtt sápadtan és véresen. Én soha, de soha nem akarok olyan lenni, mint ő. Inkább a halál. Anya levegő után kapott, Mrs. Casnoff pedig hirtelen talált valami nagyon érdekeset az asztalon. De apa bólintott. -

Rendben - mondta. - Megállapodhatunk valamiben.

-

James! - szisszent fel anyám.

Egymásra néztek, szótlanul konzultáltak valamiről, aztán apám ismét rám tekintett, és így folytatta: - A Hekaté Hallban hamarosan véget ér a tanév, töltsd velem a nyári szünetet, és a szünet végén, ha még mindig ez a vágyad, az engedélyemmel alávetheted magad a megfosztásnak. A szemöldököm felszaladt a homlokomon: - Úgy érted, a házadban? Angliában? - A pulzusom felgyorsult, mert Angliában nagy eséllyel találkozhatok Archerrel is. Apám szünetet tartott, és egy szörnyű másodpercig arra gondoltam, esetleg olvas a gondolataimban. De csak ennyit mondott: - Angliában, igen. De nem a házamban. A nyarat... barátoknál töltöm. -És nem lesz probléma, ha a lányodat is viszed? Úgy mosolygott, mint aki valami viccet süt el: -

Hidd el, bőven jut nekünk hely!

- Mire megy ki a játék? — Dölyfös akartam lenni, és lenéző, de csak hisztisnek hangzottam. Apa a zsebébe nyúlt, ám amikor egy vékony, barna cigarettát vett ki belőle, Mrs. Casnoff tiltakozón kotkodácsolni kezdett, mire apa sóhajtva visszasüllyesztette a cigit. - Sophie — kezdte egyre idegesebben —, csak meg akarlak ismerni, és azt szeretném, hogy te is megismerj, mielőtt eldobod magadtól az erődet, és talán az életedet is. Te még nem érted egészen, mit jelent démonnak lenni. Elgondolkoztam apa ajánlatán. Egyfelől nem tartoztam a legnagyobb rajongói közé jelen pillanatban, és nem voltam benne biztos, hogy vele szeretném eltölteni a nyarat egy másik kontinensen. Másfelől, ha nem megyek vele, démonként kell tovább élnem. Ráadásul anyám feladta vermonti bérleményét, és az egész nyarat

vele meg a tanárokkal kellett volna töltenem a Hekatéban. Anyám... Másfelől ott várt Anglia és Archer. - Szerinted, anya? - kérdeztem, hátha akad egy anyai tanácsa. Ő kissé zilált volt idegileg, ami nem is csoda, hiszen nem elég, hogy majdnem meghaltam az imént, de még a faterom is felbukkant. - Őrülten hiányozni fogsz, de apádnak igaza van. - Visszapislogta a könnyeit, aztán bólintott. — Azt hiszem, menned kell. -

Köszönöm, Grace! — mondta apám halkan.

Vettem egy nagy levegőt. -

Oké, megyek, de csak Jennával együtt.

Jennának sem volt hová mennie nyáron, és szerettem volna, ha a démonfészkembe való megtérésemkor legalább egy ismerős arc van körülöttem. -

Rendben - vágta rá apám gondolkozás nélkül.

Ez meglepetésként ért, de megpróbáltam közömbösnek mutatkozni. -

Szuper.

- Erről jut eszembe - fordult apa Mrs. Casnoffhoz magammal szeretném vinni Alexander Callahant is. - Ki a franc az az Alexander Callahan?! - kérdeztem. - Ja, tudom. Cal. Furcsa volt Alexanderként gondolni rá. Annyira hétköznapi név volt. A Cal jobban illett hozzá. - Persze, magával viheti - mondta Mrs. Casnoff újra teljesen hivatalos hangon. - Néhány hónapig mellőzni tudjuk, de a gyógyító képessége nélkül valamivel több gézre lesz szükségünk. -

Minek akarod magaddal vinni Calt? - tudakoltam.

Apám ujjai ismét az öltönyzsebben matattak. - Tanácsi ügy. Alexandernek különleges erő van a birtokában, szeretnénk vele beszélgetni, és néhány tesztet is elvégeznénk. Ez nem hangzott túl jól, és gyanítottam, hogy Alexander is így fogja

gondolni. -

És jobban megismerhetitek egymást - fejezte be apa.

Rettegés kúszott fel a gerincemen. - Elég jól ismerjük egymást Callal, minek kéne közelebbről megismernem? - Mert — nézett apám végre a szemembe — jegyesek vagytok.

3. FEJEZET

♦

J

ó harminc percembe telt, mire megtaláltam a srácot, de ez jól jött, mert így legalább mást is tudtam neki mondani a folyamatos káromkodáson kívül. A boszorkányok és a boszorkánymesterek köztudomásúlag sok

furcsa dolgot művelnek, de az előre elrendezett házasság volt köztük a leggusztustalanabb. Amikor egy boszorkány tizenhárom éves lesz, a szülei felhajtanak neki egy boszorkánymestert. A párosításkor az egymást kiegészítő erőket és a családok közti jó viszonyt veszik alapul. Az egész ügy durván tizennyolcadik századi volt. Miközben dühösen trappoltam az iskola udvarán, elképzeltem apámat és Calt egy úri kaszinóban, amint a falakra aggatott trófeák alatt egy bőrkanapén ülnek, szivaroznak, és apám annak rendje és módja szerint Calnak adja a kezemet. Talán még össze is pacsiztak utána. Jó, egyikük sem az a szivarkázós-pacsizós típus, de akkor is... Végül a növényházban akadtam Calra, az üvegház mögött, ahol az önvédelemóráinkat tartottuk. Gyógyító ereje a növényekre is hatott, éppen megbámult és kornyadozó azáleákat simogatott, amikor rányitottam. Hunyorgott a hátam mögött beáramló, késő délutáni fénytől. -

Te tudtad, hogy a menyasszonyod vagyok? - kérdeztem.

Cal motyogott valamit, aztán visszafordult a növényekhez.

- Tudtad? - kérdeztem újra, mintha nem tudnám, mi lesz a válasza. -

Igen - felelte.

Álltam és vártam, hogy mondjon valamit, ám Calnak nem volt több mondandója az ügyről. - A miheztartás végett közlöm veled, hogy nem megyek hozzád. Ez az egész előre elrendezett házasság dolog undorító és barbár. -

Okés.

Az ajtó mellett egy zsák virágföld volt, kikaptam belőle egy rögöt, és hozzávágtam. De nem ért célba, mert Cal felemelte a kezét, mire a rög megállt a levegőben, és szépen visszavitorlázott a zsákba. - Nem hiszem el, hogy te tudtad, és hallgattál róla - roskadtam le egy bontatlan zsákra. -

Mi értelme lett volna elmondani?

-

Ezt meg hogy érted?

Kezét a farmerébe törölte, és szembefordult velem. Izzadságcsöppek gyöngyöztek a bőrén, átázott pólója úgy tapadt mellkasára, hogy kifejezetten izgatónak tartottam volna, ha nem vagyok annyira berágva rá. Mint mindig, most is sokkal inkább tűnt egy tipikus középiskolai hátvédnek, mint boszorkánymesternek. Az arca pókerarc volt, de Cal mindig ügyelt arra, hogy senki se lásson a lapjaiba. - Mivel nem prodigiumcsaládban nőttél fel, tudtam, hogy az előre lezsírozott házasságot te... minek is tartanád, mit mondtál? -

Gusztustalannak és barbárnak.

- Ez az. Szóval minek idegesítettelek volna ezzel, és tettelek volna ellenségessé? - Én nem vagyok ellenséges — ellenkeztem. Cal a rögre nézett. Forgatni kezdtem a szemem. - Csak haragudtam rád, amiért nem mondtad el, de nem azért dobtalak meg, mert a... menyasszonyod vagyok. Anyám, még ki-

mondani is szörnyű! - Sophie, ez nem jelent semmit — hajolt előre, és a könyökét megtámasztotta a térdén. - Ez olyan, mint egy szerződés. Ezt nem mondta el neked senki? De. Archer. Hollynak hívták a jegyesét, Jenna szobatársa volt, de meghalt. Persze, mióta Archerről kiderült, hogy A Szem embere, nem tudom, mennyire volt legitimnek tekinthető a dolog. De ezen nem is akartam morfondírozni. - Elmondta. Azt is, hogy felbontható. Mert az, ugye? Nem végleges. - Pontosan. Megnyugodtál? A lábujjammal mindenféle mintát rajzoltam a poros padlóra. - Meg. - Remek. Minek túlparázni a dolgot? - Oké. Ültünk egy darabig, és némán paráztunk. Aztán a homlokomra csaptam. - Majdnem elfelejtettem! Apa azt akarja, hogy a nyáron kísérj el bennünket Angliába. — Röviden összefoglaltam, mi történt Mrs. Casnoff irodájában. Meglepett képet vágott, amikor Vandyről beszéltem, és a homlokát ráncolta, amikor megtudta, hogy a nyaralásába néhány vizsgálatot is bele kell kalkulálnia, de azért nem szakított félbe. Amikor befejeztem, csak ennyit mondott: -

Szívás.

-

Szivattyú - értettem egyet.

Felállt és visszament az azáleáihoz, ami azt jelentette, hogy távozhatok. -

Bocs, hogy meg akartalak dobni.

-

Semmi probléma.

Vártam, hogy mondjon még valamit. Amikor ez elmaradt, felálltam a zsákról.

- Viszlát, a házban, drágám! - suttogtam távozáskor. Olyan hangot hallatott, mintha nevetett volna, de mivel Calról volt szó, biztosan rosszul hallottam. A nap már lemenőben volt, mire a Hekaté Hall őrült, félig gyarmati stílusú kúriára, félig meg műmárvány intézményre hajazó épületéhez értem. A tó körül már békák vartyogtak és tücskök ciripeltek. Lőne- és tengerillatú szellő billegtette az iskolát befutó vadsző- lőindákat. Megfordultam, és visszanéztem a gyepre. Amikor először idejöttem, utáltam a helyet, de tudtam, hogy ezen a nyáron hiányozni fog. Annyi minden történt velem, mióta anya először a kocsifeljáróra kanyarodott a bérelt autóval, és bár nem hittem volna, hogy előfordulhat, a Hekatét majdnem az otthonomnak éreztem. Valami szőrös nyomódott a karomhoz. Beth volt az, a farkasember, akivel első éjjel a Hekatéban találkoztam. -

Telihold - morogta, és orrával a sötétedő ég felé böködött.

-

Tényleg - mondtam.

A vérfarkasok teliholdas éjjeleken szabadon rohangálhattak a kertben. Láttam, hogy az előtérben már egy kisebb csapat verődött össze. - Nehéz elhinni, hogy mindjárt vége az évnek - mondta Beth egy olyan tinédzser hangján, akinek a szája üvegszilánkokkal és mogyoróhéjjal van teli. -

Ne is mondd! - feleltem.

A szeme sárga volt, de ragaszkodás csillant benne. -

Hiányozni fogsz nyáron, Sophie.

Elmosolyodtam. Néhány hónapja Beth még gyanús elemként kezelt, a Tanács kémjének hitt, vagy ehhez hasonló, megvetendő lénynek. Szerencsére sikerült tisztáznom magam a vádak alól, méghozzá azzal, hogy majdnem meghaltam. Megveregettem a vállát. -

Te is nekem, Beth.

Beth előrehajolt, és képen nyalt. Csak azután töröltem le a nyálát, amikor már elügetett. -

Fúj...

Azért lesznek dolgok, amik nem fognak hiányozni a Hekaté Haliból. Felmentem a másodikra, a lányemeletre. A lépcsőfordulónál lévő pihenőben üldögélt néhány iskolatársam, de alapjában véve nyugodt este volt. Taylor, az egyik alakváltó észrevett, és felém intett. - Szia, Soph! Hallottam, hogy úszni voltál. - Végignézett csapzott külsőmön. - Legalább ruhát cserélhettél volna! Egy tincset a fülem mögé simítottam. -

Nem volt rá időm.

Taylor felnevetett. Törékeny termetéhez képest meglepő torokhangon. -

Varázslatra gondoltam.

Ja, értem. - Nem akartam megkockáztatni, a varázslat rosszul megy mostanában. Együttérzéssel bólintott. - Világos. Különösen az ágyügy után. Az ágyügy néhány hónapja történt. Kicsit odébb akartam tolni az ágyamat, és úgy döntöttem, varázslatot alkalmazok. De ahelyett, hogy néhány centit arrébb csúszott volna, az ágy fogta magát, és kirepült az ablakon — ráadásul a fél falat is magával vitte. Mrs. Casnoff nem örült túlságosan a dolognak. Különösen, hogy az ágyügyet rögtön a chipseset követte. Jenna megkívánta a chipset. Én meg varázsoltam neki, de nagy igyekezetemben elárasztottam az egész folyosót chipsszel. A padlóról máig nem tudták feltakarítani a sajtport. Ezt megelőzően történt a testápoló-epizód, amiről minél kevesebbet tudtok, annál jobb. Alice és

Elodie óta a varázserőm, nos... csapnivalóan működött. Ezért beszüntettem a varázsolgatást. Miután elköszöntem Taylortól, a szobámba vonultam. Néhányan utánam köszöntek, és a tónál bemutatott akciómat kommentálták. Az újonnan jött népszerűséghez továbbra sem sikerült hozzászoknom. Először azt hittem, kipattant a démonságom híre, és azért ennyire bűbájosak velem, mert félnek, hogy megeszem őket reggelire. De Jennától megtudtam - aki hallgatózásban világbajnok -, hogy csak egy szupererős sötét boszorkánynak hisznek. Mrs. Casnoff nagyszerűen palástolta Elodie halálának valódi körülményeit, de ezzel rengeteg pletykának adott tápot. A legnépszerűbb pletyka szerint Archer visszalopózott a Graymalkin-szigetre, és Elodie meg én megpróbáltuk legyőzni a varázserőnkkel, de Elodie a próbálkozás közben életét vesztette. Sajnos az igazság sokkal bonyolultabb és szomorúbb volt. Már majdnem az ajtónknál jártam, amikor a szemem sarkából mozgást vettem észre. A Hekaté Hall teli volt kísértetekkel, szóval az efféle mocorgások nem voltak szokatlanok. De amikor megláttam, ki az, megdermedtem. Elodie még kísértetnek is gyönyörűen festett. Vörös haja arca körül lengedezett, és bőre áttetsző volt. Szívás, hogy az örökkévalóságot egy béna iskolai egyenruhában kell eltöltenie, de mint mondtam, még így is káprázatosán nézett ki. Azt csinálta, mint a kísértetek általában: zavarodottan bolyongott a folyosón. A kísértetek nem éltek már ebben a világban, de a túlvilágon sem, csak... itt ragadtak. Többször láttam Elodie kísértetét, és mindig elszomorított. A halála a saját hibája volt. A boszorkánykörükkel megidéztek egy démont, tették ezt abban a reményben, hogy képesek lesznek magukhoz kötni, és felhasználni az erejét. Még Hollyt is feláldozták ezért. Elodie a

varázserejének utolsó szikráját mégis nekem adta a halála előtt. Az ereje nélkül képtelen lettem volna megölni Alice-t. Elodie elsiklott mellettem. Lába nem érintette a padlót. Mintha keresett volna valamit. Igazságtalannak tűnt, hogy egy olyan vibráló személyiség, mint Elodie, sápadt és szomorú szellemlétre kényszerült, akinek örökké halála helyszíne körül kell bolyongania. - Bárcsak eljuthatnál oda, ahová szeretnél! - suttogtam a folyosói némaságban. A szellem megpördült, és rám nézett. A szívem a torkomba ugrott. Ez képtelenség! A szellemek nem láthattak, nem hallhattak bennünket. Ebből rögtön leszűrhettem volna, hogy Elodie nem olyan szellem, mint amilyennek lennie kéne. Rám bámult. Az arca nem árulkodott elveszettségről, egyszerűen csak ideges volt, és egy kicsit megvető. Mint mindig, amíg élt. - Elodie? - suttogtam, de a nagy csendben még ez is kiáltásnak hallatszott. Tovább tanulmányozott, de nem válaszolt. - Hallasz? kérdeztem valamivel hangosabban. Szünet. Aztán legnagyobb megdöbbenésemre aprót bólintott. - Soph? - Az ajtó kinyílt, és Jenna kikukucskált. - Kivel beszélsz? Visszakaptam a fejem a szellem felé, de Elodie addigra eltűnt. - Senkivel - mondtam, és megpróbáltam leplezni a bosszúságom. Jenna nem tehetett róla, hogy megzavarta a kísértettel való társalgásomat, akinek elvileg nem lett volna szabad kommunikálnia velem. - Hol voltál? - kérdezte, amikor lehuppantam az ágyra. - Már kezdtem aggódni. - Hosszú napom volt - feleltem, aztán megint rázendítettem az Ez Történt Mrs. Casnoff Irodájában mesére. Callal ellentétben Jennának

sok kérdése volt, vagyis jóval tovább tartott neki elmondani a történetet. Kihagytam azt a részt, hogy Callal jegyesek vagyunk. Jenna már így is Cal rajongói klubjába tartozott, és nem akartam tovább tüzelni. Mire befejeztem, még ahhoz is fáradt voltam, hogy levonszoljam magam az étkezőbe, pedig a vacsoraidő volt a nap fénypontja számomra. - Anglia - suttogta Jenna, amikor végeztem a beszámolóval. Tényleg olyan csodálatos? A karomat a szemem elé tettem. -

Őszinte legyek, Jen? Fogalmam sincs.

Hozzám vágott egy párnát. -

Szuperklassz lesz. Köszönöm neked.

-Mit? - Hogy magaddal viszel. Azt hittem, kettesben akarsz lenni az apáddal. - Viccelsz? Te voltál a kikötésem. Ha Jenna nem jön, én sem megyek. Ez volt a feltételem. Ragyogó mosolyt villantott felém. Megrázta a fejét, a frufrujának rózsaszín tincse a szemébe hullott. - Lehet, hogy ketten kirúgjuk a szigetország oldalát. Valamilyen klassz boszorkánymódszerrel jutunk oda? Mondjuk egy utazóbűbájjal vagy varázskapun át? - Bocs - feltápászkodtam, hogy átöltözzem. Az iskolai egyenruhám továbbra is Gusztustalan-tó szagú volt. Mielőtt ágyba vonulnék, legalább harmincperces zuhanyzásra szorulok. - Megkérdeztem apát, repülővel megyünk. Jenna elkomorult. -

Ez olyan... kispolgári.

- Nézd a jó oldalát! - mondtam, és felvettem egy új Hekatészoknyát. - Ez egy magánrepülőgép, vagyis legalább nagypolgári dolog.

Ez feldobta némileg. Miközben levonultunk az étkezőbe, azt tervezgettük, milyen ruhákat viszünk magunkkal a nyári szünetre. De amikor letelepedtünk a szokásos asztalunkhoz, és megérkeztek a teli tányérok, Jenna elkomolyodott. -

Sophie... - kezdte.

-

Tessék?

A tányérját tologatta, láttam rajta, hogy küzd a szavakkal, de végül kerek-perec kimondta: -

Archer Angliában van.

A sonka, amit rágtam, fűrészporrá változott a számban, de azért a legkönnyedebb hangomat elővéve - ami igencsak nehezemre esett most - ezt feleltem: - Állítólag. Kétlem, hogy adni lehetne két seggrészeg boszorkánymester szavára. - Ez a megjegyzésem csak azért sántított, mert az egyik vérfarkas látott egy fickót, aki nagyon hasonlított Archerre, amikor A Szem rajtaütött az egyik falkán Londonban. És ott volt egy fiatal vámpír beszámolója is, aki egy fiatal, sötét hajú Szem-taggal küzdött néhány hónappal ezelőtt a Victoria pályaudvar közelében. Mrs. Casnoff az asztala legalsó fiókjában egy aktát rejtegetett Archerről, ami varázsvédelem alatt állt, de az izomerőnek és a körömreszelőnek nem tudott ellenállni. - Különben is - néztem a tányéromba. - Több hónapja látták, akik látták. - A múlt hónapban - javított ki Jenna, és a hangszíne azt sugallta, tudja, hogy tudom. - Mindenki azt mondja, hogy Archer Angliában van. Savannah-ban kihallgattam annak a két boszorkánynak a beszélgetését. - Az egy nagyon nagy sziget, Jenna — mondtam. — És ha Archer ott is lenne, erősen kétlem, hogy a prodigiumok közelében lebzselne. Ostobaság lenne tőle, és Archer sok minden, de hülye nem. Jenna visszafordította figyelmét az étele felé. De amikor a zöldbabok

a harmadik kört tették meg a tányérján, eltoltam magamtól az ételt, és ezt mondtam: - Nyögd már ki! Letette a villáját, és a szemembe nézett. - Mit csinálnál, ha találkoznál vele? Olyan hosszan néztem a szemébe, ahogy csak tudtam. Tisztában voltam vele, mit akar hallani. Azt, hogy azonnal feladnám a Tanácsnál ami nyomban kivégezné vagy saját kezűleg tenném hidegre. Hosszú ideje első alkalommal engedélyeztem magamnak, hogy Archerre gondoljak, hogy tényleg felidézzem magamban őt. A barna szemét, és a lusta mosolyát. A nevetését, és hogy mit éreztem a közelében. Milyen volt a hangja, amikor azt mondta, „Mercer”. Ahogy megcsókolt. Az asztalra néztem. -

Nem tudom - mondtam végül.

Jenna felsóhajtott, de nem feszegette tovább a dolgot. Inkább ismét elővettük az utazás témakörét, és megnevettettem Jennát egy vámpíroknak való, filteres vértea ötletével. - És amikor Earl Grayt kérsz, tényleg egy Gray grófot szolgálnak fel! - foglaltam össze, és Jenna ismét nevetőgörcsöt kapott. Jobb hangulatban indultunk vissza a szobánkban, és Jenna is feloldódott, mivel a karomba csimpaszkodva jött fel velem a lépcsőn. De a gondolat, amit a fejembe ültetett, nem akart távozni onnan. Úgy merültem álomba, hogy magam előtt láttam Archer szemét, és nagyon bíztam benne, hogy még sincs Angliában. Még akkor is, ha a nagyobbik részem azt kívánta, bárcsak ott lenne.

4. FEJEZET

H

árom héttel később elutaztunk Angliába. Anya és Mrs. Casnoff késő délután lekísért

négyünket a komphoz. Anya vörös szeme elárulta, hogy sírt, pedig megpróbált vidámnak látszani, amikor segített bepakolni a csomagjainkat. - Készíts sok fotót! És ha olyan szavakkal jössz haza, hogy „mylord” meg komornyik, nagyon szomorú leszek. Álltunk a fedélzeten, a szellő a hajunkkal játszott. Jenna kinézett magának egy ülést az árnyékban, Cal pedig fojtott hangon Mrs. Casnoff-fal beszélgetett, aki vissza-visszapislogott rám a válla fölött, és azon tűnődött, hogyan is viselkedjen most, hogy nyárra elmegyek. Biztosan fel volt villanyozva, már amennyire egy Mrs. Casnoff fel lehet villanyozva. Mert az a nagy büdös helyzet, hogy semmi mást nem hoztam a Hekatéba, csak bajt. Sokat gondolkoztam azon, hogy beszámoljak-e neki Elodie szelleméről. Gyanítottam, hogy nem ártana. Ha beszámolok neki Aliceről, amikor először találkoztam vele, akkor Elodie talán nem lenne kísértet. Ez a gondolat mindig ott motoszkált az agyam leghátsó részében, és most ugyanazt a hibát készültem elkövetni. Mielőtt tovább töprenghettem volna ezen, anyám átkarolt. Ugyanolyan magas volt, mint én, és éreztem a halántékomon csörgő könynyeit, amikor ezt mondta:

- Nem leszek ott a születésnapodon a jövő hónapban. Eddig mindegyik születésnapodon ott voltam. A torkom annyira elszorult, hogy meg sem tudtam szólalni, ezért csak közelebb húztam magamhoz. -

Sophie - jelent meg apa mellettem -, ideje indulni.

Bólintottam, és utoljára magamhoz szorítottam anyát. - Sokszor hívlak majd, ígérem - mondtam, amikor szétváltunk. Észre sem fogod venni, és máris visszajöttem. Anya letörölte a könnyeit a kézfejével, és rám villantotta varázsos mosolyát. Apa élesen felsóhajtott mellettem, de amikor ránéztem, már másfelé bámult. -

Szia, James! - kiáltott utána anya.

Cal, Jenna és én a távolodó komp korlátjánál álltunk. Mrs. Cas- noff a kikötőből figyelte távozásunk, de anya már elindult visszafelé a part menti erdő irányába. Elégedett voltam magammal, hogy kibírtam sírás nélkül. A komp kipöfögött a barna vízre. A fák fölött már csak a Hekaté csúcsa látszódott. - Tizenhárom éves korom óta nem hagytam el ezt a helyet - suttogta Cal. - Vagyis hat éve. Nem kérdeztem meg Cakói, hogyan került a Hekatéba. Nem tűnt olyan srácnak, aki felelőtlenül veszélyes varázslatokkal dobálózott volna, mint a boszorkánymesterek általában, akiket ilyesmikért zsuppoltak be a suliba. Tizennyolcadik születésnapja után úgy döntött, nem hagyja el az iskolát, bár az sem volt tiszta, hogy döntésről volt-e szó egyáltalán.

De minél messzebb kerültünk a

szigettől, annál

aggodalmasabbnak látszott. Még Jenna is vágyakozva pislogott az iskola felé, pedig ő általában úgy viselkedett, mint aki arról írja a doktoriját, hogy milyen trágya hely a Hekaté Hall. Ahogy a kék ég előtt kirajzolódó tetőt néztem,

határozottan balsejtelem kerített hatalmába, mintha a nap eltűnt volna a felhők mögött.

Hármunk közül valaki nem tér vissza ide. A gondolat annyira ijesztő volt, hogy beleborzongtam. Megpróbáltam lerázni magamról az érzést. Nevetséges az egész. Három hónapra átruccanunk Angliába, és augusztusban szépen visszatérünk. Mivel a látnokság nem tartozott a varázsképességeim közé, biztosra vettem, hogy csak paranoiás vagyok. De az érzés még akkor is velem maradt, amikor a Graymalkin- sziget már régen eltűnt a távolban. ***

- A démonság igazán immúnissá tehetne a Jet lagre! - mondtam órákkal később, amikor egy elegáns, fekete autóban suhantunk az angol tájban. A Georgiából Angliába tartó hosszú repülőút meglehetősen eseménytelenül zajlott, az egyetlen érdekessége az volt, hogy Cal mellettem ült. Ami klassz volt. De tényleg. Ááá, nem pattantam ám fel mindhárom alkalommal, amikor a térdünk összeért, mert annyira hipertudatosan észleltem a közelségét. És a harmadik alkalommal nem nézett rám fanyalogva, hogy „nyugi, rendben?” És amikor Jenna kérdőn ránk sandított, nem mondtuk azt neki kórusban, hogy „semmi!” Mert mindez nagyon gáz lett volna, és mi nem vagyunk gázosak. Mi lazák vagyunk. - Hamarosan jobban leszel. - Apa első alkalommal tűnt nyugodtnak, és a szemét is most először láttam csillogni, amióta megismertem. Úgy látszik, ilyen hatással van a férfiakra, ha visszatérnek az anyaföldre. Jenna ugrált izgalmában, de Cal hozzám hasonlóan fáradt volt. A

repülőn nem tudtam aludni, és most megfizettem az árát. A szemem égett, és csak egy puha ágyra tudtam gondolni. Szegény testem végtére is abban a hitben élt, hogy hajnali hat óra van, pedig Angliában dél felé járt az idő. Arról nem is beszélve, hogy már órák óta kocsiban ültünk, legalábbis én úgy éreztem. Amikor Londonban leszálltunk, azt hittem, a kocsi majd egy városi házba visz, vagy a Tanács főhadiszállására, hogy apa belecsaphasson a hivatalos ügyekbe, de a kocsi elhagyta a zsúfolt utcákat, és Dickens-regénybe illő, apró házacskák mellett suhant el. Aztán a házak is elmaradtak, hogy átadják helyüket a zölden hullámzó domboknak és a fáknak. Nem hittem volna, hogy ennyi birka van a világon. - Tehát azért jöttünk idáig, hogy a semmi közepén dekkoljunk? döntöttem Jenna vállának sajgó fejemet. - Pontosan - felelt apa. Cal mosolygott. Persze, ő bezzeg örül, hogy az egész nyarat egy angol tanyán kell lehúznunk, gondoltam bosszúsan, és a Big Benről, a Buckingham-palotáról, meg a Tower Bridge-ről szőtt álmaim recsegve szétszakadtak. Talán angol gyógynövényeket kell majd gyűjtögetnem... Aztán megláttam a házat. Bár háznak hívni olyan, mint a Mona Lisát festménynek, vagy a Hekaté Hallt iskolának. A meghatározás pontos volt ugyan, de a valóság messze felülmúlta. A ház az általam látott legnagyobb épületek közé tartozott, és mintha fényből épült volna, arany falai meleget sugároztak. Buján zöldellő völgyben ült, előtte smaragd gyep terpeszkedett, mögötte erdős hegy emelkedett. Vékony, fénylő folyószalag ívelt elegánsan a birtok egyik oldalán, és a napfény száz ablakon táncolt. — Hűha! — mondta Cal, amikor kinézett. — Ez a célállomás? — kérdeztem. Apa csak mosolygott, és láthatóan nagyon elégedett volt magával.

— Mondtam, hogy rengeteg hely lesz benne — mondta, és azon kaptam magam, hogy visszavigyorgok. Néztük egymást, és én fordítottam el először a fejem. A ház felé biccentettem. — Az ekkora házaknak már nevük is van, ugye? — Általában igen. Ezt Thorne Abbey-nek hívják. Valahonnan ismerős volt a név, de nem tudtam, honnan. — Templom volt? — Maga a ház nem. A tizenhatodik század végén épült, de a közelében állt egy apátság. Átment tanár bácsiba, és elmondta, hogy VIII. Henrik király alatt kezdték építeni, és később a birtok a Thorne családé lett. De az igazat megvallva nemigen figyeltem a kiselőadására, mert észrevettem, hogy emberek lépnek ki a ház ajtaján, és egyikük hátán szárnyakat láttam. El kellett tűnődnöm azon, kik lehetnek apám állítólagos barátai. Az autó áthajtott egy kőhídon, majd egy kör alakú kocsifelhajtóra kanyarodott. Apa kipattant az autóból, és kinyitotta nekem az ajtót. Hirtelen azt kívántam, bárcsak elegánsabb ruhát viselnék, nem pedig kopott farmert meg szimpla, zöld pólót. Széles lépcsők futottak fel a teraszra, ami ugyanolyan arany kövekből épült, mint az egész ház. Hatan vártak bennünket, két korombeli, sötét hajú fiatal, és négy felnőtt. Biztos voltam benne, hogy mindannyian prodigiumok. A tündérek összetéveszthetetlenek voltak, és a többiek körül is varázslat örvénylett. A nap melegebben sütött, mint amire számítottam, és éreztem, hogy néhány verítékcsepp máris kiütközik a homlokomon. Kavicsok ropogtak a talpam alatt, a távolban madarak énekeltek. Jenna megjelent a könyökömnél, eddigi izgatottsága elmúlt, és a vérkövét tapogatta. Apa a hátamra tette a kezét, és felkísért a lépcsőn. - Ez itt Sophie, a lányom.

Hirtelen valami pezsegni kezdett a véremben, ami a varázslatra emlékeztetett, de sötétebb volt, és erősebb. A két tinédzserből áradt, akik a felnőttek mögött álltak. Csak ők nem mosolyogtak. A fiú - aki hátborzongatóan ismerős volt - rám meredt. Hirtelen megértettem, kik ők, és elállt a lélegzetem. Démonok voltak.

5. FEJEZET

A

démonok láttán bénultság áradt szét bennem. Azt hittem, apa és én vagyunk az egyetlen démonok a világon. Hogy kerültek

ezek ide...?

v.

Hirtelen belém hasított a rémület: te szent pokolmenyét, csak nem a kedves féltestvéreim?! Apa azért rángatott Angliába, hogy eljátsszuk A Brady család démonverzióját? — Mi ez az egész?! — kérdeztem elcsukló hangon, és a démonokra célozva. De apa büszkén mosolygott. - Ez a Tanács főhadiszállása. Cal kifújta a levegőt mögöttem, mintha eddig tartogatta volna. Egy szőke nő kilépett a csoportból, és kezet nyújtott. - Sophia, annyira örülünk, hogy velünk töltőd a nyarat! Lara vagyok. Kezet ráztam vele, de közben a démonkölykökre sandítottam. Egymás közt sugdolóztak. - Lara a tanács tagja, és ha szabad így fogalmazni, a jobbkezem mondta apa.Lara tovább szorongatta a kezem. -

Sokat hallottam rólad. Nemcsak apádtól, hanem Anastasiától is.

- Mármint Mrs. Casnofftól? - Ha ez a nő a Sophie Mercer-pletykákat tényleg tőle hallotta, akkor csodálom, hogy kezet fog velem, és nem kezd mindjárt ördögűzésbe. -

Lara és Anastasia testvérek - mondta apa.

- Aha — mondtam, és próbáltam megemészteni a hallottakat, aztán valami az eszembe jutott. — Azt hittem, a Tanács Londonban székel. Lara szemöldökei között mély árok keletkezett. - Ez így igaz. De néhány váratlan esemény miatt úgy döntöttünk, máshol töltjük a nyarat. - Most, hogy tudtam, hogy Mrs. Casnoff testvére, kezdtem látni — és hallani — a hasonlóságot közöttük. Azon gondolkoztam, vajon a „váratlan események” a démontiniket jelentették-e, vagy valami ennél nagyobb szar kavargóit. Egyáltalán nem lepett volna meg. Apámhoz fordultam. - Azt mondtad, egy barátod házában leszünk. Miért nem árultad el, hogy ide jövünk? A szemembe nézett. -

Mert ha elmondtam volna, nem tartottál volna velem.

A szemem sarkából láttam, hogy a démonkölykök otthagyták a csoportot, és elindultak a terasz mellett lévő, nagy ajtó felé. Mielőtt eltűntek volna, a lány visszanézett rám. - Sophie, íme, a Tanács! - mondta az apám, és figyelmemet újra az előttem álló prodigiumok felé fordítottam. - Csak ennyien vannak? - motyogta Cal, és bevallom, én is meglepődtem. A Tanácsot eddig egy hatalmas, titokzatos prodigiumcsoportnak képzeltem el, amelynek tagjai hosszú, fekete köntösökben flangálnak. Nem tudom, hogy apa hallotta-e Cal megjegyzését, vagy csak az arcunkról olvasta le a megrökönyödést, de így szólt: - Általában tizenketten vagyunk, de most csak öten képviseltetjük magunkat. - Hol vannak a...? - kezdte volna Jenna, de egy férfi kilépett a sorból, és félbeszakította. Öregebb volt apánál, fehér haja csillogott a napfényben.

- Kristopher vagyok - mondta erős és beazonosíthatatlan akcentussal. - Örülök, hogy megismerhetlek, Sophia. - A szeme nem aranyszínű volt, hanem jegesen kék, de biztos voltam benne, hogy alakváltóval állok szemben. Éreztem. Azon gondolkoztam, hogy vajon husky kutyává szokott-e átvedleni, aztán egy másik tanácstag felé fordultam, aki olyan magas volt, hogy majdnem kitört a nyakam, amikor felnéztem rá. Meghaladta a két métert is. Hatalmas szárnyai vízen úszó olajfoltra emlékeztettek: feketék voltak, de a zöldtől a kékig a szivárvány minden színe megtalálható volt rajtuk. - Roderick — mondta, amikor a kezem eltűnt a kezében. A másik nőt Elizabethnek hívták, lágy, szürke hajával meg kerek szemüvegével egy nevelőnőre emlékeztetett. De amikor meg akartam rázni a kezét, magához vont, és beleszagolt a hajamba. Király. Egy újabb farkasember. Apa valami olyasmit mondott, hogy később majd közelebbről is megismerem őket, aztán — végre — elindultunk befelé. Jenna levegő után kapott, amikor beléptünk az előtérbe. És ha nem szédelegtem volna a lépcsőn elszenvedett megrázkódtatásoktól — plusz a démonkölykök —, talán nekem is elakad a lélegzetem. Olyan hely volt, amit az ember évekig elnézegethet, mégsem lát mindent. A fekete-fehér márványpadló annyira fénylett, hogy hálát adtam az égnek, amiért nem szoknyában jöttem. A négyzetkilométernyi aranyozások majd’ kisütötték a szemem. Mint a Hekaté esetében, ebben az épületben is a lépcső volt a legdominánsabb, de ez sokkal nagyobb volt. Fehér

mészkőből

faragták,

vörös

szőnyeg

borította,

mintha

végigöntöttek volna rajta több vödör vért. A faragott mennyezetet freskó díszítette. Nem tudtam egészen kivenni, mit ábrázolhat, de első ránézésre valami tragikust és nagyon kegyetlent. A teremben lévő festmények ugyanazt a jelenetet cifrázták

tovább: zord arcú férfiak zokogó asszonyokra mutogattak a kardjaikkal, vagy félelemtől kiguvadt szemű lovak hátán vágtattak a csatába. Megborzongtam. Hiába volt június, egy ilyen teremben sose lesz meleged. De az is lehet, hogy a varázslattól kezdtem libabőrözni, ami ötszáz éven keresztül szívódott a falakba és a faborításokba. - Szobrok is vannak - mondta Jenna. - Méghozzá egy folyosóban! - A nagy lépcsőt két lefátyolozott nő bronzszobra őrizte, mögöttük emberek sorakoztak. Fekete uniformist viseltek, az arcukon egyen- mosoly ült. - Mit keresnek itt ezek az emberek? - kérdezte Jenna suttogva. - Fogalmam sincs - feleltem dermedt mosollyal -, de attól tartok, hogy egy musicaljelenet elkerülhetetlen lesz. - Ez a személyzet - legyintett apa az emberek felé. - Bármit szeretnétek, a rendelkezésetekre állnak. - Oh - mondtam erőtlenül, de a hangom mintha egy barlangban visszhangzott volna. - Nagyszerű. A szolgák mögött, a lépcső tetején, márvány boltív látszódott. Apa arrafelé biccentett, és így szólt: - Ott vannak az irodáink, de később is ráérünk megnézni. Biztos vagyok benne, hogy már nagyon szeretnétek látni a szobáitokat. A kabátujjánál fogva távolabb húztam apámat a csoporttól. - Én azt szeretném leginkább tudni, hogy azokat a démonokat honnan szalasztották - suttogtam. - Remélem, nem a testvéreim, ugye? Apám szeme elkerekedett a szemüvege mögött. - Dehogy! Te jó ég, még csak az kéne! Daisy és Nick... majd később mesélek róluk. De nem, nem a rokonaink. -

Akkor mit keresnek itt?

Apa összeráncolta a homlokát és felhúzta a vállát. -

Nincs hová menniük, és ez a legbiztonságosabb hely.

Ez logikusan hangzott. - Mert itt könnyen kiiktathatjátok őket, ha agyukra menne a dé-

monság. Apa zavart képpel megrázta a fejét. - Nem, Sophie. Ez tényleg számukra biztonságos. Nicknek és Daisynek többször próbáltak az életére törni. Időt sem adott átgondolni a választ, odaintette Larát. A nő sarkai kopogtak a márványon, ahogy odasietett hozzánk. - Lara bűbájos szobákat készített elő neked és a barátaidnak. Akklimatizálódj kicsit, aztán majd folytatjuk! Mivel nem parancs volt, vállat vontam. -

Persze.

Lara átvezetett bennünket a hatalmas előcsarnokon egy kő boltívig, amely újabb lépcsőt rejtegetett. A keskeny folyosón olyan érzésem támadt, hogy egy kriptába vezet. Menet közben Lara adatokat darált, amikre nemigen figyeltem. Pedig elképesztőek voltak. Több mint 900 000 négyzetméter lakótér, háromszáznál több szoba, ebből harmincegy konyha. Kilencvennyolc fürdőszoba. Háromszázötvenkilenc ablak. Kétezer-négy- százhetvenhat villanykörte... Jenna a fejét rázta, mire a negyedik emeletre értünk, ahol mindhármunkat elszállásoltak. Calnak mutatták meg először a szobáját. Jenna kuncogni kezdett, amikor bepillantott a fiú válla fölött. A szoba nem festett túl férfiasán. Jó, a vadászzöld ágynemű és a függönyök elég maszkulinok voltak, de a karcsú, aranyozott-fehér bútorok már nem igazán, ahogy a hatalmas, habos-babos baldachin sem a csatahajónyi ágy fölött. - Ezt nevezem, Cal - mondtam, és először voltam végre önmagam, mióta ebbe az őrült házba besétáltunk. - Itt aztán nagy pizsi- partikat rendezhetsz, a lányok féltékenyek lesznek. Cal rám villantott egy félmosolyt, és a közöttünk lévő feszültség enyhült kicsit.

- Miért? Nem is rossz - vetette magát az ágyra, és azonnal elsüllyedt benne, kis híján belefulladt a fidres-fodros díszpárnák tengerébe. Nem siettem a segítségére, ellenben kitört belőlem a nevetés. Lara sértetten pislogott rám. - Ez az ágy Cornwall harmadik hercegéé volt! - Tényleg király! - hallatszott Cal fojtott hangja, miközben felemelt hüvelykujját mutogatta Larának, ettől aztán Jennával még jobban ránk jött a röhöghetnék. Lara homlokráncolva továbbvezetett bennünket a folyosón, kinyitott egy ajtót, ami csakis Jenna szobája lehetett. Rózsaszínű függönyök, rózsaszínű bútorok és sötét rózsaszín ágytakaró. A szoba egy kertre nézett. A nyitott ablakon át virágillat áradt be. El kell ismernem, le voltam nyűgözve, és egy kicsit meg is lepődtem. - Tökéletes - mondta Jenna Larának. Mosolya ragyogó volt, arca sápadt. Akkor jöttem rá, hogy Jenna semmit nem evett a Hekaté Hall óta. Lara ugyanerre gondolhatott, mert átvágott a szobán, és kinyitott egy cseresznyefa szekrényt. A benne található minihűtőben vértasakok sorakoztak. - Nulla negatív - mutatott a vértasakokra, mintha Jenna most nyerte volna meg egy kvízjáték gusztustalan főnyereményét. - Úgy hallottam, ez a kedvenced. Jenna megnyalta a szája szélét, szeme elsötétedett. - Bizony - búgta mély hangon. - Akkor most magadra hagyunk - mondta kedvesen Lara, és megfogta a kezem. - Sophie szobája valamivel lejjebb található. - Nagyszerű. - Jenna továbbra is a vért fixírozta. - Szia! - köszöntem el tőle. Jenna becsukta mögöttünk az ajtót, és biztos voltam benne, hogy most alaposan felönt a garatra. - Neked egy nagyon különleges szobát készítettünk elő. — Lara hangja idegesen csengett. - Remélem, tetszeni fog - nyitott ki egy újabb

ajtót Jenna szobája közelében. Néhány pillanatig csak leesett állal bámultam. A szoba nemcsak különleges volt, hanem... káprázatos is. A mennyezettől padlóig érő ablakok - szám szerint három - egy másik kertre néztek, ami Jenna kertjénél is nagyobb volt. A kert közepén álló szökőkút csillogó sugarakat fröcskölt a lágy, délutáni levegőbe. A fehér szaténfüggönyök szélein levelekre emlékeztető, zöld minta futott. A tapéta is fehér volt, amit dzsungelesen hosszú fűszálak mintáztak, és itt-ott élénk színű virágok tarkítottak. A fehér ágy fölött krémszínű selyembaldachin feszült. Volt egy ájulós kanapém, meg két székem, amit almazöld selyem borított. Az éjjeliszekrényen a kedvenc könyveim vártak, és az ablak melletti alacsony könyvespolcról anyám fényképe nézett rám. - Imádom - jelentettem ki, amitől akkora mosoly jelent meg Lara arcán, hogy gyakorlatilag kettévágta a fejét. - Annyira örülök! Azt akartam, hogy amennyire csak lehet, otthon érezd magad. - Akkor sikerült - mondtam. És tényleg így volt, bár az erőfeszítéseket inkább apám, mint az én kedvemért tette. Cal és Jenna szobája is szép volt, de az én szobámat extra gonddal készítette el. Talán jó pontot akart szerezni a főnökénél. Aztán rádöbbentem, hogy nálam akart bevágódni, hiszen egy nap én leszek a főnöke. Hirtelen nem akartam mást, csak végigdőlni az ágyon. De mielőtt ezt megtettem volna, fel kellett hívnom anyámat, és jelenteni, hogy épségben megérkeztünk. - Telefonálhatnék valahonnan? - kérdeztem. Elővett egy mobiltelefont a kabátjából, és felém nyújtotta. - Az apád azt mondta, adjam ezt oda neked. Az egyes gombbal apádat hívhatod, a kettessel az anyádat. És ha a Hekaté Haliból szeretnél valakivel beszélni, a hármast nyomd meg. Beprogramoztuk neked.

Csak bámultam a készüléket. Egy éve nem láttam mobilt, nemhogy a kezemben tartottam volna. A Hex Hallban tilos volt. Azon gondolkoztam, tudok-e még SMS-t írni. Aztán Lara egy csodálatos, felnyitható tetejű íróasztalra mutatott, és megláttam rajta egy vékony, ezüst laptopot. - Az apád egy e-mail címet is létrehozott neked, szóval nyugodtan kommunikálhatsz ezen a módon is. A számítógép is tiltott gyümölcs volt a Hekatéban, a diákoknak mindenképpen. Persze Mrs. Casnoffnak volt egy számítógépe a lakosztályában, és a dögunalmas varázslásfejlődés-órák alatt Jennával azzal szórakoztunk, hogy megpróbáltuk kitalálni az e-mail címét. Jenna szerint valami nagyon fantáziátlan lehetett, mondjuk a saját neve, de az én személyes tippem (erre tíz dolláromat tettem fel) a bo-

[email protected] volt. De most végre utánanézhettem. - Magadra hagylak, hogy felhívhasd az édesanyádat - indult el Lara az ajtó felé. - De ha bármire szükséged lenne, csak szólj! - Szólok — mondtam, de csak félig figyeltem oda. Mert akkor vettem észre, hogy van egy külön fürdőszobám is, ami háromszor nagyobb a hekatés szobámnál. Amikor Lara távozott, felhívtam anyámat. Elújságoltam, hogy a Thorne Abbey-ben vagyok, mire anyám hangja gyanakvó lett. - Téged elvitt oda? Mondta, miért? - Oöö... nem. Gondolom, azért, hogy megpróbáljam beleélni magam a tanácsvezetői pozícióba. Tudod, a szokásos Hozd Ki Magadból A Démont napok... Anyám felsóhajtott. - Rendben, örülök, hogy épségben megérkeztél, de kérlek, mondd meg az apádnak, hogy hívjon fel minél hamarabb! Megígértem neki, de elöntött a kimerültség hulláma. Nem akartam családi drámákkal foglalkozni, elég volt megbarátkoznom a vadonatúj

helyzettel. Angliában voltam. Az apámmal. Egy nevetségesen hatalmas házban, amely a Tanács főhadiszállásául szolgált, és két démon otthonául. Ráadásul azóta nem tudtam megszabadulni a kínzó rossz érzéstől - ami voltaképpen előérzet volt -, hogy magam mögött hagytam a Hekaté Hallt. És ott volt még a tény, hogy a hajdani fiúm itt settenkedik valahol, hogy szörnyeket öljön. Mielőtt mindezekkel bármit is kezdhettem volna, határozottan szükségem volt egy kiadós alvásra. Az ágyamra dőltem. Lehet, hogy hajdanában nem egy igazi hercegé volt, de bébiangyaltollal tömték ki. Lerúgtam a cipőmet, és elnyúltam a hűvös takarón. Mindennek napfény- és fűillata volt. Gondoltam, alszom egy-két órát, mielőtt beszélek atyámmal. És talán megkérdezem majd Larát, hogy van-e térképe a házhoz, de egy GPS még tutibb lenne. Lehunytam a szemem, és azon tűnődtem, hogy a Thorne név miért cseng olyan ismerősen.

6. FEJEZET

A

rra ébredtem, hogy valaki megráz, és egy kiáltás visszhangzik a fülemben. Az volt a gyanúm, hogy a saját hangom. Kábán

felültem, a mellkasomban kalapált a szívem. - Sophie? - szólongatott Jenna, aki az ágyam szélén ült, és ré-

mülten nézett. - Mi történt? - kérdeztem zihálva. A szoba sötétebb volt, mint amikor lefeküdtem, és egy másodpercig azt hittem a Hekatéban vagyok. - Biztosan rémálmod volt. Kiáltoztál. Pontosabban sikítoztál. Na, ez elég ciki. És furcsa is. Nekem soha nem voltak rémálmaim, még a múlt félévben történtek után sem. Keresgélni kezdtem valami emlék vagy kép után, de mintha vattával lenne kitömve a fejem. - 58 -

Csak arra emlékeztem, hogy rohantam, hogy valamitől... megijedtem. Még a torkom is sajgott, mintha sírtam volna — ez elég fura volt. Ezenkívül csak a komp óta kínzó félelmet éreztem, és valami furcsa szagot. Füst.Nagy levegőt vettem, de még az ágyneműm napfényszaga sem tudta elvenni a kesernyés szagot. Mosolyogni próbáltam. -

Jól vagyok - mondtam. - Csak egy ostoba álom volt.

Jenna nem tűnt túl meggyőzöttnek, amikor a térdét átfogta karjával. -

Miről álmodtál?

-

Fogalmam sincs. Futottam, és valahol talán tűz égett.

Jenna a rózsaszín tincsét csavargatta. -

Ez nem hangzik olyan ijesztően.

- Nem is volt az, csak az érzés, ami társult hozzá... - borzongtam meg, amikor eszembe jutott a szörnyű veszteség fájdalma. - Ijedt és szomorú voltam, sőt, le voltam sújtva - mondtam, és sóhajtva az ágytámlának dőltem. - Valami hasonlót éreztem, amikor elhagytuk a Hekatét. Az a szupererős érzésem támadt, hogy nem jövünk oda vissza. Legalábbis nem mindhárman. Jennában - többek közt - azt kedvelem legjobban, hogy nem lehet megdöbbenteni. Lehet, hogy ez a vámpírságából adódik, de az is lehet, hogy már az átváltozás előtt is ilyen volt. Akárhogy is, a lényeg, hogy nem akadt ki, amikor átmentem látnokba. Csak elgondolkozva rágta körmeit. -

Ez is démon képesség? Mármint a jövőbelátás?

- Honnan a pokolból tudjam?! Alice volt az egyetlen démon, akit ismertem. De ő is csak egy olyan képességgel rendelkezett, amivel a boszorkányok nem, és ez a vérszívás volt. Ami nem volt különösebben vonzó a számomra. Ne vedd sértésnek! - Nem sértődtem meg. Talán megkérdezhetnéd az apádat. Nem - 58 -

azért ruccantunk ide, hogy megtanuld, mit jelent a démonság? Dörmögtem valamit, Jenna pedig nem erősködött tovább. - Oké, szóval tűzről álmodtál, és megsejtetted, hogy kipurcanunk Angliában. -

Most már tényleg sokkal jobban érzem magam, kösz, Jenna!

Meg sem hallott. -

Talán nem jelent semmit. Néha az álmok csak álmok maradnak.

-

Igen - értettem egyet. - Talán igazad van.

- Ha más furcsa dolog nem történt veled, akkor... - De ahogy meglátta az arckifejezésemet, elhallgatott. - Szóval más furcsaság is történt. Abban a pillanatban legszívesebben a fejemre húztam volna a paplant, de inkább beszámoltam az Elodieval való találkozásról. Láthatóan ez volt az egyetlen dolog, amivel Jennát meg tudtam lepni. -

Rád nézett? Egyenesen rád?

Amikor igenlően feleltem, Jenna hosszan kifújta a levegőt, és felreppentette rózsaszínű tincsét. -

Mrs. Casnoff mit szólt hozzá?

Idegesen fészkelődtem. -

Még nem mondtam el neki.

- Mi? Soph, ezt el kell neki mondanod. Ez sok mindent jelenthet, és Alice után... Úgy látom, az emberek között töltött éveid bizalmi válságba sodortak, de Mrs. Casnoff előtt semmit nem kell titkolnod. Vagy előttem. Jött az ismerős bűntudat. Nem beszéltünk róla, de mindketten tudtuk, hogy ha annak idején beszélek valakinek Alice-ről, akkor Jennát tisztázhattam volna a vád alól, ami szerint megtámadta Annát és Chastont. És persze Elodie is élne még. - Holnap írok neki. Vagy nem is... felhívom! Lara adott egy mobilt. - 58 -

Jenna felkapta a fejét. - Komolyan? Milyet? Tölthetünk le vele zenéket is, és... - Nem fejezte be. Megrázta a fejét. - Nem. Ne próbálj meg elcsábítani csillogó-villogó, szexi kütyükkel, Sophie Mercer! ígérd meg, hogy tényleg felhívod! - szorította meg a karomat. Felemelt kézzel úgy tettem, ahogy elképzelésem szerint a lány cserkészek szoktak. Vagy ahogy az Star Trekben csinálják. - Ünnepélyesen megfogadom, hogy beszámolok Mrs. Casnoff- nak arról, hogy Elodie szemezett velem, és ha nem tenném meg, akkor veszek Jennának egy pónit, egy igazi vámpírpónit. Jenna megpróbált komoly arcot vágni, de egy vámpírpóninak senki sem képes ellenállni. Amikor mindketten röhögni kezdtünk, milliószor jobban éreztem magam. Jennának igaza volt. Most már voltak körülöttem olyan emberek, akikben megbízhattam. Emberek, akik megérdemelték, hogy tudják, mi történik velem. A szívem hirtelen megkönnyebbült, és úgy döntöttem, akár démonközpont, akár nem, a Thorne Abbey ugyanolyan jó hely arra, mint a többi, hogy tiszta lappal induljak, hogy új fejezetet nyissak az életemben... és az összes többi közhely az újrakezdésről. Elegem volt a titkokból. - Sajnálom, hogy rosszat álmodtál, annak viszont örülök, hogy felébredtél végre - mondta Jenna, amikor kiröhögtük magunkat. Beszélni akarok veled. - Miről? - Nem is tudom, mondjuk arról, hogy mi volt a bajod, amikor megérkeztünk. - Az arca meglágyult, ahogy hozzátette: - Mert valamitől kikészültél, azt láttam. - Ennyire ordított rólam? — Nem, de én vámpírként képes vagyok észlelni az érzelmi energiák ingadozását. - 58 -

Addig bámultam rá, amíg a szemét forgatva azt nem mondta: — Jól van. Nagyon sápadt voltál, és úgy néztél ki, mint aki mindjárt rókázik. Azt hittem, el is ájulsz. - Aztán az arca felragyogott, ahogy kiegyenesítette a hátát. - Te jó ég, el kellett volna ájulnod! Akkor Cal elkap, és a karjában hoz fel a lépcsőn. - A mondat végét egy kis nyüszítéssel tette ütősebbé, és megszorította a karomat. — Komolyan mondom, sokkal jobban szerettem a duzzogó és idegbeteg Jennát. De ő csak vigyorgott, úgy izgett-mozgott, mint egy négyéves, amíg el nem kacagtam magam. Ledobtam magamról a takarót, és vonakodva ezt mondtam: — Oké, beismerem, a gondolat, hogy Cal felhoz azon a csicsa- micsa lépcsőn... elég izgató. Jenna boldogan felsóhajtott: — Ugye? És én még csak nem is a fiúkat szeretem. Lehajoltam, hogy kihalásszam a surranómat az ágy alól, és azon tűnődtem, beszéljek-e Jennának az eljegyzésről, de úgy döntöttem, addig nem kötöm senki orrára, amíg magamban nem tisztáztam, hogyan érzek a dologgal kapcsolatban. — Nem csak a Tanács miatt akadtam ki - mondtam. - Láttad azokat a tiniket az üdvözlő brigád hátsó sorában? — Igen, azt a fekete hajú csajt, meg a srácot, aki Archerre hasonlít. Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bevertem az ágy végébe. — Hogy mi?! — vakargattam a kobakom. — Az a fickó. Archerre hasonlított. Azt hittem, ettől akartál elájulni. A sarkamra ültem, és megpróbáltam magam elé képzelni a srácot anélkül, hogy az „Anyám, egy újabb démonf’-gondolat bezavart volna. -Tényleg. Kiköpött Archer. Hasonló haj, hasonló testmagasság. És ugyanolyan beképzelt. - Remegő gyomorral azt kívántam, Jenna bárcsak hanyagolná az Archer-témát. - De nem ez készített ki kü- 58 -

lönben. Hanem az, hogy démon. Ahogy a csaj is. Jenna álla a földet verdeste. - Lehetetlen. Én azt hittem, te meg az apád vagytok az egyetlen démonok a földön. -

Én is azt hittem. Ettől lettem olyan sápadt.

-

Szerinted, mit csinálnak itt?

-

Fogalmam sincs.

Mindketten hosszan hallgattunk, mielőtt Jenna újra megszólalt: - Lehet, hogy nagyon béna démonok. Biztos vagyok benne, hogy az apád meg te jobb démonok vagytok náluk. Rávigyorogtam. -

Jenna, hogy lehetsz ilyen cuki?!

Visszamosolygott. - Egy újabb vámpírképesség. - Felállt az ágyról. - Most pedig gyere! Amíg szunyáltál, én megpróbáltam felderíteni a terepet. Három órát durmoltál. Egymagám nem mertem túl messzire menni. - Féltél?! Tisztában vagy vele, hogy minden éjszakai rémet lenyomnál? Jenna vállat vont. - A vámpírságom nem óv meg az eltévedéstől. És nem akarok az örökkévalóságig ebben az ijesztő kastélyban bolyongani. - Szerintem a Thorne Abbey nem ijesztő. A Hekaté Hall ijesztő. Ez a hely csak... más. - Csak hatalmas - mondta Jenna kerek szemmel. - Nem hallottad, mit mondott Lara? Harmincegy konyha. Az még gombócból is sok, Soph! Számban összefutott a nyál a kaja gondolatára. -

Azon tűnődöm, melyikben készítik a ma esti vacsit.

Jennával kiléptünk a folyosóra. A falikarok ellenére a folyosó homályos maradt. - 58 -

-

Furcsa belegondolni, hogy itt egy család élt - merengtem.

- Ráadásul ez nem is a Thorne család főrezidenciája — mondta Jenna, mintha lenyelt volna egy útikönyvet. - Volt egy házuk Londonban, egy kastélyuk Észak-Skóciában és egy vadászlakuk Yorkshire- ben. A második világháború után sajnálatos módon elvesztették a vagyonukat, és 1951-ben arra kényszerültek, hogy eladják az ingatlanjaikat, a Thorne Abbey kivételével. Ez továbbra is a Thorne család tulajdona maradt. -

Haver, honnan tudsz te ennyit?

Jenna félénken ezt mondta: - Mondtam már. Evekig aludtál, én meg unatkoztam. Hatalmas könyvtár van odalent, és külön gyűjteményük a ház történetéről. Történt itt néhány furcsa dolog. Például azok a szobrok a hallban. Philip Thorne 1783-ban vette őket, miután a felesége öngyilkosságot követett el. Levetette magát a lépcsőről. - Durva - feleltem. De valami más zavart. A név. Thorne. Hallottam már valahol. De hol? És miért érzem úgy, hogy fontos? Amíg a lépcsőn lefelé mentünk, Jenna újabb érdekességeket közölt a ház történetéről. - Oh! Olvastam valami aranyos dolgot is. Az 1930-as évek végén a Thorne Abbey lányiskolaként működött. Az agyam hátsó traktatusában megszólalt a vészcsengő. - Tényleg? -Ja. A légitámadások miatt evakuálni kellett a londoni kölykö- ket meg a sulikat. A Thorne-ok úgy vélték, a lányiskolákkal lesz a legkevesebb gondjuk, ezért kitárták ajtajukat kilenc lányiskola előtt. És ekkor bekattant. Pontosan tudtam, hol hallottam ezt a nevet.

- 58 -

7. FEJEZET

A

gyomrom szaltózort egyet. - Istenem. - Azért ennyire nem érdekes a dolog - rázta a fejét Jenna. - Nem az az érdekes, amit mondtál. A könyvekben voltak fotók

a lányokról? - Talán van egypár. A vér a fülembe áramlott. - Látnom kell azokat a fotókat! Jenna a karomba fűzte a karját, miközben a főfolyosóból elágazó mellékfolyosók útvesztőiben bolyongtunk. - A könyvet a könyvtár ablakpárkányán hagytam, tutira ott lesz még. Mielőtt elértük volna a könyvtárat, három halion kellett átvergődnünk. Ahogy a ház többi része, a könyvtár is lélegzetelállító volt. És természetesen gigantikus. Szó szerint megdermedtem az ajtóban. Nem hiszem, hogy életemben összesen láttam volna ennyi könyvet. Könyvespolcok sorakoztak előttem, és dupla csigalépcső vezetett az emeletre, ahol még több könyv volt, mint lent. Kanapék álltak a teremben, Tiffany-lámpák vetettek lágy fénytócsákat a keményfa padlóra. A terem túlsó végében lévő nagy ablakok egy folyóra néztek, és beengedték a lemenő nap utolsó sugarait. A párkány viszont üres volt.

- A jó életbe... - sóhajtott Jenna. - Esküszöm, hogy húsz perce még ott volt. - Emlékszel, hol találtad a könyvet? — kérdeztem. — Talán valaki visszarakta a helyére. Jenna az ajkába harapott. -

Talán. Odafent találtam, egy igazán fura szekrénynél.

Követtem az emeletre. -

Mitől volt fura?

- Majd meglátod. Ott volt hátul, egy lovas fickó freskója mellett... Megértettem, miért okozott problémát Jenna számára a szekrény felismerése. A földszinten a könyvek a falak mellé állított polcokon sorakoztak, és a terem közepe szabad maradt. De fent vagy harminc könyvespolcot zsúfoltak egymás mellé, és némelyek között olyan szűk volt a hely, hogy csak oldalazva fértem el. -

Megvan a polc! - kiáltott fel Jenna jobbról.

Pipiskedve tanulmányozta az egyik könyvespolc tartalmát, ami tényleg egy lovas csávó freskója mellett állt. Ahhoz képest, hogy a fickó elegáns hermelinpelerint viselt a képen, eléggé idegesnek tűnt. Jenna ugyanilyen idegesnek látszott. -

Nincs itt. Talán lent kéne újra megnéznünk.

Visszanyeltem a csalódásomat. Nem tudom, miért akartam látni annyira azt a könyvet, amikor már úgyis tudtam, hol találkoztam a Thorne névvel, és miért éreztem annyira fontosnak. Azt a nőt, aki egy rituáléval démonná változtatta Alice-t, Tkoménak hívták. Ő tett engem is- bár akaratlanul - démonná. Biztos voltam benne, hogy Alice a légitámadások elől ide küldött lányok egyike volt, és hogy a Thorne Abbey-ben kezdődött minden. Mégis szerettem volna látni Alice-t. Hogy milyen volt, még az átváltozása előtt. - Oké - mondtam Jennának. - Majd később megkeressük. Nem - 64 -

olyan fontos. De Jenna nem volt hülye. Elég régóta ismert ahhoz, hogy tudja, mikor hazudok. De rám hagyta, és inkább ezt mondta: -

Ezt nézd meg!

A Berágott Lovas alatt egy kicsi, mellkasig érő polcot vettem észre. Vastagon állt rajta a por, és rögtön észrevettem, hogy Jenna miért titulálta furcsának. Egyetlen könyvet őrzött, azt is egy vastag üvegbura alatt. Az üvegre ismeretlen szimbólumokat festettek. -

Próbáld meg kinyitni! - mondta Jenna.

Mivel fogó nem volt az üvegen, az ujjaimat az üveg szélének feszítettem. De szinte azonnal visszarántottam a kezem. -Aú! — Hát igen. Pöpec bűbáj védi. A pöpec bübáj enyhe kifejezés volt. Az ujjaim ugyanis megégtek. Hasonló érzés volt, mint amikor megérintettem Archer mellkasán A Szem szimbólumát, és a jel megégette a tenyeremet. — Akármilyen könyvről legyen is szó, valaki nagyon félti a többi olvasótól. — Valóban - hangzott a hátunk mögül. Jenna és én ugrottunk egyet, aztán megpördültünk. Apám állt mögöttünk, ajkán halvány mosoly. Ujjait összekulcsolta a derekán. - Ez a könyv a Thorne família grimoire-ja volt. Vagyis a varázskönyve. - Tudom, mit jelent a grimoire szó! - csattantam fel sértetten, de úgy folytatta, mintha meg sem hallott volna. - A legsötétebb varázslatokat tartalmazza, amikkel a prodigiu- mok valaha találkoztak. A Tanács évekkel ezelőtt lezáratta. -

Ezek szerint a Thorne-ok boszorkányok voltak? - 64 -

Apa végighúzta ujját a szekrényen, és helyette is grimaszoltam, de mintha meg sem érezte volna a varázslatot. - Sötét boszorkányok voltak, természetesen. Nagyon erősek, és nagyon ügyesen titkolták valódi lényüket az emberek elől. -

Ok csináltak démont Alice-ből, ugye?

Jenna felszisszent, de apa a legnagyobb nyugalommal tanulmányozott, mielőtt kijelentette volna: - Igen. Nagyon okos vagy, hogy ilyen gyorsan összeraktad a képet. Nagyon elégedettnek látszott, és ettől hirtelen boldogság öntött el. De azért hozzátettem: -Jenna segített benne. Olvasta valahol, hogy a légitámadások alatt lányokat küldtek ide. És eszembe jutott, hogy Mrs. Casnoff szerint azt a nőt, aki Alice-t démonná változtatta, Thorne-nak hívták. Ezért vagyunk itt. Kíváncsi voltam, megtalálom-e Alice fotóját valamelyik könyvben, amit Jenna olvasott. - Ha a dédanyádról akarsz olyan fotót látni, ami itt készült, akkor gyere be az irodámba, nekem van egy! Miért nem engem kerestél meg ezzel? Gúnyos megjegyzés jutott eszembe, de gyorsan lenyeltem. Igaza volt. Ahelyett, hogy kémeset játszunk a könyvtárban, logikus lett volna egyből hozzá szaladni. Szerencsére Jenna kimagyarázta a dolgot: - Mr. Atherton, Sophie az élete elmúlt tizenhat évét úgy töltötte, hogy hol ez, hol az hazudott neki. A Hekatéban nagyon jól belejött, hogy egymaga sakkozza ki a dolgokat. Egy szokást nehéz levetkőzni. Jenna hiába tűnt egy vékony szöszinek, aki betegesen vonzódik a rózsaszínhez, valójában vámpír volt, aki nagyon fenyegető tudott lenni, ha akart. De most szerettem volna magamhoz ölelni. Apa hol rám, hol Jennára nézett. - Mrs. Casnoff szerint ti ketten félelmetes csapatot alkottok. Most - 64 -

már kapiskálom, mire értette. Nos, ha más könyvre nem kíváncsi, hölgyem, akkor esetleg csatlakozhatna hozzám egy kellemes, alko- nyi sétára. Azon gondolkoztam, hogy apa miért beszél úgy, mintha most szökött volna ki egy Jane Austen-regényből. Nehéz volt megérteni, hogyan zúghatott bele az én szupergyakorlatias anyám. Nem olyannak ismertem meg, aki a nyálgépekre bukik. Persze, én sem hittem volna, hogy egy titkos prodigiumgyilkosba leszek szerelmes, szóval jobb, ha meg se szólalok! - Sötétedik - mondtam apámnak. - Ó, maradt még elég fény. És a birtok ebben a napszakban a legszebb. Az elmúlt néhány hét során, mióta megismertem az apámat, megtanultam, hogy a szeméből olvassak, ne a szavaira figyeljek. És a szeme most azt üzente, hogy ha akarok, ha nem, sétálnom kell vele. - Oké. Miért ne?! -

Csodás! Tudod egy kis időre nélkülözni a barátnőd társaságát? -

kérdezte Jennától. Jenna rám pillantott. -

Persze, Mr. Atherton - mondta. - Addig megnézem, mit csinál

Cal. -

Nagyszerű ötlet! - felelte apa, és a karját nyújtotta. - Szabad?

- 64 -

8. FEJEZET

K

ifelé menet elhaladtunk az egyik szobalány mellett, aki éppen egy márványasztalt tisztogatott, de bútorfényesítő és porrongy

használata helyett csak meglegyintette az asztalt. A por kavarogva felszállt, felhőt alkotott, majd elenyészett a levegőben. Ez ugyanolyan különös volt, mint a mobil vagy a laptop látványa. Mert a Hekatéban... szóval, nem volt a mindennapi élet része a

varázslat. Mrs. Casnoff soha nem engedte volna meg, hogy az erőnket portörlésre használjuk. Csak azután kezdtünk beszélgetni, hogy kiértünk. — Bocs, hogy hozzányúltam a varázskönyvespolcodhoz, vagy mihez. Nem tudtam, hogy tilos. A murvával felszórt udvarra lépve apám nagy levegőt vett. - Isteni. Szagold meg te is! -Mit? — A levendulát. AThorne Abbey minden udvarában fellelhető. Különösen az alkonyi órákban érezni az illatát. Szagmintát vettem a levegőből, és tényleg jó illata volt, az este pedig gyönyörű, amolyan se meleg, se hideg, és a zöld gyepen árnyak kúsztak. Talán még élveztem is volna, ha nem a Felkelő Démon Házában vagyunk. Lassan poroszkáltunk, kezem apám könyökhajlatában pihent, ami egyszerre volt fura és jó. Séta közben csak arra tudtam gondolni, hogy íme, ez az apám! Úgy sétálgatok vele, mintha az elmúlt tizenhét évben

nem a Világ Legelérhetetlenebb Apja lett volna. Átmentünk egy hídon, aztán fel egy dombtetőre, ahonnan viszszanéztünk a házra. Apámnak igaza volt, a kilátás megérte a sétát. A völgyfészekben ülő Thorne Abbey aranyfényben úszott. A távolból úgy tűnt, mintha az erdő körülölelné, védelmezőn körbefogná. Jó lett volna arra gondolni, hogy milyen szép, de csak arra tudtam, hogy mennyire máshogy alakult volna az életem, ha Alice nem itt köt ki. - Abban a pillanatban megszerettem ezt a házat, amikor először megláttam - mondta apa. - Szerintem is klassz, csak szűkös. Nem tudom, hogy vagy vele, de nekem klausztrofóbiám támad, ha nincs legalább ötszáz szobám. Béna próbálkozás volt, de apa udvariasan kacarászott rajta. - Reméltem, hogy tetszeni fog, mert végül is ez a szülőhelyünk. Kíváncsi vagy a sztorira? Bár a szám kiszáradt, és a térdem remegett, igyekeztem közömbösnek hangzani: - Elmondhatod, ha kedved van. - A Thorne család tagjai sötét boszorkányok és boszorkánymesterek voltak. Négy évszázadon át sikeresen titkolták igazi lényüket az emberiség elől, közben arra használták a varázserejüket, hogy a családjuk gazdagságát és befolyását növeljék. Ambiciózusak és okosak voltak, de nem kimondottan veszélyesek. Legalábbis a háborúig. - Melyik háborúig? Apa meglepetten nézett rám. -

A Hekatéban nem tanultatok a háborúról?

Visszagondoltam az elmúlt év óráira, és be kellett látnom, hogy mindig olyan dolgokon járt az agyam, mint Archer vagy Jenna, vagy a lányokat ért, titokzatos támadások. Ugyan ki vethetné a szememre, hogy nem figyeltem? —

112 —

-

Lehet, hogy tanultunk, de nem emlékszem rá.

- 1935-ben a L’Occhio di Dió és a prodigiumok között háború robbant ki. A történelmünk különösen sötét periódusa következett. Mindkét oldalon ezrek pusztultak el. Szünetet tartott, amíg megtörölgette szemüvegét a zsebkendőjével. - Addigra már csak ketten maradtak a Thorne családból: Virginia és az öccse, Henry. Virginia rukkolt elő az ötlettel, hogy A Szem ellen egy démon megidézésével vegyék fel a küzdelmet. Addig a prodigiumok történetében senkinek sem sikerült ilyesmi. De Virginia úgy döntött, megpróbálja. Évekig tartott, mire egy ősi grimoireban megtalálta keresett rituálét. -

Fogadjunk, hogy ezt a grimoire-t őrzi az elvarázsolt polc!

- Igen. A Tanács feljegyzései alapján, először önmagán szerette volna elvégezni a rituálét, de a Tanács vezetője nem engedélyezte. Szerinte biztonságosabb egy átlagos emberen kísérletezni. Virginia nagy szerencséjére több száz leányzót szállásoltak el az Abbey-ben, tehát volt kiből válogatnia. Megborzongtam. -És az ő választása Alice-re esett. -

Ahogy mondod.

- De miért? Elvégre tényleg több száz lány közül válogathatott, ahogy te is fogalmaztál. Kihúzta Alice nevét egy kalapból? - Ezt én sem tudom, de azt gyanítom, köze volt ahhoz a tényhez, hogy Alice terhes volt. Talán ő és Henry... a lényeg, hogy Virginia nem beszélt erről, és a rituálé után már Alice sem volt olyan helyzetben, hogy beszélhetett volna. Megdörzsöltem az orrom a kézfejemmel. - Az ilyen történetekben mindig akad egy titkos varázsnapló, amit elrejtenek egy fa odvábán, és benne van a válasz. Itt is számíthatunk hasonló fordulatra? —

112 —

- Attól tartok, nem. Különben a történet többi része már előtted is ismeretes. Virginia elvégezte a rituálét, de valami rosszul sikerült. Soha nem fogjuk megtudni, mi történt azon az éjjelen, de Virginia és az öccse meghalt, Alice pedig démonná változott. - Egy szörnyeteggé - motyogtam, miközben az Elodie nyakába vájó ezüst körmökre gondoltam. Leültem a gyepre, az állam a térdemre tettem. Apa sóhajtott, és egy hosszúnak tűnő pillanat múlva leült mellém. -

Csupa fű lesz az öltönyöd.

- Van másik. Nem először hallom, hogy így utalsz a fajtánkra, megtudhatnám, miért? Felszaladt a szemöldököm. -Most viccelsz? Meg kell magyaráznom, miért tekintem szörnyeknek a démonokat?! - Amíg boszorkánynak hitted magad, eszedbe jutott valaha is „szörnynek” titulálni magad? -

Persze hogy nem.

- Pedig a boszorkányok, a tündérek, az alakváltók és a démonok... egy tőről fakadnak. -

Mire célzol?

Apa letépett egy fűszálat, és elgondolkozva morzsolgatni kezdte. -

Mindannyiunknak angyalok az ősei.

- Tudom, hogy a prodigiumok azoktól az angyaloktól származnak, akik nem voltak hajlandóak sem Isten, sem Lucifer oldalára állni a háborúban. Apa a szemembe nézett. - A démonok pedig olyan angyaloktól, akik valamelyik oldalra álltak. Méghozzá a vesztes oldalra, mint később kiderült. - És akkor mi van? Attól, hogy angyalok voltak, még nem válnak jófiúkká, ahogyan mi sem. —

112 —

- Nem, de a szörnyeknél kicsit összetettebb a személyiségünk. Nem estél kétségbe, amikor rájöttél, hogy sötét boszorkány vagy, pedig a sötét boszorkányok ereje nem sokban különbözik a miénktől. Néhány tekintetben a démon nem más, mint nagyon erős sötét boszorkány. -

Vagy a nyolcadik utas: a halál...

-

Tessék?

- Semmi... Amikor Virginia megidézte a démont, azt jelentette, hogy Alice - mint egyéniség és lélek - megszűnt létezni? Onnantól kezdve csak egy démon élt a testében? Apa felkacagott. -

Te jó ég, dehogy! Te egész idő alatt ezt hitted?

Összefontam a karomat a mellkasom előtt. - Miért, honnan tudtam volna? Mindenki annyira rohant, hogy nem ért rá megválaszolni az égető és démonikus kérdéseimet. Abbahagyta a kacagást, hirtelen, mintha megszeppent volna. - Igazad van. Bocsánat. Nem, amikor egy démont megidéznek, akkor a démon gyakorlatilag nem más, mint egy nagy, sötét... erő. Ez lesz egy pokolba űzött angyalból. Nem marad más belőle az erején kívül. Nincs neve, személyisége, teste. Csak a hígítatlan, tiszta erő. -Hú! - A „megszállás” nem helyes szó itt, inkább „behálózásról” beszélhetünk. A démon mindent megváltoztat az emberben: még a vérét és a DNS-ét is. Ezért is öröklődhet. Ezért nem halunk meg a halálos sérülések esetében sem. Az erőnk meggyógyít bennünket. - A heges kezem felé biccentett. - Persze, csak addig, amíg az illető nem használ démonüveget. De mindezek ellenére az az ember, akit egy démon megszáll, továbbra is ugyanaz a személyiség marad. - Kivéve, hogy az ereiben attól kezdve a legsötétebb, legerősebb mágia folyik, ami a világon létezik - tettem hozzá. - Pontosan - mosolygott apa büszkén. Alice jutott eszembe, ahogy a —

112 —

tisztáson állt, és büszkén felkiáltott: „Sikerült megcsinálnod!” Aztán lenyakaztam. Elszorult torokkal mondtam: - Ha Alice még mindig Alice volt, amikor megismertem, akkor elmondanád nekem, hogy miért ivott vért, és miért növesztett karmokat? Apa vállat vont, és feltartotta a jobb kezét. Manikűrözött körmeiből hosszú, ezüst karmok ugrottak elő, majd ugyanilyen gyorsan el is tűntek. - Akármelyik boszorkány vagy boszorkánymester képes rá, ha akarja, próbáld meg te is! A megrágott körmeimre néztem, meg a Fagyott Eper színű lakk foltjaira, amit Jenna kent rá a legutóbbi manikűrözéskor. - Kösz, inkább nem! - Ami pedig a másik részét illeti a dolognak... a vérmágia egy nagyon ősi, nagyon erős praktika. Megint emlékeztetni szeretnélek, hogy a múltban sok boszorkány és boszorkánymester élt vele. Például a barátnőd, Jenna is sokat nyer a vér erejéből. Az az igazság, hogy a vámpírok is így jöttek létre. Ezer évvel ezelőtt egy boszorkánykor nagyon bonyolult vérrituálét hajtott végre, és... - De Alice embereket gyilkolt - a hangom elcsuklott az utolsó szónál. - Valóban - mondta apám nyugodtan. - Ennyi sötét mágia bárkit megőrjítene. Ez történt Alice-szel is. De ez még nem jelenti azt, hogy te is így jársz. Feszült arccal nézett rám. - Megértem, ha vonakodsz elfogadni az örökségedet, de életbevágóan fontos, hogy a démonokra ne gondolj többé szörnyekként. - A kezemre tette a kezét. - Akkor magadra sem fogsz szörnyként tekinteni. Nehezemre esett nyugodt hangon folytatni: —

112 —

- Figyelj, látom, hogy mennyire bele vagy zúgva ebbe a nagy „Éljenek a démonok!’-ügybe, de nekem végig kellett néznem, ahogy megöli az egyik barátomat. És Mrs. Casnoíf elmondta, hogy amikor az anyád démonizálódott, megölte az apádat. Szóval most ne akard elhitetni velem, hogy démonnak lenni csupa móka és szórakozás! - Nem is az - mondta apa. - De ha hajlandó lennél meghallgatni, és megérteni, mi az, hogy démon, talán rájönnél, hogy a megfosztás nem az egyetlen lehetőség. Különböző módokon... finomítani lehet az erődön. És ezzel csökken az esélye, hogy másoknak árthass. - Csökken?! — ismételtem. - De nem szűnik meg, ugye? Apa a fejét rázta. - Rossz oldalról közelítettem meg - mondta idegesen. - Csak azt szeretném megértetni veled, hogy... Sophie, elgondolkoztál már rajta, milyen lenne, ha átesnél a Megfosztáson? Már ha túlélnéd, persze. Elgondolkoztam. És - biztosan tök hülyén hangzik - attól féltem a legjobban, hogy utána úgy fogok kinézni, mint Vandy, vagy teli lesz a testem örvénylő, bíbor „tetoválásokkal”, még az arcom is. Nem lesz könnyű kimagyaráznom a foltokat, de majd ráfogom egy „őrült nyári vakációra”. Amikor nem válaszoltam, apa folytatta: - Biztos vagyok benne, hogy fogalmad sincs, mi történik a rituálé során. Utána nemcsak varázslatokra nem leszel képes, de a lényed fontos része is megsérül. A megfosztás ugyanis bejut a véredbe. És kilop onnan valamit, ami annyira hozzátartozik a személyiségedhez, mint a szemed színe. Te démonnak születtél, Sophie, és a tested, meg a lelked küzdeni fog azért, hogy démonnak tartson meg. Talán egészen a halálig. Ilyen prédikációra nem lehet mit mondani, ezért, miután hosszú ideig csak bámultam rá, felsóhajtott: - Fáradt vagy, és túl sok ez az első estére. Megértem, ha meg kell emésztened a dolgot. —

112 —

- Nem erről van szó - mondtam, de csak tovább beszélt, és kezdtem rájönni, hogy ez lehet az egyik idegesítő szokása. - Remélhetőleg egy kiadós éjszakai alvás után sokkal nyitottabban fogadod az általam előadott dolgokat - nézett az órájára. - Most bocsáss meg, de már tizenöt perce Larával kellene lennem. Remélem, visszatalálsz a házba! - Itt van előttem, úgyhogy biztosan - morogtam, de apa már elindult lefelé a dombról. Még sokáig ültem a növekvő sötétségben a Thorne Abbey-t bámulva, és próbáltam felfogni apám szavait. Tíz perce lehettem ott, amikor először eszembe jutott, hogy a démontinikről és itt-tartózkodásuk okáról egy szót sem kérdeztem. Sem arról, hogyan létezhetnek egyáltalán. Végül felálltam, leporoltam a gatyámat, és elindultam visszafelé. Közben arra gondoltam, amit apámtól hallottam. Hogy hiába csak néhány éve birtoklom az erőmet, az mégis a lényem része. Most először vallottam be magamnak, hogy még a gondolatától is halálra rémülök annak, hogy kinyessem magamból a mágiát, és ezzel az életemet is kockára tegyem. De nem akartam ketyegő időzített bombaként leélni az életem, és mindegy, mit mondott apa a mágiám finomításáról - ameddig birtoklom ezt az erőt, a robbanás mindig egy nagyon közeli lehetőség lesz. Az életem hirtelen egy bonyolult matematikai feladvánnyá vált, és én sohasem kedveltem az ilyesmit. ***

Amikor visszatértem, apát nem láttam sehol. A szobámba baktattam. Az előbb még meg akartam halni az éhségtől, de az apámmal való beszélgetés elvette az étvágyamat. Hiába aludtam olyan nagyot délután, —

112 —

nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre és egy puha ágyra. Amikor a szobámba értem, észrevettem, hogy az ágyamat megigazították. Nem tudtam, hogy egy szolga volt-e, vagy egy külön e célra rendszeresített ágyazó varázslat. Aztán megláttam a párnámra rakott fotót. Miközben felvettem, azon tűnődtem, vajon apa tette-e ide. A kezem remegett egy kicsit. A fekete-fehér fotón vagy ötven lány volt látható, a Thorne kertjében. A csapat fele állt, a másik fele a földön ücsörgött, de a szoknyájukkal jól nevelten eltakarták a lábukat. Alice az ülő lányok egyike volt. Sokáig tanulmányoztam az arcát. Valahogy könnyebb volt Alicere démonként gondolni, egy lélektelen lényként, aki a dédanyám testét szerszámként használta. Nehéz volt elfogadni, hogy amikor a démontiveggel lenyakaztam, a testében ott rejlett a dédanyám lelke. A vonásait néztem. Mire gondolhatott ezen a napon? Ő is el volt ájulva a Thorne Abbey-től? Csak annyit tudtam, hogy hatvan évvel ezelőtt ő is itt állt, ebben a szobában. A gondolattól a hideg futkosott rajtam. Szerettem volna megkérdezni, hogy előre látta-e az elkövetkezendő szörnyűségeket, hogy ő is ugyanazzal a szorongással járta-e a Thorne folyosóit, ami bennem is növekedett? De az 1939-be fagyott Alice csak mosolygott, és nem válaszolt, az arcán nem volt semmi jele annak, hogy sejtené, mi vár rá a jövőben. Vagy rám.

—

112 —

9. FEJEZET

A

pát másnap reggel sem láttam sehol. Korán ébredtem, aztán zuhanyoztam egy maratonit. Higgyétek el, ha az elmúlt kilenc

hónapban a legkülönfélébb természetfölötti lényekkel kellett volna megosztanotok a fürdőszobátokat, akkor egy privát zuhanyozástól ti is hátast dobnátok! Az előző estén valaki kipakolt a táskáimból, és a ruháimat szépen összehajtogatva a festett szekrénybe rakta. Eszembe jutott, milyen elegáns volt tegnap mindenki, és átfutott rajtam a gondolat, hogy előkaparom az egyetlen magammal hozott nőies szép ruhámat. Végül mégis egy farmer meg egy áfonyaszínű póló mellett döntöttem, de a kitaposott sportcipőm helyett azért felvettem egy csinos szandált. Mielőtt lementem volna, bekopogtam Jennához, de nem volt a szobájában. Cal ajtaja is csukva volt, és már majdnem bekopogtattam, amikor eszembe jutott, hogy meglehetősen korán van, és talán még alszik. Amikor felködlött előttem a kép, hogy egy álmos, meztelen felsőtestű Cal nyit ajtót, olyan vörös lettem, mint a pólóm. Ilyen felajzott állapotban futottam a főfolyosón Lara Casnoffba, aki a

kezében egy köteg papírt, egy mobilt és egy bögrét egyensúlyozott, amiből olyan finom kávéillat áradt, hogy nyáladzani kezdtem. - Már felébredtél? - bazsalygott rám. - Tessék! - nyújtotta át a kávét. - Ezt neked hoztam. - Milyen kedves magától! - mondtam, és Lara nevét is felírtam a Csodálatos Emberek listájára. A Hex Hallban riasztóval ugrasztottak ki —

112 —

az ágyból, aminek hangja a ködkürt és a pokolkutya-vonyítás között helyezkedett el. Egy csésze kávéval ébreszteni valakit sokkal kedvesebb. - Apád azt üzeni, hogy munkaügyben el kellett utaznia, de estére visszatér. -

Oöö... oké, kösz!

- Nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt az első napodon - mondta, és kicsit összehúzta a szemöldökét. Nem tudtam nem elereszteni egy gúnyos nevetést. - Hát, apám sok „első napomon” nem volt velem, már hozzászoktam! Lara egyből apa védelmére akart kelni, de mielőtt megtehette volna, megkérdeztem: - A kilencezer konyhából vajon melyikben találok müzlit? Mert kihagytam a tegnapi vacsorát. Lara egyből felvette a hivatalos arcát. -

Persze, természetesen. A reggelit a keleti étkezőben tálalják fel.

Elmondta, hogyan találhatok oda, a tájékoztatójában szerepelt három jobbkanyar, egy újabb lépcsőforduló, és egy konzervatórium ~ bármit is akart jelenteni a szó ebben a szövegkörnyezetben. Amikor az útleírás végén még mindig értetlenül bámultam rá, legyintett. -

Hagyjuk, inkább megmutatom!

- Köszönöm - biccentettem, és elindultam mögötte. - Talán a nyár végére összeáll a fejemben a mátrix. Lara felkacagott. -

Én évtizedek óta járok ide, de még mindig elvétem az utat néha.

- Hűha! - mondtam, ahogy egy festményekkel díszített, hosszú folyosón haladtunk. Erősen meresztgettem a szemem, amikor elmentem mellettük. Láttam tizennyolcadik századi öltözékben feszítő vérfarkasokról készült portrékat, ezüst szőrük kibodorodott a térdig érő bricsesz alól. Egy másik kép egy boszorkánycsaládot ábrázolt - a nyakuk —

112 —

körül lévő rengeteg csipkéből kiindulva körülbelül a tizenhatodik században élhettek -, akik egy fa alatt lebegtek, miközben ezüst varázslat táncolt körülöttük. Aztán eszembe jutott, mit mondott Lara az előbb. -

Évtizedek óta? Gyerekkoruk óta ismerik egymást apámmal?

Bólintott. - Igen, a nagyanyád a Tanácsnak ajándékozta Thorne Abbey-t, mielőtt... mielőtt elhunyt. Anastasia és én sok nyarat töltöttünk itt az apánkkal. - Szünetet tartott, és ajkán mosoly futott át. - Van valami közös bennünk, Sophia. Az én apám is a Tanács vezetője volt. -

Hogy mi?

- Alexei Casnoífnak hívták. Hallottál már róla? - De mivel csak a fejemet ráztam, Lara folytatta: -

A Tanácsot kétszáz éve a Casnoffok vezetik. De az apám gyorsan

lemondott a vezetésről az apád javára, a démonereje miatt. Teljesen megértettem, amit mondott. - De a cím öröklődik. Ha az apja nem adta volna át a titulust az apámnak, magára száll a vezérség, ugye? Elegánsan vállat vont, mintha az egész téma szóra sem lenne méltó. Anastasiára, ha egészen pontosak akarunk lenni. Ö az idősebb. De egyetértettünk apánk döntésével, és Anastasia úgy érezte, hasznosabb munkát végezhet a Hekatéban. - Rám mosolygott, és megszorította a karomat. - Egyikünk sem bánta meg a döntést. James nagyon jó vezető, és biztos vagyok benne, hogy te is az leszel. Megpróbáltam visszamosolyogni, de szerintem inkább grimasz lett belőle. - Szóval, ha maga és Mrs. Casnoff testvérek, és az apjuk Casnoff, miért hívják Anastasiát Mrs. Casnoffnak? - kérdeztem. - Úgy hangzik, mintha egy Casnoffhoz ment volna feleségül. - Anastasia házas volt - mondta Lara, és megmutatta, melyik fo—

112 —

lyosón haladjunk tovább. - De a Casnoff nevet megtartottuk, sőt, a férje is felvette. Erről szerettem volna bővebben is hallani, de elértük az ebédlőt, és Larát követve beléptem. Arra gondoltam, vajon Thorne Abbey-ben létezik-e olyan szoba, aminek láttára nem esik le az állam, amikor betoppanok? A keleti ebédlő háromszor akkora volt, mint a Hekaté étkezdéje. Mint a többi szobában, itt sem akadt egyetlen négyzetcentiméter sem, amit ne freskó vagy némi aranyozás borítana. Még a székek is aranybrokáttal voltak bevonva. Akkora asztal uralta a termet, ami mellett egy egész hadsereg simán megebédelhetett volna, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez lehet a legtöbbet használt ebédlőjük. De csak Cal ücsörgött odabent. Amikor beléptünk, felnézett, és aprót bólintott. - reggelt! Lara mosolya szó szerint ráragyogott. - Mr. Callahan, milyen jó ilyen kora reggeli órán látni! Hogy tetszik Thorne Abbey? -

Csodálatos... - mondta Cal, miután meghúzta a narancslevét.

Cal nem hangozhatott volna unottabbnak ennél, de Lara vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, mert nagyon vidáman folytatta: - Biztos vagyok benne, hogy mindketten örültök a lehetőségnek, hogy eltölthettek egy kis időt együtt. Cal és én csak néztünk rá. Megpróbáltam az akaraterőmmel belé fagyasztani a szót, de úgy látszik, ez nem tartozott a varázsképességeim közé. Lara cinkos mosolyt villantott ránk. -

Semmi sem tesz boldogabbá, mint amikor egy előre elrendezett

eljegyzésből igazi szerelem lesz. A kínos érzés, ami tegnap elpárolgott, most hangos csobbanással visszaömlött közém és jegyesem közé. —

112 —

Megkockáztattam egy pillantást, de Cal szokásához híven a Sztoikus Férfit játszotta. Még az arca sem rándult meg. Aztán észrevettem, hogy az ujjai a pohárra szorulnak. -Cal és köztem... szóval mi nem... köztünk nincs szerelem - nyögtem ki végül. — Mi csak barátok vagyunk. Lara zavartan pislogott. - Bocsánat! - Calhoz fordult kérdőn felvont szemöldökkel. - Csak azt hittem, ez volt az oka, hogy visszautasította a Tanács által felkínált pozíciót. Cal a fejét rázta, és azt hiszem, mondott volna valamit, ha nem vágok a szavába: -

Milyen állásról van szó?

-

Nem lényeges - mondta Cal.

Lara nőiesen felhorkant: - A Hekatéban letöltött ideje után Cal lett volna a Tanács főtestőre. Javítson ki, ha tévedek, de úgy tudom, először elfogadta a felkérést! fordult Calhoz. Calt még nem láttam ilyen közel a dühkitöréshez, persze nála ez annyiban merült ki, hogy a szemöldökét egy kicsit jobban összehúzta. - Elfogadtam, de... - De aztán megtudta, hogy Sophie a Hekatéba kerül, és úgy döntött, hogy marad - fejezte be Lara, és a szája arra a diadalmas mosolyra húzódott, amit Mrs. Casnoff arcán annyiszor láttam. Csak dermedten álltam, amikor felém fordulva folytatta: - Mr. Callahan lemondott arról a lehetőségről, hogy a Tanáccsal körbeutazza a világot, helyette azt választotta, hogy a Graymalkin-szigeten gondnok legyen. És mindezt érted tette.

—

112 —

10. FEJEZET

E

zután már nem nagyon hallottam, mit mond Lara. Valami megbeszélést említett, amiről elkésik, majd gyorsan lelépett,

otthagyott bennünket. Cal a tányérjába meredt, én meg átvágtam a termen a büféasztal felé. Volt vagy tizenkét ezüsttálca, rajtuk tojás, sült krumpli, szalonna és egyéb, számomra ismeretlen ételek. A szívem idegesen ugrált, de próbáltam nem mutatni, amíg megtöltöttem a tányéromat. Aztán eszembe jutott, hogy nem tudom, hová üljek. Az asztal mellett százan elfértek volna, ezért nem akartam közvetlenül Cal mellé ülni. De az is hülyén vette volna ki magát, ha kilométerekre ülök le. Végül letelepedtem vele szemben, és egy darabig némán falatoztunk.

A

tányérjainkon

kaparászó

villáink

hangja

visszhangzott a barlangszerű teremben. Cal megmozdult a széken, és azt hittem, szó nélkül távozik. Aztán csöndesen ennyit mondott: - Nem csak miattad maradtam a Hekatéban.

—

112 —

Nem néztem fel. -

Persze hogy nem! Még szép.

Lábával megbökte a lábamat az asztal alatt, és végre ránéztem. Előrehajolt, és komoly képpel ezt mondta: -

De komolyan. Szeretem a Graymalkin-szigetet, szeretek az óceán

közelében élni, és a szabadban dolgozni. Ha a Tanácsnak dolgoznék. .. Felsóhajtott és a plafonra szegezte tekintetét. - Irodák és repülőgépek. Nyakkendőt kéne viselnem. Nem nekem való. -

Cal, ne strapáid magad! - kértem, bár az arcom égett. - Nem

hiszem, hogy az irántam érzett, lángoló szerelmed miatt maradtál a Hex Hallban. De ezt fogom mondani a suliban a lányoknak - szúrtam fel egy tojásdarabkát. - Mert a „bosszúálló boszorkány” jelző mellett jól festene a „szívtipró”. Valamit mondani akart, ezért gyorsan tovább kellett folytatnom, még akkor is, ha teli volt a szám: -

Szóval, mi a véleményed a Thorne Abbey-ről?

Cal pislogott a hirtelen témaváltástól. -

Kikészít ez a hely.

-

Engem is. Furcsa, mert a Hex Hall nyilvánvalóan ezerszer ijesz-

tőbb. Cal vállat vont. -

De legalább az otthonunk.

-

Neked biztosan. Tényleg nem hagytad el tizenhárom éves korod

óta? -

Soha. Még annyi időre sem, hogy a szárazföldre lépjek.

Megcsóváltam a fejem, aztán letörtem egy darabot a pirítósból, és narancsdzsemet kentem rá. -

Őrület. De miért nem?

Letette a villáját, tekintete valahová a vállam fölé fúródott. - Nem tudom, amint a szigetre tettem a lábam, nem akartam többé elmenni onnan. Ahogy mondtam, az otthonomnak érzem. Te soha nem —

112 —

éreztél még ilyesmit egy hellyel kapcsolatosan? Végigpergettem gondolatban a házakat, amelyekben anyával az elmúlt években laktunk. Némelyik szép volt, de egyik sem állandó. Mindig tisztában voltam vele, hogy nem szabad túl erősen kötődnöm egyikhez sem. Az „otthon” szóról anya jutott eszembe, meg egy csomó bőrönd. -

Soha. Ez az egyik előnye a nomádságnak. Honvágy kizárva.

Cal a tőle megszokott néma figyelemmel tanulmányozott néhány másodpercig, aztán megkérdezte: -

Hogy ment apáddal a dolog tegnap este?

Felsóhajtottam. - Nem túl fényesen. Láthatóan sokkal jobban kéne örülnöm annak, hogy démon vagyok. És tűzzel-vassal ellenzi, hogy alávessem magam a megfosztásnak. -Ja. - Ennyi volt az összes reakciója, de Cal jó volt abban, hogy egyetlen szótagba egy egész világot passzírozzon. - Hadd találgassak! Fogadjunk, te is csatlakoztál azokhoz, akik ellenzik, hogy alávessem magam a megfosztásnak! Legnagyobb meglepetésemre a düh ismét átsöpört Cal arcán. - Úgy mondod ezt, mintha mindenki puszta rohadékságból ellenezné az ötletet. Pedig Mrs. Casnoff, a szüleid és én... vajon melyikünket marasztalod el azért, mert nem akarják a halálodat? A levegő felizzott, és hirtelen úgy éreztem, mintha nagyon bizonytalan terepen járnék. - És engem talán el lehet azért marasztalni, mert nem akarok démon lenni? Alice embereket ölt, Cal. És a lánya, Lucy is. Megölte a saját

férjét. - És mivel erre nem reagált, még saját magamhoz képest is nagyon gonoszul hozzátettem: - Te vajon tudtad ezt, amikor eljegyeztek velem? Mert a férjek felkoncolásának nagy hagyománya van kis családunkban. Amikor továbbra sem válaszolt, szégyenkezés kúszott a gyomromba. —

112 —

- Persze, azt se tudtad, hogy démonmenyasszonyt kaptál - mondtam enyhültebb hangnemben. Nagyon kevesen tudták, kicsoda valójában az apám. Mindig azt hittem, Calnak is csak ugyanazon az éjszakán esett le, mint nekem. Ezért is lepődtem meg, amikor felemelte a fejét, és ezt mondta: -

Tudtam.

-Mit? - Hogy mi vagy valójában, Sophie. Apád beavatott az eljegyzés előtt. Beszélt a nagyanyádról, és arról is, mi történt a nagyapáddal. -

Akkor miért mentél bele? - ráztam meg a fejem.

- Először is azért, mert kedvelem az apádat. A prodigiumoknak nagy szolgálatot tett. És ez számomra... - Egy mély sóhaj erejéig megtörte a mondatot. - Olyan megtiszteltetésfélének érzem, érted? Hogy a Tanács vezetőjének a veje lehetek. És az apád... sokat beszélt rólad. A hangom alig volt hangosabb a suttogásnál. -

Mit mondott rólam?

- Hogy erős vagy, és okos. Humoros. Hogy bajba kerültél az erőd bevetésekor, de csak segíteni akartad vele az embereket. - Vállat vont. Jó menyasszonynak tűntél. A hatalmas étkező hirtelen nagyon kicsinek tűnt, mintha csak egy asztal lett volna benne, meg én és Cal. -

Nézd, Sophie... - kezdte.

De mielőtt befejezhette volna, Jenna sétált be. - Olyan boldog vagyok, hogy ehetek emberei kajákat, mert ennek a bacon szalonnának őrjítő az illata... - kezdte, aztán megdermedt. - Oh. Lelkesedése lelohadt. - Nem akartalak megzavarni bennetek, akár... el... el is mehetek. — Mutatott hátra a hüvelykujjával. - Majd később visszajövök, oké? De a pillanat elszállt. Cal visszaült a helyére, én meg a fülem mögé —

112 —

simítottam a hajamat. - Nem kell, semmi baj! - hadartam, és erősebben koncentráltam a tojásra, mint egy témazáró dolgozatra. - Úgy tűnik, még csak mi ébredtünk fel az egész házban. - Mindenki felébredt, csak kussolnak - mondta valaki az ajtóból. Felnéztem, és majdnem félrenyeltem a falatot. A démonlány volt az. Fekete kontya kócos volt, és még mindig pizsamát viselt — egy elég csinos darabot, a sötétkék selymet ezüst holdak és csillagok díszítették. Az arckifejezését nem igazán tudtam megfejteni. Könnyed eleganciával a terembe libegett, de a vállát kicsit felhúzta, és a fejét oldalra döntötte, így a profilját eltakarta a haja. Mielőtt leült volna mellénk, elvett a reggeliző pultról egy pirítóst meg egy narancsot. Erejétől összeszorult a fogam, de mosolyt erőltettem az arcomra. - Szia, én Sophie vagyok! Pucolni kezdte a narancsot, és ezt mondta: - Tudom. — Az akcentusa olyan éles volt, mint apáé. — Te vagy Cal, te meg Jenna. Engem Daisynek hívnak. Mindenki visszaköszönt neki, de nem túl lelkesen, aztán Jenna rám meredt, és meglepetten ezt tátogta felém: „DAISYNEK?!” Tudtam, mire céloz. Erre a csajra sokkal jobban illett volna a Lilith vagy a Lenore név, mint a Daisy. Amíg Kristopher, Roderick és Elizabeth bejött, némán ültünk. Meglepett, hogy a többi három tanácstagot is látom. Azt hittem, már dolgoznak, mint Lara. Amikor már mindenki ült, Kristopher az asztalra nézett. - Örülök, hogy megismerkedtél Daisyvel, Sophie. - Kék szeme valósággal ragyogott. Akárcsak Lara, ő is túlzottan lelkesnek tűnt egy ilyen korai órához. -Ja, talán később elénekelhetnénk a „Sárgán virágzik a tök” démonverzióját is, a „Sárgán világít a töklámpás”-t! - jegyeztem meg. —

112 —

Viccnek nem volt első osztályú, de a tanácstagok úgy röhögtek rajta, mintha soha nem hallottak volna ennél humorosabbat. - Daisy, említettük már, hogy Sophie-nak milyen jó humora van? kérdezte a magas tündér, és csapdosni kezdett a szárnyával. Mielőtt Daisy válaszolhatott volna, a démonsrác is befutott. Jennának igaza volt, tényleg hasonlított egy kicsit Archerre. Nem volt annyira helyes, és amikor rám pillantott, láttam, hogy a szeme kék és nem barna, de tényleg hasonlított rá. - Jó reggelt, Nick! - üdvözölte Kristopher, és megtörölte a száját egy szalvétával. - Remélem, tetszik az új szobád! Nick a büfé felé tartott, menet közben Daisyre kacsintott, aki ezt egy széles mosollyal honorálta. - Nagyon bejön, Kris. Köszönöm a szobát! — mondta, majd kiszolgálta magát reggelivel. Leült Daisy másik oldalára, aztán áthajolt a lány előtt, és ezt mondta nekem: - Meguntam a régi szobám panorámáját, már annyiszor bámultam ugyanazt a tavat. Kris volt olyan kedves, és meglepett egy új kerttel. Egy darabig megteszi. Kristopher megint somolygott, de mosolya feszült maradt. - Szeretnénk, ha a vendégeink jól éreznék magukat nálunk - mondta. - Mi a helyzet veled, Daisy? - kérdezte a nagymamás vérfarkas, és megveregette Daisy kezét. - Téged nem untat még a szobád? - Még nem - hangzott a felelet, és megesküdtem volna, hogy Elizabeth megkönnyebbülten felsóhajtott. - Biztosan kitaláltad már, Sophie - mondta Nick hogy Daisy és én a démontestvéreid vagyunk. - Ki - igyekeztem közömbösnek mutatkozni. Megköszörültem a torkom, és megkérdeztem: - Ti született démonok vagytok, mint én, vagy átváltoztattak benneteket? Elizabeth válaszolt helyettük, hangja meleg volt és szimpatikus. —

112 —

- Nem tudják szegénykéim. Egy bolondokházában találtunk rájuk, még a nevükre sem emlékeztek. - Igen, és nagyon hálásak vagyunk, amiért megmentettetek, Liz — felelt Nick. A szavai egy kicsit egymásba folytak. Alaposabban szemügyre vettem. A szeme vöröses volt, de nem úgy, mint a démonoknak, hanem úgy, mint a piásoknak. Szent anyám, ki kezd alkoholizálni ilyen hajnali órán, és mi okból?! -

Hogy tetszik Thorne? - kérdezte Nick.

- Tetszik - mondtam, de olyan hangon, hogy még én sem hittem el. - Sokkal jobb, mint az a romhalmaz, amit iskolának neveztek — horkant fel Nick. Cal ábrázata határozottan elsötétedett, és úgy éreztem, meg kell mentenem a helyzetet. -

Nem olyan rossz az, csak karakteres...

- A L’Occhio di Dió tényleg megrohamozta a sulit tavaly? — kérdezte Daisy, és átnyúlt előttem a lekvárért. Akkor vettem észre a karja belső felén futó, cikcakkos forradást. Nagyon hasonlított a saját kezemen lévő hegre. Eszembe jutott, amit apám mondott arról, hogy Daisyt és Nicket megpróbálták megölni, és elfordítottam a fejem. - Nem rohamozták meg, csak egy boszorkánymester szivárgott be, Archer Crossnak hívták. — Régen mondtam ki ezt a nevet nagy nyilvánosság előtt. - A Szemnek dolgozott, de nem tett kárt senkiben. Mindenki elhallgatott, és bíztam benne, hogy ezt a témát lezártuk. De Nick folytatta: - Én úgy hallottam, hogy megpróbálta kivágni a szívedet a pincében. Ha eddig nem csüggött volna mindenki a szavaimon, most ez bekövetkezett. - Ez nem igaz - jelentettem ki nyugodt hangon. Éreztem, hogy Cal engem bámul, de továbbra is Nicket néztem. — Dulakodtunk, de nem —

112 —

támadott meg a tőrrel. -

Dulakodtatok? - kérdezte Roderick. - Kézitusát értesz alatta?

- Hát, igen - mondtam zavartan. - Azt hiszem, meg is rúgtam, de... - Roderick arra kíváncsi, miért nem vetetted be a varázserődet? fonta össze Kristopher az ujjait az asztalon. - Te démon vagy. Megsemmisíthetted volna, ha akarod. A szám kiszáradt, és dadogva ezt mondtam: -

Ne-nekem fogalmam sincs arról, hogyan kell ilyesmit csinálni.

- Hát, ha valaha megtanulod ezt a fortélyt, válassz más szobatársat! - csipogott közbe Jenna. De ha abban reménykedett, hogy a viccelődéssel témát válthat, nagyon tévedett. Nick előrehajolt, a szeme égett. - De az is lehet, hogy a pletykák igazak. És azért nem ölted meg, mert szerelmes vagy belé. -

—

112 —

II. FEJEZET

A

vérem a fülemben dobolt. Lecsaptam a villámat, hogy senki se lássa, mennyire remeg a kezem. De a túloldalon ülő Nick

szemébe néztem, és ezt feleltem: — Nem, nem vagyok belé szerelmes. De barátok voltunk. Volt

egy barátnője, Elodie Parrisnak hívták. O volt az egyik lány, akit a démon megölt a Hekatéban. A szavaim megálltak a levegőben. Farkasszemet néztem Nickkel, ő volt az, aki először félrenézett. — Rendben, akkor nincs probléma — mondta vidáman. Örülök, hogy tisztáztuk a kérdést. Csak biztos akartam benne lenni, hogy a fiúd nem állít be a cimboráival. - Rám mosolygott, és a mosolya volt az egyik legijesztőbb dolog, amit életemben láttam. Roderick megköszörülte a torkát. - Nick, kérlek, válogasd meg a szavaidat! Sophie a vendégünk. — Most mi van? Csak beszélgetni próbálok, Rod. Sophie-ban és bennünk az is közös, hogy mindannyian találkoztunk A Szemmel. - Mire célzol? - kérdeztem. - Mindössze arra, hogy bennünket is megpróbáltak megölni. - Nick hátradőlt a székén, és felhúzta a pólóját, hogy láthassam a köldökétől szegycsontjáig futó vágást. Mindenki döbbenten hallgatott. Daisy megborzongott mellettem. —

112 —

- Tizenöt éves voltam, amikor rám találtak, egy nevelőotthonban éltem, Georgiában, és nem tudtam, miért vagyok képes a gondolatom erejével véghezvinni dolgokat. Ha már itt tartunk, szinte semmiről sem tudtam semmit. - Nick nem emlékszik semmire, ami tizenhárom éves kora előtt történt vele - szólt közbe Daisy, és a hangja olyan halk volt, hogy én is alig hallottam. Nick bólintott. - Egy darabig hajléktalan voltam, de aztán a nagy Georgia befogadott. Hendricksonékhoz kerültem - horkantotta. - Amit a család nagyon megszívott, ugyanis A Szem mind a négyüket megölte, pedig csak értem jöttek. - Hogyan menekültél meg? - kérdezte Jenna. A válla megfeszült, és tudtam, hogy most arra az éjre gondol, amikor ő menekült meg A Szemtől. Nick rám pillantott. - Az erőmmel. Rájöttem, hogy sokkal többre megyek vele, mint a kézitusával, tudod? - Valami pattogni kezdett a bőrömön, mint az elektromosság, és Daisy haja égnek állt. Nick távolba révedő arccal folytatta: - Miközben megpróbáltam kimászni az ablakon, az egyik ürge elkapott. Volt nála egy fekete tőr... - A porcelánok csörömpölni kezdtek az

asztalon,

és

Kristopher

aggodalmas

pillantásokat

váltott

Elizabethszel. - Akkoriban még nem tudtam, mi az a démonüveg mondta Nick —, csak azt, hogy úgy fájt, mint a... Lara hirtelen feltűnt az ajtóban. - Nick! - kezdte egy kissé élesebben a szokásosnál. - Ezzel a történettel talán várhatnál egy alkalmasabb pillanatig. Ha befejeztétek a reggelit inkább gyakoroljátok azokat a technikákat, amiket Mr. Atherton mutatott nektek, rendben? Abban a másodpercben az erővihar elpárolgott, és kifújtam a le—

112 —

vegőt, amiről nem is tudtam, hogy eddig tartogattam. - Persze, Lara! - Nick rémisztő mosollyal az arcán felállt az asztaltól, és Daisy követte példáját. - Csak szerettem volna megkérdezni, hogy Daisy meg én kivihetnénk-e Sophie-t ma éjjel. Csak néztem ki a fejemből. Azután, amit az előbb láttam, semmit sem szerettem volna kevésbé, mint ezzel a kettővel bárhová elmenni. - Hová? - kérdezte Lara. - Csak a faluba. Nem azért tölti itt a nyarat, hogy a fajtájával jobban megismerkedjen? Lara nem felelt rögtön, így hát Nick kijátszotta az ütőkártyáját. - James megkért rá, hogy vegyem a szárnyaim alá Sophie-t - tette a vállamra a kezét Nick. És tényleg minden erőmre szükségem volt, hogy ne hányjam el magam. De Lara továbbra sem volt meggyőzve. - Beszélek Jamesszel, és megkérdezem, mi a véleménye a dologról. Most pedig menjetek! Mielőtt Daisyvel elhagyta volna az étkezőt, Nick megszorította a vállam. Cal, Jenna és én némán ültünk, egymásra meregettük a szemünket. Most már legalább tudtam, hogy Elodie, Chaston és Anna hogyan csinálta azt a „hárman háromfelé nézős” mutatványt. Aztán a tanácstagok és járulékos tartozékaik kiszivárogtak a teremből, és csak mi hárman maradtunk. Jenna törte meg először a csendet: -

Ez rohadtul ijesztő volt.

Megborzongtam. - Az tuti. Hangulathullámzás Kapitány rossz színben tünteti fel a démonokat, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. De Jenna a fejét rázta. - Nem csak rá gondoltam. Szóval ő is ijesztő volt, de nem csak ő. A tanácstagok is. Láttátok, milyen furcsán viselkedtek Nickkel és —

112 —

Daisyvel? Nicket másodpercek választották el attól, hogy elsöpörjön bennünket, és senki sem szólt semmit. És ez a bagázs cserélte le a szobáját? - Én megértem őket, ha féltek tőle — mondtam. — Démon vagyok, de még én is beparáztam. - De hogyan lehetnek démonok? - kérdezte Cal, és hátradőlt a székében. - Azt hittem azt a rituálét Alice esete óta örökre betiltották. - Úgy látszik, mégsem. De engem nem is a hogyan érdekel, hanem a miért. Hiszen a démonidézés nagyon rosszul sült el a legutóbbi próbálkozásukkor is. Felálltam, és a büféhez sétáltam. A többiek varázserővel tüntették el reggelijük maradványait. - Ha az apád belemegy, elmész velük ma éjjel? - kérdezte Jenna, és mellém állt. - Nincs nagy kedvem, mégis úgy érzem, hasznos lenne. Legalább rájöhetnénk, mi folyik itt. Jenna a csípőmnek koccantotta a csípőjét - legalábbis ezt akarta, de olyan töpszli volt, hogy a combomat találta csak el. -

Imádom, amikor ilyen ravasz vagy, Soph.

Cal ránk mosolygott, és elpirultam. Komolyan, mi van velem?! Jenna Calra és rám pillantgatotr. - Ja, most jut eszembe, hogy még nem pakoltam ki... itt az ideje. Keress meg később, és tovább szimatolunk a környéken! - csicseregte, de a mondat valójában ezt jelentette: „Ha beszéltél/smároltál Callal, azonnal keress meg, és mondj el mindent!” Jenna hiába volt vámpír, azért ízig-vérig csaj maradt. Amint kilépett az ajtón, Cal is felállt. - Megígértem apádnak, hogy megnézem a kerteket ma reggel mozgatta az ujjait, és ezüst szikrák ugráltak körülöttük. - Rendben! - mondtam némi megkönnyebbüléssel. - Varázsolgasd —

112 —

csak a kórókat, aztán majd dumálunk, vagy valamit csinálunk később! - Tök jó terv - mondta mély és halk hangon, és a gerincemen borzongás futott végig. Azt hiszem, tisztában volt ezzel, mert kis híján elnevette magát, mielőtt ezt mondta: - Később találkozunk, Sophie! Amint eltűnt, a terem ismét kitágult, és én a büféhez slattyogtam. Lara dugta be a fejét az ajtón. -

Minden rendben, Sophie?

-

Igen, csak tudja... — legyintettem. — Még akklimatizálódom.

- Tudom, hogy egyszerre egy kicsit sok - mondta együtt érzőn. -Amikor apád... Nem akartam apámról hallani, ezért némi bűntudattal a szavába vágtam. -

Ne aggódjon! Vannak tapasztalataim az új helyeket illetően.

Arra gondoltam, hogy sokkal jobban megy a dolog, mint a Hekatéban eltöltött első napomon. Eddig senki sem nyálazott össze, nem kezdtem szerencsétlen lamúrokba, és nem szereztem új ellenséget magamnak. Nos, ott van Nick, de Elodie szemétségéhez képest ő a fasorban sincs... Beugrott Jennának tett ígéretem, hogy Mrs. Casnoffnak feltétlenül beszámolok Elodie-ról. Nem akartam vámpírpóni-kereséssel tölteni a nyarat. Felhívhattam volna a Larától kapott mobilon, de senki sem tud úgy vallatni, mint Mrs. Casnoff, és csillió kérdése lett volna hozzám. Ami részemről sok dadogást, és hümmögést, meg „nem tudom”-ot jelentett volna, és nem voltam olyan hangulatban, hogy ennek kitegyem magam. Aztán eszembe jutott az a cuki, csilli-villi laptop a szobámban. - Lara, megmondaná Mrs. Casnoff e-mail címét? — Hogyne. [email protected]. Szuper. Jennának már nem kell vámpírpónit ajándékoznom, de tíz dolcsival jövök neki. —

112 —

Tíz perc múlva már a gép előtt ültem, és egy levelet pötyögtem Mrs. Casnoffnak. Megpróbáltam olyan higgadt hangot megütni, amilyet csak lehet, és kétszer használtam a „nem nagy ügy” kifejezést. Mielőtt elküldtem, mégis hezitáltam. Mi van, ha Elodie feltűnése mégis nagy ügy? Több furcsaságot már nem viseltem volna el. Ráadásul az a bizonyos balsejtelem is visszatért, és amikor vettem egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak, távoli füstszag csapta meg az orrom. De megígértem Jennának. Ezért elküldtem.

—

112 —

12. FEJEZET

A

nap fennmaradó részét azzal töltöttem, hogy Jennával megpróbáltuk felderíteni a házat. Bár órákig bolyongtunk a ter-

mekben, korántsem láttunk mindent. A szobák teli voltak bizarr, poros kincsekkel. Az egyik szobában például öt teljes páncélzat állt, a másikban meg semmi más nem volt kitömött dögökön kívül. Elmondtam Jennának, hogy írtam Mrs. Casnoffnak, majd kicsengettem neki a tíz dolcsit, és ezzel feldobtam a napját. Ebédre szendvicseket kaptunk, amit Lara szolgált fel a konzervatóriumban, ami egy napfényes terem volt egy hatalmas zongorával és vagy ezer páfránnyal, majd elmondta, hogy sikerült beszélnie az apámmal. Estére hazatér, és engedélyezte, hogy kimenjünk Nickkel és Daisyvel a faluba. - Éjfél előtt vissza kell térnetek, és csak a faluba mehettek. Nem mehettek messzebbre, az szigorúan tilos. Tökre, mintha az apámat hallottam volna. - Innen már nem is mehetünk messzebbre - morogtam Jennának,

amikor Lara távozott. - Ez a világ vége. Kiderült, hogy tényleg az. Nickkel és Daisyvel a hátsó kijáratnál kellett volna találkoznunk (akárhol is volt) nyolckor. Háromnegyed nyolckor éppen a fürdőszobában sminkeltem, amikor Jenna egy olyan szerelésben surrant be, amit Hello Kitty viselne, ha gót lenne. - A tehénlepény-taposáshoz nem túlzás ez? - sandítottam Jenna —

112 —

hupirózsaszín participőjére. Becsukta az ajtót, és felült a mosdóra. - Nem a faluba megyünk. Megkérdeztem Daisyt. Hanem Londonba. Majdnem kiböktem a szemem a szempillaspirállal. -London minimum háromórányira van. Ellopunk egy autót, vagy mi? Jenna a fejét rázta. - Mindig elfelejted, Sophie, hogy varázserővel rendelkezünk! Nem autóval megyünk, hanem... nem tudom, mivel, de biztos, hogy - nagy kört írt le a karjával - valami mááágia lesz! - Szuper - kutattam a sminkestatyómban szájfény után. A gyomrom idegesen megrándult. Ha Daisy valami spéci, démoni utazóvarázslatra számít tőlem, akkor... koppanni fog, mint az éji bogár. -

Minek megyünk egyáltalán Londonba?

Jenna vigyorgott. -

Mert ott van egy prodigiumdiszkó. Daisy szerint szuper.

Anyám. Dizsi prodigiumok számára? Erről több selyem meg szárazjég meg szorongás jutott eszembe, mint amennyit el tudtam viselni. -

Hát nem tudom, ez a dolog nagyon távol áll tőlem.

- Na, igen, de ha többet akarunk megtudni Daisyről meg Nick- ről, akkor... - Tudom. Annyira idegesítő, amikor igazad van. De kétlem, hogy Cal belemenne - mondtam, és reméltem, hogy ezzel pontot teszek a dolog végére. Jenna zavartan pislogott. -

Miért? Cal is jön?

-

Miért ne?

Vállat vont. - Át kellett mennie baleseti sebészbe. Több gyógyításra váró nö—

112 —

vény van, mint gondolta volna. -

Vagy úgy - fordultam vissza a tükörhöz.

- Csak nem csalódottságot érzékelek a különleges vámpírerőmmel? - Nem, csak... Azt reméltem, ezt majd személyesen mondja el nekem. - Aha - csúfolódott Jenna önelégülten. - És azt a mélyen dekoltált blúzt meg a kis magas sarkú topánkádat is miattam vetted fel, mi? Kénytelen voltam hozzávágni a púdert. -

Senki sem szereti a minden lében kanál vámpírokat, Jenna.

Nick és Daisy már a hátsó ajtónál várt bennünket, mire leértünk. Nick vetett rám egy dühös pillantást, de nem szólt egy szót sem. - Gondolom, Jenna beszámolt a terveinkről — suttogta Daisy. Feketével kihúzott szürke szeme szinte szikrázott. - Igen - mondtam megjátszott izgatottsággal. Semmit sem akartam kevésbé, mint együtt lógni egy rakás prodigiummal meg két démonnal, akik közül az egyik teljesen beszámíthatatlan. - Ugye, tudod, hogy ha bemártasz az apádnál, akkor repülünk innen? - nyitotta ki Nick az ajtót. - Jaj, de sajnálnám! Azok után, hogy olyan barátságos és kedves voltál velem! - csicseregtem. - Igaza van - helyeselt Daisy, és megrángatta Nick ingujját. - Viselkedj rendesen! Nick tanulmányozni kezdett ijesztően kék szemével. - Megpróbálok - nyögte ki végül. Kiléptünk a párás éjbe. Az ajtótól egy murvával felszórt, kétoldalt vállmagasságú sövénnyel szegélyezett út kanyargott, aztán eltűnt a sötétben, a Thorne Abbey-t körbevevő erdőben. Követtük a fákig kígyózó utat. Jenna belém karolt, árnyaink megnyúltak előttünk a holdfényben. Daisy cigarettára gyújtott, láttam, ahogy a vége narancssárgán —

112 —

felizzik. Nick zsebre dugott kézzel sétált mellette, csöndesen sutyorogtak. Nick hangja halk volt, és darabos. Tuti, hogy a nevemet is említették. - Nem olyan rossz - suttogta Jenna. - Legalább nem zavarja őket, hogy vámpír vagyok. Úgy látszik, sok vámpírral találkoztak már azon a helyen, ahová megyünk. A Shelley-ben. Mert Mary Shelley- ről nevezték el. Tudod, Frankenstein, szörnyek... - Frankó. Amikor elértük az erdő szélét, észrevettem, hogy a kavicsos út tovább kanyarog a fák között, bár erősen összeszűkült. A sarkam belesüllyedt a nedves talajba, Jenna, Nick és Daisy hamarosan lehagytak.A zsebembe dugtam a kezem, és azon tűnődtem, hogy az életben végig tudok-e menni valaha újra úgy egy éjszakai erdőn, hogy ne jutna eszembe Alice és a vele töltött időszak, amikor Elodie-nak és nekem varázslatokat tanított. Az ösvény egy nagy kőépület előtt ért véget. Nicket nem láttam, de Daisy az ajtóban állt. - Gyertek! - intett, aztán eltűnt odabent. Követtük. Bár meleg volt az éjszaka, a falak ontották a nedvességet és a sötétet. Penész- és állottságszag terjengett. Szárnyverdesést hallottam, és amikor felnéztem, sötét, nagy madarakat láttam, amint a tetőn tátongó lyukon át kirepülnek. -

Miféle hely ez? - ámuldoztam.

- Ez a régi malom - felelte Daisy, és a beszakadt tetőre mutatott. Hatvan évvel ezelőtt rádőlt egy fa a viharban. -

Miért nem dózerolták le? - kérdezte Jenna.

Még a sötétben is láttam Daisy elképedt ábrázatát. -

Mert ebben a házban van egy itineris.

- Ez nem egy újabb gyűlöletes latin szörny, ugye? - Megpróbáltam felhúzni a fél szemöldökömet. —

112 —

Daisy felnevetett, miközben a lehullott gerendák közt a malom belsejébe lépegetett. -

Tényleg latinul van, de utat jelent, vagy utazást.

Átbotladoztam egy kőrakáson. - Ez ugyanolyan vicces, mint amilyen rémisztő - motyogtam, de Daisy már hallótávolságon kívül járt. Nick a hátsó falnál állt. Egy nagy nyílás tátongott a legalább három méter magas falon, és egy ajtóra hasonlított, de a nyíláson túl csak sötétet láttam. - Öregem, nagyon remélem, hogy nem kell egészen Londonig kúszni-mászni! - mondtam, de ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy nem is alagútbejárat, mint hittem, hanem csak egy méternyi széles fülke a falban. Daisy félénken mosolygott rám. -

Fogadok, hogy soha nem utaztál még itinerisszel!

-

Le sem tudnám írni helyesen, nem hogy utaztam volna vele!

Legnagyobb meglepetésemre Nick egy apró mosollyal fogadott, ami nem erőltetett, hanem őszinte volt. Aztán belépett a nyílásba. Nem láttam, hogy fény villant volna, és nem éreztem varázslat erejét sem. Az egyik pillanatban ott volt, és a másikban már nem. Ez még annál is ijesztőbb volt, mintha fényorgia és füst kísérte volna. Daisy volt a következő. Ugyanaz történt vele is: mintha csak kitörlődött volna a világból. Jenna és én csak álltunk, és a nyílást vizsgáltuk. - Talán forduljunk vissza... - ajánlottam erőtlenül. - Majd azt mondjuk nekik, hogy a varázsútjuk járhatatlannak bizonyult számunkra. De Jenna megrázta a fejét. -

Nem lehet olyan rossz...

- Mi lenne, ha együtt lépnénk be? - javasoltam. - Szerintem simán —

112 —

beférünk, és ha áttranszportálódnánk egy másik dimenzióba, vagy felszívódnánk a falban, legalább lesz társaságunk. Jenna felkacagott. -

Oké! Menjünk!

Kéz a kézben elindultunk a beugró felé.

—

112 —

13. FEJEZET

A

bban a pillanatban, ahogy beléptünk, Jenna keze kicsúszott az enyémből. Aztán minden elsötétedett. Felsikoltottam, a

halántékom vadul lüktetni kezdett. Mintha migrént kaptam volna, csak ez százszor rosszabb volt. Az agyam hátsó részében felködlött a gondolat, hogy nem kéne ennyire meglepődnöm, amikor egy varázslat sokkal erősebben működik az általam vártnál.

Isten

a

megmondhatója,

hogy

már

igazán

hozzászokhattam volna. De nem voltam felkészülve a koponyámban tomboló dübörgésre, sem a mindent elnyelő sötétségre. De a repülés érzése is elmaradt, pedig egy varázsát esetében minimum erre számítottam. Minden teljesen mozdulatlan maradt, csak a sötétség omlott rám. Aztán hirtelen kint álltam. Pontosabban térdeltem, és nagy levegőket vettem, miközben valaki paskolta a hátam. Daisy volt az. - Az első alkalom mindig kemény - nyugtatgatott. — Például Daisy lehányta a cipőmet az első „kéjutazáskor” — nevetett Nick, mire kapott egy fülest Daisytől.

- Mert túl messzire vittél, te rohadék! Spanyolországba. Őrültség százhatvan kilométernél messzebb menni az első utazáskor. Jenna mellém botladozott. Még a szokásosnál is sápadtabb volt, pedig —

112 —

az ő esetében ez már nagy szó. - Nem hittem volna, hogy egy varááázslat ilyen intenzív élmény lehet - próbált viccelődni, de a hangja túlságosan magas volt, és nehezen kapott levegőt. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy érzi magát, de meghaladta az erőmet. Megpróbáltam mosolyogni, de az is fájt, végül csak leroskadtam a legközelebbi fal tövébe, amíg a fájdalom nem enyhült. Ahogy a fejfájás alábbhagyott, szemügyre vettem a környéket. Egy sikátorban voltunk, körülöttünk jellegtelen téglaházak. Az alacsonyan lógó felhőkön az utcai világítás narancsfénye tükröződött. A levegőben furcsa illat úszott, ami kipufogógáz, régi házak és a - szerintem — közeli víz szagának elegye lehetett. Amikor úgy éreztem, újra tudok beszélni, megkérdeztem Daisyt: - Mi volt ez pontosan? Egy kapu? A retiküljéből egy újabb cigit halászott elő. - Végül is, igen. De a kapuk csak egy bizonyos helyről egy másik bizonyos helyre nyílnak. Az itineris viszont... bárhová nyílhat. Csak létrehozod a bejáratát, és megmondod, hol akarsz kilyukadni. Azért lépett be először Nick, hogy megmondja neki, hogy a Shelley-be megyünk. - Ha csak egy irányban működik, hogyan jutunk vissza? - Van egy másik kapu néhány saroknyira innen - mutatott Daisy balra. - Várj! Csak odavonulunk ehhez a kapuhoz, és bármilyen úti célt megadhatunk neki? - kérdezte Jenna. - Bármilyet - vonta meg a vállát Nick. - De, ahogy Daisy is említette, minél távolabbi a cél, annál keményebb az út. Szóval, ha csak odamennék, és benyögném neki Madagaszkárt, kipurcannék. Jenna megborzongott. -

Én egy másodperccel sem bírtam volna tovább. —

112 —

- Az itinerisutazás a vámpíroknak különösen megterhelő - felelte Nick. Ezt talán azelőtt kellett volna elmondanod, mielőtt belerángattál ebbe a kis kiruccanásba, te marha - gondoltam idegesen. Hirtelen nagyon szerettem volna, ha Cal is velünk van. És nem csak azért, mert két másodperc alatt elmulasztotta volna a fejfájásomat. - Csak nagyon erős boszorkányok képesek létrehozni a kapukat folytatta Daisy, miközben azon erőlködtünk, hogy a fejünk ne robbanjon szét. Kattant az öngyújtója, és arcát egy pillanatra megvilágította a láng. — Vagy démonok, persze... -

Ki hozta létre a Thorne-ban található kaput? - tudakolta Jenna.

Nick válaszolt. - Nem tudjuk - vigyorgott. - De mivel annyira penge, szerintem egy démon. Átfutott a fejemen, hogy Alice műve, de mielőtt megkérdezhettem volna, Daisy közbevágott: - Nagyon érdekfeszítő ez a társalgás, de csak néhány óránk van, és azt szeretném a Shelley-ben eltölteni, nem egy sikátorban. Bemehetünk végre? Kis híján leesett az állam, de komolyan. Mi történt a visszahúzódó, finom lánnyal, akit ma reggel megismertem? Kisétáltunk a sikátorból, megkerültük a házat, és a frontoldalon lyukadtunk ki. Kívülről olyan volt, mint egy átlagos — bár nagyon gyanús - éjszakai klub. A bejárat fölött vászontető feszült, az ajtó fölött fehér, dőlt betűs felirat hirdette a hely nevét. A hátsó ajtóra monogramokat és csúnya szavakat véstek a kedves vendégek. Hiába kerestem ijesztő kidobószörnyeket, nem láttam egyet sem. Az ajtón nem volt kukucskáló sem, amit elhúzhattak volna, hogy lazán besuttogjuk rajta a jelszót. Aztán észrevettem, hogy az ajtó hullámzik. Daisy is észrevette, hogy nézem, és elmosolyodott. —

112 —

— Szemfényvesztés — mondta. — Csak a prodigiumok láthatják. Az emberek számára egy erősen ittas és még erősebben szagló hajléktalan, aki a falnak támaszkodik. Ez igazán bájos volt, és ha erősen hunyorogtam, én is ki tudtam venni az ajtó helyén a falnak támaszkodó szellemalakot. Aztán Daisy elém lépett, az ajtó újra szimpla ajtó lett, és azonnal kinyílt, amikor bekopogtatott rajta. Cigarettafüst ömlött ki, fülsiketítő technódübörgés, kéken villogó fények. Eddig csak egyszer jártam diszkóban, kilencedikben, amikor még Chicagóban laktunk anyával, és volt egy rövid lázadó korszakom. Egy alvilági helyre mentünk Cindy Lewisszal, egy lánnyal, akinek túl erősen volt kihúzva a szeme, és szegfűszeges cigit szívott. Az egyetlen emlékem arról az éjszakáról, hogy a zene olyan hangos volt, hogy azt hittem, tartós halláskárosodásom lesz, és hogy egy sörfőz- deszagú csávó elkapta a combomat, és megpróbálta összenyalni az arcomat. Nem csoda, ha a dizsik nem tartoztak a kedvenc helyeim közé. De a Shelley azért nem hasonlított a chicagói, füstös lyukhoz. Jó, füstből itt is akadt bőven. És bömbölt a zene. De ezektől eltekintve a két helyet nem lehetett egy lapon említeni. Először is: a Shelley sokkal tágasabb volt, mint az ember kívülről képzelte volna. Kétszintes volt. Az első a csillogó, fekete táncparketté. Az összezsúfolódott testek úgy árasztották magukból a varázslatot, hogy az ember bőre bizsergett tőle. Láttam egy csomó korombéli prodigiumot, de ugyanannyi idősebbet is. Az az igazság, hogy egy pátriárkaszakállú öreget is felfedeztem a sarokban, aki talán még Mary Shelley-nek csapta a szelet. Láttam egy vérfarkast, aki egy boszorkánnyal lassúzott, és a karmaival közben csíkokra hasogatta párja ruháját deréktájon. A tömeg fölött tündérek verdestek ritmusra a szárnyaikkal, és fényes, szőke hajukról visszatükröződtek a színes fények. A táncparkett közepén egy bársony szmokingkabátot viselő ürge —

112 —

táncolt, akit boszorkányok lihegtek körbe. Nagyon ismerősnek tűnt, és amikor felém fordult, felismertem benne Lord Byront. Igen, azt a Lord Byront. A támadások kezdete előtt a Hekaté angoltanára volt, de mivel vámpír volt a szentem, hamarosan gyanús elemnek nyilvánították. Viszont még azután sem akarta visszatolni a képét a Hex Hallba, miután tisztázták a vádak alól. Mondjuk, ezt meg is értem. Oda akartam menni hozzá, hogy köszönjek, de amikor észrevett bennünket, megpördült és elsántikált, és ha jól láttam, a középső ujját mutatta felénk. Sem Jenna, sem én nem voltunk kiköpött mintadiákok. Nick a terem vége felé biccentett. - Szerezzünk ülőhelyet! A táncparkettől távolodva egy homályosabb és kevésbé zsúfolt sarokba jutottunk. Itt a zene is halkabb volt, és az agyam nem akart kitüremkedni a szemgödreimen keresztül a dübörgéstől. Találtunk hátul egy bokszot, Daisy ledobta magát a selyembevonatos ülésre. Nick melléje telepedett, mi meg Jennával leültünk velük szemközt. Daisy elővette a cigijét, és körbekínálta. Nick kivett belőle egyet, aztán a dobozt felém nyújtotta. -

Köszönöm, füstölgők én mástól eleget — hárítottam el.

-

Helyes.

Egy gesztenyebarna hajú nőci jött az asztalunkhoz, lila ruhája olyan rövid volt, hogy azt hittem, pólóként kezdett új életet. Csinos csajszi lett volna, ha nem vág olyan képet, mint aki az előbb kortyolt savanyú tejbe. -

Már megint itt vagytok...

Daisy a szemét forgatta, de Nick fel sem vette a dolgot. - Drága Linducim! Bíztam benne, hogy te leszel ma éjjel a pincérnőnk, mert már nagyon hiányzott a napfényes mosolyod! —

112 —

Linda összefonta a karját a mellkasa előtt. -

Kóstolgass csak, szörnyeteg!

Nick vigyorgott, és egy pillanatra annyira hasonlított Archerhöz, hogy összeszorítottam a fogam. - Lehet, hogy meg is kóstollak - emelte magasra a szemöldökét Nick. Daisy oldalba könyökölte. Linda addig meredt rá, amíg Nick nem legyintett. — Fegyverszünet! A szokásosat kérjük! Azon töprenkedtem, hogy mi lehet az. Gonoszdzsúz? Vagy valami démoni energiaital? Linda savanyú ábrázattal Jennához fordult, aki - tőle elég szokatlanul - elpirult. -

Sokféle csapolt vérük van — ajánlotta Daisy.

Inkább bele sem akartam gondolni, mit is jelent ez pontosan. Jenna idegesen mosolygott. -

Akkor kérek egy pohár nulla negatívot!

-

Rendben - biccentett Linda. - És te?

-

Egy pohár vizet - feleltem.

- Ne csináld már! - fektette karját a pad támlájára Nick. - Hadd hívjalak meg valamire! - És megint bedobta azt a hátborzongató vigyorát, amitől rögvest közelebb húzódtam Jennához. -

Én nem iszom.

Linda elment, Nick pedig felnevetett. -

Te jó ég, egy antialkoholista démon! Rohadtul csipázom!

- Nekem elég, ha néha kitépem az emberek belső szerveit - jegyeztem meg. De kár volt. Mert Nick azonnal beszüntette a vihogást, és még Daisy is felszívta magát. - Bocsika - mondtam gyorsan. - Nem akartam... - fújtam ki a levegőt. - Tudjátok, nekem az önirónia a második anyanyelvem. Nem —

112 —

ellenetek szólt, skacok. Daisyt kielégítette a bocsánatkérés, de Nick továbbra is azzal a megfejthetetlen nézéssel meredt rám. - Mi nem bántunk senkit, Sophie - közölte aztán. - Sem James, sem te. - Igen, de képesek lennénk rá. Mrs. Casnoff szerint egy démon hosszú évekig nyugodt maradhat, aztán egyszer csak kitör belőle a szörny. Nick félrenézett. -

Úgyis csak erre várnak — motyogta sötéten.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Jen na, de Daisy már Nick térdére tette a kezét. - Ha lehet, ma este ne menjünk bele ebbe - kérte. - Rendelkezésünkre áll az egész nyár, hogy Sophie-t kitanítsuk a démonságról. Nick felmordult, de Daisy finoman megfogta az állát, és magához húzta. Meglepően gyengéden puszilta meg, és éreztem, hogy elpirulok. Nem gondoltam, hogy együtt vannak, legalábbis, hogy ilyen a viszony közöttük. Daisy és Nick végre szétvált: - Rendben - dőlt hátra Nick, és ujjai Daisy szoknyájának szegélyén matattak. - De ha nem démoni dolgokról beszélgetünk, akkor mi lesz a téma? - Bár a hangja lágy volt, a tekintete mégis kemény maradt, amikor ezt mondta: - Végül is Sophie ezért van itt, nem? Hogy gyorstalpaló tanfolyamban részesítsük démontanból. Hirtelen azt kívántam, bárcsak ittam volna. Miért akart mindenki annyira intenzív kapcsolatot ápolni velem? Linda visszatért, és akkora erővel csapta le Jenna elé a vérrel teli poharat, hogy a tartalma kilöttyent. Daisy és Nick italát is hasonló módon szervírozta volna, ha Nick nem veszi el tőle időben. Undor kúszott az arcára, amikor a kezük összeért. Sértettnek kellett volna —

112 —

éreznem magam, amiért inzultálta démontestvéreimet, de teljesen megértettem a lányt. Volt valami Daisyben és Nickben, amitől még nekem is borsódzott a hátam. El tudtam képzelni, milyen furcsák lehetnek a többi prodigium számára. Különösen, amikor megláttam, hogy Daisy és Nick valamilyen olajos, sötét löttyöt iszik. - Mit isztok? - kérdeztem, amikor Linda elém lökte a szobahőmérsékletű vizet, és sértetten elvonult. Nick felemelte az egyik szemöldökét, majd a poharát is, mintha pohárköszöntőre készülne. - Ezzel az oktatásod kezdetét vette! Ez a Cassandra Elixír! Ezt a főzetet a Shelley-ben kotyvasztják. Lecsavartam a vizesüveg kupakját. - Egy főzet? Gőteszemmel? Nevettek. Nick beledugta az ujját az italába, aztán megnyalta. - Gőteszem nincs benne. Csak egy kis víz az Egei-tengerből, néhány löket százéves konyak és rengeteg mágia. Ja, és egy korty tündérvér. Grimaszolás helyett gyorsan belekortyoltam a vizembe. - És mire képes? - kérdezte Jenna, és megforgatta a kezében a véres poharát. - Azt mondják, megfelelő tudatállapotba helyez ahhoz, hogy lásd a jövőt - magyarázta Daisy. Aztán elvette a poharát Nicktől, és úgy hajtotta fel, mint a vizet. A nyelőcsövem égni kezdett, ahogy Nick is felhajtotta a sajátját. Daisy letette az üres poharát, a szeme még jobban csillogott, az arca egészen kipirult. - De leginkább arra jó - mutatott a halántékára -, hogy elhomályosítson idebent mindent... Nagyon ütős. Ki kellene próbálnod. —

112 —

-

Ma nem kérek a homályból.

Nick vállat vont. - A te bajod - hajolt hátra a bokszban, és magához szorította Daisyt, aki örömmel hozzábújt. - Jöhet az ismerkedési rész? - böködte meg Jenna lábát a sajátjával. — Miért nem meséled el nekünk, hogyan vámpírosodtál be? Biztos érdekes sztori. Nem volt az. Csak szomorú. És Jenna nekem is csak hónapokkal az összeköltözésünk után mondta el. Biztos voltam benne, hogy lepattintja őket. De Jenna vett egy mély levegőt, és belekezdett: - Szerelmes lettem egy vámpírba. Hagytam, hogy átváltoztasson, mert bekajoltam az „örök szerelem” cuccot. Aztán A Szem megölte, és én... szintén megöltem valakit, mert vérre szomjaztam. Aztán a Tanács begyűjtött és a Hekatéba zsuppolt. A hangja érzelemmentes volt és közömbös, de láttam rajta, milyen nehezére esik elmondani a történetnek még ezt a nagyon tömörített változatát is. - Hú! Nagyon sajnálom! - sóhajtotta Daisy, és egy másodpercig azt hittem, gúnyolódni kezd Jennával, és ökölbe szorult a kezem az asztal alatt. De amikor rásandítottam, láttam, hogy őszintén sajnálja Jennát. Mintha még könnyek is csillantak volna a szemében. - Hát igen - sajnálkozott Nick, szintén teljesen őszintén -, kemény ügy. Rajtam, és talán Mrs. Casnoffon kívül senki sem tudott Jenna múltjáról a Hex Hallban, mégis szinte mindenki úgy kezelte, mint egy szörnyet vagy egy gyilkost. De a két démon csak sajnálattal nézte a barátnőmet az asztal túloldaláról. A dübörgő technot valami lágyabb és lassabb zene váltotta fel. Megkönnyebbülés volt számomra. - Ti tényleg nem emlékeztek rá, hogyan változtatok démonná? —

112 —

kérdeztem. Ha ők kíváncsiskodhattak jenna privát szörny történetét illetően, miért ne tehetném velük szemben ugyanezt? Nem úgy néztek ki, mint akik megsértődtek volna. Daisy Nick kulcscsontjára fektette a fejét. - Tényleg nem tudjuk - mélázott Daisy. - Nem is álmodunk róla. Mintha minden, ami előtte történt, egy nagy fekete lyuk lenne - intett álmodozva a kezével, és Nick megszorította a vállát. - Csak annyit tudunk, hogy valaki démonná változtatott bennünket - mondta Nick feszült hangon. Jenna először rám pillantott, és csak aztán kérdezte meg: - Ezt honnan veszitek? - Érezzük - hunyta le a szemét Daisy, és amikor újra felnyitotta, ragyogtak benne a palástolatlan könnyek. - Olyan, mintha... - Mintha erőszakot tettek volna rajtunk - fejezte be helyette Nick, és Daisy lassan bólintott. - Pontosan - folytatta a lány. - Mintha minden megváltozott volna bennünk. Az agyunk, a lelkünk, a vérünk... Azt vettem észre, hogy vadul bólogatok. Apa szerint a démonság a DNS-ünkbe íródott. Én így születtem. De milyen furcsa lehet, ha valaki egy nap démonként ébred fel! - Szörnyű érzés. — A szavak egyre artikulálatlanabbul törtek fel Daisyből. - A mágia csak dobol a koponyádban minden áldott nap. A hangja olyan volt, mintha sírás fojtogatná. Nem tudtam, mit mondjak. Jó, engem sem tett boldoggá, hogy démon vagyok, de az biztos, hogy nem éreztem úgy magam, mint ők. Ha a démoniét ilyen érzésekkel társul náluk, hát megértem, ha állandóan isznak. Megköszörültem a torkom. -

Az erőtöket szoktátok használni néha?

Mielőtt válaszolhattak volna, dörrenés hallatszott, és visszhangzott végig a termen. —

112 —

- Mi volt ez?! - kérdezte Jenna, és majdnem elejtette a véres poharát. - Talán mennydörgés? — találgattam, bár a hang inkább egy ostorcsapáshoz vagy félbe törő fa reccsenéséhez hasonlított. A zene elhallgatott, a táncparkett felől vonyítások hallatszottak. - Ne törődjetek vele! - legyintett Nick. - Nyilván csak az alakváltók verekednek. Minden este előfordul. Aztán valaki - vagy valami - felsikoltott, és a terem megtelt visítással, torokhangú kiáltozással és lábdobogással. - Ez több egy bunyónál - álltam fel, hogy lássam a táncteret. De a sűrű füstön keresztül csak homályos alakokat láttam az ajtó felé rohanni. Aztán egy lila szárnyú tündér röppent a tömeg fölé, és vadul verdesett a szárnyaival. Amikor valami a sarkára tekeredett, ezüst villanást láttam. A tündér felkiáltott a fájdalomtól, és visszazuhant a fejveszett tolongásba. Aztán megpillantottam őket. A füstben, mintha maguk is füstből lettek volna, tucatnyi sötét alak tört előre. Az egyikük elég közel jött hozzám, hogy meglássam a kezében tartott tőrt. A szám kiszáradt, a szívem meg a gyomromba süllyedt. -

Mi az? - kérdezte Daisy inkább kíváncsian, mint ijedten.

Ali tudtam kipréselni magamból a szavakat: -

A Szem!

—

112 —

—

112 —

14. FEJEZET

Mi?! - ugrott fel Jenna. Nick is felállt, de lassan és a fejét csóválva: - Ez lehetetlen. Kék fény világította be a termet, mint egy villámcsapás. A boszorkány, aki az előbb még a vérfarkassal lejtett, most három sötét alakkal küzdött. Nick szeme elkerekedett. - Te szent ég! — A Szem nem juthatott be ide! — rázta a fejét Daisy. — Még soha nem próbáltak betörni ide. Soha. Nick úgy pislogott, mintha nem akarna hinni a szemének. A táncparkett maga volt a káosz. Annyi varázslat repkedett a levegőben, hogy a bőröm fájt tőle, de mintha egyik varázslat sem ért volna semmit. A Szem tagjai egyre többen lettek, csak áradtak befelé a zsúfolt klubba. Kevesebben voltak a vendégeknél, de őket segítette a meglepetés ereje és a vendégek ittassága. A fejükben uralkodó „homály” - amit Daisy is említett - meggátolta őket az igazán ütős varázslatok kivitelezésében. -

Hogyan juthatunk ki? - zihálta Jenna, és felső ajkai alól

előbukkantak a tépőfogai. — Van hátsó kijárat? Nick végre elfordította fejét a táncparkettől. — Nincs, de csinálhatunk egyet — fogta kézen Daisyt, és felrántotta. - Várjatok! - kiáltottam. Mindhárman megdermedtek, és rám bámultak. - Csinálnunk kéne valamit... - Láttam, hogy egy újabb tündér — 125 -

próbál meglógni, de nagyon kellett verdesnie, mert irizáló szárnyából egy tekintélyes darab hiányzott. - Segítenünk kéne nekik. Nick a tündérre nézett, szája mogorva csíkká keskenyült. -

Ok sem segítenének nekünk, és ki kell jutnunk innen. Gyere!

-

Nick! - kiáltottam, de Jenna megragadta a kezemet.

— Sophie, igaza van. Gyere! Kérlek! Egy másodpercnyi habozás után megszorítottam Jenna kezét, és követtük Nicket, aki a klub hátsó része felé húzta Daisyt. A vastag téglafal előtt Nick felemelte a kezét, és előreszegezte ujjait. A fal egy része ledőlt, és azt hiszem, nem láttam még szebbet a keletkező nyílásnál. De nem mi voltunk az egyetlenek, akik a terem hátsó részébe igyekeztek, és amikor a fal kinyílt, prodigiumok csődültek a lyukhoz, és megpróbálták átpréselni magukat rajta. A sikítozás tovább erősödött mögöttünk, és tudtam, hogy A Szem felénk tart, hátra sem kellett néznem. A lökdösődés vadabb lett, és láttam, hogy egy vérfarkas morogva megharapja az egyik boszorkánymestert, aki előre akart furakodni. — Te szent ég! — nyüszítette Jenna. A szeme már vérvörös volt, és a tépőfogai kitüremkedtek. — Minden rendben lesz — biztattam, bár tudtam, hogy A Szem embereinek tőrei hamarosan felnyársalnak bennünket. Egy töredék másodpercig eltűnődtem: vajon Archer is közöttük van, ő is felénk törtet a prodigiumokon keresztül? A gondolattól is rosszul lettem, megráztam a fejem, és megszorítottam Jennát. Még több test nyomakodott körém, és attól tartottam, hogy fellöknek. Lehunytam a szemem, egész testem remegett.

Helyet!- gondoltam, ahogy a mellkasomat összeszorította a pánik. Aztán megéreztem. Varázslat szállt fel a lábamból, és fel sem kellett emelnem a karomat. — 125 -

Az előttem lévő prodigiumokra koncentráltam, és védőpajzsot vontam Jenna, Nick, valamint Daisy köré.

Helyet! - gondoltam újra, most már erősebben. Csak félre akartam lökni őket az útból, mintha a bűbájom egy tekegolyó lenne, és a többiek bábuk. De mint általában, most is elméreteztem a varázslatot. A prodigiumok a falnak csapódtak, aztán elnyúltak a padlón, csak Jennáék maradtak talpon. - Szép munka volt, Sophie! - paskolta meg Nick a vállamat, miközben Daisyvel átevickélt az eszméletlenül heverő prodigiumokon, és kilépett az ajtón. Még Jenna is mosolygott. A kijárat ugyanarra a sikátorra nyílt, ahol már jártunk. Meglepett, hogy a klub párásán meleg levegőjéhez képest milyen hideg az éjszaka, és borzongtam, amíg a verítékcseppek felszáradtak a bőrömön. Nick és Daisy már az itineris irányába rohant, de én megálltam és visszanéztem. Jenna is megtorpant. Néhány prodigium feltápászkodott, de a többségük eszméletlenül hevert a földön. Az egyik korombéli boszorkány zavartan pislogott rám. Mögötte feltűntek A Szem emberei, és tőrrel a kezükben a kijárat felé nyomultak. - Jenna, te menj Nickkel és Daisyvel! - mondtam a lyukat nézve. - De Sophie...! - Menj már! — parancsoltam élesebben a szándékoltnál. — Utánatok megyek! Egy másodpercnyi habozás után megfordult, és követte a démonokat. Nem tudtam, mennyi varázslat maradt még bennem, de összegyűjtöttem minden erőmet, és a fekete ruhás alakok felé emeltem a kezem. Nem volt sem szikra, sem villanás, de éreztem, hogy azAlicetől tanult támadóvarázslat kicsap az ujjaimból. A Szem emberei úgy dőltek el, mint a zsákok, én meg térdre rogytam. Nulla varázslat hat hónapig, aztán két nagy kaliberű gyors egymásutánban... Hogy lehettem ilyen — 125 -

marha? Bár a fejem kóválygott a varázslattól és a kimerültségtől, feltápászkodtam. Utol kellett érnem a többieket, el kellett jutnom az útig. Láttam őket,

ahogy

átszaladnak

egy

utcai

lámpa

fénykorén.

Jenna

hátrapillantott, és azonnal lefékezett, amikor észrevette, mennyire lemaradtam. Nagy nehezen felemeltem a karomat, és intettem, hogy meneküljön. Jenna nem mozdult, de Nick felém biccentett, aztán elkapta Jenna karját, és kivonszolta a sikátorból. Láttam, hogy jobb felé futnak, én is arra indultam. A futás szóba sem jöhetett, de olyan gyorsan tipegtem, ahogy csak tudtam. A lábam meg-megcsúszott a nedves köveken. De nem voltam elég gyors. Majdnem elértem a sikátor végét, amikor valaki elkapta a derekamat, és visszarántott a fényből. Nem tudtam, hogy A Szem egy tagja-e, vagy egy prodigium, vagy egy átlagos szatír, de fiú volt az illető. Ott lihegett a fülembe, amíg megpróbált lefogni. Varázslathoz nem folyamodhattam, ahhoz túlságosan fáradt és elgyötört voltam. De ha a mágiáról le is kellett mondanom, még mindig ott voltak a tarsolyomban Vandy önvédelemórán tanított trükkjei.

Kilences csel, most megkapod, te seggfej! - gondoltam magamban, ahogy a könyökömmel hátradöftem, és a cipőm sarkával rá akartam tiporni a lábára.

Mindkét támadást hárította. Elrántotta a felsőtestét, és közben megszorította a derekamat, majd felkapott, így a sarkam csak a levegőt érte. Egy másodpercig megízleltem az igazi pánikot. Aki egy prodigiumcselt blokkolni tud, veszélyesebb egy átlag perverznél. Éppen be akartam vetni a tizenötös cselt, ami nemcsak egy törött orrot jelentett, de azt is, hogy búcsút mondhat a gyereknemzésnek, amikor a támadóm lehajolt, és a fülembe súgta: - Eszedbe se jusson, Mercer! — 125 -

15. FEJEZET

I

lyen nincs. Ez volt az egyetlen gondolatom, amikor Archer visszarakott a földre, és elengedte a derekamat. Ez valami tévedés lehet. Biztos egy másik srác, aki Angliában rohangál, és nemcsak az önvédelmi trükköket ismeri, de a nevemet is tudja. Mert nem létezik, hogy éppen ma éjjel fussak össze... Megpördültem. A sikátor homályos volt, de minden kétséget kizáróan Archer Cross állt velem szemben. Sokkal fésületlenebb volt, mint amikor utoljára találkoztam vele. Az állát borosta borította, és a haja is megnőtt. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy öregebbnek tűnt. Fáradtabbnak. Mégis úgy éreztem magam, mintha mellbe vágtak volna. Annyi érzés száguldozott bennem, hogy nehezemre esett azonosítani őket, de a félelemre határozottan ráismertem, meg a sokkra. De mindezek mögött lapult még egy olyan érzés is, amit inkább nem akartam megnevezni. Valami örömféle. De elnyomtam magamban. A sokk elmúlt, és eszembe jutott a

legutóbbi találkozásunk, amikor elővette a tőrt... Nem akartam ölbe tett kézzel várni, hogy most vajon mit húz elő. — 125 -

Összeszedtem az erőm utolsó morzsáit, hogy varázslatot vessek be. Lehet, hogy egy transzportáló varázslatra nem lesz elég, de egy villámcsapás is megteszi. Éreztem, ahogy a varázslat felszívódik a talpamba, de túlságosan gyenge volt. Ennyivel csak néhány szikrával szórhatom meg. De mielőtt erre sor kerülhetett volna, még beljebb rántott a sötétbe, aztán megpördített, és nekinyomott a falnak. Felhúztam a térdem. Nem tudatos önvédelem, sokkal inkább a női ösztön vezérelt, de tök mindegy volt. Mert ezt is simán védte. Aztán csak állt előttem és szorította a csuklóm, én pedig hiába próbáltam elmenekülni. - Nem akarlak bántani - sziszegte összeszorított foggal. - De ugyanezt a többiekről nem mondhatom el. Rögtön beszüntettem a kapálózást, amikor eszembe jutott, mennyi L’Occhio-tag nyüzsgött a Shelley-ben. Egy fiatalos hang utánunk kiabált: - Cross! Archer visszapillantott, és úgy fordult, hogy takarásban maradjak. - Ez nem ő! - kiáltotta vissza. - Csak egy emberlány, aki rossz helyen volt rossz időben! A srác olyan nyelven kezdett hadoválni, amit magamban olaszként azonosítottam. Mert úgy hangzott. Természetesen fogalmam sem volt, miről dumált. De akármiről is volt szó, Archer egy nagyon is érthető szót motyogott a bajsza alatt, mielőtt ugyanazon a nyelven válaszolt neki. Az idegen szavak furcsán hatottak ismerős hangján. Aztán távolodó futás zaját hallottam. Archer elengedte a csuklómat, karját a mögöttem lévő, nedves téglafalnak támasztotta, de a testem merev maradt, mert attól tartottam, ha egy pillanatra ellazulok, a végén véletlenül megérintem. Felsóhajtott. — 125 -

- Most mentettem meg az életed másodszor, ugye? Vagy harmadszor, ha beleszámolom az önvédelemórát is. Ha már itt tartunk, még mindig túl magasan tartod a könyököd a kilences cselnél. Kettőt nyeltem, mielőtt válaszolni tudtam volna. -

Majd dolgozom rajta.

Vártam, hogy távolabb lépjen. Akartam, hogy messzebb kerüljön tőlem, mert már remegtem. De egy tapodtat sem mozdult, olyan közel állt, hogy láttam a lila árnyékot a szeme alatt, és a beesett arcgödrét. Megpróbáltam elnézni a válla fölött. Annyiszor elképzeltem, milyen lesz viszontlátni Archert, és millió dolgot szerettem volna kérdezni tőle, például, hogy miért mentett meg ma éjjel, és mióta melózik A Szemnek. És hogy csak megjátszotta-e, hogy szeret. De csak ennyit mondtam: -

Szóval A Szem engem keresett ma éjjel?

- Nem, azért jöttünk, mert úgy hallottuk, ma éjjel ingyen lesz a hot dog. Képzelheted a csalódásunkat! Ránéztem. Mekkora hiba volt! Annyira közel álltunk egymáshoz, hogy a mozdulattól majdnem összedörgöltük az orrunkat. Ezért tekergettem a nyakam, és az utcának címeztem szavaimat: - Amikor utoljára találkoztunk, te kést húztál elő, szóval nem kell a duma! - Igaz, hogy amikor legutóbb találkoztunk, olyan forrón csókoltuk egymást, hogy a hajam majdnem leégett tőle. De ezt nem akartam most felhozni. Talán ő is erre gondolhatott, mert válasz előtt a számat fixírozta. -

Rendben. Igen, érted jöttünk. De mit keresel itt?

Rápislogtam. - Én? Téged akar kinyírni a Tanács! — sziszegtem. - Te hol bujkálsz? A seggükben! - Én nem bujkálok, engem ide vezényeltek. De a kérdésemre továbbra sem válaszoltál. — 125 -

Amikor ránéztem, tényleg alig tudtam elkerülni, hogy az arcunk össze ne érjen. Vagyis továbbra is olyan közel voltunk egymáshoz, hogy simán láttam a tükörképemet a szemében. Rá se hederítettem, mennyire ugrik össze a gyomrom, amikor ezt mondtam: -

Az apámmal jöttem Angliába.

Felvonta a szemöldökét, és végre a régi Archerre hasonlított. -

Egyesítsük a démoncsaládot?

Beszélni akartam neki a megfosztásról, de az előbbi srác megint elkiáltotta magát olaszul. Archer csukott szemmel felsóhajtott, mielőtt válaszolt volna. Aztán a zsebébe nyúlt. Nem hittem volna, hogy fokozható a bennem lévő feszültség, de az volt. - Nyugi - suttogta, miközben elővett egy kopott aranypénzt. - Ez Raphael. Nemcsak a legfiatalabb, de a leghülyébb tagunk is. Azt kérdezte, mi tart olyan sokáig, én meg azt feleltem, éppen kitörlöm az emlékeidet, mielőtt eleresztelek. -

Képes lennél rá?

Elmosolyodott. - Dehogy. De ezt ő nem tudja. Ezért is marad mindig hátul. Parázik, hogy elkap egy prodigivírust - mondta lazán, de a szavai mögött keserűség húzódott. Vagy ezredik alkalommal tűnődtem el azon, hogy egy boszorkánymesterből hogyan válhatott Szem-katona, és azt kívántam, bárcsak megkérdezhetném ezt tőle. Az érmét a markomba nyomta. - Londonban laksz? - Nem, a Thorne Abbey-ben. Ez... - Megtalállak - csukta ujjaimat az érmére. - Ameddig ez veled lesz. - Ne! - húztam meg a kabátujját. - A Tanács a Thorne Abbey- ben állomásozik! Ott az apám is, aki saját kezűleg írta alá a kivégzési parancsodat. — 125 -

- Sok mindenről kellene beszélnünk, Mercer - pillantott a sikátor túlsó vége felé. — Vállalom a kockázatot. Ismét megráztam a fejem, de Archer már elindult. - Maradj az árnyékban, és menekülj! - suttogta. - Ja, és kerüld a prodigiklubokat! Ezek az alakok nem a barátaid. - Mire célzol? - ragadtam meg ismét a ruháját, de elfutott a Shelley felé. Megláttam Raphaelt, és igazat adtam Archernek. A srác fiatal volt, tényleg nagyon fiatal. Jó, ha tizennégy éves. Archer átkarolta Raphael vállát, mondott neki valamit könnyed, kedves hangon. Raphael megrázta a fejét, és felém pislogott. Aztán a hátsó kijárat felől kék robbanás villant. Mindketten odanéztek, én meg kihasználtam az alkalmat, hogy eliszkoljak a sikátorból. Szédültem, a térdem remegett, amikor balra fordultam a sikátor sarkán. A nedves téglafalnak támaszkodtam, és nagyon kellett ügyelnem, hogy ne hányjak. Fogalmam sem volt, hol találom az itinerist. Csak abban reménykedhettem, hogy Nick és Daisy szórt egy kis démonmorzsát, amit követhetek. De amikor az út végére értem, megláttam őket egy alacsony betonépület előtt. Nick és Daisy megint bagózott, Jenna meg kilógó tépőfoggal, vörös szemmel fel-alá járkált. Amikor észrevett, az arca felragyogott, és már nem is vámpírra, hanem egy karácsonyi ajándékot váró kiskölyökre hasonlított. Odavánszorogtam, Jenna pedig átölelt. -

Azt hittem, elkaptak - mondta sírós hangon.

Visszaöleltem, közben a torkomban gombóc nőtt. Biztos voltam benne, hogy több titok nem lesz az életemben, de mégsem mondhattam el Jennának, hogy Archerrel találkoztam. Jenna a legjobb barátom, de akadtak dolgok, amiket még ő sem értett meg. - Ezek a rohadt cipők a hibásak! Nem futásra tervezték őket — 125 -

feleltem. Jenna hátralépett, aztán megfogta az államat. A szeme már nem vöröslött, kerek volt és könnyektől csillogott. - Anyira sajnálom, Sophie! Ha tudtam volna, hogy ez a hely ilyen veszélyes neked... Daisy Jenna mellé állt. - Sophie, azelőtt soha nem történt hasonló atrocitás a Shelley- ben. Akkor el sem hoztunk volna ide. Még Nick is odajött hozzánk, és aggodalmasan ráncolta homlokát. - James megöl bennünket, ha ezt megtudja. Az lett volna a dolgunk, hogy hozzászoktassunk a démonléthez, ehelyett kis híján átadtunk a L’Occhio di Diónak. Látszott mindhármukon, hogy őszintén sajnálják a dolgot, és hogy bűntudat kínozza őket, én meg újra rosszul lettem. - Semmi baj - legyintettem, mintha mindennapos lenne, hogy megpróbálnak megölni egy éjszakai szórakozóhelyen. — Jól vagyok. Menjünk innen! Daisy azt mondta, hogy a második út nem lesz olyan rossz, mint az első, de vagy hazudott, vagy valamit nagyon rosszul tudott. Mert a visszaút sokkal rosszabb volt - lehet, hogy azért, mert ki voltam szipolyozva. De azért visszajutottunk a malomhoz, és bár úgy éreztem, mintha egy eltévedt bányásztörpe a homloklebenyemet csákányozná, sikerült visszatámolyognom a házhoz. Szerencsére mindenki aludt, mert a hall tök sötét volt, és teljesen nyugodt, amikor beléptünk. További elsuttogott bocsánatkérések után Daisy és Nick elindultak az első emeleten lévő szobáikba, amíg Jenna és én felmentünk a mi folyosónkra. Jenna megállt az ajtaja előtt. — Soph, én tényleg... — Jenna, ha még egyszer azt mondod, hogy sajnálod, beverem azt az — 125 -

édes, rózsaszínű fejedet. Ajkán apró mosoly jelent meg. -Jó, jó, de ha legközelebb egy prodigiumklubot forszíroznék, megkérlek rá, hogy csapj le! — Úgy lesz. Szó szerint a szobámba vonszoltam magam. Hálóingbe bújtam, aztán félálomban fogat mostam. Az agyam újra és újra lejátszotta az Archerrel töltött perceket. Hat hónappal ezelőtt, amikor a Hekaté pincéjében együtt voltunk, tőrt rántott. Ma éjjel megvédett egy másik Szem-tagtól. Miért? A farmerem a padlón hevert, és mielőtt ágyba bújtam volna, a zsebébe nyúltam. Az aranyérme még meleg volt. Nagyon régi lehetett, mert a mintázata annyira lekopott, hogy meg nem mondtam volna, nőt vagy férfit ábrázol. „Tartsd magadnál! Megtalállak” — mondta. El kellett volna hajítanom, vagy a több száz szoba között megtalálni az apámét, és beszámolni neki a történtekről. Annyi mindent kellett volna tennem, csak azt nem, amit tettem: nem kellett volna megmarkolnom az érmét, és a párnám alá dugnom.

— 125 -

16. FEJEZET

Hála az égnek, nem látogattak bizarr álmok, és majdnem délig aludtam. Tovább is aludtam volna, ha az ajtóm ki nem nyílik. - Hagyjál, Jenna! - motyogtam a párnámba. - Hagynálak, ha Jenna lennék — mondta egy mély hang, ami határozottan nem Jennáé volt. Megrohantak a múlt éjszaka eseményei, álomittas agyam felidézte, miként adott nekem Archer egy érmét, amelyről azt mondta, tartsam magamnál, hogy a segítségével megtaláljon, és hogy az érmét a párna alá tettem. Olyan gyorsan ültem fel, hogy majdnem átléptem a hangsebességet, de Cal állt az ajtóban, nem Archer. Sóhajtottam egy hatalmasat, természetesen a megkönnyebbüléstől, és tényleg köze sem volt a csalódáshoz. De amint eljutott a tudatomig, hogy nem Archer, hanem Cal áll a hálómban, megfagyott bennem a vér, hogy Cal a

hálószobámban van. Hé! - nyafogtam, és bíztam benne, hogy a hajam nem egy szarkafészekhez hasonlít, pedig kilencvenkilenc százalékban biztos voltam benne, hogy így áll a helyzet. Ugyanis láttam a perifériás látásommal. -

Helló!

-

A szobámban vagy.

-Ott.

-

Ez megengedett?

- Jegyesek vagyunk, vagy mi a szösz! — mondta Cal halálos komolysággal. Rásandítottam, és az arcomból félresöpörtem egy maroknyi kócot. Ez most vicc akar lenni, vagy mi? Mert Calnál ezt soha nem lehetett tudni. - Meg akartál lesni alvás közben? Mert ha így áll a helyzet, akkor az eljegyzés felbontatott, de nagyon. Cal felhúzta szájsarkát, ami akár mosoly is lehetett. -

Neked mindenre van szellemes riposztod?

-

Az a helyzet, hogy igen. De minek jöttél be?

-

Hogy megtudjam, milyen volt az éjszakád.

A szívem nekicsapódott a mellkasomnak, és nem tudtam másra gondolni, csak arra a hülye aranypénzre, ami lyukat égetett a párnám alatt. - Tök jó volt - dőltem az ágyvéghez. - Király. Sajnálhatod, hogy lecsúsztál róla. - Igen - simította meg az állkapcsát. - Fura volt. Nagyon furcsa volt. Az apád azt mondta, csak néhány növény vár gyógyításra. De amikor az egyiket meggyógyítottam, már kókadt is a másik, és megbetegedett. .. Komolyan mondom, az összes bokrot végigkúráltam a kertben. Majdnem este tíz lett, mire végeztem a munkával. - Ez tényleg furcsa — mondtam, pedig az elmém hátsó részében már formálódott is a gyanú. Nem én voltam az egyetlen, aki úgy gondolta, Calnak nem jönne be a Shelley. -

Megtudtál valamit Nickről és Daisyről?

Na, ez az. A küldetésem teljes kudarc volt. -

Nem igazán, uncsi éjszaka volt, ami azt illeti.

Hiába gyakoroltam az elmúlt hónapokban, továbbra is pocsékul hazudtam, és Calt sem ejtették a feje lágyára. - 150 -

- Apád hajnalban jött haza. Úgy hírlik, a L’Occhio di Dió rajtaütött egy londoni prodigiumklubon... -

Hú, az szívás...

- Az - mondta Cal merőn a szemembe nézve. - Tudomást szereztek róla, hogy a Tanács lánya ott lesz két démonnal és egy vámpírral. Éreztem, ahogy a vér kifut az arcomból. -

A fenébe! Apa dühös?

Cal vállat vont. -

így is lehet fogalmazni, és én sem örülök a dolognak.

Lerúgtam a takarót, kipattantam az ágyból, aztán végignéztem magamon, hogy nem csúszott-e fel a hálóingem. - Figyelj, Cal, elég lesz nekem ma szembenézni egy mérges apával, kérlek, ne játszd el nekem a féltékeny jegyest, oké? Elkapta a csuklómat. - Nem is fogom. Különben sem rád vagyok mérges. Hanem rájuk. Nem lett volna szabad elvinniük. Éreztem kezének melegét a csuklómon. - Csak jó fejek akartak lenni. Azt mondták, A Szem még soha nem tette be oda a lábát. Ujjai szorosabbra fonódtak a csuklómon, már majdnem fájt. -

Szóval, téged kerestek?

-

Igen. Nagyon úgy tűnik.

Halk kopogtatás hallatszott, Cal elengedett, és két méterre ugrottunk egymástól, amikor Lara benyitott. Ha a Hekatéban Mrs. Casnoff a hálómban találta volna Calt - csukott ajtó, rajtam hálóing akkor kaptam volna egy jeges tekintetet, egy csücsörítő szájat, és olyan szavakat, mint a „súlyosan kifogásolandó”. De ami Larát illeti... neki még tetszett is a helyzet. Kicsit gúnyos arccal jelentette be, hogy: -

Sophie, az apád a könyvtárban vár, beszélni kíván veled. - 150 -

Jaj! Bólintottam. -

Rendben. Lezuhanyozom, és megyek.

-

Szeretné, ha ma nem farmert és edzőcipőt vennél fel.

Ez eléggé bosszantott, de nem akartam Larán elverni a port. -

Van egy ruhám, azt felvehetem.

- Kiváló - mondta Lara, de nem mutatta jelét, hogy távozni óhajtana. - Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy leléphetek — szólalt meg Cal, és kicsit elvörösödött a nyaka. — Később találkozunk, Sophie! Néztem, ahogy Cal és Lara távozik, aztán az ablaknak döntöttem a fejem, és felsóhajtottam. Odakint napfényben csillogott a szökőkút, és orromat megcsapta az apám által annyira imádott leander illata. A nappali fényben könnyű volt azt hinni, hogy a tegnap éjjel meg sem történt. A zuhany után valamivel jobban éreztem magam. Apa egészen biztosan mérges rám. Lesz egy kis kiabálás, de túlélem. Egyetlen nyári ruhát hoztam magammal, a fehér anyagot kék minták díszítették. Csinos darab, de ide valami elegánsabb kellett. Úgyhogy fekete, ujjatlan ruhát csináltam belőle. Egy kis pulóvert is kanyarítottam hozzá, meg gyöngyöket a jó ízlés kedvéért, csak aztán esett le, hogy már megint a varázserőmet használom.

Jó, de ez csak egy kis varázslat volt. Kétlem, hogy ruhatervezés közben fordulna sötétre és gonoszra a mágiám — nyugtattam magam. Mégis zavart, hogy ilyen gyorsan visszaesek a varázshasználat kárhoztatandó bűnébe. A hajamat régies és szűzies copfba fontam, de elég bénára sikeredett. Úgy döntöttem, a sminket elhagyom, mert minél ártatlanabbnak nézek ki, annál nehezebb lesz apámnak leordítania a fejemet, annál kevésbé fog pokoltüzet lőni rám a szeméből, vagy mi a fenét szoktak még művelni a dühös démonok. Távozásom előtt kivettem a párnám alól az aranyérmét, és szétnéz- 150 -

tem a szobában. Mivel nem találtam nagy hirtelenjében megfelelő helyet, ahová eldughatnám, a ruhám zsebébe csúsztattam. Apa a nagy ablakok előtt állt, amikor beléptem, és klasszikus stílusban összefonta ujjait a háta mögött. - Nagy csalódást jelent számomra a leszármazottam - szólalt meg. -

Hogy? Mi? Lara azt mondta, látni szeretnél.

Felém fordult, ajkát pengevékony vonallá préselte össze. -

Valóban. Jól mulattál Nickkel és Daisyvel tegnap este?

Alig tudtam megállni, hogy ne nyúljak a zsebembe, és szorítsam meg az érmét. -

Nem igazán.

Hallgatott, és csak néztük egymást, amíg kényelmetlenül nem kezdtem érezni magam. -

Figyelj, ha meg akarsz büntetni, akkor essünk túl rajta!

Apa folytatta a bámulást. - Szeretnéd tudni, mivel töltöttem az éjszakát? Pontosabban a kora hajnali órákat? Magamban felnyögtem. Mrs. Casnoff dobta be néha ezt a trükköt: azzal jött, hogy egyáltalán nem mérges, aztán elkezdte sorolni, hogy az elcseszettségem milyen válogatott módokon kellemetlen a számára. Ezt biztos azokban az elitiskolákban tanulják, ahová a kivételezett prodigiumok járnak. -

Szeretném.

-

Telefonáltam. Kíváncsi vagy, kivel beszéltem?

-

A lelki segély telefonszolgálatot hívtad?

Apa megcsikordította a fogát. - Nem. Azzal voltam elfoglalva, hogy harminc befolyásos boszorkányt, boszorkánymestert, alakváltót és tündért meggyőzzek arról, hogy a lányom - tehát a Tanács leendő feje, ezt el ne felejtsük! - nem tett kárt abban a több tucat prodigiumban, akik megpróbáltak kimenekülni - 150 -

a klubból, amire A Szem lecsapott. - Nem bántottam őket! - fakadtam ki. Aztán eszembe jutott, mekkora erővel vágódtak a falnak, és grimaszoltam egyet. — Legalábbis készakarva nem! - pontosítottam. Apa lehajtotta a fejét, és összecsíptette orrnyergén az ujjait. -

A fenébe is, Sophia!

- Sajnálom - mondtam letörten. - De tényleg. Én csak segíteni szerettem volna nekik. Lesöpörtem az összes Szem-tagot, akik a nyomukban voltak. - Nem - kapta fel a fejét. - Nem, az egész az én hibám. Meg kellett volna mutatnom azt a technikát. -

Milyen technikát?

- Gyere velem! El kell intéznünk valamit. - Kitárta a karját, mintha nekem kellene először távoznom a könyvtárból, de nem moccantam. Összezavarodtam, és mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Amikor anya mérges volt rám, egyszerűen leordította a fejem, és máris túl voltunk rajta. Nagyot nyeltem. - Akárhová megyünk, azt akarom, hogy Jenna is jöjjön velünk. Akármit is tervezett apa, nem voltam benne biztos, hogy egyedül meg tudom oldani. De apám ajkán megjelent az a titokzatos félmosoly. -

Azt hiszem, Miss Talbotnak jobb társasága akadt nálad.

-

Mire célzol?

- Tudomásom volt róla, hogy Victoria Stanforddal összemelegedtek, amikor tavaly Savannah-ban találkoztak. Szerencsére Miss Stanford kapott néhány hét szabadságot a Tanácstól. Gondoltam, szeretne eltölteni némi időt Jennával. -

Te idehoztad Vixet?!

Visszafordult az ablak felé. - 150 -

-

A gépe tegnap késő este szállt le.

Mellé álltam. És a ház előtti gyepen megláttam Jennát, amint kéz a kézben sétált egy nagyon sápadt, nagyon szép lánnyal, és a fejük gyanúsan közel hajolt egymáshoz. Vix tizenhét évesnek nézett ki, de mivel a Tanácsnak dolgozott, feltehetően idősebb volt. Ez az egyik előnye a vámpírságnak. A torkom összeszorult: egyrészt örültem Jenna boldogságának, másrészt féltékeny voltam, hogy osztozkodnom kell rajta, és ott bujkált bennem némi düh is. Eszembe jutott, milyen képet vágott apa, amikor az első napon Jenna a védelmemre kelt, és felidézte, minek nevezett bennünket Mrs. Casnoff. Félelmetes csapatnak. -

Ügyes húzás volt, apa - motyogtam.

Azt hittem, mindent letagad, de csak ennyit mondott: - Szerintem is. Most pedig gyere! Vetettem egy utolsó pillantást Jennára és Vixre. Reméltem, hogy elcsípem Jenna pillantását, és inthetek neki, de még véletlenül sem nézett fel.

- 150 -

17. FEJEZET

K

omolyan azzal etettem magam, hogy nagyjából átlátom a Thorne Abbey alaprajzát, de amikor apa végigvezetett egy

széles folyosón, aztán egy keskenyebben, majd jöttek a lépcsők, azt sem tudtam, hol vagyok... Apa végül a háznak egy olyan részén állt meg, amit ránézésre

Alice óta nem használtak. A bútorokat lepedőkkel takarták le, és a falon lévő portrékra vastag porréteg rakódott. Előttünk egy masszív tölgyfa ajtó állt, és amikor apa kinyitotta, biztos voltam benne, hogy egy őrült és magánzárkában tartott feleség veti ránk magát. De amikor bepillantottam, csak magamat láttam a homályos szobában. Vagyis megsokszorozódott önmagamat. Mert a szoba minden négyzetcentijét tükrök borították, méghozzá a legkülönfélébb fajtákból: tükrök, amelyeknek vastag kerete háromszor többet nyomhatott nálam; akadtak, apró, kerek tükröcskék is, amelyekben csak egy-egy részletemet láttam; meg olyan rozsdafoltos régi tükrök, hogy alig láttam bennük magam. Apa

átvágott

a

szobán,

hogy

elhúzzon

egy

szürke

selyemfüggönyt, de amikor megrántotta, leszakadt a karnisról, és penészes halomként terült el a padlón. - 150 -

- Bocsánat — nézett körbe a rendetlenségen. — Végül is az én házam. - Rám pillantott. - Biztos kíváncsi vagy rá, miért hoztalak ide. A szoba közepére sétáltam, pántos szandálom csattogott a márványpadlón. - Gondolom, itt lesz a büntetés - mondtam. - Minden tükröt meg kell tisztítanom, vagy addig kell magamat nézegetnem bennük, amíg szégyenkezni nem kezdek? Apa legnagyobb meglepetésemre elmosolyodott. - Nem, ne bonyolítsd túl a dolgokat! Mindössze azt akarom, hogy törd össze az egyik tükröt. -

Hogy mi?!

Apa a - most már - függönytelen ablaknak dőlt, és összefonta karját a mellkasán. -

Törd össze a tükröt, Sophie!

- Mivel? A fejemmel? Mert az már testi fenyítés lenne, és anya nem örülne neki. -

Az erőddel.

Jaj. A számtalan tükörbe néztem, és ezt motyogtam: -

Akkor mégis inkább a fejemnél maradnék...

-

Tőlem! Csak válassz ki egyet!

Végignéztem a tükrökön. Egy nagyobb tükör kényelmesebb célpont, de amikor szétrobban, több üvegszilánkkal kell megbirkóznom. A legjobb, ha olyat választok, amit nehezebb eltalálni, de kevesebb vágással és fájdalommal járhat. Az apám bal oldalán található tükörre esett a választásom, akkora volt, mint a tenyerem. Aztán rákoncentráltam: Törj! A szoba összes tükre fülsiketítő zaj kíséretében szétrobbant. Sikítva az arcom elé kaptam a kezem, de a szilánkok soha nem értek el hozzám. Megálltak öt centire az arcomtól, néhány másodpercig az orrom előtt lebegtek, éppen elég ideig, hogy az ezernyi csillogó szilánkban - 150 -

megláthassam rémülettől kerekre nyílt szemem. Aztán a szilánkok lassan visszaszálltak az üres keretekbe. Olyan hang hallatszott, mintha egy óriási rágógumi pukkanna szét, és a tükrök ismét egészek lettek. Megpördültem. Apa továbbra is az ablaknál állt, karja kinyújtva, arca izzadságtól fénylett. Leengedte a kezét, nekidőlt a párkánynak, majd nagy levegőt vett. - Bocs! Mondtam, hogy csapnivaló varázsló vagyok. Akárhányszor próbálkozom vele, valahogy mindig túl nagy, túl ijesztő, túl kirobbanó és túl... Apa megvakarta a homlokát. - Nem, Sophie, nincs semmi baj. Reménykedtem, hogy ez fog történni. - Remélted, hogy tükörirtást hajtok végre? Nevetett, de kicsit fulladva. - Nem. Abban reménykedtem, hogy láthatom, mennyire erős vagy. - A szeme csillogott, és volt benne valami, ami leginkább a büszkeségre hasonlított. - De minden reményemet túlszárnyaltad. - Örülök, hogy a törésem-zúzásom ekkora örömet okozott számodra. - A szarkazmusod... -Tudom, tudom... nem túl vonzó tulajdonság egy fiatal hölgy esetében. Apa még mindig mosolygott, és hirtelen megfiatalodott. Nem olyan férfinak látszott, aki még a nyakkendőit is kivasalja. - Azt akartam mondani, hogy tőlem örökölted. Grace utálta a gunyoros megjegyzéseket. - Tudom - vágtam rá. - A hetedik osztályt végig szobafogságban töltöttem miattuk. Felhorkant: - Skóciában kitett az út szélén, pedig csak egy ártatlan viccet sü- 150 -

töttem el a térképolvasási képességeiről. -

Tényleg?

- Ühüm. Öt rohadt kilométert kellett gyalogolnom, mire megállt, és méltóztatott felvenni. -

Hát, haver! Anya nagyon kemény.

Egy másodpercre összemosolyogtunk. Aztán apa megköszörülte a torkát, és félrenézett. - Mindegy, a lényeg, hogy a varázserőd határozottan elismerésre méltó. Csak nem tudod kontrollálni. -

Észrevettem.

Apa ellökte magát a párkánytól. -

Alice varázslatokra tanított.

Ez nem kérdés volt. - Na, azokban is nagyon béna voltam - mondtam, anélkül, hogy ránéztem volna. — Elodie sokkal gyorsabban megtanulta őket. Apa tanulmányozott egy darabig, mielőtt megszólalt volna. - Cal szerint transzportáló varázslattal kerültél Alice elé, mielőtt lenyakaztad. -

Cal sokat dumál.

-

így volt?

- így. De legfeljebb kétméternyire transzportáltam magam. Nem volt nagy mutatvány. Elodie sokkal előbb megtanulta azt is. - De Elodie boszorkány volt. Vagyis az erejét sokkal könnyebben irányíthatta, mint te. - Mire célzol? - Ha a te erődet Elodie erejével hasonlítjuk össze, akkor te egy gejzír vagy, Elodie meg egy vízipisztoly volt. A te mágiád sokkal nagyobb, mint Elodie-é volt, és sokkal... nehezebben irányítható. Ha figyelembe vesszük a Hekatéban átélt érzelmi feszültségeket, nem csoda, ha a

- 150 -

varázslataid kicsit... Milyen szót is használtál rá? Robbanékonyak lettek. Megráztam a fejem. - Én már akkor is rémes varázsló voltam, mielőtt a Hekatéban kikötöttem. Vagy elfelejtetted az emlékezetkieséses tanerőt? A katasztrófába torkollott bált? - Ugyanaz a helyzet. Hatalmas erő, de fogalmad sincs az irányításáról. És minél idegesebb vagy félénkebb leszel ettől, annál nehezebb lesz. - Mellém sétált, és megfogta a kezem. Ahogy Daisy vagy Nick esetében, nála is éreztem, ahogy az ereiben áramlik az erő. - Én évekig jártam hasonló cipőben, Sophie. - Tényleg? Bólintott. - Nem sokkal voltam nálad idősebb, amikor az anyám... -Elharapta a mondatot, az ujjai reflexszerűen megszorították a kezem. - Szóval az apám halálát követően - folytatta - a legszívesebben kitéptem volna magamból a varázserőmet, ha megtehettem volna. Hozzád hasonlóan én is megtiltottam magamnak a varázslathasználatot, mert rettegtem tőle. - Erre még nem is gondoltam. Hogy neked milyen lehetett. — Elgondolkoztam rajta, hogyan éreztem volna magam, ha nem Alice öli meg Elodie-t, hanem az apám az anyámat, de a gondolat annyira fájdalmas volt, hogy inkább nem is forszíroztam tovább a dolgot. - És mi változtatta meg a véleményedet a varázslatot illetően? Apa felsóhajtott, és szomorú félmosoly jelent meg az arcán. - Hosszú történet, aminek az a lényege, hogy lassan megtanultam irányítani az erőmet, méghozzá meglehetősen nagy precizitással. Például... Hosszú ujjával a szoba legapróbb tükrére mutatott. Négyzet alakú, jó, ha kétcentis tükör volt, amit addig fel sem fedeztem. - Törj! - mondta halkan. És tört. De csak egy vékonyka repedés - 150 -

futott át az üvegen. - Értem - mondtam. - Ez valóban nagyon „finom” varázslat volt, de hogyan csináltad? Apa leengedte a kezét, és felém fordult. -Több dolog kombinációjából. Koncentráció, nagy levegő... -

Démonjóga?

- Valami hasonló. Úgy tudom a legjobban elmagyarázni a dolgot, ha elmondom, hogy az erőm, akárcsak Daisy, Nick, Alice és anyám ereje, isteni varázserő. De a testünk, a lelkünk és az agyunk emberi. Az isteni és az emberi oldalnak együtt kell működnie, különben a varázslat elszabadul. -

És megőrülünk. Mint Alice.

Bólintott. - Nagyjából. Most veselkedj neki ismét a tükörtörésnek! De most jobban koncentrálj az emberoldaladra, mint a démonira! -

Oöö... de hogyan?

Apa levette a szemüvegét, és elkezdte tisztogatni egy zsebkendővel. - Több módja létezik. Felidézhetsz magadban egy emléket, ami még azelőtt történt veled, hogy az erőd birtokába kerültél volna. De koncentrálhatsz olyan pillanatokra is, amik különösen erős emberi érzelmekkel jártak. Féltékenységgel, Félelemmel, szerelemmel... - Te mire gondoltál? - Az édesanyádra - tette a szemüvegét az orrára. - Aha. Ha nála működik, talán nálam is fog, gondoltam, aztán kiválasztottam egy másik tükröt, egy közepes méretűt, amelynek keretét aranyozott angyalok díszítették. Éreztem, ahogy az erő felszalad a lábamból, de mielőtt irányítás nélkül kilőtt volna belőlem - mint általában szokott -, vettem egy nagy levegőt, és felidéztem anyám arcát. Egyéves emlék volt, abból az időből származott, amikor még nem - 150 -

romlott el minden Vermontban. Éppen a báli ruhámat választottuk ki, anya mosolygott, szeme zölden fénylett. A szívverésem azonnal lelassult, és éreztem, hogy a varázslat fokozatosan kúszik felfelé. Amikor elérte az ujjhegyemet, a tükörre koncentráltam, és továbbra is magam elé képzeltem anyám arcát. -Törj! A tükör - és a közvetlen szomszédjai is - megrepedt, és a poros padlóra szilánkok hullottak. De csak hármat törtem össze, és a robbanás is elmaradt. - Te szent szar! — suttogtam. Arcomra kópés mosoly kúszott, és rádöbbentem, hogy hónapok óta most éreztem először újra varázsrészegséget. - Sokkal jobb - nyugtázta apa, és intésére a tükrök néhány másodperc alatt újra épek lettek. - Minél többet gyakorolod, annál jobban fog menni. És minél inkább megtanulod irányítani az erődet, annál kisebb lesz a valószínűsége annak, hogy másoknak ártasz vele. Az eufória ebben a pillanatban átadta helyét egy csapongó, reménykedő érzésnek. - Azt mondod, ha megtanulom ezt a varázs tajcsit, akkor nem leszek olyan, mint... Alice? - Azt mondtam, hogy az esélyét jelentősen lecsökkenti. Említettem már, Sophie, hogy a megfosztáson kívül más lehetőségeid is vannak. Mivel hirtelen semmi nem jutott eszembe, amit mondhatnék, izzadt tenyeremet a combomba töröltem. A nagy levegők, meg anyám arcának magam elé képzelése sokkal kecsegtetőbb volt a bőrömbe tetovált varázsrúnáknál, de nem akartam elhinni, hogy ennyire egyszerű lenne az egész. - Persze, a döntés továbbra is a tiéd, és nem kell ma válaszolnod mondta apa. - Csak annyit ígérj meg, hogy fontolóra veszed a dolgot! - ígérem. - A szó valahogy túlságosan nyekergősre sikeredett, ezért - 150 -

megköszörültem a torkomat. - ígérem - ismételtem meg. Megfontolom! Arra számítottam, hogy apa megint előveszi az úri modorát, és valami olyasmit felel, hogy „nagyszerű, epedve várom ezt a szignifikáns kérdést érintő nyilatkozatodat”. De csak ennyit mondott megkönnyebbült arccal: -Jó. Azt hittem, végeztünk, és elindultam az ajtó felé, de apám elém lépett. -

Még nem végeztünk.

Meglepetten pislogtam rá. - Megpróbálhatok újabb tükröket összetörni, apa, de eléggé lefáradtam. A tegnap este óta túl sok varázslat röpködött körülöttem, és... Megrázta a fejét. -

Nem, nem erről van szó. Még egy dolgot meg kell beszélnünk.

Nem volt szükségem frissen kifejlett előérzetemre, hogy megmondjam, valami rossz következik. - Mit? Apa nagy levegőt vett, és összefonta a mellkasa előtt a karját. - Azt akarom, hogy beszélj nekem Archer Crossról!

- 150 -

18. FEJEZET

A

lig tudtam megállni, hogy ne nyúljak a zsebembe, pedig az érme mintha lyukat égetett volna belé. Az agyamban millió

gondolat kavargott. Honnan tudja apa, hogy Archer is ott volt múlt éjjel? Tudja, hogy nálam van az érme? Archer azt mondta, a segítségével talál majd meg. Talán apa arra akarja felhasználni, hogy idecsalogassa vele? De mielőtt ideg-összeroppanást kaptam volna, apa ezt mondta: -Tudom, hogy kínos neked erről beszélni, de pontosan szeretném tudni, hogy mi történt a múlt félévben. - Oh - suttogtam, és reméltem, nem hallatszik, hogy mennyire megkönnyebbültem. - Már mondtam, hogy a jelentésben, amit néhány héttel a történtek után Mrs. Casnoff megíratott velem, minden pontosan benne van. - Olvastam az említett jelentést, és meg kell mondjam, sem én, sem a Tanács tagjai nem hiszünk benne, hogy a teljes igazságot tartalmazná. Szívesen

mondanám,

hogy

határozott

hangon,

felháborodottan kikértem magamnak a rágalmat, de csak hápogtam. Talán azért,mert apa nagyon ráhibázott, és az az ostoba jelentés tényleg nem járt még csak a közelében sem az igazságnak. - Ami az Archerrel való egymásba gabalyodásotokat illeti... - Nem voltunk egymásba gabalyodva — ellenkeztem. - 150 -

- Most én beszélek! — szólt rám, és a szám hallható csattanással összezárult. Halkabban folytatta: - Találkoztál tegnap éjjel Archer Cross-szal? Hazudni akartam, de csak egyetlen másodpercig, mivel volt valami apám tekintetében, ami azt jelezte, tudja a választ. Ha hazudok, csak rontok a dolgon. - Csak egy percre - hadartam, mintha annál könnyebb lenne, minél gyorsabban szabadulok meg a szavaktól. - De megvédett a társaitól. Átadhatott volna nekik, vagy kivégezhetett volna saját maga, de egyiket sem tette. Furcsa, hogy A Szem tagja, mert továbbra is használja a varázserejét... Apa megragadta a váltam. A szorítása nem volt kifejezetten erős, nem rázott meg, de a pillantásától elpárologtak a torkomból a szavak. - Nem találkozhatsz vele többet. Ezt nemcsak apai mivoltomból kifolyólag parancsolom meg neked, hanem a Tanács vezetőjeként is. Ez egy imperatívusz, nem léphetsz kapcsolatba többé Archer Cross-szal! Ebben nem volt semmi új a számomra, de szavakba foglalva majdnem fizikai fájdalmat jelentett. - Fogtam az adást - néztem a padlóra. — Én démon vagyok, ő meg A Szem tagja. Képzeld el, milyen kínosak lennének a családi ünnepek, ha összejönnénk! Csak úgy repkednének a varázslatok, meg a tőrök, még a karácsonyfát is felborítanák... Apa még véletlenül sem mosolyodott el, de ezt teljesen megértettem. Nem hatott viccesnek a megjegyzésem, mert alig tudtam kinyögni a szavakat. - Nem csak erről van szó. - Apa eleresztett, és sóhajtva hátralépett. Sophie, Archer Cross talán a legnagyobb fenyegetés, amivel a prodigiumok valaha szembenéztek. Rámeredtem. - Jó, tudom, hogy A Szemtől mindenki betojik, de én láttam őket - 150 -

múlt éjjel akció közben, apa. Nem annyira félelmetesek. És Archer a fiatalabbak közé tartozik. - Igen, de ő boszorkánymester is. A múltban A Szem a meglepetés erejére épített, meg a túlerőre, ahogy tegnap éjjel is megtapasztalhattad. De mi lenne, ha még varázslatra is képesek lennének? Elvesztenénk az egyetlen előnyünket velük szemben. A tény, hogy A Szem képes volt maga mellé állítani egy prodigiumot, minimum rémisztő. Ezért kell Archer Crosst minél előbb megkeresnünk, és pontot tenni az ügy végére. - Vagyis megölni - mondtam közömbösen. - Ha ez a Tanács döntése. A legközelebbi ablakhoz sétáltam. Az ősrégi üveg torzítva mutatta a kertet. Ez a kert egyébként sem volt olyan rendezett, mint a többi. A szökőkutat moha borította, és az egyik kőpad félbetört. Apa mögém állt. Az ablak tükröződésében láttam, hogy a keze egy darabig a vállam fölött lebeg, aztán visszaengedi az oldala mellé. - Sophie, tudom, hogy nehéz elfogadni. De ez egy nagyon veszélyes időszak számunkra. Amikor megérkeztél, azt tudakoltad, miért állomásozik a Tanács Thorne Abbey-ben, miért nem Londonban. - Lara azt felelte erre, hogy néhány „váratlan esemény” miatt mondtam anélkül, hogy megfordultam volna. Tekintetünk találkozott az üvegen, mindkettőnk arca elmosódottan látszott csak. - Igen. Egészen pontosan azért, mert a L’Occhio di Dió porig égette a Tanács londoni főhadiszállását két hónappal ezelőtt. Most már meg kellett fordulnom. -Mi?! - Azért tartózkodik mindössze öt tanácstag Thorne Abbey-ben. A többiek meghaltak a támadás során. Bár nem ismertem a többi tanácstagot, mégis öv alatti ütésként ért a - 150 -

bejelentés. Nem jutott más az eszembe, csak ez: -

Erről miért nem hallottunk a Hekatéban?

Apa hátat fordított, és a fal mellett sorakozó, selyemkárpitos, aranyozott székek egyikéhez lépett. Sóhajtva rogyott le az egyikre. - Mert minden erőnkkel megpróbáltuk eltitkolni. Ha kitudódna, pánik törne ki, és arra jelenleg semmi szükség. Visszanézett rám. -

Lehetek hozzád kegyetlenül őszinte, Sophie?

Az üdvözlendő változás lenne - akartam mondani. De megroskadt válla és az arcára kiülő egyértelmű félelem láttán nagy levegőt vettem, és csak ennyit mondtam: -

Kérlek.

- Emlékszel, hogy beszéltem neked a háborúról, ami A Szem és a prodigiumok között dúlt? Nagyon úgy tűnik, hogy éppen a következő háború küszöbén állunk, csak ez a háború sokkal, de sokkal keményebb lesz. A Szem nem támadta volna meg egyedül a Tanácsot. A Brannickok segítettek nekik. - Szünetet tartott, és az arcom fürkészte. - Hallottál már a Brannickokról? - ír csajok, vörös hajjal — idéztem fel magamban a képüket, amit Mrs. Casnoff mutatott az egyik „emberek, akik végezni akarnak velünk”-előadásán a Hekaté Hallban, még a múlt évben. Mrs. Casnoff állítása szerint ha a Brannickok összeállanának A Szemmel, nekünk kampec lenne. — Ezek fehér boszorkányok, ugye? — Egy fehér boszorkány leszármazottai, igen. De valódi varázserőnek híján vannak. Gyorsabban gyógyulnak a normális embereknél, és időnként furcsa varázslatfoszlányok jutnak nekik. Enyhe telekinézis, jövőbelátás - ilyesmik. Az elmúlt évek során létszámuk lecsökkent, de új vezetőt kaptak, Aislinn Brannickot. O sokkal nagyratörőbb az elődeinél. És úgy tűnik, most szövetkezett A Szemmel. - 150 -

A párkánynak támaszkodtam, a varázslászsongás teljesen elmúlt. — De miért? Szóval, miért kellett összeállnia velük, és miért akarnak annyira kiirtani bennünket? — Nick és Daisy — mondta apám közömbösen. — Amikor meghallották, hogy hosszú évek után valaki démonokat kezdett ébresztgetni, teljesen begőzöltek. És néhány prodigium is nehezen viseli, hogy a mi fajtánk beférkőzött az ellenség sorai közé. Az egész helyzet... nos, nem hiszem, hogy a feszült szó méltóképpen érzékeltetné. - Feltápászkodott, és elém lépett. - Sophie, felfogod már, hogy miért akarom tűzzel-vassal megakadályozni a megfosztásodat? Nagyszerű. Újabb kötelességek, és a nagy felelősség nagyobb erőt kíván. — Igen. — Igyekeztem nem túl keserűnek hangozni. — Te mondtad tegnap este Alice-ről, hogy a démonokból ütős fegyver válhat. Ha háború készül, a Tanácsnak szüksége lesz rám, ugye? Apa rám meredt. Én másfelé néztem, és megharaptam belülről a szám. — Nem — mondta végül. — Nem erről van szó. — Megfogta a vállam, amíg a szemébe nem néztem. - Sophie, én nem használnálak téged soha fegyverként. Azért akarom, hogy megtartsd az erődet, hogy képes legyél megvédeni magad. A gondolat, hogy teljesen védtelen lehetsz a Brannickokkal és A Szemmel szemben... - A hangja megremegett az utolsó szónál. Aztán megköszörülte a torkát, és így fejezte be: - Halálra rémít. Valami hirtelen égetni kezdte a szemem, pislognom kellett. -

De ha átesem a megfosztáson, nem fognak többé üldözni, ugye? -

Nem akartam, hogy könyörgésnek hallatsszon, mégis az lett. Apa megrázta a fejét. -

Nem azon múlik, hogy birtokában vagy-e az erődnek, vagy sem.

Te továbbra is a lányom maradsz. Akkor legalább az erőddel - 150 -

megvédheted magad. A kezem remegett, el kellett dugnom a zsebemben, de az aranyérméhez értem, és visszarántottam, mintha megégette volna. Apa lenézett, mire én gyorsan így szóltam: -

Miért nem ezzel kezdted?

A szemembe nézett. -

Miért nem mondtad el az igazságot rólad és Archerről?

-

Csak barátok voltunk - feleltem. - Hányszor mondjam még el?!

Amikor tovább hallgatott, forgatni kezdtem a szemem. -

Oké, tetszett nekem. Belezúgtam és... - Nem tudtam eldönteni,

hogy arcom a zavartól vagy a dühtől ég-e. - És igen, egyszer tényleg csókolóztunk. De csak egyszer, és körülbelül tíz másodperc múlva rájöttem, hogy A Szemnek dolgozik. Apa bólintott. -

Szóval így történt. Ez a teljes történet.

Miért nem nyílt meg alattam a föld? Igazán elnyelhetett volna. -

Igen, az a teljes sztori.

- Nos, ez már valami - túrt a hajába. - Szeretném, ha ezzel kiegészítenéd a vallomásodat. Hosszú ideig hallgattunk, aztán a tenyeremet a ruhámba töröltem, és ezt mondtam: - Történt még valami szörnyűség, amiről tudnom kell? Apa szárazon felkacagott, és az ajtó felé tolt. -

Azt hiszem, más szörnyűség nincs a tarsolyomban.

Újabb kérdés vetődött fel bennem. - Mi a helyzet Nickkel és Daisyvel, apa? Tudom, hogy engem nem akarsz fegyverként használni, de őket... - Soha. - Hangja halk volt, de acélos. — Amit velük tettek, bűn volt, és akárki csinálta is, felelős ezért a fenyegető helyzetért, amibe belekényszerültünk. Ezért annyira fontos, hogy kitaláljuk, ki tette ezt - 150 -

velük. Megálltunk a lépcső előtt. - Akad egy mód a démonok erejének elvételére a megfosztáson kívül is. Az a személy, aki átváltoztatta őket, vissza is fordíthatja a folyamatot. Ez ránk természetesen nem vonatkozik, hiszen mi harmadik, sőt negyedik generációs démonok vagyunk, és az, aki démont csinált belőlünk, régen halott. De Nick és Daisy számára még van esély. Eszembe jutott, hogy milyen szánalomra méltóan beszéltek a „dobolásrói” a fejükben. -

Örülnének neki.

- Tudom — felelte apa. — És nagyon remélem, ha erre sor kerül, akkor, ha nem is sikerült teljesen kibékíteni, legalább mérséklődik A Szem vérszomja. Apára tekintettem. Úgy értem, alaposan végigmértem. Az öltönye egy-két számmal nagyobb volt, és a szája szögletében, mint az idézőjelek, ráncok futottak. Jóképű fickó, semmi kétség, de sokkal nyúzottabb volt, mint szabadna. Figyelj - kezdtem most ne ugorj ki a bőrödből örömödben, vagy ilyesmi, de talán... holnap talán megint megpróbálhatnánk. Úgy értem, ezt a démonjógát. A házban órák kezdtek bim-bamozni, és vagy háromszor kongattak, mire apa válaszolt: - Boldoggá tennél vele. Némán mentünk le a lépcsőn, és miután megbeszéltük, hogy vacsoránál találkozunk, apa visszament az irodájába, én meg a szobámba vonultam, hogy megnézzem az e-mailjeimet. Mrs. Casnoff válaszolt, de csak ennyit: „Köszönöm a tájékoztatást!” Hátradőltem a széken, összefont karomat a homlokomon nyugtattam. Mintha nem aggódna túlságosan. Ez talán jó jel. Főleg azok után, hogy nagyon nem örültem neki, hogy Elodie szelleme körülöttem - 150 -

kísért. Elég problémám akadt enélkül is. Súlyosnak éreztem az érmét, amikor kivettem a zsebemből. Hoszszú ideig tanulmányoztam, aztán felálltam, és az éjjeliszekrény fiókjába dobtam.

- 150 -

19. FEJEZET

Délután Jenna keresésére indultam. Ami azt illeti, nem volt nehéz megtalálni. A kertben romantikázott Vixszel. A tenyeremmel beárnyékoltam a szemem, ahogy közeledtem, hogy ne vakítson el a napfény. A szökőkútban áztatták a lábukat, egymás mellett ültek, válluk egymáshoz simult. Komolyan azon sem lepődtem volna meg, ha rajzfilmszíveket látok a fejük fölött. - Sziasztok! - köszöntem, és bénán intettem. Jenna megfordult. - Sophie! - kiáltotta ragyogó szemmel és piros orcákkal. - Hol voltál egész délelőtt? Lerúgtam a szandálomat, és melléjük ültem. Annyira hideg volt a víz, hogy eltorzult tőle az arcom. - Apával. Van mit bepótolnunk! - Apád csodálatos ember! - hajolt el Vix Jenna mellett. Hangja halk volt, mint Jennáé, és alig érződött rajta a déli akcentus. Rettentően csinosan festett a nagy, zöld szemével meg a selymes, barna hajával. Nem csoda, ha Jenna ennyire oda van érte. - Nos, az biztos, hogy az apád a kedvenc emberem jelen pillanatban a föld kerekén — szorította meg Jenna Vix kezét. — Mekkora jófejség volt már tőle, hogy iderepítette Vixet! - Annyira nagy királyság - hagytam rá, és elgondolkoztam, hogy

Jennának van-e némi fogalma arról, hogy Vixet apám csak azért hozatta ide, hogy lekoptassa rólam. Jenna csillogó tekintete azt üzente, halványlila sejtelme sincs erről. - Nagyon klassz, hogy végre megtaláltátok egymást. Jenna örökké csak rólad áradozik. Felnevetett. - Meg rólad! És az apád is sokat emleget. Szóval, annyit hallottam rólad apádtól és Jennától, hogy már ismerősömnek érezlek. Öregem, először Cal, aztán Lara, majd a többi tanácstag, most meg Vix. Apám talán blogot is ír rólam, aminek az a címe, hogy „Miért kövessétek és/vagy vegyétek el feleségül Sophie lányomat”. -

Mit csináltatok apáddal? - kérdezte Jenna.

Haboztam, de Vix kihúzta a lábát a vízből. Megmarkolta a szökőkút peremét, aztán hátat fordított. - Ki kell pakolnom - mondta. - Annyira izgatott voltam, hogy újra láthatom Jennát, hogy a kofferemet csak bevágtam a sarokba. - Amikor mosolygott, két gödör jelent meg rózsaszín arcán. Észrevettem a vérkövet a nyakán, ahogy megcsillant a napfényben. — Megkeresel később? - kérdezte Jennától. - Persze! - felelte Jenna, aztán félénken előrehajolt, és csókot lehelt Vix orcájára. Figyeltük, ahogy Vix visszalibeg a házba. -Jó csajod van! - löktem meg a vállammal Jennát. Jenna visszafordult felém. -

Tudom! - nyüszítette, és mindketten nevettünk.

Amikor visszaültünk a szökőkútra, Jenna kiseperte a haját a szeméből, és megállapította: - Látom, hogy súlyos gondolatok járnak a fejedben, Sophia Mercer. Ki vele, mi a baj! - Könnyebb lenne azt elmondanom, mi nem baj! - feleltem. - De a legnagyobb, hogy A Szem... dübörögni kezdett. - 158 -

-

Mennyire dübörögnek?

Felsóhajtottam, és rúgtam egyet, a víz felcsapott. Nem akartam neki a Tanács főhadiszállásáról beszélni, sem a halott tanácstagokról. Akkora titok volt, hogy még Vix sem tudott róla, pedig a nyavalyás Tanácsnak dolgozott. - Éppen annyira, hogy apa nagyon nem akarja, hogy alávessem magam a megfosztásnak. — Felemeltem az ujjam. — Úgy néz ki, hogy a démonerő nagyon jól fog jönni, ha egy csapat alak meg akar ölni. -

Ne mondj ilyeneket! - mondta Jenna élesen.

- Bocs - feleltem, és a karjára tettem a kezem. - Csak... nagyon ki vagyok bukva. A vonásai ellágyultak, amikor megfogta az ujjaimat. - Tudom. Az, hogy a halál torkában viccelődsz, mindent elárul. Könyörgöm, Soph, mondd, hogy lemondtál a megfosztásról! Lelki szemeim előtt megjelent az Elodie fölé hajló Alice képe, ahogy ezüst karmokkal átszúrja a nyakát. Aztán eszembe jutott apa szomorú és ijedt arca. Engem féltett. Felsandítottam a szökőkút tetejére, nagy levegőt vettem, és eszembe jutott a Hekatéban töltött első éjszaka, amikor Jennával a szobánkban röhögcséltünk. Legyintettem, és a víz azonnal rózsaszínné vált. - Hagyjuk a témát! Ha nem lenne varázserőm, ilyen klassz dolgokat sem tudnék csinálni, mint most. Mosolyt akartam csalni Jenna arcára. És sikerült is, bár a mosoly kicsit remegős lett, és a szemében könnyeket vettem észre, amikor átölelt. - Jaj... - Amikor szétváltunk, Jenna két kézzel felemelte tarkójáról a haját, és a fejét csukott szemmel hátrahajtotta. - Mondott apád valamit Nickről és Daisyről? - Csak... - kezdtem, de észrevettem valamit a szemem sarkából, ami hangos csobbanással a szökőkút vizében landolt, és lefröcskölt minket - 158 -

rózsaszínű vízzel. Nick bukkant fel a víz alól, megrázta a haját, és csak úgy szálltak a vízcseppek. Ha zavarta is, hogy egy démon és egy vámpír rosszallóan bámul rá, nem mutatta. Csak bedobta a szokásos hátborzongató vigyorát, és megkérdezte: - Valamelyik hölgy a nevemet mondta esetleg? - Igen - morrantam rá, és a hajfonatomból kicsavartam a vizet. Pont azt beszéltük, hogy „bárcsak Nick belecsobbanna a szökőkútba, mint egy őrült, és tönkretenné a ruhánkat!” Kösz, haver! - Sophie-nak igaza van. - Daisy lépett a szökőkút mellé. Úgy tűnt, Nick bárhol megjelenik, ott van Daisy is. - Kérj tőlük bocsánatot! — És ha nem nézett volna úgy Nickre, mint valami kívánatos finomságra, akkor még szigorúnak is hangzott volna. Istenem, ezek aztán furcsa alakok! Nick elénk gázolt a vízben. -- Éppen ezért vagyok itt, drágaságom - mondta Daisynek. - Sophie, szemét voltam veled tegnap. Nem a „szemét” szót használta, hanem valami sokkal pontosabbat. Csak felhúztam a szemöldököm, és vártam a folytatást. - Hallottam különféle pletykákat rólad meg a Cross csávóról, és bedőltem nekik, de ahogy tegnap éjjel lenyomtad A Szemet... - Megrázta a fejét. - Rosszul ítéltelek meg. De remélem, barátként folytathatjuk a kapcsolatunkat! Kinyújtotta a kezét, és haboztam, hogy elfogadjam-e. Volt valami Nickben, ami azt az érzést keltette bennem, hogy egy vadállattal vagyok együtt. Most barátságos és mosolygós, de tudtam, hogy bármelyik pillanatban

vicsorogni

kezdhet

és

ijesztővé

válhat.

Nagyon

emlékeztetetett... Alice-re. Mégis megfogtam a kezét, hogy megrázzam. De amikor megérintettem, varázslat csapott ki belőle, átfutott rajtam, olyan erősen, - 158 -

hogy visszarántottam a kezem. De ő nem engedte el, amíg a szikrázás abba nem maradt. Elrántottam a kezem, és felugrottam a szökőkútról. - Mi a franc volt ez...?! Aztán végigpillantottam magamon, és láttam, hogy teljesen megszáradtam. És nem csak megszáradtam, de a visszafogott, fekete ruhácskám helyett... nos, egy másik ruha volt rajtam, ez is fekete, de sokkal kurtább és flitteresebb, ráadásul mély dekoltázsa volt. Még a frizurám is megváltozott, az átázott copf helyett selymes-barna hullámokban omlott alá. Nick rám kacsintott. - így már jobb. Most már démonkirálynő-jelöltnek nézel ki. - Kiugrott a vízből, és megfogta Jenna kezét, aki néhány másodperc alatt csapzott patkányból szexi csajjá változott, az átázott ruhája - mivé mássá? - rózsaszín forrórucivá alakult, és több bőr villant ki alóla, mint bármely más ruha alól, amit Jenna hajlandó lett volna felvenni. - Csodás, Nick! - forgatta a szemét Daisy, amikor Nick fél kézzel átfogta a derekát. - Most mi van?! — kérdezte, miután egy cuppanós puszit nyomott az arcára. — Sokkal jobban néznek ki. Gondolkozás nélkül megragadtam Nick szabad kezét. Átázott, fehér pólója hullámzani kezdett, a következő pillanatban pedig neonsárga köldökpólóban és kőmosott farmerben pompázott. - Te meg sokkal jobban nézel ki ebben - mondtam. Nem tudom, Nick vicces szerelése okozta-e, vagy a tény, hogy minden nehézség és robbanás nélkül hajtottam végre a bűbájt, de a szám mosolyra görbült. Daisy felvihogott, Nick meg összehúzott szemmel rám sandított. - Ezért megfizetsz! — sziszegte, és a következő pillanatban izzadni kezdtem. Amikor lenéztem, láttam, hogy húsvéti nyuszinak öltöztetett, de az egyik szőrös tappancsommal síruhává változtattam Nick farmerét - 158 -

és köldökpólóját. Aztán bikini került rám. Nick ezután egy buggyos, lila báli ruhát kapott tőlem. Mire én show-táncos öltözetet kaptam, tolldísszel a fejemen, és Nick búvárruhát öltött, már mindketten varázsrészegen vihogtunk. A ruhám megint hullámzani kezdett, végül egykék pólóban meg egy kaprinadrágban maradtam. Visszaültem a szökőkút szélére, tenyeremet égette a naptól felforrósodott kő. Nick az eredeti szerelésében elém állt. - Békét kötünk? Tudtam, hogy nem csak a varázspárbajunkra céloz. Beárnyékoltam a szemem. - Igen - feleltem. - Békét. - Valami továbbra sem tetszett Nickben, de annyira ködös volt az agyam, hogy nem emlékeztem, mi az. Hátrahajtottam a fejem, a kézfejemet végighúztam a hajamon. Mágia áramlott rajtam keresztül. A kedvesen csobogó szökőkút hangjával meg a nap melegével az arcomon nagyon távolinak éreztem A Szem fenyegetését. Valaki csípője hozzám ért. Kinyitottam a szemem. Jenna telepedett mellém. Nick és Daisy egymásba karolva elindult visszafelé a házba. - Most megint a régi vagy - mondta Jenna halvány mosollyal az arcán. Lehunytam a szemem. -

Én is a réginek érzem magam.

Baráti hallgatásba merülve ültünk néhány percig. - Emlékszem a napra, amikor utoljára ilyen boldognak láttalak szólalt meg Jenna. A vállára hajtottam a fejem. -

Aznap, amikor visszatértél a Hekatéba. Volt ok örömre.

Jenna felhorkant: - Nem arra a napra gondoltam. Tényleg örültél, hogy láthatsz, de - 158 -

akkor szomorú és ijedt is voltál. Én a mindenszentekbál előtti éjszakára gondoltam. Nem emlékszel? Lecsaptunk a konyhára, és a krumplipürét jégkrémmé változtattad - kuncogott az emléken. - A retkeket meg maraschinócseresznyévé. Anyám, vagy öt kilót felszedtem azon az éjjelen. - Megpróbáltalak felvidítani. - És ez így is volt, mivel Chastont megtámadták, és az egész suli Jennát okolta érte. Jenna a fejemre tette az állát. - Tudom én, majdnem sikerült is, és annyira jókedvű voltál azon az estén, hogy szinte ragyogtál. Azért ragyogtam, mert előtte Archerrel voltam pinceszolgálaton. Aznap este a katalogizálásra váró varázskacatok között volt egy pár elátkozott kesztyű, ami őrült denevér módjára ide-oda repkedett. Vagy húsz percig üldöztük a rohadékokat, amíg egy dunsztosüvegbe nem zártuk. Együttes erővel kellett leszorítanunk a fedelét, ami azt jelentette, hogy nagyon közel kellett állnunk egymáshoz, és a kezünket egymás kezére kellett tennünk. Azóta is emlékszem rá, milyen meleg volt Archer teste, ahogy az enyémhez nyomódott. Végigröhögtük az egészet,

és

emlékszem,

mennyire fájt

az arcizmom,

amikor

belemosolyogtam azokba a sötét szemekbe. - Ha ezek a varázskesztyűk ilyen jó pipimágnesek, akkor tutira lenyúlom őket — mondta Archer a szemöldökét emelgetve. Megint röhögni kezdtünk, és akkor Archer még csak egy fiú volt, akit nagyon helyesnek találtam, és azt hittem, hogy közöttünk nincs más titok azon kívül, hogy mennyire kedvelem. Most, amikor behunytam a szemem, csak azért tettem, hogy ne sírjam lucskosra Jenna vállát. — Igen — nyögtem ki végül. — Szép este volt.

- 158 -

20. FEJEZET

J

♦

ennával kora estig bóklásztunk a kertben. Amikor visszaértünk a házba, elment, hogy megkeresse Vixet, én meg egy úgy döntöttem, a szobámban lazítok egy kicsit. Miközben a lépcsőn baktattam

felfelé, találkoztam Larával. - Oh, Sophie, éppen téged kerestelek! - nyomott egy hatalmas, barna könyvet a mancsomba. - Az apád küldi, azt szeretné, ha ma este alaposan beleolvasnál. Elolvastam a címet: Démonológia — a démonok története. — Aha... jaj. Kösz! — Megpróbáltam tisztelgésszerűen felemelni a könyvet, de túl nehéz volt hozzá. Sőt, amikor a szobámba érve az ágyra hajítottam, még a matrac is tiltakozva megnyikordult. Kinyitottam a laptopomat, és elmélázva böngészni kezdtem a ne- ten, de a szemem anélkül siklott végig a monitoron, hogy bármit elolvastam volna. Mert valami más járt az agyamban. Becsuktam a számítógépet, az éjjeliszekrényhez sétáltam, és kihúztam a fiókot. Az érmére sandítottam, de mielőtt kivettem volna, Jenna vitorlázott a szobába Vixszel a sarkában. Becsaptam a fiókot, és reméltem, hogy egyikük sem hallja meg szívem vad dobogását. Jenna az ágyon fekvő könyvet nézte érdeklődve. -

Hú, Sophie, te aztán nehéz strandolvasmányt választottál!

— Tudom — emeltem fel, és az erőlködéstől egy kissé eltorzult az

arcom. - Egy kis kötelező démonolvasmány az apámtól. -

Vacsorázni indultunk - mondta Jenna. - Csatlakozol?

Hol az egyik, hol a másik vámpírra néztem. Egész délutánra kisajátítottam Jennát, szóval nem nagyon bántam, hogy most másé. Mégis, látván, hogyan bazsalyognak egymásra, eszembe jutott saját szerelmi életem sivársága. — Nem, inkább a szobámban tölteném az estét. Olvasnom kell... — Sophie Mercer, te a kajálást feladod a házi feladatért? -

Igen, ez az én új, béna és angolos énem.

Jennáék ezen jót vihogtak, aztán gyakorlatilag kikeringőztek az ajtón, miután megeskettek, hogy holnap együtt lógok velük. Komolyan mondom, már csak a rózsaszirmok meg a szivárványok hiányoztak. Jó, ez gonosz volt tőlem. Jenna határozottan megérdemli a szivárványokat meg a rózsaszirmokat, emlékeztettem magam, ahogy az ágyra vetődtem, és apa könyve megklopfolta a szegycsontomat. Azok után, amiken átment, Jenna örökkévalóságig tartó boldogságot érdemel. De akkor miért akarom a Démonológiá\al tömni az agyamat, ha Vixszel látom? Az éjjeliszekrényre néztem, és felsóhajtottam. Aztán kinyitottam a nehéz könyvet, és olvasni próbáltam. Az elkövetkezendő néhány órában emberfeletti erőfeszítések árán megkíséreltem átrágni magam az első fejezeten. Ahhoz képest, hogy bukott angyalokról kellett volna szólnia, akik a zsírkirály „magyajukkal” pusztítgatnak, hihetetlenül unalmas volt az egész, és ezen nem segítettek a fura bübájok sem. Felsóhajtottam, és mélyebbre süllyedtem a párnában. Amikor megmozdítottam a könyvet, hogy a felhúzott térdemre tegyem, egy papír hullott az ölembe. Elhúztam a szám, mert azt hittem, az egyik lapja szakadt ki, de sokkal fehérebb volt a többinél, és kevésbé penészszagú. - 195 -

Egy üzenet volt. Apám kézírását megismertem az évente küldött, személytelen, születésnapi üdvözlőlapjairól. A képeslapok mindig rózsaszínűek és csillogóak voltak, és csak most esett le, hogy Lara vette őket, ő csak alákanyarította, hogy „Apád”. Soha egyetlen kurta üzenetet nem írt, de még annyit sem, hogy „Boldog születésnapot!” De ez az üzenet jóval melegebb volt. Ez állt a papíron: „Készülj fel rá, hogy beszélgetünk a könyvről, és holnap be kell fejezned az egészet! Apád.” - Igen, atyám, így lesz! - suttogtam a plafonnak. Most tényleg nem bírta ki egy ilyen üzenet nélkül? És minek dugta a háromszázadik oldal környékére? Mert ha abban bízott, hogy ma éjjel eljutok odáig, akkor ő a világ legoptimistább embere. Nagyot sóhajtottam, és éppen össze akartam gyűrni a cetlit, amikor a szavak megmozdultak a papíron. Rezegni kezdtek, hogy egészen pontos legyek. Megdörgöltem a szemem, mert azt hittem, túlságosan megerőltettem a sok olvasással, de amikor visszapillantottam a papírra, a betűk tovább remegtek. Aztán csúszkálni kezdtek a papíron. Néhány a lap aljára csúszott, de a többiből egy egészen másféle üzenet állt össze:

.. A könyvespolcnál”

ötkor-. Ez is apa kézírása volt. Miközben néztem, a felesleges betűk megint visszasiklottak a helyükre, és végül az eredeti üzenetet láttam újra magam előtt. - Apám annyira titokzatos, mint egy titokzokni - motyogtam. Tudtam, melyik könyvespolcra céloz, arra, amelyik Virginia Thorne varázskönyvét őrizte. De mire fel ez a nagy hókuszpókusz meg titokzatoskodás? Egész délelőtt együtt voltunk, miért nem mondta, hogy - 195 -

„Hé, öreglány, találkozzunk már hajnalok hajnalán a varázskönyvespolcnál, oké?” És mi a fenét akar annál a könyvespolcnál? A szemem addigra úgy égett, mintha homokot dörgöltem volna bele, és a prodigiumdizsi, meg Archer, meg apa kétes ügyei után kezdtem rájönni, hogy épp egy legkevésbé sem pihentető üdülésen veszek részt. Körbenéztem a hatalmas szobámban, és egy másodpercre azt kívántam, bárcsak a Hekaté Hallban lennék, és az apró ágyamon ülve vihorásznék Jennával. De Jenna a szobájában volt, a folyosó végén, és vagy Vixszel enyelgett, vagy aludt, én meg ott gubbasztottam egymagám. A könyvet az éjjeli szekrényre tettem, kész csoda, hogy a súlya alatt nem szakadt be a gyenge tákolmány. Anya szerint csak néhány dolog van az életben, amit nem orvosol egy forró fürdő. Gondoltam, letesztelem az állítást. Néhány perccel később már az államig ért a forró, habos víz. A nagylábujjamat végighúztam a csapon, amely egy arany hattyút formázott, és biztosan nagyon elegánsnak akart hatni, de én úgy láttam, mintha a hattyú éppen a kádba okádna, és ezt elég gusztustalannak találtam. Ráadásul a fürdőkádakról mindig Chaston jutott eszembe, aki majdnem elvérzett a Hekaté egyik undorító kádjában. Hiába volt forró a víz, megborzongtam. Nem láttam Chastont az eset óta. A szülei érte jöttek, és az év fennmaradó részére kivették a suliból. Azon töprengtem, mit csinálhat, és vajon értesült-e Anna és Elodie esetéről. A törülközőmért nyúltam, amikor tompa dobogást hallottam a hálóm felől. Az ujjaim megdermedtek, a tarkómon felállt a szőr. A horrorfilmekben ilyenkor szokott felkiáltani a meztelen leányzó, hogy „Ki az?”, vagy „Mi volt ez?”, vagy más hasonló badarságot. De ez a meztelen leányzó nem akarta elárulni a jelenlétét egy kiáltással. - 195 -

Ehelyett némán lehúztam a törülközőm a tartójáról, magam köré tekertem, aztán az ajtóhoz lopakodtam, és hallgatózni kezdtem. De csak a saját szívdobogásomat hallottam. A szememet forgatva leakasztottam a köntösömet az ajtóról. Ügy tűnik, a fürdő, meg a Chastonnal kapcsolatos gondolatok nagyon kikészítettek. Ha járt is valaki a szobámban, bizonyára a szolgahad egyik tagja volt, aki a párnámat pofozgatta. Biztos hagyott rajta mentolos csokit is. Megkötöttem a köntös övét, és kinyitottam az ajtót. A szobám üres volt, és hangosat sóhajtottam. - Nagyon gáz vagy, Sophie - motyogtam, ahogy átvágtam a hálószobán a szekrény felé. Ez a hely a Fort Knox prodigiumváltoza- ta volt. Az ötlet, hogy valaki belopózott a szobámba, annyira elfajzott, annyira... Újra hallottam a zajt - egy újabb dobbanás, most hangosabban. Akkor jöttem rá, hogy az éjjeliszekrény felől jön. Fülemben doboló vérrel rohantam a szekrényhez, és kirántottam a fiókját. Az érme úgy ugrált benne, mintha élne. Hogy a francba működhet? Archer azt mondta, a segítségével megtalál. Csak akkor ötlött fel bennem, hogy nem tudom, mire célzott pontosan. Mert mi van akkor, ha az érme valamiféle hordozható ajtó, és füst meg minden kíséretében Archer egyszer csak a szobámba toppan. A lehetőség - vagyis az, hogy Archer olyan emberek közé toppanhat, akik meg akarják őt ölni - annyira szörnyű volt, hogy gondolkozni sem akartam rajta. Ujjaimat az érmére zártam, és felszisszentem, amikor megsütött. Hirtelen, mintha egy mozivászon bomlott volna ki az agyamban, magam előtt láttam az elhagyatott malmot. Az itinerishez vezető beugrót. Archer ott ült mellette az alacsony ablakpárkányon. És engem várt. - 195 -

Az érmét az ágy mellé hajítottam, és a szekrény felé fordultam. Ki akartam venni a farmerem, és azt a hosszú ujjú, fekete pólót, amit magammal hoztam. Ha elég óvatos leszek, talán kisurranhatok a házból anélkül, hogy magyarázkodnom kéne... Aztán eszembe jutott apa sápadt és szomorú arca, amint azt magyarázza, mennyire életbevágó, hogy Archernek a színét se lássam többé. Arra gondoltam, mennyire büszke volt rám aznap, és hogy mi történne vele, ha valaki nyakon csípne egy Szemmel. Mert a Tanács főhadiszállása porig égett, de úgy, hogy hét tanácstag bent tartózkodott... A szekrénybe nyúltam, de a farmer helyett a hálóingemet vettem ki belőle. Miután felvettem, ágyba bújtam, lekapcsoltam a lámpát, majd kitapogattam az érmét. Amikor megmarkoltam, ismét megláttam Archert. Most már állt, és kezével az állkapcsát dörzsölgetve fel- alá járkált, miközben folyamatosan az ajtót nézte. A halántékomat könnyek áztatták. Legalább tudtam, hogy él. Legalább tudtam, hogy nem akart megölni. Ennyi elég is volt. Elégnek kellett lennie. Archer sokáig várt rám. Tovább várt, mint hittem volna. Éjfél is elmúlt, amikor egy utolsó pillantást vetett az ajtóra, aztán eltűnt a nyílásban. Az érmét még jobban megszorítottam, de amikor Archer távozott, kihűlt, és a látomás elsötétedett.

- 195 -

21. FEJEZET

n

agyon gyorsan eljön a hajnal, különösen annak, aki az éjszaka nagy részét végigbőgte. És ha el is aludtam, csak rövid időkre.

Mindig felriadtam, mert azt hittem, valaki jár a szobámban.

Egyszer mintha vörös hajat láttam volna megvillanni, de bizonyára csak álmodtam. A fejem lüktetett, bedagadt szememet gyakorlatilag fel kellett feszítenem, amikor az ébresztőórám megszólalt. De mindezek ellenére, a találkozóra igyekezve valahogy jobban - könnyebbnek - ereztem magam. Továbbra is fájt Archerre gondolnom, de úgy éreztem, helyesen cselekedtem. Jennát, apámat és - a fene egye meg őket - az egész prodigiumbagázst a vágyaim elé helyeztem, és ha ez nem a „jó vezető” fő ismérve, akkor kutya legyek. Vagyis elég büszke voltam magamra, mire felmásztam a könyvtár lépcsőjén, és a könyvespolchoz értem. Sajnos apa nem érzett hasonlóan. - Ötöt mondtam - sziszegte, amikor befordultam a sarkon. Most negyed hat van. — Mintha ő sem aludt volna sokat az éjjel. Nem azt mondom, hogy gyűrött volt az öltönye, de azért nem olyan ropogós, mint általában. Ráadásul meg sem borotválkozott, ami

legalább annyira

megijesztett,

komolysága. Meglepetten pislogtam rá. - 195 -

mint

a

tekintetének

-

Bocs... - mondtam, de felemelte a kezét, és ezt suttogta:

-

Halkabban!

- Miért? - suttogtam vissza. A könyvespolc két oldalán álltunk. Virginia Thorne bűbájkönyve olyan fenyegető volt, mint az első napon. - Mit keresünk itt? Mielőtt válaszolt volna, apa körbenézett, hogy nincs-e valaki a közelben. -

Felnyitjuk a burát, és elvisszük a varázskönyvet.

Most én voltam a döbbenetig meglepődve. - Kizárt! - feleltem egyből. - Ezt a könyvet a pokol fenekéig elvarázsolták, de szó szerinti Apa lehunyta a szemét és nagyot lélegzett, mintha erőt kellene vennie magán, hogy ne káromkodjon. - Sophie - kezdte lassan. - Én egyedül képtelen vagyok rá. Ezen a könyvön olyan erős a varázspecsét, hogy nekem is sok. De ha közösen megpróbálnánk... szerintem sikerülne. - De miért tennénk? Nem te mondtad, hogy ebben a könyvben a legősibb és legsötétebb varázslat szunnyad a földön? Minek az neked? Újabb nagy sóhaj. -

Tudományos okokból tenném.

Düh öntött el, és éreztem, hogy a varázslat ébredezni kezd bennem. -

Ha szükséged van a segítségemre, tudni akarom az igazat.

- Nagyon veszélyes ügyről van szó, és annál jobb neked, minél kevesebbet tudsz róla. így ha... elkapnak bennünket, azt mondhatod, nem tudtad, miben segédkeztél. - Nem - ráztam meg a fejem. - Unom már, hogy az emberek hazudnak nekem, vagy féligazságokkal tömnek. Tegnap azt mondtad, ideje beletanulnom a „családi vállalkozásba”, és miattad lemondtam Ar... szóval sok mindenről. Meg a Tanácsért. Mondd el, mi folyik itt! Most apán volt a meglepődés sora. Egy másodpercig azt hittem, - 195 -

lefújja az egész dolgot. De bólintott. - Igazad van. Mondtam neked, hogy a Tanács több száz évig próbált démonokat ébresztgetni, mielőtt Virginia megtalálta volna ezt a könyvet - mutatott a bűbájgyűjteményre. - Alice esete után a Tanács túlságosan veszélyesnek ítélte a varázslatot, és a könyvet ebbe a szekrénybe zárták. Azóta senki sem volt képes megszállási rituálét végrehajtani... - Csak Daisy és Nick esetében - suttogtam. - Pontosan. - Vagyis? Azt gondolod, valaki ellopta a könyvet, és Daisyt meg Nicket démonná változtatta? Apa a hajába túrt, és életemben először azt láttam, hogy a keze remeg. - Nem, nem erre gondoltam. Ezt a pecsétet tényleg hihetetlenül nehéz feltörni, én csak bele akarok nézni a könyvbe, hogy megtudjam, mi szükségeltetik a megszállásrítushoz. Ha megtudom, pontosan mi történt Nickkel és Daisyvel, akkor rájöhetek, ki tette ezt velük, és miért. Ez elég érthető magyarázatnak tűnt, de őszintén szólva továbbra is be voltam szarva. Mert, tudjátok, egy olyan könyv pecsétjének feltörése, ami a világ legsötétebb mágiáját tartalmazza, semmilyen körülmények között nem tűnhet jó ötletnek. De ezt nem mondtam apának, ehelyett megkérdeztem: - Rendben, de ha annyira „hihetetlenül nehéz”, hogy akarod felnyitni? Apa a könyvtartó tetejére tette a kezét. - Nyers erővel, alapvetően. A vitrin felnyitásához tizenkét tanácstag ereje szükséges. Felszaladt a szemöldököm. -

De ha csak ketten vagyunk, és csak az egyikünk tanácstag...

Apa a fejét rázva közbevágott: - 195 -

- Nem, gyakorlatilag mi mindketten tanácstagok vagyunk. Te vagy a Tanács vezérének örököse, ergo... - Apa, nincs egy kicsit még korán az olyan szavakhoz, mint az ergo? De ha én tanácstag is vagyok, akkor is tíz emberrel kevesebben vagyunk. - Na, igen, és itt jön be a képbe a nyers erő. A kombinált erőnk és a vérünk segítségével talán kinyílik nekünk. -

A vérünk? - ismételtem elhalón.

Apa mogorva képpel egy ezüsttőrt húzott elő a zakójából. - Mint említettem már neked, a vérmágia nagyon ősi és nagyon erős mágia. Add a kezed, nincs sok időnk! Odakint az acélszürke fények egyre aranyozottabbak lettek, és tudtam, hogy a ház hamarosan felébred. - Ezért gyakoroltattál tegnap, ugye? - kérdeztem alig hallható hangon. - Azt akartad, hogy a varázslatot anélkül hajtsam végre, hogy az egész könyvtárt cafatokra robbantanám. Apa arcán átsuhant valami, és én nagyon bíztam benne, hogy a bűntudat. -

Más okom is volt, Sophie - felelte.

- Oké, de ne feledd, hogy tegnap még mindig elég sok tükröt eltörtem. Nem kellene addig várnunk, amíg egy kicsit jobban belejövök? Apa a fejét rázta. - Tegnap délután A Szem be akart törni a Gevaudan-ba. - Csak néhány másodperccel később jöttem rá, hogy egy francia luxusiskoláról beszél, ahová alakváltók járhattak. - Nincs vesztegetni való időnk mondta apa, aztán egy villanással végighúzta a tenyerén a pengét, és vérző kezét a könyvtartóra rakta. Vére végigcsurgott az üvegbe vésett rúnákon, a szimbólumok arany fénnyel ragyogni kezdtek, és a tárlóban megremegett a könyv. - 195 -

Vártam, mikor kapcsol be új képességem, és a balsejtelem mikor figyelmeztet rá, milyen szörnyen rossz ötlet ez az egész. De nem jött semmi. Jó, egy kicsit rosszul voltam, de inkább a vér, mint a szorongás miatt. - Sophie - szólalt meg apa -, kérlek! Mielőtt meggondolhattam volna magam, kinyújtottam a karomat, és azt a tenyeremet kínáltam oda, amit már úgyis széthasogatott a démonüveg. A fájdalom éles volt, de rövid, nem olyan rossz, mint vártam. Követve apám példáját én is a vitrinre raktam a kezem, de fintorogtam, mert eszembe jutott, hogy a múltkor milyen forró volt. Most azonban teljesen hűvös maradt. Éreztem a varázslatot, ami befedi, és az erőm válaszolt rá. - Most mit csináljunk? - suttogtam, és közben nem tudtam levenni a szemem a saját véremről, ami a rúnákba csörgött. Ahogy belefolyt, az arany ragyogás még élénkebb lett. - Csináld azt, amit tegnap — mondta apa halkan és nyugodtan. — Gondolj egy emberi emlékre! Egy emberi érzelemre. Lelki szemeim előtt hirtelen megjelent a malom párkányán ülő Archer, és a vágyakozás egyből elöntött. Ugyanabban a másodpercben a közeli polcokról levágódtak a könyvek, de akkora erővel, hogy a gerincük szétzúzódott, és papírlapok szálltak mindenfelé. - Valami másra gondolj! - sziszegte apa, és ijedten a szemembe nézett. - Bo-bo-bocsika! - dadogtam, és úgy ráztam meg a fejem, mintha egy régi rajzolós játék lenne, aminek rázással lehetett letörölni a képernyőjét, hogy így töröljem ki belőle Archer képét.

Gondolj valami megnyugtatóra és boldogra! Anya. Amikor nyolcéves korodban elvitt a karneválra, és annyiszor felülhettél az óriáskerékre, ahányszor csak akartál. Nevetések. Villogó fények és a tölcsértorta illata. A szívem lelassult, és éreztem, ahogy az erőm felágaskodik a ben- 195 -

sőmben, de teljesen biztonságosan, és arra vár, hogy én irányítsam. - Sokkal jobb - sóhajtott megnyugodva apa. - Most pedig koncentrálj a szekrényre és mondd magadban, hogy „nyílj ki!” Vettem egy nagy levegőt, és pontosan így cselekedtem. A kezem egyre hűvösebb lett, és az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy a szekrény issza a véremet. A térdem rögtön megbicsaklott, és sűrű pislogással próbáltam megszabadulni a szürke ködtől, ami azzal fenyegetett, hogy rögvest elnyel. Képes voltam a teleportálásra, és a semmiből varázsoltam elő tárgyakat. Sőt, repültem is, az isten szerelmére! Nehogy elájuljak már egy hülye vitrin kinyitásakor. Mégsem éreztem még soha hasonlót, még akkor sem, amikor azokat a rázós varázslatokat csináltam. A fogaim vacogtak, mintha meg akarnék fagyni, mégis izzadtam, mint a ló. Az ujjaim elzsibbadtak, a kezem falfehér volt, de tovább nyomtam a tartót. De a rohadt rúnák ragyogásán kívül más nem történt. A szekrény túloldalán álló apám közel sem nézett ki olyan kifacsart citromnak, mint én. - Nem csak az üveg van lezárva — zihálta, és kezét odébb csúsztatta a véres üvegen. - A könyv is. A szürke foltok nagyobbak lettek. - Akkor most mire fókuszáljak? - suttogtam. Pedig nem akartam csendes lenni, csak a suttogáson kívül nem futotta többre. - Mindkettőre - hangzott a válasz. - Gondolj arra, hogy az üveg kinyílik, és hogy a könyvet a kezedben tartod. És ne feledkezz el az emberi emlékről! Túl nehéz lett a fejem, ahhoz, hogy tovább tartsam, és a homlokomat a vitrinnek döntöttem. - Ennyi dologra már képtelen vagyok koncentrálni, apa. - Elhiszem, hogy sok, Sophie, de meg tudod csinálni! Meg is tudtam. Anya arcát magam elé képzeltem, közben meg a - 195 -

vitrinre és a varázskönyvre koncentráltam, és közben megpróbáltam egyáltalán nem koncentrálni arra, hogy mennyire kótyagosnak és lecsapoltnak érzem magam. Aztán - végre! - az üveg mozogni kezdett. - Ez az! - suttogta apa, és meggyötört arcában felragyogott a szeme. Közel vagyunk! Azt hittem, hogy a vitrin majd kinyílik, vagy az egyik oldala leesik, vagy ilyesmi. De csak eltűnt, mintha egy buborék pattanna szét. Olyan hirtelen történt, hogy a kezeink hangos csattanással lehullottak a polcra. Apa megragadta a könyvei, ami most, hogy kikerült a varázsüveg alól, olyan volt, mint akármelyik régi és poros könyv. A fekete bőrkötését megfakították az évek, és régipapír- meg penészszaga volt. Ahogy apa belelapozott, a térdem összenyekkent, és nekidőltem a legközelebbi könyvespolcnak. Mintha apát valahonnan távolról láttam volna, vagy csak álmodtam volna. A kezemre néztem, és átfutott rajtam, hogy vajon a testem többi része is olyan krétafehér-e, mint a kezem. Istenem - suttogta apa. Meg kellett volna ijednem, hogy milyen rémült képet vág, de még erre is képtelen voltam. -

Mi az? - suttogtam álmatagon.

Ijedt szemmel rám nézett, de mintha nem is látott volna. -

A rituálé... Sophie!

Előreugrottam, de elájultam. Utoljára még annyit láttam, hogy a könyv a padlóra hull, kinyílik, és egy tépett papírcsonk merede- zik ki belőle. Valaki kitépte az oldalt.

- 195 -

22. FEJEZET

A

könyvtár kanapéján tértem magamhoz, a nagy ablakok közelében, egy pléd alatt feküdtem, és Cal a kezemet fogta.

- Déja vum van - mondtam az ezüst varázsszikrákat nézve. Hal-

ványan elmosolyodott. A kezemen gyorsan gyógyuló vágásra koncentrált. Aztán megláttam a kanapé végénél álló, aggódó apámat. Hirtelen mindenre emlékeztem. A vitrin, a könyv. A hiányzó lap. Apa észrevétlenül nemet intett a fejével, de tudtam, hogy nem beszélhetek Cal előtt. Miután nem kellett elvérzéstől tartanom, ugyanúgy aggódni kezdtem a kitépett oldal miatt, mint apa. Mintha a gondolataimban olvasott volna — és szerintem onnan olvasott -, apa ezt mondta: - Szeretném, ha egy kicsit itt maradnál, és pihennél, Sophie. Ha jobban leszel, gyere be az irodámba, és megbeszéljük a varázslat következményeit! — Kemény varázslat lehetett - jegyezte meg Cal, és óvatosan a kanapéra fektette a kezemet. Az volt. — A szám mintha fűrészporral lett volna tele. — Apa meg akart tanítani az erőm irányítására. De megint túllőttem a célon. Apa megkerülte a kanapét, aztán legnagyobb meglepetésemre lehajolt és homlokon csókolt. -

Sajnálom - suttogta. - De nagyon büszke vagyok rád. - 195 -

Hirtelen akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy mukkanni sem tudtam, ezért csak bólintottam. -

Az irodámban vagyok. Ha jobban leszel, látogass meg!

Apa távozása után szemügyre vettem a vágás helyét. Szinte nyoma sem maradt, és esküszöm, a démonüveghegek is jobban néztek ki. - A gyógyítás a legklasszabb varázslat marad, amíg a világ világ! mondtam Calnak. Haloványan elmosolyodott. -

Én néha nem így gondolom.

-

Miért?

-

Mert ezért jutottam a Hekatéba.

Felkaptam a fejem. Soha nem értettem, hogy egy olyan jó és rendes fiú, mint Cal, miként köthetett ki a Hekatéban. -

Azért száműztek a Hekaté Hallba, mert meggyógyítottál valakit?

-

Ha varázserővel összeforrasztod valaki

lábát, arra már

felfigyelnek. - Tuti. Volt nagy kiabálás meg ujjal mutogatás, mi? Mert az én esetemben igen. -

Persze hogy volt! A csaj nem örült annyira a gyógyulásnak.

Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy a csípőnk összeért. Jó illat áradt belőle, frissen vágott fű és napfény keverékére emlékeztetett. Azon gondolkoztam, hogy ma reggel járt-e kint, vagy alapjáraton ilyen a testszaga. Tovább akartam kérdezgetni a titokzatos, törött lábú csajról, de témát váltott. - Szóval az erőd irányítását tanulod... - nézett rám egészen közelről a barna szemével. - Hogy megy? - Remekül - vágtam rá, mert elfejeltettem, hogy Calnak azt kell beadnunk, hogy az egyik próbálkozás során sérültem meg. - Vagyis vacakul... - javítottam ki magam. - De belejövök. Biztosan jobb, mint a - 195 -

megfosztás. - A megfosztás kihúzva? Ujjamat végigfuttattam a kanapé virágmintáin. - Azt hiszem - feleltem a párnáknak dőlve. Lehet, hogy a sebem begyógyult a kezemen, de továbbra is kifacsart citromnak éreztem magam. - Örülök - suttogta. A távolság tovább csökkent közöttünk, és amikor megfogta a kezem, majdnem felugrottam. Egy másodperccel később jöttem rá, hogy csak újabb varázslatot alkalmaz rajtam. A karomon ezüst szikra futott végig, és a fáradtság elillant. - Jobb már? — A szikrák eltűntek, de Cal nem vette el a kezét az enyémről. - Sokkal. - A fáradtságot furcsa izgágaság váltotta fel, amitől lerúgtam a lábamról a plédet, és fel kellett állnom. - Milyen érzés? Mármint gyógyítani — kérdeztem, és az ablakhoz léptem, csak hogy növeljem a köztünk lévő távolságot. A kora reggeli nap csillogott a harmatos füvön. - Hogy érted? Megdörzsöltem a karomat, mintha fáznék, aztán vállat vontam. - Sok energiát igényelhet a sebek összezárása meg az emberek feltámasztása. - Éppen ellenkezőleg - állt fel a kanapéról. - Olyan, mintha... árammal töltenének fel. Az emberek életenergiájával babrálsz, ezért intenzív az élmény, ugyanakkor feltöltő is. - Lehet, hogy zavarba kellene jönnöm attól, hogy az „életenergiámmal babráltál”. Vigyor volt a válasz. Meglepődtem, mennyire másképp néz ki. Cal annyi időt töltött a sztoikusság és komolyság álarca mögött, hogy az ember azt is elfelejtette, hogy vannak fogai. - Legközelebb meghívlak vacsorázni előtte! - 195 -

Az a helyzet, hogy nem egyszerű, mezei mosoly volt, hanem flörtölő. És ha ez nem lett volna elég, a kanapé melletti dohányzóasztalról Cal leemelt egy cserepes ibolyát, és átnyújtotta nekem. Azt hittem, hogy szociális kihívásokkal küszködő személyiségével így akar virágot ajándékozni nekem, de ezt mondta: - Minden prodigium képes rá, ha nem is az én szintemen. - Az orrom alá dugta a virágot: a selymes leveleken barna foltokat vettem észre. - Meg akarod próbálni? A kókadt ibolyára néztem, és felhorkantam. - Kösz, nem. Ez a virág már nélkülem is eleget szenvedett. — Megtáncoltattam az ujjaimat. - Én robbantásban vagyok jó. A gyógyítás nem az én asztalom. - Oké, a vizet simán rózsaszínre változtattam, és Nicket párszor átöltöztettem, de a gyógyítás keményebb diónak tűnt. Nem beszélve arról, hogy gondolataim továbbra is a kitépett lap körül jártak, és hogy apának sikerült-e titokban tartania, hogy elcsórtuk a varázskönyvet. Cal a kezembe nyomta a cserepet. - Azt mondtad, most tanulod az erőd irányítását. A varázslat sem igényel több energiát a gyógyításnál. Próbáld meg! A fáradtságra akartam hivatkozni, de igazság szerint Cal mágiájának köszönhetően, napok óta nem éreztem magam ilyen frissnek. És gyanítottam, hogy ezzel ő is tisztában van. Megfogtam a terrakotta cserepet. -

Mit is kéne csinálnom pontosan?

Cal megfogta az ujjaimat, és a barnás virág fölé emelte. Bőrkeményedéses tenyerének irritálnia kellett volna a bőrömet. - A gyógyítás sok szempontból hasonlít a varázslásra. Arra koncentrálsz, amit meg szeretnél változtatni, és hagyod, hogy megtörténjen. -

Vagy az én esetemben, hogy felrobbanjon. - 195 -

Cal megrázta a fejét, és ezt mondta: - Ha élőlényt gyógyítasz, akkor ezt a tényt is számításba kell venned. -

De hogyan?

Cal megszorította az ujjaimat, és a szívem vad dübörgéssel válaszolt erre. A könyvtár nagyon csendesnek és nyugodtnak tűnt. -

Érezd!

Nyeltem egyet, ami nem volt egyszerű, mert kiszáradt a szám. -

Oké.

Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy a varázslat elindul a talpamból. Eddig rendben. A leveleken lévő barna foltokra koncentráltam, közben magam elé képzelten anyám arcát. Gyógyulj!— gondoltam, és nagy

elbizakodottságomban hangosan is kimondtam. A

virág

megrezdült a kezem alatt, de amikor újra kinyitottam a szemem, ugyanolyan barna volt. Lehunytam a szemem, és bedobtam az apám által annyira favorizált nagy levegőket. Közben arra gondoltam, hogy a prodigiumok gyakorlatilag tálcán kínálják magukat az ellenségnek. Hiszen, ha be akarsz vetni egy igazán ütős varázslatot, akkor előtte percekig fókuszálnod kell, relaxálni, képzelegni meg sóhajtozni... Nem a leghatásosabb stratégia az olyanok ellen, mint A Szem. Kár volt A Szemet előhozni, mert az irányításnak lőttek. Meg a cserépnek is. Fekete föld záporozott a lábamra, a lila virág még kókadtabb lett, és biztos voltam benne, hogy vádlón felém bólintott. - Jaj - sajnálkoztam, amíg Cal kikapta a kezemből a cserép maradékát. - Bocs, de figyelmeztettelek, hogy pusztítógép vagyok. - Ne aggódj emiatt! - mondta, ahogy az ujjai a cserép köré fonódtak. - Majdnem sikerült. - Letekintett, hogy felmérje a károkat. - A mindenit! — mondta meglepetten. - 195 -

A sáros kezemet a farmerembe töröltem. -

Annyira rossz a helyzet?

-

Nem, épp ellenkezőleg. Nézd!

Elém tartotta a cserepet. A régi virág továbbra is kornyadozott, de mögötte kinőtt két kisebb, egészséges virág is. És ezek élénklilák voltak, nem akadtak rajta barna foltok. -

Ezeket én csináltam?

Cal bólintott. -

Ki más? Ennyit a pusztítógép-hipotézisedről!

Szomorúan mosolyogtam. - Ragyogó! De új virágok ide vagy oda, azért van egy törött cserép is, meg egy nagyon szomorú, régi ibolya. - Lehet - bólintott. Szünetet tartott, hogy érezzem, fontos dolgot fog mondani. Még az is lehet, hogy egyszerre több jön ki belőle öt szónál. - A mágiád közel sem olyan pusztító, mint hiszed. A chips- eső, az ágydolog... talán csak azért történtek, mert túl nagyszabású dolgokat csinálsz, tudod? Amikor újra megtaláltam a hangomat, ennyit mondtam: -

Cal, ez a legszebb bók, amit mondtak nekem, mióta itt vagyok.

Egy gyökeret pörgetett az ujjai között, de nem nézett rám. Lehet - nézett rám, és megvillantotta félmosolyai egyikét, amiket kezdtem nagyon megkedvelni. - Másik cserepet kell találnom szegénykének. Viszlát, a vacsoránál! -

Szuper. Majd kiválaszthatjuk a színeket.

-Mi?! - Mármint az esküvőnkhöz. Én sárgadinnyeszínre és mentaszínre voksolok. Meleg tavasz lesz. Cal hangosan felnevetett, először hallottam kacagni. -

Jó terv! Szia, Sophie!

- Szia! - kiáltottam utána, aztán belém hasított a szomorúság. Ar- 195 -

cher, „Szia, Mercer!”-rel búcsúzott el tőlem minden pincebogárkodás végén. És soha nem hallom már újra ezt a szájából. Tényleg nagyon rossz, ha az embernek ennyire hiányzik valaki. Azt hiszi, elfogadta, hogy az illető kilépett az életéből, meggyászolta, hogy vége, aztán bamm! Egy aprócska dolog, és úgy érzed, hogy megint elvesztetted. Eszembe jutott, ahogy a malomban ülve engem várt. Mit akart annyira elmondani, hogy még az életét is kockáztatta érte? Megszorítottam az egyik cserépdarabot, de olyan erősen, hogy majdnem vérezni kezdett az ujjam. - Nem számít - suttogtam. Az egész Archer-ügynek vége. És - jutott eszembe, ahogy felnéztem a lépcsőn - sokkal nagyobb problémáim vannak egy elcseszett szerelmi ügynél.

- 195 -

23. FEJEZET

A

pa irodája a ház kisebb szobái közé tartozott. De belülről azért rendben volt. Cseresznyefa asztal, elefántcsontfehér kárpit,

kényelmes borszékek és nagy könyvespolcok. Innen is szép kilátás nyílt a folyóra. Apám az asztalnál ült, amikor benyitottam, és azt tette, amit az angolok általában, ha kikészülnek idegileg: teázott. Az ajtófélfának dőltem. - Szívás, mi? Beintett az irodába. - Csukd be magad mögött az ajtót! Miután megtettem, apa kihúzta az egyik fiókot. A varázskönyv még régebbinek látszott az iroda éles fényében, de továbbra is áradt belőle annyi fenyegetés, hogy összekulcsoljam a karomat a mellkasom előtt. -

Varázsoltam egy másik könyvet, ami ugyanúgy néz ki, mint

ez, és újraalkottam az üveget - felelt apa a fel nem tett kérdésemre. — De hamarosan vissza kell juttatnom, mert a varázslat nem tart sokáig. Az asztalára dobta a könyvet, a papírok közé. - Háromszor átnéztem, és a megszállásrituálé nincs benne! Óvatosan felvettem a könyvet, kinyitottam. Már akkor is éreztem a belőle áradó varázslatot, amikor üveg alatt feküdt, de nem voltam felkészülve ekkora erőre. Mintha kidugtam volna a fejem egy robogó - 195 -

autóból. A tüdőm égni kezdett, a szemem már attól is könnyezett, hogy ránéztem. Égő szemmel átfutottam az első lapot, de nem volt egy árva szó sem, amit kibetűzhettem volna, csak ismeretlen szimbólumok hada. Azért az egyiket felismertem. Nagyon hasonlított ahhoz a jelhez, amit apa tett Vandyre, amikor megfosztotta a varázserejétől. Mielőtt a második oldalra lapozhattam volna, a könyv visszahullott a kezemből a papírokra. - Te szent pokolmenyét! — suttogtam. Apa bólintott. - Most már tudod, miért kellett segítened, amikor kinyitottuk az üvegét. Nem lett volna annyi erőm, hogy az üveget is én vegyem le róla, és a rituálét is én keressem meg benne. - Rájöttem! - roskadtam az egyik bőrfotelbe, apával szemben. - De honnan tudod, hogy mit keress? Ebben egyetlen értelmes szó sincs! - Nem volt könnyű. Még én sem mértem fel, mekkora hatalma van. - Kinyitotta a fedelét, de mivel nem láttam az oldalt, a mágiát sem érzékeltem. Apa láthatóan megremegett. - Ezt a varázskönyvet az angyalok nyelvén írták. - Akkor hieroglifák helyett nem hárfahangon meg kántálva kellene szólnia? Apa vagy nem hallotta, vagy nem akarta meghallani a kérdésemet. - Nem értem, miért csak azt a bizonyos rituálét lopták el - suttogta szinte magában. - Az összes rituálé közül, miért csak azt? -

Mikor nyúlhatták le?

Apa úgy pislogott rám, mintha csak akkor jutott volna az eszébe, hogy a szobában vagyok. -

Tessék?

- A könyv 1939 vagy 1940 óta az üveg alatt volt. Valaki az elmúlt hetven évben csórta el, vagy azelőtt, hogy lakat alá került? - Ezen nem gondolkoztam - csippentette két ujja közé az orrnyer- 195 -

gét. - Egyre érdekesebb és érdekesebb... Meglepetten pislogtam rá. -

Ezt én is szoktam mondani.

Apa aggódó, feszült arca megenyhült. - Az Alice Csodaországban című regényből származik az idézet, és eléggé illik a helyzethez, nemde?

Eltekintve attól, hogy a mi nyúlüregünk ezerszer sötétebb — gondoltam magamban. Ügy tettem, mintha a túlsó sarokban álló könyvespolcot tanulmányoznám. Prodigiumtörténelemmel vagy alakváltó-gazdasággal foglalkozó művekre számítottam, és akadtak köztük szép számmal ilyenek, de új regényeket és jó pár Roald Dahl-könyvet is felfedeztem. Apa néhány fokkal feljebb lépett a szememben. - Gondolod, hogy aki vagy ami létrehozta Daisyt és Nicket, a kitépet lap segítségével tette? -

Minden bizonnyal.

Visszafordultam felé. -

És az rossz hír?

- Az nem kifejezés - hajolt előre. — Sophie, Virginia Thorne azért idézett meg egy démont, hogy fegyverként használja. És nem tudok másra gondolni, mint hogy Nick és Daisy megidézőjének is hasonló célok lebegtek a szeme előtt. Kifújtam a levegőt. -

Apa, ez egy rakás szar... akarom mondani, egy rakás probléma.

Szomorú mosolyt villantott felém. -

A szó, amit az előbb használtál, pontosabb.

-

Akkor, mit tegyünk?

-

Egyelőre semmit. Várunk, és meglátjuk, hogyan alakul a dolog.

Dobolni kezdtem az ujjaimmal. Soha nem voltam jó az érzelmeim elrejtésében, és a félelemtől gyakorlatilag mindenem remegett. Akárki - 195 -

hajtotta végre a rituálét, egy egész démonhadsereget feltámaszthatott. És ha a prodigiumok felhasználják őket a harcban... Lelki szemeim előtt megjelent egy démon lába előtt heverő véres és összetört Archer képe. A rettenet kiárad az emberi világra, ahogy már megtörtént egyszer. Könnyed hangon próbáltam folytatni a társalgást. -

A várakozás az élet megrontója...

- Nem tudom, mire célzol, de talán igazad van - rakta vissza apa az asztalra a könyvet, és halk puffanással visszacsukta a fedelét. Felálltam a székből. -

Apa, ha megtudjuk, ki a tettes, megakadályozhatjuk a háborút?

- Nem tudom - mondta halkan. Rám nézett, de az volt az érzésem, hogy nem lát. - Remélem. Nem nagy vigasz, de azért valami. Az ajtónál jártam, amikor apa utánam szólt: - Mielőtt távoznál, elmondanád, miért hordod két napja Szent Antal medálját a zsebedben? - Mi? - Aztán eszembe jutott az Archertől kapott érme. Vonakodva kivettem a zsebemből, és apának nyújtottam. - Találtam. Honnan tudsz róla? Megforgatta az ujjai között. - Éreztem a mágiát. - Felnézett rám. - A Szent Antal-medálok nagyon erős varázstárgyak. Boszorkányok és boszorkánymesterek hordták maguknál a középkorban, főleg utazások alkalmával. Ha odaadod valakinek, telepatikusán feltárod előtte a tartózkodási helyedet. Nagyon hasznos, ha eltévedsz, vagy ha foglyul ejtenek. Abban az időben mindkettő gyakran előfordult. - Visszanézett rám. - Nem lep meg, hogy találtál egyet. A Hekaté pincéjében jó sok akad belőlük. Akkor ezt is tudom. Titkos démonvadász és tolvaj. Én aztán tudom, hogyan kell beválasztani! Eljátszottam a gondolattal, hogy lefekszem, de amikor kinyitottam - 195 -

az ajtót, Nicket és Daisyt találtam a szobámban. Nick az anyámról készült fotót nézegette, Daisy pedig a Titkos kert példányát forgatta az ágyamra heveredve. -

Ez az anyád? - kérdezte Nick. - Jó kis milf!

Nickre már nem tudtam haragudni, és Daisyre sem, hogy a holmijaim közt turkál. -

Mit akartok? — kérdeztem.

Nick Rittyentve visszarakta a fotót az éjjeliszekrényre. - Kíváncsiak voltunk, hogy vagy. Hallottuk, hogy megsérültél egy bűbáj kivitelezése közben. -

Oöö... igen, apával gyakoroltam. De már jól vagyok.

Nick Daisy mellé heveredett, és összefonta a feje alatt a karját. -

A lélegzős-fókuszálós téma.

- Kidobott idő az egész — motyogta Daisy, és végigfutatta az ujját az illusztráción, ami Mary Lennoxot ábrázolta, ahogy a Misselthwaite-ben bolyong. Erre nem reagáltam. -

Mint látjátok, jól vagyok. Kösz, hogy aggódtatok értem.

Nick látványos mozdulattal kivetődött az ágyból. - Azt hiszem, elzavartak, szivi - mondta Daisynek, és felhúzta az ágyról. -

De még nem is beszéltünk neki a buliról - nyafogta a lány.

-

Milyen buliról? - tudakoltam.

Nick elmosolyodott. -

A szülinapi bulidról. A Tanács elkezdte szervezni.

Az anyámmal való folyamatos költözködésnek köszönhetően nyolcéves korom óta nem volt részem születésnapi buliban. Azt is a Mekiben tartottuk. A Tanács minden bizonnyal valami elegánsabbal rukkol elő. - Nem kellene ezzel foglakozniuk - dugtam zsebre a kezem. - 195 -

Különösen a mostani, nehéz időkben. Nick farkasvigyort villantott rám. -

Ez jellemző a prodigiumokra. Hegedülnek, amíg Róma ég.

Daisy belekarolt Nickbe. -Jó mulatság lesz! Mindent megtesznek, hogy... - Hangja elcsuklott, mosolya fájdalmas grimaszba torzult. A vér kifutott az arcából, elefántcsont bőre hamuszínű lett, feje lecsuklott. Nick elkapta a könyökét. -

Daisy!

Daisy az ágyam végét markolta, és nagy levegőket vett. Aztán felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. Nem lepődtem volna meg, ha ugyanolyan magenta színű lett volna, mint Alice-é, amikor megölte Elodie-t, de világoszöld maradt. - Jól vagyok - mondta feszült hangon. - Csak egy kis... varázsláz. Nem kell aggódni! Nick arcára mégis kiült az aggodalom, de Daisy leintette. - Jól vagyok - ismételte, és az ajtó felé terelte Nicket. - Hagyjuk pihenni Sophie-t! Kimerültnek látszik! Daisynél biztosan nem néztem ki rosszabbul, de nem szóltam egy szót sem, amikor elmentek. Csak a távozásuk után ismertem rá az égő fa ismerős illatára - és nem csak képzelődtem. Az ágydeszkán ott sötétlettek ujjának füstölgő nyomai.

- 195 -

24. FEJEZET

A

következő három hétben rajta tartottam a szemem Nicken és Daisyn, de nem produkáltak újabb „varázslázat”. Kicsit többet

ittak a kelleténél, és ha apával „démonjógáztunk”, mindig előbb leléptek. Egyik óra után apa odaadta nekik is a Démonológiát, de később megtaláltam egy bronzvázába suvasztva. Vix távozása előtt pár nappal Jennát, Calt, Vixet és engem autóval elvittek Londonba - apa pontot tett az itinerisutazások végére és végre kituristáskodhattam magam. Amikor a londoni Towerbe mentünk, Larától kaptam egy brosúrát, ami a hellyel kapcsolatos prodi- giumtörténelmet ecsetelte, például, hogy Boleyn Anna egy sötét boszorkány volt (valahogy nem lepődtem meg ezen), és hogy Viktória királynő unokáját a Fehér Toronyba zárták vámpírrá válása után. Szép nap volt, ami azt illeti. Volt sült krumpli hallal, meg emeletes busz. De a londoni út azt is bebizonyította, mennyire elszoktam az emberi közegtől. A Hex Hall természetesen szigorúan titkos hely, és a Thorne-ról ugyanez elmondható. Több mint egy éve nem voltak körülöttem emberek, és meglepett, mennyire ideges vagyok közöttük. Vártam, mikor szúrják ki a furcsa füzetet vagy Jenna és Vix vérkövét, és leplezik le valódi lényünket. Kényelmetlen érzés volt, és azon tűnődtem, más prodigiumok is így érzik-e magukat. Ezért sóhajtottam fel megkönnyebbülten, amikor a kocsi este a kavicsos utunkra kanyarodott. - 195 -

A következő londoni kiruccanásra két nappal a születésnapom előtt került sor. Nem csak Vixet vittük ki a reptérre, de Jennának, Nicknek, Daisynek és nekem jelenésünk volt Lysander szuperdivatos butikjában. Lysander tündér volt, de jól álcázta a boltját, és az ott vásárló, gazdag spinék mit sem tudtak erről. De aznap a bolt mindenki más előtt zárva maradt. - Nagyszerű ez a ruha! - mondtam Lysandernek. - De a koronát túlzásnak tartom. Rám meredt, és verdesni kezdett a szárnyaival. Harminc perce lehettem a boltban, de biztos lehettem afelől, hogy a csávó máris utál. - Úgy tudtam, hogy a boszorkányság istennőjének öltözöl, és He-

katénak bizony koronája volt. - Ez nem is korona, Sophie - vetette oda Jenna egy fehér, szaténbevonatú kanapéról. - Inkább egy tiara. - Az állát a tenyerébe támasztotta, és látni lehetett a feje fölött lebegő, sötét viharfelhőt. Mióta Vixet kivittük a reptérre, fölcsapott undoknak. Nick és Dasiy mellette ült. Már mindketten túl voltak a kosztümpróbán, és bár mindketten remekül festettek - Nick fehér, leomló zekét kapott fekete nadrággal, Daisy pedig egy egyszerű lila selyemruhát —, fogalmam sem volt róla, kinek öltöznek. - Lysandernek igaza van — mondta Lara. Egy székben ült, és bokáit illedelmesen összefonta. — A korona elmaradhatatlan része a ruhának. Ráadásul olyan bájos! Megfordultam a kis dobogón, hogy szembe találjam magam egy háromszárnyú tükörrel. Biztosan Lara ötlete volt, hogy a születésnapomat „kosztümösen” ünnepeljük meg. Először azt hittem, ez csak fekete nyakkendőt jelent, mint a Hex Hall bálján. De Angliában a kosztümös buli a maszkabált takarta. Az is Lara ötlete volt, hogy az iskolánk iránti tiszteletből Hekaténak öltözzek. Elég gáznak tartottam az egészet - úgy éreztem magam, mint - 195 -

egy iskolai kabalaállat -, de mivel apának tetszett az ötlet, és ő állta a cechet, maradt Hekaté. A tükörképem láttán azt kívántam, bárcsak a sarkamra álltam volna. Nem mintha a ruha nem lett volna káprázatos, mert ha egy prodigium csicsás ruhát akart, akkor Lysander volt az ő tündére, és ezzel a ruhakölteménnyel magát is túlszárnyalta. Fényes, fekete anyagból készítette, amely a megfelelő fényben ezüstösen csillogott, és bár a vállamon kívül nagyjából mindenemet takarta, tagadhatatlanul szexi volt. De akkor jött ez a korona. Jenna tőlem hívhatta tiarának az ötvösremek platinapántot, amit gyémánt és zafír félholdak díszítettek, és határozottan koronának látszott. Szerettem volna megrángatni a ruhát a nyakamnál. - Gyönyörű — mondtam kábé harmadszorra. — Csak nagyon... ci rádás. Lysander rosszallóan morgott, és feldobta kezét a levegőbe. - Cirádásnak is kell lennie! A boszorkányság istennőjének kell látszanod! Nem tudtam felelni, de Nick felugrott, és megmentett. - És a boszorkányság istennőjének is látszol. — Megfogta a kezem, lekapott a dobogóról, aztán megforgatott. - Látod? Öleld magadhoz az isten nőségedet! Lehet, hogy Nick őrült volt, de elnevettem magam. Utána magához rántott, mintha táncolni akarna velem, és a nevetés elhalt a torkomban, mert egy másik tánc villant be, egy másik ruha, egy másik fekete hajú srác, és a belém hasító fájdalom váratlanul ért. Ösztönösen a mellkasára tettem a tenyerem, és ellöktem. Kínos csend telepedett a szalonra, aztán Lara diszkréten megköszörülte a torkát. - 195 -

- Nick, Daisy, hagyjuk Jennát és Sophie-t nyugodtan átöltözni, jó? Lysander, tárgyalhatnánk a fizetségéről! Nick és Daisy megfejthetetlen pillantásokat lőttek felém, aztán követték Larát és Lysandert. -Jól vagy? - kérdezte Jenna, miután kettesben maradtunk. Megráztam a fejem, de ezt feleltem: — Jól, csak tartok a bulitól. Ami fedte is az igazságot. Hatalmas hülyeségnek tűnt egy helyre csődíteni a legfontosabb prodigiumokat meg négy démont ilyen vészterhes időben. De apa megmagyarázta, hogy a megmaradt prodigiumok számára ez büszkeségi kérdés. „A Szem nem hiheti azt, hogy megrémített bennünket — mondta, aztán kis mosoly jelent meg az ajkán. — És ez lesz az első születésnapi bulid, amin ott leszek.” Ennek már nem tudtam ellenállni. De továbbra is aggódtam az egész miatt. Jenna felállt, és mellém lépett. Ö Mina Harkernek öltözött be a

Drakulaból, és szintén egy Lysander által tervezett ruhát viselt, fekete csipke és rózsaszínű selyem álviktoriánus elegyét. Még egy klassz, fátylas kalappal is megdobták. Lysander szalonjában nem volt próbafülke - talán azért, mert a tündérek mind testfetisiszták, és ezt nem is titkolták, a szégyenlősség ismeretlen fogalom számukra. Szerencsére Jennával majdnem egy éve lakótársak voltunk, ezért simán átöltöztünk egymás előtt. - Pedig tényleg gyönyörűen áll - jegyezte meg Jenna, amíg megpróbáltam kigabalyítani a koronát a hajamból. - Ugyan! Úgy nézek ki, mint egy Evanescence-lemezborító! Te viszont tényleg csodásán festesz! - Jenna felém biccentett cilinderével, és mosolyognom kellett. - Remélem, a Hex Hallba nem jut vissza olyan fénykép rólam, amin ebben a ruhában vagyok! - fordultam a tükör felé. Talán könnyebben menne, ha látnám, hogyan rögzítették a koronát a - 195 -

hajamhoz... - El tudod képzelni? Hekaténak öltöztem, és ebben a cuccban vagyok. - Ismét megrántottam a koronát. - Egyből elvesztenék minden új barátot! Jennára néztem a tükörben, de háttal állt nekem. Furcsa. Azt hittem, egy kuncogást minimum begyűjtők. - Rossz belegondolni, hogy kábé négy hét múlva visszamegyünk a Hexbe, mi? Nehéz lesz visszaszokni, miután - újabb rántással próbálkoztam, de a hajam most sem engedett - egész nyáron csinos hercegnők voltunk. - Vicceltem, de amint kimondtam, a gyomrom összerándult. A Thorne-nak is megvannak a maga hátulütői, de itt legalább ment a varázslás. Jenna visszafordult, és a tükörben a szemembe nézett. - Nem megyek vissza a Hekatéba, Sophie. Abbahagytam a hajcibálást, a korona bénán lógott a bal fülem mellett. - Mi?! - pördültem meg. - Nem megyek vissza - közölte most már határozottabb hangon. - De... vissza kell - mondtam hülyén. Hosszú idő után először Jenna arcán fellángolt a düh. Nem, nem kell. Nem kell megtennem semmit, amit a Tanács parancsol nekem. Ok nem a... - Főnökeid? - fejeztem be helyette, bár magam is összerándultam attól, milyen szemétül hangzott. De Jenna tényleg nem hagyhatja ott a Hekatét. Már így is eléggé paráztam a visszatéréstől, de mihez kezdenék nélküle? - Én nem tartozom ide. — Jenna lehúzta a rózsaszínű csipkekesztyűt. - Vix szerint itt az ideje, hogy csatlakozzunk a saját fajtánkhoz, és egyetértek vele. Nagyon szemét megjegyzés volt a nyelvemen, de lenyeltem. Két nap múlva tizenhét éves leszek, nem viselkedhetek sértett takonypócként. - 195 -

Megérintettem a tiarámat, és a varázserőm segítségével lefejtettem a tincseimet a platinapántról. - Tavaly azt mondtad, nem akarsz vámpír lenni. Hogy normális életet akarsz, matekkal meg iskolai bálokkal. - A tavalyi év mindkettőnket alaposan megváltoztatott, Soph emlékeztetett, de nem bántóan. - Hát igen. - Ennél többet nem tudtam mondani. Átöltöztünk háttal egymásnak, és nem szóltunk mindaddig, amíg a kosztümök vissza nem kerültek a selyemmel bevont vállfákra. - Nem tudom, mi bajod - fogta meg a vállamat Jenna, és maga felé fordított. — Ezt a lépést meg kell tennem. Azt hittem, meg fogod érteni, különösen a megfosztás körüli kavarás után. Hátrafordultam, a karja bénán lehullt kettőnk közé. - Mi köze ennek ehhez? - Ha átestél volna a megfosztáson, én ott maradtam volna a Hex Hallban, és egyetlen könnyet sem ejtettél volna miattam. - Pontosan, de azért akartam meglépni, hogy ne öljek meg senkit — igyekeztem nem túl dühösnek mutatkozni, de nem sikerült a próbálkozás. - Nem azért hagytalak volna magadra a Hekatéban, hogy valami fickóval smúzoljak! A szeme felvillant, és azt hiszem, még a tépőfoga hegye is kivillant. - Valóban?! Azt állítod, hogy Archernek semmi köze nem volt ahhoz, hogy meg akartál szabadulni a varázserődtől, és engem a Hekatéban akartál hagyni? Tátott szájjal bámultam rá, és a varázserő kavarogni kezdett bennem. - Tessék?! Jenna megdörzsölte orrát a kézfejével, és sírós hangon ennyit mondott: - Úgy teszel, mintha soha nem jutott volna még eszedbe, hogy simán együtt lehetnétek, ha nem lennél démon! - 195 -

Valóban eszembe jutott már. Azt hiszem. A megfosztást több ok miatt akartam, túl összetett és bonyolult ügy volt ahhoz, hogy egyet kiválasszak közülük. De biztos, hogy nem ez volt a fő ok, és hogy jön egyáltalán Jenna ahhoz, hogy... Valami bekattant. - Azért jöttél annyit a „Sophie és Cal”-szöveggel, mert azt hitted, ha találok egy új fickót, nem vetem alá magam a megfosztásnak? Nem kellett válaszolnia. A nyakától az arcára futó pír és a lesütött tekintet mindent elárult. - Láttam, ahogy Alice megölte Elodie-t, Jenna. Azt hittem, egy szörnyeteg vagyok. Ezért akartam a megfosztást, nem azért, hogy Archerrel lehessek. - A varázserőm vadul kavargott bennem. Az egyik közeli próbababa megremegett, és a hajunk láthatatlan széltől hullámzott. - A megfosztás megölhetett volna-folytattam. - És hülye, aki képes meghalni egy szerelmi ügy miatt. Jenna úgy ugrott hátra, mintha pofon vágtam volna, és hirtelen rájöttem, mit mondtam. -

Jaj, Jenna! — léptem felé botladozva. — Nem akartalak...

-

De - csattant fel, és tovább hátrált. - Vettem az adást. Te vagy a

világ démonkirálynője! Én meg egy idióta, aki hagyta, hogy egy szörny megölje. -

Nem ezt mondtam.

-

Nem is kellett kimondanod.

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy alig néhány perccel ezelőtt még nevetgéltünk, és viccelődtünk a béna jelmezeken. -Jenna! - kiáltottam utána, de csak megrázta a fejét, és kisétált.

- 195 -

25. FEJEZET

A

tizenhetedik születésnapomat a konzervatórium hatalmas, növényekkel telezsúfolt termében tartották. A páfrányokat lila

masnikkal és fehér égőkkel díszítették. A sarokban tündérzenekar játszott fogaskerekekkel működő, bonyolult hangszereken, de igen gyengén muzsikáltak, és egy születésnapi partihoz képest meglepően szomorú dalt adtak elő. Alig lehetett hallani, ugyanis aznap este rázendített az eső, és hangosan dobolt az üvegtetőn. Kipécéztem egy helyet a párkányon, és onnan néztem az üvegen könnyként lepergő cseppeket. Eszembe jutott a tavalyi születésnapi bulim, és úgy döntöttem, hogy jégszobrok ide, pezsgőszökőkút oda, Thorne Abbey-alakú torta amoda, én maradok a játékgépek és az óriáspatkány-kosztüm mellett. Nem mondom, hogy a rosszkedvembe nem játszott-e bele, hogy a ruhám durván húsz kilót nyomott, a koronámtól fejfájást kaptam, és a legjobb barátnőm épp nem állt velem szóba. Körbenéztem a teremben, de nem láttam Jennát. A ruhaszalon óta tartotta a három lépés távolságot. Talán egyszerűbb is így. Ha Jenna tényleg a vámpírság mellett dönt, akkor könnyebb lesz a szakítás,, ha már nem vagyunk barátok. De hiába próbáltam bebeszélni magamnak, a szívemben nem enyhült a fájdalom.

Körülbelül száz prodigium tartózkodhatott a teremben, mindegyik csillogó álomruhában. Mosolyogva elém járultak boldog születésnapot kívánni. Az ajándékokról sem feledkeztek meg, így a márványasztalon rohamosan nőtt a színes csomaghegy. De a hangulat feszült volt, mintha mindenki erőnek erejével akarná jól érezni magát. A nevetések túlságosan hangosak voltak, a mosolyok erőltetettek. Talán attól tartottak, hogy apával porrá zúzzuk őket, ha nem tesznek úgy, mintha ez lenne életük legklasszabb bulija. Jó lett volna a hűvös üvegnek dönteni a homlokomat, de nem voltam benne biztos, hogy közelről akarom látni a tükörképemet. Lysander személyesen hozta el a ruhát, és mindenképpen ő akart kisminkelni. Következésképpen úgy néztem ki, mintha a képembe robbantottak volna egy csillámos tégelyt. Még a csupasz vállam is kék portól csillogott. Tucatnyi pincér rohangált a teremben, lila folyadékkal teli poharakat hordoztak a tálcán. Nem tudtam, hogy ezek a Thorne rendes pincérei-e, vagy direkt erre az alkalomra fogadták fel őket. Fehér ingben és fekete nadrágban grasszáltak, a szemüket ezüst maszk takarta. Az egyikük már háromszor odajött hozzám, hogy itallal kínáljon, amit mindig kiöntöttem a legközelebbi kóróra, amint elment. — Miért szomorkodsz, szülinapos? Nick és Daisy állt mögöttem, a kezükben üres, ezüsttel díszített kristálypoharak. Nick zekéjének hajtókáján lila folt éktelenkedett. A rózsaszín arcszínéből meg a csillogó szeméből arra következtettem, nem ez volt az első ital, amit elhörpölt az este. —A saját születésnapomon akkor vagyok szomorú, amikor csak akarok - feleltem, és felálltam a párkányról. - Elég tré buli - igazgatta Daisy a fekete hajában félrecsúszott ezüstbabért. - Nyiss ki egy ajándékot, hátha boldogabb leszel tőle! - javasolta — 217 -

Nick, és az ajándékos asztal felé biccentett. A dobozok közül néhány mozgott. Az egyik lassú köröket írt le a többi fölött, a másik úgy futkosott ide-oda fehér, szaténszalag lábain, mint egy pók. Nyeltem egy nagyot. -

Már jobban vagyok... Nem láttátok valahol Jennát?

Egymásra néztek, de mielőtt válaszolhattak volna, ismét a pincér célkeresztjébe kerültem. Ne! Mit akar ez a fickó? Azért fizetik, hogy leitassa a Tanács vezetőjének lányát? Belekaroltam Nickbe és Daisybe, és elstartoltam a párkánytól. -

Min vesztetek össze Jennával? — kérdezte Daisy.

Éppen el akartam mesélni neki a Lysander szalonjában történteket, amikor egy élénkpiros ruhát viselő, szőke boszorkány megállított. - Szióka! Bocs, hogy megállítalak! - mondta izgatott hangon. - Csak boldog születésnapot szeretnék kívánni, Sophia. -

Megtette. Köszönöm.

Azt hittem, lerázom, de csak állt előttem, és vigyorgott rám. Pontosabban hármunkra. - Olyan nagy megtiszteltetés, hogy megismerhettelek - lelkendezett. - Mindhármatokat... - Körbenézett, és mire visszafordult, kipirultak az orcái. - Úgy hallottam, a démonok képesek tárgyakat elővarázsolni, igaz ez? Csak pislogtam. Mi a franc,.. - Igen, de erre a boszorkányok is képesek. Nem kell hozzá más, csak... Mielőtt befejezhettem volna, Nick meghajolt, csettintett egyet, és a kezében egy csokor fehér rózsa jelent meg. - Igaz a pletyka - mondta, és a csokrot a boszorkánynak nyújtotta. — Ez csak egy apró szelete annak, amire a démonok képesek. A boszorkány már szinte nyüszített az izgatottságtól: -

Ez káprázatos! — 217 -

Nick szeme veszélyesen felcsillant. -

Ó, ez semmiség! - Előrehajolt és a nő fülébe suttogott valamit:

Ha akarom, az egész báltermet szétrobbantom, mire egyet pislan-

tana azzal a szép, barna szemével. Vagy fogom az idő szövetét, és... -

Oké, ez tényleg csodálatos, Nick - karon fogtam démonbarátai-

mat, és távolabb húztam őket a boszorkánytól. - Mintha apát láttam volna az előbb, meg kell keresnünk. Viszlát! Köszönöm, hogy eljött! Amint hallótávolságon kívül kerültünk, Nickhez fordultam. -

Ez meg mire volt jó?!

Az italába kortyolt. - Megadtam, amit vártak tőlem. Azt akarták, hogy mutassam be a démonerőmet, amivel megölöm A Szem tagjait, vagy tévedek? A csuklómat a szemem sarkához nyomtam, amivel csak azt értem el, hogy elmázoltam a szempillámra kent csillogó kulimászt. Daisy megpaskolta Nick karját, babérkoszorúja erősen jobbra húzott. - Drágaságom, nem ejthetnénk ezt a gyilkolászós témát? Elvégre szülinapon lennénk, vagy mi... — Az utolsó mondatot egy nőies csuklással nyomatékosította, és hirtelen nagyon elegem lett belőlük. Én Jennával akartam beszélni. Vagy Callal. Valaki normálisabbal -

már ha a barátaimat annak lehet nevezni —, és főleg józanabbal. - Talán mégis megnézem az ajándékokat — mondtam, de alig tet-

tem négy lépést, a pincér ismét elindult felém. -

Parancsol egy italt, kisasszony? - nyújtotta a tálcát elém.

-

Nézze - kezdtem, és közben egy kicsit meginogtam, mert sike-

resen ráléptem a ruhám lelógó ujjára. — Nem tudom, mit akar, leitatni, vagy... - Maszkkal takart arcára néztem, a tekintetünk találkozott. - Na, ne szórakozz velem!

— 217 -

26. FEJEZET

B

ár nem láttam, az volt az érzésem, hogy Archer kérdőn felemeli a szemöldökét. - Te kinek öltöztél? - kérdezte suttogva. Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam olyan közömbös

képet vágni, amilyet csak tudtam. Ha valaki idenéz, azt hiszi majd, hogy a pincérrel diskurálok, és nem egy Szemmel, aki behatolt közénk. - Hekaténak - vettem el az egyik poharat. - Te mit keresel itt? Vállat vont, de úgy, hogy még pincérruhában is sikerült elegánsnak hatnia. - Szeretem a bulikat. És reméltem, hogy megint felveszed a kék ruhát. Olyan erősen szorítottam a kristálypoharat, hogy majdnem szétroppant. - Te őrült vagy - mondtam, és nyugalmat erőltettem magamra. - Vagy idióta. Vagy egy őrült idióta. Miért nem álcáztad magad varázslattal legalább? - Itt nem ismernek - felelte, és látványosan rendezgetni kezdte a poharakat a tálcán. - A maszk is megteszi. A varázslattal feleslegesen felhívtam volna magamra a figyelmet. De nem kellett volna vállalnom ezt a veszélyt, ha három héttel ezelőtt hajlandó vagy találkozni velem. Lehet, hogy csak a maszk tette, vagy a tompa fények, de mintha — 217 -

valódi dühöt láttam volna megcsillanni a szemében. - Nem mehettem — mosolyogtam, mintha valami szórakoztatót mondott volna. A szívem ki akart törni a mellemből, és csak arra voltam képes, hogy a varázserőmet kordában tartsam. - Tűnj el! Most! Most már biztos voltam benne, hogy mérges rám. - Van arról némi fogalmad, mit kockáztattam azzal, hogy idejöttem? - sziszegte. - Nemcsak a Tanáccsal kerülhetek szembe, de A Szemmel is. Körbenéztem, de senki sem figyelt bennünket. Ez az állapot határozottan változott volna, ha kiabálni kezdek vele. Megpróbáltam sokat mondóan Archerre nézni, de tartok tőle, hogy a csillogó szemfestéknek köszönhetően nem vette az adást. A szoba sarkába vonultam, és lebuktam a kórók dzsungele mögé. A fény sápadt zöld volt, minden humusz- és növényszagot árasztott. Archer néhány másodperc múlva szintén átverekedte magát a bukszuson, és összefont karral az üvegfalnak dőlt. - Miért nem jöttél el? - kérdezte minden bevezető nélkül. - Ó, nem is tudom. Talán azért, mert te egy démonvadász vagy, én meg egy démon, és nem tűnt jó ötletnek veled randizni? - Amikor nem válaszolt, felsóhajtottam. - Figyelj, gyakorlatilag mindenki azt javasolta, hogy tartsam magam távol tőled. Tehát ezt is teszem. Furcsa volt úgy beszélni vele, hogy maszkot viselt. A szemét láttam ugyan, de képtelen voltam az arcáról olvasni. - Hidd el, hogyha nem lenne fontos, nem akarnék találkozni veled. Hála az égnek... Fájdalom hasított a szívembe, olyan éles és izzó, mint egy tőr, amit Archer rejtegetett valahol a ruhája alatt, és bíztam benne, hogy nem kerül elő. - Mit akarsz azzal mondani, hogy „ha nem lenne fontos”? A fejét rázta. - Nincs időm kifejteni, de a kis démoncimboráidról van szó. Haj— 217 -

landó vagy találkozni velem holnap éjjel a malomban? Vágtattak a gondolataim. Ha Archer tényleg tud valamit Nickről és Daisyről, talán apa és én közelebb kerülünk az ügy megoldásához. Vagy csak azért beszélem ezt be magamnak, hogy több időt tölthessek Archerrel, és közben ne kelljen bűntudatot éreznem? - Holnap nem jó. - A születésnapi őrület miatt apának és nekem nem maradt időnk beleásni magunkat a varázskönyvbe, de a következő héten erre akartuk fordítani minden percünket. Ennyi éppen elég lett volna, ennél többet nem kellett volna mondanom, csak szépen elsétálni. De már hallottam is, amint a következőket mondom: - Apa kilenc nap múlva elutazik munkaügyben. Akkor könnyebb lesz meglépnem. Bólintott. - Rendben. Kilenc nap múlva, hajnali háromkor. -Jó. De ha még egyszer kést szegezel nekem, hát én... Legnagyobb meglepetésemre elnevette magát. - Mindig ezzel jössz! Először is, nem szegeztem neked a kést. Azért húztam elő, hogy felfeszíthessem az ablak zárját. Másodszor, be voltam csukva egy pincébe egy begőzölt démonnal. Mit gondolsz, kettőnk közül ki volt jobban betojva? Megforgattam a szemem, ami nem ment könnyen, tekintve, hogy a szemhéjamra száz kiló csillám nehezedett. Archer elment mellettem, és kilépett a dzsungelból. Amikor néhány másodperc múlva követtem a példáját, már eltűnt. Miközben az ajándékoktól roskadozó asztal felé tartottam, tovább kerestem a szememmel, de már elpárolgott. Sóhajtottam, és levettem a koronámat. Talán nagy hibát követtem el, de apa meg akarta tudni, honnan jött Nick és Daisy, és ha Archer - vagy A Szem - tudja a választ, miért ne használnánk fel a magunk javára? - Itt vagy! Cal jelent meg a könyökömnél, és a bűntudattól majdnem ugrottam — 217 -

egyet. Aztán észrevettem, mit viselt. - Ezt honnan szedted? Cal a Hekaté-egyenruhájában feszített. Kicsit szűk volt neki vállban, amikor megvonta. - Az enyém volt. Mrs. Casnoff magával hozta. Nem igazán kedvelem a farsangi jelmezeket, gondoltam, ez jó köztes megoldás lesz. Eddig azt hittem, az egyenruha csak Archerön áll jól, de Cal rácáfolt erre. A világoskék szövet jól illett barna bőréhez és aranyszőke hajához, és fiatalította is. Amikor rám mosolygott, kis gödrök jelentek meg az arcán. Ezt eddig észre sem vettem. -

Jó Hekaté lett belőled - mondta.

Felhorkantam volna, hogy egy gúnyos megjegyzéssel honoráljam dicséretét, de volt valami a tekintetében, amitől csak ennyi jött ki a számon: -

Kösz.

Hirtelen beugrott, amit az előbb mondott. -Azt mondtad, Mrs. Casnoff hozta magával?! Itt van? - Itt - biccentett a jégszobor felé, amely mellett tényleg Mrs. Casnoff állt teljes életnagyságban. Hosszú ruhát viselt, ugyanolyan világoskék színűt, mint Cal egyenruhája. Amikor észrevett, odajött hozzánk. - Sophie - üdvözölt szokatlanul meleg hangon. - Boldog születésnapot! Jó újra látni! Tényleg elhittem, hogy őszintén örül, ami elég fura. A legfurább mégis a mosolya volt. - Beszéltem néhány vendéggel a döntésedről, hogy elállsz a megfosztástól. Mindenki elégedett. Nagyszerű, nincs annál jobb, mint amikor az ember szuperszemélyes döntése traccspartik témája lesz. - Ezt felírjuk a kéménybe - próbáltam humorizálni, de értetlen — 217 -

ábrázata láttán magyarázatra szorult a dolog: - Mármint azt, hogy elégedett velem. De akkor aztán felvihogott, amitől teljesen paff lettem. Halk és kurta kacaj volt, de akkor is. Mielőtt végképp eldobtam volna az agyam Mrs. Casnofftól, apa odasétált hozzánk. Hosszú, fekete köntöst viselt, a kezében egy botot tartott, amelynek csúcsán gránátalmához hasonlító, faragott, vörös ékszer ült. Róla sem tudtam megmondani, kinek öltözött. Mivel Mrs. Casnoff-fal csak biccentettek egymásnak, gondoltam, már volt szerencséjük találkozni. - Jól érzed magad? - kérdezte apa, és annyira bizakodott az igenlő válaszban, hogy kénytelen voltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Hogyne, ez a legjobb szülinapi bulim! Talán egy kicsit túljátszottam, de apa elégedettnek tűnt. -Jól van. Tudom, hogy egy kicsit sok, de... nos, elvégre ez az első születésnapi bulid, amin ott vagyok. Igyekeztem különlegessé tenni. Bűntudat és egyéb gusztustalan érzések keringtek bennem. Hogy apa észre ne vegye őket, a figyelmemet visszafordítottam az ajándékos asztal felé. Az egyik ajándék továbbra is a többi doboz fölött szálldosott, lassú köröket írva. De amint ránéztem, felém siklott, és lágyan a tenyerembe szállt. - Nagyon szeretné, hogy kinyisd - mondta Cal. Sötétlila csomagolópapírja volt, és a selyemmasni, amivel átkötötték, úgy lebegett és hajlongott az ujjaim körül, mint a hínár. Csodálatos ajándéknak tűnt, éreztem a belőle áradó varázserőt. Talán a repítővarázslat erejét érzem, gondoltam, amikor kibontottam a masnit. A szag csapott meg először, az a furcsa, fémes szag, amit villámláskor érez az ember. A vörös villanást hangrobbanás követte. Hallottam, ahogy apa és Cal felkiált, aztán azt éreztem, hogy a hátamon fekszem, és szúr a vállam. Mintha vattával tömték volna tele a fülemet, de azért hallottam, — 217 -

hogy az emberek kiabálnak, és a fejem mellett lábak rohannak el. Arra az iskolai bálra emlékeztetett, amikor a puncstócsában hevertem, és elszabadult körülöttem a pokol. Aztán a szúrás égéssé változott. Elég erőssé ahhoz, hogy felnyögjek. Emberek hömpölyögtek el mellettem, és láttam, hogy egy maszkos, magas alak a kijárat felé tolakodik. Szája összepréselve, ismerős, barna szemében félelem. Majdnem kinyitottam a számat, hogy figyelmeztessem Archert, tűnjön el innen, amikor rájöttem, mekkora marhaság lenne. Aztán a tömeg tovább hömpölygött, és Archer eltűnt. Cal arca úszott a látómezőmbe, hallottam a hangját a fülem csengésén át, láttam, ahogy azt tátogja, hogy maradjak fekve, ami nem esett nehezemre. Megfogta a kezem, és bár a fájdalom tovább ostromolt, a nyugalom szédítő érzése terjedt szét bennem. És közömbösen néztem, ahogy Cal egy tizenöt centis démonüveget húz ki a vállamból. Amint megszabadított tőle, az égés elmúlt, de tudtam, hogy egy újabb heggel gazdagodtam. -

Ilyen vacak ajándékot sem kaptam még — morogtam.

Apa a vállam alá nyúlt, és ülő helyzetbe segített. Ruhája ujja felcsúszott, és láttam, hogy a karjából démonüvegszilánkok állnak ki. - Jól vagyok - mondta, mielőtt bármit kérdezhettem volna tőle. Cal majd megszabadít tőlük. Te jól vagy? A vállam még mindig égett, de más fájdalmat nem éreztem, és a sokkon kívül, amit az esés meg a merénylet okozott, teljesen jól voltam. -

Mi volt ez? Valami varázsplasztikbomba?

A doboz darabokban hevert a padlón. A szalagja kígyóként vergődött. De Cal eltaposta, így abbahagyta a tekergőzést. -

Úgy tűnik - mondta mogorván.

- Úgy varázsolták el, hogy rád találjon — tette hozzá apa. Annyira dühös volt és annyira aggódott, hogy még a varázsolták kifejezés is — 217 -

nehezen jött a szájára. - Szerencsére nem sok démonüveg volt a tarsolyukban - mondta Lara. Felnézetem, és meglepődtem. Tizennyolcadik századi ruhát viselt, amelynek széles csípője és szögletes dekoltázsa volt. A haját bőven rizsporozott, tornyos paróka fedte. - Ez volt a legnagyobb darabjuk rúgta félre azt a démonüveget, amelyik a vállamba fúródott. Roderick mögötte állt, fekete szárnya lassan csapdosott, és kavarta a levegőt. Lara a férfi felé fordult. - Kutassa át a kertet, ha Cross itt van még, megtaláljuk! Továbbra is kótyagosan, erőtlen hangon megismételtem a nevet: -

Cross?

Mrs. Casnoff válaszolt Lara helyett: - Biztosan A Szem áll a merénylet mögött. Ki más tenne ilyet? — Mivel egyetlen tagjuk képes csak varázslásra — Larának pont olyan hangja volt, mint a testvérének egyértelmű, hogy Archer Cross újra megpróbált megölni.

— 217 -

27. FEJEZET

A

következő napokban ki voltam terülve, mint egy béka. Mrs. Casnoff

visszautazott

a

Hekatéba,

ami

nagy

megkönnyebbülés volt. A Thorne-ban való megjelenése „világok ütközését” jelentette számomra. Időm nagy részét a szobámban

töltöttem,

és

igyekeztem

felgyógyulni

a

sérülésemből. De a fal bámulása közben sok időm maradt gondolkozásra - és általában Archerön járt az agyam. Láttam, milyen kifejezés ült az arcán a robbanást követően. Rémült volt. Döbbent, de nem a „hoppá, a merényletem nem jött össze!” módon. Nem tudta, hogy ez fog történni, tehát nem ő helyezte el az ajándékot. Valaki más akart véget vetni az életemnek - a gondolat annyira megijesztett, hogy el sem akartam hagyni az ágyam biztonságos fészkét. Mégis úgy döntöttem, elmegyek az Archerrel megbeszélt találkozóra. Biztosra vettem, hogy a dolgok valahogy összefüggenek. Nick és Daisy, a gyilkossági kísérlet, A Szem bekeményítése. Minél előbb jutok a dolog végére, annál jobb. Volt még egy előnye annak, hogy majdnem fasírtot csináltak belőlem, mégpedig az, hogy Jenna újra szóba állt velem. A születésnapi bulit követő nap reggelén ott álldogált bizonytalanul a küszöbömön. -

Hogy érzed magad? — 217 -

A párnámnak dőltem, és megpróbáltam vállat vonni. De a mozdulattól az egész felsőtestembe fájdalom hasított, és eltorzult az arcom. -

Pont úgy, mint akit felnyársaltak egy üveggel, ami a pokol mé-

lyéről származik. De javulok. Jenna komor arccal beljebb merészkedett. -

Meg is ölhettek volna.

-

Meg, de nem sikerült nekik.

Néhány lépéssel az ágyam mellett termett, és leült a szélére. -

Soph... - kezdte volna, ha nem szakítom félbe azonnal.

-

Figyelj, Jenna, nem ugorhatnánk át a „sajnálom”-részt, és ölel-

hetnénk meg egymást? Ijedt kacajt hallatott, és életemben először láttam könnyeket a szemében. -

Dehogynem! - szipogott, és óvatosan átölelt.

Ott ültünk egymást karolva, amíg meg nem szólaltam: -

Továbbra sem akarsz visszajönni, ugye?

Megrázta a fejét. -

Nem mehetek. - Amikor szétváltunk, a könnyek már patakzottak

az arcán, és még a rózsaszín tincse is megfakult. — Meg kell tennem, Sophie. Nem voltam benne biztos, hogy a torkomban váratlanul megjelenő gombóc mellett kijut-e a hang, ezért csak bólintottam. - De nehogy azt hidd, hogy többé nem találkozunk - szorította meg a kezem. - Karácsonykor meglátogathatod a fészket. -

Fészket?!

Jenna zavartan vállat vont. — Hülye név, de így hívják, ha egy rakás vámpír együtt él. Megpróbáltam előrukkolni valami csípős megjegyzéssel, aminek köze van a hippikhez meg a kommunákhoz, de túlságosan szomorú voltam a genyózáshoz. — 217 -

A Hekatéba való magányos visszatérés gondolata és az Archer miatti idegesség között őrlődve túlságosan dilis voltam ahhoz, hogy apával dolgozzam. Csak egy nappal a távozása előtt éreztem úgy, hogy képes lennék a varázskönyvvel bíbelődni. Senki sem vette észre, hogy elloptuk, és amikor lecsekkoltam az apa által elhelyezett kamu varázskönyvet, megértettem, miért nem. Még én sem mondtam volna meg, hogy másik könyvről van szó, és a varázslat olyan halványan sugárzott belőle, hogy csak akkor érzékelted, ha a közvetlen közelében álltái. A könyvet ugyanabban a szobában tanulmányoztuk, ahol az erőm irányítását gyakoroltuk. A lapjaiból áradó erőtől továbbra is szívdobogással vegyes fejfájást kaptam. De erre ügyet sem vetve letelepedtem atyám mellé a padlóra, a nyitott könyv elé, és ittam szavait, ahogy a bűbájokat magyarázta. Igaza volt: a varázskönyvben lapuló varázsigék valóban az általam hallott legsötétebb bűbájok voltak. Akadtak benne gyilkoló varázslatok, meg olyanok, amikkel a másik ember lelkét a sajátodhoz köthetted és a szolgáddá tehetted. Apa sorra végigment az összesen, és ugyanolyan halk és nyugodt hangon beszélt róluk, mindegy, milyen gyilkos varázslat került terítékre. Azért volt egy bűbáj, amiről nem beszélt, és ez elég fura volt. Csak fél oldalt töltöttek meg a hozzá tartozó krikszkrakszok, és elég egyszerűnek tűnt, de amikor rálapozott, elakadt a lélegzete. —

Mi az? — tudakoltam, és fészkelődni kezdtem a hideg

márványpadlón. — Nem lehet rosszabb annál a kisbabásnál... -

Nem erről van szó. - Apa feljebb tolta a szemüvegét az orrnyer-

gén. - Csak nem is tudtam, hogy ez a varázslat egyáltalán létezik. -

Mit tud?

Apa habozott, aztán átcsúsztatta a könyvet. -

Érintsd meg!

Felvontam a szemöldököm, de megtettem, amire kért. Nem tudom, — 217 -

miért, de az egész tenyeremet a lapra préseltem, hogy teljesen lefedje a jeleket. Abban a pillanatban furcsa ütést éreztem a mellkasomban, mintha valaki szegycsonton vágott volna. -

Au! - húztam vissza a kezem. - Elmondanád, mi történt az előbb?

Visszavette a könyvet. -

Nem, és remélem, hogy sohasem tudod meg.

Véget ért a szeánsz, mert apa becsukta a varázskönyvet, és felállt. -

Ideje visszatennünk - mondta. - Már mindent megtanultunk

belőle, és tudom, miért tartja a Tanács hét lakat alatt. - Undorodva nézett a könyvre. - Ha rajtam múlna, elpusztítanám. -

Akkor ne fogd vissza magad. - Azok után, amiket olvastunk, én is

legszívesebben a lángok közt láttam volna. A gondolat, hogy rossz kezek közé kerül, minimum hátborzongató volt. De apa megrázta a fejét: -

Alexei Casnoff azt akarta, hogy megmaradjon emlékeztetőnek.

-

Hát persze hogy azt akarta. - Grimaszolva megpróbáltam fel-

tápászkodni. Apa odasietett felsegíteni. -

Hogy érzed magad? - kérdezte.

-

Talán nehéz elhinni, de jobban. És a te karod hogy van?

Elgondolkozva megvakarta. -

Még ég, de rosszabb is lehetne.

Becsúsztatta a varázskönyvet a zakója alá, és elindultunk lefelé. Láttam, hogy valami zavarja apát, de hogy a könyv vagy a születésnapi bulin történtek, nem tudtam megmondani. Már elértük a hallt, amikor megszólalt: -

Sophie, el kell mondanom anyádnak, mi történt veled.

Elfojtottam magamban egy nyögést. Sejtettem, hogy így lesz, de azt hittem, elhúzhatjuk addig, amíg apa vissza nem ér. Annyi dolog miatt kellett aggódnom, egy féltő anya már sok lett volna. - Csak feleslegesen idegesítenéd. Lehet, hogy idejön, hogy ha— 217 -

zarángasson, aztán kiabálni fogtok egymással, és ez olyan reakciót vált ki belőlem, hogy drogozni kezdek, és sok szemfestéket használok. Tényleg ezt akarod? Apa mosolygott, és megsimogatta a fejem. A mozdulat annyira normális és szülői volt, hogy azt sem tudtam, hogyan reagáljak rá. - Talán várhatunk vele a visszatérésemig — mondta. - Nem akarlak még visszaadni anyádnak. A hangja teli volt ragaszkodással, és közben arra gondoltam, vajon az embert megfojthatja-e a bűntudat, mert olyan forrón és keserűen bugyogott fel a torkomban, mint a feketekávé. Abban a reményben, hogy nem veszi észre, elfordultam, és így szóltam: -

Különben hová mész?

-

Északra, Yorkshire mellé. Újabb támadás történt.

Nem kellett kimondania, kik tették. - Találkoznom kell egy boszorkánymesterrel Lincolnshire-ben. Ügy tudjuk, mélyen beleásta magát a démonok tanulmányázásába, és bízom benne, hogy segít fényt deríteni Nick és Daisy eredetére. Ha visszaérek, remélhetőleg nekiállhatunk megoldani az ügyet. Mire visszatér, remélhetőleg nekem is lesznek híreim Nick és Daisy eredetét illetően. Fogalmam sem volt, mit mondok majd, hogyan jutottam az információk birtokába, de nem is akartam tovább foglalkozni ezzel a gyomorszorító gondolattal. Ezért inkább más dologra kérdeztem rá: -

Emlékszel rá, hogy a héten merényletet követtek el ellenem?

-

Vannak róla ködös emlékeim.

- Megéri ez az egész? Mármint a Tanács fejének lenni? Ha te állsz a céltábla közepén, miért nem adod át másnak az irányítást? Akkor elmehetnél nyaralni. Élhetnéd az életed, randizhatnál. Gondoltam, megint felébred a lelkében élő Mr. Darcy, és távol— 217 -

ságtartóvá válik, de csak simán elszomorodott. - Egyrészt megesküdtem, hogy az erőmmel a Tanácsot szolgálom. Másrészt nem mindig ilyen zűrösek az ügyek. Bízom benne, hogy egy nap majd te is jó vezető leszel, Sophie. Ja, kivéve az „egy ágyban az ellenséggel” részt. De várjunk csak, nem mintha le akarnék vele feküdni... ez csak olyan metafora volt. Csak metaforikus lefekvésről lehet szó. A furcsa gondolatok kiülhettek az arcomra, mert apa összehúzott szemmel nézett, mielőtt így folytatta: -

Ami pedig a randizást illeti, nincs hozzá kedvem.

-

Miért?

-

Mert még mindig szerelmes vagyok az anyádba.

Hűha. Nem egészen erre a válaszra számítottam. De mielőtt megemésztettem volna az információt, apa sietve hozzáfűzte: - De ne dédelgess hiú reményeket, kérlek! Semmi esély rá, hogy édesanyád és én valaha újra összejöjjünk. Feltartottam a kezem. - Apa, nyugi! Nem vagyok tizenkét éves, és ez nem az Apád- anyád

idejöjjön! című film. De azért... jó tudni. Azt hittem, hogy anya és te utáljátok egymást. Azt hittem, ezért költözünk annyit. Mert biztos akart benne lenni, hogy nem találsz ránk. Elnézett a vállam fölött. - Az anyád biztosan tudja, mit csinál - mondta, aztán egy sóhajtással elfordult. - A világ minden varázslata kevés ahhoz, hogy a szív ügyeit egyszerűbbé tegye — motyogta, és az irodája felé indult. - Nekem mondod?! - mondtam távolodó hátának. Két nappal később apa elutazott Yorkshire-be, én pedig felkészültem a nagy találkozásra Archerrel, amit magamban „tanulmányi útnak” neveztem el. Sokkal biztonságosabbnak tűnt ez az elnevezés, és sokkal hivatalosabbnak, mint a „találkozó”, vagy - isten őrizz! - a „randi”. Az — 217 -

egész napot a szobámban töltöttem, mert attól tartottam, Jenna vagy Cal rájön, hogy valami bajom van. Annyira ideges voltam, hogy apró varázsszikrák pattogtak rólam, mintha csillagszóró lennék. Az alvással meg sem próbálkoztam, úgy éreztem, hogy a hajnali három soha nem érkezik el. Fél háromkor fekete pólóba bújtam, és felvettem egy zsebes nadrágot — úgy éreztem, ez a megfelelő öltözet, ha valaki egy régi szerelmével találkozik, akiről kiderült, hogy a halálos ellensége. Ahogy a kavicsos úton a malom felé tartottam, arról győzködtem magam, hogy az összeszoruló gyomrom ellenére semmi okom nincs bűntudatra. Ezt kell tennem. Apa biztosan nem értené meg. És Jenna sem, de... nem. Nem engedem, hogy Jenna miatt bűntudatot érezzék a lépésem miatt. A malomnál Archer ugyanott várt rám, ahol a múltkor, az itineris ajtaja mellett. Háttal állt nekem, egy sötétzöld, V nyakú pólót viselt, és kopott farmert. Ez meghökkentett. Azt hittem, A Szem fekete neglizséjében fog parádézni, de hétköznapi srácnak öltözött. Bár a kezében tartott méretes kardot nem nevezném hétköznapinak. -

Erre tényleg szükség van? - kérdeztem, amikor beléptem, és ész-

revettem, hogy a tőröcskéje is az övén fityeg. Felkapta a fejét, és úgy éreztem, megkönnyebbült. Aztán visszafordult az itineris felé, leguggolt, és kivett valamit a lábánál lévő, fekete sporttáskából. -Jobb félni, mint megijedni! - mondta. -

Csak túlzásnak érzem. Elvégre van egy tőröd, nekem meg szu-

pererős varázslat áll a rendelkezésemre. -

Szupererős? - Felállt, az ujjairól aranylánc lógott alá. - Hadd

emlékeztesselek két szóra, Mercer: „Rossz. Kutya.” Vágtam egy grimaszt. -

Az már egy éve volt. Azóta kikupálódtam. — 217 -

-

Hát, én nem akartam rizikót vállalni - mondta. Akkor vettem

észre a hátán lévő hüvelyt. Beledugta a kardját, a fegyver markolata a válla fölött kandikált ki. - Különben meg - tette hozzá - azt hittem, el sem jössz. A születésnapon történtek fényében... - Szünetet tartott, és az arcomat tanulmányozta. - Jól vagy? -

Jól lennék, ha nem kérdezgetnék ezt mindig.

-

Tudod, hogy semmi közöm a merénylethez, ugye?

-

Tudom - feleltem. - Ha közöd lenne hozzá, azonnal porítanálak.

Felhúzta a szája szélét. -Jó tudni. Felszámolta a köztünk lévő távolságot, és megállt előttem. - Mit művelsz? - kérdeztem, és reméltem, hogy nem hangzóm annyira izgatottnak, ahogy éreztem magam. Felemelte a karját, és meglepő gyengédséggel kettőnk nyakára tette a láncot, amit egymás kezét fogó, apró figurák alkottak. Mintha nem először láttam volna ilyet... -

Ezt a nyakláncot viseli a Hex Hall ablakára festett angyalok

egyike. -

így van.

Megfogta a kezem, és ezt mondta: -

Ez egy nagyon erős védőbűbáj, amire nagy szükségünk lesz.

Nyeltem egyet, ahogy kézen fogva az itinerishez léptünk. -

Miért?

-

Mert hosszú útra indulunk.

Önkéntelenül is megszorítottam az ujjait. A legutóbbi itineris-utazáskor alig tettünk meg pár száz kilométert, a fejem mégis le akart robbanni a nyakamról. -

Hová megyünk?

-

A Graymalkin-szigetre - válaszolta. Aztán behúzott az ajtón.

— 217 -

28. FEJEZET

L

ehet, hogy Archer nyaklánca megóvott bennünket a sajgó fejfájástól és a fulladástól, de a landolást nem tette simábbá.

A sötétségből egy fás ligetben bukkantunk ki, átestem egy kiálló gyökéren, és jól lehorzsoltam a könyökömet. Sajnos - mivel a nyaklánc mindkettőnk nyakán volt Archer is velem esett. Méghozzá pont rám. Más helyzetben ezt kifejezetten élveztem volna. És igen, jó

illata volt a bőrének. Ahogy megragadtam a vállát, hogy lelökjem magamról, eszembe jutott, hogy sokkal erősebb, mint vékony testalkata láttán gondolná az ember. De ez nem számított. Nem akartam észrevenni ezeket a dolgokat. Feküdtünk a sárban. Nyilván évszázadokig szedegethetem majd a leveleket és a gallyakat a hajamból. — Mássz le rólam! — lihegtem a kulcscsontjának, és ellöktem magamtól. A hátára fordult, kardja megcsendült egy sziklán, vagy egy kiálló gyökéren, de a nyakláncnak hála most én kötöttem ki rajta... - És én még félénknek hittelek — suttogta. Holdfény csillogott a szemében, és mintha szűkében lett volna a levegőnek. De azzal magyaráztam magamnak, hogy az esés miatt. A mellkasára csaptam, és kibújtam a nyakláncból. Amint kisza-

badultam, távolabb másztam. - Hadd találgassak - sziszegtem a nyaklánc felé bólintva -, ezt is a Hex Haliból újítottad! Archer felállt. -

Beismerem.

-

Hol a fenében voltam, amíg te mestertolvajt játszottál?!

- Csak néhány dolgot loptam el, azt is azalatt a néhány hét alatt, amíg nem álltái szóba velem. Eszembe jutottak a bál utáni idők. A bálon történt események után Archer és én egy darabig nem beszéltünk egymással. Nem csoda, ha annyi varázscuccot zsebre tudott dugni. - Ezért védtél meg Vandy óráján? Remélted, hogy pincemunkára ítél, és közben elemelhetsz néhány dolgot? A pólóját porolva megrázta a fejét. - Ha hiszed, ha nem, Mercer, nem vagyok ennyire számító. Azért álltam ki melletted, mert úgy láttam helyesnek. Az csak hab volt a tortán, hogy néhány dolgot kicsempészhetek. - Hátat fordított, és elindult. - Gyere! Hosszú séta vár ránk. - Miért nem avatsz be, mi folyik itt? - kérdeztem, ahogy kisétáltunk a ligetből. -

Mert nem biztos, hogy elhinnéd. Könnyebb lesz megmutatni.

A Graymalkin-sziget eme részén még nem jártam, és megdöbbentett, mennyire különbözik a Hekaté környékétől. Nem láttam dús, smaragdzöld gyepet, sem fenséges tölgyeket, csak csökött fenyőket és meghatározhatatlan fajtájú bokrokat. A talaj nedves homok és kavics keveréke volt. A szagból ítélve közel jártunk az óceánhoz, és miután felmásztunk egy emelkedőre, tényleg ott feszült előttünk, és lágyan nyaldosta a partot. Majdnem telihold volt, fénye a fekete óceánra vastag ezüstszalagot vetített. - Hol vagyunk? Mármint a sulihoz képest. - 233 ~

- A sziget túloldalán — felelte Archer. - Annyira máshogy néz ki minden. Archer hátrapillantott a válla fölött. - Mert az iskola területére varázslatot bocsátottak. Jessica Prentiss varázsolta el, amikor a házat építették. Láthatóan honvágya volt, mert teljesen olyan lett, mint a szülőhelye, Louisiana, a tereprendezést is beleértve. - Szünetet tartott. - Most komolyan, Mercer, te egyik órán sem figyeltél? - Bocs, egy kicsit elvonták a figyelmemet a körülöttem pusztuló emberek. Hirtelen megtorpant. - Egészen pontosan - mondta könnyed hangon, de feszülő vállal csak egy ember halt meg, Elodie. Mindketten megdermedtünk. Az óceánra néző domb tetején álltunk, egymástól néhány méternyire. - Szóval erről is tudsz. Bólintott. - Igen. Mi... szóval mindenről hírt kaptunk néhány hónappal ezelőttig. - Megvakarta a tarkóját, és a tenger felé fordult. - Nem... nem volt igazi kapcsolat. O és én köztem. Legalábbis a részemről. Voltak napok, amikor arra gondoltam, ha egyetlen másodperccel tovább kell hallgatnom a csacsogását a szépségvarázslatokról meg a cipőkről, megbolondulok. Mégis, amikor elolvastam a jelentést... — Leejtette az állát, és olyan hangot hallatott, ami nevetésnek is felfogható lett volna, ha nem olyan szomorú. - Mintha gyomorszájon vágtak volna, érted? Bár háttal állt nekem, bólintottam. -

Értem.

-

Nehéz elhinni, hogy egy olyan ember, mint ő, meghalhat.

Eszembe jutottak Elodie szellemszemei meg a biccentése, és már a nyelvemen volt, hogy Elodie talán mégsem annyira halott, mint hiszi. - 233 ~

De megrázta a fejét, és a part felé ereszkedett az ösvényen. Követtem, és fogcsikorgatva konstatáltam, hogy homok ment a cipőmbe. -

Akkor miért voltál vele?

-

O volt a célszemélyem.

-

Ki állított rá, A Szem?

- Nem, a kiscserkészek. A boszorkányrandis jelvényt nem kaptam meg. - De van legalább három „A hét rohadéka’-kitűződ, ami nem kis teljesítmény. Mi a helyzet Hollyval? Az is kamu volt? - Kezdtem nőiesen lihegni, mert megpróbáltam lépést tartani vele. Hülye, kurta lábak. Kezét zsebre tette, a fejét lehajtotta, mintha széllel szemben menne. - Ezeket a dolgokat szerettem volna neked elmondani a múltkor. Kár, hogy lógva hagytál. Nekiütköztem a könyökének, és megpróbáltam nem venni tudomást arról a borzongásról, amit az ártatlan érintés okozott. - Hogyan tudsz rendes srácból nulla egész két másodperc alatt szemétbe átmenni? Ezt a Szem-kiképzésen oktatják? Megállt, és szeme végigsiklott a számon. - Csak kíváncsi vagyok, fel tudlak-e annyira paprikázni, hogy megint megcsókolj.

- 233 ~

29. FEJEZET

P

aripaként vágtató szívem hajlandó lett volna megbotlani, csakhogy megelőztem. Gyorsan elengedtem Archer kezét.

- Erről nem akarok beszélni - mondtam, és lesiettem a partra.

Nem tudtam, hová megyünk, de a tenger megcélzása nem tűnt rossz ötletnek. Hónapok óta azzal kínoztam magam, hogy Archer csak taktikai okokból smárolt velem. De igaza volt. Nem ő csókolt meg. Hanem én, ő csak... válaszolt rá. Istenem, mekkora ökör voltam! Archer utolért, de én csak magam elé bámultam. - Mercer... - Hagyjuk! Csak mutasd meg, minek rángattál le ide! - Rendben - mondta feszült hangon. Teljes némaságban sétáltunk a parton. A holdfényben nyújtózó árnyékaink majdnem összefolytak. Egy kis öbölhöz értünk, ahol Archer jobbra fordult, nekivágott egy újabb dombnak, majd megint eltűntünk az erdőben. A fák olyan sűrűn nőttek, hogy nem láttam tőlük semmit. Alig tettünk meg néhány métert az erdőben, amikor Archer megszólalt: —

Csak beszélni szerettem volna róla. Ez nagyon becsípődött ne-

ked, ugye? Felé fordultam, de csak a körvonalait láttam. Talán a sötét miatt, mert nem láttam az arcát, de hat hónapnyi düh, zavar és szomorúság - 233 ~

ömlött ki belőlem. —Nem, Cross, nem csípődött be. Csókolóztunk három percet. De már hónapok óta ismertelek előtte. Mi... mi barátok voltunk. Kérdezgettelek a démonokról, és tudtad, mi vagyok. Nem érted, mi ebben a szomorú? Nem válaszolt, de nem is hagytam. —Minden alkalommal, amikor lent voltunk a pincében, és elmondtam neked bizonyos dolgokat - valódi dolgokat - az életemről, te mit csináltál? Hazudtál? Azt nézted, mit csórhatnál el? Jegyzeteket készítettél fejben a főnökeidnek? Van egy parányi része az általam ismert Archernek, ami létezik? Zihálva néztem sötét alakját, megpróbáltam értelmezni a testnyelvét. De meg sem moccant. Néhány pillanat múlva hosszan kifújta a levegőt, és így szólt: —Oké, mióta az eszemet tudom, A Szem a családom. Két-három éves korom óta. — Mi lett a szüléiddel? Elment mellettem, és beljebb hatolt az erdőbe. —Megölték őket, de senki sem tudja, miért. Akármi is történt, A Szem figyelmét magára vonta. Fülükbe jutott a halott boszorkány és boszorkánymester híre, és elindullak, hogy utánajárjanak a dolognak. Megtalálták a szüleim holttestét, aztán a ház átfésülése után engem is. Mivel senki sem szeretett volna megölni egy kisgyereket, magukkal vittek La Reina elé. így hívják a vezetőjüket. Úgy vélte, hogy egy boszorkánymester Szemként való felnevelése hasznukra lehet. Egy ág ütődön a mellkasomnak, és elhajoltam alatta. -

Hol történt ez?

Szinte hallottam a vállvonását. -

Nem tudom. Nem árulták el.

-

Tehát nem tudod, honnan származol? - 233 ~

-

Még a valódi nevemet sem ismerem, Mercer. La Reina nevezett el

Archernek egy Szem után, aki csatában esett el. De életben hagyott, és egy varázslóra bízott, akit ő szervezett be, Simon Crossnak hívták. Az ő ötlete volt, hogy beépít a Hekatéba... Mit csinálsz?! Megtorpantam, amikor azt mondta, „egy varázslóra, akit ő szervezett be”. -

Vannak más prodigiumok is, akik A Szemnek dolgoznak?

Most ő hallgatott el, de nagyon. -

Miért kérded? El akarod mondani apucinak?

Összehúztam a szemöldökömet, bár tisztában voltam vele, hogy nem látja. -

Nem, erről az éjszakáról mélyen hallgatok, csak... mindenki azt

hiszi, te vagy az egyetlen. Ezért olyan fontos nekik, hogy megöljenek. Tehát, ha nem Archer tervezte meg a születésnapi robbanó ajándékot, egy másik Szem még nyugodtan megtehette. Újabb komplikációk, sajnos. -

Nem sokan, de akadnak. Mit gondolsz, hogyan tudtuk meg, hogy

a Shelley-ben leszel? Ez határozottan érdekesebbé tette a dolgokat. És ijesztőbbé. -

Menjünk... — mondtam.

Elindult, és felemelt egy újabb ágat, hogy átbújhassak alatta. - Simon képzett ki boszorkánymesternek. A Szem tagjaként a nyarakat Rómában töltöttem a L’Occhio di Dióval. Vívni tanultam, és támadóstratégiákra oktattak. - Nem csoda, ha a Hekatéban mindig lenyomtál önvédelemórán jegyeztem meg. - A Szem már évek óta próbált beépülni a Hex Hallba, de nagyon szigorúan szűrték a tanárokat, és nem volt olyan fiatal emberük, akiből diákot faraghattak volna. - De miért akartak beépíteni valakit? - 233 ~

- Ne gondolj semmi szörnyűre! Csak hallgatózni. Figyelni és jelenteni. - Megállt és megfordult. Nem láttam, de éreztem, hogy engem tanulmányoz. - Ez furcsa. Senkinek sem mondtam még el ezeket a dolgokat. -Azért mondtad el, mert kényszerítő démonvarázslatot alkalmaztam rajtad. - Komolyan? - Dehogy, te gyagya! Folytasd! Mi a helyzet Hollyval és Elodieval? Meg velem, tettem hozzá gondolatban, és bár nem mondtam ki, éreztem, hogy a szavak ott lebegnek körülöttem. - A Hollyval való eljegyzés igazi volt. Simon és Holly apja állapodtak meg benne. - Hátralépett, és fémpengéstől kísérve a fának dőlt. — A beépülés része volt, de tényleg kedveltem őt. Aranyos volt. Csendes. Nem lángolt köztünk a szerelem, vagy ilyesmi, és nem akartam feleségül venni, de... nem is tudom. Jó volt vele lenni. Elodie egy teljesen más történet, különösen azután, amit Hollyval tett. - Szóval, amikor Holly halála után leléptél a Hex Haliból, az nem a gyászoló jegyes menekülése volt, hanem visszamentéi A Szemhez. -

Igen. Elmondtam nekik, hogy Elodie és a boszorkányköre fel-

támasztott egy démont, ezért úgy döntöttünk, a közelében kell maradnom, hogy rájöjjünk, miben mesterkednek. -

És úgy döntöttél, hogy tényleg közel kerülsz hozzá.

Halkan felnevetett. - Nem látlak, de azt hiszem, szép vagy, amikor féltékenykedsz, Mercer. Osszefontam a karomat. -

Nem a féltékenység hangját hallod, az undorét. Azért jártál egy

lánnyal, akit nem is kedveltél, hogy információkat húzz ki belőle. A nevetése rögtön elhalt. -

Hidd el, a testvéreim ennél sokkal rosszabb dolgokat művelnek! - 233 ~

mondta fáradtan. Kérdeztem volna tőle többet is, de nem tölthettük anekdotázgatással az éjszakát, ideje volt rátérni a dolgunkra. -

Szóval A Szem utasított, hogy legyél a Mata Harim?

Hosszú szünet után folytatta: - Igen, figyelnem kellett téged. Furcsának találták, hogy Atherton a saját kölykét a Hekatéba küldi, ezért szemmel akartalak tartani. Ez most nem akart szóvicc lenni. Az járt a fejemben, hogy bizarr lehetett két életet élni ilyen hosszú ideig. Ellökte magát a fától. - Te is a munkám része voltál. Ne értsd félre, Mercer, én kedvellek téged. Okos vagy, a beszólásaid mindent visznek, és a rosszkutya-epizódtól eltekintve nagyon ügyes vagy a mágiában. És szívesen néz rád az ember. -

Csitulj, doboló szívem!

- De a kérdésedre válaszolva, az az Archer Cross, akit a Hekatéban megismertél, nem létezik. A pincében azért viszonoztam a csókodat, mert az volt a dolgom, hogy a közeledben legyek. Ha erre akartad kanyarítani a kapcsolatunkat, arra mentem. Megcsókoltalak, mert meg kellett. Nem ez volt életem legnehezebb küldetése, de küldetés volt. A szavai megannyi kalapácsütésként zúzták a szívemet. De nem az vágott mellbe, amit mondott. Hanem az, hogy hazudott. Túl gyorsan és túl folyékonyan darálta le, mint

egy

bemagolt

leckét.

Ugyanolyan

stílusban,

ahogy

én

memorizáltam a neki szánt beszédet. Mivel nem tudtam hová tenni a dolgot, csak ennyit feleltem: - Akkor jó. Éljen az őszinteség! Most, hogy túl vagyunk a vallomásokon, miért nem meséled el, mit keresünk itt? Újabb csend következett, aztán elindult. Követtem a ropogó avaron. - 233 ~

- Ahogy mondtam, a Hekaté Hall miatt sokat idegeskedtek A Szemnél. - Csak nem allergiásak a skót kockás szövetre? Azt hittem, nevetni fog, de nem. - Gondold végig, Mercer! Egy hely, ahová összegyűjtik a legerősebb prodigiumokat. Ne mondd nekem, hogy ez nem gyanús! Erre még sohasem gondoltam. A Hekaté egész bagázsára úgy tekintettem, mint egy rakás szerencsétlenre, de bizonyos szempontból Archernek igaza volt. Mindannyiunkat azért küldtek a Hekatéba, mert nagyon erős és veszélyes varázslatokat hajtottunk végre. Eszembe jutott, hogy Cal azt mondta, „túl nagy volumenű” dolgokat csinálok. Voltaképpen nem ezt csinálta a Hekatéban mindenki? A gondolat, hogy a hely, amit eddig otthonomnak hittem, valójában a prodigiumok gonoszfarmja, enyhén szólva is nyugtalanított. Hekaté más céllal működik - bizonygattam, de túl halkan, inkább magamnak, mint neki. - Mással? Akkor csinálj csak egy világítóvarázslatot! Felemeltem a karomat, és néhány másodpercen belül kéken derengő fénygömb jelent meg a levegőben. Bevilágította a környéket, és felszisszentem. Mintha egy meteorit csapódott volna az erdőbe. Három méter mély kráter szélén álltunk, ami körülbelül tíz méter átmérőjű lehetett. Körülöttünk kidőlt fák hevertek, és állva maradt társaiknak is csak megfeketedett csonkja meredt az égnek. És ez még nem minden. Sötét mágia - a legeslegsötétebb - sütött mindenből. Mintha az egész helyet varázslatba pácolták volna. Felszivárgott a talajból, és éreztem az ízét a levegőben. A kráter alján nagy, lapos szikla feküdt valamilyen vésettel a tetején. Megtáncoltattam az ujjaimat, hogy a gömb nagyobb és világosabb legyen, amíg meg nem láttam a jeleket. Ilyen jeleket eddig csak egy helyen láttam - a varázskönyvben. - 233 ~

- Most már tudod, miért akartam megmutatni ezt neked - mondta Archer halkan. - Akárki is hozta létre azokat a démonokat, itt csinálta. A Hekatéban.

- 233 ~

30. FEJEZET -

_ Szar ügy. - Csak ennyit tudtam kinyögni.

-

-Ja, szerintem is.

-

De ez tényleg szar, olyan mélysége a szarnak, amit eddig

nem is ismertem. Archer leguggolt a kráter szélére, a pislogó kék fény csillogott a szemében. -

És még annál is szarabb.

-

Miért? Ez a gödör kiscicákat eszik? Hogy lehet ennél

rosszabb? - A lapos sziklára néztem, és a vésetekből sugárzó erőre pislogtam. -

Mióta elhagytam a Hex Hallt, utánanéztem a hely

történetének. Az elmúlt tizennyolc évben hat diák tűnt el innen. Végre el tudtam szakítani a tekintetem a mélyedéstől, és Archerre néztem. A térdem elgyengült, a gyomrom összeszorult a rettegéstől, de megpróbáltam tovább játszani az ördög ügyvédjét. -

Az nem is sok. Jártál te valaha egy nagy emberiskolába,

Cross? Ott egy héten tűnik el ennyi. -

Sophie, a hatban benne van Anna és Chaston is.

Tudtam, hogy komolyan beszél, mert a keresztnevemen szólított. A lábam megroggyant, majd összenyeklett. A földre puffantam. - A támadások után mindketten szőrén-szálán eltűntek - tájékoztatott Archer. - Nem - mondtam, és eszembe jutott, mit mondott Daisy a Shelley-ről. Ragaszkodott hozzá, hogy A Szem nem teszi be oda a lábát. - 233 ~

Nem, a szüleik vitték el őket. Archer felállt, és közelebb lépett. -

Láttad a szüleiket? - kérdezte halkan. - Láttad valamelyiket?

Gondolkozni kezdtem. Mrs. Casnoff azt mondta, hogy a szüleik értük jöttek, és kivették őket az iskolából az év fennmaradó részére. A nyári szünet után vissza kellett volna jönniük. Nem. Nem láttam egyiküket sem, és a szüleiket sem, azok után, hogy Alice falatozott belőlük. - Én meglátogattam a szülőket — mondta Archer. — Mind a négyen valamilyen erős varázslat alatt álltak, Mercer. Meg voltak győződve róla, hogy a gyermekeik a nyarat a Hekatéban töltik. Azt mondták, hetente egyszer beszélnek velük. Egyik tagunk sem tudott sem Chaston, sem Anna nyomára bukkanni. Az agyam pörögni kezdett. Démonok, eltűnt nebulók... Miért változott az életem nagy hirtelen egy pokoli Nancy Drewrejtéllyé? - Oké, de ez azt jelentené, hogy... - Az utolsó szavak a torkomban ragadtak. Magam sem hittem el őket. - .. .Mrs. Casnoff nyakig benne van az ügyben, és ha így áll a helyzet, az apámnak is tudnia kell róla. - Nem feltétlenül - mondta Archer. - A Hekaté Hall és a Graymalkin-sziget Mrs. Casnoff felségterülete. Az apád hagyja jóvá, ki kerülhet ide diáknak, de a többit teljesen Mrs. Casnoffra bízza. Akkor rossz embereket nevezel ki, apa. Felálltam, és tettem néhány lépést a kráter szélén. - Gondolod, hogy Chastont és Annát azért vitték el, hogy démonná változtassák őket? - Nagyon úgy tűnik. Daisy és Nick tinédzserek voltak, ahogy Alice is, amikor megtörtént vele a dolog. Talán Mrs. Casnoff úgy vélte, könnyebb lesz átváltoztatni őket, hiszen személyes és közeli kapcsolatba kerültek a sötét oldallal. - 233 ~

- De miért? Miért éppen Mrs. Casnoff éleszt démonokat? - Talán nem csak ő - találgatott Archer. - Hiszen a húga is a Tanácsnak dolgozik. Az apjuk volt annak idején a vezető. Azt hiszem, ez az egész ügy átfogóbb, mint hisszük. Elrúgtam egy göröngyöt, legurult a kráter oldalán, és megállt a kövön. Egy másodpercig azt hittem, megmozdult valami, de talán csak az árnyak csaptak be. - Cross, az apám azt gondolja, ha megtalálja azt a személyt, aki Nicket és Daisyt átváltoztatta, visszafordíthatja a folyamatot, és megállíthatja a háborút A Szem és a prodigiumok között. De mi van, ha az egész mögött tényleg a Casnoffok állnak? Archer felállt, és a nadrágjába törölte a tenyerét. - Igen, ez tényleg szívás lenne. - Szóval... miért mutattad meg nekem? Nektek is megvannak az eszközeitek a probléma megoldására. Miért kockáztattad, hogy kirúgatod magad a Szörnygyűlölő Supermanek klubjából? - Mert ezt a mi eszközeinkkel nem tudjuk megoldani. Legalábbis erősen kétlem. - Te mondtad, hogy több prodigiumot dolgoztattok. Miért nem paktálsz le velük? - Nem sokan vannak - mondta, és hangjába elkeseredés vegyült. — És

legtöbbjük

használhatatlan.

Figyelj,

tekintsd

ezt

békülési

ajándéknak, rendben? így akarom jóvátenni, hogy becsaptalak. Hogy egy kést rántottam a jelenlétedben, habár csak azt a rohadt ablakot akartam felfeszíteni, hogy elhúzzam a belem, mielőtt megsemmisítesz. A lányok általában virágokat kapnak. Én egy gödröt, amit démonébresztésre használnak. Klassz. - Kösz - feleltem. — Ezt együtt akarod megoldani? Rám nézett, és megint azt kívántam, hogy a szeme bárcsak ne lenne olyan sötét, mert jó lett volna tudni, mi jár a fejében. - 233 ~

- Ez tőled függ - felelte. Anyám mindig azt mondta, hogy sokszor észre sem vesszük azokat a döntéseket, amik megváltoztatják az életünket, és általában azért, mert olyan apró dolgokról van szó. Például egy másik buszra szállsz fel, és megtalálod a lelki társad. De tisztában voltam ennek a percnek sorsdöntő mivoltával. Ha nemet mondok, soha nem látom viszont Archert. Apa és Jenna nem lesznek rám mérgesek, és Cal... Viszont ha igent mondok, minden a feje tetejére áll, és bonyolultabb lesz, mint Mrs. Casnoff frizkója. És bár bonyolult és komplikált lány vagyok, tudtam, mi a helyes válasz. - Túl nagy kockázat, Cross. Talán egy nap, ha a Tanács vezetője leszek, te meg... ami a L’Occhio di Dióban lenni lehet, akkor együttműködhetünk. - Mivel elég nyomasztó képek jutottak eszembe ezzel kapcsolatban, és láttam magam előtt, ahogy Archerrel egy tanácsterem asztalánál ülünk, és haditerveket rajzolunk egy táblára, a hangom kicsit remegősre sikeredett. - De egyelőre túl veszélyes lenne. - Nem csak azért feleltem ezt, mert mindenki meg akarna ölni bennünket, ha erre fény derülne. Hanem azért is, mert azt éreztem, hogy még mindig szerelmes vagyok belé, és tudtam, hogy hasonlóan érez az irányomban, és nem tudnánk megoldani a szörnyapokalipszist, a harmadik világháborút anélkül, hogy ez a tény felszínre ne kerülne. Nem mintha ezt kimondtam volna. Archer kifejezéstelen arccal ezt mondta: -

Rendben, vettem az adást.

— Cross — kezdtem, de pillantása elsiklott mellettem, és a szeme elkerekedett a rémülettől. Ugyanabban a másodpercben csúszó test zaját hallottam a hátam mögül. Ez semmi jót nem ígért, mert tapasztalataim szerint a cuki dolgok nem kúsztak. De a kráterből felbukkanó rémálmokra nem voltam felkészülve... - 233 ~

31. FEJEZET

H

árman voltak. Egykor emberek lehettek. Mármint emberek

különböző testrészei. Ahogy

előbukkantak a

gödörből, láttam emberi húsdarabokból összeférnek testüket, össze nem illő végtagjaikat. Fölénk tornyosultak, és a hozzám legközelebb álló

kinyújtotta az egyik vastag, virsliujjú kezét. A másik karja bugyogott fel bennem a rémület - vékony volt és fehér, és vörösre lakkozott körmökben végződött. — Hullaevő szellemek — mondta Archer. Hangja halk volt és feszült, azé az emberé, aki veszélyes vadállattal találkozik. — Emberi hús, amibe életet leheltek. Őröknek használják őket. Nagyon sötét varázslat. Valaki nagyon nem akarja, hogy megtaláljuk a... — Inkább a kezed járjon, ne a szád! — vinnyogtam a félelemtől, és biztosan elkerekedett a szemem a félelemtől, amikor Archerre néztem. Máris kezében volt a kardja, és előrehajolt. - Én csak lelassítani tudom őket, a hullaevő szellemeket nem öli meg a kard, neked kell bevetned magad. - Már megint? - nyüszítettem. - Te vagy a halottidéző, és ezek halottak. Vagy úgy. Ez az egyik „hátulütője” annak, ha fekete mágiával rendelkezel. Soha nem értettem, mi abban a pláne, hogy halottidéző — 270 —

vagyok. Mikor nyílik nekem alkalmam arra, hogy holtakat pattogtassak? A szörnyek elég közel értek ahhoz, hogy megcsapjon a bűzük, és öklendezni kezdtem. Pánikba estem. - Nem tudom, mit kell tennem! - Akkor találj ki valamit, gyorsan! - válaszolt Archer. Mozgásra lettem figyelmes, és amikor oldalra néztem, Archer már nem mellettem állt, hanem a szörnyek között, és villant a kardja. Az egyik szörny álla alá szúrt, de nem láttam vért. A lény megdermedt, bár nem bukott fel. Archer felé csapott, mintha csak egy idegesítő szúnyog lenne. Archer elhajolt, és kilyukasztotta a második szörny oldalát. Sűrű, fekete lé csorogott a sebből, de a szörny csak idegesebb lett. Archer hiába vagdalkozott, a hullaevők meg sem érezték. Addigra annyi varázserőt szívtam magamba, amennyi belém fért, de nem akartam túl nagy villámcsapásokkal bombázni őket, nehogy eltaláljam Archert, aki - ahogy erről meggyőződhettem - határozottan jeleskedett a védelemben. Senkit sem láttam úgy mozogni, mint őt, ilyen gyorsan és magabiztosan. Kár, hogy hiábavalónak bizonyult minden igyekezete. Végül az egyik hullaevő megragadta a haját. Archer arca eltorzult a fájdalomtól, amikor hátrarántotta a fejét. Azt hiszem, felsikoltottam, de a szívdobogásomtól és az ereimben zúgó mágiától nem sokat hallottam. - Kezdhetnénk végre a hullatáncoltatást?! - kiáltotta Archer. Magam elé tartott kézzel a halottevő szellemekre mutattam, és megpróbáltam kevésbé zihálni. Ez nem volt könnyű, mert a legkisebb szellem felém kapta a fejét, és megláttam az arcát. A szeme, a szája és az orra is különböző „donortól” származott. Mélyeket lélegeztem, és addig gyűjtöttem az erőmet, amíg az ujjhegyeim szikrázni nem kezdtek. - Ereszd el! - kiáltottam, és reméltem, hogy eltaláltam a „hatalmas démon vagyok'-hangot. Talán meggyőzőbb lettem volna, ha a hangom — 270 —

végül nem csuklik el. Elengedtem a kezemben összegyűjtött energiát. Olyan érzés volt, mint elpattintani egy hatalmas befőttesgumit. Erőnyaláb ívelt ki az ujjaimból, és mennydörögve telibe találta az egyik fát. Villámlott, és lezuhant egy vastag ág. A hullaevő szellemek meglepődtek, és a szörny még hátrébb rántotta Archer fejét. A legkisebb szellem felhorkant, ami az aggodalom jele is lehetett, de látszott rajtuk, hogy nem kerültek az irányításom alá. És nem szabadítottam ki Archert sem. Oké, az első hullairányításra tett kísérletem csúfos bukás lett. Második felvonás következik. Pánik és csalódás kavargott bennem. A hullaevő szellemek varázslattal való bombázása nem vezetett eredményre, de akkor mit csináljak? - Gondolkozz, Sophie! - motyogtam. - Szerintem is! - mondta Archer elfúló hangon. A szellem a nyakára tapasztotta ujjait. A lény arckifejezése nem volt fenyegető, inkább kíváncsi gyerekére hasonlított, aki azt akarja látni, mi történik, ha tovább szorítja áldozata torkát. Becsuktam a szemem. Oké, halottak. Undorító hullák. Amik úgy bűzlenek, mint a... Jó, ez a gondolat sehová sem vezet. Vagy mégis... halottak. A földből jöttek, a kráter aljából másztak elő. A varázslatom mindig a talpamból fut fel a testembe, és a folyamat talán meg is fordítható. Tehát ahelyett, hogy kilőttem volna, visszaszippantottam a varázserőmet. -

Ereszd el! - mondtam halkan.

Tompa puffanást hallottam, és amikor kinyitottam a szemem, Archer a hullarabló szellem lábánál feküdt, és a tarkóját vakarta. A szellemek üres pillantással bámultak, látszott rajtuk, hogy a következő parancsra várnak. -

Most mit csináljak? — kérdeztem. — 270 —

Archer felállt, és mellém lépett, nyálkás kardja a kezében lógott. -

Vissza is küldheted, de el is engedheted őket.

- Mi?! Hogy szabadon garázdálkodjanak a szigeten?! Az nem lenne jó ötlet. Archer a fejét rázta. Zihált, és izzadság csillogott a homlokán. - Nem. Vond ki belőlük a varázslatot, és hagyd, hogy halottak legyenek. Tényleg halottak. - Jó - bíztam benne, hogy elég magabiztosan hangzóm. Mintha egyik kedvenc hobbim lenne a hullarabló szellemek életenergiájának kiszippantása, közvetlenül a kötögetés meg a sudoku után. De a legfurcsább az, hogy amint ezt kimondtam, tényleg érezni kezdtem a hullarabló szellemeket életben tartó mágiát. Szinte láttam, ahogy fekete fonalként csillog a saját energianyalábjaim között. És nagyon egyszerű volt a saját erőmmel „elnyesni” ezeket a fonalakat. Ahogy elvágtam, a szellemek a földre rogytak. A fonnyadt testekre néztem. - Elég szánalmasan néznek ki. Archer felhorkant. Lila folt keletkezett a nyakán. - Bocs, Mercer, de valahogy nem tudom őket sajnálni. Azt hiszem, mondott volna többet is, de a távolban észrevettünk valamit. Egy bólogató fénypontot. Az ujjam egyetlen mozdulatával kioltottam a kék gömböt. Azt hiszem, mindketten csak egyet akartunk: megfordulni és elrohanni, de az erdőben csörtetés nem a legcsendesebb módja a menekülésnek. Tehát lassan hátrálni kezdtünk, amíg kívül nem kerültünk az „aknamezőn”, és be nem jutottunk a fák takarásába. És bár szörnyen nehéz volt, és biztos vagyok benne, hogy megdöntöttem személyes rettegéscsúcsomat, csendben továbbaraszoltunk, és ügyeltünk rá, hogy zajt ne üssünk. Hangokat hallottam, de túl távoliak voltak ahhoz, hogy megítéljem, mennyien lehetnek. Ez volt a legrosszabb: ha elrejtőznék, megtudnám, — 270 —

kik követnek. De nem kockáztathattam meg. A legjobb tervnek az tűnt, ha visszamegyünk a Thorne-ba, és elmondjuk apának, mi folyik itt. Csak akkor kezdtünk el rohanni, amikor visszaértünk a tengerpartra. Mire elértünk az itinerist rejtő facsoportot, azt hittem, kiköpöm a tüdőmet. Archer térdének támasztott tenyérrel előredőlt, és úgy lihegett. - Nem gondoltam, hogy megint le kell futnom ezt a távot - mondta, miután végre újra meg tudott szólalni. - Ezek szerint az itineris segítségével szöktél el a Graymalkinről értettem meg hirtelen, hogyan sikerült nyom nélkül eltűnnie. Bólintott, aztán előhúzta a zsebéből a nyakláncot, és a nyakunkra akasztotta. - Készen állsz? - kérdezte a kezemet fogva. hátranéztem, és azon tűnődtem, mennyi minden tud megváltozni pár óra alatt. - A legteljesebb mértékben! - suttogtam, aztán beléptünk az ajtón.

— 270 —

32. FEjEZEf

A

nap már felkelni készült, mire visszaértünk a malomhoz. Ez eléggé meglepett, de emlékeztettem magam rá, hogy a.) Ang-

liában rohadt korán virrad nyaranta, b.) legalább két órát távol voltunk. Ha azt mondom, nagyon fáradt voltam, keveset mondok. Üresnek éreztem magam, gyengének, és amikor Archerre néztem, szomorúság öntött el. Megpróbáltam ezt a tér-idő kontinuum megpróbáltatásaira fogni, de tudtam, hogy nem erről van szó. Archer is hasonlóan érezhette magát, mert megremegett a keze, amikor levette rólunk a nyakláncot. Csörömpölve a padlóra esett, porfelhőt kavarva fel. A porszemek megcsillantak a közénk hulló, rózsaszín fényben, és ahhoz képest, hogy szálló koszmoszok voltak, elég szép látványt nyújtottak. Archer arcát veríték barázdálta, bal szemöldöke fölött

zúzódás éktelenkedett, és volt egy sötét folt a felsőtestén, ami démonvér lehetett. Az volt az érzésem, én sem festek szebben. - Hát - kezdte kifulladva ez volt életem legrosszabb első randija. Bár azt hittem, rögtön darabjaimra hullok, felnevettem. Ö is nevetni kezdett, és úgy éreztem, soha nem tudjuk abbahagyni. Furcsa egyvelege volt fáradtságnak és megkönnyebbülésnek, de olyan jólesett nevetni, hogy nem érdekelt, mi okozza. Az arcomon könny csörgött, szúrt az oldalam, és néhány másod— 270 —

percre elfeledkeztem róla, hogy megint sikerült belerángatnom magam egy újabb halálos titokba. Elfeledkeztem arról, hogy ha valaki rájönne, hogy egy Szemmel konspirálok, bizonyára a legrosszabb varázslattal végeznének ki. De ahogy ott álltam Archerrel szemben, arról nem tudtam elfeledkezni, hogy teljes mértékben és a legostobább módon abba az egyetlen személybe vagyok belehabarodva, akibe tilos lenne. A nevetésem hirtelen elhalt, és a kezemre néztem. — Vissza kell mennem. - Oké - felelte. Jobb kezében tartotta a kardot, és megpörgette hegyét a padlón. - Már úgyis végeztünk. - Igen - mondtam elcsukló hangon, aztán megköszörültem a torkomat. - A világ első, közös Démon-Szem akciója egészen jól sikerült. Nehéz volt a szemébe néznem, de sikerült. - Kösz. Megvonta a vállát, sötét pillantása sugárzott valamit, amit nem tudtam megfejteni. — Jó csapat vagyunk. - Bizony. - Több szempontból is, gondoltam magamban. Azért fájt annyira az ügy. Hátraléptem. —Mennem kell. Viszlát, Cross! — Felnevettem. De nevetésem inkább hallatszott zokogásnak. — De nem lesz viszontlátás, ha nem tévedek. Szóval elbúcsúzom. - Mintha millió apró szilánkra törtem volna, mint azok a tükrök, amiket széttörtem apával. — Sok szerencsét a szemes pályafutásodhoz, és igyekezz nem megölni senkit, akit ismerek. - Elfordultam, de utánam nyúlt, és elkapta a csuklóm. Éreztem, ahogy a pulzusom az ujjai alatt lüktet. - Mercer, aznap, a pincében... - Az arcomat fürkészte, és láttam rajta, hogy nehezen nyögi ki, amit mondani akar, de végül mégis kibukott belőle: - Nem azért csókoltam vissza, mert ez volt a dolgom. — 270 —

Hanem, mert vissza akartam csókolni. - Tekintete az ajkamra siklott, és mintha az egész világ kettőnkre és a köztünk lévő fénypászmára zsugorodott volna. - És most is meg akarlak csókolni - mondta fojtott hangon. Megrántotta a csuklómat, és magához húzott. Agyam regisztrálta a padlóra eső kard csörömpölését, aztán másik kezével megfogta a tarkómat. De amikor száját az enyémre tapasztotta, minden elködösült. A vállába kapaszkodtam, lábujjhegyre álltam, és minden érzelmemet belesűrítettem a csókba. Ahogy elmerültünk a csókolózásba, egyre szorosabban öleltük egymást, végül már nem lehetett megmondani, melyikünk szívverését érzem. Milyen hülye is voltam, hogy azt képzeltem, erről le tudok mondani. Nem csak a csókolózásról - bár amikor Archer a kezébe vette az arcomat, el kellett ismernem, hogy ez sem utolsó dolog -, hanem az egészről, a viccelődésről meg a közös munkáról. Arról, hogy egy sráccal legyek, aki nemcsak a barátom, de a szerelem érzésével is megajándékoz. - Mercer — suttogta a halántékomnak, amikor felbukkantunk le- . vegőt venni rohadt helyzetben vagyunk. - Nekem mondod! — préseltem az arcom a nyakához, hogy belélegezzem az illatát. - Mihez kezdjünk? Vonakodva bár, de távolodni próbáltam. Nehéz volt gondolkozni, ha ennyire közel van hozzám. -

Ha lenne eszünk, nem találkoznánk többé.

Átkarolt, és visszahúzott. -

Mi a B terv?

Rámosolyogtam, ahhoz képest, hogy most készültem tönkretenni az életemet, meglepően könnyed voltam. -

Nekem nincs. Neked van?

A fejét rázta. — 270 —

- Nincs. De... figyelj! Az egész életemet azzal töltöttem, hogy másnak adtam ki magam, némelyik érzést elrejtettem, másokat megjátszottam. - Megfogta a kezemet, és felhúzta közénk. - Ez a szerelem az egyetlen valódi dolog hosszú idő óta. Te vagy az egyetlen valódi dolog. Felemelte a kezem, és megpuszilta az ujjamat. - És nem fogom többé megjátszani, hogy nem akarlak. Sokat olvastam a felfokozott pillanatokról anyám romantikus regényeiben, amiket megpróbált eldugni előlem, de soha nem éreztem, hogy veszélyesek lennének, egészen mostanáig. A pillanat beszólás után kiáltott. - Húha, Cross! Te pályát tévesztettél. Sutba a démonvadászattal, neked Valentin-napi üdvözlőkártyákat kellene írnod! Arca ferde mosolyba futott, aminél szebbet soha nem láttam. - Pofa be! - suttogta, mielőtt lehajolt volna, hogy újra megcsókoljon. - Miért van az - suttogtam a szájának néhány pillanattal később —, hogy mi mindig olyan undorító, koszos helyeken smárolunk, mint a pince vagy egy lepukkant malom? Felnevetett, aztán megcsókolta az államat, majd a nyakamat. - Legközelebb egy kastélyban fogunk, ígérem! Végtére is Angliában vagyunk! Nem lesz nehéz találni egyet. Ezután hosszú ideig nem beszéltünk, és mire végre szétváltunk, a malomban világosabb lett. - Mennem kell - mondtam, és a fejemet Archer mellkasához szorítottam. Eszembe jutott, hogy az arcom pont a tetoválása fölött lehet. Gondolkozás nélkül felkaptam a fejem, és a pólója nyakán át bekukucskáltam. A fekete és arany tetoválás élesen látszódott, nem takarta bűbáj. Nem volt többé szüksége ilyesmire. Rátettem a tenyeremet. Archer reflexből megszorította a csípőmet. A tekintetünk találkozott. - Most nem éget - suttogtam. — 270 —

Szaggatottan lélegzett. - Biztos vagy benne, Mercer? - Mágia surrogott bennem, és amikor Archer a kezét a kezemre tette, apró, kék szikra ugrott elő. Lassan elvette a kezemet a mellkasáról, aztán megfogta mindkét vállam. Azt hittem, megint megcsókol — és a bennünk tomboló érzésekkel volt rá esély, hogy lángra lobbantsuk az egész malmot -, de csak óvatosan távolabb tolt. - Oké - mondta csukott szemmel. - Ha most nem mész el, akkor... jobb, ha mész. Amikor távolabb kerültünk egymástól, a mámor köde felszállt. - De továbbra sem tudjuk, mit csináljunk. Archer kinyitotta a szemét, és néhány lépést hátrált. - Menj vissza a Thorne-ba, és jelentkezz apádnál! Én visszatérek a népemhez, és ugyanezt fogom cselekedni. Aztán holnap este ugyanitt találkozunk. Ott állj majd! - mutatott a sarokra. - Én meg itt fogok állni mutatott az ellenkező sarokra -, és semmilyen testi kapcsolatot nem létesítünk, amíg ki nem ötlünk valamit, rendben? Mosolyogtam, bár zsebre kellett dugnom a kezemet, hogy ne rántsam magamhoz ismét. - Rendben. Éjfélkor? - Tökéletes. - Megint az a bizonyos mosoly. - Viszlát, Mércét! A bennem szétáramló boldogság olyan meleg volt és fényes, mint a napsütés. — Szia, Cross!

— 270 —

33. FEJEZET

Már eltűnt mögöttem a malom, mire teljes egészében felfogtam a történteket. Archer legalább annyira szeretne velem lenni, amennyire én ővele. De komoly akadályok tornyosulnak közöttünk. Minden ismerősöm meg akarja ölni őt, az ő összes ismerőse pedig meg akar ölni engem. Ez a legnagyobb probléma. És ez még nem minden. Kezdtem hozzászokni a tényhez, hogy egy nap majd a Tanács vezetője leszek, tehát a Thorne-é is, és démoni erőmmel nem szörnyszülöttnek fogom érezni magam, hanem... hasznos embernek. Sőt, értékesnek. De ha fény derül Archerrel való kapcsolatomra, a vezérségnek lőttek.Átvágtam a labirintuson, a magas sövények sötét árnyékokat vetettek elém. Cal is adott gondolkodnivalót. Megbotlottam, amikor eszembe jutott. Nem mintha attól féltem volna, hogy összetörik a szíve, vagy ilyesmi. Barátok voltunk, lehet, hogy egy kicsit érdekeltem őt, de szerintem ez csak az eljegyzés miatt volt. Én is megpróbáltam nyitni felé, hogy egyszerűbb legyen a helyzet, nem? Minél közelebb jutottam a házhoz, annál jobban fakult bennem a boldogság. A Szem volt Archer családja. És amikor a Thorne Abbey felkomorlott előttem, arra gondoltam, hogy az enyém pedig a Tanács. Nem akartam ezt feladni. És Archer? Fenébe. Minek kereng ennyi gondolat a fejemben? Miért nem tudok — 270 —

olyan lenni, mint egy normális lány, aki örül annak, hogy a szerelme viszontszereti? Besurrantam a hátsó ajtón, és az egyik szolgálólány pukedlizett előttem. Ah, tényleg. Azért, mert nem voltam normális lány. Bíztam benne, hogy észrevétlenül beosonhatok a szobámba, de a lépcsőfordulóban Calba ütköztem. Csodás. -

Szia! - mérte végig borzas külsőmet. - Hol jártál ilyen korán?

- Ó, én csak... kocogni voltam. - Egy helyben kezdtem futni, amíg rá nem döbbentem, hogy elmebeteg benyomását keltem. - Ééértem - mondta lassan, és beigazolta gyanúmat. - Sétálni indultam, velem tartasz? A bűntudat nem tud megölni, akármennyire szúrja a mellkasodat, nem igaz? -

Én már kimozogtam magam. De később koccanhatnánk.

-

Hogyne! - egyezett bele.

Néztem, ahogy elsétál, és arra gondoltam, hülyeség, hogy Cal miatt aggódtam. Nem töröm össze a szívét, ha bejelentem, hogy töröljük az eljegyzést. Lehet, hogy mérges lesz, de nem fog kiborulni. O nem úgy szeret engem. Ha úgy lenne, kifejezte volna valamivel. Felsétáltam a szobámba, a ház csendes volt körülöttem. Kinyitottam az ajtót, felkapcsoltam a lámpát, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. De elakadt a lélegzetem, amikor megláttam, ki áll a szoba közepén. Elodie. Pontosabban a szelleme. Sokkal átlátszóbb volt, mint aHex Hallban, alig láttam. De biztosan ő volt az. Vörös haja az arca körül hullámzott, és néhány centire a föld fölött lebegett. Annyira megdöbbentett a látványa, hogy eltelt pár pillanat, mire képes voltam kinyögni valamit. - Mit keresel itt? - Nem hallottam olyanról, hogy egy szellem elhagyta volna a Hekatét. Amennyire én tudtam, ez lehetetlenségnek — 270 —

számított. Szörnyű gondolat hasított belém. - Archer miatt vagy itt? Nehogy azzal gyere, hogy féltékeny vagy... mert halott vagy. Közelebb lebegett, az arcom elé. Először azt hittem, leköp ektoplazmával, vagy valami hasonlót művel, de észrevettem, hogy a szája megint megmozdul. Nem voltam gyakorlott szájról olvasó, de elég közel állt, és elég lassan tátogott ahhoz, hogy kibetűzzem, mit akar közölni. - Megmondtam neked, hogy halálra kísértelek. Rémülten bámultam az arcába, ő meg gúnyosan vigyorgott. Azzal eltűnt. Szellő csapott meg, mintha valaki kinyitott volna egy ablakot. - Nekem erre nincs semmi szükségem — mondtam az üres szobának. — Tudod, mennyire betelt a pohár? NAGYON! De nem érkezett válasz. Azt terveztem, hogy az egész napot az ágyban fogom tölteni, ehelyett a könyvtárban lógtam, és szellemek meg démonok témájában kutatgattam. Nem voltak a legkönnyebb olvasmányok, és nem is lettem tőlük okosabb. Mindegyik könyv azt állította a szellemekről meg a kísértésről, hogy ahhoz a helyhez kötődnek, ahol meghaltak, és nem az emberekhez. Idővel a Démonológiára kezdtem ajtótámasztóként gondolni, mert úgy legalább hasznát vehettem volna. Daisy és Nick esetét még véletlenül sem világította meg. Gondoltam, majd vacsoránál megkérdem őket - csendben, és remélhetőleg hatszemközt -, hogy vannak-e a Hekatéhoz köthető emlékeik. De aznap nem jelentek meg a vacsoránál. Sőt, másnap sem láttam őket, ami már kezdett gyanús lenni. Egy kihagyott vacsora még belefér, de soha nem mulasztották el a reggelit. Nem mintha bárki is aggódott volna értük. „Tudod, milyenek! - mondta Jenna. Biztosan a “Kurt és Courtney«-témázást csinálják valahol.” De amikor másnap sem jöttek vacsorázni, elfogott az aggodalom. — 270 —

Tízig járkáltam a szobájuk előtti folyosón, de nem láttam őket. Még akkor is ott várakoztam, amikor Roderick apám visszatértét jelentette. - Ez gyors volt - mormogtam, és megindultam Roderick nyomában. El kell mondanom apának, mit láttam a Hekatéban, még akkor is, ha már a beszélgetés gondolatától is kivert a frász. Még nem sikerült kiötölnöm semmiféle hihető hazugságot, hogy honnan s miként szereztem az információt. Azt hittem, van még pár napom agyalni. Mire átléptem a Tanács vezetőségébe vezető márvány boltív alatt, a szám totál kiszáradt, és remegett a térdem. Legszívesebben lehuppantam volna apa egyik bőrfotelébe, és kitálaltam volna neki. Most értettem meg, hogy a veszélyes küldetéseket megjárt katonáknak miért kell sebtében jelentést tenniük. Olyan gyorsan el akartam mondani az egész sztorit, amilyen gyorsan csak lehet, és leginkább azért, hogy kiradírozzam az emlékeimből. Megint eszembe jutott az a testrészekből összeragasztott, hullaevő szellem, és attól féltem, összeokádom a gyémántmintás szőnyeget. De amikor kitártam az irodába vezető ajtót, apámat nem egyedül, hanem Larával találtam. Bár suttogtak, megszédültem az intenzív varázserőtől. Annyira belemerültek a társalgásba, hogy fel sem tűntem nekik.

Ezt

nem

bántam

különösebben.

Legalább

alaposan

megnézhettem magamnak Larát. Nyilván nem fogom az arcáról leolvasni, miben mesterkedik, mert nem lesz ráírva, hogy „a nővérem és én a Hekaté Hallban démonokat támasztunk fel”. De abban bíztam, hogy valami jelét adja annak, hogy tudja, valaki járt a démonkeltetőnél. De semmit nem láttam rajta. Ugyanolyan jól palástolta az érzelmeit, mint Mrs. Casnoff. Ez családi vonás lehetett. - Ez a helyzet - mondta Lara, és összefonta a karját maga előtt. - És semmit sem tesz ellene. - Mit tehetnék - kezdte apa megtévesztően nyugodt hangon ha sem Anastasia, sem maga nem árulja el, mi folyik a Graymalkinon? — 270 —

Tessék, itt a válasz. Sejtettem, hogy Larának és Mrs. Casnoffnak köze van a Graymalkin-szigeten történtekhez, de hogy mindez megerősítést nyert, továbbra is sok volt. Hogyan? Hogyan csinálhatnak ezek a hozzá közel álló nők ilyen gyűlöletes dolgokat a tudta nélkül? - Az iskola a mi felségterületünk - csattant fel Lara. - És ez a mi ügyünk. - De mégis hozzám jött segítségért. Lara hirtelen előredőlt, és a tenyerével az asztalra csapott. - A sziget tiltott részén engedély nélküli behatolót észleltünk, és a biztonsági rendszert hatástalanították! - Megjelent előttem Archer képe, ahogy a hullaevő szellembe döf a kardjával. Végül is hatásta-

lanításnak is lehet nevezni... A nő hirtelen taktikát váltott. - Megesküdött. Megesküdött az apámnak, hogy mindent megtesz, ami erejéből telik, hogy megvédje Anastasia és az én érdekeltségeimet a Hekatéban. Még én is tudtam, hogy ez hibás lépés volt. Mert apát csak megharagította vele. - Ne rángassa bele az apját, Lara! Apa végre észrevett, és Lara válla fölött rám nézett. Lara megpördült. Arca rögtön meglágyult, még mosolygott is. Bár a szeme olyan kemény és csillogó maradt, mint a lakk apa asztalán. - Sophie, hát itt vagy! Hol voltál az utóbbi pár napban? Alig lehetett látni. - Itt-ott - hebegtem, és nagyon kicsire összehúztam magam. Ez aztán csodás alibi! - Apa feladott egy csomó olvasmányt. Megzavartam valamit? Lara legyintett. - Unalmas Tanács-ügyek! Semmi, ami rád tartozna. - Apára pillantott. - Majd később megbeszéljük. Most magatokra hagylak ben— 270 —

neteket, beszélgessetek nyugodtan. — Kifelé menet megpaskolta a kezemet, ahogy szokta. Nehezemre esett, hogy ne rántsam el. Az ajtó becsukódott mögötte, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Apa intett, hogy foglaljak helyet. Amikor megtettem, így szólt: - Sajnos az utam nem volt annyira gyümölcsöző, mint terveztem. Aislinn Brannick tovább... - Démonokat élesztenek a Hex Halban! - hadartam el. - Tegnap ott jártam, az itinerisen keresztül jutottam oda, és a saját szememmel láttam. Ott történik minden, már hat diák eltűnt az iskolából az utóbbi tizennyolc évben. Közéjük tartozik Anna és Chaston is, a lányok, akiket tavaly Alice megtámadott. - Jó érzés volt mindent kiadni magamból. Nem adtam magamnak időt, hogy a sztorimon tátongó lyukak miatt aggódjak. Apa úgy nézett rám, mintha hirtelen görögül kezdtem volna beszélni. Oké, apa talán beszélt görögül, szóval inkább marslakónyelven. A lényeg, hogy apám egyformán tűnt ijedtnek és zavartnak. - Tessék?! Behúztam a kéziféket, és újra végigmentem a sztorin, csak Archert felejtettem ki belőle. A mesém szerint eszembe jutott, hogy valami furcsát láttam a Hekatéban, és visszamentem leellenőrizni. Beszéltem a kráterről, meg az aljában lévő szikláról, és nem feledkeztem el a hullaevő szellemekről sem. Mire befejeztem a történetem, apa öregebbnek és szomorúbbnak tűnt, mint valaha. - Ennek semmi értelme! - mondta. - Azt hiszem, az önéletrajzomnak ezt a címet fogom adni - jegyeztem meg. - Lara és Anastasia a két legmegbízhatóbb barátom - vakargatta az állát. — Miért lennének benne ilyen szörnyűségben? - Ez az egymillió dolláros kérdés. Kideríthetjük, hogy Nick és Daisy — 270 —

járt-e valaha a Hekatéban? Biztosan más név alatt futottak, különben emlékeznél rájuk. Nem tudtam, miért bíztam benne, hogy apa azt feleli majd: „Persze, nézzük meg a Hekaté számítógépes adatbázisát!” Gondolom, azokat a listákat pergamenre kaparták egy lúdtollal. Mégis csalódott voltam, amikor apa megrázta a fejét. - Nem, a hallgatók névsorát Anastasia őrzi. És ha igaz, amit Anna és Chaston szüleiről mondtál, akkor Nick és Daisy szülei sem jelentették gyermekeik eltűnését. Apa tekintete távoli lett, ami azt jelentette, hogy ősi könyvekhez és titkos iratokhoz fog segítségül fordulni. Tényleg felállt, hogy a könyvespolchoz menjen. Kivett egyet az imádott bőrkötéses kódexei közül, és lapozgatni kezdte, vagyis leléphettem. Nekem így is megfelelt. Felálltam, és az ajtó felé indultam. De amikor a kilincshez értem, apa megszólalt: -

Sophia!

-

Tessék.

Amikor visszanéztem rá, ezt mondta: - Nagyon büszke vagyok rád azért, amit tettél. Nem tudom, mik lesznek tetted távolabbi következményei, de... Feltettem a kezem. -

Egyelőre maradjunk a büszkeség résznél, rendben?

Különösen, hogy ennek a büszkeségnek a nagy része el fog párologni, ha rájön Archerre, gondoltam sajgó szívvel. Rám mosolygott. -

Rendben. Jó éjt!

-

Jó éjt, apa!

Kisétáltam az előtérbe. Majdnem üres volt, leszámítva az őrt álló vámpírokat. A csendes házban lesétáltam a széles lépcsőn. Órámra — 270 —

pillantva konstatáltam, hogy tizenegy felé jár az idő. Már csak egy órám maradt az Archerrel való találkáig, és nem tudtam, mit mondjak neki, ha... -

Sophie!

Hátranéztem, Daisy állt a lépcső tetején. A testtartásában volt valami furcsa. A keze ökölbe szorítva lógott, a fejét jobbra döntötte. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Fejemben megszólalt a vészcsengő, de azért felemeltem a kezem, hogy intsek neki. -

Hát itt vagy! - kezdtem hátrálni. - Nem láttunk már na...

Nem tudtam befejezni a mondatom. Daisy elindult felém, és megláttam a szemét. Nem volt benne semmi emberi. Az idő lelassult, minden szőrszálam égnek állt. Láttam már ilyen szemeket, és tudtam, mit jelentenek. Felemeltem a kezem, és fáradtságom ellenére tisztán és sűrítetten elindult bennem a mágia. Anyára gondoltam, és egyetlen csuklómozdulatomra energianyaláb csapódott Daisy vállába. Nem akartam megsebesíteni, csak lelassítani. De épp csak megbotlott a lépcsőn, aztán tovább közeledett felém. - Apa! - kiáltottam, bár tudtam, hogy nem hallja. Daisy vicsorogva rám vetette magát, körmei karmokba görbültek. Akkora varázsnyalábot küldtem rá, ami földre döntötte. Térdre esett, nyüszített a fájdalomtól, és a rémület ellenére bűntudat fogott el. Ő nem Daisy, emlékeztettem magam. Abban a talpra kecmergő alakban nem volt semmi Daisyből. Szeme dühtől csillogott, amikor felnézett. Láttam, hogy mozog az ajka, de nem értettem, mit mond. Amikor meghallottam a kövön megcsikorduló fém hangját, akkor tudatosodott bennem, hogy az egyik hatalmas szobor alatt állok, ami annyira lenyűgözte Jennát az első nap. És a szobor éppen a fejemre zuhan. — 270 —

34. FEJEZET

L

ehet, hogy furcsa, de a fejem felé tartó vashölgyet elnézve az első gondolatom ez volt: „Hát, legalább nem tud megölni!” Mert

erre csak a démonüveg képes. Bár erősen kételkedtem benne, hogy Cal meg tudna gyógyítani, ha péppé zúzna. Becsuktam a szemem. Az erőm átáramlott rajtam, és hideg szél csapott meg. Váratlanul ért, nem éreztem azóta az éjszaka óta, amióta lenyakaztam Alice-t. Távolról hallottam a márványba csapódó szobor zaját. Kinyitottam a szemem. Néhány méterrel messzebb álltam, Daisy mögött, a lépcsőn. Hat hónapja először újra teleportáltam magam. Daisy zavart képpel megpördült, de a nagy vasszobor

becsapódása már nem maradt észrevétlen, mert futó lábak dobogását hallottam. - Ne! - kiáltotta apa a lépcső tetejéről. Zihálva Daisy felé nyújtotta egyik karját. - Ez nem te vagy - mondta Daisynek, és tudtam, hogy nagyon kell erőlködnie, hogy nyugodt maradjon a hangja. - Harcolhatsz ellene. Emlékezz rá, mit tanítottam! De Daisy arcán a megértés legapróbb jele sem suhant át. Ez volt a legijesztőbb. Alice akármilyen őrült volt, legalább embernek nézett ki. Daisy csak egy szörny volt, arca dühtől rángott. — 270 —

Olyan gyorsan mozgott, hogy alig maradt időnk reagálni. Daisy kihúzott valamit az övéből. Ugyanaz a démonüveg volt, ami belém fúródott a születésnapi bulin. Az üveg sisteregve megégette a markát, de Daisy még csak nem is grimaszolt. Ránk támadt. A szeme ugyanolyan lilásvörös volt, mint Alice-é azon a bizonyos éjszakán. A következő néhány pillanat teljesen összefolyt. Daisy rám vetette magát, felemelte a démonüveget, ekkor a vállam fölött erőnyaláb sistergett el. Apa lőtte ki, de Daisy mintha továbbra sem érzett volna fájdalmat. Apa elém ugrott, hogy megvédjen a recés szélű, fekete démonüvegtől, és azt hiszem, sikítottam is. Hirtelen kiáltás harsant. Egy szó, amit még soha nem hallottam. De akármit is jelentett, akkora erő lakozott benne, hogy majdnem szétment tőle a fejem. Daisy rémült tekintettel megdermedt, és a démonüveg kiesett a kezéből. Egy másodpercig úgy nézett ki, mint a régi Daisy. Aztán fennakadt szemmel összeesett, és legurult a lépcsőn a fordulóig. A házban tizenegyet ütött egy óra, és döbbenten észleltem, hogy nem telt el több négy percnél, mióta kijöttem apám irodájából. Apa leszaladt a lépcsőn Daisy mozdulatlan testéhez, ujját a nyaka alatti mélyedéshez nyomta, amíg én Larát bámultam. A lezuhant szobor mellett állt, és levegő után kapkodott. - Mi a fene volt ez? - A nagy csendben a kérdésem valóságos kiáltásnak hallatszott. - Egyszerű bénítóbűbáj - felelte Lara, miközben kopogó sarkakkal átvágott a folyosón. - Hazudik. - Apám több dühvei köpte ki a szót, mint amennyit kinéztem belőle valaha is. Lara is megdöbbent, és elsápadt. -

Tessék?

Apa felállt, és Larára nézett. — 270 —

- Nem létezik olyan bénítóvarázslat, ami egy démont megállítana átváltozása után. Apa hangja annyira ijesztően csengett, hogy egy kicsit még én is megborzongtam, de Larának a szempillája sem rebbent. - Már hogyne lenne, most használtam eredményesen - mutatott Daisyre. - Ez a lány megölte volna, James. Lesétáltam apa mellé. -

Mi lesz vele?

Apa nem vette le a szemét Laráról. -

Bezárjuk. Az egyik pincecellába.

-

Bezárni?

Apa szomorúan nézett rám. - Meghalt, Sophie. Legalábbis az, ami Daisy volt belőle. Ha a varázslat felülkerekedik... nem fordíthatjuk vissza. Daisy felnyögött, és megremegtek a pillái, mintha a tudatából maradt volna egy aprócska morzsa, ami hall és ért bennünket. -

Valakinek el kell mondania Nicknek - suttogtam.

Apa felsóhajtott, és meglazította a nyakkendőjét. -

Természetesen. Jenna.

Felkaptam a fejem, és meglepődtem, mert Lara mögött néhány méterrel Jennát vettem észre. Biztos meghallotta a ribilliót. Sápadt arccal, ijedt szemmel sietett hozzám, és megfogta a kezem. -

Jól vagy?

- Jól - mondtam, bár könnyek szöktek a szemembe. Nem tudom, a bűntudat tette-e, vagy az, hogy félelmet láttam az arcán. - Légy szíves, keresd meg Nicket, és mond neki, hogy találkozni akarok vele a konzervatóriumban! - kérte apa. Jenna meglepetten felnézett, és azt mondta, megteszi. Aztán elindult a folyosó vége felé. Apa ismét lehajolt, kisimította Daisy homlokából a sötét hajat. — 270 —

Suttogott valamit neki, amit nem értettem, de Daisy megnyugodott, és mintha még mélyebb álomba merült volna. - Meglátjuk, segíthetünk-e rajta - mondta. - Lara, magával beszélni akarok, miután Nickkel találkoztam, megértette? A nő aprót bólintott, de a száját düh préselte össze. — Hogyne. Miután elment, hagytam, hogy remegő térdeim összerogyjanak, és leültem a lépcsőre. Roderick és Kristopher csak néhány pillanattal később jelent meg. Meglepő gyengédséggel felemelték Daisyt, és elvitték a Thorne Abbey gyomrában lévő egyik titokzatos pincébe. Ha arra gondoltam, hogy Daisyt bezárják - még ha egy démonizálódott, gyilkos változatáról is volt szó -, újra szomorúsághullám hömpölygött át rajtam. A fejem összefűzött karomra hajtottam, és megpróbáltam megemészteni a történteket. -

Apa, Daisy engem akart megölni - mondtam végül.

Azt hittem, hogy megint a szokásos dumájával jön, hogy „Ugyan, Sophie, ez elképzelhetetlen emiatt a nagy szó miatt, meg amiatt a nagy szó miatt, és emiatt az elvont koncepció miatt.” De most az egyszer nem ez következett, hanem leült mellém, és ezt mondta: — Folytasd! — Mielőtt megtámadott, a nevemet kiáltotta. És ott volt a kezében az a démonüveg. Te jelentetted a nagyobb fenyegetést számára. Engem a teleportálás túlzottan leszívott ahhoz, hogy legyőzzem. De csak aztán támadott rád, hogy közénk álltái. Apa levette a szemüvegét, és megszorongatta az orrnyergét. - Már említettem, hogy az utam sikertelen volt. Ez igaz is, de csak a Brannickok tekintetében. Andrew Crowley, a boszorkánymester, akit meglátogattam, nagyon hasznos információkkal szolgált. Emlékszel a — 270 —

Démonológia démonirányításról szóló passzusára? Azt hiszem, az ötödik fejezet. - Oöö... nem emlékszem. Idegesség futott át az arcán. - De tényleg, Sophie, nem szórakozásból adtam neked azt a könyvet! - Sajnálom, de olyan hosszú, amilyen unalmas. Nem ugorhatnánk át arra a részre, amikor elmondod, mi áll benne? - Ősi legendák vannak benne, amikben boszorkányok és boszorkánymesterek démonokat idéznek, hogy befolyásolják az erőiket. - Ahogy Elodie köre próbálta felhasználni Alice-t. Apa a fejét rázta. - Nem, ők meg akartak idézni egy démont, és fogva tartani. Az más tészta. Ha a rituáléjuk sikerrel jár, legjobb esetben is csak felhasználhatták volna Alice-t néhány dologra, de soha nem állíthatták volna az uralmuk alá. Szabad akaratától nem tudták volna megfosztani. — Tanulmányozta az arcomat, aztán óvatosan így folytatta: — De Mr. Crowley kutatásai szerint ahhoz, hogy teljesen urald a démont, a teremtőjének kell lenned, tehát annak a boszorkánynak vagy boszorkánymesternek, aki elvégezte a rituálét. - Lara. Az a szó, vagy az a hang, vagy mi volt az. Egyből megállította Daisyt Apa remegő sóhajt hallatott. -

Pontosan.

Minden a helyére került, de ettől csak rosszabbul éreztem magam. - Szóval ö tette. O hozta létre Daisyt és Nicket. - A gondolataim úgy gurultak előre, mint egy különösen szörnyű hólabda. - Tudja, hogy a Graymalkin-szigeten jártam, apa. Nem tudom, honnan, de nem titok előtte. Ezért uszította rám Daisyt. Csak azért állította le, mert rád támadt. - A kedves, barátságos Lara. Mrs. Bizarr Casnoff, ahogy Jennával — 270 —

hívtuk. Az imént megpróbált megölni. - Most mit tegyünk? - kérdeztem. - Megállítod valamilyen varázslattal? -

Nem tehetem.

Erre a válaszra aztán végképp nem számítottam. Döbbenten bámultam apára. - Apa, az imént próbált megölni. Arról már ne is beszéljünk, hogy démonneveldéje van, és fegyverként használja őket. - Nem érted - mondta apa csüggedten. — Lara, Anastasia és én vérszövetségre léptünk egymással. Ha mindkettejüket börtönbe dugnám bizonyítékok nélkül, úgy nézne ki, mintha hatalmi játékot folytatnék. - De ott a bizonyíték. Az a hely a Graymalkinon. Hidd el, apa, a vak is látná, hogy csúnya dolgok történtek odalent. - Nem elég. És Anastasia teljhatalmú ura a Graymalkinnak, könynyen kitalálhat valami elfogadható magyarázatot. Idegesen megráztam a fejem. -

De Daisy és Nick...

- Daisy nincsen tudatánál, és Nick nem rendelkezik semmilyen emlékkel a régi életét illetően. Ok nem tudnak ebben segíteni. Talpra ugrottam, de azonnal megbántam. A túl sok mágia és a túl sok stressz szédülőssé tett. A korlátnak dőlve ennyit préseltem ki magamból: -

Ezek szerint semmit nem szándékozol tenni?

Apa is felállt. - Sophie, már mondtam, hogy ha az ember a Tanács vezetője, akkor sok áldozatot kell hoznia. Az a nő hazudott nekem, elpusztított egy fiatal lányt, hogy felhasználja a saját céljaira, és az előbb megpróbált végezni a lányommal. - Olyan erősen árasztotta magából a mágiát, hogy majdnem ledöntött a lábamról. - Hidd el, hogy semmit sem szeretnék — 270 —

jobban, mint lesújtani rá. De nem tehetem. Amíg nincs kézzelfogható bizonyítékom, addig semmiképpen. A lesújtás már jobban hangzott, de bármennyire is rühelltem belátni, tényleg igaza volt. -

A politika szopóág - suttogtam.

Apa megfogta a kezem. - Sophie, esküszöm, hogy a végére járunk ennek az ügynek. És ha a végére értünk, Lara és Anastasia, meg a többiek, akik részt vettek ebben az őrültségben, elnyerik méltó büntetésüket. -

Kösz szépen, apa.

Meg szerettem volna várni Nicket, hogy apámnak lelki támaszt nyújtsak, de a szobámba küldött. - Úgy nézel ki, mint aki mindjárt eldől - mondta, és átsétált velem a halion a hátsó lépcsőhöz. - Szólhatok Calnak, hogy... - Ne! - vágtam rá gyorsan. - Csak egy kis magányra van szükségem. Apa bólintott. -

Ahogy akarod. Pihenj le!

Ez a parancs nem volt túlságosan ellenemre, de apa még hozzátette: - Én meg felhívom az anyádat, most. Nem álltam le vitatkozni. Felismertem az eltökéltséget, ha megláttam egy arcon. Felhívja anyát, aki azonnal iderepül, hogy visszavigyen... nos, fogalmam sem volt, hová. Mert a Hex Hallba nem mehetek vissza. Ezek a gondolatok annyira lefárasztottak, hogy úgy kellett felvonszolnom magam a szobámba, ahol az emberiség történetének leghosszabb forró vizes zuhanyzását produkáltam, hogy lemossam magamról mindazt a szomorúságot és rettegést, amik azzal fenyegettek, hogy maguk alá temetnek. Könnyebb lélekkel léptem ki a zuhanyzóból, de egyből rosszabbul lettem, amikor megláttam Elodie-t a fürdőszobában. Valahogy sokkal — 270 —

kézzelfoghatóbb volt, és sokkal idegesebb. A szája gyorsan és dühösen mozgott, ám egy szót sem értettem abból, amit közölni óhajtott. - Tudom, egy kicsit többet látogathatnám az edzőtermet — vettem fel a köntöst -, de ha kísérteni óhajtasz, jó lenne felállítani néhány szabályt. A levegőbe lendítette a karjait, és ő maga is feljebb szállt valamivel, az arcán düh és aggodalom keveredett. Ebből leszűrtem, hogy amit mondani akar, fontosabb annál az öt kilónál, amit le kéne dobnom. A szobám ajtaján hangos kopogtatás hallatszott, nagyot ugrottam ijedtemben, még Elodie is arrafelé kapta a fejét. - Ne mozdulj innen! - böktem rá az ujjammal, ő meg a középső ujját mutatta nekem. Aranyos lány. Lara állt az ajtóban, az arca legalább olyan aggodalmas volt, mint Elodie-é. - Nem láttad Nicket? - kérdezte. Lúdbőr futkosott rajtam. -

Nem, miért?

Megcsavarta az egyik gyűrűjét. - Mert továbbra sem találjuk. És azok után, ami Daisyvel történt, sejtheted, miért aggaszt ez annyira. A szemem sarkából észleltem a fürdőből kilibegő Elodie-t, aki vadul integetett szellemkezeivel. - Majd szólók neki, ha látom - feleltem, mielőtt Larára csaptam volna az ajtót. - Mi van? - kérdeztem Elodie-ra nézve, aki intett, hogy kövessem a fürdőbe. De mire beértem, ő eltűnt. - Csodás - mondtam hangosan. - Még a halálodban is csak bajom van... De ekkor betűk jelentek meg a párás tükrön. Lassan, gondosan — 270 —

rajzolódtak ki, és végül összeállt belőlük egy szó: „ARCHER” Ezután két újabb szó tűnt elő, és a gyomrom görcsbe ugrott a félelemtől. „MALOM. NICK.” -

Te jóságos isten...

„SIESS!”

— 270 —

35. FEJEZET

A

bejárati ajtó felé igyekezve eszembe ötlött, hogy valaki nyilván megkérdezi majd, hová igyekszem. Pánikba estem,

ugyanakkor varázslat szívódott a talpamba. A teleportáló bűbáj. Három méternél messzebb sohasem tudtam eljuttatni magam. És a malom legalább nyolcszáz méterre volt. De meg kellett próbálnom. Lehunytam a szemem, nagy levegőt vettem, felszívtam az erőt, és megpróbáltam lehiggadni. Csak öt másodpercbe telt, de nekem óráknak érződött, amíg megéreztem a testemet beburkoló, hideg szelet, és a vér mintha lelassult volna az ereimben. Amikor a hideg elmúlt, alig mertem kinyitni a szemem, de

meg kellett tennem. A malom előtt találtam magam. Ám a sikeresen kivitelezett bűbáj fölött érzett örömöm azonnal elszállt, amikor beléptem. Éreztem a levegőben a mágianyomokat. A sötét varázslatét. — Archer! — kiáltottam, és a szívem olyan hangosan vert, hogy attól féltem, nem fogok tőle hallani semmit. De a malom hátuljából meghallottam egy szűkölő, elhaló „Mer-

n

cer A beugró felé indultam, és azonnal zokogás bugyogott fel a torkomból. Archer a hátán feküdt, a kezét a mellkasán nyugtatta. A holdfényben úgy nézett ki, mintha leöntötték volna tintával. — 270 —

De a mellkasát beborító folyadék, ami nagy tócsában gyűlt ösz sze körülötte, nem tinta vagy fekete festék volt, sem a többi lehetőség, amivel kétségbeesett agyam próbálta magyarázni a dolgot, és a kissé fémes szag arra emlékeztetett, amikor Jenna a szobánkban evett. Letérdeltem mellé, megérintettem a mellkasát. Hideg és ragacsos volt. -Ezt kaptam... amiért korán jöttem - mondta fuldokolva, és megpróbált mosolyogni. —

Ha lehet, ne vérezz és viccelődj egyszerre! — kértem, és

óvatosan felemeltem a kezét a mellkasáról. Túl sötét volt ahhoz, hogy a sérülés komolyságát felmérjem, ami talán nem is volt akkora baj. De az inge átázott és fénylett a vértől, és légzése gyenge volt. —

Az a srác volt... — suttogta. — Itt termett a semmiből... nagy

karmai voltak. Te jó ég. Ez megmagyarázta a testén lévő vágásokat. Ha arra gondoltam, hogy Nick ugyanolyan vadul támadt Archerre, mint amilyen vadul Daisy akart nekem esni, epe kúszott fel a torkomba. Az orromon át lélegeztem, amíg az érzés el nem múlt. —

Meg fogsz gyógyulni — biztattam, de a hangom elcsuklott, és

mindenem remegett. — Lehet, hogy nem is olyan súlyos a sérülés, csak kényeskedsz. - A mágia úgy tajtékzott a bensőmben, mint egy háborgó tenger, és túlságosan ideges voltam ahhoz, hogy bármire koncentráljak. Mégis megpróbáltam. A homlokát simogattam, hogy az erőmet a testébe vezessem, és összezárjam a mellkasán és a hasán tátongó sebeket. A vérzés csökkent, de ennél többet nem értem el, és már így is rengeteg vért vesztett. A sarkamra ültem, és a tehetetlenségtől sikítani szerettem volna. Mi értelme isteni erőt birtokolni, ha nem gyógyíthatod meg azt, akit szeretsz? Archer megfogta a kezem, teste reszketett. -

Veszett fejsze nyele, Mercer. — 270 —

-

Ne mondd ezt!

Megrázta a fejét, a fogai annyira vacogtak, hogy alig tudott beszélni, de nagy nehezen kimondta: - Mindig ez történik... előbb vagy utóbb. Bár jobb lett volna, ha... utóbb történik. Megint ellenkezni akartam, bizonygatni, hogy rendbe jön, de nem volt értelme. A sötétben is láttam, milyen fehér az arca, és mennyire ijedt a szeme. A hatalmas tócsát elnézve nehéz volt elhinni, hogy maradt benne egy csöpp vér is. Haldoklott, és ezt mindketten tudtuk. És nem tehettünk ellene semmit. De volt valaki, aki igen. Közel hajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam: - Cross, húzd még ki néhány percig! Megígérted, hogy elviszel egy kastélyba, és szavadon foglak. Nevetni próbált, de csak elhaló hörgésre futotta. A számhoz kaptam a kezem, nehogy feljajduljak, és felálltam. Elkapta a köntösöm szegélyét. -

Ne hagyj itt! - suttogta.

Több dolgot is mondhattam volna, de szorított az idő. Ha meghal, mielőtt visszatérek... erre nem is akartam gondolni. Mielőtt meggondolhattam volna magam, vagy mérlegelni kezdtem volna a rizikót, becsuktam a szemem, és elpárologtam. A szobám előtti folyosón jelentem meg ismét, és Cal szállása felé iramodtam. Gyűrötten és álmosan nyitott ajtót, de kellemesen meglepődött. Ez volt a legrosszabb része a dolognak. Amikor meglátta, hogy véres vagyok, a mosolya eltűnt, és elkapta a karomat. - Mi történt? — 270 —

- Nem az én vérem - mondtam gyorsan. - Valaki megsérült, gyere a malomhoz! Ott találkozunk. Zavartan ráncolta a szemöldökét, de mielőtt kérdezősködni kezdhetett volna, visszateleportáltam magam. Nem tudom, hogy az apával való gyakorlásnak köszönhettem-e, de ez a komoly varázslat alig került erőfeszítésbe. Amikor újra megjelentem a malomban, a fejem tiszta volt, és egyáltalán nem szédültem. De félelem járt át, ahogy Archer felé indultam. Hála istennek, a mellkasa még meg-megemelkedett, de valamivel gyorsabban kapkodta a levegőt, és lehunyta a szemét. - Mondtam, hogy visszajövök - közöltem könnyedén, mintha enyhítené a félelmét, ha rajtam sem látja. Nem tudom, működött-e a dolog, de csukott szemmel megfogta a kezem, és a tenyeremet a szájához húzta. Szabad kezemmel megfogtam a másik csuklóját, hogy kitapintsam a pulzusát. A lüktetésekre koncentráltam, amíg Cal hangját meg nem hallottam. - Sophie! - Itt vagyok, hátul! Hallottam, ahogy átgázol a köveken és a gerendákon, és amikor megjelent a nyílás szájánál, ő volt a legszebb látvány, amit láttam életemben. Köszönöm! - suttogtam, de hogy istennek vagy Calnak mondtam-e, még én sem tudtam eldönteni. -

Mi történt? - lépett felém.

És akkor meglátta. Arcán először döbbenet, aztán hideg és néma düh suhant át. A szeme acélkemény lett, a száját összepréselte. -

Cal! - kértem, vagy inkább nyüszítettem.

- Menj odébb! - mondta nyersen. Átmentem Archer másik olda— 270 —

lára, hogy Cal a helyemre telepedhessen. Megragadta Archer karját, de nyoma sem volt benne annak a gyöngédségnek, amellyel másokat beleértve engem is - gyógyított. Mintha csak annyira lenne hajlandó megérinteni, amennyire feltétlenül szükséges. Egy másodpercig szörnyű kétség fogott el, de Cal lehajtotta a fejét, és Archer bőrén ezüst szikrák kezdtek táncolni. Ott ültem egy tizennyolcadik századi malom koszos padlóján, és néztem, ahogy a vőlegényem a szerelememet gyógyítja. - Szép kis fogalmazást fogok kanyarítani, ha ősszel azt kérik a Hex Hallban, hogy írjunk a nyári élményeinkről! - suttogtam. A homlokomat a térdemnek döntve azon töprengtem, hogy zokogásban törjek-e ki, vagy inkább hisztérikus vihogásban. Néhány perc múlva meghallottam Cal hangját: -

Készen vagyunk.

Felnéztem, Archer alól eltűnt a vér, és bár továbbra is eszméletlen volt, a légzése lelassult és szabályossá vált. Közelebb másztam. -

Nagyon köszönöm! - fogtam meg Cal karját.

De elhúzta a kezét, felállt, megfordult, és elindult kifelé. Az egész teste dühről árulkodott, a merev vállától az összeszorított ökléig. Utánaeredtem, és mentegetőzni próbáltam. -

Sajnálom... — De leállított.

- Hát ne sajnáld! Tudtam, hogy naiv vagy, de hogy hülye is... Ez egy

Szem, Sophie. A mi fajtánkat gyilkolja. Mit nem értesz ezen? Csak pislogtam. - És ő a legrosszabb mind között - folytatta. - Mert elméletben közénk tartozik. A saját fajtája árulója, és te magadhoz engedted... hogy mindenki mást eltaszíts. - Felnézett rám, és olyasmit láttam a szemében, ami alaposan meglepett, Cal olyan jól palástolta az érzelmeit, hogy észre sem vettem, hogyan érez... Istenem, hogy lehettem ilyen marha?! - Sajnálom - ismételtem önmagamat. - Nem akartalak megbántani, — 270 —

Cal. De a fájdalom olyan gyorsan elszállt, ahogy érkezett. - Ez nem csak rólam szól — mondta. — Te leszel a Tanács vezetője. A prodigiumoknak meg kell benned bízniuk, de hogy bízzanak olyanban, aki egy ágyba fekszik az ellenséggel? Szégyen és düh festette vörösre az arcomat. - Oké, kezdjük azzal, hogy nem feküdtem össze senkivel. Másodszor, Archer már többször megmentette az életemet. Nem olyan, amilyennek hiszed. Cal undorodó hangot hallatott. - Ugyan már, Sophie! Hát nem vágod? O a L’Occhio di Dió legveszélyesebb fegyvere. Évekig kémkedett a Hekatéban nekik, miből gondolod, hogy megváltozott? Lehet, hogy ez a legújabb megbízatása. Közel kell férkőznie hozzád, hogy információkat szerezzen a Tanácsról. -

Én csak a testét akartam, de ez is jó ötlet...

Hátrakaptuk a fejünket. Archer időközben ülő helyzetbe tornászta magát, a falnak támaszkodott, sötét szeme csillogott. Sápadt volt, de ezenkívül nem utalt rá más, hogy néhány perce még a halál küszöbén volt. - Ha meg vagy róla győződve, hogy kém vagyok, miért gyógyítottál meg? - kérdezte Archer, és az arca fájdalmas grimaszba torzult, amikor megpróbált felállni. - Hagyhattál volna elvérezni, hogy megspórolj magadnak egy csomó kellemetlenséget. Cal összehúzott szemöldökkel fixírozta. Archer gúnyos mosolya eltűnt. -

Bocs - mondta lágy hangon. - Azért köszönöm.

Egymásra meredtek, és amíg a bennem élő, éretlen, tízéves csajszi abban reménykedett, hogy a két alfahím egymás torkának ugrik miattam, a racionális, tizenhét éves énem tisztában volt vele, hogy Archernek gyorsan el kell innen tűnnie. — 270 —

- Majd később megbeszéljük! - siettem vissza Archerhöz. Megfogta a kezem, és megszorította. Cal tekintete összekulcsolt ujjainkra esett, és elfordult. - Visszamegyek a házba - motyogta, de amikor az ajtó felé indult, észrevette, hogy elállják a kijáratot. Apa, Lara és a Tanács további három tagja állt az ajtóban. Mindenki engem és Archert bámult meredten.

— 270 —

36. FEJEZET

A

z emlékeim innentől kezdve egy kicsit homályosak. Rémlik, hogy Kristopher előreugrott, elrúgta Archer elől a kardot, az-

tán hátracsavarta a kezét, és összekötötte azzal a fekete kötéllel, ami mindig az oldalán lógott. Emlékszem, hogy Lara elkapta Cal karját és rákiáltott, közben Roderick karba font kézzel gúnyosan mosolygott rám. Fekete szárnyával úgy festett, mint a halál angyala. De

leginkább arra

emlékszem,

hogy

apa

ott

áll,

és

megfejthetetlen pillantással néz. Amikor elindultam felé, tiltakozva felemelte a kezét. - Ne is próbáld megmagyarázni, Sophia! A

házhoz

vezető

út

életem

leghosszabb

és

legnyomorúságosabb nyolcszáz métere volt. Nem tudtam, min aggódjak jobban. Azon, hogy apa mit csinál majd Archerrel, vagy hogy megbocsát-e nekem valaha. Lara és apa előttem haladt, és amíg egymással sugdolóztak, megpróbáltam felmérni, mekkora szarban vagyok. Rajtakaptak a prodigiumok legnagyobb ellenségével. Biztos voltam benne, hogy a büntetésem nem egy ezerszavas

fogalmazás

lesz

— 270 —

egy

bonyolult

témáról.

A Thorne Abbey sötét volt és néma, amikor bemasíroztunk. Apa csak a hallban szólalt meg újra. -

Reggel összehívjuk a Tanácsot, vészhelyzetet hirdetünk. Cal,

Sophie! Menjetek a szobátokba, és maradjatok ott, amíg valaki nem megy értetek. Kristopher, helyezd el Mr. Crosst az egyik pincetömlöcben. Végignéztem, ahogy Kristopher elrángatja Archert. - Minden rendben - tátogta. Pedig nem volt semmi rendben, és nem is lesz. Miután elvitték, apához léptem. Továbbra sem állt szóba velem, és ugyanolyan távolságtartóan viselkedett, mint Cal a malomban. -

Apa, tudom, hogy egy bocs itt most kevés.

Apa mélyeket lélegzett az orrán keresztül, és így szólt: -

Az ügyed lezárásig nem beszélhetek veled. Kérlek, vonulj vissza a

szobádba holnap reggelig! A szemem megtelt könnyel. -

De apa...

-

Eredj! - kiáltotta, és a szám elé kellett kapnom a kezem, hogy ne

sikítsak fel. Úgy sétált el, hogy rám sem nézett. -

Gyere! - mondta Cal. — Ennél többet most nem tehetsz.

-

Beköptél nekik? — követeltem a választ. — Azért jöttek

utánunk? Cal dühe teljesen elpárolgott. -

Nem, fogalmam sincs, miért bukkantak fel. Lehet, hogy köze van

a vizsgálatokhoz, amit elvégeztek rajtam. Érzékelik a varázserőmet, vagy ilyesmi. Bár szerettem volna apám után rohanni, követtem Calt a hall hátsó részéből induló lépcsőhöz, ami a szobáinkhoz vezetett. Lépteinket elnyelte a vastag szőnyeg, a falilámpák imbolygó árnyékokat vetítettek — 271 -

a falra. Magamon éreztem a falakon sorakozó portrék vádló tekintetét. A névtelen prodigiumokét, akiket az évszázadok során A Szem tagjai, a Brannickok és a többiek üldöztek.

Meg volt rá az okom, hogy ezt tettem — szerettem volna a festett arcokba kiabálni. És Archer nem tartozik közéjük. Nem egészen. De nem tűnt valószínűnek, hogy a portrék hinnének nekem. - Szerinted, mit csinálnak velünk? - kérdeztem, és a gyomromba jeges félelem telepedett. - Nem lesz olyan rossz a büntetés, mint várnád - mondta, de nem hangzott túl meggyőzően. - Te James lánya vagy, és fontos vagy nekik. Nem fognak a farkasok elé vetni, vagy ilyesmi. Azon gondolkoztam, hogy ezt a „farkasok elé vetést” vajon szó szerint kell-e érteni, de inkább nem is akartam tudni. - Talán egy évvel többet kell a Hekatéban lehúznod, de ez lehet a legrosszabb, amit büntetésül kaphatsz. Ami pedig engem illet... - Te csak segítettél nekem! Mondd ezt nekik, jó? Mondd azt, hogy csak azért jöttél oda, mert tiszteletben tartottad az eljegyzésünket. Biztos vagyok benne, hogy megértik. Megálltunk a szobám előtt. Cal rám nézett, persze most sem tudtam leolvasni az arcáról semmit. - Meglátjuk. - Csak ennyit mondott. Aztán hosszú szünetet tartott. - Azt hiszed, hogy Archert kivégzik, de nem fogják. Archer olyan fontos A Szemnek, mint te a Tanácsnak. Jó túsz lesz belőle, és ezzel ők is tisztában vannak. A szám sírásra görbült, de erőt vettem magamon. Annyit bőgtem már, hogy a végén teljesen kiszáradok. - Most mi lesz? Visszavonulunk a szobánkba, és megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne? — kérdeztem, aztán eszembe

— 272 —

jutott még valami: — Úgy teszünk, mintha Nick nem rohangálna odakint szabadon és teljesen őrülten, ráadásul nagyon erősen? Mert erre én képtelen vagyok. - Ezt kell tennünk — bólintott Cal, és alaposan megijesztett, amikor felemelt tenyerét az arcomra tette. Aztán kellemes érzés áradt szét bennem, a fejem tetejétől a lábam ujjáig. -

Neked van a legjobb varázserőd - motyogtam álmosan.

- Menj aludni, Sophie! - mondta, és elkapta a kezét, mintha megégettem volna. — Holnap hosszú napunk lesz. De még a mai napnak sem volt vége. Jenna várt a küszöbön. Az arcán fájdalom és düh keveredett. - Odalent voltam, hogy egy kis vért igyák - mondta alig mozgó szájjal. - Láttam, ahogy behoztak téged... és Archert. Cal varázsereje, amit olyan áldásosnak éreztem, most rémálommá vált. Az agyam túl kásás és álmos volt ahhoz, hogy megfelelő magyarázattal előrukkoljak, és amikor megpróbáltam, nem a legmegfelelőbb szavak buktak ki a számon: -

Segített nekem.

Olyan hangot hallatott, ami a zokogás és a zihálás közt volt. -

Segített? Sophie, ő egy...

- ... Szem — fejeztem be idegesen a mondatot. — Tudom. Nem te vagy ma este az első, aki ezt a szememre veti. Könyörgök, Jenna fogtam meg a csuklóját az apám gyűlöl, Cal dühös rám... nem bírnám ki, ha te is utálnál! Két könnycsepp pergett ki a szeméből, és a kézfejemre hullt. Vérköve halványan derengett a fali lámpák fényében. Hosszú-hosszú másodpercek múlva megfogta a kezem. -

Rendben — szipogta. — De holnap mindent elmondasz!

- Mindent — szajkóztam, és a szemem égni kezdett. Amikor átölelt,

majdnem elbőgtem magam. -

Nem is érdemiek meg ilyen jó barátot - motyogtam a vállába.

Még szorosabban ölelt. - Tudom. Könnyes szemmel felnevettem, és a szívem egy egészen kicsit könnyebb lett. ***

Másnap reggel kopogtatást hallottam, és egyből kiment a szememből az álom. Cal varázslata elmúlt, a szorongással vegyes kétségbeesés visszatért. Kevesebb mint huszonnégy óra alatt feje tetejére állt az életem. Nick és Daisy démonizálódott, Archer a Tanács foglya, és az apával felépített törékeny kapcsolatunk darabokra hullott. Sportszerűtlennek éreztem, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi rossz dolog történt velem. De talán most használtam fel az összes szörnyűségbónuszomat, és a következő nyolcvan évem csupa móka és kacagás lesz macskagyűjtögetéssel kombinálva. Bírnám. Megint kopogtattak. Akkor jöttem rá, hogy nem az én ajtómon, hanem Calén. Visszahanyatlottam a párnámra. Én leszek a következő, vagy Archer? Vagy már elvitték. Megráztam a fejem, aztán elindultam mosakodni és felöltözni. A tegnap éjszakai ruháim megdermedt halomban hevertek a padlón, és kirázott a hideg, amikor a mosdó alatti rézkukába gyömöszöltem őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy vér szennyezte a ruhámat, de nagyon reméltem, hogy az utolsó. Amikor értem jöttek, az ágyam szélén ültem, és azt a fekete ruhát viseltem, amit Lara csináltatott nekem Lysandernél. Kinyitottam az

ajtót, és Kristophert találtam a küszöbömön. - Sophie, már várnak. Bólintottam. Heves szívdobogásomat szájszárazság kísérte. Levezetett a lépcsőn, de ahelyett, hogy jobbra fordult volna - vagyis a Tanács irodáihoz -, balra kanyarodtunk, a Thorne Abbey újabb, általam teljesen ismeretlen része felé. Ezt a sötét folyosót nem a szokásos márvány-aranyozás kombó jellemezte. A falakat szimpla faburkolat takarta, a villanykörtéket rácsok védték. Végül megálltunk egy vastag, ütött-kopott ajtó előtt. A szoba nem hasonlított a Thorne egyetlen szobájára sem. Egyrészt viszonylag kicsi volt, másrészt sötét. Ablak nuku, az egyetlen fényforrást a gyertyákkal teli vascsillár jelentette. Minden penészes és állott szagot árasztott, a fapadló foltos volt. Nem akartam belegondolni, mi folyt rá. Faasztal nyúlt végig a szobán, mögötte öt magas háttámlás szék állt. A székeken tanácstagok ültek. Először Larát vettem észre, aztán meglepetten fedeztem fel a mellette ülő Mrs. Casnoffot. Annyira megdöbbentett, hogy a Thorne-ban látom, hogy fel sem tűnt apám távolléte. Lara rám nézett, és intett, hogy lépjek előre. Az asztal előtt alacsony pad állt, amit ugyanabból a sötét fából ácsoltak, amiből az egész szoba bútorzatát. Mintha bezártak volna egy hatalmas tölgyfadobozba. Archer a pádon ült, a könyökét megtámasztotta a térdén. Csuklóján Kristopher kötele, ruhája szakadt és merev a megszáradt vértől. Amikor mellé ültem, felemelte a fejét, és megpróbált rám mosolyogni, de csak egy grimaszra futotta. Szerettem volna megérinteni, de tudtam, hogy csak nehezíteném a dolgot. A varázslat mozgolódni kezdett bennem, és elképzeltem, mi lenne, ha az asztal körüli, öt mogorva pofára ereszteném. Megtehettem volna. Erősebb voltam, mint ők együttvéve.

De mi haszna lett volna? Elmenekülnék, tönkrevágnék mindent, amin apa dolgozott, hogy az életem fennmaradó részét bujkálással töltsem el? Kösz, nem. Akármit is tartogatott számomra a Tanács, ez legalább olyan rossz lett volna. —Sophia, mint azt már észrevetted, apád nem ül köztünk - mondta Lara, ahogy Kristopher leült mellé. - Mi döntöttünk, és ő elfogadta. Nincs meg benne az az elfogulatlanság az irányodban, ami szükséges ahhoz, hogy részt vegyen az ítéletalkotásban. Körbenéztem, és megláttam apát a homályban, ahogy a hátsó falnak dől. A kezét összefonta maga előtt, de az arca sötétben maradt. Akkor gondoltam végig, hogy apa tényleg nem vesz részt az ítélethozatalban. De vajon Archerében részt vesz majd? —Mivel a Tanács szabályzata szerint öt fő szükséges a döntéshozatalhoz, Anastasia volt olyan kedves, és betöltötte a hiányzó helyet. Mindketten nagyon súlyos büntetésre számíthattok! - Meglepetésemre Lara hangja nem mennydörgött, mint egy magas lóról beszélő bíróé, hanem halk volt és lágy, majdnem meghitt. —Archer Cross, maga behatolt a Hekaté Hallba A Szem megbízásából. Hajlandó ezt beismerni? Még életemben nem vágytam ennyire telepatikus képességre.

Légyszi, ne feleselj velük, légyszi ne! - gondoltam, és a szavaimat próbáltam eljuttatni Archer agyáig. Vagy sikerült, vagy Archer több belátással bírt, mint kinéztem belőle. — Beismerem - mondta halkan. Mintha mind az öt prodigium egyszerre sóhajtott volna fel. Aztán ugyanilyen egyszerre rám néztek. - Sophia Mercer, behatoltál a Graymalkin-sziget tiltott területére, ráadásul A Szem egyik tagjával. Hajlandó vagy ezt beismerni? Egy csomó ellenvetés és tiltakozás jutott eszembe. Például az, hogy csak azért mentem el a Graymalkinra, mert a Casnoff nővérek valami

rosszban sántikálnak. De hallgattam, mert szerettem volna minél előbb túlesni ezen. - Beismerem. Lara bólintott, és mintha megnyugvást láttam volna az arcán. Valamit felírt az előtte lévő, hosszú papirosra. Fel sem nézett, amikor ezt mondta: - Mr. Cross, mivel beismerte a tettét, hallgassa meg az ítéletet! A szívverésem lelassult, hirtelen fázni kezdtem, mint teleportálás előtt, de ez nem a varázslat miatt volt, csak a félelem okozta. - A Tanács ítélete szerint önt holnap hajnalban kivezetik a Thorne Abbey kertjébe, és ott kivégzik. Mintha minden levegő kifutott volna a tüdőmből. Mintha a terem remegni kezdett volna, pedig csak én remegtem, de annyira, hogy mindent homályosan láttam. Holnap. Hajnalban. Kevesebb mint huszonnégy óra múlva. Egy nap múlva Archer halott lesz. A szavak sikítottak a fejemben, az agyamba és a szívembe ugyanolyan éles fájdalom hasított. Archer hangosan felsóhajtott. A tenyerembe vájtam a körmöm, hogy ne fogjam meg a kezét. Ugyanis tartottam a következményektől. Az erőm felzúgna bennem, mint múlt éjjel, amikor azt hittem, meghal. Nem volt olyan emberi emlékem, amire koncentrálva ne robbantottam volna szét ezt a kócerájt a varázserőm egyetlen milligrammjával is. - Ami pedig téged illet, Sophia - terelte vissza a figyelmemet az asztal felé Lara -, te teljesen más eset vagy. Annyira Archerre koncentráltam meg a kivégzésre, hogy el is feledkeztem a saját büntetésemről. Lara összevonta a szemöldökét, ettől függőleges csík jelent meg a homlokán. - Ez a bűnöd csak egyike a sok kihágásnak, amit elkövettél. Kezdődött a Hekatéban lezajlott eseményekkel. Folytatódott a Shelley- ben

rendezett ámokfutásoddal. És szinte puszta kézzel kinyitottad a Virginia Thorne varázskönyvét őrző vitrint. A fejemet ráztam. Erről honnan tud? Szerettem volna apámra nézni, de a tekintetem odaragadt Lara szájára, ahogy kimérten folytatta: - De a legzavaróbb képességed a szellemek irányítása. Nem volt még prodigium, aki ilyen mértékben képes lett volna rá, mint te. - Tessék? Csak nem a hullaevő szellemekre céloz? - kérdeztem zavartan. - Mert akkor igaza van, képes voltam az irányításukra, de lecsapolta az erőmet. Mrs. Casnoff hátradőlt, és kezét az összekarcolt asztallapra tette. Most szólalt meg először az ülés alatt: - Nem a hullaevő szellemekre céloz, Sophie. Mi Elodie Parris- ról beszélünk.

-

A

37. FEJEZET

szavak úgy zuhantak rám, mintha sziklák lettek volna. - Azt állítottad, hogy a Hekatéban kapcsolatba akart lépni

veled. Igaz ez? Minden szem rám szegeződött a teremben, még Archeré is. - Igaz. Mrs. Casnoff előrehajolt. - A Thorne-ban is történt hasonló eset? Jeges ujjaimat ökölbe szorítottam, és nem szóltam egy szót sem. De Mrs. Casnoff úgy bólintott, mintha feleltem volna. - Nem volt még rá példa, hogy egy szellem egy prodigiummal kommunikált volna, arra meg különösen nem, hogy átszelje miatta az Atlanti-óceánt. Elodie-nak csak a Hekatéban szabadna kísértenie. De ő téged kísért. - Hitetlenkedve csóválta a fejét. Lehet, hogy mindez annak az utóhatása, hogy varázserejét megosztotta veled haldoklása közben. De akkor is... Ez példátlan. Ha számításba vesszük az erőd nagyságát, amiről máris számot adtál, és a családfádat, attól tartok, nincs más választásunk... Az agyam vízzel teli szivacs volt. Több információt már nem tudott magába szívni. Tehát valahogy magamhoz kötöttem Elodie-t. És hiába igyekeztem, hogy a nyáron „ne vágjak fel az erőmmel”, a Tanács szerint ez mégis sikerült. A „családfámmal” vajon mire célozgatott?

Mrs. Casnoff az asztalra nézett. Lara valamit körmök a lapra, aztán így szólt: — A Tanács megfosztásra ítélt. A Tanács kórusban elmormolt egy szót, vagy egy kifejezést, de olyan nyelven, amit még soha nem hallottam. Akármi is volt, akkora erővel bírt, hogy amíg bénultam ültem a pádon, a hajamat lefújta a vállamról. Archer meleg és nehéz kézzel megfogta a kezem, és eszembe jutott az első alkalom, amikor először megérintett. A Hekatéban, a bál estéjén. Akármilyen hülyén hangzik, majdnem elnevettem magam. Hiszen végre megkaptam, amiért jöttem. Apa felállt a sarokban, aztán mellém lépett, és megfogta a vállamat. Hangja pengeélesen csendült. - Sophie az én utasításomra járt a Graymalkin-szigeten Archerrel. A kezéhez kaptam. — Apa, ne! De nem nézett rám. Mrs. Casnoffot bámulta meredten. - Arra gyanakodtam, hogy maga változtatta át Nicket és Daisyt. Azért küldtem el őket, hogy nyomozzanak. Ha valakit megfosztásra ítélnek, akkor az csakis én lehetek — biccentett Lara felé. — A Tanács vezetőjeként maguk fölött álltam. Most átadom a vezetést magának. — Ugyanazt a szót használta, amit ők az ítélethirdetés után. A termen varázserő csapott át. Még nagyobb kedvem lett volna rájuk zúdítani a démonerőmet. A teremben megremegtek a gyertyalángok, és majdnem kialudtak. Lara vett egy nagy levegőt, és megroggyant a válla, mintha valami nehéz esett volna rá. Apa legyőzötten zárta mondandóját: - Azt akarom, hogy engedjék vissza Sophie-t sértetlenül az édesanyjához! - Jaj, James - mondta némileg szomorúan Lara-, az önfeláldozása dicséretes, habár értelmetlen és előre megjósolható volt.

Kristopher, Roderick és Elizabeth apát bámulta, méghozzá egyforma pillantással, ami a lesajnálás és a méltatlankodás keveréke volt. A balsejtelem, ami egy hónapja kísértett, hirtelen teljes súlyával rám szakadt, és elállt tőle a lélegzetem. Ez volt az. A fenyegetés, aminek előszele újra és újra megcsapott, végül ideért. - Nagyot csalódtunk - nézett rám Lara. - Mindkettőtökben. A teremre némaság borult, de Larának nem volt szüksége biztatásra a folytatáshoz. Ez volt az ő nagy pillanat. - Amikor az apám és Virginia Thorne átváltoztatta Alice-t, azt hitték, megalkották a tökéletes fegyvert. Egy lényt, ami több erővel rendelkezik, mint amiről álmodtak, mégis teljesen az ő irányításuk alatt áll. De csak egy őrült, hisztérikus lányt hoztak létre, akit meg kellett fegyelmezni, mint a kutyákat. Apa természetesen továbbra is nagy álmokat dédelgetett Lucyvel kapcsolatosan, de a Tanácsnak nem volt hajlandó tovább dolgozni. Ezért a Tanács kivárta, amíg maga, James, eléri a megfelelő kort, és megszabadult a szüleitől. Egy másodperc múlva fogtam csak fel, mit mondott. Alice-t Alexei Casnoff hozta létre, így az egész vérvonala fölött uralommal rendelkezett. Ő vette rá Lucyt, hogy ölje meg a férjét. Majd ő végzett Lucyvel. A dobhártyámon csak úgy dobolt a vér, alig hallottam Larát, aki folytatta: - Apa tudta, hogy milyen nagy lehetőség a démonok bevetése A Szem ellen vívott küzdelemben. Sajnálatos, hogy a nagyanyját és az anyját... nem lehetett fegyverként használni. Apánk minden reményét magába helyezte. Biztos voltam benne, hogy apa már nem lehet sápadtabb, de amikor felfogta Lara szavait, a bőre falfehér lett. Düh és rettenet száguldott át bennem, és vártam, hogy a varázserőm felgyűljön. De hiába pezsgett a vérem a varázslattól, mintha üvegbe lett volna zárva. Ereztem, de nem fértem hozzá.

- Szokj hozzá! - mondta Roderick. - A megfosztás után az erőd úgyis eltűnik. Az apád erejét ugyanígy blokkolja a kötés varázsszava. Nagyon hasznos varázslat. A segítségével az adott boszorkány vagy a boszorkánymester nem tudja kiverekedni magát a megfosztás alól. Archer kihúzta a hátát, ujja végéből kék szikrák pattantak elő. A szemébe néztem, és megráztam a fejem. Archer nagyszerű harcos, de nem a legerősebb boszorkánymester. Ha bepróbálkozik valamivel, újabb foltként végzi a padlón. Lara továbbra is apát nézte. - De az apám óvatos ember volt. Megőrizte a rituálét, amivel Alice-t létrehozta, tette ezt arra az esetre, ha maga csalódást jelentene számunkra. És sajnos csalódást jelentett. Ahogy a kislánya is. De vannak mások. Apa szárazon fel kacagott. - Nick és Daisy? Túl vadak ahhoz, hogy bárki használhassa őket. - Nem - szólalt meg Mrs. Casnoff, először azóta, hogy fejünkre olvasták az ítéletet. - De maga csak róluk tud. - Ha nem Mrs. Casnoffról van szó, azt mondtam volna, szinte könyörgővé vált a tekintete. — Maga soha nem lépne fel elég keményen az ellenségeinkkel szemben, James. Tudom, hogy erre személyes okai is vannak, de a továbbiakban nem engedhetjük meg magunknak, hogy sebezhetőek legyünk. - Ez őrültség! — mondta apa remegő hangon. — A Szemnek és a Brannickoknak, meg az egész francos bagázsnak több okot adnak rá, hogy kiirtsanak bennünket, mint valaha! - Behatoltak közénk, James - mondta Lara az ajkát biggyesztve. Minden rendelkezésünkre álló fegyverre szükségünk van. Tudtam, hogy nagyon téved, de hogy megérzés volt-e, vagy a józan ész mondatta ezt velem, nem tudtam eldönteni. A démontámasztás háborús ok. Ez kétségtelen. Elkeseredetten gondoltam végig, hogy ez a

család mennyi rémséget követett el. Alexei Casnoff elpusztította Alice-t, Lucyt, a nagyapámat... és most a lányai engem és az apámat is félre akartak állítani az útból. Az egész ügy akkora képtelenség volt, hogy nem tudtam, sikítsak vagy nevessek. A döntésben Lara segített, amikor a terem hátulja felé biccentett, és két vámpírtestőr - talán ugyanazok, akiket múlt éjjel láttam - kilépett az árnyékból, és megragadta apát. - Ne! - sikítottam, de az őrök az ajtó felé vonszolták. - Nem lesz semmi baj! - mondta apa a szemembe nézve. A hangja határozott volt, de a tekintetében félelmet láttam. Csak néztem, és pánikba esve próbáltam kinyögni valamit - bármit -, amit mondhatnék neki. Mert könnyen lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. De az agyamat átitatta a rettegés, és csak annyi bukott ki belőlem, hogy „apa...” Aztán elvitték. Az ajtócsapódás sokáig visszhangzott a teremben.

38. FEJEZET

A

rchert és engem a Thorne Abbey pincéjébe vittek, és bedugtak az apa által tegnap este emlegetett cellák

egyikébe.

Nem

ilyennek

képzeltem

őket.

Vasrácsokat

vizionáltam, keskeny priccseket - szóval egy igazi börtönt. De csak vasajtóval lezárt barlangok voltak. Belöktek bennünket a legnagyobba. A fehér kőfal nyirkos volt, egyetlen fényforrásul a magasban lebegő fénygömb szolgált, amilyet valamelyik este én is varázsoltam. A szobában varázserő ser- cegett, egy bűbáj világosított fel Archer -, ami megakadályozza a cellalakókat a varázserejük használatában. Erre valószínűleg múlt éjjel jött rá. Ültünk a padlón egymás kezét fogva. Apát éppen egy rituálénak vetik alá, amit talán túl sem él. Én leszek a következő, és holnap ilyenkor Archer halott lesz. Erre még gondolni is rettenetes, nemhogy beszélni róla, ezért hosszú ideig csak hallgattunk. Néztem a mészkövön játszó fényeket, amíg Archer meg nem törte a csendet: — Jó lenne elmenni egy moziba. Rábámultam. - Egy rémes cellában ülünk, talán néhány óra múlva meghalok, és te sem élsz már sokáig. De ha lehetne egy utolsó kívánságod, te egy filmet választanál? A fejét ingatta.

- Nem erre gondoltam. Csak azt kívántam, bárcsak mások lennénk. Nem démon meg démonvadász. Bárcsak egy normális gimiben ismertelek volna meg, normális randikra vihettelek volna. Cipeltem volna az iskolatáskádat meg ilyen dolgok. - Összehúzott szemmel rám nézett. - Ilyesmiket csinálnak a fiatalok? - Csak az ’50-es évekbeli filmekben - feleltem, és megérintettem a haját. Egyik karjával átkarolt, és a falnak dőlve a mellkasára húzott. Felhúztam a lábam, a fejem a kulcscsontjára hajtottam. - Ahelyett, hogy az erdőket járnád hullarabló szellemekre vadászva, moziba szeretnél menni, meg iskolai diszkókra? - Azért néha beleférne egy kis szellemvadászat is - jegyezte meg, aztán csókot nyomott a halántékomra. - Csak hogy izgalmasabb legyen az élet. Lehunytam a szemem. - Mit csinálnánk még, ha átlagos tinik lennénk? - Hmm... lássuk csak! Először is valami munkát kéne vállalnom, hogy ezekre a teljesen normális randikra elvihesselek. Mondjuk, raktáros lehetnék a Tescóban. Hogy Archer kék kötényben kekszeket pakol a polcokra, túlságosan bizarr elképzelés volt ahhoz, hogy megfontolásra érdemes legyen, de azért folytattam: - Látványosan szakítanánk az öltözőszekrényeink előtt - mondtam. - A normális gimikben sokat láttam ilyet. Magához szorított. - Igen! Jól hangzik. Aztán éjjel odaállnék a házatok elé, és hangosan bömböltetném a zenét, hogy visszafogadj. - Túl sok filmet nézel, Archer - kuncogtam. - Párban lehetnénk a kémiai kísérelteknél. -

Párok voltunk önvédelemórán is, nem?

- De, csak az átlagos középiskolákban inkább kísérleteket végez-

nek, és nem fejbe rugdossák egymást. -

Klassz.

A következő perceket hasonló lehetőségek végigzongorázásával töltöttük - például, hogy Archer melyik iskolai sportágban brillírozhatna A Szemnél csiszolt képességeivel. Mire végeztünk, már nevettem, és egy darabig sikerült elfelejtenünk, mekkora nagy szarban vagyunk, és ez volt a cél. Amint a nevetésünk elhalt, kezdett visszaszivárogni belénk a rettegés. De azért megpróbáltam viccelődni: - Ha ezen túl leszünk, teli leszek vagány tetoválásokkal, mint Vandy. Tényleg randizni szeretnél egy televarrt csajjal? Megfogta az államat, és maga felé fordította a fejemet: - Hidd el - mondta halkan -, ha tigriscsíkok borítanák az arcod, akkor is randiznék veled. - Na, elég a nyáladzásból - hajoltam hozzá közelebb én a genyó Archert csípem! Elvigyorodott. - Akkor pofa be, Mercer! — Aztán megcsókolt. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy talán most csókolózunk utoljára, és ezt ő is tudta. Ez a csók különbözött az összes többitől, amit váltottunk eddig, lassabb volt, és kétségbeesett. Mire végeztünk, mindketten szaporábban szedtük a levegőt, és egymásnak döntöttük homlokunkat. -

Sophie... — suttogta Archer, és a nehéz vasajtó csikorogva

kinyílt. Krisopher állt a küszöbön, haját kékre festette a fénygömb. De nem ránk nézett, hanem valakire a háta mögött, és ezt mondta: - Ide hozzák! Két sötét alak lépett be, és egy csomagot cipeltek. Apát. Fekete köntöst viselt, amilyent a születésnapi bulimon is. Feje

hátracsuklott, ahogy a két fickó - két vámpír - a földre tette. Először csak a nyakán kanyargó mintákat láttam, amik úgy örvénylettek az arcára és a homlokára, mint a mérgező indák. A homályban egészen feketének tűntek, de valószínűleg ugyanolyan sötétlilák lehettek, mint Vandy tűzfoltjai. De nem ez érdekelt. Fianem hogy emelkedik- és süllyed-e a mellkasa, és érzem-e a pulzusa lüktetését. - Apa... - szólítottam meg halkan, de nem ébredt fel. Megszorítottam a kezét. Valami megváltozott benne, és egy pillanattal később rájöttem, hogy a varázsereje hiányát észlelem. Annyira rá voltam már hangolódva apa varázserejének hullámhosszára, mint egy alacsony frekvenciájú rádióadóra, amit csak én hallok. Most az adó elhallgatott. A belém zárt varázserő sajnálkozva vergődött láthatatlan kalickájában. Könnyek szivárogtak a szememből, és a köntösömre hulltak. Kemény kezek ragadtak meg, amikor a vámpírok talpra állítottak. Kristopher közömbös arccal állt az ajtóban. - Nyomás, Sophia! Kétségbeesve apára néztem, aztán Archerre, és megint apámra. Nem, ez nem történhet meg! Nem lehet, hogy most látom őket utoljára! Annyi mindent szerettem volna nekik mondani. - Vigyázok rá — térdelt Archer apa mellé. — Találkozunk, ha viszszajöttél! - Jó - nedvesítettem meg az ajkam, ami hirtelen fájdalmasan kicserepesedett. - Találkozunk, amikor visszajöttem! - mondtam, mintha egy mantra vagy egy fogadalom lett volna. És tovább ismételgettem a fejemben. Amikor visszajöttem, amikor visszajöttem. Ha apa túlélte, nekem is menni fog. Leráztam magamról a vámpírok kezét. - Tudok menni egyedül is - közöltem hűvösen, bár a térdem anynyira remegett, hogy majdnem elesetem. Elindultam Kristopher felé.

Egyenes háttal, felemelt fejjel követtem a folyosón. De amikor a felfelé vivő lépcső aljához értünk, bátorságom elszállt. Mert Mrs. Casnoff várt bennünket.

39. FEJEZET

A

mikor intett, hogy kövessem a lépcsőn, alig tudtam ránézni. Soha nem voltam nagy rajongója, de eddig legalább

megbíztam benne. Nem felejtettem el, hogy Alice megölése után ő és Cal sietett a segítségemre, és hogy sokáig ült az ágyam szélén a kezemet fogva. Azt mondta, az a sorsom, hogy a Tanácsot szolgáljam. Kár, hogy elfelejtette tudatni, hogy megöl, ha nem felelek meg az elvárásainak. Elindultunk a csigalépcsőn. — Tudom, hogy úgy érzed, elárultak, Sophie. - Becsapottnak érzem magam, dühösnek, rémültnek... sok érzelem száguldozik bennem. Megállt, és megfogta a karomat. — És nagyon jó okod van mindezekre. Leráztam a kezét. -

A

húga

már

letudta

a

„főgonosz

mindent

megmagyaráz”-részt. Nincs szükségem újabbra. — Pedig igaza volt — erősködött. — Mi nem vagyunk gonoszok. Mi csak azt tesszük, ami a legjobb a prodigiumok számára. Létszámunk úgy csökken, ahogy az olyan csoportok létszáma, mint A Szem vagy a Brannickok, növekszik. Neked és az apádnak meg kellett volna védenetek bennünket, ehelyett mindketten lepaktáltatok az ellenséggel. -Baromság... várjunk csak! Mit akart mondani azzal, hogy

„mindketten”. Apa mióta csókosa a Szemeknek, vagy a Brannickoknak? Megrázta a fejét és tovább folytatta útját felfelé. -

Most már úgysem számít.

Elértük a lépcső tetejét, de továbbra is a pinceszinten jártunk. A hosszú, ablaktalan folyosón lovagi páncélok sorakoztak, de különböztek a fent látottaktól. Különös alakjuk volt, és némelyik hatalmas méretű volt. Félelem öntött el, és megint éreztem, hogy a varázserőm szánalmasan és hasznavehetetlenül vergődik bennem. - Gyere! - utasított Mrs. Casnoff, de három lépcső után kiáltást hallottunk. -

Anastasia!

Elizabeth futott felénk kurta nagymamalábán, hosszú szoknyája a bokáját verdeste. Mrs. Casnoff idegesen felnézett. -

Mi van már megint?!

Elizabeth odaért hozzánk, kerek arca kipirult. -

Lara azonnal látni akarja! - lihegte

Mrs. Casnoff a homlokát ráncolta: - Sophie-t kísérem a megfosztókamrába. Mondja meg neki, hogy hamarosan ott leszek. - Nem! - rázta meg Elizabeth a fejét. - Azt mondta, nagyon sürgős — pillantott rám. — Nickről van szó. Még a homályos folyosón is láttam, hogy kifut Mrs. Casnoff arcából a vér. -

Most is...

- Mint a múltkor... - mondta Elizabeth. — A szüleivel, de most... szavai zokogásba fulladtak, és a szája elé kapta a kezét, mielőtt kimondta: - Istenem, Anastasia, megint megtörtént! Fogalmam sem volt róla, miről beszél, de Mrs. Casnoff száján olyan

szó szaladt ki, amit nem gondoltam, hogy ismer. Felém pördült. —

Gyere velünk, Sophia! Ha szökéssel próbálkozol, esküszöm,

hogy saját kezemmel öllek meg. Érthető voltam? Kábán bólintottam. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem a megfosztókamrába visznek, hogy félni is elfelejtettem. Követtem Mrs. Casnoffot és Elisabetht a folyosón, és közben járt az agyam. Ha valami rossz történt, mindenki azzal lesz elfoglalva, és közben módot találhatok a szökésre — Mrs. Casnoff fenyegetése ellenére. De először Jennát kell megtalálnom. Megijesztett, hogy elfeledkeztem róla. Tudja egyáltalán, mi történt? Persze az Archer-ügy után talán esze ágában sem lesz lelépni velem. Elhessentettem a gondolatot. Nem sokat segített. Aztán ott volt még Cal is. Meg kell keresnem, és megtudnom, milyen büntetést kapott, ha kapott egyáltalán. Talán Jenna, Cal és én találunk rá módot, hogy apát és Archert kiszabadítsuk. Aztán úgy elhúzunk az itinerisszel, mintha a pokol kutyái lihegnének a sarkunkban. Ami talán igaz is lesz. Elértük az aulát, és onnan már hallottuk is a fentről jövő kiabálást. Miközben Elizabeth és Mrs. Casnoff felfelé szaladt, arra gondoltam, talán megcélozhatnám a szobámat, hátha Jenna és Cal is a szobáikban dekkolnak. De alig tettem egy negyed fordulatot a kívánt irányba, amikor egy varázsnyaláb egyenesen a lapockámba vágódott, és térdre estem. Kaptam már célzott varázslövést - például Alice- től az oktatása során -, de az nem fájt ennyire. Mintha egyszerre kaptam volna elektrosokkot és egy kiadós hátbavágást. Felnéztem. Mrs. CasnofF a lépcsőfordulóban állt, és ujjaival rám célzott. -

Figyelmeztettelek. Most pedig gyere ide!

Engedelmeskedtem. Nem voltam benne biztos, hogy másra képes lennék. Lépni is alig tudtam. A Tanács többi tagja apa irodája előtt gyülekezett. Néhány pálma

felborult, és a cserépből a vörös szőnyegre ömlött a föld. A padlón üvegszilánkokat és sötét foltokat láttam. Lara és Roderick a hall közepén állva egymással ordítozott. -Azt mondta, soha nem fog megismétlődni. Megesküdött rá, hogy teljesen az irányítása alatt áll! Lara keze ökölbe szorult az oldala mellett, amikor Roderickre nézett. - Az irányításom alatt áll. Csak váratlan hiba történt. De megoldjuk. - Nem! — kiáltotta Elizabeth. — Nem tudjuk megoldani! Lara, a fiú legalább húsz emberrel végzett ma este. Hússzal, percek alatt. A gyomrom összeszorult. Ezért volt a riadalom. A démonölebük megőrült. Vad és sötét öröm öntött el. Ezt megkaptátok! így jár, aki démonokká változtat tinédzsereket. Aztán eszembe jutott Nick. Hogy milyen kedves volt Daisyvel, és hogy a mosolya Archerére emlékeztetett. És a káröröm azonnal szétoszlott. - A Szem tudja, hogy elkaptuk Crosst - folytatta Elizabeth éles hangon. - Idejönnek! Istenem, minden megismétlődik! - Nem! - vakkantotta Lara őrült tekintettel. - Most nem. A birtokunkban van Daisy. Mindent helyrehozunk. Kristopher jelent meg a márvány boltív alatt, kék szeme dühtől csillogott -

Ezzel elkéstünk. Elizabethnek igaza van. Közelednek. Érzem

őket. És biztos vagyok benne, hogy te is. De Lara nem mozdult. Kontyba font sötétszőke haja szétzilálódott. Szemében őrült fények cikáztak. -Jöjjenek csak! Anastasia, ereszd ki Daisyt a cellájából! De Mrs. Casnoff nem mozdult. - Ha Daisyt rájuk eresztjük, lehet, hogy mi sem tudjuk megállítani. Mintha láthatatlan lennék, csak álltam ott, és figyeltem. Furcsa, de

szinte megsajnáltam őket. A félelmük ostoba és őrült lépésre sarkallta őket, most pedig fizetniük kell érte. De a következmény egy háború lesz, amelyben sok prodigium elesik majd. Nem beszélve az emberekről... Hülyeség volt, de ismét megpróbáltam akcióra bírni a varázserőmet. Nem tudom, mit tettem volna velük, ha sikerül, de megint hiába erőlködtem. Csak tehetetlenséget éreztem. Hiába van az erőm kéznyújtásnyira, nem fértem hozzá. Aztán arra gondoltam, hogy mégis kell lennie valamilyen megoldásnak, hogy hozzáférjek - máskülönben miért lenne olyan sürgős nekik, hogy elvégezzék rajtam a megfosztást? Talán a bűbájuk csak időleges. A hirtelen beállt csendben hátrapillantottam, és a szőnyegen valami fényeset vettem észre. Üvegszilánkokat. De nem a szilánkok csillogtak. Hanem egy vékony aranylánc. Szűkölő hang szakadt ki belőlem, amikor letérdeltem, és megláttam, mi az. Egy összetört vérkő volt.

40. FEJEZET

H

ol van? - kérdeztem Mrs. Casnoffot. - Ez Jennáé - tartottam fel a láncot. — Mit tettek vele? - a hangom kiáltássá

erősödött az utolsó szónál, és remegni kezdtem. Ha nappal törték össze Jenna vérkövét, belehalhatott. Pontosabban a halálnál is rosszabb dolog történhetett vele, talán sikoltozva porrá égett. Eszembe jutott a baljós előérzet, ami szerint Cal, Jenna és én nem térünk vissza együtt a Hekatéba. A füstszag. Annyira szorítottam a láncot, hogy a körmöm a tenyerembe vájódott. Lara megvetően nézett rám. - Itt volt az ideje, hogy minden értelemben kitakarítsuk a házat. Dühödt kiáltással talpra ugrottam. A varázserőmet lakat alá helyezték, de abban semmi sem gátolhat meg, hogy puszta kézzel csináljam ki az öreglányt, ha Jennában kárt tett. Nem tudom, mi lett volna, ha nem rázza meg a házat egy hangos recsegés-ropogás. Amikor meghallottuk, minden fej a márvány boltív felé fordult. Újabb reccsenés, amit egy másik követett, aztán a hasadó fa szörnyű sikítása hallatszott Lara szó nélkül eltűnt, és a szellőből arra következtettem, hogy teleportálta magát. Talán a cellákhoz, hogy kieressze Daisyt. Mrs. Casnoffegy általam nem ismert nyelven mormogott, Elizabeth nagymamás kosztümje pedig addig hullámzott, süllyedt és

emelkedett, amíg nem borította szürke bunda az egész testét. Arca vadállatpofá vá nyúlt, szemüvege leesett, és sárgára váltott a szeme. Ezek arra számítottak, hogy valaki átsétál a boltív alatt, és kaparós sorsjegyeket kezd el osztogatni? Ez elég furcsa volt: valamiért azt hitték, hogy a támadás civilizált, úriemberes módon zajlik le. így nagyon meglepődtek, amikor egy ezüsttőr repült át a boltív alatt, és beleállt Kristopher mellkasába. Némán hátraesett, tekintete üveges lett. Ami ezután történt, maga volt a rémálom. Az Elizabethből lett vérfarkas felvonyított, és a lépcsők felé vetette magát. Mrs. Casnoíf és Roderick követte. Én döbbenten álltam. Mi a francot csináljak egy kicseszett varázsharcban egy szemernyi mágia nélkül? Odalentről sikításokat, vonyításokat és csörömpölést hallottam. Apa és Archer továbbra is a cellájuk foglyai voltak, és azt csak az isten tudta, hogy Jenna hol lehet. Vagy Cal, ha már itt tartunk. De nem ácsoroghattam újabb gyilkos villanásokra várva, amik engem vesznek célba. És valami azt súgta, hogy ha A Szem rám talál, nem fogja érdekelni, hogy tudok-e varázsolni, vagy hogy az egyik tagjuk a szerelmem. El kellett menekülnöm, de az egyetlen kivezető út egy hatalmas szörnyharcmezőn át vezetett. Nagy levegőt vettem, és a zsebembe süllyesztettem Jenna láncát. Ha ki akarom deríteni, mi történt vele, ha meg akarom menteni apát és Archert, ha meg akarom találni Calt, akkor mágiával vagy anélkül, de ki kell jutnom innen. - Elodie, ha itt vagy, és fel tudnál ajánlani egy kis szellemsegítséget, nagyra értékelném! - mondtam félig viccből, de mielőtt levegőt vehettem volna, elém libbent, az arcáról neheztelést olvastam le. - Hú... — suttogtam. - Ezek szerint... igaz, amit arról mondtak, hogy magamhoz kötöttelek?

Karját összefűzte maga előtt, és bólintott. - Értem, sajnálom. Ha segítesz kimenekülni, mindent megteszek azért, hogy elszakítsam a köteléket, amivel magamhoz fűztelek. Tanulmányozott egy darabig, aztán megmozdult az ajka. Valami olyasmit mondhatott, hogy „nagyon ajánlom”. Az egyik portréhoz lebegett, ujja úgy futott körbe a keretén, mint a füst, és a következő pillanatban feltárult mögötte egy folyosó. Öntelt képpel a rejtekajtó felé biccentett. - Kösz - mondtam neki, de már elillant. Haboztam egy darabig, amíg egy újabb fülsiketítő ropogás nem hallatszott odalentről. Mintha az egész emelet széthasadt volna. Újabb mágiaáramlást észleltem, és bár a saját erőmhöz nem fértem hozzá, tudtam, honnan jön. Lara szabadon engedte Daisyt. Nem láttam, hogyan fogadta ezt Daisy, de a felhangzó üvöltések nem embertől származtak.

Apa - gondoltam. Archer, Jenna. Cal. Ki kell jutnom, hogy segíthessek rajtuk. A folyosó annyira alacsony volt, hogy le kellett hajolnom. Néhány lépés után kanyarogni kezdett, és nem láttam a bejáratot. Vagyis tök sötét lett. Ösztönösen felemeltem a kezem, hogy megidézzek egy fénygömböt, de eszembe jutott, hogy ilyesmire momentán nem vagyok képes. Menekülésemet őrjöngő csatazaj kísérte. Távoli puffanások és mennydörgésszerű reccsenések ismétlődtek, és sikításokat hallottam. Tovább kellett mennem, bár egyfolytában azt találgattam, mi folyhat mögöttem. Apa, Archer, Jenna, Cal - ismételgettem. Nem segíthetsz rajtuk,

ha meghalsz. A tekergő folyosó egyre alacsonyabb lett, az utolsó szakaszt már térden kúszva kellett megtennem. Végül beleütközött a fejem valamibe. Egy ajtó. Felnyitottam, kavicsos föld hullott rám. Amikor megláttam az

udvari labirintus magas sövényeit, tudtam, hogy a hátsó kertben lyukadtam ki. Hunyorogva kimásztam. Úgy vakított a fény, hogy egy zavaros másodpercig azt hittem, feljött a nap. Pedig erről szó sem lehetett. Amikor Elizabethszel és Mrs. Casnoff-fal átrohantam a házon, még sötét volt. Nem telt el annyi idő, hogy már hajnal legyen. És a fény nem is a nap lágy, sárga fénye volt, hanem a tűz lángvöröse. Felálltam, és a ház felé fordultam. Lángokban állt. A felsőbb emeletek ablakaiból lángok csaptak ki, és a falakat nyaldosták. Egyhektárnyi tető égett - ezt Lara adataiból tudtam, amiket az első nap mondott. Forróság égette a bőrömet, a füsttől majdnem megfulladtam. Füst. Most már tudom, miért kísértett ez a szag. Az egyik vastag faajtó recsegve kidőlt. A ház, ahol Alice-ből démont csináltak. A hely, ahol az apám leélte az életét. A Tanács főhadiszállása. Elenyészik a lángokban. És apa meg Archer továbbra is bent volt. Szerettem volna térdre esni a gyepen és zokogni, de egy kéz megragadott. Felsikoltottam, megpróbáltam teljes erőmmel kiszabadítani magam Akkor döbbentem rá, hogy milyen védtelen vagyok mágia nélkül. Csapásaim gyengék voltak, és a varázserőm sikított a bensőmben. - Sophie, én vagyok! Én! Cal volt az. - Nyugi! - közelebb húzott magához. - Semmi baj! A mellkasára borultam. Túlságosan gyenge voltam ahhoz, hogy féljek, és túlságosan aggódtam ahhoz, hogy sírjak. - Hol voltál? - A vallomásom után a Tanács visszavezényelt a Hekatéba. De...

úgy éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért az itinerisen visszajöttem. Mi történt? Felnéztem rá, mogyoróbarna szemében tükröződött az előttünk tomboló pokol. - A Tanács. Démonokat hoztak létre. Nicket és Daisyt, és Nick megölt egy csomó embert. Archert halálra ítélték, és... — kitört belőlem a zokogás. - A Szem bosszúból megtámadta a házat, és Lara Daisyt vetette be ellenük. Apa továbbra is odabent van. Meg Archer is. És csináltak valamit Jennával, de nem tudom, mit - fejeztem be, amikor a ház megannyi kéménye közül az egyik tűz- és füstfelhővel kísérve összeomlott. Furcsa, de amíg nem mondtam ki hangosan, a veszteség nagyságát nem is mértem fel teljesen. Nincs többé mágia. Jenna eltűnt, talán meghalt. Archer és apa az égő ház foglyai. - Értem - mondta halkan Cal, aztán határozottabb hangon folytatta: - Menj az itinerishez! Azt az átjárót használtam, amit Cross is. Menekülj el! - De hogyan? - próbáltam koncentrálni. - Nincs varázserőm. Cal a fejét rázta. - Nem kell hozzá. Az itineris saját varázserővel rendelkezik. Nincs szüksége a tiédre. - De hová menjek? Azt sem tudom, hol van anya. - A torkom a fájdalomig összeszorult. Apa azt mondta, felhívja. Mi van, ha éppen idetart? Mi van, ha besétál a csata közepébe? - Te a Hekatéban voltál. Ott van még? Cal a fejét rázta. - Nincs. - Újabb robaj hallatszott belülről, és Cal a Thorne felé kapta a fejét. - Menj az itinerishez, és mondd azt, hogy Aislinn Brannickhoz akarsz menni. Ennyi elég lesz, hogy odajuttasson. Ha azt mondta volna, hogy kerüljem meg a malmot, és induljak el Narniába, akkor sem döbbentem volna meg jobban ennél.

-

Mi?! - kiáltottam túl a bőgő lángokat. - Minek mennék én oda?

-

Mert ott van az anyád - nézett mélyen a szemembe.

A kezem ökölbe szorult a mellkasa előtt. -

Te jó ég! Csak nem kapták el őt is?!

Megrázta a fejét. - Nem, de nincs időm elmagyarázni. Csak bízz bennem! Nem fog bántani, az az egyetlen hely, ahol biztonságban vagy. Megpróbálok segíteni az apádon. És Crosson. Megszorítottam a karját. - Cal, ez öngyilkosság! — Isten látja lelkem, mennyire szerettem volna visszakapni apámat és Archert, de a gondolatra, hogy Cal beveti magát ebbe az őrületbe, összeszorult a szívem a félelemtől. Gyengéden lefejtette az ujjaimat a karjáról. - Nincs más választásom - mondta halkan. Megfordult, aztán megállt, mintha meggondolta volna magát. De ahelyett, hogy velem jött volna az itinerisbe, csak megfogta az állam, magához vont, és a számra hajolt. Annyira meglepődtem, hogy szó szerint ledermedtem, és az egyik kezem megállt Cal válla fölött a levegőben. A csók rövid volt - ahhoz mondjuk elég hosszú, hogy ne gondoljam ártatlannak -, és amikor szétváltunk, csak résnyire nyílt szájjal bámultam rá. Megsimította hüvelykujjával az alsó ajkamat, apró szikrák pattogtak rajtam. - Szia, Sophie! Aztán Thorne felé kocogott, és eltűnt a lángoló épületben. Eggyel több nevet írhattam hozzá a veszteséglistámhoz. Azt mondják, ha az embert túl sok csapás éri, az agya magától átkapcsol túlélőüzemmódba. Ez történhetett velem is, mert úgy éreztem, mintha az agyamba egy lónak való adag novokaint lőttek volna be. Hátat fordítottam a Thorne Abbey-nek, és a malom felé indultam. Nem futottam, nem rohantam. Csak sétáltam. Egyik lábat a másik elé.

„Menj Aislinn Brannickhoz! - mondta Cal. - Ott van az anyád.” Rendben, ha ez a helyzet, én is ott leszek. Beléptem a malomba, és gyorsan megtaláltam a láncot. Néhány méterre tőle ott hevert Archer kardja is. Itt hagyta azon a szörnyű éjszakán. Az ujjaim ugyanolyan zsibbadtak voltak, mint a testem, amikor lehajoltam érte. Nehéznek és valóságosnak éreztem. Magammal viszem, hátha újra látom Archert. Újabb megérzésem támadt - ami a Graymalkinból való távozásom óta rendszeresen előfordult -, de most nem rettegés vagy félelem csapott át rajtam... Hanem a boldogság. A remény.

Újra látom őt. Nem tudom, honnan tudtam ezt, de tudtam. Varázserőm felizzott — nem erősen, de érzékelhetően. A zsibbadtság lefoszlott rólam, és acélos határozottság vette át a helyét. Ha Archer túléli ezt az éjszakát, akkor talán Cal és apa is. Meg Jenna is, akárhol volt. És együtt talán megállíthatjuk ezt az őrületet. Egyik kezemmel megszorítottam a kardot, a másikkal a nyakamba akasztottam a láncot. - Aislinn Brannick - suttogtam -, bárhol is van, nagyon remélem, hogy Cal nem tévedett magával kapcsolatosan. Aztán beléptem az itinerisbe.