Veronica Roth

A LÁZADÓ

A trilógia második kötete Veronica Roth A LÁZADÓ Ciceró Könyvstúdió A mû eredeti címe Insurgent Fordította LOGOS Szerkesztette Rudole Anna A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. ISBN 978 963 539 781 5 Copyright © 2012 by Veronica Roth Published by arrangement with HarperCollins Publishers © logos, Hungarian translation, 2013 © Ciceró Könyvstűdíó, magyar kiadás, 2013 Nelsonnak, akiért minden kockázatot érdemes volt vállalni Az igazság olyan, mint egy vadállat - túlságosan erős ahhoz, hogy ketrecbe zárva maradjon Az Őszinték csoportjának kiáltványából

ELSŐ FEJEZET

Az ő neve van a nyelvem hegyén, amikor felébredek. Will. Mielőtt kinyitom a szemem, magam előtt látom őt, amint ismét leroskad a járdára. Holtan. Én tehetek róla. Tobias leguggol elém, egyik kezét a bal vállamra teszi. A vonat zötykölődik a síneken. Marcus, Peter és Caleb ott áll a kocsi ajtajában. Nagy levegőt veszek, bent tartom, miközben szabadulni próbálok a mellkasomban egyre növekvő feszültségtől. Egy órával ezelőtt még semmit sem éreztem valóságosnak, ami történt. Most már igen. Kilélegzek, de nem szűnik meg a feszültség. - Gyerünk, Tris! - mondja Tobias, tekintetével az enyémet fürkészve. - Ugranunk kell. Túl sötét van ahhoz, hogy lássuk, merrefelé járunk, ám ha lent leszünk, valószínűleg a kerítés közelében találjuk magunkat. Tobias segít felállnom. Odavezet az ajtóhoz.

3

A többiek egyesével ugranak le. Elsőként Peter, azután Marcus és végül Caleb. Megfogom Tobias kezét. A szél felerősödik, miközben az ajtónyílásban állunk - mintha egy kéz visszalökne a biztonság felé. De azután kiugrunk a sötétségbe. Keményen érek földet. Az ütközéstől megfájdul a golyó ütötte seb a vállamon. Az ajkamba harapok, hogy megálljain kiáltás nélkül, azután a bátyámat kezdem keresni. -Jól vagy? - kérdezem, amikor meglátom, hogy a fűben ül, tőlem néhány lépésre, és a térdét dörzsölgeti. Bólint. Hallom, hogy szipog, mintha a könnyeivel küszködne. El kell fordulnom tőle. A kerítés közelében, a fűben értünk földet, több méterre a kitaposott ösvénytől, amelyen a városba élelmiszert szállító Barátságosak teherautói közlekednek, nem messze a kaputól, amelyen át szoktak haladni, s amely most zárva áll előttünk. A drótkerítés fölénk tornyosul ahhoz túl magas és hajlékony, hogy átmásszunk rajta, ahhoz pedig túlságosan masszív, hogy lebontsuk. -

Itt kellene lennie néhány Bátor őrnek - jegyzi meg Marcus. - Hol lehetnek?

-

Bizonyára szimuláció hatása alatt álltak - feleli Tobias -, és most... - elhallgat. - Ki

tudja, hol vannak és mit csinálnak? Leállítottuk a szimulációt - erre emlékeztet a farzsebemben lapuló merevlemez súlya -, de nem álltunk meg, hogy lássuk a következményeit. Mi történt a barátainkkal, a társainkkal, a vezetőinkkel, a csoportjainkkal? Nem tudhatjuk. Tobias odalép a kapu jobb oldalán lévő kis fémdobozhoz, és kinyitja. Számbillentyűzet van benne. -

Reménykedjünk, hogy a Művelteknek nem jutott eszébe megváltoztatni a

kombinációt - mondja, miközben bepötyög egy számsort. A nyolcadik számjegy után abbahagyja, és a kapu egy kattanással kinyílik.

-

Ezt meg honnan tudod? - kérdezi Caleb. A hangja olyan erős indulatról árulkodik,

hogy csodálom, hogy nem akadnak torkán a szavak. -A Bátrak vezérlőtermében dolgoztam, én felügyeltem a biztonsági rendszert. Évente mindössze kétszer változtatjuk meg a kódokat - feleli Tobias. -

Micsoda szerencse! - jegyzi meg Caleb. Bizalmatlanul pillant Tóbiásra.

-

Ennek semmi köze a szerencséhez - feleli Tobias. - Csak azért dolgoztam ott, hogy

biztosan kijuthassak. Beleborzongok. Úgy beszél a kijutásról, mintha ügy érezné: csapdában vagyunk. Erre még

sohasem gondoltam, ami most ostobaságnak tűnik. Csapatban indulunk el, szorosan egymás mellett. Peter a mellkasához szorítja véres karját - azt, amelyiket meglőttem -, Marcus pedig egyik kezével Peter vállát fogja, hogy meg tudja támasztani. Caleb néhány másodpercenként meg- törli az arcát - innen tudom, hogy sír. Csak azt nem tudom, hogyan vigasztalhatnám meg, ahogy azt sem, hogy én miért nem sírok. Előremegyek. Tobias szótlanul lépdel mellettem, és bár hozzám sem ér, ő a támaszom. *** Tűhegynyi fények az első jelei annak, hogy közeledünk a Barátságosak központjához. Majd a négyzet alakú fények kivilágított ablakokká nőnek. Fából és üvegből emelt épületek csoportosulnak itt. Egy gyümölcsösön kell áthaladnunk, hogy az épületekhez érjünk. A lábam a talajba süpped, fejem fölött alagutat alkotnak az összenőtt ágak. Sötét színű gyümölcsök függenek a levelek között, leesésre készen. Az orromban a rothadó almák jellegzetes, édeskés szaga keveredik a nedves földével.

Amikor már közeledünk, Marcus ellép Peter mellől, hogy ő haladjon az élen. -Tudom, hová kell mennünk - mondja. Elvezet bennünket az első épület mellett a bal oldalon álló másodikhoz. Az üvegházakat kivéve az összes épület ugyanabból a sötét, festetlen és durva felületű fából készült. Nevetést hallok egy nyitott ablakból. Meghökkentően éles az ellentét ez és a magamban hordozott kőnyugalom között. Marcus kinyitja az egyik ajtót. Ha nem a Barátságosak központjában járnánk, megdöbbennék a biztonsági óvintézkedések hiánya láttán. Náluk azonban gyakran nem éles a határ a bizalom és az ostobaság között. A cipőink nyikorgása az egyedüli zaj ebben az épületben. Már nem hallom Caleb sírását igaz, eddig is csendesen sírt. Marcus megáll egy nyitott helyiség előtt, ahol Johanna Reyes, a Barátságosak képviselője ül, és kifelé bámul az ablakon. Felismerem, mert nehéz elfelejteni az arcát, ha - akár csak egyszer, akár ezerszer - látta már az ember. A jobb szemöldöke fölött kezdődő heg vastag vonalként húzódik az ajkáig, amitől a fél szemére vak, és selypít. Csak egyszer hallottam beszélni őt, de erre emlékszem. Gyönyörű nő lenne a sebhely nélkül. —

O, hála istennek! - kiáltja, amikor megpillantja Marcust. Kitárt karral indul el felé.

Ám ahelyett, hogy megölelné, csak a vállát érinti meg, mintha most jutna eszébe, hogy az Önfeláldozók tartózkodnak a spontán testi érintkezéstől. -

A csapatotok többi tagja már néhány órával ezelőtt ideért, de nem voltak biztosak

benne, hogy túléltétek-e - magyarázza. Azokra az Önfeláldozókra utal, akik apámmal és Marcus- szal voltak a menedékházban. Nekem eszembe sem jutott aggódni miattuk. Johanna átpillant Marcus válla fölött, előbb Tóbiásra és Calebre, majd rám és végül Peterre néz. -Te jó ég! - kiált fel, tekintetét Peter véráztatta ingére szegezve. - Kerítek egy orvost. Adhatok nektek engedélyt arra, hogy itt éjszakázzatok, de holnap az egész közösségnek együtt kell döntenie. És - végigmér engem és Tóbiást - aligha fognak lelkesedni azért, hogy néhány Bátor itt tartózkodjon. És, természetesen, azt kell kérnem tőletek, hogy ha van nálatok, adjátok át a fegyvereiteket. Eszembe jut, vajon honnan tudja, hogy Bátor vagyok. Még mindig szürke inget viselek. Apám ingét. Abban a pillanatban megtelik az orrom - sőt az egész fejem - az apám illatával, amely felfelé száll, s amelyben egyformán keveredik szappan és izzadság. Olyan erővel szorítom ökölbe a kezem, hogy a körmeim a bőrömbe mélyednek. Itt nem. Itt nem.

Tobias átadja a pisztolyát, ám amikor hátranyűlok, hogy előhúzzam az elrejtett fegyveremet, elkapja a kezem, és elhúzza a hátamtól. Azután összefűzi az ujjait az enyémekkel, hogy leplezze, amit tett. Tudom, hogy bölcs döntés megtartani az egyik fegyverünket. De megkönnyebbültem volna, ha átadom. -Johanna Reyes vagyok - mondja, a kezét felém, majd Tobias felé nyújtva. Ez a Bátrak körében dívó bemutatkozás. Meglepő számomra, hogy Johanna tisztában van egy másik csoport szokásaival. Mindig elfeledkezem a Barátságosak figyelmességéről, amíg a saját szememmel meg nem győződöm róla. -

Ez itt T... - szólal meg Marcus, de Tobias félbeszakítja.

-

Négyes vagyok - mondja. - Ők pedig Tris, Caleb és Peter.

Néhány nappal ezelőtt még én voltam az egyetlen Bátor, aki ismerte a „Tobias” nevet, nekem adta magából ezt a darabkát. Most - a Bátrak központján kívül - eszembe jut, miért titkolja a nevét a világ elől. Mert az Marcushoz köti. Isten hozott benneteket a Barátságosak központjában - ■ mondja Johanna, tekintetét

-

az arcomra szegezve, féloldalas mosollyal. - Bízzátok ránk magatokat! ### Úgy teszünk. Egy Barátságos ápolónőtől gyógyulást gyorsító sebkenőcsöt kapok a vállamra, amelyet a Műveltek készítettek, azután elkíséri Pétért a kórházba, hogy rendbe tegyék a karját. Johanna elvezet bennünket az önkiszolgáló étterembe, ahol találkozunk néhány Önfeláldozóval, akik Calebbel és az édesapámmal voltak együtt a menedékházban. Itt van Susan és néhány régi szomszédunk is. A faasztalok hosszú sorai akkorára nyúlnak, mint maga a helyiség. A többiek köny- nyeiket és mosolyukat visszafojtva üdvözölnek bennünket, különösen Marcust. Tobias karjába kapaszkodom. Nyomasztóan hatnak rám a szüleim csoportjának tagjai: az életük, a könnyeik.

7

Az egyik Önfeláldozó egy csésze gőzölgő folyadékot tart az orrom alá, és azt mondja: -

Idd meg! Jobban alszol majd tőle, a többieknek is segített. Nem fogsz álmodni.

A folyadék rózsaszínes-vöröses színű, mint a földieper. Megfogom a csészét, és gyorsan kiiszom. A folyadék melegségének hatására néhány másodpercre úgy érzem, ismét tele vagyok valamivel. Miközben az utolsó cseppeket is kihörpin- tem a csészéből, érzem, hogy ellazulok. Valaki végigvezet a folyosón egy szobába, ahol egy ágy áll. Ennyire emlékszem.

MÁSODIK FEJEZET Kinyitom a szememet, és rémülten markolom a takarómat. De nem a város utcáin vagy a Bátrak központjának folyosóin futok, hanem ágyban fekszem, a Barátságosak központjában, ahol fűrészporszagű a levegő. Fészkelődöm és felszisszenek, amikor valami beleszór a hátamba. Magam mögé nyúlok, ujjaimat a fegyver köré kulcsolom. Egy pillanatra Will tűnik fel mellettem - közöttünk mindkettőnk fegyvere. A keze... Beleereszthettem volna egy golyót a kezébe, de miért nem tettem? Miért nem? Nem sok híja van, hogy a nevét sikoltsam. Akkor eltűnik. Felkelek az ágyból, és fél kezemmel felemelem a matracot, majd a térdemre támasztom. Aládugom a fegyveremet, és leengedem, hogy elrejtsem. Azonnal tisztábbnak érzem a fejemet, amint eltűnik a szemem elől, és már nem préselődik a bőrömhöz. Most, hogy elmúlt a tegnapi adrenalinlöket, ahogyan annak a szernek a hatása is, amitől aludtam, mély és hasogató fájdalmat érzek a vállamban. Ugyanabban a ruhában vagyok, mint amiben éjjel voltam. A merevlemez sarka kikandikál a párnám alól, ahová elalvás előtt dugtam. Annak a szimulációnak az adatai vannak rajta, amellyel a Bátrakat irányították, valamint a felvétel arról, amit a Műveltek tettek. Tűi fontosnak érzem még ahhoz is, hogy akár csak megérintsem, de nem hagyhatom itt, ezért végül megfogom, és beékelem a szekrény és a fal közé. Az énem egyik fele azt gondolja: jó ötlet lenne megsemmisíteni, de tudom, hogy egyedül ezen van nyoma a szüleim halálának, úgyhogy inkább az elrejtés mellett döntök. Valaki kopogtat az ajtómon. Az ágy szélére ülök, és végigsimítom a hajamat. -

Gyere be! - mondom. 8

Kinyílik az ajtó, és Tobias fél lábbal belép. Az ajtónyílás két részre osztja a testét. Ugyanaz a farmernadrág van rajta, mint tegnap, de a fekete pólót sötétvörösre cserélte. Valószínűleg a Barátságosaktól kapta kölcsön. Szokatlan rajta ez a szín: túlságosan élénk, ám amikor a fejét az ajtókeretnek támasztja, látom, hogy a szeme kékje világosabb tőle. -A Barátságosak fél óra múlva megbeszélést tartanak - mondja Tobias, felhúzva a szemöldökét, majd kissé színpadiasán hozzáteszi: - Hogy döntsenek a sorsunkról. Megrázom a fejem. -Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer néhány Barátságos kezébe kerül a sorsom. -

Én sem gondoltam. Ó, hoztam neked valamit.

Lecsavarja a kupakot egy kis palackról, majd elém tart egy csepegtetőüveget, amely átlátszó folyadékkal van tele. - Fájdalomcsillapító. Hatóránként

vegyél be belőle egy pipettányit! -

Köszönöm.

Mélyen a torkomba préselem a csepegtető tartalmát. A gyógyszer íze öreg citroméra hasonlít. Tobias a nadrágja övkarikájába akasztja a hüvelykujját, és megkérdezi: -

Hogy vagy, Beatrice?

-

Most tényleg Beatrice-nek szólítottál?

-

Gondoltam, teszek egy próbát. — Mosolyog. - Nem tetszik?

-Talán majd különleges alkalmakkor. Beavatási napokon, a Választás Napján... elhallgatok. Hozzá akartam tenni még néhány ünnepnapot, ám ezeket csak az Önfeláldozók tartják. Feltételezem, hogy a Bátraknak is megvannak a maguk ünnepei, de ezeket nem ismerem. És különben is, a puszta ötlet, hogy bármit is megünnepeljünk, nevetségesnek tűnik, úgyhogy inkább nem folytatom. -Megegyeztünk - mondja, lehervadó mosollyal. - Hogy vagy, Tris? Nem furcsa ez a kérdés azok után, amin keresztülmentünk, mégis feszült leszek, amikor felteszi: attól tartok, valamilyen módon belelát a fejembe. Még nem mondtam el neki, mi történt Will-lel. El akarom, csak még nem tudom, hogyan tegyem. Olyan nehéznek érzem magam már a gondolattól is, hogy hangosan kimondjam a szavakat, mintha beszakadhatna alattam a padló. -Én... - Többször is megrázom a fejem. - Nem tudom, Négyes. Magamnál vagyok. Én... Továbbra is rázom a fejemet. Tobias az arcomra teszi a kezét, egyik ujját a fülem mögött támasztja meg. Azután lehajtja a fejét, és megcsókol, amitől langyos fájdalom járja át a testemet. Amikor hozzám ér, kevésbé érzem az ürességet a mellkasomban és a gyomromban. Nem kell elmondanom neki. Megpróbálhatom elfelejteni, és ő segíthet nekem ebben.

9

-

Tudom - mondja. - Bocsáss meg, nem lett volna szabad megkérdeznem.

Egy pillanatra csak arra tudok gondolni: vajon ezt meg honnan tudhatta? Van azonban valami az arckifejezésében, ami eszembe juttatja, hogy van fogalma a veszteségről. Fiatalon veszítette el az édesanyját. Nem emlékszem rá, hogy halt meg, csak arra, hogy ott voltunk a temetésén. Egyszerre csak magam előtt látom őt - úgy kilencéves lehet, a nappalijuk függönyébe kapaszkodik. Szürke ruhát visel, sötét szeme lehunyva. Ezt a képet csak rövid ideig látom, és lehet, hogy nem is az emlékezetem, hanem a képzeletem műve. Tobias elenged. -

Hagylak készülődni.

### A női fürdő két ajtóval odébb van. A padlót sötétbarna csempe borítja, mindegyik zuhanyfülkének lambériázott a fala, s műanyag függöny választja el őket a középső folyosótól. A hátsó falon lévő táblán felirat: NE FELEDD: AZ ENERGIAHORDOZÓK MEGKÍMÉLÉSE ÉRDEKÉBEN A ZUHANYBÓL CSAK 5 PERCIG FOLYIK A VÍZ. A vízsugár olyan hideg, hogy akkor sem akarnám tovább folyatni, ha megtehetném. A bal kezemmel gyorsan megmosdom, a jobbomat magam mellett lógatom. Gyorsan hatott a Tóbiástól kapott fájdalomcsillapító: a vállam már nem fáj, csak tompán lüktet. Miután távozom a zuhanyozóból, az ágyamon egy halom ruha vár. Van közöttük sárga és piros a Barátságosaktól és néhány szürke az Önfeláldozóktól. Ritkán látni ezeket a színeket egymás mellett. Ha találgatnom kellene, arra tippelnék, hogy egy Önfeláldozó rakta ide nekem. Rájuk vall ez a fajta gondolkodás. 16 Sötétvörös farmeranyagból varrott nadrágot húzok - olyan hosszú, hogy háromszor is fel kell hajtanom -, meg egy szürke Önfeláldozó-inget, amely szintén túl nagy rám. Az ujja a kézfejem végéig ér, úgyhogy azt- is feltűröm. A jobb kezem fáj minden mozdulatra, ezért lassan és keveset mozgatom. Valaki kopogtat az ajtón. -

Beatrice? - Susané ez a csendes hang.

Kinyitom neki az ajtót. Ételt hozott egy tálcán, amelyet letesz az ágyra. Fürkészem a vonásait, annak a jelét keresem rajta, amit elveszített - az édesapját, aki az Önfeláldozók egyik vezetője volt, és nem élte túl a támadást -, de csak azt a békés határozottságot látom, ami a korábbi csoportomra jellemző. -

Sajnálom, hogy nem jók rád a ruhák - mondja. - Biztosan találunk majd

megfelelőbbeket is, ha a Barátságosak megengedik, hogy itt maradjunk. -

Jók ezek - felelem. - Köszönöm.

-

Hallom, hogy meglőttek. Segítsek neked fésülködni? Vagy felvenni a cipődet?

Már épp nemet akarok mondani, de tényleg szükségem van segítségre. -

Igen, köszönöm.

Leülök a tükör előtti támlátlan székre, ő pedig odaáll mögém, és kötelességtudóan a feladatra összpontosít, nem a saját tükörképét nézi. Egy pillanatra sem emeli fel a tekintetét, miközben végighúzza a fésűt a hajamon. Nem kérdezősködik a vállamról, sem arról, hogyan lőttek meg, vagy hogy mi történt, amikor eljöttem az Önfeláldozók menedékházából, hogy leállítsam a szimulációt. Az az érzésem támad, hogy ha mindent lefaragnék róla, egészen a lényegig, akkor is minden ízében Önfeláldozónak bizonyulna. -

Találkoztál már Roberttel? - kérdezem. A fivére, Robert a Barátságosakat választotta,

amikor én a Bátrak mellett dön17 törtem, úgyhogy ő is itt van valahol, ebben a központban. Azon tűnődöm, vajon az újbóli találkozásuk olyan-e, mint az enyém Calebbel. -

Csak futólag, tegnap este - feleli. - Hagytam, hogy a csoportja tagjaival

gyászolhasson, ahogyan én is az enyéimmel. Persze azért jó viszontlátni őt. Véglegességet hallok ki a hangjából, ami azt üzeni, lezártnak tekinti a témát. -

Kár, hogy ez akkor történt, amikor - folytatja Susan. - A vezetőink épp valami

csodálatosra készültek. -

Valóban? Mire?

-

Nem tudom - feleli Susan elpirulva. - Csak azt tudom, hogy valami elkezdődött. Nem

akartam kíváncsiskodni, mindössze észrevettem pár dolgot. Bólint és tovább fésül. Azon tűnődöm, mit tehettek az Önfeláldozó vezetők, köztük az édesapám. És nem tudok nem csodálkozni Susan feltevésén, miszerint csodálatos dologra készültek, amit tenni készültek, bármi legyen is az. Bárcsak ismét el tudnék hinni ilyesmit az emberekről! Mintha valaha is elhittem volna. -

A Bátrak kiengedve hordják a hajukat, ugye? - kérdezi.

-

Néha - felelem. - Tudsz fonni?

Ügyes ujjakkal fonja a hajamat egyetlen copfba, amelynek vége a hátam közepét csiklandozza. A tükörképemre meredek, amíg elkészül vele. Megköszönöm, amikor befejezi. Halvány mosollyal távozik, becsukva az ajtót maga után.

Továbbra is csak bámulok, de nem látom magamat. Még mindig érzem Susan ujjainak érintését a tarkómon - anyám ujjaira emlékeztet az utolsó, vele töltött reggelen. Könnybe lábad a szemem, a törzsemet előre-hátra hintáztatom a széken, próbálom kitörölni a képet az emlékezetemből. Attól félek, ha elsírom magam, nem fogom tudni abbahagyni, míg olyan aszott nem leszek, mint egy mazsola.

Egy varrókészletet pillantok meg a fiókos szekrényen. Kétféle színű, piros és sárga cérna van benne, meg egy olló. Nyugodt vagyok, miközben kibontom, és kifésülöm a fonatomat. Középen választom el a hajamat, és ügyelek rá, hogy egyenes és sima legyen. Az állam magasságában összecsukom az ollót a hajamon. Hogyhogy ugyanúgy nézek ki, miután a mamám meghalt és minden megváltozott? Nem, ez nem lehet. Amennyire csak tudok, egyenesen vágok, az állkapcsomat használom viszonyítási pontként. Hátul, ahol nem látom valami jól, nehezen haladok, úgyhogy a látásom helyett inkább a tapintásomra hagyatkozom. Szőke hajtincsek hevernek körülöttem félkörben a padlón. Anélkül távozom, hogy még egyszer megnézném a tükörképemet. *** Amikor Tobias és Caleb valamivel később értem jön, úgy néznek rám, mintha nem az az ember lennék, akit tegnap ismertek. - Levágtad a hajad - állapítja meg Caleb, magasra vont szemöldökkel. A Műveltekre jellemző ez a viselkedés: a megpróbáltatások közepette is leragad a tényéknél. Az ő haja az egyik oldalon égnek áll, mert elfeküdte. A szeme véreres. -Igen - felelem. - Túlságosan,., meleg van a hosszú hajhoz.. -Igaz. Együtt megyünk végig a folyosón. A padló deszkái meg- megnyikordulnak a lábunk alatt. Hiányzik, hogy nem visszhangzanak a lépteim, mint a Bátrak központjában - és hiányolom a föld alatti hűvös levegőt is. Leginkább mégis az utóbbi hetek félelmei hiányoznak, amelyek eltörpülnek a mostani félelmeimhez képest. Kimegyünk az épületből. A kinti levegő úgy nehezül rám, mintha fojtogató párna lenne. Zöld illata van, mint egy félbetépett levélnek. -

Mindenki tudja, hogy Marcus fia vagy? - kérdezi Caleb. - Úgy értem, az Önfeláldozók 13

közül. -

Tudtommal nem - feleli Tobias, Calebre pillantva. — És nagyra értékelném, ha te sem

hoznád szóba. -

Nem kell szóba hoznom. Akinek van szeme, az maga is látja. - Caleb a homlokát

ráncolva néz rá. - Egyébként hány éves is vagy? -

Tizennyolc.

-

És nem gondolod, hogy túl idős vagy az én kishúgomhoz?

Tobias felnevet. -

Ő se nem a tiéd, se nem kicsi.

-

Hagyjátok abba! Mind a ketten! - szólalok meg. Sárgába öltözött emberek tömege

halad előttünk egy széles és alacsony épület felé, amely tisztán üvegből épült. Az üvegtáblákról visszaverődő napfény bántja a szememet. A kezemmel árnyékolom az arcomat, úgy megyek tovább. Az épület ajtajai szélesre vannak tárva. A kör alakú üvegház pereme körül növények és fák nőnek vizesárkokban vagy kis tavacskákban. A helyiségben a többtucatnyi ventilátor csak felkavarni tudja a forró levegőt, úgyhogy azonnal izzadni kezdek. Ám erről megfeledkezem, amikor a tömeg ritkulni kezd előttem, és meglátom a helyiség többi részét is. Középen hatalmas fa magasodik. Ágai az üvegház legnagyobb részét elérik, gyökerei felfeltörnek a földből, kérge sűrű hálót alkot. A gyökerek között nem földet látok, hanem vizet és fém tartórudakat, amelyek rögzítik őket. Nem kellene meglepődnöm - a Barátságosak egész életüket ilyen és ehhez hasonló mezőgazdasági vívmányoknak szentelik, amelyekhez a Műveltektől kapott technológiát használják fel. Az egyik gyökérkötegen Johanna Reyes áll. Haja előrehull, eltakarva arcának sebhelyes felét. A csoporttörténelemből tudom, hogy a Barátságosak nem ismernek el hivatalos vezetőt minden kérdésben szavaznak, s az eredmény rendszerint egyöntetű. Olyanok, mintha egyazon elme részei lennének, Johanna pedig a szócsövük. A Barátságosak a földön ülnek, többségük törökülésben, csoportokba verődve. A látványuk kissé hasonlatos a fa gyökeréhez. Az Önfeláldozók szorosan egymás mellett, sorokban ülnek, néhány méterre balra tőlem. Néhány másodperce pásztázom már a tömeget, mire rádöbbenek, mit keresek: a szüléimét. Nagyot nyelek, és próbálok megfeledkezni róluk. Tobias megérinti a derekamat, a gyülekezőhely széle felé terel, az önfeláldozók mögé. Mielőtt leülünk, a fülemhez hajol, és odasúgja: -

Tetszik a frizurád. 14

Halvány mosolyra futja tőlem. Azután nekitámaszkodom, amikor leülök, a karom összeér az övével. Johanna mindkét kezét felemeli, és lehajtja a fejét. Csend támad az üvegházban, még mielőtt újra levegőt vennék. Körülöttem Barátságosak ülnek némán, némelyek behunyt szemmel, mások mozgó szájjal, olyan szavakat mondva, amelyeket nem hallok, megint mások egy távoli pontra meredve. Nehezen telnek a másodpercek. Mire Johanna felemeli a fejét, halálosan kimerülök.

-

Sürgős kérdést kell ma megbeszélnünk - mondja -, miszerint: a jelenlegi konfliktus

idején hogyan viselkedjünk mi, akik a békét szorgalmazzuk? A helyiségben tartózkodó valamennyi Barátságos odafordul a mellette ülőhöz, és beszélgetni kezdenek. -

Hogyan tudnak így bármivel is dűlőre jutni? - kérdem, amikor már percek óta folynak

a beszélgetések.

15

-

Nem a hatékonyság érdekli őket - feleli Tobias. - Az egyetértés a lényeg. Figyeld csak

meg! Néhány lépésre tőlünk két, sárgába öltözött nő áll fel és csatlakozik három férfihoz. Egy fiatalember úgy helyezkedik, hogy a kis köre kibővüljön a mellette álló csoportosulással. A helyiségben mindenütt egyre nőnek és terjeszkednek a kisebb csoportok, s egyre kevesebb hang tölti ki a teret, egészen addig, hogy már csak hármat vagy négyet hallani. Mindössze foszlányokban jut el hozzám, amit mondanak: -Béke... Bátrak... Műveltek... menedékház... beavatkozás... -

Ez teljesen bizarr! - jegyzem meg.

-

Szerintem csodálatos - mondja Tobias.

Hitetlenkedve nézek rá -

Mi az? - kérdi, és elneveti magát. - Egyenlő részt vállalnak a kormányzásból, így

mindenki egyformán felelősnek érzi magát. Ezért nem lesznek közömbösek, sőt ezért lesznek szívélyesek. Szerintem ez csodálatos. -

Szerintem pedig tarthatatlan - mondom. - Persze, a Barátságosak esetében működik.

De mi történik, ha nem akar mindenki bendzsót pengetni és növényeket termeszteni? Mi van, ha valaki valami borzalmas dolgot követ el, és puszta beszélgetéssel nem oldódik meg a probléma? Tobias megvonja a vállát. -

Gondolom, hamarosan kiderül.

Végül mindegyik nagy csoportból feláll egy-egy ember, és elindul Johanna felé, gondosan átlépve a nagy fa gyökereit. Arra számítok, hogy hozzánk, a többiekhez címezik majd a mondanivalójukat, de ehelyett újabb kört alkotnak Johannával és a többi szóvivővel, és halk beszélgetésbe fognak. Kezdem úgy érezni, hogy sohasem fogom megtudni, miről társalognak. n -Nem fogják hagyni, hogy ne-fogadjuk el a döntésüket, ugye? - szólalok meg. -

Aligha - feleli Tobias.

Nekünk befellegzett. Amikor mindenki elmondta a magáét, ismét leülnek, egyedül hagyva Johannát a helyiség közepén. Felénk fordul, és összekulcsolja a kezeit maga előtt. Hová megyünk majd, ha azt mondják, nem maradhatunk itt? Vissza a városba, ahol semmi sem biztonságos? -

A csoportunk emberemlékezet óta szoros kapcsolatban áll a Műveltekkel. Szükségünk

van egymásra a túléléshez, és mindig is együttműködtünk - kezdi Johanna. - Ugyanakkor az Önfeláldozókkal is stabil kapcsolatot ápoltunk, és nem hisszük, hogy helyes lenne visszavonni

az olyan régen kinyújtott segítő kezet. Mézédes a hangja, és a mozgása is a mézére emlékeztet: lassú és kimért. A kézfejemmel letörlöm az izzadságot a homlokomról. -

Úgy érezzük: csakis úgy őrizhetjük meg a jó kapcsolatunkat mindkét csoporttal, ha

pártatlanok és kívülállók maradunk - folytatja. - Bármilyen szívesen látunk is benneteket, a jelenlétetek megnehezíti a helyzetünket. Most következik - gondolom. -

Arra jutottunk, hogy a csoportunk központját menedékháznak tekintjük valamennyi

csoport tagjai számára - mondja -, de csak bizonyos feltételek mellett. Az első az, hogy szigorúan tilos bármiféle fegyvert behozni. A második, hogy amennyiben bármilyen súlyosabb konfliktus alakulna ki, legyen az szóbeli vagy fizikai, minden érintett félnek távoznia kell. A harmadik, hogy a fennálló konfliktusról még bizalmasan sem szabad beszélni e központ falain belül. A negyedik, hogy mindenkinek, aki itt marad, hozzá kell járulnia a munkájával a közösség boldogulásához. Minderről a lehető leg23 hamarabb értesíteni fogjuk a Művelteket, az Őszintéket és a Bátrakat. Tekintete ekkor Tóbiásra és rám téved, és ott is marad. -

Tehát csak abban az esetben látunk szívesen benneteket, ha be tudjátok tartani a

szabályainkat - mondja. - Ez a döntésünk. A fegyverre gondolok, amelyet a matrac alá rejtettem, meg a feszültségre közöttem és Peter között, no meg Tobias és Marcus között, és kiszárad a szám. Nem vagyok valami ügyes a konfliktusok elkerülésében. Nem fogunk sokáig itt maradni - súgom oda Tóbiásnak. Ő egy pillanattal ezelőtt még

-

halványan mosolygott. Most lefelé görbül a szája. -

Nem bizony.

HARMADIK FEJEZET Akkor este visszamegyek a szobámba, és benyúlok a matrac alá, hogy megnézzem, ott van-e még a fegyver. Ujjaimmal megsimogatom a ravaszt. A torkom összeszorul, mintha allergiás rohamom lenne. Kihúzom a kezem, és letérdelek az ágy szélére. Nagyokat nyeldekelve lélegzem, míg el nem múlik ez az érzés. Mi ütött beléd? Megrázom a fejemet. Rázd gatyába magad! Pontosan úgy érzem, mintha össze kellene húznom a részeimet és beleráznom egy gatyába. Fojtogató érzés, de most már legalább erősnek érzem magam.

Valami mozgást látok a szemem sarkából. Kinézek az almáskertre néző ablakon. Johanna Reyest és Marcus Eatont látom egymás mellett sétálni. Megállnak a konyhakertben, hogy letépjenek néhány mentalevelet. Távozom a szobámból, még mielőtt pontosan tudnám, miért akarom követni őket. Átfutok az épületen, nehogy szem elől tévesszem őket. Amikor odakint vagyok, már óvatosabbnak kell lennem. Megkerülöm az üvegházat, s miután látom Johannát és Marcust 25

eltűnni az egyik fasorban, belopakodom a szomszédos sorba, bízva abban, hogy ha valamelyikük hátranéz, az ágak eltakarnak majd. -...igazából a támadás időpontját illetően tanácstalanok vagyunk - mondja Johanna. - Arról volna szó, hogy Jeanine elkészült a tervezéssel, és lépett, vagy történt valami, ami kiváltotta? Egy fatörzs kettéágazásában látom Marcus arcát. Össze - szorítja a száját, és hümmög. -

Szerintem sohasem fogjuk megtudni - vonja fel az ép szemöldökét Johanna. - Vagy

mégis? -Nem, aligha. Johanna az egyik kezét Marcus karjára teszi, és felé fordul. Megdermedek, egy pillanatig attól tartok, hogy észre fog venni, de csak Marcust nézi. Leguggolok, és így araszolok az egyik fa felé, hogy elbújhassak a törzse mögött. A kérge horzsolja a hátamat, de nem mozdulok. -

De te tudod - állapítja meg Johanna. - Te tudod, miért akkor támadott, amikor. Lehet,

hogy már nem tartozom az Őszinték közé, de azt most is felismerem, ha valaki megpróbálja eltitkolni előlem az igazságot. -

A kíváncsiskodás öncélú szokás, Johanna - mondja Marcus.

Johanna helyében ingerülten válaszolnék erre a megjegyzésre, de ő kedvesen felel: -

A csoportom számít a segítségemre, és ha ilyen fontos információ birtokában vagy,

nekem is tudnom kell róla, hogy megoszthassam velük. Ezt biztosan megérted, Marcus. -

Jó oka van annak, hogy nem tudsz mindenről, amiről én tudok. Az Önfeláldozók jó

ideje birtokolnak egy bizonyos kényes információt - feleli Marcus. - Jeanine azért támadott meg bennünket, hogy megszerezhesse. És ha nem vagyok elég óvatos, meg fogja semmisíteni. Éppen ezért ennyit mondhatok neked. -

De biztosan...

-

Nem - szakítja félbe Marcus. - Ez az információ sokkal fontosabb, mint azt el tudnád

képzelni. A város vezetőinek többsége az életét kockáztatta azért, hogy megvédje Jeanine- től, és belehaltak. Én pedig nem fogom most pusztán a te önző kíváncsiságod kedvéért kockára V>

tenni. Johanna néhány másodpercig hallgat. Mostanra olyan sötét lett, hogy a saját kezemet is alig látom. A levegő föld- és alma- szagú. Igyekszem nesztelenül magamba szívni. -

Sajnálom - mondja Johanna. - Biztosan elkövettem valamit, amivel kiérdemeltem,

hogy méltatlannak tarts rá. -

Amikor legutóbb elárultam ezt az információt egy csoport képviselőjének, az összes

barátomat meggyilkolták - feleli Marcus. - Én már senkiben sem bízom. Önkéntelenül előrehajolok, hogy lássam őket a fa törzse mellett. Marcus és Johanna is túlságosan a gondolataikba merültek ahhoz, hogy felfigyeljenek a mozgásra. Közel vannak egymáshoz, de nem érnek össze. Sohasem láttam még ennyire fáradtnak Marcust és ilyen dühösnek Johannát. Johanna vonásai azonban ellágyulnak, és ismét megérinti Marcus karját ez alkalommal gyöngéd cirógatásként. -

A békéhez először is bizalomra lesz szükségünk - érvel Johanna -, úgyhogy remélem,

meggondolod magad. Ne feledd, én mindig a barátod voltam, Marcus, még akkor is, amikor ezt csak kevesekről mondhattad el. Odahajol, és arcon csókolja Marcust, majd elindul a gyümölcsöskert vége felé. Marcus néhány másodpercig csak döbbenten áll ott, azután a központ felé veszi az irányt. Zsong a fejem mindattól, amit az utóbbi fél órában megtudtam. Azt hittem, Jeanine azért támadta meg az Önfeláldozó- kat, hogy megszerezze a hatalmat, de nem: információt akart tőlük, amelynek csak ők voltak birtokában. Abbamarad a zsongás, amikor eszembe jut valami más, amit Marcus mondott. A város vezetőinek többsége az életét kockáztatta érte. Vajon az én édesapám is közéjük tartozott? Ki kell derítenem. Meg kell tudnom, mi lehetett olyan fontos az Önfeláldozóknak, hogy meghaljanak - a Művelteknek pedig, hogy öljenek - érte. Megállók, mielőtt kopogtatnék Tobias ajtaján, és fülelek, hogy mi zajlik odabent. -

Nem, ne így! - mondja Tobias nevetve.

-

Hogy érted azt, hogy ne így? Tökéletesen utánoztalak. - A második hang Calebé.

-

Nem, nem igaz.

-

Akkor mutasd meg még egyszer!

Épp akkor nyitok be az ajtón, amikor a padlón kinyújtott lábbal ülő Tobias egy kenőkést hajít a szemközti fal felé. A markolata kiáll egy nagy darab sajtból, amelyet a fiókos szekrény tetejére tettek. Caleb Tobias mellett álldogál, és hitetlenkedve néz előbb a sajtra, aztán rám. -

Mondd, hogy ő 20a Bátrak között is csoda! - szólal meg Caleb. - Vagy te is meg tudod

csinálni? Jobban néz ki, mint korábban - már nem vörös a szeme, és látom benne a régi kíváncsiság szikráját, mintha megint érdekelné a világ. Barna haja kócos, az inge félregombolva. A bátyám jóképű a maga nemtörődöm módján, mintha fogalma sem lenne róla, hogyan szokott általában kinézni. -A jobb kezemmel talán menne - mondom. - De igen, Négyes valóban csodaszámba megy

a Bátrak között is. Megkérdezhetem, miért dobáltok késsel sajtra?

21

Tobias tekintete találkozik az enyémmel, amikor kimondom a Négyes nevet. Caleb nem tudja, hogy Tobias folyamatosan a nevében hordozza a kiválóságát. -

Caleb azért jött át, hogy megbeszéljünk valamit - mondja Tobias, miközben rám néz,

a fejét a falnak támasztva. - És közben valahogy eszünkbe jutott a késdobálás. -

Amint az oly gyakran megesik - jegyzem meg. Halvány mosoly ül ki az arcomra.

Tobias nyugodtnak látszik, a fejét hátrahajtja, a karját a térdén támasztotta meg. Az illendőnél néhány másodperccel tovább nézzük egymást. Caleb megköszörüli a torkát. -

Különben is, most már vissza kell mennem a szobámba - mondja, aztán Tóbiásról rám

pillant, majd vissza. - Épp egy könyvet olvasok a vízszűrő hálózatokról. A srác, akitől kaptam, úgy nézett rám, mintha őrült volnék, csak azért, mert el akarom olvasni. Elvileg szerelési útmutató, de lebilincselően érdekes. - Elhallgat. - Bocsánat. Biztosan ti is őrültnek tartotok. -

Szó sincs róla - mondja Tobias színlelt őszinteséggel. - Lehet, hogy neked is el kellene

olvasnod ezt a kézikönyvet, Tris. Olyasminek hangzik, ami megnyerheti a tetszésedet. -

Kölcsönadhatom - ajánlkozik Caleb.

-

Talán majd később - mondom. Amikor Caleb becsukja az ajtót maga után, csúnyán

nézek Tóbiásra. -

Kösz - mondom. - Most telebeszéli majd a fejemet a vízszűrőkről meg a

működésükről. Bár gondolom, ez jobban tetszhet, mint amiről egyébként beszélni akarna velem. -

Igazán? És mi lenne az? - vonja fel a szemöldökét Tobias. - Aquapónia?

-Aqua... micsoda? -

Ez az élelmiszer-termelés egyik itteni módszere. Nem akarod tudni.

-

Igazad van, nem akarom - felelem. - Mit akart megbeszélni veled?

-

Téged - feleli. - Azt hiszem, ez afféle nagytestvéri monológ volt. Tudod, „ne kavarj a

húgommal”, meg effélék. Tobias feláll. -

22

Mit mondtál neki?

Elindul felém. -

Elmeséltem, hogyan jöttünk össze... így merült fel a késdobálás - feleli -, és

megmondtam neki, hogy ez nem csak kavarás a részemről. Melegség járja át minden porcikámat. Tobias átfogja a csípőmet, és gyöngéden nekinyom az ajtónak. Az ajka rátalál az enyémre.

Már nem emlékszem, miért is jöttem ide tulajdonképpen. És nem is érdekel. Az ép karommal átölelem Tóbiást, majd magamhoz húzom. Az ujjaim megtalálják a pólója szegélyét, és becsúsznak alá, majd legyezőként szétterülnek a veséje tájékán. Nagyon erősnek érzem őt. Tobias ismét megcsókol, ez alkalommal határozottabban, s közben megszorítja a derekamat. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy már nincs különbség az ő lélegzete és az enyém, az ő teste és az én testem között. Hátrahúzódik, mindössze néhány centiméternyit. Szinte ennyit sem engedek neki. -

Nem ezért jöttél - állapítja meg.

-

Nem.

-

Hát akkor miért?

-

Kit érdekel?

Ujjaimmal a hajába túrok, száját ismét az enyémhez húzom. Nem ellenkezik, de néhány másodperc múlva azt dünnyögi: -

Tris.

-Jól van, jól van - mondom csukott szemmel. Tényleg azért jöttem, hogy valami fontosat mondjak el neki: a beszélgetést, amelyet kihallgattam. Egymás mellé ülünk Tobias ágyára, és mesélni kezdek, egészen az elejétől. Elmondom, hogy hogyan követtem Mar- fiist és Johannát a gyümölcsöskertbe. Elmondom neki, mit kérdezett Johanna a szimulációs támadásról, hogy mit válaszolt erre Marcus, és milyen vita folyt közöttük ezek után. Közben Tobias arckifejezését figyelem. Nem látom rajta jelét sem döbbenetnek, sem érdeklődésnek. Ehelyett keserűen lebiggyeszti az ajkát, mint mindig, ahányszor kimondom Marcus nevét. -Nos, mi a véleményed? - kérdezem, amikor befejeztem a mondandómat. -

Az - feleli óvatosan -, hogy Marcus szeretné magát fontosabbnak érezni, mint

amilyen. Nem ezt a választ vártam tőle. -

És akkor? Úgy gondolod, hogy csak a levegőbe beszélt?

-Valószínűleg van olyan információ, amelyről az Önfeláldozók tudják, hogy Jeanine meg akarja szerezni, de azt hiszem, Marcus eltúlozza a jelentőségét. A saját egóját akarja növelni, hogy Johanna azt higgye, van valamije, amit ő szeretne, de nem fogja megadni neki. -Nem... - ráncolom össze a homlokomat. - Szerintem tévedsz. Nem úgy tűnt, mintha

hazudott volna. -

Nem ismered őt olyan jól, mint én. Remekül tud hazudni.

Ebben igaza van - nem ismerem Marcust, olyan jól biztosan nem, mint ő. A megérzésem azonban azt súgja, hogy higgyek Marcusnak, és rendszerint bízom a megérzéseimben. -

Talán igazad van - mondom. - De nem kellene megpróbálnunk kideríteni, hogy mi

folyik itt? Már csak a bizonyosság kedvéért is? -

Szerintem ennél fontosabb, hogy megoldjuk a jelenlegi helyzetet - feleli Tobias. -

Vissza kell mennünk a városba. Ki 31

24

kell derítenünk, mi történik ott. Meg kell találnunk a módját, hogy legyőzzük a Művelteket. Ha mindez megoldódott, akkor talán arra is rájövünk majd, miről beszélt Marcus. Rendben? Bólintok. Jó tervnek hangzik - okos tervnek. Csakhogy nem hiszek neki - nem hiszem, hogy fontosabb továbblépnünk, mint kiderítenünk az igazságot. Amikor rájöttem, hogy Elfajzott vagyok... amikor megtudtam, hogy a Műveltek támadásra készülnek az Önfeláldozók ellen... ezek a felismerések mindent megváltoztattak. Az igazság hajlamos megváltoztatni az ember terveit. Igen ám, de nehéz rávenni Tóbiást, hogy olyasvalamit tegyen meg, amit nem akar, és még ennél is bonyolultabb feladat megindokolni az érzéseimet úgy, hogy az Hőérzetemtől eltekintve egyetlen érv sem szól mellettük. Úgyhogy beleegyezem. De a véleményem mit sem változik. NEGYEDIK FEJEZET “A biotechnológia jó ideje létezik már, de nem mindig volt igazán hatékony - jelenti ki Caleb. Rágcsálni kezdi a pirí- tós kenyér héját - először a közepét kebelezte be, ahogy gyermekkorunkban is szokta. Szemben ül velem az önkiszolgáló étteremben, az ablakokhoz legközelebbi asztalnál, amelynek szegélyébe egymásba kapcsolódó, szívmotívummal összekötött „D” és „T” betűk vannak faragva. Olyan kicsik, hogy alig vettem észre őket. Végighúzom rajtuk az ujjaimat, amíg Caleb beszél. - Csakhogy a Műveltek tudósai nemrégiben előállítottak egy magas hatásfokú ásványi oldatot, amely jobb a növények számára, mint a föld - mondja. - Ez egy korábbi változata volt annak a sebkenőcsnek, amit a válladra kaptál. Meggyorsítja az új sejtek növekedését. Tágra nyílik a szeme az új információtól. Nem mindegyik Művelt olyan hataloméhes és lelkiismeretlen, mint a vezetőjük, Jeanine Matthews. Akadnak közöttük olyanok is, mint Caleb, akik képesek mindent csodálattal szemlélni, és nem nyughatnak, míg rá nem jönnek, hogy mi hogyan működik. 25 Jókedvűnek tűnik ma Az államat a kezembe támasztom, és halványan rámosoly- gok.

reggel. Örülök, hogy talált valamit, ami elvonja a figyelmét a szomorúságáról. -

Ezek szerint a Műveltek együttműködnek a Barátságosakkal? - kérdezem.

-

Szorosabban, mint bármelyik másik csoporttal - feleli. - Nem emlékszel rá a

történelemkönyvünkből? Azokban „lét- fontosságú csoportok”-nak nevezték őket, mert nélkülük nem lennénk képesek fennmaradni. A Műveltek egyes szövegeiben „kiegészítő csoport”-ként szerepelnek, és a Művelteknek mint csoportnak az az egyik feladata, hogy

mindkettővé váljanak - létfontosságúvá és kiegészítővé is. Nem örülök annak, hogy a társadalmunknak ilyen nagy szüksége van a Műveltekre ahhoz, hogy működni tudjon. Csakhogy valóban létfontosságúak - nélkülük nem lenne hatékony sem a mezőgazdaság, sem a gyógyászat, és nem létezne műszaki fejlődés sem. Beleharapok az almámba. -

Nem kéred a pirítósodat? - kérdezi.

-

Furcsa íze van a kenyérnek - felelem. - Megeheted, ha kéred.

-Csodálom az itteniek életmódját - mondja, miközben elveszi a pirítóst a tányéromról. Teljesen önellátóak. Saját energia- és élelmiszerforrásaik, vízszivattyúik és vízszűrőik vannak... Függetlenek. -

Függetlenek - ismétlem - és be nem avatkozók. Jó lehet.

És jó is, már amennyire ezt tudhatom. Az asztalunk melletti nagy ablakokon olyan sok napfény árad be, hogy úgy érzem, mintha odakint üldögélnék. A többi asztal mellett Barátságosak csoportosulnak, napbarnított bőrükön élénk színű a ruhájuk. Rajtam fakónak hat a sárga. 34

-

Úgy veszem észre, hogy nem rendelkezel a Barátságosak csoportjának a

tulajdonságaival - jegyzi meg vigyorogva. -

Hát nem.

A néhány székkel odébb ülő Barátságosakból kirobban a nevetés. Egyetlen pillantást sem vetettek még ránk azóta, hogy leültünk ide. -Csendesebben, rendben? Ez nem olyasmi, amit reklámozni szeretnék. -

Sajnálom - mondja, és áthajol az asztal fölött, hogy halkabban folytathassa. - Szóval

melyikek voltak azok? Érzem, hogy feszültté válók, és kiegyenesedek. -

Miért akarod tudni?

-

Tris - feleli. - A bátyád vagyok. Nekem bármit elmondhatsz.

Zöld szeme meg sem rebben. A Műveltek csoportjának tagjaként viselt felesleges szemüvegét elhagyta, most az Önfeláldozók szürke ingét hordja, a haját - szintén rájuk jellemzően - rövidre vágatta. Ugyanúgy néz ki, mint néhány hónappal ezelőtt, amikor még egy fedél alatt laktunk, s mindketten azt fontolgattuk, hogy elhagyjuk a csoportunkat, de nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy ezt elmondjuk egymásnak. Olyan hiba volt részemről, hogy nem bíztam benne eléggé, amit nem akarok még egyszer elkövetni. -

Önfeláldozók, Bátrak - felem. - És Műveltek.

-

Három csoport? - vonja fel a szemöldökét.

-

Igen. Miért?

-

Csak soknak tűnik - mondja. - A Műveltek beavatásán mindannyiunknak választania

kellett kutatási témát, és én az alkalmassági vizsgák szimulációja mellett döntöttem, úgyhogy sokat tudok a felépítésükről. Nagyon nehéz kétféle minősítést is szerezni, mert maga a program ezt nem teszi lehetővé. De hogy valakinek háromféle eredménye legyen... Nem is értem, hogyan történhetett. ~ Nos, a vizsgáztatónak módosítania kellett a tesztet - mondom neki. - Ő erőltette a buszos helyzetet, hogy kizárhassa a Müveit minősítést, csakhogy végül azt sem sikerült kizárni. 27 Caleb az öklére támasztja az állát. -

Átírta a programot - állapítja meg. - Nem értem, honnan tudhatta az a vizsgáztató,

hogyan kell ezt csinálni. Erre nem tanítják meg őket. Összeráncolom a homlokomat. Tori tetoválóművész, és önkéntesként vállalta a vizsgáztatást. Honnan tudhatta, hogyan lehet módosítani az alkalmassági vizsga programját? Ha ért is a számítógéphez, ez csak hobbi lehet a számára, ami szerintem nem elég ahhoz, hogy belebabrálhasson a Műveltek szimulációjába.

És akkor eszembe jut valami a Torival folytatott egyik beszélgetésből. A bátyám és én is a Műveltektől kerültünk át. -

Korábban ő is a Műveltekhez tartozott - mondom. - Csoportot váltott. Talán ezért.

-

Talán - mondja Caleb, és az arcán dobol az ujjaival, balról jobbra haladva. A

reggelink ott van közöttünk. Szinte megfeledkeztünk róla. - Mit jelenthet ez az agyad vagy a tested felépítését illetően? Felnevetek. -

Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy mindig tudatomnál vagyok a szimulációk

közben, és néha sikerül tudatosan kivonnom magamat a hatásuk alól. És olyan is van, hogy nem hatnak rám. Ahogyan a támadásszimuláció sem működött. -

Hogyan vonod ki magad belőle? Mit csinálsz olyankor?

-Én... - Megpróbálom felidézni. Úgy érzem, mintha rég vettem volna részt szimulációban, pedig csak néhány hét telt el azóta. - Ezt nehéz megmondani, mert a Bátrak szimulációi elvileg véget érnek, amint nyugvópontra jutunk. Ám az egyik alkalommal... amikor Tobias rájött, hogy ki vagyok... olyasmit tettem, ami képtelenség. Összetörtem egy üveget, pedig csak rátettem a kezemet. Caleb elréved, mintha egy távoli pontra nézne. Vele semmi ehhez hasonló nem történt az alkalmassági vizsga szimulációja során. Tudom, hogy így van. Lehet, hogy most azon tűnődik, milyen érzés lehetett, vagy hogyan lehetséges ez. Átforrósodik az arcom. - Caleb úgy elemzi az agyamat, mintha egy számítógép vagy más gépezet lenne. -

Hé... - szólok rá. - Térj vissza a Földre!

-

Bocsáss meg! - mondja, és ismét rám figyel. - Csak olyan...

-

Lenyűgöző. Igen, tudom. Ha valamit lenyűgözően érdekesnek találsz, mindig úgy

nézel ki, mint akiből elszállt az élet. Elneveti magát. -

Beszélgethetnénk valami másról? - kérdezem. - Lehet, hogy nincsenek Művelt vagy 28

Bátor árulók itt a közelünkben, tie akkor is fura nyilvános helyen beszélni ilyesmiről. -

Rendben.

Mielőtt folytathatná, kinyílik az étterem ajtaja. Egy csapat önfeláldozó érkezik. Hozzám hasonlóan a Barátságosak ruháit viselik, de éppen úgy, mint az én esetemben, náluk is egyértelmű, hogy melyik csoporthoz tartoznak. Hallgatagok, de nem komorak - mosolyognak a Barátságosakra, akik mellett elhaladnak, és biccentenek feléjük. Néhányan közülük megállnak, hogy váltsanak velük pár udvarias szót.

Susan halvány mosollyal ül le Caleb mellé. A haja, amelyet szokásához híven hátrafogva, kis kontybán visel, aranyszőkén ragyog. Caleb és ő valamivel közelebb ülnek egymáshoz, mint a barátok szoktak, de nem érnek egymáshoz. Susan biccentéssel üdvözöl engem. -

Bocsássatok meg! - szabadkozik. - Megzavartam valamit?

-

Semmit - feleli Caleb. - Hogy vagy?

Épp távoznék az étkezőből, hogy ne kelljen részt vennem egy tapintatos és udvarias Önfeláldozó-beszélgetésben, amikor megérkezik Tobias. Fáradtnak látszik. A Barátságosakkal kötött megállapodásunk értelmében ma délelőtt a konyhán dolgozott. Én holnap a mosodába megyek. -

Mi történt? - kérdezem, amikor leül mellém.

-

A Barátságosak hiába lelkes konfliktuskezelők, ha közben megfeledkeznek arról,

hogy a beavatkozás többnyire még több ellentéthez vezet - feleli Tobias. - Ha még sokáig itt maradunk, biztosan behúzok egyet valakinek, és az bizony csúnya lesz. Caleb és Susan felhúzott szemöldökük alól néznek rá. A szomszédos asztalnál ülő Barátságosak közül néhányan abbahagyják a beszélgetést, és bennünket figyelnek. -

Jól hallottátok - szól oda nekik Tobias, mire mindannyian elfordítják a tekintetüket.

-

Nos? - szólalok meg, a szám elé tartva a kezem, hogy eltakarjam a mosolyomat. - Mi

történt? -Majd később elmesélem - feleli. Biztosan Marcushoz van köze. Tóbiásnak nem tetszik, hogy az Önfeláldozók kételkedve néznek rá, amikor Marcus kegyetlenségéről beszél, és Susan épp szemben ül vele. Összekulcsolom a kezemet az ölemben. Az Önfeláldozók leülnek az asztalunkhoz, de nem közvetlenül mellénk, hanem tisztes távolságra tőlünk, két székkel odébb, bár többségük még mindig biccent nekünk. Mindannyian a családom barátai, szomszédai és munkatársai voltak. A jelenlétük régebben arra késztetett volna, hogy maradjak csendben és húzódjak vissza. Most viszont láttukra megemelem a hangomat, hogy a lehető legjobban elhatárolódjak a régi énemtől és a hozzá társuló 29 fájdalomtól. Tobias teljesen mozdulatlanná válik, amikor egy kéz a jobb vállamra hullik, amitől fájdalom nyilall belé. Összeszorítom a fogaimat, hogy fel ne nyögjek. -

Meglőtték azt a vállát - jegyzi meg Tobias anélkül, hogy iá nézne a mögöttem álló

férfira. -

Elnézést kérek - mondja Marcus, felemelve a kezét. Leül a balomra. - Üdv.

-

Mit keresel itt? - kérdezem.

-

Beatrice - szólal meg Susan halkan. - Semmi szükség arra...

-

Susan, légy szíves! - szól rá Caleb csöndesen. Susan ösz- szeszorítja a száját, és

máshová néz. A homlokomat ráncolva nézek Marcusra. -

Kérdeztem tőled valamit.

-

Meg szeretnék beszélni veled valamit - mondja Marcus. Az arca nyugodt, ő maga

azonban indulatos - erről árulkodik a hangjában vibráló feszültség. - A többi Önfeláldozóval már megbeszéltem, és arra jutottunk, hogy nem maradhatunk itt. I így érezzük, ez önzés lenne tőlünk, amikor a csoportunk megmaradt tagjai a kerítésen belül tartózkodnak, miközben elkerülhetetlen egy újabb konfliktus a városban. Arra szeretnénk kérni benneteket, hogy kísérjetek el minket. Erre nem számítottam. Miért akarhat Marcus visszatérni a városba? Valóban csak az Önfeláldozók döntése ez, vagy Marcus tervez tenni ott valamit - olyasmit, aminek köze van az Önfeláldozók birtokában lévő információhoz, bármi legyen is az? Néhány másodpercig őt bámulom, majd Tóbiásra nézek, aki egy kissé nyugodtabbnak látszik, de továbbra is az asztalra szegezi a tekintetét. Nem tudom, miért viselkedik így az apja jelenlétében. Senki, még Jeanine sem késztetheti Tóbiást meghátrálásra. -

Te mit gondolsz? - fordulok hozzá.

30

-

Azt, hogy holnapután távozunk innen - feleli.

-

Rendben van. Köszönöm - mondja Marcus. Feláll, és az asztal másik végén

csatlakozik a többi Önfeláldozóhoz. Közelebb csűszok Tóbiáshoz. Nem tudom, hogyan csillapíthatnám le anélkül, hogy tovább rontanék a helyzeten. A bal kezemmel felveszem az almámat, a jobbommal megfogom Tobias kezét az asztal alatt. De a szememet képtelen vagyok levenni Marcusról. Szeretnék többet tudni arról, amit Johannának mondott. És van, hogy az embernek tennie kell érte, ha meg akarja ismerni az igazságot. ÖTÖDIK FEJEZET Reggeli után azt mondom Tóbiásnak, hogy sétálni megyek, de valójában Marcust követem. Arra számítok, hogy a vendégek hálótermébe megy, de ehelyett átvág az étkezde mögötti mezőn, és belép a vízszűrő épületébe. Tanácstalanul megállók a legalsó lépcsőfokon. Valóban ezt akarom tenni? Felmegyek a lépcsőn, és belépek az ajtón, amelyet Marcus az imént csukott be maga után. Az épület kicsi - egyetlen helyiségből áll, amelyben néhány hatalmas gép van. Amennyire meg tudom állapítani, ezek közül egyesekbe a szennyvíz érkezik a központ többi részéből, némelyik tisztítja, a többi vizsgálja a vizet, az utolsó pedig visszaszivattyúzza a tiszta ivóvizet a központba. A csatornahálózat - egyetlen cső kivételével - a föld alatt húzódik, az az egy pedig - a földfelszínen végigfutva - a kerítés közelében álló erőműbe juttatja a vizet. Az erőmű látja el az egész várost szél-, víz- és napenergiával. Marcus ott áll a vízszűrő berendezések mellett. Itt átlátszók a csövek. Látom, hogy az egyikben barnás színű víz folyik, 41

eltűnik a gépben, majd megtisztulva távozik belőle. Mindketten a víztisztítás folyamatát figyeljük. Azon tűnődöm, vajon ő is arra gondol-e, amire én: hogy milyen szép lenne, ha kiszűrnék a mocskot az életünkből, mi pedig megtisztulva kerülnénk vissza a világba. De van olyan mocsok, ami nem tűnik el. Marcus tarkójára szegezem a tekintetemet. Most kell megtennem. Most. -

Hallottalak a minap - szólalok meg.

Marcus felém fordítja a fejét. -

Miben sántikálsz, Beatrice?

-

Téged követtelek - felelem, a karomat összefonva a mellkasomon. - Hallottam,

amikor Johannával arról beszéltetek, hogy miért támadta meg Jeanine az Önfeláldozókat. -

A Bátrak tanítottak arra, hogy meg szabad sérteni valaki privát szféráját, vagy

magadtól döntöttél így? -

Kíváncsi a természetem. És ne beszélj mellé!

Marcus összeráncolja a homlokát, főleg a két szemöldöke között, de a szája körül is mély barázdák húzódnak. Úgy néz ki, mintha élete java részében mindig is elégedetlen lett volna valamivel. Fiatalabb korában jóképű lehetett - talán még most is az a vele egykorú nők, például Johanna szemében -, de én csak a Tobias félelemszimulációjából ismerős, feneketlen, fekete szemét látom, ha ránézek. -

Ha hallottad, miről beszéltem Johannával, akkor azt is tudod, hogy még neki sem

árultam el semmit. Akkor meg miből gondolod, hogy veled megosztom, amit tudok? Elsőre nem tudok mit válaszolni. Azután eszembe jut valami. -

Az édesapám - szólalok meg. - Az édesapám halott. - Ezt most mondom ki először

azóta, hogy Tóbiásnak a vonaton elárultam, hogy meghaltak a szüleim. A „meghaltak” csupán egy tény volt számomra akkor, érzelmektől mentes. A „ha- 42 Imi” azonban olyan, mint egy kalapácsütés a mellkasomra: a hangsor keveredik az itt hallható, bugyborékoló és pezsgő /a jókkal. Felébred a gyász démona, belemar a szemembe és a lurkómba. Erőlködöm, hogy folytatni tudjam. -

Meglehet, hogy nem azért az információért halt meg, amiről beszéltél - mondom. - De

tudni akarom, hogy ez nlyasmi-e, amiért kockára tehette az életét. Marcus szája megrándul. -

Igen - feleli. - Olyasmi.

Könnybe lábad a szemem. Elpislogom a könnyeket.

-

Nos - szólalok meg, szinte fuldokolva -, akkor mi volt az? Valami, amit védeni

próbáltatok? Vagy ellopni? Vagy mi? -

Ezt... - Marcus megrázza a fejét. - Ezt nem fogom elárulni neked.

Egy lépést teszek felé. -

De vissza akarod szerezni. És Jeanine-nél megvan.

Marcus jól hazudik - vagy legalábbis ügyesen titkolózik. Nem reagál. Bárcsak képes lennék úgy látni, ahogy Johanna vagy ahogy az Őszinték látnak szeretnék olvasni az arckifejezéséből. Lehet, hogy már kis híján elárulta az igazságot. Ha elég kitartó vagyok, talán megtörik. -

Segíthetnék neked - ajánlkozom.

Marcus mosolyra húzza a felső ajkát. -

Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen nevetségesen hangzik - köpi felém a szavakat. -

Lehet, kislány, hogy a támadásszimulációnak sikerült véget vetned, de ezt csak a szerencsédnek köszönheted, nem a képességeidnek. Belehalnék a döbbenetbe, ha a jövőben sikerülne még egyszer bármi hasznosat tenned. Ez az a Marcus, akit Tobias ismer. Az az ember, aki pontosan tudja, hová kell ütnie ahhoz, hogy a legnagyobb fájdalmat okozza. Az egész testem remeg a dühtől. -

Tóbiásnak igaza van veled kapcsolatban - szólalok meg. - Nem vagy több, mint egy

hazug és pökhendi szemétláda. -

Ezt ő mondta, ugye? - kérdezi Marcus, szemöldökét felvonva.

-

Nem - felelem. - Még annyi szót sem veszteget rád, hogy ilyesmit mondjon rólad.

Magamtól jöttem rá. - Összeszorítom a fogamat. - Tudod, jóformán egy senki vagy a számára. És ahogy telik az idő, még ennél is kevesebb leszel. Marcus nem válaszol. Ismét a víztisztító berendezés felé fordul. Ott állok diadalmasan még egy ideig, az áramló víz zaja összeolvad a fülemben doboló szívverésemmel. Aztán távozom az épületből, és már a mező felénél járok, mire rájövök, hogy nem én győztem, hanem 33 Marcus. Bármi legyen is az igazság, azt máshonnan kell megtudnom, mert tőle nem kérdezem meg még egyszer. ### Aznap éjjel azt álmodom, hogy egy mezőn vagyok, és a földön csoportosuló varjakkal találkozom. Miután sikerül néhányat elzavarnom közülük, rádöbbenek, hogy egy férfin gubbasztanak: a ruháját csipkedik, amely - az Önfeláldozók viseletének megfelelően - szürke színű. Minden előjel nélkül felröppennek róla, és akkor látom, hogy Will az.

És akkor felébredek. Az arcomat a párnába fúrom, és a neve helyett zokogás tör elő belőlem, ami a matrachoz csapja a testemet. Ismét érzem a fájdalom démonát, ott vonaglik az űrben, ahol korábban a szívem és a gyomrom volt. Zihálok, mindkét tenyeremet a mellkasomra szorítom. És akkor a démon a karmaival átfogja a torkomat, és elszorítja a légutaimat. Tekergőzöm, a fejemet a térdeim közé hajtom, és addig lélegzek, amíg megszabadulok a fojtogató érzéstől. 44

Reszketek, pedig langyos a levegő. Felkelek az ágyból, és végigosonok a folyosón Tobias szobájához. Meztelen lábfejem szinte világít a sötétben. Az ajtó megnyikordul, amikor kinyilom, elég hangosan ahhoz, hogy felébressze Tóbiást. Egy pillanatig szótlanul néz rám. -

Bújj be! - mondja, az alvástól még nehézkesen. Összehúzódik az ágyban, hogy helyet

csináljon nekem. Ezt át kellett volna gondolnom. Egy hosszú pólóban alszom, amelyet az egyik Barátságostól kaptam kölcsön. Éppen csak eltakarja a fenekemet. És eszembe se jutott rövidnadrágot húzni, mielőtt elindultam. Tobias végigméri meztelen lábamat. Átforrósodik az arcom. Lefekszem, szembefordulva * vele. -

Rosszat álmodtál? - kérdezi.

Bólintok. -

Mi történt?

Megrázom a fejemet. Nem mondhatom el neki, hogy Will- ről vannak rémálmaim, mert akkor azt is el kellene magyaráznom, hogy miért. Vajon mit gondolna rólam, ha tudná, mit tettem? Hogyan nézne rám akkor? Az egyik kezét az arcomon pihenteti, a hüvelykujjával szórakozottan körözget az arccsontom fölött. -Azt tudod, hogy kettőnk között minden rendben van? - mondja. - Közted és köztem... Oké? Fáj a mellkasom, és bólintok. -

Semmi más nincs rendben - a suttogása megcsiklandozza az arcomat -, de mi igen.

-

Tobias - szólalok meg. De bármit is akartam mondani, eltűnt a fejemben. A számat

Tóbiáséra tapasztom, mert tudom, ha megcsókolom, minden egyébről megfeledkezem. Viszonozza a csókomat. A keze elindul az arcomon, majd végigsiklik az oldalamon, belesimul a derekam hajlatába, rátapad a csípőmre, és továbbhalad meztelen lábamra. Belebor45 zongok. Még jobban hozzásimulok, átölelem a lábammal. A fejem zsong az idegességtől, de a testem többi része, úgy tűnik, pontosan tudja, mit csinál, mert minden porcikám ugyanarra a ritmusra lüktet, és egyet akar: elmenekülni önmagától, és Tobias részévé válni. A szája elmozdul az enyémen, a keze becsúszik a pólóm szegélye alá, és nem állítom meg, bár tudom, hogy meg kellene. Ehelyett halk sóhajtás hagyja el a számat, az arcom zavaromban átforrósodik. Vagy meg sem hallotta, vágy csak nem törődik vele, mert a tenyerét a derekamra csúsztatva közelebb húz magához. Ujjai lassan araszolnak felfelé a hátamon, a ge-

rincem mentén. A pólóm felfelé csúszik a testemen, és nem húzom le, még akkor sem, amikor a hasamat megcsapja a hideg levegő. Tobias megcsókolja a nyakamat. A vállába kapaszkodom, hogy megtartsam magam, az ingét összemarkolom. A keze megérkezik a lapockámhoz, majd a nyakam köré simul. A pólóm megtekeredik a karja körül, a csókjaink egyre mélyebbre hatolnak. Tudom, hogy mindkét kezem remeg a bennem vibráló idegességtől, ezért még szorosabban markolom a vállát, nehogy észrevegye. Aztán, amikor az ujjai a vállamon lévő kötéshez érnek, fájdalom nyilall belém. Nem fáj nagyon, de visszaránt a valóságba. Nem lehetek együtt vele úgy, ha a vágyamat az is táplálja, hogy eltereljem a figyelmemet a bánatról. Hátradőlök, majd óvatosan visszahúzom a pólóm szegélyét, hogy ismét takarjon. Egy pillanatig csak fekszünk ott, ziháló lélegzetvételünk keveredik a másikéval. Nem szeretnék sírni - erre nem alkalmas az időpont, úgyhogy muszáj abbahagynom -, de nem tudok szabadulni a szemembe szökő könnyektől, hiába pislogok egyre-másra. - Sajnálom - mondom. Szinte szigorúan szól rám: -

Ne mentegetőzz!

Letörli a könnyeket az arcomról. 'Ludóm, hogy madárszerű vagyok - olyan kicsinek és köny- nyűnek születtem, mintha bármikor szárnyra kaphatnék, a derekam egyenes és törékeny. Ám amikor Tobias úgy ér hozzám, mintha képtelen lenne levenni rólam a kezét, akkor nem is szeretnék másmilyen lenni. -

Nem akartam ilyen lehetetlen lenni - mondom megbi- csakló hangon. - Csak úgy

érzem... - megrázom a fejem. -

Pocsék az egész - feleli. - Nem számít, hogy a szüleid jobb helyen vannak-e most,

akkor sincsenek itt veled, és ez fmsék, Tris. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem lett volna szabad veled megtörténnie. És bárki is mondja neked, hogy ez jól van így, hazudik. 36

Újabb zokogás rázza meg a testemet. Tobias erre olyan szorosan ölel át, hogy csak nehezen jutok levegőhöz, de nem számít. A méltóságteljes könnyezés helyett most már kétség- beesetten zokogok, a szám nyitva, az arcom eltorzul, s olyan hangok törnek elő a torkomból, mint egy haldokló állatból. Ha ez így megy tovább, teljesen szét fogok esni - és talán jobb is lenne ha összetörnék, darabokra hullnék, és nem kellene semmit elviselnem többé. Tobias sokáig nem szólal meg, csak amikor már megnyugodtam.

-Aludj! - mondja. - Majd én elűzöm a rossz álmokat, ha eljönnek hozzád. -

Mivel? - kérdezem.

-

A puszta kezemmel, természetesen.

Átkarolom a derekát, és mélyet lélegzem a válla mellett. Izzadság, friss levegő és mentol illata árad belőle a kenőcstől, amelyet izomhúzódásra szokott használni. Biztonságot is sugall ez az illat, olyan, mint a napsütötte ösvények a gyümöl47

csöskertben, vagy a szótlanul elköltött reggelik az étkezőben. És közvetlenül azelőtt, hogy elnyom az álom, szinte megfeledkezem a háború dúlta városunkról és az összes konfliktusról, amely hamarosan megtalál bennünket, hacsak mi nem találjuk meg őket hamarabb. Az elalvás előtti pillanatokban hallom Tobias suttogását. - Szeretlek, Tris. És talán viszonoznám is, de addigra már messze járok. HATODIK FEJEZET Reggel villanyborotva zúgására ébredek. Tobias a tükör előtt áll, a fejét félrehajtja, hogy lássa az állát. -Jó reggelt! - köszönt. - Hogy aludtál? -Jól - felelem és felkelek. Miközben hátrahajtja a fejét, hogy az állát borotválja, átölelem, és odaszorítom a homlokomat a hátához, oda, ahol a Bátrak tetoválása kikandikál az inge alól. Leteszi a borotvát, és a kezemre teszi a kezét. Egyikünk sem töri meg a csendet. Hallgatom a légzését, ő pedig szórakozottan simogatja az ujjaimat, megfeledkezve a félbehagyott borotválkozásról. -

Mennem kell, hogy elkészüljek - mondom egy idő múlva. Nem szívesen távozom, de

ma a mosodában kell dolgoznom, és nem szeretném, hogy a Barátságosaknak okuk legyen azt mondani rólam, hogy nem teljesítem, amit az általuk felkínált megállapodás értelmében vállaltam. -

Hozok valamit, amit felvehetsz - mondja.

Néhány perccel később mezítlábasán megyek végig a folyosón, abban a pólóban, amelyikben aludtam, és egy rövidnadrágban, amit Tobias kapott kölcsön a Barátságosaktól. Amikor visszatérek a hálószobámba, Peter az ágyam mellett áll. Ösztönösen kihúzom magam, és a tekintetemmel egy tompa tárgyat keresek. -Takarodj innen! - mondom olyan határozottan, amennyire csak tőlem telik, de nehezen tudom visszatartani a hangom remegését. Önkéntelenül eszembe jut, milyen volt a tekintete, amikor a torkomnál fogva a szakadék fölé tartott, vagy amikor a Bátrak központjában nekilökött a falnak. Megfordul, és rám néz. Újabban már nem látom a tekintetében a szokásos rosszindulatot csak kimerültnek tűnik, görnyedten tartja magát, sebesült karja felkötve. De engem nem csap be. -

Mit művelsz a szobámban?

Közelebb lép hozzám. -Mit művelsz, hogy titokban követed Marcust? Láttalak tegnap reggeli után. Farkasszemet nézek vele. -

Semmi közöd hozzá. Takarodj innen!

-

Azért vagyok itt, mert nem értem, miért éppen te őrződ azt a merevlemezt - mondja. -

Mintha nem volnál tűi kiegyensúlyozott mostanában. -

Én vagyok kiegyensúlyozatlan? - nevetek. - Ez a te szádból kissé nevetségesen

hangzik. Peter összeszorítja az ajkát, és nem mond semmit. Összehúzom a szememet. -

Egyébként meg miért érdekel téged annyira az a merevlemez?

-

Nem vagyok hülye - feleli. - TUdom, hogy nem csak a szimuláció adatai vannak rajta.

-

Nem, persze hogy nem vagy hülye, mi? - kérdezem. - Azt hiszed, hogy ha átadod a

50 Művelteknek, megbocsátják a baklövésedet, és megint a bizalmukba fogadnak. -Nem akarom, hogy visszafogadjanak a bizalmukba - mondja, ismét előrelépve. - Ha azt akarnám, nem segítettem volna neked a Bátrak központjában. A mutatóujjammal megbököm a szegycsontjánál, egészen belemélyesztem a körmömet. -Csak azért segítettél, mert nem szeretted volna, hogy megint rád lőjek.

-

Lehet, hogy nem vagyok egy Önfeláldozó-imádó csoportáruló - kapja el az ujjamat. -

De engem senki sem irányít, legkevésbé a Műveltek. Egy csavart mozdulattal kirántom a kezemet a szorításából, hogy el kelljen engednie. Izzad a tenyerem. -Nem is vártam tőled, hogy megértsd. - Beletörlöm a kezem a pólóm szegélyébe, miközben elindulok a fiókos szekrény felé. - Biztosra veszem, hogy ha nem az Önfeláldozókat, hanem az Őszintéket érte volna támadás, akkor szó nélkül hagytad volna, hogy a családtagjaid szeme közé lőjenek. Egyetlen szóval sem tiltakoztál volna. De én nem ilyen vagyok. -

Csak óvatosan beszélj a családomról, Szerencsétlen! - Peter velem mozdul a szekrény

felé, de óvatosan ügy helyezkedem, hogy közte és a fiókok között álljak. Nem fogom azzal felfedni előtte, hol tartom a merevlemezt, hogy előveszem, amíg itt van, de azt sem akarom, hogy akadálytalanul hozzáférhessen. A tekintete a mögöttem lévő szekrényre vándorol - a bal oldalára, ahol a merevlemezt rejtegetem. A homlokomat ráncolva nézek rá, és ekkor feltűnik valami, amit eddig nem vettem észre - az egyik zsebe téglalap alakban kidudorodik. -

Add ide! - mondom neki. - Most!

-

Nem adom.

-Add ide, vagy senki nem ment meg tőle, hogy megöljelek, amikor alszol. Önelégülten vigyorog. -

Bárcsak látnád, milyen nevetséges vagy, amikor fenyegetőzöl! Mint egy kislány, aki

azt mondja, hogy megfojt az ugrókötelével. Elindulok felé, ő pedig kihátrál a folyosóra. -

Ne nevezz40 kislánynak}.

-

Annak nevezlek, aminek akarlak!

A bal öklömmel oda célzok, ahol tudom, hogy a legjobban fog fájni neki: a golyó ütötte sebre a karján. Kitér az ütés elől, ám ahelyett, hogy ismét megpróbálnám, elkapom a karját, és amilyen erősen csak tudom, oldalra csavarom. Peter torkasza- kadtából felsikolt, s amíg a fájdalom leköti a figyelmét, jó erősen térden rúgom, amitől a földre zuhan. Futó emberek érkeznek a folyosón. Szürke, fekete, sárga és piros ruhákat viselnek. Peter félig guggolva felém ugrik, és beleöklöz a gyomromba. Előregörnyedek, de a fájdalom nem

állít meg - nyögés és kiáltás közötti hang szakad ki belőlem, miközben rávetem magam, a bal könyökömet egészen hátrahúzom a szám közelébe, hogy lendületből arcon tudjam vágni. Az egyik Önfeláldozó elkapja mindkét karomat, és félig felemelve, félig elhúzva leválaszt Péterről. Lüktet a seb a vállamon, de alig érzem a véremben keringő adrenalin miatt. Peter felé törekszem, mit sem törődve az odasereglett Barátságosak, Önfeláldozók és Tobias rémült arckifejezésével. Egy nő letérdel Peter mellé, és megnyugtató hangon szavakat suttog neki. Igyekszem tudomást sem venni Peter fájdalmas nyögéseiről és a gyomromba nyilalló lelkiismeret-furdalásról. Gyűlölöm! Nem érdekel! Gyűlölöm! -Tris, higgadj le! - szól rám Tobias.

41

-

Nála van a merevlemez! - kiáltom. - Ellopta tőlem! Nála van !

Tobias odalép hozzájuk, és - a mellette guggoló nőről tudomást sem véve - féllábával Peter bordái közé tapos hogy a földhöz szegezze. Azután benyúl a zsebébe, és kiemeli belőle a merevlemezt. Tobias alig hallhatóan így szól hozzá: -

Nem élhetünk örökké egy menedékházban, úgyhogy ez nem volt valami okos húzás

tőled. - Azután felém fordul és hozzáteszi: - És tőled sem volt okos húzás. Azt akarod, hogy kirúgjanak bennünket innen? Összeráncolom a homlokomat. A Barátságos férfi, aki a karomat fogja, végigrángat a folyosón. A törzsemet elfordítva próbálok kiszabadulni a szorításából. -

Mit gondolsz, mi a csodát művelsz? Engedj el!

-Megszegted a békemegállapodásunk feltételeit - feleli szelíden. - Követnünk kell az előírásokat. -

Menj csak! - mondja Tobias. - Le kell higgadnod.

Az arcokat fürkészem a körénk gyűlt tömegben. Senki sem száll vitába Tobiasszal. Kerülik a tekintetemet, úgyhogy hagyom, hogy a két Barátságos férfi végigkísérjen a folyosón. -Nézz a lábad elé! - figyelmeztet az egyikük. - Egyenetlen a padló. Lüktet a fejem, ami azt jelzi, hogy kezdek lehiggadni. Az őszülő Barátságos férfi kinyit egy ajtót a bal oldalon. A következő felirat áll rajta: KONFLIKTUSKEZELÉS. -

Sarokba fogtok állítani, vagy mi? - kérdezem komor képpel. Ez a Barátságosakra

vallana. Előbb büntetésbe küldenek, azután megtanítanak a tisztítólégzésre meg a pozitív gondolkodásra. Olyan világos van a helyiségben, hogy hunyorognom kell ahhoz, hogy lássak. A szemközti fal hatalmas, a gyümölcsösre nyíló ablakokból áll. A helyiség ennek ellenére kicsinek 53 tűnik, valószínűleg azért, mert a mennyezetet - a falakhoz és a padlóhoz hasonlóan - fával burkolták. -

Ülj le, kérlek - mondja az idősebbik férfi, a helyiség közepén álló támlátlan székre

mutatva. Natúr fából készült, mint a Barátságosak központjában található valamennyi bútor-

darab, és masszívnak látszik, mintha még mindig a földben gyökerezne. Nem ülök le. -

Már túl vagyunk a verekedésen - mondom. - Többet nem fog előfordulni. Itt nem.

-

Követnünk kell az előírásokat - mondja a fiatalabbik férfi. - Ülj le, kérlek.

Megbeszéljük, mi történt, és aztán elengedünk. Mindketten szelíden beszélnek. Nem olyan fojtott hangon, ahogyan az Önfeláldozók szoktak: mintha megszentelt földön lépdelnének, és próbálnának nem lenni senki terhére. Puha, megnyugtató és mély a hangjuk - azon tűnődöm, hogy vajon külön tanítják-e erre a beavatottjaikat. Hogyan beszéljenek, mozogjanak, mosolyogjanak, hogy előmozdítsák a békét. Nem akarok leülni, mégis leereszkedem a szék szélére, hogy gyorsan felállhassak, ha szükséges. A fiatalabbik odaáll elém. Zsanérok nyikorognak mögöttem. Hátrapillantok - az idősebbik matat egy pulton a hátam mögött. -

Mit csinálsz?

-

Teát készítek - feleli.

-

Nem hinném, hogy a tea volna a megoldás.

-

Akkor áruld el nekünk! - mondja a fiatalabbik, ismét az ablakokra vonva a

figyelmemet. Mosolyog rám. - Szerinted mi volna a megoldás? -

Ha kirúgnátok innen Pétért.

-

Én úgy vettem észre - mondja a férfi szelíden -, hogy te támadtál rá. Sőt az is te voltál,

aki karon lőtte. -Fogalmad sincs róla, mivel szolgált rá! - felelem. Ismét forró az arcom, és a szívverésem ritmusára lüktet. - Meg akart 54

ölni! Valaki mást pedig... szemen szúrt... egy késsel. A velejéig romlott. Minden jogom megvolt rá, hogy... Szúró fájdalmat érzek a nyakamban. Sötét pettyek takarják el az előttem álló férfit. Nem látom az arcát. -

Sajnálom, kedvesem - mondja. - Mi csak az előírásokat követjük.

Az idősebbik férfi kezében fecskendő van. Még benne van néhány csepp abból, amit beadott nekem. Élénkzöld színű, mint a fű. Gyorsan pislogok, mire eltűnnek a sötét pettyek, de a világ továbbra is úgy hullámzik a szemem előtt, mintha előre-hátra dülöngélnék egy hintaszékben. -

Hogy érzed magad? - kérdezi a fiatalabbik.

-

Én... - Haragszom, akarom mondani. Haragszom Peterre, és haragszom a

Barátságosakra is. De ez nem is igaz, ugye? Elmosolyodom. - Jól érzem magam. Egy kicsit úgy, mintha... lebegnék. Vagy hintáznék. És te hogy érzed magad? -A szédülés a szérum egyik mellékhatása. Délután talán pihenned kellene. És jól vagyok, köszönöm kérdésedet - feleli. - Most már elmehetsz, ha akarsz. -

Meg tudnád mondani nekem, hol találom Tóbiást? - kérdezem. Amikor magam elé

képzelem az arcát, elönt az iránta érzett gyöngédség, és semmi másra nem vágyom, mint hogy megcsókolhassam. - Négyest, úgy értem. Hát nem jóképű? Nem is értem, miért szeret engem annyira. Én nem vagyok túl kedves, nem igaz? -

Nem, többnyire nem - feleli a férfi. - De szerintem az lehetnél, ha igyekeznél egy

kicsit. -

Köszönöm - mondom. - Kedves tőled, hogy ezt mondod.

-

Szerintem a gyümölcsöskertben fogod megtalálni - mondja. - Láttam kimenni a

verekedésed után. Elnevetem magam. -

44

Az a verekedés ! Micsoda ostoba dolog...

És abban a pillanatban valóban annak tűnik - belebokszolni egy másik emberbe. Pont, mintha megcirógatnád, csak sokkal keményebben. Egy cirógatás jóval kedvesebb. Lehet, hogy inkább végig kellett volna simítanom Peter karját. Az mindkettőnknek jobb érzés lett volna. Akkor nem fájna most a kézfejem. Felállók, és elindulok az ajtó felé. Muszáj neki támaszkodnom a falnak, hogy megtaláljam

az egyensúlyomat, de olyan masszív, hogy nem is bánom. Végigbotorkálok a folyosón, és kuncogva veszem tudomásul, hogy nem tudok egyensúlyozni. Éppolyan ügyetlen vagyok, mint gyerekkoromban. A mamám mosolygott rajtam olyankor, és azt mondta: „Beatrice, nézz a lábad elé, nem szeretném, hogy megsérülj!” Kisétálok, és most zöldebbnek látom a fák zöldjét - olyany- nyira, hogy szinte érzem az ízét. Talán tényleg érzem is, olyan, mint a fű, amelyet gyerekkoromban megrágcsáltam, csak hogy megtudjam, milyen. Kis híján leesek a lépcsőn, annyira ingatag vagyok, és kirobban belőlem a nevetés, amikor a fű csiklandozza a meztelen talpamat. Elindulok a gyümölcsöskert felé. -Négyes! - kiáltom. Miért is kiáltozok egy számot? Ó, igen. Mert ez a neve. Ismét elkiáltom magam. - Négyes! Hol vagy? - Tris? - A hang a jobb oldali fák közül érkezik. Majdnem olyan, mintha egy fa szólna hozzám. Kuncogok, de persze csak Tobias az - lehajol, hogy átférjen az egyik ág alatt. Futva közeledek felé, de a talaj megbillen, így kis híján elesek. Tobias elkapja a derekamat, és felsegít. Az érintése nyomán borzongás fut végig a testemen, miközben a bensőm perzsel, mintha lángra lobbantottak volna az ujjai. Közelebb húzódom hozzá, testem a testéhez simul. Felemelem a fejemet, hogy megcsókoljam. -Mit műveltek...? - kezdi, de megállítom az ajkammal. Visszacsókol, de túl gyorsan. Nagyot sóhajtok. -

Ez sutára sikerült - mondom. - Jó, talán nem volt az, de...

Lábujjhegyre állok, hogy még egyszer megcsókoljam, o pedig a számra teszi az egyik ujját, hogy megakadályozza. -

Tris - mondja. - Mit műveltek veled? Úgy viselkedsz, mint egy holdkóros.

-

Nem valami kedves tőled, hogy ezt mondod - válaszolom. -Jókedvre derítettek, ez 45

minden. És most már igazán szeretnélek megcsókolni, úgyhogy ha lennél szíves elengedni magad... -

Nem foglak megcsókolni. Előbb kiderítem, mi folyik itt — mondja.

Egy pillanatra lebiggyesztem a számat, de azután elmoso- lyodok, miközben összeáll a fejemben a kép. -

Hát ezért szeretsz engem! - kiáltok fel. - Mert te sem vagy valami kedves. így már

sokkal érthetőbb.

-

Gyerünk - szól rám Tobias. - Megkeressük Johannát.

-

Én is szeretlek.

-

Ezt jó tudni - vágja rá. - Gyere már, az ég szerelmére! Majd viszlek.

Felkap, az egyik kezével a térdem alá nyúl, a másikkal a hátamat fogja. A nyakába csimpaszkodom, és puszit nyomok az arcára. Hamarosan felfedezem, milyen jó érzés a lábammal kalimpálni a levegőben, úgyhogy fel-alá rugdosok, miközben Tobias az épület felé lépdel, amelyben Johanna dolgozik. Amikor belépünk az irodájába, Johanna az asztalánál ül, előtte egy kupac papír, és a radírt rágcsálja a ceruzája végén. Amikor felpillant ránk, kissé eltátja a száját. Arcának bal felét eltakarják előrehulló sötét tincsei. -

Nem kellene takargatnod a sebhelyedet - mondom neki. - Sokkal jobban áll, ha

hátrafogod a hajad. Tobias valósággal ledob. A földet éréstől kissé megfájdul a vállam, de tetszik, ahogyan a lábam dobban a padlón. Elnevetem magam, de sem Johanna, sem Tobias nem nevet velem. Furcsa. -

Mit műveltetek vele? - kérdezi Tobias kurtán. - Az ég szerelmére, mit csináltatok

vele? -

Én... - Johanna a homlokát ráncolva néz rám. - Biztosan túladagolták. Nagyon kis

termetű, és úgy tűnik, nem vették figyelembe a magasságát és a testsúlyát. -Mit adagoltak túl? - kérdezi Tobias. -

Szép hangod van - jegyzem meg.

-

Tris, kérlek - szól rám Tobias -, maradj csöndben.

-

A békeszérumot - feleli Johanna. - Kis dózisban alkalmazva nyugtató hatású, és

javítja a hangulatot. Egyetlen mellékhatása az enyhe szédülés. Azoknak szoktuk beadni itt, a 46 csoportban, akiknek nehezére esik megőrizni a békét.

Tobias felhorkan. -

Nem vagyok hülye. A csoportotok valamennyi tagjának gondot kell jelentsen, mert

mindannyian emberek. Biztos az ivóvízhálózatba öntitek a szérumot. Johanna néhány másodpercig nem válaszol. Két karját ösz- szefonja maga előtt. -

Tudnod kell, hogy ez nem igaz, hiszen akkor nem került volna sor erre a konfliktusra

- mondja. - Ha azonban megállapodunk valamiben, akkor az minden csoporttagra érvényes.

Ha beadhatnám a szérumot a városban mindenkinek, megtenném. És ha megtettem volna, akkor aligha lennétek ebben a helyzetben. -

O, persze - mondja Tobias. - Az a legjobb megoldás a problémánkra, ha az egész

lakosságot begyógyszerezitek. Remek terv. -Nem valami kedves tőled, hogy gúnyolódsz, Négyes -

47

mondja Johanna szelíden. - Nos, sajnálom, hogy hibáztunk, és túl sok szérumot adtunk be Trisnek. Ószintén sajnálom. Csakhogy megszegte a megállapodásunk feltételeit, és attól tartok, már nem maradhattok itt sokáig. A nézeteltérése azzal a fiúval - Peterrel - olyan eset, amelytói nem tekinthetünk el. -

Ne aggódj! - mondja Tobias. - Amilyen hamar csak lehetséges, távozni szeretnénk.

-

Akkor jó - feleli Johanna halvány mosollyal. - Csak akkor lehetséges a béke a

Barátságosak és a Bátrak között, ha kellő távolságot tartunk egymástól. -

Ez sok mindent megmagyaráz.

-

Tessék? - kérdezi Johanna. - Mire célzol ezzel?

-

Megmagyarázza - mondja Tobias összeszorított fogakkal -, hogy semlegességet

színlelve, mintha ilyesmi létezhetne egyáltalán, hagytátok, hogy a Műveltek legyilkolják a mieinket. Johanna halkan sóhajt, majd kinéz az ablakon. Egy kis kert van odakint, ahol szőlő terem. Az indák felkúsznak az ablak sarkaiba, mintha be akarnának jönni, hogy részt vegyenek a beszélgetésben. -

A Barátságosak nem tennének ilyesmit - szólalok meg. - Ez aljasság.

-Csak a béke érdekében kerüljük a beavatkozást... - kezdi Johanna. -

Béke! - Tobias szinte köpve mondja ki a szót. - Igen, biztosra veszem, hogy nagy lesz

a békesség, amikor mindannyian meghaltunk, vagy gyáván alávetettük magunkat az elmekont- roll fenyegetésének, vagy egy végtelenül hosszú szimuláció rabjai lettünk. Johanna arca eltorzul, én pedig utánozom őt, hogy megtudjam, milyen érzés ilyen képet vágni. Nem valami jó. Nem is értem egészen, miért fintorgott így. Kimérten azt mondja: -

Nem az én döntésem volt. Ha az lett volna, akkor most talán másmilyen beszélgetést

folytatnánk egymással. -

Azt mondod, hogy nem értesz egyet velük?

-

Azt mondom - feleli Johanna -, hogy magánemberként, a lelkem mélyén nem biztos,

hogy egyetértek velük, de nyilvánosan nem helyezkedhetek szembe a csoportommal. -

Tris és én két napon belül elmegyünk innen - mondja Tobias. - Remélem, hogy a

csoportod nem vonja vissza a döntést, miszerint a központotok menedékház. -

Nem könnyű megmásítani a döntésünket. És mi lesz Peterrel?

-

Vele egyénileg kell foglalkoznod - feleli Tobias. - Mert nem fog velünk jönni.

Tobias megfogja a kezemet. Jólesik érezni a borét a bőrömön, pedig se nem sima, se nem puha. Elnézéskérőn mosolygok Johannára, akinek nem változik az arckifejezése. -

Négyes - szólal meg Johanna. - Ha te és a barátaid azt szeretnétek, hogy ne kapjatok a

szérumunkból, akkor ne egyetek a kenyérből! Tobias a válla fölött hátranézve köszönetét mond, miközben elindulunk a folyosón. Én minden második lépésnél szökdécselek. HETEDIK FEJEZET A szérum hatása öt órával később múlik el, addigra már lemenőben van a nap. Tobias a nap hátralevő részére bezárt a szobámba, és óránként ellenőrzött. Ezúttal, amikor bejön hozzám, az ágyon üldögélek, és a falat bámulom. -

Hála istennek! - mondja, a homlokát az ajtónak támasztva. - Már kezdtem azt hinni,

hogy sohasem múlik el, és itt kell hagyjalak... hogy szagolgathasd a virágokat, meg minden mást, amit a szer hatása alatt csinálni akartál. -

Megölöm őket - mondom. - Meg fogom ölni őket.

-

Ne is törődj velük! Hamarosan úgyis elmegyünk - mondja, és becsukja az ajtót maga

mögött. Kiveszi a farzsebéből a merevlemezt. - Arra gondoltam, ezt elrejthetnénk a szekrényed mögött. -

Eredetileg is ott volt.

-

Igen, és Peter éppen ezért nem fogja még egyszer ott keresni.

Tobias egyik kezével elhúzza a fiókos szekrényt a faltól, a másikkal beékeli mögé a merevlemezt. -

Miért nem tudtam leküzdeni a békeszérumot? - kérdezem. - Ha az agyam elég

rendellenes ahhoz, hogy ellenálljon a szimulációs szérumnak, akkor ehhez miért nem? -

Őszintén szólva, nem tudom - feleli. Ledobja magát mellém a49matracra. - Lehet, hogy

csak akkor vagy immúnis a szérumra, ha akarod is. -

Én pedig nyilvánvalóan akartam! - felelem ingerülten, de meggyőződés nélkül.

Valóban akartam? Vagy jó volt néhány órára megfeledkezni a dühről, a fájdalomról, mindenről? -

Megesik - mondja Tobias, karját a vállamra csúsztatva -, hogy az ember egyszerűen

boldog akar lenni, még akkor is, ha az érzés nem valódi.

Igaza van. Kettőnk békéje most is annak köszönhető, hogy nem beszélünk bizonyos dolgokról - Willről, a szüléimről, vagy arról, hogy őt kis híján főbe lőtték, vagy Marcusról. De nem is szeretném ezt a nyugalmat megzavarni az igazsággal, mert túlságosan ragaszkodom ehhez a békességhez, amibe kapaszkodhatok. -

Lehet, hogy igazad van - mondom halkan.

-

Elismered? - kérdezi, és meglepődést színlelve eltátja a száját. - Úgy tűnik, ez a

szérum végső soron jót is tett neked... Meglököm, amilyen erősen csak tudom. -

Szívd vissza! Ezt most rögtön szívd vissza!

-

Jól van, jól van. - Tobias felemeli a kezét. - Éppen csak... tudod, én sem vagyok

valami kedves. Pontosan ezért szeretlek annyira... -

Kifelé! - kiáltom az ajtóra mutatva.

Tobias magában nevetgél, arcon csókol, és távozik a helyiségből. Aznap este a történtek miatt túlságosan szégyellem magam, hogy vacsorázni menjek, ezért ezt az időt az almafa ágai között 62 töltöm, a gyümölcsös távolabbi végében. Érett almákat szedek. Olyan magasra mászom értük, amennyire csak merek, az izmaim tüzelnek. Rájöttem, hogy ha mozdulatlanul üldögélek, ismét úrrá lesz rajtam a bánat, ezért inkább elfoglalom magam. Az egyik ágon állva épp a homlokomat törölgetem az ingem szegélyével, amikor meghallom a zajt. Eleinte halk, és elvegyül a kabócák ciripelésével. Mozdulatlanul fülelek, majd egy perc múlva rájövök, mi okozza: autók. A Barátságosaknak tucatnyi teherautója van, hétvégenként áruszállításra használják őket. Bizsergést érzek a tarkómon. Ha nem a Barátságosak azok, akkor valószínűleg a Műveltek közelednek. De meg kell bizonyosodnom róla. Két kézzel ragadom meg a fölöttem lévő ágat, de csak a ballal húzom fel magam. Meglepődöm azon, hogy még mindig képes vagyok ilyesmire. Behúzott nyakkal állok, gallyak és levelek akadnak a hajamba. Néhány alma lepottyan a földre, amikor áthelyezem a testsúlyomat. Az almafák nem különösebben magasak - lehet, hogy nem fogok elég messzire látni. A közeli ágakat használom lépcsőnek, s mindkét kezemmel kapaszkodom, miközben a fa koronájának útvesztőjében tekergőzök és hajladozok. Eszembe jut, amikor felmásztam az

óriáskerékre a mólónál - remegtek az izmaim, és lüktetett a kezem. Most sérült vagyok ugyan, de erősebb, így könnyebbnek érzem a mászást. Az ágak egyre vékonyabbak és gyöngébbek is. Megnyalom a számat, és a következőt méregetem. A lehető legmagasabbra kell felmásznom, csakhogy az ág, amelyet célba veszek, rövid, és túlságosan hajlékonynak látszik. Rálépek az egyik lábammal, s kipróbálom, milyen erős. Meghajlik, de megtart. Azonban amint elkezdek felfelé húzódzkodni, hogy a másik lábamat is rátegyem, az ág eltörik.

51

Esés közben elakad a lélegzetem, az utolsó pillanatban tudom elkapni a fa törzsét.'Elég magasan kell lennem. Lábujjhegyre állok, és hunyorogva kémlelek a zaj irányába. Először semmit sem látok, csak egy földsávot, széles gazdasági területet, kerítést, szántóföldeket és a rajtuk túli épületek elejét. Néhány apró pont közeledik a kapu felé. A fény ezüstösen csillan meg rajtuk. Autók. Fekete a tetejük, vagyis napelemek vannak rajtuk, ami csak egyet jelenthet: a Műveltek azok. Felszisszenek. Nem gondolkodom, csak leteszem az egyik, majd a másik lábamat is, olyan gyorsan, hogy lehántom az ágakról a kérget, amely lehull a földre. Amint talajt fogok a lábammal, nekiiramodom. Számolom a fasorokat, miközben elfutok mellettük. Hét, nyolc. Az ágak mélyen lehajlanak, alig férek el alattuk. Kilenc, tíz. A jobb karomat a mellemhez szorítom, miközben gyorsabban vágtázom, a golyó ütötte seb minden egyes lépésnél lüktet a vállamban. Tizenegy, tizenkettő. Amikor a tizenharmadik fasorhoz érek, jobbra vetődöm, hogy ott fussak tovább. A tizenharmadikban a fák szorosan egymás mellett sorakoznak, egymásba nőttek, levelek, ágak és almák szövevényét alkotják. Szúr a tüdőm az oxigénhiánytól, de már nem vagyok mesz- sze a kert végétől. Izzadság csorog a szemöldökömön. Odaérek az ebédlőhöz, és kitárom az ajtaját. Utat vágok magamnak a Barátságos férfiak egy csoportjában, és végre megtalálom őt: Tobias a helyiség egyik végében ül Peter, Caleb és Susan társaságában. Alig látom őket a szemem előtt táncoló foltoktól. Tobias elkapja a vállamat. -

Műveltek - ez minden, amit ki tudok mondani.

-

Ide jönnek?

Bólintok. -

52 Van még időnk elmenekülni?

Ebben nem vagyok biztos. Mostanra az asztal másik végénél ülő Önfeláldozók is felfigyelnek ránk. Odagyűlnek körénk. -

Miért kellene elmenekülnünk? - kérdezi Susan. - A Barátságosak menedékháznak

minősítették ezt a helyet. Itt mindenféle konfliktus szigorúan tilos. -

A Barátságosaknak nehéz dolguk lesz, ha ezt be is akarják tartatni - jegyzi meg

Marcus. - Hogyan lehet megakadályozni egy konfliktust újabb konfliktus nélkül? Susan bólint. -

Nem tűnhetünk el - mondja Peter. - Nincs rá időnk. Észre fognak venni bennünket.

-

Trisnek van fegyvere - mondja Tobias. - Megpróbálhatjuk kiverekedni magunkat.

Elindul a hálótermek felé. -

Várj! - szólok utána. - Van egy ötletem. - Végigpásztázom az Önfeláldozók tömegét. -

Álcázzuk magunkat! A Műveltek nem tudhatják biztosan, hogy még mindig itt vagyunk-e. Tegyünk úgy, mintha Barátságosak lennénk. -

Azok, akik nem úgy vannak öltözve, mint a Barátságosak, menjenek vissza a

hálóterembe! - mondja Marcus. - A többiek engedjék le a hajukat! Próbáljuk meg utánozni a Barátságosak viselkedését. A szürkét viselő Önfeláldozók csoportosan távoznak az étkezőből. Átvágnak az udvaron a vendégszállások felé. Amint beérek az épületbe, a hálószobámba futok, négykéz- lábra ereszkedem, és benyúlok a matrac alá a fegyverért. Néhány másodpercig tapogatózom, mire megtalálom, s amikor megvan, elszorul a torkom, nyelni sem tudok. Nem akarok hozzáérni a pisztolyhoz. Még megérinteni sem akarom. Gyerünk, Tris! A fegyvert a piros nadrágom derekába dugom. Még szerencse, hogy ennyire nagy rám. Az éjjeliszekrényen megpillantom a sebkenőcs és fájdalomcsillapító tégelyeit. Zsebre vágom valamennyit, hátha sikerül elmenekülnünk. Azután benyúlok a szekrény mögé a merevlemezért. Ha a Műveltek elkapnak bennünket - ami valószínű -, meg fognak motozni minket, és nem akarom még egyszer kiadni a kezemből a támadásszimulációt. Csakhogy ezen a merevlemezen rajta van a támadásról készült felvétel is. A veszteségeink 53bizonyítéka. A szüleim haláláé. Mindössze ennyi maradt nekem belőlük. És mivel az Önfeláldozók nem szoktak fényképezni, ez az egyetlen dokumentum, amely megörökíti őket. Évek múlva, amikor az emlékeim halványodni kezdenek majd, mi fog emlékeztetni arra, hogy hogyan néztek ki? Az arcuk megváltozik majd a fejemben. Soha többé nem látom viszont őket. Ne butdskodj! Ez nem fontos.

Olyan erősen szorítom a merevlemezt, hogy fáj. Akkor mie'rt érzem mégis olyan fontosnak? -Ne butáskodj! - mondom ki hangosan. Összeszorítom a fogaimat, és felkapom a lámpát az éjjeliszekrényről. Kitépem a dugóját a konnektorból, a lámpaernyőt az ágyra dobom, és a merevlemez fölé hajolok. Pislogok a könnyeim miatt, s a lámpa talpával úgy ráütök a merevlemezre, hogy behorpad. Ismét lesújtok a lámpával, újra meg újra meg újra, mígnem a merevlemez megreped, és a darabjai szanaszét röpülnek a padlón. A maradványait berugdosom a szekrény alá, a lámpát visszateszem a helyére, és kimegyek a folyosóra, a kézfejemmel törölgetve a szememet. Néhány perccel később szürke ruhás férfiak és nők kisebb tömege - és Peter - válogat ruhákat a folyosón. - Tris - szólít meg Caleb. - Még mindig szürkében vagy. Megmarkolom apám ingét, és elbizonytalanodom.

54

-

Ez apáé - mondom. Ha leveszem, itt kell hagynom. Beharapom a szám szélét, olyan

erősen, hogy lehiggadjak a fájdalomtól. Ez csak egy ing. Nem több annál. Meg kell szabadulnom tőle. -Majd én felveszem az enyém alá - ajánlkozik Caleb. - Nem fogják észrevenni. Bólintok, és az egyre kisebb ruhakupacból kikapok magamnak egy piros inget, amely elég nagy ahhoz, hogy eltakarja a kidudorodó fegyveremet. Besietek a szomszédos helyiségbe átöltözni, s amikor visszatérek a folyosóra, Caleb kezébe nyomom a szürke inget. Az ajtó nyitva áll, s látom, ahogy Tobias Önfeláldozó-ruhadarabokat gyömöszöl a szemetesbe. -

Szerinted hazudnak majd értünk a Barátságosak? - kérdezem tőle, kihajolva az

ajtónyíláson. -

Ha azzal elejét vehetik egy konfliktusnak? - Tobias bólint. - Természetesen.

Piros galléros inget visel, a térdénél kirojtosodott farmer- nadrággal. A kettő együtt nevetségesen áll rajta. -

Szép az inged - mondom.

Fintorogva néz rám. -

Ez volt az egyetlen, ami eltakarja a tetoválást a nyakamon, tudod?

Idegesen mosolygok. Meg is feledkeztem a tetoválásaimról, de az ing elég jól takarja őket. A Műveltek autói megérkeznek a központhoz. Öt jármű, mindegyik ezüstszínű, a tetejük fekete. A motorjuk berreg, a kerekeik zötykölődnek az egyenetlen talajon. Beosonok az épületbe, nyitva hagyom az ajtót magam után. Tobias a szeméttartó kallantyúját babrálja. Mindegyik autó megáll, és kinyílnak az ajtajaik. Legalább öt férfi és nő száll ki belőlük, a Műveltek kék viseletében. És vagy tizenöten a Bátrak feketéjében. Amikor a Bátrak közelebb jönnek, látom, hogy a ruhaujjukra kék karszalagot tekertek, 55 amivel a Műveltek iránti elkötelezettségüket jelzik. A csoport iránt, amely leigázza az elméjüket. Tobias kézen fog, és bevezet a szálláshelyre. -

Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba a csoportunk - mondja. - Nálad van a

fegyver, ugye? -

vele.

Igen - felelem. - De nem tudom garantálni, hogy bal kézzel is pontosan tudok lőni

-

Gyakorolnod kellene ballal is - emlékeztet. Még mindig úgy viselkedik, mint egy

oktató. -

Rajta leszek - felelem. Remegek egy kissé, amikor hozzáteszem: - Ha életben

maradunk. Végigsimítja meztelen karomat. -

Rugózz egy kicsit, amikor lépkedsz! - tanácsolja, és homlokon csókol. - És tégy úgy,

mintha félnél a fegyvereiktől! - Még egy csókot nyom a szemöldököm közé. - És viselkedj úgy, mint egy szerény ibolya, ami sohasem tudtál lenni - újabb csók az arcomon -, és akkor rendben leszel. -Jól van - mondom. Remeg a kezem, amikor megmarkolom Tobias inggallérját. A számhoz húzom a száját. Megszólal egy csengő, egyszer, kétszer, háromszor. Az ebédlőbe hív, ahol a Barátságosak gyülekeznek - ez alkalommal egy kevésbé hivatalos megbeszélésre, mint amelyen legutóbb részt vettünk. Csatlakozunk a Barátságossá változott Önfeláldozók tömegéhez. Kihúzom a hajcsatokat Susan frizurájából - így túl merev ahhoz, hogy Barátságosnak nézzék. Hálás mosollyal nyugtázza, a haja a vállára omlik. Most először látom így. Lágyabbá teszi szögletes állát. Bátrabbnak kellene lennem az Önfeláldozóknál, de őket nem látom olyan nyugtalannak, mint amilyen én vagyok. Egymásra mosolyognak, szótlanul sétálnak - túl nagy a csend. Utat vágok magamnak közöttük, s megbököm egy idősebb nő vállát. -

Szólj a gyerekeknek, hogy fogócskázzanak! - mondom neki.

-

Fogócskázzanak? - kérdezi.

-Túlságosan tisztelettudóan viselkednek. Olyan kis... szerencsétlenek - felelem. Megrándul az arcom, amikor kimondom azt a szót, amely a gúnynevem volt a Bátrak körében. - A Barátságos gyerekek ricsajozni szoktak. Szólj nekik, kérlek! Az asszony megérinti az egyik Önfeláldozó gyermek vállát, és súg neki valamit. Néhány másodperc múlva egy kisebb gyerekcsapat fut végig a folyosón, a Barátságosak lábait kerülgetve és kiáltozva: -

Elkaptalak! Te vagy a fogó!

-

Nem, csak az ingujjamat fogtad meg!

Caleb megragadja az alkalmat, és az ujját Susan bordái közé böki, ő pedig sikongatva

nevet. Próbálok megnyugodni, ruganyos léptekkel haladni, ahogyan Tobias javasolta, s hagyom a karomat meg-meglendülni, amikor befordulok a sarkon. Meglepő, hogy minden megváltozik, ha megpróbálom utánozni egy másik csoport tagjait - még a járásom is más. Biztosan a ezért olyan furcsa dolog, hogy három csoporthoz is ugyanúgy tartozhatnék. Utolérjük az előttünk haladó Barátságosakat, és elvegyülünk közöttük, amíg átvágunk az udvaron az ebédlő felé. A szemem sarkából Tóbiást, figyelem. Nem szeretnék túl messzire kerülni tőle. A Barátságosak nem kérdezősködnek: hagyják, hogy beleolvadjunk a csoportjukba. Két felfegyverzett Bátor áruló áll az ebédlőbe nyíló ajtó mellett. Megdermedek. Hirtelen nagyon is valóságnak érzem, hogy fegyvertelen vagyok. Egy épületbe terelnek, amelyet

57

a Műveltek és a Bátrak bekerítettek, és ha felfedeznek, nem lesz hová futnom. Ott helyben agyonlőnek. Fontolgatom, hogy futásnak eredek. De hová mehetnék, ahol nem érnek utol? Próbálok szabályosan lélegezni. Már majdnem elhaladok mellettük. Ne nezz oda, ne nézz oda! Még néhány lépés. Kapd félre a tekinteted! Susan belém karol. -

Mondok neked egy viccet - szólal meg -, nagyon mulatságosnak fogod találni.

A kezemet a számra tapasztom, erőltetetten kuncogok, tűi magasan és idegenül. A mosolya azonban azt jelzi, mégis életszerűen. Összekapaszkodunk, ahogyan a Barátságos lányok szoktak, a Bátrakra pillantunk, és ismét elnevetjük magunkat. Meglep, hogy sikerült, miközben úgy érzem, mintha ólmot nyeltem volna. -

Köszönöm - dünnyögöm, amikor már odabent vagyunk.

-

Nincs mit - feleli.

Tobias leül velem szemben, a hosszú asztalok egyikéhez. Susan mellém telepszik. A többi Önfeláldozó eloszlik a helyiségben, Caleb és Peter néhány székkel odébb foglal helyet. Ujjaimmal a térdemen dobolok, amíg várjuk, hogy történjen valami. Sokáig csak üldögélünk ott, és úgy teszek, mintha az egyik, tőlem balra ülő Barátságos lányt figyelném, aki egy történetet mesél. Időről időre azonban Tóbiásra pillantok, ő pedig visszanéz rám mintha egymás között passzolgatnánk a félelmet. Végül besétál Johanna egy Művelt nővel, akinek élénkkék inge szinte világít a sötétbarna bőrén. Miközben Johannával beszélget, a helyiséget pásztázza. Visszatartom a lélegzetemet, amikor rám talál - és kifújom a levegőt, amikor pillanatnyi megingás nélkül továbbhordozza a tekintetét. Nem ismert fel. Legalábbis még nem. 58 Valaki rácsap egy asztallapra, mire csend támad a teremben. Ez az. Ez az a pillanat,

amikor Johanna vagy kiad bennünket, vagy nem. -Művelt és Bátor barátaink keresnek valakiket - mondja Johanna. - Többeket az Önfeláldozók, három főt a Bátrak közül és egyvalakit, aki korábban Művelt beavatott volt. Mosolyog. - A teljes együttműködés érdekében elmondtam nekik, hogy valóban itt voltak, akiket keresnek, de már továbbáll tak. Engedélyt szeretnének kérni, hogy átkutathassák a központot, ami azt jelenti, hogy erről szavaznunk kell. Ellenzi-e valaki a házkutatást?

A hangjából érződő feszültség azt sugallja: ha valaki ellenzi is, jobban teszi, ha hallgat. Nem tudom, hogy a Barátságosak fogékonyak-e ilyesmire, de senki sem szólal meg. Johanna biccent a Művelt nő felé. - Hárman maradjanak itt! - mondja a nő a bejárat körül csoportosuló Bátor őröknek. - A többiek kutassák át az épületeket és jelentsék, ha találnak valamit! Induljatok! Sok minden van, amit megtalálhatnak. A merevlemez maradványai. Ruhanemű, amit elfelejtettem kidobni. Feltűnhet nekik a csecsebecsék és dísztárgyak gyanús hiánya a szálláshelyünkön. Lüktetést érzek a szemem mögött, miközben a három Bátor katona, akiket hátrahagytak, fel-alá járkál az asztalsorok között. Zsibbadást érzek a tarkómban, amikor az egyikük mögém lép. Hangosak és súlyosak a léptei. Nem ez az első alkalom az életemben, amikor örülök annak, hogy kicsi és jelentéktelen vagyok. Nem vonzom magamra az emberek tekintetét. Tobias azonban igen. A testtartása büszkeséget sugároz, és mindent szemmel tart, amit csak a Bátrak megnéznek. Ez nem jellemző a Barátságosakra. A Bátrakra vall. A Bátor nő Tobias felé tart, és őt nézi. A szeme összeszűkül, amint közeledik hozzá, majd közvetlenül mögötte megáll. Bárcsak magasabb lenne az inggallérja! Bárcsak ne lenne olyan sok tetoválás rajta! Bárcsak... -

Elég rövid a hajad egy Barátságoshoz képest - mondja.

...ne csináltatott volna magának olyan frizurát, mint az Önfeláldozók szoktak! -

Meleg van - mondja Tobias.

Hihető lenne az indoklás, ha tudná, hogyan mondja ki, csakhogy a hangja élesen csattan. A nő kinyújtja a kezét, és a mutatóujjával hátrahúzza Tobias gallérját, hogy lássa a tetoválását. Tobias megmozdul.

59

Elkapja a nő csuklóját, és úgy előrerántja, hogy az elveszíti az egyensúlyát. Beüti a fejét az asztal szélébe, és elesik. A terem másik végében eldördül egy fegyver, valaki felkiált, a jelenlévők mind az asztalok alá buknak, vagy lekuporodnak a padok mellé. Mindenki, csak én nem. Ugyanott ülök, ahol a fegyver el- dördülése előtt, és az asztal szélét markolom. Tudom, hogy ott vagyok, de már nem látom a helyiséget. Azt a sikátort látom, amelyiken át elmenekültem, miután meghalt az édesanyám. Meredten nézem a

kezemben tartott fegyvert és a sima bőrt Will szemöldöke között. Halk hang bugyborékol a torkomban. Sikoly lett volna belőle, ha nem szorítom össze a fogaimat. A felvillanó emlékkép elhalványul, de továbbra sem tudok megmozdulni. Tobias hátulról elkapja a Bátor nő nyakát, és talpra rántja. A kezében van a nő fegyvere. Pajzsként használja őt, miközben a jobb válla fölött rálő a terem másik végében lévő Bátor katonára. -

Tris! - kiáltja. - Segítenél?

Felhúzom az ingemet, épp csak annyira, hogy megfoghassam a fegyver markolatát. Ujjaim rátalálnak a fémre. Olyan hidegnek érzem, hogy megfájdulnak tőle az ujjbegyeim - 72 csakhogy ez képtelenség - meleg van idebent. Egy Bátor férfi az asztalok közötti folyosó végén rám céloz a revolverével. A fegyvercső végén lévő fekete folt nőni kezd körülöttem, és már csak a saját szívemet hallom, semmi mást. Caleb előrevetődik, és megragadja a fegyveremet. Két kézzel fogja, és a tőle mindössze néhány lépésre álló Bátor férfi térdébe lő. Az felüvölt, és összeroskad, átfogva a lábát. Tobias kihasználja a pillanatot, és fejbe lövi. A fájdalma mindössze egy pillanatig tartott. Az egész testem remeg, és nem tudom megállítani. Tobias még mindig a Bátor nő torkát szorítja, de ez alkalommal a Művelt nőre céloz a fegyverével. -

Egyetlen szót szólsz - mondja Tobias -, és lövök.

A Művelt nő szája nyitva van, de nem szólal meg. -Aki velünk van, az fusson! - adja ki az utasítást Tobias. A hangja betölti a termet. Az Önfeláldozók egyszerre emelkednek fel az asztalok alól és a padok mellől, hogy az ajtó felé induljanak. Caleb felhúz a pádról. Elindulok az ajtó irányába. Ám ekkor felfigyelek valamire. Egyetlen mozdulat csupán, rebbenésnyi mozgás. A Művelt nő felemel egy kis fegyvert, és célba veszi vele az előttem álló, sárga inges férfit. Ösztön, és nem lélekjelenlét késztet arra, hogy lebukjak. A kezem a férfinak ütődik, és a golyó nem belé vagy belém, hanem a falba fúródik. -

Tedd le a fegyvert! - mondja Tobias, és revolverét a Művelt nőre fogja. - Nagyon jól

célzok, és azt tippelem, hogy te viszont nem. ' Pislogok néhányszor, hogy kitisztuljon a homályos látásom. Peter néz vissza rám. Az imént mentettem meg az életét. Nem mond köszönetét érte, én pedig tudomást sem veszek

róla. A Művek nő ledobja a fegyverét. Peter és én együtt indulunk az ajtó felé. Tobias követ minket, hátrafelé lépdelve, hogy közben a Művelt nőre szegezhesse a fegyvert. Az utolsó pillanatban, mielőtt átlépné a küszöböt, becsapja az ajtót kettejük között. És mindannyian futásnak eredünk. Ziháló csapatunk végigrohan a gyümölcsöskert közepén. Az éjszakai levegő nehéz, mint egy takaró, és esőillata van. Kiáltások szállnak utánunk. Járművek ajtajai csapódnak be. Gyorsabban futok, mint amennyire egyáltalán lehetséges, mintha nem levegőt, hanem adrenalint lélegeznék be. A motorok berregése a fák közé űz. Tobias keze körülfogja az enyémet. Libasorban futunk keresztül egy kukoricatáblán. Ekkorra az autók utolérnek bennünket. Reflektoraik fénye beszűrődik a magas kukoricaszárak között, hol egy levelet, hol egy csövet világítva meg. - Szóródjunk szét! *- kiáltja valaki. A hangja alapján Marcus lehet. Úgy teszünk. Szétszóródunk a táblában, mint a vízpermet. Elkapom Caleb karját. Hallom mögötte Susan zihálását. Kuköricaszárakon gázolunk át. Leveleik vagdossák az arcomat és a karomat. Futás közben Tobias lapockájára szegezem a tekintetemet. Súlyos dobbanást és kiáltást hallok. Majd mindenhonnan újabb sikolyokat, balról és jobbról is. Aztán lövéseket. Újabb Önfeláldozók hullanak el, épp mint akkor, amikor úgy tettem, mintha a szimuláció hatása alatt álltam volna. És most is csak futok. Végre a kerítéshez érünk. Tobias mellette fut, meg-meg- lökdösi, mígnem talál rajta egy lyukat. Megemeli a dróthálót, hogy Caleb, Susan meg én átkúszhassunk rajta. Mielőtt ismét futásnak eredünk, megállók, és hátranézek a kukoricaföldre, ahonnan érkeztünk. A távolban reflektorfényeket látok. De semmit sem hallok. -

Hol vannak a többiek? - suttogja Susan.

-

Meghaltak - mondom.

61

Susan zokogni kezd. Tobias durva mozdulattal maga mellé ránt, és elindul előre. Ég az arcom a kukoricalevelek okozta vágásoktól, de a szemem száraz. Az Önfeláldozók halála újabb lerakhatatlan teherként nehezedik rám. Távol maradunk a földúttól, amelyen a Műveltek és a Bátrak érkeztek a Barátságosak központjába. A vasúti síneket követjük a város felé. Itt nincs hol elrejtőzni - sem fák, sem

épületek nem védenek bennünket, de ez nem érdekes: a Műveltek úgysem tudnak áthajtani a kerítésen, és időbe telik, mire eljutnak a kapuig. -Muszáj... megállnom - mondja Susan valahol mögöttem a sötétben. Megállunk. Susan sírva roskad le a földre, Caleb leguggol mellé. Tobias és én a még mindig kivilágított város felé nézünk. Még nincs éjfél. Érezni akarok valamit. Félelmet, dühöt, szomorúságot. De nem érzek. Csak annyit, hogy tovább kell mennünk. Tobias felém fordul. -

Mi volt ez, Tris? - kérdezi.

-Micsoda? - kérdezem én. Szégyellem, hogy milyen erőtlen a hangom. Nem tudom, hogy Péterről beszél-e, vagy arról, ami előtte történt vagy valami másról. -

Ledermedtél! Valaki meg akart ölni téged, és te csak ültél ott! - Most már kiabál. -

Azt hittem, legalább arra számíthatok, hogy a saját életedet megmentsd! -

Hé! - szól rá Caleb. - Hagyd kicsit békén! Rendben?

-

Nem - feleli Tobias, engem nézve. - Nincs szüksége arra, hogy békén hagyjam. -

Elhalkul a hangja. - Mi történt? Még mindig azt hiszi, hogy erős vagyok. Elég erős ahhoz, hogy ne legyen szükségem az együttérzésére. Korábban azt gondoltam, igaza van, de most már nem vagyok biztos benne. Megköszörülöm a torkomat. -

Pánikba estem - mondom. - Nem fog többet előfordulni.

Felvonja az egyik szemöldökét. -

Nem fog - ismétlem meg, ez alkalommal hangosabban.

-

Rendben van - feleli meggyőződés nélkül. - Biztonságos helyre kell jutnunk. Amint

sikerült rendezni a soraikat, keresni fognak bennünket. -

Szerinted ennyire fontosak vagyunk nekik? - kérdezem.

-Mi igen - feleli. - Valószínűleg pontosan minket kerestek. Meg persze Marcust, aki valószínűleg meghalt. Nem tudom, hogyan vártam tőle, hogy ezt mondja - talán megkönnyebbülve, mert Marcus, aki az édesapja és az életének megkeserítője is volt, halott. Vagy fájdalmasan és szomorúan, mert lehet, hogy megölték az apját, és a szomorúság nem mindig logikus, ő azonban csak úgy közli ezt, mint tényt - mint, azt, hogy melyik irányba megyünk, vagy milyen napszak van.

-Tobias... - szólalok meg, de aztán rájövök, hogy nem tudom, hogyan folytassam. -

Ideje indulni - szól hátra Tobias.

Caleb megpróbálja talpra állítani Susant, ő azonban csak akkor mozdul meg, amikor Caleb átkarolja a hátát és tolni kezdi maga előtt. Egészen eddig nem is tudatosodott bennem, hogy a Bátrak beavatása során megtanultam valami fontosat: hogy hogyan kell állandóan mozgásban lenni. NYOLCADIK FEJEZET ügy döntünk, a vasúti vágányokat követve megyünk a városba, mert egyikünk sem tájékozódik valami ügyesen. Talpfától talpfáig haladok, Tobias a sínen egyensúlyoz, csak ritkán inog meg. Caleb és Susan mögöttünk vánszorog. Minden ismeretlen zajra összerezzenek, és megfeszülök, míg rá nem jövök, hogy csak a szél volt az, vagy Tobias cipője csikor- dult meg a sínen. Azt szeretném, ha megállás nélkül futhatnánk, de már az is nagy teljesítmény, hogy egyáltalán mozgatni tudom a lábamat. Azután halk zajt hallok a vágányokból. Lehajolok, és a sínre tapasztom a tenyeremet, behunyom a szememet, hogy a fém tapintására összpontosítsak. A remegése olyan, mint egy sóhajtás, amely átsuhan a testemen. Végigpillantok a vágányokon Susan térdei között. Nem látom vonat fényét, de ez semmit sem jelent. Közlekedhet úgy is, hogy nem használ kürtöt és lámpával sem jelzi az érkezését. Egy kis szerelvény csillogását pillantom meg. Most még távol van, de gyorsan közeledik.

63

Jön - mondom. Erőfeszítésembe kerül felállni, miközben semmit sem szeretnék jobban, mint leülni, de sikerül. A kezem beletörlöm a farmeromba. - Azt hiszem, fel kellene szállnunk rá. -

Még akkor is, ha a Műveltek üzemeltetik? - kérdezi Caleb.

-

Ha a Műveltek működtetnék a vonatot, akkor azzal utaztak volna a Barátságosak

központjába bennünket keresni - érvel Tobias. - Szerintem érdemes vállalnunk a kockázatot. A városban el tudunk rejtőzni, itt viszont csak azt várjuk, hogy megtaláljanak bennünket. Mindannyian lelépünk a vágányról. Caleb lépésről lépésre elmagyarázza Susannek, hogyan kell felszállni egy mozgó vonatra. Csak egy volt Művelt tud így magyarázni. Figyelem a közeledő első kocsit, hallgatom a ritmikus zakatolását a talpfák fölött és a fémkerekek siklását a sínen. Amikor az első kocsi elhalad mellettem, futásnak eredek, mit sem törődve a lábamban érzett égető fájdalommal. Caleb előbb Susannek segít felkapaszkodni a középső kocsiba, azután ő is felugrik rá. Gyorsan levegőt veszek, és jobbra lendítem magam. A kocsi padlójára vágódom, a lábam még lelóg a pereméről. Caleb elkapja a bal karomat, és teljesen behúz. Tobias megragadja a fogantyút, és fellendül mögém. Felnézek, és elakad a lélegzetem. Szemek csillognak a sötétben. Sötét alakok ülnek a kocsiban - többen, mint ahányan mi vagyunk. A csoport nélküliek. *** A szél átsüvít a kocsin. Mindenki talpon van, és mindenkinél van fegyver - Susant és engem kivéve... Egy, fél szemén kötést viselő, csoport nélküli férfi pisztolyt fog Tóbiásra. Kíváncsi vagyok, vajon honnan szerezte. 78 Mellette egy idősebb, csoport nélküli nő kést tart a kezében, olyat, amilyennel én kenyeret szoktam vágni. Mögötte valaki egy nagy deszkát fog, amelyből szög áll ki. -

Sohasem láttam még felfegyverzett Barátságosakat - jelenti ki a kést markoló, csoport

nélküli asszony. A fegyveres, csoport nélküli férfi ismerősnek tűnik. Tarkabarka, rongyos ruhadarabokat visel - fekete pólót, fölötte szakadt Önfeláldozó-zakót, piros cérnával megvarrt kék farmer-

nadrágot és barna csizmát. A csapat tagjain az összes csoport jellegzetes öltözékét felismerem: fekete Őszinte-nadrág a Bátrak fekete ingével, sárga női ruha kék pulóverrel. A holmik többsége szakadt vagy koszos, de nem mindegyik. Gondolom, ezeket nemrég lophatták. -

Ők nem Barátságosak - közli a fegyveres férfi. - Hanem Bátrak.

Ekkor ismerem fel. Edward az, egykori beavatott társunk, aki otthagyta a Bátrakat, miután Peter rátámadt egy vajvágó késsel. Ezért van kötés az egyik szemén. Eszembe jut, hogy én tartottam a fejét, amikor üvöltve fet- rengett a padlón, és én töröltem fel utána a vért. -

Üdv, Edward - szólalok meg.

Biccent felém, de nem engedi le a fegyverét. -

Tris.

-

Mindegy, kik vagytok - mondja az asszony -, le kell száll- notok erről a vonatról, ha

életben akartok maradni. -

Kérlek - szólal meg Susan remegő ajakkal, könnybe lábadt szemmel. - Egészen idáig

futottunk... és a többiek meghaltak, és én... - Ismét zokogni kezd. - Úgy érzem, nem bírom tovább. Én... Furcsa késztetést érzek arra, hogy a falba verjem a fejemet. Zavar mások sírása. Biztos önző vagyok... -

A Műveltek elől menekülünk - szólal meg Caleb. - Ha leszabunk, könnyebben

megtalálnak bennünket. Úgyhogy 79

hálásak lennénk, ha megengednétek, hogy veletek utazzunk a városig. -Valóban? - kérdi Edward, félrehajtva a fejét. - És ti tettetek már értünk bármit is? -

Segítettem rajtad, amikor senki más nem segített volna - felelem. - Emlékszel még rá?

-

Te talán igen - válaszol. - És a többiek? Ők nem.

Tobias előrelép. Edward fegyverének csöve csaknem a torkához ér. -

Tobias Eaton vagyok - mondja. - Nem hinném, hogy ki akartok lökni ebből a

vonatból. Azonnal látszik a név hatása. A kocsiban tartózkodók elképednek, és leeresztik a fegyvereiket. Jelentőségteljesen néznek egymásra. -

Eaton? Valóban? - kérdezi Edward felvont szemöldökkel. - Be kell vallanom, erre

nem számítottam. - Megköszörüli a torkát. - Rendben, maradhattok. De amikor beérünk a városba, velünk kell jönnötök. Azután halványan elmosolyodik. -

Ismerünk valakit, aki keres téged, Tobias Eaton.

*** Tobias és én a kocsi szélén ülünk, a lábunkat lógatjuk. -

Tudod, ki az?

Bólint. -

Szóval kicsoda?

-Nehéz lenne elmagyarázni - feleli. - Sok mindent nem árultam még el neked. Nekitámaszkodom. -

Igen - mondom. - Én is így vagyok veled.

*** Nem tudom, mennyi idő telik el, mire szólnak nekünk, hogy szálljunk le. Akkor abban a 66 városrészben vagyunk, ahol a csoport nélküliek élnek - ügy egy mérföldre a környéktől, ahol

felnőttem. Mindegyik épületet ismerem, amely mellett elhaladunk - erre gyalogoltam hazafelé az iskolából, valahányszor lekéstem a buszt. Ott van az, amelyiknek töröttek a téglái. Ott meg a másik, amelyiknek nekidőlt egy utcalámpa. Megállunk a vasúti kocsi ajtajában, mind a négyen felsorakozunk. Susan nyafogni kezd. -

Mi lesz, ha megsérülünk? - kérdezi.

Megfogom a kezét.

-

Majd együtt ugrunk ki, te meg én - javaslom neki. - Én már vagy egy tucatszor

kiugrottam, és sohasem esett bajom. Bólint, és olyan erősen szorítja meg az ujjaimat, hogy az fáj. -

Háromra! Egy - mondom neki. - Kettő. Három.

Ugróm, és magammal rántom őt is. A lábam a földhöz csapódik, és továbblépek, de Susan a járdára esik, azután az oldalára gördül. Egy lehorzsolt térdtől eltekintve azonban úgy tűnik, jól van. A többieknek nem okoz nehézséget az ugrás - még Calebnek sem, aki tudomásom szerint eddig csak egyszer ugrott ki vonatból. Nem tudom, ki ismerheti Tóbiást a csoport nélküliek közül. Lehet, hogy Drew vagy Molly - akik megbuktak a Bátrak beavatásán. Csakhogy ők sem ismerik Tobias valódi nevét. Mellesleg Edward valószínűleg már rég megölte őket, ha abból indulunk ki, hogy bennünket is kész lett volna lepuf- fantani. Az illető biztosan az Önfeláldozók közül való, vagy az iskolából ismeri Tóbiást. Úgy tűnik, Susan megnyugodott. Most már segítség nélkül gyalogol Caleb mellett, és nem áztatják újabb könnyek az arcát. Tobias mellettem lépdel, s gyöngéden megérinti a válla- mat. -

Régen néztem meg a válladat utoljára - mondja. - Rendben van?

-

Rendben - felelem. - Szerencsére magammal hoztam a fájdalomcsillapítót. - Örülök,

hogy könnyedebb témáról beszélhetek, már amennyire egy sérülés annak minősül. - Nem hiszem, hogy sokat teszek a gyógyulásért. Folyton használom a karomat, vagy ráesek. -

Bőven lesz majd ideje meggyógyulni, ha egyszer túlleszünk ezen az egészen.

-

Igen.

Vagy már lígyse számít, hogy meggyógyul-e - teszem hozzá gondolatban. - Mert halott leszek. 67 -Tessék - mondja Tobias. A farzsebéből előhúz egy kis kést, és a kezembe nyomja. -

Szükség esetére. Zsebre vágom. Ettől még idegesebbnek érzem magam. A csoport nélküliek végigvezetnek bennünket az utcán, majd befordulunk balra, egy koszos sikátorba, amely szeméttől bűzlik. Félelemtől vinnyogó patkányok futnak szét előttünk. Csak a farkukat látom, amikor elsurrannak a szemétkupacok, üres konzervek és átázott kartondobozok között. A számon át lélegzem, nehogy elokádjam magam.

Edward megáll az omladozó téglaépületek egyike mellett, és felránt egy acélajtót. Felszisszenek, félig-meddig arra számítok, hogy ha túl erősen rántja meg, az egész ház összedől. Az ablakokon olyan vastagon áll a kosz, hogy szinte át sem jut rajtuk a fény. Követjük Edwardot egy nyirkos helyiségbe. Egy lámpás táncoló fényében embereket pillantok meg. Összegöngyölt ágyneműik mellett üldögélnek. Egyesek kon- zerveket feszítenek fel. Mások palackozott vizet kortyolgatnak. És a felnőttek között megbújó gyerekek sokféle színű holmikat viselnek. Csoport nélküliek. A csoport nélküliek egyik raktárépületében vagyunk. Az itteni emberekről azt beszélik, szétszóródva és elszigetelten él- 82 nek, nem alkotnak közösséget... idebent azonban együtt vannak. Együtt, mint egy csoport. Nem is tudom, mit vártam tőlük, de meglepődöm azon, hogy milyen normálisnak tűnnek. Nem veszekednek, és nem kerülik egymást. Vannak, akik viccet mesélnek, mások halkan beszélgetnek. Ám úgy tűnik, fokozatosan mindannyiukban tudatosodik: nekünk nem lenne szabad itt lennünk. -

Gyerünk! - mondja Edward, s egyik ujját behajlítva int nekünk. - Ott van hátul.

Bámész tekintetek és hallgatás fogad bennünket, miközben az elvileg lakatlan épület belseje felé haladunk. Végül nem tudom tovább magamban tartani a kérdéseimet. -

Mi folyik itt? Miért gyűltetek össze így?

-

Azt hitted, hogy ők, mármint mi, szétszóródtunk? - szól hátra Edward. - Nos, egy

ideig valóban így volt. Annyira éheztek, hogy mással sem tudtak foglalkozni, mint az élelemszerzéssel. De aztán a Szerencsétlenek elkezdték ellátni őket étellel, ruhaneművel, szerszámokkal meg mindennel. Megerősödtek és vártak. Ilyenek voltak, amikor rájuk találtam. Szívesen fogadtak. Egy sötét folyosóra érkezünk. Otthon érzem magam, a sötétség és a csend a Bátrak központjának alagútjaira emlékeztet. Tobias kihúz egy laza cérnát az ingéből, és tekergetni kezdi az ujja körül. Ő tudja, kivel fogunk most találkozni, de nekem fogalmam sincs róla. Hogyan lehetséges, hogy ilyen keveset tudok a fiúról, aki azt állítja, hogy szeret - a fiúról, akinek a valódi neve elég hatásos volt ahhoz, hogy életben maradjunk egy ellenséges emberekkel zsúfolt vonaton? Edward megáll egy fémajtónál. Dörömböl rajta az öklével.

-Várjunk csak...! Azt mondtad, vártak - kezdi Caleb. - Pontosan mire vártak? -Arra, hogy darabjaira hulljon a világ - feleli Edward. - Ami mostanra be is következett. Az ajtó kinyílik. Kancsal, mogorva nő áll a küszöbön. Végigpillant négyünkön. -

Csavargók? - kérdezi.

-

Nem mondhatnám, Therese - mondja Edward, a hüvelykujjával a válla mögé, Tobias

felé bökve. - Ez itt Tobias Eaton. Therese néhány másodpercig nézi Tóbiást, majd bólint. -

Tényleg ő. Várjatok!

Becsukja az ajtót. Tobias nyel egy nagyot, az ádámcsutkája kidudorodik. -

Te tudod, kit fog idehívni, ugye? - kérdezi Caleb Tóbiástól.

-

Caleb - szólal meg Tobias. - Hallgass, kérlek!

Meglepetésemre a bátyám magába fojtja a Műveltekre jellemző kíváncsiságát. Ismét nyílik az ajtó. Therese hátralép, hogy beengedjen minket. Egy régi kazánházban találjuk magunkat, ahol a kazán olyan váratlanul emelkedik ki a sötétségből, hogy a térdem és a könyököm beleütközik. Therese fémtárgyak útvesztőjén vezet végig bennünket a helyiség végébe, ahol egy asztal fölött több villanykörte is lóg a mennyezetről. Középkorú asszony áll az asztal mögött. Göndör, fekete haja és kreol bőre van. A vonásai szigorúak, az arca szögletes. Mindez majdnem csúnyává teszi, de nem egészen. Tobias megragadja a kezemet. Abban a pillanatban figyelek fel arra, hogy az asszonynak ugyanolyan orra van, mint neki - horgas, az arcához képest kissé nagy, bár Tóbiásé épp megfelelő méretű. Az álluk is ugyanolyan markáns és jellegzetes, a felső ajkuk keskeny, a fülük elálló. Csak a szemük más - az asszonyé nem kék, hanem olyan sötét, hogy szinte feketének látszik. -

Evelyn - szólítja meg Tobias, kissé remegő hangon.

Evelyn volt Marcus feleségének és Tobias édesanyjának

69

a neve. Most kevésbé erősen szorítom Tobias kezét. Épp a 84 minap jutott eszembe Evelyn temetése. A temetése. És most itt áll előttem. A tekintete ridegebb, mint bármelyik Önfeláldozó nőé, akit valaha is láttam. -

Üdv. - Az asszony megkerüli az asztalt, és szemügyre veszi Tóbiást. - Idősebbnek

látszol. -

Nos, igen. Az idő múlása ezt műveli az emberrel.

Tobias tudta, hogy él az édesanyja. Mikor jöhetett rá? Az asszony mosolyog. -

Szóval, mégis eljöttél...

-

De nem azért, amiért gondolod... - szakítja félbe.Tobias. - A Műveltek elől

menekülünk, és az volt az egyetlen esélyünk, ha elárulom a nevemet a szánalmasán felfegyverzett talpnyalóidnak. Az asszony biztosan feldühítette valamivel Tóbiást. Ám önkéntelenül is arra gondolok, hogy ha én jövök rá, hogy az édesanyám életben van, miután hosszú ideig halottnak gondoltam, bármit követett is el, biztosan nem beszélnék vele úgy, ahogyan Tobias beszélt most az övével. Fáj ennek a gondolatnak az igazsága. Elhessegetem, és inkább a jelenre összpontosítok. Evelyn mögött az asztalon egy jelölőkkel teledöfködött, nagy térkép hever. Nyilvánvalóan a várost ábrázolja, de nem tudom biztosan, mit jelentenek a jelek. Az asszony mögött a falon tábla van, rajta táblázat. Nem tudom megfejteni a benne foglalt információkat - olyan rövidítéseket használtak, amiket nem ismerek. -

Értem. - Evelyn továbbra is mosolyog, de már nem jókedvűen. - Akkor mutass be a

menekülttársaidnak! A tekintete az egymásba kulcsolt kezünkre téved. Tobias ujjai szétnyílnak. Először rám mutat. -

Ő Tris Prior. A bátyja, Caleb. És a barátjuk, Susan Black.

-

Prior - mondja az asszony. - Több Priort is ismerek, de egyiknek sem Tris a

keresztneve. Beatrice-t ellenben...

-

Nos - mondom -, én is több élő Eatont ismerek, de egyiküknek sem Evelyn a

keresztneve. -Jobban szeretem az Evelyn Johnson nevet. Főleg Önfeláldozó társaságban. -

Én a Tris nevet szeretem jobban - válaszolom. — És nem vagyunk Önfeláldozók.

Legalábbis nem mindannyian. Evelyn Tóbiásra néz. -

Érdekes barátokra tettél szert.

-

Ezek népszámlálási adatok? - kérdezi Caleb a hátam mögött. Előrelép, nyitva van a

szája. - És ez... mik ezek? A csoport nélküliek menedékházai? - A táblázat első sorára mutat, amelyben ez olvasható: 7 Üg/iz. - Úgy értem, ezek a helyek a térképen... olyan menedékházak, mint ez is, ugye? -Tül sok a kérdés - mondja Evelyn, felvonva az egyik szemöldökét. Ismerős ez az arckifejezés. Tóbiásé. És ismerős az is, hogy Evelyn utálja a kérdéseket. - Biztonsági okokból nem is válaszolok rájuk. Egyébként vacsoraidő van. Az ajtó felé mutat. Susan és Caleb elindul, én követem őket, a sort Tobias és az édesanyja zárja. Visszafelé is végighaladunk a kazánház útvesztőjében. -

Nem vagyok hülye - mondja az édesanyja halkan. - Tudom, nem akarsz közösséget

vállalni velem, de még mindig nem értem, miért... Tobias felhorkan. -

De... - mondja az édesanyja - megismétlem a meghívást. Elkelne a segítségetek, és

tudom, hogy hasonló a véleményed a csoportrendszerről... -

Evelyn - mondja Tobias -, én a Bátrakat választottam.

-

Választhatsz még egyszer.

-

Miért gondolod, hogy szeretnék a közeledben maradni? - kérdezi Tobias. Hallom, hogy

megáll, és lassítok, hogy71halljam, hogyan reagál. -

Mert az anyád vagyok - feleli Evelyn. A hangja kis híján megbicsaklik közben: rá

nem jellemző módon sebezhetőnek tűnik. - Mert a fiam vagy. -

Nem hiszem, hogy érted - mondja Tobias. - A leghalványabb fogalmad sincs arról,

hogy mit műveltél velem. - Kifulladva beszél. - Nem akarok beállni a te kis csoport nélküli bandádba. Ki akarok jutni innen, amilyen gyorsan csak lehetséges. -

Az én kis csoport nélküli bandám kétszer annyi emberből áll, mint a Bátrak csoportja -

válaszolja Evelyn. - Jobban tennéd, ha komolyan vennéd. Ennek a csoportnak a tettei határozhatják meg a város jövőjét. Azzal előremegy, Tobias előtt és előttem halad. Szavai visszhangoznak a fejemben: Kétszer annyi emberből áll, mint a Bátrak csoportja. Mikor lettek ennyire sokan? Tobias rám néz, leengedi a szemöldökét. -

Mióta tudtál róla? - kérdezem.

-

Körülbelül egy éve. - A falnak támaszkodik, és behunyja a szemét. - Rejtjeles

üzenetet küldött nekem a Bátrakhoz, hogy találkozzunk a vasúttelepen. Odamentem, mert kíváncsi voltam, és ott találtam őt. Életben. Gondolhatod, nem volt valami boldog viszontlátás. -

Miért hagyta ott az Önfeláldozókat?

-

Anyámnak viszonya volt valakivel. - Tobias megrázza a fejét. - Ami nem is csoda,

mert az apám... - Ismét rázza a fejét. - Nos, maradjunk annyiban, hogy Marcus vele sem bánt jobban, mint velem. -

Ezért... ezért vagy dühös rá? Mert megcsalta az apádat?

-

Nem - feleli Tobias túlságosan komoran, kinyitva a szemét. - Nem, nem ezért vagyok

dühös rá. Úgy indulok el felé, mintha egy vadállathoz közelítenék. Minden egyes lépésnél óvatosan teszem le a lábamat a cementpadlóra. -

Akkor miért?

-Ott kellett hagynia az apámat, ezt meg tudom érteni - feleli. - De eszébe jutott szerinted, hogy magával vigyen? Összeszorítom az ajkamat. -

Ó... otthagyott vele.

Magára hagyta a fiát a lehető legborzalmasabb körülmények között. Nem csoda, hogy Tobias gyűlöli. -

Igen. - Belerúg a padlóba. - Ahogy mondod.

Ujjaimmal ügyetlenül megkeresem Tobias ujjait, ő pedig összefűzi őket az enyéimmel. Tudom, hogy egyelőre elég a kérdésekből, úgyhogy hagyom, hogy közénk telepedjen a csend, mígnem Tobias úgy dönt, hogy megtöri. -

IJgy tűnik - mondja -, a csoport nélkülieket jobb lenne a mi oldalunkon tudni, mint a

másikon. -

Lehetséges. De mi az ára a barátságuknak? - kérdezem.

Megrázza a fejét. -

Nem tudom - feleli. - De könnyen lehet, hogy nincs más választásunk.

KILENCEDIK FEJEZET Az egyik csoport nélküli tüzet rakott, hogy megmelegít- hessük az ételünket. Akik enni szeretnének, körbeülik a nagy fémüstöt, amelyben a tűz lobog. Először a konzerveket melegítjük fel, majd kanalakat és villákat osztunk szét, végül a konzerveket is körbeadjuk, hogy mindenki mindenből ehessen egy falatot. Próbálok nem gondolni arra, hogy mennyi fertőzés terjedhet így, miközben belemártom a kanalamat egy leveskonzervbe. Edward odahuppan mellém a földre, és kiveszi a kezemből a konzervet. -

Szóval, mindannyian Önfeláldozók voltatok? - Néhány darabka metéltet és egy falat

sárgarépát lapátol a szájába, majd továbbadja a konzervet a tőle balra ülő nőnek. -

Azok voltunk - felelem. - De Tobias és én csoportot váltottunk, és... - Hirtelen

eszembe jut, hogy nem volna okos ötlet elárulni, hogy Caleb átállt a Műveltekhez. - Caleb és Susan Önfeláldozók maradtak. -

És Caleb a bátyád! - jegyzi meg. - Otthagytad a családodat, hogy Bátor lehess?

-

Most úgy beszélsz, mint egy Őszinte - csattanok fel ingerülten. - Volnál szíves

megtartani magadnak a véleményedet? Therese odahajol. -

Eredetileg Művelt volt, nem Őszinte.

-

Igen, tudom - felelem. - Csak...

Therese félbeszakít. -

Én is az voltam. Igaz, el kellett jönnöm.

-

Mi történt?

-

Nem voltam elég okos. - Megvonja a vállát, elvesz egy babkonzervet Edwardtól, és

73

belemeríti a kanalát. - A beavatáskor nem értem el elég magas pontszámot az intelligenciateszten. Úgyhogy azt mondták: „Vagy egész életedben a kutatólaboratóriumokat fogod takarítani, vagy el kell menned.” És inkább eljöttem. Lepillant, és tisztára nyalja a kanalát. Elveszem tőle a babot, és továbbadom Tóbiásnak, aki a tüzet bámulja.

-

Sokan voltak közületek Műveltek? - kérdezem.

Therese megrázza a fejét. -

A legtöbben a Bátraktól jöttek. - A fejét Edward felé biccenti, aki homlokráncolással

válaszol. - Kevesebben a Műveltektől, az Őszintéktől, és van egy maroknyi Barátságos is. Az Önfeláldozók beavatásán azonban senki sem bukik meg, úgyhogy belőlük kevesen vannak közöttünk, csak egy kisebb csapat, akik túlélték a támadásszimulációt, és nálunk kerestek menedéket. -

Azt hiszem, nem kellene meglepődnöm a Bátrakon - mondom.

-Nos, igen. A tiétek az egyik legrémesebb beavatás. És aztán ott van az egész öregkorprobléma is. -

Öregkorprobléma? - kérdezem. Tóbiásra pillantok. Most már ránk figyel, és már-már

újra normálisnak látszik. Elgondolkodó tekintetű szeme sötéten csillog a tűzfényben. -

Amikor egy Bátor elér a testi leépülés egy bizonyos pontjára - magyarázza Tobias -,

felszólítják, hogy távozzon. így vagy úgy. -

Mi a másik módja? - A szívem hevesen ver, mintha máris tudná a választ, amelyet

képtelen vagyok megerősítés nélkül elhinni. -

Mondjuk úgy - feleli Tobias -, hogy egyesek inkább meghalnak, minthogy csoport

nélkülivé váljanak. -

Ezek idióták - mondja Edward. - Inkább lennék csoport nélküli, mint Bátor.

-Akkor kész szerencse, hogy oda jutottál, ahova - feleli Tobias kimérten. -

Szerencse? - horkan fel Edward. - Igen, abszolút szerencsés félszemű vagyok meg

minden. -

Úgy emlékszem, hogy hallottam olyasmit, miszerint provokáltad azt a támadást -

mondja Tobias. -

Miről beszélsz? - kérdezem. - Edward nyerésre állt, eny- nyi az egész, Peter pedig

irigyelte, és ezért... Amikor meglátom, hogy Edward önelégülten elvigyorodik, félbehagyom a mondatot. 74

Lehet, hogy nem tudok mindent, ami a beavatás ideje alatt történt. -

Volt egy korábbi összetűzés is - mondja Edward -, amiből nem Peter került ki

győztesen. De az ilyesmi még nem indokolja, hogy valaki kést szúrjon a másik szemébe. -

Ezt nem is vitatom - feleli Tobias. - Ha ettől jobban érzed magad, elárulom, hogy egy

lépésről karon lőtték a támadás-szimuláció közben. Edward ettől, úgy tűnik, valóban jobban érzi magát, mert az önelégült mosoly még mélyebb ráncokat szánt az arcára.

-

Ki volt az? - kérdezi. - Te?

Tobias megrázza a fejét.

—- ' Iris feleli. Nos, giumlálok - mondja Edward. I ló I intok, de kissé gyomorforgatónak találom, hogy ezért gratulál nekem. Azaz annyira azért nem. Végtére is Peterról van szó. A tüzet tápláló fadarabokat körülölelő lángokat figyelem. Ügy mozognak és változnak, mint a gondolataim. Emlékszem az első alkalomra, amikor rádöbbentem, hogy sohasem láttam még idős Bátrakat. És amikor szembesültem azzal, hogy az apám tűi idős volt ahhoz, hogy fel tudjon mászni a Kút ösvényein. Most már jobban értem, mint szeretném. -

Tudsz valamit arról, hogy s mint állnak a dolgok mostanában? - kérdezi Tobias

Edwardtól. - Az összes Bátor a Műveltek mellé állt? Állást foglaltak már az Őszinték? -

A Bátrak csoportja kettészakadt - feleli Edward, tele szájjal. - Egy részük a Műveltek

központjába, a másik az Ószinték főhadiszállására ment. A megmaradt Önfeláldozók velünk vannak. Egyelőre nem sok történt, hacsak veletek nem történt valami. Tobias bólint. Jómagam kissé megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy legalább a Bátrak egyik fele nem lett árulóvá. Addig kanalazom az ételt, míg meg nem telik a gyomrom. Ezután Tobias matracot és takarókat kerít nekünk, én pedig találok egy üres sarkot, ahová lefeküdhetünk. Amikor Tobias lehajol, hogy kioldja a cipőjét, megpillantom a derekán a Barátságosak jelképét. Az ágak a gerince körül indáznak. Amikor felegyenesedik, átlépek a takarókon, és átkarolom őt, ujjaimmal megérintve a tetoválást. Behunyja a szemét. Bízom benne, hogy kellőképp eltakar bennünket az egyre enyésző tűz, amíg végigsimítom a hátát, megérintem minden egyes tetoválását anélkül, hogy látnám őket. Felidézem a Műveltek átható tekintetű szemét, az Ószinték megbillent mérlegét, az Önfeláldozók összekulcsolt 92 kezeit és a Bátrak lángnyelveit. A másik kezemmel megtalálom a mellkasára tetovált tűzmotívumot. Az arcomon érzem, hogy Tobias nehezen lélegzik. -

Bárcsak kettesben lennénk! - mondja.

-

Én szinte mindig ezt kívánom - felelem.

Elnyom az álom, elálmosít a távoli beszélgetések duru- zsolása. Mostanában könnyebben alszom úgy, ha zaj van körülöttem. A csendben fejembe kúszó gondolatok helyett arra összpontosíthatom a figyelmemet. A zajongás és a sürgés-forgás a gyászoló és bűntudatos emberek menedéke. Amikor felébredek, már csak pislákol a tűz, és alig néhány csoport nélküli van ébren. Eltart pár másodpercig, mire rájövök, mire ébredtem fel. Evelyn és Tobias hangját hallom. Tőlem néhány lépésre állnak. Nem mozdulok, és remélem, nem veszik észre, hogy ébren

vagyok. -

Ha azt várod tőlem, hogy gondoljam át, és segítsek, el kell mondanod nekem, mi

folyik itt - érvel Tobias. - Még azt sem tudom, miért van egyáltalán szükséged rám. Látom Evelyn tűz fényétől imbolygó árnyékát a falon. Az asszony Tóbiáshoz hasonlóan szikár és erős. Ujjai a hajába túrnak, miközben beszél. -

Pontosan mit szeretnél tudni?

-

Mondj el nekem mindent a táblázatról! Meg a térképről!

-

A barátod jól gondolta, hogy a térképen és a táblázatban a menedékházaink

szerepelnek - feleli az asszony. - De tévedett a népszámlálási adatokkal kapcsolatban... Azok a számok nem az összes csoport nélkülit dokumentálják... csak néhány bizonyosat. És lefogadom, hogy te tudod, kik azok. -

Nem vagyok olyan kedvemben, hogy találgassak.

Az asszony sóhajt. -

Az Elfajzottak. Ókét tartjuk nyilván.

-

Honnan tudjátok, hogy kik azok?

-A támadásszimuláció előtt az Önfeláldozók.abban is segítettek, hogy tesztelték a csoport nélkülieket egy bizonyos genetikai rendellenesség szempontjából - feleli az asszony. -'Ennek során néha újból elvégezték az alkalmassági vizsgát. Máskor ennél bonyolultabb volt az eset. De elmagyarázták nekünk, hogy arra gyanakodtak: a város összes csoportja közül a miénkben lehet a legtöbb Elfajzott. -Nem értem. Miért...? -

Hogy miért lenne magas az Elfajzottak aránya a csoport nélküliek körében? - Olyan

az asszony hangja, mintha önelégülten mosolyogna. - Nyilván azért, mert akik képtelenek egy bizonyos megadott módon gondolkodni, azok hagyják el a legnagyobb valószínűséggel a csoportjukat, vagy buknak meg a beavatáson. -

Nem ezt akartam kérdezni - mondja Tobias. - Azt szeretném tudni, nektek miért

fontos, hogy hány Elfajzott létezik. -

77

A Művelteknek munkaerőre van szükségük. A Bátrakkal ideiglenesen találtak is.

Most még több embert akarnak, és mi lehetünk számukra a kézenfekvő megoldás, hacsak rá nem jönnek, hogy közöttünk több Elfajzott van, mint bármelyik másik csoportban. Ha nem jönnének rá, jó tudni, hány emberünk van, aki immúnis a szimulációra. -

Korrekt - feleli Tobias. - De miért volt olyan fontos az Önfeláldozóknak, hogy

megtalálják az Elfajzottakat? Ugye, nem azért, hogy Jeanine-nek segítsenek? -Persze hogy nem - feleli az asszony. - De sajnos nem tudom. Az Önfeláldozók nem

szívesen adnak ki olyan információt, amely csupán a kíváncsiság kielégítésére szolgál. Csak annyit árultak el nekünk, amennyit jónak láttak. -

Furcsa - dünnyögi Tobias.

-

Esetleg megkérdezhetnéd erről az édesapádat... - mondja az asszony. - Rólad is ő szólt

nekem. -

Rólam? - kérdez vissza Tobias. - Mi van velem?

-

Azt gyanította, hogy Elfajzott vagy - feleli az asszony. - Mindig is odafigyelt rád. A

viselkedésedre. Nagyon sokat foglalkozott veled. Ezért... ezért is gondoltam, hogy biztonságban leszel mellette. Nagyobb biztonságban, mint mellettem lettél volna. Tobias egy szót sem szól. -

Most már tudom, hogy tévedtem - mondja az asszony.

Tobias továbbra is hallgat. -

Bárcsak... - kezdi az asszony.

-Meg ne próbálj mentegetőzni! - Tobias hangja megremeg. - Ez nem olyasmi, amit elintézhetsz néhány szóval, öleléssel vagy ilyesmivel. -

Rendben van - mondja az asszony. - Rendben van, nem próbálkozom.

-

Milyen céllal fogtak össze a csoport nélküliek? - kérdi Tobias. - Mit akartok tenni?

-

Leigázni a Művelteket - feleli az asszony. - Amint megszabadultunk tőlük, már

nemigen lesz akadálya annak, hogy átvegyük a kormány irányítását. -

Szóval ehhez vársz segítséget tőlem. Megbuktatni a korrupt kormányt, és bevezetni

valamiféle csoport nélküli zsarnokságot - háborog Tobias. - Szó sem lehet róla. -

Mi nem akarunk zsarnokoskodni - tiltakozik az asszony. - Egy új társadalmat

szeretnénk létrehozni. Olyat, amelyikben nincsenek csoportok. Kiszárad a szám. Hogy ne legyenek csoportok? Egy világ, amelyben senki sem tudja magáról, hogy kicsoda és hol a helye? Ez számomra elképzelhetetlen. Az ilyesmi csak káoszhoz és elszigeteltséghez vezethet. Tobias elneveti magát. -Jó. És hogyan akarjátok leigázni a Művelteket? -A radikális változásokhoz olykor radikális eszközökre van szükség. - Evelyn árnyéka megvonja a vállát. - Gondolom, ez jelentős mértékű pusztítással jár együtt. Megborzongok a pusztítás szó hallatán. Énem sötétebb részében nekem is ott munkál a pusztítás vágya - már ameny- nyiben a Műveltek megsemmisítéséről van szó. Csakhogy a szó új jelentéssel bír számomra - most, hogy már láttam, hogyan is néz ki: a járdákon heverő, szürke ruhás holttesteket jelent, és a házuk előtti gyepen, a postaládájuk mellett agyonlőtt

Önfeláldozó vezetőket. Arcomat a matrachoz szorítom, amelyen alszom, olyan erősen, hogy fáj tőle a homlokom - hátha így sikerül kitörölnöm az emlékképeket. Töröl, töröl... -

Ami pedig azt illeti, hogy miért van szükségünk rád - mondja Evelyn. - Ahhoz, hogy

ezt véghezvihessük, a Bátrak segítségére lesz szükségünk. Nekik vannak fegyvereik, és nekik van harctéri tapasztalatuk. Te hidalhatnád át a köztünk lévő szakadékot. -

Azt hiszed, fontos vagyok a Bátraknak? Mert nem vagyok az. Mindössze olyasvalaki

vagyok, aki kevés dologtól fél. -

Én inkább azt mondom - magyarázza az asszony -, hogy vélj fontossá. - Feláll. Az

árnyéka így a mennyezettől a padlóig ér. - Biztosan megtalálod a módját, ha akarod. Gondold át! Azzal hátrasimítja és kontyba fogja göndör haját. -

Az ajtó mindig nyitva áll.

Néhány perccel később Tobias visszafekszik mellém. Nem akarom beismerni, hogy hallgatóztam, de szeretném elmondani neki, hogy nem bízom se Evelynben, se a csoport nélküliekben - senkiben, aki ilyen félvállról veszi egy egész csoport megsemmisítését. Még mielőtt összeszedhetném a bátorságomat, hogy megszólaljak, Tobias légzése egyenletessé válik, és elnyomja az álom. TIZEDIK FEJEZET \^égighúzom a kezemet a tarkómon, hogy ne tapadjon rá a hajam. Minden porcikám fáj, különösképpen a lábam - még akkor is érzem az izomlázat, amikor meg sem mozdulok. És nem vagyok valami illatos. Le kell zuhanyoznom. Végigmegyek a folyosón, majd be a fürdőszobába. Nem én vagyok az egyetlen, aki a fürdésre gondolt - nők csoportosulnak a mosdóknál, az egyik felük meztelen, a másik felüket pedig ez a legkevésbé sem zavarja. Találok egy szabad mosdókagylót a sarokban, majd bedugom a fejemet a csap alá. A hideg víz végigcsorog a fülemen. -

Szia - mondja Susan. Oldalra fordítom a fejemet. A víz végigfolyik az arcomon, és

belemegy az orromba. Susannél két törölköző van, egy fehér és egy szürke, mindkettőnek 79 kirojtosodott a széle. -

Szia - üdvözlöm.

-

Van egy ötletem - mondja. Hátat fordít nekem, és feltart egy törölközőt, így eltakarja

a szemem elől a helyiség többi részét. Megkönnyebbülten felsóhajtok, hogy nem látnak a többiek. Már amennyire ez lehetséges. Gyorsan levetkőzöm, és felkapom a szappant a mosdó mellől. -

Hogy vagy? - kérdezi.

-

Jól. - Tudom, hogy csak azért kérdezi, mert a csoport szabályai előírják. Örülnék, ha

kötetlenebbül tudna beszélni velem. - És te hogy vagy, Susan? -Jobban. Therese elmondta, hogy sok Önfeláldozó bujkál a csoport nélküliek egyik menedékházában - mondja Susan, miközben a hajamat szappanozom. -

Igazán? - kérdezem, és ismét bedugom a fejemet a csap alá. Most a bal kezemmel

dörzsölgetem a fejbőrömet, hogy kimossam a szappant. - Odamégy? -

Igen - feleli Susan. - Hacsak nincs szükséged a segítségemre.

-

Köszönöm, hogy felajánlod, de szerintem a csoportodnak nagyobb szüksége van most

rád - felelem, és elzárom a csapot. Bárcsak ne kellene felöltöznöm! Túl meleg van a farmernadrághoz. Mégis felkapom a másik törölközőt a padlóról, és sietősen megtörölközöm. Azt a piros inget veszem fel, amelyikben eddig voltam. Nem szeretném még egyszer ezt a koszos holmit viselni, de nincs más választásom. -

A csoport nélküli nők között biztosan akad, akinek van felesleges ruhája - jegyzi meg

Susan. -

Valószínűleg igazad van. Rendben, most te jössz.

Odaállok a törölközővel, míg Susan megmosakodik. Egy idő múlva megfájdul a karom, de ő is kibírta, úgyhogy viszon- zom neki a szívességet. A víz a bokámra fröccsen, miközben a haját mossa. -

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülünk mi ketten -

jegyzem meg egy idő múlva. - Mos

dókagylóban mosakodunk egy elhagyatott épületben, ahová a Műveltek elől menekültünk. -

Én mindig azt hittem, hogy egymás közelében fogunk lakni - mondja Susan. - Együtt

járunk összejövetelekre, és együtt kísérjük ki a gyerekeinket a buszmegállóba. Ezt hallva beharapom a számat. Persze az én hibám, hogy erre nem kerülhetett sor, mert másik csoportot választottam. -

Sajnálom. Nem akartam felhozni ezt - teszi hozzá. - Csak sajnálom, hogy nem voltam

figyelmesebb. Ha az lettem volna, akkor talán tudtam volna, min mentél keresztül. Önző módon viselkedtem. Elnevetem magam. -

Susan, nincs semmi baj azzal, ahogyan viselkedtél.

-

Készen vagyok - mondja. - Ideadnád a törölközőt?

Behunyom a szememet, és megfordulok, hogy kivehesse a kezemből. Amikor Therese belép a helyiségbe, hogy befonja a haját, Susan rákérdez a felesleges ruhadarabokra. Amikor távozunk a fürdőszobából, már farmernadrág és fekete ing van rajtam, amely olyan nagy rám, hogy fölül lecsúszik a vállamról. Susan bő farmert és galléros, fehér Ószinteinget visel. Egészen a nyakáig begombolja. Az Önfeláldozók a kényelmetlenség határáig szemérmesek. Amikor ismét belépek a nagy terembe, néhány csoport nélkülit látok festékes vödrökkel és ecsetekkel felszerelkezve távozni. Utánuk nézek, míg be nem csukódik mögöttük az ajtó. -

Üzenni fognak a többi menedékháznak - szólal meg Evelyn a hátam mögött. - Felírják

az üzenetet az egyik hirdetőtáblára. A kódokat a személyi állomány információiból generáltuk - X. Y. kedvenc színe, valaki más gyermekkori kedvenc kisállata. Nem tudom pontosan, miért éppen nekem mesél a csoport nélküliek rejtjeleiről, de odafordulok felé, és valami ismerősét 99 fedezek fel a tekintetében. Jeanine nézett így, amikor elárulta Tóbiásnak, hogy kifejlesztett egy szérumot, amellyel képes irányítani őt: büszkén. -

Elmés - állapítom meg. - A te ötleted?

-

Tulajdonképpen igen - feleli vállat vonva, de engem nem csap be. Ő minden, csak

nem közönyös. - A Műveltek közé tartoztam, mielőtt az Önfeláldozókhoz csatlakoztam volna. -

Ó... - mondom. - Gondolom, nem volt kedvedre való az élethosszig tartó tudományos

pályafutás, ugye? Nem megy lépre.

-

Igen, valahogy úgy - mondja, és elhallgat. - Gondolom, az édesapád is ezért távozott.

Kis híján elfordulok, hogy véget vessek a beszélgetésnek, de a szavai nyomán egyfajta nyomás keletkezik a fejemben. Mintha puszta kézzel megszorongatná az agyamat. Ránézek. -Nem is tudtad? - kérdezi, a homlokát ráncolva. - Sajnálom. Megfeledkeztem róla, hogy a csoporttagok csak ritkán beszélnek a régi csoportjukról. -

Micsoda? - kérdezem elcsukló hangon.

-

Az édesapád Műveltnek született - mondja. - A szülei halálukig jő barátai voltak

Jeanine Matthews szüleinek. Az édesapád és Jeanine együtt játszottak gyerekkorukban. Sokszor láttam őket az iskolában, amikor könyveket cseréltek egymással. Elképzelem a felnőtt édesapámat, amint a szintén felnőtt Jeanine mellett ül a régi menzán egy ebédlőasztalnál, közöttük egy könyv. Annyira nevetséges az ötlet, hogy félig felhorkanok, félig nevetek. Ez nem lehet igaz. Kivéve... Kivéve, hogy apám sohasem mesélt a családjáról és a gyermekkoráról. Kivéve, hogy apámat nem jellemezte olyan visszafogott magatartás, mint azokat, akik az Önfeláldozók között nőttek fel. Kivéve, hogy a Műveltek iránt táplált gyűlölete olyan szenvedélyes volt, hogy az csak személyes lehetett. -

Sajnálom, Beatrice - mondja Evelyn. - Nem akartam régi sebeket felszakítani.

Összeráncolom a homlokomat. -

Dehogynem akartad.

-

Hogy érted...?

-Hallgass végig figyelmesen! - mondom, visszafogva a hangomat. Evelyn válla fölött Tóbiásra pillantok, hogy meggyőződjem róla, nem hall bennünket. De csak Calebet és Susant látom a sarokban, a földön - egy üveg mogyoróvajat adogatnak egymásnak. Tobias sehol. -

Nem vagyok hülye - mondom. - Látom, mire akarod felhasználni őt. És meg is fogom

mondani neki, ha még nem jött rá magától. 82

-

Édes lányom - mondja Evelyn. - Én vagyok Tobias családja. Én állandó vagyok, te

csak átmeneti. -

Hogyne - felelem. - Az anyja elhagyta, az apja meg ösz- szeverte. Ilyen családi

háttérrel miért is ne lenne hűséges a rokonaihoz? Odébbállok, a kezem remeg, és letelepszem Caleb mellé a padlóra. Susan már a terem másik végében tartózkodik: az egyik csoport nélkülinek segít a takarításban. Caleb a kezembe nyomja a mogyoróvajas üveget. Eszembe jutnak a Barátságosak üvegházaiban látott

földimogyoróbokor-sorok. Azért termesztik a mogyorót, mert sok benne a fehérje és a növényi zsír, ami különösen fontos, leginkább a csoport nélküliek számára. Az ujjammal kikanalazok egy kis vajat, és megeszem. Nem kellene elmondanom Calebnek, amit az imént megtudtam Evelyntől? Nem szeretném, hogy azt higgye: Művelt

83

vri 1111 si k a/ ciciben. Nem szeretnék okot adni neki arra, hogy visszamenjen hozzájuk. Úgy döntök, egyelőre megtartom magamnak. -

Beszélni akartam veled valamiről - mondja Caleb.

Bólintok, miközben lenyalogatom a szájpadlásomról a mogyoróvajat. -

Susan el akar menni az Önfeláldozókhoz - mondja. - És én is. És biztonságban

akarom őt tudni. De nem szeretnék elszakadni tőled. -

Részemről rendben - mondom.

-

Miért nem jössz velünk? - kérdezi. - Biztos vagyok benne, hogy az Önfeláldozók

szívesen látnának. Ebben én is. Az Önfeláldozók nem haragtartók. Csakhogy most a bánattal viaskodom, és ha visszatérnék a szüleim régi csoportjához, biztosan felülkerekedne rajtam. Megrázom a fejemet. -

Az Őszinték központjába kell mennem, hogy kiderítsem, mi folyik itt - felelem. -

Megőrjít, hogy nem tudom. - Mosolyt erőltetek magamra. - De te csak menj! Susannek szüksége van rád. Úgy látom, most jobban van, de továbbra is szüksége van rád. -

Rendben - bólint Caleb. - Nos, majd igyekszem hamarosan utánad menni.

Mindenesetre légy óvatos. -

Talán nem vagyok mindig az?

-Nem, szerintem inkább a felelőtlen az a jelző, ami általában jellemző rád. Caleb kissé megszorítja az ép vállamat. Bekapok még egy ujjhegynyi mogyoróvajat. Tobias néhány perccel később bukkan elő a férfiak fürdőszobájából. A Barátságosak piros inge helyett most fekete póló van rajta, rövid haja vizesen csillog. Találkozik a tekintetünk. Tudom, hogy ideje elindulni. #*# Az Őszinték központja elég nagy ahhoz, hogy egy egész világ elférjen benne. Nekem legalábbis így tűnik. Egy széles cementépület ez, amely az egykori folyóra néz. A táblán ez áll: KE... 84

KÖZPONT - a felirat eredetileg „Kereskedelmi Központ” volt. Az emberek többsége azonban csak „Kegyetlen Központiként emlegeti, mert az Őszinték kegyetlenek ugyan, de tényleg őszinték. Úgy tűnik, meg is szokták ezt a gúnynevet. Nem tudom, mire számítsak, mert még sohasem jártam odabent. Tobias és én megállunk az ajtó előtt, és összenézünk. - Induljunk! - mondja. Semmit sem látok, csak a tükörképemet az üvegajtón. Fáradtnak és koszosnak látszom.

Most először fordul meg a fejemben, hogy semmit sem muszáj tennünk. Meghúzhatjuk magunkat a csoport nélkülieknél, és hagyhatjuk, hogy a többiek tegyenek rendet a káoszban. Névtelen senkik is lehetünk, együtt és biztonságban. Tobias még mindig nem árulta el nekem, miről beszélgetett az édesanyjával az éjjel, és nem hiszem, hogy el fogja. Annyira elszántnak tűnt, hogy elmegy az Őszinték központjába, hogy már azon tűnődöm, vajon nélkülem akar-e tenni valamit. Nem tudom, miért megyek be az ajtón. Talán mert úgy érzem, ha már eljöttünk idáig, akár meg is nézhetjük, mi folyik odabent. De még inkább azért, mert tudom, mi igaz, és mi nem. Elfajzott vagyok, úgyhogy nem lehetek senki, és számomra nem létezik biztonság. És más dolgok járnak a fejemben arról, hogyan bujkálhatnék Tobiasszal. A jelek szerint neki is. Az előtér tágas és világos, fekete padlólap burkolja egészen a liftekig. A helyiség közepén fehér márványlapokból kirakott kör alkotja az Őszinték jelképét: egy megbillent mérleg, amely az igazság és a hazugság mérlegelését szimbolizálja. A teremben fegyveres Bátrak nyüzsögnek. Egy lel kötött karú Bátor katona lány közeledik felénk, kezében fegyver, a csövét Tóbiásra irányítja. -

Igazoljátok magatokat! - mondja. Fiatal, de nem annyira, hogy ismerhesse Tóbiást.

A többiek mögé gyűlnek. Néhányan gyanakvóan méregetnek bennünket, a többiek kíváncsian. Ennél sokkal furcsább azonban a villanás, amelyet némelyikük szemében látok. A felismerés az. Lehet, hogy tudják, kicsoda Tobias, de engem honnan ismerhetnek? -

Négyes vagyok - mondja Tobias, majd felém biccent. - O Tris. Mindketten Bátrak

vagyunk. A Bátor katona lány szeme tágra nyílik, de nem engedi le a fegyverét. -

Segítenétek? - kérdezi. Néhány Bátor előrelép, de csak óvatosan, mintha veszélyesek

lennénk. -

Valami gond van? - kérdi Tobias.

-

Van nálatok fegyver?

-

Természetesen van. Bátrak vagyunk, nemde?

-

Tegyétek tarkóra a kezeteket! - utasít a lány hevesen, mintha ellenállásra számítana.

85

Tóbiásra pillantok. Miért viselkedik úgy mindenki, mintha meg akarnánk támadni őket? -

A főbejáraton jöttünk be - mondom lassan. - Gondoljátok, hogy így tettünk volna, ha

ártani akarnánk nektek? Tobias rám se néz, az ujjai hegyét a tarkójához érinti. A következő pillanatban én is ezt teszem. Körülvesznek bennünket a Bátor katonák. Egyikük végigtapogatja Tobias lábát,

miközben egy másik kihúzza az övébe dugott fegyvert. A harmadik - egy kerek képű, pirospozsgás fiú - bocsánatkérőn néz rám. -

Van egy kés a farzsebemben - mondom. - Ha meg merészelsz fogdosni, megbánod!

Valami bocsánatkérés-félét dünnyög. Ujjaival megcsípi a kés markolatát, óvatosan, nehogy hozzám érjen. 104

- Mi folyik itt? - tudakolja Tobias. Az első katona összenéz néhány társával. -Sajnálom - válaszol a lány -, de azt az utasítást kaptuk, hogy tartóztassunk le benneteket, amint megérkeztek. TIZENEGYEDIK FEJEZET Közrefognak bennünket, de nem bilincselnek meg. Azután a lifthez kísérnek. Többször is megkérdezem tőlük, miért tartóztatnak le, de senki sem válaszol, sőt, rám se néznek. Végül feladom, és Tóbiáshoz hasonlóan hallgatásba burkolózom. A harmadik szintre megyünk, ahol egy kis helyiségbe kísérnek minket. Itt nem fekete, hanem fehér márványból van a padló. A hátsó fal melletti pádtól eltekintve a helyiség bútorozatlan. Mindegyik csoport rendelkezik egy-egy cellával, ahol a rendzavarókat fogva lehet tartani, de még sohasem láttam ilyet belülről. Az ajtó becsukódik mögöttünk, és ránk is zárják. Ismét kettesben vagyunk. Tobias leül a padra, a homlokát ráncolja. Én fel-alá járkálok előtte. Ha tudná, miért vagyunk itt, akkor elmondaná, úgyhogy nem kérdezősködök. Ötöt lépek előre, aztán ötöt hátra, ugyanabban a ritmusban, abban a reményben, hogy sikerül rájönnöm valamire. Ha a Műveltek nem igázták le az Őszintéket - márpedig Edward azt mondta nekünk, hogy nem -, akkor miért tartóztatnak le bennünket az Őszinték? Mit követhettünk el ellenük? Ha a Müveitek nem győzték le okét, akkor csak a pártolásuk lehet az egyetlen bűn. Tettem bármit, amit a Műveltek támogatásaként lehet értelmezni? Olyan erősen harapom be az alsó ajkamat, hogy felszisszenek. Igen, tettem. Lelőttem Willt. És még sokakat a Bátrak közül. Az igaz, hogy akkor szimuláció hatása alatt álltak, de lehet, hogy az Őszinték ezt nem tudják vagy csak nem tartják elég jó indoknak. -Volnál szíves lenyugodni? - szólal meg Tobias. - Én is ideges leszek tőled. -

Én így nyugszom le.

Tobias előrehajol, és a térdére könyökölve az edzőcipőjét nézi. -

A szádon a seb nem ezt mondja.

Leülök mellé, fél kezemmel a mellkasomhoz húzom a térdemet, a jobb karomat magam mellett lógatom. Tobias hosz- szan hallgat, én meg egyre szorosabban és szorosabban ölelem a lábamat. Úgy érzem, minél kisebbre húzom, magam, annál nagyobb biztonságban vagyok. -

Néha - szólal meg - attól tartok, nem bízol bennem.

-

Pedig bízom benned - mondom. - Persze hogy bízom benned. Miért gondolod, hogy

nem így van? -

Egyszerűen csak úgy látszik, mintha elhallgatnál előlem valamit. Én olyan dolgokat

mondtam el neked - megrázza a fejét -, amiket soha senki másnak nem árultam volna el. Veled azonban történt valami, amit még nem mondtál el nekem. -

Sok minden történt mostanában. Ezt te is tudod - mondom. - Különben meg veled mi

van? Én is elmondhatnám ugyanezt rólad. Megérinti az arcomat, ujjaival a hajamba túr. A kérdésemet éppen úgy elengedi a füle mellett, ahogyan én is elengedtem az övét. -

Ha csak a szüléidről van szó - szólal meg gyöngéden -, akkor mondd azt, és én hinni

fogok neked. Figyelembe véve, hogy hol vagyunk, a tekintetének aggodalmasnak kellene lennie ehelyett rezzenéstelen és sötét. Ismerős helyek jutnak róla eszembe. Biztonságos helyek, ahol nem esne nehezemre bevallani, hogy agyonlőttem az egyik legjobb barátomat, és ahol nem félnék attól, hogy hogyan néz majd rám Tobias, miután megtudta, mit tettem. A kezemet Tóbiáséra teszem. -

Ez minden - mondom erőtlenül.

-

Rendben van - feleli. Száját az enyémhez érinti. A bűntudattól görcsbe rándul a

gyomom. Kinyílik az ajtó. Néhányan bejönnek rajta, sorban egymás után - két fegyveres Őszinte, egy sötét bőrű, idősebb Őszinte férfi meg egy Bátor nő, akit nem ismerek fel. És végül Jack Kang, az Őszinték képviselője. A csoportok hagyományai szerint a férfi fiatal vezetőnek számít, mindössze harminckilenc éves. A Bátrak gyakorlatához viszonyítva azonban ez semmi: Eric tizenhét évesen lett a Bátrak vezetője. Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy a többi csoport nem veszi komolyan a véleményünket és a döntéseinket. Jack ráadásul jóképű, a haja rövid és fekete, a szeme ferde vágású, meleg tekintetű, mint Torié, és markáns a járomcsontja. Jó megjelenése ellenére nem arról híres, hogy elragadóan kedves volna, valószínűleg azért, mert Őszinte, és szerintük a kedveskedés a megtévesztés egy módja. Bízom benne, hogy ő udvariaskodó időhúzás nélkül elmondja nekünk, mi folyik 88

itt. Ez is valami.

-

Azt hallottam, nem volt világos számotokra, miért tartóztattak le benneteket - mondja.

Mély a hangja, de furcsán erőtlen, mintha még egy üres barlangban sem kelthetne visszhangot. - Ezt ügy értelmezem, hogy vagy alaptalanul vádolnak benneteket, vagy nagyon ügyesen tudtok színészkedni. Csak... -

Mivel vádolnak bennünket? - szakítom félbe.

-

Ót emberiség elleni bűncselekményekkel vádolják. Téged bűnrészességgel.

-

Emberiség elleni bűncselekményekkel? - Tobias végre dühösnek tűnik. Ellenszenvvel

néz Jackre. - Hogyhogy? -

Láttuk a támadás videofelvételét. Te futtattad a támadásszimulációt - feleli Jack.

-

Hogyan láthattátok a felvételt? Elvittük az adathordozókat - ellenkezik Tobias.

-

Csak az adatbázis egyik másolatát vittétek el. A támadás alatt a Bátrak központjában

készült valamennyi felvételt továbbították a város több különböző számítógépére - mondja Jack. - Mi csak azt láttuk, hogy te működteted a szimulációt, őt pedig - mutat rám - kis híján halálra verted, mielőtt feladta. Akkor abbahagytad, volt egy váratlan szerelmes kibé- külési jelenet, aztán együtt loptátok el a merevlemezt. Ennek az lehet az egyik oka, hogy véget ért a szimuláció, és nem akartátok, hogy megszerezhessük. Kis híján elnevetem magam. Ez volt a leghősiesebb cselekedetem, az egyetlen fontos dolog, amit valaha is tettem - ők pedig azt hiszik, a Művelteknek dolgoztam, amikor véghezvittem. -

Nem ért véget a szimuláció - mondom. — Mi állítottuk le, ti...

Jack feltartja a kezét. -

Nem érdekel, hogy mit akartok most mondani. Majd kiderül az igazság, amikor az

igazságszérum hatása alatt mindkettőtöket kihallgatjuk. ( *lii Isi lii,t mesélt nekem egyszer az igazságszérumról. Azt mond ta, az őszinték beavatásának az a legnehezebb része, amikor igazságszérumot adnak a beavatottnak, akinek a csoport valamennyi tagjának jelenlétében személyes kérdésekre kell válaszolnia. Nem kell a lelkem legmélyén őrzött, legsötétebb titkokra gondolnom ahhoz, hogy tudjam: a legkevésbé 89 sem szeretném, hogy igazságszérum kerüljön a szervezetembe. -

Igazságszérum? - ingatom a fejemet. - Nem. Szó sem lehet róla.

-Talán van valami rejtegetnivalód? - kérdezi Jack, mindkét szemöldökét felvonva. Azt akarom mondani neki, hogy akiben szemernyi méltóság is van, az szeret magában tartani bizonyos dolgokat, de nem akarom, hogy gyanakodjon, úgyhogy csak megrázom a fejemet. -

Akkor jó - mondja, az órájára pillantva. - Most dél van. A kihallgatás hétkor lesz. Ne

bajlódjatok a felkészüléssel! Az igazságszérum hatása alatt az ember nem képes semmiféle információt elhallgatni. Sarkon fordul, és távozik a helyiségből. -

Milyen kellemes ember! - jegyzi meg Tobias.

### Kora délután néhány fegyveres Bátor elkísér a fürdőszobába. Kihasználom az időt, megvárom, míg kivörösödik a kezem a csap alatt a meleg víztől, s közben a tükörképemet nézem. Amikor még az Önfeláldozók között éltem, és nem nézhettem tükörbe, azt gondoltam, hogy három hónap alatt sok szempontból megváltozhat egy ember külleme. Ez alkalommal mindössze néhány nap is elég volt hozzá. Idősebbnek látszom. Lehet, hogy a rövid haj teszi, vagy az, hogy az utóbbi történéseket úgy viselem magamon, mint egy 110 maszkot. Akárhogy is van, mindig azt hittem, boldog leszek, ha már nem látszom gyereknek. Most azonban nem érzek mást, mint egy gombócot a torkomban. Már nem vagyok az a kislány, akit a szüleim ismertek. És ők már nem is ismerhetnek meg olyannak, amilyen lettem. Elfordulok a tükörtől, és a tenyerem élével kilököm a folyosóra vezető ajtót. Amikor a Bátrak visszavisznek a cellába, az ajtó mellett maradok. Tobias most úgy fest, mint amikor először találkoztam vele - fekete pólót visel, rövid a haja és komor az arckifejezése. Régebben ideges izgalom fogott el, amikor csak megláttam. Eszembe jut, amikor megragadtam, és néhány másodpercig fogtam a kezét az edzőterem előtt, és az is, amikor együtt üldögéltünk a szakadék melletti sziklákon, és sóvárgás támad bennem aziránt, ahogyan a dolgok régen voltak. -

Éhes vagy? - kérdezi. Szendviccsel kínál a mellette lévő tányérról.

Elveszem, és leülök, a fejemet a vállára hajtom. Nem tehetünk egyebet, mint várunk. Úgyhogy várunk. Eszünk, amíg el nem fogy az ennivalónk. Üldögélünk, míg kényelmetlennek nem kezdjük érezni. Akkor lefekszünk egymás mellé a padlóra, a vállunk összeér, s a fehér mennyezet egyazon pontját bámuljuk. -

Mit félsz elmondani? - kérdezi. Akármit. Mindent. Semmit sem szeretnék még egyszer átélni.

Tobias bólint. Behunyom a szememet, és úgy teszek, mintha aludnék. Nincs óra a helyiségben, úgyhogy nem tudom számolni, hány perc van még a kihallgatásig. Lehet, hogy itt, ezen a helyen nem is létezik az idő, bár azt érzem, hogy feltartóztathatatlanul közeledik a hét óra: odaprésel a padló járólapjaihoz. 'Maii iii'iii êii/iiém ilyen súlyosnak az időt, ha nem furdalna, a lelkiismeret- bűntudatom

van, mert tudom, mi az igazság, és úgy elrejtettem magamban, hogy senki se lássa, még Tobias se. Lehet, hogy nem kellene ennyire félnem attól, hogy bármit is kimondjak, mert az őszinteség mindig könnyebbé tesz. Végül mégis elalhattam, mert felriadok, amikor zajosan kinyílik az ajtó. Néhány Bátor érkezik, mi talpra állunk, s egyikük a nevemet mondja. Christina utat fúr mdgának a többiek között és átölel. Ujjai belemélyednek a vállamon lévő sebbe, így felkiáltok. -

Meglőtték a vállamat - szisszenek fel. - Fáj.

-

Ó, istenem! - kiált fel, és elenged. - Sajnálom, Tris.

Nem úgy néz ki, mint az a Christina, akire emlékszem. Rövidebb a haja, olyan, mint egy fiúé, a bőre pedig szürkés a meleg barna helyett. Mosolyog rám, de a mosolyából nem jut el a szemébe, a tekintete fáradtságról árulkodik. Megpróbálom viszonozni a mosolyát, de túlságosan ideges vagyok hozzá. Christina jelen lesz a kihallgatásomon. Hallani fogja, mit tettem Will-lel. És sohasem bocsát meg nekem. Kivéve, ha ellen tudok állni a szérumnak, és magamba fojtom az igazságot - már ha képes vagyok rá. De valóban ezt szeretném? Hagyjam, hogy mindörökre bennem rekedjen, és elmérgesedjen az igazság? -

Jól vagy? - kérdezi. - Hallottam, hogy itt vagy, ezért kértem, hadd legyek én a kísérőd

- mondja, miközben távozunk a cellából. - Tudom, hogy nem tettél ilyesmit. Nem vagy áruló. -

Jól vagyok - mondom. - És köszönöm. Te hogy vagy?

-

Ó, én... - a hangja elhal, beharapja az ajkát. - Elmondta már neked valaki...? Úgy

értem, talán nem most van itt az ideje, de... -

Mi? Mi az? Hát... Will meghalt a támadás közben.

Nyugtalanul pillant rám, és várakozóan is. Vajon mit vár? Ó... Elvileg nem kellene tudnom, hogy Will meghalt. Eljátszhatnám, hogy megrendülök, de aligha lenne meggyőző az91alakításom. Az lesz a legjobb, ha bevallom, hogy tudom. Csakhogy fogalmam sincs róla, hogyan magyarázzam el neki úgy, hogy ne kelljen mindent elárulnom. Hirtelen rosszul érzem magam. Tényleg azon töprengek, hogy hogyan tudnám becsapni a legjobb barátomat? -

Tudom - mondom. - Láttam a holttestét a monitorokon, amikor a vezérlőteremben

voltam. Christina, annyira sajnálom! -Ó. - Bólint. - Nos, én... örülök, hogy már tudtad. Nem szerettem volna a folyosón közölni

veled a hírt. Kurta nevetés. Villanó mosoly. Egyik sem olyan, mint régen. Egymás után lépünk be a liftbe. Érzem, hogy Tobias figyel - tudja, hogy nem láttam Willt a monitorokon, és ő nem tudta, hogy Will meghalt. Egyenesen előrenézek, és úgy teszek, mintha nem perzselne a tekintete. -

Ne aggódj az igazságszérum miatt! - mondja Christina. - Könnyen fog menni. Az

ember alig tudja, hogy mi történik, amíg a hatása alatt van. Csak akkor kezd fel rémleni, hogy mit mondtál, amikor már elmúlt. Én még gyerekkoromban estem át a rajta. Az Őszintéknél elég gyakran előfordul. A liftben tartózkodó többi Bátor összenéz. Rendes körülmények között valaki minden bizonnyal rendre utasítaná Christinát, amiért a régi csoportjáról beszél, de a jelenlegi körülmények nem rendesek. Christina soha többé nem fogja nyilvános kihallgatásra kísérni az árulással gyanúsított legjobb barátját. -

A többiek jól vannak? - kérdezem. - Uriah, Lynn, Marlene?

-

Mindjárt itt vannak - mondja. - Uriah testvérét, Zeke-ct kivéve, aki most a többi

Bátorral van. -

Micsoda?

Az a Zeke áruló lenne, aki beszíjazott engem, mielőtt lesiklottam a drótkötél-csúszdán? A legfelső szinten áll meg a lift. A többiek kiszállnak. -

Tudom - bólint Christina. - Senki se számított rá.

Megfogja a karomat és az ajtók felé húz. Végighaladunk egy fekete márványfolyosón - biztos könnyen el lehet tévedni az Őszinték központjában, hiszen minden ugyanúgy néz ki. Végigmegyünk még egy folyosón, és áthaladunk egy sor kétszárnyú ajtón. Kívülről nézve a Kegyetlen Központ egy alacsony épülettömb, a közepén keskeny, kiemelkedő résszel. Belülről nézve egy három emelet magas helyiség, amelynek falain ablakok helyett üres lyukak tátongnak. Fejem fölött megpillantom az egyre sötétedő, csillagtalan eget. Itt fehér a márványpadló. A helyiség közepén fekete Őszinte-jelkép látható, a falakat halványsárga lámpák sora világítja meg, és az egész terem fényárban úszik. Minden visszhangzik. Az Őszinték többsége és az életben maradt Bátrak már itt vannak. Néhányan a lépcsőzetesen elhelyezkedő padokon ülnek, amelyek körös-körül sorakoznak a teremben, de nem jut mindenkinek hely, úgyhogy a többiek az Őszinte-szimbólum köré gyűlnek, amelynek közepén két üres szék áll a megbillent mérleg serpenyői között. Tobias a kezem után nyúl. Ujjaimat összefűzöm az övéivel. A Bátor őrök a terem közepére vezetnek bennünket, ahol morajlás és gúnyos megjegyzések fogadnak. Jack Kanget is ott látom a lépcsőzetesen sorakozó padok első sorában. Egy idős, sötét bőrű férfi lép elő, kezében fekete doboz. -Niles vagyok - mondja. - Én fogok kérdezni. Veled... - mutat Tóbiásra. - Veled kezdjük. Ha lennél szíves előrelépni. Tobias megszorítja a kezemet, majd elengedi, én pedig Christinával az Őszinték jelképének szélére állok. Meleg van a helyiségben - a levegő párás, nyárias, naplementéhez illő -, én mégis fázom. Niles kinyitja a fekete dobozt. Két fecskendő van benne, az egyik Tóbiásnak, a másik nekem. Niles fertőtlenítő törlőkendőt vesz elő a zsebéből, és odanyújtja Tóbiásnak. A Bátraknál nem törődtünk ilyesmivel.

- A nyakatokba kapjátok az injekciót - mondja Niles. Miközben Tobias megtörli a bőrét a fertőtlenítő kendővel, nem hallok semmit, csak a szelet. Niles előrelép, és Tobias nyakába szúrja a tűt, az érbe fecskendezve a zavaros, kékes folyadékot. Legutóbb Jeanine-t láttam injekciót adni Tóbiásnak, amikor az új szimulációt próbálta ki rajta. Az a szérum még az Elfajzottakra is hatott - Jeanine legalábbis úgy vélte. Akkor azt hittem, örökre elveszítettem Tóbiást. Megborzongok.

TIZENKETTEDIK FEJEZET ~ Néhány egyszerű kérdést fogok feltenni neked, hogy hozzászokhass a szérumhoz, amíg teljesen kifejti a hatását - mondja Niles. - Nos, hogy hívnak? Tobias görnyedt vállal és lehajtott fejjel ül, mintha olyan nehéz lenne a teste, hogy nem tudná megtartani. A homlokát ráncolja, fészkelodik a széken, és összeszorított fogakkal válaszol: -

Négyesnek.

Meglehet, hogy az igazságszérum hatása alatt képtelenség hazudni, de azt megválaszthatja az ember, hogy melyik igazságot mondja ki. Őt Négyesnek hívják - csakhogy nem ez a neve. -

Ez egy becenév - mondja Niles. - Mi az igazi neved?

-

Tobias - feleli.

Christina oldalba bök. -

Te tudtad?

Bólintok. -

Hogy hívják a szüléidét, Tobias?

116 Tobias kinyitja a száját, hogy válaszoljon, majd összeszorítja az állkapcsát, mintha nem akarná, hogy a szavak elhagyják a száját. 94

-

Hogy jön ez ide? - kérdezi.

A körülöttem lévő Őszinték összesúgnak, néhányan komor képet vágnak. A szemöldökömet felvonva nézek Christinára. -

Az igazságszérum hatása alatt rendkívül nehéz nem azonnal válaszolni a kérdésekre -

mondja. - Ez azt jelenti, hogy Négyesnek rendkívül erős akarata van. És titkol valamit. -

Lehet, hogy eddig nem tartozott ide, Tobias - feleli Niles -, de most, hogy nem

válaszoltál a kérdésre, már igen. A szüleid nevét szeretném hallani.

Tobias behunyja a szemét. -

Evelyn és Marcus Eaton.

A vezetékneveknek csak járulékos szerepük van, egyedül a hivatalos nyilvántartásokban használják azonosításra, a félreértések elkerülése végett. Házasságkötés esetén vagy felveszi az egyik fél a másik vezetéknevét, vagy vagy mindketten egy újat választanak. Jóllehet a nevünket magunkkal visz- szük a családból a csoportba, említeni csak ritkán szoktuk. Marcus vezetéknevét azonban mindenki felismeri, kihallom a helyiségben támadó zajból, ami Tobias megszólalását követi. Az Őszinték mindannyian tudják, hogy Marcus a legbefolyásosabb kormányhivatalnok, és biztosan olvasták közülük néhányan Jeanine közleményét, amelyet a fiával szembeni kegyetlen bánásmódjáról adott ki. Egyike ez Jeanine azon ritka állításainak, amelyek helytállóak. És most mindenki tudja, hogy Tobias az a bizonyos fiú. A Tobias Eaton hatásos név. Niles kivárja, hogy csend legyen, majd folytatja. -

Ezek szerint csoportváltó vagy, ugye?

-

Igen.

-Az Önfeláldozók helyett a Bátrakat választottad? f Igen i »(11111111 lel' I hblu.s. Hz nem derült még ki? Az ajk a mim liaupok. lobbisnak le kellene higgadnia. Túl sokat árul el magáról. Minél inkái)!) vonakodik válaszolni, annál elszántabban akarja Niles a választ hallani. -

Ennek a kihallgatásnak az az egyik célja, hogy megtudjuk, melyik oldalon állsz -

fejtegeti Niles. - Úgyhogy meg kell kérdeznem tőled: miért váltottál csoportot? Tobias Nilesra néz, és csukva tartja a száját. Másodpercek telnek el a tökéletes csöndben. 95

Minél tovább próbál ellenállni a szérumnak, annál nehezebb lesz számára: látszik, ahogy kipirosodik az arca, gyorsabban és nehezebben lélegzik. Fájdalom szúr a mellkasomba. Igazán hagyhatnák, hogy eltitkolja a gyermekkorára vonatkozó részleteket, hogyha azt szeretné. Kegyetlenség az Őszintéktől, hogy kikényszerítik belőle, s megfosztják őt a szabadságától. -Ez borzasztó! - mondom Christinának indulatosan.‘- Helytelen. -

Micsoda? - kérdezi. - Ez egy egyszerű kérdés volt.

Megrázom a fejemet. -

Nem érted.

Christina rám mosolyog. -

Tényleg nagyon szereted őt.

Nem érek rá válaszolni, túlságosan leköt, hogy Tóbiást figyelem. Niles azt mondja: -Megkérdezem még egyszer. Fontos, hogy tudjuk, menynyire vagy hű a választott csoportodhoz. Szóval, miért jelentkeztél át a Bátrakhoz, Tobias? -

Hogy megvédjem magam - feleli Tobias. - Azért váltottam csoportot, hogy

megvédjem magam. -

Hogy megvédd magad? Mitől?

- - Az apámtól. Minden beszélgetés abbamarad a helyiségben. Az így támadt csend még rosszabb, mint a moraj volt. Arra számítok, hogy Niles folytatja a vallatást, de nem teszi. -

Köszönöm az őszinteségedet - mondja Niles. Az Őszinték suttogva megismétlik a

mondatot. Ugyanazokat a szavakat hallom ismétlődni magam körül - „Köszönöm az őszinteségedet”-, eltérő hangerővel és hangmagassággal, s a dühöm lassan elpárolog. A suttogva kimondott szavakkal mintha befogadnák Tóbiást, előbb elfogadnák, aztán félretennék a legsötétebb titkát. Talán nem a kegyetlenség, hanem a megértés vágya vezérli őket. De ettől még nem félek kevésbé attól, hogy alávessem magam az igazságszérumnak. -

Hűséges vagy a jelenlegi csoportodhoz, Tobias? - kérdezi Niles.

-

Mindenkihez hűséges vagyok, aki nem támogatja az Önfeláldozók ellen történt

támadást - feleli. -

Ha már szóba hoztad - mondja Niles -, azt hiszem, arra kellene koncentrálnunk, hogy 96

mi történt aznap. Mire emlékszel abból az időből, amikor a szimuláció hatása alatt álltái? -

Elsőre nem hatott rám - mondja Tobias. - Nem működött.

Niles felnevet. -

Hogy érted azt, hogy nem működött?

-

Az Elfajzottak egyik sajátossága, hogy a tudatuk ellenáll a szimulációknak - feleli

Tobias. - Én pedig Elfajzott vagyok. Úgyhogy nem, nálam nem működött. Újabb morajlás. Christina megbök a könyökével.

-

Te is az vagy? - kérdezi a fülemhez hajolva, hogy a zajban is halljam. - Ezért voltál

magadnál? Ránézek. Az utóbbi hónapokban féltem az „Elfajzott” szótól - rettegtem attól, hogy valaki rájön, mi vagyok. Csakhogy most már nem tudom tovább titkolni. Bólintok.

97

A szeme úgy kiguvadnak, hogy szinte kitöltik a szemüregét. Nehezen tudom értelmezni az arckifejezését. Megdöbbenés volna? Vagy félelem? Esetleg le van nyűgözve? -Tudod, mit jelent? - kérdezem. -

Fiatalabb koromban hallottam már - suttogja tiszteletteljesen.

Egyértelmű - le van nyűgözve. -

Olyan, mint egy mese - mondja. - „A különleges képességekkel bíró emberek köztünk

járnak!” Pont olyan! -

Csakhogy ez nem mese. És nem is olyan nagy dolog - mondom. - Olyasmi, mint a

félelemszimuláció volt - az ember a hatása alatt is a tudatánál van, és képes befolyásolni. Csak az én esetemben ez minden szimulációval így van. -

De Tris - mondja, s a kezét a könyökömre teszi. - Ez képtelenség.

A helyiség közepén Niles mindkét kezét felemeli, így próbálja lecsendesíteni a tömeget. Csakhogy tűi sokan suttognak még - kik ellenségesen, kik halálra váltan, kik pedig, ahogyan Christina is, lenyűgözve. Niles végül feláll, és elkiáltja magát: -

Ha nem maradtok csendben, ki kell üríttetnem a termet!

Erre végre mindenki elhallgat. Niles leül. -

És most - szólal meg -, hogy érted azt, hogy ellenállsz a szimulációnak?

-

Alapvetően azt jelenti, hogy tudatunknál vagyunk a szimuláció közben - feleli Tobias.

Úgy tűnik, könnyebben boldogul az igazságszérummal, amikor tényszerű kérdésekre kell válaszolnia, nem pedig az érzelmeit érintőkre. Most egyáltalán nem ügy beszél, mintha a szérum hatna rá, bár görnyedt testtartása és kalandozó tekintete mást mutat. - A támadásszimuláció azonban másmilyen volt. Másfajta szimulációszérumot használtak hozzá, amiben nagy hatótávolságú adattovábbítók voltak. A jelek szerint ezek egyáltalán nem hatottak az Elfajzottakra, mert tudatomnál voltam aznap reggel, amikor felébredtem. 98

-

Azt mondtad, elsőre nem hatott rád a szimuláció. Elmagyaráznád, hogy érted ezt?

-

Úgy, hogy lelepleződtem, és Jeanine-hez vittek, ő pedig beadta nekem a szimulációs

szérum egyik változatát, amelyet kifejezetten az Elfajzottak számára fejlesztettek ki. Mindvégig tudatomnál voltam az alatt a szimuláció alatt is, de nem volt sok haszna. -A Bátrak központjából származó videofelvétel azt bizonyítja, hogy te működtetted a szimulációt - jegyzi meg Niles komoran. - Erre milyen magyarázattal tudsz szolgálni? -

A szimuláció közben az ember szeme látja és fel is dolgozza a valódi világot, de az

agya nem tudja értelmezni. Bizonyos szinten azonban az elme továbbra is tudja, mit lát, és hol van az illető. Ez az új szimuláció rögzítette a külső ingerekre adott érzelmi reakcióimat mondja Tobias, és néhány másodpercre lehunyja a szemét. - És válaszul megváltoztatta az adott ingereket. A szimuláció barátokká változtatta az ellenségeimet, és ellenségekké a barátaimat. Azt hittem, hogy éppen véget vetek a szimulációnak. Valójában arra kaptam utasításokat, hogy hogyan tartsam működésben. Christina bólogatással kíséri ezeket a szavakat. Kissé megnyugszom, amikor azt látom, hogy a tömegben a többség ugyanazt teszi. Ez az igazságszérum előnye, döbbenek rá. Tobias tanúvallomása ily módon megkérdőjelezhetetlen. -

Arról is láttunk felvételt, ami a vezérlőteremben történt - mondja Niles -, csakhogy az

nem egyértelmű. Légy szíves, meséld el nekünk, hogy volt! -

Valaki belépett a helyiségbe, én pedig azt hittem, egy Bátor katona lány az, aki meg

akarja akadályozni, hogy megsemmisítsem a szimulációt. Dulakodni kezdtem vele, de... — Tobias a homlokát ráncolva küszködik. - O egy idő után abbahagyta, és ettől összezavarodtam. Akkor sem értettem volna, ha ébren vagyok. Miért adta meg magát? Miért nem ölt meg? Végigpillant a tömegen. Tekintete megállapodik rajtam. A torkomban érzem a szívverésemet... az arcomban érzem. -

Még most sem értem - folytatja Tobias halkan -, honnan tudta, hogy ez működni fog.

Az ujjaim hegyében érzem. -

Azt hiszem, az ellentmondásos érzéseim összezavarták a szimulációt - mondja Tobias.

- És akkor meghallottam a lány hangját. Valamilyen módon ez tett képessé arra, hogy kivonjam magam a szimuláció hatása alól. Ég a szemem. Próbáltam nem gondolni arra a pillanatra, amikor azt hittem, elveszítem Tóbiást, és hamarosan meghalok, és minden vágyam az volt, hogy érezhessem a szívverését. 99

Most is igyekszem nem gondolni erre. Pislogok, hogy ne köny- nyezzek. -

Végül felismertem őt - mondja Tobias. - Visszamentünk a vezérlőterembe, és

leállítottuk a szimulációt. -

Hogy hívják ezt a lányt?

-

Trisnek - feleli Tobias. - Azaz Beatrice Priornak.

-

Ismerted őt korábbról?

-

Igen.

-

Honnan?

-

Én voltam a kiképzője - feleli Tobias. - Most együtt vagyunk.

-Az utolsó kérdésem következik - mondja Niles. - Az Őszinték körében az a szokás, hogy mielőtt valakit befogadnánk a közösségükbe, az illetőnek teljesen ki kell tárulkoznia. Figyelembe véve a jelenlegi szorongató körülményeket, ugyanezt várjuk tőled is. Szóval, Tobias Eaton, mi az, amit a legjobban megbántál? 122 Végigpillantok rajta, a viseltes edzőcipőtől a hosszú ujjakon át az egyenes szemöldökig. -Bánom, hogy... - Tobias félrehajtja a fejét, és sóhajt. - Megbántam a döntésemet. -

Milyen döntésedet?

-

Azt, hogy a Bátrakat választottam - feleli. - Önfeláldozónak születtem. Azt terveztem,

hogy elhagyom a Bátrakat, és csoport nélküli leszek. De azután megismerkedtem vele, és... úgy éreztem, talán más értelmet is nyerhet még a döntésem. Vele. Egy pillanatig úgy érzem, mintha valaki mást látnék most, aki Tobias bőrébe bújt, s akinek az élete korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Ott akarta hagyni a Bátrakat, mégis velük maradt - miattam. Ezt nem árulta el nekem. -

Gyávaságból választottam a Bátrakat, csak azért, hogy megszabaduljak az apámtól -

mondja Tobias. - Bánom az akkori gyávaságomat. Ez azt jelenti, hogy méltatlan vagyok a csoportomhoz. Ezt mindig is bánni fogom. Arra számítok, hogy a Bátrak felháborodott kiáltásokkal fogadják ezt, sőt, akár nekirontanak a székének, és pépesre verik. Ennél szeszélyesebb viselkedés is kitelik tőlük. De nem teszik. Csak állnak a hideg csendben, rezzenéstelen arccal, és mereven bámulják a fiatalembert, aki nem árulta el őket, de sohasem érezte igazán közéjük tartozónak magát. Egy pillanatra mindannyian elnémulunk. Nem tudom, ki kezdett suttogni elsőként - olyan, mintha a semmiből, senkitől jönne a hang. Valaki mégis azt mondja: -

Köszönöm az őszinteségedet.

És a jelenlévők megismétlik. -

Köszönöm az őszinteségedet - suttogják.

Nem csatlakozom hozzájuk.

En vagyok az egyetlen oka, hogy Tobias ott maradt a csoportban, amelyet elhagyni készült. Nem érek én ennyit. Talán megérdemli, hogy ezt ő is megtudja. ### Niles a terem közepén áll, kezében tűvel, amely megcsillan a fölötte világító lámpák fényében. A körülöttem lévő Bátrak és Őszinték arra várnak, hogy előlépjek, és az egész életemet elmeséljem nekik. Ismét eszembe jut: Talán le tudom győzni a szérumot. De nem tudom, érdemes-e megpróbálnom. A szeretteimnek talán jobb, ha mindent elmondok. Merev léptekkel indulok a helyiség közepére, amikor Tobias eljön onnan. Amikor egymás mellé érünk, megfogja a kezemet és megszorítja az ujjaimat. Azután eltűnik, én pedig ott maradok Nilesszal és a fecskendővel. Megtörlöm a nyakam oldalát a fertőtlenítővel, de amikor felém nyúl a tűvel, elhúzódom. -Jobb szeretném én beadni magamnak - mondom, és kinyújtom a kezemet. Soha többé nem hagyom, hogy még egyszer megszúrjon valaki más azok után, hogy az utolsó próbatételemet követően engedtem, hogy Eric belém fecskendezze a támadásszimuláció szérumát. Igaz, a fecskendő tartalma nem változik meg attól, hogy én adom be magamnak, de így legalább saját magam vagyok a sorsom kovácsa. -Tudod, hogyan kell? - kérdezi Niles, bozontos szemöldökét felvonva. -Igen. Niles odaadja a fecskendőt. A nyaki vénámhoz illesztem a tűt, beleszúrom, majd benyomom a dugattyú végét. Alig érzem a szúrást. Túl magas hozzá az adrenalinszintem. Valaki odajön egy szemetesvödörrel, én pedig beledobom a fecskendőt. Azonnal érezni kezdem a szérum hatását. Olyan, mintha ólommá válna a vér az ereimben. Kis híján öszszeroskadok, miközben a székhez lépek - Nilesnak el kell kapnia a karomat, hogy odavezessen. Néhány másodperccel később elnémul az agyam. Min is gondolkodtam az imént? Úgy tűnik, nem volt érdekes. Semmi sem fontos, csak a szék alattam, meg a velem szemben ülő férfi. -

Hogy hívnak? - kérdezi.

Abban a pillanatban, hogy elhangzik a kérdés, kibuggyan a számból a válasz. -

Beatrice Prior.

-

De Trisnek neveznek?

-

Igen.

-

Hogy hívják a szüléidét, Tris?

-

Andrew és Natalie Prior.

-

Te is csoportváltó vagy, ugye?

-

Igen - felelem. Csakhogy közben egy új gondolat kezd motoszkálni az agyamban. Is?

Ez a szó valaki másra utal, aki ebben az esetben Tobias. A homlokomat ráncolva próbálom felidézni őt, de nehezemre esik. Pedig nem olyan bonyolult feladat, hogy ne lennék képes rá. Most is látom... aztán felvillan előttem a képe, amint ugyanazon a széken ül, amelyiken most én. -Az Önfeláldozóktól jöttél? És a Bátrakat választottad? -

Igen - felelem ismét. Csakhogy ez alkalommal rövidnek hangzik a válaszom. Hogy

miért, azt nem tudom pontosan. -

Miért váltottál csoportot?

Ez a kérdés bonyolultabb az eddigieknél, de még tudom a választ. Nem voltam elég jó ahhoz, hogy Önfeláldozó legyek. Ez van a nyelvem hegyén, de egy másik mondat lép a helyébe: Szabad akartam lenni. Mindkettő igaz. És mindkettőt ki aka125 Kun 11 toi u lat 11. Megszorítom a karfát, miközben próbálok emlékezni arra, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Látom az embereket magam körül, de nem tudom, miért vannak itt. Megfeszülök, ahogyan akkor szoktam, amikor már-már eszembe jut a válasz egy vizsgakérdésre, de még nem emlékszem rá. Olyankor le szoktam hunyni a szemem, és magam elé képzelem a tankönyvnek azt az oldalát, amelyiken a válasz olvasható. Néhány másodpercig viaskodom, de hiába - nem sikerül felidéznem. -

Nem voltam elég jó Önfeláldozónak - felelem. - És szabad akartam lenni. Ezért

választottam a Bátrakat. 102

-

Miért nem voltál elég jó?

-

Mert önző voltam - felelem.

-

Önző voltál? És már nem vagy az?

-

Természetesen az vagyok. Az édesanyám azt mondta, mindenki önző - felelem. - De a

Bátrak között élve önzetlenebb lettem. Rájöttem, hogy vannak olyan emberek, akikért hajlandó vagyok küzdeni. Akár még meghalni is. A válaszom meglep - de miért? Egy pillanatra összepréselem a számat. Mert igaz. Ha itt

ezt mondom, akkor igaznak kell lennie. Ezzel

megtalálom

a

gondolatfüzér

hiányzó

láncszemét,

amelyet

kerestem.

Hazugságvizsgálaton vagyok itt. Igaz minden, amit mondok. Érzem, hogy végigfolyik egy izzadságcsepp a tarkómon. Hazugságvizsgálat. Igazságszérum. Erre emlékeztetnem kell magamat. Túl könnyű belefeledkezni az őszinteségbe. -

Tris, elmesélnéd nekünk, mi történt a támadás napján?

-

Felébredtem - felelem -, és mindenki a szimuláció hatása alatt állt. Úgyhogy amíg

meg nem találtam Tóbiást, úgy tettem, mintha rám is hatna. -

Mi történt azután, hogy elváltál Tóbiástól?

-Jeanine megpróbált megöletni, de az édesanyám megmentett. Ő Bátornak született, és tudott bánni a fegyverrel. - Most még nehezebbnek érzem a testemet, de már nem fázom. Valami motoszkál a mellkasomban, valami, ami rosszabb a szomorúságnál és a megbánásnál is. Tudom, mi jön most. Az édesanyám meghalt. Azután megöltem Willt. Agyonlőttem. Kioltottam az életét. -

Magára vonta a Bátor katonák figyelmét, hogy elmenekülhessek, de ők megölték -

folytatom. Néhányan közülük a nyomomba eredtek, én pedig megöltem őket. De akadnak Bátrak az engem körülvevő tömegben is, én pedig Bátrakat öltem meg. Nem kellene erről beszélnem itt. -Tovább futottam - mondom. - És... - Will a nyomomban volt. Én pedig megöltem őt. Nem, nem. Izzadságot érzek a homlokom tetején. -

Aztán megtaláltam a bátyámat és az édesapámat - mondom feszült hangon. -

Kiterveltük, hogyan fogjuk megsemmisíteni a szimulációt. A karfa éle a tenyerembe mélyed. Az igazság egy részét elhallgattam. Ez biztosan megtévesztésnek minősül. Küzdöttem a szérummal. És abban a röpke pillanatban én győztem. Diadalmámort kellene éreznem, de ehelyett rám nehezedik a tetteim súlya. -

Behatoltunk a Bátrak központjába. Az édesapámmal felmentünk a vezérlőterembe. Ő

az élete árán visszatartotta a Bátor katonákat - mondom. - Sikerült bejutnom a vezérlőterembe, és ott találtam Tóbiást. -

Tobias azt mondta, dulakodtatok, de egy idő múlva abbahagytad. Miért?

-

Mert rádöbbentem, hogy valamelyikünknek végeznie kell a másikkal - felelem. - És

nem akartam megölni őt. -

Feladtad?

-

Nem! - csattanok fel. Megrázom a fejem. - Nem, nem egészen. Eszembe jutott valami,

104

amit a félelemszimuláció közben tettem, a Bátrak beavatása során... az egyik szimulációban egy nő azt követelte tőlem, hogy öljem meg a családtagjaimat, én pedig inkább hagytam, hogy engem lőjön le. Akkor ez bevált. Azt hittem... - Összecsípem az orrnyergemet. Megfájdul a fejem, és elveszítem az önuralmamat. A gondolataim szavakká válnak. - Őrjöngtem a dühtől, és csak arra tudtam gondolni, hogy erős vagyok. És mivel képtelen voltam megölni őt, muszáj volt tennem egy próbát.

Pislogok, hogy ne könnyezzek. -

Ezek szerint sohasem álltái szimuláció hatása alatt?

-

Nem.

A tenyerem élével letörlöm a könnyeimet, hogy ne csorduljanak végig az arcomon, ahol mindenki láthatja. -

Nem - mondom még egyszer. - Nem. Elfajzott vagyok.

-Csak hogy pontosítsuk - szólal meg Niles. - Azt állítod, hogy kis híján megöltek a Műveltek... majd beverekedted magad a Bátrak központjába... és megsemmisítetted a szimulációt? -

Igen - felelem.

-

Azt hiszem, mindenki nevében beszélek - szólal meg Niles -, amikor azt mondom,

kiérdemelted a Bátor címet. Kiáltásokat hallok a helyiség bal feléből, és látom, hogy elmosódó öklök emelkednek a sötét levegőbe. A csoportom tagjai a nevemet kiáltozzák. Csak éppen tévednek. Nem vagyok bátor. Egyáltalán nem vagyok bátor. Agyonlőttem Willt és ezt képtelen vagyok beismerni. Még arra sem vagyok képes, hogy beismerjem... -

Beatrice Prior - szólít meg Niles. - Mi az, amit a legjobban bánsz?

Hogy mit bánok? Azt nem, hogy a Bátrakat választottam, és azt sem, hogy otthagytam az Önfeláldozókat. Még azt sem 128 bánom, hogy lelőttem az őröket a vezérlőterem előtt, mert annyira fontos volt, hogy átjussak rajtuk. -

Bánom, hogy...

Elkapom a tekintetemet Niles arcáról, és végigpillantok a helyiségen. Tóbiásnál állapodok meg. Kifejezéstelen az arca, a szája egyetlen határozott vonal, a tekintete üres. Mellkasán keresztezett kezével úgy szorítja a karját, hogy a kézfeje - az ízületei - kifehérednek. Christina ott áll mellette. Összeszorul a mellkasom, és nem kapok levegőt. El kell mondanom nekik. Tudniuk kell az igazságot. -Will - szólalok meg. Olyan ez, mint egy zihálás, amely egyenesen a gyomromból szakad ki. Most már nincs visszaút. - Lelőttem Willt - mondom. - A szimuláció hatása alatt állt. Megöltem. Ó akart végezni velem, de én öltem meg hamarabb. A barátomat. Willt, akinek ránc mélyült a szemöldöke között, akinek olyan zöld volt a szeme, mint a zellerszár, és aki fejből tudta idézni a Bátrak kiáltványát. A gyomrom olyannyira megfájdul, hogy kis híján felnyögök. Fáj emlékeznem Willre. Minden porcikám fáj miatta.

És van még valami más is. Valami még rosszabb, aminek eddig nem voltam tudatában. Inkább meghaltam volna, minthogy megöljem Tóbiást, de ez eszembe sem jutott akkor, amikor Willre került a sor. Akkor egy másodperc töredéke alatt döntöttem el, hogy végzek vele. Mezítelennekr érzem magam. Nem tudatosult bennem, hogy páncélként viselem a titkaimat, csak most, miután lehullottak rólam, és mindenki annak Iát, ami valójában vagyok. -

Köszönjük az őszinteségedet - mondják.

Christina és Tobias azonban hallgat.

TIZENHARMADIK FEJEZET Felállók a székről. Nem szédülök annyira, mint egy perccel korábban - már múlófélben van a szérum hatása. A tömeg osztani kezd, én pedig az ajtót keresem. Nem szokásom megfutamodni, de ebből a helyzetből menekülni szeretnék. Az emberek szállingózni kezdenek a teremből, csak Christina nem. O továbbra is ott áll, ahol hagytam - ökölbe szorított kezét most kezdi szétnyitni. Tekintetünk találkozik is, meg nem is. Könnybe lábadt a szeme, mégsem sír. -

Christina - szólítom meg. Az egyetlen szó, ami eszembe jut - a sajnálom - inkább

hangzik sértésnek, mint bocsánatkérésnek. A sajnálom az, amikor a könyököddel meglöksz valakit, vagy a szavába vágsz. Ennél jóval többet érzek. -

Fegyver volt nála - mondom. - Le akart lőni. A szimuláció közben.

-

Megölted - feleli Christina. Szavai nagyobbnak hangzanak, mint általában - mintha

kitágultak volna a szájában, mielőtt kimondta őket. Néhány másodpercig úgy néz rám, mintha nem ismerne fel, azután elfordul. 130 Egy lány, akinek ugyanolyan színű a bore, és aki ugyanolyan magas, mint ő, megfogja a kezét. Christina húga. Találkoztam vele a látogatási napon, vagy ezer évvel ezelőtt. Az igazságszérum miatt úgy látom, mintha lebegnének, de az is lehet, hogy inkább a szemembe szökő könnyektől. -Jól vagy? - kérdezi Uriah. Kilép a tömegből, és megérinti a vállamat. Utoljára a támadás szimuláció előtt láttam őt, most mégsem tudom üdvözölni. -

Igen.

-Figyelj... - Uriah megszorítja a vállamat. - Azt tetted, amit tenned kellett, nem igaz? Hogy megments bennünket, és ne váljunk a Műveltek rabszolgáivá. Idővel Christina is belátja majd. Amikor már megenyhült a fájdalma. 107

Egy bólintásra sem futja tőlem. Uriah rám mosolyog, és odébbáll. Néhány Bátor megérint, és halk szavakat intéz hozzám, amelyek hálának, bóknak vagy biztatásnak hangzanak. Mások nagy ívben elkerülnek, és összehúzott szemmel, gyanakvó pillantással néznek rám. A fekete ruhás emberi testek összemosódnak előttem. Üres vagyok. Mindent kiadtam magamból. Tobias odaáll mellém. Felkészülök a reakciójára. -

Visszakaptam a fegyvereinket - mondja, és átnyújtja a késemet.

Anélkül vágom zsebre, hogy Tobias szemébe néznék. -

Beszélhetünk róla holnap is - mondja csendesen, ami veszélyes az ő esetében.

-

Rendben.

Egyik karjával átölel. A kezem rátalál a csípőjére. Magamhoz húzom. Szorosan ölelem, miközben elindulunk a liftek felé. *** TobIus talál két tábori ágyat valahol az egyik folyosó végén. Lefekszünk. A fejünk között néhány centi a távolság. Nem szólunk egymáshoz. Amikor biztosra veszem, hogy elaludt már, kisiklok a takaró alól, és végigmegyek a folyosón, elhaladva tucatnyi alvó Bátor mellett. Megtalálom a lépcsőhöz vezető ajtót. Felfelé menet megfájdulnak az izmaim, és levegő után kapkodok. Ezek a napok óta nem tapasztalt megkönnyebbülés első pillanatai. Bár sík terepen jól futok, lépcsőt mászni egészen más dolog. Miközben magam mögött hagyom a tizenkettedik emeletet, megmasszírozom görcsölő combomat, és próbálom oltani a légszomjamat. A lábaimban és a mellkasomban érzett perzselő fájdalom vicsorgásra késztet. Fájdalommal próbálom enyhíteni a fájdalmamat... Ennek nincs sok értelme. Mire felérek a tizennyolcadik emeletre, olyan érzésem van, mintha cseppfolyóssá vált volna a lábam. Csak vánszorogni tudok a terem felé, ahol a kihallgatás volt. Most üres, de a félkörben lépcsőzetesen emelkedő sorokban a padok most is ott vannak, ahogyan az a szék is, amelyen ültem. A hold a felhők fátyla mögül világít. Mindkét kezemet a szék háttámlájára teszem. Egyszerű bútordarab, fából van, kissé nyikorog. Milyen furcsa, hogy egy ilyen egyszerű tárgy ilyen fontos szerepet játszhatott a döntésemben, hogy tönkretegyem életem egyik legfontosabb kapcsolatát, és aláássak egy másikat! Elég nagy baj az, hogy megöltem Willt, és nem gondolkodtam elég gyorsan ahhoz, hogy előálljak egy másik megoldással. Most együtt kell élnem azzal, hogy mindenki elítél, engem is beleértve, ahogyan azzal a ténnyel is, hogy többé semmi sem lesz ugyanolyan, mint amilyen volt. Még én sem. Az Őszinték az igazság dicséretét zengik, de arról nem beszélnek, hogy mi az ára. 132

A SZéktámla pereme vágja a tenyeremet. Erősebben mai koltam, mint gondoltam. Egy pillanatra lenézek, majd fel emelem - a lábaival felfelé egyensúlyozom az ép vállamon. Körülpillantok a teremben, létra vagy lépcső után nézek, amire felmászhatok. Csak a lépcsőzetes padsorokat látom. Felmegyek a legmagasabban lévő pádhoz, és a fejem fölé emelem a széket. Alig ér fel az ablakmélyedések egyike alatti párkányhoz. Felugrok, előrelendítem a széket, hogy becsússzon a párkányra. Fáj a vállam - nem volna szabad használnom a karomat -, de most'más dolgok kötik le a figyelmemet. Felugrok, elkapom a párkányt, és remegő karral felhúzom magam. Fellendítem a lábamat, és teljesen felkúszom. Amikor már odafent vagyok, fekszem egy percig, beszívom a levegőt, majd zihálva kifújom. Felállók a párkányra a boltív alá, amely valaha ablak volt, és kitekintek a városra. A holt folyó az épület körül kanyarodik, majd eltűnik. A híd, amelyről pattogzik a vörös festék, átível a szenny fölött. A túloldalon épületek állnak, a legtöbb üres. Nehéz elhinni, hogy valaha annyian éltek a városban, hogy valamennyit benépesítették. Egy pillanatra átadom magam a vallatás emlékének. Emlékszem Tobias közönyös arcára, majd az azt követő indulatára, amelyet magába fojtott, hogy megőrizzem a józan eszemet. Emlékszem

Christina

kifejezéstelen

tekintetére.

A

suttogásokra:

„Köszönjük

az

őszinteségedet.” Könnyű ezt mondani, amikor őket nem érintette a tettem. Felkapom a széket, és kihajítom a párkány fölött. Közben erőtlen kiáltás szakad ki belőlem, amely üvöltéssé erősödik, az pedig sikollyá alakul át. És aztán ott állok a Kegyetlen Központ párkányán, és üvöltök, miközben a szék a föld felé röpül. Addig üvöltök, amíg belefájdul a torkom. Ekkor földet ér a szék, és ripityára törik, mint egy rozoga csontváz. Leülök 133 a párkányra, az ablakkeret oldalához támaszkodom, és behunyom a szememet. És Alre gondolok. Azon tűnődöm, vajon mennyi ideig állt a párkányon, mielőtt levetette magát a mélybe a Bátrak központjába - a Kútba. Biztosan sokáig. Közben gondolatban sorba vette a borzalmas dolgokat, amiket elkövetett - köztük azt, hogy kis híján megölt engem -, majd az összes hősies és bátor tettet, amelyeket elmulasztott megtenni. És aztán úgy döntött, hogy belefáradt. Belefáradt - nemcsak az életbe,

hanem a létezésbe is. Abba, hogy A1 legyen. Kinyitom a szemem, és a szék maradványait nézem, amelyeket csak halványan látok kirajzolódni a járdán. Most először érzem úgy, hogy megértem Alt. Belefáradtam abba, hogy Tris legyek. Rossz dolgokat követtem el. Egyiket sem tudom visz- szacsinálni, és részévé váltak annak, aki vagyok. Úgy tűnik, jóformán nem is állok már másból, mint ezekből a tettekből. Fél kézzel az ablak oldalába kapaszkodva előrehajolok. Még néhány centi, és a súlyom lehúz a földre. Akkor nem tudnék már ellenállni neki. Csakhogy képtelen vagyok megtenni. A szüleim az irántam érzett szeretetük miatt vállalták a halált. Ha értelmetlenül halok meg, az borzalmas viszonzása volna az áldozatuknak, függetlenül attól, hogy mit követtem el. -

Legyen a bűntudat egy lecke arról, hogy hogyan viselkedj legközelebb! - mondogatta

apám. -

Szeretlek. Mindentől függetlenül - ismételgette az édesanyám.

Az énem egy része szeretné kiégetni az emléküket a tudatomból, hogy soha többé ne kelljen gyászolnom őket. A másik része azonban attól fél, hogy kivé lennék nélkülük. A könnyek elhomályosítják a látásomat. Visszaereszkedem a vallatőterembe. ##* Másnap korán reggel megyek csak vissza az ágyamhoz. Tobias már ébren van. Megfordul, és a liftek felé indul, én pedig követem, mert tudom, hogy ezt szeretné. Egymás mellett állunk a liftben. Csöng a fülem. A lift lemegy a második emeletre, én pedig reszketni kezdek. A kezemből indul, végighalad a karomon és a mellkasomon, apró vonaglások járják át az egész testemet. Nem tudom megállítani. A két lift között állunk, épp egy újabb Őszinte-jelkép - az aszimmetrikus 110

mérleg - fölött. Ugyanez a motívum van Tobias háta közepére tetoválva. Sokáig nem néz rám. Karját összefonja, a fejét lehajtja. Nem bírom tovább, a legszívesebben felüvöltenék. Mondanom kellene valamit, de nem tudom, mit. Nem kérhetek bocsánatot, mert csak az igazat mondtam, és az igazságot nem változtathatom hazugsággá. Nem kereshetek kifogásokat. -

Nem mondtad el nekem - szólal meg. - Miért nem?

-

Mert nem... - megrázom a fejem. - Nem tudtam, hogyan mondhatnám el.

Összeráncolja a homlokát.

-

Pedig elég egyszerű, Tris...

-

Ó, igen - mondom, és bólintok. - Annyira egyszerű. Nem kell mást tennem, csak eléd

állni, és azt mondani: „Most jut eszembe, lelőttem Willt, és marcangol a bűntudat. Mit eszünk reggelire?” így gondoltad? így? Hirtelen tül sok ez az egész - tül sok ahhoz, hogy elviseljem. Könnyek szöknek a szemembe, és felkiáltok: -

Miért nem próbálod ki, milyen megölni az egyik legjobb barátodat, és aztán viselni a

következményeket?

Á közömbe temetem az arcomat. Nem akarom, hogy Tobias még egyszer sírni lásson. Megérinti a vállamat. -

Tris - mondja, ezúttal gyöngéden. - Sajnálom. Nem lett volna szabad úgy tennem,

mintha érteném. Én csak azt akartam... - viaskodik egy percig. - Bár bíztál volna bennem annyira, hogy elmondd nekem! Bízom, benned. Ezt szeretném mondani. Csakhogy ez nem igaz. Nem bíztam benne, hogy szeret engem, dacára a borzalmas dolgoknak, amiket elkövettem. Ennyire senkiben sem bízom - de ez nem az ő hibája, hanem az enyém. —Úgy értem - mondja -, azt is Calebtöl kellett megtudnom, hogy kis híján belefulladtál egy tartályba. Szerinted nem furcsa ez egy kissé? Épp, amikor bocsánatot akartam kérni. Az ujjaim hegyével megtörlöm az arcomat, és Tóbiásra nézek. -Van, ami még furcsábbnak tűnik - mondom, igyekezve könnyed hangnemet megütni. Például az, ha rájössz, hogy a barátod halottnak hitt anyja életben van, és a saját szemeddel látod őt. Vagy ha véletlenül meghallod, hogy azt tervezi: szövetségre lép a csoport nélküliekkel, de neked egy szóval sem említi ezt. Én ezt furcsállom egy kissé. Leveszi a kezét a vállamról. -

Ne tégy úgy, mintha ez csakis az én problémám lenne! - mondom. - Ha ez azt jelenti,

hogy nem bízom benned, akkor te sem bízol bennem. -

Azt gondoltam, egyszer majd sor kerítünk ezekre - mondja. - Azon nyomban el kell

mondanom neked mindent? Olyan csalódott vagyok, hogy néhány másodpercig megszólalni sem tudok. Forróság önti el az arcomat. -

Istenem, Négyes! - csattanok fel. - Te nem akarsz mindent azonnal elmondani, de

nekem rögtön be kell számolnom mindenről? Hát nem látod, hogy ez mekkora ostobaság? 112

-

Először is, ne használd fegyverként ellenem a nevemet! — szegezi rám az ujját. -

Másodszor, nem terveztem, hogy összeállók a csoport nélküliekkel. Mindössze megfontoltam a lehetőséget. Ha döntöttem volna, akkor el is árultam volna neked. És harmadszor, más lenne a helyzet, ha valaha is el akartad volna mondani nekem, ami Will-lel történt, de nyilvánvaló, hogy eszed ágában sem volt. -

Igenis beszéltem neked Willről! - felelem. - Az nem az igazságszérum volt, hanem én.

En mondtam el neked, azért, mert így döntöttem.

-

Most miről beszélsz?

-Tudatomnál voltam. A szérum hatása alatt is. Hazudhattam volna, elhallgathattam volna előled. De nem tettem, mert ügy éreztem, megérdemled, hogy megtudd az igazságot. -

Milyen jó módját választottad annak, hogy eláruld! - mondja haragosan. - Vagy száz

ember jelenlétében. Milyen bizalmas! -

Szóval nem elég, hogy elmondtam neked, még megfelelő körítésre is szükség lett

volna hozzá? - kérdezem felvont szemöldökkel. - Legközelebb főzzek talán teát, és gondoskodjam a megfelelő világításról is? Tobias csalódott hangot hallat, és elfordul tőlem. Tesz néhány lépést, és amikor visszafordul, vörös foltos az arca. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam ilyennek. -

Néha nem könnyű veled, Tris - mondja, és elfordítja rólam a tekintetét.

Azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele, nem köny- nyű velem, de nélküle nem bírtam volna ki az elmúlt hetet. Ehelyett csak nézem őt, és a fülemben érzem a szívverésemet. Képtelen vagyok kimondani, hogy szükségem van rá. Nem szabad, hogy szükségem legyen rá, és kész. Igazság szerint egyáltalán nem lehet szükségünk egymásra, mert ki tudja, mennyi ideig élünk még ebben a háborúban. -

Sajnálom - mondom. Már nincs bennem indulat. - Őszintének kellett volna lennem

hozzád. -

Ennyi? Ez minden mondanivalód? - kérdezi, a homlokát ráncolva.

-

Mit akarsz, mit mondjak még?

Megrázza a fejét. -

Semmit, Tris. Semmit.

Nézem, ahogyan távozik. Úgy érzem, mintha űr keletkezett volna bennem, amely olyan gyorsan tágul, hogy hamarosan szétszakít. TIZENNEGYEDIK FEJEZET ~ Hé, mi a fenét csinálsz itt? - tudakolja egy hang.

113

Egy matracon ülök az egyik folyosón. Azért jöttem ide, hogy csináljak valamit, de mire ideértem, kizökkentem a gondolatmenetemből, úgyhogy csak leültem. Felnézek. A felvont szemöldökű Lynn tornyosul fölém, ő az, aki az első találkozásunkkor rátaposott a lábamra a Hancock-épület liftjében. Már kezd kinőni a haja - még rövid, de már takarja a koponyáját. -

Üldögélek - felelem. - Miért?

-

Nevetséges vagy - mondja, és sóhajt. - Szedd össze a holmidat! Bátor vagy, és itt az

ideje, hogy akként is viselkedj. Rossz hírünket kelted az Őszinték között. -

És azt hogy csinálom?

-

Úgy viselkedsz, mintha nem ismernél minket.

-

Mindössze szívességet teszek Christinának.

-

Christina - mordul fel Lynn - egy szerelmi bánattól szenvedő kislány. Az emberek

meghalnak. Háború idején történik ilyesmi. Előbb-utóbb majd Christina is rádöbben. I li»’h, a/ ciiilK'ick meghalnak, de nem mindig egy barátod oli meg Őke i. -

A/, mindegy - sóhajt Lynn türelmetlenül. - Gyerünk!

Nincs rá okom, hogy ne menjek vele. Felállók, és követem őt végig egy sor folyosón. Fürge léptekkel halad, nem könnyű tartani vele az iramot. -

Hol van az ijesztő fiüd? - kérdezi.

Elhúzom a számat, mintha valami savanyút kóstoltam volna. -

Nem is ijesztő.

-

Hát persze hogy nem az. - Lynn önelégülten vigyorog.

-

Nem tudom, hol van.

Lynn megvonja a vállát. -

Nos, neki is foglalhatsz egy fekhelyet. Igyekszünk elfelejteni azokat a Bátor-Művelt

fattyakat. Újra összeszedjük magunkat. Elnevetem magam. -

Bátor-Művelt fattyak, mi?

Belök egy ajtót. Tágas, nyitott helyiségben találjuk magunkat, ami az épület előterére emlékeztet. Nem meglepő, hogy fekete a padló, a helyiség közepén hatalmas fehér jelkép látható, de a terem legnagyobb részét emeletes ágyak borítják. Bátor férfiakat, nőket és gyerekeket látni mindenütt, sehol egy Őszinte. Lynn a terem bal oldalára vezet, az ágysorok közé. Az egyik emeletes ágy alsó részén ülő fiúra néz. Néhány évvel fiatalabb nálunk, és a cipőfűzőjén próbál kibogozni egy csomót. -

Hec - szólítja meg Lynn. - Másik ágyat kell keresned magadnak.

-

Micsoda? Szó sem lehet róla - feleli a fiú, fel sem nézve. - Nem fogok még egyszeri

lköltözni, csak mert késő éjjel cseve- részni akarsz valamelyik hülye barátnőddel. -

Ő nem a barátnőm - csattan fel Lynn. Kis híján felnevetek. - Hec, ő Tris. Tris, ő az

öcsém, Hector.

140 A nevem hallatára a fiú felkapja a fejét, és tátott szájjal bámul rám. -

Örülök, hogy megismerhetlek - mondom.

-Te Elfajzott vagy - jelenti ki. - A mamám azt mondta, tartsam távol magam tőled, mert veszélyes lehetsz. -

Igen. Tris a nagy és félelmetes Elfajzott, aki pusztán az elméje erejével képes

szétrobbantani a fejedet - mondja Lynn, és a mutatóujjával a fiú szeme közé bök. - Ne mondd már, hogy tényleg elhiszed az ilyen dajkamesét az Elfajzottakról! A fiú elvörösödik, és felkapja néhány holmiját az ágy melletti kupacból. Kellemetlenül érzem magam, amiért el kell költöznie, de aztán látom, hogy néhány ággyal odébb lepakol. Nem kellett messzire mennie. -

Ezt én is megtehettem volna - mondom. - Úgy értem, alhattam volna ott.

-

Igen, tudom - vigyorog Lynn. - De Hec megérdemli. Uriah füle hallatára árulónak

nevezte Zeke-et. Nem mintha nem lenne igaza, de ez még nem ok arra, hogy szemétkedjen. Kezdi felvenni az Őszinték szokásait. Azt hiszi, azt mondhat, amit csak akar. Hé, Mari! Marlene kidugja a fejét az egyik ágy mögül, körülnéz, és szélesen rám mosolyog. -

Szevasz, Tris! - szólal meg Marlene. - Üdv. Mi a helyzet, Lynn?

-

Rá tudnál venni néhány kisebb termetű lányt, hogy mondjanak le pár

ruhadarabjukról? - kérdezi Lynn. - De ne csak blúzokról. Farmerről, alsóneműről, esetleg egy pár cipőről is! -

Persze - feleli Marlene.

Leteszem a késemet az alsó ágy mellé. -

Miféle dajkamesére céloztál? - kérdezem.

-

Elfajzottak? Különleges intelligenciával rendelkező emberek? Ugyan már! -

115 Megvonja a vállát. - Tudom, te elhiszed, hogy léteznek, én viszont nem.

-

És akkor mivel magyarázod azt, hogy tudatomnál voltam a szimulációk ideje alatt? -

kérdezem. - Vagy azt, hogy az egyiknek a hatása alól teljesen ki tudtam vonni magam? -

A vezetők szerintem találomra választják ki az embereket, és személyre szabottan

módosítják a szimulációkat számukra. -

Miért tennék ezt?

Lynn legyint az arcom előtt.

-

Félrevezetés. Annyira aggódsz amiatt, hogy Elfajzott vagy - pont, mint a mamám -,

hogy közben elfelejtesz amiatt idegeskedni, hogy mit művelnek a vezetők. Ez csak egy másfajta elmekontroll. Kerüli a tekintetemet, és a cipője orrával belerúg a márványpadlóba. Azon tűnődöm, vajon arra gondol-e, amikor legutóbb elmekontroll alatt állt. A támadásszimuláció közben. Annyira összpontosítottam arra, ami az Önfeláldozókkal történt, hogy szinte el is feledkeztem arról, ami a Bátrakkal esett meg. Több százan arra eszméltek közülük, hogy rájuk sütötték a gyilkos bélyegeta, és még csak nem is a saját döntésük következményeként. Úgy döntök, hogy nem szállók vitába Lynnel. Ha inkább egy kormány-összeesküvésben akar hinni, akkor aligha tudom lebeszélni róla. Saját magának kell majd megtapasztalnia. -

Ruhaneműt hoztam - mondja Marlene, és odalép az emeletes ágyunk elé. Egy olyan

magas halom fekete ruhát tart maga előtt, mint a felsőteste. Büszke arckifejezéssel nyújtja át nekem. - Még a nővéredben is sikerült felébresztenem a bűntudatot, Lynn, úgyhogy ő is adott ruhát. Hármat is hozott. -

Van nővéred? - kérdezem Lynntől.

-

Igen - feleli -, tizennyolc éves. Ugyanabban a csoportban avatták be, mint Négyest.

-

Hogy hívják?

-

Shaunának - feleli. Marlene-re néz. - Megmondtam neki, hogy egyikünknek sem lesz

If*

szüksége ruhákra mostanában, de szokásához híven nem hallgatott rám. Emlékszem Shaunára. O is azok között volt, akik elkaptak a drótkötélcsúszdázás után. -

Szoknyában szerintem könnyebb verekedni - jegyzi meg Marlene, az állát kocogtatva.

- Szabadabban mozoghat benne a lábad. És őszintén kit érdekel, ha odavillantod az embereknek a bugyidat, miközben kirúgod belőlük a szuszt? Lynn elhallgat - mintha zseniális ötletnek találná, csak éppen nem tudná rászánni magát, hogy elismerje. -Mi van a bugyivillantással? - kérdezi Uriah, megkerülve az egyik emeletes ágyat. Bármiről legyen is szó, én benne vagyok. Marlene belebokszol a karjába. -

Néhányan elmegyünk ma este a Hancock-épületbe - mondja Uriah. - Mind velünk

jöhetnétek. Tíz órakor indulunk.

-

Csúszdázni a drótkötélpályán? - kérdezi Lynn.

-Nem. Felderítés. Azt hallottuk, hogy a Műveltek egész éjjel ki vannak világítva, így könnyebb belátni az ablakaikon. Megnézzük, mit csinálnak. -

Benne vagyok - mondom.

-

Én is - csatlakozik Lynn.

-

Micsoda? O, akkor én is - mondja Marlene, Uriah-ra mosolyogva. - Elmegyek

ennivalóért. Jössz velem? -

Persze - feleli Uriah.

Marlene visszaint, miközben távoznak. Régebben úgy lépdelt, mintha szökdécselne. Most egyenletesebb, talán elegánsabb is lett a járása, de hiányzik belőle az a gyermeki öröm, amelyet a személyéhez kapcsoltam. Azon tűnődöm, vajon mit csinált a szimuláció hatása alatt. Lynn csücsörít. Ml Vtiní lu'ide/em. Semmi vágja ni. Megrázza a fejét. - Az utóbbi időben kenésben járkáltak el. -

Úgy hangzik, mintha Uriah-nak minden barátra szüksége lenne, akire csak szert tehet

- mondom. - Zeke miatt, meg minden. -

Aha. Micsoda rémálom volt az is! Egyik nap Zeke még itt volt, másnap pedig... -

Lynn sóhajt. - Mindegy, mennyi ideig nevelsz valakit bátorságra, csak akkor derül ki róla, hogy sikerült-e, ha élesben történik valami. A szemembe néz. Eddig észre sem vettem, milyen furcsa az övé - aranybarna színű. És mivel már valamennyire kinőtt a haja, nem a kopaszsága tűnik fel elsőre rajta. Most figyelek fel finom vonalú orrára és széles ajkára. Gyönyörű teremtés. Egy pillanatig irigylem érte, aztán arra gondolok, biztosan utálja a szépségét, azért is borotválta le a fejét. -

117 Te bátor vagy - mondja. - Nincs is rá szükséged, hogy kimondjam, mert anélkül is

tudod. De szeretném, ha tudnád, hogy én is tudom. Bár bókol nekem, úgy érzem, mintha megütött volna. Azután hozzáteszi: -

Ne szúrd el!

### Néhány órával később, miután megebédeltem és aludtam egyet, leülök az ágyam szélére,

hogy kicseréljem a vállamon a kötést. Kibújok a pólómból, de magamon hagyom a trikómat. Sok Bátor van körülöttem - az emeletes ágyak között csoportosulnak, nevetgélnek egymás viccein. Épp befejezem a sebem kenegetését, amikor éles nevetést hallok. Uriah végigrohan az ágyak közötti folyosón, a vállán Marlene-nel, aki vörös arccal integet nekem, miközben elhaladnak mellettünk. Lynn, aki a szomszédos ágyon ül, felháborodik. 144 -

Nem értem, hogyan tud Uriah flörtölni, miközben ez történik a világban.

-Talán csoszognia kellene, és egyfolytában komor képet vágnia? - kérdezem. Hátranyűlva a vállamhoz szorítom a kötést. — Talán lenne mit tanulnod tőle. -Te beszélsz? - kérdi. - Te mindig az orrodat lógatod. Beatrice Prior, a tragédia királynője - így kellene neveznünk téged. Felállók, és belebokszolok a karjába, keményebben, mintha csak viccből tenném, de gyöngébben, mintha komolyan gondolnám. - Hallgass! Anélkül, hogy rám nézne, Lynn nekilöki a vállamat az ágynak. -

Nekem nem parancsolnak a Szerencsétlenek.

Látom, hogy halvány mosolyra húzza a száját, és én is magamba fojtok egy vigyorgást. -

Készen állsz az indulásra? - kérdezi Lynn.

-

Hová mentek? - érdeklődik Tobias, és odaáll mellénk, az ágya' és az enyém közé.

Kiszárad a szám. Egész nap egy árva szót sem váltottam vele, és nem tudom, mire számítsak. Marad vajon a kínos helyzet vagy visszazökkenünk a rendes kerékvágásba? -

A Hancock-épület tetejére, a Műveltek után kémkedni - feleli Lynn. - Te is jössz?

Tobias rám néz. -

Nem. Van pár dolog, amit el kell intéznem itt. De legyetek óvatosak!

Bólintok. Tudom, miért nem akar velünk jönni - ha teheti, elkerüli a magas helyeket. Megérinti a karomat, hogy egyetlen pillanatra visszatartson. Megfeszülök - nem ért hozzám a szóváltásunk óta -, erre elenged. -

Majd később találkozunk - dünnyogi. - Ne csináljatok semmi butaságot!

-

Kösz, hogy ennyire bízol bennem - felelem, a homlokomat ráncolva.

-

Nem úgy értettem - mondja. - Úgy értem, ne hagyd, hogy valaki más butaságot

csináljon. Hallgatni fognak rád.

Felém hajol, mintha meg akarna csókolni, aztán mintha meggondolná magát, felegyenesedik, és beharapja a száját. Kis gesztus mindössze, de attól még visszautasításnak érzem. Nem nézek a szemébe, és Lynn után futok. Lynn társaságában végigmegyek a folyosón, a liftek előtere felé. Néhány Bátor elkezdte színes négyzetekkel megjelölni a falakat. Az Őszinték központja olyan számukra, mint egy útvesztő. Szeretnének megtanulni eligazodni benne. Én csak azt tudom, hogyan jutok el a legfontosabb helyekre, azaz a hálótermekhez, az önkiszolgáló étterembe, az előtérbe és a vallatóterembe. -

Miért jött el mindenki a Bátrak központjából? - kérdezem. - Az árulók már nincsenek

ott, nem igaz? -

Nincsenek. Ők a Műveltek központjába mentek. Azért hagytuk el a Bátrak központját,

mert ott van a legtöbb térfigyelő kamera az egész városban - feleli Lynn. - Tudtuk, hogy a Műveltek valószínűleg hozzáférnek az összes felvételhez, és hogy sohasem találnánk meg mindegyik kamerát, ezért jobbnak láttuk, ha eljövünk onnan. -

Okos döntés volt.

-

Vannak jó pillanataink.

Lynn megnyomja a földszint gombját. A tükörképünket nézem az ajtón. Lynn néhány centivel magasabb nálam, és bár bő szabású inggel és nadrággal próbálja elrejteni az alakját, tudom, hogy kellően formás a teste. -

Mi van? - kérdezi mogorván.

-

Miért kellett leborotválnod a fejedet?

-

A beavatás miatt - feleli. - Kedvelem a Bátrakat, de a fiúk a beavatás során nem

tekintik vetélytársaknak a lányokat. 146 Elegem lett ebből. Úgyhogy arra gondoltam, talán ha nem nézek ki lánynak, nem is fognak akként kezelni.

119

-

Szerintem az előnyödre fordíthattad volna azt, hogy alábecsültek.

-

Igazán? És akkor? Gyengének kellett volna mutatkoznom, valahányszor valami

félelmetes dologgal szembesültem? - kérdezi Lynn, a szemét forgatva. - Azt hiszed, szemernyi méltóság sincs bennem, vagy mi? -

Szerintem az a Bátrak egyik komoly hibája, hogy nem hajlandóak fortélyoskodni -

felelem. - Nem kellene folyton az emberek arcába vágni, hogy milyen erősek vagytok.

-

Lehet, hogy mostantól fogva kékben kellene járnod - feleli Lynn. - Már ha úgy akarsz

viselkedni, mint egy Művelt. Ráadásul te is ugyanezt teszed, csak nem borotváltad le a hajadat. Kilépek a liftből, még mielőtt olyasmit mondanék, amit megbánok. A Bátrak többségéhez hasonlóan Lynn lobbanékony, bár hamar meg is bocsát. Én is ilyen vagyok, a gyors megbocsátástól eltekintve. Nagy fegyverekkel felszerelkezett Bátrak járkálnak az ajtók előtt, illetéktelen behatolókra vadászva. Előttük fiatalabb Bátrak kisebb csoportja álldogál, köztük Uriah, Marlene, Lynn testvére, Shauna és Lauren, aki a Bátornak született beavatottakat tanította a beavatás során, ahogyan Négyes a csoportváltókat. Lynn füle megcsillan, amikor megmozdítja a fejét - egész hosszában piercingek sorakoznak benne. Lynn hirtelen megáll, én pedig a sarkára lépek. Elkárom- kodja magát. -

Milyen elbűvölő vagy! - állapítja meg Shauna, Lynnre mosolyogva. Nem

hasonlítanak egymásra, csak a középbarna hajszínük. Shauna haja azonban - az enyémhez hasonlóan az áliáig ér.

I|i,i’i», i1/, h a » élőm. I logy elbűvölő legyek - feleli Lynn. r Slitiiuiti 11/ egyik karjával átöleli Lynn vállát. Furcsa a testvérével együtt látnom Lynnt egyáltalán valakivel, akivel kapcsolatban áll. Shauna rám pillant, és eltűnik a mosolya. Gyanakvónak látszik. -

Szia - mondom, mert mást nemigen mondhatnék.

-

Szervusz - feleli.

-Te jó ég, anya telebeszélte a fejedet, ugye? - kérdezi Lynn, egyik kezével eltakarva az arcát. - Shauna... -

Lynn, egyszer az életben hallgass, kérlek! - szól rá Shauna, aki továbbra is engem néz.

Feszültnek látszik, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban rátámadhatok. A különleges mentális képességeimmel. -

Hé! - szólal meg Uriah, és ezzel megment engem. - Tris, ismered Laurent?

-

Igen - feleli Lauren, mielőtt válaszolhatnék. A hangja éles és tiszta, mintha korholná

Uriah-t, csakhogy úgy tűnik, ő így beszél. - Gyakorlásképpen az énfélelem-szimulációmat csinálta végig a beavatás során. Úgyhogy valószínűleg jobban ismer, mint kellene. -Valóban? Azt hittem, a csoportváltók Négyes félelemszimulációját csinálják végig jegyzi meg Uriah. -

Mintha ezt ő bárkinek is megengedné - bosszankodik Lauren.

Melegség jár át, és ellágyulok. Nekem megengedte. Kék villanást látok Lauren válla mellett. Mögé pillantok, hogy jobban lássam. És akkor megszólalnak a fegyverek. Az üvegajtók szilánkosra törnek. Kék karszalagos Bátor katonák állnak odakint a járdán, általam még sohasem látott fegyverekkel: a csöveik fölül keskeny, kék fénysugarakat lövellnek. -

Árulók! - kiáltja valaki.

148 A Bátrak egy emberként rántanak fegyvert. Én fegyvertelen vagyok, ezért lebukok az előttem álló baráti Bátrak fala mögött, a cipőmmel üvegcserepekre taposok, és előhúzom a késemet a farzsebemből. A körülöttem álló emberek elterülnek. Ok a csoportom tagjai. A legközelebbi barátaim.

Mindannyian a földre zuhannak - bizonyára meghaltak vagy haldokolnak -, miközben a töltények fülsiketítő zajjal röpködnek. És akkor megdermedek. A kék fénysugarak egyike a-mellkasomra céloz. Oldalra vetem magam, hogy kikerüljek a tűz- vonalból, de nem vagyok elég gyors. A fegyver eldördül. A földre zuhanok. T IZENÖ TÖD IK

FEJEZET

A fájdalom tompa sajgássá csillapodik. A kabátom alá csúsztatom a kezemet és megtapogatom a sebemet. Nem vérzek. A lövés lökött a földre, úgyhogy valaminek el kellett találnia. Végighúzom az ujjaimat a vállamon, és kemény dudort érzek ott, ahol eddig sima volt a bőröm. Puffanást hallok a padlón, az arcom mellett, majd a fejem mellé gurul, és ott megáll egy fémhenger, nagyjából akkora, mint a kezem. Mielőtt megmozdíthatnám, fehér füst csap ki mindkét végéből. Köhögök, és eldobom az előcsarnok közepe felé. Csakhogy nem ez volt az egyetlen henger - mindenütt ilyenek hevernek. A füstjük megtölti a helyiséget, ám nem éget, és nem is mar. A füst mindössze a látásomat homályosít- ja el néhány másodpercig, mielőtt teljesen eloszlik. Ennek meg mi értelme volt? Körülöttem mindenütt behunyt szemű Bátor katonák fekszenek. Összeráncolom a homlokomat, miközben végigmérem Uriah-t. Ügy tűnik, nem vérzik. A létfontosságú szervei közelében nem látok sebesülést rajta, ez pedig azt jelenti, 150 hogy nem halt meg. Akkor mitől vesztette el az eszméletét? Hátrapillantok a bal vállam fölött. Ott fekszik Lynn, furcsa, félig összegömbölyödött testhelyzetben. Ő sincs eszméleténél. A Bátor árulók a fegyverüket felfelé tartva érkeznek az előcsarnokba. Úgy döntök, hogy azt teszem, amit mindig is szoktam, amikor nem tudom biztosan, mi történik: azt csinálom, amit mindenki más. Leengedem a fejemet, és behunyom a szemem. Erősen ver a szívem, amint a Bátrak egyre közelebb és közelebb kerülnek hozzám. Csikorog alattuk a márványpadló. A nyelvembe harapok, hogy magamba fojtsak egy fájdalmas kiáltást, amikor egyikük rálép a kezemre. -

Nem értem, miért nem lőhetjük agyon őket - mondja az egyik. - Ha nincs hadsereg,

mi győzünk. -

Ugyan már, Bob, nem ölhetünk meg mindenkit - feleli egy rideg hang.

Feláll a hátamon a szőr. Ezt a hangot bárhol felismerem. Ericé, a Bátrak vezéréé. -

Ha nincsenek emberek, akkor senki sem marad, aki megteremthetné a kedvező

feltételeket - folytatja Eric. - Egyébként nem az a dolgod, hogy kérdezősködj. - Felemeli a hangját. - Egyik fele a liftekbe, a másik fele a lépcsőre, balra és jobbra! Indulás! Egy fegyver hever tőlem balra, alig néhány lépésre. Ha kinyitnám a szemem, felkaphatnám, és rálőhetnék, mielőtt még rájönne, mi találta el. Csakhogy nincs rá garancia, hogy képes lennék még egyszer fegyverhez nyúlni anélkül, hogy pánikba esnék. Megvárom, hogy a lift és a lépcső felé tartó utolsó léptek zaja is elüljön, azután kinyitom a szemem. Úgy tűnik, mindenki eszméletlen, aki az előcsarnokban maradt. Bármi is volt az, amivel elgázosítottak bennünket, biztosan szimulációt indított el, különben nem én lennék az egyetlen, aki eszméleténél van. Nem látok benne logikát - ellentmond a szimulá151 ciók általam ismert szabályainak -, de nincs időm végiggondolni. Megmarkolom a késemet, és felállók, próbálok nem törődni a fájó vállammal. Odafutok az egyik, ajtó közelében fekvő halott Bátor árulóhoz. Egy középkorú nő az, sötét haja néhol őszül. Pillantásommal kerülni igyekszem a fejébe fúródott golyót, de a gyér fény megvilágít valamit, ami csontnak látszik, és ettől öklendezni kezdek. Gondolkodj! Nem foglalkozom azzal, hogy ki volt ő, hogy hívták, vagy hány éves volt. Egyedül az általa viselt kék karszalag érdekel. Erre kell összpontosítanom. Megpróbálom beleakasztani az ujjamat, de nem lazul. Úgy tűnik, rávarrták a fekete kabátjára. Azt is el kell vinnem. Lehúzom a cipzárt a kabátomon, kibújok belőle, és betakarom vele az arcát, hogy ne kelljen látnom. Azután az ő kabátját is kicipzárazom, előbb a bal karjáról, aztán a jobbról is lehúzom. Összeszorítom a fogam, miközben kirángatom a nő súlyos teste alól. -

Tris! - szólít meg valaki. Megfordulok, egyik kezemben a kabáttal, a másikban a

késsel. Az utóbbit elteszem - a betóduló Bátrak nem hoztak kést magukkal, és nem szeretnék gyanús lenni. Uriah áll mögöttem. -

Elfajzott vagy? - kérdezem. Nincs idő megdöbbennem.

-

Igen - feleli.

-

Keríts magadnak egy kabátot! - mondom neki.

Leguggol az egyik Bátor áruló mellé, aki annyira fiatal,

hogy még nem is lehet felavatott tagja a Bátrak csoportjának. Összerándulok a fiú holtsápadt arca láttán. Nem volna szabad halottnak lennie valakinek, aki ennyire fiatal - eleve itt sem kellene lennie. Forró az arcom a dühtől. Magamra öltöm a nő kabátját. Uriah is felveszi a fiúét, miközben elhúzza a száját. 152

-

Csak közülük haltak meg - mondja halkan. - Szerinted ez nem furcsa?

-

Biztosan számítottak arra, hogy rájuk fogunk lőni, mégis idejöttek - felelem. -

Hagyjuk későbbre a kérdéseket! Fel kell mennünk oda. -

Fel, oda? Minek? - kérdezi. - El kellene tűnnünk innen.

-

El akarsz menekülni, mielőtt megtudnád, mi folyik itt? - Komoran nézek rá. - Még

mielőtt a Bátrak az emeleten rájönnének, mi történt velük? -

És mi lesz, ha valaki felismer bennünket?

Megvonom a vállamat. -

Reménykedjünk benne, hogy nem fognak!

A lépcsőház felé futok, Uriah a nyomomban van. Amikor fellépek az első lépcsőfokra, azon tűnődöm, mi a csudát akarok tenni. Több Elfajzottnak is lennie kell ebben az épületben, de vajon tudják-e magukról, hogy azok? Tudják-e, hogy el kell rejtőzniük? És mire számítsak, mit nyerhetek azzal, ha elvegyülök a Bátor árulók hadseregében? A lelkem mélyén tudom a választ. Felelőtlen vagyok. Valószínűleg semmit sem nyerek vele. Valószínűleg meghalok. És ennél is inkább felzaklat a tudat, hogy ez nem zavar. -Felfelé tartanak - mondom két zihálás között. - Úgyhogy... fel kellene menned a harmadik emeletre. Mondd meg nekik... hogy hagyják el az épületet! Csendben! -És te hová mégy? -A másodikra - felelem. Nekivetem a vállamat a második emeleti ajtónak. Tudom, mit csináljak ezen az emeleten. Megkeresem az Elfajzottakat. Miközben végighaladok a folyosón, és fekete-fehér ruhás, eszméletlen emberek fölött lépdelek át, eszembe jut egy dal egyik versszaka, amelyet az Őszinte gyerekek olyankor énekelnek, ha azt gondolják, hogy senki sem hallja őket. A Bátrak a legkegyetlenebbek az öt közül, 125

Izekre szedik egymást... Sohasem éreztem ezt még olyan igaznak, mint most, amikor a Bátor árulókat nézem, akik olyan alvásszimulációt gerjesztettek, ami nem sokban különbözik attól, amelyik nem egészen egy hónappal ezelőtt arra késztette őket, hogy legyilkolják az Önfeláldozókat. A miénk az egyetlen csoport, amelyik ilyen módon ketté tudott hasadni. A Barátságosak nem engednék meg a széthúzást, az Önfeláldozók közül senki sem lenne ennyire önző, és a Műveltek sem cselekednének soha ilyen logikátlanul. Valóban mi vagyunk a legkegyetlenebb

csoport. Átlépek egy ruhaujjas karon és egy asszonyon, akinek tátva maradt a szája, s dúdolni kezdem a dal következő versszakát. A Müveitek a leghidegebbek az öt közül A tudás drágaFdolog... Azon tűnődöm, vajon mikor jött rá Jeanine, hogy a Műveltek és a Bátrak halálos szövetségre léphetnek egymással. A kíméletlenséggel és a rideg logikával, úgy tűnik, szinte bármi elérhető - azt is beleértve, hogy közben másfél csoportot örökre elaltassanak. Pásztázom az arcokat és a testeket, miközben megyek, szabálytalan légzést vagy megrebbenő szemhéjakat keresek, bármit, ami azt sugallja, hogy a földön fekvő emberek csak színlelik az eszméletlenséget. Ez idáig mindegyik egyenletesen lélegzik, és az összes szemhéj mozdulatlan. Lehet, hogy egyetlen Elfajzott sem akad az Ószinték között. 154 -

Eric! - hallom valakinek a kiáltását a folyosó távolabbi részéből. Visszatartom a

lélegzetemet, miközben Eric egyenesen felém tart. Igyekszem nem mozdulni. Ha megmoccanok, rám néz, és felismer. Ezt biztosan tudom. Lefelé nézek, olyanynyira megfeszülök, hogy beleremegek. Ne nézz rám, ne nézz rám, ne nézz rám... Eric elhalad mellettem, s tőlem balra végigmegy a folyosón. Folytatom a keresést, amilyen gyorsan csak lehet, de a kíváncsiság az illető felé hajt, aki Ericet hívta. Amikor felpillantok, egy Bátor katonát látok egy térdelő nő fölé magasodni. Az asszony fehér blúzt és fekete szoknyát visel, a keze a tarkóján. Eric mosolya még profilból is mohónak látszik. -

Elfajzott - állapítja meg. - Jól van. Hozd a lifthez! Majd eldöntjük, kiket ölünk meg,

és kiket hozunk vissza később. A Bátor katona megragadja az asszonyt a lófarkánál fogva, és a lift felé vonszolja. Az asszony sikoltozik, majd meggörnyedve talpra áll. Nyelni próbálok, de úgy érzem, mintha vattacsomók lennének a torkomban. Eric tovább halad a folyosón, egyre távolodik tőlem. Igyekszem nem oda nézni, amikor az Őszinte nő botladozva elmegy előttem. A Bátor katona még mindig a haját markolja. Most már tudom, hogyan működik a rettegés - néhány másodpercig hagyom, hogy eluralkodjon rajtam, azután cselekvésre kényszerítem magam. Egy... kettő... három...

Újsütetű céltudatossággal indulok el. Túl sok idő telt el azzal, hogy egyesével megfigyeltem az embereket, és lestem, ébren vannak-e. Rálépek a legközelebb utamba kerülő, eszméletlen ember kisujjára. Semmi reakció, meg se rezdül. Átlépek rajta, és megkeresem a következő személy ujját. Jó erősen rálépek a cipőm orrával. Ó sem reagál.

127

Hallom, hogy valaki azt kiáltja egy távoli folyosóról: -

Találtam egyet!

Kezdek kétségbeesni. Átugrok egy fekvő férfin, majd egy nőn, aztán gyerekeken, tizenéveseken és időseken. Ujjakra, hasakra és bokákra lépek, a fájdalom jeleit keresve. Egy idő múlva már alig látom az arcukat, de továbbra sem reagálnak. Bújócskázom az Elfajzottakkal, de nem én vagyok az egyetlen hunyó. És akkor megtörténik. Rálépek egy Őszinte lány kisujjára, és megrándul az arca. Épp csak egy kicsit - imponáló az erőfeszítése, hogy leplezze a fájdalmat -, mégis eléggé ahhoz, hogy felfigyeljek rá. Hátranézek, hogy lássam, van-e valaki a közelemben, de mostanra mindannyian elhagyták ezt a középső folyosót. Megkeresem a legközelebbi lépcsőházat - itt van egy, alig három méterre a jobbra nyíló mellékfolyosón. Leguggolok a lány feje mellé. -

Hé, kölyök! - szólítom meg a lehető leghalkabban. - Minden rendben. Én nem

tartozom közéjük. Résnyire kinyílik a szeme. -

Itt van egy lépcsőház, három méterre innen - mondom neki. - Szólok, ha senki sem

figyel, és akkor futnod kell, megértetted? Bólint. Felállók, és lassan körbefordulok. Egy tőlem balra álló Bátor áruló másfelé néz, épp egy eszméletlen Bátrat rugdos. Mögöttem két Bátor áruló nevet valamin. Előttem egy elindul felém, de aztán felkapja a fejét, és ismét a folyosón folytatja az útját, távolodva tőlem. -

Most! - mondom.

A lány feláll, és a lépcsőházba nyíló ajtóhoz fut. Addig nézem, míg be nem csukódik mögötte az ajtó, és akkor megpillantom a tükörképemet az egyik ablakon. De nem egyedül én 156 vagyok talpon a folyosón alvó emberek között, ahogy eddig gondoltam. Eric ott áll közvetlenül mögöttem. ### A tükörképét nézem, ő pedig visszanéz rám. Megpróbálhatnék elfutni. Ha elég gyorsan mozdulok, talán nem lesz elég lélekjelenléte ahhoz, hogy elkapjon. De már abban a pillanatban, amikor eszembe jut, tudom, hogy nem vagyok gyorsabb nála. Agyonlőni sem áll módomban, mert nincs fegyverem. Megpördülök, közben felemelem a könyökömet, és Eric arcába vágok vele. Az állcsücsát

érem, de nem ütöm meg elég erősen ahhoz, hogy kárt tegyek benne. Az egyik kezével elkapja a bal karomat, a másikkal a homlokomhoz szorítja a fegyvere csövét, és mosolyogva néz le rám. -

Nem értem - mondja -, hogyan lehettél olyan ostoba, hogy fegyver nélkül jöttél ide.

-

Nos, ehhez azért elég okos vagyok - mondom, és rátaposok a lábára, amelybe alig egy

hónappal ezelőtt beleeresztettem egy golyót. Felüvölt, eltorzul az arca, és állba ver a fegyvere végével. Osszeszorítom a fogaimat, hogy fel ne nyögjekl. Vér folyik a nyakamon. Eric felszakította a bőrömet. Mindeközben ugyanolyan erősen szorongatja a karomat. Ám a tény, hogy nem lőtt agyon, azt sugallja: még nem ölhet meg. -

Meglepődtem, amikor láttam, hogy életben vagy - mondja. - Főleg, hogy én

javasoltam Jeanine-nek, hogy készíttesse el számodra azt a víztartályt. Próbálok rájönni, mit tegyek vele, ami elég fájdalmas ahhoz, hogy elengedjen. Épp elhatározom, hogy ágyékon rúgom, amikor mögém lép, mindkét karomat megragadva magához ránt, és így alig tudom megmozdítani a lábamat. A körmei a bőrömbe mélyednek, és összeszorítom a fogaimat, egyrészt a 157 fájdalom miatt, másrészt mert hányingerem van attól, ahogy a mellkasával a hátamhoz simul. -Jeanine úgy gondolta, lenyűgöző' lenne tanulmányozni, hogyan reagálnak az Elfajzottak a szimuláció éles változatára - mondja Eric, miközben előrelök, így muszáj elindulnom. A lélegzete csiklandozza a hajamat. - És én egyetértettem vele. Látod, a találékonysághoz, amely egyike a Műveltek általunk legtöbbre tartott tulajdonságainak, kreativitásra van szükség. Elfordítja a tenyerét, a bőrkeményedései lehorzsolják a karomat. Kissé balra húzódom, miközben megyek, s az egyik lábfejemet megpróbálom az ő lépdelő lábai közé rakni. Kárörömmel nyugtázom, hogy biceg. -

A kreativitás olykor költségesnek és logikátlannak látszik... hacsak nem szolgál egy

magasabb rendű célt. Ebben az esetben a tudás felhalmozását. Csak annyi időre állok meg, hogy felrántsam a sarkamat, és jó erősen megrúgjam a lába között. Éles kiáltás szakad ki a torkából, amely abba is marad, mielőtt kiteljesedhetne, a keze pedig egyetlen pillanatra elernyed. Ekkor, amennyire csak tudom, elfordítom a törzsemet, és kiszabadítom magam. Fogalmam sincs róla, hová futok majd, de neki kell iramodnom. El kell...

Eric elkapja a könyökömet, és visszaránt, a hüvelykujját belemélyeszti, és megforgatja a vállamon lévő sebben. A fájdalomtól elsötétül előttem a világ, és üvöltök, ahogy csak a torkomon kifér. -

Az rémlett, a videofelvételről emlékszem rá, hogy golyót kaptál a válladba abban a

víztartályban - mondja. - Úgy tűnik, igazam volt. Megrogy alattam a térdem, Eric pedig kíméletlenül elkapja a grabancomat, és vonszolni kezd a liftek felé. Az ingem anyaga a torkomba mélyed, és fojtogat, miközben Eric után botladozom. A testem lüktet a szűnni nem akaró fájdalomtól. 158 Amikor a lift elé érünk, Eric térdre kényszerít a korábban látott Őszinte nő mellé. Ő és még négy társa a liftek két sora között üldögélnek. A Bátrak fegyverrel tartják sakkban őket. -Azt akarom, hogy az egyik fegyver egész idő alatt rajta legyen - mondja Eric. - Ne csak célozzatok rá, hanem tényleg legyen rajta! Egy Bátor férfi ekkor a tarkómhoz szorítja a fegyvere csövét. Hideg kört érzek a bőrömön. Felpillantok Ericre. Vörös az arca, a szeme könnyes. -

Mi a baj, Eric? - kérdezem, felvonva az egyik szemöldökömet. - Megijedtél talán egy

kislánytól? -

Nem vagyok hülye - feleli, és a hajába tűr. - Ez a kislánymutatvány egyszer hatásos

volt velem szemben, de többször nem jön be. Te vagy a legjobb harci kutyájuk. - Közelebb hajol hozzám. - Ezért vagyok biztos benne, hogy hamarosan elaltatunk. Kinyílik az egyik lift ajtaja. Az egyik Bátor katona a vérző szájú Uriah-t taszigálja az Elfajzottak rövid sora felé. Uriah rám pillant, de nem tudok elég jól olvasni az arckifejezéséből ahhoz, hogy megállapítsam, sikerrel járt-e, vagy sem. Ha itt van, akkor valószínűleg nem. Ezek után a Bátrak meg fogják találni az összes Elfajzottat az épületben, és a többségünk meghal. Valószínűleg félnem kellene. Ám ehelyett hisztérikus nevetés bugyborékol bennem, mert épp eszembe jutott valami. Lehet, hogy nem tudok pisztolyt venni a kezembe. De van egy kés a farzsebemben. TIZENHATODIK FEJEZET Centiről centire csúsztatom hátra a kezem, hogy a katona, aki fegyvert szegez rám, észre ne vegye. Ismét kinyílik a lift ajtaja, s még több Elfajzott és Bátor áruló érkezik. A jobbomon lévő Őszinte asszony nyöszörög. Néhány hajtincse a nyáltól vagy könnytől - nem tudhatom, melyiktől - nedves szájához tapad.

Már elérem a farzsebem sarkát. Továbbcsúsztatom a kezem, ujjaim belereszketnek a várakozásba. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot... azt, amikor Eric a közelemben van. A légzésem módjára összpontosítok: elképzelem, hogyan telik meg levegővel a tüdőm összes hörgője, amikor belé- legzek, kilégzéskor pedig azt, hogy miként áramlik a vérem oxigéndús és oxigénhiányos, a szívembe és a szívemből. Könnyebb a szervezetemre gondolnom, mint a liftek között üldögélő Elfajzottak sorára. Egy Őszinte fiú, aki nem lehet több tizenegy évesnél, leül a bal oldalamra. Bátrabb, mint a jobbomon lévő nő. Rezzenéstelenül nézi az előtte álló Bátor katonát. 160 Belégzés, kilégzés. A vér a testem legtávolabbi részeibe is eljut. A szív egy erős izom, a legkitartóbb az egész szervezetben. Újabb Bátrak érkeznek, s jelentik, hogy sikerrel megtisztították a Kegyetlen Központ egyes emeleteit. Több száz eszméletlen ember hever a földön, akiket nem golyókkal, hanem valami mással terítettek le. Fogalmam sincs, miért. A szívre gondolok. De már nem a sajátomra, hanem Ericé- re, és arra, hogy milyen üresen kong majd a mellkasa, ha megszűnik dobogni. Bármennyire is gyűlölöm őt, valójában nem akarom megölni - legalábbis nem késsel, nem ilyen közelről; nem úgy, hogy látom, amint távozik belőle az élet. De egyetlen esélyem van még, hogy valami hasznosat tegyek, és ha a Művelteket a leggyengébb pontjukon akarom eltalálni, akkor az egyik vezetőjüket kell elkapnom. Eszreveszem, hogy még nem hozták ide a liftek előterébe az Őszinte kislányt, akit figyelmeztettem. És ez nyilván azt jelenti, hogy sikerült elmenekülnie. Remek. Eric összekulcsolja az ujjait a háta mögött, és fel-alá járkál az Elfajzottak előtt. - Azt a parancsot kaptam, hogy közületek csak kettőt vigyünk vissza a Műveltekhez tesztelésre - mondja Eric. - A többieket kivégezzük. Több módja is van annak, hogy kiderítsük, kik a legkevésbé hasznosak számunkra. Lelassítja lépteit, amikor közeledik felém. Megfeszítem az ujjaimat, hogy megmarkoljam a kés nyelét, de Eric nem jön elég közel hozzám. Továbbmegy, majd megáll a tőlem balra ülő fiü előtt. -Az agy huszonöt éves korig fejlődik - mondja Eric. - Ezért benned még nem fejlődött ki teljesen az elfajzottság. Felemeli a fegyverét, és elsüti. Fojtott kiáltás szakad ki a testemből, amikor a fiú a földre esik. Behunyom a szememet.

Testem minden izma Eric felé feszül, de visszafogom magam. Várj, várj, várj! Most nem gon161 dolhatok a fiúra. Várj! Erőnek erejével nyitom ki a szememet, és pislogok, hogy ne könnyezzek. A kiáltásommal elértem valamit: Eric most mosolyogva áll előttem. Magamra vontam a figyelmét. -

Te is elég fiatal vagy - mondja. - Még közel sem fejeződött be a fejlődésed.

Felém lép. Ujjaím hegyét közelítem a kés nyeléhez. -Az Elfajzottak többsége kétféle minősítést kap az alka- massági vizsgán. Néhányan csak egyfélét. Soha senki sem kapott még háromfélét, de csak azért, mert ehhez arra lenne szükség, hogy az illető megtagadja a választást - mondja Eric. Még közelebb jön. Hátrahajtom a fejem, hogy felnézzek rá, fémesen csillogó arcára, kifejezéstelen szemébe. - A feletteseim arra gyanakodnak, hogy te kétféle minősítést kaptál, Tris - mondja. - Szerintük nem vagy nagyon bonyolult - egyenlő arányban mutatod az Önfeláldozók és a Bátrak tulajdonságait. A hülyeségig menően önzetlen vagy. Vagy ez azt jelenti, a hülyeségig menően bátor is lennél? Megmarkolom a kés nyelét, és megszorítom. Eric közelebb hajol hozzám. -

Köztünk legyen mondva: szerintem három minősítést kaptál, mert az a fajta makacs

ember vagy, aki megtagad egy egyszerű választást, ha azt mondták neki. - Volnál szíves felvilágosítani? Előrevetődöm, kihúzom a kezem a zsebemből. Behunyom a szemem, amikor meglendítem a pengét felfelé, Eric irányába. Nem akarom látni a vérét. Érzem, hogy beléhatol a kés. Kihúzom. Az egész testem a szívverésem ritmusára lüktet. A tarkóm ragad az izzadságtól. Kinyitom a szemem, amikor Eric a földre zuhan. Azután kitör a káosz. A Bátor árulóknál nincsenek gyilkos fegyverek, csak olyanok, amelyekkel korábban belénk lőtték azokat az izéket. 162 Ebben a pillanatban mindannyian az igazi fegyverüket keresik. Eközben Uriah ráugrik az egyikükre, és alaposan állón veri. A katona tekintete élettelenné válik, ő maga eszméletlenül zuhan a földre. Uriah magához veszi a katona fegyverét, és lőni kezdi a hozzánk legközelebb álló Bátrakat. Eric fegyvere után nyúlok. Annyira pánikba esem, hogy alig látok, és amikor felpillantok,

esküdni mernék rá, hogy megkétszereződött a helyiségben tartózkodó Bátrak száma. A lövések zajától zsong a fülem, és a földre vetődöm, miközben mindenki futásnak ered. Az ujjaim súrolják a fegyver tárát, és megborzongok. Túl erőtlen a kezem ahhoz, hogy megmarkoljam. Egy erős kar átfogja a vállamat, és a fal felé taszít. Égő fájdalmat érzek a jobb vállamban, és megpillantom egy tarkón megpillantom a Bátrak tetovált jelképét. Tobias megfordul, majd körülölel, hogy védjen a golyóktól, és tüzel. - Szólj, ha bárki is mögém kerül! - kéri. A háta mögé nézek, belekapaszkodom az ingébe. Tényleg több Bátor van most itt. Olyan Bátrak, akik nem viselnek kék karszalagot - a hűséges Bátrak. Az én csoportom. Azért jöttek, hogy megmentsenek bennünket. Hogy lehetnek ébren? A Bátor árulók elfutnak a liftek előteréből. Nem számítottak támadásra, arra végképp nem, hogy bekerítik őket. Néhányan felveszik a harcot, a többségük azonban a lépcsőhöz fut. Tobias újra meg újra tüzel, míg el nem fogynak a töltényei, s üresen kattan a ravasza. A látásomat elhomályosítják a köny- nyek, a kezem alkalmatlan arra, hogy fegyvert süssön el. Összeszorított fogaim mögött csalódottan sikoltok. Nem tudok segíteni. Hasznavehetetlen vagyok. Eric a padlón nyöszörög. Még életben van, egyelőre. A lövöldözés fokozatosan abbamarad. Nedves a kezem. Valami vöröset pillantok meg, s ebből tudom, hogy vér lepi 163 Ericé. Beletörlöm a nadrágomba, és pislogással próbálom megállítani a könnyeimet. Mindkét fülem cseng. - Tris - szólít meg Tobias. - Most már leteheted a kést. TIZENHETEDIK FEJEZET Tobias a következő történetet meséli el nekem: Amikor a Műveltek megérkeztek az előcsarnok lépcsőházába, egyikük - egy nő - nem a második emeletre ment, hanem az épület egyik legfelső szintjéig futott. Onnan kimenekítette a hűséges Bátrak egy csoportját, köztük Tóbiást is, egy tűzlép- csőn át, amelyet nem zártak le a Bátor árulók. Ezek a hűséges Bátrak az előcsarnokban gyülekeztek, és négy csoportra oszolva egyszerre özönlötték el a lépcsőházakat. Bekerítették a Bátor árulókat, akik a liftek

előterében csoportosultak. A Bátor árulók nem számítottak ilyen mértékű ellenállásra. Azt hitték, az Elfajzottaktól eltekintve senki sincs eszméleténél, úgyhogy elfutottak. Ez a Művelt nő Cara volt. Will nővére. Sóhajtok, hagyom lecsúszni a kabátot a karomról, és szemügyre veszem a vállamat. Egy fémkorong tapad a bőrömre - akkora lehet, mint a kisujjamon a köröm. Kék vonalakból 165 álló folt veszi körül, mintha valaki kék festéket fecskendezett volna a hajszálerekbe, közvetlenül a bőröm alá. A homlokomat ráncolva próbálom lefejteni a fémkorongot a karomról, és éles fájdalmat érzek. Összeszorított fogakkal a korong alá illesztem a kés lapját, és felfelé feszítem. Némán sikoltok, miközben végighasít bennem a fájdalom, amitói egy pillanatra elsötétedik előttem a világ. Tovább erőlködöm, ahogy csak tudok, mígnem a korong eléggé felemelkedik a bőrömről ahhoz, hogy meg tudjam fogni. A korong aljához egy tű csatlakozik. Öklendezek. Ujjaim hegyével megfogom a korongot, és még utoljára meghúzom. Ez alkalommal kijön a tű. Olyan hosszú, mint a kisujjam, és csupa vér. Nem törődöm azzal, hogy folyik a vér a karomon. A mosdó fölötti lámpa felé tartom a korongot és a tűt. A karomat elszínező kék festék és a tű alapján arra következtetek, hogy belénk fecskendeztek valamit. De mit? Mérget? Robbanószert? Megrázom a fejemet. Ha meg akartak volna ölni bennünket, akkor - többségünk amúgy is öntudatlan lévén -, egyszerűen lelőhettek volna. Bármi legyen is ez a valami, nem megölni akartak vele. Valaki kopogtat az ajtón. Nem tudom, miért - végtére is egy nyilvános mosdóban vagyok. -

Tris, odabenn vagy? - hallom Uriah fojtott hangját.

-

Igen - kiáltom.

Uriah jobban néz ki, mint egy órával ezelőtt - lemosta a vért a szájáról, és valamennyire visszatért a szín az arcába. Hirtelen rádöbbenek, milyen jóképű - mindene arányos, a szeme sötét, a tekintete élénk, a bőre bronzbarna. És bizonyára mindig is ilyen vonzó volt. Csak azoknak a srácoknak a mosolyában fedezhető fel ilyen önteltség, akik már zsenge korukban is jó- képűek voltak. 166

Nem úgy, mint Tobias, aki már-már félszeg, amikor mosolyog - mintha már az is meglepné, hogy egyáltalán egy pillantásra méltattad. Fáj a torkom. Uriah rólam a kezemben tartott tűre, majd a vállamból a csuklómig tartó vércsíkra pillant. -

Undorító - állapítja meg.

-

Figyelmetlen voltam - mondom. Leteszem a tűt és a korongot a mosdókagyló szélére,

és lekapok egy papírtörlűt, amivel letörlöm a vért a karomról. - Hogy vannak a többiek? -

Marlene szokás szerint viccelődik - feleli Uriah egyre szélesebb mosollyal, amitől

gödröcske jelenik meg az arcán. - Lynn elégedetlenkedik. Várj csak, azt a saját karodból tépted ki? - mutat a tűre. - Te jóságos ég, Tris! Neked nincsenek idegvégződéseid vagy mi a szösz? -

Azt hiszem, be kellene kötni.

-

Azt hiszed? - Uriah a fejét ingatja. - Az arcodat meg jegelni kéne. Szóval, mindenki

kezd magához térni. Kész őrültek- háza van odakint. Megérintem az állkapcsomat. Érzékeny ott, ahol Eric eltalált a fegyverével - sebkenőcsöt kell tennem rá. -

Eric meghalt? - Nem is tudom, milyen válaszban reménykedem, igenlőben vagy

nemlegesben. -

Nem. Az Őszinték közül néhányan úgy döntöttek, orvosi ellátásban részesítik. - Uriah

komoran nézi a mosdót. - Merthogy az ilyesmi hozzátartozik a foglyokkal való tisztességes bánásmódhoz. Kang épp most hallgatja ki négyszemközt. Nem akarja, hogy jelen legyünk, és megzavarjuk a nyugalmat, vagy mit. Bosszúsan szipogok. -Na igen. Különben senki sem érti - mondja Uriah. Rátámaszkodik az enyém melletti mosdókagylóra. - Miért kell ide berontani, ránk lövöldözni ezekkel az135izékkel, és kiütni mindannyiunkat? Miért nem öltek meg egyszerűen bennünket? -

Fogalmam sincsróla - felelem. - Én egyedül annyit látok, hogy ki tudták deríteni, ki

Elfajzott, és ki nem. De ez nem lehet az egyetlen indíték! -

Nem értem, miért művelik ezt velünk. Mármint akkor érthető volt, amikor

elmekontroll segítségével próbáltak hadsereget szervezni maguknak, na de most? Haszontalannak tűnik. Összeráncolom a homlokomat, miközben egy tiszta papír- törlőt szorítok a vállaltihoz,

hogy elállítsam a vérzést. Uriah- nak igaza van - Jeanine-nek van már hadserege. Szóval miért most gyilkoltatja le az Elfajzottakat? -

Jeanine nem akar mindenkit megölni - mondom lassan. - Tudja, hogy ez logikátlan

lépés lenne. Egyik csoport nélkül sem működne a társadalom, mert mindegyik egy-egy speciális munkára képezi ki a tagjait. Jeanine irányítani akar. Felpillantok a tükörképemre. Feldagadt az állam, és a kar- molások még most is látszanak a karomon. Undorító. -

Már biztosan a következő szimulációt tervezi - mondom. - Ugyanúgy, mint legutóbb,

de ezúttal garantálni akarja, hogy mindenki vagy a hatása alá kerüljön, vagy meghaljon. -

Igen ám, de a szimuláció csak egy bizonyos ideig tart - mondja Uriah. - Csak akkor

van értelme, ha egy bizonyos célt akar elérni vele. -

Igaz - sóhajtok. - Nem tudom. Nem értem. - Felveszem a tűt. - Azt sem értem, hogy

ez micsoda. Ha olyan, mint a többi szimulációt előidéző injekció, akkor csak egyszer használatos. Miért lövöldöztek ránk ilyenekkel csak azért, hogy elveszítsük az eszméletünket? Ennek nincs értelme. -

Nem tudom, Tris, de most itt van ez a hatalmas épület, tele pánikba esett emberekkel,

akikkel foglalkozni kell. Kerítsünk valahonnan kötszert a sebedre! - Elhallgat, majd azt mondja: - Megtennéi nekem egy szívességet? -

Mit?

-

Ne áruld el senkinek, hogy Elfajzott vagyok! - Az ajkába harap. - Shauna a barátnőm,

és nem szeretném, ha egyszer csak félni kezdene tőlem. -

Hát persze - mondom, mosolyt erőltetve magamra. - Megőrzőm a titkodat.

### Egész éjjel ébren vagyok: az emberek karjából szedegetem ki a tűket. Néhány óra után 136 már nem is próbálok gyöngéd lenni. Olyen erősen rángatom őket, ahogy csak tudom. Megtudom, hogy az Őszinte fiút, akit Eric fejbe lőtt, Bob- bynak hívták, hogy Eric állapota stabil, és hogy az épületben tartózkodó több száz ember közül csak nyolcvanba nem fúródott ilyen tű. Közülük hetvenen Bátrak - Christina az egyikük. Egész éjjel a tűkön, a szérumokon és a szimulációkon tűnődöm, megpróbálok az ellenségeim fejével gondolkodni. Reggelre nincs több eltávolítandó tű. A szememet dörzsöl- getve az étkezdébe megyek. Jack Kang bejelentette, hogy délben gyűlést tartunk, úgyhogy talán evés után beiktathatok egy

hosszabb szunyókálást. Amikor azonban belépek az étkezdébe, megpillantom Ca- lebet. Odafut hozzám, és óvatosan magához ölel. Megkönnyebbülten sóhajtok. Azt hittem, már eljutottam arra a pontra, hogy nincs szükségem a bátyámra, de most úgy érzem, ilyen pont egyáltalán nem létezik. Egy pillanatra hozzásimulok, és a válla fölött elcsípem Tobias tekintetét. -Jól vagy? - kérdezi Caleb, elhúzódva tőlem. - Az állad... -

Semmiség - felelem. - Csak bedagadt.

137

-

Azt hallottam, hogy egy csomó Elfajzottat elkaptak, és elkezdték agyonlőni őket. Hála

istennek, hogy téged nem találtak meg! -

Igazság szerint megtaláltak, de csak egyvalakit öltek meg - felelem. - Az ujjaim közé

fogom az orrnyergemet, hogy csökkenjen a nyomás a fejemben. - De jól vagyok. Mikor értél ide? -

Úgy tíz perccel ezelőtt. Marcusszal érkeztem - feleli. - Egyetlen törvényes politikai

vezetőnk lévén kötelességének érezte, hogy idejöjjön. Tudod, csak egy órával ezelőtt hallottunk a támadásról. Az egyik csoport nélküli látta, hogy a Bátrak betódulnak az épületbe, és eltart egy ideig, mire egy hír elterjed a csoport nélküliek körében. -

Marcus életben vanP- kérdezem. Igaz, nem láttuk meghalni, amikor elmenekültünk a

Barátságosak központjából, de feltételeztem, hogy életét veszítette - és most nem is tudom, mit érezzék. Csalódottságot talán, mert gyűlölöm őt azért, ahogyan Tobiasszal bánt? Vagy megkönnyebbülést, mert még életben van az Önfeláldozók utolsó vezetője? Lehetséges talán mindkettőt érezni? -

Peter és ő együtt menekültek el, és visszagyalogoltak a városba - feleli Caleb.

Attól cseppet sem könnyebbülök meg, hogy Peter életben van. -

És Peter hol van most?

-

Ott, ahol gondolod - feleli Caleb.

-

A Művelteknél - mondom. Megrázom a fejemet. - Micsoda egy...

Nem jut eszembe olyan szó, amely elég kifejező ahhoz, hogy jellemezzem vele őt. A jelek szerint bővítenem kell a szókincsemet. Caleb arca eltorzul egy pillanatra, majd bólint, és megérinti a vállamat. 170 -

Éhes vagy? Hozzak neked valamit?

-Igen, légy szíves! - felelem. - Nemsokára visszajövök, rendben? Beszélnem kell Tobiasszal. -

Rendben - feleli. Megszorítja a karomat, és elindul, valószínűleg azért, hogy beálljon

a kilométeres sorba. Tobias és én néhány másodpercig csak állunk, egymástól pár méterre. Lassan elindul felém. -

Jól vagy? - kérdezi.

-

Lehet, hogy elhányom magam, ha még egyszer válaszolnom kell erre a kérdésre -

felelem. - Nem fúródott golyó a fejembe, igaz? Akkor jól vagyok.

-

Annyira feldagadt az állad, hogy ügy nézel ki, mintha étel lenne a pofazacskódban, és

épp az imént szúrtad volna le Eri- cet - mondja, a homlokát ráncolva. - Már meg se kérdezhetem, hogy jól vagy-e? Sóhajtok. El kellene mondanom neki, hogy Marcus életben van, de nem akarom itt, amikor olyan sokan vannak körülöttünk. -

Igen, jól vagyok.

A karja megrándul, mintha hozzám akarna érni, de meggondolja magát. Aztán még egyszer átgondolja. Átkarol, és magához hűz. Megfordul a fejemben, hogy hagyhatnám, hogy valaki más vállalja a kockázatokat, és elkezdhetnék önző módon viselkedni, hogy Tobias közelében maradhassak, anélkül, hogy ártanék neki. Nem akarok egyebet, mint a fejemmel a nyakához simulni, és megfeledkezni róla, hogy bármi más van még a világon. -

Sajnálom, hogy csak olyan sokára találtalak meg - suttogja a hajamba.

Sóhajtok, és épp csak az ujjaim hegyével érintem meg a hátát. Képes lennék ott állni, amíg össze nem esem a kimerültségtől, de ezt nem volna szabad. Nem tehetem meg. Elhúzódom tőle, és azt mondom: -

Beszélnem kell veled. Nem mehetnénk egy nyugodt helyre?

Bólint, és távozunk az önkiszolgáló étteremből. Az egyik Bátor, aki mellett elhaladunk, felkiált: -

Nézzétek csak, itt jönn Tobias Eaton!

Szinte már meg is feledkeztem a kihallgatásról és a névről, amelyet az összes Bátor megismert. Egy másik azt kiáltja: -

Láttam apucikádat az előbb, Eaton. Mész búvóhelyet keresni?

Tobias felegyenesedik és megmerevedik, mintha nem is gúnyolódnának vele, hanem 139 egyenesen fegyvert szegeznének a mellkasának. -

Tényleg el akarsz bújni, te gyáva?

Néhányan nevetgélnek körülöttünk. Karon fogom Tóbiást, és a liftek felé irányítom, még mielőtt reagálhatna. Úgy látom, közel áll ahhoz, hogy behúzzon egyet valakinek. Vagy még annál is rosszabbat műveljen. -

Pont ezt akartam elmondani neked. Calebbel jött - szólalok meg. - Marcus Peterrel

együtt szökött meg a Barátságosaktól...

-

Hát akkor meg mire vártál? - kérdezi, de nem durván. Olyan, mintha a hangja

különvált volna tőle, és ott lebegne kettőnk között. -

Ez nem az a fajta hír, amelyet egy menzán közöl az ember - mondom.

-

Ez igaz - feleli.

Szótlanul várjuk a liftet. Tobias a száját rágja, és a semmibe réved. Egészen a teljesen üres tizennyolcadik emeletig ezt teszi. Úgy érzem, átkarol a csend, úgy, ahogyan Caleb tette, hogy megnyugtasson. Leülök az egyik padra a vallatóteremben, Tobias pedig odahűzza elém Niles székét, hogy leüljön rá. -

Nem volt egy második is? - kérdezi, és a homlokát ráncolva nézi a széket.

-

De igen - mondom. - Én... hm... az egyiket kidobták az ablakon.

-

Furcsa - mondja, és leül. - Szóval, miről is akartál beszélni? Csak Marcusról?

-

Nem, nem róla. Mondd csak... jól vagy? - kérdezem óvatosan.

-

Nem fúródott golyó a fejembe, igaz? - kérdezi, a kezét bámulva. - Akkor jól vagyok.

Beszéljünk valami másról. -

Én a szimulációkról szeretnék - mondom. - De előtte még valami másról. Az

édesanyád azt hitte, hogy Jeanine legközelebbi célpontjai a csoport nélküliek lesznek. A jelek szerint tévedett, én pedig nem értem, hogy miért. Az Őszinték nem igazán állnak készen a csatára, vagy ilyesmi... -

Nos, gondolkodj rajta! - mondja Tobias. - Gondold át úgy, mintha Művelt volnál!

Döbbenten nézek rá. -

Mi az? - kérdezi. - Ha neked sem sikerül, akkor nekünk, többieknek nincs több

reményünk. -

Rendben - mondom. - Hm... az lehet az oka, hogy a Bátrak és az Őszinték a

legkézenfekvőbb célpontok. Mert... a csoport nélküliek szétszórtan élnek, mi ellenben mindany- nyian ugyanott140vagyunk. -

így igaz - helyesel Tobias. - Jeanine a támadás során megszerezte az Önfeláldozók

összes adatbázisát. Az édesanyám szerint az Önfeláldozók dokumentálták a csoport nélküli Elfajzottak populációit, ami azt jelenti, hogy a támadás után Jeanine-nek rá kellett jönnie, hogy az Elfajzottak aránya jóval magasabb a csoport nélküliek körében, mint az Ószinték között, ezért nem is érdemes őket megtámadni.

-

Rendben. Akkor magyarázd el nekem még egyszer a szérum működését! — mondom.

- Több összetevője is van, ugye? -

Kettő - feleli Tobias bólintva. - Az adattovábbító és a folyadék, amely a szimulációt

gerjeszti. Az adattovábbító juttatja el az információt az agynak a számítógépből, és viszont. A folyadék pedig szimulációs állapotba kapcsolja az agyat. Bólintok. -

És az adattovábbító csak egy szimuláció erejéig működik, ugye? Utána mi történik

vele? -

Feloldódik - feleli Tobias. - Amennyire tudom, a Művelteknek nem sikerült olyan

adattovábbítót kifejleszteni, amely egynél több szimulációt is kibír, bár a támadásszimuláció sokkal hosszabb ideig tartott, mint bármelyik szimuláció, amit korábban láttam. Nem hagy nyugodni az „amennyire tudom” kifejezés. Jeanine felnőttkorát jórészt a szérumok kifejlesztésének szentelte. Ha továbbra is az Elfajzottakra vadászik, valószínűleg most is azon van, hogy létrehozza a technológia fejlettebb változatait. -

Mit akarsz ezzel, Tris? - kérdezi.

-

Láttad már ezt? - kérdezem, és a vállamat fedő kötésre mutatok.

-

Közelről még nem - feleli. - Uriah és én egész délelőtt a sebesült Művelteket

vonszoltuk fel a negyedik emeletre. Felfejtem a kötés szélét, így már látszik a szűrt seb - szerencsére már elállt a vérzés -, de úgy tűnik, a kék festékfolt nem halványodik. A zsebembe nyúlok, és előveszem a tűt, amely a karomba fúródott. -

Amikor támadtak, nem megölni akartak bennünket. Ilyenekkel lőttek ránk -

magyarázom neki. Megérinti a szúrt seb körüli elszíneződött bőrfelületet. Eddig nem vettem észe, mert a szemem előtt történt, de Tobias most másképp néz ki, mint a beavatás idején. Hagyta 174 megnőni az arcszőrzetét, és a haja is hosszabb, mint amilyennek valaha is láttam - elég sűrű ahhoz, hogy láthassam: nem fekete, hanem barna színű. Elveszi tőlem a tűt, és megkocogtatja a végén lévő fémkorongot. -

Nyilván üreges belül. Az a kék anyag lehetett benne, ami most a karodban van, bármi

legyen is az. Mi történt azután, hogy eltaláltak? -

Bedobták a gázhengereket a helyiségbe, amitől mindenki elveszítette az eszméletét.

Pontosabban mindenki, Uriah-t, engem és a többi Elfajzottat kivéve.

Tobias a jelek szerint nem lepődik meg ezen. Összehúzom a szememet. -

Tudtad, hogy Uriah is Elfajzott?

Megvonja a vállát. -

Természetesen. Az ő szimulációit is én felügyeltem.

-

Ezt mégsem árultad el nekem?

-

Ez bizalmas információ - feleli. - És veszélyes.

Haragra lobbanok - mi mindent titkol még előlem? -, de próbálok lecsillapodni. Természetesen nem árulhatta el nekem, hogy Uriah Elfajzott. Egyszerűen csak tiszteletben tartja Uriah titkát. Ez érthető. Krákogok egyet. -

Tudod, megmentetted az életünket - mondom. - Eric le akart vadászni bennünket.

-

Azt hiszem, már túl vagyunk azon, hogy nyilvántartsuk, ki kinek az életét mentette

meg. Tobias hosszú másodpercekig néz rám. -

Na, mindegy - szólalok meg, csak hogy megtörjem a csendet. - Miután rájöttünk,

hogy mindenki más alszik, Uriah felfutott az emeletre, hogy figyelmeztesse a fent tartózkodókat, én meg a másodikra mentem, hogy kiderítsem, mi folyik itt. Eric az összes Elfajzottat a liftek elé vitette, és azt 175

próbálta kitalálni, melyikünket vigye vissza magával. Azt mondta, kettőt vihet. Nem tudom, miért akart volna bárkit is magával vinni. -

Furcsa - mondja Tobias.

-Van valami ötleted? -

Szerintem egy adattovábbítót tartalmazó tűt lőttek beléd - mondja. - A gáz pedig az

aeroszolos változata annak a folyadéknak, amely képes megváltoztatni az agy működését. De akkor miért... - Ránc jelenik meg a szemöldökei között. - O... azért altatott el mindenkit, hogy kiderítse, kik az Elfajzottak. -

Szerinted ez az egyetlen oka annak, hogy belénk lőtték az adattovábbítókat?

Megrázza a fejét, és farkasszemet néz velem. Sötétkék az írisze, és olyan ismerős, hogy úgy érzem, mintha képes lenne magába olvasztani. Egy pillanatra azt kívánom, bárcsak meg is történne, hogy elmenekülhessek erről a helyről, és megszabaduljak a történtektől. -

Szerintem már magad is rájöttél - szólal meg Tobias -, csak azt szeretnéd, hogy

megcáfoljam. Nem fogom. -

Kifejlesztettek egy hosszú élettartamú adattovábbítót - mondom.

Tobias bólint. -

Vagyis több szimuláció fogadására is alkalmasak lettünk - teszem hozzá. - Annyira,

amennyire Jeanine csak akarja. Tobias ismét bólint. Remegve fújom ki a levegőt. -

Ez nagyon nagy baj, Tobias.

*## Odakint, a vallatóterem előtt Tobias megáll, és nekitámaszkodik a falnak. -

Szóval, megtámadtad Ericet - mondja. - Ez még a megszállás alatt történt? Vagy

amikor a liftek előtt voltál? 143 -

A lifteknél - felelem.

-

Van itt valami, amit nem értek - mondja. - Odalent voltál. Egész egyszerűen

elmenekülhettél volna. De te ehelyett ügy döntöttél, hogy egyedül szembeszállsz a fegyveres Bátrakkal. Le merném fogadni, hogy nem volt nálad lőfegyver. Összeszorítom az ajkaimat. -

Igaz ez? - kérdezi.

-Miből gondolod, hogy nem volt nálam fegyver? - Ráncolom a homlokomat.

-

Abból, hogy a támadás óta képtelen voltál akár csak egyhez is hozzáérni - feleli. -

Értem, hogy miért, az egész Will- ügy miatt, de... -

Ennek semmi köze ahhoz.

-

Valóban? - vonja fel a szemöldökét Tobias.

-

Azt tettem, amit tennem kellett.

-

Igen. De most már legyen elég - mondja és elhúzódik a faltól, hogy szembenézzen

velem. Az Őszinték folyosói szélesek, így itt elég hely van ahhoz, hogy akkora távolságot tartsak kettőnk között, amekkorát akarok. - A Barátságosakkal kellett volna maradnod, és a lehető legtávolabb tartani magadat ettől az egésztől. -

Nem, nem kellett volna - mondom. - Azt hiszed, tudod, hogy mi a legjobb nekem?

Fogalmad sincs róla. Bediliztem a Barátságosak között! Itt végre megint... normálisnak érzem magam. -

Ez megleplő, ha figyelembe vesszük, hogy úgy viselkedsz, mint egy pszichopata -

mondja. - Nem bátorságra vall, amit tegnap tettél. Ez nem pusztán ostobaság - ez öngyilkosság. Semmit sem ér neked a saját életed? -Dehogynem! - vágom rá. - Csak próbáltam hasznossá tenni magam! Néhány másodpercig csak néz engem. -Te több vagy a Bátraknál - mondja halkan. - De ha olyan akarsz lenni, mint ők, és ok nélkül nevetséges helyzetekbe sodorni magad, bosszút állni az ellenségeiden, fittyet hányva az etika szabályaira, akkor csak rajta! Azt hittem, jobb ember vagy ennél, de lehet, hogy tévedtem. Ökölbe szorítom a kezemet, és megfeszítem az államat. -

Nem kellene sértegetned a Bátrakat - mondom. - Befogadtak téged, amikor nem volt

hová menned. Jó munkát kaptál tőlük. Közülük került ki az összes barátod. A falnak támaszkodom, lesütöm a szememet. Az épületben mindenhol fekete-fehér járólapok vannak, itt éppen pepitamintában. Ha hunyorítok, pontosan azt látom, amiben az Őszinték nem hisznek - a szürkét. Lehet, hogy Tobias és én sem hiszünk benne. Nem igazán. Túl nehéznek érzem magam, nehezebbnek, mint amit a csontvázam képes megtartani, olyan nehéznek, hogy nem csodálkoznék, ha beszakadna alattam a padló. -

Tris...

Egyre csak bámulok. -

Tris...

Végül ránézek. -

Csak nem szeretnélek elveszíteni.

Ott álldogálunk néhány percig. Nem mondom ki, amit gondolok, mégpedig azt, hogy igaza lehet. Énem egy része el szeretne veszni, és azért küzd, hogy csatlakozhasson a szüleihez és Willhez, hogy többé már ne kelljen utánuk sóvárognia. A másik felem viszont látni szeretné, bármi jöjjön is ezek után. ### -

Szóval te a bátyja vagy? - kérdezi Lynn. - Azt hiszem, most már tudjuk, kinek jutottak

jó gének. 178 Nevetek Caleb arckifejezése láttán. A száját kissé összehúzza, a szeme tágra nyílik. -

Mikor kell visszamenned? - kérdezem, és biztatásul megbököm a könyökömmel.

Beleharapok a szendvicsbe, amelyet Caleb hozott nekem a menzáról. Zavar, hogy itt van, mert így a családi életem szomorú maradványai keverednek a Bátraknál töltött időm szomorú maradványaival. Vajon mit gondol majd a barátaimról, a csoportomról? És mit gondol majd róla a csoportom? -

Hamarosan - feleli. - Nem szeretném, hogy bárki is aggódjon miattam.

-

Nem is tudtam, hogy Susan „bárki”-re változtatta a nevét - jegyzem meg, felvonva a

szemöldökömet. -

Ha-ha - mondja Caleb, grimaszt vágva.

A testvérek közötti évődésnek bevett dolognak kellene lennie, de mi kivételek vagyunk. Az Önfeláldozók mindent helytelenítenek, amitől valaki kellemetlenül érezheti magát, és az ugratás is ilyen. Érzem, milyen óvatosak vagyunk egymással most, hogy új, választott csoportunk és a szüléink halálának fényében felfedezzük: másként is viszonyulhatunk145egymáshoz. Valahányszor Calebre nézek, tudatosul bennem, hogy ő az egyetlen, életben maradt rokonom, s ez kétségbe ejt. Kétségbeesetten szeretném magam mellett tudni őt, és próbálom csökkenteni a kettőnk közötti szakadékot. -

Susan is Művelt disszidens? - kérdi Lynn, s a villájára szúr egy nagy darab zöldbabot.

Uriah és Tobias még mindig sorban áll az ebédért vagy kéttucatnyi civakodó Őszinte mögött. -

Nem, ő a gyerekkori szomszédunk. Önfeláldozó - felelem.

-

És te vele jársz? - kérdezi Lynn Calebtől. - Nem gondolod, hogy ez butaság? Úgy

értem, amint véget ér ez az egész, másik csoportban lesztek, másutt fogtok lakni...

-

Lynn - szólal meg Marlene, megérintve a vállát. - Hallgass, kérlek!

A helyiség másik végében valami kékre leszek figyelmes. Épp most lépett be Cara. Leteszem a szendvicsemet, elment az étvágyam. Fejemet lehajtva nézek rá. Az étterem távoli sarkába megy, ahol néhány asztalnál Müveit menekültek ülnek. Többségük fekete-fehérre cserélte kék ruhadarabjait, de megtartotta a szemüvegét. Inkább Calebre próbálok figyelni csakhogy ő is a Művelteket nézi. -

Nekem sincs több jogom visszamenni a Műveltekhez, mint nekik - állítja Caleb. -

Amikor ez az egész véget ér, nekem nem lesz csoportom. Most először veszem észre, milyen szomorúan beszél a Műveltekről. Eddig fel se fogtam, milyen nehéz döntés lehetett megválnia tőlük. -

Leülhetnél közéjük - mondom, és a Művelt menekültek felé biccentek.

-

Nem ismerem őket - vonja meg a vállát. - Tudod, csak egy hónapig voltam ott.

Uriah bosszúsan ledobja a tálcát az asztalra. -

Hallottam, hogy valaki a sorban Eric kihallgatásáról beszél. A jelek szerint szinte

semmit sem tudott Jeanine tervéről. -

Micsoda? - Lynn lecsapja a villáját az asztalra. - Az meg hogy lehet?

Uriah vállat von, és leül. -

Nem vagyok meglepve - jelenti ki Caleb.

Mindenki őt nézi. -

Mi az? - vörösödik el Caleb. - Ostobaság lenne egyetlen emberre bízni az egész tervet.

Ezerszer bölcsebb megoldás az, ha minden tettestárs csak egy-egy apró részletről tud. így kisebb a veszteség, ha valaki elárul. -

O - mondja Uriah.

Lynn felveszi a villáját, és ismét enni kezd. 180 -

Azt hallottam, hogy az Ószinték fagylaltot készítenek - mondja Marlene, s elfordítja a

fejét, hogy lássa az ebédért sorban állókat. - Tudjátok, abban a szellemben, hogy „kellemetlen, hogy megtámadtak bennünket, de legalább van édességünk”. -

Máris jobban érzem magam - mondja Lynn fanyarul.

-

De gondolom, nem lesz olyan jó, mint a Bátrak tortája - jegyzi meg Marlene

szomorúan. Sóhajt, fakóbarna hajának egy tincse a szemébe hull. -

Nagyon jó tortánk volt - mondom Calebnek.

-

Nekünk szénsavas üdítőnk volt - mondja ő.

-

Na jó, de volt nálatok olyan szakadék, ahonnan egy föld alatti folyóra látni? - kérdi

Marlene, a szemöldökét rángatva. - Vagy olyan helyiség, ahol egyszerre szembesülhettél az ösz- szes rémálmoddal? -

Nem - feleli Caleb. - És, őszintén szólva, elég jól ki is bírtam nélküle.

-

Pu-hány - énekli Marlene.

-Az összes rémálmoddal? - kérdi Caleb, felcsillanó szemmel. - Az meg hogyan működik? Úgy értem, számítógép generálja a rémálmokat, vagy az ember agya? -

Te jóságos ég! - Lynn a kezeibe temeti az arcát. - Kezdődik.

Marlene ismertetni kezdi a szimulációt. Átadom magam a hangjának és Calebének, miközben elfogyasztom a szendvicsemet. Azután lehajtom a fejemet az asztalra, és a villák fémes csörömpölése meg a körülöttem folyó, sok száz beszélgetés ellenére álomba merülök.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET “Teljes csendet kérek! Jack Kang feltartja a kezét, a tömeg pedig elcsendesedik. Ehhez kell egyfajta tehetség. A Bátrak csoportjában álldogálok, későn érkeztünk, és már nem voltak üres ülőhelyek. Villanásra leszek figyelmes: villám- lik. Nem ez a legalkalmasabb időpont egy olyan helyiségben gyűlést tartani, ahol ablakok helyett csak lyukak vannak a falakban, de ez a legnagyobb termük. - Tudom, hogy közületek sokan megrendültén és értetlenül állnak a tegnap történtek előtt kezdi Jack. - Számos beszámolót hallottam már, s ezek sokféle szempontot tükröznek, így képet alkothatok arról, hogy mi egyértelmű, és mi igényel további vizsgálatot. Csatakos hajamat a fülem mögé simítom. Tíz perccel a gyűlés tervezett kezdése előtt ébredtem fel, és éppen csak elrohantam a zuhanyzóba. Bár még most is kimerült vagyok, éberebbnek érzem magam. -

Nekem úgy tűnik, hogy további vizsgálódásra van szükség - mondja Jack -, az

Elfajzottakat illetően. Fáradtnak látszik - fekete karikák húzódnak a szeme körül, rövid haja összevissza áll, mintha egész éjszaka tépte volna. A teremben fülledt meleg van, Jack ennek ellenére hosszú ujjú mandzsettás inget visel - bizonyára szórakozott volt ma reggel, amikor felöltözött. -

Aki az Elfajzottak közé tartozik, kérem, lépjen elő!

Oldalra pillantok Uriah-ra. Veszélyesnek érzem a helyzetet. Titokban kellene tartanom, hogy Elfajzott vagyok. Ha bevallom, az egyet jelenthet a halállal. Csakhogy most már nincs értelme titkolni - már úgyis tudják rólam. Tobias mozdul elsőként. Elindul a tömegben, először oldalazik az emberek között, azután, amikor hátralépnek, hogy utat engedjenek neki, kihúzott háttal, egyenesen Jack Kang felé tart. 149 Én is megmozdulok, „elnézést” dünnyögök az előttem állóknak. Visszahúzódnak, mintha azzal fenyegetném őket, hogy mérget köpök rájuk. Néhányan - az Őszinték feketefehér öltözékében - kilépnek, de nincsenek sokan. Egyikük az a kislány, akinek segítettem. Annak ellenére, hogy Tobias jól ismert a Bátrak között, engem pedig tegnap óta csak úgy emlegetnek, mint A Lány, Aki Leszúrta Ericet, mégsem mi állunk a figyelem középpontjában, hanem Marcus. -Te is, Marcus? - kérdezi Jack, amikor Marcus a terem közepére ér, és feláll az alsó lépcsőfokra a padlón.

-

Igen - feleli Marcus. - Megértem hogy mindannyian aggódtok. Egy héttel ezelőtt még

csak nem is hallottatok az Elfajzottakról, és most is csak annyit tudtok róluk, hogy immúnisak valamire, amire ti magatok viszont fogékonyak vagytok, ami félelmetes képzet. Azonban biztosíthatlak arról, hogy nincs tőlünk félnivalótok. Beszéd közben félrehajtja a fejét, és együttérzően felvonja a szemöldökét. Egyszerre megértem, miért kedvelik. Azt az érzést kelti az emberben, hogy elboldogulna, ha minden irányítást az ő kezébe adnánk. I -

Szerintem egyértelmű - szólal meg Jack -, hogy azért támadtak meg bennünket, hogy

a Műveltek megtalálják az Elfajzottakat. Tudjátok, miért? -

Nem, én nem tudom - feleli Marcus. - Lehet, hogy csak azonosítani akartak. Hasznos

lehet számukra ez az információ, ha máskor is szimulációkat akarnak alkalmazni. -

Nem ez volt a szándékuk. - A szavak elhagyják az ajkamat, mielőtt eldönteném, hogy

kiejtem őket. Magasabb hangon beszélek, és halkabban is, mint Marcus és Jack, de már késő nem állhatok meg. - Meg akartak ölni. Az összecsapásokat megelőzően is gyilkoltak bennünket. Jack összehúzza a szemöldökét. Tóbb száz apró zajt hallok - esőcseppek verdesik a tetőt. A helyiség elsötétedik, mintha az általam mondottak komorsága uralkodna el rajta. -

Ez úgy hangzik, mint egy összeesküvés-elmélet - mondja Jack. - Miért akarnának a

Müveitek elpusztítani benneteket? Az édesanyám azt mondta, az emberek azért félnek tőlünk, az Elfajzottaktól, mert bennünket nem lehet irányítani. Ez igaz lehet, de az irányíthatatlantól való félelem Jack Kang szemében nem elég konkrét ok, hogy a Műveltek a halálunkat akarják. Hevesen ver a szívem, amikor rájövök, hogy nem tudok válaszolni a kérdésére. -

Szerintem... - szólalok meg, de Tobias félbeszakít.

-

Úgy tűnik, ezt nem tudjuk - mondja -, de csaknem tucatnyi rejtélyes haláleset történt a

Bátrak körében az utóbbi hat évben, és korreláció figyelhető meg az elhunyt emberek és az alkalmasságivizsga-eredmények, illetve a beavatási szimuláció rendellenes eredményei között. 184 Becsap egy villám, a helyiségben világosság támad. Jack megrázza a fejét. -

Ez érdekes ugyan, de a korreláció nem bizonyító erejű.

-

A Bátrak egyik vezetője főbe lőtt egy Őszinte gyermeket - csattanok fel. - Erről is

kaptatok jelentést? Kivizsgálásra érdemesnek találtátok? -

Én igen - feleli Jack. - Hidegvérrel agyonlőni egy gyermeket olyan bűn, ami nem

maradhat büntetlen. Szerencsére letartóztattuk az elkövetőt, és bíróság elé fogjuk állítani. Nem szabad azonban arról sem megfeledkeznünk, hogy a Bátor katonák semmiféle jelét nem adták annak, hogy ártani akarnának a többségünknek, különben végeztek volna velünk, amikor eszméletlenek voltunk. Ingerült morajt hallok körülöttünk. -

A békés megszállás arra enged következtetni, hogy békét lehetne kötni a Műveltekkel

és a többi Bátorral - folytatja Jack. - Úgyhogy, amilyen hamar csak lehetséges, találkozom Jeanine Matthewszal, és megvitatjuk ezt a lehetőséget. -

Nem volt békés ez a megszállás - szólalok meg. Látom, hogy Tobias elmosolyodik.

Mély levegőt veszek, és folytatom. - Csak azért, mert nem lőttek főbe mindenkit, még nem jelenti azt, hogy becsületes szándékkal érkeztek. Mégis mit gondoltok, miért jöttek? Hogy kiüssenek mindenkit, szaladgáljanak egyet a folyosókon, aztán odébbálljanak? -

Feltételezem, hogy a magadfajták miatt jöttek - mondja Jack. - És bár aggódom a

biztonságotokért, nem hiszem, hogy megtámadhatjuk őket csak azért, mert meg akartak ölni néhányat a mieink közül. -

Nem a gyilkosság a legrosszabb, amit tehetnek veletek - mondom. - Hanem az, hogy

irányíthatnak. Jack szája mosolyra húzódik. Mintha jól szórakozna. -

Igazán? És ez hogyan fog sikerülni nekik?

151

-

Injekciós tűket lőnek belétek - mondja Tobias —, amelyekben szimulációs

adattovábbítók vannak. A szimuláció pedig irányít benneteket. Hát így. I -Tudjuk, hogyan működik a szimuláció - mondja Jack. - Az adattovábbító nem állandó implantátum. Ha irányítani akartak volna bennünket, akkor azonnal megtették volna. -

De... - szólalok meg.

Jack félbeszakít. -

Tudom, hogy sok megpróbáltatásnak voltál kitéve, Tris - mondja halkan -, és hogy

nagy szolgálatot tettél a csoportodnak és az Önfeláldozóknak is. Mindazonáltal ügy vélem, a téged ért trauma miatt képtelen vagy a tökéletes tárgyilagosságra. Nem indíthatok támadást egy kislány feltételezésére alapozva. Mozdulatlanul állok, akár egy szobor, képtelen vagyok elhinni, hogy Jack ennyire ostoba lehet. Lángol az arcom. KislánymM nevezett. Egy kislánynak, akit paranoiássá tettek az események. Nem vagyok paranoiás, de az Őszinték most annak tartanak. -

Nem hozhatod meg helyettünk a döntéseinket, Kang - jegyzi meg Tobias.

A körülöttem álló Bátrak egyetértőén kiáltoznak. Valaki azonban ezt kiáltja: -

Te nem vagy a csoportunk vezetője!

Jack kivárja, hogy abbamaradjon a kiabálás, majd így szól: -

Ez igaz. Ha akarjátok, akár egymagatok is nyugodtan megrohamozhatjátok a

Műveltek központját. De ebben nem támogatunk benneteket. És hadd emlékeztesselek rá, hogy felkészületlenek vagytok, és nagy túlerővel kell szembenéznetek. Igaza van. Nem támadhatjuk meg a Bátor árulókat és a Művelteket az Őszinték nélkül. Vérfürdőhöz vezetne, ha megpróbálnánk. Jack Kang kezében összpontosul minden hatalom. És ezt most már mindannyian tudjuk. 152 - így gondoltam - mondja elégedetten. - Rendben van, kapcsolatba lépek Jeanine Matthewszal, és majd meglátjuk, sikerül-e megállapodnunk a békéről. Van valakinek ellenvetése? Nem támadhatunk az Őszinték nélkül - gondolom. - Hacsak nincsenek velünk a csoport nélküliek is. TIZENKILENCEDIK FEJEZET ^^znap délután csatlakozom az Őszinték és a Bátrak egy csoportjához, hogy eltakarítsuk az összetört ablakok maradványait az előcsarnokban. A söprű mozgását figyelem, az üveg-

szilánkok között összegyűlő porra koncentrálok. Az izmaim hamarabb emlékeznek a mozdulatsorra, mint a testem többi része. Amikor lepillantok, a sötét márvány helyett egyszínű fehér járólapokat látok, és egy világosszürke fal alját. És szőke hajtincseket, amelyeket az édesanyám vágott le, és a tükröt, amely biztonságosan elzárva tartott egy elhúzható fatábla mögött. A testem elgyöngül, a söprű nyelére támaszkodom. Egy kéz megérinti a vállamat. Elhúzódom előle. De csak egy Őszinte lány az - még gyermek. Elkerekedett szemmel néz rám. -

Jól érzed magad? - kérdezi. A hangja magas és határozatlan.

-

Jól - felelem. Túlságosan éles a hangom. Igyekszem korrigálni. - Csak fáradt vagyok.

Köszönöm. -

Szerintem hazudsz - mondja.

188 Észreveszem, hogy sebpólya lóg ki az ingujja alól, amely valószínűleg a tű ütötte lyukat takarja. A rosszullét kerülget a gondolattól, hogy ez a kislány szimuláció hatása alatt állhat. Rá sem bírok nézni. Elfordulok tőle. És megpillantom őket - odakint egy áruló Bátor férfi támogat egy vérző lábú nőt. Ősz tincseket pillantok meg a nő hajában, a férfi horgas orrának hegyét és egy Bátor áruló kék karszalagját, épp a válluk alatt. Mindkettőjüket felismerem. Tori és Zeke az. Tori járni próbál, de az egyik lábát tehetetlenül húzza maga után. Nedves és sötét folt teríti be a combja nagyobbik részét. Az Őszinték abbahagyják a söprögetést, és őket bámulják. A liftek közelében álló Bátor őrök fegyvert rántanak, és a bejárathoz futnak. Söprögető társaim hátrálnak, hogy ne legyenek útban, én azonban a helyemen maradok. Elönt a forróság, amikor Tori és Zeke elindul felém. -

Egyáltalán van náluk fegyver? - kérdezi valaki.

153

Tori és Zeke az egykori ajtókhoz érnek. Zeke feltartja az egyik kezét, amikor megpillantja a fegyveres Bátrak sorát. A másik kezével Tori derekát öleli át. -

Orvosi ellátásra van szüksége - mondja Zeke. - Azonnal.

-

Miért kellene ellátnunk egy árulót? - kérdezi a fegyvere fölött egy ritkás szőke hajú

Bátor férfi, akinek két piercing is van az ajkában. Alkarján kék festékfolt éktelenkedik. Tori nyöszörög. A két Bátor közé lépve utána nyúlok, ő pedig az enyémbe teszi vértől

ragacsos kezét. Zeke mordulva leengedi Torit a földre. -

Tris - mondja Tori kábultan.

-

Jobban teszed, ha hátralépsz, te lány - mondja a szőke Bátor férfi.

-

Nem lépek - mondom neki. - Tedd le a fegyvert!

-

Mondtam neked, hogy az Elfajzottak őrültek - súgja oda a fegyveres Bátrak egyike a

mellette lévő asszonynak. -

Bánom is én, vigyétek fel az emeletre, és kötözzétek egy ágyhoz, nehogy lövöldözni

kezdjen! - mondja Zeke komor képpel. - Csak ne hagyjátok elvérezni az Őszinték központjának előcsarnokában! Végre előlép néhány Bátor. Felemelik Torit. -

És... hová vigyük? - kérdezi az egyikük.

-

Keressétek meg Helénát! - feleli Zeke. - Ő egy Bátor ápolónő.

A férfiak bólintanak, és elindulnak Torival a liftek felé. Zeke és én összenézünk. -

Mi történt? - kérdezem.

-

A Bátor árulók rájöttek, hogy adatokat szerzünk tőlük - feleli. - Tori megpróbált

elmenekülni, de rálőttek. Segítettem neki eljutni ide. -

Szép kis történet - mondja a szőke Bátor férfi. - Megismételnéd igazságszérum hatása

alatt is? Zeke vállat von. -

Rendben.

Két csuklóját színpadias mozdulattal keresztezi maga előtt. -

Vezessetek el, ha annyira akartok.

Ekkor megakad a tekintete valamin a vállam fölött, és elindul. Megfordulok, és látom, hogy Uriah rohan felénk a liftek felől. Vigyorog. -

Azt beszélik, hogy mocskos áruló vagy - mondja Uriah.

-

Hát persze - feleli Zeke.

Olyan erővel ölelik meg egymást, hogy szinte fájdalmasnak látszik. Megveregetik egymás hátát, összeütik az öklüket, és elnevetik magukat. ### -

Képtelen vagyok elhinni, hogy elhallgattad előlünk - csóválja a fejét Lynn. Velem

szemben ül az asztal mellett, összefont karral, egyik lábát felhúzva.

190

155

-

Ó, ne bosszankodj már emiatt! - kéri Zeke. - Még Shau- nának és Uriah-nak se lett

volna szabad elárulnom. És kevéssé hatékony az a kém, aki lépten-nyomon elárulja magáról, hogy az. Az Őszinték központjában üldögélünk a Gyűlésteremnek nevezett helyiségben. A Bátrak gúnyosan emlegetik, amikor csak alkalom nyílt rá. Tágas és nyitott, falait fekete-fehér drapéria borítja, közepén emelvényekből álló kör van, körülöttük kerek kisasztalok. Lynntől megtudtam, hogy itt havonta vitaesteket rendeznek, szórakoztatás céljából, emellett hetente egyszer vallási szertartásokat is tartanak. Ám jellemzően akkor is tele van, amikor nincs semmiféle rendezvény. Zeke-et egy órával ezelőtt egy rövid kihallgatás során tisztázták a vádak alól a tizennyolcadik emeleten. Nem volt olyan komor hangulatú ez az esemény, mint Tobias vagy az én kihallgatásom, részben azért, mert nem állt rendelkezésre videofelvétel, amely terhelő bizonyítékként szolgált volna ellene, részben pedig azért, mert Zeke még az igazságszérum hatása alatt is szórakoztató volt. Vagy talán pont attól lett az. Mindenesetre idejöttünk a Gyűlésterembe egy „Szóval mégsem vagy mocskos áruló!” ünnepre, ahogyan Uriah nevezte. -

Igen, de a támadásszimuláció óta állandóan sértegettünk téged - mondja Lynn. - És

most bunkónak érzem magam. Zeke átkarolja Shaunát. -

Te tényleg bunkó vagy, Lynn. Ez része a személyes varázsodnak.

Lynn hozzá akar vágni egy műanyag poharat, de Zeke kitér előle. Víz fröccsen az asztalra és Zeke szemébe. -

Nos, mint mondtam - szólal meg Zeke à szemét dörgölve -, főleg azon

munkálkodtam, hogy biztonságban kihozzam a Művelt disszidenseket. Ezért vannak itt ilyen sokan. Egy kisebb csoportjuk pedig a Barátságosak központjába ment. De hogy Tori mit csinált, arról fogalmam sincs. Sokszor órákra 191 cliiitu, és amikor előkerült, úgy tűnt, menten szétrobban. Nem is csoda, hogy lebuktatott bennünket. -

Hogyan bízhatták rád ezt a feladatot? - kérdezi Lynn. - Nem vagy annyira különleges.

-

Leginkább azért alakult így, mert a támadásszimuláció után ott kötöttem ki, ahol.

Bátor árulók közé csöppentem. És úgy döntöttem, úszom az árral - mondja. - Toriról azonban

nem tudok biztosat. -

O a Műveltektől került át - jegyzem meg.

Azt viszont nem mondom ki, mert biztosra veszem, hogy nem szeretné, ha mindenki tudná: Tori valószínűleg azért akart felrobbani a Műveltek központjában, mert ők ölték meg a bátyját, csak azért, mert Elfajzott volt. Egy alkalommal elárulta nekem: csak a megfelelő alkalmat várja, hogy bosszút állhasson érte. -

Nahát - szólal meg Zeke. - Ezt meg honnan tudod?

-

Nos, az összes csoportváltó tagja egy titkos klubnak - felelem, és hátradőlök a széken.

- Minden harmadik csütörtökön találkozunk. Zeke felhorkan. -

Hol van Négyes? - kérdi Uriah, az órájára pillantva. - Kezdjük el nélküle?

-

Nem lehet - feleli Zeke. - Ő szerzi meg Az Infót.

Uriah bólint, mintha ez jelentene valamit. Azután mégis megkérdi: -

Mármint milyen Infót?

-

Kang kis béketárgyalásáról Jeanine-nel - feleli Zeke. - Mi másról?

A helyiség másik végében megpillantom Christinát. A testvérével ül egy asztalnál. Mindketten olvasnak valamit. Az egész testem megfeszül. Cara, Will nővére épp Chris- tináék asztala felé tart. Behúzom a fejemet. -

Mi az? - kérdi Uriah hátrapillantva. A legszívesebben behúznék neki egyet.

-

Ne csináld már! - kérem. - Lehetnél még ennél is feltűnőbb? - Előrehajolok, és

keresztbe teszem a karomat az asztalon. - Ott van Will nővére. 157

-

Igen. Amikor még ott voltam, beszéltem is vele egyszer arról, hogy ott kellene hagyni

a Művelteket - feleli Zeke. - Azt mondta, hogy amikor Jeanine megbízását teljesítette, látta, hogy megöltek egy Önfeláldozó nőt, és ezt nem vette be a gyomra. -

Biztosak lehetünk abban, hogy nem a Műveltek kéme? - kérdezi Lynn.

-

Lynn, az a lány mentette meg a fél csoportunkat ettől - érvel Marlene, megkocogtatva

a kötést a karján, ahol a Bátor árulók eltalálták. - Na jó, a csoportunk felének a felét. -

Bizonyos körökben ezt negyednek nevezik, Mar - jegyzi meg Lynn.

-

Egyébként is, kit érdekel, ha áruló? - kérdi Zeke. - Semmit sem tervezünk, amiről

értesíthetné őket. És ha mégis, akkor biztosan nem vennénk be magunk közé. -

Itt akkor is sok információnak juthat a birtokába - érvel Lynn. - Ilyen például az, hogy

hányán vagyunk rákapcsolva a szimulációkra és hányán nem. -

Te nem láttad őt, amikor elmesélte, miért jött el - mondja Zeke. - Én hiszek neki.

Cara és Christina már felkeltek és távozni készültek a helyiségből. -

Mindjárt visszajövök - mondom. - Ki kell mennem a mosdóba.

Megvárom, míg Cara és Christina kilép az ajtón, aztán félig futva, félig sétálva elindulok abba az irányba. Lassan kinyitom az egyik ajtót, hogy ne csapjak zajt, azután lassan be is húzom

158

magam után. Egy félhomályos folyosón vagyok, ahol szemétszag terjeng - biztos erre van az Őszinték szemétledobója. r Két női hangot hallok a sarkon túlról. A folyosó vége felé tartva továbbosonok, hogy jobban halljam őket. -

...képtelen vagyok elviselni, hogy itt van - zokogja az egyikük. Christina az. - Folyton

magam elé képzelem... amit tett... és nem értem, hogyan tehette! Christina zokogását hallva úgy érzem, nem bírom tovább. Cara csak kis idő múltán válaszol. -

Én értem - mondja.

-

Mit? - kérdezi Christina, és csuklik egyet.

-Meg kell értened, hogy minket arra tanítottak, hogy a lehető leglogikusabban lássuk a dolgokat - mondja Cara. - Ne gondold, hogy érzéketlen vagyok! De biztosan halálra volt rémülve, és aligha tudta reálisan felmérni a helyzetet. Még akkor sem, ha valaha képes is volt erre. Kinyitom a szemem. Micsoda egy... képzeletben végigfutom a sérelmek listáját, s csak azután figyelem, mivel folytatja. -

A szimuláció következtében képtelenné vált arra, hogy érveljen Will-lel, ezért amikor

az életére tört, úgy reagált, ahogyan a Bátraknál tanulta: lelőtte. -

És mit akarsz ezzel? - kérdezi Christina keserűen. - Hogy felejtsük el az egészet, mert

ez tökéletesen logikus? -

Nem, dehogy - feleli Cara. Megremeg a hangja, épp csak egy kissé, azután

megismétli, amit mondott, ez alkalommal halkan. - Dehogy. Megköszörüli a torkát. -

159 Csakhogy mindig a közelében kell lenned, és én szeretném ezt megkönnyíteni a

számodra. Nem kell megbocsátanod neki. Már azt sem értem, miért voltál egyáltalán a barátja. Nekem mindig is kissé különcnek tűnt. Megfeszülök, miközben várom, hogy Christina egyetértsen vele, de meglepetésemre - és megkönnyebbülésemre - nem teszi. Cara folytatja. -Mindegy. Nem kell megbocsátanod neki, de próbáld megérteni, hogy amit tett, azt nem

gonoszságból tette, hanem pánikból! így nem fogod azt érezni, ahányszor csak ránézel, hogy a legszívesebben bevernéd azt a kivételesen hosszú orrát. Ösztönösen az orromhoz kapok. Christina kuncog, ami olyan érzés, mintha keményen hasba bökött volna. Visszahátrálok az ajtón, be a gyűlésterembe. Bár Cara udvariatlan volt - az orromra vonatkozó megjegyzése övön aluli ütésnek minősül -, hálás vagyok azért, amit mondott. ##* Tobias kilép egy fehér drapériával takart ajtón. Ingerülten ellebbenti az útjából, mielőtt elindul felénk, és leül mellém az asztalhoz a gyűlésteremben. -

Kang reggel hétkor találkozik Jeanine Matthews képviselőjével - mondja.

-

Képviselőjével? - kérdezi Zeke. - Nem Jeanine megy személyesen?

-

Na igen, biztos kiáll a nyílt színre, ahol egy csapat dühös felfegyverzett ember célba

veheti. - Uriah kissé gúnyosan mosolyog. - Szeretném látni, amint megpróbálja. De komolyan mondom, szeretném. -

Kang, a Zseniális legalább visz magával egy Bátor kísérőt? - kérdezi Lynn.

-

Igen - feleli Tobias. - A csoport néhány idősebb tagja önként jelentkezett. Búd azt

ígérte, nyitva tartja majd a fülét, és jelenteni fogja, mi történt. I lomlokráncolva nézek rá. Honnan tudja mindezt? És miután két évig mindenáron kitért azelől, hogy a Bátrak vezetője legyen, egyszerre csak miért viselkedik úgy, mintha az lenne? -

Azt hiszem, az igazi kérdés az - mondja Zeke, kezeit ösz- szekulcsolva az asztalon -,

hogy ha Művelt lennél, te mit mondanál ezen a gyűlésen. Mindannyian rám néznek. Várakozásteljesen. -

Mi az? - kérdezem.

-

Te Elfajzott vagy - feleli Zeke.

-

Tobias is az.

-

Igen, de benne nincsenek meg a Műveltek tulajdonságai.

-

És miből gondolod, hogy bennem igen?

Zeke felhúzza a vállát. -

Valószínűnek tűnik. Vagy nem?

Uriah és Lynn bólint. Tobias szája megrándul, mintha mosolyogna, de ha ez mosoly volt,

akkor sikerült magába fojtania. Úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy követ. - Amikor legutóbb utánanéztem, még mindannyiótoknak működött az agya - mondom. Ti is képesek vagytok gondolkodni, éppen mint a Műveltek. - Csakhogy a miénk nem különleges, Elfajzott agy! - veti ellen Marlene. Ujjai hegyével megérinti és kissé megnyomja a fejbőrömet. - Gyerünk, mutasd meg a varázslatos képességeidet! -

Mar, az Elfajzottak nem rendelkeznek varázslatos képességekkel - szól közbe Lynn.

-

És ha mégis, akkor sem volna szabad rájuk hagyatkoznunk - mondja Shauna. Most

először szólal meg, amióta leültünk. Beszéd közben még csak rám sem pillant, a húgát nézi mogorván. -

Shauna - kezdi Zeke.

-

Ne Shaunázz nekem! - mordul rá a lány, most Zeke-re irányítva mogorva tekintetét. -

Nem gondolod, hogy gondot 196 jelenthet a hűség annak, aki több csoport tulajdonságaival is rendelkezik? Ha alkalmas lenne Műveltnek, miért lehetnénk biztosak abban, hogy nem dolgozik a Művelteknek? -

Ne légy nevetséges! - mondja Tobias halkan.

-Nem vagyok nevetséges. - Shauna rácsap az asztalra. - Onnan tudom, hogy a Bátrak közé tartozom, mert az alkalmassági vizsgán minden, amit tettem, ezt bizonyította. Pont ezért vagyok hűséges a csoportomhoz. Mert nem tartozhatnék máshová. Na de ő? Vagy te? Megrázza a fejét. - Fogalmam sincs róla, hogy ti kikhez vagytok hűek. És nem fogok ügy tenni, mintha minden rendben lenne. Feláll, és amikor Zeke utána nyúl, félrelöki a kezét, és az egyik ajtó felé masírozik. Addig nézek utána, amíg be nem csukódik mögötte az ajtó, s ismét mozdulatlanná nem válik az előtte függő fekete textil. 161

Feszült vagyok, a legszívesebben felüvöltenék, csakhogy már nincs itt Shauna, akinek az üvöltésemet címezhetném. -

Nincs ebben semmiféle varázslat - mondom indulatosan. - Csak fel kell tenned

magadnak a kérdést, hogy mi volna a leglogikusabb lépés az adott helyzetben. Üres tekintetek szegeződnek rám. -

Komolyan mondom - folytatom. - Ha én lennék ilyen helyzetben, és egy csoport

Bátor őrrel és Jack Kanggel néznék szembe, valószínűleg nem folyamodnék erőszakhoz.

Igaz? -

Nos, ha neked is lennének saját Bátor őreid, akkor talán igen. És akkor elég egyetlen

lövés - bumm! Kang már meg is halt, és a Műveltek máris jobban állnak - mondja Zeke. -

Akárkit is küldenek tárgyalni Jack Kanggel, az nem egy találomra kiválasztott Művelt

kölyök lesz. Fontos embernek kell lennie - mondom. - Ostobaság lenne tüzet nyitni Jack Kangre, és ezzel Jeanine képviselőjének az életét kockáztatni, bárki legyen is ez az illető. -

Látod? Ezért van szükségünk rá, hogy elemezd a helyzetet - mondja Zeke. - Ha én

mennék, egyszerűen megölném. Szerintem megérné a kockázatot. Megfogom az orrnyergemet. Máris fáj a fejem. -

Felfogtam.

Megpróbálom Jeanine Matthews helyébe képzelni magam. Azt már tudom, hogy nem hajlandó személyesen tárgyalni Jack Kanggel. Miért lenne szüksége erre? Jack Kang semmit sem nyújthat neki. Jeanine előnyt fog kovácsolni ebből a helyzetből. -

Azt hiszem - szólalok meg -, Jeanine Matthews manipulálni fogja őt. És mivel Jack

Kang bármit megtesz, hogy megvédje a csoportját, fel fogja áldozni az Elfajzottakat. - Egy pillanatra elhallgatok. Eszembe jut, hogyan tudott érvényt szerezni a csoportja befolyásának felettünk a gyűlésen. - Vagy a Bátrakat. Úgyhogy hallanunk kell, mi hangzik el azon a megbeszélésen. Uriah és Zeke összenéz. Lynn elmosolyodik, de nem úgy, ahogyan szokott. A szemében, amely most jobban emlékeztet az aranyra, mint korábban bármikor, nem látszik a mosolya. Hidegség árad belőle. -

Hát akkor hallgassuk ki őket! - javasolja.

HUSZADIK FEJEZET Az órámra nézek. Este hét van. Már csak tizenkét óra, és megtudjuk, mi mondandója van Jeanine-nek Jack Kang számára. Az elmúlt egy órában legalább tucatszor néztem már az órámra, mintha ettől gyorsabban telne az idő. Égek a tettvágytól - hogy csinálhassak valamit, bármit, csak ne az ebédlőben üldögéljek Lynn, Tobias és Lauren társaságában. Turkálom az ételt, lopva Christinára pillantgatok, aki Őszinte családjával egy másik asztalnál ül. -

Kíváncsi vagyok, helyreáll-e a régi rend, miután ennek az egésznek vége lesz - szólal

meg Lauren. Már legalább öt perce beszélget Tobiasszal a Bátrak beavatásán alkalmazott kiképzési módszerekről. Valószínűleg ez az egyetlen közös témájuk.

-

Már ha egyáltalán lesz csoport, amelyik túléli - jegyzi meg Lynn, s közben

burgonyapürét ken egy zsömlére. -

Ne mondd már, hogy krumplipürés szendvicset akarsz enni! — szólok oda neki.

-

És ha igen?

163

Egy csapat Bátor halad el a mi asztalunk és a szomszédos között. Idősebbek Tóbiásnál, de nem sokkal. Az egyik lány haja öt különböző színben játszik, a karját olyan sűrűn borítják a tetoválások, hogy egy ujjnyi üres felületet sem látok. Az egyik fiú a nekik háttal ülő Tóbiáshoz hajol, és miközben elmegy mögötte, odasúgja neki: -

Gyáva!

A többiek közül néhányan követik a példáját. „Gyáva!” - sziszegik Tobias fülébe, és továbbmennek. Tobias kést tartó keze megdermed a kenyérdarabka fölött, amelyre egy kis vajat készült kenni, és az asztalra szegezi a tekintetét. Feszülten várom, hogy kirobbanjon. -

Idióták! - közli Lauren. - És az Őszinték is azok, amiért rákényszerítettek, hogy

meséld el az életed történetét, és mindenki megismerhesse. Tobias nem válaszol. Leteszi a kést és a kenyeret, eltolja magát az asztaltól. Felnéz, és a tekintete rászegeződik valamire a helyiség túlsó végében. -

Ennek véget kell vetni - jelenti ki kimérten, és elindul a valami felé, még mielőtt

rájöhetnék, mi az. Rosszat sejtek. Úgy lép az asztalok és az emberek közé, mintha nem szilárd, hanem folyékony lenne a teste, én pedig utánabotorkálok, sűrű elnézéskérések közepette lökdösöm félre az embereket. És akkor látom, hová tart Tobias. Marcushoz, aki néhány idősebb Őszinte társaságában üldögél. Tobias odaér hozzá, hátulról elkapja a grabancát, és felrántja a székről. Marcus kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de ezzel hibát követ el, mert Tobias súlyos csapást mér a fogsorára. Valaki felkiált, de senki sem siet Marcus segítségére. Végtére is egy Bátrakkal zsúfolt teremben vagyunk. Tobias a helyiség közepe felé löki Marcust, ahol van némi üres hely az asztalok között, hogy látható legyen az Őszinték 200 jelképe. Marcus megbotlik a mérleg egyik serpenyője fölött, kezeibe temeti az arcát, így nem láthatom, mekkora kárt tett benne Tobias. Tobias a földre löki Marcust, és a cipője sarkával az apja torkára lép. Marcus Tobias lábára üt. Vér folyik végig a száján. Ha erejének teljében lenne, sem volna olyan erős, mint a fia. Tobias kioldja a csatot a derékszíján, és kihúzza az övét a nadrágjából. Elveszi a lábát Marcus torkáról, és hátraemeli a nadrágszíjat. -

Ez csak a javadat szolgálja - mondja.

Eszembe

jut,

hogy

ezt

mondja

Marcus

és

számos

hasonmása

Tobias

félelemszimulációjában. És akkor a levegőbe emelkedik a nadrágszíj, és karon találja Marcust. A férfi arca élénkvörös. Karjával takarva próbálja védeni a fejét a következő ütéstől, amely a hátát éri. Csak nevetést hallok magam körül, a Bátrak asztalai felől érkezik, de én nem nevetek. Képtelen volnék nevetni ezen. Végül magamhoz térek. Előrefutok, és megmarkolom Tobias vállát. -

Hagyd abba! - mondom. - Tobias, most rögön hagyd abba!

Arra számítok, hogy a tekintete eszelős, de amikor rám néz, nem az. Az arca még csak ki sem pirult, és egyenletesen lélegzik. Nem a szenvedély hevében tette, amit tett. Előre kitervelte. Tobias leteszi a nadrágszíjat, és a zsebébe nyúl. Előhúz belőle egy ezüstláncot, amelyen egy gyűrű himbálózik. Marcus az oldalán fekve zihál. Tobias ledobja a gyűrűt az apja arca mellé a földre. Fénytelen fém az anyaga: egy Önfeláldozó jegygyűrű. -

Anyám az üdvözletét küldi - mondja Tobias.

És otthagyja. Csak néhány másodperc múlva jutok ismét levegőhöz. Akkor én is távozom - otthagyom Marcust, aki a 201

padlón feszeng, és Tobias után futok. Csak a folyosón érem utol. -

Ez meg mi volt? - kérdezem.

Tobias megnyomja a lift lefelé mutató hívógombját. Nem néz rám. -

Szükség volt rá - jelenti ki.

-

Mihez? - kérdezem.

-

Mi van, most hirtelen őt sajnálod? - kérdi Tobias. A homlokát ráncolva fordul felém. -

Tudod, hányszor művelte ezt velem? Szerinted hol tanultam meg a koreográfiát? Törékenynek érzem magam, mintha összemorzsolódhatnék. Valóban úgy tűnt, mintha betanult műsor lett volna - mintha Tobias már lépésről lépésre végiggondolta volna az egészet, a szöveget pedig elpróbálta a tükör előtt. Fejből tudta - csak ez alkalommal a másik szerepet játszotta. -

Nem - felelem csöndesen. - Nem, nem érzek sajnálatot iránta, egyáltalán nem.

-

Hát akkor mi van, Tris? - Most súlyos a hangja. Lehet, hogy ez lesz az, ami

összemorzsol majd. - Egész héten nem érdekelt téged, hogy mit teszek vagy mondok. Ez mitől any- nyira más? Szinte félek tőle. Nem tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek a tettei hátterében munkáló kiszámíthatatlanságával, ami éppen úgy megvan benne, mint bennem a kegyetlenség. Mindkettőnkben háború dúl. Van, hogy ez tart életben bennünket. Máskor azonban a megsemmisülésünkkel fenyeget. -

Semmitől - felelem.

A lift csenget, amikor megérkezik. Tobias beszáll, és megnyomja az ajtózáró gombot. A két szárny összecsukódik kettőnk között. A csiszolt fémfelületet nézem, és megpróbálom végiggondolni az utóbbi tíz percet. „Ennek véget kell vetni”, mondta Tobias. Az „ez” arra vonatkozik, hogy nevetségessé tették, ami a kihallgatása egyik következménye, ahol beismerte: azért állt át a Bátrakhoz, hogy elmeneküljön az apjától. És most nyilvánosan megverte Marcust az összes Bátor szeme láttára. Miért tette? Hogy megőrizze a büszkeségét? Nem, az nem lehet. Ahhoz túlságosan is célirányos volt, amit tett. ### Az étkezdébe visszafelé menet egy Őszinte férfit látok, aki a mosdóba támogatja Marcust.

Lassan lépdel, de nem görnyedt a tartása, amiből arra következtetek, hogy Tobias nem tett komoly kárt benne. Nézem, hogyan csukódik be mögöttük az ajtó. A legkevésbé sem feledkeztem meg arról, amit a Barátságosak központjában hallottam az információról, amelyért az édesapám kockára tette az életét. Feltehetően, emlékeztetem magamat. Lehet, hogy nem bölcs dolog bízni Marcusban. Ráadásul megfogadtam, hogy soha többé nem kérdezem őt erről. Piszmogok a mosdó előtt, amíg ki nem lép az ajtón az Őszinte férfi, és belépek, még mielőtt teljesen becsukódhatna. Marcus a padlón üldögél, a mosdókagyló mellett, s összegyűrt papírtörlőt szorít a szájára. Nem tűnik boldognak, hogy láthat. -

Mi van, kárörvendeni jöttél? - kérdi. - Takarodj innen!

-

Nem - felelem.

Egészen pontosan miért is vagyok itt? Várakozón néz rám. -Nos? -

Arra gondoltam, hasznát vehetnéd egy figyelmeztetésnek - mondom. - Bármit akarsz

is Jeanine-től, egyedül nem fogod tudni elérni, sőt az Önfeláldozók segítségével sem. -

Azt hittem, ezen már túl vagyunk. - A hangja fojtott a papírtörlő miatt. - Az ötlet,

hogy te segíthetnél... - Nem tudom, honnan származik a téveszméd, hogy hasznavehetetlen vagyok, de mindegy is - csattanok fel. - Nem érdekel. Mindössze annyit szeretnék mondani, hogy ha sikerül túltenned magad a tévképzeteiden, és kezdesz kétségbe esni, mert túl ostoba voltál ahhoz, hogy magadtól megértsd, akkor tudd, kit kell megkeresned. Épp akkor távozom a mosdóból, amikor az Őszinte férfi visz- szajön egy zacskó jéggel. HUSZONEGYEDIK FEJEZET 167

A mosdókagylók előtt állok a női vécében, a Bátrakénak kinevezett emeleten, tenyeremben egy fegyvert pihentetve. Lynn tette a kezembe néhány perccel ezelőtt. Arcára kiült az értetlenkedés, amikor nem markoltam meg, és nem is raktam el - sem a pisztolytáskába, sem a farmernadrágom derekába. Továbbra is a tenyeremben tartva jöttem be ide, a női mosdóba, mielőtt még pánikba estem volna. Ne le'gy hülye! Fegyver nélkül nem tudom véghezvinni, amit akarok. Őrültség lenne megpróbálni. Öt percem van rá, hogy megoldjam ezt a problémát.

Először a kisujjamat görbítem a markolat köré, majd a gyűrűset, és sorra a többit is. A súlyát ismerősen latolgatom. A mutatóujjam a ravaszra simul. Kifújom a levegőt. Elkezdem felemelni. A bal kezemet a jobbhoz közelítem, hogy meg tudjam támasztani. A fegyvert eltartom a törzsemtől, a karomat kiegyenesítem, ahogyan Négyes tanította, amikor még csak az volt a neve. Egy ehhez hasonló fegyvert használtam, hogy megvédjem az édesapámat és a bátyámat a 205 szimulációvezérelt Bátraktól, és hogy megakadályozzam Ericet, amikor agyon akarta lőni Tóbiást. A fegyver önmagában nem gonosz. Eszköz csupán. Gyors mozgást látok a tükörben, és még mielőtt észbe kapnék, megbámulom a tükörképemet. Ilyennek látott ő - gondolom. - így ne'ztem ki, amikor lelőttem. Nyöszörgők, mint egy sebesült vadállat, kiejtem a kezemből a fegyvert, és a gyomromra kulcsolom a karomat. Sírni szeretnék, mert tudom, hogy attól jobban érezném magam, de hiába erőlködöm, nem jönnek a könnyek. Csak kuporgok a mosdóban, és a fehér csempéket bámulom. Képtelen vagyok rá. Nem tudom magammal vinni a fegyvert. Odamennem sem volna szabad. Mégis megteszem. -Tris? Valaki kopogtat. Felállók, és szétfejtem összefont karjaimat, miközben az ajtó nyikorogva résnyire nyílik. Tobias lép be. -

Zeke és Uriah azt mondta, ki akarjátok hallgatni Jacket - mondja.

-Ó... -

Velük mégy?

-Miért kellene elárulnom ezt neked? Te sem mondtál nekem semmit a te terveiáről. Összeráncolja egyenes szemöldökét. -

Miről beszélsz?

-

Arról, hogy minden ok nélkül laposra verted Marcust az összes Bátor szeme láttára. 168

Közelebb lépek hozzá. - De megvan az oka, nem igaz? Mert nem úgy tűnt, mintha elveszítetted volna az önuralmadat, vagy mintha provokált volna. Valamilyen oknak lennie kellett. -

Be kellett bizonyítanom a Bátraknak, hogy nem vagyok gyáva - feleli. - Ez minden.

Ennyi az egész. -

Miért kellene bébi... - fogok bele.

Miért kellene Tóbiásnak a Bátrak előtt bizonyítania? Csak akkor, ha azt akarja, hogy nagyra értékeljék. Ha a Bátrak vezetője szeretne lenni. Emlékszem Evelyn hangjára, amikor a csoport nélküliek menedékházában az egyik árnyékos sarokban azt mondta neki:

-

Én inkább azt mondom, hogy válj fontossá.

Tobias azt akarja, hogy a Bátrak szövetségre lépjenek a csoportnélküliekkel, és tudja, hogy ezt csak úgy érheti el, ha ő maga teszi meg. Hogy miért nem érezte szükségét, hogy megossza velem a terveit, rejtély. Még mielőtt rákérdezhetnék, azt mondja: -

Szóval, elmégy hallgatózni, vagy sem?

-

Mit számít ez?

-

Megint ok nélkül sodrod veszedelembe magad - feleli. - Pontosan úgy, mint amikor...

egyetlen zsebkéssel fölszerelkezve kiállsz a Műveltek ellen. -

Ennek van oka, mégpedig jó oka van. Csak akkor tudhatjuk meg, hogy mi folyik itt,

ha kihallgatjuk őket. Márpedig tudnunk kell, hogy mi történik. Tobias keresztbe teszi a karját. Nem olyan testes, mint néhány Bátor fiú. És lehet, hogy a lányok egy része inkább arra figyel, hogy eláll a füle, vagy hogy horgas az orra, de én... Elfojtom a gondolat végét. Azért jött, hogy kiabáljon velem. Mindenféle dolgokat elhallgatott előlem. Bármilyen legyen is kettőnk viszonya, most nem foglalkozhatok azzal, hogy menynyire vonzónak találom Tóbiást. Attól csak még nehezebb volna megtennem, amit kell, azaz megtudnom, mi mondanivalója van Jack Kangnek a Műveltek számára. -

Már nem vágod olyanra a frizurád, mint az Önfeláldozók - mondom. - Azért, mert

inkább a Bátrakhoz akarsz hasonlítani? -

Ne beszélj mellé! - ellenkezik. - Amúgy is négyen men-

169

nek oda hallgatózni. Semmi szükség arra, hogy te is velük tarts. -

Miért akarod ennyire, hogy itt maradjak? - emelem fel a hangom. - Nem vagyok az a

típus, aki hátradől, és hagyja, hogy a többiek vállalják az összes kockázatot. -

Amennyiben olyan ember vagy, aki a jelek szerint nem sokra tartja a saját életét... és

aki arra is képtelen, hogy fegyvert fogjon, és elsüsse... - odahajol hozzám -, akkor jobban tennéd, ha inkább hátradőlnél, és hagynád, hogy a többiek vállalják a kockázatot. Halk hangja úgy pulzál körülöttem, mintha a második szívverésem lenne. Újra meg újra visszhangoznak bennem a szavai. „Aki a jelek szerint nem sokra tartja a saját életét.” -És most mire készülsz? - kérdezem. - Talán bezársz a mosdóba? Mert egyedül így tudod megakadályozni, hogy elmenjek. Megérinti a homlokát, majd a feje mellett leengedia kezét. Sohasem láttam még ennyire nyúzottnak az arcát. -

Nem akarlak megállítani. Azt szeretném, ha te állítanád meg magad - mondja. - De ha

felelőtlenül viselkedsz, nem akadályozhatod meg, hogy veled menjek. Még sötét van - igaz, épphogy csak -, amikor megérkezünk a kétszintes hídhoz, amelynek minden sarkán kőoszlopok állnak. Leereszkedünk az egyik sarokoszlop melletti lépcsőn, s nesztelen léptekkel haladunk a folyószint magasságában. Állóvizek nagy tócsái csillannak meg, amikor rájuk vetődik a napfény. A nap felkelőben van: el kell foglalnunk a helyünket. Uriah és Zeke a híd két oldalán álló épületekben tartózkodik, ahonnan jobb a kilátás, és távolról fedezni tudnak bennünket. Jobban céloznak, mint Lynn vagy Shauna, aki 208 egyedül jött, mert Lynn a gyűléstermi kitörése dacára is megkérte rá. Lynn halad elöl. A hátával a kőhöz simulva araszol a híd támszerkezetének alsó párkányán. Én megyek következőnek, utánam Shauna és Tobias halad. A hidat négy ívelt fémszerkezet rögzíti egy kőfalhoz. Az alsó szint alatt keskeny gerendák útvesztője húzódik. Lynn bepréselődik az egyik fém- szerkezet alá, és gyorsan mászni kezd a keskeny gerendákon a híd közepe felé. Hagyom, hogy Shauna megelőzzön, mert nem tudok olyan jól mászni. Megremeg a bal karom, miközben egyensúlyozni próbálok a fémszerkezet tetején. Érzem Tobias nyugodt kezét a derekamon, amivel megtámaszt. Mélyen lehajolok, hogy beférjek a híd alja és az alatta húzódó gerendák közé. Nem jutok messzire, amikor meg kell állnom, a fél lábam az egyik gerendán, a bal karom egy másikon. Tobias végigcsúszik az egyik gerendán, s alárri teszi a lábát. Elég hosszú ahhoz, hogy alattam átnyúlva elérjen egy második gerendát is. Kifújom a levegőt, és köszönetképpen rámosolygok. Most először méltatjuk egymást figyelemre azóta, hogy eljöttünk a Kegyetlen

Központból. Komoran viszonozza a mosolyt. Csendben várunk, míg eljön az idő. A számon keresztül lélegzem, és próbálok úrrá lenni a végtagjaim remegésén. Úgy tűnik, Shauna és Lynn szavak nélkül, arckifejezésekkel kommunikálnak egymással, a jeleik számomra érthetetlenek. Bólogatnak és mosolyognak, amikor közös nevezőre jutnak. Sohasem gondoltam rá, milyen lenne, ha volna egy nővérem. Vajon Calebbel közelebb állnánk egymáshoz, ha ő is lány lenne? Reggel olyan csendes a város, hogy minden, híd felé tartó lépés visszhangzik. A zaj mögülem érkezik, ami azt jelenti: Jacket és kíséretét hallom, nem pedig a Művelteket. A Bátrak 209 liuljiik, hogy itt vagyunk, de Jack Kang nem. Ha néhány másodpercnél hosszabban nézne lefelé, megláthatna bennünket a lábai alatt húzódó fémrácson keresztül. Igyekszem a lehető leghalkabban lélegezni. Tobias megnézi az óráját, majd kinyújtja a karját, hogy én is lássam az időt. Pontosan hét óra van. Felpillantok, kinézek a fölöttünk lévő acélhálón. Lábak lépdelnek a fejem fölött. És aztán már hallom is a hangját. -

Szia, Jack! - mondja.

Max az. Jeanine kérésére ő nevezte ki Ericet a Bátrak vezetőjének, s ő vezette be a kegyetlenséget és a brutalitást a beavatási rendbe. Sohasem beszéltem még vele személyesen, de kiráz a hideg a hangja hallatán. -

Max - mondta Jack. - Hol van Jeanine? Azt hittem, van annyira udvarias, hogy

megjelenik itt. -

Jeanine és én a képességeink szerint osztozunk a feladatokon - feleli. - Ez azt jelenti,

hogy a katonai döntéseket én hozom meg. Úgy vélem, ezek közé tartozik az is, amit ma csinálunk. Összeráncolom a homlokomat. Nem sokszor hallottam Maxet beszélni, de valami... nincs rendben a szavai megválasztásában, a ritmusukban és a hangzásukban. -

Rendben - mondja Jack. - Azért jöttem, hogy...

-

El kell mondanom: itt nem lesz ma tárgyalás - szakítja félbe Max. - Ahhoz, hogy

tárgyaljunk, egyenrangú partnernek kellene lenned, márpedig te, Jack, nem vagy az. -

Hogy érted ezt?

-

Úgy, hogy a tiétek az egyetlen nélkülözhető csoport. Az Ószinték nem biztosítanak

számunkra sem védelmet, sem élelmiszert, sem műszaki fejlődést. Következésképpen feláldozhatok vagytok. És azért sem tettetek sokat, hogy elnyerjétek Bátor vendégeitek jóindulatát - mondja Max. - Teljesen kiszolgáltatottak és teljesen hasznavehetetlenek vagytok. 210 Ezért aztán azt javaslom, hogy tegyétek pontosan azt, amit mondok. -Te szemét! - mondja Jack összeszorított fogakkal. - Hogy merészelsz... -

Ugyan, ne légy ilyen zsémbes! - szakítja félbe Max.

Rágom a számat. Bíznom kellene az ösztöneimben, márpedig azok azt súgják, hogy itt valami nincs rendjén. Egy magára valamit is adó Bátor férfi nem használ olyan szavakat, mint a „zsémbes”, és nem is venne ilyen nyugodtan egy sértést. Max úgy beszél, mintha valaki más lenne. Ahogyan Jeanine beszélne. Bizsereg a tarkóm. Tökéletesen logikus az egész. Jeanine senkiben sem bízna annyira főleg nem egy izgága Bátorban -, hogy a nevében beszéljen. Erre az a legjobb megoldás, ha Max fülhallgatót kapott. Annak a hatóköre pedig legfeljebb szűk fél kilométer lehet. A tekintetem összeakad Tóbiáséval. Lassan felemelem a kezemet, hogy előbb a fülemre, majd magam fölé mutassak, ahol - legjobb számításom szerint - Max áll. Tobias ráncolja egy ideig a homlokát, majd bólint, de nem vagyok biztos benne, hogy megértett. -

Három követelésünk van - folytatja Max. - Először is, épségben kiadjátok a jelenleg

fogságban tartott Bátor vezetőket. Másodszor, beengeditek a katonáinkat a központotokba, hagyjátok, hogy átkutassák, és hogy eltávolítsák onnan az Elfajzottakat. Harmadszor pedig, eláruljátok nekünk azoknak a nevét, akik nem kapták meg a szimulációs szérumot. -

Miért? - kérdezi Jack keserűen. - Mit kerestek? És miért van szükségetek a nevekre?

Mi a szándékotok velük? -

A házkutatás célja az, hogy megtaláljuk és eltávolítsuk az összes Elfajzottat. Ami

pedig a neveket illeti - ez nem tartozik rátok. Nem laito/lk rám!? - Léptek csikordulnak fölöttem, és a rácsozaton keresztül felpillantok. Annyit látok, hogy Jack megmarkolta Max inggallérját. -Engedj el! - mondja Max. - Máskülönben tűzparancsot adok az őreimnek. Töprengek. Ha valóban Jeanine szól hozzánk Maxen keresztül, akkor látnia kellett, hogy szorult helyzetbe került. Előrehajolok, hogy lássam a híd túloldalán álló épületeket. A bal oldalamon ott kanyarog a folyó, a partján zömök üvegépület található. Ott kell lennie Jeaninenek. Mászni kezdek hátrafelé, a hidat tartó fémszerkezet és a Wacker Drive-ra vezető lépcső irányába. Tobias rögtön a nyomomba ered. Shauna megkocogtatja Lynn vállát. O azonban

valami mással van elfoglalva. Túlságosan lekötöttek a Jeanine-nel kapcsolatos gondolatok. Észre se vettem, hogy Lynn elővette a fegyverét, és araszolni kezdett a híd széle felé. Shauna szája kinyílik, a szeme elkerekedik, amikor Lynn előrelendül, elkapja a híd párkányát, és karjával rátámaszkodik. Max zihál, kezét a mellkasához kapja, és hátratántorodik. Amikor elemeli a kezét, az vértől sötétlik. Nem fáradozom azzal, hogy tovább másszak. Az iszapba pottyanok, ahogyan utánam Tobias, Lynn és Shauna is. A lábam belesüpped a mocsokba, a lábfejem cuppogó hangot ad, amikor kihúzom belőle. Lecsúszik rólam a cipő, de megyek tovább, amíg el nem érem az aszfaltot. Fegyverek ropognak, golyók fúródnak körülöttem az iszapba. A híd alatt a falhoz simulok, hogy ne tudjanak rám célozni. Tobias a hátam mögött ugyanezt teszi, olyan közel hozzám, hogy az álla a fejem fölé kerül, s érzem a vállammal a mellkasát. Pajzsként védelmez. Visszafuthatok az Őszinték központjába, ahol az ideiglenes

173

biztonság vár. Vagy megkereshetem Jeanine-t, aki valószínűleg sohasem lesz olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint most. Ez még csak nem is valódi választási lehetőség. -

Gyerünk! - mondom. Felfutok a lépcsősoron, a többiek a nyomomban. A híd

alacsonyabbik pillérjén a mi Bátraink lőni kezdik a Bátor árulókat. Jack biztonságban van, egy Bátor kar tartja fedezékben. Gyorsítok, átfutok a hídon, és nem nézek vissza. Már hallom Tobias lépteit. 0 az egyetlen, aki képes tartani velem az iramot. Már látom az üvegépületet. És újabb lépéseket és lövéseket hallok. Cikcakkozban futok, hogy megnehezítsem a rám célzó Bátor árulók dolgát. Már az üvegépület közelében járok. Mindössze néhány méter választ el tőle. Összeszorítom a fogaimat, és még jobban nekiveselkedem. A lábam elzsibbadt, alig érzem a talajt. Ám mielőtt az ajtóhoz érnék, mozgásra leszek figyelmes a balra eső sikátorban. Bekanyarodom oda, és továbbhaladok. Három alakot látok végigfutni a sikátoron. Az egyik szőke. A másik magas. A harmadik Peter. Megbotlok, és kis híján elesek. -

Peter! - kiáltom.

Felemeli a fegyverét. Mögöttem Tobias is ezt teszi. Mindössze néhány méternyire állunk egymástól, mozdulatlanul. Peter mögött a szőke nő - minden bizonnyal Jeanine - és a magas Bátor áruló befordul a sarkon. Bár se fegyverem, se tervem nincsen, utánuk akarok menni, és talán meg is tenném, ha Tobias nem fogná meg a vállamat, és nem tartana vissza. -Te áruló! - mondom Peternek. - Tudtam! Úgy tudtam! Sikoltás hasít a levegőbe. Egy fájdalmas női hang. -

Úgy hallom, a barátaidnak szükségük van rád - mondja Peter, felvillantva egy

mosolyt, vagy talán a fogait; nem tudom megállapítani, hogy melyiket. - Úgyhogy a választás a tiéd. Futni hagysz bennünket, és segíthetsz nekik, vagy meghalsz, miközben követni próbálsz minket. Kis híján felüvöltök. Mindketten tudjuk, mit fogok tenni. - Remélem, meghalsz - mondom. Hátrálás közben nekiütközöm Tóbiásnak, aki velem együtt visszakozik, egészen a sikátor végéig. Ott megfordulunk, és futásnak eredünk. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Shauna arccal lefelé fekszik a földön. Az ingén egyre nagyobb vérfolt. Lynn mellette guggol.

Csak nézi. Nem tesz semmit. -

Az én hibám - dünnyögi Lynn. - Nem lett volna szabad rálőnöm. Nem lett volna

szabad... Mereven bámulom a vérfoltot. Shaunát a hátán találta el a golyó. Nem tudom megállapítani, hogy lélegzik-e még, vagy sem. Tobias két ujját a lány nyakának oldalára szorítja, aztán bólint. -

El kell tűnnünk innen - mondja. - Lynn, nézz rám! Majd én viszem Shaunát. Nagy

fájdalmai lesznek közben, de ez az egyetlen lehetőségünk. Lynn bólint. Tobias leguggol Shauna mellé, és a hóna alá nyúl. Amikor felemeli, a lány felnyög. Sietek segíteni Tóbiásnak, hogy a vállára vehesse Shauna ernyedt testét. Összeszorul a torkom, és köhögök, hogy szabaduljak a feszültségtől. Tobias felnyög az erőfeszítéstől, amikor feláll, és együtt indulunk el a Kegyetlen Központ felé - Lynn elöl, a kezében 215 fegyver, én megyek hátul. Hátrálva lépdelek, figyelem, mi van mögöttünk, de nem látok senkit. Azt hiszem, a Bátor árulók visszavonultak. De biztosra kell mennem. -

Hé! - kiáltja valaki. Uriah kocog felénk. - Zeke-nek segítenie kellett nekik, hogy

összeszedjék Jacket... - Megtorpan. -Jaj, ne... Shauna? -

Most nem alkalmas az idő erre - szól rá élesen Tobias. - Fuss vissza a Kegyetlen

Központba, és keríts egy orvost! Uriah azonban csak bámul. -

Uriah! Indulj már, most!

A kiáltás visszhangzik az utcán, ahol semmi sincs, ami tompíthatná. Uriah végül megfordul, és futásnak ered az épület felé, amely nem egészen egy kilométerre van tőlünk. A távolság mégis végtelennek tűnik Tobias nyögései, Lynn zihálása és a tudat miatt, hogy Shauna elvérezhet. Figyelem, hogyan feszülnek meg és ernyednek el Tobias hátizmai minden egyes erőlködő lélegzetvételével, és a szívverésemtől még a saját 175lépteinket sem hallom. Amikor végre odaérünk az ajtóhoz, úgy érzem, rögtön elhányom magam, vagy elájulok, vagy csak torkom szakadtából üvölteni fogok. Uriah, egy Művelt férfi, aki kopasz feje búbjára fésülve viseli a haját, és Cara a bejáratnál várnak ránk. Leterítenek egy lepedőt, hogy arra tehessük Shaunát. Tobias ráfekteti, az orvos pedig rögtön munkához lát: levágja az inget Shauna hátáról. Elfordulok, nem akarom látni a golyó ütötte sebet. Tobias odaáll elém, az arca vörös az erőlködéstől. Azt szeretném, hogy a karjába vegyen,

ahogyan a legutóbbi támadáskor tette. Nem teszi, annál pedig több eszem van, hogy én kezdeményezzek. -

Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, mi van veled - mondja. - De ha még egyszer

értelmetlenül kockára teszed az életedet... -

Nem teszem értelmetlenül kockára az életemet... Áldozatokat próbálok hozni,

ahogyan a szüleim tették volna, ahogy... -Csakhogy te nem vagy a szüleid! Egy tizenhat éves lány vagy... Összeszorítom a fogaimat. -

Hogy merészelsz...

-

...aki nem érti, hogy az áldozathozatal értékét a szükségessége adja meg, nem pedig az

élet eldobása! És ha még egyszer megteszed, köztünk mindennek vége. Nem számítottam rá, hogy ilyesmit mondjon. -

Ultimátumot adsz nekem? - Igyekszem visszafogni a hangomat, hogy a többiek ne

hallhassanak. Tobias megrázza a fejét. -

Nem, csak egy tényt közlök veled. - A szája egyetlen vonallá préselődik. - Ha még

egyszer ok nélkül veszélybe sodrod magad, akkor semmivel sem vagy különb, mint az adrenalin-függő Bátrak, és ebben nem fogok segíteni neked. - Tobias keserűen köpködi a szavakat. - Én az Elfajzott Trist szeretem, aki a csoport iránti hűségtől függetlenül hozza meg a maga döntéseit, nem pedig valamelyik csoport mintapéldányaként. Képtelen vagyok azonban szeretni azt a Trist, aki minden erejével azon van, hogy elpusztítsa önmagát. A legszívesebben felüvöltenék. De nem dühömben, hanem azért, mert attól tartok, igaza van. Remeg a kezem, ezért megmarkolom az ingem szegélyét, hogy megállítsam. Tobias a homlokomhoz érinti a homlokát, és behunyja a szemét. -

Bízom benne, hogy itt vagy még - mondja a számba. - Gyere vissza!

Könnyedén

megcsókol,

megakadályozzam. 176

én

pedig

túlságosan

megdöbbenek

ahhoz,

hogy

Tobias visszalép Shauna mellé, én pedig zavaromban az előtérben található Őszintemérlegek egyikéhez lépek. -

Jó rég nem láttalak már.

Leroskadok az ágyra, Torival szemben. Ül - a lábát egy halom párnával polcolták fel. -

Valóban - mondom. - Hogy vagy?

-

Mint akit meglőttek - feleli. Mosoly bujkál az ajkán. - Úgy hallottam, ismered az

érzést. -

Igen. Nagyszerű, nem?

Nem tudok másra gondolni, mint a golyóra, amely Shauna hátába fúródott. Tori és én legalább felgyógyulunk majd a sebesülésünkből. -

Megtudtál valami érdekeset a Jack-féle gyűlésen? - kérdezi.

-

Néhány dolgot - felelem. - Nem tudod, hogyan hívhatnánk össze a Bátrakat?

-

Összehozhatom. Az az egyik előnye annak, ha az ember tetoválóművészként dolgozik

a Bátraknál, hogy jóformán mindenkit ismer. -

Az igaz - mondom. - Ráadásul ad némi tekintélyt, hogy kém voltál.

Tori szája megrándul. -

Erről majdnem megfeledkeztem.

-

Na és te? Megtudtál valami érdekeset? Úgy értem, kémként.

-

A feladatom elsősorban az volt, hogy Jeanine Matthewsra összpontosítsak. - Tori a

kezét bámulja. - Arra, hogy mivel tölti a napjait. És ami ennél is fontosabb, hogy hol tölti az idejét. -

Szóval nem az irodájában?

Tori nem válaszol azonnal. 218 -

Azt hiszem, bízhatok benned, Elfajzott - mondja, a szeme sarkából nézve rám. -

Magánlaboratóriumot működtet a legfelső emeleten. Eszement biztonsági intézkedésekkel védi. Akkor jöttek rá, hogy ki vagyok, amikor megpróbáltam feljutni oda. -

Megpróbáltál feljutni oda - mondom. Tori elkapja rólam a tekintetét. - Gondolom,

nem azért, hogy kémkedj. -

Azt hittem, hogy... hasznosabb lenne, ha Jeanine Matthews már nem sokáig élne.

Egyfajta mohóságot fedezek fel az arckifejezésében - ugyanazt, amit akkor láttam, amikor a fivéréről mesélt nekem a tetoválószalon hátsó helyiségében. A támadásszimuláció előtt még az igazság vagy bosszúállás utáni vágynak vélhettem, de most vérszomjnak látom. Jóllehet, megrémít, mégis meg tudom érteni.

A megértés pedig még ennél is jobban meg kellene, hogy rémítsen. -

Rajta leszek, hogy összehozzuk azt a gyűlést - ígéri Tori.

**# A Bátrak az emeletes ágyak és az ajtók közötti területen gyűltek össze. Az ajtókat szorosan Összetekert lepedőkkel rögzítették - ez volt a legjobb zár, amelyet a Bátrak rögtönözni tudtak. Nincs kétségem afelől, hogy Jack Kang elfogadja Jeanine feltételeit. Többé nem vagyunk itt biztonságban. -Mik voltak a feltételek? - kérdezi Tori. Az emeletes ágyak között ül egy széken, a sérült lábát maga elé nyújtja. Tóbiáshoz intézi a kérdést, ám ő a jelek szerint nem figyel rá. Az egyik emeletes ágynak támaszkodik, a karját összefonja, a padlót bámulja. Megköszörülöm a torkomat. -

Három volt. Ki kell adni Eri cet a Művelteknek. Át kell adni nekik azoknak a

névsorát, akikbe nem lőttek tűket a leg219 utóbb. És át kell szállítani az Elfajzottakat a Műveltek központjába. Marlene-re nézek, aki szomorkásán mosolyog rám. Valószínűleg Shauna miatt aggódik, aki mellett most is ott van a Művelt orvos. Ahogyan Lynn, Hector, a szüleik és Zeke is. -

Nem maradhatunk itt tovább, ha Jack Kang megállapodik a Műveltekkel - jelenti ki

Tori. - De akkor hová mehetünk? Shauna véres ingére gondolok, és visszavágyódom a Barátságosak gyümölcsöskertjébe, vágyom a levelek között susogó szélre, a kéreg tapintására. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az a hely. És azt sem gondoltam, hogy képes vagyok rá, hogy hiányoljam. Egy kis időre lehunyom a szememet, és amikor ismét kinyitom, a valóságban találom magam, a Barátságosak gyümölcsöskertje pedig köddé válik. -

Haza - mondja Tobias, végre felemelve a fejét. Most mindenki figyel. - Vissza kellene

szereznünk, ami a miénk. Ösz- szetörhetjük a biztonsági kamerákat a Bátrak központjában, hogy a Műveltek ne láthassanak bennünket. Haza kellene mennünk. Valaki egyetértőén felkiált, valaki más csatlakozik hozzá. A Bátrak többnyire így döntenek - bólogatásokkal és kiáltásokkal. Az ilyen pillanatokban úgy tűnik, mintha nem is egyének lennénk. Mindannyian ugyanannak az elmének a részei vagyunk. -

De még mielőtt belevágnánk - szólal meg Búd, aki egykor Torival dolgozott a

tetoválószalonban, s aki most a kezét Tori székének háttámlájára téve álldogál -, el kell döntenünk, mit csináljunk Ériekéi. Itt hagyjuk a Művelteknél, vagy végezzük ki? -

Eric Bátor - mondja Lauren, s ujjai hegyével elfordítja az ajkában a fémkarikát. - Ez

azt jelenti, hogy nem az Őszinték, hanem mi döntjük el, mi történjen vele. 220 Ez alkalommal kiáltás szakad ki a testemből, önkéntelenül, egyetértőén csatlakozva a többiekhez. -

A Bátrak törvénye szerint csak a Bátor vezetők végezhetnek ki valakit. A mi öt

vezetőnk kivétel nélkül árulóvá lett - mondja Tori. - Úgyhogy szerintem itt az ideje újakat választanunk. A törvény szerint egynél többre van szükség. Ezenkívül páratlan számúaknak kell lenniük. Ha van javaslatotok, kiáltsátok most, és szavazzunk, ha szükség van rá. -

Te! - kiáltja valaki.

-

Rendben van - mondja Tori. - És még?

Marlene a szájához emeli a kezét, és elkiáltja magát. -Tris! Hevesen ver a szívem. Meglepetésemre azonban senki sem ad hangot eltérő véleményének, és senki sem nevet. Néhányan bólogatnak, mint mikor Torit javasolták. A tömeget pásztázom, és megtalálom Christinát. Karját összefonva álldogál, s úgy tűnik, nem reagál a jelölésemre. Azon gondolkodom, vajon milyennek látnak engem. Biztosan másmilyennek, mint amilyennek én látom magamat. Erősnek és rátermettnek. Olyasvalakinek, aki nem lehetek olyasvalakinek, aki lehetek. Tori bólint Marlene-nek, majd végigpillant a jelenlévőkön, újabb javaslatra várva. -Harrison! - kiáltja valaki. Nem tudom, ki az a Harrison, mígnem valaki vállon vereget egy szőke hajú, lófarkas, középkorú férfit, aki elmosolyodik. Felismerem - ő az a fickó, aki „kislány”-nak nevezett, amikor Zeke és Tori visszajött a Műveltek központjából. A Bátrak elhallgatnak egy pillanatra. -

Én Négyest javaslom - mondja Tori.

A helyiség végéből érkező, néhány indulatos felmordulástól eltekintve senki sem tiltakozik. Amióta megverte Marcust az étkezdében, már senki sem nevezi gyávának. Azon tűnődöm, 221 vajon hogyan reagálnának, ha tudnák, milyen kiszámított lépés volt. Most elérheti, amit akar. Ha nem állok az útjába. -

Csak három vezetőre van szükségünk - mondja Tori. - Szavazni fogunk.

Soha nem javasoltak volna engem, ha nem én állítom le a támadásszimulációt. És talán akkor sem jelöltek volna, ha nem szúrom meg Ericet a lifteknél, vagy nem mászom fel a

hídra. Minél vakmerőbb vagyok, annál népszerűbb leszek a Bátrak között. Tobias rám néz. Nem, mégsem lehetek népszerű a Bátrak között, mert Tóbiásnak igaza van: nem vagyok Bátor - Elfajzott vagyok. Az vagyok, ami lenni akarok. És ezt nem választhatom. Függetlennek kell maradnom tőlük. -

Nem - szólalok meg. Megköszörülöm a torkomat, és hangosabban folytatom: - Nem,

nem kell szavaznotok. Én nem vállalom a jelölést. Tori a szemöldökét felvonva néz rám. -

Biztos vagy benne, Tris?

-

Igen - felelem. - Biztos vagyok benne. Nem akarom.

És akkor, vita és formaságok nélkül, Tóbiást megválasztják a Bátrak egyik vezetőjének. Engem pedig nem.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Tíz másodperc sem telik el azután, hogy megválasztottuk az űj vezetőinket, amikor valami megcsendül - egy hosszú csengetést két rövid követ. A hang irányába mozdulok, a jobb fülemmel a fal felé fordulok. Eszreveszem, hogy egy hangszóró lóg a mennyezetről. Van egy másik is, odébb a helyiségben. Jack Kang hangja szólal meg mindenhonnan. - Figyelem! Az Őszinték központja valamennyi lakójának! Néhány órával ezelőtt találkoztam Jeanine Matthews egyik képviselőjével, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy mi, Őszinték kiszolgáltatott helyzetben vagyunk, és a túlélésünk a Műveltektől függ. Azt is mondta, hogy amennyiben szeretném, ha a csoportom megőrizné a szabadságát, eleget kell tennem néhány követelésnek. Megdöbbenve bámulom a hangszórót. Nem kellene meglepődnöm az Őszinték vezetőjének nyíltságán, de nem vártam tőle nyilvános bejelentést. - Hogy teljesíteni tudjuk ezeket a követeléseket, arra kérek mindenkit, aki a gyülekezőhelyre tart, hogy jelentse, érte-e találat, vagy sem - mondja. - Az Elfajzottakat át kell adni a Művelteknek. Nem tudom, mi célból. Fásuknak érződik a hangja. Legyőzöttnek. Nos, valóban vereséget szenvedett - gondolom. - Mert túl gyenge volt ahhoz, hogy felvegye a harcot. A Bátrak tudnak valamit, amit az Őszinték nem - azt, hogyan kell harcolni még akkor is, ha ez értelmetlennek tűnik. Néha ügy érzem, hogy gyűjtöm a tanulságokat, amelyeket az egyes csoportok tartogatnak számomra, hogy aztán elraktározzam őket a fejemben, mint a túlélés egyféle útikalauzát. Mindig akad valami tanulnivaló, mindig van valami, amit fontos megérteni. Jack Kang bejelentése ugyanazzal a három csengetéssel végződik, mint amivel kezdődött. A Bátrak átsietnek a helyiségen, nekilátnak becsomagolni a holmijukat. Néhány Bátor fiatalember levágja a lepedőket az ajtóról, és kiáltoznak valamit Ericről. Valaki a könyökével nekiszorít a falnak, én meg csak állok, és figyelem, hogy szabadul el a181pokol. Másfelől, van valami, amit az Őszinték tudnak, a Bátrak pedig nem - hogyan őrizzék meg az önuralmukat. ### A Bátrak félkörben állnak a vallatószék körül, amelyen most Eric ül. Inkább látszik halottnak, mint élőnek. Összeroskadva ül a széken, fehér homlokán verejték csillog. Fejét lehajtva Tóbiást nézi, szempillái egybeolvadni látszanak a szemöldökével. Próbálom rajta tartani a szemem, de a mosolya - ahogyan a piercingek eltávolodnak egymástól, miközben az

ajkai széthúzódnak - már-már túlságosan undorító ahhoz, hogy elviseljem.

182

-

Akarod, hogy felsoroljam a bűneidet? - kérdezi Tori. - Vagy felsorolod őket magad?

Eső áztatja az épület oldalát, és patakokban folyik a víz a falakon. A vallatóteremben állunk, a Kegyetlen Központ legfelső szintjén. Itt hangosabb a délutáni vihar. Minden egyes mennydörgéstől és villámlástól bizsereg a tarkóm, mintha a bőrömön futkározna az elektromosság. Szeretem a vizes járda szagát. Itt alig érződik, de amint végeztünk, az összes Bátor leözönlik majd a lépcsőkön, és elhagyja az épületet, és akkor mást sem fogok érezni, mint a vizes járda illatát. Magunkkal hoztuk a holminkat. Az enyém egy lepedőből és kötélből eszkábált batyuban van. Benne vannak a ruháim és egy pár tartalék cipő. Az a kabát van rajtam, amelyet a Bátor árulótól loptam el - azt akarom, hogy Eric lássa, ha rám néz. Eric néhány másodpercig a tömeget pásztázza. Azután rajtam állapodik meg a tekintete. Összekulcsolja az ujjait, és óvatosan a hasára teszi a kezét. -Azt szeretném, hogy ő sorolja fel. Mivel ő szúrt kést belém, nyilván ismeri valamennyit. Nem tudom, miféle játékot űz most, vagy hogy mi értelme engem zaklatnia ezzel, különösképpen most, a kivégzése előtt. Gőgösnek látszik, de észreveszem, hogy remegnek az ujjai, amikor megmozdítja őket. Még Eric is biztosan fél a haláltól. -

Ót hagyd ki ebből! - szólal meg Tobias.

-

Miért? Csak mert le szoktál feküdni vele? - Eric gúnyosan vigyorog. - Ó, várj csak!

Elfelejtettem. A Szerencsétleneknél ez nem szokás. Ők csak bekötik egymás cipőjét és levágják egymás haját. Tobias arckifejezése nem változik. Azt hiszem, értem: Eric nem miattam csinálja. De pontosan tudja, hol és milyen erő- sen üsse meg Tóbiást. És talán akkor okozza neki a legnagyobb fájdalmat, ha engem üt meg. Ezt szerettem volna a leginkább elkerülni. Mert minden felemelkedésem és bukásom Tobias felemelkedése és bukása is. Ezért nem engedhetem, hogy most közbelépjen, és a védelmemre keljen. -

183

Azt akarom, hogy ő sorolja fel - ismétli meg Eric.

Olyan higgadtan kezdem sorolni, amennyire csak lehetséges: -

Szövetkeztél a Műveltekkel. Több száz Önfeláldozó haláláért vagy felelős. - És

miközben folytatom, már képtelen vagyok uralkodni a hangomon. Köpködni kezdem a szavakat, mintha valamennyi méreg volna a számban. - Elárultad a Bátrakat. Fejbe lőttél egy gyermeket. Jeanine Matthews nevetséges játékszere vagy. A mosolya elhalványul.

-

Megérdemlem a halált? - kérdezi.

Tobias kinyitja a száját, hogy félbeszakítsa, de hamarabb válaszolok, mielőtt megtehetné. -

Igen.

-

Korrekt. - Sötét szeme üres, mint egy kút, mint a csillag- talan éjszaka. - De jogodban

áll neked dönteni erről, Beatrice Prior? Ahogyan annak a fiúnak a sorsát is te döntötted el hogy is hívták? Will? Nem felelek. Apám hangját hallom, amint azt kérdezi tőlem: „Miből gondolod, hogy jogodban áll lelőni valakit?”, miközben utat tötünk magunknak a vezérlőterembe a Bátrak központjában. Azt mondta, létezik helyes módja is a dolgok intézésének, nekem pedig meg kell találnom azt. Érzek valamit a torkomban - mintha viaszgömb lenne. Olyan vastag, hogy nyelni és levegőt venni is alig tudok tőle. -

Elkövettél minden bűncselekményt, amelyért a Bátraknál kivégzés jár - jelenti ki

Tobias. - Nekünk jogunkban áll a Bátrak törvényei értelmében kivégezni téged. Leguggol a három fegyver mellé, amelyek a padlón hevernek Eric lába közelében. Egyenként kiüríti a töltényeket a tárakból. Szinte csilingelnek, amikor a padlóhoz ütődnek, majd elgurulnak, és Tobias cipőjének orrához érve megállnak. Felemeli a középső fegyvert, és betölt egy golyót az első töltényúrbe. Azután rakosgatni kezdi a három fegyvert a padlón, cserélgetve a helyüket, egészen addig, hogy már nem tudom követni a szememmel, melyik volt a középső, amelyben a töltény van. Tobias felveszi a három fegyvert, az egyiket Tori felé nyújtja, a másodikat Harrisonnak adja. Igyekszem a támadásszimulációra gondolni, s arra, ami az Önfeláldozókkal történt akkor. Csupa szürke ruhás, ártatlan ember feküdt holtan az utcán. Nem maradt életben elég Önfeláldozó ahhoz, hogy elszállítsák a holttesteket, úgyhogy többségük valószínűleg azóta is ott hever. Ha nincs Eric, mindez nem történt volna meg. Az Őszinte fiúra gondolok, akit pillanatnyi habozás nélkül agyonlőtt, és aki merev testtel zuhant a földre mellettem. Lehet, hogy nem mi vagyunk azok, akik döntenek arról, hogy Eric életben maradjon-e 184

vagy meghaljon. Lehet, hogy ő maga döntötte el, amikor elkövette azt a sok borzalmat. De még így is nehéz levegőt vennem. Rosszindulat, gyűlölet és félelem nélkül tekintek rá. Csillognak a piercingkarikái, egy koszos hajtincs a szemébe hullik. -

Várjatok! - szólal meg. - Van egy kérésem.

-

Nem érdekel bennünket egy bűnöző kérése - mondja Tori. Fél lábon áll most is,

ahogyan az utóbbi néhány percben tette. Fáradtnak érződik a hangja - bizonyára szeretne

mielőbb túl lenni ezen az egészen, hogy ismét leülhessen. 227

Számára nem jelent mást ez a kivégzés, mint kellemetlenséget. -

A Bátrak egyik vezetője vagyok - mondja Eric. - És mindössze annyit akarok, hogy

Négyes röpítse belém azt a golyót. -Miért?- kérdi Tobias. -

Hogy aztán együtt élhess a bűntudattal - feleli Eric. - Hogy tudd, csak kihasználtál

engem, és aztán agyonlőttél. Azt hiszem, értem. Látni akarja, amikor megtörnek az emberek - mindig is ezt akarta, mióta csak felállította a kamerát az én kivégzőszobámban, amikor kis híján megfulladtam sőt, valószínűleg már jóval azelőtt is. És meggyőződése, hogy ha Tóbiásnak meg kell ölnie őt, ezt még látni fogja, mielőtt meghal. Beteges. -

Nem lesz semmiféle bűntudatom - jelenti ki Tobias.

-

Akkor nem okoz neked gondot megtenni - mondja Eric, ismét mosolyogva.

Tobias felemeli az egyik töltényt. -

Áruld el nekem - szólal meg Eric csendesen -, mert mindig is szerettem volna tudni.

Az apucikád az, aki minden egyes félelemszimulációban felbukkan, amit csak végigcsinálsz? Tobias becsüsztatja a lövedéket az egyik üres töltényűrbe, anélkül, hogy felpillantana. -

Nem örülsz talán a kérdésnek? - kérdezi Eric. - Mi van, attól félsz, hogy megváltozik

a Bátrak véleménye rólad? Rájöttél talán, hogy akkor is gyáva vagy, ha mindössze négy dologtól félsz? Felegyenesedik a széken, és mindkét kezét a karfára teszi. Tobias a bal vállának támasztva feltartja a fegyvert. -

Eric - mondja. - Légy Bátor!

Meghúzza a ravaszt. Behunyom a szemem. HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A vér furcsa színű. Sötétebb, mint várnánk. Marlene kezére pillantok, amely a karom köré kulcsolódik. A körmei rövidek, és recés végűek - rágni szokta őket. Marlene előrelök, és minden bizonnyal lépkedek, mert érzem, hogy mozgok, de gondolatban Eric előtt állok, ő pedig még életben van. Ugyanúgy halt meg, mint Will. És ugyanúgy roskadt össze, ahogyan ő. Azt hittem, amint Eric meghal, azonnal elmúlik majd az érzés, hogy gombóc nőtt a torkomba, de nem így történik. Mélyen, erőfeszítést téve kell lélegeznem, hogy elég levegőhöz jussak. Jó, hogy a tömeg olyan hangos körülöttem, így senki sem hallja. Az ajtók felé

tartunk. A csapat élén Harrison halad, aki a hátán cipeli Torit, mintha kisgyermek volna. Tori nevet, karjával átkulcsolja Harrison nyakát. Tobias a hátamra teszi a kezét. Tudom, mert látom, hogy odajön hozzám, és megfog, de nem érzem - érezni semmit sem érzek. Kívülről kinyílják az ajtókat. Kis híján eltapossuk Jack Kan- get és az őt idáig követő Őszinték csoportját. -

Mit műveltetek? - kérdezi. - Az imént hallottam, hogy Eric eltűnt a cellájából.

-

A mi hatáskörünkbe tartozott - feleli Tori. - Bíróság elé állítottuk, és kivégeztük.

Köszönetét kellene mondanod nekünk ezért. -Miért... - Jack arca elvörösödik. A vér sötétebb, mint a pír, bár az egyik hozza létre a másikat. - Miért kellene köszönetét mondanom nektek? -

Mert azt szeretted volna, hogy kivégezzék, nem igaz? Hiszen megölte az egyik

gyermekedet. - Tori félrehajtja a fejét, szeme tágra nyílt, tekintete ártatlan. - Nos, mi intézkedtünk helyetted. És most, ha megbocsátasz, távozunk. -

Micsoda... ?! Távoztok? - dadogja Jack.

Ha most elmegyünk, Jack Max három követelése közül kettőt nem tud teljesíteni. Ez a gondolat megrémíti. Az érzés kiül az arcára. -

Ezt nem engedhetem meg - jelenti ki.

-

Te semmit sem engedhetsz meg nekünk - feleli Tobias. - Ha nem lépsz félre az útból,

kénytelenek leszünk átgázolni rajtad ahelyett, hogy megkerülnénk. -

Nem azért jöttetek ide, hogy szövetségeseket találjatok? - kérdi Jack savanyú képpel. -

Ha most elmentek, a Műveltek mellé fogunk állunk, ezt megígérhetem nektek, és soha többé nem találtok bennünk szövetségesekre, ti kis... -

Annyira nincs szükségünk a támogatásotokra - jelenti ki Tori. - Mi Bátrak vagyunk.

A jelenlévők lármázni kezdenek. A kiáltásaik áthatolnak az agyamat elborító ködön. A tömeg egy emberként nyomulni kezd. A folyosón tartózkodó Őszinték felnyekkennek, és félreugranak az útból, miközben beözönlünk, mint a víz egy csőtöréskor. A Bátrak kitöltik az 187 üres teret. 230 Marlene elengedi a karomat. Lefutok a lépcsőn, az előttem haladó egyik Bátor nyomában, nem törődve a lökdösődő könyökökkel, a körülöttem felhangzó kiáltásokkal. Olyan érzésem van, mintha ismét beavatás előtt lennék - ugyanígy söpörtünk végig a lépcsőkön a Központban a Választási Ünnepség után. Már fáj a lábam, de ez sem zavar. Megérkezünk az előtérbe. Ott az őszinték és Műveltek egy csoportja vár ránk, közöttük az

a szőke Elfajzott asszony is, akit korábban a hajánál fogva vonszoltak a liftekhez, és a kislány, akinek segítettem elmenekülni, valamint Cara is. Az előttük elvonuló Bátrakat nézik, arckifejezésük tehetetlenségről árulkodik. Cara észrevesz engem, és elkapja a karomat, hogy megállítson. -

Ti meg hová mentek? - kérdezi.

-

A Bátrak központjába - felelem. Próbálom kiszabadítani a karomat, de nem engedi el.

Nem nézek az arcára. Képtelen volnék rá. -

Menj a Barátságosakhoz! - mondom neki. - Azt ígérték, gondoskodnak mindenki

biztonságáról, aki kéri. Itt nem vagy biztonságban. Erre elenged - szinte ellök magától. Odakint csúszósnak bizonyul a talaj az edzőcipőmnek, a ruhásbatyum neki-nekiverődik a hátamnak, miközben lassítok, és kocogva haladok tovább. Eső záporozik a fejemre és a hátamra. A lábam pocsolyákban tocsog, átnedvesedik a nadrágom szára. Érzem a vizes járda szagát, és úgy teszek, mintha nem lenne más a világon. Megállók a korlátnál, a szakadék fölött. A víz alattam száguld neki a sziklafalnak, de nem csap fel elég magasra ahhoz, hogy a cipőmet érje. Úgy száz méterrel odébb Búd paintballpuskákat osztogat, valaki más pedig hozzá való patronokat. A Bátrak központjának rejtett zugait hamarosan sokszínű festékréteg fogja borítani. Belepi majd a térfigyelő kamerák lencséjét is. -

Hé, Tris! - szólít meg Zeke, és odaáll mellém a korláthoz. Vörös és duzzadt a szeme,

de a szája halvány mosolyra húzódik. -

Szia! Ezek szerint sikerült átjutnotok.

-

Igen. Megvártuk, hogy stabilizálódjon Shauna állapota. Aztán idehoztuk. - A

hüvelykujjával megdörzsöli egyik szemét. - Nem szerettem volna mozgatni, de... már nem volt biztonságban az Őszintéknél. Ez egyértelmű. -

És hogy van most?

-

Nem tudom. Túl fogja élni, de a nővér szerint deréktól lefelé lebénulhat. És engem

mondjuk nem zavar de... - megvonja a vállát - hogyan maradhatna a Bátrak között, ha nem tud járni? A Kút felé nézek, ahol néhány Bátor gyermek kergetőzik az ösvényen, miközben festékgolyókat dobálnak a falra. Az egyik széthasad, a sárga festék szétfröccsen a kövön. Arra gondolok, amit Tobias mondott az idősebb Bátrakról, amikor a csoport nélküliekkel éjszakáztunk - azért hagyták el a csoportot, mert fizikailag már képtelenné váltak arra, hogy ott maradhassanak. Közben az az Oszinte-mondóka jut eszembe, amely a legkegyetlenebb

csoportnak nevezi a miénket. -

Maradhat - mondom.

-

Tris, még mozogni sem igen fog tudni.

-

Dehogynem - felelem és felpillantok rá. - Kaphat kerekes széket, és valaki feltolja

majd az ösvényen a Kúthoz. Az épületben pedig van egy lift ott - mutatok a fejünk fölé. - 232 Nem kell járni tudnia ahhoz, hogy lecsússzon a drótkötélcsúszdán, vagy hogy elsüssön egy fegyvert. -

Nem akarja majd, hogy tologassam. - Zeke hangja megbicsaklik. - Azt sem, hogy

felemeljem, vagy ölben vigyem. -

Akkor majd túl kell tennie magát ezeken. Te talán hagynád, hogy kikerüljön a Bátrak

csoportjából egy olyan ostobaság miatt, hogy nem tud járni? Zeke elhallgat néhány másodpercre. Végigpillant az arcomon, azután hunyorít, mintha megpróbálna felmérni engem. Aztán megfordul, lehajol, és átkarol. Régen történt meg velem, hogy valaki megölelt, ezért megdermedek. Aztán ellazulok, és hagyom, hogy a gesztus erejének melegsége átjárja az átnedvesedett ruhadaraboktól vacogó testemet. -

Lőni megyek - mondja, amikor elhúzódik tőlem. - Szeretnél velem jönni?

Megvonom a vállamat, és a nyomába eredek. Átfutunk a Kút szintjén. Búd a kezünkbe nyom egy-egy paintball- puskát. Betöltőm az enyémet. A súlya, a formája és az anyaga is annyira más, mint a revolveré, hogy számomra sem jelent gondot kézbe fogni. -

A Kút és a föld alatti szintek védelmét már jórészt megoldottuk - mondja Búd. -

Nektek az Üvegtornyot kellene védenetek. -

Az Üvegtornyot?

Búd felfelé, a fölénk tornyosuló üvegépületre mutat. A látvány úgy hat rám, mint egy tűszúrás. Legutóbb, amikor ezen a helyen álltam, és erre a mennyezetre néztem fel, az volt a feladatom, hogy megsemmisítsem a szimulációt. Akkor az édesapámmal voltam. Zeke már el is indult felfelé az ösvényen. Nekiveselkedem, hogy kövessem, egyik lábamat 189 a másik után teszem. Nehezen tudok haladni, mert nehezen is lélegezem, de valahogy elbol

dogulok. Mire odaérek a lépcsősorhoz, szinte megszűnik a tüdőmre nehezedő nyomás. Amikor már odabent vagyunk az Üvegtoronyban, Zeke felemeli a fegyverét, és célba veszi az egyik kamerát a mennyezet közelében. Tüzel, mire zöld festék fröccsen szét az egyik ablakon. Nem találta el a kamera lencséjét. -O... - szisszenek fel.-Juj... -

Mi van? Megnézném, hogy neked sikerül-e elsőre tökéletesen.

-

Megnéznéd? - felemelem a saját fegyveremet, amelyet nem a jobb, hanem a bal

vállamhoz támasztok. A fogása idegen a bal kezemnek, de a jobbal még nem tudom megtartani a súlyát. Megkeresem a kamerát az irányzó távcsővel, majd hunyorítva célba veszem. Egy hang suttogni kezd a fülemben. Lélegezz bel Célozz! Ftíjd ki a levegőt! Lőj! Eltart néhány másodpercig, mire rájövök: Tobias hangját hallom, mert ő tanított meg lőni. Meghúzom a ravaszt. A paintballpatron eltalálja a kamerát: kék festék fröccsen a lencsére. -

Tessék, láthattad. Ráadásul az ügyetlenebbik kezemmel.

Zeke dünnyög valamit az orra alatt, ami nem hangzik valami kedvesen. -

Hé! - kiáltja egy vidám hang. Marlene feje bukkan fel az üvegpadló fölött. Festéktől

maszatos a homloka, lila a szemöldöke. Gonoszkodó mosollyal célba veszi Zeke-et, és eltalálja a lábát. Aztán rám céloz. A festékgolyó eltalálja a karomat. Szúró fájdalmat érzek. Marlene nevet és lebukik az üvegpadló alá. Zeke-kel egymásra nézünk, aztán Marlene után vetjük magunkat, aki nevetve fut végig az ösvényen, átvágva magát a gyerekek tömegén. Utána lövök, de a falat találom el helyette. Marlene egy fiút vesz célba a korlát közelében. Hector az, Lynn kis- öccse. Először megdöbbenni látszik, de aztán visszalő, és eltalál valakit Marlene mellett. 234 Pukkanó hangok hallatszanak minden irányból. A Kútban tartózkodók - fiatalok és idősebbek egyaránt - lövöldözni kezdenek egymásra. A kamerákról egy időre meg is feledkezünk. Végigfutok az ösvényen, nevetések és kiáltások közepette. Összeállunk, hogy csapatokat alkossunk, aztán egymás ellen fordulunk. Mire véget ér a csata, a ruhám már inkább színes, mint fekete. Elhatározom: megtartom az inget, hogy emlékeztessen rá, miért is döntöttem eredetileg a Bátrak mellett. Nem azért, mert tökéletesek, hanem mert annyira életrevalók. Mert annyira szabadok. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Valaki kifosztja a Bátrak konyháját, és felmelegíti az ott talált konzervételeket, így aznap este meleget vacsorázunk. Ugyanannál az asztalnál ülök, ahol egykor Christina, Al és Will társaságában szoktam. Abban a pillanatban, hogy helyet foglalok, gombóc nő a torkomban.

Hogy lehet, hogy a kis csapatunkból mostanra csak a fele maradt? Felelősnek érzem magamat emiatt. Ha megbocsátok, megmenthettem volna Alt, de nem tettem. Tiszta fejjel gondolkodva megmenthettem volna Willt, de nem voltam rá képes. Mielőtt eluralkodna rajtam a bűntudat, Uriah ledobja mellém a tálcáját. Marharagu és csokoládétorta-szeletek vannak rajta. Bámulom a nagy halmot. -

Van torta? - kérdezem, a saját tányéromra pillantva, amely szerényebben van

megpakolva, mint Uriah-é. -

Igen, épp most hozták ki. Találtak hátul néhány doboz süteményport és elkészítették -

feleli. - Kaphatsz néhány falatot az enyémből. -Néhány falatot? Egyedül akarod felfalni az egészet? -

Igen - feleli értetlenül. - Miért?

-

Nem érdekes.

Christina leül az asztal mellé, tőlem a lehető legtávolabb. Zeke az övé mellé teszi le a tálcáját. Hamarosan csatlakozik hozzánk Lynn, Hector és Marlene is. Az asztal alatt valami mozgást veszek észre. Marlene keze találkozik Uriah-éval a fiú térde fölött. Ujjaik összekulcsolódnak. Nyilvánvalóan mindketten igyekeznek természetesnek látszani, de lopva egymásra pillantanak. Lynn, aki Marlene balján ül, olyan arcot vág, mintha valami savanyúba harapott volna, de tovább kanalazza az ételt. -Hol van tűz? - kérdezi tőle Uriah. - Hányni fogsz, ha ilyen gyorsan eszel. Lynn komoran néz rá. -

így is, úgy is hányni fogok - attól, ahogy ti ketten folyton szemeztek egymással.

Uriah füle elvörösödik. -

Miről beszélsz?

-Nem vagyok hülye, és a többiek sem azok. Miért nem smárolod le végre? Legyetek már túl rajta! Uriah döbbentnek látszik. Marlene azonban Lynnre néz, áthajol, és határozottan szájon csókolja Uriah-t. Ujjai a fiú nyakához simulnak az ing gallérja alatt. Most jövök rá, hogy az összes zöldborsó legurult a villámról, amelyet épp a számhoz akartam emelni. Lynn felkapja a tálcáját, és elviharzik az asztaltól. -

Mit jelentsen ez az egész? - kérdezi Zeke.

-

Tőlem ne kérdezd! - mondja Hector. - Lynn folyton dühös valami miatt. Már nem

tudom követni, hogy mikor miért. Uriah és Marlene arca továbbra is közel van egymáshoz. És most is mosolyognak. Kényszerítem magamat, hogy a tányéromat nézzem. Furcsa látni, ahogy két ember összekapcsolódik, akiket korábban 237

külön-külön ismertem. Igaz, láttam már ilyet korábban is. Nyikorgást hallok: Christina szórakozottan karcolgatja a villájával a tányérját. -

Négyes! - kiált fel Zeke integetve. Megkönnyebbültnek látszik. - Gyere ide, van itt

hely. Tobias az ép vállamra teszi a kezét. Az ökle több helyen felhasadt, a vér frissnek látszik rajta. -

Sajnálom, nem maradhatok.

1

Lehajol, és azt mondja: -

Elkérhetlek egy kis időre?

Felállók, köszönésképpen intek mindazoknak, akik az asztal körül még figyelnek - azaz valójában csak Zeke-nek, mert Christina és Hector továbbra is a tányérját bámulja, Uriah és Marlene pedig halkan beszélget. Tobiasszal távozunk az önki- szolgáló étteremből. -

Hová megyünk? - érdeklődöm.

-

A vonathoz - feleli. - Találkozóm van, és szeretném, ha ott lennél, hogy segíts

értékelni a helyzetet. Elindulunk a Kút fala mentén haladó egyik ösvényen, az Üvegtoronyba vezető lépcsősor felé. -

Miért van szükséged arra, hogy éppen én...

-

Mert te jobban értesz az ilyesmihez.

Nem tudok mit válaszolni. Felmegyünk a lépcsőn, és elindulunk az üvegpadlón. Kifelé közeledve egy nyirkos helyiségen haladunk át: ez volt a félelemszimulációm helyszíne. A padlón heverő fecskendő arra utal, hogy nemrég járt itt valaki. -

Végigcsináltad ma a félelemszimulációdat? - kérdezem.

-Miből gondolod? - Sötét tekintete kerüli az enyémet. Kilöki az ajtót. Körülleng a nyári levegő. Szélcsend van. -

Össze van vagdosva a kézfejed, és valaki használta azt a helyiséget.

-

Pontosan erre gondoltam. Sokkal jobb megfigyelő vagy, mint az emberek többsége. 193

Tobias az órájára pillant. - Azt mondták, a 8 óra 5 perckor érkező vonattal kell mennem. Gyerünk! Feléled bennem a remény. Lehet, hogy ez alkalommal nem fogunk veszekedni. Talán végre elrendeződnek a dolgaink. A sínekhez érünk. Amikor legutóbb itt jártunk, Tobias azt akarta megmutatni nekem, hogy a Műveltek központjában ég a villany, és el akarta mondani, hogy támadást terveznek az

Önfeláldozók ellen. Most valami azt súgja, hogy a csoport nélküliekkel fogunk találkozni. -

Elég jó megfigyelő vagyok ahhoz, hogy tudjam: kitérő választ adtál a kérdésemre -

jegyzem meg. Sóhajt. -

Igen, végigcsináltam a félelemszimulációt. Látni szerettem volna, hogy történt-e

valamilyen változás. r

-

És történt. Nem igaz?

Kisimít egy eltévedt hajtincset az arcából és kerüli a tekintetemet. Nem is tudtam, hogy ilyen sűrű a haja - nem látszott, amikor rövidre vágta, mint az Önfeláldozók. Most azonban már öt centi hosszú, és kis híján a homlokába lóg. Ettől kevésbé fenyegető a megjelenése, és jobban hasonlít arra, akit magánemberként ismertem meg. -

De - feleli. - Viszont a félelmeim száma nem változott.

Balról hallom dudálni a vonatot, de nem világít az első vagonon a lámpa. A szerelvény úgy közeledik, mint egy rejtőzködő, lopakodó valami. -

Az ötödik kocsiba! - kiáltja Tobias.

Mindketten vágtázni kezdünk. Megtalálom az ötödik kocsit, a bal kezemmel elkapom az oldalán lévő fogantyút, és teljes erőből felhúzódzkodom. Megpróbálom belendíteni a lábamat, de nem sikerül - veszélyesen közel kerül a kerekek

194

hez. Felsikoltok, lehorzsolom a térdemet a padlón, amikor behúzom magamat. Tobias utánam érkezik, és leguggol mellém. Megmarkolom a térdemet, és összeszorítom a fogaimat. -

Hadd nézzem meg! - mondja. Felhúzza a farmernadrágot a térdemig. Ujjai hideg, a

szemnek láthatatlan nyomokat hagynak a bőrömön. Arra gondolok, mi lenne, ha belekapaszkodnék az ingébe, és magamhoz húznám, hogy megcsókoljam És arra gondolok, hogy hozzásimulok, de nem tehetem, mert a titkaink közénk férkőznének. A térdem vöröslik a vértől. -

Csak horzsolás - állapítja meg. - Hamar begyógyul.

Bólintok. A fájdalom máris csillapodik. Tobias felhajtja a nadrágom szárát, hogy úgy maradjon. Hátradőlök, a plafont bámulom. -

Szóval, még mindig ott van a félelemszimulációdban? - kérdezem.

A tekintete olyan, mintha valaki gyufát gyújtott volna a szemei mögött. -

Igen, de már másképpen.

Egyszer azt mondta nekem: azóta nem változott a félelemszimulációja, hogy először végigcsinálta, még a beavatása idején. Úgyhogy már az is eredmény, ha csak valamicskét változott. -

Te is szerepelsz benne - mondja. A homlokát ráncolva nézi a kezét. - Most azonban

nem kellett agyonlőnöm azt az asz- szonyt, mint eddig. Helyette a te halálodat kell végignéznem. És semmit sem tehetek, hogy megakadályozzam. Remeg a keze. Próbálok valami értelmeset kiötleni. Nem fogok meghalni — de ezt nem tudhatom. Veszélyes világban élünk, én pedig nem ragaszkodom annyira az élethez, hogy mindent elkövessek a túlélésért. Nem tudom megnyugtatni Tóbiást. Az órájára pillant. -

Bármelyik pillanatban itt lehetnek.

Felkelek. Evelynt és Edwardot látom a sínek mellett állni. Már mielőtt a vonat odaér, futni 195

kezdenek mellette, és majdnem olyan könnyedén ugranak be a szerelvénybe, mint Tobias. Biztosan gyakorolták. Edward rám vigyorog. A ma viselt szemkendőjére egy nagy kék X van varrva. -

Szia! - mondja Evelyn. Csak Tóbiásra néz, miközben ezt mondja, mintha ott sem

lennék. -

Kellemes találkahely - jegyzi meg Tobias. Már majdnem besötétedett, így csak az

épületek árnyékait látom kirajzolódni a sötétkék égen. Mindössze néhány fénypont csillog a tó

közelében - biztosan a Műveltek központjához tartoznak. A vonat most elfordul, pedig nem szokott - balra tart, távolodik a Műveltek fényeitől, a város elnéptelenedett része felé zakatol. Ahogy lassít, a kocsiban egyre nő a csend. -

Ez tűnt a legbiztonságosabbnak - feleli Evelyn. - Szóval, találkozni szerettél volna

velünk. -

Igen. Egy esetleges szövetségről szeretnék beszélni veletek.

-

Szövetségről - ismétli Edward. - És ki hatalmazott fel téged erre?

-ő a Bátrak egyik vezetője - szólok közbe. - Van rá felhatalmazása. Edward felvonja a szemöldökét. Úgy tűnik, ez imponál neki. Evelyn végre-valahára rám néz, de csak egy pillanatra, azután ismét Tóbiásra mosolyog. -

Érdekes - mondja. - És ff is a Bátrak egyik vezére? - kérdi, rám célozva.

-

Nem - feleli Tobias. - Ő azért jött, hogy segítsen nekem eldönteni, megbízhatok-e

bennetek, vagy sem. Evelyn lebiggyeszti az ajkát. Az énem egyik része legszívesebben kigúnyolná őt, és aztán azt mondaná: „Nesze!” De beérem egy kis mosollyal. -Természetesen készen álltunk arra, hogy szövetségre lépjünk... de csak bizonyos feltételek mellett - feleli Evelyn. - Garantált és egyenértékű helyet kérünk, bármilyen kormány is alakul majd meg a Müveitek megsemmisítése után, és a támadást követően teljes körű rendelkezési jogot kérünk a Műveltek adatai feletti. Nyilvánvalóan... -

Mit terveztek tenni a Műveltek adataival? - szakítom félbe.

-

Egyértelmű, hogy megsemmisítjük. A Műveltektől csak úgy vehetjüök el a hatalmat,

ha megfosztjuk őket a tudásuktól. Az első ösztönöm azt súgja: mondjam meg neki, hogy bolond. Valami azonban visszatart. A szimulációtechnológia, a többi csoportra vonatkozó adatok és a műszaki fejlődésre való összpontosítás nélkül sohasem került volna sor az Önfeláldozók elleni támadásra. A szüleim életben lennének. Ha sikerül is megölnünk Jeanine-t, bízhatunk-e abban, hogy a Műveltek nem próbálnak meg újra megtámadni és irányítani bennünket? Nem vagyok biztos benne. -

És mit kapnánk cserébe a feltételek teljesítéséért? - kérdezi Tobias.

-

Az emberinket, akikre nagy szükség lesz, hogy elfoglalhassuk a Műveltek központját,

és egyenrangú helyet a kormányzásban. -

Biztosra veszem, hogy Tori szeretné magáénak tudni a jogot, hogy megszabadítsa a

világot Jeanine Matthewstól - mondja Tobias halkan. Felvonom a szemöldökömet. Nem tudtam, hogy Tori Jeanine iránti gyűlölete köztudomású lenne, de lehet, hogy nem is az. Most, hogy mindketten vezetők lettek, Tobias bizonyára megtudott néhány dolgot Toriról, amiről másoknak sejtelmük sincs! -

Biztosra veszem, hogy ez megoldható - feleli Evelyn. - Engem nem érdekel, hogy ki

öli meg Jeanine-t, csak a halálát akarom. Tobias rám pillant. Bárcsak elmondhatnám neki most, miért vagyok tanácstalan... bárcsak elmagyarázhatnám, hogy nekem, pont nekem miért vannak mégis fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy a Művelteket úgymond elsöpörjük a Föld színéről. De nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, még akkor se, ha lenne rá időnk. Tobias Evelyn felé fordul. -

Akkor megegyeztünk - mondja.

Kinyújtja a kezét, Evelyn pedig megrázza. -

Egy héten belül össze kellene ülnünk - mondja Evelyn. - Egy semleges helyen. Az

Önfeláldozók többsége nagylelkűen elfogadta, hogy az ő városrészükben maradjunk tervezni, míg helyreáll a rend a támadás után. -

Többségük - ismétli Tobias.

Evelyn arca kifejezéstelenné válik. -

Félek, továbbra is sokan apád mellett állnak, ő pedig néhány nappal ezelőtt, amikor itt

járt, azt tanácsolta nekik, hogy kerüljenek bennünket. - Keserűen mosolyog. - És ők beleegyeztek. Épp mint akkor, amikor arról győzte meg őket, hogy száműzzenek engem. -

Hogy száműzzenek? - kérdi Tobias. - Azt hittem, magadtól jöttél el.

-

Nem. Az Önfeláldozók hajlottak a megbocsátásra és a kibékülésre, amint ez el is

várható tőlük. Az édesapád azonban nagyon befolyásos az Önfeláldozók köreiben. Mindig is az volt. Úgy döntöttem, inkább otthagyom őket, mint hogy eltűrjem a nyilvános száműzetés megaláztatását. Tobias döbbentnek látszik. 197

lul ward, aki néhány pillanatra kihajolt a kocsi oldalán, megszólal: -

Itt az idő!

-

Találkozunk egy hét múlva - mondja Evelyn.

Miközben a vonat meredeken lefelé haladva eléri az utcaszintet, Edward kiugrik. Néhány másodperccel később Evelyn követi. Tobias és én a vonaton maradunk, és szótlanul hallgatjuk, hogyan siklik a síneken. -

Minek hoztál magaddal, ha így is, úgy is szövetséget akartál kötni velük? - kérdezem

kertelés nélkül. -

Nem akadályoztál meg benne.

-

Mégis mit kellett volna tennem? Integetnem? — Mogorván nézek rá. - Nem tetszik ez

nekem. -

Muszáj megtenni.

-

Szerintem nem — ellenkezem. - Léteznie kell más megoldásnak is...

-

Miféle más megoldásnak? - kérdezi, összefonva a karjait. Te egyszerűen nem szereted őt. Az első találkozásotok óta így vagy vele.

-

Hát persze hogy nem szeretem! Cserbenhagyott téged!

-

Száműzték! És ha én úgy döntök, hogy megbocsátok neki, jobban tennéd, ha te is

megbocsátanál! Mégiscsak én vagyok az, akit cserbenhagyott, nem te. -

Itt sokkal többről van szó. Nem bízom benne. Szerintem ki akar használni téged.

-

Nos, ezt nem te döntőd el.

-

Akkor mégis minek hoztál magaddal? - kérdezem, és mintha Tobias tükörképe

lennék, én is összefonom a karomat. Ó, persze, hogy értékeljem neked a helyzetet. Nos, én ezt meg is tettem, de csak mert

-

nem tetszik neked, amire jutottam, az még nem jelenti azt, hogy... -

Elfeledkeztem arról, hogy az előítéleteid befolyásolják a véleményedet. Ha eszembe

jutott volna, akkor talán nem hozlak magammal. 198

-Az én előítéleteim... És mi van a tieiddelf Mi van azzal, hogy mindenkire szövetségesként tekintesz, aki éppen ügy gyűlöli az apádat, mint te? -

Ez nem az apámról szól!

-

Dehogynem! 0 sok mindent tud, Tobias. Ki kellene derítenünk, hogy pontosan mit.

-Már megint kezded? Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Az apám hazudik, Tris. -Valóban? - Felvonom a szemöldökömet. - Nos, az anyád is. Te elhiszed, hogy az Önfeláldozók képesek száműzni valakit? Mert én nem.

-

Ne beszélj így az édesanyámról!

Világosságot látok előttünk. Az Üvegtorony fénye az. -

Rendben van. - A kocsi ajtajához megyek. - Nem fogok.

Kiugróm, majd futok néhány lépést, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Tobias utánam ugrik, de esélyt sem adok neki arra, hogy utolérjen. Egyenesen az épületbe megyek, végigsietek a lépcsőn, és visszatérek a Kútba, hogy alvóhelyet keressek magamnak.

HUSZONHATODIK FEJEZET Rázkódásra ébredek. -Tris! Kelj fel! Csak egy kiáltás. Nem kérdezek semmit. Leteszem a lábam az ágy szélénél, és hagyom, hogy egy kéz az ajtó felé húzzon. Mezítláb vagyok, és egyenetlen a padló. Felsérti a lábujjaimat és a sarkamat. Hunyorogva nézek előre, próbálok rájönni, ki lehet az, aki magával húz. Christina. Kis híján kitépi a bal karomat a helyéről. -

Mi történt? - kérdem. - Mi folyik itt?

-

Maradj csendben, és futás!

A Kútba tartunk. Hallom a folyó zúgását az ösvényen. Christina akkor ráncigáit ki legutóbb az ágyamból, amikor azt akarta megmutatni, hogy A1 testét kiemelik a szakadékból. Összeszorítom a fogaimat, és próbálok nem gondolni erre. Az az eset nem ismétlődhetett meg. Az nem lehet. Zihálok - Christina gyorsabban fut, mint én -, miközben átvágtatunk a toronyépület üvegpadlóján. Christina tenyérrel rácsap a lift gombjára. Még ki se nyílik teljesen az ajtó, és ő belép, engem is magával hűz. Megnyomja az ajtózáré gombot, majd a legfelső emeletét. -

Szimuláció - mondja. - Szimuláció zajlik. Nem érint mindenkit, csak néhányakat.

A kezét a térdére téve nagyokat lélegzik. -

Az egyikük mondott valamit az Elfajzottakról - mondja.

-

Valóban? - kérdezem. - Szimuláció közben?

Bólint. -Marlene. Nem rá vallott, ahogyan mondta. Túlságosan... monoton volt a hangja. Kinyílik az ajtó, és követem Christinát végig a folyosón, a KIJÁRAT A TETŐRE táblával jelzett ajtóig. -

Christina - szólalok meg. - Miért megyünk a tetőre?

Nem válaszol. A tetőre vezető lépcsőkből régi festékszag árad. Egy fekete festékkel felírt Bátor falfirka éktelenkedik a cementtömbökből rakott falakon. A Bátrak jelképe. Néhány monogram, közöttük összeadásjellel: RG + NT, BR + FH. Párok, akik mára valószínűleg megöregedtek, vagy talán szétmentek. Megérintem a mellkasomat, hogy kitapintsam a szívverésemet. Olyan szapora, hogy az is csoda, hogy egyáltalán lélegzem még. Hűvös az éjszakai levegő. Libabőrös tőle a karom. A szemem mostanra alkalmazkodott a sötétséghez, így ki tudom venni a tető párkányán velem szemben álló három alakot. Az

egyikük Marlene. A másik Hector. A harmadikat nem ismerem - egy zsenge korú Bátor az, alig lehet nyolcéves, a hajában egy zöld tincs van. Mozdulatlanul állnak a párkányon, bár erős a szél: a homlokukba, a szemükbe, a szájukba fújja a hajukat, és csattogtatja a ruhájukat, de ők maguk nem mozdulnak. -

Gyertek le most már a párkányról! - kéri Christina. - Ne csináljatok semmi

ostobaságot! Gyertek le...

201

-

Nem hallanak téged - szólok neki halkan, miközben elindulok feléjük. - És látni sem

látnak. r -

Egyszerre kell elkapnunk őket. Én Hectort, te pedig...

-Azzal megkockáztatjuk, hogy lesodorjuk őket a tetőről! Állj oda a kislány mellé, a biztonság kedvéért! Túl fiatal ff még ehhez - gondolom, de nincs szívem kimondani, mert ez azt jelentené: Marlene viszont már elég idős. Marlene-re nézek, akinek olyan kifejezéstelenek a szemei, mintha festett kövek vagy üveggolyók lennének. Úgy érzem, mintha ezek a kövek lecsúsznának a torkomon, megülnék a gyomromat, és lefelé húznának a föld felé. Nem tudom, hogyan lehetne lehozni Marlene-t a párkányról. Végül kinyitja a száját, és megszólal. -

Üzenetem van az Elfajzottak számára - mondja kifejezéstelen hangon. A szimuláció a

hangszálait használja ugyan, de megfosztja a hangját az emberi érzelmek természetes hullámzásától. Marlene-ről Hectorra pillantok. Hectorra aki félt tőlem, mert az édesanyja ezt mondta neki. Lynn valószínűleg most is Shauna ágya mellett van, és abban reménykedik, hogy Shauna képes lesz majd mozgatni a lábát, amikor magához tér. Lynn nem veszítheti el Hectort. Előrelépek, hogy halljam az üzenetet. -

Ez nem tárgyalás, hanem figyelmeztetés - üzeni a szimuláció Marlene-en keresztül, az

ő ajkát mozgatva és az ő torkát rezegtetve. - Ameddig egyikőtök fel nem adja magát a Műveltek központjában, ez kétnaponta meg fog ismétlődni. Ez. Marlene hátralép, én meg előrevetődöm, de nem utána. Nem Marlene után, aki volt elég bátor ahhoz, hogy megengedje Uriah-nak, hogy lelőjön a fejéről egy muffint. És aki 202

összegyűjtött nekem egy halom ruhát, amit hordhattam. Aki mindig, mindig mosollyal üdvözölt engem. Nem, nem Marlene után vetődöm. Helyette Hector után vetem magamat, miközben Marlene és a másik Bátor lány lelép a tető pereméről. Abba kapaszkodom, amit a kezem ér. Egy kar az. A markomban fogom Hector ingét. A tető durva felülete felhorzsolja a térdemet, miközben Hector súlya előrehúz. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy felemeljem.

-

Segítség! - suttogom, mert nem tudok ennél hangosabban beszélni.

Christina már a vállamnál van. Segít felhúzni Hector tehetetlen testét a tetőre. A fiú karja élettelenül csúszik oldalra. Néhány lépéssel odébb a kislány hanyatt fekszik a tetőn. És akkor véget ér a szimuláció. Hector kinyitja a szemét. Már nem kifejezéstelen a tekintete. -

Áú! - mondja. - Mi folyik itt?

A kislány nyöszörög, Christina pedig odamegy hozzá, és halkan mond neki valamit, hogy megnyugtassa. Állok, miközben minden porcikám remeg. Araszolni kezdek a tető széle felé, és letekintek a földre. Odalent az utca nincs valami jól kivilágítva, de így is látom Marlene halvány körvonalait kirajzolódni a járdán. Légzés... Ugyan, ki törődik most a légzéssel? Elfordulok a látványtól, hallgatom a fülemben a szívverésemet. Christina szája mozog. Nem törődöm vele, az ajtóhoz megyek, majd le a lépcsőn, azután végig a folyosón, és beszállok a liftbe. Az ajtó becsukódik. Levetem magam a földre, ahogyan Marlene tette, miután úgy döntöttem, hogy nem őt mentem meg. Sikoltozok, tépkedem a ruhámat. A torkom néhány másodperc múlva megfájdul, s a karomon karmolások húzódnak, ahol nem fedte a ruha. Mégsem hagyom abba a sikoltozást. A lift csenget és megáll. Kinyílik az ajtó. Megigazítom az ingemet, lesimítom a hajamat, és kilépek. Üzenetem van az Elfajzottak számára. Elfajzott vagyok. Ez nem tárgyalás. Nem, nem az. Hanem figyelmeztetés. Értem.

203

kmedáig egyikőtök fel nem aája magát a Műveltek központjában... Én megteszem. ...ez kétnaponta meg fog ismétlőáni. Nem, ez soha többé nem ismétlődik meg. HUSZONHETEDIK FEJEZET Atfurakodom a szakadék melletti tömegen. Zaj van a Kút- ban, és nem csak a folyó zúgása miatt. Csendre vágyom, úgyhogy a hálótermekhez vezető folyosóra menekülök. Nem akarom

hallani a beszédet, amelyre Tori készül Marlene nevében, és nem szeretnék jelen lenni, amikor a Bátrak fennhangon ünnepük az elhunyt életét és bátorságát. Ma reggel Lauren jelentette, hogy a felavatottak hálótermeiben megfeledkeztünk néhány kameráról, ahol Christina, Zeke, Lauren, Marlene, Hector és a zöld hajú lány, Kee aludt, így választhatta ki Jeanine, kit irányítson a szimuláció. Nincs kétségem afelől, hogy azért választotta a fiatal Bátrakat, mert tudta, hogy az ő haláluk jobban megvisel majd bennünket. Megállók egy ismeretlen folyosón, és a falnak támasztom a homlokomat. A felülete durva tapintású és hideg. Mögöttem hallom a Bátrak kiáltozását. A hangjuk erejét tompítják a sziklarétegek. Hallom, hogy közeledik valaki, és oldalra nézek. Christina néhány lépésre áll tőlem, még mindig ugyanabban a ruhában, amelyet az éjjel viselt. -

Szia! - mondja.

-Nem vagyok igazán olyan hangulatban, hogy még több bűntudatot érezzék. Úgyhogy, légy szíves, menj el!. -

Csak egyetlen dolgot szeretnék mondani neked, aztán elmegyek.

Duzzadt a szeme, és kissé álmosnak tűnik a hangja, ami vagy kimerültség vagy némi alkoholfogyasztás vagy mindkettő eredménye. A tekintete azonban elég határozott ahhoz, hogy tudja, mit mond. Elhúzódom a faltól. -

Sohasem láttam még ehhez hasonló szimulációt. Úgy értem, külső szemlélőként. De

tegnap... - Megrázza a fejét. - Igazad volt. Nem hallottak és nem láttak téged. Ahogyan Will sem... A torkán akad a név. Elhallgat, levegőt vesz, és nyel egy nagyot. Pislog néhányat, azután ismét rám néz. -

Azt mondtad, meg kellett tenned, különben agyonlőtt volna téged, én pedig nem 204

hittem neked. Most már hiszek, és... igyekszem megbocsátani érte. Ez... minden, amit mondani akartam. Egyfelől megkönnyebbülést érzek. Christina hisz nekem, megpróbál megbocsátani, még ha ez nem is lesz könnyű. Nagyobbrészt azonban dühös vagyok. Mégis mit gondolt eddig? Hogy agyon akartam lőni Willt, az egyik legjobb barátomat? Bíznia kellett volna bennem már kezdettől fogva, tudnia kellett volna, hogy nem tettem volna meg, ha láttam volna más lehetőséget abban a

pillanatban. -

Nagy szerencsém, hogy végre bizonyítékot találtál arra, hogy nem vagyok hidegvérű

gyilkos. Úgy értem, az adott szavamon kívül. Hiszen mi okod lett volna rá, hogy higgy nekem? Kényszeredetten nevetek, és próbálok közömbös maradni. Christina kinyitja a száját, de én tovább mondom a magamét. Képtelen vagyok abbahagyni. -

Mondjuk, jó lenne, ha sietnél ezzel a megbocsátás-dologgal, mert nincs sok időnk...

A hangom elcsuklik, és már képtelen vagyok tartani magam. Zokogni kezdek. A falnak támaszkodom, és érzem, hogy lecsúszom mellette, ahogy elgyöngül a lábam. Túl homályos a látásom ahhoz, hogy lássam Christinát, de érzem, amikor átölel és megszorít, olyan erősen, hogy fáj. Kókuszolajillata van, és erő árad belőle, pontosan úgy, mint amikor felavatták Bátornak, és az ujjaival tartotta magát, a szakadék fölött függeszkedve. Akkor - ami nem is volt olyan régen - gyengének éreztem magamat hozzá képest, de most az ereje láttán úgy érzem: én is lehetnék erősebb. Egymás mellett térdelünk a kőpadlón. Magamhoz ölelem, olyan erősen, ahogyan ő ölel engem. -

Már megtörtént - mondja. - Ezt akartam mondani. Hogy már megbocsátottam.

**# Aznap este a Bátrak mindannyian elhallgatnak, amikor belépek az önkiszolgáló étterembe. Nem hibáztatom őket. Az Elfajzottak közé tartozom, így hatalmamban áll hagyni, hogy Jeanine megölje valamelyiküket. Többségük valószínűleg azt akarja, hogy áldozzam fel magam. Vagy csak retteg attól, hogy nem teszem meg. Ha az Önfeláldozóknál lennénk, akkor egyetlen Elfajzott sem ülne most itt. Egy pillanatig nem tudom, hová menjek, vagy. hogyan juthatnék el oda. Zeke azonban 205

odaint az asztalához. Komornak látszik. Felé veszem az irányt. Ám még mielőtt odaérnék, Lynn elindul felém.

Lynn most másmilyen, mint amilyennek eddig ismertem. Hiányzik a tekintetéből a szenvedély. Az arca sápadt, és a száját harapdálja, hogy leplezze a remegését. -

Izé - dünnyögi. Hol balra néz, hol jobbra, mindenhová, csak az arcomra nem. -

Nekem tulajdonképpen... hiányzik Marlene... Régóta ismertem őt, és... - megrázza a fejét. Az a lényeg... ne gondold, hogy amit most mondok, az bármit is jelentene Marlene-nel kapcsolatban... - mondja, mintha korholna engem. - De... köszönöm, hogy megmentetted Hecet. Lynn egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát. A tekintete ide-oda rebben a helyiségben. Azután egyik karjával átölel, s belekapaszkodik az ingembe. Belenyilall a fájdalom a vállamba, de nem teszem szóvá. Lynn elenged. Szipog, és visszamegy az asztalához, mintha mi sem történt volna. Tekintetemet néhány másodpercig a távolodó hátára szegezem, azután leülök. Zeke és Uriah egymás mellett ül az egyébként üres asztalnál. Uriah arca megereszkedett, mintha nem lenne egészen ébren. Sötétbarna palack áll előtte, amelyből időnként kortyol egyet. Óvatos vagyok. Megmentettem Hecet - ami azt jelenti, hogy Marlene-t hagytam meghalni. Uriah nem néz rám. Kihúzom a vele szemközti széket, és leülök a szélére. -

Hol van Shauna? - kérdezem. - Még mindig a kórházban?

-

Nem, már itt van - feleli Zeke, és az asztal felé biccent, amelyhez Lynn visszasétált az

imént. Már látom is őt ott - olyan sápadt az arca, mintha áttetsző lenne, és kerekes székben ül. - Feküdnie kellene még, azonban Lynn eléggé össze van zavarodva, úgyhogy inkább állandóan mellette akar lenni. -

De ha azt szeretnéd tudni, hogy miért ülnek olyan mesz- sze... Shauna rájött, hogy

Elfajzott vagyok - mondja Uriah vontatottan. - És nem szeretne megfertőződni. -Ó... 254 -

Velem is furcsán viselkedik - mondja Zeke sóhajtva. - „Honnan tudod, hogy a bátyád

nem ellenünk munkálkodik? Figyelted őt mostanában?” Mit meg nem adnék azért, ha behúzhatnék egyet annak, aki megmérgezte az elméjét! -

Semmit sem kell adnod érte - mondja Uriah. - Ott ül az édesanyja. Menj, és üsd meg!

Követem a tekintetét. Egy középkorú asszonyt látok, hajában kék tincsekkel, a fülcimpáját

eltakaró fülbevalóval. Csinos, ahogyan Lynn is az. Tobias egy pillanattal később lép be a helyiségbe, nyomában Tori és Harrison. Kerültem őt az utóbbi időben. Nem beszéltem vele azóta, hogy összekaptunk egymással, még mielőtt Marlene... -

Szia, Tris! - mondja Tobias, amikor már hallótávolságon belül vagyok. Halk és érdes

a hangja. Békés helyekre emlékeztet. -

Szia! - mondom feszült és halk hangon, amely nem is az enyém.

Tobias leül mellém, karját a székem háttámlájára teszi, és közelebb hajol. Nem nézek rá nem vagyok hajlandó a szemébe nézni. Mégis megteszem. Sötét szempár - a színe a kék egy különleges árnyalata, amely valamilyen módon képes kizárni a helyiség többi részét: megnyugtatóan hat rám, s ugyanakkor arra emlékeztet, hogy távolabb vagyunk egymástól, mint szeretném. -Nem akarod megkérdezni tőlem, hogy jól vagyok-e? - kérdezem. -

Nem. Biztosra veszem, hogy nem vagy jól. - Tobias megrázza a fejét. - Csak arra

kérlek, ne hozz semmiféle döntést, amíg nem beszéltünk róla. Már késő - gondolom. - A döntés megszületett. -

Amíg mi mindannyian nem beszéltünk róla, ugye? így gondoltad, mivel

mindannyiunkat érint - szól közbe Uriah. - Én nem hiszem, hogy bárkinek is fel kellene adnia magát. -

Ügy érted, senkinek sem? - kérdezem.

-

Senkinek! - mondja Uriah mogorván. - Szerintem ellen- támadást kellene indítanunk.

-

Valóban - felelem. - Provokáljuk csak azt a nőt, aki képes öngyilkosságba hajszolni a

központban tartózkodók fplét! Ez remek ötletnek tűnik. 207

Túlságosan nyers voltam. Uriah leküldi a torkán a palack tartalmát. Azután leteszi az üveget az asztalra, olyan erővel, hogy attól tartok, ripityára törik. -

Ne beszélj így róla! - mordul rám.

-

Sajnálom - mondom -, de te is tudod, hogy igazam van. A fél csoportunk halálát úgy

akadályozhatjuk meg a legbiztosabban, ha feláldozunk egy életet. Nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy Uriah, aki pontosan tudja, mi fog történni, ha nem megy el oda valamelyikünk, önként jelentkezzen. Csakhogy ő lesüti a szemét. Nem

hajlandó rá. -

Tori, Harrison és én elhatároztuk, hogy fokozzuk a biztonságot. Ha mindenki jobban

tudatában van a támadásoknak, akkor remélhetőleg képesek leszünk megakadályozni az újabbakat - mondja Tobias. - Ha ez nem válik be, akkor előál- lunk majd egy másik megoldással. A megbeszélésnek ezennel vége. De egyelőre senki se csináljon semmit. Rendben? Rám néz, amikor felteszi a kérdést, és felvonja a szemöldökét. -

Rendben - felelem. Nem nézek egyenesen a szemébe.

208

Vacsora után vissza szeretnék menni a hálóterembe, ahol korábban aludtam, de képtelen vagyok belépni az ajtón. Ehelyett tovább járom a folyosókat, ujjaimat a kőfalakon húzogatva. Hallgatom lépteim visszhangját. Akaratlanul is elhaladok a fali ivókút mellett, ahol Peter, Drew és Al megtámadott. A testszagból tudtam, hogy A1 volt az. Még most is érzem a citromfű illatát. Ezt azonban nem egy barátomhoz társítom most, hanem a tehetetlenséghez, amelyet éreztem, amikor a szakadékhoz vonszoltak. Gyorsabban lépdelek, tágra nyitom a szememet, hogy nehezebb legyen magam előtt látnom a támadást. Ki kell jutnom innen, és minél messzebbre kerülnöm a helytől, ahol a barátaim rám támadtak, ahol Peter leszúrta Edwardot, és ahol a barátaim alkotta világtalan hadsereg vonulni kezdett az Önfeláldozók körzete felé, és ez az egész őrület a kezdetét vette. Egyenesen oda tartok, ahol utoljára biztonságban éreztem magam. Tobias parányi lakása felé. Már abban a pillanatban nyugodtabb vagyok, hogy odaérek az ajtajához. Nincs teljesen becsukva. Belököm a lábammal. Tobias nincs itt, mégsem megyek el. Leülök az ágyára, és összenyalábolom a takaróját. Beletemetem az arcomat, és nagyokat lélegzek az orromon át. Már alig érződik az anyag egykori illata. Tobias régen nem aludt már alatta. Nyílik az ajtó, és Tobias lép be rajta. Elernyed a karom, az ölembe ejtem a takarót. Hogyan magyarázzam meg neki, mi szél hozott ide? Elvileg dühös vagyok rá. Tobias nem vág mogorva képet, de a szája megfeszül, és ebből tudom, hogy ő tényleg dühös rám. -

Ne csinálj ostobaságot! - szól rám.

-

Ostobaságot?

-

Hazudtál. Azt mondtad, nem mégy el a Műveltekhez, ami hazugság. A Műveltekhez

elmenni pedig ostobaság volna, úgyhogy ne tedd!

209

Leteszem a takarót, és felállók. r -

Ne próbáld ennyire leegyszerűsíteni - mondom -, mert nem az. Te is ugyanolyan jól

tudod, mint én, hogy ez a helyes döntés. -

Éppen ezt a pillanatot választottad ki arra, hogy úgy viselkedj, mint egy Önfeláldozó?

- Tobias hangja kitölti a helyiséget. A félelem beléhasft a mellkasomba. Az indulata túlságosan váratlannak tűnik. És bizarr is. - Mindig is azt hajtogattad, hogy túlságosan önzó' vagy

hozzájuk képest, és most, amikor az életed a tét, egyszerre csak muszáj hősnek lenned? Mi ütött beléd? -

Inkább beléd mi ütött? Emberek haltak meg. Lesétáltak egy épület tetejéről! És én

megakadályozhatom, hogy ez megismétlődjön! -

Te túlságosan fontos vagy ahhoz, hogy egyszerűen csak... meghalj. - Tobias megrázza

a fejét. Nem néz rám. A tekintete átsuhan az arcomon, a mögöttem lévő falra, vagy a fejem fölé a mennyezetre, mindenhová, csak el rólam. Túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy dühös legyek. -

Nem vagyok fontos - mondom. - Mindenki jól meglenne nélkülem.

-

Kit érdekel mindenki? Mi lenne velem?

Tobias a kezébe hajtja a fejét, és eltakarja a szemét. Remegnek az ujjai. Két hosszú lépéssel odajön hozzám, és az ajkát az enyémhez érinti. Finom érintése kitörli belőlem az elmúlt néhány hónapot, és most az a lány vagyok, aki a sziklán ült a szakadék mellett, ahol a folyó vize ráfröccsent a bokájára. Tobias akkor csókolt meg először. Az a lány vagyok, aki megfogta a kezét a folyosón, csak azért, mert ahhoz volt kedve. Elhúzódom. Kezemet a mellkasára téve tartom távol magamtól. Az a gond, hogy az a lány is én vagyok, aki agyonlőtte Willt, azután hazudott róla, majd választott Hector és Marlene 258 között, és még ezernyi másik dolog is én vagyok. És ezt nem lehet kitörölni belőlem. -

Te is jól meglennél. - Nem pillantok rá. A pólóját nézem az ujjaim között, és a nyaka

körül indázó fekete tetoválást, de nem nézek az arcára. - Eleinte nem. De aztán túltennéd magad rajta, és azt csinálnád, amit kell. Átkarolja a derekamat, és magához húz. -

Ez nem igaz - mondja, mielőtt még egyszer megcsókol.

Nem jó ez így. Nem jó megfeledkeznem arról, hogy kivé váltam, és hagynom, hogy megcsókoljon, miközben tudom, mire készülök. Mégis ezt szeretném. Ó, de még mennyire szeretném! Lábujjhegyre állok, és átölelem Tóbiást. Egyik kezemet a lapockái közé szorítom, a másikkal a tarkóját fogom. A tenyeremben érzem a lélegzetét, a teste tágulását és összeszűkülését, és tudom, hogy erős, állhatatos és megállíthatatlan. Megtestesíti mindazt, aminek lennem kellene, de nem vagyok. Nem, én nem vagyok ilyen. Hátrálni kezd, magával húz, és megbotlom. Kilépek a cipőmből. Tobias leül az ágy

szélére, én pedig előtte állok, és végre szemtől szembe kerülünk egymással. Megérinti, majd kezébe fogja az arcomat, ujjai hegyével megcirógatja a nyakamat, majd a tenyere megállapodik a csípőm hajlatán. Képtelen vagyok megállni. A számat a szájához igazítom. Olyan az íze, mint a vízé, az illata pedig mint a friss levegőé. A kezemet a nyakáról a vesetájékára rántom, majd becsúsztatom a pólója alá. Most még szenvedélyesebben csókol. Tudtam, hogy erős. De csak akkor jövök rá, mennyire az, amikor meg is tapasztalom. Érzem a megfeszülő hátizmait az ujjaim alatt. Állj meg! - mondom magamnak.

211

Hirtelen, mintha sietnénk valahová, Tobias végigsimftja az oldalamat az ingem alatt. Belékapaszkodom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, de ennél már nincs közelebb. Soha senkit sem kívántam még így, sem pedig ennyire. Hátrahajol, épp csak annyira, hogy a szemembe nézhessen leengedett szemhéjai mögül. -

ígérd meg nekem - suttogja -, hogy nem mégy el! A kedvemért. Tedd meg nekem ezt

az egyet! Megtehetem vajon? Itt maradhatok-e, hogy rendbe hozzuk a közös dolgainkat, és hagyjam, hogy valaki más haljon meg helyettem? Felnézek Tóbiásra. Egy pillanatig elhiszem, hogy megtehetem. Azután Willt látom magam előtt. A ráncot a szemöldökei között. A kifejezéstelen, szimulációvezérelt tekintetét. És az összeroskadt testét. Tedd meg nekem ezt az egyet! Tobias sötét tekintete könyörögve kér. De ha én nem megyek el a Műveltekhez, akkor ki fog? Tobias? Olyasmi ez, amit kinézek belőle. Éles fájdalmat érzek a mellkasomban, amikor ezt hazudom neki: -

Rendben van.

-

ígérd meg! - kéri, a homlokát ráncolva.

A fájdalom állandósul bennem, és mindenre kiterjed - bűntudattal, félelemmel és vágyakozással keveredik. -

Megígérem.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Amikor Tobias kezd álomba merülni, mindkét karjával szorosan átölel. Mintha életmentő börtönben lennék. De én várok - ébren tart a gondolat, hogy emberi testek zuhannak a járdára - egészen addig, amíg Tobias elenged, és egyenletessé válik a légzése. Nem fogom hagyni, hogy elmenjen a Műveltekhez, ha ez megismétlődik, és meghal valaki más is. Nem fogom. Kisiklok az öleléséből. Magamra húzom az egyik pulóverét, hogy magammal vihessem az illatát. Belelépek a cipőmbe. Nem viszek magammal se fegyvert, se emléktárgyat. Megállók az ajtónál, és visszanézek rá. Félig elrejtve a takaró alatt, békésnek és erősnek látom. -Szeretlek - mondom halkan, ízlelgetve a szót. Hagyom becsukódni mögöttem az ajtót. Ideje helyrehozni mindent.

A hálóteremhez megyek, ahol régebben a Bátornak született beavatottak aludtak. A helyiség pontosan úgy néz ki, mint az, amelyikben én aludtam a beavatás idején: hosszú és kes261

keny, kétoldalt emeletes ágyak sorakoznak, az egyik falon tábla van. A sarokban világító kék lámpa fényében látom: senki sem vette magának a fáradságot, hogy letörölje a helyezési sorrendet. Uriah neve szerepel a tetején. Christina az f -alsó ágyon alszik, Lynn alatt. Nem szeretném megijeszteni, de nincs más módja annak, hogy felkeltsem, úgyhogy betapasztom a száját a kezemmel. Felriad, elkerekedik a szeme, míg meg nem talál a tekintetével. Ujjamat a számra teszem, és intek neki, hogy kövessen. A folyosó végéig megyek, a sarokhoz érve befordulok. Csak egy festékkel összefröcskölt vészjelző lámpa világít az egyik kijárat fölött. Christina nem húzott cipőt. A lábujjait begörbítve védekezik a hideg ellen. -

Mi az? - kérdezi. - Mégy valahová?

-Igen... - Hazudnom kell, különben megpróbál megállítani. - A bátyámmal találkozom. Emlékszel rá? Az Önfeláldozóknál van. Összehúzza a szemét. -

Sajnálom, hogy felkeltettelek - mondom. - De van valami, amire meg szeretnélek

kérni. Nagyon fontos. -

Rendben van. Tris, olyan furcsán viselkedsz! Biztos vagy benne, hogy nem...

-

Nem. Hallgass végig! Nem volt véletlen a szimulációs támadás időzítése. Azért került

sor rá pont akkor, amikor, mert az Önfeláldozók készültek valamire. Nem tudom, mire, de köze volt egy fontos információhoz, amely most Jeanine birtokában van... -

Micsoda? - Christina a homlokát ráncolja. - Nem tudod, mire készültek? Se azt, hogy

mi ez az információ? -

Nem. - Biztosan őrültségnek hangzik, amit mondok. - Az az igazság, hogy nem

sikerült többet kiderítenem erről, mert Marcus Eaton az egyetlen, aki mindent tud, ő pedig nem hajlandó elárulni nekem.214Én csak... a támadás okáról van szó. Az igazi okról. Meg kell tudnunk, mi az. Nem tudom, mit mondhatnék még. Christina azonban máris bólogat. -

Az ok, amiért Jeanine arra kényszerített bennünket, hogy ártatlan embereket

támadjunk meg - mondja keserűen. - Igen, ezt ki kell derítenünk. Kis híján elfeledkeztem arról, hogy Christina maga is a szimuláció hatása alatt állt. Vajon hány Önfeláldozót ölt meg eközben? Mit érzett, amikor gyilkosként ébredt fel abból az

álomból? Ezt még nem kérdeztem meg tőle - és nem is fogom. -

A segítségedre van szükségem, mégpedig gyorsan - magyarázom. - Szükségem van

valakire, aki ráveszi Marcust az együttműködésre. És azt hiszem, te képes vagy rá. Félrehajtja a fejét, és néhány másodpercig csak néz engem. -

Tris, ne csinálj semmi ostobaságot!

Mosolyt erőltetek magamra. -

Miért mondja ezt mindenki?

Megfogja a karomat. -

Nem viccnek szántam.

-

Már mondtam neked. Calebhez megyek látogatóba. Néhány nap múlva visszajövök,

és akkor kidolgozhatjuk a stratégiát. Egyszerűen csak úgy éreztem, jobb, ha van valaki más is, aki tud minderről, mielőtt elmegyek. A biztonság kedvéért. Rendben? Néhány másodpercig még markolja a karomat, azután elenged. -

Rendben - feleli.

Elindulok a kijárat felé. Addig tudom tartani magam, míg ki nem lépek az ajtón, de azután érzem, hogy kibuggyannak a könnyeim. Ez életem utolsó beszélgetése volt vele. És telis-tele volt hazugságokkal. Odakint felhúzom Tobias pulóverének kapucniját. Amikor az utca végéhez érek, körülnézek, életjeleket keresve. Sehol semmi. Belégzéskor szúrja a tüdőmet a hideg levegő, amikor kilé- legzem, párafelhő gomolyog. Hamarosan beköszönt a tél. Azon tűnődöm, vajon a Műveltek és a Bátrak még akkor is holtponton lesznek-e, arra várva, hogy az egyik csoport kiirtja majd a másikat. Örülök, hogy ezt már nem kell majd látnom. Mielőtt a Bátrakat választottam volna, sohasem voltak ehhez hasonló gondolataim. Ha 215

másban nem is, abban biztos voltam, hogy hosszú életű leszek. Most már semmi sem biztos, kivéve azt, hogy azért megyek oda, ahová, mert így döntöttem. Az épületek árnyékában lépdelek, abban bízom, hogy senki sem figyel fel rám. Egyetlen utcalámpa sem világít ezen a környéken, de a hold elég fényes ahhoz, hogy különösebb gond nélkül haladhassak tovább. Átmegyek a magasvasút alatt. A sínek megremegnek egy közeledő vonat alatt. Sietnem kell, ha oda akarok érni, még mielőtt feltűnik valakinek, hogy eljöttem. Kikerülök egy nagy

repedést az úton, aztán átugrok egy kidőlt utcalámpát. Amikor elindultam, nem gondoltam arra, hogy mekkora távolságot kell megtennem. Hamarosan kimelegszem a gyaloglástól, meg attól, hogy időről időre hátranézek, és kerülgetem az akadályokat az úton. Megszaporázom a lépteimet, félig gyalogolok, félig már kocogok. Hamarosan olyan városrészbe érek, amelyet ismerek. Az utcák rendezettebbek és tisztábbak errefelé, és kevesebb a kátyú is. A távolban már látni a Műveltek központjának fényeit - a puszta tény, hogy világítanak, az energiamegőrző törvényekbe ütközik. Még nem tudom, mitévő leszek, amikor odaérek. Követelem, hogy Jeanine-hez vigyenek? Vagy csak állok ott és várom, hogy valaki észrevegyen? Ujjaimat végighűzom a mellettem álló épület egyik ablakán. Már nincs messze. Remegések futnak végig a testemen most, amikor már a közelben vagyok. Ez megnehezíti a gyaloglást. Levegőt vennem sem egyszerű. Már nem próbálok nesztelen maradni. Hagyom, hogy zihálva áramoljon be és távozzon a levegő a tüdőmből. Vajon mit fognak művelni velem, amikor megérkezem? Mik a terveik velem, miután már nem vehetik hasznomat? Megölnek? Abban nem kételkedem, hogy a végén úgyis meg fognak ölni. Az előrehaladásra összpontosítok, a lábaim mozgatására, holott úgy tűnik, már nem hajlandóak megtartani a testsúlyomat. És aztán ott állok a Műveltek központja előtt. Odabent kék inges emberek tömege - asztalok körül üldögélnek, számítógépeken dolgoznak, könyvek fölé hajolnak, és papírokat adogatnak ide-oda. Akadnak közöttük jóravaló emberek is, akik nem értik, mit művelt a csoportjuk, de ha a szemem láttára rájuk dőlne az egész épület, nem biztos, hogy tudnék bánkódni miattuk. Ez az utolsó pillanat, amikor még visszafordulhatok. A hideg levegő csípi az arcomat és a kezemet, amíg bizonytalankodom. Most még elmehetek. Menedéket kereshetek a Bátrak központjában. Reménykedhetek és fohászkodhatok, és kívánhatom azt, hogy senki se haljon meg többé az önzésem miatt. Csakhogy nem mehetek el, mert a bűntudat, Will életének és a szüleim életének a súlya, sőt most már Marlene-é is, össze fogja roppantani a csontjaimat, és akkor nem tudok már lélegezni többé. „ Lassan lépdelek az épület felé, és benyitok az ajtón.

Ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy ne fulladjak meg. Senki sem figyel fel rám egy ideig, miután, hogy rálépek a fapadlóra, majd megállók Jeanine Matthews szemközti falon függő, hatalmas portréja előtt. Még az a két Bátor áruló Őr sem, akik a bejárat közelében járkálnak. Odamegyek a recepció pultjához, ahol egy középkorú, fejbűbján kopasz férfi ül, s egy halom papírt válogat. A kezemet a pultra teszem. -

Legyen szíves! - szólítom meg.

-

Egy pillanat türelmet kérek - feleli anélkül, hogy felnézne.

-

Nincs.

Erre már felnéz. A szemüvege csálén áll. Komoran bámul rám, mintha meg akarna fenyíteni. Torkán akadnak a szavak, amelyekkel illetni akar. Csak tátott szájjal néz, tekintete az arcomról a fekete pulóveremre rebben. Félelmemben mulatságosnak találom az arckifejezését. Halványan elmosolyodom, és elrejtem remegő kezemet. -

Azt hiszem, Jeanine Matthews látni akar - szólalok meg. - Hálás lennék, ha szólna

neki. Int az ajtónál tartózkodó Bátor árulóknak, de erre már nincs is szükség. Az őrök végre kapcsoltak. A helyiség más részeiből is elindult már felém néhány Bátor katona. Közrefognak, de nem érnek hozzám; nem is szólnak hozzám. Az arcukat fürkészem, igyekszem a lehető legnyugodtabbnak mutatkozni. -

Elfajzott? - kérdezi végül az egyik, miközben a pult mögött a férfi felemeli a házi

telefont. Ha ökölbe szorítom a kezemet, akkor nem remeg. Bólintok. A tekintetem megakad a bal oldali liftből kiszálló Bátrakon. Arcizmaim elernyednek. Peter közeledik felénk.

217

Ezerféle lehetséges reakció jut eszembe, kezdve azzal, hogy nekiugrom Peter torkának, elüvöltöm magam vagy elsütök egy viccet. Nem tudok választani közülük. Úgyhogy mozdulatlanul állok, és figyelem őt. Jeanine biztosan sejtette, hogy én jövök, és pontosan ezért választotta ki Pétért a feladatra, hogy odakísérjen hozzá. Nyilván szándékosan. - Azt az utasítást kaptuk, hogy vigyünk fel - közli Peter. Valami csípősét vagy legalább közömbösét szeretnék válaszolni erre, de összeszorult torkomból mindössze egy beleegyező hangot sikerül kipréselnem. Peter elindul a lift felé.

Követem. Keskeny folyosók során haladunk végig. Bár több lépcsősort is megmászunk felfelé, olyan érzésem van, mintha a föld alá merülnék. Arra számítok, hogy Jeanine-hez vezetnek, de tévedek. Megállnak egy keskeny előtérben, amelynek mindkét oldalán több fémajtó is nyílik. Peter beüt egy kódszámot, hogy kinyissa az egyiket, az áruló Bátrak szoros sorfalat állnak körülöttem, és az így kialakult keskeny alagűton terelnek be a helyiségbe. Egy kis szoba ez, nem egészen két méter széles, és ugyanilyen hosszú. A padló, a falak, a mennyezet ugyanolyan világító panelekből készült, mint amelyeket az alkalmassági vizsga termében láttam ragyogni, de most nem világítanak. Mindegyik sarokban egy-egy parányi fekete kamera van. Végül hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Egyik sarokról a másikra pillantok, majd a kamerákra, és küzdők a gyomromból, mellkasomból és torkomból előtörni készülő kiáltással, amely minden porcikámat átjárja. Ismét bűntudatot érzek, ugyanakkor szomorúság is gyötör: a két érzés egymással vetélkedik bennem, ám a félelem még náluk is erősebbnek bizonyul. Belélegzek, de nem fújom ki a levegőt. Az édesapám egyszer azt mondta: így elmulasztható a csuklás. Megkérdeztem tőle, belehalhatok-e abba, ha visszatartom a lélegzetemet. - Nem - felelte. - A tested túlélési ösztöne felülkerekedik az akaratodon, és rákényszerít, hogy lélegezz. Milyen kár! Jól jönne most egy egérút. Ez a gondolat nevetésre késztet. Azután üvöltésre. Összegömbölyödöm, az arcomat a térdemhez szorítom. Ki kell dolgoznom egy tervet. Ha képes vagyok rá, nem fogok ennyire félni. Csakhogy nem létezik terv. Nincs menekvés a Műveltek központjának gyomrából, nincs menekvés Jeanine elől és a tetteim elől sem. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Elfelejtettem magammal hozni az órámat. Percekkel vagy órákkal később, amikor a pánik alábbhagy, elsősorban ezt bánom. Nem azt, hogy idejöttem - az ugyanis kézenfekvő döntésnek tűnt -, hanem azt, hogy csupasz a csuklóm, és így nem tudhatom, mennyi ideje ücsörgők ebben a helyiségben. Már fáj a hátam, ami ad valamiféle támpontot, csakhogy nem elég pontosat.

Egy idő múlva felállók és járkálni kezdek, a karomat kinyújtom a fejem fölé. Nem szívesen teszek bármit is a kamerák előtt, de az semmit sem árul el nekik, ha látják, hogy megfogom a lábujjaimat. A gondolatra remegni kezd a kezem, mégsem küzdők ellene. Ehelyett azt mondom magamnak, hogy Bátor vagyok, de nem ismeretlen számomra a félelem. Itt fogok meghalni, ezen a helyen. Lehet, hogy hamarosan. Ezek a tények. Csakhogy másképpen is gondolhatok ugyanerre. Hamarosan azzal fogok tisztelegni a szüleim előtt, hogy úgy halok r njeg, ahogyan ők. És ha igaz mindaz, amit a halálról gondoltak, akkor hamarosan követem őket. Rázogatom a kezemet, és lépdelek. Még most is remeg. Tudni akarom, hány óra van. Nem sokkal éjfél után érkeztem ide. Most már kora reggelnek kell lennie, talán négy vagy öt órának. De lehetséges, hogy nem telt el ennyi idő azóta, és csak azért érzem így, mert tétlenkedtem. Nyílik az ajtó, és most már legalább szemtől szemben állhatok az ellenségemmel, Jeaninenel és Bátor őreivel. -

Üdv, Beatrice! - mondja Jeanine. A Műveltekre jellemző kéket visel, Művelt-

szemüveg van rajta, és a tekintete a Műveltek felsőbbrendűségét tükrözi. Apám arra tanított, hogy utáljam ezeket. - Gondoltam, hogy te fogsz eljönni. Mégsem érzek gyűlöletet, amikor ránézek. Semmit sem érzek, pedig tudom, hogy sok ember haláláért felelős, köztük Marlene-éért is. A halál úgy létezik a tudatomban, mint értelmetlen egyenletek sorozata - és dermedten állok, mert képtelen vagyok megoldani őket. -

Üdv, Jeanine! - mondom, mivel más nem jut eszembe.

Jeanine vizenyős szürke szeméről elkapva a tekintetemet, az őt közrefogó Bátrakra pillantok. Peter a jobbján áll, közvetlenül mellette. A balján egy asszony, akinek a szája körül ráncok húzódnak. Mögötte egy kopasz férfit látok, akinek kopo219 nyáját éles síkok határolják. Összeráncolom a homlokomat. Hogyan kerülhetett Peter olyan tekintélyes pozícióba, hogy Jeanine Matthews testőreként léphessen fel? Mi ebben a logika? -

Szeretném tudni, hány óra van - szólalok meg.

-

Tudni szeretnéd? - mondja Jeanine. - Ez érdekes.

Gondolhattam volna, hogy nem fog válaszolni. Minden információt, amelyhez hozzájut, beépít a stratégiájába. Nem fogja elárulni nekem, hány óra

van, hacsak úgy nem találja, hogy hasznosabb számára, ha megmondja, mint ha eltitkolja. 270 -

Biztosra veszem, hogy Bátor kísérőim csalódottak - mondja -, mert még nem

próbáltad meg kikaparni a szememet. -

Ostobaság lenne.

-

így igaz. De összhangban állna a viselkedési mintáddal: „Előbb cselekedj, aztán

gondolkodj!” -

Tizenhat éves vagyok - mondom, lebiggyesztve a számat. - Változom.

-

Ez üdvözlendő. - Még azok a kifejezések is ellaposodnak a szájában, amelyek

egyébként dallamosak lennének. - Járjunk egyet, rendben? Hátralép, és az ajtó felé mutat. Semmi kedvem távozni innen, és elindulni egy bizonytalan cél felé, de nem habozok. Kisétálok. Előttem a komor Bátor nő halad. Peter a nyomomba szegődik. A folyosó hosszú és fakó színű. Befordulunk egy sarkon, és továbbhaladunk egy másik folyosón, amely pontosan olyan, mint az előző. Még két folyosó következik. Annyira elveszítem az irányérzékemet, hogy már nem találnék vissza. De azután megváltozik a környezet - a fehér alagút egy nagy helyiséggé tágul, ahol hosszú kék köpenyt viselő Művelt férfiak és nők álldogálnak asztalok mögött. Egyesek szerszámokat fognak a kezükben, mások színes folyadékokat kevergetnek, vagy a számítógépek monitorát bámulják. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, szimulációs szérumokat készítenek, de nem vagyok biztos benne, hogy a Műveltek ténykedése kizárólag a szimulációra korlátozódik. A többségük megtorpan és bennünket figyel, miközben végighaladunk a középső folyosón. Vagyis inkább csak engem néznek. Néhányan suttognak, de a többség hallgat. Csend honol. Követem a Bátor áruló nőt az ajtón át, és olyan hirtelen állunk meg, hogy Peter nekem ütközik.

„ Ez a helyiség ugyanolyan nagy, mint az előző, de csak két tárgy van benne - egy nagy fémasztal és mellette egy gép. Az utóbbiban egy szívmonitort vélek felismerni. Fölötte kamera függ. Önkéntelenül megremegek. Mert tudom, mi ez. -

Nagyon örülök, hogy éppen te jöttél ide - mondja Jeanine. Elhalad mellettem, és

letelepedik az asztalra, ujjaival megmarkolva az asztallap peremét. - És természetesen az alkalmassági vizsgád eredményei miatt örülök ennyire.

1

Szőke haja, amelyet a fejéhez simítva visel, visszaveri a fényt. Magára vonzza a tekintetemet. -

Még az Elfajzottak között is fura szerzetnek számítasz, mert három csoportnak is

megfelelsz. Önfeláldozónak, Bátornak és Műveltnek egyaránt alkalmas vagy. -Honnan... - Elcsuklik a hangom. Kibököm a kérdést. - Honnan tudod? -

Mindent a maga idejében! - hangzik a válasza. - Az eredmények alapján arra jutottam,

te vagy az egyik legjobb képességű Elfajzott, és ezt nem azért mondom, hogy bókoljak neked, hanem hogy érthetővé tegyem a szándékomat. Ha olyan szimulációt akarok kifejleszteni, amelyet az Elfajzottak agya sem tud kijátszani, akkor a legjobb képességű Elfajzottét kell tanulmányoznom ahhoz, hogy kiküszöböljem a technológia összes gyenge pontját. Érted, ugye? Nem válaszolok. Továbbra is az asztal melletti szívmonitort nézem. -

Éppen ezért, ameddig csak lehetséges, tudóstársaimmal tanulmányozni fogunk téged -

mondja, halványan mosolyogva. - És miután befejeztem veled a munkát, kivégzünk. Ezt eddig is tudtam. Tudtam, de akkor miért akar kiszaladni alólam a lábam, és miért görcsöl a gyomrom? Miért? -

Itt fogunk kivégezni - mondja, ujjai hegyét végighúzva az alatta lévő asztalon. - Ezen

az asztalon. Arra gondoltam, érdekes lesz, ha megmutatom neked. 272 Tanulmányozni akarja a reakciómat. Alig lélegzem. Korábban azt hittem, a kegyetlenséghez rosszindulatra van szükség, de ez nem igaz. Jeanine-nek nincs oka rosszindulatból cselekedni. Mégis kegyetlen, mert nem érdekli, mivel jár, amit tesz, amennyiben érdekesnek találja. Akár egy kirakójáték vagy egy meghibásodott gép is lehetnék, amelyet meg akar javítani. Fel fogja törni a koponyámat, hogy lássa, hogyan működik az agyam. Itt fogok meghalni. És ez lesz az irgalmas megoldás. -Tudtam, mi fog történni velem, ha idejövök - közlöm vele. - Ez csak egy asztal. Most pedig szeretnék visszamenni a szobámba. Nem tudom igazán felfogni az idő múlását - legalábbis nem úgy, mint korábban, amikor

még rendelkeztem idővel. Amikor ismét nyílik a cellám ajtaja, és belép rajta Peter, nem tudom, mennyi telhetett el, mindössze azt tudom, hogy kimerült vagyok. -

Menjünk, Szerencsétlen! - mondja.

-

Nem vagyok Önfeláldozó - közlöm vele, a karomat a fejem fölé nyújtva, és

megérintve a falat. - És most, hogy Művelt talpnyaló lettél, nem nevezhetsz „Szerencsétlennek”. Nem szabatos.

71

-

Azt mondtam, hogy menjünk.

-

Mi van, semmi gúnyos megjegyzés? - Csodálkozást színlelve nézek fel rá. - Nem

mondod, hogy „Őrültség volt tőled idejönni - biztosan az eszed is beteg, nem csak Elfajzott vagy?” -

Ezt mondani sem kell, ugye? - feleli. - Vagy felállsz, vagy végigvonszollak a

folyosón. Választhatsz. Nyugodtabbnak érzem magam. Peter mindig is gonosz volt hozzám. Ez ismerős. Felállók és távozom a helyiségből. Közben feltűnik, hogy Peter karja, amelyet meglőttem, már nincs felkötve. -

Meggyógyították a karodat?

-

Igen - feleli. - Kénytelen leszel keresni egy másik gyenge pontot, ahol fogást

találhatsz rajtam. Pechedre, nincs valami sok. Megragadja az ép karomat, és lépteit megszaporázva magával húz. -

Késésben vagyunk.

A folyosó hosszú és néptelen, mégsem visszhangoznak különösebben a lépéseink. Olyan érzésem van, mintha valaki a kezével befogta volna a fülemet, és csak most vettem volna észre. Próbálom megjegyezni az útvonalunkat a folyosókon, de egy idő múlva elveszítem a fonalat. Az egyik végére érve balra fordulunk, majd bemegyünk egy akváriumra emlékeztető, félhomályos helyiségbe. Az egyik fala egyirányú tükörből készült - erről az oldalról nézve visszaverő felület, de biztosra veszem, hogy a másikról átlátszó. A szoba távolabbi oldalán egy nagy gép áll. Ember méretű tálca nyúlik ki belőle. Felismerem a csoportunk történelemkönyvéből - a Műveltekről és az orvoslásról szóló fejezetből. Egy MRI-készülék az. Felvételeket fognak készíteni az agyamról. Feléled bennem valami. Régen tapasztaltam ilyet utoljára. Először alig ismerek rá. A kíváncsiság az. Megszólal egy hang - Jeanine-é - a hangszóróból. -

Feküdj le, Beatrice!

Az ember méretű tálcára pillantok, amelyen becsúsztatnak majd a gép belsejébe.

-Nem. Jeanine sóhajt. -

Ha magadtól nem vagy hajlandó, majd megtaláljuk a módját, hogy rávegyünk.

274 Peter ott áll mögöttem. Sérült karral is erősebb volt nálam. Elképzelem, hogy megragad és a tálca felé tuszkol, rálök a fémre, a tálcáról lelógó szíjakkal lekötöz, fájdalmasan szorosra hűzva azokat. -Egyezzünk meg valamiben! - szólalok meg. - Ha hajlandó vagyok együttműködni, megnézhetem a felvételt. -

Mindenképpen együtt fogsz működni velünk, akár hajlandó vagy rá, akár nem.

Felmutatom az egyik ujjamat. -

Ez nem igaz.

A tükörbe nézek. Nem esik nehezemre úgy tenni, mintha Jeanine-hez beszélnék, miközben a saját tükörképemet bámulom. Szőke a hajam, mint az övé is - mindketten sápadtak vagyunk, és komoly a tekintetünk. Annyira megzavar ez a felismerés, hogy néhány másodpercre kizökkenek a gondolatmenetemből, és csak állok a csendben, feltartott ujjal. Fehér a bőröm, világos a hajam. És fázom. Szeretném látni az agyamról készült felvételeket. Olyan vagyok, mint Jeanine. És ezt a tényt utálhatom, kritizálhatom, kiirthatom... vagy fel is használhatom. -

Ez nem igaz - ismétlem el. - Akárhány szíjjal próbálsz is lekötözni, nem tarthatsz

mozdulatlanul, márpedig erre van szükség ahhoz, hogy élesek legyenek a felvételek. - Megköszörülöm a torkomat. - Látni akarom a felvételeket. így is, ügy is végzel majd velem, akkor meg mit számít, hogy menynyit sikerült megtudnom a saját agyamról, mielőtt megteszed? Hallgatás. -

Miért akarod ennyire látni őket? - kérdezi.

-

Ha valaki, akkor te biztosan megérted. Mivel ugyanolyan alkalmas vagyok

Műveltnek, mint Bátornak és Önfeláldozónak. -

Rendben. Láthatod majd a képeket. Feküdj le!

223

Odamegyek a tálcához, és ráfekszem. A fém hideg, mint a jég. A tálca hátracsúszik velem, és máris a gép belsejében vagyok. Felfelé nézek a fehérségbe. Régebben azt gondoltam, ilyen lehet a mennyország. Csupa fehér fény, és semmi más. Most már tudom, hogy ez nem lehet igaz, mert a fehér fény vészjósló. Dübörgést hallok, és behunyom a szemem, miközben eszembe jut a félelemszimulációm első próbatétele - az ablakomon dörömbölő öklök, az engem elrabolni próbáló, világtalan emberek. Igyekszem úgy felfogni, mintha szívdobogást vagy dobszót hallanék. A folyót, amint nekizúdul a szakadék falainak a Bátrak központjában. Lábakat, amelyek az avatási ünnepség végén dobognak. Vagy a lépcsőházban a Választási Ünnepség után. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire megszűnik ez a zaj, és a tálca kicsúszik a gépből. Felülök, és az ujjaim hegyével megmasszírozom a tarkómat. Kinyílik az ajtó. Pétért látom odakint a folyosón. Int nekem. -

Gyere! Most már mehetsz megnézni a felvételeket.

Lehuppanok a tálcáról, és elindulok felé. Amikor kiérek a folyosóra, megrázza a fejét. -

Mi az?

-

Nem értem, hogyan csinálod, de mindig eléred, amit akarsz.

-

Persze, mert mindig is azt akartam, hogy legyen egy cellám a Műveltek központjában.

És azt is, hogy kivégezzenek. Olyan könnyednek hangzik mindez, mintha a kivégzés olyasvalami lenne, amivel rendszeresen szembesülök. Csakhogy beleborzongok, amikor kimondom a szót. Ügy teszek, mintha fáznék, és megmarkolom mindkét karomat. -

Talán nem így volt? - kérdi. - Ügy értem, szabad akaratodból jöttél ide. Mondjuk, ezt

nem nevezem jól működő túlélési ösztönnek. 276 Beüt néhány számot a szomszédos ajtó billentyűzetébe, mire az kinyílik. Belépek a tükör másik oldalán lévő helyiségbe. Kivetítőkkel és lámpákkal van tele, melyek fénye visszatükröződik a Műveltek szemüvegeiről. A helyiség másik végében kattanva becsukódik egy ajtó. Az egyik kijelző mögött még forog egy üres szék. Valaki épp most távozott innen. Peter túl közel áll mögöttem - készen arra, hogy elkapjon, ha úgy döntenék: rátámadok valakire. Csakhogy nem fogok. Ugyan meddig juthatnék, ha megtenném? Egy vagy két folyosó végéig? Azután eltévednék. Akkor se tudnék kijutni innen, ha nem lennének az őrök, akik az utamat állhatják. -Vetítsd ki oda! - mondja Jeanine. A bal oldali falon lévő nagy kivetítőre mutat. Az egyik

Művelt tudós megérinti a saját számítógépe képernyőjét, mire megjelenik egy felvétel a bal oldali falon. Az agyamat ábrázolja. Nem tudom, pontosan mit is látok. Tisztában vagyok vele, hogyan néz ki egy agy, és nagyjából azzal is, hogy melyik területe miért felelős. Azt azonban nem tudom, hogy az én agyam milyen a többiekéhez képest. Jeanine megkocogtatja az állát, és hosszúnak tűnő ideig csak nézi a képet. Végül azt mondja: -Valaki magyarázza el Ms. Priornak a homloklebeny működését! -Az a homlok mögötti agyterület, hogy úgy mondjam - szólal meg az egyik tudós. Nem látszik sokkal idősebbnek nálam, s nagy, kerek szemüveget visel, amitől nagyobbnak tűnik a szeme. - A gondolatok rendszerezését végzi, és a célok elérése érdekében irányítja a tetteket. -

Pontosan - helyesel Jeanine. - Most pedig mondja el valaki, mit figyelhetünk meg Ms.

Prior laterális homloklebenyével kapcsolatban! -

Azt, hogy nagy - feleli egy másik tudós, egy kopaszodó férfi.

-

Pontosabban! - utasítja Jeanine, mintha fenyítené az illetőt.

Most egy tanteremben vagyok. Ezt onnan tudom, hogy minden helyiség annak minősül, ha egynél több Művelt tartózkodik benne. És közülük Jeanine számít a legtekintélyesebb tanárnak. Tágra nyílt szemmel és buzgón, tátott. szájjal figyelik mindannyian, arra várnak, hogy imponálhassanak neki. -

Az átlagosnál sokkal nagyobb - helyesbíti magát a kopaszodó férfi.

-

így már jobb. - Jeanine oldalra hajtja a fejét. - Valójában ez az egyik legnagyobb

laterális homloklebeny, amelyet valaha is láttam. Ugyanakkor figyelemreméltóan kicsi az orbi- tofrontális homloklebenye. Mit jelent számunkra ez a két tény? -Az orbitofrontális lebeny az agy jutalmazóközpontja. Azoknál nagy ez az agyterület, akik jutalomkereső viselkedés- formákat mutatnak - feleli valaki. - Ez azt jelenti, hogy Ms. Prior ritkán viselkedik így. -

Nem csak ezt jelenti. - Jeanine halványan mosolyog. A 225 kivetítők kék fényében

világosabb a járomcsontja és a homloka, miközben árnyék vetődik a szemére. - Nemcsak a viselkedésével kapcsolatban jelent valamit, hanem a vágyairól is árulkodik. Ót nem érdeklik a jutalmak. Ugyanakkor kitűnően tudja a gondolatait és a tetteit a céljai érdekében irányítani. Ez arra is magyarázatot ad, hogy miért hajlamos az önveszélyes, de önzetlen viselkedésre, és talán arra a képességére is, hogy ki tudja vonni magát a szimulációk hatása alól. Milyen új megközelítést kínál ez az új szimulációszérumhoz? -A szérumnak részben, de nem teljesen gátolnia kell a homloklebeny működését - feleli a

kerek szemüveges tudós. -Pontosan - mondja Jeanine. Végül rám néz, elragadtatástói csillogó szemmel. - Nos, ennek szellemében folytatjuk a munkát. Ms. Prior, elegét tettem a megállapodásunknak? Kiszárad a szám, így nyelni is nehezemre esik. És mi történik, ha gátolni fogják a homloklebenyem működését? Ha gyengítik a döntéshozó képességemet? Mi van, ha hat rám ez a szérum, és én is a szimulációk rabjává válók, mint a többiek? Mi lesz, ha teljesen megfeledkezem a valóságról?

f

Nem tudtam, hogy a személyiségem, az egész lényem felfogható az anatómiai felépítésem egyik melléktermékeként. Mi van, ha csak egy nagy homloklebennyel rendelkező ember vagyok... és semmi több? -

Igen - felelem. - Eleget.

### Peter és én szótlanul indulunk vissza a cellámhoz. Balra fordulunk, amikor a folyosó túlsó végén egy álldogáló csoportot látunk meg. Ez a leghosszabb folyosó, amelyen végig kell haladnunk, de a távolság eltörpül előttem, amikor megpillantom őt. Mindkét karját egy-egy Bátor áruló fogja, a tarkójához fegyvert szegeznek. Tobias az - arca egyik oldalán folyik a vér, vörösre színezi a fehér ingét. A szintén Elfajzott Tobias ott áll a kemence szájánál, amelyben el fogok égni. Peter megmarkolja a vállamat, hogy megállítson. -

Tobias - Úgy szólalok meg, mintha elakadt volna a lélegzetem.

A fegyvert tartó Bátor áruló felém löki Tóbiást. Peter engem próbál előre tuszkolni, de nem mozdul a lábam. Azért jöttem ide, hogy senki más ne haljon meg. Hogy annyi ember életét mentsem meg, amennyit csak lehetséges. Tobias biz

226

tonsága pedig mindenki másénál fontosabb számomra. Minek vagyok itt, ha ő is idekerült? Mi értelme az egésznek? -

Mit tettél? - suttogom. Tobias mindössze néhány lépésre van tőlem, de nem elég közel

ahhoz, hogy hallja, amit mondok. Amikor elhalad mellettem, kinyújtja a karját. Megfogja és megszorítja a kezemet. Azután elengedi. Véreres a szeme, az arca sápadt. -

Mit tettél? - A kérdés most morgásként tör elő a torkomból.

Tobias felé vetődöm, és próbálok szabadulni Peter szorításából, bár felsért a keze. -

Mit tettél? - kiáltom.

-

Ha te meghalsz, én is meghalok. - Tobias a válla fölött néz rám. - Kértelek, hogy ne

tedd ezt. Te mégis így döntöttél. És ez lett a következménye. Azzal eltűnik a sarkon. Az utolsó képem róla az őt kísérő Bátor árulók fegyvercsövének csillogása és a vér a fülcimpája hátulján, egy előttem ismeretlen sérülés nyomaként. Minden életerő kiszáll belőlem abban a pillanatban, hogy eltűnik. Feladom a küzdelmet, és hagyom, hogy Peter a cellám irányába tuszkoljon. A földre zuhanok, amint belépek, és várom, hogy Peter távozásával becsukódjon az ajtó, de hiába. -

O meg miért jött ide? - kérdi Peter.

Ránézek. -

Mert nem normális.

-

Nos, valóban.

A falnak támasztom a fejemet. -

Azt hitte, megmenthet? - Peter felhorkan. - Ez tipikusan egy Önfeláldozónak

születettre vallana. -

Nem hinném - felelem. Ha Tobias meg akart volna menteni, akkor előbb alaposan

átgondolja - és hozott volna magával másokat is. Biztosan nem tört volna be egyedül a Műveltek központjába. 280 Könnyek szöknek a szemembe, és meg sem próbálok pislogni ellenük. Csak bámulok, és figyelem, hogyan mosódik össze előttem a környezetem. Néhány nappal ezelőtt biztosan nem sírtam volna Peter előtt, de most már nem érdekel. Az összes ellenségem közül ő a legkisebb. -

Azt hiszem, azért jött ide, hogy együtt haljunk meg - mondom végül. A kezemet a

számra tapasztom, hogy magamba fojtsam a zokogást. Ha képes vagyok folyamatosan lélegezni, akkor abba tudom hagyni a sírást. Semmi szükség nincs rá, és nem is akartam volna, hogy meghaljon velem. Biztonságban szerettem volna tudni. Micsoda egy marha! - gondolom, de nem így érzek.

-

Ez nevetséges - mondja Peter. - Semmi értelme. Mégiscsak tizennyolc éves. Ha te

meghalsz, talál majd másik barátnőt magának. És tiszta hülye, ha nem tudja, hogy így van. Kicsordulnak a könnyeim. Eleinte forróak, azután hidegek. Behunyom a szemem. -Ha azt hiszed, hogy ez az egész erről szól... - Nyelek, hogy ne zokogjak. - ...akkor te vagy a hülye. -

Igen. Meglehet.

Nyikorog a cipője, miközben elfordul tőlem. Távozni készül. -Várj! - Felnézek rá. A körvonalai összemosódtak, nem tudom kivenni az arcvonásait. Mit fognak tenni vele? Ugyanazt, amit velem? -

Nem tudom.

-

Ki tudnád deríteni? - Csalódottan megtörlöm az arcomat a tenyerem élével. - Ki

tudnád deríteni legalább azt, hogy jól van-e? Mire ő: -

Miért tenném ezt? Miért tennék meg bármit is neked?

A következő pillanatban hallom, hogy becsukódik az ajtó. HARMINCADIK FEJEZET Olvastam egyszer valahol, hogy a sírásra nincsen tudományos magyarázat. A könnyek csakis a szem nedvesítésére szolgálnak. Nincs tulajdonképpeni oka annak, hogy a könnymirigyek egy érzelem utasítását követve túltermeljenek. Szerintem azért sírunk, hogy felszabadítsuk a bennünk lakozó állatot - anélkül, hogy elveszítenénk emberi mivoltunkat. Mert igenis él bennem egy vadállat, amely vicsorog és morog, és a szabadságra törekszik - Tobias felé és mindenekelőtt az élet felé. És hiába is próbálom, képtelen vagyok megölni ezt a lényt. Úgyhogy ehelyett belezokogok a tenyerembe. ### Balra, jobbra, jobbra. Balra, jobbra, balra. Jobbra, jobbra. így fordulunk, ebben a sorrendben, a kiindulási pontunktól, vagyis a cellámtól a célunkig haladva. Ez a helyiség új nekem. Van benne egy félig hátradöntött ülés, amely fogorvosi székre emlékeztet. Az egyik sarokban kivetítő és íróasztal áll. Jeanine ül mögötte. -

Hol van? - kérdezem.

Órák óta vártam már, hogy feltehessem ezt a kérdést. Közben elaludtam, és azt álmodtam, hogy Tobias után rohanok a Bátrak központjában. Akármilyen gyorsan futottam is, mindig elég nagy távolság választott el tőle ahhoz, hogy eltűnjön a szemem elől a sarkoknál: csak az ingujját vagy a cipősarkát láthattam.

Jeanine értetlenül néz rám. Pedig nagyon is érti. Csak játszik velem. -Tobias - szólalok meg. Remeg a kezem, de most nem a félelemtől, hanem a dühtől. - Hol van? Mit műveltek vele? -

Nem látom okát, miért kellene válaszolnom erre a kérdésedre — feleli Jeanine. - És

mivel nem rendelkezel semmiféle befolyással, szerintem nem is tudsz előállni eggyel, hacsak nem akarod megváltoztatni a megállapodásunk feltételeit. A legszívesebben felüvöltenék - azt üvölteném, hogy persze, persze hogy inkább Tóbiásról szeretnék tudni, mint az Elfajzottságomról, mégsem teszem. Nem hozhatok elhamarkodott döntéseket. Jeanine a tudtommal vagy anélkül is azt műveli majd Tobiasszal, amit csak akar. Ennél fontosabb, hogy teljesen megértsem mindazt, ami velem történik. Az orromon át veszem a levegőt, és ugyanígy fújom ki. Megrázom a kezem, és leülök a székre. -

Érdekes - mondja Jeanine.

-

Neked nem a csoport vezetése és a háború tervezése lenne a dolgod? - kérdezem. -

Mire föl vizsgálgatsz ehelyett egy tizenhat éves lányt? -

Mindig másképpen beszélsz magadról, attól függően, hogy épp mi a kényelmes -

állapítja meg, hátradőlve a székében. - Egyszer azt hangoztatod, hogy nem vagy már kislány, 283

máskor meg ragaszkodsz ahhoz, hogy az vagy. Én azt szeretném tudni, hogy valójában minek tartod magadat. Egyiknek vagy másiknak? Esetleg mindkettőnek? Vagy egyiknek sem? Ugyanolyan monoton és tárgyilagos hangon szólalok meg, ahogyan ő. -Nem látom okát, miért kellene válaszolnom erre a kérdésre. Halk horkantást hallok. Peter a szájára tapasztja a kezét. Jeanine ránéz, mire Peter nevetése könnyedén átváltozik köhögéssé. -

A gúnyolódás gyerekes dolog, Beatrice - mondja Jeanine. - Nem illik hozzád.

-A gúnyolódás gyerekes dolog, Beatrice - ismétlem el utána. Igyekszem minél pontosabban utánozni a hangját. - Nem illik hozzád. -

A szérumot! - mondja Jeanine, Peterre nézve, aki előrelép és megfogja az asztalon

lévő fekete dobozt. Fecskendőt vesz elő belőle, amelynek a végén már ott meredezik a tű. Peter elindul felém, én pedig kinyújtom a karomat. -

Hadd adjam be magamnak! - kérem.

Peter Jeanine-re néz engedélyért, ő pedig azt mondja: -

Rendben van.

Peter a kezembe adja a fecskendőt. A nyakam oldalába bököm a tűt, és lenyomom a dugattyút. Jeanine megnyom egy gombot, mire minden elsötétedik. ### Az édesanyám ott áll az ülések közötti folyosón - egyik karját a feje fölé tartva kapaszkodik. Elfordítja az arcát. Nem a körülöttem ülő emberek felé néz, hanem a város irányába, amelyen a zötykölődő busszal haladunk át. Ráncokat látok a homlokán és a szája körül. -

Mi az? - kérdezem.

-

Olyan sok itt a tennivaló - feleli, a busz ablakai felé intve -, és olyan kevesen

maradtunk a munkára. Egyértelmű, mire céloz ezzel. Odakint mindenütt csak törmelék, ameddig a szem ellát. Az 230 utca másik oldalán romokban hever egy épület. Üvegszilánkok borítják a sikátorokokat. Azon tűnődöm, vajon mi okozhatott ilyen mértékű rombolást. -

Hová megyünk? - kérdem.

Rám mosolyog, és most másfajta ráncokat látok rajta, mint az előbb - szarkalábakat a szeme sarkában. -

A Műveltek központjába - feleli.

Összeráncolom a homlokomat. Életem java részében elkerültem a Műveltek központját. Édesapám azt szokta mondani: ott még levegőt venni sem szeret.

-

Miért megyünk oda? - kérdem.

-

Segíteni fognak nekünk - feleli.

Miért érzek szúró fájdalmat a gyomromban, amikor az édesapámra gondolok? Magam elé képzelem az arcát, amelyet megviselt az őt körülvevő világ okozta, egész életre elegendő csalódás. A haja az Önfeláldozók szokásának megfelelően rövid. Ugyanazt a fájdalmat érzem a gyomromban, mint amikor hosszú ideig nem eszem - fájó ürességet. -

Történt valami apával? - kérdezem.

A mamám megrázza a fejét. -

Miért kérdezed?

-

Nem is tudom.

Amikor az édesanyámra nézek, nem érzem a fájdalmat. Azt ugyanakkor érzem: mintha minden másodpercet, amelyet itt, egymás mellett álldogálva töltünk el, be kellene vésnem az emlékezetembe. De mi lehet az édesanyám, ha nem hús-vér ember? A busz megáll, az ajtó nyikorogva kinyílik. A mamám elindul az ülések között, én pedig követem. Magasabb nálam, így f a lapockáját és a tarkóját látom. Törékenynek tűnik, pedig nem az. Lelépek a járdára. Üvegszilánkok ropognak a lábam alatt. Kék színűek, és a tólem jobbra lévő épületen tátongó lyukak alapján úgy gondolom, ablakok lehettek. -

Mi történt?

-

Háború volt - mondja az édesanyám. - Az, amit annyira szerettünk volna elkerülni.

-

A Műveltek pedig... hogyan is fognak segíteni nekünk?

-

Attól tartok, károdra volt mindaz, amit édesapádtól hallottál a Műveltekről - mondja

gyöngéden. - Ok is követtek el hibákat, persze, de mint mindenki másban, bennük is keveredik egymással a jó és a rossz. Nem csak ilyenek vagy olyanok. Mi lenne velünk az orvosaink, a tudósaink és a tanáraink nélkül? Megsimogatja a hajamat. -

Ezt sohase felejtsd el, Beatrice!

-

Nem fogom - ígérem.

231

Folytatjuk az utunkat. Valami azonban nem hagy nyugodni azzal kapcsolatban, amit mondott. Talán az édesapámhoz van köze? Nem - ő tényleg mindig panaszkodik a Műveltekre. Vagy az zavar, amit a Műveltekről mondott a mamám? Átugrok egy nagy kupac üvegszilánkot. Nem, az sem lehet. Igazat adok az édesanyámnak a Műveltekkel kapcsolatban. Az összes tanárom Művelt volt - ahogyan az orvos is, aki sok évvel ezelőtt meggyógyította a

mamám törött karját. A vége az, ami zavar. Ezt sohase felejtsd el, Beatrice! Mintha nem lenne több lehetősége arra, hogy emlékeztessen. Valami motoszkál a fejemben. Mintha kinyílt volna valami, ami eddig zárva volt. -

Anya? - szólalok meg.

Visszapillant rám. A kontyából kiszabadul egy szőke tincs, és az arcához ér. 286 -

Szeretlek.

A tőlünk balra lévő ablakra mutatok, amely abban a pillanatban szétrobban. Üvegszilánkok záporoznak ránk. Nem szeretnék a Műveltek központjának egyik szobájában ébredni. Úgyhogy nem nyitom ki azonnal a szememet - még akkor sem, amikor véget ér a szimuláció. Ameddig csak lehetséges, próbálom megőrizni magamban az édesanyám képét, az arcához tapadó haja látványát. Csak akkor nyitom ki a szememet, amikor már nem látok mást, mint a saját szemhéjam vörösségét. -

Ennél jobban kell igyekezned - mondom Jeanine-nek.

-

Ez még csak a kezdet volt - feleli.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Aznap éjjel álmot látok, de nem Tóbiásról, és nem is Willről, hanem az édesanyámról. A Barátságosak gyümölcsöskertjében állunk, ahol már érettek az almák, és ott himbálóznak, mindössze néhány centivel a fejünk fölött. A levelek árnyéka mintát rajzol a mamám arcára. Fekete ruhát visel, pedig életében sohasem láttam feketében. Hajat fonni tanít, a sajátján mutatja, hogyan kell, és nevet az ügyetlenkedésemen. Ébredés után azon tűnődöm, hogyan kerülhette el a figyelmemet - pedig minden reggel ott ültem vele szemközt a reggeli asztalnál -, hogy csak úgy duzzadt a Bátrak életerejétől. Talán azért, mert ügyesen titkolta? Vagy mert figyelmetlen voltam? Arcomat belefúrom a vékony matracba, amelyen aludtam. Sohasem fogom már megtudni ezeket a dolgokat a mamámról. De legalább ő sem tudhatja meg, mit műveltem Will-lel. Pillanatnyilag úgy érzem, képtelen lennék elviselni, ha megtudná. Még akkor is az álom kábulatától pislogok, amikor Pétért követem a folyosón. Nem tudom, hogy csak másodpercek vagy percek teltek-e el. -Peter! - Fáj a torkom. Biztosan kiabáltam álmomban. - Hány óra van? Visel karórát, de a számlapja le van takarva, így nem látom. Peter azonban a fáradságot sem veszi, hogy megnézze.

-

Miért te kísérgetsz állandóan mindenhová? - kérdezem. - Nincs valami alantas akció,

amiben részt kellene venned? Mondjuk, kölyökkutyák rugdosása, vagy öltözködő lányok meglesése, vagy valami hasonló? -

Tudod, én tisztában vagyok vele, hogy mit műveltél Wil- lel. Ne tégy úgy, mintha

jobb ember lennél nálam, mert te meg én pontosan egyformák vagyunk. A folyosók csupán egyetlen dologban különböznek egymástól - eltérő a hosszuk. Úgy döntök, mindegyiket elnevezem arról, hogy hány lépést teszek meg, mielőtt bekanyarodnék a sarkon. Tízes. Negyvenhetes. Huszonkilences. -

Tévedsz - jelentem ki. - Lehet, hogy mindketten rossz emberek vagyunk, de óriási

különbség van kettőnk között: engem nem tölt el elégedettséggel ez az állapot. Peter felhorkan. A Műveltek laboratóriumának asztalai között haladunk. Ekkor döbbenek csak rá, hogy hol vagyok, és hová megyünk - vissza a helyiségbe, amelyet Jeanine mutatott nekem. Oda, ahol a kivégzésem lesz majd. Olyan erősen remegek, hogy összekoccannak a fogaim. Nehezemre esik tovább menni, és rendezni a gondolataimat. Ez csak egy helyiség mondom magamnak. - Ugyanolyan helyiség, mint a többi. Milyen hazug ember lettem! A kivégzőkamra ez alkalommal nem üres. Négy Bátor áruló tüsténkedik az egyik sarokban, Jeanine mellett, a középen álló fémasztalnál pedig két Müveit álldogál: egy sötét bőrű asszony és egy idősebb férfi. Mindketten fehér köpenyt viselnek. Több gép is van itt, és mindenütt vezetékeket látni. Nem tudom, mire valók ezek a gépek, de az egyik egy szívmonitor. Mit szándékozhat tenni Jeanine, amihez arra van szükség? -

Tedd fel az asztalra! - ad utasítást Jeanine unott hangon. Mereven bámulom a rám

váró acél asztallapot. Mi van, ha Jeanine meggondolta magát, és 233 nem halogatja tovább a kivégzésemet? Mi van, ha most fogok meghalni? Peter megragadja a karomat, én pedig minden erőmet beleadva rűgkapálni kezdek. De így is simán felemel, kitér rugdalózó lábaim útjából, és úgy dob le a fémlapra, hogy elszáll belőlem a szusz. Zihálok, és oda csapok az öklömmel, ahova sikerül. Ez történetesen Peter csuklója. Felszisszen, de ekkor a többi Bátor áruló is odalép, hogy segítsen. Az egyik lefogja mindkét bokámat, a másik a vállamat szorítja le, miközben Peter fekete

szíjakkal lekötöz, hogy ne mozdulhassak. Összerándulok a sérült vállamba nyilalló fájdalomtól, és feladom a küzdelmet. -

Mi a pokol történik itt? - kérdezem, a nyakamat nyújtogatva, hogy lássam Jeanine-t. -

Megállapodtunk... együttműködök az eredményekért cserébe! Te meg én megállapodtunk. .. -

Ez teljesen független a megállapodásunktól - feleli Jeanine, az órájára pillantva. - Ez

nem rólad szól, Beatrice. Ismét nyílik az ajtó. Tobias lép be... azaz inkább biceg. Bátor árulók fogják közre. Az arcán zúzódások, a szemöldöke fölött vágott seb. Nem a rá jellemző óvatossággal mozog - szálfaegyenesen tartja magát. Biztosan megsebesült. Próbálok nem gondolni arra, hogy hogyan. -

Mit jelentsen ez? - kérdezi. Rekedtes és nyers a hangja. 290

Gondolom az üvöltözéstől. Úgy érzem, elszorul a torkom. -Tris! - kiált fel Tobias. Felém vetődne, de a Bátor árulók túlságosan gyorsak. Elkapják, még mielőtt néhány lépésnél többet tehetne. - Tris, jól vagy? -

Igen - felelem. - És te?

Bólint. Nem hiszek neki. -

Ahelyett, hogy még több időt elvesztegetnénk, Mr. Eaton, arra gondoltam, a

leglogikusabb megoldást választom. Az igazságszérum lenne a legjobb, persze, de napokba telne, mire ráveszem Jack Kanget, hogy adjon belőle, mivel az Őszinték féltékenyen őrzik, én pedig nem szeretnék elfecsérelni ilyen sok időt. Azzal előrelép, kezében fecskendőt tartva. Ez a szérum szürke. Lehetséges, hogy a szimulációs szérum újabb változata, de ebben kételkedem. Szeretném tudni, mire való. Semmi jóra, ha Jeanine ennyire önelégültnek látszik. -

Néhány másodperc múlva beadom ezt a folyadékot Tris- nek. Gondolom, hogy az

önzetlen ösztöneid működésbe lépnek erre, és elárulod nekem, amit tudnom kell. -

Mit kell tudnia? - szólalok meg, a szavába vágva.

-

Pár dolgot a csoport nélküliek menedékházairól - feleli Tobias anélkül, hogy rám

nézne. Elkerekedik a szemem. A csoportnélküliekben van mindannyiunk végső reménye most,

hogy a hűséges Bátrak fele és az összes Őszinte készen áll a szimulációra, az Önfeláldozók fele pedig meghalt. -

Ne árulj el neki semmit! Én így is, úgy is meghalok. Semmit se árulj el neki!

-

Emlékeztessen, Mr. Eaton - kezdi Jeanine - hogyan is működik a Bátrak szimulációja?

-

Ez nem iskola! — feleli Tobias összeszorított fogakkal. - Áruld el nekem, hogy mire

készülsz! -

Elmondom, ha válaszolsz az én pofonegyszerű kérdésemre.

-

Rendben. - Tobias rám pillant. - A szimulációk az amig- dala működését serkentik,

amely a félelem feldolgozásáért felelős, és a félelemre alapozva hallucinációt gerjesztenek, az adatokat pedig egy számítógépnek továbbítják további feldolgozás és tanulmányozás céljára. Úgy hangzik, mintha rég betanulta volna a választ. Lehet, hogy így is történt - sok időt töltött szimulációk futtatásával. -

Remek - mondja Jeanine. - Evekkel ezelőtt, amikor a Bátrak szimulációit

fejlesztettem, felfedeztük, hogy egy bizonyos hatóanyagszint fölött túlterheli az agyat, és a félelem annyira elnyomja a működését, hogy nem képes új környezeteket fantáziálni. Ezért aztán hígítottuk az oldatot, hogy többet lehessen tanulni a szimulációkból. De én még most is emlékszem rá, hogyan kell elkészíteni. A körmével megkocogtatja a fecskendőt. -A félelem - folytatja Jeanine - erősebb a fájdalomnál. Szóval, van-e valami, amit szeretnél elmondani, még mielőtt beadom ezt Ms. Priornak? Tobias összeszorítja a száját. Jeanine pedig belém szúrja a tűt. ### 235 Békésen kezdődik, a szívem dobogásával. Először nem vagyok biztos abban, hogy kinek a

szívdobogását hallom, mert túlságosan hangos ahhoz, hogy az enyém lehessen. Később rájövök, hogy mégis a sajátomat hallom, mert egyre gyorsabb és gyorsabb lesz. Verejtékezni kezd a tenyerem és a térdhajlatom. Azután zihálnom kell, hogy levegőt vegyek. 292

És akkor kezdődik a sikoltozás. És én. Képtelen vagyok. Gondolkodni. Tobias az ajtónál a Bátor árulókkal viaskodik. Mellettem egy gyermek kiáltásához hasonló hangokat hallok. Elfordítom a fejem, hogy lássam, honnan jön, de csak egy szívmonitor van ott. Fölöttem a mennyezeti csempék közötti fugák szörnyszerű teremtményekké torzulva tekeregnek. Rothadó hűs bűze terjeng a levegőben, amitől émelyegni kezdek. A szörnyszerű lények alakja egyre élesebben rajzolódik ki - madarak azok, varjak. A csőrük olyan hosszú, mint az alkarom. A szárnyuk pedig olyan sötét, mintha képesek lennének elnyelni az összes fényt. -Tris! - szólal meg Tobias. Elkapom a tekintetemet a madarakról. Tobias az ajtó mellett áll, ahol akkor is, amikor megkaptam az injekciót, de most kés van nála. Eltartja a testétől, és úgy fordítja, hogy a penge befelé, a gyomra irányába mutasson. Maga felé mozdítja, a fémhegy már a hasához ér. -Mit csinálsz? Hagyd abba! Halványan mosolyog, és azt mondja: -

Ezt érted teszem.

Megnyomja a kést, lassan, egyre beljebb. A vére elszínezi az inge szegélyét. Émelygek, és nekifeszülök a szíjaknak, amelyek az asztalhoz kötnek. -

Ne! Hagyd abba!

Rúgkapálok. Egy szimulációban mostanra már kiszabadítottam volna magam, ami azt jelenti, hogy ez a helyzet nagyon is valóságos. Sikoltok, Tobias pedig magába döfi a kést, egészen a markolatig. Leroskad a földre, a vére hamarosan 236 293 tócsává gyűlik, és körülöleli. Az árnyékmadarak őt nézik mélyen ülő apró szemeikkel, majd mint egy szárnyakból és karmokból álló tornádó, lecsapnak rá, és csipkedni kezdik a bőrét. Az örvénylő tollak között is ki tudom venni Tobias szemét, és látom, hogy még öntudatánál van. Az egyik madár rászáll a kést markoló ujjakra. Tobias kihúzza a pengét, az pedig csattanva hull a padlóra. Azt kellene most remélnem, hogy Tobias meghal - de önző vagyok,

és képtelen erre. A hátam felemelkedik az asztalról. Minden izmom megrándul, és fáj a torkom a sikolytól, amely már nem formálódik szavakká, és nem is marad abba. -

Altatót! - adja ki az utasítást egy rideg hang.

Újabb tű hatol a nyakamba, és lassabban kezd verni a szívem. Zokogok a megkönnyebbüléstől. Másodpercekig nem is vagyok képes másra. Ez nem félelem volt, hanem valami más. Egy olyan érzelem, amelynek léteznie sem volna szabad. -

Engedj oda! - kéri Tobias. A hangja bizonytalanabb, mint korábban volt. Gyorsan

pislogok, hogy lássam őt a könnyeimen át. Vörös foltokat látni a karján ott, ahol a Bátor árulók markolták, hogy visszatartsák. De nem haldoklik - jól van. -

Csak akkor árulok el bármit is, ha odaengedsz.

Jeanine bólint, Tobias pedig odafut hozzám. Egyik kezével megfogja az enyémet, a másikkal megérinti a hajamat. A köny- nyektől nedvessé válnak az ujjhegyei. Nem törli le. Előrehajol, és a homlokát nekitámasztja az enyémnek. -

A csoport nélküliek menedékházai - mondja élettelen hangon, egyenesen az arcomba.

- Adjatok egy térképet, és bejelölöm rajta mindegyiket! Hidegnek és száraznak érzem a homlokát. Fájnak az izmaim, valószínűleg azért, mert egész idő alatt rángatóztak, amíg Jeanine hagyta, hogy dolgozzon bennem a szérum. Tobias elhúzódik, az ujjai átkulcsolják az enyéimet, ameddig lehet - aztán a Bátor árulók kitépik a szorításomból, hogy elkísérjék valahová. A kezem levágódik az asztalra. Már nem akarok küzdeni a szíjak ellen. Semmit sem akarok, csak aludni. -

Amíg még magadnál vagy... - szólal meg Jeanine, miután Tobias és a kísérői távoztak.

Felnéz, és vizenyős szemét az egyik Műveltre szegezi. - Menjetek érte, és hozzátok ide! Itt az ideje. Ismét lepillant rám. -

Amíg alszol, megfigyelünk néhány dolgot az agyműködéseddel kapcsolatban. Nem

lesz fizikai beavatkozás. Ám előtte még... azt ígértem, hogy az összes részletében megismerheted a kutatásunkat. Ezért, úgy érzem, az a tisztességes, ha megtudod, ki segít nekem a munkámban. - Halványan elmosolyodik. - És hogy kitől tudtam meg, hogy három csoport tulajdonságaival is rendelkezel, vagy hogy az a legjobb esélyünk, ha sikerül elérnünk, hogy te

gyere ide, és azt is, hogy szerepeltessük az édesanyádat az utolsó szimulációban, hogy még hatásosabb legyen. Az ajtó felé pillant, miközben az altató hatni kezd, és minden körvonal elmosódik a szemem előtt. Hátranézek, és a gyógyszerek okozta kábulatban még megpillantom az illetőt. Caleb az. HARMINCKETTEDIK FEJEZET Fejfájásra ébredek. Próbálok visszaaludni, mert legalább alvás közben nyugodt vagyok, de az ajtóban álló Caleb látványa újra meg újra megjelenik előttem, s a varjak károgása társul hozzá. Miért nem gondolkodtam el még azon, hogyan tudhatta meg Eric és Jeanine, hogy három csoport tulajdonságai is megvannak bennem? Miért nem jutott eszembe, hogy erről a bizonyos dologról csak három ember tud - Tori, Caleb és Tobias? Lüktet a fejem. Nem értem az egészet. Nem értem, miért árult el Caleb. És vajon mikor történhetett ez - talán a támadásszimuláció után? Vagy miután elmenekültünk a Barátságosaktól? Vagy azt megelőzően - amikor még élt az édesapám? Caleb azt mondta: otthagyta a Művelteket, amikor rájött, mit terveznek - vajon akkor hazudott? Bizonyára. A homlokomhoz szorítom a tenyerem élét. A bátyám a csoportot választotta a család helyett. Biztosan oka volt

238

rá. Jeanine minden bizonnyal megfenyegette. Vagy valamilyen módon kényszerítette. Kinyílik az ajtó. Nem emelem fel a fejemet, és nem nyitom ki a szemem. -

Szerencsétlen!

Peter az, természetesen. -

Igen.

Leengedem a kezemet az arcom elöl, s vele hullik egy hajtincse is. A szemem sarkából nézem. Sohasem volt még eny- nyire zsíros a hajam. Peter letesz egy palack vizet és egy szendvicset az ágy mellé. Az evés gondolatától hányingerem támad. -

Agyhalott vagy? - kérdezi Peter.

-

Nem hinném.

-

Ne légy olyan biztos benne!

-

Haha! - felelem. - Milyen sokáig aludtam?

-

Nagyjából egy napig. Ki kell kísérjelek a zuhanyzóba.

-

Ha csak utalni mersz rá, hogy milyen nagy szükségem van rá - mondom fáradtan -,

akkor esküszöm, kinyomom a szemedet. Megfordul velem a helyiség, amikor felemelem a fejemet, de sikerül a lábamat letennem az ágy szélénél, és felállnom. Peter és én elindulunk a folyosón. Amikor a mosdóba menet befordulunk a sarkon, embereket látunk meg a folyosó végén. Az egyikük Tobias. Látom, hol keresztezzük majd egymás útját: félúton a mostani helyem és a cellaajtóm között. A helyet nézem, nem őt; azt, hogy hol lesz akkor, amikor a kezem Után nyúl majd, mint legutóbb, amikor elhaladtunk egymás mellett. Bizsereg a bőröm a várakozástól. Ha csak egy pillanatra is, de még egyszer meg fogom érinteni. Még hat lépés, és elhaladunk egymás mellett. Öt lépés.

239

A negyedik lépésnél azonban Tobias megáll. Az egész teste elernyed, s ez váratlanul éri az őt kísérő Bátor árulót, aki egy pillanatra elengedi, Tobias pedig leroskad a padlóra. Azután megfordul, és előrevetődik. Kikapja a fegyvert az alacsonyabbik Bátor áruló pisztolytáskájából. Eldördül a fegyver. Peter jobbra ugrik, engem is magával ránt. A fejem súrolja a falat. A Bátor őr szája nyitva van - bizonyára üvölt. De hallani nem hallom őt.

Tobias erősen hasba rúgja. A bennem lakozó Bátor csodálja az erőnlétét, ami tökéletes, és a gyorsaságát, ami hihetetlen. Aztán megfordul, és Peterre szegezi a fegyvert. Peter azonban már elengedett engem. Tobias a bal karom után nyúl, felsegít, és futásnak ered. Botorkálva indulok utána. Valahányszor a padlóhoz csapódik a lábam, fájdalom nyilall a fejembe, de nem állhatok meg. Pislogok, hogy ne könnyezzek. Fuss! - mondom magamnak, mintha az akarat megkönnyítené a dolgomat. Tobias keze érdes és erős. Hagyom, hogy magával húzzon, befordulva a sarkon. -

Tobias! - zihálom.

Megáll, és rám néz. -

O, ne... - mondja, és megcirógatja az arcomat. - Gyere! Felveszlek a hátamra.

Lehajol, én pedig átkarolom a nyakát, és arcommal a lapockájához simulok. Könnyedén felemel, a bal kezével megfogja a lábamat. A jobbjában továbbra is ott van a fegyver. Futásnak ered, még az én súlyomat cipelve is gyorsan. Révedezve azon gondolkodom, hogyan lehetett valaha is Önfeláldozó. Úgy tűnik, kifejezetten gyorsaságra és halálos pontosságra született. De nem erőre, nem kifejezetten - okos ugyan, de nem erős. Épp csak annyira, hogy elbírjon engem. A folyosók most néptelenek, de már nem sokáig. Hamarosan az épületben tartózkodó összes Bátor futva közeledik majd felénk. Kelepcébe kerülünk ebben az útvesztőben. Azon tűnődöm, vajon Tobias hogyan akar kijutni mellettük. Felemelem a fejemet, és látom, hogy épp egy kijárat mellett fut el. -

Tobias, túlmentél rajta.

-

Túlmentem... micsodán? - kérdi két zihálás között.

-

Egy kijáraton.

-

Nem menekülni240próbálunk. Le is lőnének bennünket, ha megkísérelnénk - feleli. -

Keresek... valamit. Ha nem fájna ennyire a fejem, azt hihetném, hogy álmodom. Az álmaim szoktak ilyen logikátlanok lenni. Ha Tobias nem akart volna menekülni, akkor magával vitt volna? És mit csinál most tulajdonképpen, ha nem menekül? Váratlanul megtorpan, és kis híján leejt, amikor egy széles folyosóhoz ér, amelynek két oldalán üvegfalú irodák sorakoznak. A Műveltek dermedten üldögélnek az íróasztaluknál, és

bennünket figyelnek. Tobias ügyet se vet rájuk, a tekintetét, amennyire látom, a folyosó végén lévő ajtóra szegezi. Egy táblát látunk ott, ezzel a felirattal: VEZÉRLŐTEREM. Tobias a helyiség összes sarkát megnézi, azután rálő a meny- nyezeten jobbra lévő kamerára. Az leesik. Azután szétlövi azt is, amelyik balra, szintén a mennyezeten van. A lencséje darabokra törik. -

Most már leszállhatsz - mondja. - A szavamat adom, hogy nem kell többet futni.

Lecsúszok a hátáról, és megfogom a kezét. Elindul egy csukott ajtó felé, amely mellett már elhaladtunk, és belép rajta egy raktárba. Becsukja az ajtót, és kitámasztja a gömbkilincset egy selejtes székkel. Szembefordulok vele, a hátam mögött polc van, rajta egy halom papír. Fölöttünk vibrálva világít a kék fényű lámpa. Tobias tekintete szinte mohón pásztázza az arcomat. -

Nincs sok időm, úgyhogy nem is kertelek - mondja.

241

Bólintok. -

Nem öngyilkos akció hozott ide - folytatja. - Két okból jöttem. Először is azért, hogy

megtaláljam a Műveltek két központi vezérlőtermét, hogy amikor megszálljuk az épületet, tudjuk, mit romboljunk le először, hogy eltüntessük a szimulációs adatokat, és hogy Jeanine ne aktiválhassa a Bátrak adat- továbbítóit. így már érthetőbb, miért futott menekülési szándék nélkül. És az egyik vezérlőtermet meg is találtuk a folyosó végén. Az utóbbi néhány perc eseményeitől még mindig kábultan Tóbiásra nézek. -

A másik oka - folytatja, és megköszörüli a torkát -, hogy meg akartam biznyosodni

róla, kitartasz-e, ugyanis van egy tervünk. -

Miféle terv?

-Az egyik bennfentesünk szerint a kivégzésedet hozzávetőleg mától két hétre időzítették mondja. - Jeanine legalábbis akkorra tervezi az új, Elfajzott-biztos szimuláció bevezetését. Úgyhogy mostantól számítva tizennégy nap múlva a csoport nélküliek, a lojális Bátrak és azok az Önfeláldozók, akik hajlandók harcolni, megrohamozzák a Műveltek központját, hogy megsemmisítsék a leghatásosabb fegyverüket, a számítógép-hálózatukat. Ez azt jelenti, hogy túlerőben leszünk az áruló Bátrakhoz, és így a Műveltekhez képest is. -

De te elárultad Jeanine-nek, hogy hol vannak a csoportnélküliek menedékházai.

-

Igen. - Kissé ráncolja a homlokát. - Ez gondot jelent. De te meg én tudjuk, hogy a

csoport nélküliek között sok az Elfajzott, és sokan közülük már akkor elindultak az Önfeláldozók városrésze felé, amikor eljöttem, úgyhogy ez már csak néhány menedékházat fog érinteni. Még így is sok emberük marad, akik részt vehetnek a megszállásban. 242 kibírom ezt még két hétig? Már most is any- nyira fáradt vagyok, hogy Két hét. Vajon

támaszkodás nélkül állni is nehezemre esik. Ráadásul még a Tobias által felvázolt terv sem tetszik igazán. Én nem vágyom szabadságra. Aludni szeretnék. És azt akarom, hogy legyen vége ennek az egésznek. -Én nem... - fuldoklásra késztetnek a szavak, és elsírom magam. - Én nem tudok... nem bírom ki... olyan sokáig. -

Tris! - szólít meg szigorú hangon. Sohasem szokott dédelgetni. Bárcsak mégis

megtenné most az egyszer! - Muszáj. Túl kell élned ezt.

-

Miért?

A kérdés a gyomromban formálódik meg, és nyögésként tör elő a torkomból. A legszívesebben Tóbiásnak esnék, és ököllel ütném a mellkasát, mint egy hisztiző kisgyerek. Könnyek áztatják az arcomat, és tudom, hogy nevetségesen viselkedem, mégsem vagyok képes abbahagyni. -

Miért muszáj? Miért nem tesz valamit egyszer végre valaki más ? Mi van, ha már nem

akarom ezt továbbcsinálni? Hogy mit is, arra csak most döbbenek rá. Az életet. A szüléimét akarom. Hetek óta próbálom visszaküzdeni magam hozzájuk, és már olyan közel járok... Tobias pedig azt mondja, ne tegyem. -

Tudom. - Még sohasem hallottam ilyen gyöngéd hangnemben beszélni Tóbiást. -

Tudom, hogy nehéz. A legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett tenned. Megrázom a fejem. -

Nem kényszeríthetlek. Nem tudlak rávenni, hogy túl akard élni ezt. - Tobias magához

húz, és megcirógatja a hajamat, majd a fülem mögé simítja. Ujjai végigsiklanak a nyakamon és a vállamon. - Mégis túl fogod - mondja. - Nem számít, hogy hiszel-e benne, vagy sem. Túl fogod élni, mert ilyen fából faragtak. Elhúzódom, és a szájához illesztem a számat. Nem finomkodva, nem tétovázva. Úgy csókolom meg, ahogyan régebben tettem, amikor még biztos voltam kettőnkben, és végigsimítom a hátát, majd a karját, ahogyan szoktam. Nem akarom elárulni neki az igazságot: azt rhogy téved, és hogy nem akarom túlélni. Kinyílik az ajtó. Bátor árulók tódulnak be a raktárhelyiségbe. Tobias hátralép, és megfordítja a kezében a fegyvert. A markolatával előre átnyújtja a legközelebbi Bátor árulónak.

243

HARMINCHARMADIK FEJEZET -

Beatrice!

Felriadok. A helyiség, amelyben most vagyok - ahol ki tudja, milyen kísérletet akarnak elvégezni rajtam -, tágas, a hátsó falát kivetítők borítják, közvetlenül a padló fölött kék lámpák világítanak, középen párnázott padok sorai húzódnak. Én a legtávolabbi pádon ülök, a tőlem balra ülő Peternek hátat fordítva. A fejemet a falnak támasztom. Még most is úgy érzem

nem aludtam eleget. Bárcsak ne ébredtem volna fel! Caleb áll néhány lépésre tőlem, az egyik lábára helyezve a súlyát. A testtartása bizonytalan. -

Otthagytad egyáltalán a Müveiteket? - kérdezem.

-

Ez nem ilyen egyszerű - kezdi. - Én...

-

De, ez ilyen egyszerű. - Legszívesebben üvöltenék, de erőtlen a hangom. - Mikor

F árultad el a családunkat? Még mielőtt meghaltak a szüléink, vagy utána?

-

Azt tettem, amit kellett - feleli. - Azt hiszed, hogy érted, Beatrice, de nem értheted. Ez

az egész helyzet... sokkal 303 nagyobb dologról van szó, mint gondolod. - A tekintete könyörög, hogy értsem meg, de felismerem a hangnemét - amikor még kisebbek voltunk, ugyanígy szidott engem. Leereszkedően. Az önteltség a Műveltekre jellemző hibák egyike - tudom, mert én is gyakran beleesem. A mohóság a másik. Ez viszont nem jellemző rám. Úgyhogy félig Művelt vagyok, félig nem - mint mindig. Felállók. -

Még nem válaszoltál a kérdésemre.

Caleb hátralép. -

Ez nem a Műveltekről szól, hanem mindenkiről. Az ösz- szes csoportról - mondja. -

És a városról. És arról, ami a kerítésen túl van. -

Nem érdekel —vágom rá, de ez nem igaz. Nem hagy nyugodni „a kerítésen tűi”

kifejezés. A kerítésen túl? Högyan lehet ennek bármi köze ahhoz, ami odaát van? Valami motoszkál az agyamban. Marcus állítása szerint az Önfeláldozók birtokában lévő információ volt az indítéka Jeanine támadásának az Önfeláldozók ellen. Vajon ennek a bizonyos információnak is ahhoz van köze, ami odaát van? Egyelőre elhessegetem magamtól ezt a gondolatot. -Azt hittem, téged csak a tények érdekelnek. Mi van az információ szabadságával? És mi van ezzel a ténnyel, Caleb? Mikor... - megremeg a hangom. - Mikor árultad el a szüleinket? -

Én mindig is Művelt voltam - feleli szelíden. - Még akkor is, amikor Önfeláldozónak

gondoltak. -

Ha Jeanine mellett állsz, akkor gyűlöllek. Ahogyan az édesapánk is gyűlölt volna.

-Az apánk - horkan fel Caleb. - Az apánk Művelt volt, Beatrice, ezt Jeanine-től tudom. Egy évfolyamra jártak az iskolában.

304 -Apa nem volt Művelt - tiltakozom néhány másodperc múlva. - Úgy döntött, hogy otthagyja őket, és másik csoportot választott magának, ahogyan te is. És így valami más is lett belőle. Te azonban ezt választottad... a gonoszságot. -

Úgy beszélsz, mint egy igazi Bátor - vágja rá Caleb éles hangon. - Vagy ez, vagy az.

Nincsenek köztes megoldások. A világ nem így működik, Beatrice! Hogy mi a gonosz, az attól függ, hogy melyik oldalon állsz. -Nem érdekes, hogy melyik oldalon állok. Mindig is azt lesz a véleményem, hogy aljasság egy egész város valamennyi emberének a tudatát irányítani. - Érzem, hogy remeg az ajkam. És továbbra is azt gondolom, aljasság kiadni a testvéredet, hogy megkínozzák, és kivégezzék. Caleb a bátyám, de legszívesebben ízekre tépném. Mégsem próbálom meg - ehelyett azon kapom magam, hogy leülök. Sohasem tudnám annyira bántani őt, hogy ne fájjon többé az árulása. És fáj, minden porcikámban érzem. Ujjaimat a mellkasomhoz szorítom, hogy a fájó feszültséget masszírozással valamelyest csökkentsem. Még a könnyeimet törölgetem, mikor megérkezik Jeanine, valamint Művelt tudósokból és Bátor árulókból verbuvált hadserege. Gyorsan pislogok, hogy Jeanine ne lássa. De egyetlen pillantásra is alig méltat. -Nézzük meg az eredményeket, rendben? - szólal meg Jeanine. Caleb, aki most már a kivetítőknél áll, megnyom egy gombot a helyiség elejében, mire a vásznak bekapcsolnak. Számomra érthetetlen szavak és számok töltik ki a teljes felületüket. -

Egy rendkívül érdekes dolgot fedeztünk fel, Ms. Prior. - Sohasem láttam még ilyen

jókedvűnek Jeanine-t. Majdnem mosolyog, de csak majdnem. - Nagy mennyiségben rendelkezel egy bizonyos idegsejtfajtával, amelyet egyszerűen

tükörneuronnak nevezünk. Elmagyarázná valaki Ms. Priornak, hogy pontosan mit is csinálnak ezek a sejtek? F A Művelt tudósok egy emberként tartják fel a kezüket. Jeanine egy elöl álló, idősebb nőre mutat. -

A tükörneuronok akkor aktiválódnak, amikor valamilyen cselekvést végzünk, és

amikor valaki mást látunk ugyanezt tenni. Lehetővé teszik számunkra, hogy utánozzuk mások viselkedését. -

És még miért felelősek? - Jeanine ugyanúgy pásztázza az „osztályt”, ahogyan a

tanáraim tették annak idején a felső tagozatban. Egy másik Művelt emeli fel a kezét. -A nyelvtanulásért, mások szándékainak megértéséért a viselkedésük alapján, és, hm... feleli, majd a homlokát ráncolja. - És az empátiáért. -

Még konkrétabban - mondja Jeanine és ez alkalommal szélesen mosolyog rám,

annyira, hogy ráncok keletkeznek az arcán. Akinek nagy számban van ilyen erős idegsejtje, az valószínűleg képlékeny személyiség, vagyis hajlamosabb a helyzetnek megfelelően másokat utánozni, semmint megőrizni a maga integritását. Már értem, miért mosolyog. Olyan érzésem van, mintha felhasították volna a koponyámat, s az agyam titkai kifolytak volna a padlóra, hogy láthassam őket. -

Egy képlékeny személyiség ezért - folytatja Jeanine - bizonyára egynél több csoport

tulajdonságait mutatja. Igaz, Ms. Prior? -Valószínűleg - felelem. - És ha rendelkezésedre állna olyan szimuláció, amelyik elfojtja ezt a bizonyos képességet, akkor már végeztünk is volna egymással. -

Egyszerre csak egy dolgot! - Jeanine elhallgat. - El kell ismernem, zavarba ejt, hogy

ennyire várod a saját kivégzésedet. -

Dehogy ejt zavarba! - felelem, és behunyom a szemem. - A legkevésbé sem! -

Felsóhajtok. - Most már visszamehetek a cellámba? Bizonyára közömbösnek tűnök ekkor, de nem vagyok az. Vissza akarok menni a 246

szobámba, hogy nyugodtan kisírhassam magamat. De nem szeretném, hogy Jeanine tudjon erről. -

Ne helyezd magad túl nagy kényelembe! - csicsergi. - Van egy szimulációszérumunk,

amit hamarosan kipróbálunk rajtad. -

Persze - felelem. - Mindegy.

### Valaki a vállamat rázza. Felriadok, a szemem meresztgetem. Látom, hogy Tobias térdel

mellettem. Egy Bátor áruló kabátját viseli, fejének egyik oldala véres. Vér csordogál a fülén keletkezett sebből, a füle felső része hiányzik. Összerándulok. -

Mi történt? - kérdezem.

-

Kelj fel! Futnunk kell.

-

Még korán van. Nem telt el a két hét...

-

Most nincs időm magyarázkodni. Gyere!

-Ó, istenem... Tobias! Felülök, és átölelem, arcommal a nyakához simulok. Átkarol, és magához szorít. Melegség jár át, és megnyugszom. Ha ő itt van, az azt jelenti, hogy biztonságban vagyok. A könnyeimtől sikamlóssá válik a bőre. Feláll, és engem is talpra ránt. A mozdulattól lüktetni kezd a sebesült vállam. -

Hamarosan itt lesz az erősítés. Gyere!

Hagyom, hogy kivezessen a helyiségből. Gond nélkül eljutunk az első folyosó végéig, de a következő folyosón két Bátor őrrel találkozunk: egy fiatalemberrel és egy középkorú nővel. Tobias két lövést ad le rájuk néhány másodpercen belül: az egyiket a mellkasán, a másikat a fején találja el. Az asszony, akit mellbe lőtt, nekiesik a falnak, de nem hal meg. Továbbmegyünk. Újabb folyosó következik, majd még egy - mind egyforma. Tobias egy pillanatra sem engedi el a kezem. Tudom, hogy ha képes volt olyan pontosan elhajítani egy kést, hogy az épp a fülem mellett fúródott a falba, akkor a ránk támadó Bátor katonákra is pontosan fog célozni. Átlépünk a halottakon - bizonyára Tobias végzett velük befelé jövet -, és végül odaérünk egy vészkijárathoz. Tobias elengedi a kezem, hogy kinyissa az ajtót. A fülembe sikít a tűzjelző sziréna, de továbbfutunk. Levegő után kapkodok, de nem törődöm vele: most végre megmenekülhetek, és véget érhet ez a rémálom. Kezd beszűkülni a látóterem, úgyhogy megragadom és szorongatom Tobias karját. Rábízom, hogy biztonságban levigyen a lépcsősor aljáig. Elfogynak a lépcsőfokok a lábam alól. Kinyitom a szemem. Tobias épp a vészkijárat ajtaját készül kinyitni, de visszatartom. -

247

Muszáj... szusszannom egyet...

Megtorpan. A kezeimet a térdemre teszem, és előrehajolok. Még most is lüktet a vállam. A homlokomat ráncolva felpillantok Tóbiásra. -

Gyere már, tűnjünk el innen! - mondja sürgetően.

Összeszorul a gyomrom. Tobias szemébe nézek. Sötétkék, a jobb íriszében világoskék folt látszik. Megfogom az állát, odahúzom a száját a számhoz, és lassan megcsókolom. Sóhajtok,

amikor elhúzódom tőle. -

Nem juthatunk ki innen - mondom neki. - Mert ez egy szimuláció.

A jobb karomnál fogva húz fel. Az igazi Tóbiásnak eszébe jutott volna, hogy sérült a vállam. -

Micsoda? - Komoran néz rám. - Nem gondolod, hogy tudnék róla, ha szimulációban

lennénk? -Nem is vagy benne. Te magad vagy az. - Felnézek, és fennhangon folytatom: - Jeanine, legközelebb ügyesebben kell csinálnod! Most már nincs más dolgom, mint felébredni, és azt is tudom, hogyan kell - volt már rá példa korábban, a félelemszimulációm során, amikor széttörtem egy víztartályt, pedig csak a tenyeremmel értem hozzá, vagy amikor odavarázsoltam egy fegyvert a fűbe, hogy lelőhessem a leszálló madarakat. Előhúzok egy kést a zsebemből - egy kést, amely egy pillanattal ezelőtt még ott sem volt -, és a lábamat olyan keményre képzelem, mint a gyémánt. A kést a combom felé lendítem, a penge pedig fokozatosan egybeolvad vele. *** Könnyes szemmel ébredek arra, hogy Jeanine csalódottan felkiált. -

Mi az?

Kikapja a fegyvert Peter kezéből, odasiet hozzám és a csövet a homlokomhoz szorítja. Megmerevedik és hideggé válik a testem. Nem fog lelőni. Egy megoldatlan probléma vagyok a számára. Nem fog lelőni. -

Honnan jöttél rá? - kérdezi. - Áruld el nekem! Mondd el, vagy megöllek!

Lassan felemelkedem a székből, és felállók, a hideg cső így még erősebben hozzápréselődik a homlokomhoz. -

Azt hiszed, elárulom? - kérdezem. - Szerinted elhiszem, hogy megölnél most, anélkül,

hogy megtudnád a választ a kérdésedre? -

Ostoba kislány vagy! - feleli. - Azt hiszed, hogy rólad van szó meg az abnormális

agyadról? Nem, ez nem rólad szól. És nem is rólam. Hanem arról, hogy a város biztonságban legyen azoktól, akik pokollá akarják változtatni. Összeszedem a maradék erőmet, és rávetem magam. Kaparom a bőrét, ahol csak érem, és olyan mélyre mélyesztem belé a körmeimet, amennyire csak tudom. Teli torokból üvölt, a hangjától felforr a vérem. Nagy erővel arcon ütöm. Két kar ragad meg, hogy leválasszon róla, és egy ököl vágódik az oldalamba. Felnyögök, és Jeanine felé vetődöm, de Peter visszatart. -

Fájdalommal nem tudsz rávenni, hogy elmöndjam neked. Igazságszérummal sem. És

szimulációkkal sem. Mindháromra immúnis vagyok. Vérzik Jeanine orra. Karmolásokat látok az arcán és a nyaka oldalán, amelyek egyre vörösebbek lesznek. Engem bámul, ujjaival összeszorítja az orrát, a haja kócos, szabad keze remeg. -

Kudarcot vallottál. Nem tudsz irányítani engem! - kiáltom olyan hangosan, hogy fáj

tőle a tüdőm. Abbahagyom a küzdelmet, és nekitámaszkodom Peter mellkasának. - Sohasem leszel képes rá. Nevetek, örömtelenül. Eszelős ez a nevetés. Élvezem, hogy bosszús képet vág, és gyűlölet árad a szeméből. Jeanine olyan volt, mint egy gép - hideg és érzéketlen. Egyedül a logika vezérlelte. És nekem sikerült tönkretennem. Igen, sikerült. HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Amikor már a folyosón vagyok, nem akarok többé Jeanine közelébe férkőzni. Lüktet az oldalam ott, ahol Peter megütött, de ez eltörpül a diadalmámor mellett, amitől pulzál az arcom. Peter szó nélkül kísér vissza a cellámhoz. Sokáig csak álldogálok a helyiség közepén, a bal hátsó sarokban lévő kamerát bámulom. Vajon ki figyel egész idő alatt? A Bátor árulók talán, akik őriznek, vagy a Műveltek, akik megfigyelnek? Amikor már nem perzsel az arcom és nem fáj az oldalam, lefekszem. Amint behunyom a szememet, a szüleim képe úszik elém. Egyszer, amikor úgy tizenegy éves lehettem, megálltam a hálószobájuk előtt, és figyeltem, hogyan ágyaznak meg együtt. Édesapám mosolyogva nézett az édesanyámra, miközben egyszerre húzták hátra és tökéletes összhangban simították le az ágytakarót: Abból, ahogyan apám az édesanyámat nézte, tudtam, hogy még önmagánál is többre tartja őt.

249

Sem önzés, sem bizonytalanság nem akadályozta abban, hogy a maga teljességében lássa a mamám jóságát, pedig mi, a többiek gyakran beleesünk ebbe a hibába. Ez a fajta szeretet talán egyedül az Önfeláldozók körében lehetséges. Nem tudhatom. Az édesapám Műveltnek született, és Önfeláldozóként nőtt fel. Sokszor neki is nehezére esett megfelelni a választott csoportja elvárásainak, ugyanúgy, ahogyan nekem is. De nem adta fel, és felismerte az igazi önzetlenséget, amikor látta azt. A mellemhez szorítom a párnámat, és beletemetem az arcomat. Nem sírok. Csak fájdalmat érzek. A szomorúság nem olyan súlyos, mint a bűntudat, de sokkal többet vesz ki az emberből. *** -

Szerencsétlen!

Felriadok, a kezem még mindig a párnába kapaszkodik. A matracon nedves folt éktelenkedik az arcom alatt. Felülök, az ujjaim hegyével megtörlöm a szememet. Peter összehúzza a szemöldökét, amely rendszerint középen felfelé ível. -

Mi történt?

Bármi legyen is az, jó nem lehet. -

A kivégzésedet holnap reggel nyolc órára ütemezték.

-A kivégzésemet? De Jeanine... még nem fejlesztette ki a megfelelő szimulációt... még nem sikerülhetett neki... -

Azt mondja, Tobiasszal folytatja helyetted a kísérletezést - feleli.

Mindössze ennyire futja tőlem: -Ó! Megmarkolom a matracot, és hintázom előre-hátra, előre- hátra. Holnap véget ér az életem. Tobias talán megéri, hogy elmeneküljön a csoport nélküliek támadásakor. A Bátrak új 312 vezetőt fognak választani. Könnyen elvarrják majd az Összes, utánam maradd, elvarratlan szálat. • Bólintok/Nincs családom, sem elvarratlan szálaim, és nem vagyok nagy veszteség. -

Tudd, meg tudtam volna bocsátani neked - mondom. - Amiért megpróbáltál megölni a

beavatás idején. Valószínűleg képes lettem volna rá. Mindketten hallgatunk egy ideig. Nem tudom, miért mondtam ezt. Talán csak azért, mert ez az igazság, és mert minden éjszakák közül ma este jött el az őszinteség ideje. Ma este Őszinte leszek, Önzetlen és Bátor. Elfajzott. -

Sohasem kértelek rá - mondja Peter, és megfordul, hogy távozzon. Az ajtóban

azonban megáll, és azt mondja: - Kilenc óra huszonnégy perc van.

Kisebbfajta árulásnak számít, hogy megmondta nekem, mennyi az idő - és éppen ezért bátorságra is vall. Talán ez az első alkalom, hogy valóban Bátornak látom Pétért. ### Holnap meg fogok halni. Hosszú ideje semmit sem érezhettem biztosnak, úgyhogy ez most majdnem ajándéknak tűnik számomra. Ma este - semmi. Holnap - ami az élet után van, bármi legyen is az. És Jeanine továbbra sem tudja, hogyan irányíthatná az Elfajzottakat. Amikor rám tör a sírás, a mellemhez szorítom a párnámat, és hagyom, hogy megtörténjen. Úgy zokogok, ahogyan a gyerekek szoktak. Átforrósodik az arcom, és úgy érzem, mindjárt hányni fogok. Megpróbálhatok úgy tenni, mintha bátor lennék, de nem vagyok az. Gondolom, most van itt az ideje annak, hogy megbocsássak magamnak mindenért, amit csak elkövettem, de a listám sohasem lenne teljes. És nem hiszem, hogy ami az élet után következik, bármi legyen is az, attól függene, hogy milyen 313 pontosan állítom össze a vétkeim listáját. Az - nekem úgy tetszik - egy nagyon Művelt túlvilág volna: csupa precizitás, és semmi érzés. Nem hiszem, hogy ami rám vár, olyasvalamin múlhat, amit teszek. Jobban járok, ha azt teszem, amire az Önfeláldozók tanítottak: elfordulok önmagámtól, csak kifelé tekintek, és reménykedem, hogy bármi jön is ezek után, jobbá válók majd, mint amilyen most vagyok. Halványan elmosolyodom. Bárcsak elmondhatnám a szüleimnek, hogy Önfeláldozóként fogok meghalni! Azt hiszem, büszkék lennének rám. HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Reggel felveszem a tiszta ruhát, amelyet kaptam. Fekete nadrágot - bő, de kit érdekel? - és hosszú ujjú, fekete inget. Nincs cipőm. Még nem jött el az idő. Azon kapom magam, hogy összekulcsolom az ujjaimat, és lehajtom a fejem. A papámnak volt ez szokása reggelenként, mielőtt leült volna az asztalhoz reggelizni, de sohasem kérdeztem meg tőle, mit is csinál ilyenkor. Most is szeretném úgy érezni, hogy ismét az édesapámhoz tartozom, még mielőtt... még mielőtt véget ér ez az egész. Miután csendben telik el néhány perc, Peter szól, hogy ide-r je indulni. Alig néz rám, csak komor képpel áll a hátsó falnál. Nyilván túl nagy kérés lett volna, hogy egy barátságos arcot láthassak ezen a reggelen. Felállók és elindulok Peterrel a folyosón. Fáznak a lábujjaim. A talpam a járólapokhoz tapad. Befordulunk az egyik sarkon, és fojtott kiáltásokat hallok. Először nem tudom kivenni, mit mond ez a hang. Ahogy közelebb érünk, már értelmet nyernek a kiáltásai.

-

...akarom! — kiáltja Tobias. - Látni...!

Peterre pillantok. -

Nem beszélhetek vele még egyszer, utoljára, ugye?

Peter megrázza a fejét. -Van ott ugyan egy ablak. Talán elhallgat majd, ha azon keresztül megpillant téged. Egy zsákutcafolyosóra visz, amely mindössze két méter hosszú. Egy ajtó jelzi a végét. És Peter igazat mondott: a teteje közelében egy kis ablak nyílik, úgy harminc centivel a fejem fölött. -

Tris! - Tobias hangja itt még tisztábban kivehető. - Látni akarom!

Felnyúlok, és az üvegre tapasztom a tenyeremet. A kiáltások abbamaradnak, és megjelenik Tobias arca az ablakban. A szeme vörös, az arca foltos. Néhány másodpercig lenéz rám, aztán ő is az üvegre tapasztja a kezét, lefedve az enyémet. Úgy teszek, mintha érezném a melegét az ablakon át. Az ajtónak támasztja a homlokát, és lehunyja a szemét. Még mielőtt kinyitná, elveszem a kezem az ablakról, és elfordulok. Fájdalmat érzek a mellkasomban - erősebbet, mint amikor golyót kaptam a vállamba. Összemarkolom az ingem elejét, és pislogok, hogy ne könnyezzek, azután csatlakozom Peterhez a főfolyosón. -

Köszönöm - mondom halkan. Hangosabban akartam.

-

Nem nagy ügy... - Peter ismét komor képet vág. - Csak menjünk már!

Morajlás hallatszik valahonnan - egy tömeg zajong előttünk. A következő folyosót megtöltik a Bátor árulók - magasak és alacsonyak, fiatalok és idősek, fegyveresek és fegyvertelenek. Mindannyian az árulók jelét, a kék karszalagot viselik. -

Hé! - kiáltja el magát Peter. - Engedjetek át!

A hozzánk legközelebb álló Bátor árulók meghallják a kiáltását, és a falhoz simulnak, hogy elférjünk közöttük. A többi Bátor áruló hamarosan követi a példájukat, és mindenki elcsendesedik. Peter hátralép, hogy előreengedjen. Innen már ismerem a járást. Nem tudom, honnan indul a zaj, de valaki az öklével verni kezdi a falat. Valaki más 252

csatlakozik hozzá, és miközben végighaladok az ünnepélyes, de fegyelmezetlen Bátor árulók sorai között, látom, hogy mozog a kezük az oldaluk mellett. A szívverésem igyekszik felvenni a gyors dübörgés ritmusát. Néhány Bátor áruló felém fordítja a fejét - nem tudom biztosan, miért. Nem is érdekes. A folyosó végére érek, és kinyitom a kivégzőkamrám ajtaját. Én nyitom ki. A Bátor árulók a folyosót lepték el - a Műveltek pedig a ki- végzőkamrába gyűltek, de ők

utat hagytak nekem. Szótlanul figyelik, ahogy odamegyek a helyiség közepén álló fémasztalhoz. Jeanine néhány lépésnyire áll onnan. Az arcán éktelenkedő karmolások átsejlenek a sietősen felrakott sminkrétegen. Nem néz rám. Négy kamera függ a mennyezeten, egy-egy az asztal sarkai fölött. Először leülök, a nadrágomba törlőm a kezemet, azután lefekszem. Hideg az asztal. Jéghidegsége áthatol a bőrömön, egészen a csontomig. Ez talán jól is van így, hiszen ez fog történni a testemmel, amikor teljesen kiszáll belőle az élet. Kihűl és elnehezedik - nehezebb lesz, mint amilyen valaha is voltam. A lényem többi részét illetően már nem vagyok biztos. Vannak, akik szerint sehová sem kerülök - lehet, hogy igazuk van, de lehet, hogy nincsen. Már nem veszem hasznát az efféle feltételezéseknek. Peter egy elektródát csúsztat az ingem gallérja alá, és a mellkasomra tapasztja, épp a szívem fölé. Azután vezetéket csatlakoztat az elektródához, és bekapcsolja a szívmonitort. Hallom a szívverésemet - gyors és erős. Ez a szabályos ritmus hamarosan megszűnik. És akkor megszületik bennem egy árva gondolat. Nem akarok meghalni. Sohasem vettem komolyan Tóbiást, amikor korholt, amiért kockára teszem az életemet. Azt hittem, azt akarom, hogy a szüleimmel lehessek, és hogy véget érjen ez az egész. Biztosra vettem, hogy a rájuk jellemző önfeláldozás jó példáját szeretném követni. De nem. Nem és nem. Az élni vágyás perzseli a bensőmet. Forr bennem. Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni, nem akarok! Jeanine előrelép, kezében lila szérummal teli fecskendőt tart. A szemüvege visszatükrözi a fölöttünk fluoreszkáló fényeket, így alig látom a szemét. Minden porcikám kórusban énekli: élni, élni, élni. Azt hittem, meg kell halnom ahhoz, hogy az életemet adhassam Will életéért és a szüleim életéért cserébe, de tévedtem. Az ő haláluk fényében kell élnem az életemet. Élnem kell. Jeanine egyik kezével megtámasztja a fejemet, a másikkal a253nyakamhoz illeszti az injekciós tűt. Még nem végeztem! - kiáltom, csak úgy magamban, nem Jea- nine-nek. - Még nem végeztem itt! ■ Jeanine lenyomja a fecskendő dugattyúját. Peter előrehajol, és a szemembe néz. - A szérum egy percen belül hatni fog - mondja. - Légy bátor, Tris! A szavai megdöbbentenek, mert ugyanezt mondta Tobias is, amikor elindította az első szimulációmat.

Gyorsan kezd kalapálni a szívem.

254

‘\ Miért mondja Peter, hogy legyek bátor? És egyáltalán, miért szentel nekem kedves szavakat? A testem összes izma egyszerre ernyed el. Nehéz, cseppfolyós érzés tölti ki a végtagjaimat. Ha ez a halál, akkor nem is olyan rossz. Nyitva tartom a szemem, de a fejem oldalra billen. Szeretném lecsukni a szemhéjamat, de nem sikerül. Moccanni sem tudok. És akkor elhallgat a szívmonitor. HARMINCHATODIK FEJEZET De még mindig lélegzem. Nem mélyen - nem elég mélyen ahhoz, hogy csillapítsa a légszomjamat, de mégiscsak lélegzem. Peter lezárja a szemhéjamat. Tudja vajon, hogy nem haltam meg? Na és Jeanine? Látja vajon, hogy lélegzem? -

Vigyétek a holttestet a laborba! - szólal meg Jeanine. - Délután lesz a boncolás.

-

Rendben - feleli Peter.

Előrelöki a kerekeken guruló asztalt. Morajt hallok körülöttem, miközben végigtol az odasereglett Műveltek között. A kezem lehull az asztal széléről, amikor befordulunk az egyik sarkon. Szúró fájdalmat érzek az ujjaim végében, de hiába próbálom, nem sikerül megmozdítanom a kezemet. Most csendes a folyosó, miközben végighaladunk a Bátor árulók között. Peter eleinte lassan halad, majd miután befordul a második sarkon is, meggyorsítja a lépteit. A következő folyosón már szinte fut velem, majd váratlanul megáll. Hol vagyok? Még nem lehetünk a laborban. Miért állt meg? Becsúsztatja a karját a térdem és a vállam alá, majd felemel. A fejem a vállának ütközik. -A kis termetedhez képest nehéz vagy, Szerencsétlen - morogja. Tudja, hogy eszméletemnél vagyok. Ő tudja. Sípoló hangok sorozatát hallom, majd csúszás zaját - kinyílik egy zárt ajtó. -Mi az... - Tobias hangját hallom. Tobias!- Ó, istenem... Ó... -

Kímélj meg a siránkozásodtól, rendben? - mondja Peter. - Nem halt meg, csak

lebénult. Legfeljebb még egy percig fog tartani. És most készülj fel a futásra! Nem értem. Honnan tudja Peter? -

Hadd vigyem én! - kéri Tobias.

-

Nem. Te jobban célzol nálam. Fogd a fegyveremet! Majd én viszem.

Hallom, hogy kihúzza a fegyverét a pisztolytáskából. Tobias megsimogatja a

homlokomat. Mindketten futásnak erednek. Eleinte csak a lábaik dobogását hallom, semmi mást - a fejem fájdalmasan hátracsapódik. Zsibbad a kezem és a lábam. Peter odakiáltja Tóbiásnak: -

Balra!

Azután kiáltás zeng végig a folyosón. -Hé, mit jelentsen...?! Durr! És aztán semmi. Futás tovább. Peter kiáltását hallom. -Jobbra! Még egy durranást hallok, azután egy harmadikat is. -

Hűha! - dünnyögi Peter. - Várj, álljunk meg itt!

Szúró fájdalom hasít végig a gerincemen. Kinyitom a szememet, amikor Peter kinyit egy másik ajtót, és bemegy rajta.

256

Még mielőtt a fejem nekiütődne az ajtókeretnek, kinyújtom a karomat, hogy álljunk meg. -Vigyázz! - mondom, erőltetve a hangomat. A torkomat most is olyan szűknek érzem, mint amikor az'injekciót kaptam, és nehezemre esik levegőt venni. Peter oldalra fordul, hogy beférjen velem az ajtón, amelyet azután belök a sarkával. Engem leejt a földre. Majdnem üres a helyiség, mindössze néhány üres kuka sorakozik az egyik fal mentén, és van itt egy akkora, négyzet alakú fémajtó is, amelyen átfér egy-egy kuka azok közül, melyek most a másik fal mellett állnak. -Tris! - szólal meg Tobias. Leguggol mellém, az arca sápadt, csaknem sárga. Túl sok mindent szeretnék mondani, ám elsőként ez jön ki a számon: -

Beatrice.

Tobias erőtlenül elneveti magát. -

Beatrice - helyesbít, és ajkát az enyémhez érinti. Belekapaszkodom az ingébe.

-

Ha nem akarjátok, hogy lehányjalak benneteket, akkor ezt hagyjátok későbbre!

-

Hol vagyunk? - kérdezem.

-

Ez itt a hulladékégető - feleli Peter, és becsapja a négyzet alakú ajtót. - Kikapcsoltam.

Innen kijutunk az utcára. Odakint tökéletesen kell céloznod, Négyes, ha élve akartok kijutni a Műveltek körzetéből. -

Ne aggódj amiatt, hogy hogyan célzok! - feleli Tobias. Hozzám hasonlóan ő is

mezítláb van. Peter kinyitja a hulladékégető ajtaját. -

Tris, te mégy előre.

A szemétcsúszda kilencven centi széles, és bő egy méter magas. Az egyik lábammal rálépek, és Tobias segítségével fellendítem a másikat is. Összeszorul a gyomrom, miközben 322 végigcsúszok a fémcsőben. Közben görgők sorának verődik a hátam. Tiïz és hamu szagát érzem, de én nem égtem meg. Aztán lepottyanok. A karom nekiütődik egy fémfalnak, és felnyögök. Cementpadlóra érkezem, keményen és fájdalmasan: az ütközés erejétől fáj a sípcsontom. Felszisszenek, majd odébb bicegek a nyílás elől, és elkiáltom magam. -Jöhetsz! Már nem fájlalom a lábamat, mire Peter földet ér - ő nem a lábára, hanem az oldalára esik. Felnyög, majd odébb vánszorog a nyílás elől, hogy összeszedje magát. Körülnézek. A hulladékégető belsejében vagyunk, ami teljesen sötét lenne, ha nem szűrődne be fény a túlsó oldalon, egy kis ajtó körvonalai körül. A padló néhol tömör fémből van, másutt fémrács alkotja. Mindenből bomló szemét és tűz

szaga árad. -

Nem mondhatod, hogy nem hoztalak szép helyre - mondja Peter.

-

Álmodni sem mertem volna szebbről - felelem.

Tobias földet ér. A lábával fog padlót, majd a térdére zuhan, és felszisszen. Segítek neki talpra állni, és odasimulok hozzá. A világ összes szaga, látványa és más ingerei felerősödnek. Kis híján meghaltam, de most élek. Peternek köszönhetően. Pont neki. Peter elindul a rácson, és kinyitja a kis ajtót. Fény árad a hulladékégető belsejébe. Tobias és én eltávolodunk a tűz- szagtól és a fémkemencétől. A betonfalú helyiségben találjuk magunkat, amelyik kívülről szigeteli. -

Nálad van a fegyver? - kérdezi Peter Tóbiástól.

-

Nincs - feleli Tobias. - Úgy gondoltam, hogy az orrlyukaimból fogom kilőni a

golyókat, úgyhogy az emeleten hagytam. -

Barom!

Peter maga elé tart egy másik fegyvert, és távozik a hulladékégetőből. Egy nyirkos folyosóra érkezünk, amelynek a mennyezetén csövek húzódnak, de mindössze három és fél méter hosszú. A végén az ajtó melletti táblán ez a felirat áll: KIJÁRAT. Életben vagyok, és kijutok innen. *** A Bátrak és a Műveltek központja közötti utat másmilyennek látom most, mint idefelé jövet. Gondolom, mindennek másként fest, ha az ember nem épp meghalni készül. Amikor a sikátor végéhez érünk, Tobias vállával az egyik falhoz simul, és előrehajol, épp csak annyira, hogy kikémlelhessen a sarkon. Kifejezéstelen az arca. Egyik karjával megtámaszkodik a saroknál, és két lövést ad le. A fülembe dugom az ujjamat, és próbálok nem törődni a lövésekkel, sem pedig azzal, amire emlékeztetnek. -

Siessünk! - mondja Tobias.

Vágtázni kezdünk a Wabash Avenue-n. Peter elöl, én másodikként, Tobias hátul. 258

Hátrapillantok, hogy lássam, mi volt Tobias célpontja. Két férfit látok a földön a Műveltek központja mögött. Az egyik mozdulatlan, a másik a karját fogva fut az ajtó felé. Utánunk fogja küldeni a többieket. Zavarodott vagyok - bizonyára a kimerültség miatt -, de az adrenalin arra késztet, hogy tovább fussak. -

A legkevésbé logikus útvonalat válaszd! - kiáltja Tobias.

-

Mi van? - kérdezi Peter.

-A legkevésbé logikus útvonalat! - ismétli meg Tobias. - Hogy ne akadjanak a nyomunkra! Peter balra kanyarodik, és végigfut a következő sikátoron, amely tele van rongyos takarókat és koszos párnákat tartalmazó kartondobozokkal - gondolom, csoport nélküliek hajléka lehetett itt. Peter átugrik egy dobozt, én viszont átgázolok rajta, és hátrarűgom. A sikátor végénél Peter balra fordul, az ingovány irányába. Ismét a Michigan Avenue-n vagyunk. A Műveltek központjából bárki közvetlenül ránk láthat, ha végigpillant az utcán. -

Rossz ötlet! - kiáltom.

Peter most jobbra kanyarodik. Itt legalább tiszták az utcák - nem kell kidőlt közlekedési táblákat kerülgetnünk, sem kátyúkat átugrálnunk. Perzsel a tüdőm, mintha mérget lélegeztem volna be. A lábam eleinte fájt, mostanra érzéketlenné vált, és így a jobb. Valahonnan a távolból kiáltásokat hallok. És akkor eszembe jut. A legkevésbé logikus dolog, amit tehetünk, az, ha nem futunk tovább. Elkapom Peter ingujját, és magammal húzom a legközelebbi épület felé. Hat emelet magas, téglaoszlopokkal elválasztott, széles ablakai rácsmintát adnak. Az első ajtó, amelyet megpróbálok kinyitni, zárva van. Tobias azonban addig lövi a mellette lévő ablakot, amíg be nem törik, aztán odabentről kinyitja az ajtót. Az épület teljesen néptelen. Sehol egy szék vagy asztal. Viszont túl sok az ablak. Elindulunk a vészlépcső felé, ahol bemászok az első lépcsősor alá, hogy annak takarásába kerüljünk. Tobias odaül mellém, Peter pedig velünk szemben helyezkedik el, a térdét a mellkasához húzza. Igyekszem szabályosan lélegezni és megnyugodni, de nem megy könnyen. Meghaltam. Halott voltam, és aztán mégsem. És miért? Peternek köszönhetően? Petemek? Őt nézem. Olyan ártatlannak látszik - mindazok ellenére, amit tett, s amivel azt bizonyította, hogy nem az. A haja fényesen és sötéten simul a fejére. Mintha nem is futottunk volna teljes gőzzel egy mérföldet. Tágra nyílt szemével a lépcsőházat259pásztázza, majd rajtam állapodik meg a tekintete. -

Mi az? - kérdezi.*1- Miért nézel így rám?

-

Hogy csináltad? - kérdezem.

-

Nem volt olyan bonyolult feladat - magyarázza. - Lilára festettem egy bénulást okozó

szérumot, és kicseréltem a halálos szérummal. Hibásra cseréltem a szívmonitor vezetékét, amellyel a szívverésedet mérték. Csak a monitorral volt nehezebb dolgom, ott egy kis Művelt segítséget kellett kérnem a távirányító miatt, de ezt úgysem értenéd, hiába is magyaráznám.

-Miért tetted? - kérdezem. - A halálomat akartad! Hajlandó lettél volna te magad végezni velem! Mi változott meg? Osszeszorítja a száját, és még sokáig nem kapja el rólam a tekintetét. Tétovázik, és végül azt mondja: -Senkinek sem maradhatok az adósa. Rendben? Rosszul voltam a gondolattól, hogy az adósod vagyok. Felriadtam rá az éjszaka kellős közepén, és ügy éreztem, okádnom kell. Lekötelezettje legyek egy Szerencsétlennek? Ez nevetséges. Abszolút nevetséges. Képtelen voltam elviselni ezt a tudatot. -

Most miről beszélsz? Te vagy az adósom?

A szemét meresztgeti. -

A Barátságosak központjában, amikor valaki rám lőtt. A golyó fejmagasságban röpült

felém - épp a két szemem közé fúródott volna. Te azonban ellöktél az útjából. Előtte ki voltunk egyenlítve - én kis híján megöltelek a beavatásod során, te pedig engem a támadásszimuláció közben, úgyhogy kvittek voltunk, nem igaz? Azt követően azonban... -

Neked elment az eszed! - állapítja meg Tobias. — A világ nem úgy működik, hogy

mindenki jegyezgeti a pontokat... Nem így működik? - Peter felvonja a szemöldökét. - Nem

-

tudom, hogy te milyen világban élsz, de az enyémben az emberek tetteit két ok mozgathatja. Az egyik az, hogy valamit kapni akarnak cserébe. A másik pedig az, hogy úgy érzik: tartoznak valamivel.

<

260

-

Léteznek más okok is - szólalok meg. - Ilyen lehet az is, hogy kedvelnek. Lehet, hogy

nem személy szerint téged, de... Peter felhorkan. -

Pontosan ezt az üres fecsegést vártam egy önámító Szerencsétlentől.

-Gondolom, akkor úgy kell intéznünk, hogy továbbra is tartozz nekünk - jegyzi meg Tobias. - Különben máris rohansz ahhoz, aki a legjobb üzletet kínálja neked. -

Igen - feleli Peter. - Nagyjából erről van szó.

Ingatom a fejem. El sem tudom képzelni, hogy úgy éljek, ahogyan ő - mindig számon tartva, hogy kitől mit kaptam, és mit kellene adnom érte. Hogy képtelen legyek a szeretetre, a hűségre. Hogy félszemű emberként éljek, aki késsel a kezében keresi, hogy kinek a szemét szúrhatja ki. Nem ez az élet. Ez csak az élet halovány változata. Azon tűnődöm, vajon hol tanult meg így élni. -

Mit gondolsz, mikor mehetünk ki innen? - kérdezi Peter.

-Néhány órán belül - feleli Tobias. - Az Önfeláldozók körzetébe kellene mennünk. Mostanra ott kell, hogy legyenek azok a csoport nélküliek és Bátrak, akik nincsenek rákapcsolva a szimulációra. -

Fantasztikus - állapítja meg Peter.

Tobias átölel. Az arcomat a vállához szorítom, és behunyom a szemem, hogy ne kelljen Peterre néznem. Tudom, hogy sok mondanivalónk lenne most, de nem tudom, mi is az pontosan, de az biztos, hogy itt és most úgysem mondhatjuk el egymásnak. Miközben azon a környéken járunk, amelyet egykor az otthonomnak neveztem, beszélgetések hamvadnak el és maradnak abba, tekintetek tapadnak az arcomra és a testemre. Az emberek legjobb tudomása szerint - és biztosra ve327 szem, hogy tudtak róla, mert Jeanine ért a hírterjesztéshez - alig hat órával ezelőtt meghaltam. Észreveszem, hogy néhány csoport nélkülin, akik mellett elhaladok, kék festékfoltok éktelenkednek. Ők készen állnak a szimulációra. Csak most - hogy már itt vagyunk, és biztonságban érezhetjük magunkat - döbbenek rá, hogy a talpam telis-tele van vágásokkal: a durva járdán és a törött ablakok szilánkjain való futás eredménye. Minden egyes lépés fájdalmas. A tekintetek helyett inkább erre összpontosítom a figyelmemet. -Tris! - kiált valaki valahol előttünk. Felemelem a fejem. Uriah-t és Christinát látom meg a járdán. Revolvereket hasonlítanak össze. Uriah a fűbe dobja a fegyverét, és futni kezd felém. Christina követi, de ő lassabban közeledik.

Uriah felém nyújtja a karját, Tobias azonban a vállára teszi a kezét, hogy megállítsa. Hálát érzek. Azt hiszem, ebben a pillanatban nem tudnám elviselni Uriah ölelését vagy a kérdéseit vagy a meglepődését. -

Sok mindenen ment keresztül - mondja Tobias. - Most csak alvásra van szüksége. Itt

lesz, ebben az utcában, a harminchetes szám alatt. Majd holnap meglátogathatjátok! Uriah a homlokát ráncolva néz rám. A Bátrak nem szokták elfogadni, ha ellentmondanak nekik, Uriah pedig sohasem ismert más csoportot a Bátrakén kívül. Mégis elfogadja, amit Tobias mondott, mert bólint, és azt mondja: -

Rendben van. Holnap.

Christina utánam nyúl, amikor elhaladok mellette, és gyöngéden megszorítja a vállamat. Megpróbálom kihúzni magam, de úgy érzem, mintha kalickába fognának az izmaim, így továbbra is görnyedt a tartásom. Tekintetek követnek végig az utcán: egy-egy szúrásként érzem őket a tarkómon. Megkönnyebbülök, amikor Tobias elindul az ösvényen, amely Marcus Eaton egykori szürke házához vezet. Nem tudom, Tobias honnan meríti az erőt, amikor belép az ajtón. Ez a ház a szülei veszekedésétől és a derékszíj csattaná- saitól visszhangzott egykor. Órákat töltött itt egy sötét, kis szekrénybe zárva, mégsem látszik rajta zaklatottság most, amikor a konyhába vezető utat mutatja Peternek és nekem. Most még magasabbnak is látom őt. Lehetséges, hogy ez az igazi Tobias - akkor is erősnek bizonyul, amikor gyengének gondolnánk. Tori, Harrison és Evelyn álldogál a konyhában. A látványuk nagy hatással van rám. A falnak támaszkodom a vállammal, és behunyom a szemem. A szemhéjamba beleégett a kivégző- asztal sziluettje. Kinyitom a szememet. Próbálok levegőt venni. A többiek beszélgetnek, de nem hallom, mit mondanak. Mit keres itt Evelyn, Marcus házában? És hol van Marcus? Evelyn az egyik karjával átöleli Tóbiást, a másik kezével megérinti az arcát, és az orcájával odasimul az övéhez. Mond neki valamit. Tobias mosolyogva néz rá, amikor elhúzódik tőle. Anya és fia - kibékültek. Nem vagyok biztos abban, hogy ez bölcs döntés volt. 262

Tobias megfordít, és a lépcső felé irányít - az egyik kezét a karomon tartja, a másikkal a derekamat fogja úgy, hogy ne érjen a vállamon lévő sebhez. Együtt megyünk fel. Az emeleten van a szülei régi hálószobája és Tóbiásé is, a kettő között pedig a fürdőszoba. Ez minden. Tobias a saját szobájába vezet. Megállók egy kis időre, és körülnézek a helyiségben, ahol élete java részét töltötte. A kezét továbbra is a karomon tartja. Azóta, hogy távoztunk az épületből, ahol a lépcső alatt bújtunk el, szinte folyton hozzám ért a keze - mintha azt gondolná, darabokra hullok, ha

ő nem tart össze. -Marcus nem járt ebben a szobában azóta, hogy eljöttem innen. Ebben szinte biztos vagyok - mondja Tobias. - Minden pontosan a helyén volt, amikor visszajöttem.

263

, Az Önfeláldozóknak nincs sok dísztárgyuk, mert ezt az önös vágyak kielégítésének minősítik, de azért Tobias is rendelkezett azzal a néhány tárggyal, amit megengedtek maguknak. Ott van az iskolai dolgozatainak kupaca. Egy kis könyvespolc. És furcsamód egy kék üvegszobor áll a kisszekrényén. -

Ezt az édesanyám csempészte be ide nekem, amikor még kicsi voltam - magyarázza. -

És azt mondta, rejtsem el. A Választás Napján kitettem a szekrényemre, mielőtt elindultam. Dacból, hogy apám lássa. Bólintok. Furcsa érzés olyan helyen lenni, amely így, a maga teljességében hordoz egy emlékképet. Ez a szoba maga a tizenhat éves Tobias, aki azért választja a Bátrakat, hogy elmenekülhessen az apjától. -

Hadd lássam a lábadat! - mondja. Mégsem mozdul, csak odébb mozdítja az ujjait,

hogy a könyököm hajlatát foghassa. -

Rendben - mondom.

Átmegyünk a szomszédos fürdőszobába, ahol leülök a kád szélére. Tobias odatelepedik mellém. Egyik kezét a térdemre teszi, megnyitja a csapot és bedugaszolja a lefolyót. A víz folyni kezd a kádba. Ellepi a lábujjaimat. A vérem rózsaszínűvé változtatja a vizet. Tobias beszáll a kádba, és leguggol, a lábamat az ölébe veszi, és egy mosdókesztyűvel törölgetni kezdi a mélyebb vágásokat. Nem érzem. Azt sem, amikor szappanhabbal mossa le a sebeimet. A fürdővíz fokozatosan szürkére színe- ződik. Magamhoz veszem a szappant, és addig forgatgatom a kezemben, míg a fehér hab be nem lepi a bőrömet. Tobias felé nyúlok, ujjaimat végighúzom a kezén, vonalakat rajzolok a tenyerébe és az ujjai közé. Jó érzés csinálni valamit, megtisztítani valamit, és érezni őt a kezemmel. Amikor vizet locsolunk magunkra, hogy lemossuk a szappant, csatakossá válik a fürdőszoba padlója. Fázom a víztől, de 330 csak borzongok, és nem törődöm vele. Tobias törölközőt kerít, és nekilát megtörölni a kezemet. -Én nem... - Olyan a hangom, mintha fojtogatnának. - Minden rokonom halott y agy áruló... Hogyan tudnék... Ennek semmi értelme nincs. A zokogástól rázkódni kezd a testem, az agyam, mindenem. Tobias magához húz, a lábam a vízbe ér. Szoros az ölelése. Hallgatom a szívverését, és egy idő múlva sikerül megnyugodnom a ritmusától. -

Mostantól fogva én leszek a családod - mondja.

-

Szeretlek - félelem.

Már mondtam ezt egyszer Tóbiásnak - mielőtt elindultam a Műveltek központjába, de

akkor aludt. Nem tudom, miért nem ismételtem meg akkor is, amikor hallhatta. Talán féltem megosztani vele egy olyan személyes dolgot, mint az odaadásom. Vagy attól tartottam, hogy nem tudom, mit jelent szeretni valakit. Most azonban úgy látom, az a legfélelmetesebb az egészben, hogy nem mondtam ki eddig, és nem sokon múlott, hogy többet ne is mondhassam. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém - és ez egész idő alatt így volt. Tobias rám néz. Várok, a karjába kapaszkodva, hogy tartani tudjam magam, míg megfontolja a választ. A homlokát ráncolva néz rám. -

Mondd még egyszer!

-

Tobias - mondom. - Szeretlek.

Sikamlós a bőre a víztől, és izzadságszag árad belőle. Az ingem a karjához tapad, amikor átölel. Fejét a nyakam hajlatához szorítja, és megcsókol, épp a kulcscsontom fölött, aztán az arcomon és az ajkamon is. -

Én is szeretlek - mondja.

HARMINCHETEDIK FEJEZET Tobias ott fekszik mellettem, amikor elalszom. Arra számítok, hogy rémálmaim lesznek, de minden bizonnyal túlságosan fáradt vagyok még ahhoz is, mert üres marad az elmém. Mire kinyitom a szememet, Tobias már eltűnt, de egy halom ruhát találok magam mellett az ágyon. Felkelek, és bemegyek a fürdőszobába. Olyan érzékeny vagyok, mintha lesúrolták volna a bőrömet, és bár minden lélegzetvétel szúr egy kissé, stabil vagyok. Nem kapcsolom fel a villanyt a fürdőszobában, mert tudom, hogy a lámpák ugyanolyan fénnyel világítanánk, mint a Műveltek központjában. Sötétben zuhanyozom, így nehezen tudom megkülönböztetni egymástól a hajkondicionálót és a szappant, és azzal biztatom magam, hogy megújulva és megerősödve fogok kilépni innen, a víz pedig meggyógyít. Mielőtt távoznék a fürdőből, jó erősen megcsípem az arcomat, hogy egy kis színe legyen a bőrömnek. Ez butaság, de nem szeretnék gyöngének és kimerültnek mutatkozni a többiek előtt. 332 Amikor visszatérek Tobias szobájába, Uriah arccal lefelé elterülve hever az ágyon. Christina a kezében forgatja és vizs- gálgatja a kék szobrot Tobias íróasztala fölött, Lynn pedig egy párnát egyensúlyoz Uriah fölött. Arcán gonosz mosoly jelenik meg. Lynn rácsap Uriah tarkójára. -

Hé, Tris! - szólal meg Christina.

-

Au! - kiált fel Uriah. - Hogyan tudsz egy párnával fájdalmat okozni, Lynn?

-A kivételes erőmnek köszönhetően - feleli Lynn. - Felpofozott valaki, Tris? Piros az arcod egyik fele. Ezek szerint nem csíptem meg elég erősen a másikat. -

Nem, nem... ez csak a reggeli arcpírom.

Ügy ejtem ki a viccnek szánt szavakat, mintha új nyelven beszélnék. Christina nevet, talán egy kissé hangosabban is, mint amennyire a megjegyzésem indokolja, de értékelem az erőfeszítését. Uriah rugózik néhányat az ágyon, azután kihúzódik a szélére. -

Vagyis a téma, amiről most nem beszélünk - mondja, és felém int. - Kis híján

meghaltál, egy szadistamuskátlis pite megmentett, és most mindannyian a résztvevői vagyunk egy súlyos háborúnak, amelyben a csoport nélküliek a szövetségeseink. -

Muskátlis pite? - kérdezi Christina.

-

Bátor-szleng. - Lynn önelégülten vigyorog. - Súlyos sértésnek minősülne, csakhogy

ma már senki sem használja. -

Mert annyira bántó - bólint Uriah.

-

Nem, hanem mert ostobaság, és egy normális Bátor ki sem ejtené ezt a szót a száján,

sőt eszébe sem jutna. Muskátlis pite... Hány éves vagy? Tizenkettő? -

És fél - feleli Uriah.

Az az érzésem, hogy kettejük évődése az én kedvemért zajlik, ezért nem is kell hozzászólnom. Elég, ha csak nevetek. És 333 ezt teszem. Szinte átmelegszik tőle a gyomromban keletkezett kő. -

Van ennivaló odalent - közli Christina. - Tobias rántottát készített, amiről időközben

kiderült, hogy undorító egy étel. -

Hé! - szólalok meg. - Én szeretem a rántottát.

-

Szerencsétlenéknél biztosan ez a bevett reggeli. - Christina elkapja a karomat. -

Gyere! Együtt sietünk le a lépcsőn, dübörgő léptekkel - ez sohasem volt megengedett a szüleim házában. Az édesapám megszidott, ha futottam a lépcsőn. -Ne feltűnősködj! - mondta ilyenkor. - Udvariatlanság a többi jelenlévővel szemben. Hangzavart hallok a nappaliból. Időnként nevetés csatlakozik hozzá, és egy halk dallam, amelyet egy húros hangszeren, bendzsón vagy gitáron játszanak. Nem erre számítanék egy Önfeláldozó-házban, ahol mindig minden csendes, függetlenül attól, hogy hányán tartózkodnak benne. A hangok, a nevetés és a zene életet lehel a sivár falakba. Ettől még jobban felmelegszem.

Megállók a nappaliba vezető ajtónál. Öten zsúfolódtak ösz- sze a háromszemélyes kanapén, egy kártyajátékot játszanak, amelyet már ismerek a Barátságosak központjából. A fotelben egy férfi ül, az ölében egy nőt egyensúlyoz, a harmadik társuk a karfán üldögél, kezében leveskonzerv. Tobias a padlón foglal helyet, hátát a dohányzóasztalnak veti. Az egész testtartása nyugalmat sugall - egyik lába behajlítva, a másik kinyújtva, egyik karja átvetve a térdén. A fejét oldalra billentve figyel. Sohasem láttam még ennyire magabiztosnak anélkül, hogy fegyver lenne nála. Nem is gondoltam volna, hogy ez lehetséges. Mint mindig, amikor megérzem, hogy valaki hazudott nekem, most is összeszorul a gyomrom, de ez alkalommal nem tudom, ki hazudott, és azt sem, hogy pontosan miről. Csak334 hogy engem nem arra tanítottak, hogy ilyesmire számítsak a csoportnélküliektől. Arra tanítottak, hogy csoport nélkülinek lenni rosszabb, mint a halál. Mindössze néhány másodperce állok ott, amikor a jelenlévők észrevesznek. A beszélgetésnek vége szakad. Az ingem szegélyébe törlőm a tenyeremet. Túl sok szempár tapad rám, és túl nagy a csend. Evelyn megköszörüli a torkát. -

Figyelmet kérek! O Tris Prior. Gondolom, tegnap sokat hallottatok róla.

-

Ók pedig Christina, Uriah és Lynn - teszi hozzá Tobias. Hálás vagyok, amiért

megpróbálta elterelni a jelenlévők figyelmét rólam, még ha nem is sikerült. Néhány másodpercig állok még az ajtókerethez tapadva, amikor megszólal az egyik idősebb csoport nélküli férfi. Ráncos bőrén tetoválások látszanak. -

Neked nem kellene halottnak lenned?

Néhányan nevetnek, én pedig mosolyogni próbálok. A mosolyom féloldalasra és halványra sikeredik. -

De, kellene - felelem.

-

Nem szeretjük megadni Jeanine Matthewsnak azt, amit akar - mondja Tobias. Feláll

és a kezembe nyom egy borsó- konzervet, amelyben azonban nem borsó, hanem rántotta van. Az alumínium melegíti az ujjaimat. Tobias leül, én pedig odaülök mellé, és kanalazni kezdem a rántottát. Nem vagyok éhes, de tudom, hogy ennem kell, úgyhogy rágok és nyelek. Már tudom, hogyan szoktak a csoport nélküliek étkezni, ezért továbbadom a rántottát Christi- nának, és elveszek egy másik borsókonzerves dobozt Tóbiástól. -

Hogyhogy Marcus házában táborozunk? - kérdezem tőle.

-

Evelyn kirúgta. Közölte vele, hogy ez az ő háza is, és mivel Marcus éveken át

egymaga használta, most rajta a sor. -

335 Tobias elvigyorodik. - Ebből aztán nagy veszekedés kerekedett a ház előtt a pázsiton, de végül Evelyn győzött. Tobias édesanyjára pillantok. A szoba távolabbi sarkában Peterrel beszélget, miközben rántottát eszik egy másik konzervdobozból. Háborogni kezd a gyomrom. Tobias már-már tiszteletteljesen beszél róla. Csakhogy én még emlékszem rá, amikor Evelyn azt mondta nekem: csak átmeneti vagyok Tobias életében. -

Kenyér is van valahol. - Tobias felemel egy kosarat a dohányzóasztalról, és a

kezembe adja. - Két szeletet vegyél! Rád fér. JVlíg a kenyér héját rágcsálom, Peterre nézek, majd ismét Evelynre. -

Azt hiszem, anyám megpróbálja beszervezni Pétért - mondja Tobias. - Tud ügy

beszélni a csoport nélküliek életéről, hogy hallatlanul vonzó dolognak tűnjön. -

Nekem jó, hogyha attól otthagyja a Bátrakat. Nem érdekel, hogy megmentette az

életemet, én akkor sem kedvelem. -

Remélhetőleg, miután ez az egész véget ért, nem kell többé a csoportokkal

foglalkoznunk. Azt hiszem, az jó lesz. Egy szót sem szólok. Nincs kedvem itt vitatkozni vele, sem pedig emlékeztetni őt arra, hogy nem lesz könnyű meggyőzni a Bátrakat és az Őszintéket, hogy csatlakozzanak a csoport nélküliek rendszer elleni hadjáratához. Lehet, hogy ahhoz egy újabb háborúra lesz majd szükség. Kinyílik a bejárati ajtó, és Edward lép be rajta. A szemén ma olyan kötést visel, amelyre egy félig lehunyt szemhéjú, kék szem van festve. Ez a szem túl nagy az egyébként vonzó archoz képest, így groteszk és mulattató a látványa. -

Eddie! - kiáltja valaki üdvözlésképpen. Edward ép szeme azonban máris megakadt

Peteren. Megindul felé, kis híján kirúgva a konzervet valakinek a kezéből. Peter az ajtókeret árnyékába simul, mintha bele szeretne olvadni. 336 Edward néhány centire áll meg Peter lábától, azután úgy lendül felé, mintha meg akarná ütni. Peter hátraugrik, s beüti a fejét a falba. Edward elvigyorodik, és az összes csoport nélküli nevetni kezd körülöttünk. -

Fényes nappal már nem vagy olyan bátor - állapítja meg Edward. Majd Evelynnek

címezve folytatja: - Ügyelj rá, hogy ne kerüljön a kezébe evőeszköz! Sohasem tudhatjuk, mihez kezd vele. Ezzel kikapja a villát Peter kezéből.

-

Add vissza! - mondja Peter.

Edward a szabad kezével ütést mér Peter torkára, a villa fokait az ádámcsutkájához feszíti. Peter megdermed, vér tolul az arcába. -

Fogd be a szád, ha itt vagyok - mondja halkan. - Különben legközelebb be is szúrom a

nyelőcsövedbe. -Elég legyen! - szólal meg Evelyn. Edward kiejti a kezéből a villát, és elengedi Pétért. A helyiség másik végébe megy, és leül az illető mellé, aki az imént Eddie-ként üdvözölte. -

Nem tudom, hogy tudtok-e róla - szólal meg Tobias -, de Edward egy kissé indulatos.

-

Kezdem megtapasztalni - mondom.

-

Drew volt az a fiú, aki segített Peternek abban a késes akcióban - mondja Tobias. -

Úgy tűnik, amikor kirúgták a Bátrak, ahhoz a csoport nélküli társasághoz szeretett volna csatlakozni, ahová Edward is. Nem tudom, észrevetted-e, hogy Drew-t sehol sem látod. -

Megölte? - kérdezem.

-

Majdnem - feleli Tobias. - Nyilván ez a magyarázata annak, hogy a másik

csoportváltó... azt hiszem, Myra a neve... otthagyta Edwardot. A kislány lelke képtelen volt elviselni őt. Ürességet érzek, amikor Drew-ra gondolok, akit Edward kis híján megölt. Drew engem is megtámadott. -

Nem szeretnék erről beszélni - mondom.

-

Rendben - feleli Tobias, és megérinti a vállamat. - Nem könnyű ismét egy

Önfeláldozó-házban lenni, ugye? Ezt már korábban meg akartam kérdezni tőled. Ha nehezedre esik, elmehetünk máshová. Megeszem a második szelet kenyeret is. Az összes Önfeláldozó-ház egyforma, így ez a nappali pontosan úgy néz ki, mint a miénk. Emlékek jutnak eszembe róla, ha alaposabban 269 körülnézek. Az ablakrolókon át elég fény szűrődött be reggelenként ahhoz, hogy az édesapám olvashasson. Esténként halkan kattogtak édesanyám kötőtűi. Most mégsem érzem úgy, mintha fuldokolnék. Kezdetnek nem is rossz. -

Igen - felelem. - Nehéz, de nem annyira, mint gondolod.

Tobias felvonja a szemöldökét. -

Őszintén mondom. A szimulációk a Műveltek központjában... a segítségemre voltak

valamennyire. Talán kapaszkodót adtak. - Ráncolom a homlokomat. - Vagy pont abban segí-

tettek, hogy ne kapaszkodjak annyira beléjük. - Ez igaznak hangzik. - Egyszer majd elmesélem neked. Távolinak hallom a hangomat. Tobias megérinti az arcomat, és bár egy zsúfolt helyiségben vagyunk, a körülöttünk lévők nevetgélnek és beszélgetnek, lassan megcsókol. -

Nahát, Tobias! - mondja a tőlem balra lévő férfi. - Téged nem Szerencsétlennek

neveltek? Azt hittem, hogy a tifélé- tek... legfeljebb egymás kezét cirógatja, vagy valami ilyesmi. -

És hogy magyarázod a sok Önfeláldozó-gyermek létezését? - kérdi Tobias, a

szemöldökét felvonva. -

A puszta akaraterő hívta életre őket - szól közbe az asz- szony, aki a szék karfáján ül.

- Ezt sem tudtad, Tobias? -

Nem, nem tudtam róla. - Tobias vigyorog. - Elnézést kérek a tudatlanságomért.

Mindannyian

nevetnek,

azaz

nevetünk.

És

eszembe

jut,

hogy

most

talán

megismerkedhetek Tobias valódi csoportjával. őket nem egyetlen erény jellemzi. Magukénak vallják az összes színt, az összes tevékenységet, az összes erényt és az összes hibát is. Nem tudom, mi tartja össze őket. Legjobb tudomásom szerint egyedül a kudarcban osztoznak. Bármi legyen is azonban az összetartó erő, elégségesnek tűnik. Ahogy Tóbiást figyelem, ügy érzem, kezdem végre annak látni, ami - nem pedig annak, ami hozzám viszonyítva lehet. De vajon mennyire alaposan ismerem, ha ezt eddig még csak észre sem vettem? ### A nap lemenőben van. Az Önfeláldozók körzete távolról sem csendes. Bátrak és csoport nélküliek járják az utcákat, egyesek palackokat tartanak az egyik kezükben, néhányan 270

fegyvert a másikban. Előttem Zeke Shaunát tolja a kerekes székben. Elhaladnak Alice Brewster - az Önfeláldozók egykori vezetőjének - háza előtt. Nem vesznek észre. -

Még egyszer! - mondja Shauna.

-

Biztos vagy benne?

-Igen. -

Rendben... - Zeke kocogni kezd a kerekes szék mögött. Amikor már majdnem

eltűnnek a szemem elől, felkapaszkodik a székre, így nem éri a lába a földet, és együtt száguldanak az utca közepén. Shauna sikongat, Zeke nevet. A következő kereszteződésnél balra fordulok. A repedezett járdán lépdelve az épület felé tartok, amelyben az Önfeláldozók tartották a havi csoportgyűléseiket. Bár úgy érzem, mintha régen jártam volna itt utoljára, azért még emlékszem arra, hogy hol van. Egy sarokra délre, két sarokra nyugatra innen. Miközben gyalogolok, a nap a látóhatár felé kúszik. Az esti fények kiszívják a színeket a környező épületekből, így most mindegyik szürkének látszik. Az Önfeláldozók központjának homlokzata mindössze egy betontéglalap, mint az összes többi épületé is az Önfeláldozók körzetében. Ám amikor benyitok a bejárati ajtón, ismerős fapadlók, négyzetes alaprajzot adó padsorok köszöntenek. A helyiség közepe fölött négyzet alakú tetőablak van, amelyen át narancssárga fény érkezik. Ez a terem egyetlen ékessége. Leülök a családunk régi padjára. Az édesapám mellett volt a helyem, Caleb ült a másik oldalomon, mellette pedig az édesanyám. Most úgy érzem, mintha már csak én maradtam volna. Az utolsó Prior. -

Szép, nem igaz?

Marcus érkezik, és leül velem szemben. Kezét az ölében nyugtatja. A napfény kettőnk közé vetődik. Nagy zúzódásnyom éktelenkedik az állán, ott, ahol Tobias megütötte. A haját frissen nyírták. -

Szép - mondom és kihúzom magam. - Mit keresel itt?

-

Láttalak bejönni - feleli. A körmeit vizsgálgatja. - És szeretnék váltani veled pár szót

arról az információról, amelyet Jeanine Matthews ellopott. -

És mi van, ha elkéstél vele? Mi van, ha már tudom, miről van 271 szó?

Marcus felpillant a körmeiről. Sötét szeme résnyire szűkül. Sokkal undokabb tekintetet lövell rám, mint amilyen Tóbiástól kitelik, pedig ugyanolyan a szemük. -Nem tudhattad meg. -

Te pedig ezt nem tudhatod.

-

De igen. Mert láttam, mi történik az emberekkel, amikor meghallják az igazságot.

Úgy néznek ki, mintha elfelejtették volna, mit kerestek, és csak ténferegnek, miközben próbálnak visszaemlékezni rá.

Végigfut a hideg a hátamon, majd a karomon is. Libabőrös leszek tőle. -

Azt tudom, hogy Jeanine úgy döntött: kivégzi az egyik csoport felét, csak azért, hogy

hozzájuthasson ehhez az információhoz, úgyhogy nagyon fontosnak kell lennie - felelem. Elhallgatok. Tudok ugyanis valami mást is, de erre csak most döbbentem rá. Mielőtt rátámadtam volna Jeanine-re, azt mondta: -

Ez nem rólad szól! És nem is rólam!

Az ez pedig azt jelentette, amit vefem müveit: olyan szimulációt keresett, amelynek a hatása alól nem tudom kivonni magam - én, az Elfajzott. -

Tudom, hogy az Elfajzottakhoz van köze - bököm ki. - Tudom, hogy ez az információ

arra vonatkozik, ami a kerítésen túl található. -

Ez nem ugyanaz, mint tudni, hogy mi van a kerítésen túl.

-

Nos, akkor elárulod nekem, vagy csak elhúzod előttem a mézesmadzagot, hogy

kapkodjak érte? -Nem azért jöttem, hogy feleslegesen vitatkozzam. És nem, nem árulom el, de nem azért, mert nem akarom. Hanem mert fogalmam sincs róla, hogyan írhatnám le neked. A saját szemeddel kell látnod. Miközben beszél, látom, hogy a napfény most már inkább narancssárga, mint sárga, és egyre sötétebb árnyékokat vet az arcára. -

Azt hiszem, Tóbiásnak igaza van - állapítom meg. - Élvezed, ha te vagy az egyetlen,

aki tud valamit. Tetszik neked, hogy én nem tudom. Fontosnak érzed magad tőle. Ezért nem vagy hajlandó elmondani nekem, és nem azért, mert leírhatatlan. -

Ez nem igaz.

-

És én hogyan bizonyosodhatnék meg erről?

Marcus csak néz rám. Én is nézek rá. 272

-

Egy héttel a támadásszimuláció előtt az Önfeláldozók vezetői ügy döntöttek, ideje

mindenkinek a tudomására hozni a fájlban lévő információkat. Mindenkinek, aki csak itt van a városban. Hét nappal a támadásszimuláció utánra tűztük ki a nyilvánosságra hozatal dátumát. Csakhogy addigra már nem állt módunkban megtenni. -

Jeanine nem akarta, hogy nyilvánosságra hozzátok, mi van a kerítésen túl? Miért

nem? És először is, ő maga honnan tudta meg? Mintha azt mondtad volna, hogy csak az Önfeláldozók vezetői tudtak róla.

-

Mi nem idebentről származunk, Beatrice. Mindannyiunkat máshonnan helyeztek ide,

határozott céllal. Az Önfeláldozók nemrég arra kényszerültek, hogy a Műveltektől kérjenek segítséget, hogy elérjék ezt a célt, de végül Jeanine miatt minden kudarcba fulladt. Mert nem akarta megtenni azt, amit meg kellett volna tennünk. Inkább az öldökléshez folyamodott. Máshonnan helyeztek ide bennünket. Az agyam szinte zsong az információktól. Megmarkolom a pad szélét. -

Mit kellene tennünk? - kérdezem, a suttogásnál alig hangosabban.

-

Már épp eleget árultam el ahhoz, hogy meggyőződj róla, nem hazudok. Ami a többit

illeti... őszintén mondom, nem érzem magam alkalmasnak a feladatra, hogy elmagyarázzam neked. Csak azért árultam el annyit, amennyit, mert a helyzet időközben végzetessé fajult.

273

Végzetessé... Hirtelen felismerem a problémát. A csoport nélküliek azt tervezik, hogy megsemmisítik a Műveltek első számú vezetőit, és az összes adatot is, ami a birtokukban van. Mindent el fognak pusztítani. Sohasem tartottam ezt a tervet jó ötletnek, de tudtam, hogy menthető marad a helyzet, mert a Műveltek személy szerint még mindig tudják, amit tudnak, még ha az adatokat el is veszítik. Csakhogy ez olyasmi, amiről még a legértelmesebb Műveltek sem tudnak - olyasmi, amiről nem készíthetünk másodpéldányt, ha minden megsemmisül. -

Ha segítek neked, azzal elárulom Tóbiást. El fogom veszíteni őt - nagyot nyelek -,

úgyhogy mondj egy jó érvet, hogy megtegyem. -

Azonkívül, hogy a társadalmunk összes tagjának a javát szolgálná? - Marcus undorral

ráncolja az orrát. - Ez nem elég neked? -A társadalmunk darabjaira hullott. Úgyhogy nem, nem elég. Marcus sóhajt. -

A szüleim érted haltak meg, ez tény. Csakhogy az édesanyád nem azért ment az

Önfeláldozók központjába akkor éjjel, amikor téged kis híján kivégeztek, hogy megmentsen. Nem is tudta, hogy ott vagy. ő a fájlt akarta megmenteni, hogy Jeanine ne férhessen hozzá. És amikor meghallotta, hogy meg fogsz halni, a te segítségedre sietett, Jeanine pedig megkaparintotta a fájlt. -

Nekem nem ezt mondta - tiltakozom hevesen.

-

Hazudott neked, ezt kellett tennie. Beatrice, az a lényeg, hogy... az édesanyád tudta,

hogy aligha jut ki élve az Önfeláldozók központjából, mégis meg kellett próbálnia. Ez a fájl olyasvalami, amiért készen állt meghalni. Érted? Az Önfeláldozók hajlandóak meghalni egy emberért, barátért vagy ellenségért is, amennyiben a körülmények úgy kí343 vánják. Talán ezért esik nehezükre túlélni az életveszélyes helyzeteket. Csak kevés dolog létezik azonban, amiért készek lennének meghalni. A fizikai világban nem sok minden van, amit nagyra értékelnek. Vagyis ha Marcus most igazat mond, és az édesanyám valóban készen állt meghalni azért, hogy ez a bizonyos információ nyilvánosságra kerüljön... akkor én is szinte bármit hajlandó vagyok megtenni, hogy elérjük a célt, amelyet neki nem sikerült.

- Most manipulálni próbálsz, nem igaz? -Azt hiszem - feleli Marcus, miközben árnyék kúszik a szemébe, mely mintha sötét víz lenne. Ezt neked kell el- döntened. HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Ráérősen gyalogolok vissza az Eaton-ház felé, és megpróbálom felidézni, mit mondott az édesanyám, amikor kimentett a tartályból a támadásszimuláció közben. Valamit arról, hogy a támadás kezdete óta figyelte a vonatokat. Nem tudtam, mit fogok tenni, ha megtalállak* De mindig is feltett szándékom volt, hogy megmentselek. Csakhogy amikor felidézem a hangját, ez másképpen hangzik. Nem tudtam, mit fogok tenni, ha megtalállak. Jelentése: nem tudtam, hogyan mentselek meg téged és a fájlt is. De mindig is feltett szándékom volt, hogy megmentselek. Megrázom a fejemet. Valóban így mondta - vagy én befolyásolom az emlékképet annak hatására, amit Marcustól hallottam? Nem tudhatom. Mindössze annyit tehetek, hogy eldöntőm, bízom-e Marcusban, vagy sem. És bár igaz, hogy Marcus kegyetlen és gonosiz dolgokat művelt, a mi társadalmunk nem tagolódik „jók”-ra és „rosz- szak”-ra. A kegyetlenség nem teszi becstelenné az embert, ahogyan a bátorság sem változtatja kedvessé. Marcus sem csak jó vagy rossz, hanem mindkettő egyszerre. Nos, valószínűleg inkább rossz, mint jó. De ez nem jelenti azt, hogy hazudik. Narancssárga fénnyel világító tüzet látok előttem az utcán. Ijedten szaporázom meg a lépteimet. Látom, hogy a lángok a járdán sorakozó, nagy, ember méretű üstökből csapnak fel. A Bátrak és a csoportnélküliek odagyűltek köréjük, s az egyik csoport a másiktól kissé elkülönülve áll.. Előttük ott áll Evelyn, Harrison, Tori és Tobias. Megpillantom Christinát, Uriah-t, Lynnt, Zeke-et és Shau- nát is a Bátrak csoportosulásának jobb oldalán, és odaállok közéjük. -

Hol voltál? - kérdezi Christina. - Már mindenütt kerestünk.

-Jártam egyet. Mi folyik itt? -

Végre ismertetni fogják a támadás tervét - feleli Uriah. Lelkesnek látszik.

-

Ó - mondom.

Evelyn tenyérrel kifelé felemeli a kezét. A csoport nélküliek azonnal elhallgatnak.

Fegyelmezettebbek, mint a Bátrak, akik csak fél perccel később hagyják abba a beszélgetést. -

Az utóbbi hetekben kidolgoztunk egy tervet, hogy felvegyük a harcot a Műveltekkel -

mondja Evelyn halkan, mégis mindenütt jól hallhatóan. - És most, hogy véglegesítettük, szeretnénk veletek is megosztani. Evelyn biccent Torinak, aki átveszi a szót. -

A stratégiánk nem célirányos, hanem átfogó, mivel nem tudhatjuk, hogy a Műveltek

közül kik támogatják Jeanine-t, és kik nem. Éppen ezért biztonságosabb, ha feltételezzük, hogy akik nem állnak mellette, már elhagyták a Műveltek központját. -Mindannyian tudjuk, hogy a Műveltek ereje nem az emberekben, hanem a tudásban lakozik - folytatja Evelyn. - És amíg bírnak ezzel a tudással, nem lehetünk függetlenek tőlük. Főleg azért nem, mert közülünk sokakat beprogramoztak a szimulációkra. A tudást a Műveltek arra használták fel, hogy irányítsanak bennünket, és most már tül hosszú ideje tartanak minket az uralmuk alatt. Kiáltás hallatszik a csoport nélküliek köréből. Átterjed a Bátrakra, s úgy erősödik fel a tömegben, mintha mindannyian egyetlen organizmus részei lennénk, akik ugyanannak az agynak az utasításait követik. Jómagam azonban nem tudom, hogy mit gondolok és mit érzek. Az énem egyik része szintén kiáltani szeretne - követelni, hogy pusztuljon el az összes Művelt, és minden, ami fontos számukra. Tóbiásra nézek. Semleges az arckifejezése. A tűz mögött áll, így őt magát alig lehet látni. Azon tűnődöm, vajon mit gondolhat erről az egészről. -Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mindazoknak, akikbe belelőtték a szimulációs adattovábbítókat, itt kell maradniuk - folytatja Tori. - Különben bármelyik pillanatban aktiválhatnak benneteket a Műveltek, hogy a fegyvereik legyetek. Hallani néhány tiltakozó kiáltást, de senki sem látszik igazán meglepettnek. Talán mert már tisztában vannak azzal, hogy mire képes Jeanine a szimulációk segítségével. Lynn sóhajt, és Uriah-ra néz. -

Itt kell maradnunk? 276

-

Neked igen.

-Téged is meglőttek! - csattan fel Lynn. - Láttam! -

Elfajzott vagyok, nem emlékszel? - vágja rá Uriah. Lynn forgatja a szemét, Uriah

pedig sietősen folytatja, valószínűleg azért, hogy ne kelljen még egyszer végighallgatnia Lynn Elfajzottakról szőtt összeesküvés-elméletét. - Egyébként 347

lefogadom, hogy senki sem fogja ellenőrizni. És mennyi az esélye annak, hogy épp céged aktiváljanak, ha tudják, hogy mindenkit hátrahagytunk, akibe beültették az adattovábbítót? Lynn a homlokát ráncolva gondolkodik. Mire Tori ismét magához veszi a szót, már derűsebbnek látszik. Már ameny- nyire Lynn képes a derűre. -

A többieket csoportokra osztjuk, a csoport nélkülieket és a Bátrakat vegyesen - jelenti

be Tori. - Egy nagy létszámú csapat megpróbál majd behatolni a Műveltek központjába, és megtisztítják az épületet a Műveltektől. Tóbb kisebb csoport rögtön az épület magasabb szintjeire megy, hogy elpusztítsa a Műveltek legfontosabb tisztviselőit. Még ma este mindenki megkapja a csoportbeosztását. -A támadás három nap múlva indul - mondja Evelyn. - Készüljetek fel! Veszélyes lesz, és nehéz is. A csoport nélküliek számára azonban nem ismeretlenek a nehézségek... A csoport nélküliek ekkor üdvrivalgásban törnek ki, amiről eszembe jut, hogy mi, a Bátrak alig néhány héttel ezelőtt az Önfeláldozókat bíráltuk, amiért ennivalóval és más fontos cikkekkel látták el a csoport nélkülieket. Hogyan lehet erről ilyen könnyen megfeledkezni? -

A Bátrak számára pedig nem ismeretlen a veszély...

A körülöttem állók egy emberként öklöznek a levegőbe, és kiáltanak fel. A fejemben érzem a hangjukat, és diadalmámor perzseli a mellkasomat arra késztetve, hogy csatlakozzam hozzájuk. Evelyn arca azonban túlságosan kifejezéstelen ehhez a szenvedélyes beszédhez. Olyan, mintha maszkot viselne. -Le a Műveltekkel! - kiáltja Tori. Ezt mindenki utánais- métli. Az összes hang egyszerre szól, csoportoktól függetlenül. Tény, hogy van közös ellenségünk, de vajon pusztán emiatt barátokká is válunk? 348 Feltűnik, hogy Tobias nem csatlakozik a kórushoz. Ahogyan Christina sem. -

Itt valami nincs rendjén - mondja.

-

Hogy érted? - kérdezi Lynn, miközben körülöttünk egyre erősödik a zaj. - Már nem

emlékszel, mit műveltek velünk? Szimulációnak vetették alá az agyunkat, és arra kényszerítettek, hogy emberekre lőjünk, anélkül, hogy tudatában lettünk volna, mit teszünk! Megölették velünk az összes Önfeláldozó vezetőt! -

Igen - feleli Christina. - Csakhogy... Megszállni egy csoport központját, és megölni

mindenkit... nem éppen ugyanezt tették a Műveltek az Önfeláldozókkal? -

Ez más. Ez nem előre nem látható támadás, ezt kiprovokálták - mondja Lynn, és

szemrehányóan néz rá.

-

Igen - feleli Christina. - Igen, tudom.

Rám néz. Egy szót sem szólok. De igazat adok neki - itt valami nincs rendjén. Csendre vágyva elindulok az Eaton-ház felé. Kinyitom a bejárati ajtót, és felmegyek a lépcsőn. Tobias régi szobájában leülök az ágyra, és kinézek az ablakon. Odakint a tüzek köré sereglett csoport nélküliek és Bátrak nevetgélnek és beszélgetnek. Csakhogy nem vegyülnek egymással. Továbbra is elhatárolódnak: a csoport nélküliek az egyik oldalon állnak, a Bátrak a másikon. Figyelem Lynnt, Uriah-t és Christinát, amint az egyik tűz mellett állnak. Uriah a lángok után kapkod, túl gyorsan ahhoz, hogy megégethesse magát. A mosolya nekem inkább grimasznak tűnik. Mintha fájdalom torzítaná. Néhány perccel később lépteket hallok a lépcsőn. Tobias érkezik a szobába. Az ajtónál kibújik a cipőjéből. -

Mi baj van? - kérdezi.

-

Semmi - felelem. - Csak gondolkodtam. Meglep, hogy a

I f csoport nélküliek ilyen könnyen belementek, hogy együttműködjenek a Bátrakkal, akik sohasem voltak jók hozzájuk. Tobias odaáll mellém az ablakhoz, és nekitámaszkodik a keretének. -

Tény, hogy ez nem nevezhető természetes szövetségnek - állapítja meg. - De ugyanaz

a célunk. - Pillanatnyilag. De mi lesz, ha megváltozik a cél? A csoport

;

nélküliekmegakarják

;

szüntetni a

csoportokat. A Bátrak nem.

Tobias összeszorítja a száját. Hirtelen eszembe jut Marcus és Johanna, amint együtt sétáltak a gyümölcsösben. Marcus ugyanilyen képet vágott, amikor elhallgatott valamit Johanna elől. Tobias vajon az apjától tanulta el ezt az arckifejezést? Vagy nála valami mást jelent? 278

-

Te az én csoportomban leszel - szólal meg. - A támadásban. Remélem, nincs

ellenedre. Nekünk kell mutatnunk az utat a vezérlőterembe. A támadás. Ha részt veszek benne, nem tudok utánajárni, hogy mi az az információ, amelyet Jeanine az Önfeláldozóktól lopott. Választanom kell - vagy az egyik, vagy a másik. Tobias azt mondta: fontosabb elintézni a Művelteket, mint kideríteni az igazságot. És ha nem ígérte volna meg a csoport nélkülieknek, hogy megkapják az összes adatot, ai a Műveltek birtokában áll, talán igaza is lenne. Nekem azonban nem hagyott választási lehetőséget.

Marcusnak kell segítenem, ha a legkisebb esély is van arra, hogy igazat mondott. Azok ellen kell dolgoznom, akiket a legjobban szeretek. És most ezért hazudnom kell. Összekulcsolom az ujjaimat. -

Mi az? - kérdi Tobias.

-

Még mindig nem vagyok képes lőni - nézek fel rá. - És azok után, ami a Műveltek

központjában történt... - kráko-

279

gok egyet. - Már egyáltalán nem olyan vonzó számomra, hogy az életemet kockáztassam. -Tris. - Ujjai hegyével megcirógatja az arcomat. - Nem muszáj jönnöd. -

Nem akarok gyávának látszani.

-

Hé... - Tobias ujjaival alátámasztja az államat. Hidegnek érzem őket. Tobias

komolyan néz rám. - Többet tettél ezért a csoportért, mint bárki más. Sóhajt, és a homlokomhoz érinti a homlokát. -

Te vagy a legbátrabb ember, akivel valaha is találkoztam. Maradj itt! Próbálj meg

helyrejönni! Megcsókol, én pedig ügy érzem, mintha ismét megroppannék, s ez az összeomlás legbelülről kezdődne. Tobias azt hiszi, itt leszek, miközben épp ellene fogok cselekedni, a mélységesen megvetett apjával együttműködve. Ez a hazugság a legrosszabb az összes közül, ami valaha is elhagyta a számat. És soha nem fogom tudni jóvátenni. Amikor elválunk egymástól, attól tartok, észreveszi, hogy remegve veszem a levegőt, ezért az ablak felé fordulok. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET “0, igen... Pont úgy nézel ki, mint egy bendzsópengető puhány - állapítja meg Christina. -

Valóban?

-Nem, egyáltalán nem. Csak... hadd hozzalak rendbe, oké? Néhány másodpercig keresgél a táskájában, azután előhúz egy kis dobozt. Különböző méretű tubusok és tégelyek vannak benne. Felismerem, hogy ez egy sminkkészlet, csak éppen azt nem tudom, mit kell csinálni vele. A szüleim házában vagyunk. Úgy éreztem, ez az egyetlen hely, ahol felkészülhetek az indulásra. Christina nem zavartatja magát és kutakodik - máris felfedezett két, a fal és a szekrény közé beékelt tankönyvet, Caleb Művelt-hajlamainak bizonyítékait. -

Tisztázzunk valamit! Eljöttél a Bátrak központjából, hogy felkészülj a háborúra és...

magaddal hoztad a sminktáskádat is? -

Igen. Arra gondoltam, nehezebb dolga lesz annak, aki agyon akar lőni, ha látja,

milyen észvesztőén vonzó vagyok - feleli, felvonva a szemöldökét. - Ne mozdulj! Lecsavarja a kupakot egy fekete tubusról, amely akkora, mint az egyik ujjam. Egy piros rűd bukkan elő belőle. Nyilvánvalóan rúzs. Christina a számhoz érinti, és ide-oda húzogatja, míg be nem festi az ajkamat. Amikor csücsörítek, látom, hogy piros lett. -

Hallottál már valaha is a szemöldökszedés csodájáról? - kérdezi, és feltart egy

szemöldökcsipeszt. -Vidd azt a közelemből!

-

Rendben - sóhajt. - Elővenném a pirosítót is, de szinte biztos, hogy nem illik hozzád a

színe. -

Döbbenetes. Már csak azért is, mert annyira hasonló a bőrünk színe.

-

Ha-ha - mondja Christina.

Mire elindulunk, bepirosította a számat, és begöndörítette a szempilláimat. És élénkpiros ruhát viselek. És a térdem belső oldalára kést szíjaztam. És mindennek megvan a tökéletesen logikus magyarázata. -

És hol vár bennünket Marcus, az Életek Megkeserítője? - kérdezi Christina. A

Barátságosakra jellemző sárgát visel, amely csak úgy ragyog a bőre mellett. Nevetek. -

Az Önfeláldozók központja mögött.

Elindulunk a járdán a sötétben. A többiek elvileg mind vacsoráznak - biztosra akartam menni -, de azért fekete kabátot öltünk, hogy eltakarjuk vele a Barátságosakra jellemző ruhadarabjainkat, hátha mégis összefutunk valakivel. Szokásomhoz híven átugrok egy repedést az aszfalton. -

Ti ketten meg hová mentek? - hallom meg Peter hangját. Hátrapillantok. Ott áll

mögöttünk a járdán. Szeretném tudni, mennyi ideje lehet itt. -

Miért nem a csapatoddal vacsorázol? - kérdezem.

281

-Nincs csapatom - feleli. Megkocogtatja a karját, amelyet meglőttem. - Sebesült vagyok. T -

Na persze! - mondja Christina.

-

Nos, nem is szeretnék csatába menni egy csapat csoport nélkülivel - mondja Peter.

Zöld szeme csillog. - Úgyhogy itt maradok. -

Ez gyávaságra vall - mondja Christina, és megvetően lebiggyeszti a száját. - Hagyod,

hogy a többiek végezzék el helyetted a piszkos munkát. -

Úgy van! - vágja rá Peter kaján vigyorral. Összecsapja kezeit. - Kellemes halált!

Fütyörészve átmegy az utca túloldalára, és elindul az ellenkező irányba. -

Nos, sikerült elterelnünk a figyelmét - állapítja meg Christina. - Nem kérdezte meg

még egyszer, hogy hová megyünk. -

Igen. Remek. - Krákogok egyet. - Akkor a tervről, hülyeség, ugye?

-

Nem, nem hülyeség.

-

Ugyan már! Hülyeség megbízni Marcusban. Hülyeség megpróbálni átjutni a Bátrakon

a kerítésnél. Hülyeség szembemenni a Bátrakkal és a csoportnélküliekkel. Ez a három együttvéve pedig... az egy egészen újfajta hülyeség, amilyenről eddig még nem is hallott az emberiség. -

Sajnos, akkor is ez a lehető legjobb tervünk - érvel. - Már ha azt akarjuk, hogy

mindenki megismerje az igazságot. Még akkor bíztam meg Christinát ezzel a feladattal, amikor azt hittem, meg fogok halni. Úgyhogy most ostobaságnak tűnt nem megbízni benne. Attól féltem, nem akar velem tartani, de elfeledkeztem arról, honnan jött: az Ószintéktől, akik mindennél fontosabbnak tartják az igazság keresését. Igaz, hogy Christina most már Bátor, egyvalamit azonban megtanultam ennyi idő alatt: sohasem hagyjuk el igazán a korábbi csoportunkat. 354 -

Szóval ezen a környéken nőttél fel. Szerettél itt lakni? - kérdezi. A homlokát ráncolja.

- Gondolom, hogy nem, különben nem akartál volna elmenni. A nap leereszkedik a látóhatár közelébe, miközben gyalogolunk. Sohasem szerettem az esti fényt, mert az Önfeláldozók körzetében minden még egyszínűbbnek látszik ilyenkor, mint egyébként. Most azonban megnyugtatónak érzem az örökös szürkeséget. -Voltak dolgok, amiket szerettem, és voltak, amiket gyűlöltem - mondom. - És olyanok is, amelyekről nem is tudtam, amíg el nem veszítettem őket.

Megérkezünk az Önfeláldozók központjához. A homlokzata egy cementnégyzet csupán, mint az összes többi épületnek az Önfeláldozók körzetében. Szeretnék besétálni az ülésterembe, és magamba szívni a régi fa illatát, de nincs rá időnk. Besietünk a központ melletti sikátorba, és az épület mögé megyünk. Marcus azt ígérte, hogy itt fog várni ránk. Püderkék kisteherautó parkol ott, járó motorral. Marcus ül a volánnál. Előreengedem Christinát, hogy ő legyen középen. Ha lehetséges, inkább nem ülnék közvetlenül Marcus mellé. Úgy érzem, kevésbé árulom el Tóbiást, ha együttműködésünk közben is gyűlölöm Marcust. Nincs más választásod - mondom magamnak. - Nincs más megoldás. Ezzel a gondolattal csukom be az ajtót és keresem a biztonsági övét, hogy becsatoljam, de csak a rojtos végét találom, a csat pedig törött. -

Hol találtad ezt a roncsot? - kérdezi Christina.

-A csoport nélküliektől loptam. Meg szokták javítani az ilyeneket. Nem volt könnyű beindítani. Jobb lesz, ha megszabadultok azoktól a kabátotoktól, lányok. Összegöngyölöm a kabátainkat, és kidobom a félig lehúzott ablakon. Marcus sebességbe teszi a kocsit, a motor felberreg. 355 Félig-meddig arra számítok, hogy el sem indul, amikor lenyomja a gázpedált, de tévedek. Amennyire emlékszem, kocsival ügy egy óra alatt lehet megtenni a távolságot az Önfeláldozók körzete és a Barátságosak központja között, de ehhez tapasztalt sofőrre van szükség. Marcus kikanyarodik az egyik főútvonalra, és erősebben nyomja a gázt. Előredőlünk, s épphogy sikerül kikerülnünk egy tátongó lyukat az úton. A műszerfalba kapaszkodom, hogy megtámaszkodjak. -Nyugalom, Beatrice! - mondja Marcus. - Vezettem már életemben. -

Én is sok mindent csináltam már életemben, de ez nem jelenti azt, hogy jól is

csinálom! Marcus elmosolyodik, és balra rántja a kocsit, hogy ne hajtsunk rá egy kidőlt közlekedési lámpára. Amikor nekimegyünk egy kupac törmeléknek, Christina ujjong, mintha sohasem érezte volna még ilyen jól magát. -

Egészen újfajta hülyeség, mi? - kérdezi, elég hangosan ahhoz, hogy a kocsin átsüvítő

huzatban is hallható legyen. Megmarkolom az ülést, és próbálok nem gondolni arra, hogy mit ettem vacsorára.

*## Amikor a kerítéshez érünk, megpillantjuk a Bátrakat a kocsink reflektorfényében. Elállják a kaput. Kék karszalagjuk feltűnően elüt az öltözéküktől. Próbálok szívélyesnek mutatkozni. Ha mogorva képet vágok, nem tudom elhitetni velük, hogy Barátságos vagyok. Egy felfegyverzett, sötét bőrű férfi lép Marcus ablakához. A zseblámpájával először Marcusra világít, azután Christinára, végül rám. Hunyorgok a fényben, és mosolyt erőltetek magamra, mintha a legkevésbé sem zavarna, hogy a szemembe világít és fegyvert szegez a fejemre. 356

A Barátságosak bizonyára háborodottak, ha valóban így gondolkodnak. Vagy túl sokat ettek abból a kenyérből. -

Mondják, kérem! - szólal meg a férfi. - Mit keres egy Önfeláldozó két Barátságos

társaságában egy teherautóban? -

Ez a két lány önként jelentkezett, hogy ellátmányt hozzon a városba - feleli Marcus. -

Én pedig felajánlottam, hogy elkísérem őket, hogy biztonságban odaérjenek. -Mi ráadásul nem is tudunk vezetni - tódítja Christina mosolyogva. - Az édesapám évekkel ezelőtt meg akart tanítani, de folyton összekevertem a gázpedált a fékkel. Képzelheti, micsoda katasztrófa volt! Hát nem volt nagyon kedves gesztus Joshuától, hogy felajánlotta, elvisz minket? Nélküle sose értünk volna a végére, ráadásul azok a dobozok olyan nagyon nehezek... A Bátor férfi feltartja a kezét. -

Rendben, értem.

-

Ó, persze. Bocsánat - kuncog Christina. - Csak azért gondoltam, hogy elmagyarázom,

mert olyan értetlennek látszott, amit nem is csodálok, mert ugyan mégis hányszor találkozik ilyesmivel az ember...? -

Rendben - mondja a férfi. - És vissza akarnak menni a városba?

-

A közeljövőben biztosan nem - feleli Marcus.

-

Rendben, akkor mehetnek. - A férfi int a kapunál álló többi Bátornak. Az egyik

bepötyögtet egy számsort a billentyűzeten, mire kinyílik a kapu előttünk. Marcus biccent az őrnek, aki átenged bennünket, majd ráhajt a sokat használt ösvényre, amely a Barátságosak központjába vezet. A kocsink reflektorfénye keréknyomokra, prérifűre és szaladgáló rovarokra vetődik. A sötétben jobbra szentjánosbogarak villannak fel ütemesen, ritmusuk a szívdobogásra emlékeztet. Néhány másodperc múlva Marcus Christinára néz. -

Ez meg mi volt?!

285

-

A Bátrak semmit sem utálnak annyira, mint a Barátságosak kedélyes fecsegését -

mondja Christina, megvonva a vállát. - Arra gondoltam, ha sikerül felbosszantanom, azzal elvonom a figyelmét, és átenged bennünket. Szélesen mosolygok. -

Zseni vagy.

-

Tudom. - Christina hátraveti a fejét, mintha a válla fölött hátra akarná dobni a tincseit,

csakhogy nem elég hosszú hozzá a haja. -

Eltekintve attól, hogy a Joshua nem Önfeláldozó név - jegyzi meg Marcus.

-

Az nem érdekes. Az ilyesmit úgyse tudja senki.

Már látom előttünk a Barátságosak központjának fényét, az ismerős faépületek csoportját, középen az üvegházzal. Áthajtunk az almáskerten. A levegőnek olyan az illata, mint a langyos földé. Ismét eszembe jut az édesanyám: évekkel ezelőtt ebben a kertben nyújtózkodott egy alma után, hogy leszedje, amikor idejöttünk segíteni szüretelni a Barátságosaknak. Fájdalom nyilall a mellkasomba, de az emlékkép már nem tagióz le úgy, mint néhány héttel ezelőtt. Talán azért nem, mert most küldetésben járok itt - éppen az ő tiszteletére. Vagy talán túlságosan aggódom amiatt, hogy mi fog történni, és ezért nem vagyok képes megfelelően gyászolni őt. Valami megváltozott. Marcus leparkol a kocsival az egyik hálókabin mögött. Most veszem csak észre, hogy nincs kulcs a gyújtásban. -

Hogyan indítottad be a motort? - kérdezem.

-

Az édesapámtól sok mindent megtanultam a technikával és a számítógépekkel

kapcsolatban - feleli. - És ezt a tudást továbbadtam a fiamnak is. Csak nem hitted, hogy egyedül jött rá mindenre? -

De igen - felelem. 286

Kinyitom az ajtót és kiszállok a kocsiból. Fűszálak csiklandozzák a lábujjaimat és a vádlimat. Christina odaáll a jobb oldalamra, és hátrahajtja a fejét. -

Milyen más itt! - állapítja meg. - Az ember szinte elfeledkezik arról, hogy mi van

odadt. - Hüvelykujjával a város irányába mutat. -

És az itteniek gyakran el is feledkeznek róla - felelem.

-

Pedig tudják, hogy mi van a városon túl, ugye? - kérdezi Christina.

-Nagyjából annyit tudnak, mint a Bátor őrök - mondja Marcus. - Vagyis annyit, hogy a

külvilág ismeretlen hely, és bizonyára veszélyes is. -

Honnan tudod, hogy mit tudnak? - kérdezem.

-

Onnan, hogy mi mondtuk ezt nekik - feleli Marcus, és elindul az üvegház felé.

Összenézek Christinával. Kocogni kezdünk, hogy utolérjük Marcust. -

Ez meg mit jelentsen?

-

Ha valakire a létező összes információt rábízzák, döntenie kell arról, hogy mit

tudhatnak meg a többiek - mondja Marcus. - Az Önfeláldozók vezetői azt mondták el nekik, amit el kellett. Most pedig reménykedjünk abban, hogy Johanna nem változtatott a szokásain. Kora este az üvegházban szokott tartózkodni. Marcus kinyitja az üvegház ajtaját. A levegő ugyanolyan sűrű, mint amikor legutóbb itt jártam, azzal a különbséggel, hogy párás is. A nedvesség hűti az arcomat. -

Ejha! - mondja Christina.

A helyiségben a hold fénye világít, így nehéz megkülönböztetni a növényeket és a fákat az emberkéz alkotta tárgyaktól. Levelek súrolják az arcomat, miközben a falak mentén haladok. És aztán megpillantom Johannát. Egy bokor mellett guggol, kezében tál, amibe málnának látszó bogyókat szedeget. A haját hátrafésülve viseli, így látom a sebhelyét. -Nem gondoltam, hogy még egyszer találkozni fogok itt veled, Ms. Prior - mondja. -

Mert halottnak kellene lennem? - kérdezem.

-

Mert azt gondolom, hogy aki fegyverrel él, az fegyver által hal meg. De gyakran ér

kellemes csalódás. - Johanna kiegyensúlyozza a térdén a tálat, és felnéz rám. - Mindazonáltal okosabb vagyok annál, hogy azt higgyem, azért jöttél vissza, mert tetszik itt neked. -

Nem is - felelem. - Másért vagyunk itt.

-

Rendben - mondja, és feláll. - Akkor beszéljük meg!

Magával viszi a kis tálat a helyiség közepére, ahol a Barátságosak gyűléseit szokták tartani. A fák gyökerein lépdelve követjük. Középütt leül, és felém nyújtja a málnával teli 287

tálat. Kiveszek belőle egy marékkai, és továbbadom a tálat Christi- nának. -Johanna, ő Christina - mondja Marcus. - őszintének született Bátor. -Isten hozott a Barátságosak központjában, Christina! - mondja Johanna, sokat sejtető mosollyal. Furcsa, hogy két ember, aki őszintének született, végül ennyire különböző helyen köt ki: az egyik a Bátrak, a másik a Barátságosak között. -

Áruld el, Marcus - folytatja Johanna -, miért jöttetek ide?

-

Azt hiszem, erre majd Beatrice válaszol - feleli Marcus. - Én csak a sofőr vagyok.

Johanna nem kérdez, csak rám néz, de a tekintetén látom, hogy gyanakvó, és szívesebben beszélne Marcusszal. Ha rákérdeznék, letagadná, de szinte biztosra veszem, hogy Johanna Reyes gyűlöl engem. -Ööö... - szólalok meg. Ez nem valami briliáns kezdet. A szoknyámba törlőm a tenyeremet. - Rossz irányt vettek a dolgok. Ömleni kezdenek belőlem a szavak, finomkodás és mesterkéltség nélkül. Elmagyarázom Johannának, hogy a Bátrak a csoportnél küliekkel szövetkeztek, és azt tervezik, hogy megsemmisítik az összes Műveltet, amivel megszűnne az egyik a két legfontosabb csoport közül. Elmondom neki, hogy a Műveltek tudásán kívül azt a bizonyos fontos információt is meg kellene szerezni, amelyet a központjukban őriznek. Amikor befejezem a mondandómat, rájövök: csak azt nem mondtam el neki, miért van mindennek köze hozzá vagy a csoportjához, de azt nem tudom, hogyan fogalmazhatnám meg. -

Nem értem, Beatrice - szólal meg. Egészen pontosan mit vársz tőlünk?

-

Nem azért jöttem, hogy segítséget kérjek tőletek - felelem. - Úgy gondoltam, tudnod

kellene róla, hogy rövid időn belül sok ember fog meghalni. És tudom, hogy miközben ez történik, nem akarsz tétlenül itt maradni, még akkor sem, ha a csoportod néhány tagja igen. Lesüti a szemét. Legörbülő szája elárulja, hogy igazam van. -

És azt is meg szeretném kérdezni tőled, hogy beszélhet- nénk-e azokkal a

Műveltekkel, akiknek menedéket adtok itt - folytatom. - Tudom, hogy elrejtettétek őket, de muszáj beszélnem velük. -

És mit akarsz tőlük? - kérdezi.

-

Agyonlőni őket - felelem, a szememet forgatva.

-

Ez nem vicces.

Sóhajtok. -

Bocsáss meg! Információra van szükségem. Ez minden.

-

Nos, ezzel várnod kell holnapig - feleli Johanna. - Itt tölt- hetitek az éjszakát.

Amint leteszem a fejemet a párnára, már alszom is, de korábban felébredek, mint terveztem. A látóhatár közelében derengő fényből tudom: hamarosan felkel a nap. A két ágy közötti szűk helyen tűi Christina fekszik, arcát a matrachoz préseli, a párnát a fejére szorítja. Egy éjjeliszekrény áll közöttünk, rajta lámpa. A fapadló minden lépésre nyikorog. A bal oldali falon tükör függ, csak úgy felszögelve. Az Önfeláldozókat kivéve minden csoport számára természetes a tükör. Rám még most is kisebbfajta sokként hat, ha meglátok egyet. Meg sem próbálok nesztelenül felöltözni - ötszáz Bátor lábdobogása sem tudja felkelteni Christinát, ha mélyen alszik, bár egy Művelt puszta suttogása elég lehet hozzá. Christina már csak ilyen: fura egy szerzet. Kisétálok, amikor a nap már átkandikál a fákon, és a gyümölcsös közelében Barátságosak kis csoportját látom gyülekezni. Közelebb merészkedem, hogy kiderítsem, mit csinálnak. Körben állnak, egymás kezét fogják. A jelenlévők fele tizen- egynéhány éves lehet, a többiek felnőttek. A legidősebb, egy Ősz, befont hajú asszony megszólal. - Hiszünk egy Istenben, aki békét ad nekünk - mondja. - Ezért mi is békét adunk egymásnak és örvendezünk neki. Az én fülemnek nem hangzik ez utasításnak, ám a Barátságosak akként reagálnak rá. Mindannyian egyszerre mozdulnak: elindulnak valakihez, aki velük szemközt áll, és megfogják egymás kezét. Amikor mindenki megtalálta a párját, néhány másodpercig csak állnak és nézik egymást. Vannak, akik mondanak valamit, mások mosolyognak, megint mások mozdulatlanul hallgatnak. Ezután elválnak egymástól, másik párt keresnek, és megismétlik az előbbi mozdulatsort. Még nem láttam a Barátságosak vallási szertartását. Egye- dűl a szüleim csoportjának a vallását ismerem, s ehhez énem egy része ragaszkodik is, míg egy másik része ostobaságnak minősíti - az étkezés előtti imádkozást, a hetenkénti összejöveteleket, az istentisztelet mozzanatait, az önzetlen istenről szóló verseket. Ez itt valami más - valami titokzatosabb annál. -Gyere, állj közénk! - mondja az ősz hajú asszony. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájövök: hozzám beszél. Mosolyogva int nekem. -Ó, nem... - szólalok meg. - Én csak... -

Gyere! - mondja még egyszer. És most már úgy érzem, nincs más választásom, mint

elindulni és beállni közéjük.

Először az asszony közeledik felém, és megfogja a kezemet, Szárazak és durvák az ujjai, tekintete kitartóan keresi az enyémet. Furcsa érzés a szemébe nézni. Amint találkozik a tekintetünk, a hatás azonnali és különleges. Mozdulatlanul állok. Egyetlen porcikám sem mozdul, és mintha mindegyik nehezebb lenne, mint egyébként. De ez nem kellemetlen. Az asszonynak barna a szeme, ugyanolyan árnyalatú az egész írisze, a tekintete rezzenéstelen. -

Isten békéje legyen veled! - mondja halkan. - Még a bajok közepette is!

-

Miért lenne velem? - kérdezem halkan, hogy senki más ne hallja. - Mindazok után,

amit tettem... -

Ez nem rólad szól - feleli. - Isten békéje ajándék. Nem lehet kiérdemelni, mert akkor

nem lenne többé ajándék. Elenged, és valaki máshoz megy, én pedig egyedül állok, kinyújtott kézzel. Valaki más lép oda, hogy megfogja a kezemet, de eltávolodom a csoporttól - eleinte csak lépdelek, azután futásnak eredek. A fák közé rohanok, amilyen gyorsan a lábam bírja, és csak akkor állok meg, amikor már perzsel a tüdőm, mintha lángolna.

290

A homlokomat a legközelebbi fa törzsének támasztom, jóllehet horzsolja a bőrömet. A könnyeimmel küszködöm. ### Valamivel később a csepergő esőben indulok el a legnagyobb üvegházba. Johanna rendkívüli gyűlést hívott össze. Amennyire csak lehetséges, próbálok észrevétlen maradni a fal mellett, két nagy, ásványi oldatba lógatott növény között. Eltart néhány percig, mire megtalálom Christinát, aki a Barátságosak sárga ruhájában a helyiség jobb oldalán áll. Marcust azonban könnyű észrevenni - a hatalmas fa gyökerein áll Johanna mellett. Johanna összekulcsolja a kezét maga előtt. A haját hátrafésülve viseli. A sérülés, amely a heget okozta, a szemét is érintette - a pupillája olyan tág, hogy alig látszik az írisze, és a bal szeme nem mozog együtt a jobbal, amikor az előtte álló Barátságosakat pásztázza. De nem mindenki Barátságos itt. Egyesek haja rövidre van vágva, vagy feszes kis kontyba tekerve, néhány sorban pedig olyanokat látok, akik szemüveget viselnek, vagyis nyilván Műveltek lehetnek. Cara is közöttük van. -

Üzenetet kaptam a városból - jelenti be Johanna, amikor mindenki elhallgatott. - És

szeretném átadni nektek. Meghűzkodja az inge szegélyét, azután újra összekulcsolja a két kezét maga előtt. Idegesnek látszik. -

A Bátrak szövetségre léptek a csoport nélküliekkel - folytatja -, mégpedig azzal a

szándékkal, hogy két nap múlva megtámadják a Művelteket. A harc nem a Művelt-Bátor hadsereg ellen folyik majd, hanem az ártatlan Műveltek ellen, és a tudás ellen, amelynek megszerzéséért olyan keményen megdolgoztak. Lepillant, nagy levegőt vesz, és folytatja: -

Tisztában vagyok vele, hogy nem ismerünk el vezetőket, 364 ezért nincs jogom úgy

szólni hozzátok, mintha az lennék - mondja. - Remélem azonban, hogy megbocsátjátok nekem, ha most az egyszer arra kérlek benneteket: gondoljuk át a korábbi döntésünket, miszerint nem avatkozunk be az eseményekbe. Moraj hallatszik. Más, mint amikor a Bátrak zúgolódnak - szelídebb, mint egy madár elrugaszkodása az ágról. - A Műveltekkel való kapcsolatunktól függetlenül, mi a többi csoportnál jobban tudjuk, milyen fontos szerepük van ebben a társadalomban - folytatja. - Meg kell védeni őket az

értelmetlen mészárlástól. Ha nem azért, mert ők is emberi lények, akkor azért, mert nélkülük mi sem maradhatunk életben. Azt indítványozom, hogy menjünk be a városba erőszakmentes és pártatlan békefenntartókként, és bármilyen módon, ahogyan csak lehetséges, akadályozzuk meg a szélsőséges erőszakot, amelyre kétségkívül számítani kell. Arra kérlek benneteket, hogy vitassuk meg. A fejünk fölötti üvegtáblákon zajosan ver a szemerkélő eső. Johanna leül a fa egyik gyökerére, és vár, de a Barátságosak ezúttal nem kezdenek hangosan beszélgetni - nem úgy, mint legutóbb, amikor itt jártam. Az eső dobolásától szinte megkülönböztethetetlen suttogásuk erősödik lassanként normális beszéddé. Hallom, hogy néhány hang elnyomja a többit, és már-már kiáltássá válik, de mégsem egészen. Minden felemelt hang hallatán megrázkódom. Számos vitát végigültem már életemben, különösképpen az utóbbi két hónapban, de egyik sem töltött el olyan félelemmel, mint ez. A Barátságosaknak egyáltalán nem lenne szabad vitatkozniuk. Úgy döntök, nem várok tovább. Megkerülöm a gyülekezőteret, utat török magamnak az álldogáló Barátságosak között, átugrálom a kezeket és a kinyújtott lábakat. Néhányan megbámulnak - igaz, hogy piros ing van rajtam, de távolról is jól láthatók a kulcscsontom körüli tetoválások.

292

Megtorpanok a Műveltek sorai mellett. Cara feláll, amikor a közelébe érek, és összefonja a karját. -

Mit keresel te itt? - kérdezi.

-

Azért jöttem, hogy elmondjam Johannának, mi a helyzet - felelem. - És hogy

segítséget kérjek. -

Tőlem? - kérdezi. - Miért...

-Nem tőled... - felelem. Próbálom elfelejteni, amit az orromról mondott, de ez nem könnyű. - Tőletek. Van egy tervem, amivel megmenthetjük a csoportotok adatait, de szükségem lesz hozzá a segítségetekre. -

Igazság szerint - szólal meg Christina, odaállva a bal vállam mellé - nekünk van egy

tervünk. Cara előbb rám, majd Christinára néz, és ismét rám. -

Ti akartok segíteni a Művelteknek? - kérdezi. - Nem értem.

-Te meg a Bátraknak akartál segíteni - mondom. - Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki nem engedelmeskedik vakon a csoportja utasításainak? -

Pedig a terv rátok vall - közli Cara. - Lelőni azokat az embereket, akik az utatokban

állnak... ez tipikusan a Bátrakra jellemző. Összeszorul a torkom. Cara a megszólalásig hasonlít az öcs- csére - a szemöldökei közötti ránccal és az egyébként szőke hajába keveredő, sötét tincsekkel. -Cara! - szólal meg Christina. - Segítesz nekünk, vagy sem? Cara sóhajt. -

Természetesen segítek. És biztosra veszem, hogy a többiek is. Találkozzunk a

Műveltek hálótermében a megbeszélés végén, és mondjátok el a tervet. A megbeszélés még egy órán át tart. Akkorra eláll az eső, bár még csepeg a víz a falakra és a mennyezet paneljeire. Christina és én az egyik falnak támaszkodva üldögélünk. Azt 293

játsszuk, hogy megpróbáljuk leszorítani egymás hüvelykujját. Mindig ő győz. Végül Johanna és a többiek, akik a különböző vélemények szóvivőiként emelkedtek ki, felsorakoznak a fa gyökerein. Johanna lehajtja a fejét, a haja előrehullik. Most kellene ismertetnie velünk a megbeszélés eredményét, de csak áll ösz- szefont karral, és ujjaival dobol a könyökén. -

Mi a helyzet? - kérdezi Christina.

Johanna végül felpillant.

-

Természetesen nem volt könnyű egyezségre jutni - feleli. - De a többség azt szeretné,

ha folytatnánk a be nem avatkozás politikáját. Nekem mindegy, hogy az Önfeláldozók úgy döntenek-e, hogy bemennek a városba, vagy sem. Csakhogy már kezdtem reménykedni, hogy nem mind gyávák. Ez a döntés azonban nagyon is gyávának tűnik. Nekidőlök az ablaknak. -Nem szeretném megosztani ezt a közösséget, amelyik olyan sokat adott már nekem mondja Johanna. - A lelkiismeretem azonban azt diktálja, hogy forduljak szembe ezzel a döntéssel. Szívesen veszem, ha mindazok, akiknek a lelkiismerete szintén ezt mondja, csatlakozik hozzám, és bejön a városba Először - a többiekhez hasonlóan - én sem vagyok biztos abban, hogy jól értem, amit mond. Johanna oldalra hajtja a fejét, így ismét láthatóvá válik a sebhelye, és hozzáteszi: -

Elfogadom, ha ez azt jelenti, hogy többé már nem lehetek tagja a Barátságosak

közösségének. - Szipog. - De kérlek, tudjatok róla, ha el kell hagynom benneteket, azt szeretetből teszem, nem rosszindulatból. Johanna fejet hajt a tömeg felé, haját a füle mögé simítja, és elindul a kijárat irányába. A Barátságosak közül néhányan felkászálódnak, aztán még néhányan. Hamarosan az egész tömeg áll már, és ha nem is sokan, de néhányan közülük Johannát követve távoznak. - Hát - szólal meg Christina -, nem erre számítottam. NEGYVENEDIK FEJEZET A Műveltek hálóterme a legnagyobbak közé tartozik a Barátságosak központjában. Összesen tizenkét ágy áll benne: az egyik oldalon nyolc zsúfolódik össze a távolabbi fal mentén, kettőkettő kétoldalt, így a helyiség közepén sok hely marad. Ott egy nagy asztal áll, rajta szerszámok, fémdarabok, fogaskerekek, régi számítógép-alkatrészek és vezetékek. Christina és én nemrég fejeztük be a tervünk ismertetését, ami sokkal sutábbnak hangzott így, hogy több mint tucatnyi Művelt bámult bennünket. -

A tervetek tele van hibákkal - közli Cara. Ő reagál elsőként.

-

Ezért fordultunk hozzátok - felelem -, hogy mondjátok meg, hogyan tökéletesítsük.

-

Nos, először is beszéljünk a fontos adatról, amelyet meg akartok menteni! - mondja. -

Lemezre menteni nevetséges ötlet. Egy lemez, mint bármilyen más tárgy, eltörhet, vagy illetéktelen kézbe kerülhet. Azt javaslom, hogy használjátok ki az adatbázis-hálózatot.

-A... micsodát? Cara a többi Műveltre pillant. Egyikük, egy barna bőrű, szemüveges fiatalember azt mondja: -Mi lesz? Mondd el nekik! Most már nincs értelme titkolózni. Cara ismét rám néz. -A Műveltek központjában sok számítógépnek van hozzáférése a többi csapat komputereihez is. Ezért is volt egyszerű feladat Jeanine számára, hogy a Bátrak egyik számítógépéről futtassa le a támadásszimulációt, nem kellett a Műveltekéről. -

Micsoda? - kérdezi Christina. - Úgy értitek, ha akarjuk, bármikor besétálhatunk az

összes csoport adatbázisába? -

Nem lehet „besétálni” egy adatbázisba - helyesbít a fiatalember. - Annak nincs semmi

értelme. -

Ez egy metafora - mondja Christina. Összeráncolja a homlokát. - Rendben?

-

Metafora, vagy csak költői kép? - kérdezi a fiú, szintén a homlokát ráncolva. - Vagy a

metafora a költői képek egyik alkategóriája lenne? -

Fernando! - szólal meg Cara. - Összpontosíts a lényegre!

A fiatalember bólint. -

Tény - folytatja Cara -, hogy az adatbázis-hálózat létezik, és a léte morálisan

megkérdőjelezhető, de úgy gondolom, most hasznunkra lehet. A számítógépekkel nemcsak megszerezhetjük a többi csoport adatait, hanem küldhetünk is adatokat nekik. Ha eljuttatjuk hozzájuk a megmenteni kívánt adatokat, akkor többé már nem lehet megsemmisíteni őket. Megkérdezem tőle: -Amikor azt mondod, hogy „eljuttatjuk”, azt úgy érted... -

Hogy csatlakozunk-e hozzátok? - fejezi be Cara. - Nyilván nem mindannyian. De

néhányunknak muszáj lesz. Hogyan igazodnátok el a Müveitek központjában segítség nélkül? -

Azt ugye tudjátok, hogy ha velünk jöttök, esetleg agyonlőhetnek benneteket? - szólal

meg Christina. Elmosolyodik. - És nem bújhattok a hátunk mögé, csak mert nem szeretnétek, hogy összetörjön a szemüvegetek, vagy ilyesmi? Cara leveszi a szemüvegét, és a nyeregnél kettétöri. -

Már akkor kockára tettük az életünket, amikor kiváltunk a csoportunkból - érvel. - És

kockára tesszük még egyszer, hogy megmentsük a csoportunkat önmagától. -

Ezenkívül... - szólal meg egy vékony hang Cara mögött. Egy tíz-tizenegy évesnél nem

idősebb kislány kandikál ki Cara könyöke mellett. Fekete haja olyan rövid, mint az enyém. A feje körül a göndör tincsek glóriába rendeződnek. - .. .vannak hasznos ketyeréink. Christina és én egymásra nézünk. -

Miféle ketyerék?

-

Még csak prototípusok - feleli Fernando. - Úgyhogy még felesleges alaposan

megvizsgálni őket. -

Az alapos vizsgálódás amúgy sem a mi asztalunk - mondja Christina.

-

Akkor hogyan tudtok javítani a dolgokon? - kérdezi a kislány.

-

Nem tudunk - feleli Christina sóhajtva. - Többnyire minden egyre rosszabb lesz.

-

Entrópia - bólint a kislány.

-Micsoda? -

Entrópia - csicsergi a kislány. - Az elmélet, amely szerint a világegyetemben minden

anyag hőmérséklete kiegyenlítődik. Hőhalálnak is nevezik. -

Elia! - szólal meg Cara. - Ez túlzott leegyszerűsítés.

Elia nyelvet ölt Carára. Önkéntelenül elnevetem magam. Sohasem láttam még nyelvet öltő Műveltet. De az is igaz, 371

296

hogy nem sok fiatal Művelttel akadt eddig dolgom. Csak Jea- nine-nel találkoztam, és azokkal, akik neki dolgoznak. Beleértve a bátyámat is. Fernando leguggol az egyik ágy mellé, és elővesz egy dobozt. Néhány másodpercig keresgél benne, azután kiemel egy kis kerek lemezt. Ugyanaz a fénytelen fém az anyaga, ameit a Műveltek központjában gyakran láttam, de sehol másutt. Fernando a tenyerére helyezi a lemezt, és elém tartja. Amikor azonban érte nyúlnék, hirtelen elhúzza előlem. -

Óvatosan! - figyelmeztet. - A központból hoztam. Nem itt találtuk fel. Ott voltál,

amikor megtámadták az Őszintéket? -

Igen - felelem. - A kellős közepén.

-

Emlékszel arra, amikor összetört az üveg?

-Teis ott voltál? - kérdezem összehúzott szemmel. -

Nem. De felvették, a felvételt pedig bemutatták a Műveltek központjában - feleli. -

Nos, úgy tűnt, mintha azért tört volna össze az üveg, mert belelőttek, csakhogy ez nem igaz. Az egyik Bátor katona egy ilyet dobott az ablakok közelébe. Olyan jelzéseket bocsát ki, amelyeket mi nem hallunk, de az üveg széttörik tőle. -

Értem - felelem. - És mire lesz ez jó nekünk?

-

Az embereket rendszerint megzavarja, ha egyidejűleg az összes ablakuk betörik -

feleli halvány mosollyal. - Főleg a Műveltek központjában, ahol rengeteg az ablak. -

Értem - felelem.

-

És még mitek van? - kérdezi Christina.

-

A Barátságosaknak ez tetszeni fog - jegyzi meg Cara. - Hol is van? Aha, tessék!

Felemel egy fekete műanyag skatulyát, amely olyan kicsi, hogy elfér a markában. A tetejéből két kis, fogakra emlékeztető fémdarab áll ki. Felkattint egy kapcsolót a doboz alján, mire kék fénycsík villan fel a fogak között. -

Fernando! - szólal meg Cara. - Van kedved megmutatni? 372

-Viccelsz? - kérdezi a fiú, tágra nyílt szemmel. - Soha többé nem teszem meg. Veszélyes vagy ezzel az izével. Cara mosolyogva néz rá, és magyarázatba fog. -

Ha most megérintenélek ezzel a sokkolóval, akkor iszonyú erős fájdalmat éreznél, és

cselekvésképtelenné válnál. Fernando ezt a maga kárán tapasztalta meg tegnap. Arra fejlesztettük ki, hogy a Barátságosak is megvédhessék magukat anélkül, hogy ehhez bárkire is

lőniük kellene. -

Ez... - ráncolom a homlokomat - nagyon fejlett empátiára vall tőled.

-

Nos, a találmányoknak az az értelme, hogy jobbá tegyék az életünket - mondja Cara. -

Teljesen mindegy, hogy mi a véleményed a világról, van olyan technológia, ami megfelel az igényeidnek.

F

Mit is mondott az édesanyám abban a bizonyos szimulációban? „Attól tartok, károdra volt mindaz, amit édesapádtól hallottál a Műveltekről.” Mi van, ha igaza volt, még akkor is, ha egy szimulációban történt? Az édesapám arra tanított, hogy sajátos módon viszonyuljak a Műveltekhez. Soha nem mondta, hogy a Müveitek nem ítélik el az embereket a meggyőződéseik alapján, és úgy terveznek számukra dolgokat, hogy megfeleljenek az ő világnézetüknek. Soha nem mondta azt sem, hogy a Műveltek viccesek is tudnak lenni, vagy hogy képesek a saját csoportjukat is kritizálni. Cara hirtelen Fernando felé mozdul a sokkolóval, és elneveti magát, amikor a fiú hátraugrik. A papámtól soha nem hallottam, hogy egy Művelt hajlandó lehet azután is felajánlani nekem a segítségét, hogy megöltem a testvérét. A támadás délután kezdődik majd, amikor még nincs olyan sötét, hogy ne lássuk a kék karszalagot, amely alapján meg tudjuk különböztetni a Bátrakat az árulóktól. Amint véglegesítjük a tervünket, átvágunk a gyümölcsösön a tisztás felé, ahol a teherautók parkolnak. Amikor kilépek a fák közül, látom, hogy Johanna Reyes az egyik jármű motorháztetején ül, a kezében kulcsokat himbálva. Mögötte kisebb járműkonvoj várakozik. Barátságosak ülnek bennük - de nemcsak ők, hanem szabályos frizurájú és halk szavú Önfeláldozók is. És ott van Robert, Susan bátyja is. Johanna leugrik a motorháztetőről. A jármű hátuljában, amelyen ült, feltornyozott ládák állnak, ALMA, LISZT és KUKORICA felirattal. Jó, hogy csak két emberünknek kell helyet 298 szorítani hátul. -

Szia, Johanna! - üdvözli Marcus.

-

Marcus! - feleli ő. - Remélem, nem gond, ha elkísérünk benneteket a városba.

-

Dehogy! - feleli Marcus. - Csak utánad!

Johanna odaadja neki a kulcsokat, és beszáll egy másik teherautó hátuljába. Christina a vezetőfülke felé indul, én pedig a kocsi platójához megyek, nyomomban Fernandóval.

-

Nem akarsz előre ülni? - kérdezi Christina. - Akkor Bátornak nevezhetnéd magad...

-

Azt a részét választom a teherautónak, ahol a legkisebb az esélye, hogy elhányom

magam - felelem. -

A hányás is az élet része.

Épp meg akarom kérdezni tőle, hogy milyen gyakran szándékozik okádni a jövőben, amikor a jármű meglódul. Mindkét kezemmel belekapaszkodom az oldalába, hogy ki ne essek, de néhány perc múlva, miután hozzászoktam a rázkódáshoz, elengedem. A többi teherautó zötykölődve halad előttünk és Johannáé mögött, amely az élen halad.

299

Nyugodt vagyok, míg a kerítéshez nem érünk. Arra számítok, hogy ugyanazokkal az őrökkel fogunk találkozni, akik idefelé jövet utunkat állták, de a kapu őrizetlen, és nyitva van. Remegést érzek a mellkasomban, amely átterjed a kezemre is. Miközben űj emberekkel találkoztam és terveket szőttem velük, elfeledkeztem arról, hogy a tervem szerint egy csata kellős közepébe fogunk csöppenni, amelyben akár meg is halhatok - nem sokkal azután, hogy rádöbbentem: érdemes élnem az életemet. A konvoj lassít, miközben áthaladunk a kerítésen - mintha arra várnának, hogy valaki odaugrik elénk, és megállít bennünket. Minden csendes - csak a távoli fákon ciripelő kabócákat és a teherautók motorját hallani. -

Szerinted elkezdődött már? - kérdezem Fernandótól.

-

Talán igen, talán nem - feleli. - Jeanine-nek sok besúgója van. Biztosan megtudta

valakitől, hogy valami készülőben van, úgyhogy visszarendelte a Bátrakat a Műveltek központjába. Bólintok, de közben Calebre gondolok. O is a besúgók közé tartozott. Vajon miért hitte olyan mély meggyőződéssel, hogy el kell zárni bennünket a külvilágtól - olyannyira, hogy ezért készen állt elárulni mindenkit, akit elvileg szeretett, Jeanine- nek, aki viszont senkivel sem törődik? -Találkoztál már egy Caleb nevű fiúval? - kérdem Fernandótól. -

Caleb - ismétli. - Igen, volt egy Caleb az osztályomban a beavatáskor. Zseniális srác,

de... hogy is szokták nevezni az ilyet? Stréber. - Önelégülten vigyorog. - Támadt némi ellentét a beavatottak között. Voltak, akik mindent elhittek, amit Jeanine mondott, és voltak, akik nem. Én az utóbbiak közé tartoztam. Caleb az előbbiek közé. Miért kérdezed? -Találkoztam vele, amikor fogságban voltam - felelem. A hangomat még én is távolinak hallom. - Csak érdekelne. 375 -

Nem szívesen ítélném meg őt túl szigorúan - magyarázza Fernando. - Jeanine olykor

elképesztően meggyőző tud lenni azok szemében, akik természetüknél fogva nem bizalmatlanok. Én született gyanakvó vagyok. Elnézek Fernando bal válla fölött. A város körvonalai egyre tisztábban rajzolódnak ki, ahogy közeledünk felé. Megkeresem a fémvillát a Központ tetején, és amikor megtalálom, egyszerre érzem magam jobban és rosszabbul is - jobban, mert ismerős az épület, és

rosszabbul, mert a látványa azt jelenti: egyre közelebb vagyunk hozzá. -

Igen - felelem. - Én is az vagyok.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET HflLre megérkezünk a városba, a teherautóban abbamarad a beszélgetés. Összeszorított szájjal, sápadt arccal üldögélünk. Marcus az ember méretű kátyúkat és a lerobbant buszok alkatrészeit kerülgeti. Akadálytalanabbul haladunk, miután magunk mögött hagytuk a csoport nélküliek körzetét, és a város tisztább negyedeibe érünk. Azután lövéseket hallok. Ilyen távolságból pukkanásoknak hangzanak. Egy pillanatra összezavarodom, és nem látok mást, mint a járdán térdelő Önfeláldozó vezetőket és a fegyvert markoló, kifejezéstelen arcú Bátrakat. És az édesanyámat, amint megfordul, hogy felfogja a lövedékeket, és Willt, amint a földre zuhan. Az öklömbe harapok, nehogy elsírjam magam, és a fájdalom visszazökkent a jelenbe. Az édesanyám azt mondta, legyek bátor. De vajon akkor is ugyanilyen készségesen áldozta volna fel magát, ha tudja, hogy a halála miatt ennyire félni fogok? Marcus kiválik a teherautók konvojából, és rákanyarodik a Madison Avenue-ra, majd amikor már csak kétsaroknyira vagyunk a Michigan Avenue-tól, ahol a harc folyik, befordul egy sikátorba, és leállítja a motort. Fernando kiugrik a teherautó hátuljából, és felém nyújtja a karját. -Gyere, Lázadó! - mondja kacsintva. -

Micsoda? - kérdezem. Megfogom a karját, és leszállók.

Kinyitja a táskát, amelyet magával hozott. Kék ruhaneművel van tele. Válogat közöttük, Christinának és nekem is dob belőle. Nekem egy élénk kék színű póló és egy kék farmernadrág jut. -Lázadó - feleli. - Főnév. Olyan személy, aki a fennálló kormány ellen cselekszik, és akit nem feltétlenül tekintenek hadviselő félnek. -

Muszáj mindennek nevet adni? - kérdezi Cara, kezét végighúzva fakószőke haján,

hogy visszasimítsa a rakoncátlan tincseket. - Egyszerűen csak csoportosan teszünk valamit. Nincs szükség új elnevezésre. -

Én pedig történetesen szeretek kategorizálni - feleli Fernando, felvonva sötét

szemöldökét. Fernandóra nézek. Legutóbb, amikor behatoltam egy csoport központjába, fegyver volt a

kezemben, és halottakat hagytam magam után. Azt akarom, hogy most másként történjen. Szükségem van rá, hogy ezúttal másként történjen. -

Nekem tetszik - szólalok meg. - Lázadó. Tökéletes.

-

Látod? - kérdezi Fernando Carától. - Nem vagyok egyedül.

-

Gratulálok! - feleli Cara fanyarul.

A Művelt-ruhadarabjaimra pillantok, miközben a többiek vetkőzni kezdenek. -Nincs időnk a szemérmeskedésre, Szerencsétlen! - szól rám Christina, és éles pillantást vet rám. 378 Tudom, hogy igaza van, úgyhogy kibújok a piros ingből, és felveszem a kéket. Fernandóra és Marcusra pillantok, hogy meggyőződjek róla, nem figyelnek, azután letolom a nadrágomat. Négyszer kell felhajtanom a farmernadrágot, és amikor becsatolom az övét, úgy összeráncolódik fölül, mint egy összefogott papírzacskó szája. -

Tényleg Szerencsétlennek nevezett az imént? - kérdezi Fernando.

-

Igen - felelem. - Az Önfeláldozóktól jöttem át a Bátrakhoz.

-Azta! - Fernando a homlokát ráncolja. - Ez nagy váltás. Manapság majdhogynem genetikai képtelenség ilyen nagy, ugrásszerű személyiségbeli változás egy emberöltőn belül. -Van, hogy a személyiségnek semmi köze az illető csoportválasztásához - jegyzem meg, az édesanyámra gondolva. Ő nem azért hagyta ott a Bátrakat, mert alkalmatlan lett volna, hanem mert Elfajzottként nagyobb biztonságban lehetett az Önfeláldozók között. Aztán ott van Tobias is, aki azért állt át a Bátrakhoz, hogy elmenekülhessen az apjától. — Sokféle tényező közrejátszhat benne. Azért állt át a Bátrakhoz, hogy elmenekülhessen a férfitől, akit a szövetségesemnek választottam. Bűntudatot érzek. -

Ha továbbra is így beszélsz, sohasem fognak rájönni, hogy nem is vagy Művelt -

biztat Fernando. Végighúzok egy fésűt a hajamon, hogy kiegyenesítsem, majd a fülem mögé simítom. -

Tessék - mondja Cara. Kiemel egy tincset a homlokomból, és egy ezüst hajcsattal

hátratűzi, ahogyan a Művelt lányok szokták. Christina előveszi a magunkkal hozott fegyvereket, és rám néz. -

Te is kérsz egyet? - kérdezi. - Vagy inkább a sokkolót hozod?

A kezében tartott fegyverre pillantok. Ha nem a sokkolót választom, teljesen védtelen leszek olyan emberekkel szemben, akik szíves-örömest agyonlőnek. Ha pedig igen, azzal beismerem a gyöngeségemet Fernando, Cara és Marcus előtt.

-

Tudod, mit mondana erre Will? - kérdi Christina.

-

Mit? - kérdezem elcsukló hangon.

-

Azt, hogy szedd össze magad - feleli. - Viselkedj végre ésszerűen, és fogd meg azt az

átkozott fegyvert! Will türelmetlenül viszonyult az ésszerűtlenséghez. Christinának bizonyára igaza van. Jobban ismerte Willt, mint én. És Christina - aki hozzám hasonlóan aznap veszített el valakit, aki kedves volt számára képes volt megbocsátani nekem, pedig ez a gesztus jóformán képtelenségnek tűnt. Fordított helyzetben én képtelen lettem volna rá. Hát akkor miért esik ennyire nehezemre megbocsátani önmagámnak? Megmarkolom a fegyvert, amelyet Christina felém nyújtott. A fém még meleg ott, ahol eddig ő fogta. Motoszkálni kezd bennem az emlékkép - hogy lelőttem Willt. Megpróbálom elfojtani, de nem hagyja magát. Elengedem a fegyvert. -

A sokkoló kitűnő választás - mondja Cara, miközben leszed egy hajszálat az

ingujjáról. - Ha engem kérdezel, a Bátrak egyébként is túlságosan lelkesednek a fegyverhasználatért. Fernando felém nyújt egy sokkolót. Szeretném, ha kifejezhetném Carának a hálámat, de nem néz rám. -

Hogyan rejtsem el? - kérdezem.

-

Ne is törődj vele! - feleli Fernando.

-

Rendben.

-

Jobb lesz, ha indulunk - szólal meg Marcus, az órájára pillantva.

A szívem hevesen ver, minden egyes másodpercet jelez nekem, de a testem többi része érzéketlen. Alig érzem a talajt. 380 Soha életemben nem féltem még ennyire - és figyelembe véve, hogy mi mindent láttam a szimulációk során, és tettem a támadásszimulációban, semmi értelme nincs. Vagy talán mégis van. Bármi is volt az, amit az Önfeláldozók meg akartak mutatni 303 mindenkinek a támadást megelőzően, elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy Jeanine hathatós és borzalmas intézkedéseket hozzon a megfékezésükre. És most én fogom befejezni a munkájukat - azt, amiért a régi csoportom tagjai meghaltak. Ennyi minden forog most kockán - sokkal több, mint az életem. Christina és én haladunk elöl. Végigfutunk a tiszta és sima járdán a Madison Avenue-n, majd a State Streeten, a Michigan Avenue felé. Fél háztömbre a Műveltek központjától hirtelen megállók.

Előttünk négy sorban emberek csoportosulnak, többségük fekete-fehérben. Közöttük fél méter a távolság, a fegyverüket lövésre készen tartják. Pislogok egyet, és a szemem előtt az Önfeláldozók körzetében a szimuláció vezérelte Bátrakká változnak a támadásszimuláció idején. Szedd össze magad! Szedd össze magad, szedd össze magad, szedd össze magad! Még egyet pislogok, és most ismét Ószinték - igaz, hogy néhányan közülük, akik talpig feketét viselnek, a Bátrakra emlékeztetnek. Ha nem vagyok elég óvatos, a végén még elveszítem a kapcsolatot a valósággal - megfeledkezem arról, hogy mikor és hol vagyok. - Te jó ég! - szólal meg Christina. - A húgom, a szüleim... mi van, ha ők is... Rám néz, én pedig azt hiszem, tudom, mire gondol, mert már én is gondoltam ezt. Hol vannak a szüleim? Meg kell találnom őket! Igen ám, de ha Christina szülei olyanok, mint ezek az Őszinték - vagyis felfegyverkeztek, és a szimuláció hatása alatt állnak -, akkor Christina semmit sem tehet értük.

Azon gondolkodom, vajon Lynn is itt áll-e valamelyik sorban, valahol másutt. -

És most mit csinálunk? - kérdi Fernando.

Lépek egyet az Őszinték felé. Lehet, hogy nem arra programozták őket, hogy lőjenek. Belenézek egy fehér blúzos, fekete nadrágos asszony üveges szemébe. Úgy néz vissza, mint aki most jött vissza a munkából. Még egy lépést teszek. Durranást hallok. Ösztönösen levágódom a földre, a fejemet a karommal védem, majd elkezdek kúszni hátrafelé, Fernando cipője irányába. Segít felállnom. -

Lehetne, hogy ezt nem csináljuk? - kérdezi.

Előrehajolok - nem nagyon -, és benézek a mellettünk álló épület és a Műveltek központja közötti sikátorba. Ott is Őszinték állnak. Nem lepődnék meg, ha sűrű sorokat alkotva teljesen körülvennék a Műveltek épületegyüttesét. -

Bejuthatunk más útvonalon is a Műveltek központjába? - kérdezem.

-

Nem tudok róla - feleli Cara. - Hacsak nem akarsz egyik tetőről a másikra ugrani.

Kuncog, miközben ezt mondja, mintha viccelne. A szemöldökömet felvonva nézek rá. -

Várjunk csak! - szólal meg. - Csak nem arra gondolsz...

-

A tetőre? - kérdezem. - Nem. Az ablakokra.

Elindulok balra, óvatosan, úgy, hogy egy centivel se kerüljek közelebb az Őszintékhez. A bal oldali épület túlsó oldala átfedésben van a Műveltek központjával. Kell lenni ott olyan ablakoknak, amelyek egymással szemben vannak. Cara a Bátrak őrült kaszkadőrmutatványairól dünnyög valamit, de azért fut utánam, és mögötte Fernando, Christina és Marcus is. Megpróbálom kinyitni az épület hátsó ajtaját, de zárva találom. Christina előrelép, és azt mondja: -Álljatok hátrébb! - A fegyverével célba veszi a zárt. Az arcomat eltakarom az egyik karommal, amikor lő. Nagy robajt 382 hallunk, azután csengést - ez a közelről leadott lövés utóhatása. A zár megadta magát. Kinyitom az ajtót, és belépek. Járólapokkal burkolt, hosszú folyosó fogad, két oldalán ajtók nyílnak, némelyik nyitva, némelyik zárva. Amikor bekukkantok a nyitott helyiségekbe, régi íróasztalok sorait látom, a falakon pedig olyan táblákat, mint a Bátrak központjában. A levegő dohos, mint egy könyvtári könyv lapjai, s a szagába tisztítószeré keveredik. -

Ez régebben irodaház volt - mondja Fernando. - A Műveltek azonban iskolává

alakították. A választás utáni oktatás helyszíne lett. Úgy tíz évvel ezelőtt nagyszabású felújításokat végeztek a Műveltek központjában - tudjátok, amikor összeépítették egymással a Millenniumkor épült összes épületet, és akkor felszámolták az itteni iskolát. Túlságosan elavult, nehéz lett volna korszerűsíteni.

-

Köszönjük a történelemórát! - mondja Christina.

Amikor a folyosó végére érek, bemegyek az egyik tanterembe, hogy kiderítsem, hol vagyok. A Műveltek központjának hátuljára látni innen. Az utca szintjén azonban egyetlen ablak sincs szemközt a sikátorban. Az ablak előtt - olyan közel, hogy ha kinyújtanám a karomat, meg is érinthetném - egy Őszinte gyermeket látok. Egy kislány, kezében fegyver, amely olyan hosszú, mint az alkarja. Olyan mozdulatlanul áll, hogy felmerül bennem: talán nem is lélegzik. Nyújtogatom a nyakamat, hogy lássam az utcaszint fölötti ablakokat. A fejem fölött az iskolaépület sok ablaka sorakozik. A Műveltek központjának hátsó falán azonban csak egy esik egy vonalba vele. És az a harmadik emeleten van. -

Jó hírem van - mondom. - Már tudom, hogyan jutunk át.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Az emberek szétszóródnak az épületben, raktárak után kutatnak, hogy az utasításomnak megfelelően létrát kerítsenek. Hallom a járólapokon csikorogó cipőiket és a kiáltásaikat: „Találtam egyet... ő, nem, itt csak vödrök vannak, nem érdekes...,, „Milyen hosszú legyen az a létra? Egy kis állólétra nem elég, ugye?” Míg keresgélnek, rátalálok arra a harmadik emeleti tanteremre, amely a Műveltek ablakára néz. A harmadik próbálkozásra sikerül is kinyitnom a megfelelő ablakot. Kihajolok a sikátor fölé, és elkiáltom magam: -Hé! Azután visszabújok, amilyen gyorsan csak tudok. De nem hallok lövéseket. Remek gondolom. - Nem reagálnak a zajra. Christina érkezik a terembe, a hóna alatt egy létrával, a többiek a nyomában. - Találtam egyet! Azt hiszem, ha teljesen szétnyitjuk, elég hosszú lesz. Tűi hamar akar azonban megfordulni, és a létra nekiütközik Fernando vallanak. -

O, bocsánat, Nando!

Az ütközés miatt félrecsúszott Fernando szemüvege. A fiú mosolyogva néz Christinára, és leveszi, majd zsebre teszi a szemüveget. -

Nando? - szólok oda neki. - Azt hittem, a Művelteknek nincs becenevük.

-

Ha egy csinos lány becézni kezd - feleli a fiú -, csak úgy logikus, hogy hallgatok rá.

Christina félrenéz, és elsőre azt hiszem, elszégyellte magát, de aztán látom, hogy eltorzul az arca, mintha nem bókot, hanem pofont kapott volna Fernandótól. Még nem telt el elég idő Will halála óta ahhoz, hogy Christinával flörtölni lehessen. Segítek neki kivezetni a létra végét a tanterem ablakán, majd áthidalni vele a két épület

közötti távolságot. Marcus segít nekünk megtámasztani. Fernando elkurjantja magát, amikor a létra nekiütközik a sikátor túloldalán lévő ablaknak. -

Ideje betörni az üveget - mondom.

Fernando kiveszi a zsebéből az üvegtörő szerszámot, és odanyújtja nekem. -

Valószínűleg te célzol közülünk a legjobban - mondja.

-

Nem hiszem - felelem. - A jobb karomat nem tudom használni. Ballal kellene

elhajítanom. -

Majd én! - ajánlkozik Christina.

Megnyomja a gombot a szerszám oldalán, és alulról lendítve átdobja a túloldalra. Ökölbe szorított kézzel várom, hogy célba érjen. Rápattan az ablakpárkányra, majd nekiütődik az üvegnek. Narancssárga fény villan fel, és az ablak - a fölötte és az alatta lévőkkel együtt - sok száz apró szilánkra esik szét, amelyek az odalent tartózkodó Őszintékre záporoznak. Az Őszinték ebben a pillanatban megfordulnak, és az ég felé kezdenek lőni. A többiek mindannyian a földre vetik 385

magukat, csak én maradok talpon. Egyfelől

csodálom a mozdulataik tökéletes

összehangoltságát, másfelől undorral tölt el, hogy Jeanine Matthewsnak sikerült egy újabb csoport tagjait is emberi lényekből egy gépezet részeivé változtatnia. Egyetlen golyó sem találja el a tanterem ablakait, nemhogy behatolna a helyiségbe. Amikor az Őszinték befejezik a lövöldözést, letekintek rájuk. Visszatértek az eredeti helyükre, ahonnan a Madison Avenue-ra és a Washington Streetre is rálátnak. -Csak a mozgásra reagálnak, úgyhogy... vigyázzatok, nehogy leessetek a létráról! 1

mondom. - Aki elsőként megy át, rögzítse majd a létrát a túloldalon. Feltűnő, hogy Marcus, akinek önzetlenül fel kellene ajánlkoznia minden feladatra, nem jelentkezik. -

Marcus, ma nem érzed magad elég Szerencsétlennek? - kérdezi Christina.

-

A helyedben gondosan megválogatnám, hogy kit sértegetek - hangzik Marcus válasza.

- Továbbra is én vagyok az egyetlen közületek, aki megtalálhatja, amit keresünk. -

Ez fenyegetés?

-

Majd én megyek - mondom, mielőtt Marcus válaszolhatna. - Részben én is

Szerencsétlen vagyok, ugyebár. A farmerom övrészébe csúsztatom a sokkolót, és felállók az asztalra, hogy jobban rálássak az ablakra. Christina oldalról tartja a létrát, amíg felmászok rá és elindulok. Amint kijutok az ablakon, a lábamat a létra keskeny szélére teszem, a kezemet pedig a fokokra. A létra nagyjából olyan masszívnak és stabilnak tűnik, mint egy alumíniumdoboz. Nyikorog és meghajlik a súlyom alatt. Próbálok nem lenézni az Őszintékre, és nem gondolni arra, hogy felfelé irányítják a fegyvereket, és lőnek rám. Kapkodva szedem a levegőt, miközben a tekintetemet a cél

308

pontra - a Műveltek ablakára - szegezem. Már csak néhány fok van hátra. Szélroham söpör végig a sikátoron, amely az egyik oldalra lök. Eszembe jut, amikor Tobiasszal felmásztunk az óriáskerékre. Akkor o segített megtartani az egyensúlyomat. Most nincs senki, akire számíthatnék. Megpillantom a három emelettel lentebbi földet. A téglák kisebbnek látszanak, mint kellene. Az Őszinték, akiket Jeanine leigázott, sorokban állnak. Miközben a sikátor fölött araszolok, megfájdul a karom, főleg a jobb. A létra elmozdul, lejjebb csúszik a túloldali ablak párkányáról. Christina erősen tartja az egyik végét, de a másik oldalon nem tudja megakadályozni a csúszkálását. Összeszorítom a fogaimat, és próbálom minél kevésbé mozgatni a létrát, de nem tudom egyszerre emelni a lábamat. Hagynom kell, hogy a létra kilengjen egy kissé. Már csak négy fok van hátra. A létra hirtelen kitér balra, miközben épp a jobb lábamat rakom előre, így elvétem a fokot. Oldalra csúszok, felkiáltok és átölelem a létrát. A lábam a levegőben lóg. -Jól vagy? - kiáltja Christina mögöttem. Nem válaszolok. Felhúzom a lábamat, és beékelem magam alá. Az esésemtől a létra még jobban lecsúszik a párkányról. Most már csak egy milliméternyi beton tartja. Elhatározom, hogy gyorsabban megyek tovább. Meglódulok előre, a szemközti ablakpárkány felé, a létra pedig lecsúszik. Elkapom a párkányt. A beton lehorzsolja az ujjaim végét, miközben a teljes testsúlyomat tartom velük. Többen is felkiáltanak mögöttem. Összeszorítom a fogaimat és próbálok felhúzódzkodni, miközben a jobb vállamba beléhasít a fájdalom. Elrúgom magam a téglaépülettől, remélve, hogy így sikerül lendületet vennem, de hiába. Összezárt fogakkal elfojtok egy kiáltást, miközben felhúzódzkodom és behajolok az ablakpárkányon, 387 félig már az épületben, deréktól lefelé még kint lógva. Christina szerencsére nem engedte tűi messzire lecsúszni a létrát. Egyik Őszinte sem lő rám. Átfordulok a párkányon, be a Műveltek helyiségébe a sikátor túloldalán. Egy mosdó az. A bal vállammal érek földet, és próbálok levegőt venni a fájdalom ellenére. Folyik az izzadság a homlokomról. Ekkor egy Művelt nő lép ki az egyik fülkéből. Feltápász- kodom, és gondolkodás nélkül előkapom a sokkolót, majd rászegezem. A nő megdermed, feltartja a kezét. Egy darabka vécépapír tapadt a cipőjére. -

Ne lőj! - kiáltja kiguvadó szemmel.

Ekkor jut eszembe, hogy Műveltnek öltöztem, és leteszem a sokkolót az egyik

mosdókagyló szélére. -

Elnézésedet kérem - mondom. Próbálok olyan választékosán fogalmazni, ahogyan a

Műveltek szoktak. - Egy kissé ideges vagyok, ami az események fényében talán érthető is. Megpróbálunk visszamenni, hogy elvigyük a teszteredményeket a 4-A laboratóriumból. -

Ó - mondja az asszony. - Ez meggondolatlan ötletnek tűnik.

-

Ezek az adatok mindennél fontosabbak - felelem, és igyekszem olyan önelégült

hangot megütni, amilyet az általam ismert Műveltektől megszoktam. - Nem szívesen hagynám itt, ahol szitává lőhetik. -

Aligha az én dolgom, hogy megakadályozzalak az adatok megszerzésében - mondja

az asszony. - És ha most megbocsátasz, megmosom a kezemet, azután fedezéket keresek. -

Ez jól hangzik - mondom neki. Úgy döntök, nem árulom el neki, hogy vécépapír

tapadt a cipőjére. Visszafordulok az ablak felé. A sikátor túloldalán Christina és Fernando próbálja felemelni a létrát, vissza az ablakpár- 388 kányra. Bár mindkét karomat és kezemet fájlalom, kihajolok az ablakon. Megmarkolom a létra másik végét, majd visszaemelem a párkányra. Azután a helyén tartom, miközben Christina kúszni kezd rajta. A létra így már stabilabban fekszik, Christina pedig gond nélkül átmászik a sikátor fölött. Helyet cserél velem, én pedig odaállítok egy szemetesvödröt az ajtó elé, hogy senki ne jöhessen be a helyiségbe. Utána hideg vizet folyatok az ujjaim- ra, hogy csillapítsam a fájdalmat. -

Ezt nagyon ügyesen csináltad, Tris - mondja Christina.

-

Nem kellene ennyire meglepődnöd.

-Csak... - elhallgat. - Benned megvannak a Műveltek tulajdonságai is, ugye? -

Számít ez? - kérdezem, túlságosan élesen. - A csoportoknak befellegzett, és a

létezésük amúgy is kezdettől fogva ostoba döntés volt. Sohasem mondtam még ehhez hasonlót. Még csak gondolni sem gondoltam ilyesmit. Most azonban meglepődve tapasztalom, hogy komolyan gondolm - és meglep, mert azon kapom magam, hogy egyetértek Tobiasszal. -

Nem sértegetni akartalak - mondja Christina. - Nem rossz dolog az, ha valaki

alkalmas Műveltnek. Különösen most. -

Sajnálom. Csak... feszült vagyok. Ez minden.

Marcus megérkezik az ablakon át, és lehuppan a padlóra. Cara meglepően ügyetlen - úgy halad a fokokon, mintha bendzsóhúrokat pengetne: épp csak egy pillanatig ér hozzájuk, mielőtt továbbkapaszkodik a következőre.

Fernando marad a végére, és így ugyanolyan helyzetbe kerül, mint amilyenben én voltam: a létra most is csak az egyik végén lesz biztosítva. Közelebb lépek az ablakhoz, hogy figyelmeztetni tudjam, álljon meg, ha elcsúszna a létra. Ám Fernando, akiről azt hittem, gond nélkül átjut majd, még a többieknél is ügyetlenebbül mozog. Valószínűleg élete 389

java részét a számítógép előtt ülve vagy olvasással töltötte. Araszolva halad előre, az arca kivörösödik, és olyan erősen markolja a fokokat, hogy a kezén lilás foltok jelennek meg. Félúton jár, amikor látom, hogy valami kicsúszik a zsebéből. A szemüvege. Felkiáltok: - Fernan... De már késő. A szemüveg kipottyan, megpattan a létra szélén, majd a járdán ér földet. Mintegy vezényszóra, az Őszinték odalent megfordulnak, majd lőni kezdenek felfelé. I

Fernando egyet kiált, és leroskad a létrára. A lábát eltalálta egy golyó. Nem láttam, hová csapódott be a többi, de amikor meglátom a létrafokok között csöpögő vért, tudom, hogy rossz helyre. Fernando Christinára mered. Az arca hamuszürke. Christina mélyen kihajol az ablakon, hogy elérje a fiút. -Ne butáskodj! - mondja Fernando elhaló hangon. - Hagyjatok itt! Ezek az utolsó szavai. NEGYVENHARMADIK FEJEZET Christina visszalép a helyiségbe. Mindannyian mozdulatlanná dermedünk. - Nem szeretnék érzéketlennek tűnni - szólal meg Marcus -, de indulnunk kell, még mielőtt a Bátrak és a csoport nélküliek bejutnak az épületbe. Feltéve, hogy nincsenek még idebent. Kopogást hallok az ablakon, és odakapom a fejemet, mert egy másodperc töredékéig azt hiszem, hogy Fernando szeretne bejutni. De csak az eső kopogott. Követjük Carát kifelé a mosdóból. Mostantól ő a vezetőnk. O ismeri a legjobban a Műveltek központját. Christina követi, utána Marcus megy, és végül én. A mosdóból kilépve a Műveltek egyik folyosóján találjuk magunkat, amely pontosan olyan, mint az összes többi folyosójuk: halvány színű, fényes és steril. Csakhogy ez most forgalmasabb, mint amilyet valaha is láttam. A Műveltek kék ruháit viselő, csoportokba verődött és elszigetelt emberek futkároznak fel-alá, és kiáltoznak: -

A bejáratnál vannak! Menjetek fel, amilyen magasra csak lehet!

És: -

Leállították a lifteket! Fussatok fel a lépcsőn!

Csak ott, a fejetlenség kellős közepén jövök rá, hogy a mosdóban felejtettem a sokkolót. Ismét fegyvertelen vagyok. Bátor árulók is futnak el mellettem, ők mintha kevésbé estek volna pánikba, mint a Műveltek. Azon tűnődöm, vajon mit csinál most, ebben a káoszban Johanna vagy a

Barátságosak és az Önfeláldozók. Talán a sebesülteket ápolják? Vagy odaálltak a Bátrak fegyverei és az ártatlan Műveltek közé, hogy a béke érdekében felfogják a golyókat? Megborzongok. Cara egy hátsó lépcsőhöz vezet bennünket, ahol egy csapat rémült Művelthez csatlakozunk. Felfutunk egy, két, három lépcsősoron. Cara ekkor nekiveti a vállát egy ajtónak a lépcsőfordulóban. A fegyverét a mellkasához szorítja. Felismerem ezt az emeletet. Ez az én emeletem. A gondolataim lelassulnak. Kis híján meghaltam ezen a helyen. És vágytam itt a halálra. Lassítok és lemaradok a többiek mögött. Képtelen vagyok kitörni a kábulatból, pedig folyamatosan rohangálnak mellettem az emberek. Marcus odakiált nekem, de csak tompán hallom a hangját. Christina odahajol hozzám, elkap és magával rángat az A vezérlőterem felé. A vezérlőben számítógépek sorakoznak, de nem igazán látom őket: egy film pereg a szemeim előtt. Pislogok, hátha eltűnik. Marcus leül az egyik számítógéphez, Cara egy másikhoz. Át fogják küldeni az összes adatot a Műveltek számítógépeiről a többi csoport gépeire. Kinyílik mögöttem az ajtó. És Calebet hallom, amint azt mondja: -

Ti meg mit kerestek itt?

A hangja hallatán magamhoz térek. Megfordulok, és a fegyverére szegezem a tekintetemet. A szeme olyan, mint az édesanyámé - fakózöld, már-már szürke, bár kék inge miatt a színe élénkebbnek látszik. -

Caleb! - szólítom meg. - Te mit keresel itt?

-

Azért jöttem ide, hogy megakadályozzam, amit csináltok, bármi legyen is az! -

Megremeg a hangja. Ahogyan a fegyver is a kezében. -

Mi pedig azért jöttünk ide, hogy megmentsük a Műveltek adatait, amelyeket a csoport 313

nélküliek meg akarnak semmisíteni - magyarázom. - Nem hinném, hogy ezt meg akarod akadályozni. -

Ez nem igaz - vágja rá, és Marcus felé biccent. - O miért lenne itt, ha nem azért, mert

valami Tnást keres? Valamit, ami fontosabb számára, mint a Műveltek összes adata... -

Elmondta neked? - kérdezi Marcus. - Neked, aki még csak gyerek vagy?

-

Eleinte nem árulta el - feleli Caleb. - De nem akarta, hogy úgy válasszak a két oldal

közül, hogy nem ismerem a tényeket!

-

A tény az - vágja rá Marcus -, hogy amíg ő retteg a valóságtól, az Önfeláldozók nem

féltek. És most sem félnek. Ahogyan a húgod sem. Javára legyen mondva! Mogorván nézek rá. Még akkor is kedvem lenne lekeverni neki egy pofont, amikor bókol nekem. -

A húgom - mondja Caleb gyöngéden, ismét rám nézve - nem tudja, mibe keveredik

bele. Nem tudja, mit akarsz megmutatni a világnak... nem tudja, hogy ezzel mindent tönkre fogsz tenni! -Azért vagyunk itt, mert feladatunk van! - Marcus most már majdnem kiabál. Teljesítettük a küldetésünket, és most itt az idő, hogy megtegyük, amiért ideküldtek bennünket.

Én nem ismerem sem a feladatot, sem a küldetést, amelyre Marcus utalt, de Caleben nem látszik értetlenség. -

Nem minket küldtek ide - érvel Caleb. - És nem tartozunk felelősséggel senki másért,

csak önmagunkért. -

Pontosan ezt a fajta önző gondolkodásmódot várom attól, aki túl sok időt töltött

Jeanine Matthews társaságában. Olyany- nyira nem vagy hajlandó lemondani a saját kényelmedről, hogy az önzésed megfoszt az emberségedtől is. Nem akarom tovább hallgatni őket. Miközben Caleb Mar- cust figyeli, megfordulok és nagyot rúgok Caleb csuklójába. Váratlanul éri a találat, és elejti a fegyvert. Messzire rúgom a padlón. -

Bíznod kell bennem, Beatrice! - mondja Caleb remegő állal.

-

Azok után, hogy segítettél neki a kínvallatásomban? Azok után, hogy hagytad, hogy

kis híján megöljön? -Nem segítettem neki abban, hogy megkín... -

De nem akadályoztad meg! Ott voltál, és csak nézted...

-Mit tehettem volna? Mit... -

Legalább megpróbálhattad volna, te gyáva! - kiáltom olyan hangosan, hogy

átforrósodik az arcom, és könnyek szöknek a szemembe. - Megpróbálhattad volna, még ha kudarcot vallasz is, ha szeretsz annyira! Zihálok, hogy elég levegőhöz jussak. Nem hallok mást, mint a billentyűk kalapálását, miközben Cara teszi a dolgát. Úgy tűnik, Calebnek erre már nincs válasza. Könyörgő arckifejezése lassan eltűnik, vonásai semmitmondóvá válnak. -

Itt nem találjátok meg, amit kerestek - jelenti ki. - Jeanine nem tárolna ilyen fontos

fájlokat a nyilvánosan hozzáférhető számítógépeken. Az ésszerűtlen lenne. -Vagyis nem semmisítette meg őket? - kérdezi Marcus. Caleb megrázza a fejét. -Jeanine nem hisz az adatmegsemmisítésben. Csak az adatok visszatartásában. -Na, hála istennek, hogy így van! - feleli Marcus. - És hol tartja őket? - Azt nem árulom el nektek - feleli Caleb. -Azt hiszem, én tudom - szólalok meg. Caleb azt mondta, Jeanine nem tárolná az adatokat nyilvánosan hozzáférhető számítógépeken, ami azt jelenti, hogy egy magánkomputeren kell lenniük. Vagy azon, amelyik az irodájában található, vagy a másikon, amely a

laboratóriumban van, és amelyről Tori beszélt nekem. Caleb nem néz rám. Marcus felveszi Caleb revolverét, és megfordítja a kezében, hogy a markolata kilóg a tenyeréből. Azután meglendíti és álion üti vele Calebet, akinek fennakad a szeme, ő maga pedig a földre zuhan. 1

Nem akarom tudni, hol tökéletesítette Marcus ezt a mozdulatsort. -Nem hagyhatjuk, hogy meglépjen és elárulja valakinek, mit csinálunk itt - közli Marcus. Menjünk! Cara elboldogul egyedül is, igaz? Cara bólint, fel sem pillant a monitorról. Forgó gyomorral követem Marcust és Christinát. Távozunk a vezérlőteremből, és elindulunk a lépcsőház felé. #*# Odakint most néptelen a folyosó. A járólapokon papírfecniket és lábnyomokat látunk. Marcus, Christina és én egymás után kocogunk a lépcsőház felé. Marcus tarkójára szegezem a tekintetemet, arra a pontra, ahol látom a koponyája formáját a rövidre nyírt haj alatt. Amikor ránézek, mindössze egy Tobias felé lendülő nadrágszíjat látok és egy fegyver agyát, amely állón találja Cale395

316

bet. Nem érdekel, hogy Marcus fájdalmat okozott Calebnek - én is megtettem volna -, de az igen, hogy olyan ember, aki tudja, hogyan lehet fájdalmat okozni, és ugyanakkor az Önfeláldozók önzetlen vezéreként parádézik. Ez annyira feldühít, hogy moccanni is alig tudok. Főleg azért dühít, mert őt választottam. Őt választottam Tobias helyett. -

A bátyád áruló - közli velem Marcus, amikor befordulunk egy sarkon. - Ennél

rosszabbat is megérdemelt volna. Felesleges így nézned rám. -

Fogd be! - kiáltok rá, és nekilököm a falnak. Túlságosan meglepődött ahhoz, hogy

visszalökjön. - Gyűlöllek, tudod? Gyűlöllek azért, amit vele tettél, és nem Calebről beszélek. Odahajolok az arcához, és suttogva folytatom. - És bár nem foglak saját kezűleg agyonlőni, biztosan nem segítek neked, ha valaki az életedre tör. Úgyhogy fohászkodj Istenhez, hogy ne kerüljünk ilyen helyzetbe! Marcus csak néz rám, láthatóan közönyösen. Elengedem, és ismét elindulok a lépcső felé. Christina a nyomomba ered, Marcus néhány lépéssel lemaradva követi. -

Hová megyünk? - kérdezi Christina.

-

Caleb azt mondta, hogy amit keresünk, az nem egy nyilvánosan hozzáférhető

számítógépen van. Vagyis magánkomputeren kell lennie. Jeanine-nek tudomásom szerint mindössze két privát számítógépe van, az egyik az irodájában, a másik a laboratóriumában. -

És akkor most melyiket keressük?

-

Toritól úgy tudom, őrületes biztonsági rendszerek védik Jeanine laboratóriumát -

felelem. - És az irodájában jártam már. Olyan, mint bármely másik itteni helyiség. -

Hát akkor... a laboratóriumban lesz.

-

A legfelső emeleten.

A lépcsőház ajtajához érünk, és amikor kinyitom, egy csap at Művelt rohan lefelé, köztük gyerekek is. A korlátba kapa»/ kodom, és a könyökömmel fúrok utat magamnak közöttük. Nem nézem az arcukat - mintha nem is emberi lények lennének, csak egy falat alkotó tömeg, 317

amelyen át kell jutnom. Arra számítok, hogy elfogy az emberáradat, de még többen csatlakoznak hozzájuk a következő lépcsőfordulónál - a gyér kék fényben folytonos, kék ruhás folyamnak látszanak, a szemük fehérje lámpaként világít, minden más ellentéteként. Rémült zokogásuk százszorosán visszhangzik a betonozott lépcsőházban, mintha világító szemű démonok sikoltoznának. Amikor felérünk a hetedik emeleti lépcsőfordulóhoz, a tömeg ritkulni kezd, majd el is tűnik. Végigsimítom a karomat, hogy megszabaduljak a fantomélménytől, amit felfelé jövet a

hozzám érő hajak, ingujjak, bőrök okoztak. Innen, ahol most állok, már látom a lépcsősor végét. És egy őr holttestét is látom. A karja lelóg az egyik lépcsőfokról, s egy fekete szemkendőt viselő, csoportnélküli férfi hajol fölé. Edward az. ### -

No nézd csak, ki van itt! - szólal meg Edward. Egy rövid, mindössze hét fokból álló

lépcsősor tetején áll, én pedig az alján. A Bátor áruló őr holtteste ott hever közöttünk, a szeme üveges, mellkasán sötét folt terjeng azon a helyen, ahol valaki - bizonyára Edward - meglőtte. -

Furcsa öltözet ez egy olyan emberen, aki állítólag megveti a Művelteket - mondja

Edward. - Azt hittem, otthon maradtál, és várod a hősként hazatérő fiúdat. -

De mint most már te is rájöhettél - szólalok meg, és fellépek egy lépcsőfokra -, nem

ez történt. A kék fény árnyékokat vet a gödröcskére, amely Edward arccsontja alatt húzódik. Edward hátranyúl. ! Ha ő itt van, az azt jelenti, hogy Tori már odafent jár. Ebből pedig az következik, hogy Jeanine talán már halott. Érzem, hogy Christina odalép mögém. Hallom a légzését. -

Elmegyünk melletted - közlöm Edwarddal és fellépek a következő fokra.

-

Ezt kétlem - feleli. Megragadja a fegyverét. Előrevetődöm, át a halott őr fölött.

Edward tüzel, de már elkaptam a csuklóját, így nem tud pontosan célozni. Cseng a fülem, a lábammal a halott őr hátán keresem az egyensúlyomat. Christina ökle a levegőbe suhint a fejem fölött. A kézfeje Edward orrán csattan. Nem tudok a holttesten állva egyensúlyozni: térdre esek, a körmeim Edward csuklójába mélyednek. Ő félrelök, és ismét tüzel: ezúttal Christina lábát éri találat. Christina zihálva húzza elő a fegyverét, és lő. A golyó az oldalán találja el Edwardot, aki felüvölt, kiejti a fegyvert a kezéből, és előrebukik. Rám zuhan, én pedig beütöm a fejemet az egyik lépcsőfokba. A halott őr karja a gerincemhez préselődik. Marcus felkapja Edward fegyverét, és ránk fogja. -Állj fel, Tris! - mondja. Majd Edwardhoz szól: -

Te meg ne mozdulj!

Egyik kezemmel megkeresem egy lépcsőfok sarkát, nekitámaszkodom, és kipréselődöm Edward és a halott őr közül. Edward felül a halott őrön, mintha az csak egy párna lenne, és mindkét kezével az oldalát fogja. -

Jól vagy? - kérdezem Christinától.

Eltorzul az arca. -Ah. Igen. Oldalt talált el, nem ért csontot. Felé nyújtom a kezemet, hogy felsegítsem. -

Beatrice! - szólít meg Marcus. - Itt kell hagynunk.

398

319

Ezt Christinára érti. -

Hogy érted azt, hogy itt hagyni?-kérdezem. - Nem hagyhatjuk itt! Borzalmas dolgok

történhetnek vele! Marcus a szegycsontomhoz szorítja a mutatóujját, a kulcscsontom mélyedésébe, és fölém hajol. -

Ide figyelj! - mondja. -Jeanine Matthews a támadás első jelére visszavonult a

laboratóriumába, mert az a legbiztonságosabb hely ebben az épületben. És bármelyik pillanatban úgy gondolhatja, hogy a Művelteknek befellegzett, és az lesz a legjobb, ha törli az adatokat, nehogy valaki megtalálja őket. És ezzel teljesen értelmét veszti a küldetésünk. Én pedig akkor mindenkit elveszítek: a szüléimét, Calebet, és végül Tóbiást is, aki sohasem fogja megbocsátani nekem, hogy együttműködtem az apjával, különösképpen akkor nem, ha nem tudom bizonyítani, hogy volt értelme szövetkeznem vele. -

Úgyhogy a barátnődet most itt hagyjuk. - Marcusnak kellemetlen a lehelete. - És ha

nem akarod, hogy egyedül menjek tovább, akkor gyere! -

Igaza van - szólal meg Christina. - Fogy az időnk. Itt maradok, és visszatartom Edét,

hogy ne mehessen utánatok. Bólintok. Marcus elveszi rólam az ujját. Fájdalmas, kör alakú nyom marad utána. Szétmasszírozom, hogy ne fájjon, és kinyitom az ajtót a lépcsőforduló tetején. Visszanézek, még mielőtt belépnék rajta. Christina - kezét a combjához szorítva -, fájdalmas mosolyt küld utánam. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET A következő helyiség inkább előtérre emlékeztet: széles, de nem hosszú, kékkel csempézett, kékek a falai, és kék a meny- nyezete is, mindenütt ugyanolyan árnyalatú. Minden ragyog, de nem látom, honnan jön a fény. Eleinte egyetlen ajtót sem látok, de amint hozzászokik a szemem a színhatáshoz, baloldalt megpillantok egy téglalapot a falban, és egy másikat jobbra. Mindössze ez a két ajtó van. -

Külön kell válnunk - mondom. - Nincs annyi időnk, hogy együtt próbáljuk ki mind a

kettőt. -

Melyiket választod? - kérdi Marcus.

-

A jobb oldalit - felelem. - Várj, mégsem! A bal oldalit.

-

Rendben. Akkor én jobbra megyek.

-

Mit keressek, ha én találom meg hamarabb a számítógépet? - kérdezem.

-

Ha a számítógépet megtaláltad, akkor Jeanine-t is. Szerintem ismersz olyan

módszereket, amikkel rákényszerítheted az akaratodat. A fájdalomhoz például nincs hozzászokva - feleli Marcus.

Bólintok. Ugyanabban a tempóban haladunk a két ajtó felé. Az imént még úgy éreztem, megkönnyebbülés lesz elválni Marcustól. Csakhogy egyedül menni tovább másfajta terhet jelent. Mi van, ha nem sikerül kijátszanom a biztonsági óvintézkedéseket, amelyeket Jeanine nyilvánvalóan megtett, hogy távol tartsa az illetéktelen behatolókat? És mi lesz, ha kijátszom ugyan őket, de nem találom majd a megfelelő fájlt? A kilincsre teszem a kezemet. Nem látok zárat. Amikor Tori azt mondta, hogy őrületes biztonsági óvintézkedések vannak, azt hittem, íriszszkennerekre, jelszavakra és zárakra gondolt, de mind ez idáig minden nyitva állt. Vajon miért tölt el ez aggodalommal? Kinyitom az ajtót, és Marcus is kinyitja az övét. Összenézünk. Aztán belépek. ### Ez a helyiség a kinti előcsarnokhoz hasonlóan kék színű, bár itt látszik, hogy honnan érkezik a fény. Minden burkolólap közepén lámpa ragyog, a mennyezeten, a padlón és a falakon is. Amint becsukódik mögöttem az ajtó, tompa zajt hallok - mintha egy kulcsra nyíló zár kattant volna. Ismét megmarkolom a kilincset, és amilyen erősen csak tudom, lenyomom, de nem enged. Csapdába kerültem. Parányi, éles fények érnek minden irányból. A szemhéjam nem elég ahhoz, hogy kirekesze őket, ezért mindkét kezemet rá kell tapasztanom a szememre. Egy nyugodt női hang szólal meg. -

Beatrice Prior, második generációs. Eredeti csoportja: Önfeláldozó. Választott

csoportja: Bátrak. Bizonyítottan Elfajzott. Honnan tudja ez a helyiség, hogy ki vagyok? És mit jelent az, hogy „második generációs”? -

Státusa: illetéktelen behatoló.

322

Kattanást hallok, és épp csak annyira húzom szét az ujjaimat, hogy lássam, eltűntek-e a fények. Nem tűntek el, a mennyezeti csövekből azonban színes pára kezd permetezni. Ösztönösen a szám elé kapom a kezemet. Néhány másodperc múlva már kék ködben meresztgetem a szememet. És aztán semmit sem látok. Most sötétségben állok, olyan tökéletes sötétségben, hogy amikor a kezemet az orrom elé tartom, még a körvonalait sem tudom kivenni. El kellene indulnom előre, és keresnem egy ajtót a helyiség túlsó végén, de megmozdulni sem merek - ki tudja, mi történne velem, ha

megtenném? És akkor felerősödnek a fények, én pedig a Bátrak kiképzőtermében állok, a körben, amelyben párbajozni szoktunk. Sok vegyes emléket őrzök erről a porondról - diadalmasakat, mint amilyen Molly legyőzése volt, és felkavarókat, mint amikor Peter eszméletlenre vert. Beleszimatolok a levegőbe. A szaga most is ugyanolyan: verejték és por. A kör túloldalán egy kék ajtó van, ami nem tartozik ide. Töprengve nézem. - Behatoló! - figyelmeztet a hang, amely most Jeanine-ére emlékeztet, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. - Öt perced van, hogy elérd a kék ajtót, különben hatni kezd a méreg. Micsoda? De jól hallottam, mit mondott. Méreg. Öt perc. Nem kellene meglepődnöm: ez Jeanine műve, pont olyan lelkiismeretlen a húzás, mint amilyen ő maga. Megremegek, és azon tűnődöm, vajon ez már a méreg hatása-e. Lehet, hogy máris bénítja az agyműködésemet. Összpontosíts! így nem tudok kijutni innen. El kell indulnom előre, különben... Nincs különben. Muszáj elindulnom.

323

Az ajtó felé mozdulok, mire valaki ott terem előttem. Alacsony, sovány, szőke lány, karikás szemmel. Ő - én vagyok. Tükörkép lenne? Intek felé, hogy lássam, tükrözi-e a mozdulataimat. De nem. - Szia! - szólítom meg. Nem válaszol. Nem is nagyon hittem, hogy reagálni fog. Mi ez? Nagyot nyelek, hogy kiduguljon a fülem, mert úgy érzem, mintha vatta lenne benne. Ha ezt az egészet Jeanine fundálta ki, akkor bizonyára egyfajta intelligencia- vagy logikai tesztről van szó, ami azt jelenti, hogy világosan kell gondolkodnom, ahhoz pedig meg kell nyugodnom. Összekulcsolom a kezemet a mellkasom fölött, és nyomni kezdem, abban reménykedve, hogy az ölelést idéző nyomás hatására biztonságban fogom érezni magam. De hiába. Jobbra lépek, hogy jobban rálássak az ajtóra, mire az alakmásom oldalra ugrik, cipője nyomot kapar a padlón, és ismét elállja az utamat. Azt hiszem, tudom, mi fog történni, ha elindulok az ajtó felé, mégis meg kell próbálnom. Futni kezdek, azzal a szándékkal, hogy kikerülöm őt, de felkészült rá: elkapja a sérült vállamat és oldalra ránt. Olyan hangosan kiáltok fel, hogy kaparja a torkomat: olyan érzésem van, mintha az egész jobb oldalamba kések hatolnának, egyre mélyebbre és mélyebbre. Miközben térdre rogyok, a lány gyomorba rúg, így elterülök a padlón, és port lélegzek be. Miközben a hasamat fogom, rájövök: a helyében én is pontosan ezt tettem volna. Ez pedig azt jelenti, hogy a legyőzéséhez rá kell jönnöm, hogyan győzhetném le önmagamat. És hogyan lehetnék ügyesebb harcos, mint amilyen vagyok, ha egyszer ugyanazokat a stratégiákat ismeri, mint én - és pontosan annyira leleményes és értelmes is. Ismét felém indul, úgyhogy feltápászkodom, és próbálok megfeledkezni a vállamban lüktető fájdalomról. Gyorsabban ver a szivem. Meg akarom ütni, de megelőz. Az utolsó pillanatban elhajolok előle, így a fülemet éri az ökle. Elveszítem az egyensúlyomat. Hátrálok néhány lépést abban a reményben, hogy nem jön utánam. De persze jön. Ismét nekem ugrik: ez alkalommal mindkét vállamat megragadja, és lefelé húz, behajlított térde irányába. Felemelem a kezemet a gyomrom és a térde közé, és amilyen erősen csak tudom, ellököm. Ez váratlanul éri. Hátra- tántorodik, de nem esik el. Nekifutok, és miközben eszembe jut, hogy megrúghatnám, rádöbbenek, hogy neki is ez a szándéka. Kitérek a lábfeje elől. Abban a pillanatban, hogy tenni akarok valamit, ő is ugyanazt akarja. A legjobb esetben is

csak holtpontra juthatunk - csakhogy le kell győznöm őt, különben nem jutok ki az ajtón. És azt nem élem túl. Próbálom végiggondolni az egészet, de a lány ismét rám támad. A homlokát ráncolva összpontosít. Elkapja a karomat, én is az övét, így összekapaszkodunk. Egyszerre rántjuk hátra, majd lendítjük előre a könyökünket. Az utolsó pillanatban előrehajolok, így a könyököm a fogsorán csattan. Mindketten felkiáltunk. Vér kezd csorogni a szájából, végigfolyik az alkaromon. Összeszorítja a fogait, és felkiált, rám vetődik - és erősebb, mint amire számítottam. Rám nehezedik a testsúlyával. A térdével a padlóra szegez, és megpróbál arcon ütni, de magam elé tartom a karomat. Az ökle így a karomon csattan, olyan erővel, mintha kő lenne. Kifújom a levegőt, és elkapom az egyik csuklóját. A szemem sarkában pettyek kezdenek táncolni. A méreg. Összpontosíts! Miközben azért küzd, hogy kiszabadítsa magát, felhúzom a térdemet a mellkasom elé, és ellököm magamtól. Felnyögök az erőfeszítéstől, és a gyomrának feszítem a lábfejemet. Belerúgok, miközben érzem, hogy átforrósodik az arcom. A logikus kérdés: hogyan győzhet valaki, ha a két küzdő fél tökéletesen egyenrangú? A válasz: sehogy. A lány talpra áll, és letörli a vért az ajkáról. Vagyis: nem lehetünk tökéletesen egyenrangúak. Hát akkor mi a különbség közöttünk? Ismét felém indul, de több időre van szükségem, hogy gondolkodjam, ezért minden egyes lépésénél hátrálok előle, ahogyan közeledik. A helyiség megbillen körülöttem, és forogni kezd, én pedig oldalra tántorodom, az ujjaim hegyével letámaszkodom a padlóra. Mi is a különbség kettőnk között? Ugyanakkora a testtömegünk, egyformák a képességeink, és ugyanúgy gondolkodunk...

325

Nézem az ajtót a lány válla fölött, és rájövök: különböző céljaink vannak. Nekem ki kell jutnom azon az ajtón, neki pedig meg kell ezt akadályoznia. Csakhogy ő még egy szimulációban sem lehet ugyanolyan elszánt, amilyen én vagyok. A kör széléhez futok, ahol egy asztal áll. Egy pillanattal ezelőtt még üres volt, de ismerem a szimuláció szabályait, és tudom, hogyan lehet irányítani. Meg is jelenik rajta egy fegyver abban a pillanatban, hogy erre gondolok. Nekiütközöm az asztalnak, mire a pettyek összesűrűsödnek a szemem előtt, így nem látok

tőlük. Még fájdalmat sem érzek az ütközés pillanatában. Az arcomban lüktet a szívverésem, mintha a szívem kiszakadt volna a mellkasomból, és elindult volna az agyam felé. A helyiség túloldalán is megjelenik egy fegyver a padlón, a dublőzöm előtt. Mindketten nyúlunk, ki-ki a maga fegyvere után. Érzem a fegyver súlyát, és a simaságát is. És megfeledkezem a lányról. Megfeledkezem a méregről és mindenről. Összeszorul a torkom, úgy érzem, mintha egy kéz markolná, egyre jobban összeszorítva. A fejem lüktetni kezd a hirtelen támadt levegőhiánytól, és már mindenütt érzem a szívverésemet. Mindenütt. A helyiség másik végében már nem a dublőzöm áll közöttem és a célom között. Most Willt látom helyette. Nem, nem! Ez nem lehet Will! Kényszerítem magamat, hogy lélegezzek. A méreg miatt nem jut oxigénhez az agyam. Will csak hallucináció - egy szimulációban. Zokogva fújom ki a levegőt. Egy pillanatra ismét az alakmásomat látom, kezében a fegyverrel, de szemmel láthatóan remeg. A fegyvert olyan távol tartja magától, amennyire csak lehet. Az a lány ugyanolyan gyönge, mint én. Nem, mégsem olyan gyönge, mert velem ellentétben lát, és tud levegőt venni. És akkor visszatér Will. A tekintete élettelen, mint a szimulációban, a haja sárga dicsfényként övezi a fejét. Téglaépületek magaslanak mindkét oldalon, de Will mögött ott van az ajtó, amely elválaszt engem az édesapámtól és a testvéremtől. Nem és nem! Ez az az ajtó, amelyik Jeanine-től és a célomtól választ el. Át kell jutnom rajta. Muszáj. Felemelem a fegyvert, jóllehet fáj a vállam a mozdulattól, és az egyik karommal megtámasztom a másikat, hogy ne remegjen. -Jaj... - fuldoklóm. Könnyek maszatolják az arcomat, és belefolynak a számba. Érzem a sós ízüket. - Sajnálom. És megteszem az egyetlen dolgot, aminek a megtételére a dublőzöm képtelen - mert nem elég elszánt ehhez. Lövök. 406 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Nem látom újra Will halálát.

Abban a pillanatban, hogy a ravasz visszapattan, becsukom a szemem, és amikor végül kinyitom, a másik Tris fekszik a földön, a szemem előtt ugráló fekete foltok között. Én vagyok az. Leejtem a fegyvert, és az ajtóhoz futok, kis híján megbotlok a holttestben. Egész testemmel nekifeszülök az ajtónak, elfordítom a gömbkilincset, és beesem. Érzéketlen ujjakkal csukom be magam után, és mindkét kezemet megrázom, hogy elmúljon a zsibbadás. A következő helyiség kétszer akkora, mint az előző volt. És itt is kék fény világít, de gyérebb, mint ott. Középen nagy asztal áll, a falakon felragasztott fényképek, grafikonok és listák sorakoznak. Mélyeket lélegzem, és kezd kitisztulni a látásom, a szívverésem pedig ismét szabályossá válik. A falon lévő fényképek között felismerem magamat, Tóbiást, Marcust és Uriah-t is. A fotóink mellett hosszú listát látok - úgy tűnik, vegyszereké. Mindegyik elnevezése piros filctollal van áthúzva. Bizonyára itt fejleszti ki Jeanine a szimulációs szérumokat. F Hangokat hallok valahonnan előírói, és korholom magam. Te meg mit művelsz? Siess már! -

A testvérem nevét! - hallom. - Hallani akarom, hogy kimondod!

Ez Tori. Hogyan sikerült átjutnia azon a szimuláción? Talán ő is Elfajzott? -

Én nem öltem meg.

Ez Jeanine hangja. -Azt hiszed, hogy ez felment téged? Azt hiszed, ez azt jelenti, hogy nem szolgáltál rá a halálra? Tori nem kiabál, hanem jajgat - és egyszerre szakad ki belőle minden fájdalom. Elindulok 327 az ajtó felé. Sajnos túl gyorsan, mert a csípőmmel nekiütközöm a helyiség közepén álló asztal sarkának, így muszáj megállnom. Megrezzenek. -

Te nem értheted az indítékaimat - jelenti ki Jeanine. - Egy magasabb rendű jó

érdekében kész voltam áldozatot hozni. Olyasvalamiért, amit te sohasem értettél meg, még akkor sem, amikor osztálytársak voltunk! Bicegve megyek a tejüvegből készült ajtó felé. Az oldal- ra csúszik, hogy átengedjen. Meglátom a falhoz simuló Jeanine-t. Tori néhány lépésre áll tőle, magasba emelt fegyverrel.

Mögöttük üvegasztal áll, rajta ezüstdoboz - egy számítógép - és egy klaviatúra. A távolabbi fal egész felületét egyetlen hatalmas kivetítő borítja. Jeanine engem néz, Tori azonban meg se moccan - úgy tűnik, nem hallott meg. Az arca vörös és könnyektől csíkos, a keze remeg. Nem is remélem, hogy segítség nélkül megtalálom a video- fájlt. Ha Jeanine itt van, rávehetem, hogy keresse elő nekem, de ha Jeanine halott... 408 - Ne! - kiáltom. - Tori, ne tedd! Csakhogy az ujja már a ravaszon van. Teljes erőmből rávetem magam, a karommal az oldalát csépelem. A fegyver elsül közben, és sikolyt hallok. A fejem a járólaphoz ütődik. Nem törődöm azzal, hogy csillagokat látok, és Tori után vetődöm. Ellököm a fegyvert, amely odébb csúszik tőlünk. Miért nem markoltadfel, te idióta? Tori ökölcsapása oldalról éri a torkomat. Fuldoklóm, ő pedig kihasználja az alkalmat, és leráz magáról, majd a fegyver felé kúszik. Jeanine nekiesik a falnak. Vér áztatja a lábát. A lábát! Eszembe jut valami, és nagy ütést mérek Tori combjára: a golyó ütötte seb közelébe. Felkiált, én pedig talpra állok. A földön heverő fegyver felé lépek, de Tori villámgyors. Mindkét lábamat elkapja, és kirántja alólam. A térdemre esek, de még Tori fölött vagyok. Kemény csapást mérek a bordáira. Felnyög, de ez nem tartja vissza. Miközben a fegyver felé vonszolom magam, a fogait a kezembe mélyeszti. Másfajta fájdalmat érzek most, mint bármikor korábban, amikor ütés ért. A golyó ütötte seb is másképpen fájt. Hangosabban üvöltök fel, mint amire képesnek gondoltam magam. A könnyek elhomályosítják a látásomat. Nem azért küzdöttem idáig, hogy most hagyjam, hogy Tori agyonlője Jeanine-t, még mielőtt megszerzhetném, amit akarok. Kitépem a kezemet a fogai közül. A látómezőm körös-körül elfeketedik, s miközben megtántorodok, megmarkolom a fegyvert. Elfordulok, és célba veszem Torit. A kezem. A kezem csupa vér, ahogyan Tori álla is. Elrejtem a kezemet, hogy ne lássam, s könnyebb legyen megfeledkeznem a fájdalomról, majd felkelek, mindvégig Torira szegezve a fegyvert.

-Nem gondoltam volna rólad, hogy áruló leszel, Tris - mondja. Ez dühös morgásként hangzik: a hangok mintha nem is emberi lénytói származnának. ! -

Nem is vagyok az - mondom. Pislogok, hogy kicsorduljanak a könnyeim, és jobban

láthassam őt. - Most nem tudom elmagyarázni, de... csak arra kérlek, bízzál bennem, légy szíves! Van itt valami nagyon fontos dolog, és csak ő tudja, hogy hol van... -

Bizony! - vágja rá Jeanine. - Azon a számítógépen, Beatrice, és csak én tudom

megtalálni. Ha nem segítesz túlélnem, akkor velem együtt fog megsemmisülni. -

Hazudik - mondja Tori. - Hazug ember. És ha hiszel neki, akkor nemcsak áruló,

hanem idióta is vagy, Tris! -

Hiszek neki - felelem. - Hiszek neki, mert teljesen logikus, amit mond. A létező

legféltettebb adatok azon a komputeren vannak elrejtve, Tori! - Nagy levegőt veszek, és visszafogom a hangomat. - Kérlek, hallgass meg! Ugyanúgy gyűlölöm őt, mint te. Nincs okom a védelmére kelni. Igaz, amit állítok. Ez nagyon fontos. Tori hallgat. Egy pillanatig azt hiszem, győztem, és sikerült meggyőznöm őt. Csakhogy amikor megszólal, azt mondja: -

Semmi sem fontosabb annál, hogy meghaljon.

-

Ha kitartasz a meggyőződésed mellett - felelem -, akkor nem segíthetek rajtad. De

nem fogom hagyni, hogy végezz vele. Tori feltérdel, és letörli a véremet az áliáról. Felnéz, egyenesen a szemembe. -

A Bátrak egyik vezetője vagyok - mondja. - Nem te döntőd el, hogy mit tehetek.

És még mielőtt elgondolkodhatnék ezen... És még mielőtt eszembe jutna elsütni a kezemben tartott fegyvert... Tori előránt egy hosszú kést a bakancsa oldalából, előrevetődik, és hasba szúrja Jeanine-t. Felkiáltok. Jeanine-ből borzalmas hang tör elő - bugy- borékolás és sikoly keveréke, a haldoklás hangja. Látom Tori összeszorított fogait, és hallom, hogy a testvére nevét mormolja maga elé. - Jonathan Wu... És azután látom még egyszer döfni a késsel. Jeanine szeme üvegessé válik. NEGYVENHATODIK FEJEZET Tori áll, a szemében vad tekintettel, és felém fordul. Kábult vagyok.

Értelmét veszítette minden kockázat, amit vállaltam, hogy eljussak idáig - a szövetkezés Marcusszal, a segítségkérés a Műveltektől, az átmászás a létrán három emelet magasságban és az is, hogy lelőttem magamat egy szimulációban. És értelmét vesztette minden áldozat is - a kapcsolatom Tobias- szal, Fernando élete, az, hogy beálltam a Bátrak közé. Értelmét veszítette minden. A következő pillanatban ismét nyílik az üvegajtó. Tobias és Uriah viharzik be rajta, mintha harcolni érkeznének - Uriah köhécsel, bizonyára a méreg miatt -, csakhogy a küzdelemnek már vége. Tori diadalmaskodott - én pedig a Bátrak árulója lettem. Tobias megtorpan lépés közben, kis híján megbotolva a saját lábában, amikor megpillant engem. Elkerekedik a szeme. - A barátnőd áruló - jelenti be Tori. - Kis híján lelőtt engem, hogy megvédje Jeanine-t. 412 -

Micsoda? - kérdi Uriah. - Tris, mi folyik itt? Igazat mond Tori? Mit keresel te itt

egyáltalán? De én csak Tóbiásra nézek. Úgy hasít belém a remény, mint egy szilánk. Szokatlan ez a fájdalom, mert bűntudat társul hozzá, amelyet a becsapása miatt érzek. Tobias csökönyös és büszke, de összetartozunk - lehet, hogy hajlandó lesz végighallgatni, és akkor talán esély nyílhat arra, hogy nem volt hiábavaló minden, amit tettem... -

Te tudod, miért vagyok itt - mondom halkan. - Ugye, tudod?

Felé nyújtom Tori fegyverét. Tobias kissé bizonytalan léptekkel elindul érte, és elveszi tólem. -

Marcusszal a szomszéd helyiségben már összefutottunk. Szimuláció hatása alatt állt -

mondja Tobias. - Gondolom, vele jöttél. -

Igen - felelem. A Tori harapta sebből vér folyik a karomon.

330 -Megbíztam benned! - mondja Tobias, indulattól remegő hangon. - Bíztam benned, te

pedig azért hagytál cserben, hogy vele működj együtt? -

Nem. - Megrázom a fejemet. - Marcus elárult nekem valamit, és mindaz, amit a

bátyámtól és Jeanine-tól hallottam, amíg a Műveltek központjában voltam, tökéletesen egybevág azzal, amit állított. Tudni akartam... nem is... tudnom kellett, mi az igazság. -

Az igazság! - horkan fel Tobias. - Azt hiszed, az igazságot egy hazug, áruló és

szociopata embertől tudhatod meg?

-

Az igazságot? - kérdezi Tori. - Miről beszéltek?

Tobias és én egymást nézzük. Kék szemének rendszerint elgondolkodó tekintete most kemény és bíráló, mintha egyik réteget a másik után fejtené le rólam, s mindegyiket alaposan megvizsgálná.

331

-Azt hiszem... - szólalok meg. Muszáj elhallgatnom és levegőt vennem, mert nem sikerült meggyőznöm Tóbiást: kudarcot vallottam, és valószínűleg ezek az utolsó szavak, amelyeket kimondhatok még, mielőtt letartóztatnak. -

Azt hiszem, te vagy hazug! - mondom remegő hangon. - Azt mondtad nekem, hogy

szeretsz és megbízol bennem, és hogy az átlagembernél jobb megfigyelőnek tartasz. De abban a pillanatban, amikor bizonyítanod kellene a képességeimbe vetett hitedet, az irántam érzett bizalmadat és a szerelmedet, minden darabokra hullik. - Most már sírok, de nem szégyellem az arcomon fénylő könnyeket, sem pedig a hangom rekedtességét. - Úgyhogy nyilván hazudtál, amikor ezeket állítottad... hazudnod kellett, mert hihetetlennek találom, hogy valóban ilyen ingatag legyen a szerelmed. Közelebb lépek Tóbiáshoz, így már csak néhány centire vagyunk egymástól, és a többiek nem hallhatják, mit mondok. -

Továbbra is az az ember vagyok, aki hamarabb halna meg, mint hogy téged megöljön

- jelentem ki, miközben a támadásszimulációra gondolok, és arra, hogy milyen volt a kezemmel érezni a szívverését. - Pontosan az vagyok, akinek gondolsz. És azt próbálom elmondani neked, hogy tudom... tudom, hogy ez az információ mindent megváltoztat majd. Mindent, amit tettünk, és mindent, amit tenni fogunk. Úgy nézek Tóbiásra, mintha a tekintetemmel képes lennék átadni neki az igazságot. Csakhogy ez lehetetlen. Félrenéz, és nem tudhatom biztosan, hogy egyáltalán hallotta-e, amit mondtam. -

Elég legyen! - szólal meg Tori. - Vigyétek le! A többi háborús bűnössel együtt

bíróság elé fogjuk állítani. Tobias nem mozdul. Uriah megfogja a karomat, és elvezet mellőle. Végigvisz a laboratóriumon, át a fényszobán, majd a kék folyosón. Ott csatlakozik hozzánk a csoport nélküli Therese. Kíváncsian végigmustrál. 414 Amikor a lépcsőházba érünk, érzem, hogy valami megböki az oldalamat. Hátrapillantok, és egy gézcsomót látok Uriah kezében. Elveszem tőle, és próbálok hálásan mosolyogni rá, de nem sikerül. Miközben lefelé haladunk a lépcsőn, szorosan betekerem a kezemet a gézzel, és a holttesteket úgy kerülgetem, hogy meg sem nézem az arcukat. Uriah megfogja a könyökömet,

nehogy megbotoljak. Hiába a kötés, nem csillapodik a harapás okozta fájdalom, de valamivel jobban érzem magam, ahogy attól is, hogy a jelek szerint legalább Uriah nem utál. Most először tűnik úgy, hogy nem válhat előnyömre, hogy a Bátrak nem törődnek az életkorral. Lehet, hogy pont emiatt fognak elmarasztalni. Nem azt mondják majd, hogy: De hát annyira fiatal még - biztosan csak összezavarodott. Hanem úgy fognak érvelni: Már felnőtt. És így döntött. Persze, egyetértek velük. Valóban én döntöttem. Az édesanyámat és az édesapámat választottam, és azt, amiért ők küzdöttek. Könnyebb lefelé menni a lépcsőn, mint felfelé. Csak akkor jövök rá, hogy az előcsarnokba tartunk, amikor az ötödik emeletre érünk. - Uriah, add ide a fegyveredet! - kéri Therese. - Valakinek le kell lőnie az esetlegesen felbukkanó ellenségeket, te pedig képtelen vagy erre, miközben arra vigyázol, hogy Tris le ne essen a lépcsőn. Uriah kérdés nélkül átadja neki a fegyverét. Ez elgondolkodtat - Therese-nek is van fegyvere, akkor miért fontos számára az, hogy Uriah átadja az övét? De nem kérdezek rá. Már így is pont elég nagy bajban vagyok. Megérkezünk a legalsó szintre, és elhaladunk egy nagy gyűlésterem mellett, amely feketefehér ruhás emberekkel 415

van tele. Megállók egy pillanatra, hogy megnézzem őket. Egy részük kisebb csoportokba verődött: egymásnak dőlnek, köny- nyek patakzanak az arcukról. Mások magányosak, a falnak támaszkodnak vagy a sarkokban üldögélnek, tekintetük kifejezéstelen, vagy egy távoli pontra szegeződik. -

Sokukat le kellett lőnünk - dörmögi Uriah, és megszorítja a karomat. - Már ahhoz is,

hogy egyáltalán bejussunk az épületbe. -

Tudom - mondom.

Meglátom Christina húgát és édesanyját: a helyiség jobb oldalán kapaszkodnak egymásba. Baloldalt egy fiatalembert látok, akinek sötét haja csillog a fluoreszkáló fényben: Peter az. Egyik kezét egy középkorú asszony vállán tartja, akit felismerek. Az édesanyja. -

O meg mit keres itt? - kérdezem.

-

A gyáva féreg csak a legvégére jött ide, amikor már minden munkát elvégeztünk -

feleli Uriah. - Úgy hallottam, meghalt az édesapja. Az édesanyja viszont a jelek szerint jól van. Peter hátrapillant, és a tekintete, épp csak egy pillanatra, találkozik az enyémmel. Próbálok részvétet érezni az ember iránt, aki megmentette az életemet. Bár a gyűlölet, amelyet egykor tápláltam magamban iránta, elmúlt, most semmit sem érzek. -

Miért ácsorgunk? - türelmetlenkedik Therese. - Menjünk már!

Elhaladunk a gyűlésterem mellett, és továbbmegyünk a nagy előcsarnokba, ahol egykor magamhoz öleltem Calebet. Jeanine hatalmas portréja darabokra törve hever a padlón. A levegőben lebegő füst összesűrűsödött a porrá égett könyvespolcok körül. Az összes számítógépet ripityára törték, darabjaik szétszóródva hevernek a padlón. A helyiség közepén sorokban üldögélnek a Műveltek, akik nem menekültek el, és azok a Bátor árulók, akik túlélték. Az arcokat pásztázom, ismerősöket keresek. Megpillantom 334 Kábultnak látszik. Másfelé nézek. Calebet, csaknem leghátul.

-

Tris! - hallom meg Christina kiáltását, aki elöl ül, Cara mellett. A lábát szorosan

bekötözték. Odaint magához, úgyhogy leülök mellé. -

Nem sikerült? - kérdi halkan.

Megrázom a fejem. Sóhajt, majd átkarol. Olyan megnyugtató a gesztusa, hogy kis híján elsírom magam. Csakhogy mi nem olyan emberek vagyunk, akik együtt szoktak sírni - mi küzdeni szoktunk

közösen. Úgyhogy visszatartom a könnyeimet. -

Láttam a mamádat és a testvéredet a szomszédos teremben - mondom.

-

Igen, én is láttam őket - feleli. - A családom jól van.

-

Remek - mondom. - Hogy van a lábad?

-

Jól. Cara azt mondta, rendbe fog jönni. Már alig vérzik. Az egyik Művelt nővér zsebre

vágott egy csomó fájdalomcsillapítót, sebfertőtlenítőt és gézt, mielőtt lehozták ide, úgyhogy már nem is fáj olyan nagyon - feleli. Cara mellette ül, és egy másik Művelt karját vizsgálgatja. -

Hol van Marcus?

-

Nem tudom - felelem. - El kellett válnunk egymástól. Idelent kellene lennie. Hacsak

meg nem ölték, vagy valami ilyesmi. -

Őszintén szólva nem lepődnék meg rajta - feleli.

A helyiségben nagy a fejetlenség - emberek futnak be, majd távoznak, a csoport nélküli őrök cserélgetik a helyüket, új emberek ülnek le közénk a Műveltek kék öltözékében -, de fokozatosan minden elcsendesedik. És akkor megpillantom őt. Tobias érkezik a lépcsőház ajtaján át. Beleharapok az ajkamba, erősen, és próbálok nem gondolkodni - nem törődni a hideggel, amit a mellkasom körül érzek, és a rám nehezedő súllyal sem. Tobias gyűlöl engem. Nem hisz nekem. Christina még szorosabban magához ölel, amikor Tobias úgy halad el mellettünk, hogy egyetlen pillantást sem vet rám. A vállam fölött nézem. Megáll Caleb mellett, megragadja a karját, és felrángatja. Caleb először rúgkapál, de feleannyira erős sincsen, mint Tobias, így nem tudja lerázni magáról. -

Mi az? - kérdi Caleb rémülten. - Mit akarsz?

-

335 Azt, hogy hatástalanítsd Jeanine laboratóriumának biztonsági rendszerét - feleli

Tobias anélkül, hogy hátranézne. - Hogy a csoport nélküliek hozzáférhessenek a számítógépéhez. És megsemmisíthessék - teszem hozzá gondolatban. Ha ez egyáltalán lehetséges, a szívem most még jobban elnehezül. Tobias és Caleb ismét eltűnik a lépcsőházban. Christina nekem dől, és én is nekitámaszkodom. így támogatjuk egymást. -

Nem tudom, tudod-e, de Jeanine aktiválta az összes Bátor adattovábbítóját - mondja

Christina. - A csoport nélküliek egy részét tőrbe csalták a szimulációvezérelt Bátrak. Késve érkeztek, úgy tíz perccel ezelőtt az Önfeláldozók körzetéből. Azt hiszem, a csoport nélküliek győztek. Csak azt nem tudom, győzelemnek lehet-e nevezni egy csapat agyhalott ember lemészárlását. -

Valóban.

Ehhez nemigen lehet mit hozzátenni. Úgy tűnik, ezzel Christina is tisztában van. -

Mi történt, miután megsebesültem? - kérdezi.

Leírom neki a kék folyosót, amelyből két ajtó nyílik, és az azután elkezdődött szimulációt, attól a pillanattól fogva, hogy 418 felismertein a Bátrak kiképzőszobáját, egészen addig, hogy lelőttem magamat. Arról azonban hallgatok, hogy hallucináltam Willről. -Várjunk csak! - szólal meg. - Ez szimuláció volt? Adattovábbító nélkül? Összeráncolom a homlokomat. Ez még eszembe se jutott. Főleg nem ott és akkor. -

Ha a laboratórium képes azonosítani az embereket, akkor lehet, hogy mindenkiről tud

adatokat, és képes az illető csoportjának megfelelő, szimulált környezetet létrehozni. Nem olyan fontos, hogy hogyan alakította ki a laboratórium biztonsági rendszerét Jeanine. De jó érzés, hogy el tudom foglalni magam valamivel, és egy újabb megoldásra váró problémán törhetem a fejemet, amikor a legfontosabb megoldásában kudarcot vallottam. Christina felegyenesedik. Talán ő is így érez. -Lehet, hogy a méreg tartalmazza valamilyen módon az adattovábbítót. Ez nekem eszembe sem jutott. -

De hogyan juthatott át rajta Tori? Ő nem Elfajzott.

Oldalra hajtom a fejem. -Nem tudom. Lehet, hogy mégis az - gondolom. A testvére az volt. És azok után, ami vele történt, Tori sohasem vallaná be, akármennyire elfogadottá válik is Elfajzottnak lenni. Rájöttem, hogy az emberek többrétegű titkok. Azt hiszed, hogy ismered és érted őket, csakhogy az indítékaik mindig rejtve maradnak: a szívük mélyén őrzik őket. Megismerhetetlenek számunkra - egyszerűen csak néha úgy döntünk, hogy megbízunk bennük. -

Szerinted mit tesznek velünk, ha bűnösnek találnak bennünket? - kérdezi Christina,

néhány percnyi hallgatás után.

-

Őszintén?

-

Mit gondolsz, nem most jött el az őszinteség ideje?

A szemem sarkából nézek rá. -Azt hiszem, arra fognak kényszeríteni, hogy sok tortát együnk, és aztán lefektetnek bennünket egy felfoghatatlanul hosszú, csendes pihenőre. Elneveti magát. Én próbálom megállni nevetés nélkül - ha most nevetni kezdek, akkor sírni is fogok. Kiáltást hallok, és pásztázni kezdem a tömeget, hogy kiderítsem, honnan jött. -

Lynn!

Uriah kiáltott. Már fut is az ajtó felé, ahol két Bátor egy rögtönzött - valószínűleg egy könyvszekrény polcából készített - hordágyon viszi Lynnt. A lány túlságosan is sápadt - két kezét a hasán kulcsolja össze. Felpattanok, és elindulok felé, de néhány csoport nélküli fegyveres utamat állja, így nem jutok messzire. Feltartom a kezemet, mozdulatlanul állok és figyelek. Uriah megkerüli a háborús bűnösök tömegét, és egy ősz hajú, puritán megjelenésű Művelt asszonyra mutat. -Te! Gyere ide! Az asszony feláll és lesimítja a nadrágját. Könnyedén az ülő tömeg szélére lépdel, majd várakozóan néz Uriah-ra. -

Te orvos vagy, ugye? - kérdezi Uriah.

-

Igen - feleli a nő.

-Akkor gyógyítsd meg! - Uriah ráncolja a homlokát. - Megsebesült. Az orvos odamegy Lynnhez, és megkéri a két Bátrat, hogy tegyék le. Engedelmeskednek neki. A nő ekkor odahajol a hordágy fölé. -

Kedves! - szólítja meg. - Kérlek, vedd el a kezed a sebről!

-

Nem tudom - nyöszörgi Lynn. - Fáj.

-

Tisztában vagyok vele, hogy fáj - mondja az orvos. - De nem tudom megvizsgálni a

337

sebet, ha nem mutatod meg. Uriah letérdel az orvossal szemben, és segít neki Lynn kezét felemelni a hasáról. Az orvos felhajtja Lynn ingét. A golyó ütötte seb csak egy vörös körnek látszik Lynn bőrén, de körülötte zúzódásnak tűnő folt alakult ki. Még sohasem láttam ilyen sötétet.

A doktornő szájának lebiggyedéséből tudom, hogy Lynn meg fog halni. -

Gyógyítsd meg! - mondja Uriah. - Képes vagy rá, úgyhogy gyógyítsd meg!

-

Épp ellenkezőleg - feleli a nő. - Mivel porig égettétek a kórházi emeletet, nem tudom

meggyógyítani. -

Léteznek más kórházak is - érvel Uriah, szinte kiabálva. - Onnan át lehet hozni, amire

szükség van, és meggyógyíthatod! -

Túlságosan előrehaladott az állapota - érvel a nő halkan. - Ha nem gyújtottatok volna

fel mindent, ami az utatokba került, megpróbálhatnám, de jelen körülmények között értelmetlen lenne. -

Ne mondj ilyet! - szól rá Uriah, és az orvosnő mellkasára mutat. - Nem én gyújtottam

fel a kórházatokat! O a barátom, és én... én csak... -

Úri! - szólal meg Lynn. - Fogd be! Már késő.

Uriah leengedi a karját, és megfogja Lynn kezét. Remeg a szája. -

Én is a barátja vagyok - mondom a rám fegyvert szegező csoport nélkülieknek. - Nem

lehetne, hogy odaállok, és úgy fogjátok rám a fegyvereket? Átengednek. Odafutok Lynnhez, és megfogom a másik kezét, amely már ragacsos a vértől. Nem törődöm a fejemre célzó fegyvercsövekkel; Lynn arcát nézem, amely most már nem fehér, hanem sárgás színű. Úgy tűnik, engem nem is lát. Uriah-ra néz. -

Örülök, hogy nem szimuláció közben halok meg - mondja elhaló hangon.

-

Most sem fogsz meghalni - feleli Uriah.

-Ne butáskodj! - mondja Lynn. - Úri, figyelj rám! Én is szerettem őt. Szerettem. -

Kit szerettél? - kérdi Uriah megbicsakló hangon.

-

Marlene-t - feleli Lynn.

-

Igen, mindannyian szerettük Marlene-t - vágja rá Uriah.

-

Nem, nem úgy értettem. - Lynn megrázza a fejét. És lehunyja a szemét.

Eltelik még néhány perc, mire élettelenné válik a keze az enyémben. A hasára helyezem, azután kihúzom a másik kezét Uriah-éból, és azt is a hasára teszem. Uriah megtörli a szemét, még mielőtt kicsordulhatnának a könnyei. A holttest fölött találkozik a tekintetünk. -

Szólnod kellene Shaunának - szólalok meg. - És Hec- tornak is.

-

Valóban.

Uriah szipog, és a tenyerét Lynn arcára helyezi". Kíváncsi vagyok, meleg-e még. De nem akarom megérinteni, és megtudni, hogy nem az. Felállók és visszamegyek Christinához. NEGYVENHETEDIK FEJEKET A agyam egyre csak a Lynnről őrzött emlékeim felé húz, így próbál meggyőzni arról, hogy valóban eltávozott, de időről időre elhessegetem magamtól ezeket a felvillanó képeket. Egyszer, hacsak nem végeznek ki, vagy teszik meg, amit a vezetőink terveznek velem az árulásomért, majd felhagyok ezzel. Ebben a pillanatban azonban azért küzdők, hogy kiürítsem az elmémet, s úgy tehessek, mintha sohasem létezett volna és nem is fog létezni más ezen a helyiségen kívül. Nem kellene ilyen könnyen mennie, mégis sikerül. Már megtanultam, hogyan lehet kivédeni a szomorúságot. Tori és Harrison egy idő múlva megérkezik az előcsarnokba. Tori sántikálva halad egy szék felé - kis híján megint megfeledkeztem a sebesüléséről, olyan fürgén mozgott, amikor megölte Jeanine-t. Harrison követi őt. Mögöttük egy Bátor lépdel, vállára vetve cipeli Jeanine holttestét. Úgy dobja le a Műveltek és a Bátor árulók sorai előtti asztalra, mintha egy kő lenne. Mögöttem néhányan levegő után kapnak, mások mormognak, de zokogást nem hallani. Jeanine nem az a fajta vezető volt, aki után sírnának az emberek. F A holttestét bámulom. Sokkal kisebbnek tűnik most, mint amekkorának életében látszott. Mindössze néhány centivel volt magasabb nálam, a haja is csak árnyalatokkal sötétebb az enyémnél. Most nyugodtnak látszik, szinte békésnek. Nehezen tudom azonosítani a testet az általam ismert nővel - a nővel, akinek nem volt lelkiismerete. És még ő is bonyolultabb lény volt, mint gondoltam. Olyan titkot őrzött, amelyről - egy 339 förtelmes, perverz védőösztöntől vezérelve - úgy vélte, túlságosan borzalmas ahhoz, hogy fel-

fedje. Johanna Reyes lép be az előcsarnokba, az esőtől csuromvizesen. Piros ruhadarabjain sötétebb vörös foltok éktelenkednek. A csoport nélküliek közrefogják, de úgy tűnik, nem veszi észre sem őket, sem a kezükben tartott fegyvereket. -

Üdv! - köszön oda Harrisonnak és Torinak. - Mit akartok?

-

Nem tudtam, hogy a Barátságosak vezetője ilyen udvariatlan tud lenni - jegyzi meg

Tori fanyar mosollyal. - Nem ellenkezik ez a kiáltványotokkal? -

Ha valóban ismernéd a Barátságosak szokásait, akkor tudnád, hogy nincs hivatalos

vezetőjük - mondja Johanna. A hangja egyszerre szívélyes és határozott. - És én már amúgy sem vagyok a Barátságosak képviselője. Azért mondtam le, hogy idejöhessek. -

Igen, láttalak téged és a kis békefenntartóid bandáját, mindenkinek az útjában voltatok

- mondja Tori. -

Mégpedig szándékosan - feleli Johanna. - Azzal, hogy a fegyverek és az ártatlan

emberek közé álltunk, sok életet megmentettük. 424 Kipirul az arca, és ismét arra gondolok, hogy Johanna Reyes gyönyörű tud lenni. Csakhogy most azt gondolom: nem sebhelye ellenére szép, hanem valamiképp azzal együtt. Ahogyan szép volt Lynn is a lenyírt hajával, vagy Tobias is az apja kegyetlenkedésének páncélként viselt emlékével, és ahogyan az édesanyám is, aki egyszerű szürke ruhákban járt. -

Mivel most is olyan határtalanul nagylelkű vagy - mondja Tori -, azt szeretném

kérdezni tőled, hogy elvinnél-e egy üzenetet a Barátságosaknak. -

Nem szívesen hagynálak itt benneteket és a hadseregeteket, hogy kényetekre-

kedvetekre osszatok igazságot - feleli Johanna -, de természetesen hajlandó vagyok követet küldeni a Barátságosakhoz az üzenetetekkel. -

Rendben - feleli Tori. - Mondd meg a követednek, hogy hamarosan létrejön az új

politikai rendszer, amely kizárja a Barátságosakat a képviseletből. Meggyőződésünk szerint ez lesz az igazságos büntetés azért, mert nem voltak hajlandók állást foglalni a konfliktusban. Természetesen továbbra is kötelesek lesznek folytatni az élelmiszerek előállítását és városba szállítását, de ezt mostantól az egyik vezető csoport felügyeletével fogják végezni. Egy pillanatig azt hiszem, Johanna Torira veti magát, és megfojtja. De csak kihúzza magát, hogy magasabbnak lát- szódjon, és megkérdezi: -

Ez minden?

-

Igen.

-

Rendben - feleli Johanna. - Megyek és hasznossá teszem magamat. Gondolom, nem

engeditek meg, hogy néhányan közülünk bejöjjenek ide, és ellássák a sebesülteket. Tori egyetlen pillantással válaszol. -

Gondoltam, hogy nem - mondja Johanna. - De azért ne felejtsétek el, hogy az

elnyomásban élők erősebbé válhatnak, mint szeretnétek!

341

Azzal megfordul és távozik az előtérből. Van valami az általa mondottakban, ami elgondolkodtat. Biztosra veszem, hogy fenyegetésnek szánta, bármilyen erőtlen legyen is, mégis ügy cseng a fülemben, mintha többről lehetne szó - mintha nemcsak a Barátságosakról beszélt volna, hanem egy másik elnyomott csoportról is. A csoport nélküliekről. És amikor körülnézek a helyiségben, végigpásztázom az összes Bátor és csoport nélküli katonát, feltűnik valami szabályszerűség. -Christina! - szólalok meg. - Az összes fegyver a csoport nélkülieknél van! O is körülnéz, aztán ismét rám pillant, a homlokát ráncolva. Lelki szemeim előtt látom Therese-t, amint elveszi Uriah fegyverét, jóllehet, van már nála egy, és látom, hogy Tobias összeszorítja a száját, amikor a Bátrak és a csoport nélküliek bizonytalan szövetségéről kérdezem, mintha elhallgatna valamit előlem. És ekkor belép az előtérbe Evelyn, királynői testtartással - mintha uralkodó lenne, aki most tér vissza a birodalmába. Tobias azonban nincs vele. Hol lehet most? Evelyn megáll az asztal mögött, amelyen Jeanine Matthews holtteste fekszik. Edward bicegve érkezik utána az előcsarnokba. Evelyn fegyvert vesz elő, célba veszi Jeanine leesett portréját, és lő. Csend támad a helyiségben. Evelyn leejti a fegyvert az asztalra, Jeanine feje mellé. - Köszönöm! - szólal meg. - Tudom, hogy mindannyian azt szeretnétek tudni, mi lesz ezután. Azért jöttem ide, hogy elmondjam nektek. Tori kihúzza magát a székén, és Evelyn felé hajol, mintha közbe akarna szólni. Evelyn azonban nem figyel rá. -

Azonnali hatállyal feloszlatjuk a csoportrendszert, amelyet már hosszú ideje az

értéktelennek minősített emberek tartottak a hátukon - jelenti be Evelyn. - Tudjuk, hogy az 342 átmenet nehéz lesz számotokra, de...

-

Tudjátok? - szakítja félbe Tori, aki felháborodottnak látszik. - Te meg milyen

feloszlatásról beszélsz? -

Arról beszélek - feleli Evelyn, aki most először néz Torira -, hogy a csoportod, amely

néhány héttel ezelőtt a Műveltekkel egyetértésben követelte, hogy a csoport nélküliek élelmiszerrel és egyéb árukkal való ellátását korlátozzák, amely döntés az Önfeláldozók megsemmisítéséhez vezetett, megszűnik létezni.

Evelyn halványan elmosolyodik. -

És ha úgy döntenétek, hogy ellenünk fordultok - folytatja -, akkor aligha találtok

fegyvert, amit magatokhoz vehetnétek. Figyelem, amint az összes csoport nélküli katona egy-egy fegyvert emel a magasba. A csoport nélküliek egyenletesen oszlanak el a helyiség falai mentén, és még az egyik lépcsőházban is. Bekerítettek bennünket. Az egész olyan elegáns és olyan rafinált, hogy kis híján elnevetem magam. -

A hadsereg irányításom alá tartozó felét arra utasítottam, hogy amint teljesítették a

küldetésüket, fegyverezzék le a tieiteket - közli Evelyn. - Úgy látom, hogy sikerrel jártak. Sajnálom, hogy kétkulacsos voltam, de tudtuk, hogy úgy ragaszkodtok a csoportrendszerhez, mint a saját édesanyátokhoz. És azt is tudtuk, hogy meg kell könnyítenünk számotokra az átmenetet ebbe az új korszakba. -Megkönnyíteni?-csattan fel Tori. Felpattan, és bicegni kezd Evelyn felé, aki teljes nyugalommal magához veszi a fegyverét, és ráfogja. -

Nem azért koplaltam több mint egy évtizedig, hogy megadjam magam egy sánta

Bátor nőnek - mondja Evelyn. - Ha 427

nem akarod, hogy agyonlőjelek, akkor ülj le a volt csoportod tagjai közé! Látom, amint Evelyn karizmai megfeszülnek az összpontosítástól. A tekintete nem hideg, és nem is egészen olyan, mint Jeanine-é, de megvan benne a számítás, értékelés és tervezés. Fel nem foghatom, hogyan hengerelte le ezt az asz- szonyt valaha is Marcus akarata. Akkor még biztosan más ember volt - most csupa acél, amelyet tűz edzett meg. Tori Evelyn előtt áll még néhány másodpercig, azután bicegni kezd hátrafelé, távolodva a fegyvertől, a helyiség falához közeledve. -

Megjutalmazzuk azokat, akik segítettek nekünk legyőzni a Művelteket - folytatja

Evelyn. - Viszont bűneiknek megfelelően bíróság elé állítjuk és megbüntetjük azokat, akik szembeszegültek velünk. Az utolsó mondathoz érve felemeli a hangját. Meglepődve tapasztalom, milyen jól hallható a teremben. Kinyílik a lépcsőházi ajtó Evelyn mögött. Tobias lép be rajta, akit Marcus és Caleb követ. Szinte észrevétlenül történik mindez - de csak szinte. Én ugyanis észreveszem Tóbiást, mert már gyakorlatom van abban, hogy kiszúrjam. A cipőjét nézem, miközben közelebb jön. Fekete edzőcipőt visel, a cipőfűző lyukai krómkarikák. Mellettem állnak meg, Tobias a vállam mellé hajol. Ránézek, arra számítok, hogy a tekintete rideg és konok. Tévedek. Evelyn még mindig beszél, de a hangja számomra a háttérbe olvad. -

Igazad volt - mondja Tobias halkan, a talpa elülső részén egyensúlyozva. Halványan

elmosolyodik. - Tudom, ki vagy. Csak szükségem volt egy kis emlékeztetőre. Kinyitom a számat, de nincs mit mondanom. És akkor egyszerre a Műveltek előcsarnokában található 428 összes kivetítő bekapcsol mármint azok, amelyek nem semmisültek meg a támadás során -, beleértve azt is, amelyik azon a falon van, ahol korábban Jeanine portréja függött. Evelynnek torkán akad a szó. Tobias megfogja a kezemet, és felsegít. -

Mit jelentsen ez? - kérdezi Evelyn.

-

Ez az az információ - mondja Tobias, kizárólag nekem címezve -, amely mindent

megváltoztat majd. A lábam megremeg a megkönnyebbüléstől és a félelemtől.

-

Hát sikerült? - kérdezem.

-Neked sikerült - feleli. - Én nem tettem mást, csak Calebet kényszerítettem együttműködésre. A nyakába csimpaszkodom, ajkamat az övére tapasztom. Két kezébe fogja az arcomat, és viszonozza a csókomat. Hozzásimulok, hogy megszűnjön köztünk a távolság, és összeroppanjanak a titkok, amelyeket őriztünk, és hogy megszabaduljunk a gyanakvástól, amelyet tápláltunk magunkban. Remélem, mindörökre. És akkor meghallok egy hangot. Elhúzódunk egymástól, és a fal felé fordulunk, amelyen egy rövid barna hajú nő kivetített képe jelenik meg. Egy fémasztalnál ül, a keze összekulcsolva, egy számomra felismerhetetlen helyen. Túlságosan homályos a háttér. -

Üdvözletem mindenkinek! - szólal meg. - Amanda Ritter vagyok. Ebben a fájlban

csak annyit mondok el nektek, amennyit feltétlenül tudnotok kell. Egy igazságért és békéért harcoló szervezet vezetője vagyok. Az utóbbi néhány évtized során ez a küzdelem egyre fontosabbbá - és következésképpen csaknem lehetetlenné - vált. Mégpedig ezért. Képek villannak fel a falon, szinte túl gyorsan ahhoz, hogy lássam is őket. Egy férfi térdel, a homlokához fegyvert tart egy kifejezéstelen arcú nő.

345

Távolról egy kis termetű embert látunk, egy telefonpóznára akasztva. Egy gödör következik, mely akkora, mint egy ház - és tele van holttestekkel. És jönnek más képek is, de ezek még gyorsabban váltják egymást. Vért, csontokat és halált látok, kegyetlenséget és kifejezéstelen arcokat, lelketlen tekinteteket, rémült szempárokat. Amikor már nem bírom tovább, s ügy érzem, felüvöltök, ha még többet kell látnom ebből, ismét megjelenik az íróasztala mögött ülő nő. -

Erre ti nem emlékeztek - mondja. - De csak részben van igazatok, ha azt gondoljátok,

hogy mindezt egy terroristacsoport vagy egy zsarnok kormányzati rendszer művelte. Az itt látott borzalmakat elkövető emberek fele ma a szomszédotok. Vagy a rokonotok. A munkatársatok. A küzdelmet nem egy bizonyos embercsoport, hanem az emberi természet ellen folytatjuk. Vagy legalábbis az ellen, amivé az emberi természet vált. Ez tehát az, amiért Jeanine készen állt leigázni az emberek elméjét, és készen állt gyilkolni is - hogy elzárjon bennünket ettől a tudástól. Hogy tudatlanságban tartson bennünket, hogy biztonságban legyünk, és a kerítésen belül maradjunk. És az énem egyik része meg is érti. -

Ezért vagytok annyira fontosak - mondja Amanda. - Az erőszak és a kegyetlenség

elleni küzdelmünk csupán tüneti kezelése a betegségnek, de nem gyógymód. A gyógymód ti vagytok. -

Hogy biztonságban tudjunk benneteket, megtaláltuk a módját, hogy elkülönítsünk

benneteket magunktól. Leválasztottunk titeket a vízellátásunkról. Elzártunk a technológiánktól. A társadalmi szerkezetünktől. A ti társadalmatokat egy bizonyos módon alakítottuk ki, abban a reményben, hogy ismét felfedezitek azt az erkölcsi értékrendet, amelyet a többsé- 430 günk elveszített. Reméljük, hogy idővel elkezdtek majd megváltozni - úgy, ahogyan többségünk képtelen. -Azért hagyom itt nektek ezt a felvételt, hogy tudjátok, mikor jön el az ideje, hogy a segítségünkre siessetek. Onnan fogjátok tudni, hogy itt az idő, hogy közületek sokaknak nyitottabbá válik az elméje, mint a többieké. Az ilyen embereket nevezzétek Elfajzottnak! Ha már szép számmal akadnak ilyenek közöttetek, a vezetőitek utasítsák a Barátságosakat, hogy végérvényesen nyissák ki a kaput, és lépjetek ki az elszigeteltségből, amelyben éltek. És a szüleim pontosan ezt szerették volna tenni, felhasználni mindazt, amit megtanultunk,

hogy segíthessünk másoknak. Önfeláldozás a végsőkig. -A videofelvétel tartalmához kizárólag a kormány tagjai férhetnek hozzá - közli Amanda. - Nektek tiszta lappal kell indulnotok. De ne feledkezzetek meg rólunk! Halványan elmosolyodik. -

Csatlakozni fogok hozzátok - mondja. - Hozzátok hasonlóan én is önként elfelejtem a

nevemet, a családomrat és az otthonomat. Új személyazonosságot választok majd magamnak, kitalált emlékképekkel és hamis élettörténettel. De hogy biztosítsalak benneteket arról, hogy ezek az információk pontosak, elárulom, milyen nevet fogok választani magamnak. Most szélesebben mosolyog, én pedig egy pillanatra felismerni vélem őt. -

A nevem Edith Prior lesz - folytatja. - És sok minden van, amit boldogan elfelejtek.

Prior. A felvétel véget ér. A projektor kék fényt vetít a falni. Megfogom Tobias kezét. Pillanatnyi csend támad, amely olyan, mint a visszatartott lélegzet. Aztán kezdetét veszi a kiáltozás. Köszönöm, Istenem, hogy megtartod az ígéreteidet. Köszönet továbbá: Nelsonnak, béta-olvasómnak, fáradhatatlan támogatómnak, fényképészemnek és legjobb barátomnak, s ami mindennél fontosabb: férjemnek... Azt hiszem, a Beach Boys együttes fogalmazta meg a legtalálóbban: isten tudja, mivé lennék nélküled. Joanna Volpe-nak, akinél jobb ügynököt és barátot nem is kívánhatnék. Molly O’Neillnek, csodálatos szerkesztőmnek, aki minden tekintetben fáradhatatlanul dolgozott ezen a könyvön. Katherine Tegennek a kedvességéért és a józan ítélőképességéért, valamint a KT Books teljes stábjának a tőlük kapott támogatásért. Susan Jeffersnek, Andrea Curley-nek és a kiváló Brenna Franzittának, aki minden szavamra ügyelt; Joel Tippie-nek és Amy Ryannek, akiknek köszönhetően ez a könyv ilyen gyönyörű lett; Jean McGinley-nek és Alpha Wongnak, mert nekik hála, sokkal átfogóbb lett a regény, mint azt valaha is re433

méltem. Jessica Bergnek, Suzanne Daghliannek, Barb Fitz- simmonsnak, Lauren Flowernek, Kate Jacksonnak, Susan Katz- nak, Alison Lisnow-nak, Casey Mclntyre-nek, Diane Naughtonnek, Colleen O’Connellnek, Aubrey Parks-Friednek, Andrea Pappenheimernek, Shayna Ramosnak, Patty Rosati- nak, Sandee Rostonnak, Jenny Sheridannek, Megan Sugrue- nek, Molly Thomasnak és Allison Verostnak, valamint mindenkinek, aki a HarperCollins Kiadóban különböző területeken - hangoskönyv, grafika, pénzügy, nemzetközi terjesztés, jog, felelős szerkesztés, marketing, online marketing, reklám, nyomtatás, értékesítés, iskolai és könyvtári terjesztés, speciális értékesítés, jogdíjak - fantasztikus munkát végeznek a könyvek világában, beleértve az én könyves világomat is. Valamennyi tanárnak, könyvtárosnak és könyvkereskedőnek, akik oly nagy lelkesedéssel támogatták a könyveimet. A könyves blogok szerzőinek, a kritikusoknak és az olvasóknak, kortól és származási helytől függetlenül. Valószínűleg elfogult vagyok, de azt hiszem: az én olvasóim minden idők legjobbjai. Lara Ehrlichnek az írással kapcsolatos tanácsaiért. íróbarátaimnak - beleértve az írók Közösségének valamennyi tagját, akiknek a névsora több oldalt tenne ki. Nem kívánhatnék náluk jobb kortársakat magamnak. Alice-nek, Mary Kathe- rine-nek, Mallorynak és Daniellenek, fantasztikus barátaimnak. Nancy Coffey-nak, a jó szeméért és a tanácsaiért. Pouya Shahbaziannak és Steve Youngernek, az én fantasztikus filmstábomnak; a Summit Entertainmentnek, a Red Wagonnak és Evan Daughertynek, akik az általam teremtett világban akarnak élni. A családomnak: az én hihetetlen édesanyámnak/pszichológusomnak/szurkolómnak, Frank Sr.-nak, Karinak, Ingridnek, Frank Jr.-nak, Candice-nek, McCallnak és Dave-nek. Fan- 434 tasztikus emberek vagytok - boldogsággal tölt el, hogy vagytok nekem. Bethnek és Darbynak, akik személyes varázsuk és eltökéltségük révén több olvasót szereztek nekem, mint amennyit össze tudok számolni, valamint Chase „bácsi”-nak és Sha „néni”-nek, akik olyan jól gondunkat viselték Romániában. És Rogernek, Trevornak, Tylernek, Rachelnek, Frednek, Billie-nek és Nagymamámnak, akik magától értetődó' természetességgel fogadtak maguk közé. „Mulpim’esc” és "Köszönöm” továbbá Cluj-Napocának/ Kolozsvárnak az ihletet és a drága barátokat, akiket otthagytam - de nem örökre.