Caitriona Keyesnek, a legviccesebb embernek, akit ismerek

Mi? Hogy te is? Azt hittem, én vagyok az egyetlen! C. S. LEWIS

Mindenki emlékszik, hol volt aznap, amikor meghallotta, hogy Paddy de Courcy megnősül. Én az elsők között értesültem róla – minthogy egy újságnál dolgozom –, amikor David Thornberry politikai tudósító (mellesleg a legmagasabb férfi Dublinban) meghozta a hírt, hogy De Courcy is beadja a derekát. Meglepődtem. Már úgy értem, valamennyien meglepődtünk. De én még annál is jobban, és ez még az előtt volt, hogy meghallottam volna, ki a szerencsés nő. De nem borulhatok ki. Nem mintha bárkinek is feltűnt volna, hogy milyen idegállapotban vagyok. Holtan rogyhatnék össze az utcán, de valaki még akkor is biztos megkérne, hogy vigyem ki a pályaudvarra. Ilyen az élet, ha az ember egy ikerpár egészséges tagja. Egyébként is, Jacinta Kinsellának (főnök) gyorsan szüksége volt egy cikkre az eljegyzésről, úgyhogy félre kellett tennem a személyes érzéseimet, és profiként kellett viselkednem. GRACE GILDEE

Jó lett volna, ha előbb megkérdezel. ALICIA THORNTON

Éppen a neten nézegettem a bagolyszatyor (a Stella McCartneyféle, nem csak egy amolyan „bagoly”-táska) árait egy ügyfél számára, aki valami vadvilágvédelmi jótékonysági rendezvényen akarta viselni, amikor megláttam a főcímet: De Courcy nősül. Azt hittem, kacsa. A média állandóan kitalál ezt-azt, narancsbőrt hamisít olyan lányokra, akiknek nincs is, és lesatírozza azokról, akiknek van. Amikor rájöttem, hogy a hír igaz, sokkos állapotba kerültem. Komolyan azt hittem, szívrohamot kapok. Hívni akartam a mentőket, de nem emlékeztem a 999-es számra. Folyton a 666 járt az eszemben. A fenevad száma. FIONNOLA „LOLA” DALY

Ne merészelj örülni, te szemét. Erre gondoltam, amikor meghallottam. Ne merészelj örülni. MARNIE HUNTER

DE COURCY NŐSÜL A nők országszerte fekete karszalagot öltenek a hír hallatán, hogy Írország legpartiképesebb politikusa, Paddy „Higany” de Courcy beadja a derekát, és megállapodik. Az utóbbi évtizedben De Courcyt, a menő dublini éjszakai szórakozóhelyek VIP- termeinek népszerű alakját, akiről gyakran mondták, hogy nagyon hasonlít John-John Kennedyre, számos feltűnően szép nővel hozták kapcsolatba, köztük a modellből lett színésznővel, Zara Kaletskyvel és a Mount Everestet megmászó Selma Teeleyvel, ám ő mindeddig semmi jelét nem adta, hogy tartósan elkötelezné magát. Nem sokat tudunk hírhedten szeszélyes szívének elnyerőjéről, egy bizonyos Alicia Thorntonról, de annyi bizonyos, hogy a hölgy nem modell és nem hegymászó – szemlátomást csupán a társadalmi ranglétra megmászása áll érdeklődése középpontjában. Az állítólag özvegy Mrs. Thornton (35) egy jól ismert ingatlanügynökségnél dolgozik, de tervei szerint a házasságkötése után otthagyja az állását, hogy férje bimbózó politikai pályafutásának „szentelje magát”. A híresen nagyra törő „Higany” feleségeként nagy fába vágja a fejszéjét. De Courcy (37) a három évvel ezelőtt Dee Rossini és más parlamenti képviselők által alapított Új Írország alelnöke, amely szakított az Írország főbb politikai pártjaiban uralkodó korrupció és sógorságkomaság gyakorlatával. A népszerű vélekedéssel ellentétben De Courcy nem alapító tagja az Új Írországnak, csak nyolc hónappal az alapítása után csatlakozott a párthoz, amikor már világossá vált, hogy az megfelelő távlatokat nyújt számára.

LOLA 0. NAP. HÉTFŐ, AUGUSZTUS 25., 14.25 Életem legrosszabb napja. Amikor a döbbenet első hulláma kiengedett ördögi szorításából, akaratlanul is arra gondoltam, hogy Paddy nem hívott fel. Nyugtalanító. Én vagyok a barátnője, a média őrjöng, hogy egy másik nőt készül elvenni, és fel sem hívott. Rossz jel. Felhívtam a privát mobilját. Nem a mindennapos privátot, hanem a privát privátot, amit csak én ismerek, és a személyi edzője. Amikor négy csöngés után az üzenetrögzítő jelentkezett, tudtam, hogy igaz a hír. Világvége. Felhívtam az irodáját, a lakását, állandóan csörgettem a mobilját, és ötvenegy üzenetet hagytam neki – számoltam. 18.01 Csöngött a telefon – ő volt az! Azt kérdezte: – Láttad az esti lapokat? – Online – feleltem. – Sosem olvasok újságot. (Nem helytálló, de az emberek sokkos állapotban a legkülönösebb dolgokat mondják.) – Sajnálom, hogy ilyen brutális módon kellett megtudnod. Én magam akartam elmondani, de valami újságíró… – Mi? Szóval igaz? – kiáltottam. – Sajnálom, Lola. Nem gondoltam, hogy ilyen komolyan veszed kettőnket. Csak szórakoztunk kicsit. – Szórakoztunk? Szórakoztunk? – Igen, csak néhány hónapig. – Néhány? Tizenhat. Tizenhat hónap, Paddy. Az hosszú idő. Tényleg elveszed azt a nőt? – Igen. – De miért? Szereted? – Hát persze. Különben nem venném el. – De én azt hittem, hogy szeretsz. – Sosem ígértem neked semmit, Lola – mondta szomorkás hangon. – De igazán nagyszerű lány vagy. Millió közül egy. Szeresd magadat.

– Várj, ne menj még! Látnom kell téged, Paddy, kérlek, csak öt percre! (Semmi méltóság, de nem tehettem róla. Rettentően zaklatott voltam.) – Próbálj meg nem haraggal gondolni rám – kérte. – Én mindig szeretettel fogok gondolni rád és az együtt töltött időnkre. És ne feledd… – Igen? – ziháltam, kétségbeesve vágyva arra, hogy olyasmit halljak, ami elveszi ennek a szörnyű, elviselhetetlen fájdalomnak az erejét. – Ne mondj semmit a sajtónak. 18.05-TŐL ÉJFÉLIG Mindenkit felhívtam. Őt is. Elvesztettem a fonalat, hányszor, de sokszor. Ebben biztos lehetek. Kétjegyű, netán háromjegyű a szám. A telefon a bejövő hívásoktól is izzott. Bridie, Treese és Jem – őszinte igaz barátnők – tiszta szívből vigasztaltak, pedig nem is bírják Paddyt. (Sosem vallották be, de tudom.) Sok álbarát – a kibicek! – azért hívott, hogy kárörvendjen. Nagy vonalakban a lényeg: „Igaz, hogy Paddy de Courcy megnősül, és nem téged vesz el? Te szegény. Szörnyű. Nagyon-nagyon szörnyű ez neked. Olyan megalázó! Olyan becstelen! Olyan szégyenletes! Olyan…” Megőriztem a méltóságomat. Azt mondtam: – Köszönöm a jókívánságokat. Most mennem kell. Bridie személyesen jött el. – Te nem politikusfeleségnek vagy teremtve – jelentette ki. – Túl menők a ruháid, és lila melírod van. – Bíbor, jó? – kiáltottam. – A lila említésétől úgy érzem magam…mint egy kamasz. – Túlságosan felügyelet alatt tartott – folytatta. – Sosem láttunk. Főleg az utóbbi néhány hónapban. – Szerelmesek voltunk! Te is tudod, milyen szerelmesnek lenni! Bridie tavaly ment férjhez, de ő nem szentimentális. – Szerelem, ja, nagyon szép, de nem muszáj sülve-főve együtt lenni. Te folyton lemondtad a találkozóinkat. – Paddynek drága az ideje! Elfoglalt ember! Azt kellett elfogadnom, ami jutott! – Újságot sem olvasol, fogalmad sincs az aktuális világpolitikai eseményekről – folytatta Bridie.

– Megtanulhattam volna – feleltem. – Megváltozhattam volna! KEDD, AUGUSZTUS 26. Úgy érzem, az egész ország engem néz, mutogatnak és nevetnek. Minden barátnőmnek és sok ügyfelemnek is eldicsekedtem Paddyvel, és most tudják, hogy valaki mást vesz el. A lelki egyensúlyom romokban. Harvey Nichols karácsonyi katalógusának fotózásán a Wicklow hegységben a rézsútosan szabott osztrigaszínű selyem Chloé estélyit (tudják, melyikre gondolok?) túl magas hőfokon vasaltam ki, és elégettem! Vasaló alakú pörkölődés a (kiskereskedelmi áron) 2035 eurót érő ikonikus ruhán combtetőmagasságban. Tönkretéve. Ezt a ruhát szánták a fotózás sarkpontjául. Mázli, hogy nem verték rám (vagyis nem számították fel, nem tartóztattattak le, bár tulajdonképpen mindkettő előfordulhatott volna, most, hogy belegondolok). Nkechi ragaszkodott hozzá, hogy átveszi az irányítást – remek aszszisztens, olyan remek, hogy mindenki azt hiszi, ő a főnököm –, mert a kezem remegett, nem tudtam koncentrálni és állandóan a hordozható vécére futkostam hányni. És még rosszabb. A beleim kocsonyás állapotban. Megkímélem magukat a részletektől. 20.30-0.34 Bridie és Treese feljött, és erővel visszatartottak, hogy Paddy lakásához hajtsak és találkozót követeljek tőle. 3.00 Felébredtem, és azt gondoltam, na most, nosza! Aztán észrevettem, hogy Treese ott fekszik mellettem. S ami rosszabb, ébren van, birkózásra készen. SZERDA, AUGUSZTUS 27., 11.05 Állandóan ez ismétlődik a fejemben: másik nőt vesz el, másik nőt vesz el, másik nőt vesz el. Aztán két-három óránként az jut eszembe: mi? Hogy érted azt, hogy másik nőt vesz el? Mintha csak most tudnám meg, és egyszerűen nem tudom elhinni. Aztán késztetést

érzek, hogy felhívjam, megpróbáljam rávenni, gondolja meg magát, de sosem veszi fel. Aztán újra indul a verkli, aztán a meglepetés, aztán fel kell hívnom, aztán nem veszi fel – újra meg újra meg újra. Láttam egy képet erről az úgynevezett Alicia Thorntonról. (Vettem egy csokit az újságosnál, amikor megláttam az Independent címoldalán.) Lesifotós kapta le, amint épp jött ki ballsbridge-i irodájából. Nehéz biztosat mondani, de mintha Louise Kennedyt viselt volna. Mindent elárul. Biztonságos. Elegáns, de biztonságos. Rájöttem, hogy ismerem Alicia Thorntont – az utóbbi néhány hónapban négyszer szerepelt közös fotón Paddyvel népszerű képes folyóiratok társasági oldalain. A képaláírás mindig az volt: „Paddy de Courcy és partnere”. A hármas számú fénykép megjelenésekor eléggé bátornak éreztem magam, hogy megkérdezzem Paddyt róla. Azzal vádolt, hogy nem bízom benne, és azt állította, hogy a család barátja. De miféle családé? Paddynek nincs is családja! 12.11 Telefon Bridie-től. – Ma este elmegyünk valahová. – Nem! – kiáltottam. – Nem tudok szembenézni a világgal! – Dehogynem tudsz! Emeld magasra a fejed! Bridie roppantul hatalmaskodó. A barátai csak Főtörzsőrmesterként emlegetik. – Bridie, szét vagyok csúszva. Reszketek meg minden. Sehová sem tudok menni. Könyörgök! – Jót fog tenni neked – felelte. – Majd mi vigyázunk rád. – Nem jöhetnétek el a lakásomra? – Nem. Nagy, hosszú hallgatás. Értelmetlen a küzdelem. Bridie a legerősebb akaratú ember, akit ismerek. Felsóhajtottam. – Kik jönnek? – kérdeztem. – Négyen. Te, én, Treese, Jem… – Még Jem is? Jem nagy barátságban volt velem, Bridie-vel és Treese-szel, de furcsamód nem volt meleg. Még csak metroszexuális sem. (Egyszer vett egy farmert a Marks & Spencerben. Nem látott benne semmi rosszat, amíg finoman rá nem mutattam a tévedésére.) Kamaszkorunkban

ugyanabban az utcában laktunk. A főiskolára menet esős reggeleken kapucnis düftinkabátban együtt rostokoltunk a hideg buszmegállókban. Ő mindentudó mérnöknek készült, én pedig divat szakon akartam diplomát szerezni. (Csak hogy tudják: az én kabátom világító kék PVC-ből volt.) 20.35 ALBATROSZ KÁVÉZÓ Reszket a lábam. Majdnem lezúgtam az étterembe vezető lépcsőn. Megbotlottam az alsó három fokon, és majdnem térden csúszva adtam elő a belépőmet, mint Chuck Berry. És ami még rosszabb, nem érdekelt. Nem valószínű, hogy jobban köznevetség tárgya lettem volna, mint amennyire mostanában amúgy is vagyok. Bridie és Treese megvárt. Bridie külseje – mint mindig – roppant sajátságos volt. Egyenes, vörösesszőke haját nagymamás tarkókontyba fogta, és egy sokkoló zöld pulóverben pompázott – ferdén összement darab volt, amelyre apró zsokékat hímeztek. Mindig is roppant furcsa volt az ízlése – első óvodai napjától kezdve, négyéves korában, amikor is mindenáron egy libakakiszínű harisnyanadrágot akart felvenni. Alapjában véve fütyült az egészre. Treese, aki adományokat gyűjt egy nagy jótékonysági szervezet részére, sokkal elegánsabb volt. Lenszőke haja a negyvenes évek moziistennőinek stílusában hullámzott, és egy lenyűgöző ruha-kabátka együttest viselt. (Whistles modell, de Treese-en össze lehetett téveszteni egy Pradával.) Azt hihetnénk, hogy ha valaki egy jótékonysági intézménynek dolgozik, akkor bézs kordnadrágban és kapucnis mackófelsőben jár dolgozni, de tévednénk. Treese cége egy nagy jótékonysági szervezet, amelyik a fejlődő világban dolgozik (nem a harmadik világban, azt már nem lehet mondani, politikailag nem korrekt). Néha államminiszterekkel kell találkoznia és pénzt kérnie tőlük, néha pedig Hágáig kell elmennie, és az EU-tól kell készpénzt kunyerálnia. – Hol van Jem? – érdeklődtem. Biztosra vettem, hogy lemondta, mert ritka volt az olyan alkalom, amikor mind a négyünknek sikerült együtt lennünk, még akkor is, ha a szervezés már hetekkel korábban megtörtént, nemhogy órákkal előtte, mint ez esetben. (Be kell vallanom, hogy az utóbbi hónapokban én voltam a leggaládabb vétkes.)

– Már itt is van! – mondta Bridie. Jem rohanvást érkezett: aktatáska, esőkabát, kellemes, kerek arc. Bort rendeltünk. Folyt az ital. Megoldódtak a nyelvek. Mint mondottam, mindig is gyanítottam, hogy a barátaim nem kedvelik Paddyt. Most viszont, hogy nyilvánosan megszégyenített, szabadon beszélhettek. – Sosem bíztam benne – így Jem. – Túlságosan elbűvölő sármos volt. – Túlságosan elbűvölő sármos? – kérdeztem vissza. – Hogy mondhatod, hogy túlságosan elbűvölő sármos? Az elbűvölő sármos csodálatos dolog. Mint a fagyi. Az ilyesmiből sosincs túl sok! – De igen – felelte Jem. – Megehetsz egy literes doboznyi banánosdiós fagyit, utána egy liter meggyes-csokisat, aztán rosszul leszel. – Én ugyan nem – jelentettem ki. – Egyébként emlékszem arra az estére, és nem a fagyitól lettél rosszul, hanem a spanglitól. – Túlságosan jóképű volt – mondta Bridie. Ismét hitetlenkedésemnek adtam hangot. – Túlságosan jóképű? Hát az meg hogy lehet? Lehetetlen. Ellentmond a fizika törvényeinek. Vagy az akármi törvényeinek. Esetleg a földtörvénynek. És ez sértés lett volna? – Azt mondod, hogy túl jóképű volt hozzám? – Nem! – kiáltottak fel. – Dehogy! – Te tök csini vagy – mondta Jem. – Csini! Simán kinézel olyan jól, mint ő! – Jobban! – tette hozzá Treese. – Igen, jobban! – tódította Bridie. – Csak másképp. Ő túlságosan nyilvánvaló. Ránézel, és azt gondolod: Íme, egy magas, sötét hajú, jóképű férfi. Túl tökéletes! De nálad arra gondol az ember: íme, egy nagyon csinos, középmagas, lányos nő, jól vágott bubifrizurával, benne egy kis lila… – Bíbor, jó? – …és nagyon formás alakkal, ahhoz képest, hogy nem dohányzol. Csillogó szem – helyesebben szólva szemek – és kicsi, szimmetrikus orr. (Bridie meg van győződve róla, hogy az orra balra mutat. Mindenkit irigyelt, akinek az orra egyenesen állt ki a fizimiskájából.) – Minél tovább néz az ember, Lola, annál vonzóbb leszel. Minél tovább

nézi az ember Paddy de Courcyt, annál kevésbé lesz vonzó. Kihagytam valamit? – kérdezte Treese-től és Jemtől. – A mosolya beragyogja az arcát – szólt hozzá Jem. – Igen – helyeselt Bridie. – A mosolyod beragyogja az arcodat. Nem úgy, mint neki. – Paddy de Courcy hamisan mosolyog. Mint Joker a Batmanben – tette hozzá Jem. – Ez az! Mint Joker a Batmanben! – Nem is olyan, mint Joker a Batmanben! – tiltakoztam. – De bizony, olyan, mint Joker a Batmanben. – Bridie hajthatatlan maradt. 22.43 Desszertek. Banános-karamelles sütit rendeltem. A banánnak olyan nyúlós íze volt, mint a novemberi nedves falevélnek. Ledobtam a kanalamat, és a szalvétámba köptem a banánt. Bridie megkóstolta a sütimet. Azt mondta, nem nyúlós. Egyáltalán nem emlékeztet novemberi nedves falevélre. Treese is megkóstolta. Szerinte sem volt nyúlós. Jem is megkóstolta. Szerinte sem volt nyúlós. Meg is ette. Kárpótlásul felajánlotta a csokoládészeletét. De annak olyan íze volt, mint a csokoládés szalonnának. Bridie megkóstolta. Azt mondta, nincs csokoládésszalonna-íze. Csokoládé íze igen, szalonna íze nem. Treese egyetértett vele. Jem is. Bridie felajánlotta az almatortáját, de a tésztájának nyirkos karton íze volt, az almadarabok pedig döglött izékre emlékeztettek. A többiek nem értettek velem egyet. 23.48 Hazamentem, és beengedtem magam aprócska lakásomba. Körülnéztem egy semmit sem jelentő életben, és arra gondoltam, hogy teljesen egyedül vagyok. És hátralévő napjaimra egyedül is maradok. Ez nem önsajnálat. Egyszerű szembenézés a tényekkel. CSÜTÖRTÖK, AUGUSZTUS 28., 9.00 Csöngött a telefon. Nagyon barátságos női hang szólt bele: – Szia, Lola! – Szia – köszöntem vissza óvatosan.

Mert lehet, hogy egy ügyfél. Muszáj mindig úgy tennem, mintha tudnám, ki az, és sosem szabad megkérdeznem, hogy kivel beszélek. Mindegyik szereti azt hinni, hogy ő az egyetlen. (Nem így vagyunk ezzel valamennyien?) – Szia, Lola! – így újból a nagyon barátságos női hang. – A nevem Grace. Grace Gildee. Szeretnék veled beszélni. – Persze – feleltem. (Mert azt hittem, olyan nő, akinek stylistra van szüksége.) – Egy jó barátomról – folytatta. – Azt hiszem, te is ismered. Paddy de Courcy. – Igen – feleltem, s azon tűnődtem, mi ez az egész. Hirtelen leesett. Jaj, ne! – Te… újságíró vagy? – Igen! – mondta, mintha ez teljesen rendjén volna. – Nagyon szeretnék a Paddyhez fűződő kapcsolatodról beszélgetni veled. Paddy viszont azt mondta, hogy ne beszéljek a sajtóval. – Természetesen bőségesen kárpótolunk – mondta a nő. – Gondolom, mostanában elvesztetted pár ügyfeledet. Kapóra jöhet a pénz. Micsoda? Hogy pár ügyfelemet elvesztettem volna? Ez új nekem. – Lehetőséget kapsz, hogy elmondd a történetet a te oldaladról nézve – magyarázta a nő. – Tudom, úgy érzed, hogy csúnyán cserbenhagyott. – Nem, én… Begyulladtam. Meglehetősen begyulladtam. Nem akartam, hogy megjelenjen Paddyről és rólam egy sztori az újságban. Be sem kellett volna vallanom, hogy ismerem. – Nem akarok erről beszélni! – De volt kapcsolatod Paddyvel, igaz? – kérdezte. – Nem, én, hmm… Nincs hozzáfűznivalóm. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer olyan beszélgetést fogok folytatni, amelyben kiejtem e szavakat: nincs hozzáfűznivalóm. – Akkor ezt igennek veszem – így a Grace spiné. Nevetett. – Ne! – rikkantottam. – Ne vedd igennek! Most pedig mennem kell. – Ha meggondolod magad – mondta –, csak kurjants nekem. Grace Gildee. Színes cikkeket írok a Spokesmanbe. Remek munkát végeznénk.

9.23 Telefon Marcia Fitzgibbonstól, aki iparmágnás és fontos ügyfél. – Lola – mondta –, hallottam, hogy be volt lőve a Harvey Nicholsfényképezésen. – Belőve? – kérdeztem éles hangon. – Elvonási tünetei voltak – felelte. – Miről beszél? – Azt hallottam, hogy reszketeg roncs volt. Izzadt, hányt, képtelen volt egy olyan egyszerű feladatot végrehajtani, mint egy ruha kivasalása anélkül, hogy tönkretette volna. – Nem, nem – erősködtem. – Marcia, akarom mondani, Miss Fitzgibbons, nem voltam belőve. Csupán az a baj, hogy összetörték a szívemet. Paddy de Courcy a barátom, és valaki mást készül feleségül venni. – Hallom, folyton ezt meséli mindenkinek. Na de hogy Paddy de Courcy a maga barátja lenne? Ne nevettesse ki magát! Magának lila a haja! – Bíbor – kiáltom. – Bíbor! – Nem tudok tovább dolgozni magával – jelentette ki. – Én szigorúan veszem a zéró tolerancia elvét a drogosoknál. Maga kitűnő stylist, de a szabály az szabály. Gondolom, ezért iparmágnás. A védelmemben felhozott további érvek hiábavalónak bizonyultak, ugyanis letette. Végtére is, az idő pénz. 9.26 Nagyon hiányzik az anyukám. Most nagy szükségem lett volna rá. Emlékszem arra, amikor haldoklott – bár nem igazán tudtam, hogy ez történik, senki nem mondott ilyesmit, azt hittem, csak sok ágyban fekvésre van szüksége. Délutánonként, amikor hazamentem az iskolából, amúgy egyenruhában mellé bújtam az ágyba, és kéz a kézben néztük az EastEnders ismétléseit. Most ezt szeretném tenni, bebújni mellé az ágyba, fogni a kezét, és örökre elaludni. Vagy ha legalább lenne egy nagy családom, amelynek tagjai dédelgetnének, körülvennének, és azzal vigasztalnának: – Ugyan, mi szeretünk. Még akkor is, ha semmit sem tudsz az aktuálpolitikáról.

De egy szál magam vagyok a világban. Lola, a kis árva lány. Amit szörnyű kimondani, hiszen apu még él. Meglátogathatnám Birminghamben. De tudom, hogy az kibírhatatlan lenne. Olyan lenne, mint anyu halála után, amikor egymás mellett éltünk egy néma házban, gőzünk sem volt, hogy kell kezelni a mosógépet, vagy hogyan kell megsütni egy csirkét, és mindketten antidepresszánsokon éltünk. Bár tudtam, hogy értelmetlen feladat, azért felhívtam. – Szia, apu, a barátom egy másik nőt vesz feleségül. – Az aljas gazember! Majd sóhajtott egy nagyot, hosszút és súlyosat, és így folytatta: – Csak azt szeretném, ha boldog lennél, Lola. Ha te boldog lennél, az engem is boldoggá tenne. Már bántam, hogy felhívtam. Feldúltam, mindent nagyon mellre szív. És már hallgatni is, kimondottan, hogy olyan egyértelműen depressziós… Úgy értem, én is depressziós vagyok, de nem beszélek állandóan róla. Azonkívül hazudik is. Nem tenné boldoggá, ha boldog lennék. Kizárólag az tenné boldoggá, ha anyu újra élne. – Na és hogy van Birmingham? – kérdeztem. Én legalább boldogultam az életemmel anyu halála után. Én legalább nem költöztem Birminghambe, még csak nem is a szűkebb értelemben vett Birminghambe – amelynek jó üzletei vannak, köztük a Harvey Nichols –, hanem egy birminghami kertvárosba, ahol soha nem történik semmi. Neki nagyon sürgős volt elköltöznie. Amint betöltöttem a huszonegyet, úgy kilőtt, mint a puskagolyó, mondván, a bátyjának szüksége van rá; de gyanítottam, hogy azért költözött el, mert nagyon nehezünkre esett együtt lenni. (Az igazság kedvéért be kell vallanom, én magam azt fontolgattam, hogy New Yorkba költözöm, de megspóroltam magamnak a fáradságot.) – Birmingham nagyszerű. – Jó. Nagy, hosszú csönd. – Hát, mennem kell – mondtam. – Szeretlek, apu. – Jó kislány – felelte. – Úgy bizony. – És te is szeretsz, apu.

18.01 Ösztönöm minden sugdosása ellenére megnézem a híreket, azt remélve, hogy látok egy parlamenti közvetítést, és egy pillanatra megláthatom Paddyt. Végig kell ülnöm egy borzalmas tudósítást tizenhét nigériai férfiról, akiket kitoloncoltak, pedig ír gyerekeik vannak, meg arról, hogy az európai országok a harmadik világ országaiban rakják le a szeméthegyeiket (és igen, „harmadik világot” mondtak, nem „fejlődő világot”). Egyre vártam a parlamenti riportot, a kövér, vörös képű, korruptnak látszó férfiakat, amint egy kék szőnyeges helyiségben állnak, és azt kiabálják egymásnak: ratatatata! De egyáltalán nem jött. 18.55 Nem tudom abbahagyni Paddy hívogatását. Olyan ez, mint egy kényszerbetegség. Mint az állandó kézmosás. Vagy a kesudiórágcsálás. Ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni. Egyszer sem veszi fel, és egyszer sem hív vissza. Tudatában vagyok ugyan, hogy lealázom magam, mégsem tudom abbahagyni. Vágyódom utána. Sóvárgok utána. Bárcsak beszélhetnék vele! Lehet, hogy nem tudnám rávenni, gondolja meg magát, de válaszokat kaphatnék a kérdéseimre. Például, hogy miért éreztette velem azt, hogy olyan különleges vagyok? Miért sajátított ki annyira? Amikor pedig egész idő alatt volt egy másik nő is. Van egy olyan szörnyű, okvetetlenkedő érzésem, hogy ez az én hibám. Hogy is hihettem el, hogy egy olyan jóképű és karizmatikus férfi, mint Paddy, komolyan vesz egy ilyen nőt, mint én? Annyira, de annyira ostobának érzem magam! Pedig a helyzet az, hogy nem vagyok ostoba. Felületes igen, de ostoba nem. Ez nagy különbség. Csak mert imádom a ruhákat és a divatot, még nem vagyok agyilag zokni. Meglehet, nem tudom, ki Bolívia elnöke, de van érzelmi intelligenciám. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy van. Mindig remek életvezetési tanácsokat adtam másoknak. (Csak igény esetén. Kéretlenül nem. Az bárdolatlanság lenne. De világos, hogy nem volt jogom hozzá. A suszter gyerekeinek stb. stb.)

PÉNTEK, AUGUSZTUS 29. Életem legrosszabb hete megállás nélkül folytatódik. Petra McGillis írónő fotózására három súlyos bőröndnyi ruhával támolyogtam be, amelyeket Petra részletes kikötései alapján kértem kölcsön, de amikor kinyitottam a koffereket, felháborodva így szólt: – Azt mondtam, nem akarok színeket! Azt mondtam, semleges színek legyenek, drapp, tejkaramella, ilyesmi! – Odafordult egy nőhöz, akiről később kiderült, hogy a szerkesztője, és azt méltatlankodta: – Gwendoline, mivé akarsz változtatni? Pisztáciazölddé? Én nem vagyok pisztáciazöld szerző! Szegény szerkesztő bizonygatta, hogy dehogy akarta ő bármivé tenni a szerzőt, pisztáciazölddé meg végképp nem. Azt mondta, hogy Petra beszélt a stylisttal (velem), és elmondta az igényeit, és abba hogy senki sem avatkozott bele, nem változtatott semmit. – De azt mondtam, hogy semmi színt! – kötötte Petra az ebet a karóhoz. – Elég részletesen kifejtettem. Sosem viselek színes holmikat! Én komoly író vagyok! Hirtelen mindenki engem nézett: a fényképész, a sminkes, a díszlettervező, az élelmiszer-szállító és egy csomagot kézbesítő postás. Az ő hibája, vádoltak valamennyien a szemükkel. Az a stylist. Azt képzeli, hogy Petra McGillis pisztáciazöld teremtés. És jogosan is vádoltak. És Nkechit sem hibáztathattam. Én fogadtam a hívást, és amikor Petra azt mondta, „Nem akarok színeket!”, szétzilált agyam nyilván úgy értette: „Imádom a színeket!” Korábban ez sosem fordult elő velem. Általában annyira jól szoktam közvetíteni az ügyfelek igényeit, hogy el akarják lopni a ruhákat a fényképezésről, és bajba kevernek a sajtóirodával. – A saját kurva ruhámat fogom viselni – jelentette ki szilárdan és ingerülten Petra. A találékony Nkechi rengeteg telefont bonyolított le, hogy felkutasson egy kupac semleges színű ruhákat tartalmazó, azonnali segítséget jelentő csomagot, de egy sem volt megszerezhető. Ő legalább megpróbálta, üzenték némán a vádló arcok. Hogy Nkechi csupán asszisztens, mégis több leleményességről tett tanúbizonyságot, mint maga a stylist. Ott és akkor távoznom kellett volna, hiszen úgysem voltam senkinek hasznára. De a fotózás hátralévő részében (három órán át) csak

álltam tétlenül, hősiesen mosolyogtam, és igyekeztem kordában tartani az ajkam rángatózását. Hébe-hóba előugrottam, hogy megigazítsam Petra gallérját, hogy mutassam, okom van a létezésre, de katasztrófa volt, szörnyűséges katasztrófa. Hosszú időt töltöttem a karrierem felépítésével. Most mindez napok leforgása alatt tönkremegy Paddy de Courcy miatt? De nehéz volt bármivel is törődnöm. Csupán az érdekelt, hogyan szerezzem vissza. Vagy ha ezzel kudarcot vallottam, hogyan viseljem el életem hátralévő részét nélküle. Igen, ez úgy hangzott, mintha valami felfuvalkodott, a gót divatot követő perszóna lennék, de tényleg, ha ismernék… Élőben sokkal jóképűbb és karizmatikusabb, mint a tévében. Azt érezteti az emberrel, hogy ő az egyedüli a világon, és olyan jó illata van, hogy az első találkozásunk után vettem a borotválkozás utáni szeszéből (Baldessini), és bár ő egy különleges De Courcy-adalékot is adott az elegyhez, egyetlen szippantás elég volt, hogy csőlátásom támadjon, mintha ájulás jött volna rám. 15.15 Újabb hívás ettől a Grace Gildee nevű újságírótól. Rámenős. Először is, hogyan szerezte meg a számomat? És honnan tudta, hogy Marcia Fitzgibbons lapátra akar tenni? Tulajdonképpen arra gondoltam, megkérdezem tőle, ki akar még kirúgni, de letettem róla. Bizonyos mennyiségű óvatoskodás után (részemről) öt rongyot kínált a sztorimért. Rengeteg pénz. A stylist bizonytalan szakma. Lehet, hogy egyik héten tizenkét munkád is van, aztán a hónap hátralévő részére semmi. De nem estem kísértésbe. Viszont – nem estem teljesen a fejemre, bár úgy éreztem magam – felhívtam Paddyt, és hagytam neki egy üzenetet. „Egy Grace Gildee nevű újságíró egy csomó pénzt kínált, ha beszélek vele a kapcsolatunkról. Mit tegyek?” Alig tettem le, máris visszahívott. – Eszedbe se jusson – rendelkezett. – Én közszereplő vagyok. Nekem pályafutásom van. Mindig csak ő meg a pályafutása. – Nekem is van pályafutásom, tudod – emlékeztettem. – És most az összetört szívem miatt épp folyik le a Swanee folyón.

– Ne engedd – felelte kedvesen. – Nem érek annyit. – Öt lepedőt kínált. – Lola. – Meggyőző erő volt a hangjában. – Ne add el pénzért a lelked, te nem az a fajta lány vagy. Te meg én remekül megvoltunk. Őrizzük meg az emlékét. És tudod, ha bármikor megszorulsz pár fillér erejéig, kisegítelek. Nem tudtam, mit mondjak. Jóllehet támogató barátként viselkedik, valójában nem arról van szó, hogy pénzt ajánl fel a hallgatásomért? – Rengeteg mindenről tudnék mesélni Grace Gildeenek – jelentettem ki bátran. Ezúttal más hangon szólalt meg. Mély, hideg hangon. – Például mi a faszról? Kevésbé magabiztosan válaszoltam: – …A… cuccokról, amiket vettél nekem. A játékainkról… – Tisztázzunk valamit, Lola. – Sarkvidéki tónus. – Nem beszélsz senkivel, különösen vele nem. Aztán azt mondta: – Most mennem kell – tette hozzá. – Valaminek a közepén tartok. Vigyázz magadra. Letette! 20.30 Bridie-vel és Treese-szel töltöttem az éjszakát Treese-ék nagy házában Howthban. Treese újdonsült férje, Vincent nem volt otthon. Titokban örültem. Mindig alkalmatlannak érzem magam, amikor ott van. Mindig az az érzésem, hogy azt gondolja: – Mit keresnek ezek az idegenek a házamban? Meglehetősen koros. Tizenhárom évvel idősebb Treese-nél. Ez a második házassága. Az első feleségét és a három kisgyerekét elrekkentette valahová. Vincent nagykutya az ír rögbiligában. Ami azt illeti, valaha az ír válogatott tagja volt, és mindenről mindent tud. Vincenttel szemben nincs helye a vitának. Mond egy mondatot, és az egész beszélgetés le van zárva. 23.59 Később sok bor fogyott, bár nem az alsó polcról valók, mivel azok Vincent különleges darabjai, és bosszankodna, ha meginnánk.

– Maradj itt éjszakára – indítványozta Treese. 0.27 Bedugtak az egyes számú vendégszobába. – Aludj jól – mondta Treese –, szép álmokat. Ne ébredj fel hajnali négy óra harminchatkor azzal az elhatározással, hogy kisurransz és elautózol Paddy lakásához, hogy kaviccsal dobáld az ablakát, és szitkokat szórj Alicia Thorntonra. 4.36 Felébredtem. Úgy döntöttem, hogy kisurranok, elautózom Paddy lakásához, hogy kövekkel dobáljam az ablakát, és szitkokat szórjak Alicia Thorntonra („Alicia Thornton anyja leszopja a plébánost!” „Alicia Thornton nem mossa a punciját!” „Alicia Thornton apja kegyetlenül bánik a család labradorjával!”). De amikor kinyitottam Treese bejárati ajtaját, a riasztó szirénázni kezdett, a keresőlámpák bekapcsoltak és távoli kutyaugatás hallatszott. Félig-meddig azt vártam, hogy megjelenik egy helikopter a fejem fölött, amikor Treese selymes, világos rózsaszín neglizsében (hálóing) és egy hozzá illő peignoirban (pongyola) lelibegett a lépcsőn, s a keresőfények ezüstös fényt csillantottak meg fényes, halvány frizuráján (haján). – Megígérted, hogy nem teszed – dorgált meg higgadtan. – Most kelepcébe estél. Mars vissza az ágyba! Vöröslő ábrázat. VASÁRNAP, AUGUSZTUS 31. Cikkek Paddyről az újságban. Megvettem néhányat. (Meglepett, milyen olcsó az újság, összehasonlítva a magazinokkal. Megéri az árát. Vicces, miket vesz észre az ember, amikor darabokra hullott az élete.) De a cikkek jóformán semmit sem mondtak. Csak azt, hogy szexis pasi, az ír politika plakátfiúja. Rólam egyik cikkben sem történt említés. Meg kellett volna könynyebbülnöm – legalább Paddy nem lesz mérges –, de inkább kifosztottnak éreztem magam, mintha nem is léteznék.

HÉTFŐ, SZEPTEMBER 1., 10.07 Egy telefon az Irish Tatler magazintól, amelyben lemondják a jövő heti munkát. Az üzenet egyértelmű: senki sem akar olyan stylisttal dolgozni, aki tönkreteszi a kollekciókat. Terjed a hír. 10.22 Csöngött a mobilom. Ismerősnek tűnt a szám, de nem voltam biztos benne, aztán rájöttem, hogy már megint az a Grace Gildee nevű újságírónő. Ez üldöz! Nem vettem fel, de meghallgattam az üzenetet. Személyes találkozásért nyomult, és még több pénzt kínált. Hét rongyot. Nevetett, és azzal vádolt, hogy keményen játszom. De hiszen nem játszom én sehogy! Csak azt szeretném, ha békén hagynának! KEDD, SZEPTEMBER 2. A legnagyobb csapás a mai napon. Alicia Thornton a VIP címlapján, ezzel a főcímmel: HOGYAN HÓDÍTOTTAM MEG HIGANY SZÍVÉT? A kedves újságos adott egy pohár vizet, és megengedte, hogy egy kicsit elüldögéljek a székén, amíg elmúlik a szédülés. Tizenkét oldalnyi fotó. Paddy sminket visel rajtuk. Vastag réteg szilikonos alapozót, amitől olyan plasztikusnak tűnik, akár egy Ken baba. Nem tudom, ki volt a fotózáson a stylist, de nagyon határozott eligazításban részesülhettek. Alicia (magas, vékony, szőke bubifrizurás, meglehetősen lószerű, de nem a tetszetős módon, mint Sarah Jessica Parker, hanem inkább, mint Celine Dion. Nyihaha!) krémszínű Chanel tweedruhában és – kabátban. Paddy politikushoz illő öltönyben (Zegna? Ford? Nem tudnám megmondani) ül egy mahagóniasztalnál, kezében egy ezüsttoll, mint aki épp egy fontos egyezményt készül aláírni, Alicia mögötte áll, keze Paddy vállán, a támogató feleség pózában. Aztán Paddy és Alicia estélyi öltözetben. Paddy fekete nyakkendőben, Alicia hosszú, piros, ejtett vállú MaxMarában. A piros nem a színe. Valamint a jobb karja hónalja alól kivillan egy kis borosta. Mind közül a legrémesebb: Paddy és Alicia összeillő könnyű pamutszövet farmerban, felhajtott gallérú pólóingben, a nyakukba vetett

kockás mintás pulóverrel, és a kezükben teniszütővel! Mint egy közönséges csomagküldő-katalógusban. Annak ellenére, hogy Paddy a legjóképűbb férfi, aki él, ezeknek a fotóknak sikerült őt hanyatló csillagzatú férfimodellnek láttatniuk. Az interjúban az állt, hogy kamaszkoruk óta ismerik egymást, de találkozásaik csak az utóbbi hét hónapban váltak romantikussá, „viszszafogott” módon. Az utóbbi hét hónapban! Én találkozgattam Paddyvel „visszafogott” módon az utóbbi hét hónapban! Nem is csoda, hogy azt mondta, „visszafogottnak” kell lennünk. Azt mondta, hogy az élet (az enyém) élő pokollá válna, ha megjelennék az oldalán a hivatalos murikon és a vörös szőnyeges eseményeken. A sajtó agyonkínozna és állandóan teljes sminket kellene viselnem, még alvás közben is, hogy elkerüljem az olyan képaláírásokat, mint „Paddy barátnője egy pattanásos bányarém”. (A nyár folyamán kétszer esett rólam szó a pletykarovatokban, de Paddy sajtóirodája azt állította, hogy a ruházkodásában segítek neki, és szemlátomást ezt el is hitte mindenki.) Komolyan azt gondoltam, hogy az én jól felfogott érdekeimet nézi. Pedig az egész csak arra szolgált, hogy Alicia, a „lelki társa” (ezt mondta Paddy az interjúban) rá ne jöjjön a létezésemre. Mennyire agyalágyult vagyok! KEDD, KÉSŐBB Dühös voltam. Sötét, keserű gondolatok kavarogtak bennem. Tele voltam rossz, égető érzéssel. Kifulladtam. Hirtelen földhöz vágtam a VIP magazint, és arra gondoltam, hogy válaszokat érdemlek! Elhajtottam Paddy lakásához, és becsengettem. Csengettem és csengettem és csengettem és csengettem és csengettem. Semmi sem történt, de úgy döntöttem, pokolba vele, maradok! Megvárom, amíg hazajön. Még akkor is, ha napokig kell várnom. Sőt, hetekig. Végül csak haza kell jönnie. A rossz, égető érzés megerősített, és úgy éreztem, örökké tudok várni, ha kell. Terveket kovácsoltam. Felhívtam Bridie-t és megkértem, hozzon egy hálózsákot és szendvicseket. Meg egy flaska termosz levest. – De ne minestronét – mondtam. – Semmi darabosat. – Mi van? – hitetlenkedett. – Letáboroztál Paddy lakása előtt?

– Muszáj neked mindent felfújnod? – kérdeztem. – Csak megvárom, hogy hazaérjen. De lehet, hogy ez napokig is eltart. Szóval, mint mondottam, hálózsák, szendvicsek és leves. És ne feledd: semmi darabosat. Azt jajveszékelte, hogy aggódik értem, úgyhogy le kellett tennem. Fogyott a türelmem. Telt-múlt az idő. A rossz, égető érzések táplálták a koncentrációmat. Nem vettem tudomást a kényelmetlenségről, a hidegről, arról, hogy vécére kellene mennem. Akárcsak egy buddhista szerzetes. Időnként – egyéb teendő híján – megnyomtam Paddy csengőjét. Aztán ráeszméltem, hogy a rossz, égető érzések alighanem enyhén alábbhagytak, mert ezt meglehetősen unalmasnak találtam. Újból felhívtam Bridie-t. – El tudnád hozni az új In Style-t, egy sudoku rejtvényújságot és a Diana Vreeland-életrajzomat? – kérdeztem. – Nem! – felelt. – Lola, kérlek! Légy szíves, gyere el onnan! Neked elment a józan eszed! – Épp ellenkezőleg – vitatkoztam. – Még életemben nem voltam ilyen épeszű! – Lola, te zaklatod Paddyt. Ő közéleti személyiség, bajba kerülhetsz emiatt! Akár… Megint le kellett tennem. Nem volt ínyemre az udvariatlanság, de nem volt más választásom. Azzal szórakoztattam el magam, hogy még néhányszor becsengettem Paddyhez, aztán megszólalt a mobilom. Bridie hívott! Ott volt a kapunál! Nem tudott bejutni, mert nem tudta a kódot! – Hoztál hálózsákot? – tudakoltam. – És levest egy flaskában? – Nem. – Barry veled van? (Barry a férje.) – Igen, Barry itt van mellettem. Kedveled Barryt, nem igaz? Kedvelem, de az a látomásom támadt, hogy ő meg Barry erőnek erejével betuszkolnak a kocsijukba, és elvisznek onnan. Ezt nem tűrhettem. – Lola, légy szíves, engedj be minket! – Nem – válaszoltam. – Bocsi. Azzal kikapcsoltam a telefonomat. Semmilyen eredményre nem számítva folytattam Paddy csengőjének nyomkodását, amikor hirtelen egy férfi körvonalai tűntek fel a mintás üvegajtó mögött.

Ő az! Ő az! Mindvégig odabent volt! Megkönnyebbülés, izgalom öntött el – aztán sötétebb gondolataim támadtak: eddig miért nem jött le? Miért kell még jobban megaláznia? Csakhogy egyáltalán nem ő volt az! Hanem Spanyol John, a sofőrje. Jól ismerem, mert néhányszor ő jött értem, és hozott el Paddyhez. Habár mindig roppant szívélyes volt, meglehetősen féltem tőle. Nagydarab, testes fajta, aki szemlátomást úgy ketté tudta volna roppantani az ember nyakát, mint a barbecue-szószban tálalt csirkeszárnyat. – Spanyol John – esdekeltem –, látnom kell Paddyt. Könyörgök, engedjen be! Megrázta a fejét, és rám dörrent: – Menjen haza, Lola! – Odafent van vele a nő? – kérdeztem. Spanyol John a diszkréció nagymestere (és korántsem spanyol). Mindössze ennyit mondott: – Jöjjön, Lola, hazaviszem. – Tehát odafent van! Gyengéden, már-már kedvesen elhúzott az ajtótól, és Paddy Saabja felé kormányozott. – Hagyja csak – mondtam sértődötten. – Van saját autóm, haza tudok menni magam is. – Sok szerencsét, Lola – válaszolta. Megfellebbezhetetlenül. Ettől a véglegességtől felbátorodva tettem fel a kérdést, amelyre mindig is szerettem volna tudni a választ. – Jut eszembe – így én –, mindig is tudni szerettem volna. Miért hívják Spanyol Johnnak, amikor nem is spanyol? Egy pillanatig azt hittem, előrelép, és egy fájdalmas karate csapást mér rám, de aztán láthatóan megenyhült. – Nézzen csak rám. – Vörös hajára, fehér képére és számos szeplőjére mutatott. – Látott már olyat, aki kevésbé spanyolos külsejű? – Aha. – Megértettem. – Irónia? – Vagy talán szarkazmus. Sosem tudom a különbséget. KEDD ESTE, MÉG KÉSŐBB Hát ennyi volt, elhajtottak Paddy ajtaja elől, mint egy rühes koldust. A józanságom úgy tért vissza, mintha az arcomba zúdítottak volna egy vödörnyi hideg vizet, és megbotránkoztam magamon. Úgy

viselkedtem, mint egy eszement. Szétcsúsztam. Zaklattam Paddyt. Igen, Bridie-nek igaza volt. Zaklattam. És elborzasztott a mód, ahogyan Bridie-vel bántam. Egy flaska levest kértem tőle. Honnan szerezne Bridie levest? Aztán nem voltam hajlandó megmondani neki a kapukódot, és lecsaptam a telefont. Bridie aggódó barátnő! Már láttam, milyen őrült voltam, és mind között a legrosszabb – miközben beszámíthatatlanságom szorításában meg voltam győződve róla, hogy tökéletesen épelméjű vagyok. A végső csapás. Nem folytathatom így tovább, hogy nem eszem, nem alszom, a munkámból romhalmazt csinálok, a barátaimat cselédekként kezelem, és a kellő óvatosság és figyelem mellőzésével keringek az autómmal a városban… Elhajtottam Bridie házához. Már pizsamában volt, és örült, hogy lát. Hosszasan kértem a bocsánatát a hálózsák, utána meg a kapukód miatt. – Elfogadva – felelte. – Elfogadva. Na és mi van? – Elhatározásra jutottam – mondtam. – Úgy döntöttem, összecsomagolom az életemet, és elköltözöm a világ végére. Egy olyan helyre, ahol semmi sem emlékeztet Paddyre. Van földgömböd, ugye? – Ööö, igen… (Még az iskolai földrajztanulmányai idejéről. Bridie soha nem dob ki semmit.) Bridie földgömbjén a világ vége (Írországból nézve) Új-Zéland. Remek. Az meg is teszi. Úgy vélem, szép tájak vannak arrafelé. Elmehetnék egy Gyűrűk Ura-túrára. De Bridie-ből a józanság hangja szólt. – Új-Zélandra méregdrágán lehet eljutni – mondta. – Továbbá igen messze van. – De hát pont ez a lényeg – magyaráztam. – Messze akarok menni innen, hogy ne lássam Alicia képét, valahányszor lemegyek egy tábla csokoládéért, és ne halljak Paddyről az esti híradóban – nem mintha nézném az esti híradót… Te jó ég, hogy milyen lehangoló, eltekintve attól az ügytől a tyúkokkal, láttad? – Mit szólnál Tim bátya kunyhójához? – indítványozta Barry. Ő is pizsamában volt. Tim bátya kunyhója Bridie Tim nevű bácsikájának a nyaralója volt Clare megyében. Treese lánybúcsús hétvégéjét töltöttük ott. Sok min-

den eltört. (Nem én tettem személy szerint, csak egy voltam a sok közül.) – Az jó messze van – így Barry. – Ott még tévé sincs! – tett rá egy lapáttal Bridie. – De ha bedilizel az egyedülléttől, három óra alatt itthon lehetsz, mivel megnyitották a kildare-i összekötő utat. (A kildare-i összekötő út átadása volt a legjobb dolog, ami Bridie kiterjedt famíliájának életében történt, mivel sokuk Dublinban lakik, de imádják Tim bátya kunyhóját. Bridie apukája szerint negyvenöt percet farag le az autóútból. De mit törődöm én ezzel? Harmincegy éves vagyok, és ha nem ölöm meg magam, valószínűleg még további negyven évet élek. Azt az időt akár Kildare mellett egy forgalmi dugóban ülve is eltölthetem, nem oszt, nem szoroz.) – Köszönöm a szíves felajánlást – mondtam. – De nem maradhatok örökre Tim bátya kunyhójában. Valamelyik családtagod esetleg használni szeretné. – Nem valószínű, vége a nyárnak. Nézd – mondta Bridie –, összetört a szíved, és úgy érzed, sosem fogod túltenni magad rajta. Pedig túl fogod, és akkor sajnálni fogod, hogy Új-Zélandba költöztél, és eldobtad magadtól az itteni vállalkozásodat. Miért nem mész el pár hétre Clare-be gyógyulni? Bízd rá Nkechire, hogy tartsa mozgásban csökkentett üzemmódban a szakmai dolgokat. Hogy vagy most betáblázva? Sok a munka? – Nem. – Nemcsak azért, mert egyre-másra mondják le a munkákat, hanem az évszak miatt is. Összeállítottam az összes privát ügyfelem őszi-téli gardróbját – elfoglalt, gazdag nők, akiknek nincs idejük vásárolni, de elegánsnak, hozzáértőnek és összeszedettnek kell látszaniuk. A következő nagy igénybevételt jelentő időszak a karácsonyiparti-szezon lesz, amely abban a pillanatban beindul, amint lecseng halloween. Még néhány hétig nem kell hozzákezdeni. Mármint mindig van munka, amit el lehet végezni. Elvihetném a Brown Thomas és a Costume és a többi jó üzlet bevásárlóit ebédelni, hogy a legjobb ruháikat nekem jegyezzék elő, és ne más stylistoknak. Gyilkos egy szakma a stylisté. Felettébb gonosz. Sok jó ruha jár körbe, és a verseny ádáz. Az emberek ezt nem veszik észre. Azt hiszik, csajos vigalom drága ruhákkal körbelebegni, és mindenkinek mesés külsőt varázsolni. Távolról sem.

– Aztán ha visszajössz, és a dolgok ugyanolyan rosszul mennek, még mindig elmehetsz Új-Zélandra – mondta Bridie. – Tudom, mikor nevetnek rajtam, Bridie. De nem nevetsz majd, amikor egy szép kis házban fogok lakni Rotoruában. Mindazonáltal elfogadom kedves ajánlatodat. SZERDA, SZEPTEMBER 3., 10.00 Bementem az „irodámba”. (Martine péksége.) Szívesen dolgoznék otthonról, de a lakásom túl kicsi hozzá. Ez az ára, ha a városközpontban laksz. (Egy másik ár a részegek röfögős birkózómeccsei hajnali négykor az ablakod alatt.) Forró csokoládét és sárgabarackos csigát rendeltem. Normál esetben annyira imádom a sárgabarackos csigát, hogy fejadagot kell megállapítanom magamnak. Tízet is meg tudok enni egyhuzamban, gond nélkül. De ma a lekvármáz visszataszítónak tűnt, és a sárgabarack vészjósló szemként meredt rám. Félre kellett tolnom. Ittam egy kortyot a forró csokoládémból, és nyomban hányni támadt kedvem. Megszólalt a csengő. Nkechi érkezett meg. Mindenki megnézte. Van is rajta temérdek látnivaló. Nigériai, egyenes, mint a nádszál, mindenütt fonatok lógnak a hátára, nagyon hosszú lábán pedig egy igencsak terjedelmes hátsó nyugszik. De Nkechi sosem igyekezett elrejteni a fenekét. Büszke rá. Ez elkápráztat. Az ír lányok élete a fenékelrejtő vagy fenékkisebbítő ruházkodási taktikák utáni állandó kutatásból áll. Sokat tanulhatunk más kultúráktól. Nkechi fiatal kora ellenére (huszonhárom éves) zseni. Például amikor Rosalind Croft (egy simlisen gazdag Maxwell Croft nevű pofa neje) jótékonysági vacsorára ment a Mansion House-ba. A ruhája nyakkivágása annyira megelőzte a divatot, hogy egyik ékszer sem ment hozzá. Mindent megpróbáltunk. Rémálom volt! Mrs. Croft már azon volt, hogy odatelefonál és lemondja, amikor Nkechi felkiáltott: „Tudom már!” Felkapta a sálját, a saját sálját (amelyet három euróért vett egy turkálóban), elrendezte Mrs. Croft nyaka körül, és megmentette a helyzetet. – Nkechi – mondtam –, kiveszek pár hetet, és elmegyek Tim bátya kunyhójába. Nkechi is ismeri a helyet. Ott volt Treese lánybúcsúján. Most, hogy belegondolok, ő tette tönkre a kenyérpirítót, amikor egy egész bagelt

próbált beleerőltetni. Látványos vérontás volt. A pirító oldala fekete füstöt hányt, amit a felcsapó láng hangos sziszegése követett. Ő törte el azt a kerámiadelfint is, amely harmincnyolc éve Bridie családjának a tulajdonában volt. Részegen ropta, bedobott egy jókora, magas rúgást, amelytől a delfin akkorát repült, mint egy rögbilabda a korlát fölött, neki a falnak, ahol aztán ripityára tört. De hát ez lánybúcsú volt, ahol előfordul az ilyesmi. De legalább senki sem kötött ki a kórházban. Nem úgy, mint Bridie lánybúcsújakor. – Tudom, drámaian hangzik, hogy összecsomagolom az életemet – mondtam –, de az állapotomról van szó, komolyan, Nkechi. Nem tudok dolgozni, nem tudok aludni, az emésztőrendszerem cafatokban. Mire ő: – Szerintem jó ötlet. Vond ki magad a forgalomból egy időre, mielőtt tovább rongálnád a hírnevedet. Kínos kis csönd támadt. – Nkechi, nagyra értékelném, ha átvennéd a gyeplőt arra a rövid időre, amíg távol leszek – mondtam. Azt mondta: – Persze. Átveszem. Meglesz. Igyekeztem lenyelni az izgatottságomat. Minden kézben van tartva. Nkechi jól fogja csinálni. Talán túl jól is. Nem tetszett az, ahogy azt mondta: – Átveszem. – Nkechi, te zseni vagy – jelentettem ki. – A legjobb úton haladsz, hogy ragyogó stylist legyen belőled, talán a legjobb közöttünk. De pillanatnyilag csak annyi a feladat, hogy csökkentett üzemmódban tartsd életben a dolgokat. Légy szíves, ne csinálj puccsot ellenem, amíg nem vagyok itt. Légy szíves, ne szervezkedj a saját szakálladra. Légy szíves, ne orozd el a leggazdagabb ügyfeleimet. Legyél a barátom. Ne feledd: a neved „hűséges”-t jelent joruba nyelven. 10.47 Csüggedten vánszorgok haza összecsomagolni, amikor meglátom, hogy valaki várakozik a házunk előtt. Egy nő. Magas, farmer, kapucnis pulóver, rövid, tüskés szőke haj. A kerítésnek dől, cigarettázik. Két férfi ment el mellette, és odaszóltak valamit. A válaszát odasodorta hozzám a szél. Menjetek a picsába!

Ki ez? Mi a jó franc? Aztán leesett! Ez az az újságíró, Grace Gildee! Az ajtóm előtt fülel le, mint egy… mint egy drogbárót vagy… vagy… egy pedofilt! Megtorpantam. Hová menjek? Menekülj, menekülj! De hová meneküljek? Jogom van hozzá, hogy bemehessek a saját lakásomba. Végtére is ott lakom. Túl késő! Meglátott? – Lola? – Mosolyog és mosolyog, a cigarettáját egy ügyes bokafordítással sebesen elnyomja. – Szia! Kezet nyújt. – Grace Gildee. Örvendek. Meleg, puha keze már az enyémben volt, mielőtt leállíthattam volna. – Nem – rántottam vissza a kezem. – Hagyjon békén. Nem beszélgetek magával. – Miért nem? Tudomást sem véve róla keresgéltem a kulcsomat a táskámban. Elszántan azt terveztem, hogy nem létesítek vele szemkontaktust, de akaratom ellenére azon kaptam magam, hogy egyenesen az arcába nézek. Közelebbről nézve látszott, hogy nem visel sminket. Szokatlan. De nem is volt rá szüksége. Nagyon csinos a maga fiús módján. Mogyoróbarna szem, és az orra csupa szeplő. Az a fajta nő, aki ha kifogy a samponja, szívbaj nélkül mosogatószerrel mos hajat. Jól kezeli a vészhelyzeteket, gyanítottam. – Lola – szólal meg. – Megbízhatsz bennem. – Megbízhatsz bennem! – kiáltottam fel. – Micsoda közhely! Mindenesetre valóban volt valami benne. Meggyőző. – Tényleg megbízhatsz bennem – mondta halkan. – Én nem vagyok olyan, mint a többi újságíró. Tudom, milyen Paddy. A kezem abbahagyta a táskám rejtett mélységeiben való turkálást a kulcsom után. Meg voltam babonázva. Mintha egy kígyó hipnotizált volna. – Fele életében ismertem – mondta a nő. Hirtelen szerettem volna a pulóveres vállára hajtani a fejem és zokogni, és hagyni, hogy simogassa a hajam.

Pont ezt akarta. Mindegyik újságíró ezt csinálja. Úgy tesznek, mintha a barátaid lennének. Mint amikor Sarah Jane Hutchinsont meginterjúvolták a Veszélyeztetett Gyerekek Alapítvány bálján. Az újságírónő roppant kedves volt, megérdeklődte, hol vette Sarah Jane a gyönyörű ruháját. És a pompás ékszereit. És ki készítette a frizuráját? Bízz bennem, bízz bennem, bízz bennem. Aztán a főcím így szólt: HÁTULRÓL LÍCEUM, ELÖLRŐL MÚZEUM Ki az a negyven-egynéhány éves, nemrégiben elhagyott feleség, aki elveszítette az önkontrollját? A kamasz lánya ruháiban futkos fel-alá a városban. Próbálkozás az elvesztett fiatalság visszaszerzésére? Vagy próbálkozás az elvesztett férj visszaszerzésére? Felejtsd el, szivi. Akár egyik, akár másik, nem működik. Végre megtaláltam a kulcsaimat. Hála istennek! Be kellett jutnom a lakásomba. Meg kellett szabadulnom Grace Gildeetől. 17.07 Megérkeztem Knockavoyba! Tim bátya kunyhója a mezőn áll, kicsit távolabb a várostól. Végighajtottam a hepehupás földúton, és leparkoltam a bejárati ajtó előtti kavicsos részen. Meszelt falú házikó. Vastag, göröngyös fal. Apró ablakok. Pirosra festett, reteszes ajtó. Széles ablakpárkányok. Bűbájos. Kiszálltam a kocsiból, és a szél majdnem elfújt. Az a látomásom támadt, hogy felkap, felpörget magasra, az égbe, ki az öböl fölé, aztán beledob egy vízsírba az Atlanti-óceán hullámai közé. Akkor Paddy majd sajnálni fogja. Keservesen megbánja azt a napot, amikor először hallott Alicia Thorntonról. Gyerünk, szél, kérleltem. Vigyél el! Szorosan behunyt szemmel és hívogatón széttárt karral álltam ott, de nem történt semmi. Bosszantó. Nekifeszültem a szélnek, és a bejárati ajtó felé küzdöttem magam. A levegő csurig volt tengeri sóval. Éreztem, hogy a hajam tönkre fog menni. Jóllehet nagyon büszke voltam a bíbor árnyalatú melíromra, be kellett ismernem, hogy a hajam kifakult és töredezett lett tőle.

Csak abban reménykedtem, hogy tartanak mélykondicionáló pakolást a helyi gyógyszertárban. Jesszusom! Reméltem, hogy van helyi gyógyszertár. Az előző látogatásaimból csak kocsmákra, rengeteg kocsmára emlékeztem, és egy éjszakai szórakozóhelyre, amelyik olyan hihetetlenül lepukkant volt, hogy az már mulatságos. Kinyitottam az elragadó piros ajtót, és a szél ereje hatalmas dörrenéssel nekivágta a falnak. Bevonszoltam a táskáimat a kőpadlón. Vajon csak képzeltem, vagy a ház tényleg még mindig bűzlött a leégett kenyérpirító füstjétől, jóllehet jó néhány hónap eltelt már a lánybúcsú óta? Egyetlen nagy nappali volt, benne kanapék, szőnyegek és egy nagy, nyitott kandalló, hintaszékekkel az alkóvban. A hátsó ablakok rétekre meg az úgy százméternyire lévő Atlanti-óceánra néztek. Ezt a távot csak úgy kitaláltam, gőzöm sem volt, milyen messze van a tenger. Ilyesmit csak férfiak voltak képesek megsaccolni. „Fél kilométernyire.” „Ötvenméternyire.” Meg útbaigazítást adni. Ha ránéztem egy nőre, egyből tudtam: „80 C.” Vagy: „Próbáljunk eggyel nagyobb méretet.” Arról azonban fogalmam sem volt, milyen messze van Tim bátya kunyhója a tengertől, csak arról tudtam, hogy nem akarok magas sarkúban odagyalogolni. A konyhában perzselődés nyomai látszottak a falon az (új) kenyérpirító mögött, volt még egy cseresznyemintás viaszosvászon terítővel letakart asztal, hat keményfa szék, sárga konyhaszekrény – mintha egy ötvenes évekbeli konyhából maradt volna ott –, régi, össze nem illő delfti kőedények, sokukon elhalványult virágminta. A konyhaablak is a tengerre nézett. Becsuktam a bal szememet, és odasandítottam. Még most sem volt fogalmam róla, hogy milyen messze lehet. Az emeleten három hálószoba volt. A közepes méretűt választottam. Kinyitottam a bőröndömet. Döbbenet. Bepakolt ruházatom zaklatott lelkiállapotom egyértelmű bizonyítéka volt. Semmi praktikus. Sehol egy farmer. Sehol egy bakancs. Én bolond! Egy mezőn laktam! Durva öltözékre volt szükségem! Ehelyett ruhákat, flittereket és egy strucctollboát hoztam! Mégis mit hittem, hová jövök? Az egyetlen, aminek esetleg hasznát vehettem, egy pár gumicsizma volt. Számított, hogy rózsaszín? Ettől talán kevésbé volt praktikus?

18.23 A földszintre visszamentemben egy tévét vettem észre a sarokban! Jól berágtam Bridie-re! Felhívtam. – Van itt egy tévé! Azt mondtad, nincs! – Az nem tévé – így ő. – Annak látszik! De én azért aggódtam. Közelebb mentem, leguggoltam, és szemügyre vettem. Annyira háborodott lennék, hogy valami mást néztem tévének? Esetleg egy mikrót? – Úgy van – felelte. – Fizikailag csakugyan tévé. De nincs bekötve. – Akkor mi értelme? – Nézhetsz rajta DVD-ket. – Hol szerezzek én DVD-ket? – A DVD-boltban. – Nincs a közelben DVD-bolt. – De van. A főutcai szupermarketnek jó a választéka. Naprakész. – Oké. Na és… ööö… van valami újság? Mármint valami újság Paddyről. – Még csak pár órája mentél el – mondta Bridie. De habozást észleltem az előadásmódjában. – Szóval van újság! – kiáltottam. – Légyszi, mondd el! – Nem – felelte. – Azért mentél oda, hogy elmenekülj a hírek elől! – Légyszi, mondd el! Most, hogy tudom, van újság, muszáj tudnom. Belehalok, ha nem tudom. Többet nem fogom megkérdezni, de ezt most tudnom kell. Felsóhajtott. – Rendben – mondta. – Az esti kiadásban. Megvan a dátum. Márciusban lesz az esküvő. Esküvői ebéd a K Klubban. Két gondolat. Az első: a március még igen messze van. Addig meggondolhatja magát. A második pedig: – A K Klubban? Csak a lókedvelő fajta tartja az esküvői ebédjét a K Klubban. Paddy nem lókedvelő fajta. Vagy igen. És a nő? – Hát, legalábbis úgy néz ki – így Bridie. – Mármint úgy, mint egy ló. Bridie, a hűséges barátnő. 18.37 Helyes kis város. Mindenütt rengeteg ember. Mozgalmas. Mozgalmasabb, mint amilyenre emlékeztem. Szálloda, egy (pici). Kocsma,

sok. Szupermarket, egy. Butik, egy. (Borzalmas – Aran-szigeteki kardigánok, tweedpelerinek, horgolt pomponos sapkák. A turistáknak.) Halas-sült krumplis, egy. Szörfbolt, kettő! Internetkávézó, egy. (Igen, tudom. Váratlan.) Vegyesbolt, igazi, tengerparti városkához illő, Jackie Collins-regényeket, ajándéktárgyakat és vécékagyló alakú hamutartókat árul, rajta „Pihentesd meg fáradt hamvadat” felirattal (borzadály), egy. Döntés. Egy kocsmában vacsorázom. Nem volt kivel beszélgetnem, de volt egy újságom, amely mögé elbújhattam. Valamennyi kocsma hirdetett ételt, tehát úgy döntöttem, találomra választok egyet, és vállalom a kockázatot, hogy nem pont az a hely lesz, ahonnan kidobtak minket Treese lánybúcsúján. (Be kellene tiltani a lánybúcsúkat. Az ember erkölcsi kötelességének tartja, hogy gyalázatosan viselkedjen, utána pedig rettentően szégyelli magát. A Treese-éből nem sokra emlékszem, csak arra, hogy tízen – voltaképpen csak nyolcan, mivel Treese elájult a házban, és nem jött be a városba, Jill pedig a kocsma mosdójában feküdt ájultan a földön – ráakaszkodtunk a csaposra, cibáltuk, mondván: „Ó, bébi! Megőrjítesz!” Meg efféléket. Halványan emlékszem a csapos könyörgésére: „Ugyan már, lányok! Hagyják abba! Ez egy családi vendéglő! Szépen kérem!” Emlékszem, szemlátomást a sírás környékezte.) Benyitottam egy Tömlöc nevű helyre, mire egy csoport ellenséges képű pasas szikla alatt megzavart élőlényként pillantott fel. A benyomás: vörös szemek, hegyes állak és kénszag. Mint a Bohemian Rhapsody-videóban. Visszavonultam. A következő kocsmában, a Tölgy nevezetűben, fényes megvilágítás, kárpitozott székek, csirkefalatokat eszegető családok. Biztonságosabb. Senki sem bámult. Helyet foglaltam, egy csapos jött oda, és megkérdezte: – Sikerült választania? Rájöttem, hogy valószínűleg nem ír – nem ír akcentus, tejkaramella színű bőr, fekete haj és mazsolaszerű szem. (Ez úgy hangzott, mintha kicsi és aszott lett volna, pedig egyáltalán nem ez volt a helyzet. Nagy, sötét szem. Ha mindenképpen szárított gyümölcshöz akartam volna hasonlítani, a legjobb az aszaltszilvaszerű szem.) – Mi a napi leves? – kérdezem.

– Gomba. – Darabos? – Nem. – Jó. És egy pohár vörösbort. – Merlot? – Remek. 20.25 Végeztem a vacsorámmal. (A nap levese után ettem a nap – epres – túrótortájából is.) A Tölgy előtt álltam, és azon tűnődtem, mit csináljak ezután. Elmehettem volna sétálni. Gyönyörű, tiszta volt az este, és odalent volt egy szép tengerpart. Kiszellőztethettem volna a fejemet, mondhatni. (Nem igazán szeretem ezt a mondást. A takarítás jut róla eszembe. Nem mondom többször.) Vagy kivehetek egy DVD-t. Igen, döntöttem el. Kiveszek egy DVD-t. 20.29 SZUPERMARKET Őrjítő DVD-választék. A pult mögött álló fiú és lány (névkitűző: Brandon és Kelly) segíteni próbált. – Az Ünneprontók ünnepe jó – mondta Kelly. Eléggé vaskos lány. Látszott, hogy szereti a sült krumplit. (De hát ki nem?) Szögegyenes, csíkozott szőke haj. Nagyon mélyen lehúzott rózsaszín melegítőalsó. Ötcentis has buggyant rá az övrészre. Köldökön átbökött aranyrudacska, franciamanikűr. Snassz, de azért csodáltam a magabiztosságát. – Az Ünneprontók ünnepét nem – mondom. – Tetszik a melírja. – Kösz… – Saját magának csinálta? – Nem. Ööö… nem. A fodrász… – Tetszik a zakója. Hol vette? A Topshopban? – …Nem… A munkám során szereztem. – Hol dolgozik? – …Magánzó vagyok. – Mennyibe került? – …Hát, árengedménnyel vettem… – Mennyi volt, mielőtt levitték az árát?

– …Nem tudom pontosan. Dehogyisnem tudom, de drága volt. Túlságosan szégyelltem volna megmondani az árát. – Fogd már be – szólt rá Brandon. Kellyhez hasonlóan ő is gondot fordított a megjelenésére. Nyakláncok, gyűrűk, szőke haj Tintin-féle tarajjal, benne a sárgás árnyalat valószínűleg házilagos szőkítés eredménye, de elismertem az erőfeszítéseit. – Mit szólna A Gyűrűk Urához? – kérdezte. – Különleges bővített változataink vannak. – Nem. Jó film, nem azt mondom, hogy nem, de… – Mihez lenne kedve? – Fel akarok vidulni. – Miért? – érdeklődött Kelly. Jesszusom, de kíváncsiskodó! – Mii… één – mondtam hirtelen támadt őrült vággyal, hogy Paddyről beszélgessek. – A pasim másvalakit vesz feleségül. – Aha – közölte Kelly, makacsul nem mutatva hajlandóságot, hogy bekapja a csalit. – Akkor talán A szerelem hullámhosszán? Az jó érzelgős. Csalódott voltam! A zakó árát nem akartam volna megvitatni, de Paddyről szívesen ontottam volna az infót. – Vagy a Szép kis nap! Az is érzelgős. Bőghetne rajta egy jót. – Nem! – döntött Brandon. – Vigyen egy bosszúállós filmet! A Kill Billt vagy a Piszkos Harryt. – A Piszkos Harry! – kiáltottam. – Tökéletes! 23.08 A Piszkos Harry szenzációs film! Pontosan olyan volt, amilyet akartam. Az óriási rész, amikor bosszút áll. A film egy pontján felpillantottam Clint Eastwoodból, kinéztem Tim bátya kunyhójának hátsó ablakán, és egy pillanatra azt hittem, hogy egy hatalmas pezsgőtabletta van az égen. Ragyogó narancssárga, olyan, mintha pezsegne, és egészséget adó B-vitamint tölt az égbe. A naplemente! Hirtelen megörültem, hogy eljöttem ide. Megtanultam értékelni a természet szépségét. Egészen szép este. Megállás nélkül Paddyn járt az eszem, de csak négyszer emeltem fel a telefont, hogy felhívjam.

23.31 Lefekvés. Féltem, hogy nem tudok aludni, ezért bevettem két szem gyógynövényes altatót, és leoltottam a villanyt. 23.32 Felkapcsoltam a villanyt. Bevettem egy fél rendes altatót, amely tele van pakolva kemikáliákkal, nem holmi puhány gyógynövényes vicik-vacak. Rémes lenne, ha nem tudnék aludni. Semmi értelme megkockáztatni. Leoltottam a villanyt. 23.33 Felkapcsoltam a villanyt. Bevettem az altató másik felét. Nem kockáztathattam, hogy ne aludjak. Leoltottam a villanyt. Az államig felhúztam a hamis foltvarrott takarót, és magamhoz szorítottam a párnát. Most, hogy totál el voltam kábítva, egy jó kis alvásnak néztem elébe. 23.34 Milyen csönd van vidéken. Kellemes. Megnyugtató. 23.35 Vigasztaló. Nem vészjósló. 23.36 Csillapító. Kicsit sem vészjósló. 23.37 De vészjósló! Túl nagy a csönd. Fenyegető. Mintha a mezők azt terveznék, hogy rajtam ütnek, mialatt alszom! Megint felkapcsoltam a villanyt. Kalapált a szívem. Szükségem volt valami olvasnivalóra, de túlságosan féltem ahhoz, hogy lemenjek az InStyle-omért. A szobai könyvespolcon ősrégi puha kötésű könyvek sorakoztak. Krimik valami Margery Allinghamtől. A Halotti leplek divatja címűt választottam, mert egy 1930-as évekbeli divattervezőről szólt. Bár a könyv már kissé dohos volt, nagyon élveztem. A történet minden szereplője kalapot viselt. Manapság már senki sem hord kalapot. Siralmas. A modernség diadala.

CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 4., 9.07 A csöndre ébredtem fel. Nagyon zavaró. Sosem gondoltam volna, hogy hiányozni fognak az ablakom alatt röfögő és birkózó férfiak. Az élet tele van meglepetésekkel. A matrac olyan, mintha teniszlabdákkal lenne megtöltve. Hogy a csudába boldogultak az emberek a régi időkben? Más volt az értékrendszer. Közösség volt, és kalapviselés, és a gyerekek képesek voltak egyedül elgyalogolni az iskolába. Nem értékelték a kiváló minőségű matracokat, a szép lepedőket és a szép párnákat. Áthajolok az ágy oldalán, felkapom a VIP-t, és egymilliomodszor megbámulom Paddyt, a vigyorát és a teniszütőjét, és megdöbbenek, milyen egészségesnek tűnik. Jesszusom, ha tudnák… AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁN Tavaly, egy áprilisi vasárnap, erős szél volt, és hideg. Elmentem anyu sírjához. Letelepedtem a kis szegélykőre, és beszéltem hozzá, elmeséltem, hogy megy a munka, hogy van apu – tényleg csak úgy általában, hogy behozzuk a lemaradást. Furcsa módon épp a közepén jártam a mondandómnak, hogy azóta sincs barátom, hogy dobtam Malachyt, mert azt akarta, hogy legyek vékonyabb (fotós, túl sok időt lóg modellekkel), amikor észrevettem, hogy valaki néhány sorral arrábbról engem néz. Egy férfi. Nem az én esetem. Túlságosan felnőtt. Magas. Szolid, egysoros gombolású, tengerészkék felöltő, kasmírgyapjú keverék (egy gyors pillantás alapján), karja tele élénksárga nárcisszal. Sötét haj, egy kicsit borzas tupírozott (ámbár az lehetett a szeles nap mellékterméke is). Azonnal megsértődtem. Mármint: ez egy temető. Ha itt nem beszélgethet az ember a halott édesanyjával, akkor ugyan hol? – Anyu – mondtam –, van itt egy hapsi, aki figyeli, ahogy beszélgetek veled. Milyen bunkó! A fejemben megszólalt egy hang: – Lehet, hogy nem is téged néz. Lehet, hogy csak a levegőbe bámul. Adj az embereknek egy esélyt. Újból odanéztem. A pasas kétségkívül engem nézett, és hirtelen felvillant előttem, hogy ahogy a haja fényes és lelapul az izzadságtól a szeretkezésünk után. Szentségtörő! Egy temetőben. De tegyük fel, hogy van értelme – szex és halál.

– Nos? – érdeklődött anyu. – Ööö… minden rendben… Végül elköszöntem anyutól, és a kijárat felé indultam. El kellett haladnom a felöltős férfi mellett, hogy elérjek a fő gyalogútra, és bár rendes körülmények között nem az a típus vagyok, aki felelősségre von másokat, halott anyám miatt védekező állásba helyezkedtem. Amikor odaértem hozzá, megálltam és azt mondtam: csak azért beszélgetek egy márvány sírkővel, mert nincs más választásom. Jobban szeretném, ha élne, tudja. – Az édesanyja? – Igen. – Nekem is. Egyszerre már nem is sértett voltam, hanem szomorú. Mindkettőnket sajnáltam. – Nem akartam zavarba hozni – mondta. – Pedig azt tette. Teleszórta az anyja sírját nárciszokkal, és nem tudom, miért, de ez megindított. Egy ilyen férfi, mint ő (a felöltője minőségéből ítélve), vehetett volna egy nagy, egzotikus csokrot is, orchideát és liliomot és effélét, a nárcisz viszont nagyon szerény virág. – Arra gondoltam – mondta –, milyen… jó… hogy olyan szabadon tud beszélni… Elhallgatott, lenézett, aztán megint föl, kék szemével maximális hatást gyakorolva rám. – Irigyeltem – fejezte be. 11.08 Kinyitottam a bejárati ajtót, és mélyet szippantottam a friss vidéki levegőből. Tehénszarszaga volt. A közeli legelőn öt vörös-fehér tehén billegette felém a farkát. Bűnös lelkek. Elkerültem a ház mögé, és ott volt a vad Atlanti-óceán. Hullámok és duzzadó és fehér tajtékok és visszatükröződő nap. Ózon- és sóillat meg minden. Bámultam a természetet és a szépséget és a többi, és arra gondoltam, hogy hiányoznak az üzletek. Ez nem volt jó. Hiba volt idejönni. Nem volt kivel beszélgetnem, nem volt tévé, amelyet nézhettem volna. Rengeteg időm volt, hogy Paddyn törhessem a fejem.

Inkább valami izgalmas, élénk helyre kellett volna mennem, például New Yorkba, ahol sok minden elvonja az ember figyelmét. De a New York-i szállodák drágák. Tim bátya kunyhója ingyen van. Sms Bridie-nek: Magány. Lehet, h hazamegyek. Válasz: 1. nap mindig legdurvább. Tarts ki! 11.40 Egész délelőtt ügyfeleket hívogattam, magyaráztam, hogy néhány hétre „kivonom magam a forgalomból”. De Nkechi „hozzáértő kezében” hagyom őket. Néhányan meglehetősen örülnek ennek. A többiek viszont nem. Tartanak Nkechitől. Sarah Jane Hutchinson kerekperec elutasítja, hogy ő foglalkozzon vele. Rávettem magam, hogy besétáljak a városba. Mehettem volna autóval is, de ötperces séta volt az egész. Ciki lett volna autózni. Az is eszembe jutott, amit az agyhangyász mondogatott anyu halála után. A depresszió sakkban tartásának legjobb módszere, ha az ember kimozdul otthonról, és rövid sétákat tesz. Felettébb furcsa, ha jobban belegondolok. Mert amikor az ember depressziós, a legcsekélyebb mértékben sem vágyik arra, hogy kimozduljon otthonról és rövid sétákat tegyen. A tabletták sokkal hatásosabbak. 11.42 Nagyon furcsa dolog. Igazán gyönyörű. Baktattam a városba a rózsaszínű gumicsizmámban, épp a szomszéd háznál jártam, amikor egy magasan a tető alatt lévő ablakban valami szikrázó csillogást, valami fényeset pillantottam meg. Megálltam. Odafordítottam a fejem. Az ablakot – majdnem a tengerre nézett – úgy helyezték el, hogy a járókelők ne nagyon nézhessenek be rajta. (Nehéz leírni. Nem nagyon megy az ilyesmi. A férfias kétszáz méter stílusú leírás.) Éppen az út egy furcsán kanyarodó részén jártam, és mázlim volt.

Ez után egy nőt láttam, aki menyasszonyi ruhában forgott körbekörbe! Sima, fényes, fehér szatén, szűk derékrész, bő szoknya, nem nevetséges habcsók, hanem olyan, mint egy túlméretezett A vonal, ha el tudják képzelni. Mint egy felfordított fagylalttölcsér. Szinte biztosan Vera Wang volt. Megragadta a képzeletemet. Tragikus helyzetem ellenére akaratlanul is örültem a szépségének és a nyilvánvaló boldogságának. Fehér, könyékig érő kesztyű. Szépen kidolgozott, kristályokkal díszített nyakék – talán Swarovski, de ilyen távolságról nem tudtam biztosan megállapítani. Káprázatos, sűrű, hosszú és sima fekete haj, amely meglibbent, ahogy a nő pörgött, fején egy tökéletes kis tiarával. Odajött az ablakhoz, hangtalanul szavakat formált – valószínűleg a fogadalmat gyakorolta –, saját magával folytatta a jó öreg traccspartit, aztán azt tette, amit olyankor szoktak tenni az emberek a filmekben, amikor hirtelen észreveszik, hogy egy krokodilon állnak. Megdermedt, a tekintete nagyon-nagyon lassan lejjebb vándorolt, majd kényszerítette magát, hogy rám nézzen, ahogy ott állok az úton, és úgy bámulok fel rá, mintha esdekelnék valamiért. Habár még mindig túl messze voltam, hogy meg tudjam állapítani, Swarovski-e a nyaklánc, kétségbevonhatatlan volt az arcára kiülő döbbenet vagy még inkább borzadály. Úgy hátrált el az ablaktól, mintha görgők lettek volna a lábán. De miért? Mi a nagy titok? Földbe gyökeredzett a lábam, és azon tűnődtem, vajon megjelenike újra, amikor egyszer csak egy pokoli szagú fekete füstöt kibocsátó traktoron bepöfögött egy gazda, és odakiáltott: – Félre az útból, tökfej! – és megpróbált letolni az útról. 11.49 INTERNETKÁVÉZÓ Mivel van BlackBerrym, nincs rá igazán szükségem, hogy internetkávézóba menjek, de bevallom, kellett valami indok, hogy beszélgethessek valakivel. Odabent egy cigarettázó lány ült egy széken, elegánsan keresztbe tett lábbal. Nagyon rövid, sötét haj, mint Jean Sebergnek a Kifulladásigban. Csak kevés arc bír el ennyire szigorú frizurát. Gyönyörű, csúcsos szemöldök. Sötétpiros rúzs. Matt. Érdekes választás, amikor a csillogó a divat. – Ööö… helló – mondom.

– ’Elló. Biztos francia. Vagy kelet-londoni. A ruhája egyszerű, de gyönyörű. Fekete garbó, fekete-fehér szoknya, majdnem olyan, mint egy pöfeteggomba, de a döntő pillanatban visszaereszkedik. Dereka körül szűkre fogott széles öv. Fekete balerinacipő. Visszafogott, de sikkes. A francia nők egyszerűen ismerik a fortélyokat. Ahogy az írek nagy mesemondók, és ügyesen tesznek szert zöld szeplőkre a napbarnított szín helyett. – Használhatom az internetet? – kérdeztem. – Certainement – felelte. – Rajta. – Idevalósi? – kérdeztem. (Tudtam, hogy nem. Ürügy a társalgásra.) – Non. De France. Most már értem, miért volt olyan nyomulós az a DVD-boltbeli lány tegnap este. Errefelé az emberek csak úgy tudnak némi izgalmat csempészni az életükbe, ha beleütik az orrunkat más emberek életébe. – Imádom Franciaországot! Vagyis j’aime France! – mondom. – Bonjour. Je m’appelle Cecile – így ő. – Miért itt élsz, Cecile? – kérdeztem. Oké? Egy férfi. – Őrülten szerelmes vagyok – válaszolta. – Szörfös srác. – Hogy hívják? – Zorannak. – Ír? – Az nem lehet, gondoltam. – Nem, szerb. De most itt él. Csak egy fontos e-mail. Nkechitől. Rábeszélte azt a nőt, aki Roberto Cavallit importál Írországba, hogy kizárólag „nekünk” adjon el. Jó hír. Igazán kitűnő hír. Az összes, Cavalliért bolonduló nőnek én leszek a stylistja – vagy „mi”, ahogy Nkechi oly baljóslatúan fogalmazott. Jesszusom. Még csak egy napja, hogy eljöttem, és máris átveszi a világuralmat. 12.16 A TÖLGY Ugyanaz a csapos, mint tegnap este. Vén Aszaltszilvaszem. – Mi a napi leves? – kérdezem. – Gomba. – Jó. És egy csésze kávét.

– Lattét? Kapucsínót? Eszpresszót? – Ööö… lattét. – Szójatejjel? Sovány tejjel? – Ööö… sovánnyal. Nem számítottam ekkora választékra. Azon kaptam magam, hogy érdeklődöm: – Szóval, hová való? Jesszusom! Bosszantó alakká váltam, aki mindenkivel beszélgetést kezdeményez, akibe csak belebotlik, pedig nem ilyen vagyok. Dublinban elvi kérdést csinálok belőle, hogy a lehető legkevesebb emberrel álljak szóba. – Egyiptomba – feleli Vén Aszaltszilvaszem. Egyiptom! Multinacionális! Mintha itt, Knockavoyban válogatták volna a Lost szereplőgárdáját! – Jó messzire eljött otthonról! – Micsoda hülyeség ilyet mondani, gondolom. Úgy hangzik, mintha én lennék a farkas a Piroska és a farkasból. Aztán így szóltam: – Biztos hiányzik a meleg idő. – Ez is hülyeség, gondolom, és lefogadom, hogy mindenki ezzel jön. – Igen – válaszolta. – Mindenki ezzel jön. De az életben vannak fontosabb dolgok is, mint az időjárás. – Például mi? – Hirtelen kíváncsi lettem. Elnevette magát. – Például a napi háromszori étkezés. Például hogy senkit nem üldöznek politikai okokból. Például a lehetőség, hogy gondoskodjam a családomról. – Aha – mondom. – Értem. Picit jobban érzem magam. Kapcsolatot teremtettem egy másik emberi lénnyel. A melegecske izzást a pult túlsó végéről jövő férfi – összegörnyedt, ápolatlan teremtmény – szakítja meg: – Oszama! Elég a fecsegésből! Hol a söröm? – Tényleg Oszamának hívják? – kérdezem. Jesszusom, gondolom. Ez aztán a teher. Még rosszabb, mint a Vén Aszaltszilvaszem. Nem csoda, hogy üldözték politikailag! – Nem. Ibrahimnak. Oszamának csak a helyiek becéznek.

20.08 ÉLELMISZERBOLT-ÚJSÁGOS-DVD-BOLT Ismét Brandon és Kelly a vártán. Brandon javaslatára kivettem A Keresztapát. Kelly megpróbált eltéríteni a Starsky és Hutch irányába. Azt mondta: – Két ilyen kan elvonja a figyelmedet a pasidról, aki mást vesz el. Szóval ezt így a képedbe mondta? Alig várta, hogy hallja, én pedig alig vártam, hogy elmondhassam. Alighogy kimondtam, „Paddy de Courcy”, felsikkantott: – Ismerem! Politikus, igaz? Láttam! A VIP-ben! Hozd ide! – Az újságos állvány felé irányította Brandont. – Mozogj már, hozd ide, hozd ide! Zabálta a képeket. Rengeteg megjegyzést tett. – Én megöltem volna a pasit – álmélkodott. – A puszta két kezemmel. És most lejöttél Tim Twoomey házába, hogy ápold megtört szívedet. – Van itt ilyen jócskán – közölte Brandon. – Nők. Idejönnek. Megtört szívvel. Nem tudom, miért. Talán azt hiszik, a hullámok majd meggyógyítják őket. Napjában hússzor lesétálnak a partra. Gyakran felfedezőútra indulnak a homokdűnéken. Nem tűnik fel nekik, hogy azok a golfklubhoz tartoznak. Hirtelen a tizenegyedik lyuk kellős közepén találják magukat, és labdák süvítenek el a fülük mellett. Golfkocsival kísérik ki őket. Általában nagyon feldúltak. – Nem áll szándékomban semmiféle tengerparton vagy homokdűnén mászkálni – mondtam hidegen. Nem szép dolog összetört szívű nőkön vihorászni. AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁN A vicces az, hogy amikor először találkoztam Paddy de Courcyval a temetőben, nem gondoltam volna, hogy a végén belezúgok. Annyira nem az esetem. Az előző barátom, Malachy, a fotós, egészen más volt. Kicsi, ápolt, élénk szemű sármőr. Imádta a nőket, azok is őt. A legvadabb pózokba bűvölte be az olyan modelleket, mint Zara Kaletsky. (Tulajdonképpen így ismertem meg Malachyt. Zara stylistja voltam, amíg oly váratlanul el nem hagyta Írországot. Ő hozott össze minket.) Malachy nem igazán szőrös. De ahogy ott csapkodott a jeges szél aznap a temetőben, egyetlen, Paddy de Courcy felöltőjére vetett pillantással meg tudtam állapítani, hogy szőrös a melle. Tudat alatt vettem a jeleket. Sötét, érdes borosta az állon. A kézfején elszórtan sötét

szőrszálak. (Nem amolyan gyapjas mamutos King Kong-mancs – kellemesen borították a kezét.) A sima, szőrtelen mellkas egyszerűen nem fért bele a képbe. – Gyakran jön ki ide? – kérdezte. – Hogy gyakran jövök-e ide? – kérdeztem vissza. Szemügyre vettem a halál minden irányban sorakozó márványtábláit. Ez azt bizonyítja, hogy férfiakkal bárhol meg lehet ismerkedni. – Nagyjából havonta egyszer. – Ez enyhén szólva szokatlan… – mondta. – A temető meg a többi… Visszajöjjek egy hónap múlva abban a reményben, hogy magába botlom, vagy… van esetleg kedve most meginni egy forró csokoládét? Ügyes. A forró csokoládé volt az – az egyetlen –, amit elfogadtam. Biztonságos. Teljesen más lett volna, ha egy alkoholos italra hívott volna meg. Vagy akár egy csésze teára. Alkoholtartalmú ital – kéjsóvár tetű. Tea – anyjához erősen kötődő tökfej. Átmentünk az út túloldalán lévő kocsmába (A Sírásóhoz), ahol forró csokoládét ittunk mályvacukorral, és halott anyáinkra emlékeztünk. – Valahányszor valami jó történik velem, szeretném elmondani neki, és valahányszor valami rossz történik, szeretném a segítségét kérni – mondta. Pontosan tudtam, mit érez. Mindketten tizenöt évesek voltunk, amikor az anyáink meghaltak. Jó volt – igazából csodálatra méltó megkönnyebbülés – olyasvalakivel találkozni, aki ugyanolyan idősen veszítette el az anyukáját, mint én. Nyíltan beszélgettünk, összehasonlítgattuk az érzéseinket, és vonzónak találtam, de nem tetszett. Valójában úgy éreztem, mintha szívességet tennék neki azzal, hogy vele töltöm az időmet, hogy az anyjáról beszélhessen. Azt mondta: – Talán ízléstelen, tekintve, hogy hol ismerkedtünk meg, de láthatnám esetleg újra? Ígérem, legközelebb nem beszélek anyámról. Belefolytam a kárpitba. Megrohant a kép, ahogy fölém tornyosul, meztelenül, a szőrös mellkasával, az álló farkával a kezében. A gyomrom kellemetlenül összeszorult. Izgalom? Valószínűleg nem.

Esetleg undor. Nem volt az én esetem. Azt gondoltam, túl öregnek tűnik, és (felszínes, felszínes! Igen, tudom) az öltönye sem tetszett. Túl tartózkodó, túl biztonságos. De miért ne próbáljam meg? Felírtam a telefonszámomat egy ősrégi mozijegyre. Ránézett. – Mission Impossible? – kérdezte. – Jó volt? – Nem látta? – Sosincs időm moziba menni. – Miért nincs? – Politikus vagyok. Az Új Írország párt helyettes vezetője. Teljes állás. Úgy éreztem, meg kellene kérdeznem a nevét – ezt kell tenni, amikor valaki azt mondja, hogy író vagy színész vagy – hát igen – politikus. Szinte elvárja, hogy megkérdezzék tőle. – Paddy de Courcy. Bólintottam, és azt dünnyögtem: – Mmmm –, hogy palástoljam a tényt, sosem hallottam róla. Másnap korán reggel megszólalt a mobilom. Nem ismertem meg a számot, de felvettem, hátha egy ügyfél. Egy nő szólt bele: – Paddy de Courcy irodájából hívom. De Courcy úr érdeklődik, ráér-e ma este. Hétkor magáért megy. Szükségem lenne a lakcímére. Elképedve hallgattam. Aztán elnevettem magam. – Nem – mondtam. – Mit nem? – Nem adom meg a címemet. Mit képzel, ki ő? Most rajta volt az elképedés sora. – Ő Paddy de Courcy! – Ha de Courcy úr találkozót akar megbeszélni velem, akkor de Courcy úr fel tudja emelni a telefont, és fel tud hívni saját maga is. – …Igen… de Miss Daly, de Courcy úr nagyon elfoglalt ember… Megértem, ha valaki elfoglalt. A legtöbb ügyfelem az, és inkább az asszisztenseik, mint ők maguk szoktak telefonálni, hogy megbeszéljünk egy időpontot. Csakhogy az munka. Ez viszont nem az. – Most mennem kell – mondtam. – Köszönöm. Kellemes volt önnel beszélgetni. Viszonthallásra. (Az udvariasság semmibe sem kerül. Hátha valamikor a jövőben szüksége lesz stylistra.)

Még csak nem is méltatlankodtam. Egyszerűen ráeszméltem, hogy igazam volt, amikor azt gondoltam, hogy nem az esetem. Lehet, hogy egyesek így élik az életüket, az asszisztensükkel szerveztetik meg a romantikus találkozóikat. Lehet, hogy bizonyos körökben ez teljesen elfogadott. Nem számítottam rá, hogy visszahív, és nem is érdekelt. Ha most belegondolok, mit kockáztattam, kiver a hideg-meleg veríték. Meggondolatlanul eldobhattam volna az egészet. Még a kezdete előtt véget ért volna. Aztán rájöttem, hogy így is, úgy is véget ért, és talán jobb lett volna megtakarítani a fájdalmat. De nem tudtam elképzelni, hogy ne lett volna része az életemnek. Ez volt a legszenvedélyesebb élményem. A legszenvedélyesebb férfi. A leggyönyörűbb, a legszexisebb. Na szóval, néhány perc múlva tényleg felhívott. Nevetett. Elnézést kért, amiért öntelt seggfejként viselkedett. – Maguk, politikusok teljesen elvesztették a kapcsolatot a valósággal – jegyzetem meg. (Könnyed hangvétel. Évődés.) – Nem, dehogy. – Csakugyan? Ha így van, mondja meg, mennyibe kerül egy liter tej. Paddy de Courcy azt felelte: – Nem tudom. Nem iszom tejet. – Miért nem? Túlságosan elfoglalt? Nevetett. Jól ment az évődés. – Nem tejjel eszi a zabpelyhét? – kérdeztem. – Nem eszem zabpelyhet. – Akkor mit reggelizik? Habozott. Aztán megkérdezte: – Szeretné megtudni? Negédes. Eszembe jutott a pudlihaja. Már nem akartam tovább évődni. – Elnézést – mentegetődzött. – Alázatosnak tűnt a hangja, majd azt kérdezte: – Ráér ma este? – Nem. (Ráértem, de igazán…) – És holnap… hú, nem, a holnap nekem nem jó. Vagy szerdán. Egy pillanat – mondta, aztán odaszólt valakinek: – Stephanie, ki tudna szabadítani abból a valamiből a brazilokkal csütörtökön? Aztán megint nekem: – Csütörtök? – Hadd nézzem meg a naptáramat. – Megnéztem, majd azt válaszoltam: – Igen, a csütörtök este jó.

– Akkor csütörtökön – mondta: – Elmegyek magáért. Hétkor? Mi ez a rögeszme a hét órával? Miért olyan korán? – Lefoglalok két asztalt a vacsorához, és kiválaszthatja, melyik legyen. Felhúztam az orrom azon a módon, ahogy rendelkezett, aztán… nem is tudom… abbahagytam az orrfelhúzást – így lehetne a legjobban megfogalmazni. – Csak egyvalami – mondtam. – Nős? – Miért? Megkéri a kezem? Újabb negédeskedés. – Igen vagy nem? – kérdeztem. – Nős, vagy sem? – Nem. – Jó. – Nagyon várom a találkozást – mondta. – …Igen, én is. De nem voltam benne olyan biztos. És amikor bemásztam az autója hátsó ülésére, és olyan nagyon felnőtt volt az öltönyében és az aktatáskájával, arra gondoltam, jaj, ne, ez szörnyű tévedés! A gyomrom megint kavarogni kezdett, újra éreztem azt a billegős émelygést. És persze a dolgok még rosszabbra fordultak az üzletben. De aztán… amikor levetkőztem neki… minden megváltozott. Kezdtem igazán bírni. Sosem néztem vissza. PÉNTEK, SZEPTEMBER 5., 12.19 Felébredtem. Reggel hat körül feküdtem le, amikor már virradt. Már nem voltam borzalmasan kétségbeesett Paddy miatt. Egyszerűen értéktelennek éreztem magam. Nem voltam elég jó neki. Senkinek sem vagyok elég jó. 13.53 Besétáltam a városba. Tengeri pára lógott a levegőben, vidám pokoltáncot járt a hajammal. Amikor a kanyarban álló különleges házhoz értem, megálltam, és felpillantottam a szomszéd ház ablakára, hátha meglátom a menyaszszonyi ruhás nőt. Érdekelt. Valójában megőrjített a kíváncsiság. De nyoma sem volt.

14.01 A TÖLGY A napi leves a gomba. Tűnődni kezdek, tudnak-e mást. A nap túrótortája eperrel. Dettó. 15.05 INTERNETKÁVÉZÓ Gondoltam, meglátogatok pár kellemes oldalt. A Net-a-porter-t. A La Redoute-t. A szép holmik bámulása talán visszahozza a pezsgést a világba. De a kávézó be volt zárva! A táblán girbegurba írással ez állt: EBÉDELNI MENTEM. Bosszankodom. Ezek a franciák meg az ebédidejük! Hazafelé trappoltam. A tengerparti útvonal mellett döntöttem, hogy a bűvös háztól egy kis infúziót kapjak, és kit látok a bűvös ház előtt, mint magát Cecile-t! A térdénél fogva, fejjel lefelé lógott a korlátról, arccal a tenger felé, és három, szörfruhába öltözött fiúval vihorászott. A gravitáció következtében a szoknyája a nyakában volt. A bugyija közszemlére kitéve. Hercig. Pamut. Fehér, rajta piros pipacsok, és piros a szegélye. Jó neki, hogy ennyire nincsenek gátlásai. Tulajdonképpen nem… nem is volt igazán jó. Kényelmetlenül érintett a magamutogatása… nem voltunk a Côte d’Azurön. A szörfös fiúk félkörben vették körül. Általános benyomásom: vizes homok, hatalmas, csupasz hímlábak, kócos, sós haj, szörfdeszkák, lehúzott cipzárú szörfruhák, sima, csupasz mellkasok, sós víztől ragyogó szemek, vékony láncok napbarnított nyakak körül, apró aranygyűrűk a hímfülekben. Nem tudnám megkülönböztetni őket, csak egy általános csoport fiatal, nyam-nyam hím. – Cecile? – szólítottam meg. – Oui? – Ebédszüneted van? – Oui. – Mikor ér véget? Még mindig fejjel lefelé lógva sikerült egy franciás vállrándítást produkálnia. – Nem tudnám megmondani. – Vihogott, és dévaj pillantást vetett az egyik szörfös srácra. A bűvös ház ajtaja kissé nyitva volt. Csupasz, megfakult padlódeszkákra, régimódi, lépcsőkorlátra láttam, már pattogzott róla a fehér festék, a lépcső varázslatos hálószobába vezetett fel.

Cecile be fog menni a bűvös házba, és szerelmeskedni fog az egyik szörfös sráccal. Rettentő kín. Féltékenység. Magányosság. Az elvesztett és soha meg nem kapott dolgok miatt. Bárcsak fiatal lennék! Bárcsak szép lennék! Bárcsak francia lennék! 19.57 Ezúttal nem a Tölgybe mentem, ki akartam próbálni más helyeket. Nem tudok szembenézni egy újabb csésze gombalevessel. Továbbá nem is szerettem volna túlzottan függeni a Tölgytől. Megeshet, hogy leég, vagy valami, és akkor mi lesz velem? Lásd, legutóbb is mi történt, amikor függtem valakitől (Paddy). Bedugtam a fejem az Együtéses Lyuk vagy valami hasonló rémes golfos szójátékról elnevezett golfkocsmába. Nem jutottam be. Zsúfolásig tele volt férfiakkal (és egy-két nővel, akinek több esze is lehetett volna), akik elegánsan sértegették egymást, hogy milyen rosszul játszott a másik. Megpróbálkoztam a Butterly’-szel. Nagyon kicsi hely. Akkora, mint egy nappali. Kőpadló, egyszerű fapult, mellette három bárszék. Kis televízió a felső polcon. Mosolygós idős nő a pult mögött, merő buzgóság. (Margery Allingham szóhasználata.) Amúgy a hely tök üres volt. Legszívesebben kihátráltam volna, mondván: „Elnézést, a patikát keresem! Én vagyok a hunyó!” De túlságosan udvarias voltam. Nekifutásból – akár egy rúdugró – felszökkentem az egyik bárszékre. (Nem csípem a bárszéket, nagyon kényelmetlen. Először is, túl magas, és nincs mibe kapaszkodni, nincs mihez támaszkodni, nincs hová rakni a lábat. Az ember szinte hánykolódik.) A Butterly’s volt az eddig látott legfurcsább kinézetű falatozó, ahol az italok legsajátosabb választékát kínálják – valamennyi édes, ragacsos likőrnek tűnt. További különféle, eladásra szánt árucikkek, úgymint: zöldborsókonzerv, gyufa, zacskós instant sodó. Mint amikor az ember kiskorában boltost játszik. Az idős nő maga Mrs. Butterly volt. Kellemes egy tulajdonos által vezetett létesítményben lenni. Rendkívül beszédes volt. Elmondta, hogy a falatozó a nappalija, és csak akkor nyitja ki, amikor társaságra vágyik, és amikor nem, újfent bezárja.

Jóllehet nem tápláltam vérmes reményeket, megkérdeztem: – Tart ételt? A pult mögötti különös kollekcióra mutatott. – Úgy értem… valamit… amit most ehetnék. Borzalmasan féltem, hogy felajánlja, felmelegít egy doboz zöldborsót. A zöldborsónak már a puszta látványa is arra késztet, hogy önkezemmel vessek véget életemnek. – Csinálhatok magának kis szendvicseket. Megnézem, mi van a hűtőben. Eltűnt egy másik helyiségben, vélhetően az volt a konyha. Két töppedt fehérkenyér-szelet közé tett tartósított sonkadarabbal tért vissza. Furcsa, nosztalgikus módon egész jó volt. Amikor megettem, készített mindkettőnknek egy-egy csésze teát, és elővarázsolt egy csomag sütit. Megpróbáltam venni egy pohár vörösbort, de azt mondta: – Nem tartok bort. Mit szólna egy Tia Mariához? Vagy ehhez a hogyishívjákhoz? Cointreau-höz? Még a Southern Comfort állt legközelebb a normális italhoz. Jég nem volt, úgyhogy életem legbuborékmentesebb Sprite-ját kevertem hozzá, úgy ittam. A Sprite egy kétliteres üvegből származott, ami úgy hatvan éve állhatott a polcon. Egy szem buborék, annyi sem maradt az egész üvegben. Fűztem Mrs. Butterlyt, igyon velem egyet. Elfogadta az invitálást. Felülvizsgáltam eredeti benyomásomat. Mrs. Butterly varázshálót szőtt körém. Tetszett. Minden tetszett. Az egész büfében a legjobb a neonzöld plakát volt, rajta felirat: LEGÉNYBÚCSÚ NINCS! Egyszerűen nem férne be egy legénybúcsú! A jelentkezőket részletekben kellene visszautasítani. Két-három fős küldöttségeket kellene beküldeni kitiltásra, ők távoznának, és beengednék a következő kikosarazandó adagot. Amikor indultam, Mrs. Butterly nem volt hajlandó pénzt elfogadni az ételért. Azt mondta: – Csak pár darab süti volt, az isten szerelmére! – De hát Mrs. Butterly, a szendvics… – Ugyan már, csak két szelet kenyér volt, az isten szerelmére! Kedves. Nagyon kedves. De egy üzletet nem lehet így vezetni.

1.01 Megvilágosodás. Hogy miért éreztem magam olyan kellemesen Mrs. Butterlynél? Az erejét vesztett Sprite miatt. Az erejét vesztett Sprite a lábadozó beteg itala. Anyu szokta adni nekem, amikor beteg voltam. Addig melegítette, amíg ki nem ment belőle az összes buborék, hogy ne bántsa a fájós torkomat. Az erejét vesztett Sprite-tól szeretve érzem magam. Mivel senki sincs kéznél, hogy ezt a feladatot ellássa, majd elvégzem magam. SZOMBAT, SZEPTEMBER 6., 8.01 Arra ébredtem, hogy a szomszédban becsapódott a bejárati ajtó. Kiugrottam az ágyból, bevágtattam a másik hálószobába, hogy kinézzek az utca felőli ablakon, azt remélve, hogy a menyasszonyi ruhás lányt fogom civilben látni. De lány egy szál se, csak a barátja – gondolom, a vőlegénye –, egymagában. Megszemléltem. Érdekelt, miféle férfi kaparintotta meg a Vera Wang-os szépséget. A gyors pillantás alapján nem kimondottan ápolt. Ráférne egy hajvágás az esküvő előtt. Szabadlevegő-rajongó stílusú ruházat: farmer és nagy, vastag, tengerészkék polár, az Északi-sarkra lenne ideális. A lábbelije viszont érdeklődésre tarthat számot: antracit színű edzőcipő – divattervezői körökben az antracit „a kockázatvállalók feketéjeként” ismert. Beszállt az autójába – nem tudom biztosan, milyen márka –, bevágta az ajtót, és elhajtott. Visszafeküdtem az ágyba. VASÁRNAP, SZEPTEMBER 7. Vén Aszaltszilvaszem muszlim! Nem tudom, miért vagyok úgy meglepve. Egyiptomba való, ahol, azt hiszem, nagy számban élnek muszlimok. Gondolom, nem feltételeztem, hogy egy hithű muszlim kocsmában dolgozik. Az alkohol bűnbarlangjában. Hanyagul utalt rá, hogy Mekka felé fordulva szokott imádkozni, mire megkérdeztem: – Maga muszlim? – Erre azt felelte: – Igen. Nem nagy ügy, de hirtelen zavarba jövök, amiért bort rendeltem. Úgy érzem, azt gondolja: Hitetlenek szemét szajhája. Szeretett bíbor melírom miatt is szégyenkezem. Nem elég, hogy közszemlére teszem a hajam, még fel is hívom rá a figyelmet a szép melírozással. A fickó nagyon barátságos – igazán kedves pasinak tű-

nik –, de attól félek, csak alakoskodik, és borzalmas dolgokat gondol rólam. Talán még motyog is a bajsza alatt. Például ilyeneket… – Üdv, Ibrahim! – Á, üdv, Lola! Hitetlenek szemét szajhája. Hogy van ma? – Jól. És maga? – Kitűnően. Tekintve, hogy én a paradicsomba fogok jutni, neked meg erre reményed sincs. Mit hozhatok? – Egy pohár merlot-t, Ibrahim. (Jókora mosoly.) – Egy pohár merlot, Lola. Máris hozom! Mocskos szajha. A pokol tüzében fogsz égni, te alkoholizáló, disznóhúsevő, fedetlen fejű hitetlen. Rasszista lennék? Vagy csak kimondom, amit mindenki gondol? Korábban mindenki azt gondolta, hogy az összes ír IRA-terrorista. – Helló, igen, Paddy, gyere csak be, ülj le, igyál egy csésze Earl Grey teát. Mesélj: jó voltál kémiából az iskolában? Nem szeretnék rasszista lenni. De van egy tagadhatatlan ellentét az értékrendünkben. Én szeretem a merlot-t. A muszlimok helytelenítik a merlot-t. Nem tagadnék meg senkitől egy állást, csak mert nem szereti a merlot-t. Nem tagadnám meg senkitől az állampolgárságot. De azt akarom, hogy szeressék a merlot-t. Nem akarok attól rettegni, hogy a pokol tüzében fogok égni, ha megiszom egy pohárral az ebédemhez. Jobb elismerni, mennyire nyugtalanít Ibrahim? Vagy inkább tettessem, hogy minden rendben, nincs köztünk semmiféle különbség? Mi a multikulturális társadalom kezelésének a legjobb módja? Nkechi nagy feneke, Ibrahim Armageddonja. Micsoda emelkedett aggodalmak! Jesszusom, nem tudom. Kimerítő az egész kurva ügy. AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁN Visszaemlékszem az első randevúmra Paddyvel. A lakásomnál vett fel a kocsijába, amelyet Spanyol John vezetett. Paddy hátul ült, talpig öltönyben. Az ölében nyitott aktatáska. – Mit szeretne csinálni? – kérdezte. – Éhes? – Nem igazán. Kicsit még korán van. (Még csak hét óra volt. Szokatlanul korai időpont a randira.) – Jó – mondta –, akkor menjünk vásárolni. – Mit? – Ruhát.

– Nekem vagy magának? Azon tűnődtem, vajon megpróbál-e olcsón ruházkodási tanácsot kapni tőlem. Pontosabban ingyen. – Magának. Nem tudtam, mit mondjak. Vicces egy randi. Általában semmivel sem tudok rávenni egy pasit, hogy eljöjjön velem vásárolni. Mindazonáltal az a furcsa gyanúm támadt, hogy ez nem szokványos vásárlás lesz. Egyszer csak Spanyol John kinyitotta a kocsi ajtaját, Paddy karja a hátamon, úgy kísért fel a lépcsőn, diszkrét sötét üveges ajtó, puha szőnyeg, barátságos női hang üdvözölt bennünket, tessék csak körülnézni. Azt hittem, minden üzletet ismerek Dublinban. Tévedtem. Fényár világít meg több sötéten csillogó árucikket. Jobban megnéztem. Vibrátor. Fekete szatén szemkötő. Oltári jó trükk. Apró ónixizék, azt hittem, mandzsettagombok, aztán rájöttem, hogy mellbimbócsíptetők. Bugyik, melltartók, harisnyakötők, szatén, selyem, csipke, bőr, spandex, fekete, piros, rózsaszín, fehér, kék, testszínű, mintás… Igyekeztem nagyvilági nőként viselkedni – jártam én már ilyen helyen; végtére is megszerveztem két lánybúcsút, bár kétségkívül nem ilyen márkás helyen –, de be kellett vallanom, hogy meglehetősen kellemetlenül éreztem magam. Nyugtalan voltam. Nagyon. Aligha ezt várja az ember az első randitól. Továbbsodródtunk a fehérneműk felé. Arra számítottam, hogy enyhe áramütést fogok kapni a bóvli műszálasoktól, de jó volt a minőség. Valódi selyem, szatén, csipke. Tényleg szép „darabok”, ahogy a divat világában mondjuk (amikor ezt mondom, könnyednek tűnök, de higgyék el, akkor cseppet sem éreztem magam könnyednek). Sötétkék együttes, hímzett pillangókkal, toll- és csillogó bizsurátéttel. Selymes szeder és fekete pöttyös bugyi, mindkét oldalán masnival. Szolid rózsaszín együttes, rózsaszínű rózsafüzér-díszítéssel – nem horgolt, hanem valódi rózsácskákkal –, a melltartó kosarán és a bugyin. Borzalmasan mutathat a ruha alatt. Egy merő göb. Meglepett, amikor megláttam egy szép, egyszerű, fekete bugyit. A lehető legkevésbé figyelemre méltót. Aztán rájöttem, hogy nincs lábközi része, és úgy ugrottam hátra, mint aki megégette magát. Ugyanez a helyzet a mély kivágású, párnázott melltartóval. Olyan mélyen kivá-

gottnak tűnik, hogy szinte alig fedi a mellbimbókat. Aztán ráeszméltem – te jó ég! –, hogy az egészben ez a lényeg. Paddy szólalt meg mellettem: – Szeretné felpróbálni valamelyiket? Megmerevedtem. A gyomrom megdermedt. Ez egy mocskos perverz. Mocskos perverz őrült. Szexuális játékszerként kezel. Mit keresek én itt? De hát mit is várhatnék, amikor a temetőben fogok pasit? Aligha pizzázni akar elvinni, meg egy Ben Stiller-filmre. – Lola, jól van? Nincs semmi baj? – Kék szemével szinte felnyársalt. Az arckifejezése együtt érző, na jó, együtt érzőbe hajló. Egy csepp kihívás is volt benne. Álltam a pillantását. Ez az a pillanat, gondoltam, amikor eldöntöm, hogy megbízom benne, vagy itt hagyom. Egy szakadék szélén álltam. Az ajtóra néztem. Most elmehetnék. Nem esett bajom. Sosem látom többet. Úgy értem, szexboltban! Az első randin! Rémült voltam… …de egy kicsit izgatott is. Mit veszítek, ha most elmegyek…? Visszanéztem a kék szempárba, lehet, hogy kissé dacosan az államat is felszegtem, és azt feleltem: – Nincs… Egy eladó jött oda segíteni. Olyan anyucis forma. Ránézett a mellkasomra. – 75B? – …Igen… – Melyik tetszik? – Ez – böktem rá a lehető legszolidabb, csinos együttesre. (Világoskék, bő fazon, robusztus lábközi rész.) – És talán ez – mutogatott egy pajkosabb holmi felé Paddy. – És talán nem – szögeztem le. – Tényleg, miért ne próbálná meg? – mondta az anyucis nő, s egy nyaláb fehérneműt cipelt a próbafülke felé. – Mit veszíthet? Jókora próbafülke. Majdnem akkora, mint a hálószobám. Rózsaszínű világítás, brokáttal bevont görbe lábú szék, kínai stílusú, télen virágzó cseresznyemintás tapéta – és a falban olyan rácsozat, mint egy gyóntatószékben… Ez meg mire való? – Óhajtja, hogy a barátja az előszobában várakozzon? – érdeklődött anyuci. – Az elő… szobában…? – Igen, itt.

Rámutatott a próbafülke mellett lévő kis helyiségre, amelyben egy szék állt, és rács volt a falán. Ugyanolyan, mint az én helyiségemben. – Ahol láthatja önt – felelte anyuci. Te jó ég! Ahol Paddy de Courcy üldögélhet, és nézheti, ahogy fehérneműt próbálok. Ahol megfigyelheti, ahogy leveszem a ruhámat, és megleshet meztelenül, akár egy silány peepshow-ban! Megdöbbentem. Úgy tűnt, a dermedt határozatlanság évtizedekig tart, aztán elgyengültem. Aki á-t mond, mondjon b-t is. Indokok. 1. A végtelenségig gyantáztam. Derék alatt a testemen csupán a szeméremdombomon maradt egy kis, Adolf Hitler bajuszára emlékeztető négyzetnyi szőr. 2. A rózsaszín világítás előnyös. 3. Nem akartam prűdnek tűnni. 4. Tagadhatatlanul izgatott voltam. Ellentmondó érzelmekkel teli, de izgatott. Miközben levettem a ruhám, a falhoz lapultam, a kémlelőlyuk látóterén kívül. Nem tudtam biztosan, mit tegyek. A táncoláshoz túl elfogódott voltam, különben sem volt zene. Fontolgattam, sétáljak-e fel s alá, de visszatartott a félelem, hogy úgy néznék ki, mint egy bezártságtól szenvedő állat – talán oroszlán – az állatkertben. Esetleg ingathatnám a fejemet és nyögdécselhetnék. Amikor azonban beleléptem az imbolygóan magas sarkú, fehér, bolyhos papucsba, és belebújtam a nagyon előnyös fekete selyembugyiba és melltartóba, más embernek éreztem magam. Úgy tettem, mintha Paddy de Courcy nem is ülne a szomszéd szobában, engem nézve a rácsos nyíláson. Úgy tettem, mintha egyedül lettem volna. (De ha egyedül lettem volna, nem hajoltam volna előre simmit táncolva, hogy belerázzam a mellemet a melltartóba. Nem nyaltam volna meg az ujjamat, majd dörgöltem volna a mellbimbómhoz, hogy kidudorodjon, mint a gumidugasz a babák karúszóján, és nem csodáltam volna meg magam a tükörben. Normál körülmények között bugyipróba közben nem vacakoltam volna azzal, hogy a kezemet felle futtatom a szeméremdombomon, ellenőrizendő, hogy jól áll-e.)

Ráérősen öltöztem át a következő együttesbe, kikapcsoltam a melltartót, és lassan vettem le, a pántokat lecsúsztattam a karomon, mintha a világ minden ideje a rendelkezésemre állt volna. A következő egy ötvenes évekbeli stílusú, merev, rózsaszín szatén harisnyakötő és melltartó volt. A melltartó megemelte és megnövelte a mellemet – amikor előrehajoltam, láttam a mellbimbómat. A harisnyakötő a derekamtól a lábam tetejéig ért, és maximális homokóraformát idézett elő. A rózsaszínben ragyogó anyagtól a combom krémszínűnek és simának látszott, és miközben a brokátszéken ültem, élveztem a szövet durva érintését a pucér fenekemen. Lassan görgettem fel a lábamra a selyemharisnyát, és rákapcsoltam a harisnyakötő gumicsatját. Fokozottan érzékeltem a rács mögött figyelő Paddyt. Szexi. Ja, de szexi! Az anyuciszerű nő időnként bedugta a fejét az ajtón, a kezében akasztókat tartott. – Ez egy szép, lábköz nélküli fűző – mondta sóvárogva. – Combcsizmával gyönyörű. Vagy: – Szeretne felpróbálni egy gumiból készült, testhez simuló kezeslábast? Pirosban van az ön méretében. Szerettem volna, ha elmegy. Zavarta a hangulatot. Nagyon begerjedtem. Na de saját magamtól? Megőrültem? Felpróbáltam egy szuper kis melltartót, amely egymást átfedő, áttetsző rétegekből készült, mintha virágszirmok lettek volna. Kinyitottam a kis gyöngygombot a kosáron, és sziromról sziromra széthámoztam, amíg ki nem villant a mellbimbóm. Nem tudtam, mikor érek el az utolsó rétegig. Számomra épp akkora meglepetés volt, mint Paddy számára. Amikor végül előbukkant, azt mondtam: „Óó!”, és egyenesen ránéztem. Láttam a szemében a csillogást a sötét szobában, ahogy visszanézett rám, és ennyi volt. Elviselhetetlen vágy fogott el, és rögvest véget vetettem a dolognak. Felöltöztem, az ujjaim remegtek, és azon tűnődtem, milyen hamar dughatnék vele. Amikor kirontottam a próbafülkéből, Paddy megkérdezte: – Melyik tetszett? Gyorsan megráztam a fejem. Az árakat nem az én pénztárcámhoz szabták. – Engedje meg – mondta. – Nem! – Úgy éreztem magam, mint egy kitartott nő, egy szerető, egy prostituált, meg a többi.

– Ragaszkodom hozzá – jelentette ki. – Ragaszkodik? – Kérem – erősködött. – Engedje meg. Én fogom hasznát látni. – Maga aztán sok mindent vesz természetesnek! Megszégyenült. Mint akit rajtakaptak. Hosszasan mentegetődzött. Őszintének tűnt. Újra felajánlotta, hogy megveszi. – Magának – mondta. – Nem nekem. Mit szól hozzá? Még mindig zavarban voltam. Rosszul éreztem magam. Nem tetszett. De ezzel furcsa, zűrzavaros módon összekeveredve egyszersmind tetszett is. Úgyhogy megengedtem neki. Később (az ágyban, amikor megtörtént) azt mondtam neki: – Óriási kockázatot vállaltál. Mi lett volna, ha megsértődöm? – Akkor nem az a lány lettél volna, akinek hittelek. – Az milyen? – Szemérmetlen kislány. Nem voltam biztos benne, hogy az vagyok, mindig azt gyanítottam, hogy kissé prűd vagyok, de kedves volt tőle, hogy ezt mondta. HÉTFŐ, SZEPTEMBER 8. Szerencselelet! Véletlen! 19.25-kor bekukkantottam Mrs. Butterlyhez némi gyógyító hatású erejét vesztett Sprite-ért, ő pedig imígyen szólt: – Nem baj, ha bekapcsolom a tévét? És már be is kapcsolta a Coronation Streetet! A kedvencem! Amikor nyolckor véget ért, átkapcsolt az EastEndersre – a másik kedvencemre! Aztán fél kilenckor a Holby Városi Kórházra. Kórházas szappanopera. Még sosem láttam, de fel voltam rá készülve, hogy nagyon fog tetszeni. Valóságos szappanopera-orgia volt, Southern Comforttal és erejét vesztett Sprite-tal leöblítve. Rettentően élveztem. Azt gondolhatnák, hogy hónapok óta nem láttam rendes tévéműsort! Mrs. Butterly kijelentette, hogy megszeretett, és felajánlotta, hogy bármelyik este nézhetek nála szappanoperát. Majd megkért, hogy menjek el, mert le akar feküdni. – Hozhatok magának még valamit, Lola, mielőtt bezárok?

Jóakarat-rohamomban azt feleltem: – Á, igen, viszek egy csomag sodót. AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN Felébresztett… valami. Mi volt az? Vörös izzásra lettem figyelmes az ablakon túl. Napfelkelte? Ösztönösen tudtam, hogy ahhoz túl korán van. Kinéztem az ablakon. A ház és részben a szomszéd ház mögött vörös félkört láttam. Lángok! Tűz van! Ki kellett volna hívnom a tűzoltókat, de inkább úgy határoztam, megvizsgálom a dolgot. Túl kíváncsi vagyok. Íme, a bizonyság, milyen veszélyes, ha nem vonja el a figyelmemet a tévé! Dublinban soha semmit nem „vizsgálnék ki”. Gumicsizma, nagy moherpulóver a pizsama fölé. Zseblámpa. Ki a hideg éjszakába. Átbújtam a drótkerítés alatt, és átbaktattam a réten. A hold tükörképe szétterült a tenger hatalmas felszínén, és bevilágította az egész területet. Jó illata volt az éjszakai fűnek. A tehenek már aludtak. Nem elharapódzott tűz volt. Csak egy egyszerű örömtűz. De őrizetlenül. Milyen nagyon furcsa. Közelebb mentem. Váratlan döbbenet. A tüzet ruhák táplálták! Fekete tüll, kék taft, minden megolvadt. Aztán, ó borzalom! Fehér szatén! A menyasszonyi ruha! Csak a menyaszszonyi ruhát ne! Megpróbáltam kirángatni a lángok közül, de szikrazápor pattant ki rám, és túl nagy volt a forróság. Szomorú voltam. Fáj, ha azt látom, hogy rosszul bánnak egy ruhával. (Igen! Ugyanúgy bánt, ha azt látom, hogy gyerekekkel és állatokkal bánnak rosszul! Természetesen! Nem vagyok teljesen sekélyes divatmaca. Nagyon is törődöm a gyerekekkel és az állatokkal, olyannyira, hogy csatornát kell váltanom, amikor szomorú reklámot adnak.) Közeledő léptek zaja hallatszott. Megrémültem. Ki az? Fokozatosan kirajzolódott az alakja a meg-megrezzenő homályon keresztül. Az ápolatlan vőlegény hurcolt egy nyalábnyi ruhát. A lángok fényétől fénylett a szeme, vagy – ó, borzalom – netán sírt? Megszólaltam, hogy felhívjam a figyelmét a jelenlétemre: – Khm. Jó estét! – Jézusom! – Kis híján elejtette a batyuját. – Honnan a pokolból termett itt?

– Bocsi – feleltem. – De láttam a lángokat. Attól féltem, tűz ütött ki. Rám bámult. Elmerengett. Az arcára kiült az elcsigázott kérdés: ha egy férfi nem égethet el egy halom szép ruhát az éjszaka közepén, akkor mikor égetheti el? – Tim Twoomey házában szálltam meg egy kis időre. Lola Daly vagyok. Barátságtalan habozás. – Rossa Considine. Nem akartam megijeszteni. Figyelmeztetnem kellett volna, de a pillanat hevében cselekedtem… Köntörfalazó mentegetődzés. – Mi történik itt? – kérdeztem. – Volt itt egy nő… menyasszonyi ru… – Elment. – Nyers a pasas. – Vissza fog… jönni? (Süket kérdés, nem túl valószínű, ha a menyasszonyi ruháját elégették.) A férfi megrázta a fejét. Mogorva kedvében volt. – Nem. Nem jön vissza. Kínos csönd. Kicsit megrázta a karjában lévő batyut. Nyilván égett a vágytól, hogy folytathassa a tüzelést. – Hát, akkor visszabújok az ágyba. – Jól van. ’Éjt! Visszabaktattam a réten át. Másoknak is megvannak a tragédiáik. Szegény ember. De azért nem halt volna bele, ha udvariasan válaszol. KEDD, SZEPTEMBER 9., 22.08 Hazafelé sétáltam a Mrs. Butterlynél lezajlott szappanopera-orgia után. A tűzgyújtó autója a háza előtt parkolt. Lábujjhegyen osontam oda a hepehupás úton, hogy közelebbről megnézzem. Ismeretlen kocsi. Prius. Mit is tudok róla? Aha, megvan! Környezetbarát autó. Elektromossággal is működik. Milyen derék ember.

CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 11., 13.01 INTERNETKÁVÉZÓ Már volt odabent valaki, és Cecile-lel beszélgetett. Egy férfi. Önkéntelenül megálltam az ajtóban. Nemzetközileg jóképű – hosszú, só kuszálta, szőke haj, mély, egyenletes napbarnította szín, olyan különleges száj, mint a Steve Tyleré (fiatalkorában) és a Mick Jaggeré (szintén fiatalkorában). Két széken nyúlt el lustán. Lazított. Az a fajta férfi, akitől az embereknek földbe gyökeredzik a lábuk. Akár egy isten. Enyhén kényelmetlenül éreztem magam, lehet, hogy megzavartam valamit. – Szia, Cecile! Hogy vagy? – Bien, Lola. Az öhdög fahkát ’úzva. – Jelentsen ez bármit. – Lola, ő a barátom, Jake. A fiatalember rám nézett ezüstös fényű szemével – és elpirultam! Egyszerűen túl sok volt. Annyira szexi volt, mint egy elvadult lény. Mintha jóvágású farkasok nevelték volna fel. – Lola – biccentett oda. – Jake – feleltem. Halk, mély hangon dörmögte: – Elmentem, Cecile. Aztán újra felém biccentett. – Örülök, hogy megismertem, Lola. – …Én is… Jake. – És másodszor is elpirultam! Alig távozott az első alkalommal az arcomba tolult vér, máris összefutott saját magával, amint visszafelé igyekezett. Hagytam, hogy elteljen néhány perc a távozása után. Nem akartam túl vágyakozónak tűnni. – …Szóval, ööö… Cecile, ez volt a barátod? Akibe őrülten szerelmes vagy? – Jake? Dehogy! Az én kis gerlém Zoran. Jake Zoran haverja. – Hová való? Ő is Szerbiába? – Jake? Nem, Corkba. – Úgy érted, ír? – Akár a Guinness. Nem várt fordulat.

PÉNTEK, SZEPTEMBER 12., 16.33 Grace Gildee megint hívott! Azt hittem, már elvesztette az érdeklődését irántam. Persze nem vettem fel, és pusztán ahhoz is szükségem volt a bátorságom minden cseppjére, hogy meghallgassam az üzenetét. „Szia, Lola, megint én vagyok, Grace Gildee. Csak érdeklődöm, nem gondoltad-e meg magad az interjú ügyében. Megbízhatsz bennem, régóta ismerem Paddyt. (Nevet.) Tudom, melyik szekrényben tartja a csontvázait!” Ha így áll a helyzet, saját magával is készíthet interjút! 18.04 Érzelmi válságba zuhantam. Miért nem voltam elég jó Paddynek? Azért, mert nem érdeklődtem a munkája iránt? Mindig rosszkedvűen jött, ledobta magát a kanapéra, és keserűen panaszkodott egyik vagy másik miniszterre, aki olyasmit tett, amit nem kellett volna. Csak szónokolt, csak szónokolt, végül pedig azt kérdezte: – Gőzöd sincs, miről beszélek, igaz? – Igaz. Azt hittem, pont ezt szereti bennem! Azt hittem, hozzám menekül ezektől a dolgoktól. És, végül is, ő mennyit tud a Roland Mouret ruhákról? Visszatekintve azonban nyilvánvaló, hogy a halántékát kellett volna masszíroznom, és összeesküvést kellett volna szőnöm vele az egészségügyi miniszter megbuktatására, vagy kompromittáló szexuális helyzetbe hozni a miniszterelnököt egy kecskenyájjal. A vicces az, hogy egész életemben mindig az a legszörnyűbb félelmem, hogy elhagynak, és ez állandóan be is következik. Gyerekkoromban azt kérdezgettem anyutól és aputól: „Lehet azt, hogy egyszerre haljunk meg?” Anyu azt ígérte, hogy lehet. De hazudott. Előrement, és egymaga meghalt, amikor tizenöt éves voltam. De, hogy igazságos legyek, nem tehetett róla. Egy héttel a halála előtt kitört: „Megszakad a szívem, amiért itt kell hagynom téged, Lola. Gyűlölöm, hogy nem lehetek melletted felnőtt korodban. Gyűlölöm, hogy nem vigyázhatok rád, és hogy nem tudom, mi lesz veled.”

Akkor jöttem rá, hogy talán már kifelé megy az életből. Senki sem szólt nekem. 19.12 Vigaszt keresve felhívtam aput. – Még mindig ki vagy borulva a miatt az aljas fráter miatt? – Igen. – Legyen ez lecke számodra, Lola. Sose bízz egy politikusban. – Kösz, apu. Szia. HÉTFŐ, SZEPTEMBER 15., 12.12 INTERNETKÁVÉZÓ. – Szia, Cecile. Hogy vagy? – Bien, Lola. Mint a disznó hátán. – …Aha… Állandóan ilyen bizarr népies ír szólásokat használ – például, hogy „Istenem, mint aki dízelolajat szív”. Meg: „Hatalmasan, hatalmasan!” Még én sem tudom, mit jelentenek ezek, pedig én ír vagyok! – Á, Lola, van egy hajongód. – Egy hajongóm? – Igen. Egy pasi, aki hajong éhted. – Ja, egy rajongóm! Ne már! Komolyan? – A barátom, Jake. Azt mondja, ahanyos vagy. Jake? A szerelemisten? Nem! Az kizárt. Ő bárkit megkaphat! Megmondtam. Cecile vállat vont. – Kohosabb nő vagy. Szeheti a kohosabb nőket. – A mennyivel kohosabbakat? Még csak harmincegy vagyok. – Ő huszonöt. Meg máh az összes többi nővel lefeküdt Knockavoyban. Te „fhiss hús” vagy. Jesszus! Friss hús? Milyen romantikus! Letörtem. De mit számított? Két napon belül visszamegyek Dublinba. SZERDA, SZEPTEMBER 17., 10.13-11.53 BÚCSÚZKODÁS Meglátogattam összes knockavoyi barátomat: Vén Aszaltszilvaszemet, Mrs. Butterlyt, Kellyt és Brandont, meg Cecile-t.

– Igen, oui, viszlát, itt hagyom Knockavoyt, visszatérek a világvárosba, csodás, igen, köszönöm, neked is, örömmel, ha egyszer Dublinban jársz. Nem, nem tervezem, hogy visszajövök. 11.55 Felhajtottam a hegyre, néztem, mint lesz Knockavoy egyre kisebb és kisebb a visszapillantó tükörben, s közben eltűnődtem, mikor térek vissza – ha egyáltalán. CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 18., 9.00 MARTINE PÉKSÉGE Nagyon korán van. Friss kezdet. Az „irodában” találkozom Nkechivel. Nkechi késik, mint rendesen. 9.14 Nkechi bevitorlázik, fonatai a feje búbjára tornyozva. Hosszú, formás nyak. Nagyon elegáns. A járása, akár egy királynőé. Lustán ringatja le a fenekét a székre. – Jó volt a pihenés? – érdeklődik. – Igen, igen – feleltem könnyedén. Amivel azt sejtetem: az az ördögi (Margery Allingham) ügy már teljesen mögöttem van. Helyreállt régi, hatékony énem. – Szóval! – mondom, s igyekszem dinamikusnak tűnni. Nagy buzgalmamban még tapsolok is egyet. – Mi újság? Nkechi a BlackBerryjéből olvassa: – Ma este Rosalind Croft. Gálavacsora nála. Pillanatnyilag tanácskozás van Írországban, világadósság, Afrika… – bizonytalanul intett egyet a kezével – …ilyesmik. Rengeteg híres ember van itt. Kofi Annan, a dél-afrikai elnök… – egy újabb kézlengetés – …effélék. Minden fontos szereplőt meghívtak Croftékhoz. A nő megtébolyult. Felhívott az éjszaka közepén, egy Versace ruhát akart, amilyet az amerikai Vogue-ban látott. Nem bírtam megszerezni azt a kurva cuccot, kizárólag a kifutóra kreálták. Azt mondta, repüljek el Miamiba, és keressem meg. Lecsillapítottam, a ruhaválaszték háromra szűkült. Balenciaga, Chanel, Burberry Prorsum. Mindet repülővel hozták Londonból. Passzoló cipők, ékszerek stb., bepakoltam a lakásodba, útra kész. – Oké.

– Holnap sídivatfotózás a Woman’s World számára. A szokásos téli csodaországbeli baromság. Szőrmés csizmák, fülvédők, esetlen kötött holmik. Másnap estélyiruha-igazítás Tess Bickersnek. – Az ki? – Új ügyfél. Céges feleség. Egy rakás zsozsóval. Fel akar ruházkodni a partiszezonra. Tizennyolc ruhát kértem be. Szerintem a nagy részét elviszi. – Nagyon sokat dolgoztál, Nkechi. Átveszem, elintézem én Mrs. Croftot ma este. – De… – Nagyon sokat dolgoztál, Nkechi. Vedd ki a ma estét. Ideje átvennem az irányítást. Megmutatom neki, ki a főnök. Nem akarta beadni a derekát. „Különleges kapcsolatot” ápol Rosalind Crofttal azóta, hogy a turkálóbeli sállal kihúzta a slamasztikából. Mrs. Croftnak nagy a hatalma. Tudja, mitől döglik a légy. Hasznos egy ilyet magunk mellett tudni. – Komolyan, Nkechi, majd én elmegyek – ismételtem meg. – …Hát jó. Azt akarja, hogy legyél nála fél hétkor. Tulajdonképpen azt akarja, hogy én legyek nála fél hétkor, de ha ragaszkodsz hozzá… Nkechiről süt a sértődöttség. Felhúzta az orrát, ahogy ő mondaná. Rendszerint nem élvezem a viszályt, de kényszerítő szükség, hogy visszaszerezzem az irányítást. 17.08 A BROWN THOMAS BEVÁSÁRLÓJÁVAL VALÓ FESZTELEN TALÁLKOZÁS UTÁN Jobb lesz, ha rákapcsolok. Fel kell vennem a Mrs. Croftnak szánt ruhákat, és ki kell érnem fél hétre Killiney-be. Egész nap lemaradásban vagyok. Még mindig a knockavoyi sebességben. A „sebesség” nem jó szó. A „lassúság” találóbb lenne. 17.15 Az emberek között cikázva nekiiramodtam a South William Streetnek. Egy kocsi állt a parkoló autók mellett. Feltartotta a forgalmat. Tudtam, mielőtt tudtam volna, ha értik, mire gondolok. Talán tudat alatt ismertem fel a kocsit vagy ilyesmi, mert a rossz, égető érzés viszszatért, mielőtt pontosan tudtam volna, mitől.

Paddy volt az. Egy nőt – a lovat, ki mást – segített be a szabálytalanul parkoló autó hátsó ülésére. Csak álltam és bámultam. Felháborított a jelenet. Én szoktam a kocsija hátsó ülésén ülni. De félredobtak, mint egy mellrészen kiégetett olcsó, piros ruhát. Íme, jelentéktelenségem élő bizonyítéka. Tudtam, hogy hányni fogok. Könyörögtem istenhez: csak annyit kérek, hogy ne az utcán kelljen. 18.05 Borzalmas a forgalom. Csúcsforgalmi dugó. Beékelődve egy Nissan Sunny-s (elöl), egy Toyota Corollá-s (hátul), egy Opel Corsá-s (oldalt) és egy skodás (azt hiszem, nincsenek különböző típusai) (szemben, az ellenkező irányból) férfi közé. 18.13 Tíz perce nem mozdultunk. El fogok késni. Valószínűleg nagyon. Sosem szoktam késni. Elkövettem azt a hibát, hogy megosztottam fájdalmamat a taxisofőrrel. Megveti Paddyt. Azt mondja, „könyörtelen”. Jóllehet a sofőr megkeseredett ember – sosem bocsátott meg a feleségének, és esküszik, hogy egy nőben még annyira sem bízik, hogy jól ad vissza neki egy euróból –, azt hiszem, egyetértek vele. 18.35 Hivatalosan már elkéstem, és Killiney még sehol sincs. Idegességemben a kezemet harapdálom. 18.48 Csupa fognyom a kezem. 19.03 Vérzik is. 19.14 Megérkeztem! Át az automata kapukon, fel a lángoló fáklyákkal megvilágított hosszú kocsifelhajtón. A bejárati ajtó nyitva, keretbe

foglalja az őrjöngő házvezetőnőt. – Gyorsan, gyorsan! Mrs. Croft mindjárt megbolondul! Méhkasszerű nyüzsgés, kis zsúrszendvicsek, egyenruhás személyzet, pezsgőspoharakon megcsillanó fény. Rohanás fel a lépcsőn, az egyik bőröndöt én vonszolom, a házvezetőnő és egy azonosítatlan hímnemű alkalmazott szorosan a sarkamban van a többi holmival. Mrs. Croft selymes fényű köntösben ül a tükör előtt az öltözőjében, az ingerlékenység megtestesítője. A fodrász a szobát rója, hajsütővassal ütögeti a tenyerét. Meglát. Felkiált: – Istennek legyen hála! Mi a fene tartotta fel? – Annyira sajnálom, Mrs. Croft – zihálom. – Annyira sajnálom. Borzalmas a forgalom. – Hol van Nkechi? – Nem jön. Kivette a ma estét. Én jöttem helyette. – Ó… Felpattintottam a bőröndök zárját, elhúztam a ruhatartók cipzárját, mialatt a házvezetőnő és az azonosítatlan hapsi kezdte kipakolni a holmikat a fogasokra. – Mi ez? – kapott fel egy fehér angóra kabátkát Mrs. Croft. – …Én… ó… – És ez? – Fehér hópehelymintás piros pulcsi. – És ez? – Csíkos kötött sapka. Magam is zavarba jöttem. Hópelyhek? Aztán felderengett az irtózatos felismerés. Irtózatos, irtózatos, elviselhetetlenül irtózatos. Bizsergető forróság árasztotta el a testemet, és aznap este már másodszor jött fel a hányás a torkomba. Ez nem lehet igaz. Ez tényleg nem lehet igaz. Rossz ruhákat hoztam el. Egészen eddig fel sem tűnt, pedig Nkechi felcímkézte őket. Tisztán látszott: „Síruhafotózás”. – Hol vannak a ruháim? – Mrs. Croft végigtapogatta a szatyrokat, és cuki szőrmeszegélyű kapucnis, bélelt anorákokat rángatott a felszínre. – Ez csupa anorák – tudósított a fodrász. Borzongás futott végig a személyzet többi tagján. Anorákok! De hol vannak Mrs. Croft különleges szabású ruhái? Amelyeket külön neki hoztak repülővel Londonból?

Mrs. Croft megragadta a vállamat, és olyan arcot vágott, mint egy pokolban senyvedő lélek. – Hol vannak a ruháim? – kérdezte esdekelve. – Semmi baj – feleltem vékony, magas, reszkető hangon. – Semmi baj. Csak muszáj egyet gyorsan telefonálnom. – Úgy érti, nincsenek itt? – Még nincsenek. – Úrjézus! Jaj, édes Jézusom! Mi történt? Rosszakat hozott? – Balszerencse, Mrs. Croft. Rettentően sajnálom. Minden rendben lesz. Igyekeztem megőrizni a nyugalmamat, mert kettőnk közül inkább nála volt valószínűbb a hisztériás roham, neki lesz szüksége egy pofonvágásra és a „szedje össze magát” buzdításra. – Hol vannak a ruháim? – A lakásomban. – És az hol van? – A városban. – A városban? De hát az tizenöt kilométernyire van innét! – Egymást érik az autók – jegyezte meg valaki. – Három órába telik ideérni. Alig tudtam tartani a telefonomat, annyira izzadt a kezem a félelemtől. – Nkechi? – Remegett a hangom. – Nkechi. Valami szörnyűség történt. Rossz ruhákat hoztam Mrs. Croftnak. Hosszú, hosszú ítélkező csönd. Nkechi végre megszólalt: – Megyek. Becsuktam a telefont. A hisztérikus öröm hangján jelentettem: – Jön Nkechi! A megfelelő ruhák pillanatokon belül itt lesznek. – Meg a vendégeim is! – Mrs. Croft felállt, és zihálni kezdett. – Bono jön! Bill Clinton jön! Az én házamba! Ide! Az én házamba! És nincs mit felvennem! Levegő után kapkodott. Az öklével kezdte verni a mellkasát. – Zacskót! – kiabálta valaki. – Hozzanak egy zacskót! Mrs. Croft hiperventilál! Előkerült egy zacskó, Mrs. Croft az arca elé tartotta, mint egy abrakostarisznyát, és belelihegett.

– Ez az – biztatta a házvezetőnő. – Ez az. Be-ki, szépen, nyugodtan. Mrs. Croft leült, felállt, elvette a zacskót az arcától, leült, a fejét a két térde közé fogta, megint felemelte, felállt, megfordult, és azt rikácsolta mindnyájunknak: – Úristen, jaj, istenem, Maxwell meg fog ölni! 19.32 Férfihang tolakodott be az öltözőbe. – Hol a pokolban van a feleségem? Jaj, ne! Csak Maxwell Croftot ne! De. Szmokingban és csokornyakkendőben. Alacsony ember. Hatalmas mellkas. Szemlátomást mindig rosszkedvű. Ránézett Mrs. Croftra. A tekintete villámokat szórt. – Mi a fene folyik itt? Miért nem vagy felöltözve? Megragadta az asszony csuklóját, és az öltözőből kirángatta a fő hálószobába. Én, a fodrász, a házvezetőnő és az azonosítatlan hímnemű alkalmazott a földet néztünk, és igyekeztünk úgy tenni, mintha semmi rémség nem történne. Maxwell Croft halk, fenyegető hangon érdeklődött: – Mi a fene folyik itt? Hogy érted azt, hogy még nincsenek itt a ruháid? Miért nem alkalmazol egy megbízható stylistot? Te kibaszott, hasznavehetetlen… Aztán minden elcsendesült, és a fodrász hang nélkül azt kérdezte: – Elment? – Hátba taszított, és odasúgta: – Nézze meg! Kidugtam a fejem a fal mellett, hogy kicsit bekukucskáljak, de meglepetésemre még mindkettőjüket ott láttam, furcsa ölelésben öszszefonódva. Aztán megláttam. Ó, borzalom! Mr. Croft két kézzel megfogta a felesége csuklóját, és a bőrkesztyűt gyakorolta rajta! Megfeszítette és megtekerte szegény Mrs. Croft karján a bőrt. Az asszony hosszan, fájdalmasan feljajdult. Akkor Mr. Croft elengedte, durván ellökte, és kiviharzott a szobából. 19.51 Elviselhetetlen volt a várakozás. Felhívtam Nkechit. – Hol vagy? – Kétpercnyire. – Kétpercnyire? HOGYAN?

KÉT PERCCEL KÉSŐBB Nkechi érkezése olyan, mint a mennybéli hírnöké. Az emberek kis híján térdre estek, és áldást kezdtek osztani. Nkechi bejött a házba, egyenesen fel a lépcsőn, egy másik nigériai lány, az unokatestvére, Abibi társaságában. – De hogyhogy ilyen gyorsan ideértél? – kérdeztem. – Tömegközlekedéssel – felelte. – Gyorsvasúttal és vonattal. Abibi értem jött a killiney-i vasútállomásra. Ez nagy meglepetést okozott. Tömegközlekedéssel! Milyen leleményes! Tömegközlekedéssel. Nkechi azonnal átvette az irányítást. Mint egy mentő – rövid, hatékony mozdulatok, pattogó parancsszavak. (Vérnyomás 90 per 60, és… ENNYI!) Egyetlen pillantást vetett Mrs. Croft hajára, és kijelentette: – A Balenciaga. Odacsettintett Abibinek és azt mondta: – A Balenciaga. – De a Chanel… – szóltam közbe. – Nincs rá idő! – köpte ki a szavakat Nkechi. – Mrs. Croftnak más frizura kellene a Chanelhez. Természetesen igaza volt. – Te! – Nkechi megkopogtatta a bőröndöt, és csettintett nekem – nekem! – az ujjával! – Fehérneműt! – szólított fel. – Válaszd ki! – Te! – Csettintés Abibinak. – Tiéd az ékszer. Én intézem a cipőt. Akár egy rajtaütés. – Gyorsan! – szólt rám Nkechi. – Nem tudok mást csinálni, amíg nincs fenn a fehérnemű! Odadobtam egy robusztus bugyogót Nkechinek, aki úgy kapta el, mint egy profi fogó, aztán beleügyeskedte Mrs. Croftot. Átbújtatta Mrs. Croft fején a ruhát, és belecsúsztatta a testét. Pompás darab. Tóga ihlette, elefántcsontszínű kreppselyem. Egyik vállon ejtett, a másikon lágy redőkben omlik alá a brossból. Nagyon keskeny öv a derékon, és a szoknya enyhén kiszélesedve ér le a földre. Királynői. – Ó! – sóhajtott fel mindenki e szépség láttán. Kis manókként sürgölődtünk Mrs. Croft körül. Nkechi rácsúsztatta a lábára a cipőt, Abibi medálos láncot igazított a nyaka köré, a fodrász felcsavarta a hajsütővasra az elszabadult fürtöket, és fürgén megigazítottam a mell-ragasztószalagot, hogy ne lássék. Aztán elkészült.

– Gyerünk! Gyerünk, gyerünk, gyerünk! 20.18 Taxiút vissza a városba. Rettentően levert vagyok. Mrs. Croft soha többé nem fog alkalmazni. De lehet, hogy Nkechit igen. PÉNTEK, SZEPTEMBER 19., 8.30 Csöngött a mobilom. Nkechi volt az. Azt kérte, találkozzunk a mai fotózás előtt. 9.30 MARTINE PÉKSÉGE. Nkechi már ott volt. Leroskadtam a székre. – Bocs a tegnap estéért – mondtam. – A tegnap este? Az nemzetközi bonyodalmat is okozhatott volna. Mi lett volna, ha a mobilom ki van kapcsolva? Mi lett volna, ha nem értem volna oda idejében a ruhával? És Mrs. Croft nem tudott volna háziasszonykodni a vacsorán? Kofi Annan és az összes ilyen fazon lekicsinylésnek vélhette volna! Nyers visszautasításnak! Sértésnek az írek részéről. Kútba eshetett volna a közvetített megállapodás. – Azt hiszem, túlreagálod a dolgot. – A lényeg az, Lola, hogy nem vagy olyan állapotban, hogy vissza gyere. – Szétterpesztette a kezét az asztalon. – Nézd, Lola, van egy… javaslatom. Rossz, égető érzés. – Te, Lola, jó vagy hozzám. Tisztességesen megfizetsz. Felelősségem van. Rengeteget tanultam, mialatt az asszisztensed voltam. De amíg bánkódsz, nem vagy ura a helyzetnek. – Ez csak azért volt, mert tegnap megláttam Paddyt! – Dublin kis város – szögezte le. – Fennáll a veszély, hogy bármikor megláthatod. Akkor pedig mindent összekutyulsz, amin éppen dolgozol. Ha így folytatod, Lola, egyáltalán nem marad ügyfeled. – Nem igaz! Egyetlen botlás volt! – Egyetlen szörnyű botlás. Egyébként nem csak egy volt. Rengeteg. Kissé elszégyellte magát. – Nézd, Lola – mondta –, én mindig is azt terveztem, hogy saját üzletet alapítok, ezt te is tudod.

Nem tudtam. Gyanítottam. Azt tudtam, hogy becsvágyó. De sosem mondta ki. Mégis elcsigázottan bólintottam. – A javaslatom az, hogy az év végéig ellátom az ügyfeleidet. Tessék? – Erősen kézben fogom tartani az üzletedet. Év végén pedig megalapítom a sajátomat. Amelyik ügyfél velem akar jönni, az az enyém lesz. Amelyik veled akar maradni, a tiéd lesz. A kliensek listája állandóan növekszik. Jut elég mindkettőnknek. Ez a megállapodás mindkettőnknek egyformán előnyös. Megdöbbentem. Elnémultam. Aztán visszatért a hangom. – És addig én mit csináljak? – krákogtam. – Vond ki magad a forgalomból. Utazz el. Menj vissza Tim bátya kunyhójába, ha akarsz. De… – emelte fel a mutatóujját Nkechi – ne áruld el, hogy egy faluba vonulsz vissza, mert az emberek lúzernek fognak tartani. Mondd azt, hogy New Yorkba mész, dolgozni. Kutatni. Új tervezőket felhajtani. Érted? Bólintottam. – Most pedig, csing-csing! – Összedörgölt ujjaival mutatta a pénz nemzetközi jelzését. – Magától értődik, hogy a rangidős stylist feladatát látom el PLUSZ megmentem a vállalkozásodat. Azonkívül Abibit is fizetnem kell. Vastagabb kell hogy legyen a zsebem. Lefirkantottam pár számot. Egy táblázatot tolt elém. Mindent elrendezett helyettem. Nkechi nagyon ügyes lány. Visszatoltam elé. – Rendben – mondtam. – Rendben? – Úgy tűnt, mintha keményebb harcra számított volna. Csakhogy legyőztek. Összetörtem. – Rendben, rendben. Mindenre igent mondok. Akkor most ideje indulnunk. – Hová? – A sídivatfotózásra. – Te nem jössz, Lola. Emlékszel? Ja, persze, emlékszem. 9.50 SÉTA HAZAFELÉ Mindössze húsz perc telt el azóta, hogy Nkechivel találkoztam. Nem hosszú idő egy élet komplett kicsontozásához.

Fiatalabb korom egy másik szörnyű időszakára emlékeztet. Huszonegy éves voltam. Anyu meghalt. Apu Birminghamben, a fiúm, akivel már két éve jártam a főiskolán, dobott, és elment New Yorkba, arról papolva, hogy beveszi a Wall Streetet. Az egyetlen dolog, ami akkor ment nekem, a munkám volt. Freddie A.-vel, a legjobb tervezővel dolgoztam. Mindössze három hét elteltével azonban egyenesen megmondta: – Jó vagy, Lola, de nem elég jó. Megerősítette, amit már magam is kezdtem gyanítani. Féltem munkába menni, hátha valami helyrehozhatatlan hibát követek el. Visszatérő álmom volt az a divatbemutató, amely kisvártatva kezdődött, és még egyik ruha sem készült el. Őrjöngve varrtam a szövetbálákkal teli, óriási raktárban, a modellek pedig egy szál bugyiban és melltartóban követelték a ruháikat. – Keményebben fogok dolgozni, Mr. A., ígérem! – Ez nem a kemény munka kérdése, Lola, hanem a tehetségé. És neked abból nincs elég. Nagyon igyekezett kedvesnek lenni, ámde pusztító csapást mért rám. Világéletemben imádtam a ruhákat. Szabásmintákat vágtam ki a babáimnak, és már tizenkét éves koromban varrtam magamnak. A barátnőim, Bridie és Treese engem kértek meg, hogy hajtsam fel a szoknyájukat, meg ilyesmik. Egészen kicsi korom óta az volt a vágyam, hogy ruhatervező legyek. Most beismertem, hogy nem vagyok elég tehetséges. Az utolsó horgonykötelem is elszállt. Csődtömegnek éreztem magam. (Végül minden megoldódott, azt hiszem. Visszatértem az antidepresszánsokhoz, és tanácsadásra jártam. Mialatt azon töprengtem, mit kezdjek az életemmel, véletlenül belecsöppentem a stylist szakmába. Mivel rengeteget tudtam a ruhákról, alkalmanként szabadúszóként asszisztensi feladatot vállaltam fotózásokon. Nagyon keményen dolgoztam. Minden lehetőséget maximálisan kihasználtam. Hosszú órákon át csak koncentráltam és koncentráltam. Hogyan tudnám ezt a ruhát eredetibbé tenni? Szebbé. Lassú haladás. Gyenge pénz. Bizonytalanság. Biztos állás nuku. De az emberek beszélni kezdtek rólam. Hébe-hóba megemlítettek. „Lola Daly jó.” Ahogy most Nkechiről mondják ugyanezt.)

19.01 – Legjobb lenne, ha visszamennél Knockavoyba egy időre – tanácsolta Treese. – Úgy van, legjobb lenne visszamenned – csatlakozott hozzá Jem. – De miből fog élni? (Bridie szereti mindennek megragadni a praktikus oldalát.) – Dolgoztam már kocsmában. Tudok sört csapolni, poharakat öszszeszedni – mondtam. – És nem derogál a szállodai takarítás sem. – Mit gondolsz, mennyi ideig maradsz ott? – kérdezte Treese. – Örökre – feleltem. – Nem tudom, bízzuk a körülményekre – tettem hozzá. 22.56 Treese búcsúszavai. – Felejtsd el Paddy de Courcyt – mondta. – Nem éri meg teljesen tönkretenned miatta az életedet. Még Vincent sem csípi. Becsuktam az ajtót, aztán elgondolkodtam. Hogy érti azt, hogy még Vincent sem? Mintha Vincent olyan jóindulatú ember lenne, mint Nelson Mandela, aki mindenkiben jót lát! Paddy és Vincent mindössze egyszer találkoztak, és az az este leírhatatlanul szörnyű volt. Treese vacsorát rendezett nekem, saját magának, Bridie-nek és Jemnek, valamint a partnereinknek. Akár a felnőttek. Alighogy megérkeztünk, Vincent azonnal kitüntette a figyelmével Paddyt. Meg sem kérdezte, mit kér inni, máris Paddy kezébe nyomott egy poharat, az alján kétujjnyi vörösborral. – Mi a véleményed róla? Húsos alkatával, nagy hajával és olyan vastag nyakával, mint a derekam, Vincent úgy festett, mint egy rosszindulatú ökör. Különösen Paddy szexis, csinos külsejéhez képest. Paddy megszimatolta, meglötykölte a bort, belekortyolt, még egyet kortyolt, zajosan öblögetett vele, mintha szájvíz lett volna, aztán lenyelte. – Kitűnő – jelentette ki. – Igen, kitűnő. – Mi ez? – kérdezte Paddytől Vincent. Provokálás. – Bor? – nevetett Paddy. Azt remélte, hogy bájával megúszhatja a leleplezést, miszerint gőze sincs.

– De milyen bor? – türelmetlenkedett Vincent. – Vörös? – Csak a hozzá nem értésedet bizonyítod, barátom – mondta Vincent olyan hangosan, hogy mindnyájan hallottuk. Jem és Barry hirtelen igencsak fellélegzett, hogy ők nem kaptak. – Ez Côte de Ez vagy Az – hencegett Vincent –, 1902-es évjárat, valami francia gróf pincéjéből. Egy aukción vettem, kifizettem érte… (már-már uzsoraszámba menő összeget mondott). Lenyomtam Bonót. Ez az egy rekesznyi van belőle Írországban. Vincent boldog volt. Máris kifogott Paddyn, pedig még alig kezdődött el az este. Egész este heccelte. Szörnyű volt. Mi, többiek, izzadtunk a feszültségtől. Paddynek kedvesnek kellett lennie, mert a) politikus, akinek mindenkihez kedvesnek kell lennie, hogy rá szavazzanak, és b) vendég volt Vincent otthonában. Treese nem volt ott, hogy féken tartsa Vincentet. A konyhában tartózkodott, épp eltávolította a fóliát a megrendelt ételről. Tojástartókban szervírozott gin-tonikos szörbettel tért vissza. – Vincent, kicserélnéd a CD-t? – kérdezte. – Hogyne, drágám. – Ezután az In the Air Tonight töltötte be a szobát. Vincent visszajött az asztalhoz, Paddy pedig energikusan nevetett. De hamis vidámsággal. – Phil Collins? Ez mutatja a korodat, barátom – mondta Vincentnek. – Akkor már miért nem Cliff Richard? – Mi a baj Phil Collinsszal? – Szar. De Vincentet nem lehetett elrettenteni. – Tovább fellengzősködött: – Phil Collins kiforrott művész. – (Úgy mondta, „műűűvész”.) – Több listavezető lemeze van… a legmagasabb példányszámban eladott énekes harminckét országban… Erre mit tudsz felhozni? – Ez csak annyit jelent, hogy rengetegen készek szart venni. – Hát, te csak tudod. Borzalmas volt a hangulat. Kétségbeesetten vártam, hogy elmehessünk. És aztán… jamaicai Blue Mountain kávé. Minyonok. Látszik az alagút vége! Túl hamar engedtem el magam. Húzós egy pillanat volt. Vincent odaszólt Treese-nek: – Együnk abból a csokiból, amelyet Jim ho-

zott! – (Vincent mindig „Jimnek” hívta Jemet. Tudta, mi a neve, egyszerűen csak undokságból tette.) – Nem! – horkantunk fel együtt, Bridie, Treese, Jem és én. Még Claudia is bekapcsolódott, most az egyszer velünk, és nem ellenünk szövetkezett. – Tele vagyunk! – kiabáltuk. – Nem kell csoki! – Már a látványától is hánynék – jelentette ki Bridie. – Igen, hánynánk! Tudtuk, hogy Treese már megette a nagy részét. – Hozd be – mondta Vincent Treese-nek. – Majd én – ugrottam fel. Aztán egyszerűen kimentem, és behoztam a saját kabátomat és Paddyét. Nem bírtam tovább. – Csodás este volt – mondtam, de még magam előtt is hisztérikusnak tűntem. – De későre jár. Most már mennünk kell. Gyere, Paddy! Paddy végig mosolygott, amíg csak el nem hangzottak az utolsó búcsúszavak, és a bejárati ajtó be nem csukódott mögöttünk. Aztán hirtelen megváltozott. Merev háttal lépkedett előttem az autóhoz. Beszállt, és mennydörgésszerű robajjal vágta be az ajtót. Beszálltam mellé. Szorongtam. Bőgő motorral, kavicszáporban hajtottunk el. (Spanyol John ritka szabad estéi egyikét töltötte.) Paddy némán vezetett, egyenesen előre nézett. – Ne hara… – kezdtem. De közbevágott. Csak úgy köpködte a szavakat, halk dühödt hangon. – Ilyet soha többé ne csinálj velem! VASÁRNAP, SZEPTEMBER 21. Újra Knockavoyban. Üdvözlöm a régi barátokat. – Helló, igen, oui, visszatértem. Váratlanul. Hahaha, igen, az élet tele van meglepetésekkel. Meg vagyok alázva. HÉTFŐ, SZEPTEMBER 22., 15.17 A helyi vendégfogadókban munka után érdeklődtem. A szállodával kezdtem, de ők bezárnak a hónap végén. Hívtak, menjek vissza jövő áprilisban, amikor újra kinyitnak. Értékelem a pozitív hozzáállásukat, bár jelen pillanatban nem veszem sok hasznát: tízből hét pontot kapnak az előzékenységükre.

15.30 Az Együtéses Lyuk. A golfos kocsma. A vezető elég rohadt volt. – Szeptember van – mutatott rá. – Vége a szezonnak. Ilyenkor elbocsátás van, nem felvétel. – Gőgös alak. Tízből kettőt kap a nyájasságára. 15.37 A Tölgy. Vén Aszaltszilvaszem nyers, de együtt érző. Csak neki elegendő munka van. Viszont a kedvességre tízből kilencet kap. 16.03 A Tömlöc. Sötét, barátságtalan hely, naphosszat tele italozókkal. Valamennyien férfiak, akik könyörtelenül nevettek, amikor munka iránt érdeklődtem, aztán felajánlották, hogy vesznek nekem egy italt. Azon voltam, hogy visszautasítom, tétováztam, aztán elfogadtam. Miért is ne? Felültem egy bárszékre egy háromtagú társasággal, amelyet – mint később felfedeztem – a Piás Sarok gyűjtőnéven ismertek. Azon nyomban magánjellegű kérdésekkel kezdtek bombázni. Hogy hívnak? Miért vagyok Knockavoyban? Pár percig játszották az ártatlant, de aztán amikor kitálaltam Paddyről, beismerték, hogy már ismerik a történetet. Egy ilyen kisvárosban semmi nem marad titokban. A fő kérdező, egy élénk, Főnök névre hallgató, sok- sok megrepedt érrel megáldott férfi, aki ősz, rugószerű fürtökkel ékes őrült fejével úgy nézett ki, mint egy lezüllött Art Garfunkel, a DVD- boltos Kelly apja volt. Kelly mindent elmesélt neki. – Meséljen még – rendelkezett a vörös orcájú Főnök piától csillogó szemmel. És csakugyan nagy megkönnyebbülés volt, hogy beszélhettem arról, ami a szívemet nyomta. Újabb ital érkezett. Elmagyaráztam az anyagi helyzetemet. Nem tetszett nekik Nkechi tónusa. – Ami a tiéd, az az enyém, és ami az enyém, az a sajátom – osztotta meg velünk hatalmas bölcsességét egy alacsony, sötét, büdös ember. – Soha igazabb mondást! Soha igazabb mondást! – visszhangozták a férfiak a kocsmában, beleértve a Moss nevű durva fickót.

(Az alacsony, sötét, büdös embert Tanár úrnak szólították. Nem azért, mert a keleti miszticizmus vagy harcművészetek kútfőjét tisztelték benne, hanem mert ő volt hajdan a fiúiskola igazgatója.) – De hát miért keres állást? – kiáltott fel Főnök. – Igényelhet munkanélküli-segélyt is! Eredeti ötlet. Igaz, már voltam rövid ideig munkanélküli-segélyen tíz évvel ezelőtt, miután kirúgtak a divatházból, mert nem ütöttem meg a mértéket, mielőtt stylistként kezdtem volna dolgozni. De most már hosszú ideje magam kerestem a kenyeremet. El is felejtettem, hogy létezik olyasmi, mint jóléti állam. – Keresett munkát – folytatta Főnök. – Most épp nincs. Miért ne kaphatna munkanélküli-segélyt? – Úgy van! – helyeseltem itallal elárasztott állapotban. – Miért is ne kaphatnék munkanélküli-segélyt? – Keményen dolgozott, igaz? Fizetett adót? – Jaj, ne – szólt közbe Moss. – Hagyd már békén! – Ami azt illeti, fizettem adót. – Tényleg? – Először meglepődtek, aztán megbotránkoztak. Ragaszkodtak hozzá, hogy a dolog újdonsága miatt megvendégeljenek még egy italra. – Megérdemli a munkanélküli-segélyt – hangzott a közvélemény. – Holnap reggel regisztráltatjuk magunkat. Magáért megyünk a furgonnal. Helyes! Jó! Kitűnő! Pompás ötlet! KEDD, SZEPTEMBER 23., 8.30 Felébredtem! Valami zajt hallottam! Mi volt az? Feküdtem az ágyban, megmerevedtem, úgy figyeltem. Valami mozgott a földszinten. Egy ember. Nem, többen! Valakik beszélgettek. Betörtek! Megrémültem. Nem tudtam elhinni, hogy ilyesmi előfordul. További zajok. Úgy hangzott… igazság szerint… mintha víz főne a teáskannában. Teát főznének a betörők? Igazán szokatlan. Az újbóli mormogó hangokat a bögrében cukrot kevergető kanál koccanása követte. Majd szürcsölés hallatszott. Tényleg hallottam! A teaszürcsölés a világ legrémesebb hangja. Összeomlás-típusú őrjöngésre késztet.

Pulóvert húztam a pizsamámra. Főnök és Moss a konyhaasztalnál ült teát iszogatva – nem, szürcsölgetve. – Á, itt is van – mondta Főnök. – Van tea a kannában – jelentette Moss. – Töltsek a csészéjébe? Rohamléptekben tértek vissza az emlékek. Ők az új barátaim. Bemegyünk Ennistymonba, regisztrálni. A könyörtelen nappali fényben még szakadtabbnak tűntek. Art Garfunkel-haj, amely 2003 óta nem látott fésűt; Moss 98FM feliratú pólója korántsem makulátlan. De örültek, hogy látnak. Mosolyogtunk. – Hol van a másik? – kérdeztem. – Az alacsony. A Tanár úr. – Nem jön. Beteg a háta. Rokkantsegélyen van. Tegnap nem láttam, hogy bármi baja lett volna a hátának. Új barátaim erkölcsi kaliberét illetően bizonytalan vagyok. – …Máris felöltözöm. 9.51 Nem igazi furgon volt. Olyan volt, mint egy autó, elöl két üléssel, hátul viszont, ahol a hátsó ülés szokott lenni, egy szűk furgonrészszel. Betereltek az első ülésre Főnök mellé. Moss a térdét átkarolva hátul kuporgott. A furgon módfelett mocskos volt. És büdös. Dohány. Állatok. Fahéjas légfrissítő. Le kellett tekernem az ablakot arra az esetre, ha hánynom kellene. 10.17 ENNISTYMON Nem akartam bemenni a segélyirodába. Tegnap este tökéletesen értelmes dolognak tűnt, amikor be voltam nyomva. De mostanra már kijózanodtam. Egyszerűnek kellene lennie – megfizettem a járulékokat, elvesztettem az állásomat, sikertelenül próbáltam másikat szerezni, csóró vagyok. Ámde akadályverseny. Töltse ki ezt az űrlapot. Töltse ki azt az űrlapot. Mutassa be a tavalyi számláit, az idei számláit, a közüzemi számláit, ír állampolgársága bizonyítékát, utolsó munkaadója igazolását… Ha az embernek monumentális erőfeszítéssel mindent sikerül produkálnia, az még mindig nem elég. További, egyre nagyobb erőpróbát

jelentő igények. Fénykép az első háziállatomról. Három fehér szarvasgomba. Tom Cruise autogramja. A Szent Grál rézmásolata. Ha valaki valaha is pénzt kap a segélyirodától, az nem azért van, mert jogosult rá. Az állhatatosság, a puszta csökönyösség, a kitartó, a kicsinyes kívánságaik kafkai eltűrésének jutalma, hogy nem ordítják feldühödve, hogy DUGJÁTOK FEL A SZAROS KIS SEGÉLYETEKET! INKÁBB ÉHEN HALOK! 10.45 Ahogy számítottam, rövid úton elintéznek (mi is ez pontosan?) – Új kérelmező? – Igen. – Értékelésre van szükség! – Oké, kérhetek értékelést? – Nem lehet ide csak úgy, értékelést várva belibegni! Időpont kell. – Oké, kérhetek egy időpontot? (Nem vacakoltam volna, ha nem tolong mellém Főnök és Moss, azt hajtogatva: – Rajta, Lola! Joga van hozzá, Lola! – Éppenséggel van ma délelőtt egy szabad időpontom. – Hányra? – …Mostanra. 10.46 – Stylist? – kérdezte teljes megvetéssel. – Az meg miféle munka? – Ruhákat kutatok fel embereknek. – Felkutat? – kérdezte, gúnyosan ejtve a szót. – Az meg mit jelent? – Fel… ruhákat keresek másoknak. Ha valaki egy drága vörös szőnyeges eseményre hivatalos, a ruhatervezőkkel átküldetek egy ruhaválasztékot. Vagy ha valaki nagyon elfoglalt, én bekérem a holmikat, és ő mindet felpróbálhatja anélkül, hogy járnia kellene a boltokat. Különös pillantást vetett rám. – Errefelé nincs rá túl nagy igény – felelte a segélyes ember. – Tudom. Ezért vagyok itt. Próbáltam munkát keresni a knockavoyi bisztrókban, de szezon vége van, nincs mit tenni. – Miért költözött Knockavoyba? – érdeklődött.

– Személyes okokból – feleltem, s igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. Az ajkam őrült rángásba kezdett, mintha morzejelekkel akart volna elküldeni egy üzenetet. – Ennél azért többre van szükség. Itt nincsenek titkok. – Rendben van – törtem ki. – A barátom valaki mást készül elvenni. A sokk rosszul hatott rám. Összekutyultam minden munkámat. Mondhatni, száműzetésbe küldtek, mielőtt teljesen tönkreteszem a vállalkozásomat. Fizetnem kell az asszisztensemet és az unokatestvérét, amíg távol vagyok. Egy vasam sem maradt. – Oké – mondta, miután mindent leírt. – Majd jelentkezünk. 19.22 Útban Mrs. Butterly felé egy kis szappanoperázásra, elhaladtam a Tömlöc előtt. – Hahó, Lola! – hallottam. – Három lelkes ábrázat ragyogott ki onnan: Moss, Főnök és a Tanár úr. Lestek rám. – A Coronation Streetet megyek megnézni Mrs. Butterlyvel – kiáltottam be az utcáról. – Jöjjön be egy italra! – Egy gyors pohárkára! – Majd visszafelé, amikor már minden szappanopera véget ért. Meglehetősen csalódottnak tűntek. 19.57 Mialatt az EastEnders kezdetét vártuk, megkérdeztem: – Mrs. Butterly, ismeri a velem szomszédos házat? – A Rossa Considine-ét? Kedves fiatalember. Mi van vele? – Tudja, hogy állítólag nősülni készült? – És kit akart elvenni? – Már senkit, de úgy volt… – Ugyan, dehogy! – jelentette ki kategorikusan Mrs. Butterly. – Az utóbbi nyolc hónapban szabad volt, és facér, mióta összetörte Gillian Kilbert szívét. Kedves lány, de szörnyen menyétszerű a külseje. – …Igen… de… Vacilláltam. Megkérdezzem arról a menyasszonyi ruhás nőről? Az EastEnders elkezdődött, Mrs. Butterly pedig egy idős hölgy volt. Talán szenilis is. Hagytam a csudába Rossa Considine rejtélyes nőjét.

21.40 A TÖMLÖC Úgy üdvözöltek, mint az elveszett leánygyermeket. Kerítettek egy bárszéket, tisztára törölték, és italokat tettek elém. – Meséljenek nekem a szomszédomban lakó párról – kértem. – Nincs ott pár – felelte Főnök. – Csak egy férfi. Rossa Considine. Egyedülálló úriember. – De nincs ebben semmi gyanús – kapcsolódott be a beszélgetésbe a Tanár úr. – Nem úgy, mint a régi időkben, amikor ha egy férfi nem nősült meg, mindenki homokosnak tartotta. Szociológiai váltás. – De nem volt Rossa Considine-nek barátnője? – kérdeztem. – Néhány héttel ezelőttig? Készültek összeházasodni. Viháncoló nevetés jelezte, hogy ha akartam volna, sem tudtam volna nagyobbat tévedni. – De hát – tiltakoztam – láttam egy nőt a házában. – Egy férfinak joga van egy kis kikapcsolódásra! – Miféle nőt? – kérdezte a Tanár úr. – Kicsi, szőke, menyétképű? Az Gillian Kilbert. Az összes Kilbert menyétképű. Az apai ág ilyen. Átgondoltam. – Nem – mondtam –, nem volt benne semmi menyétszerű. És menyasszonyi ruhát viselt. Az emeleti ablakban állt, és lebámult rám. A három férfi riadt pillantásokat vetett egymásra, Főnök egészen elfehéredett, ami az arcát beborító vörös érhálózat mellett nem volt akármilyen teljesítmény. Aztán rám emelték döbbent tekintetüket. – Miért… miért… néznek így rám? Nem szóltak. Csak néztek. – Magácska látó – mondta Főnök. – …Micsoda? Úgy érti, azt hiszik… hogy a nő, akit láttam… kísértet? Akaratlanul is megborzongtam. Emlékeztem a nő fehér ruhájára és fekete hajára. Főnök a szemöldökét ráncolta. – Úgy nézett ki az a nő, mint a Miasszonyunk? Milyen asszony? – Kicsoda? – A Szűzanya. Pogány egy népség maguk ott Dublinban! – Nem, nem volt rajta semmi szűzanyás – mondtam. – Gondolkodjon erősen – biztatott. – Kék ruha? Dicsfény? Kisgyermek?

– Nem, biztos vagyok benne. – Láttam, Főnök mire akar kilyukadni azzal a keress-gyorsan-egy kis lóvét srófra járó agyával. Azt akarja nekem bebeszélni, hogy látomásom volt a Szűzanyáról, hogy Knockavoyból egy új katolikus zarándokhelyet csinálhasson. – Hagyd – tanácsolta a Tanár úr. – Nem voltak tanúk. Róma úgysem venné be. – Kurva szőrszálhasogatói – morogta Főnök. – Egyébként igen, Rossa Considine kedves fickó, azt leszámítva, hogy állandóan hegyoldalakon mászkál, vagy köteleken lóg le mindenféle sziklaüregekbe. A környezetvédelmi minisztériumnak dolgozik. Valami újrahasznosítással kapcsolatos agytrösztben. Rendes állás. Emlékszem azokra az időkre, amikor az embereknek rendes állásuk volt. A bankban. Vagy a közigazgatásban. Most mindenki weblaptervező, meg… meg… kognitívviselkedés-terapeuta meg efféle. Stylist. Haszontalan, lehetetlen, értelmetlen munkák. Nem szóltam semmit. De megbántódtam. Kedvem lett volna azt mondani, hogy nekem legalább van munkám. Nem úgy, mint a maguk iszákos, naplopó triójának. Aztán eszembe jutott, hogy momentán nincs munkám. SZERDA, SZEPTEMBER 24., 8.01 Egy bejárati ajtó (nem az enyém) csapódására ébredtem fel. Kiugrottam az ágyból és berontottam az elülső hálószobába, ahonnan lebámultam az éppen munkába induló tűzgyújtóra. Nagyon furcsa ez az egész ügy. Tűzgyújtó Considine egy nőt tart a házában, rendben. De hogy egy menyasszonyi ruhás nőt? És a városban senki nem tud róla, hogy nősülni készül? Aztán pedig egy jókora máglyán elégeti a ruhát? Vad gondolatom támadt – elrabolta és megölte volna a nőt? De hát ez abszurd. Ha a nőt elrabolták volna, nem egy Vera Wang ruhában forgolódott volna. Amikor meglátott az úton, megverte volna az ablakot, és az ajkával azt formázta volna: – Segítsen! Akaratom ellenére fogva tart egy környezetvédelmis pasi! Rejtély. Kétségbevonhatatlanul rejtély.

CSÜTÖRTÖK, SZEPTEMBER 25., 11.27 Megszólalt a mobilom. Helyi szám. A rókaképű segélyes fazon volt az. Látni akart. – Milyen értelmetlen papírokat kell magammal vinnem? – kérdeztem. – Nem, nem munkaügyben akarok találkozni magával – felelte. Tetszem a rókaképű segélyesnek! Te jó ég! Le kell feküdnöm vele, ha munkanélküli-segélyt szeretnék! Amint ezt végiggondoltam, már nem is érdekelt. Feltéve, hogy egyszerűen csak ott kell feküdnöm. – Nézze, Segélyes úr… – Noël, hívjon Noelnek. Noël a segélyezőből. Oké, ezt könnyű megjegyezni. – Noël – folytattam –, épp most ért véget egy kapcsolatom, és egyáltalán nem vagyok olyan állapotban… – Nem azért akarok találkozni magával. He? – Majd megmagyarázom, amikor találkozunk. Addig pedig a jelszó a diszkréció. Ennistymonban nem találkozhatunk. Itt a falnak is füle van. – Jöjjön el Knockavoyba. – Nem… – Itt is füle van a falnak? Gunyoros voltam, de csak annyit mondott: – Vettem. Vettem? Az isten szerelmére! – Ismeri Miltown Malbayt? – kérdezte. Miltown Malbay tengerparti város, kicsit távolabb Knockavoytól. – Találkozzunk holnap este tízkor a Lenihan’sben, Miltown Malbayben. Ne hívja ezt a számot. Letette. 22.12 LENIHAN’S, MILTOWN MALBAY Noël a segélyezőből egy benyílóban ült, hegyes térdét keresztbe vetette, hegyes könyökét az asztalon nyugtatta. Körülnézett, és profilból elém tárta hegyes rókaképét. Ha ráestem volna, csúnya szúrásos sérüléseket szenvedek. Felugrott, odahívott a beugróba, és azt suttogta: – Látta valaki bejönni?

– Nem tudom. Azt nem mondta, hogy lopakodva kell bejönnöm. – Igen, tudom, de ez szigorúan bizalmas. Vártam. – A munkájáról van szó – folytatta. – Maga stylist. Nehezen beszerezhető méretű embereknek is szokott segíteni a ruhakeresésben? Erről van hát szó? – Persze – feleltem. – Tulajdonképpen ez a specialitásom. Dolgoztam egy befektetési bankár feleségének, akinek irgalmatlanul sok díszvacsorára kellett járnia, de – egy befektetési bankár feleségénél szokatlan módon – negyvennégyes volt a mérete. Ilyen nagy méret ritkán érkezik. – Mi a helyzet a kiegészítőkkel? – Mindennel foglalkozom. Cipővel, kézitáskával, ékszerrel, fehérneművel. – Van egy barátom, tudja – magyarázta. Idegesnek tűnt. Hirtelen, szinte kínban jelentette ki: – Nézze, én nős vagyok! És van egy barátom. – Hölgybarát? Bólintott. Nős és barátnője van? Ez is azt mutatja, hogy a külső nem minden. Lehet, hogy jól tud viccet mesélni. – A barátnőm. Szeretek neki szép holmikat venni. De nehezen kap cipőt a méretében. Tud segíteni? – Egész biztosan tudok. Hányas lába van? Kínosan hosszú szünet után bökte ki: – Negyvenhatos. Negyvenhatos! A negyvenhatos hatalmas! Még a legtöbb férfinak sincs negyvenhatos lába. – …Elég nagy méret, de meglátom, mit tehetek… – És ruhák terén? – Hányas méretet hord? Bámult. Csak bámult és bámult. – Mi… az? – kérdeztem. Kezdett megijeszteni. Olyan rendellenesen nehezen fújta ki a levegőt, mint aki eldöntött valamit, aztán így szólt: – Figyeljen. – Az arca nagyfokú aggodalmat fejezett ki. – Tud titkot tartani? – Ó, istenem – nyöszörögte a kezébe a férfi. – Ó, istenem!

Felnézett a nőre, aki meglepve látta, hogy az arca könnyben úszik. – Nagyon sajnálom, kibaszottul sajnálom. Te vagy a legjobb dolog az életemben, az egyetlen, ami jó. Bocsáss meg, Jézus szerelmére, mondd, hogy megbocsátasz! Többet nem fog előfordulni. Nem tudom, mi történt. A munkahelyi stressz már régen halmozódik, de hogy éppen rajtad töltsem ki… Igazi, vállat rázkódtató zokogásban tört ki. – Miféle állat vagyok én? – siránkozott. – Semmi baj. – A nő óvatosan megérintette. Nem tudta elviselni, hogy ennyire lesújtott a férfi. – Köszönöm! Köszönöm, istenem! – Magához szorította, és erősen megcsókolta, s bár felhasadt ajka fájt az érintéstől, a nő hagyta. GRACE Apu kinyitotta a bejárati ajtót, és azt kérdezte: – Mi történt az arcoddal? – Aztán reflexszerűen átnézett a vállam fölött, hogy meggyőződjön róla, nem nyúltam le a parkolóhelyét. – Mit csináltál a kocsiddal? Nem látom. – Ugyanis nincs itt. – Követtem a lépcsőn, le a konyhába. – Ha már szóba hoztad, a kocsim Tallaghtnál van az összekötő úton, szénné égve. – Ellopták? – Nem, én csináltam tegnap este. Nem volt semmi jó a tévében. Persze hogy ellopták! – Áááá, drágám. „A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem: Egész dandár beront.” 1– Apu mindig ezt mondja. Ez azért van, mert apu egy intellektus. – Hamlet. Negyedik felvonás, ötödik szín – tájékoztatott. – Anyu hol van? – Biddel. – Bid anyám húga, és már a születésem előtti időtől fogva a szüleimmel lakik. – Hazahozza a kemoterápiáról. Összerándultam. Bidnél tíz nappal ezelőtt tüdőrákot állapítottak meg. Idő kellett, hogy hozzászokjam. 1

Arany János fordítása.

– Te jó ég, szörnyű hideg van idebent! – Ebben a házban még nyár derekán is jéghideg van. Nagy és régi, és nincs benne központi fűtés. Lent a konyhában hozzásimultam a fatüzelésű tűzhelyhez. Rá is ültem volna, ha nem fenyegetett volna a veszély, hogy megégetem magam. (Fatüzelés! Na de kérem! Városban!) – Akarod hallani a többi szomorúságot is? – kérdezte apu. – Szóval több is van? – Anyu azt mondja, abba kell hagynunk a cigizést. Mindnyájunknak. – Metsző pillantást vetett rám, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. – Nem csak Bidnek. Mindnyájunknak. – Pedig nagyon szeretem a cigit – tette hozzá szomorkás vágyódással. Tudtam, mit érez. Nem tudtam volna elképzelni az életet nikotin nélkül. Kibámultam az ablakon, s elmerültem egy cigarettás ábrándban. – Szép kis sérülésed van – jegyezte meg apu. – Megint kocsmák előtt verekedtél, igaz? Csettintettem a nyelvemmel. A zúzódás már majdnem elmúlt, és émelyegtem a gondolattól, hogy beszéljek róla. – Olyan hülye történet… – Várj csak… – Apu mintha hirtelen észrevett volna valamit. – Grace! Te már megint nőttél? – Mi? Dehogy! – Csak százhetvenöt centi magas vagyok, de úgy kezelnek, mintha szörnyszülött lennék. – Pedig kellett hogy nőj! Nézd meg, ugyanolyan magasak vagyunk, te meg én! Pedig eddig nem így volt. Nézd csak! – Mutogatott, hogy álljak mellé, és a kezével mért egy vonalat a saját fejtetejétől az enyémig. – Nézd meg! Igaza volt. – Apu, én ugyanolyan magas vagyok, mint mindig. – Kétségbeesetten gesztikuláltam. – Nem tudom, mit mondjak. Biztos te mész össze. – Gaah! Az öregkor. Nagyon méltatlan. A bánat, satöbbi, satöbbi. Apu apró csontú, kifejező szemű, nagy orrú ember volt. Az orra és a cigaretták alapján simán elment volna franciának. A nyaralásainkon, egyszer Olaszországban, egy másik alkalommal pedig Bulgáriában tényleg franciának nézték, és ő nem tudta elrejteni az örömét. Szerinte

a franciák a legcivilizáltabb nemzet a földön. Egyszerűen imádja Jean- Paul Sartre-t. Thierry Henryért ugyancsak lelkesedik. Nyitás és csukás hangja hallatszott a bejárati ajtó felől. Anyu és Bid néni megjött. – A konyhában vagyunk – kiáltotta apu. Ledobogtak a lépcsőn, útközben levették a kesztyűjüket, kigombolták az esőkabátjukat és panaszkodtak a tízcentes érmék kis méretére (nyilván a kocsiban megkezdett beszélgetést folytatták). Nagyon hasonlítottak egymásra, két aprócska teremtés, csakhogy Bid néni félig kopasz és pisiszínű volt. – Bid…? – kérdeztem kétségbeesetten. – Pompásan vagyok, pompásan. – Erőtlenül elhessentette az aggodalmamat. – Ne akarj megölelni, vagy hányni fogok. – Grace! – Anyu megörült, hogy látott. – Nem láttam a kocsidat odakint. – Összeráncolta a szemöldökét. – Mi történt az arcoddal? – Ellopták az autóját, és kiégett Tallaghtnál az összekötő úton – tájékoztatta apu. – Én pedig összemegyek. – Jaj! Jaj, Grace! – szomorodott el anyu. – „A bú ha jő, nem jő mint egyes őrszem: Egész dandár beront.” Hamlet, negyedik felvonás, ötödik szín. – (Anyu is intellektus.) Gyengéden megérintette az arcomat az ujjával. – Mi történt vele? Az biztos, hogy nem Damien volt! Nevetnem kellett. – Damien jóképű férfi – jegyezte meg rekedten Bid néni. – Hogy jön ez ide? – Semmi. Csak úgy mondtam. Ne is törődjetek velem, nem vagyok magamnál. Azt hiszem, leülök. – Mindnyájan odaugrottunk, hogy besegítsük egy székbe, ahonnan folytatta váratlan monológját. – Mindig is szerettem az erőteljes felépítésű férfiakat. Gondolom, amikor pucér, guszta a combja. – Igaz? – kérdezte, amikor nem válaszoltam. Túlságosan megdöbbentem. Pucér comb! A rák az agyára is átterjedt? – Ööö, igen, azt hiszem. – És persze szeszélyes; semmi sem olyan vonzó, mint egy szeszélyes férfi. – Sóvárogva felsóhajtott. – Az intelligenciája, az érzékenysége, az alapvető kiismerhetetlensége.

Nahát ebben nem volt igaza. A combbal még csak egyet tudtam érteni, de a szeszélyesség vonzó voltával már nem. Nem mintha Damien egy az egyben Heatchcliff lett volna. – Ha Damien valaha megütne – próbáltam magamhoz ragadni a társalgás irányítását –, azonnal ellátnám a baját, és ezt ő tudja. – Szívem, ha valaha hozzád érne, itt mindig van számodra egy ágy. – Anyu a jó ügyért él. – Kösz, anyu, de a hideg kinyírna. Anyu és Bid örökölték a házat, amikor Padraig nagynagybácsikájuk – családjuk egyetlen tagja, aki „sokra vitte” – levetette porhüvelyét. A Yeoman Road harminckilenc a György-kori épületek műemlékvédelmével foglalkozó társaság gyönyörűsége volt: magas mennyezetű szobák, hogy a fagyos levegő ködpermetként cirkuláljon benne; eredeti, kazettás ablakok, amelyek előzékenyen beengedtek minden huzatot, és úgy zörögtek, mint egy doboznyi evőeszköz, amikor arra gurult egy teherautó. A Yeoman Road összes többi lakója – jól kipárnázott nőgyógyászok és ingatlanügynökök – a saját pénzéből vette a házát. És volt pénzük padlófűtésre és ergonomikus német konyhákra is, valamint frissen lefestethették a bejárati ajtajukat, amely olyan szikrázóan és magabiztosan ragyogott, akár egy politikus mosolya. A dacosan lerobbant és hideg előkelőségben élő anyut és aput sosem hívták meg a Yeoman Road-i Lakók Társaságába, főleg azért, mert ezek a gyűlések róluk és arról szóltak, hogy már tizennégy éve nem mázoltatták újra a homlokzatukat. – Bid, egy csésze teát? – egyensúlyozott a kannával apu. Bid megrázta foltos kis fejét. – Azt hiszem, felmegyek egy időre, és hányok egy sort. – Derék nő vagy. Amint szegény Bid kiment, odafordultam anyuhoz. – Min pörgött be? Mi volt ez Damiennel? Anyu szomorúan csóválta a fejét. – Ponyvaregényeket olvas. Túlságosan rosszul van ahhoz, hogy másra koncentráljon. Ezek a vacakok mérgezők. Az agy finomított cukra. – Apu azt mondja, hogy abbahagyjátok a dohányzást.

– Úgy van. Támogató környezetet kell teremtenünk Bidnek. Ami azt illeti, Grace, ha tudná, hogy te is abbahagyod, nagyra értékelné. – …Ööö… – Kérd meg Damient is. – Te jó ég, hát nem is tudom… – Szolidaritás! Rajta, Damien halálosan fél tőled. – Dehogy, anyu. – Mindenki halálosan fél tőled. – Jaj, anyu… – Meséld el, mi történt a kocsiddal. Felsóhajtottam. – Nincs sok mesélnivaló. Amikor tegnap este lefeküdtem, még a ház előtt állt, ma reggel pedig már nem. Felhívtam a zsarukat, ők meg is találták a szénné égett karosszériát a tallaghti elkerülő úton. Előfordul. Csak hát jókora bosszúság. – Van biztosításod? – kérdezte anyu, kiváltva ezzel apu szónoklatát. – Biztosítás? – kiáltotta. – Mintha az számítana valamit! Nézd csak meg az apró betűs részt a kötvényeden, Grace, és nem lennék meglepve, ha az állna ott, hogy az égvilágon minden ellen biztosítva vagy, kivéve azt, ha a kocsid a tallaghti elkerülő úton ég ki egy szeptember végi csütörtökön. Erkölcstelen szélhámosokból álló a banda a biztosítók. Nagy üzlet váltságdíj fejében fogva tartani az egyszerű embert, elültetni benne a szegénységtől való félelmet, milliárdokat kilúgozni a sovány fizetéséből, miközben eszük ágában sincs betartani az alku rájuk eső részét… Látszott, hogy apu hosszabb eszmefuttatásba fogott, úgyhogy válaszoltam anyunak. – Van biztosításom, de, ahogy apu mondja, valószínű, hogy előállnak valamilyen trükkel, és nem fogok elég pénzt kapni egy új kocsira. – Belém hasított a veszteség fájdalma. Imádtam azt a kocsit – gyors volt, szexi, egészen az enyém. Ez volt az első új autóm, és még csak négy hónapja vettem. – Kölcsönt kell majd felvennem, vagy ilyesmi. Ez váratlanul véget vetett apu szónoklatának. Meglehetősen gyorsan, sőt aggódva, egyszerre szavalta anyuval: „Kölcsönt ne végy, ne adj: mert a hitel elveszti önmagát, el a barátot.” 2 Megráztam a fejem. – Nem tőletek akarok kérni. 2

Shakespeare: Hamlet. I. felvonás, 3. szín (Arany János fordítása).

– Még szerencse. Egy árva fityingünk sincs – mondta apu. – Mennem kell. – Hová? – Fodrászhoz. Színeztetni. Anyu nem helyeselte. Az ő haja rövid, ősz, pudingos tál formájú volt, amit maga vágott körömvágó ollóval. Még apu is többet adott a megjelenésére. Hatvankilenc évesen még mindig sűrű, ezüstös haja volt, és havonta ellátogatott a Bajnok Férfifodrászatba, kedvenc, cirka 1953-as évjáratú baloldali gondolkodó stílusát gondozandó. A csendbe behallatszott, amint Bid néni kihányja a belét az emeleti (egyetlen) vécébe. – Tudod, mennyit költenek az ír nők évente fodrászra? – kérdezte anyu. – Annak a pénznek sokkal jobb helye lenne a… – Kérlek, anyu, ez csak egy kis melír! – Gyorsan végigpillantottam magamon, fekete nadrágkosztümömtől lapos sarkú csizmámig. – Igazán nem vagyok egy Barbie baba! A fodrásznál felbolydulást okozott az arcomon lévő zúzódás. – Biztos kihoztad a sodrából – vélte Carol. – Mit műveltél? Odaégetted a vacsoráját? Elfelejtetted kivasalni az alsógatyáját? Kezdtem átmenni anyuba, és zordan valami olyasmit szerettem volna mondani, mint: „A családon belüli erőszak nem vicc.” De befogtam a szám. Akinek egy csöpp esze van, az nem akaszt tengelyt a fodrászával. – Újságíró vagyok – feleltem. – Ez vele jár. – Nálad? Te a szoptatásról meg a részeg kamaszokról írsz. Te nem vagy bűnügyi riporter! Carol jól ismert. Évek óta jártam már hozzá. Nem volt képzelőereje, és nekem sem. Csupán azt vártam tőle, hogy a jellegtelen színű hajtövemet fesse szőkére. Nem akartam sötét melírt, csíkozást vagy valami fantáziadús dolgot, és, mit ad isten, nem is tudta, hogyan kell ilyesmiket csinálni. Ez az elrendezés mindkettőnknek megfelelt. – Mondd el, mi történt – kérte. – Nem fogod elhinni. – Azért csak mondd.

– Elestem az utcán. Megbotlottam egy kilazult utcakőben a Trinity előtt, és a képemen landoltam. Mindenki, aki a 16A-ra várt, engem nézett. Sokan nevettek is. Carol azt hitte, át akarom verni, úgyhogy túl sokáig hagyta fenn a festéket, és az kimarta a fejbőrömet. Odakint az esős buszmegállóban csúcsforgalom volt, és szemre úgy több száz kamaszkorú iskolás fiú között kellett tolakodnom, hogy feljussak a buszra, és amikor nem engedtek felszállni, mert a busz tele volt, nagyon rossz kedvem lett. Szomorkodtam Bid néni miatt, jóllehet kellemetlen öreglány volt, szomorkodtam a kocsim miatt, és féltem, hogy esetleg abba kell hagynom a dohányzást. Az is meglehetősen bosszantott, hogy a busznál való tülekedésben az egyik iskolás fiú belecsípett a fenekembe, és nem voltam képes azonosítani a tettest, hogy kicsit „elbeszélgessek” vele. Annak ellenére, hogy jó néhányuk felözönlött a buszra – az én buszomra, ahol az én ülésemet foglalták el –, még mindig istentelenül sokan maradtak a megállóban. Kedvetlenül figyeltem, ahogy egymás felé lendítgették az iskolatáskáikat, és körbeadtak egy szál cigarettát. Utálom a kamasz fiúkat, döntöttem el. Abszolúte utálom őket. Utálom a pattanásaikat és a begerjedtségüket, és utálom, hogy különböző méretűek. Miközben a sérelmeimen rágódtam, küldtem egy sms-t Damiennek. Főzöl ma este? Nem. Te? Felsóhajtottam. Visszatettem a telefonomat a zsebembe. Az indiaiba megyünk. Újabb busz kanyarodott be a sarkon, és a tömeg nekilódult. Úristen, ez aztán stresszes volt! Zord elszántsággal összeszorítottam a számat. Erre a buszra felférek, isten a tanúm. (Igazából valószínűleg nem az. Legalábbis az olvasók levelei szerint nem, akik azt állítják, hogy a pokolban fogok égni.) És ha valamelyik pattanásos csibész taperolni próbál, a lépébe vágom a könyökömet. Ha egyszer belecsíptek a fenekembe, és megússzátok, szégyelljétek magatokat. Ha kétszer belecsíptek a fenekembe, és megússzátok, én szégyelljem magam.

Ezúttal feljutottam, és még ülőhelyet is kaptam. Megpróbáltam belefeledkezni a Dennis Lehane-regényembe, de az út egy örökkévalóságig tartott, mivel minden egyes megállóban Írország teljes lakossága fel- és leszállt, amiért is időnként le kellett tennem a könyvemet és nagyot sóhajtottam, demonstrálandó, mennyire ki vagyok akadva. A dolog jó oldala volt, hogy legalább lesz miről írnom a következő heti cikkemben. De akkor is. Nem mindennap lopják és égetik ki az ember autóját, és még ha nincs is mögötte semmi személyes – legalábbis reméltem, hogy nincs… Az évek során megsértettem egy-két embert, de csak nem ingereltem fel őket ennyire? – még mindig van egy kis üldöztetési mániám, mintha a világ nem lenne nagyon kellemes hely, mint ahogy nem is az, de ez legtöbbször nem zavart. Éhes voltam. Nem tudom, hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Rettegtem attól, hogy hosszú ideig nem jutok ételhez, és hittem a megelőző evésben, vagyis olyankor is ettem, amikor nem voltam éhes, csak hogy elkerüljem az éhségérzetet. A zsebem vibrálni kezdett, és amikor kivettem a telefonomat, a könyökömmel majdnem a földre löktem a mellettem ülő nőt. – Ennek nem fogsz örülni. – Az egyik helyettes, Hannah „Préri” Leary volt az. – A nagyfőnöknek nem tetszik a cikked. Nem eléggé vitagerjesztő. Nézd, én csak a hírnök vagyok. Be tudnál adni egy másikat? – Mikorra? – Tudtam, mikorra. Csak bénáztam. – A következő fél órában. Lecsuktam a telefonomat, és a kezembe belenyilallt a fájdalom. Állandóan elfeledkeztem róla, aztán a lehető legkellemetlenebb módon hozta a tudomásomra. A laptopomat már óvatosabb mozdulattal bányásztam elő a hátizsákomból, elnézést kértem a mellettem ülő szerencsétlen nőtől, amiért már megint megszálltam a területét a könyökömmel, és gépelni kezdtem. Vitagerjesztő? Majd adok én neki vitagerjesztőt! Nyolc előtt tíz perccel értem haza. Az otthonom egy vörös téglás sorház, az ingatlanügynök szerint „Donnybrook elegáns elővárosában”.

Damien – az erőteljes felépítésű és guszta pucér combú – a konyhapultnál állt, előtte egy nyitott újság, és éppen fekete fogat rajzolt Bonónak egy képen. Nyúzottnak tűnt. – Na végre! – nyilatkozta. – Visszahőkölt, mint mindig, valahányszor meglátta sérült arcomat. – Most akartam sms-t küldeni neked. Mi tartott fel? – A kibaszott busz. – Ledobtam a táskámat, és elkezdtem kigombolni a kabátomat. – Minden megállóban tíz percet időzött. – Bocs, hogy nem hívtalak egész nap – mondta Damien. – Kisebb botrányocska kerekedett a parlamenti ülésen, és mindenki dolgozott, mint állat. Elhessegettem a mentegetődzését. Damien is újságíró volt, a Press politikai tudósítója. Tudtam, mi az a határidő. – Mit hozott fel a biztosítótársaság kifogásként? – kérdezte. – Hah! Ezt imádni fogod. Ha a kocsim simán megsérült volna, jogosult lennék kölcsönautóra, amíg megjavítják. De mert totálkáros, nincs kölcsönautó. El tudod ezt hinni? Az egész délelőttöt a velük való telefonálással töltöttem, és nem dolgoztam semmit. Jacinta nem örült… – Jacinta sosem örül. – Aztán korán felszívódtam, hogy megcsináltassam a hajam. – Nagyon szép – mondta gyorsan Damien. Elnevettem magam. – Mennyi időbe telik, amíg átjön a pénz egy új kocsira? – Ugyanúgy nem tudom, ahogy te. És bármennyit adnak is, nem lesz elég, hogy egy újat vegyek. – Rosszkedvűen húztam le a csizmám cipzárját. – Ne is vedd le – mondta Damien. – Húzd vissza a kabátodat, menjünk le az indiaiba, és hozzunk valamit. – Átkarolt. – Grace, majd számvetést végzünk, megnézzük, kaphatunk-e bankhitelt, hogy azonnal vehessünk neked egy új kocsit. Addig pedig el tudlak vinni a munkába a motoron. Damien túl türelmetlen volt az autóvezetéshez. Inkább egy feketeezüst Kawasakin szlalomozott a dublini forgalmi dugó útvesztőjében. (Anyu Kamikazénak hívja. Aggódik.) – De akkor kilométereket kell kerülnöd.

A Press székhelye egy nyomorúságos ipari parkban van az M50-es mellett, ahol nyolcezer szkennert lehet kapni, de egy árva szendvicset nem, míg a Spokesman irodái a városközpontban vannak. – Nem baj. Te megérsz ennyit. Na és hogy van Bid? – Rosszul. Teljesen váratlanul kijelentette, hogy úgy véli, neked guszta a combod, amikor pucér vagy. – Jesszusom! Mi idézte ezt elő? – Semmi. Damien elhallgatott, pár pillanatra magába zárkózott. Aztán kurtán felnevetett. – Úristen! És hogy megy a kemoterápia? – Szörnyen nézett ki. Olyan színe volt, mint a vajnak. – A vajnak? De hát az szép szín. – Elgondolkodott rajta. – De talán nem emberen. Majdnem nyolc hónapja Bid elment orvoshoz, mert az állandó köhögése az őrületbe kergette aput. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy csináltasson hörgőtükrözést, de csak hét hónappal későbbre kapott időpontot. Amikor végül odajutott, azonnal megállapították, hogy rákja van. Műtét következett, amelynek során egy tíz centiméteres kezdődő daganatot távolítottak el a bal tüdejéből, de a nyirokmirigyei azt mutatták, hogy „áttétes megbetegedésre pozitív”. Lefordítva: átterjedt a nyirokmirigyeire. (Egy kis időre megtévesztett a „pozitív” szó, azt hittem ugyanis, hogy valami jót jelent.) A nyirokmirigyek kezelése érdekében négyhetes időközökben hat „agresszív” kemoterápiát kell kapnia. Jövő februárban fogjuk megtudni, meggyógyul-e. Ha akkor elvégezték volna a hörgőtükrözést, amikor először elment orvoshoz, a ráknak nem lett volna ideje átterjedni a nyirokmirigyeire, és már jobban lenne. – Szegény Bid – mondta Damien. – …Á… figyelj. – Úgy döntöttem, megpróbálom. – Örülök, hogy együtt érzel vele, mert valamit el kell mondanom, és nem fogsz örülni neki. Anyu és apu abbahagyják a dohányzást. És te meg én is. Rám meredt. – Szolidaritásból – unszoltam. – Szolidaritás – motyogta. – Bid olyan, mintha még egy anyósom lenne. Én vagyok a legszerencsétlenebb ember, aki él. – Aggódom Bid miatt – mondta Damien. – Nekem szükségem van a dohányzásra.

– Ügyes. Próbáld újra. – Grace, ha abbahagyjuk a dohányzást, fejenként húsz kilót fogunk felszedni. – Újra elkezdhetnénk kocogni. Egy darabig nagyon jók voltunk benne. – Nyáron könnyű. – Már az abbahagyás említésétől is késztetést érzek, hogy többet dohányozzam. – Damien úgy nyúlt a dobozáért, mint az ájtatos katolikus asszonyok a rózsafüzér után. – Szívjunk el egyet útravalóul. Kiültünk a hátsó lépcsőre a cigarettánkat ízlelgetve, amely finomabbnak tűnt a szokásosnál. Miközben hosszú füstcsóvákat eregetett, Damien elkeskenyedett szemmel kérdezte: – Komolyan mondod? – Anyu bűntudatot ébresztett bennem – feleltem. Anyu a mestere ennek. De mindig a jó ügy érdekében. – Ha Bid nem lesz jobban, és én nem hagytam abba a dohányzást, az én hibám lesz. És a tied is, Damien Stapleton – tettem hozzá. – Gyilkos. – Ezt nézd meg – kapta fel a távkapcsolót Damien. – Mi ez? – Majd meglátod. A képernyő elkékült, aztán életre kelt. Egy férfi, egy fiatalember jött kifelé egy elővárosinak látszó ház bejárati ajtaján. A haja meglehetősen hosszú, középbarna, áradt belőle a nemiség, peckesen járt, és roppant biztos volt önmagában. – Úristen! – sikoltottam fel. – Hány éves voltál? – Húsz, ha jól számolom. A képernyőn Damien megállt, nekidőlt egy autónak, aztán megeresztett egy lassú mosolyt, egyenesen a lencsébe. – Mi az? – hallatszott a hangja. – Te filmezel? – Igen – felelte egy lányhang. – Mondj valamit. – Például mit? – Damien nevetett, picit félszegen, picit félénken, több mint picit szexisen. Úristen, gondoltam. Tizenhét évvel ezelőtt. Az élet fele. – Mondj valami mélyenszántót – unszolta a lányhang. A húszéves Damien vállat vont. – Ne egyél sárga havat. – Ez a világnak szóló üzeneted?

– A munka az italozó osztályok átka! – Összeszorított ököllel mutatott köszöntést. – Hatalmat a népnek! – Köszönjük, Damien Stapleton. A képernyő ismét elkékült. Vége volt. – Honnan szerezted ezt? – kérdeztem. – Junótól. – …Junótól? A volt felesége. Az igazság kedvéért a dolog valószínűleg nem volt annyira drámai, mint ahogy hangzik. Csak három évig voltak házasok, huszonkettőtől huszonöt éves korukig. (Igen, mindketten; egykorúak voltak, együtt jártak iskolába.) A szokásos huszonéves kapcsolat volt, amilyen mindenkinek akad, azzal az egyetlen különbséggel, hogy elkövették azt a hibát, hogy össze is házasodtak. De mégis… Meglettünk volna a múlt egy újabb széllökése nélkül is; még a legutolsó után sem álltunk egészen talpra. – Juno? – noszogattam Damient. – Mi a sztori? – Az összes régi videofelvételét átrakja DVD-re, és rábukkant erre. Elküldte anyának, aki továbbküldte nekem. Juno azt mondta anyának, hogy lesz még – tette hozzá. Tíz évvel ezelőtt ismertem meg Damient egy Phuketbe induló sajtóúton, amikor a Times cikkírója voltam. Damiennek nem kellett volna ott lennie; komoly politikai tudósító volt, akinek ebbéli minőségében nem kellett Thaiföldre utaznia, ám csóró volt, és veszettül vágyott nyaralni, mire az újságjánál a színes cikkek szerkesztőjének megesett a szíve rajta. A repülőtéri bejelentkező pultnál figyeltem fel rá. A többi újságíróval egy csoportban álldogált, de valahogy mégis elkülönülve, és isten az atyám, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Volt benne valami zárkózottság, függetlenség, ami elbűvölt. Azonnal tudtam, hogy finnyás. Sőt fifikás is. Tudtam, hogy ellenállást fog tanúsítani. Egészen addig sosem értettem azokat a nőket, akik kizárólag érzelmileg elérhetetlen férfiakba szeretnek bele. Most pedig tessék. De nem tehettem róla. Csak bámultam ezt a férfit – bárki legyen is –, és arra gondoltam, téged akarlak. Az egész a frászt hozta rám.

Sarokba szorítottam a barátnőmet, Trionát (az Independent cikkírója), és megkérdeztem: – Az a pasi ott… – Damien Stapleton a Tribune-tól? – Igen. Ismered? – Igen, mi van vele… mi…? Jaj, ne, Grace, ne! Meglepődtem. Azt hittem, mindenki másnak is csorog utána a nyála, és ádáz harcnak nézek elébe. – Egyáltalán nem a te típusod. – Triona hangja rémülten csengett. – Túlságosan… sosem tudnád, hányadán állsz vele. Alig hallottam, mit mond. További részleteket, a vonzerő másodlagos szintjét vettem észre. Gyönyörű teste volt. Erősnek tűnt. És bár nem volt hórihorgasnak mondható, elég magas volt – vagyis olyan magas, mint én. (Talán három-négy centivel magasabb is.) – Nincs semmi humorérzéke – figyelmeztetett Triona a legroszszabbra, ami egy ír férfiról elmondható. De én megnevettettem. Minden buszutazáson és minden phuketi szállodai vacsorán úgy intéztem, hogy Damien Stapleton mellé kerüljek. Még a „szabadnapokon” is velem találta magát bizalmas közelségben az úszómedence szélén. De hogy zavarta-e az állandó felbukkanásom, bárhol volt is, arról nem szólt. Ez volt a baj az egészben – szinte semmit sem szólt. Én voltam az, aki állandóan beszélt, én hozakodtam elő a legjobb anekdotáimmal és legszórakoztatóbb történeteimmel. Gyakran zavartnak tűnt – néha még bánatosnak is –, de a szemét le nem vette az arcomról, és egyszermásszor, ha olyasmit mondtam, amivel egyetértett, lassan, helyeslőn elmosolyodott, vagy néha halkan még fel is nevetett. Ezt én elegendő bátorításnak vettem a folytatáshoz. Az összes többi újságíró kérlelt: – Grace, nem hagynád békén ezt a szegény fickót? Halálra rémiszted. Még Dickie McGuinness is a Times bűnügyi rovatától – aki olyan sokat lebzselt bűnözőkkel, hogy ő maga is fenyegető fickóvá vált – elmormogott egy megfélemlítést célzó figyelmeztetést a szája sarkából: – Egy jó tanács, Grace. A férfiak szeretik, ha vadászhatnak. – Nem – feleltem ellenségesen. – A férfiak lusták, és a legkisebb ellenállás felé mennek. És ne nézz rám úgy, mintha a falnak akarnál

szögezni. Nem is lehetnél itt ezen az utazáson, te a bűnügyi rovatnál dolgozol. – Szükségem volt egy kis… nyaralásra. – Jól megnyomta a szót. – Értékelem a tanácsodat, Dickie – bár nem, ez nem igaz, nem értékelem. És ne is adj többet, mert úgysem fogadom meg. Az igazság az volt, hogy nem tudtam távol tartani magam Damientől – ez meg is döbbentett, hogy őszinte legyek –, ő pedig időnként elejtett egy információmorzsát, amely meggyőzött arról, hogy tökéletesek vagyunk egymás számára. Például nem szerette a retket (én sem), vagy a hajóutakat a Shannon folyón (én sem). Szerette a krimiket (én is), szeretett sokáig fennmaradni és nyolcvanas évekbeli ócska sorozatok – például a Magnum és a Knight Rider – ismétléseit nézni (én is). Az ikertestvéremet, Marnie-t hívtam fel tanácsért. Ő mindig kapcsolatokról szóló könyveket olvasott. Tele volt bölcsességgel. Valamint ő nem nevetett ki. – Mondj el mindent – kérte. – Hogy nézett ki, amikor először láttad, mit viseltél… Élvezet volt egyszerűen csak beszélni Damienről, és én csak mondtam és mondtam. Aztán azzal fejeztem be: – Mondd meg, mit tegyek! – Én? – lepődött meg Marnie. – Aligha én vagyok egy férfi megszerzéséhez a plakátlány. – Rengeteget megszereztél. – És sosem sikerült megmaradnom mellettük. Túlságosan flúgos vagyok. Szomorú, de igaz. Marnie mélyen intuitív volt, de ez szemlátomást csak másokon működött; borotvaéles elemzéseit képtelen volt a saját életének megoldására alkalmazni. A kapcsolatai általában valamilyen katasztrófával értek véget. De tőlem eltérően, aki körülbelül tízévenként egyszer zúgok bele egy férfiba, Marnie minden második héten hatalmas szenvedélybe vetette bele magát. Tulajdonképpen a romantikához való hozzáállásunk hasonló volt az egészségünkhöz: Marnie minden létező bacilust elkapott, de gyorsan meggyógyult; ezzel szemben én csak nagyon ritkán voltam beteg, viszont amikor igen, akkor egy nehezen meghatározható megfázást hörghuruttá, tüszős mandulagyulladássá, sőt egy emlékezetes decemberben száj- és körömfájássá (nem olyan vicces, mint amilyennek hangzik) duzzasztottam.

– Mennyire súlyos? – kérdezte Marnie. – Tüdőgyulladás. Kétoldali. Mellhártyagyulladás… és valószínűleg tbc. – Az baj… De, megkockáztatva, hogy olyan leszek, mint anyu, a legjobb tanács, amit adni tudok neked, Grace, hogy egyszerűen légy önmagad. Nálad nincs jobb. Nem lepődtem meg, hogy a reptéri taxiállomáson nem kérte el a számomat. Én pedig azért nem kértem el az övét, mert miután tíz napig semmire sem jutottunk, vettem az üzenetet. Tudtam, milyen nehéz úgy dönteni, hogy egyszerűen azért nem törődsz valakivel, mert ő sem törődik veled. Nem tudod csak úgy áram mentesíteni a szívedet a fővezetéknél. De gyakorlatias ember vagyok, és megtettem minden tőlem telhetőt. Néhanapján eljutottak hozzám a Damienről szóló kósza hírek – hogy visszament a feleségéhez, hogy látták késő este taxiba szállni Marcella Kennedyvel a Sunday Independenttől… Olykor-olykor még bele is botlottam, és szemlátomást mindig örült, amikor látott. Na jó, nem pontosan örült – nem úgy, mint egy cocker spániel, amikor hazatér a gazdája –, de nyilvánvaló vonakodás nélkül válaszolgatott a kérdéseimre. Úgy tűnt, a Lucinda Breen harmincadik születésnapjára rendezett parti sem lesz más, mint a többi. Késő este volt, egy kicsit részegnek, egy kicsit veszélyesnek és egy kicsit dühösnek éreztem magam, jóllehet nem az ő hibája volt, hogy nem tetszettem neki. – Hogy vagy, Grace? Még az is fájt, ahogy a nevemet mondta. – Pipa vagyok. Miért sokkal könnyebb minden a férfiaknak? – Miért, az? – Tudnak állva pisilni. – Aztán minden átmenet nélkül az általánosból a konkrétra váltottam: – És amikor tetszik nekik valaki, bedobhatnak egy silány ismerkedős szöveget. – Például? – Például… ha azt mondanám, gyönyörű a tested, zokon vennéd? – Igen – felelte. – Mit igen? – Igen, zokon venném.

Jó tíz másodpercre elállt a szavam a meglepetéstől. – Tényleg? – Igen. Azt hittem, sosem kérdezed meg. Újból megkukultam. – Miért kellene megkérdeznem? Te vagy a férfi. – Grace Gildee, nem is tudtam, hogy te ilyen vén romantikus vagy! – Nem vagyok. – Gondoltam. – De ha érdekeltelek… téged… mert érdekellek, igaz? Nem csinálok most magamból jókora hülyét, ugye? – Nem. – Nem? – Nem, nem csinálsz magadból hülyét. Igen, érdekelsz. Ez csakugyan megtörténik? – Akkor miért nem hoztad a tudomásomra? – …Nem voltam biztos benne. Barátságos voltál, de te mindenkivel barátságos vagy… és én már régen nem próbálkoztam. El sem tudtam hinni, hogy ilyesmiket mond. Mintha a valódi életem és a fantáziabeli életem egybeolvadt volna. Az összes szó elhagyta a száját, amire vágytam. – Te annyira tele vagy élettel – folytatta. – Azt hittem, nem lennék elég neked. Káprázatos. – Micsoda? – Ezt a nevet adtam neked. Káprázatos Gildee. Mert elkápráztatsz. Nevet is adott nekem? Yusuf odaugrott, hogy kinyissa az üvegajtót. Ez nem volt szokása, de most valamit kérdezni akart. Már nevetett is, a foga fehéren világított sötét arcában. – Maga volt az a motoron? Bólintottam. Semmi értelme nem volt hazudni, bármennyire szerettem volna, hiszen a kezemben tartottam egy bukósisakot. Damien vitt el motoron munkába, de ez nem fog menni. Ahhoz, hogy megfelelően el tudjam látni a munkámat, kocsira van szükségem. Nem csak a jövés-menéshez, hanem szekrény gyanánt is. A régi autóm csomagtartójában minden helyzetre volt szerelésem. Amikor egy kedves, középosztálybeli nőt akartam rávenni, hogy beszéljen a kisbabája haláláról, volt egy elegáns, csinos kosztümöm, hozzá lapos sarkú körömcipő, sőt még egy gyöngysor is. Arra az esetre, amikor jéghideg dokkok környékén álldogáltam, arra várva, hogy megtudjam, egy felborult ha-

lászhajón lévő halászok élnek-e, vagy meghaltak, volt kesztyűm, csizmám és egy termomellényem (a titkos fegyverem). Yusuf izgatott pillantást vetett Mrs. Farrellre, a recepciósra és egyszersmind a Spokesman legnagyobb hatalmú emberére. Jaj volt annak, aki összeütközésbe került vele! Az illető akár be is adhatta a felmondását. Visszatarthatta haldokló anyád telefonhívásait, mintegy „véletlenül” kiadhatta az otthoni telefonszámodat mindenféle dühöngő őrültnek, vagy „elfelejthette” átadni, hogy megérkezett a friss vese a veseátültetésedhez. Még a nagyfőnök (Coleman Brien, a főszerkesztő) is vigyáz vele. – Mi történt az autójával? – érdeklődött. – Ellopták. Kiégett. – Megint csak értelmetlen lett volna hazudni. Dickie McGuinness a bűnügyi rovatnál két másodperc alatt kideríthette a rendőrségi adatbázisból. – Úristen, ez szörnyű! – Ezután Yusuf és Mrs. Farrell nevetésben tört ki. Amikor Yusuf idejött, aranyos, szelíd szomáliai férfi volt. Aztán megfertőzte Mrs. Farrell és a Spokesman erkölcsisége. Most már rémes volt, akárcsak mi, többiek. Mrs. Farrell rávetette magát a telefonokra. Mintha a két héttel ezelőtti péntek visszajátszása lett volna, amikor zúzódással teli, megvágott arcom keltett hasonló felbolydulást. Ujjongva mesélte el mindenkinek szomorú történetemet. Hülyeség lett volna azt hinni, hogy az autóm ellopása titokban maradhat, és most egész nap csúfolódni fognak, egyebek között mindenféle ajándékok bukkannak fel az asztalomon: gyufásdobozok, kis, megpörkölődött piros autók, buszmenetrend… – Reggelt, Nó Cuki! Azért hívnak Nó Cukinak, mert híres vagyok a fanyarságomról. (Ha viszont férfi lennék, egyszerűen az egyenességemről lennék híres.) Azonkívül a Nó Cuki rímel a Gildeere. A Spokesmannél mindenkinek olyan gúnyneve van, amely rímel a vezetéknevére. Például Hannah Leary mindig panaszkodik a késedelmes kézbesítésre, és sosem jön velünk inni egyet péntek este. Úgyhogy az övé így szól: „Hannah Leary, nagyon préri.” (Hannah tud róla. Mindenki ismeri a saját rímét. Egy újság szerkesztősége nyers, őszinte környezet.)

A Színes Cikkekben csengtek a telefonok, és már majdnem mindenki bent volt. Eltekintve Casey Kaplantől, persze. Ő saját munkaidőt tartott. Hétfőn reggel 9-kor? Casey valószínűleg whiskey-kólát iszogat Bonóval valami korán nyitó kocsmában. Üdvözöltem Lorraine-t, Joanne-t, Tarát és Clare-t – a Színes Cikkek munkatársai szinte kizárólag nők voltak; a munkaidő kiszámíthatóbb volt, mint a hírek, ami megkönnyítette az életet, ha valakinek gyereke volt. Mivel én voltam az egyetlen gyermektelen cikkíró, engem küldtek az összes kiszámíthatatlan munkára, amelynél nem lehetett garantálni, hogy pontban fél hatkor befejeződik. Az enyémmel szomszédos íróasztalnál T. C. Scanlan gépelt nagy sebességgel. Ritka szerzet, hímnemű kisszínes-író, így sok szexista megjegyzés céltáblája volt, közülük is a kedvenc: „Ülve pisil.” (Mint mondtam, egy újság szerkesztősége kegyetlen hely.) – Sajnálattal hallottam a kocsidról – mondta. – Tudod, el is tűnődtem pénteken, miben töröd a fejed, azzal a sok titkos telefonbeszélgetéssel! – Nagy, széles mosoly, most, hogy már tudta. Felállt, és a nadrágja zsebében kotorászott, aztán kiszámolt némi aprót. – Tessék. Egy euró húsz. A buszjegyedre hazafelé. Csöngött a telefon, és azonnal üzenetrögzítőre kapcsolt – sosem vettük fel. – Nagy létszámú felháborodott olvasó telefonál – jelentette T. C. – A kamasz fiúkról szóló írásod miatt. Ez majdnem olyan rossz, mint amikor arról írtál, hogy nem akarsz gyereket. – Mit hoztál, Grace? – Üdv neked is – feleltem. Jacinta Kinsella volt az, öt Birkin táskája egyikét cipelte. Valahányszor gyereket szült, a férje vett neki egyet, de, hogy őszinte legyek, én inkább cipelném a cuccaimat egy curry szagú műanyag szatyorban, ha ez az ára. A mai táska fekete volt, jól ment a kedvéhez. Amikor a sárgával jelent meg, mindenütt kitört a vidámság. Azt jelentette, hogy alighanem fagyit fog venni nekünk a házipénztárból. Jacinta roppant nagyvilági volt. Hollófekete haját minden áldott reggel beszárította, és mindig úgy volt felöltözve, mintha lóversenyre igyekezne. Valahányszor egy temetésről kellett tudósítani, Jacintát küldték, mert neki volt az alkalomhoz leginkább illő kabátja. – Hozom a jegyzeteimet – mondtam.

Jacinta a Színes Cikkek főnöke, én pedig a fő kisszínes-író vagyok, és jóban vagyunk. Vagyis eléggé jóban – ha nem lenne olyan pipa rám, mert az állását akarom, és persze ha nem azért imádkoznék, hogy vonuljon korán nyugdíjba vagy csábítsa át egy másik újság… Időnként bepöccen valamin, és a nagyfőnök ki akarja rúgni, de olyankor Jacinta felhívja a szakszervezetet, és úgy szórja szét a szemrehányásait, mint Jackson Pollock tenné egy doboz festékkel. Lényegében nem lehet tőle megszabadulni. (Az ő versikéje így szól: „Jacinta Kinsella, örökre vasalva.”) – Jacinta – kiabált oda neki T. C. – Üzenet Casey-től. Egy sztorit hajszol, amely akkora szám, hogy, idézem: „meg fogja rengetni a világunkat”, idézőjel bezárva. – Tényleg ezt mondta? – kiáltottam fel. – Hogy meg fogja rengetni a világunkat? – Mikorra jön be? – kérdezte élesen Jacinta. T. C. szomorúan csóválta a fejét. – Miért engem kérdezel? Én senki vagyok. Casey jócskán meghaladta Jacinta hatáskörét. Egyáltalán nem lehetett irányítani. A nagyfőnök csábította át a Sunday Globe-tól, hogy „feldobjon bennünket”, aztán Jacinta nyakába varrta. „Egy újabb férfi a Színesnek.” A nagyfőnök szerfölött büszke volt a szerzeményére: Casey olyan nagy nevet szerzett magának a nagy szám interjúival, hogy saját jogán is hírességszámba ment. Az írásai felkapott anyagok lettek, és két típusba voltak sorolhatók. Az első, amikor kíméletlenül (de kétségkívül szórakoztatóan) ízekre szedte a hírességet, a szellemtelen ostobaságát, a bizarr kéréseket, amelyekkel a személyzetét ostromolta, és azt, hogy közelről mennyire kevéssé volt vonzó, amikor nem élvezte a retusálás előnyeit. A második változat a tudatfolyamos, jelen idejű beszámoló a rockbandákkal vagy filmsztárokkal folytatott tizennyolc órás maraton ivászatokról, amelynek során bárról bárra járták körbe a várost, és végül egy kokainos zacskókkal és félig megevett emeletes szendvicsekkel teleszórt szállodai lakosztályban kötöttek ki. Utáltam, amit csinált. Haszonleső volt és önző. De ezt nem mondhattam ki, mert akkor mindenki azt gondolta volna, hogy féltékeny vagyok. Ami igaz is volt.

Tizenkilenc új e-mail érkezett azóta, hogy legutóbb megnéztem – nem egészen egy órája. Egyik sajtóközlemény a másik után a PRcégektől, mindegyik tudósítást szeretett volna; szobai barbecue- felszerelések; a teafaolaj előnyei; egy riport az inkontinenciáról; egy celeb főszakács szakácskönyve… Volt egyáltalán valami, amivel dolgozhattam? Ahogy átfutottam őket, egy pénisznövelésről szóló riport ragadta meg a figyelmemet. Ez jópofa lehetne. Aztán megláttam valamit, amitől a szívem gyorsabban vert: Madonna Írországba jön, hogy három koncertet adjon. De az ország öszszes médiaügynöksége érte fog könyörögni – mitől lennék én más? Csak azt tudtam, hogy jó munkát végeznék. Jobbat, mint bárki más. Félbehagytam mindent, hogy megfogalmazzak egy velőtrázóan tökéletes dumát Madonna publicistájának – igyekezve egyszerre nyúlszívűnek, intelligensnek és jópofának tűnni –, így kezdtem bele egy nagy sztár körülhízelgésének bonyolult műveletébe. Jacinta lépett gyorsan oda. – Figyelj, nem tudok elmenni az értekezletre. – A részlegvezetők egy emberként nyomultak a főszerkesztő irodája felé. („Coleman Brien. Túlságosan félünk tőle ahhoz, hogy versikét farigcsáljunk róla.”) Mindig volt valami. Valamelyik gyerekét fogorvoshoz kellett vinnie, vagy a táplálkozási szakemberhez, vagy a Euro Disney-be… Besurrantam a nagyfőnök irodájába; az értekezlet már elkezdődött; Jonno Fido a hírszolgáltatóktól a nap nagy sztorijain ment éppen végig. Utána a külföldi hírek következtek, aztán a sport, majd a bűnügyek, tonnaszámra. – Politika? David Thornberry kihúzta magát. – A Dee Rossini-sztori folytatódik. Pénteken híre jött, hogy ingyen festtette ki a házát. – Tudtam róla. Ez volt az a botrányocska, amely miatt Damiennek sokáig kellett dolgoznia. Abbahagytam a gondolatban zúgolódást a sárga cukrok és a bennük rejlő árulás miatt, és kezdtem valóban odafigyelni. Dee Rossini volt az oktatási miniszter és az Új Írországnak, Paddy pártjának a vezetője. – A hét végén kimagyarázták a dolgot – Rossini küldött novemberben egy csekket a festőcégnek, amelyet azok nem váltottak be –, de

kiszivárogtattak egy másik sztorit, és ez már exkluzív. A miniszter asszonynak ki kellett volna fizetnie a lánya esküvőjét, de a hotel nem kapott pénzt. Leástam egy kicsit – a hotel a Mannix Group tulajdonában van. – Hatásszünetet tartott. – Ugyan ezé a csoporté az R & D Festés-tapétázás, az a bagázs, amelyik ingyen kifestette a házát. Nyilván mutyizott velük valamit. – David arra célzott, hogy Dee Rossininek oktatási miniszterként hatalmában állt szerződéseket kötni iskolák építésére, és a Mannix Group jövőbeli megbízásokért cserében hagyta potyázni. Ha ez igaz, akkor igen alapos kárt fog okozni az Új Írországnak. – Vagy esetleg kelepcébe csalták? – kérdezte a nagyfőnök. Új Írország-párti volt. – Ne keménykedjünk túlzottan. – Mi van, ha megkenték, és mi láthatóan elnézzük neki? – David belevörösödött a méregbe. Látta szertefoszlani nagy, izgalmas, exkluzív tudósítását. – Ha mi nem csapunk le rá, valaki más le fog. A forrásom elviszi máshová. – Én azt mondom, ne keménykedjünk túlzottan – ismételte a nagyfőnök. Mély, dörgő hangjától megremegtek az ablakok. – Ha nem keménykedünk, valaki holnap ráharap, és mi balekoknak fogunk tűnni, amiért bagatellizáltunk egy piszkos esetet. És hogy fogja az kivenni magát, hogy a Kelta Nemzeti Párt svindlerekkel van koalícióban? – Dee Rossini nem svindler. És ha a Kelta Nemzeti Párt kifogásolja, hogy svindlerek legyenek a hatalomban, valamennyiüknek le kell mondaniuk. – Bassza… – Rendben – zárta le a témát a nagyfőnök. Megcsörrent a mobilom. – Elnézést. – A világ többi részétől eltérően egy újság értekezletén nem számít förtelmes bűnnek, ha nálunk van a mobilunk, hiszen a napi és a bűnügyi hírek főnökeinek állandóan elérhetőnek kell lenniük a terepen lévő kollégáik számára. Ránéztem a számra, és azt hittem, képzelődöm. Mit akar ez a pasi? Gyorsan kikapcsoltam a telefont. Továbbléptünk. – Szombati melléklet? Ez Desmond Hume volt, egy alacsony, aggályoskodó, meglepően unalmasan társalgó ember. („Desmond Hume, a dögunalom.”) Megrázta a fejét. Még nagyon a hét elején jártunk.

– Társasági Napló? Declan O’Dowd szólalt meg: – Jelen. – Igazából nem volt a társasági napló író. Az igazi – „Roger McEliss, mindent megisz’” – otthon volt, és valószínűleg a vécékagyló fölött görnyedezve hányta ki a belét. (Gyakran felvetett találós kérdés: mi volt előbb, a társasági naplóí r ó vagy az ivásprobléma?) „Declan O’Dowd, otthon marad” szerencsétlen balfék volt, aki az asztalánál gályázva igyekezett összeállítani egy oldalt azokból a morzsákból, amelyeket ki bírt silabizálni McEliss két hányás közt írt műveiből. Csak akkor kellett igazi társasági napló írót alakítania, és bemutatókra meg partikra járnia, amikor McElisst évente kétszer kiszárítás céljából elzárták. – Paddy de Courcy leendő feleségét látták, amint menyasszonyi ruhát próbált. – Képek? – Vannak. Naná. A nikotinmentesség a szokottnál is türelmetlenebbé tett. – Ismeretlen forrásból? – érdeklődtem. – És lefogadom, hogy nem kértek érte pénzt. Nyilvánvaló volt, hogy a fényképek az Új Írország sajtóirodájából származtak. Amikor Dee Rossinit minibotrányok övezték, Paddy fehér csipkekülönlegességbe öltözött, sugárzó arája semlegesítő hatással bírhatott. Libasorban vonultunk vissza az íróasztalainkhoz, amikor nagyfőnök megszólított: – Nó Cuki! Jézusom, mit akar? Egy kis csinnadrattát a menye kebabáruldájáról? Egy kétezer szavas cikket a fiúunokája új frizurájáról? – Tessék. – Átadott egy pénzérmét. – Buszjegyre. Hallottam, mi történt a kocsijával. Még csak négy hónapos volt? Az első új kocsija? Az arcán ráncot vetett a jókedv. – Hahaha – mondtam. Mármint muszáj volt. – Ötven cent? – tettem hozzá. – Nem elég? – Nem. Egy húszba kerül.

– Olyan sokba? – Csörgetni kezdte az apróját a nadrágzsebében, miközben kifelé hátráltam. – Nem, Mr. Brien. Igazából nincs rá szükségem. Átadott egy eurót. – Tartsa meg a visszajárót. Vagyis… – hallgatott el, hogy kiélvezzen egy kuncogást – tegye hozzá a holnapi jegy árához! David Thornberry szabad folyást engedett szörnyű dühének. Húsz asztal távolságából is hallottam. – Hihetetlen az a kibaszott lökött vén bolond! Nem lehet csak azért visszatartani egy sztorit, mert kedveljük az érintett személyt. Így nem lehet újságot szerkeszteni, bassza meg! Pedig nem volt igaza. Az újságok mindig is támogatták a barátaikat és megszívatták az ellenségeiket. – Tudja valaki Paddy de Courcy mobilszámát? – kurjantotta David. – Benne van az adatbázisban. – Nekem az igazi kell. Lehorgasztottam a fejem. Meg kellene adnom, min változtatna? Soha többé nem akartam beszélni vele, de… – Jesszusom, itt jön – dünnyögte T. C. – Zárd el a cowboy kellékeidet. Megváltozott a levegő molekuláris összetétele: Casey Kaplan tizenkettő harminchétkor végre megjelent a munkahelyén. Fekete bőrnadrágban páváskodott be, amely elég szoros volt ahhoz, hogy tudassa a világgal, hogy balra igazítja az alkatrészeit, hozzá fehér, cowboyos szegéllyel ellátott fekete inget, barna bőrdzsekit, bőr zsinór nyakkendőt és kopott, kézzel varrott csizmát viselt. Felém bökött. – Üzenet Dan Spanciltől. – Egy zenész, akiről már írtam. Rohadt nehéz volt összehozni azt az interjút, hetekig kellett huzakodnom a publicistájával, Casey Kaplan meg úgy tett, mintha vele töltötte volna a hétvégét. – Azt mondja, klassz vagy. – Milyen kedves – feleltem sietve. – Ő is az. – Jacinta bent van? – Tovább ácsorgott az asztalom előtt. Nagy külsőségek közepette pillantottam fel a jegyzeteimből. – Nincs. – Hol van? – Házon kívül. – Sok a dolgod? – Igen.

Nevetett. Gúnyt űz az iparkodásomból? – Derék csaj vagy. Amikor visszajöttem az ebédből, hatalmas nevetést hallottam, majd egy-két visítást a szerkesztőségből. Benyitottam. Jó néhányan álltak körbe, és együtt olvastak fel valamit egy papírlapról. Valaki felolvasott egy mondatot, aztán újabb harsogó nevetés szállt fel. – Grace, Grace, gyere ide, ezt nézd meg! – hívott egy jókedvű hang. – Mi az? – Feltörő kíváncsisággal közelebb mentem. Aztán megálltam. Kitaláltam, mi az. – Hahaha – mondtam. Az ellopott autómról szóló rendőrségi jelentés másolata volt. Dickie McGuinness betört a rendőrségi adatbázisba, és e-mailen megküldte az egész stábnak. Az extra gyönyörűség érdekében bizonyos mondatokat kiemeltek. „…négy hónapos autó…” „…lelocsolták benzinnel és meggyújtották…” „…a fémvázon kívül semmi sem maradt belőle…” Későig dolgoztam. Hazafelé felhívtam Damient, mivel hétfő esténként elment valahova „a fiúkkal”. Whiskyt ivott, pókerezett, és általában véve kielégítette a „saját terére” vonatkozó, gyakran ismételgetett igényét. – Későn jövök haza – mondta. – Maradj olyan sokáig, ameddig tetszik. Beléptem az üres házba – szeretem, amikor csakis az enyém –, és felforgattam a konyhát ennivalóért. Egész nap ettem, most már abba kellett volna hagynom, de tudtam, hogy nem fogom. Csak úgy megszokásból bekapcsoltam a híradót a nappaliban, és amikor meghallottam, hogy „…Paddy de Courcy…”, kilőttem a konyhából, és a televíziót nézve megálltam az ajtóban. A drágának tűnő sötétkék öltönyt viselő Paddy egy folyosón sétált. Egy csipeszes írótáblát cipelő, hatékonynak tűnő nő loholt a nyomában, mellette pedig egy riporter ugrándozott nevetségesen hajlongva, miközben egy mikrofont tartott ahhoz a gyönyörű szájához, hogy a bölcsesség mindama ékkövét megörökítse, amit Paddy közölni óhajtott. Paddy mosolygott. Paddy mindig mosolyog. Csak akkor nem, amikor valami tragédia történt, mert olyankor illendően gyászos arcot vág.

A riporter Dee Rossiniről kérdezte. – Dee talpig becsületes – jelentette ki Paddy. – Az egész párt teljes támogatását bírja, akárcsak az enyémet. Megszólalt a telefon, és bűntudatosan ugrottam egyet. Biztos Damien az. Néha a negyedik és ötödik itala között szentimentálissá vált. – Grace? – Marnie! – Gyorsan! – mondta. – Kapcsolj a Skyra! Megragadtam a távkapcsolót, és azon kaptam magam, hogy egy műsorrészletet nézek egy férfiról, aki megtanította kedvenc majmát kötni. Csakugyan elképesztő volt. A Ginger névre hallgató majom a mancsában tartotta a kötőtűt, és esetlenül hozzákötött néhány szemet egy kis piros, majomméretű sálhoz. A férfi elmondta, hogy a sál elkészülte után az a terv, hogy Ginger bébi cipőt köt. Én Dublinban néztem, Marnie Londonban, és mindketten hangosan hahotáztunk. – Jaj, istenem, ez fantasztikus! – örvendezett Marnie. – Ez kellett nekem. Elszorult a szívem. Mindig is aggódtam érte, és az utóbbi időben jobban, mint valaha. Mindennél jobban szerettem volna, hogy boldog legyen, de sosem tűnt annak. Nem egészen. Még élete legörömtelibb napjaiban – Daisy és Verity születésekor – is úgy látszott, ragaszkodik egy kis tasaknyi mélabúhoz. – Mi újság? – kérdeztem. – Állandóan Bidre gondolok – válaszolta. – Tegnap beszéltem vele, úgy tűnt, minden rendben van, de szerinted hogy van? – Nehéz megmondani. Nem tudjuk, amíg nem ér véget a hat kemo. – Hát, három nap múlva megnézem a saját szememmel. – Amint Bid megkapta a diagnózisát, Marnie szabadságot kért a munkahelyén. Csütörtökön érkezik Londonból a lányokkal és a férjével, Nickkel. – Munka után egyenesen anyuhoz megyek – ígértem. – Hogy megy a munka? – Meséltem neki a Kaplannel kapcsolatos bizonytalanságaimról. Damienen kívül Marnie volt az egyetlen, akiben megbíztam.

Kettőnk közül Marnie volt a lényegesen okosabb, de valamiért egy agyzsibbasztó jelzálog közvetítő irodában blokkolt, miközben nekem néha hírességekről kellett írnom. De sosem éreztette velem, hogy én kaptam meg az ő szerencserészét – Hadd találgassak – mondta. – Elküldtek, hogy tudósíts a szántóbajnokságról, mialatt az a pofa, Casey Kaplan meginterjúvolta a pápát, Johnny Deppet… na, mondj még egyet. – J. D. Salingert, ő száz éve nem adott interjút. – Azt hittem, ő már meghalt. – Jézusom, lehet, hogy tényleg. – Hát, ha így van, az lenne csak a nagy húzás! Várj, tudok egy jobbat. Marilyn Monroe bejelentkezett a túlvilágról, de csak egyetlen interjút fog adni, és ragaszkodik hozzá, hogy Kaplan kérdezze. Már éppen az elalvás felé sodródtam, amikor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, ezt pedig az előszobaasztal alá berúgott aktatáska hangja követte. Damien hazatért a különidejéből. – Grace… – jött felfelé a lépcsőn – …te még ébren vagy? – Most ébredtem fel. Mi újság? De fogd rövidre, mert négy óra múlva fel kell kelnem, hogy Londonba repüljek. – Oké. Ne csináljunk gyereket? – Pont most? – néztem rá töprengve. Nevetett, és leült az ágyra, hogy lehúzza a bakancsát. – Hogy jutott ez most eszedbe? – kérdeztem. Rendszerint akkor hozza fel ezt a témát, amikor elégedetlen az életével. És ha nem kisbabákról beszél, akkor arról, hogy hagyjuk ott az állásunkat, adjuk ki a házunkat, és utazzunk el. – Valakinek a pókerpartnerek között most született gyereke? – Igen, Seannak. És a munkahelyemen mindenkinek van. – …Jézusom, Damien… egy gyerek nem olyan, mint egy céges autó! Nem akartam gyereket. És az összes szégyenteljes dolog közül, amit egy nő bevallhat – mellnagyobbítás, szex a barátja apjával –, ez a legnagyobb tabu. Damien bizonytalanabb volt, mint én. Ha megszorongatták, motyogott valamit arról, hogy így is túl sok ember van a földön, és hiba lenne még egyet világra hozni. De gyanítottam, hogy a valódi problémát

a családja jelentette. Nehéz volt ezt megérteni, ha valaki nem töltött el velük némi időt, mert aranyos emberek. Komolyan, nem csak udvariasságból mondom. Melegszívűek, jópofák, kedvesek, okosak. Okosak. Főleg okosak. És ez az igazi probléma. Damiennek két fiú- és két lánytestvére van: egy fiú és egy lány idősebb nála; egy fiú és egy lány fiatalabb. Ő a középső gyerek. És a négy testvérből három – Brian, Hugh és Christine – sebész. Sőt, Damien apja, idősebb Brian is sebész volt. Az egyetlen Stapleton, aki nem sebész – Damienen kívül –, Deirdre. Ez pedig azért van, mert sikeresen vezeti saját vállalkozását, és gyerekszobákat „alkot”. Hobbiként indult a saját gyerekeivel, de olyan bűbájos, izgalmas királyságokat varázsolt elő, hogy mindenki megkérte, csináljon ilyet az ő gyerekeinek is, és mielőtt felocsúdhatott volna, egy őrülten sikeres vállalkozást mondhatott a magáénak. Szóval Damient minden más családban Mensa-tagságra esélyesnek tartanák. Csak épp a Stapleton famíliában nem. Damien egyszer elmondta, hogy úgy érzi, mintha a családjának csupán társult tagja lenne, és nem teljes értékű, jogokkal és kiváltságokkal felruházott családtag, és azt hiszem, hogy a valódi oknak, amiért nem akar gyereket, nem a bolygó túlnépesedéséhez van köze, hanem csak nem akarja, hogy más is olyan kirekesztettnek érezze magát, mint ő. Szóval, a végeredmény pozitív: sem Damien, sem én nem akarunk gyereket, tehát nem kell hosszú, éjszakába nyúló, feszült beszélgetéseket folytatnunk a témáról. Imádtam a gyerekeket, éppen csak sajátot nem akartam. Káprázatos. Káprázatos! Még most is pontosan emlékszem a szédítő öröm és remény keverékére, amikor Damien elmondta a Lucinda Breen harmincadik születésnapján rendezett partin, hogy nevet adott nekem – és micsoda ragyogó nevet! Úgy bizsergetett, hogy rövid ideig nem is éreztem a lábamat, és hetekbe telt, mire leszálltam a feldobott állapotból. (Attól az estétől fogva Lucinda Breen mindig is gyenge pontom volt.) Amint azonban elmúlt az első eufóriás fellobbanás, muszáj volt Damien exfeleség-ügyének a mélyére hatolnom. Minden férfinak vannak exbarátnői, de Damien elvette ezt a nőt.

– Vigyázz ezzel – tanácsolta aggódva Marnie. – Ez a legbiztosabb módja, hogy elmard. – De muszáj megtudnom! – Ha muszáj megtenned, csináld finoman! De hát mikor voltam én valaha is finom? Kivártam egy különösen szenvedélyes szeretkezés végét, és amikor a légzésünk végre visszatért a normális ütembe, azt mondtam: – Damien, te férfi vagy, és nem szívesen fogsz válaszolni ezekre a kérdésekre, de mesélj nekem a volt feleségedről. Juno a neve, ugye? Hátradőlt a párnára, és azt suttogta: – Jaj, ne. – Tudnom kell – erősködtem. – Mi van, ha még mindig ragaszkodsz hozzá… – Nem ragaszkodom. Ő a volt feleségem. Az ex. – Jó, de mi történt? Összeházasodtatok. De miért? És miért nem maradtatok együtt? És miért… – Rendben. Mit akarsz tudni? – Hol ismerkedtetek meg? – A suliban. A Marfleet’s gimiben. Jóllehet Juno és Damien egy osztályba jártak, csak a gimnázium befejezése után szerettek egymásba, amikor mindketten a Trinity Egyetemre mentek. – De miért házasodtatok össze? – kérdeztem. Nem tudtak volna simán szerelmesek lenni egymásba, mint más, normális emberek? – Tulajdonképpen viccnek indult – felelte Damien, mint aki maga is alig tudja elhinni. A sorok között olvasva kitaláltam, hogy Juno unatkozott, és úgy gondolta, a házasság jó ürügy lenne egy partihoz. De az igazi ösztönzést az adta, hogy mindkettejük szülei ellenezték az ötletet. Túl fiatalok még hozzá, mondták. Na most az első, amit hamar megtanultam Damienről, az az, hogy konok. Nem lehet neki azt mondani, hogy ne csináljon valamit. Minél többször mondták neki, hogy túl fiatal a házassághoz, annál elszántabban akarta az esküvőt. – Te is tudod, minél inkább hangoztatták, hogy még túl éretlenek vagyunk, annál inkább úgy döntöttünk, hogy mi sokkal jobban tudjuk, mint ők.

– „Azt mondják, fiatalok vagyunk, és nem értjük, majd megtudjuk, ha felnövünk” – mondtam. – Mi van? – Enyém lettél, szivi, Sonny és Cher. – Ja, igen, pontosan. Végül is Junóval keresztülvitték az akaratukat. Azon a nyáron, amikor megszerezték a diplomájukat, összeházasodtak. – Szóval ott álltatok huszonkét évesen és összeházasodva – foglaltam össze. – Komplett őrület. – Megrázta a fejét. – Hatvan órában dolgoztam mint a Times riporterpalántája, éjszaka pedig a politikatudományi bölcsészdiplomámra tanultam. És csórók voltunk. „Azt mondják, a szerelmünk nem fizeti a lakbért, a pénzt elköltjük, mielőtt megkeresnénk” – idéztem együtt érzőn. – Pontosan. – És Juno? – kérdeztem. – Ő otthon lebzselt, és sütit sütött? – Nem, neki is volt állása. Píáros volt. – Melyik cégnél? – A Browning és Eagle-nél. Ez mindent elárult, amit tudni akartam Junóról. A népszerű vélekedéssel ellentétben nem mindegyik píáros lányka alávaló pióca – a munkám közben átlagon felüli mennyiséggel találkoztam, úgyhogy tudom, miről beszélek. De van egy bizonyos fajta, aki a rámenősségét a termékükbe vetett hit lélekölő hiányával kombinálja. Nem tudnának eladni egy doboz 12 százalékos almabort egy alkoholistának, és az az érzésem, csak azért végzik ezt a munkát, hogy beszáríttathassák a hajukat, és a Four Seasons különtermében állva leereszkedően viselkedjenek az emberekkel. Juno ezek közé tartozott. Persze mindezt tudtam anélkül, hogy valaha találkoztam volna vele. – És utána mi történt? – kérdeztem. – Jaj, istenem! – Kezével végigszántott a haján. – Állandóan dolgoztam. Tudod, milyen a kezdő élete.

Bizony tudtam. Ki voltál szolgáltatva a szerkesztőnek. Azonnali hatállyal elküldhettek Antwerpenbe, és le kellett nyelned, mert tapasztalatot szereztél és teljesítened kellett. – És amikor nem dolgoztam, akkor tanultam. Az ő munkája viszont nagyon társaságközpontú volt. Ő maga pedig nagyon társaságkedvelő volt. Állandóan bemutatók meg partik meg elutazós hétvégék voltak, és nem tudtam lépést tartani vele. Szükségem volt a diplomámra, hogy rendes állást kaphassak. Úgyhogy kialakult egyfajta megszokás – ő végezte a saját dolgát, én az enyémet, és az első két évben talán nem is unatkozott annyira. De a harmadik évre… Hallgatásba merült, én pedig vártam. – Szombat este volt – folytatta. – A ballynahinchi kastélyszállóba ment egy hétvégére, valami bemutatóra. Nyolcvan órát dolgoztam azon a héten, és csak akkor láttam tizenöt percre, amikor csomagolt. Aztán elment, én pedig elkezdtem írni egy ötezer szavas dolgozatot a marxizmusról és a globális gondolkodásról. Egész péntek este, aztán szombaton egész nap ezen dolgoztam, és szombat este tíz óra körül befejeztem… – Igen… – És hirtelen nem volt semmi dolgom. Forró éjszaka volt. Nyilván meccs mehetett a tévében, mert időnként hatalmas ordítást hallottam. Gondolom, valaki gólt rúghatott vagy majdnem gólt rúgott. Az egész világ szórakozott. Úgy éreztem, én vagyok a legmagányosabb férfi Írországban. És akkor… akkor eszembe jutott, ahogy Juno pakolt. Magam előtt láttam a képet, hogy kivesz egy fényes, fekete cuccot a fiókból. – Egy fényes, fekete cuccot? – Igen. Egy fűzőt. Azon tűnődtem, miért visz magával fűzőt egy dolgozós hétvégére. – Damien rám nézett. – Aztán beugrott, hányszor emlegette Oliver Browningot. A főnökét. Ismertem a pasast. Egy csúszómászó görény volt, aki festette a haját; barnának kellett volna lennie, de borzalmas narancssárga árnyalatúra sikeredett. – Úgy rémlett, mintha az utóbbi ki tudja, hány hónapban minden beszélgetés, amelyet Junóval folytattam, erről a pasasról és az ő nagyszerűségéről szólt volna. – Damien vállat vont. – Hirtelen minden nyilvánvalóvá vált. És most mindent tudsz, Grace.

– Ó – mondtam. Milyen szomorú történet! – És leszámoltál vele? – A leszámolás talán túl drámai szó. Amikor hazajött, megkérdeztem, mi folyik itt. Elmondta. És azt is mondta, hogy eltávolodtunk egymástól. – Eltávolodtatok egymástól… – Igen, mint egy ócska tévéjátékban. De csakugyan eltávolodtunk egymástól; két különböző irányban nőttünk fel. Ez az egész kibaszott ügy hemzsegett a közhelyektől, elejétől a végéig. – Elnevette magát. – De szerettem. Fájt. – Nevetsz. – Most már igen. Akkor nem nevettem. Némi tisztelettudó hallgatás után újra mozgásba hoztam az elbeszélést. – Szóval elváltatok? – Elváltunk. Ő pedig újból férjhez ment. – De nem Oliver Browninghoz? – Biztos voltam benne, hogy hallottam. – Nem, valaki máshoz. De ugyanaz a típus. Gazdag és üzletember. Nagy élvhajhász. Állandóan Ascotban meg Wimbledonban meg Glyndebourne-ban van. Meg tudta adni Junónak, amire vágyott. Egymásnak vannak teremtve. – Keserű vagy? A kemény, hallgatag felszín alatt a keserűség kiapadhatatlan forrását táplálgatod? – Nem. – A szavak nem sokat érnek. – Elmentem az esküvőjére! – Komolyan? – Elbűvölő. – Milyen érzés volt? – Jaj, Grace! – A tenyerébe nyögött. – Most már elég! – Boldog? Szomorú? Egyik sem? Nehéz sóhajjal megadta magát. – Nem voltam boldog. Úgy éreztem, kudarcot vallottam. Én komolyan gondoltam a fogadalmamat. Amikor azt mondtam, hogy „örökre”, vagy mi rá a kifejezés… – „Míg mindketten az élők sorában vagyunk.” – Azt hiszem, úgy volt: „Míg a halál el nem választ.” – Szerintem manapság ezt már nem mondják. – Szóval te is ott voltál az esküvőmön, igaz? – Nem, de…

– Mindegy, akármi volt is a szövegezés, akkor komolyan gondoltam. Tudom, tudom, ostoba huszonkét éves voltam. Semmit sem tudtam semmiről, és azt hittem, mindent tudok. Bárki megjósolhatta volna, hogy nem fog működni. De amikor láttam, hogy a volt feleségem újra férjhez megy, meglepődtem. Rossz értelemben. – Kit vittél plusz egy főként? – Senkit. – Egyedül mentél? A volt feleséged esküvőjére? – Nem volt barátnőm – tiltakozott. – És egy idegennek mégsem szólhattam: – Üdv! Van valami dolga szombat délután? Volna kedve eljönni velem megnézni, hogy megy újból férjhez a volt feleségem? – Egyáltalán minek mentél el? – Ugyan már, Grace, kellett. – A büszkeséged? – És Juno szomorú lett volna… – Szar ügy! – El kellett mennem – fejezte be egyszerűen. Megértettem. – De elmenni a saját… Fesd az ördögöt a falra. Sötét öltönyt vettél fel? – Persze. – Lapos pillantást vetett rám. – Hosszú szalonkabátot… – …fekete lábszárvédőt… – …és cilindert. Úgy néztem ki, mint egy temetkezési vállalkozó… – …egy Viktória-kori temetkezési vállalkozó… Először Damien nevette el magát, aztán már én is biztonságosan nevethettem. Cilinderes képét elviselhetetlenül mókásnak és tragikusnak találtam. Egyre csak nevettünk, aztán Damien annyi időre abbahagyta, hogy hozzáfűzhesse: – És amikor a pap megkérdezte, tud-e valaki olyan okot, amely miatt az esküvő nem folytatódhat, lejátszottam két ütemet a gyászindulóból… – Egy hatlyukú fémfurulyán… – Nem, egy egyszemélyes zenekar hangszerén… – Amit a könyököddel szólaltattál meg. Megint hatalmába kerített a jókedv, és nem eresztett, amíg azt nem hittem, mindjárt megfulladok. De még a vidámságroham közepette is azon járt az eszem, hogy ez milyen szomorú. Szegény Damien. El kellett mennie – egyedül – egy tízezer eurós öltönyben (csak találgatok, de lefogadom, hogy igazam van), hogy tanúja legyen, amint a volt fe-

lesége bepiruettezik az új életébe; a kötelességtudat súlya alatt, ami kényszerítette a részvételre, miközben túlságosan magányosnak érezte magát ahhoz, hogy vigaszt merítsen egy másik emberi lény társaságából. – Csak még egy kérdés, Mr. Stapleton. – Ne! Többet ne! – Szoktál mostanában találkozni Junóval? – Nem. – És mi lenne, ha összefutnál vele? – Az… rendben lenne. Úristen, mindjárt bepisilek! Kétségbeesetten rázogattam a lábamat, és azon tűnődtem, megkérhetnék-e valakit a többiek közül, hogy vigyázzon a helyemre, amíg eltűzök a női mosdóba. Egy szállodaszoba előtt dekkoltam London központjában egy tucat másik újságíróval. Valamennyien azért voltunk itt, hogy interjút készítsünk Antonia Allennel, a vonzó, fiatal hollywoodi színésznővel. Mindenkit reggel kilencre hívtak, most viszont már ebédidő volt, és nem derült ki, milyen sorrendben kapunk bebocsátást a benti szentélybe. Ránéztem a mellettem ülő lányra. Rábízhatom, hogy vigyázzon a helyemre? Nem, döntöttem el. Rém ideges volt; szinte megszimatoltam benne a gyilkos ösztönt. Alighogy elhagynám a folyosót, szólna a csíptetős írótáblát kezelő ijesztő asszonyságnak, hogy a Spokesman újságírója hazament. És ha belegondolunk, hogy a foglalkozásomat néha nagyviláginak tartják! Mivel a sztárokat nem lehet azzal zaklatni, hogy jöjjenek el Dublinba egy interjúra, eléggé rendszeresen járkálok Londonba, és emiatt az emberek (a nem újságírók) mindig azt mondják, micsoda mázlista vagyok. Pedig ha tudnák! Ma reggel 4.45-kor kellett felkelnem, hogy elérjem a 6.45-ös Ryanair marhavagont, hogy kilencre Londonba érjek. Semmit sem ettem a gépen, mert olyan korán volt, hogy attól féltem, elhányom magam. Most viszont éheztem, és hiányzott a megelőző evés.

– Lefogadom, hogy házi süti van a szobában – jegyeztem meg csak úgy általában. – Az ilyen szállodákban mindig van, de én most beérném egy narancszselés piskótatallérral is. Néhány felnéztek a hardverjeikből (laptopokból, BlackBerrykből, mobiltelefonokból), de túlságosan feszültek voltak, hogy válaszoljanak. Normál esetben az ilyen Antonia Allen-félék nem szoktak túlzott gondot okozni – csak egy újabb vézna, főszereplőhöz méltón lisztérzékeny szőkeség volt, egy émelyítően nagy költségvetésű, szokásos fordulatokból építkező film főszereplője. Ámde négy nappal ezelőtt a barátja lebukott, amint egy (hímnemű) beépített riporterrel kefélt, és ettől a csaj azonnal szuperérdekes lett. „A melegbarát-sztorival jöjjön haza – utasított a nagyfőnök, miután elolvasta az összes bulvárlapot – vagy haza se jöjjön.” Volt nálam egy Val McDermid-könyv, de nem tudtam koncentrálni rá, mert az izgalom lyukat égetett a gyomromba. Antonia emberei közölték, hogy ha a „meleg” szót egyáltalán kiejtjük a szánkon, az interjú véget ér. Hogy fogom rávenni, hogy nyíljon meg? Keresgéltem egy kicsit az interneten, de csak arra jöttem rá, hogy szerfölött kevéssé figyelemre méltó. Extra nyomást gyakorolva mindenre ott lebegett a fejem fölött az a tudat, hogy Casey Kaplannek össze fog jönni. Abban a három hétben, ami azóta telt el, hogy a Spokesmannél kezdett dolgozni, elkápráztatott bennünket hírességgyilkoló cikkeivel, amelyekkel megtért a portyáiról. Jóllehet más címünk és más feladatunk volt (én „fő kisszínes-író” voltam, ő pedig a „celebekről szóló színes írója” volt), mindig hozzá mértek. Felhívtam T. C.–t. – Van valami hír? – Casey Kaplan végül beavatott minket a sztoriba, amelyik meg fogja rengetni a világunkat. – Mi az? – Ne engedd, hogy valami jó legyen. – Wayne Diffney felesége terhes. – Wayne Diffney egykor a csapnivaló fiúbanda, a Laddz tagja volt (ő volt az „ütődött”, akinek úgy nézett ki a haja, mint a sydney-i operaház). Most rettentően szeretne befutni, mint rocker. Gyér szakállat növesztett, azzal dicsekedett, hogy sosem használ dezodort, és mintegy próbaképpen bedobott egykét „bassza meg”-et a közszolgálati rádióban. – Ez minden? Egy Wayne Diffney-sztori? Na jó. Hogy van a világod?

– Még rendítetlen. És a tiéd? – Szilárd. Aránylag szilárd. További várakozás. További lábrázogatás. Pityegett a telefonom. Üzenet Damientől. kölcsön jóváhagyva! lesz új kocsid! Hétvége óta alkudoztunk a pénzintézetekkel; ez jó hír volt. Egy újságíró jelent meg a szállodaszoba ajtajában, és mi mind felnéztünk. Milyen volt Antonia? Beszédes? De a férfi pókerarca nem árult el semmit. Vagy beszélt Antonia, és a pofa őrzi az exkluzív interjúját. Vagy egy szót sem szólt, és a pofa leplezi a kudarcát. Megszólalt a telefonom. – T. C.? – Ennek nem fogsz örülni. – Ne kímélj. – Nem Wayne Diffney az apa, hanem Shocko O’Shaughnessy. A gyomromban tűzgolyó bömbölt. Harry „Shocko” O’Shaughnessy volt a tuti, az igazi rocker. Világszerte nagyra tartott, kőgazdag, biztonsági őrökkel teletömött kúriában lakott Killiney-ben, ahonnan időnként felbukkant, mosolyogva és ápolatlanul, hogy fontos jótékonysági eseményeken díjakat jelentsen be, és kedvére látogasson szupermodelleket. – Hailey elhagyta… – Ki? – Mrs. Diffney-Hailey a neve. Elhagyta Wayne-t, és összeköltözött Shockóval. Mit ad isten, Kaplan éppen Schocko biliárdszobájában játszott Bonóval, amikor a csaj befutott egy taxival. Kaplan és Bono leballagott a helyi gyógyszertárba, és egyszerűen megvették az aktuális terhességi tesztet. Legalábbis ő így meséli. Nem voltak erre a feladatra inasaik? Egy órával később megjelent Diffney egy hokiütővel – a gyorsvasúttal kellett kijönnie a szegény faszinak, Hailey lenyúlta az utolsó húszasát –, hogy ellássa O’Shaughnessy baját, de persze nem jutott be a kapun. Kaplan – a kibaszott Kofi Annan – viszont rábeszélte Shockót, hogy engedje be, hadd mondja el, amit akar. Amikor Diffney kapun belülre került, duhajkodni kezdett a hokiütővel. Összetört négy platinalemezt, „könyörtelen ütést” mért Bono bal térdére, és azt mondta:

„Ezt a Zooropáért kapod”, aztán „hajon” vágta Shockót. Ez a világ legmenőbb sztorija, és Kaplan ott volt. Antonia kisebb volt élőben. Mindig így van velük. Elcsigázottan és összezsugorodva – valami oknál fogva szárított gombára emlékeztetett – cseppet sem hasonlított a vörös szőnyegen divattervezők ruhakölteményeiben megjelenő tündöklő hercegnőre. („Nemrég elszenvedett megcsalatásának fájdalma rányomta bélyegét: furcsán gombaszerű lett…”) – Jól érzi magát Londonban? – kérdeztem. – Vagy állandóan csak ezt a szállodaszobát látja? – (Egyszer régen az agyoninterjúvolt Bruce Willis azt rikácsolta nekem, hogy semmit sem lát a városból, ahová ellátogatott, hogy a reklámkörúton lévő színészek sosem látnak semmit. Megragadtam ezt az információmorzsát, és felhasználom, valahányszor arra van szükségem, hogy éleselméjűnek tartsanak.) Antonia bólintott. – Csak ezt a négy falat. – Az ikernővérem Londonban él. – Sosem árt ellátni az interjúalanyt némi személyes információval. – De sosem jutok el hozzá, amikor dolgozni jövök ide. – Az szar – felelte Antonia nem túl nagy érdeklődéssel. – Bizony – igyekeztem bánatosnak tűnni. – Szar. A csíptetős táblás banya elfoglalta helyét a kanapé mellett, és kemény pillantással figyelte az eszmecserénket. A mutató- és középső ujjam közötti üres tér görcsösen összerándult. Mindig cigarettára vágyom, amikor ideges vagyok, márpedig most nagyon ideges voltam. Ez az értékes fél óra volt az egyetlen sanszom a melegbarátossztorihoz, és minden összeesküdött ellenem. Antonia gyümölcsteát kortyolgatott. Természetesen nem arra számítottam, hogy netán piál – persze az embert mindig érik meglepetések, végtére is rettenetes megrázkódtatás érte –, de ez egy másik lezárt lehetőség volt; nem tűnt túl valószínűnek, hogy néhány szárított málnalevél majd megoldja a nyelvét. Pár bemelegítő, seggnyaló kérdéssel indítottam a „mesterségéről”. A színészek semmit sem szeretnek jobban, mint a szakmájukról beszélni. Ez viszont bődületesen unalmas olvasmány, ezért aztán sosem jelenik meg a kész cikkben.

Komolyan bólintottam, miközben ő omlós sütit (igen, házit, ahogy megjósoltam) morzsolt el a tányérján, és azt magyarázta, hogyan helyezkedett bele Owen Wilson dolgos barátnőjének szerepébe. – Egy ügyvédi irodában dolgoztam, a telefonokat kezeltem. – Mennyi ideig? – Hát csak egy délelőtt, de gyorsan tanulok. Olyan gyorsan nyeltem le egy nagy falat sütit, hogy majdnem kilyukadt tőle a nyelőcsövem. Túl gyorsan válaszolt, nem hagyott elég időt, hogy elrágjam. Amint újra meg tudtam szólalni, megemlítettem néhány szar művészfilmet, amelyben az utóbbi években játszott. – Az fontos munkája volt – jegyeztem meg, mutatván, hogy „készültem” belőle: nem egy újabb harminchat kilós felhúzhatós baba, hanem komoly színésznő. – Tervez hasonló munkát a jövőben? Megrázta a fejét. Basszus. Azt reméltem, el tudom terelni a beszélgetést oda, hogy egy színésznek mennyire kapóra jön a saját fájdalma. Ideje volt ledöccenteni a robotpilótáról. – Antonia, mi volt a legutolsó hazugsága? Ijedt pillantást lövellt Csíptetőtáblás asszonyság felé, én pedig szaporán igyekeztem visszaszerezni az elvesztett területet. – Csak vicceltem. Meséljen a legjobb tulajdonságairól. – Ööö… csapatjátékos vagyok. Jó a humorom. Mindenkiben meglátom a legjobbat. Figyelmes vagyok, érzékeny, gondoskodó… Igen, igen. – És – ez nem túl könnyű – melyek a legrosszabb tulajdonságai? Úgy tett, mint aki gondolkodik. – Azt hiszem… maximalista vagyok. Munkamániás. – Igen, igen. Ezt a maximalista-dolgot mindig előadják. – Mi dühíti fel? – Az igazságtalanság. A szegénység. Az éhezés a világban. – A szokásos. Ahhoz mit szól, hogy a barátja egy másik pasi seggéből került elő? Jesszusom, Antonia, ez még egy szentet is felbőszítene! De éreztem valami változást. Egy hangyányi hangulatváltozást. Egy újabb omlós sütit kezdett széttördelni a tányérján, mire megkockáztattam: – Antonia, miért nem eszi meg? – Megenni? Csíptetőtáblás asszonyság gyanakodva figyelt.

– Ez csak egy teasütemény – biztosítottam. – Megvigasztalja. És anélkül, hogy bármibe belemennék… – jelentőségteljes hallgatás, részvétteljes pillantás – most ráférne magára némi vigasz… Még mindig rám meresztve a szemét, három gyors harapással bekapta a sütit. – Finom? – kérdeztem. Bólintott. Becsuktam a jegyzetfüzetemet. A magnóm még mindig forgott, de a jegyzetfüzet becsukása azt a benyomást keltette, hogy befejeztük. – Végeztünk? – Meglepődött. A korai befejezés jó lépés. A félelem, hogy a másik érdeklődése megcsappan, pánikba ejti őket. – Nem akarok túl sokat igénybe venni az idejéből. Különösen, ha tekintetbe vesszük, min ment keresztül az utóbbi időben. A sajtó… – Megcsóváltam a fejem. – Ahogy üldözik… Bízz bennem, bízz bennem. Én az a kedves, megértő újságíró vagyok, aki nem tud túl sűrűn találkozni az ikertestvérével. És valószínűleg majd megveszel, hogy elmondhasd a sztorit a saját szemszögedből… – A szerkesztőm a lelkemre kötötte, hogy vissza ne menjek anélkül, hogy nem kérdeztem magáról meg Jainről. – Tehetetlenül megvontam a vállam. – De hát… – Elraktam a jegyzetfüzetemet a hátitáskámba. – Ó. Bajba fog kerülni? Tettem egy kézmozdulatot, amely reményeim szerint azt éreztette, hogy ki fognak rúgni. – De kit érdekel? – Lesöpörtem a morzsát a nadrágomról, és készültem felállni. – Nézze – szólalt meg sietve. – Nem olyan nagy cucc. Amúgy is vége volt. Már nem szerettem. És akárki akármit mond, nem vagyok gügye, tudtam, hogy megcsal. Éppen csak azt nem tudtam, hogy egy pasival. Csíptetőtáblás asszonyság metsző pillantással nézett fel. – Antonia! Miss ööö… – A táblájáért nyúlt. Ki is vagyok én? – Miss Gildee! – Örömmel látom, hogy vannak rendes emberek, akik törődnek magával – mondtam gyorsan. – Adta Jain valamilyen tanújelét, hogy esetleg meleg? Beszélj, Antonia, beszélj! – Rengeteget gyúrt, ápolta a bőrét, de melyik pasi nem teszi?

– Judy Garland-lemezek? – Na de Miss Gildee! – Tudja, mit? Nem. De Vegasba elment meghallgatni Celine Diont. – És a szex? – Miss Gildee, felszólítom, azonnal fejezze… – A szex nagyszerű volt! – De heteroszex volt? – Mindent egy lapra tettem fel, versenyt futottam a cél felé Csíptetőtáblás asszonysággal. – Az interjúnak ebben a pillanatban vége… – Úgy értem – nem tudom kevésbé nyersen megfogalmazni… – Megvan az ideje annak, hogy valakinek a bizalmába férkőzzünk, és megvan az ideje a visszataszító viselkedésnek is. – A főbejáraton vagy a cselédajtón át történt? – A mi…? Ó! Hát ezt beszélik? – Antonia elvörösödött felháborodásában. – Hogy csak anális szex volt? – Antonia, ne! Ne szóljon egy… – Csak hogy tudják, nem volt mindig anális szex! Váltogattuk! – Csak hogy tudják? – Felkaptam a magnómat, és kikapcsoltam. – Köszönöm, Miss Allen, Csíptetőtáblás asszonyság. Miközben téptem a folyosón a női mosdó felé, elszégyelltem magam. Csőbe húztam Antoniát, hogy kitörjön a rejtekéből. Aztán arra gondoltam, ugyan már. Huszonegy éves csinibaba volt, aki ingyen ruhákat kapott Guccitól, és ötmillió dollárt csípett fel egy filmjéért. Én pedig alulfizetett újságíró voltam, aki csak a munkáját végezte. – A torkomat végighorzsolták a szúrós süti darabkák. – Kikerültem az éppen megérkezett zakünthoszi gépről kiözönlő embertömeget, és tovább gyalogoltam a fülemre szorított telefonnal. – A hólyagom kitágult, sosem fogja visszanyerni eredeti alakját… – Mint egy nem megfelelő hőfokon kimosott pulóver. – Ha megfelelő hőfokon akarsz pulóvert mosni, csináld magad. – Folytattam a panaszáradatomat. – A stúdió feketelistára fog tenni. Soha többé nem engedik meg, hogy bárkivel is interjút készítsek. Nem kellett volna ilyen messzire mennem, Damien. A nagyfőnök nem fog leközölni olyan durvaságot, hogy „Antonia megerősítette az anális szexet”. Egyszer csak leesett. A sztárok és a média közötti tánc mindig az ő feltételeik szerint zajlik. És… – ezt nehéz volt beismerni –

Casey Kaplan szelleme egész idő alatt ott lihegett a nyakamba. De én nem szeretem a piszkos trükköket. Megszegtem a saját szabályaimat, és rossz érzés… – Mi is folytattunk anális szexet? – kérdezte Damien. – Jaj, az isten szerelmére! Mondjuk. – Mondjuk? – Egy részeg kísérlet volt. Nem igazán vált be. És nem fogjuk még egyszer kipróbálni. – Nem is emlékszem rá. – Hát, én igen, és nem fogjuk még egyszer kipróbálni. Összerándultam, amikor elhaladtam a vámmentes cigaretták mellett. Bár már nem is vámmentesek. És én már nem dohányzom. – Megvesszük neked a kocsit ma este? – tudakolta Damien. – De ma van a hónap utolsó napja! A randi este. – Mivel mindketten olyan sokáig szoktunk dolgozni, Damien úgy döntött, meg kellene próbálkoznunk havi egy romantikus (értsd: szexelős) estével. – Jézusom! – Kösz szépen! A te ötleted volt. – Én meglehetősen ellene voltam egy ilyen erőltetett dolognak. – Nem az ötletre mondom, hanem a szóra. „Randi” – méltatlankodott. – Ez mikor került bele a szókincsünkbe? Olyan, mint a „megcsalás”. Mikor jutottunk országosan konszenzusra, hogy váltunk a „félrelépés”-ről? És az „ott vagyok neked”. Ez meg a másik. „Ott vagyok neked.” „Ott van nekem.” „Mind ott vagyunk egymásnak.” Ez kulturális imperializmus. Már teljesen amerikanizálódtunk. – Akkor lesz vagy nem lesz? – Kedvem támadt szerelmeskedni. – Akarod? – Te? – Igen. – Akkor igen. – Ilyenkor hiányzik legjobban – mondta Damien, és úgy püfölte a párnáját, mintha az lekurvázta volna az anyját. – A szex utáni boldogság cigaretta nélkül feleannyit se ér. – Légy hős – biztattam.

– Van, aki egyszerűen dohányosnak születik – jelentette ki. – A személyisége sarkalatos része. – Egyél egy áfonyát. – Azt mondja, egyek egy áfonyát. – A mennyezetet bámulta. – Egymillió áfonya sem töltené be az űrt. Róla álmodtam az elmúlt éjszaka. – Áfonyáról? – Cigarettáról. – Meg kellene próbálnod a rágót. – Á, nem – hárította el. – Nem használ. Befogtam a számat, de nem volt könnyű. Megvolt benne ez a macsós önmagára támaszkodás, amelynek értelmében úgy vélte, semmi sem tud segíteni rajta. Amikor a feje fájt (gyakran), nem volt hajlandó fájdalomcsillapítót bevenni. („Ugyan mi haszna lenne?”) Amikor mellhártyagyulladása volt (minden januárban), nem volt hajlandó orvoshoz menni vele. („Úgyis csak antibiotikumot írna fel.”) Őrjítő. – Ne felejtsd el – mondtam. – Csütörtök este Marnie, Nick és a gyerekek átjönnek Londonból. Anyu vacsorát főz. – Nem felejtettem el. Ne hagyj magamra Nickkel. Nick Marnie férje volt, jóképű ördögfióka, aki túllépett munkásszármazásán, és pénzben úszó árutőzsdei bróker lett belőle. (Anyu és apu, a régi szocialisták, megpróbálták megfúrni őt meg a thatcheri közgazdaság-szemléletét, de Nick egyszerűen ellenállhatatlan volt.) Egy nagy házban laktak Wandsworth Commonban, és nagyon „stílusosan” éltek. Marnie egy Porsche terepjáróval járt. – Nick világában nincs helye a mélabúnak – mondta Damien. – Meg kell majd hallgatnom, amint arról papol, hogy melyek az új Jaguar előnyei az új Astonnal szemben, és hogy melyiket vegye meg. – Lehet, hogy nem fog. Úgy néz ki, az idén sem kap bónuszt. Már a második év, hogy nem. A világban nem olyanok a kenderárak, mint voltak. Mindent tudtam a pénzügyi helyzetükről. Marnie mindent elmondott. – Hé, főnök asszony – kiáltott fel hirtelen Damien. – Két hét múlva pénteken nincs semmi dolgom, ugye? – Nem vagyok a gondozód.

– Haha. Ez vicces. Nem szerveztél nekem valamit? – Miért? – Húszéves osztálytalálkozóm van. – Osztálytalálkozód? Neked? Damien volt az egyik legkevésbé barátkozó ember, akivel életemben találkoztam. Nehéz volt bárhová elcipelni. Gyakran mondogatta, hogy mindenkit utál, hogy legszívesebben egy magányos hegy tetején élne, és az egyetlen személy, akit bármilyen hosszú ideig képes elviselni, én vagyok. Egyszerre megértettem, miről van szó. Összeszorult a gyomrom. – Juno is ott lesz? – Igen, gondolom. – Gondolod? – Ő szervezi, úgyhogy igen, gondolom. Mióta Juno elküldte azt a kurva DVD-t, számítottam valami ilyesmire. – Mi folyik itt? – Semmi! – Ő hívott fel? Te hívtad fel? Mi történt? – Felhívta anyát. Anya felhívott. Én felhívtam Junót. – Mikor? – Gőzöm sincs. Mikor volt hétfő? – Tegnap. – Akkor tegnap. Hosszan, kitartóan bámultam rá. – Mi folyik itt? – Nem bízol bennem? – De. Nem. Nem tudom. – Egy gondos tulaj… és néhány gondatlan. Csak vicceskedem. Hahaha. – Terry, a használtautó-kereskedő (egy újabb tyúk-és-tojás jellegű találós kérdés: mi volt előbb, a használtautó-eladó foglalkozás vagy a tetű, túlzottan bratyizó egyéniség?) egyenesen Damien szemébe nézett. – Komolyan. Egy hölgy volt a tulajdonosa, sosem ment többel hatvannál. Ide-oda táncoltam, hogy megzavarjam a szemkontaktust Damien és

Terry között. – …vezetett szervizkönyv… Muszáj volt átirányítanom Terry tekintetének lézersugarát Damien arcáról az enyémre. – …új gumik… Damien felém mutogatott. – Grace-nek mondja – kérte, de Terry halálos szorításban tartotta a szemével. – Terry – kiáltottam. Úgy tett, mintha nem hallott volna: – Teljes körű biztosítás… – Terry! – Tíz centire álltam tőle, és nagyon hangosan mondtam bele az arcába: – A. Kocsi. Nekem. Lesz. – Jaj, bocsánat, drága! – Rákacsintott Damienre. – Ez nem oké, drága. De nem hibáztatom érte, hogy Damienre kacsingat. Jóképű, igaz? – Olyan volt, mintha hipnotizált volna – mentegetődzött Damien, amikor elhajtottunk. – Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. – Sebaj! – Nagyszerű, hogy megint van kocsim! Ez is Mazda, nem olyan szép és nem olyan új, de nem panaszkodom. – Autózzunk egyet! – Ki Dun Laoghaire-be? Megnézzük a tengert? – Aztán beugorhatnánk a Yeoman Roadra? Megnézzük, jobban van-e Bid, és hogy nem kezdhetjük-e újra a dohányzást. Szinte nem is habozott, ami mutatja, milyen fantasztikus kedvében volt. (Mindig habozott, amikor azt javasoltam, hogy látogassuk meg a családomat – hát még az övét, de arra lehetett számítani. Bizonygatta, hogy nagyon kedveli a szüleimet – és eléggé kedveli Bidet, ami a legtöbb, amit a nagynéném megérdemelt, amilyen furcsán viselkedett néha –, de magától a családtól tremolózni kezdett.) Jézusom, Marnie milyen vékony! Anyu egyik gyapjúkardigánján keresztül a bordáit is éreztem. Mindig is sovány volt, de most véznábbnak tűnt, mint valaha. Nem kellene egy kicsit kigömbölyödnünk, ahogy öregszünk? Még akkor is, ha az ember nem hagyja abba a dohányzást? (Még csak négy nap telt el, és máris gondot okozott, hogy bekapcsoljam a szoknyámat a derekamon.)

– Szétfagyok – mondta Marnie. – Ez a ház! Hol van Damien? – Úton. – Ajánlom neki. – Nagyon sovány vagy. – Tényleg? Akkor jó. Odalent a konyhában kiabálás és káosz uralkodott. Daisy és Verity póniként nyargalászott az asztal körül, anyu egy edényben kavargatott és keresztrejtvényt fejtett, apu pedig beletemetkezett egy Henry Miller-életrajzba. Mintha egy rózsaszín bomba robbant volna fel: rózsaszín hátizsákok, rózsaszín anorákok, rózsaszínbe öltöztetett babák… – Szia, édes! – Nick odanyújtózkodott (tulajdonképpen felnyújtózkodott, ha őszinte akarok lenni), hogy megpusziljon. – Istenien nézel ki! Ő is istenien nézett ki. Csak százhetvenkét centiméter magas, de dévajul jóképű. A frizurája észrevehetően menő volt, a farmerja és a hosszú ujjú pólója újnak és (ahogy anyu mondta később) magazinba illőnek tűnt. – Köszönjetek Grace néninek! – utasította a lányokat Marnie. – Nem tudunk – közölte Daisy. – Pónik vagyunk, és a pónik nem tudnak beszélni. Elviharzott mellettem, én pedig megragadtam, és egy puszit nyomtam virágsziromszerű arcára. A nevetéstől pukkadozva tekergett el onnan. – Megpusziltál egy lovat, Grace megpuszilt egy lovat! – Megpuszilt ő rosszabbat is a maga idejében. – Megérkezett Damien. – Örülök, hogy ideértél – mondtam halkan. – Én nem. Nem lett volna szabad nevetnem, az csak bátorította. Belecsíptem a combjába, úgy, hogy fájjon. – Nagyon pimasz vagy. Ki engedett be? – Bid. Visszafekszik az ágyába. – Damien bácsi! – Daisy rávetette magát, és megpróbált felkapaszkodni a lábán, mint egy majom a fára. Damien a bokájánál fogva fejjel lefelé tartotta, és körbevitte a konyhában, miközben Daisy visítozott rémületében és gyönyörűségében. Damien letette, és Verity felé nyújtotta a karját. De a kislány védekező pozíciót vett fel az asztal mögött.

– Köszönj szépen Damiennek! – mondta Marnie. De Verity tovább hátrált, a falnak vetett háttal megállt, és ijedten bámult Damienre. – Sebaj, Verity – mondta kedvesen Damien. – Nem ez az első eset, hogy egy nő visszautasít. – Sört, Damien? – kérdezte Nick. – Igen, Nick, sört, remek! – Nick társaságában Damien mindig megjátssza az extra hétköznapit, azt ellensúlyozandó, hogy az égvilágon semmiről sem tud beszélgetni vele. – Jó! Hogy megy a munka? – Nagyszerűen! És neked? – Nekem is! Remek! – Van bor? – Találtam egy üveg vörösbort, és töltöttem négy pohárral. – Én nem kérek – mondta bánatosan Marnie. – Antibiotikumot szedek. Apu felnézett a könyvéből, az arca éber lett, s már készült is belefogni a gyógyszergyárellenes tirádájába. – Állítsa le valaki – szólalt meg Damien. – Fogd be – szólt oda anyu apunak. – Te ostoba vénember. Senki sem kíváncsi rá. – Mi bajod van? – kérdeztem Marnie-t. – Hólyaghurut. Mindenható Isten, mindig van valami! Marnie a legbetegesebb ember, akit ismerek. – A te hibád, hallod. – Vigyorgott. – Elhappoltad előlem az összes tápanyagot az anyaméhben. Nekem nem hagytál semmit. A szokásos családi szöveg, de aki ránk néz, egyetért vele. Marnie apró, vékony csontú, alig százötven centiméter. Vékony arcocskájával, nagy kék szemével és hosszú, gesztenyebarna hajával valódi szépség. Úgy érzem magam mellette, mint egy igásló. Újra kezdődött a galoppozás, a pónik nekiütköztek a székeknek (főleg apuénak), visítoztak, nevettek és dübörögtek. – Hé, ti ketten! – Apu egyszer csak felrikoltott, amikor már ötödször verték ki a kezéből a könyvét. – Abbahagyni, abbahagyni! Az isten szent szerelmére, hagyjátok abba! Menjetek át a másik szobába, és nézzetek tévét! – Nincs mit nézni – jelentette ki Daisy. – Nincs kábeltévétek. – Olvassatok egy könyvet – javasolta anyu. Senki sem figyelt rá.

– Nézzetek meg egy DVD-t – ajánlottam. – Nem tudunk. – Daisy megragadta a csuklómat, és a szemében őszinte csodálkozás fényével tette hozzá: – Mert itt nincs DVDlejátszó! Műelképedéssel néztünk egymásra. Apu feltápászkodott. – Ülj le – mondta anyu. – Marnie! Hogyan szerezted azokat a zúzódásokat? – Milyen zúzódásokat? – Marnie kardigánjának az ujja felcsúszott a vállára, és láthatóvá tette a mindkét alkarján viruló élénk lila foltokat. Megszemlélte őket. – Ja, ezek. Akupunktúra. – Mire kapod? – Kínzó vágyakra. Akaratlanul is Nickre pillantottam. A szeme elsiklott a tekintetem elől. – Miféle vágyakra? – érdeklődött anyu. – Jaj, hát tudod. Hogy százötvenöt centi legyek. Hogy a természetemnél fogva optimista legyek. Hogy megnyerjem a lottót. – Az akupunktúrának ilyen zúzódásokat kell okoznia? – Valószínűleg nem, de hát ismertek. A lépcsőn lefelé menet Damien galléron ragadott. – Mehetünk? Kérlek, főnök asszony! – Rendesen ki akarom magam beszélgetni Marnie-val. – És én elmehetnék? Reggel korán van egy megbeszélésem. És már az élettől is elment a kedvem. Az elmúlt kilenc életemet végigbeszélgettem Nickkel. Évszakok váltották egymást. A fák virágba borultak, elhervadtak, majd újra virágba borultak. Talán ha bagózhatnék, de a tűrőképességem nem olyan, mint volt… Semmi értelme nem volt erőltetni. – Jaj, jól van – nevettem. – De én még maradok. Apu észrevette, hogy Damien szedelőzködik, és azonnal felélénkült. – Sörözni mész? – Nem, ööö… csak haza. – Komolyan? – Mindenhonnan csalódott kiáltások érkeztek. – Miért? Miért mész el? Miért? – Korán kell kelnem. – Zavartan mosolygott.

– Szia, Damien – veregette meg az arcát anyu. – „Szeretem az emberi szenvedés magasztosságát.” Vigny. La Maison du Berger. – Szia – köszönt vissza Damien, azzal elinalt. Apu az ajtót nézte, amelyen keresztül Damien eltűnt, és elgondolkodva jegyezte meg: – Az az érdekes, hogy mindez, mondom, mindez mögött ez egy rendes fickó. Az utolsó ingét is odaadná az embernek. – Jóllehet felpanaszolná, hogy az volt a kedvenc inge, és rettentően fog hiányozni neki – mondta anyu, és apuval együtt hirtelen éktelen nevetésre váltottak. – Jöjjön be, Grace, jöjjön be! Dee Rossini. A negyvenes évei elején. Olajos bőr. Vörös rúzs. Ide- oda ugráló barna szem. Fekete, dugóhúzószerű fürtök kontyba tekerve. Széles szabású Katherine Hepburn-nadrág. Csípőig érő, a karcsú derékon szorosan megkötött kardigán. Végigvezetett a rövid előszobán. – Teát? Kávét? Kókuszcsókot? Most vettem ki a sütőből. – Micsoda? Kókuszcsókot készített? Saját maga? – A segélycsapatom egyik tagja vette a delikáteszben, és tíz perccel az ön érkezése előtt tette be a sütőbe. – Első ízben mosolyodott el. – Igen, házi készítésű. Olyasfajta konyhája volt, ismerik az ilyet, amelyben bazsalikom szegélyezi az ablakpárkányt, a polcok roskadoznak a befőttesüvegektől és a rizottónak való rizsfélével meg valami sajátságos kinézetű, formátlan tésztával megtöltött retró fémdobozoktól (a tészta olyan lejártnak tűnik, hogy az ember azt hinné, végül odaadják a helyi parasztoknak, de furcsa módon drágább, mint a normális, nem sajátságos kinézetű áru). Otthonos és barátságos volt, meleg csokoládéillat lengte be, és látni való volt, hogy ha Deet az elé a feladat elé állítanák, hogy készítsen el bármit a világon, a hozzávalók kéznél lennének neki. Némileg vigasztalt, amikor észrevettem, hogy a konyhaszekrények fölött a mennyezetre ráfért volna egy alapos portalanítás. A nagyfőnök elrendelte, hogy írjunk Deeről, de Jacinta nem volt hajlandó rá. Valami Hermès selyemsállal volt összefüggésben a dolog – Jacinta azt állította, hogy Dee Rossini Írország utolsó darabját nyúlta le épp az orra előtt –, úgyhogy megkérdeztem, mehetnék-e én.

Anyu nagyon örült; imádta Dee Rossinit – aki egy ír anya és egy olasz apa hetedik gyermeke volt, a családon belüli erőszak túlélője, egyedülálló anya és az első nő az ír politikában, aki meghatározó politikai pártot alapított. A politikaipárt-alapítás rendszerint sírással végződött, különösen Írországban, ahol a politikát egy szűk férfiklub irányította. Ám a várakozásokkal ellentétben az Új Írország életben maradt, és nem mint vicces kísérleti párt, hanem mint egy sikeres kormány tagja, amely a kanapékkal (Kelta Nemzeti Párt) alkotott koalíciót. Annak ellenére, hogy ugyanazt a követ fújta, mint a kanapék, Dee Rossini azonban minden, nőkkel kapcsolatos ügynek is szószólója volt – lett légyen szó akár Írország vígjátékba illő gyermekgondozási intézkedéseiről, akár a bántalmazott nőket befogadó menhelyekre szánt pénz hiányáról, akár a plasztikai sebészet nem létező szabályozásáról. – Üljön le, üljön le. – Kihúzott nekem egy konyhai széket. Ritkaság volt, hogy egy politikus az otthonában adjon interjút. Még ritkább, hogy a politikus kávét főzzön és egy kazalnyi meleg kókuszcsókot varázsoljon a nagymamája kék szomorúfűzfa-mintás porcelántányérjára. – Jól tudott parkolni? – kérdezte. – Remekül. A szerkesztőségből jöttem, de hinné-e, hogy mindössze ötpercnyire lakom öntől? A Ledbury Roadon. – Kicsi a világ. – Nem zavarja…? – mutattam a magnómra. Türelmetlenül elhessentett mindenféle aggodalmat. – Nem. Szívesebben veszem, ha pontosan idéz. Nem bánja, ha kilakkozom a körmöm, mialatt beszélgetünk? – A nő sokféle szerepe. – És ez még mind semmi. A gátizomtornámat is elvégzem. És azon gondolkodom, mit fogok készíteni vacsorára. És aggódom a fejlődő világ adósságállománya miatt. – Rendben, Dee. – Kinyitottam a jegyzetfüzetemet. – A „botrányok”. – Semmi értelme kertelni. Ennek a cikknek az a célja, hogy Deenek alkalma nyíljon megvédenie magát. – Ki akarja lebuktatni? – Mindenféle ember. Az ellenzék, nyilvánvalóan. Nekik óriási haszonnal járna, ha a kanapék koalíciós partnere lejáratódna. Még a

Kelta Nemzeti Pártban is sokan vannak, akik szerint csak púp vagyok a hátukon. Jó gondolat. Mindig kiemelte a nőkkel való elfogadhatatlan viselkedést, még akkor is, ha a kanapék voltak hibásak. Épp a múlt héten tiltakozott egy férfi bíró kinevezése ellen (a kanapék jelölték), aki egy női jelölttel állt szemben, rámutatva, hogy az együtt érző, szinte teljes egészében férfiakból álló bírói testület legtöbbször csak viccnek beillő ítéletet hoz a nemi erőszakot elkövetők és a feleségverők ügyében. – De van valamilyen saját teóriája? Bizonyos egyénekről? Elnevette magát. – És egy pillanat alatt idézzem a fejemre a rágalmazás vádját? – Vegyük sorra, mi történt! Kifesttette a házát. Hogyan választotta ki a céget? Ők keresték meg? – Jaj, dehogy. Mintha olyan ostoba lennék… „Jó napot, oktatási miniszter asszony, kifesthetjük ingyen a házát?” Valaki ajánlotta őket. – Értem. Tehát megérkeztek, kifestették a házát, két hétig megkeserítették az életét, aztán küldtek egy számlát? – Nem volt számla. Négyszer telefonáltam, végül szóban kaptam egy végösszeget, és küldtem egy csekket. – Tehát nem volt számla. És nincs semmi bizonyítéka, hogy ön fizetett. Mennyibe került a munka? – Két lepedő. – Legtöbben észrevennénk, ha egy kétezer fontos csekk ellenértékét nem vonnák le a számlánkról. – Akkor szóljanak. A pénz egy olyan számláról származott, amelyre minden hónapban befizetek valamennyit a nagyobb javításokra, például bojlercserére és a tető újracserepezésére. Nincs rajta túl sok mozgás, ezért nem ellenőrzöm olyan gyakran. Napi tizennyolc órát dolgozom. Heti hét napon át. Nincs minden elintézve. Miközben beszélt, egy szakember ügyességével lakkozta a körmét. Három tökéletes húzás – középen, bal oldalon, jobb oldalon – mindegyik körmön, aztán már át is tért a következőre. Roppant megnyugtató volt nézni. A felvitt szín pedig – nagyon halvány barna, olyan, mint a nagyon tejes kávé, amelyet a legtöbb nő (vagyis én) észre sem vett volna a polcon – annyira szokatlan és gyönyörű volt, hogy lefo-

gadom, mindig megkérdezték tőle, hol vette. Meglepően elegáns volt. (Ez az olasz vér miatt lehet.) – Rendben. És a lánya esküvője? Azt miért nem fizette ki? (Hiába kísérletezett a nagyfőnök azzal, hogy bagatellizálja az ügyet, minden lap hatalmas betűkkel közölte.) – A legnagyobb részét már az esküvő előtt kifizettem. A nyolcvan százalékát előlegben, még májusban, és igen, a csekket beváltották. Az igaz, hogy a maradékot nem fizettem ki, mert, istenem… – itt kicsit megroskadt – olyan sokat hibáztak az esküvő napján. Nem voltak vegetáriánus ételek, elfogyott a főfogás, heten nem kaptak enni. Elvesztették az esküvői tortát, még mindig nem tudjuk, mit csináltak vele. A női mosdó nem működött, a táncparkett pedig olyan volt, mint a jégpálya. Mindenki csúszkált és elcsúszott, és Toria újdonsült apósának be kellett mennie a baleseti sebészetre, mert kificamodott a térde. Tudom, hogy miniszter vagyok, és tartanom kell egy bizonyos színvonalat, de ez az egyetlen lányom esküvője volt. Együtt érzőn bólogattam. – Már két hónapja történt – augusztusban –, és még mindig vitatkozunk, de természetesen fizetni fogok nekik, ha megállapodunk egy összegben. – Elveszettnek tűnt. – Nem rémíti meg, hogy valaki tőrbe csalta? Valaki olyan részletességgel követi az életét, hogy azt is tudja, még nem fizette ki az esküvő költségeinek hátralévő részét? És aztán felhasználja, hogy kompromittálja? – Ez együtt jár a politikusi léttel. – Kesernyésen elmosolyodott. – Volt már rosszabb is. Eszembe jutott a múltja. A volt férje nyolcszor juttatta kórházba, mielőtt végleg elhagyta – bigott katolikus családja pedig kitagadta ezért. Hirtelen támadó őszinte kíváncsisággal megkérdeztem: – Szokott csak úgy saját magának rizottót készíteni? A rizottó olyan macerás azzal a sok, kanalanként szeretettel hozzáadott húslevessel, hogy ki vacakolna vele? – Ez nem beugrató kérdés – tettem hozzá. Elgondolkodott rajta. – Néha.

Tudtam. Félve tiszteltem azt a típust, aki – még ha éhen hal is – inkább rászánja az időt, hogy valami pompásat készítsen. Én, amikor éhes vagyok, megeszem bármit, feltéve, hogy azonnal elérhető: száraz kenyeret, megfeketedett banánt, vagy marokszám tömöm a számba a kukoricapelyhet, egyenesen a zacskóból. – No és mi a helyzet a férfiakkal? – kérdeztem. – Mi van velük? – Ragyogó mosoly. – Van valaki különleges? – Nem, nincs időm. Csak politikusokkal találkozom, és nagyon rosszul kellene menniük ahhoz a dolgoknak… De szexi volt. És persze forróvérű. Legalábbis az egyik fele. El tudtam képzelni, hogy hosszasan szerelmeskedik és borban posírozott őszibarackot eszik mindenféle pasival – nevetségesen jóképű színészekkel, arrogáns versenyló-tulajdonos milliomosokkal… – Rendben, Dee, azt hiszem, minden megvan, amire szükségem van. Köszönöm a kókuszcsókot. Sajnálom, hogy nem ettem belőle. – Semmi baj. Paddy később átjön munkavacsorára, majd ő megeszi. – Milyen Paddyvel dolgozni? – Ezt nem kellett volna megkérdeznem. – Paddyvel? – Félrebillentette a fejét, és kis mosollyal az ajkán felnézett a mennyezet egyik sarkába. – Nézze csak meg, mekkora az a pókháló. Idehaza általában nem hordom a kontaktlencsémet. Amikor a lakás piszkosnak tűnik, egyszerűen leveszem a szemüvegemet. Azonnal elmosódik minden. – Visszafordult, és rám nézett. – Tudja – mondta –, Paddy nagyszerű. – Nos, ezt valamennyien tudjuk. Használhatnám a mosdót, mielőtt elindulok? A pillanat tört részéig nyugtalannak tűnt. – Odafent van. Jöjjön, felkísérem. Becsuktam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Dee a lépcsőfordulóban álldogált, idegesnek tűnt. Megértettem a nyugtalanságát. Az újságírók mindig szörnyű dolgokat írnak a személyes holmikról, amelyeket az interjúalany fürdőszobájában találtak. Nem mintha a lebuktatását terveztem volna. A fürdőszoba egyébként is tiszta volt, még

egy penészes zuhanyfüggöny vagy egy otthoni botoxkészlet sem volt. Szegényes zsákmány. Amikorra kijöttem, Dee eltűnt. Három zárt ajtó nézett velem szembe. Hálószobáké, és mintha azt suttogták volna: „Nyiss ki, rajta, Grace, nyiss ki!” Én pedig egyszerűen nem tudtam ellenállni. Úgy tettem, mintha a makacs újságíró-ösztönöm lenne, hogy felkutassak még egy kis extra színest; de, hogy őszinte legyek, egyszerűen kíváncsi voltam. Elfordítottam az ajtó gombját és benyitottam, és, bár a szoba sötét volt, meglepve éreztem benne egy másik ember hőjét. A félelem borzongása futott végig rajtam. Túl messzire mentem. Mi van, ha valami izompacsirta az, akit Dee egy féktelen, névtelen szex erejéig szedett fel? Már épp hátrálni kezdtem kifelé, amikor megláttam, hogy egy nő az – valójában egy lány –, aki az ágyon fekszik. Amikor kinyílt az ajtó, felült, és ahogy a lépcsőfordulóból jövő fény bevilágította a szobát, a döbbenettől földbe gyökeredzett a lábam. Az orra félig ellapult az arcán, a szeme pedig olyan dagad és lila volt, hogy alig látott vele. Kinyitotta a száját. A két első foga hiányzott. – Bocsánat! – hátráltam. – Dee! – kiáltott a lány, pánikkal a hangjában. – Deeee! – Ne, ssss, kérem, semmi baj, ssss! – Dee meg fog ölni. Dee kijött a konyhából, és felfelé igyekezett a lépcsőn. – Mi folyik ott? – Az én hibám! Alattomosan bekukucskáltam. Nem lett volna szabad. Dee felsóhajtott. – Ha a fehérneműs fiókomra volt kíváncsi, csupán szólnia kellett volna. Ellépett mellettem, a karjába vette a lányt, én pedig azt kívántam, bár ellenálltam volna a csukott ajtó szirénhangjának, és egyszerűen visszamentem volna a földszintre, mint más normális ember. – Nem akartam megijeszteni – szóltam be a lánynak a küszöbről. – Nagyon sajnálom. – Elena, pulako, pulako – duruzsolta Dee, csillapító hangokat kiadva valamilyen idegen nyelven. Végül, miután a sérült lány egy nyugtalan pillantást vetett rám, sikerült rávenni, hogy feküdjön vissza. Dee határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és így szólt: – Ezt nem látta.

– Egy szót sem fogok szólni, esküszöm. – Akadozott a nyelvem, annyira igyekeztem megnyugtatni. Most már értettem, miért jött Dee olyan zavarba, amiért fel kellett engednie az emeletre. Semmi köze nem volt ahhoz, hogy én esetleg undokságokat írok a fürdőszobájáról. – A legkomolyabban mondom, Grace, hogy senkinek sem szólhat róla. A lány biztonsága érdekében. Még csak tizenöt éves. – Egy pillanatra úgy tűnt, Dee mindjárt könnyekben tör ki. – Dee, mindenre ígérem, ami szent. – (Nem tudtam egészen biztosan, mi az, de mutatni akartam az őszinteségemet.) – De hát mi történt vele? Elena, ez a neve? – A barátja, a stricije, ahogy nevezni akarja, az történt vele. Nem tudja, hol van a lány. Ha megtudja, utána jön. Néhány órával ezelőtt hozták ide. Túl késő volt már, hogy áttegyük az interjú helyét, és ha nem kellett volna kimennie a mosdóba… – …és nem ütöttem volna bele az orromat olyasmibe, amibe nem kellett volna. Istenre esküszöm, Dee, egy szót sem fogok szólni. – Még a barátjának sem. Újságíró, ugye? Tud előtte titkot tartani? – Igen. – Kókuszcsókot süt. Tud bal kézzel körmöt lakkozni. – Menekülő nőknek nyújt menedéket. Beszél valamilyen szláv hangzású nyelvet. Kicsit belezúgtam Dee Rossinibe… – És szexi – mondta Damien. – Roppant jó külsejű párt ez az Új Írország. Nem? …de ugyanakkor azt az érzést keltette bennem, hogy nem vagyok elég hatékony. – Paddy de Courcy? A félig ember, félig sajtóközlemény? Jóképű, nem? – unszolt Damien, amikor nem válaszoltam. – Többet kellene tennem – motyogtam. – Több mit? – kérdezte Damien. – Csak úgy… többet. Hétfő reggel volt, és piros táskás nap: a türelmetlenség jele. – Menjetek hátrább. – Jacinta hessegetett minket. – A nyakamon álltok.

A heti értekezletünket tartottuk, hogy megbeszéljük a felmerülő ötleteket. A Színesek összes embere – Casey Kaplan kivételével, akinek holléte ismeretlen volt – Jacinta asztala körül csoportosult. – Hátrább – ismételte. – Nem kapok levegőt. Grace. Ötleteket. És jókat akarok. – …Rendben. – Nikotin nélkül lassabb és álmosabb voltam, és az idegsejteim csatlakozásai kevesebb energiával sültek ki. Még egy teljes hét után sem jöttem helyre. – Mit szólnál a házasságon belüli erőszakhoz? – Micsoda? – Olyan éleset rikoltott, hogy még a távoli sportrovat fejei is odafordultak. – Nehogy azt hidd, hogy csak mert rábírtad Antonia Allent, hogy beismerje, belement a seggbe dugásba, a saját hatáskörödben írhatsz! (A hét végén az Antonia Allenről szóló sztorim bejárta a világot, nagyra értékelt bevételt hozva a Spokesmannek. Ez volt az egyetlen interjú, amelyben Antonia utalt arra, hogy „Jain elég meleg”. [Nem az én kifejezésem.] A nagyfőnök nagyon meg volt elégedve. Vacillált aközött, hogy tompítson a hangvételen vagy a szenzációt válassza, de végül a pénz után ment. – Arra gondoltam – folytattam, mintha Jacinta nem visított volna közbe –, hogy hat héten keresztül bemutathatnánk hat, különböző hátterű nőt. Indíthatnánk egy kampányt. – És az mi a jó bús lófaszon segítene? – Ez egy valódi problé… – Van hozzá riport? – Nincs. – Még egy riport sincs, amelybe kapaszkodni lehetne! Senkit sem érdekel a házasságon belüli erőszak! Dee Rossini, mi? A bűvkörébe kerültél. – Nem erről van szó. Bár tulajdonképpen lehet, hogy igen. A róla írt cikkem, amelyet egész péntek délután szeretettel csiszolgattam, ragyogó lett; szombaton pedig, amikor a drogériában jártam, kerestem azt az érdekes világosbarna körömlakkot, de nem találtam. Tegnap még fel is hívtam, hogy érdeklődjem Elenáról. (Dee tömören csak annyit mondott, hogy „biztonságban” van.)

– Valamikor az élete során minden ötödik ír nő megtapasztalja a házasságon belüli erőszakot – jelentettem ki. Ezt Dee mondta. – Nem érdekel – szögezte le Jacinta. – Leszarom, ha akár mindegyik nő megtapasztalja… – …künk – vágtam közbe. – Mi van? – Mindegyikünk, nem mindegyik. Rólunk van szó, Jacinta. – A lószart rólunk! Én nem tapasztalom, te sem, Joanne sem, igaz, Joanne? Lorraine, Tara és Claire, egyikük sem tapasztalja! Te tényleg Dee Rossini bűvkörébe kerültél. De mi nem írunk erről! – Pompás – motyogtam, egy cigarettáért sóvárogva, ó, de sóvárogva. Egy teljes húszas csomagra, egyikre a másik után. Olyan erősen epekedtem, hogy az arcüregemben a bárcsak sírhatnék fájdalmát éreztem, a visszafojtott könnyek abroncsa feszítette az arccsontomat. Nem figyeltem a többiek ötleteire, és a hallásom csupán akkor tért vissza, amikor azt hallottam Jacinta szájából: – Alicia Thorntonról írunk. – Kiről? – Lehet, hogy két Alicia Thornton van. – Paddy de Courcy menyasszonyáról. – De… miért? – Mert a nagyfőnök azt mondja. – De hát kicsoda ő? – kérdeztem. – Mi érdekes van rajta? – Ő az a nő, „aki meghódította Higany szívét” – idézte Jacinta. – De hát unalmas és… csak egy engedelmes politikusfeleség. Hogyan lehet ebből kihozni kétezer szót? – Jó lesz, ha minél hamarabb változtatsz a hozzáállásodon, mert te fogod készíteni az interjút. – Nem! – Egy pillanat alatt összeszedtem magam. – Szó sem lehet róla. – Hogy érted azt, hogy nem? – Úgy értem, hogy nem akarom megcsinálni. – Rámutattam T. C.re. – Küldd őt. Vagy Lorraine-t. Küldd Casey-t. – Te fogod megcsinálni. – Nem tehetem. – Hogy érted azt, hogy nem teheted?

– Jacinta. – Nem volt más választásom, mint kipakolni. – Ismerem… ismertem… Paddy de Courcyt. Egy másik életemben. Kompromittálva vagyok. Nem én vagyok a megfelelő ember. Megrázta a fejét. – Te fogod megcsinálni. – Miért? – Mert a nő téged kért. Kifejezetten téged. Ha nem csinálod meg az interjút, elviszi egy másik újsághoz. Meg kell csinálnod. Megpróbálta kirántani magát a szorításából, de a férfi sokkal erősebb volt. – Nem akarom. – A lány pizsamanadrágja a térdéig lerántva, combja libabőrös a levegőtől, a férfi pedig, száraz ellenállásával mit sem törődve, furakodott belé. Fájt. Rövid, durva lökések, mindegyiket egy-egy morrantás kísérte. – Kérlek… – Fogd. Be – szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül. A lány azonnal abbahagyta a küzdést, és engedte, hogy a férfi tovább nyomakodjon befelé, miközben a hátába fájdalmasan belevájt a mosdó pereme. A morrantások egyre hangosabbak lettek, a lökések egyre inkább éles késszúrásokra emlékeztettek, aztán a férfi reszketni és nyögdécselni kezdett. Végül elernyedt, a teste ráomlott a lányéra, az arcát szinte betemette a mellkasa. A lány alig kapott levegőt. De nem panaszkodott. Hagyta, hogy csináljon, amit csak akar. Egy kis idő múltán kihúzódott belőle, és kedvesen rámosolygott. – Vissza kellene menned az ágyba. MARNIE Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom.

Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Belégzéskor: – Én. – Kilégzéskor: – Haldoklom. Ez a rossz mantra volt. Ennek kellene lennie: Belégzéskor: – Minden. – Kilégzéskor: – Rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van. Minden rendben van. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom. Haldoklom.Haldoklomhaldoklomhaldoklomhaldoklomhaldoklomhaldoklomhaldoklom. Persze nem haldoklott. Csak szeretett volna. Csengők halk csilingelése. Poppy hangja: – Térjenek vissza a szobába. Kinyitotta a szemét. Nyolc másik ember, főként nők ültek körben a pislákoló gyertyafényben. – Érezték? – Poppy azt mondta, összpontosítsanak a lelkükre. – Érezték a kapcsolatot? Igen, mormolták a hangok, igen, igen. – Menjünk körbe, és osszák meg egymással az élményüket. – Az én lelkem ezüstfényű. – Az én lelkem aranygömb. – Az én lelkem fehér és csillámló. – Marnie? Az ő lelke? Olyan, mint egy négy hónapra a hűtő mélyén felejtett paradicsom. Fekete, bűzös, rothadó. Egy érintés, és össze is rogyna. Lényének központjában ül, és mocsokkal fertőzi meg a bensőjét. – Az én lelkem… szólalt meg. – Igen? – …olyan, mint a nap. – Gyönyörű hasonlat – mormolta Poppy. Lábujjhegyen odalépett a mozaiktálhoz, és belehelyezett egy gondosan összehajtogatott tízfontost. Mindig többet hagyott ott, mint a többiek.

– Viszontlátásra jövő héten – suttogta a hosszú végtagú Poppy törökülésben a földön. Igen, igen, és ne felejts el mosolyogni. Gyors léptekkel kopogott végig az ösvényen, alig várta, hogy az autójához érjen. Beszállt, és bevágta az ajtót. Talán a szükségesnél erősebben is. Végzett a meditációval. Ámde a medikáció, a gyógykezelés. Az más ügy volt. – Semmi javulás? – kérdezte Kay doktornő. – Semmi. Ha lehet, még rosszabb. – Nem lett volna szabad elmennie Dublinba. A hét végén a családja előtt előadott vidám műsor kimerítette, lehangoltabb lett, mint valaha. – Ebben az esetben emeljük meg az adagját. – Kay doktornő Marnie kartotékját vizsgálgatta. – Megnövelheti további 75 milligrammal. – Jobban szeretném… nem lehetne gyógyszert váltani? – Ideje lenne kipróbálni valami jobbat. – Nem szedhetnék Prozacot? – Prozacot? – Kay doktornő meglepődött. – A Prozac már nagyon elavult. Már senki sem írja fel. A jelenlegi gyógyszere ugyanabból a családból való, de újabb, kifinomultabb. Kevesebb a mellékhatása, és sokkal hatékonyabb. – A gyógyszerkönyvéért nyúlt. – Meg tudom mutatni. Ne, ne, ne. – Ne, kérem, értem. – Szó sem lehet róla, hogy kibírja, amíg Kay doktornő megtalálja a Prozacot a könyvben, megmutatja az ellenjavallatokat, majd megtalálja a másik gyógyszert. Lehet, hogy mindez egy percig sem tartana, de neki egy perce sincs. – Kérem. Szeretném kipróbálni a Prozacot. Úgy érzem, az jó lesz. – De… mit szólna… gondolkodott már a terápián? – Jártam már terápiára. Évekig. – Megszakításokkal. – Megtanultam pár dolgot, de… Még mindig szörnyen érzem magam. Kérem, doktornő… – Marnie csak egyet tudott: addig nem mehet el innen, amíg nem kapja meg a Prozac-receptet. Egy pillantást vetett a csukott ajtóra, hogy figyelmeztesse Kay doktornőt a beteg, bebocsátásra váró emberekkel zsúfolásig megtelt várójára. Kegyetlen húzás, de kétségbe volt esve. Nem folytathatta ebben az állapotban. Kérem, írjon fel nekem Prozacot.

Kay doktornő kételkedve meredt rá. Kérem, írjon fel nekem Prozacot. Aztán Kay doktornő levette róla a szemét. Vége volt. Marnie olyan szorosan bezárkózott a várakozó üzemmódba, hogy maga is meglepődött. Mint amikor egy zsarnoki rendszer szétmorzsolódik valakinek az életében; így érzett, amikor a tálibokat kiűzték Afganisztánból. – Rendben van. Kipróbáljuk néhány hónapig, meglátjuk, hogyan reagál. – Kay doktornő a recepttömbjéért nyúlt. – Van valami más is, Marnie? Valami más, ami miatt… aggódik? – Nincs. Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Hálásan szorongatva a receptet távozott. Mindenki tudja. A Prozac használ. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, Nick kiszáguldott a konyhából az előszobába. Zavartnak tűnt. Mi az? Aztán Marnie rájött. – Megint nincs bónusz? – Mi? – Nincs bónusz? Megtudtad? – Nem, nem az van. – Megragadta Marnie karját. – Hol a fenében voltál? – Mondtam. Orvosnál. – De már nyolc óra van. – Nem volt időpontom. Várnom kellett. Hol vannak a lányok? – A játszószobában. A szépség és a szörnyeteget nézték. Már megint. Daisy a kanapé teljes hosszában elterpeszkedett, lábát átvetette a karfán; Verity összegömbölyödött és a hüvelykujját szopta. – Sziasztok, kicsikék. – Szia, anyu. – Mi volt az iskolában? Egyikük sem válaszolt. Transzban voltak. Marnie olvasta, hogy amikor a gyerekek tévét néznek, az anyagcseréjük lassabb, mint amikor alszanak. – Mióta nézik ezt? – Úgy egy órája. – Jaj, Nick! Nem tudtál volna játszani velük ahelyett, hogy egy DVD elé szögezted volna őket? – Nem tudtál volna hamarabb hazajönni?

Nick egy lépéssel mögötte járva árnyékként követte a konyhába. Marnie kinyitotta a hűtőt, és azon töprengett, mit egyen. Megérezte a férje pillantását, és megfordult. – Mi van? – kérdezte. – Hogyhogy mi van? – Miért bámulsz? – Hánykor jöttél el a munkahelyedről? – Mit adtál nekik enni? – Lasagnét. Hánykor jöttél el a munkahelyedről? – Hatkor. – Pontban hatkor? – Nem tudom, Nick. – Marnie felsóhajtott. – Hat körül. Talán három perccel hat után, talán öttel. – És egyenesen az orvoshoz mentél? – Egyenesen az orvoshoz mentem. – És egész idő alatt ott voltál? – Egész idő alatt ott voltam. – Mit csináltál várakozás közben? – Magazint olvastam. – Melyiket? – Lássuk csak… A Jó háztartást. A Redet. És még egyet, azt hiszem, az Eve volt az. – Aztán egyenesen hazajöttél? – Egyenesen hazajöttem. Nick mereven bámult rá, ő pedig lesütötte a szemét. Biztos van valami a mélyhűtőben, amit kiolvaszthat. Kinyitotta, és kihúzott néhány fiókot; Marks and Spencer-féle muszaka, az megteszi. És fagyasztott borsó. Fehérje; ha nem eszik belőle eleget, csak rosszabbodnak a dolgok. Csípőjével becsukta a mélyhűtő ajtaját, és amikor megfordult, Nick éppen mögötte volt, úgyhogy majdnem nekiütközött. – Jézusom! Nick nem mozdult. – Az utamban vagy. A férfi teste bezárta a mélyhűtő és a fal alkotta sarokba, és olyan közel állt hozzá, hogy Marnie érezte a leheletét. – Nick. – Marnie hangja higgadtan csengett. – Az utamban vagy. – Csakugyan?

Nick tanulmányozta az arcát, szemlátomást lajstromozta a látottakat. Marnie nem tudta megfejteni az arckifejezését, de idegessé tette. A pillanat nagyon sokáig tartott, aztán a férfi odábblépett, hogy elengedje. Volt abban némi szégyenteljes, hogy autóval tette meg a munkába vezető rövid utat. A húszperces ingázás a lúzereknek volt való. Az igazi emberek kibírtak egy macsós egy és negyed órát; fontos volt, hogy legyen valami, ami miatt panaszkodni lehet. Miközben Marnie a közlekedési lámpánál állt a Wimbledon High Streeten, egy busz haladt el előtte, az oldalán lévő hatalmas betűk – egy DVD-t reklámozott – transzparensként vonultak végig az utcán. FÉLELEM NÉLKÜL. Mintha bélyeget ütött volna a szívébe. Üzenet volt. Félelem nélkül. Ma félelem nélküli leszek. Ma félelem nélküli leszek. Ma félelem nélküli leszek. Bár többször is elismételte, maradtak kételyei. Nem ez az igazi. Nem, nem ez a neki szánt üzenet. Majd a következő lesz az. De mi van, ha nem jön busz, mielőtt váltana a lámpa? Akkor ma üzenet nélkül kell ellennie. Nyugtalan volt. Szüksége volt az utasításaira. Ne válts, ne válts, ne válts, kérlelte a közlekedési lámpát. Jobbra tőle, a fák között, egy nagy piros folt vibrált. Egy busz közeledett. Marnie várakozásteljesen nézte. Mi áll majd rajta? A szavak egyenként bukkantak fel. Tegyél. Mindent. Jégre. Tegyél mindent jégre. Hát ez meg mit jelenthet? Semmin ne változtass? Ne hozzál nagy döntéseket? Vagy ennél gyakorlatiasabb tanács? Szó szerint tegyél mindent jégre? Igen, ez is működhetne. Aztán eszébe jutott, hogy ez csak egy hirdetés egy busz oldalán, és az életre nézve valószínűleg nem jelent a világon semmit. Amíg várta, hogy felemelkedjen a föld alatti parkoló sorompója, észrevette, hogy tíz percet késett. Nem értette. Ma reggel még maradt is ideje. De az idő tréfát űzött belőle: megugrott, megnyúlt, elnyelte saját magát. A tudtára akarta hozni, hogy nem képes uralkodni fölötte, és ez megrémítette Marnie-t.

Rico Aston Martinja és Henry Land Roverje közé állt be. Craig Jaguarja, Wen-Yi Saabja, Lindka TransAmje – olyan volt a garázs, mint egy luxusautó-bemutatóterem. A jelzálog-közvetítőket jól fizették, legalábbis ennél a cégnél. Az ő négykerék-meghajtású Porschéja beleillett a sorba, azzal a különbséggel, hogy a többiektől eltérően, nem ő fizette a saját kocsiját. Reménykedve körülnézett, hátha nem látja a Lotust. De ott állt; Guy már bent volt. Eljött az ideje, hogy kinyissa a kocsija ajtaját, és csatlakozzon a világhoz; ehelyett azonban nekidőlt a fejtámlának. Nyolc óra. Amit másokkal tölt. Amikor beszélnie kell. Amikor döntéseket kell hoznia. Szállj ki szállj ki szállj ki. Annyira erőtlen volt a megmozduláshoz, mint egy kartonlapra feltűzött pillangó, de a bénultsága kellemetlenül keveredett azzal a tudattal, hogy már megint elkésett, és a késése minden másodperccel csak nő. Szállj ki szállj ki szállj ki. Megmozdult. Kint volt az autójából, és a lábán állt. A gyomra helyén az ólomdarab olyan tömör volt, hogy alig tudott megállni a súlyától. Úgy érezte, támolyogva teszi meg a lift felé vezető utat, mintha a térde nem bírná el a súlyát. Ölj meg ölj meg ölj meg. Ránézett a lift hívógombjára. Meg kellene nyomnia. Semmi sem történt. Nyomd meg nyomd meg nyomd meg. Rico látta meg elsőnek, amikor kinyitotta az ajtót. Már kereste. Sötét szemében melegség gyúlt. – Hogy vagy? Halott vagyok halott vagyok halott vagyok. – Jól. És te? A hangját hallva Guy felnézett, gőgös arcán hidegség ült. Megkocogtatta az óráját. – Tizenkét perc, Marnie. – Nagyon sajnálom. – Odasietett az asztalához. – Sajnálod? – szólt utána a férfi. – Ez minden? Semmi magyarázat? – Útjavítás. – Útjavítás? Az útjavítások mindenkit érintenek, de senki más nem késett el.

Henry letette a telefonját. – Új ügy! A Coutt’s igazgatója. Jóval drágábbra cserél. Egy halom suska. – Egy része Henry zsebébe fog vándorolni. A közvetítők markát üti minden általuk felhajtott házeladás árának egy százaléka. – Hol találtál rá? – kérdezte irigyen Craig. Egy új veréb az egyik közvetítőnek azt jelenti, hogy a többieknek kevesebb marad. Ádáz a verseny. – Az unokatestvérem felesége apjának a temetésén – harsogta Henry. – Te odaadtad valakinek a névjegyedet egy temetésen? – kérdezte Lindka. Henry nyájasan megvonta a vállát. – A kedves fickók utolsókként végzik. Linda átnyúlt Guy Telegraphjáért, és zörögve hátralapozott a gyászjelentésekhez. – Egy rahedli van itt. Osszuk el őket. „Fogadja részvétem veszteségében. Nincs szüksége jelzálogra?” Mindenki nevetett. Marnie-nak sikerült összehoznia egy remegő mosolyt. Valamikor régen ő is egy volt közülük, cápák közül. Esküvőkön és születésnapi partikon mosolyogva, csevegve járkált a vendégek között, és általánosnak tűnő kérdéseket tett fel („Merrefelé lakik?”), majd a lehető legtapintatosabban haladt a konkrétabbak felé („Nem gondolt arra, hogy elköltözzön?”), igyekezve nem tudomást venni a fejében megszólaló hangokról, amelyek azt mondták, hogy szörnyen helytelen üzletre lesni egy családi ünnepségen. Csak az esemény utáni telefonhívások számítanak, győzködte magát. Amikor kifizetik neki az eladási ár egy százalékát, az megéri a számtalan utálkozó pillantás elviselését. De még a legproduktívabb időszakában sem dolgozott olyan nagy fordulatszámon, mint Guy, a cég tulajdonosa, vagy Wen-Yi, aki szemlátomást a semmiből varázsolta elő a házvásárlók végtelen áradatát. Marnie-ban nem volt meg az a képesség, hogy a végsőkig kitartson az emberek rábeszélésében. Ha ösztönösen megérezte, hogy bosszankodnak vagy kényelmetlenül érzik magukat, visszakozott. Paradox módon néha ez kedvezett neki. Az embereknek tetszett, hogy könyörületes – na jó, némelyeknek tetszett, mások pedig azt gondolták, hogy pancser, akinek annyi vér sincs a pucájában, hogy összehozzon nekik egy jó megállapodást, és inkább átpártoltak egy olyan menő dörzsölt va-

gányhoz, mint Craig, vagy egy olyan nagymellényű, flancos fazonhoz, mint Henry. Amikor terhes lett Daisyvel, abbahagyta. Nem volt rá ok, miért ne tette volna: Nick eleget keresett kettőjük számára is, és Marnie főállású anya akart lenni. Az igazság azonban az volt, hogy a terhesség megmentette. A szerencséje változóban volt, és Marnie úgy érezte, el is hagyja. Kiszállt, mielőtt a többiek is rájöttek volna. Nem tervezte, hogy valaha is visszatér, de egy évvel ezelőtt Nick nem kapta meg az éves bónuszát, és hirtelen rémisztő lyuk támadt a bevételükben. A jelzálogrészleteket és a gyerekek tandíját fedező hatalmas pénzösszeg egyszerűen nem állt rendelkezésükre. Miután enyhült a sokk és megkezdődött az alkalmazkodás az új helyzethez, kezdett felpezsdítőnek tűnni a gondolat, hogy hat év szünet után visszamegy dolgozni. Marnie hirtelen megértette, hogy azért boldogtalan, mert nem alkalmas az otthonülő anya szerepére. Annyira szerette Daisyt és Verityt, hogy szinte fájt, de talán a külső ösztönzés létfontosságú volt számára. Guy szívesen vette a visszatérését, és Marnie, amikor az első munkanapján megjelent új nadrágkösztümjében és magas sarkú cipőjében, úszott a büszkeségben: hasznos tagja a családjának. Számít. De aztán – szó szerint napokon belül – nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja tovább végezni a munkát. Nem hozott új ügyfeleket. Amikor kielemezte, mi hatott az életére, kiderült, hogy nem járt el annyit otthonról, mint a gyerekek születése előtt, így kevesebb alkalma volt kapcsolatokat teremteni. Nicknek viszont rengeteg jól fizetett kollégája volt, akire rástartolhatott volna, ha eléggé elszánt lett volna. De nem ment. Egyszerűen nem tudott többé beszélgetni az emberekkel. Határozottan képtelen volt tolakodni az üzletért, és nem tudta pontosan megmondani, miért. Az egyetlen magyarázat, amelyet talált, az volt, hogy szégyelli. Nem akarta háborgatni az embereket; nem akarta felhívni magára a figyelmet; nem akart kérni semmit, mert nem tudta volna elviselni a visszautasítást. Mivel nem volt más választása, kényszerítette magát, hogy próbálkozzon. De képtelen volt megütni a megfelelő hangot, a könnyedén viccest (általában a férfiakkal) és a megbízhatóan nyugodtat (nőkkel). Valódi hangját sziklahegyek temették maguk alá, hűtlen szája nem a megfelelő szavakat mondta ki, és amikor mosolyogni próbált,

úgy találta, hogy inkább csak megvonaglik a szája. Tolakodó, furcsa és kétségbeesett benyomást keltett; zavarba ejtette az embereket. Azt hitte, a munkába való visszatérés majd helyrehozza, de inkább rontott mindenen. Négy hónap elteltével még mindig egyetlen szál ügyfelet sem hozott, ami rossz hír volt a cégnek, de neki még rosszabb, mert semennyi jutalékot sem kapott. Guy türelmes volt, jóval túlmenve azon a ponton, ahol más főnök már elküldte volna, de Marnie tudta, hogy a türelme nem végtelen. Aztán Bea, az irodavezető elment, és Guy azt javasolta, hogy Marnie lépjen a helyébe. Ez egyszerre volt megkönnyebbülés – most már legalább rendszeres fizetést kapott – és megaláztatás. Csődtömeg volt. Már megint. Lefokozása azt jelentette, hogy egyszerű adminisztrátor lett, úgyhogy nem volt több hosszú, piálós ebéd és péntekenként eltávozás délben. Mint kilenctől hatig tartó munkaidősnek, kötelessége volt bent maradni az irodában, akkor is, amikor mindenki más már meglógott, felvenni a telefonokat, aláírni a kézbesítéseket, lecsillapítani a hisztérikus házvásárlókat… Olyan volt ez, mint a kiűzetés a paradicsomból; egykor egy szinten állt a többiekkel, most pedig a fénymásolásaikat kellett intéznie. És mégis rettentően hálás volt, hogy van állása. Guy többet fizetett neki, mint amennyit ért. Alkalmazhatott volna valaki mást kevesebb pénzért. Egy akta várakozott – akár egy vád – az íróasztalán. Wen-Yié. A Mr. Lee-féle eladás ügye. Marnie rettentően elcsüggedt. Ezen az aktán átok ült. Rengeteg balszerencse kísérte. Marnie rossz címre postázta az eredeti dokumentumokat, Mr. Lee számos béringatlanjának egyikébe, ahol két és fél héten keresztül egy használatlan lábtörlőn porosodtak. Nem az eredeti példányokat küldte el a lakásépítő szövetkezetnek, hanem a fénymásolatokat: szörnyű sértés. Elvesztette – nincs rá más magyarázat – a rendszeres átutalási megbízási formulát, amely felhatalmazta a lakásépítő szövetkezetet, hogy levonja a havi részleteiket; Mr. Lee aktájában kellett volna lennie, de egyszerűen nem volt ott, és Marnie-nak fogalma sem volt, de egyáltalán semmi elképzelése, hogy hová lehetett. Ami pedig még rosszabb

volt, úgy emlékezett, hogy látta, tehát nem lehetett Mr. Lee-t okolni, hogy esetleg ki sem töltötte. Marnie hibái és mulasztásai több héttel lelassították ezt az eladást; elviselhetetlennek érezte, hogy hagyja tudatosulni magában, pontosan hány héttel is, de néha elszabadultak a gondolatai, és csúfondárosan összeadták a különböző késéseket, miközben kétségbeesetten igyekezett újra az ellenőrzése alá vonni és elhallgattatni őket. – Lakhelyigazolás az Egyesült Királyságban – mondta Wen-Yi. Higgadtnak tűnt, de Marnie tudta, hogy igyekszik féken tartani a dühét. – Hol van az űrlap? Marnie üres tekintettel meredt rá. – Nem tudtam, hogy… szükség van rá. – Szóval nincs nálad? – Nem tudtam, hogy szükség van rá. – Az Egyesült Királyság jelzáloghitel-irodái lakhelyigazolást kérnek a külföldi állampolgároktól. Ez az előírás. A jelzálog-közvetítők huszonhat különböző bankkal és jelzálogcéggel álltak üzleti kapcsolatban, és valamennyi saját követelményrendszert állított fel. Ez volt az első eset, hogy Marnie-nak egy külföldi állampolgár és egy itteni jelzáloghitel-intézet közös ügyletével kellett foglalkoznia, de ez nem volt mentség. Tudnia kellett volna. – Azonnal küldök neki egyet, Wen-Yi. Sajnálom, nagyon sajnálom. – A pénz már készen áll – közölte Wen-Yi. – Ma már le is zárhatnánk, de ez mindent hátráltat. Az eladók nagyon türelmesek, de már azt emlegetik, hogy újra piacra dobják az ingatlant. Jobb lenne, ha erre nem kerülne sor. A férfi hátat fordított neki, és otthagyta. Az iroda többi tagja úgy tett, mintha nem hallotta volna, és a monitorjára szegezte a tekintetét, Rico kivételével, aki együtt érzőn nézett. Marnie a háta mögött lévő szekrényhez lépett, és remegő ujjakkal kikereste a megfelelő űrlapot. Szó szerint százával voltak a különféle nyomtatványok, de Bea jó rendszert épített ki, és amikor Marnie megtalálta, amit keresett, kényszerítette magát, hogy többször is elolvassa. Igen, ez az Egyesült Királyság Jelzáloghitel-intézetéé. Nem az Egyesült Királyság Házhitel-intézetéé. Nem a Brit Jelzáloghitel- intézetéé. És a „Külföldi állampolgárok lakhelyigazolása” kell. Nem az

„Állampolgársági igazolás”. Nem az „Erkölcsi bizonyítvány”. Elégedetten, hogy megtalálta a megfelelő papírt, nekilátott kitölteni, akkora figyelmet szentelve a részleteknek, hogy beleizzadt. Mi történt vele? Mikor sebezte meg úgy az önbizalmát, hogy egy ilyen egyszerű feladat elvégzésének erejéig sem bízik meg magában? – A posta – rakott le Guy egy hatalmas, rendetlen halom borítékot az asztalára, amitől Marnie ugrott egyet. – Bocsánat. Megijesztettelek? – Semmi baj – nevetett reszketve Marnie. – Tiszta idegroncs vagy – mondta elgondolkodva Guy. Kék szeme az őt nem ismerők számára hidegnek tűnt, de aki jól ismerte, meglátta benne a kedvességet. – Légy szíves, gyorsan nyisd ki őket. – Guy mindig udvariasan kért. – A Findlaters aláírt űrlapjainak köztük kell lenniük. Azonnal szükségem van rájuk. Guy aduval ütötte Wen-Yit; Marnie-nak a postával kellett foglalkoznia. Mr. Lee űrlapját az elintézendők tálcájának biztonságába helyezte, és a körmével elkezdte feltépni a borítékokat. Guy rosszallóan nézte. – Használd a levélbontó késedet. – Persze. – Még a postát sem tudja rendesen kinyitni. Az írószertartójához nyúlt, kihúzta a levélbontó kést, és hirtelen heves vágyat érzett, hogy a szívébe döfje. Ehelyett mechanikusan bontogatta a borítékokat, és tartalmukat takaros halmokba rendezte. – Itt vannak, Guy. – Felemelte a Findlaters űrlapjait, hogy a férfi lássa. – Kitűnő. Fénymásold le, és az eredeti példányokat küldd el a bankba. Mialatt a fénymásolónál volt, elhatározta, hogy lemásolja az összes többi aláírt dokumentumot is, amely a postával jött. Kényszerítette magát, hogy erősen koncentráljon – hogy ne keverje össze az űrlapokat, és hogy biztosan a fénymásolatok kerüljenek be a doszsziékba és a félretett eredeti példányokat küldje el a bankba. Jól tudta, hogy ehhez nem kell agysebésznek lennie, mégis nagyon sokszor képtelennek tűnt rá, hogy megértse. Felragadott egy köteg A4-es borítékot, és visszatért az asztalához, hogy postára adja az eredeti példányokat a megfelelő bankba. Megnyugtató munka volt, és amikor észrevette, hogy az utolsó borítékot használja a halomból az utolsó dokumentumhoz, megkönnyebbült.

Jobban érzem magam, gondolta. Biztosan a Prozactól. Pedig még el sem kezdte szedni. Szemlátomást már annak is pozitív hatása volt, hogy magával hurcolta a receptet a táskájában. Aztán ráesett a pillantása Mr. Lee űrlapjára – még mindig türelmesen várta a tálcában, hogy borítékba kerüljön és postára adják –, és a megkönnyebbülés elszállt. Marnie-nak nem volt több borítékja. Az írószeres szekrény legfeljebb négy-öt méternyire volt, de Marnie képtelen volt rávenni a lábát, hogy álljon fel és sétáljon oda. Nem értette. Nem fizikai kimerültség okozta, nem arról volt szó, hogy elfáradt volna a lába. Olyan volt, mintha egy erőtér vette volna körül és ellenállhatatlan súllyal nehezedett volna rá. Megkérhetett volna valakit viccesen a többiek közül, hogy segítsen – Rico meg is tette volna –, de furcsa lett volna ilyet kérni. És mostanra már beszélni sem tudott. Minden erejét felemésztette. Ez sürgős ez sürgős ez sürgős. De éppen ezért nem tudta megtenni: túl ijesztő volt. Mindjárt megcsinálom mindjárt megcsinálom mindjárt megcsinálom. De valahányszor rápillantott az űrlapra a szeme sarkából, úgy érezte, mintha elevenen nyúznák, így hát kivette az elintézendők tálcájából, és belökte a fiókjába egy üveg B5-vitamin – „a vidámságvitamin” – és egy csomag orbáncfű alá. – Marnie! – kiáltotta anyu. – Milyen vicces, hogy hívsz! Szó szerint éppen most olvasom Bid undorító bulvárlapját – Jó, azt mondom, olvasom, de persze nem kell hozzá nagy olvasni tudás –, és van benne egy kép Paddy de Courcyról és „bájos arájáról”. Mintha megbotlott volna: Marnie-nak elég volt meghallania a nevét. Jobb keze középső ujjával automatikusan a tenyere közepébe nyúlt; Paddy említésére azonnal viszketni kezdett. Még augusztusban, amint világgá kürtölték a férfi eljegyzésének hírét, Grace telefonált. – Újságom van. Paddyről van szó. Eljegyezte magát. Ne merészelj boldog lenni, te szemét. – Jól vagy? – Grace a lényegre tört; nem bírta elviselni, hogy fájdalmat okozzon Marnie-nak.

Marnie váratlan dührohama elhalt, és fontosabbá vált, hogy megnyugtassa Grace-t. – Jól vagyok. De örülök, hogy szóltál. Talán nem lett volna… jó, ha máshonnan tudom meg. – Anyu és apu szóba hozhatja. Nem akartam, hogy felkészületlenül érjen. Anyu tovább nyomta a sódert. – Azt írják, hogy Sheridan lesz az esküvő tanúja. Azért ez szívmelengető, hogy ezekben az egyszer használatos időkben a barátságuk végig kitartott, nem? Meg kell adni, amikor most elnézem Paddyt ezekben az öltönyökben, és visszagondolok, hogy a konyhaasztalomnál ült, kilógott a segge a nadrágból, és az a nagy, éhes szem, és egyikünk sem tudta, hogy mi lesz belőle a végén… nos, az államférfi az egyetlen szó rá. A konkrét politikához kissé gyenge, de a bosszantó az, hogy a karizmája miatt ez az embereket szemlátomást nem érdekli. Apád persze azt hajtogatja, hogy sosem bírta, de ő egyszerűen balfácán. – Mmm. – Marnie most már jól volt, általában sikerült gyorsan rendbe szednie magát. – Paddy bizonyos fokig a fiatal Bill Clintonra emlékeztet – folytatta anyu. – Kíváncsi vagyok, vajon neki is ugyanúgy nehéz-e a pöcsét a nadrágjában tartania. – Anyu, nem szabad azt mondanod, hogy pöcs. – Szerencsére a többiek elmentek ebédelni, senki sem hallotta az irodában, hogy mit mond. – Kösz, szívem, te mindig olyan kedves kislány voltál. Mit mondjak helyette? Péniszét? Fütykösét? Farkát? – Talán a farok a legjobb. – Hogy korábbi kérdésemet megismételjem: neki is ugyanúgy probléma-e, mint Bill Clintonnak, hogy a farkát a nadrágjában tartsa? Nadrágot szabad mondanom? – Attól függ. Hosszúnadrágra gondolsz vagy alsónadrágra? – Azt hiszem, hosszúnadrágra. – Akkor mondj hosszúnadrágot. A nadrág csak így amerikaias. Ha volt valami, amivel anyu nem szerette volna, ha megvádolják, az az volt, hogy amerikaias. – Kíváncsi vagyok, problémát jelent-e neki a farkát a hosszúnadrágjában tartania. – Úgy képzelem.

– Én is. Persze nincs okom ezt mondani, leszámítva, hogy gyakran „áll kapcsolatban” szép és művelt nőkkel. Akinek arra van gusztusa, nyilván nehezen hagy fel vele. „A férfiaknak négy dologra van szükségük: ételre, menedékre, puncira és idegen puncira.” Jay McInerney, nem emlékszem, melyik regénye. No persze most ironizálok, nem bírom, ha a hűtlen férfiak a biológiai kényszert hozzák fel mentségül, mindazonáltal Alicia Thornton nagy fába vágta a fejszéjét. – Tudja, mire vállalkozik. – És mi ez, hogy özvegy? Miben halt meg a férje? – Valószínűleg megölte magát, mert nem tudta elviselni, hogy Alicia a felesége. Anyu meglepődött. – Ezt most miért mondod? És hány éves? – Tudod, hány éves, harmincöt, mint én. – Honnan tudnám? – …Anyu… mert ismered. – Biztosíthatlak, hogy nem. – …Anyu, ezt nem hiszem el… Azt hittem, tudod… – Mit, szívem? – Nézd meg a képét, anyu. Képzeld el a szőke melír nélkül. Zörgő zajok hallatszottak, ahogy anyu felvette az újságot. – És kikészítés nélkül. És hosszabb hajjal. És sokkal fiatalabbnak. Anyu sípolva vette a levegőt. – A büdös életbe, csak nem… – De. Egész nap nem vett be B5-vitamint – nem csoda, hogy olyan nyomorultul érezte magát –, de amikor kinyitotta a fiókját, meglátta, hogy a vitaminos üveg alatt ott lapul Mr. Lee űrlapja. Még mindig ott van. Még mindig nincs elküldve. A padló megbillent a lába alatt. Hogyhogy ezt nem intézte el? Amikor pedig annyira fontos? És most már túl késő volt, már elmulasztotta a mai postát. Fogadkozott, hevesen megígérte, hogy másnap első dolga lesz postára adni. De mi van, ha Wen-Yi megtalálja? Mi van, ha úgy dönt, hogy ellenőrzi és átnézi a holmiját, amikor ő már hazament? Rémületében kicsúsztatta a papírdarabot a fiókjából, és egy gyors, taszító mozdulattal bedobta a kézitáskájába. Mintha csak megérzett volna valamit, Wen-Yi felemelte a fejét, és megkérdezte: – Elküldted Mr. Lee lakhelyigazolását?

– Igen. – Marnie? Egy gyors ital? – kérdezte Rico. – Segítesz megünnepelni az eddigi legnagyobb jutalékomat? Marnie eltűnődött. Csak röviden, de ahhoz elég hosszan, hogy erőteljes vágyódást idézzen elő. A menekülés lehetősége… De nem tehette. A gyerekek negyed hétre várják haza. Melodie, a dadája, már a rajtkőnél fog állni, készen, hogy továbbrohanjon a következő munkájába. És ne feledjük, legutóbb is mi történt, amikor elment egy italra Ricóval. – Nem, én… – Hirtelen megérezte, hogy nézik. Elfordította a fejét: Guy figyelte az eszmecserét. Hirtelen félrenézett, Marnie pedig viszszafordult Ricóhoz. Megrázta a fejét. – Nem, Rico, nem lehet. – Kár. – Rico őszintén szomorúnak tűnt. De aztán talált valaki mást, egy hozzá hasonlóan jóképű férfit. Reggel öt óra. A felkeléshez túl korán van, a visszaalváshoz túl késő. Kezdhetne valami hasznosat az idővel. Lemehetne a földszintre, és jógázhatna, de az nem jön be. Neki nem. A jógának nyugtatónak kellene lennie. Vagy felemelőnek. Vagy életet megváltoztatónak, ha valaki igazán szerencsés. Jennifer Aniston mondta, hogy a jóga segítette át a Brad Pitt-től való elválásán. Akkor miért fogja el olyan őrjítő, pánikszerű unalom, hogy csak úgy tudja megkísérelni, ha közben sudokut fejthet? Mr. Lee űrlapja. Miért nem tudta feladni? Igazán kis munka lett volna. Összesen húsz másodpercébe került volna. De nem végezte el, és most szenved a lustasága miatt, ébren fekszik kora hajnalban, aggódik és fél. Az egyetlen vigasza az volt, hogy megígérte magának – már megint –, hogy abban a pillanatban megcsinálja, amint beér a munkába. Még a kabátját sem veszi le. Addig erőtlen: nem tehetek semmit nem tehetek semmit nem tehetek semmit. Hagyta elsodródni a gondolatait, keresett valami megnyugtatót, amibe kapaszkodhat. Szavak szólaltak meg a fejében: A világban valahol éppen most kínoznak valakit. Állítsd meg. Állítsd meg. Állítsd meg. Állítsd meg. Állítsd meg. Állítsd meg. Állítsd meg. Akárkik, akármik, adj nekik enyhet.

Ő maga tehet erről. Szerepelt a tegnap esti híradóban egy hír két tizenéves lányról, akit elrabolt négy férfi. A férfiak egy sor kimondhatatlan dolgot műveltek velük, egy sikertelen drogüzletet megbosszulandó, amelyben nem is a lányok vettek részt, hanem az édesapjaik. Marnie tudta, hogy nem lenne szabad a szobában maradnia. Tudta, hogy egyszer megfizet érte. Az ocsmányság bűvölete azonban a képernyő elé szögezte; kétségbeesve várta, hogy ne is hallja, és mégis szörnyen kíváncsi volt a szörnyűségek skálájára, amit emberek tesznek egymással. Arra gondolt, hogy ez a lányokkal történik. Grace-szel. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A kínzók sokkal fantáziadúsabbak voltak, mint gondolta, és Marnie eltűnődött azon, vajon milyen emberek lehetnek. Kényszerítették őket, hogy ezt tegyék? Néhányukat biztosan, de csak így kerülhették el, hogy velük is ez történjen. A többiek viszont nyilván élvezték. És másokat miért nem gyötör ez úgy, mint őt? Amikor kamaszkorában megosztotta rettegéseit Grace-szel, Grace vidám gyakorlatiassággal válaszolta: ha ez valaha megtörténik veled, tanácsolta, mondj el nekik mindent, amit tudni akarnak. Ez még az előtt volt, mielőtt Marnie felfedezte, hogy vannak emberek, akik szórakozásból kínoznak másokat. Lenyúlt a földre, és felemelte a könyvét. Az üvegburát olvasta. Már megint. Nem csoda, hogy depressziós, mondta Nick. Megpróbált ő vidám könyveket olvasni – regényeket, amelyek azt ígérték, hogy „hangosan fog nevetni” –, de le kellett tennie őket, olyan ostobaság volt mind. Sylvia Plathnál legalább megvolt az a vigasza, hogy tudta, más is keresztülment ezen. Persze nézzük csak meg, hogyan végezte. Közel tartotta az arcához a könyvet, igyekezett kisilabizálni a szavakat a kora reggeli szürke fényben. Nick megfordult az ágyban: Marnie felébresztette a lapozással. – Hány óra? – motyogta Nick. – Öt óra húsz. – Ó, az isten szerelmére! Mérges labdává gömbölyödött a paplan alatt, és hánykolódott az ágyon, hogy vissza tudjon aludni. Kopogtak az ajtón. Könnyű tündérléptek. Verity.

Szegény Verity. Vagy „Variety”, ahogy a többi gyerek hívja. Vagy „Csodabogár”. Sosem alussza át az éjszakát. – Bejöhetek, anyu? Marnie bólintott, az ujját a szájára tette – ne ébresszük fel aput –, és hívogatón visszahajtotta a paplant. Verity apró, meleg testével befészkelődött az ágyba, és szorosan átölelte. – Anyu? – suttogta Verity. – Csss, ne ébreszd fel aput. – Apu ébren van. – Nick hangja vastagon és ingerülten szólt. – Anyu, mi lesz, ha meghalsz? – Nem fogok meghalni. – És ha megbetegszel és kórházba kell menned? – Suttogj, drágám. Nem leszek beteg. – Mi lesz, ha apu elveszíti az állását? – Apu nem fogja elveszíteni az állását. De lehet, hogy nem kapja meg az idei bónuszát. Már megint. Marnie megsimogatta Verity haját, és próbálta megnyugtatni, hogy aludjon el újra. Honnan szedi ezeket az aggodalmait? Nem varázsolhatja elő csak úgy, a semmiből. Ő Verity anyja, biztosan az ő hibája. – Anyu, légy szíves, fond be a hajamat copfba! De ne laposba, hanem magasba. – Anyu, nem találom a rózsaszín jegyzetfüzetemet! Marnie, miközben őrjöngve fűzte be a cipőfűzőt Verity sáros edzőcipőjébe, körülpillantott a konyhában. – Ott van. – Nem a sima rózsaszínt, hanem az élénk rózsaszínt! – Nézd meg az iskolatáskádban. – Nincs az iskolatáskámban. – Nézd meg még egyszer. – Jaj, megnéznéd te, anyu? – Anyuuu – mondta csalódottan Daisy. – Légy szíves, meg tudod csinálni a hajamat? Én sosem kérek semmit. – Oké, oké. Hadd fejezzem be ezt, aztán meg kell töltenem az uzsonnás dobozaitokat, aztán befonom a hajadat. Verity! Hol van a szemüveged?

– Elveszett. – Keresd meg. – Nem. Utálom. Marnie-nak összeszorult a szíve. – Tudom, drágám. De nem kell örökké hordanod. Tessék, kapd el. – Odadobta Veritynek az edzőcipőjét. – Tedd be a sporttáskádba. Jól van, Daisy, jöhet a hajad. – De azt mondtad, megkeresed a jegyzetfüzetemet! – nyafogott sértetten Verity. – És előbb készítsd össze az uzsonnás dobozainkat – tette hozzá Daisy. – Nem szeretném, ha megint elfelejtenéd. Jézusom! Egyszer felejtette el. Egy napon a ki tudja hányból. De ha valaki anya, számára nem létezik feloldozás. Minden vétek hosszan tart, akár a hagyma íze. – Nem fogom elfelejteni, de most add ide a hajkefédet! – Ügyetlen ujjakkal rosszul fonta be Daisy haját – lapos copfot font, nem magasat. – De mi a fene az a magas copf? – Ne mondd azt, hogy fene. Marnie kezdett pánikba esni. Az idő rohant. Nem késhetett el újra, már így is túlfeszítette a húrt Guynál. Nem tudta, hol szakad el a férfinál a cérna, de ösztönösen érezte, hogy már közel jár hozzá. – Először fogd össze, aztán fond be! – Jó, gyorsan. – Kibontotta Daisy haját és újból befonta, de túlságosan kapkodva, úgyhogy különös szögben meredezett, mintha drótból lett volna. – Tessék, gyönyörű vagy. – Röhejesen nézek ki. – Túl kicsi vagy még, hogy röhejest mondjál. – Gyerek vagyok, mindent magamba szívok, amit hallok, mint egy szivacs. Honnan tudjam, mihez vagyok még túl fiatal? – Akárhogy is, gyönyörű vagy. Gyere, menjünk! – Uzsonnásdobozok! Mialatt Marnie szőlőt és cukormentes zabpehelyszeleteket dobált az Angelina balerinás uzsonnásdobozokba, Daisy egy ENSZ- fegyverzetellenőr komolyságával felügyelte a műveletet.

Az organikus zöldségszirmokat tartalmazó mini zacskók doboza üres volt – ez hogy lehet? – Apu mindet megette – tájékoztatta Daisy. – Szóltam neki, hogy az a mi ebédünkhöz van, de azt mondta, te majd találsz valami mást. Kurva Nick. Most mit adjon nekik helyette? Mi van a hűtőben? Cékla? Egy őrült pillanatig eltűnődött, megúszná- e, ha mindkét gyereknek adna egy-egy céklát. Arra volt némi esély, hogy Verityt becsapná a szép színe, és véletlenül megenné, de Daisy túl jó érzékkel ítéli meg, mi elfogadható a társaik között az uzsonnásdoboz tartalmaként, és mi nem az. A konyhaszekrényben volt egy doboz csokoládés nápolyi, amelyet valamelyik vacsoravendég hozott. Az megteszi. – Süti? – kérdezte éles hangon Daisy. Ha engedélyeznék nekik a finomított cukor fogyasztását, az azt jelentené, hogy a barbárok már a kapuk előtt állnak. – Nem ehetünk sütit. – Amint azt te is jól tudod – tette hozzá életunt sóhajtással. A nápolyi visszavándorolt a konyhaszekrénybe. – Még szőlőt – javasolta Daisy. Még szőlőt, ez az. Nem volt más választás. Marnie bekattintotta a dobozokat, és odaadta a lányoknak. De nem engedhette el Daisyt ezzel a frizurával – a copfja az égnek meredt, mintha jeleket venne vele az űrből. – Várj, Daisy, hadd csináljak valamit a hajaddal. Miközben a copf tövénél matatott, azt mondta: – Legyen jó napod az iskolában, és vigyázz Verityre. De a szokásos ünnepélyes ígéret helyett, hogy rajta tartja a szemét a húgán, Daisy nyugodta azt felelte: – Anyu, nem lehetek mindig ott Verity mellett. Meg kell tanulnia vigyáznia magára. Marnie elnémult. Daisyre nézett, és azt gondolta: Hatéves vagy. Mi lett a gyerekkor ártatlanságából? A meggyőződésből, hogy a világ biztonságos? De megértette Daisy helyzetét. Úgy hárítani el Verity fájdalmát, hogy átérzi, túl nagy felelősség neki. Megint csak, mint ő meg Grace. Daisy ismét felsóhajtott, nagy, felnőtt sóhajtással: – Megteszem, amit tudok, anyu, de nem lehetek mindig ott. – Persze, drágám, semmi baj. Ne aggódj.

Szorosan magához vonta Daisyt. Most már nemcsak Verity szüntelen aggódását cipelte, hanem Daisy bűntudatát és neheztelését is. Hogyan védhetném meg őket az élet fájdalmától? – Anyu, ez fáj. – Igen? Bocsánat. Bocsánat, bocsánat, bocsánat. Belenézett Daisy ártatlan, barna szemébe, és azt gondolta: annyira szeretlek, hogy felmorzsol a gyötrődés. Annyira szeretlek, hogy azt kívánom, bár ne születtél volna meg. Ha egyikőtök sem született volna meg. Jobban járnátok, ha meghalnátok. Egy percébe került, mire megkérdezte magától, távolról sem eléggé meglepve: a gyerekeim megölésén gondolkodom? Az iskola kapujánál tette ki őket. A legtöbb szülő bement az osztályterembe, és átadta a gyerekét, mint botot a váltóversenyen, csak akkor mondott le a felügyeletéről, amikor már biztos volt benne, hogy a tanárok erősen kézben tartják. De Marnie-nak ma nem volt ideje. A visszapillantó tükrében figyelte, ahogy a két kislány átvonul az udvaron, iskolai egyenruhájában, térdzokniban és szalmakalapban, vállukat lehúzzák és beterítik az uzsonnásdobozok, a sportfelszerelések, a hátitáskák és a hangszerek – a hegedű Daisynek, a szerényebb furulya Veritynek. Még mindig bűntudatosan, kigördült a forgalomba. Wen-Yi figyelte. Mivel a fény meg-megcsillant a szemüvegén, Marnie nem mindig látta a szemét, de érezte, hogy a férfi lajstromozza minden mozdulatát. Képtelenség volt kivenni az űrlapot a táskájából, és belecsúsztatni egy borítékba: meglátná. Ebédidőben kiment, azzal a tervvel, hogy vesz borítékot és bélyeget, és bedobja egy ismeretlen postaládába. De a papírboltban hosszú sor állt. Csak egy pénztár működött. Egy férfi hatalmas árumennyiséget vásárolt, mintha most építene fel a nulláról egy irodát, és hosszú időbe telt, mire becsomagolták az archiváló dobozait, tennivalós tálcáit és emelőkaros iratrendezőit. Először egy szatyorba, majd duplába. Amikor végül fizetni akart, kiderült, hogy a telefonvonal nem működött. Kártyával nem lehetett fizetni, tehát elment a készpénzes kasszához. Amikor visszatért, egy blokktekercset kellett kicserélni. Más vásárlók a pultra dobták a vásárlandó áruhalmokat, és a faszfejekről szóló dühös mormogások köze-

pette kimentek az üzletből. Marnie-t az idegesség és a düh könnyei fojtogatták, de nem volt hajlandó meghátrálni. Próbatétel alatt állok. Az új irodás férfi végre távozott, és mindenki előrelépett eggyel, de a következő vásárlónál egy ölnyi katalóguscédula volt, amelyiknek egyikén sem volt vonalkód. A pénztárban ülő fiúnak el kellett hagynia a posztját, és bekísérni a vevőt a raktárba, ahol a cédulákat tartották, mert a rendszerben nem voltak nyilvántartva. A pár végtelen hosszú időre eltűnt. Próbatétel alatt állok próbatétel alatt állok próbatétel alatt állok. Nem akart az órájára nézni. Nem tudott. Ha nézné, hogy múlik az idő, bele is őrülne. Aztán az előtte álló férfi megszólalt: – A kurva életbe, már két óra öt van! – És Marnie tudta, hogy vissza kell mennie, mert annak ellenére, hogy a lányokat magukra hagyta az iskola kapujában, ma reggel is elkésett. Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy otthagy egy tízest a pulton, és kimegy a borítékokkal. De még mindig nem volt bélyege – azt a pénztárban tartották –, és ismerve a szerencséjét, még a végén letartóztatják bolti lopásért; túl nagy volt a kockázat. Kétségbeesetten lemondott a borítékjairól, és a nap úgy ért véget, ahogy elkezdődött: Mr. Lee űrlapja még mindig a táskájában lapult. – Miért van itt? – …Boldog akarok lenni. – Micsoda szégyenletes beismerés. – És nem az? – Nem. – Miért nem? – Nem tudom. Mindenem megvan… férjem, két tökéletes gyerekem, házam… – Semmi baj. Nem ítélkezem. Kognitív tréning. A vasárnapi mellékletben olvasott róla. Tíz rövid alkalom megváltoztatta az újságíró életét, eloszlatta egész életén át tartó haszontalanság érzését, és melegen duruzsoló elégedettségérzéssel töltötte fel. Marnie azonnal felhívta az oldal alján lévő számot, de nem kapott időpontot a cikkben szereplő terapeutához – a pozitív reklámnak hála már a következő évre is teljesen be volt táblázva. Az in-

ternetes keresés viszont kiadta a Wimbledonban praktizáló Amanda Cook nevét, aki azt állította, hogy „kognitív tanácsadást” nyújt. – Az ugyanaz, mint a kognitív tréning? – kérdezte Marnie a telefonban. – Mi az a kognitív tréning? – Ó. – Marnie azt feltételezte, hogy aki a terápiában dolgozott, az jól tájékozott a különböző tudományágakban. – Hát, volt róla egy cikk az újságban… – Hadd figyelmeztessem – mondta szigorúan Amanda. – Sok gyanús fajtája van ennek a szakmának. Hangzatos neveket adnak maguknak, és… Marnie-nak, nem kis rémületére, kezdett apadni a reménye; ezt nem engedhette, szüksége volt a hitre, hogy valaki segíteni tud rajta. Ennek a nőnek a címe tartalmazta a felkapott „kognitív” kifejezést; ez elég jó volt. – Oké, rendben, rendben! Kaphatok egy időpontot? – Mit szólna a holnaphoz? – felelte Amanda. – Egész nap szabad vagyok. Vagy a szerdához? Marnie reménye újból leeresztett: megnyugtató lett volna tudnia, hogy kapósabb ez a tanácsadó, terapeuta, vagy mi is pontosan. Egy pillanatig eltűnődött, hogy egyszerűen egy normál terapeutához kellene elmennie… De azokat már kipróbálta, nem is egyet az évek során, és nem váltak be. És talán ez a „kognitív” dolog még csak most indul útjára, talán Amanda a népszerűség tetőpontjára jut, és három hónap múlva semmi áron nem lehet majd helyet kapni nála. Így hát megegyeztek egy negyed hetes időpontban csütörtök estére. – A High Streetből nyílik az utca – mondta Amanda Cook. – Egy üzletsor van benne, én a gyógyszertár fölött rendelek… – És gondolja, hogy tud rajtam segíteni? – Igen, de ne parkoljon a ház előtt. Ott csak engedéllyel lehet. Próbálja meg a Ridley Roadot – ott gyakran van hely; legalábbis hat tizenötkor még kell lennie, hét után már nem lenne sok esélye. – Jó. És megkérdezhetem… – Szerette volna megtudni, mi Amanda Cook pontos képesítése, az újságbeli cikk azt tanácsolta, hogy… – de inába szállt a bátorsága. Nem akart sértődést. – Nem, semmi, rendben van. Akkor… ööö… viszlát csütörtökön.

Mialatt Marnie megmászta az első emeleti rendelőbe vezető keskeny, poros lépcsőt, azon a nőn tűnődött, aki meg fogja menteni. Akárcsak egy fodrásznak vagy egy jógaoktatónak, egy terapeutának is a saját maga legjobb reklámjának kell lennie. Ha saját magukon nem tudják gyakorolni a varázslatukat, ugyan hogy várhatnák, hogy más higgyen bennük? Szerencsére az első benyomása nem bátortalanította el Marnie-t. A talán a harmincas évei végén járó – bár ezt nehéz volt megállapítani a kerekded arcról – Amanda derűs nő volt, szoknyát és laza felsőt viselt. Barna haja se nem egyenes, se nem göndör. Marnie azonnal vékonynak és ideges-neurotikusnak érezte magát hivatalos kosztümjében és takaros lófarkával. – Jöjjön be, kedvesem. – Minimális délnyugat-angliai akcentust lehetett kihallani Amanda hangjából, amely kellemes és meleg csengésű volt, és Marnie igyekezett elfelejteni, hogy az akcentus hallatán mindig féleszűek jutottak az eszébe. – Hol parkolt? – kérdezte Amanda. – A Ridley Roadon. – Nem a ház előtt? Mert ott csak engedéllyel lehet. Ha valaki a ház előtt parkol, felcsöngetnek, és megzavarják a rendelést. – Tudom. Említette a telefonban. – Kérem. Üljön le. – Egy narancssárga kárpitozású karosszékhez irányította Marnie-t. A szemközti széken egy félig megevett zacskó chips volt (ráksalátás). Amanda félresöpörte a zacskót, és rázuttyant a székre. Marnie kezdeti pozitív benyomása hamar elhalványult, és az aggasztotta, hogy a kövér emberekkel szembeni szégyenteljes előítélet szorításába kerül. Teljességgel helytelen valakit a megjelenése alapján megítélni. De neki az kellett, hogy Amanda Cook csodatevő legyen, és ha Amanda Cook csakugyan csodatevő, hogyhogy ilyen… testes? Ne így gondolkodj. A szívsebészek nem operálják saját magukat. A versenylovak edzői nem ugorják át a díjugratópálya árkait. Valóban, nyugtatgatta magát Marnie, talán, mert Amanda Cook annyira el volt ragadtatva saját magától, felhőtlen boldogságában nem vett róla tudomást, hogy – bő ruházata miatt nehéz volt pontosan megállapítani a mértéket – lehet rajta vagy tizennyolc kiló súlyfölösleg?

– A kognitív viselkedésterápia és életvezetési tanácsadás kombinációját alkalmazom, hogy segítsek megvalósítani az ön ideális életét – magyarázta Amanda. – A hagyományos pszichoterápiától eltérően, amelynél a beteg éveket tölthet el a múltbeli sérelmek újraélésével, a kognitív tanácsadás teljes egészében a máról szól. A vizualizáció és a gyakorlati változások kombinálásával nagyon gyors eredményeket érek el. Ezt a magabiztosságot! Ezzel a hajjal. – Mindig? – érdeklődött Marnie. – Mindig gyorsan ér el eredményt? – Igen. – Én mindenben kudarcot vallok. – Csak úgy érzi, kedvesem. Marnie nem akart szőrszálhasogató lenni, de nem csak úgy érezte. Ez kőkemény, újból és újból bizonyított tény volt. – Segített már ilyen embereken, mint én? – Azok milyen emberek? – …Csüggedtek… nincs reményük… hogy bármi változhat vagy javulhat. – Anélkül, hogy megszegném az ügyféllel kapcsolatos titoktartást, nemrég eltérítettem egy férfit az öngyilkosságtól. Hát ez lenyűgöző. – Egyszerűen a gondolkodásán kell változtatnia, kedvesem. Hadd kérdezzek meg néhány részletet. Hol lakik? – Wandsworth Commonban. – Helyes. Az egyik nagy házban? – I… – Mivel foglalkozik a férje? – Az árutőzsdén bróker, de… – Csak ismerkedem magával. – Amanda valamilyen jelet írt a jegyzetfüzetébe. – És két gyereke van. Lányok? – Lányok, hat- és ötévesek. – És most, Marnie, szeretném, ha behunyná a szemét, hagyja, hogy a világ eltűnjön, aztán, kérem, írja le nekem az ideális életét. Ez meglepte. – Az ideális életemet? Amanda elmosolyodott. – Amíg nem tudja, milyen, hogyan idézhetné elő?

Ebben volt valami. – De… én nem tudom, milyen az ideális életem. – És ha teljesen őszinte akar lenni, gyanítja, hogy nem az életével van probléma; a probléma ő maga. – Kapcsolatba kell lépnie az álmaival – kotkodácsolta Amanda. – Legyen becsvágyó! – Igen, de… – Ne feledje, a boldogságunknak csak a képzeletünk szab határt. Marnie most sem akart akadékoskodni, de ez az állítás nem igazán állta ki az elemzést. Ez az egész nagyon váratlan volt. Ő a jelenlegi életének kemény tényeire való gyakorlati koncentrálást várt, nem ezt a légvárszerű, kívánós mesét. – Szabadítsa ki az álmait – unszolta Amanda. – Adja át magát az energiának, és a megfelelő szavak fognak a szájára jönni. De csakugyan így lesz? Marnie kételkedett benne, ó, mennyire kételkedett, de még mindig arra vágyott, hogy bebizonyosodjon: tévedett. – Rajta, Marnie, ne féljen! Biztonságos helyen van, és ez a maga ideje. Az ébrenléte óráiban Marnie-nak belesajdult a szíve a sóvárgásba, de furcsa módon most, hogy ki kellett volna mondania, egyetlen vágyát sem tudta szavakba önteni. Fokozódó pánikban keresgélt a gondolatai között, kutatott, hogy valamit találjon. Nem vallhat ebben kudarcot, ez emberileg tényleg nem lehetséges. – Kezdje valami aprósággal, ha kell – tanácsolta Amanda. – Valamivel, aminél el tud indulni. – Oké. – Kezdjük. Nagyon mély lélegzetet vett. – Ez egy kicsit hülyeség, de szeretném, ha képes lennék… elintézni dolgokat. Például ideiglenes ékszíjat készíteni a harisnyanadrágomból. – Autószerviz? – Nem egészen. – Elcsüggedt Amanda zavarától. – Egy olyan szexire gondoltam, ami jó krízis esetén… de várjon, várjon! Eszembe jutott valami – Támadt egy ötlete, és izgatott hálával kapaszkodott bele. – Szeretnék egy lenni azok közül a nők közül… – Elragadó nők?

– …A fehér afrikaiak egyike az Úri passziókból, bár nem láttam a filmet. Akik tudnak repülőgépet vezetni, meg állatokat megülni és nyomon követni. Amanda egy újabb jelet vésett a jegyzetfüzetbe. – Írja le nekem, legyen szíves, a mindennapi életét ilyen „elragadó nőként”. – Ööö… – Az isten szerelmére, hogy tudná ezt megtenni? Nem is látta azt a kurva filmet. – Én… ööö… nekem… sosem kell főznöm, mosnom és vasalnom. Amanda megvetőn nézett. – Tehát ez az ideális élete. Rajta, Marnie, engedje szabadjára az álmait! Cselédei vannak, igaz? – Azt hiszem. – Írja le a találkozását egyikükkel. Képzelje el. – Ööö… – Ez nevetséges. – Bevonulok a házba. Fekete bőr lovaglócsizmába tűrt lovaglónadrágot viselek… Levetem magam egy zebrabőr borítású kerevetre, és azt mondom: „Hozz nekem egy nagy gin- tonikot, Mwaba.” – Egy pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: – „Egy-kettő, Mwaba!” – Kitűnő. Folytassa! – Ó. Hát, odahozza, és… és… nem köszönöm meg neki. Senkinek nem köszönök meg semmit. Amikor megérkezem a különböző helyekre, odadobom a Land Roverem kulcsát az első embernek, akit meglátok, és azt mondom: „Állj be vele, hé!” Ez lehangolta Marnie-t. A köszönetmondás a legkevesebb, amit egyik ember a másikért megtehet, és ő nem volt hajlandó köszönetet mondani szegény, kitalált Mwabának, csak hogy elnyerje Amanda jóváhagyását. – Hogy néz ki? – kérdezte Amanda. – Istenem, nem is tudom. – Ez nagyon nehéz. – Magas vagyok, azt hiszem. Vékony. De nem törődöm a külsőmmel. – Ennek tetszett a hangzása. – Sosem teszek kondicionálót a hajamra, nem használok arckrémet, és jól néznek ki rajtam azok az ujjatlan, khakiszínű, hosszú kabátfélék. – De gyönyörű? – Hát miért is ne? – Férjnél van? Ez az ideális élete?

Üres tekintet. – Igen. Nem. Igen. Huszonegy éves koromban az első férjem agyonlőtte magát, a másodiktól pedig elváltam huszonhét éves koromban. – Hirtelen ötletek villantak az agyába. Végre talán kezdi jól csinálni. – Most harmincöt éves vagyok az ideális életemben, úgy értem, a valóságban is annyi vagyok, de még mindig az ideális életemről beszélek – és éppen válófélben vagyok a harmadik férjemtől. Szenvedélyes viszonyom van egy nálam sokkal fiatalabb férfival. – Szünet. – És egy sokkal idősebb férfival is. – Mi a fenének ne? – Nem olyan sokkal idősebb, csak néhány évvel. Öttel. Héttel. Igen, héttel. Újabb jel Amanda jegyzetfüzetébe. – Mondja tovább. – Az idő mindig tikkasztóan forró. Időnként maláriarohamom van, de ez csak ürügy, hogy még több gint ihassak a tonik kinintartalma miatt. Azt mondom: „Nem tudom hígítatlanul meginni azt a rohadt tonikot. Csak kihánynám.” A barátnőimet Bitsynek, Montynak és Fenellának hívják, és mindenütt ugyanazok az emberek vannak, bárhová megyek. Hébe-hóba elvezetem a repülőgépemet Johannesburgba, de csakhamar arra vágyom, hogy visszatérjek a vadonba. – Most már belejött, végre maximális fordulatszámon pörgött. – A vadonban agyonisszuk magunkat, és a vacsora csak éjjel tizenegyre készül el, amikorra már mindenki túl részeg ahhoz, hogy egyen. Az étel nem izgat minket, de attól rettegünk, hogy kifogy a gin. Az eget fürkészszük, azon tűnődve, mikor érkezik meg az ellátógép a további ginadaggal. Amanda abbahagyta a jegyzetelést. Egyszerűen csak ült és figyelt. A férjem olyasmiket hablatyol: „Az én gyönyörű feleségem.” Próbál ironikus lenni, de annyira szerelmes belém, hogy kissé érzelgősnek hangzik. Én azt válaszolom: „Fejezd be, Johnny, részeg vagy.” – Valaha jóképű volt, de mostanra elhízott és tokás lett az italtól. – „Hideg, mint a jég” – motyogja. – „Hideg, mint a kurva jég.” A fiatalabbik pasim kivételével senki nem veszi fel velem a versenyt az ivásban. – Marnie levegőt vett, hogy folytassa, most már jól érezte magát – azután ez az érzés gyorsan semmivé foszlott. Amanda furcsán nézett rá, volt benne aggodalom és valami más is. Talán megvetés. Tehát! – Amanda kiegyenesedett és tettetett vidámsággal így szólt: – Ez egy szép kis rendszer, Marnie. Dolgozzunk azzal, amink van. Élt már valaha is Afrikában?

– Nem. – Tud repülőt vezetni? – Nem. – Vagy fegyverrel lőni? – Nem. – Marnie most már suttogott. – De van egy ujjatlan, khakiszínű dzsekim. – A rövid életű lovaglóóráimról. – És van egy négykerekű kocsim. – Egy négykerekű kocsi? Hát persze hogy van. – Amanda rámeredt a jegyzetfüzetére, és Marnie úgy találta, hogy ez a pillantás túl sokáig tartott. Végül Amanda felemelte a fejét és azt mondta: – Nem tudok magának segíteni. Marnie megdermedt. A sokkhatás elnémította. Azt hiszi, hogy csak egy elkényeztetett, unatkozó háziasszony vagyok. Nem vagyok háziasszony. Van munkám. De a szavak kimondatlanul maradtak. – Elvehetném a pénzét, de ez nem lenne etikus. Nem kérek pénzt a mai alkalomért. Marnie-nak égett az arca. Nem akarok Afrikában élni. Nem akarok durva lenni az emberekkel. Csak azért mondtam, hogy elnyerjem a tetszését. Marnie lehorgasztott fejjel összeszedte a táskáját, és felvette a dzsekijét, teljesen lesújtva attól, ami történt. Lehetséges, hogy Amanda Cook a wandsworthi háza alapján ítélte meg – illetve a hazug, lélekromboló vágyai alapján? Lehetséges, hogy Amanda Cook egyszerűen eldöntötte, hogy nem szereti őt? Semmi, semmi. Semmit nem akarok érezni. Marnie odabiccentett Amandának, aki még mindig dölyfösen ült a székében. Aztán kilépett a szobából, és megálljt parancsolt magának, hogy ne rohanjon le a lépcsőn reszkető lábbal, aminek könnyen zuhanás lett volna a vége. Amint kilépett a külvilágba és a hideg éjszakai levegő lehűtötte forró arcát, rájött, hogy nem látott semmilyen bekeretezett diplomát a falon. Lehetséges, hogy Amanda Cooknak nem volt semmiféle szakmai képesítése? És ahelyett, hogy javított volna a közérzetén – legalább nem egy igazi terapeuta tartotta alkalmatlannak –, rontott rajta. Átadta

magát és a mentális egészségét egy olyan nőnek, aki talán egyike volt azoknak a link ügyeskedőknek, akikre ő maga hívta fel Marnie figyelmét. Milyen idióta volt! Hogyan alázhatta meg így magát, hogy még azt sem ellenőrizte, hogy megvan-e az illetőnek a megfelelő bizonyítványa? Legbelül valahol szégyenkezett, de ha gyorsan lépkedett, sikerült uralnia az érzést. Figyelte, ahogy csitt-csatt-csitt-csatt csattog a sarka a járdán és ez vigasztaló érzés volt. Ez azt jelentette, hogy mozog a lába, ha a térde erőtlen volt is. Nick a hallban várta. Láthatóan zaklatott volt. Pedig nem jött haza későn. Nem csinált semmi rosszat. Ez csak a… lehetett. – Jutalom? – kérdezte Marnie. A férfi tekintete mindent elárult. Végül hivatalosan közölték, nincs jutalom ebben az évben. Baaaaaaaaassza meg. A gyerekek megérezték a katasztrófa szelét és eltűntek a gyerekszobában. – Rossz évet zártunk a piacokon – mentegetődzött Nick. – Senki sem vádolt téged. Nick teljesen le volt lombozódva; a pénzkereséssel azonosította magát. – Majd kitalálunk valamit – vigasztalta Marnie. Később, miután lefektette a lányokat, Nicket a dolgozószobában találta, körülötte iratrendezőbe fűzött bank- és hitelkártyaszámlák hevertek. – Hova a fenébe megy a pénz? – kérdezte tehetetlenül. – Minden olyan sokba kerül. A legtöbb pénz a jelzálogba ment. Az öt hálószobás házat három évvel ezelőtt vették, pont mielőtt Nick pénzforrása megcsappant. Nick mindenáron ilyen nagy házat akart. Szerinte ezt Marnie megérdemelte. Marnie szerette a helyet, ahol korábban éltek, de mert a férfi annyira erősködött, belement. És azt is elhitte neki, hogy megengedhetik maguknak. A kamatlábak jó néhány pontot mentek lefelé, ami anynyira nem érintett volna egy normális jelzálogkölcsönt, de egy ilyen jókorát, mint az övék…

– Írjunk le mindent, mire költünk, és akkor megtudjuk, mi a fölösleges – ajánlotta. – Tandíj – kezdte a felsorolást. – A lányok mehetnének olcsóbb iskolába. – Nem. – Nick úgy nyögött fel, mintha tényleg fájna valamije. Olyan büszke volt, hogy a gyerekei magániskolába jártak. – Stabilitásra van szükségük, és Verity nem élné túl egy állami iskolában. – A jelenlegi iskolában kis létszámú osztályok voltak, egyéni bánásmóddal. – Halálra kínoznák. Mi a helyzet Melodie-val? Tudnánk nélkülözni? Melodie volt a bébiszitterük, egy rátermett új-zélandi nő, akinek még legalább húsz másik állása volt. – Pont annyit van itt, amennyit mindenképpen szükséges. – Marnie vitte a lányokat iskolába, és Melodie két óra harminctól hat óra tizenötig dolgozott. – Ha ő elmegy, én nem tudok dolgozni. – Nem lehetnél részmunkaidős? Csak délelőtt? – Nem. Már beszéltem erről Guyjal. Ez egy teljes állás. Nick lefirkált néhány kalkulációt, hogy lássa, Marnie fizetése többe, mint amennyit Melodie-nak fizetnek, és rájött, hogy igen, de csak hajszálnyival. – Mrs. Stevenson? – kérdezte. A takarítónőjük. – Teljes állású dolgozó anya vagyok. Ő igazán csodálatos. És ötven fontba kerül hetente. – Rendben, oké – motyogta Nick. A tolla hegyével kocogtatta a jegyzetfüzetét. – De valahol meg kellene szorítanunk. – Egy pillantást vetett rá. – Egy vagyont költesz a hajadra. Marnie némán bámult rá. A hajára nagyobb szüksége volt, mint Mrs. Stevensonra. A drága hajvágást hajlandó lett volna nélkülözni, de a festést nem. Felvillant előtte a haja ötcentis szürke lenövéssel. Soha többé nem hagyná el a házat. Ez már most is pont elég nagy próbatételnek bizonyult, a tökéletes melírjével. – És azok a gyógyító izék, amelyekre jársz. Meditáció és akupunktúra és… és mi az, amin ma is voltál? Kognitív hogyishívják? – Tanácsadás. De nem megyek vissza. És a többit sem fogom csinálni többé. – Mivel egyik sem működik. – És mi van a te konditerembérleteddel? – érdeklődött. – Talán kocoghatnál a közös pályán. Nick bánatosan felelte. – Nekem szükségem van a konditeremre. A fejem búbjáig stresszben élek. Egyéként is kifizettem az év végéig. Csak ezer font.

– Mikor lett ezer font „csak”? – kérdezte Marnie némi éllel. – Tudod te, mit értek ezen. Ez csak csepp a tengerben a bónuszhoz képest. – Oké – gyürkőzött neki, hogy feltegye az igazán fájó kérdést. – A kocsid… – Az enyém…? Viccelsz? Ha egy Ford Fiestával jelennék meg, az egyenlő lenne a lúzer felirattal a homlokomon. Szükségem van a Jaguárra, hogy megtartsam a tiszteletet. – Én nem egy Ford Fiestáról beszélek, de… – Mi van a tiéddel? A Porschéddal? Miért nem veszel te egy Fiestát? – Rendben, nem bánom. – A Porsche terepjáró túl nagy volt, rémisztő mennyiségű benzint fogyasztott, és túl elegáns volt a szexis anyuka képéhez. De ez csak tovább dühítette Nicket. Marnie-nak kellene törődnie ilyesmivel. – Nyaralások – hozta elő. – Rengeteget költünk rájuk. – De szükségünk van nyaralásra. Ez az, amire igazán szükségünk van. – Nincs rá szükségünk. Nick hozzászokott, hogy ezer fontot költ egy öltönyre; hármasával vette őket. Ő is hozzászokott ehhez. Hétszáz font egy kézitáskáért – pusztán azért, hogy a kacatjait cipelje benne –, amikor megtenné egy Next márkájú táska harminc fontért. De Nick szerette a szeszélyeit; ha a felesége megengedhetett magának 150 fontot egy hajvágásra, az azt jelentette, hogy ő sikeres. Megszégyenítő volt számára, hogy az életstílusuk korlátozásáért könyörögjön. – Legalább itt vagyunk mi egymásnak – mondta Nick. – Túl leszünk ezen. Ez annyira tisztességtelen állítás volt, hogy Marnie válaszolni sem tudott. Kinyitotta a száját, de aztán feladta. Miközben ott ültek a dossziék között, amelyek részletezték a boldogságuk eléréséért tett extravagáns kísérleteiket, Nick tökéletesen lesújtottnak tűnt; bánatának intenzitása lesújtotta Marnie-t. – Bocsánat, Nick – suttogta. – Annyira sajnálom.

– Státusszimbólum-feleség akarok lenni. Marnie tizenhatodik születésnapja volt – természetesen Grace-é is –, és az ünnepi vacsora alatti beszélgetés a jövőjük felé kanyarodott. Grace kijelentette, hogy újságíró akar lenni, Leechy pedig, aki mindig jelen volt a családi ünnepségeken, elmondta, hogy a „gondozói területen” szeretne működni. – Talán nővérként – jelentette be. (– Orvosként – javította ki anyu gyorsan. – Ne akarj nővér lenni ebben az országban. Alamizsnát kapsz a munkádért, és rengeteget kell dolgoznod.) Aztán mindannyian ránéztek. Marnie, mi szeretnél lenni, amikor felnősz? Fogalma sem volt. Már felnőttnek érezte magát – valahogyan teljesen kiégettnek –, és semmi iránt nem lelkesedett. Az egyetlen dolog, amiben biztos volt, hogy gyereket szeretne, de az ő családjukban ez nem számított karriernek. – Gyerünk, Marnie: mi akarsz lenni, ha megnősz? – Boldog. – De milyen munkát szeretnél? – kérdezte Bid. Zavarba jött, mert annyira elütött a többiektől, hogy azt latolgatta, hogy bedobja-e a légiutas-kísérőt, de aztán rájött, hogy a státusszimbólum-feleség még jobban kiborítaná őket. Nem mintha esélye lett volna rá; nem volt elég magas. Mint a rendőröknél vagy a modelleknél, itt is volt magassági követelmény. – Egy feleség! – Anyu felháborodott. – Nem csak amolyan egyszerű feleség – tette hozzá Marnie nyeglén. – Egy igazi státusszimbólum. Ezt azért mondta, hogy sokkolja őket, mert annyira zavarta Grace és Leechy határozottsága. – Te is férjhez mentél – vádolta anyut. – Te is feleség vagy. – De nem ez volt a kizárólagos ambícióm. – Anyu a szakszervezeti mozgalomban dolgozott egész életében. Itt találkozott a férjével is. – Te még szőke sem vagy – jegyezte meg csípősen Bid. – A státusszimbólum-feleségek mindig szőkék. – Lehetek szőke, ha nagyon kell.

Egyébként ebben egyáltalán nem volt biztos. Már próbálta szőkíteni néhány hajtincsét, de zöldre sikerült. Azért nem adta fel. – Mi az értelme, hogy terveket szőjek? – kérdezte Marnie. – Teljesen reménytelen vagyok mindenben. – Te? Hiszen olyan tehetséges vagy. – Anyu hangja felerősödött. Bármit csinálhatnál, amit csak akarsz. Sokkal okosabb vagy, mint Grace vagy Leechy – bocsánat lányok, legyünk őszinték. Bűn elpazarolni ekkora tehetséget. – Én? – Marnie most már dühbe gurult. – Kivel tévesztesz össze? Ő és anyu egymásra néztek, aztán anyu elmélázott, hogy nem hiszi, hogy az anyák és a tinédzser lányaik folyton veszekednének. Azt mondta, hogy ez csak a szappanoperák sugallta mítosz része. – Magabiztosság – mondta anyu. – Ez az, ami hiányzik belőled. – Én mindenben reménytelen vagyok – ismételte Marnie határozottan. És bebizonyította, hogy igaza van. Amikor Grace már megcsonkított testekről írt a The Timesban, Marnie megszerezte a diplomáját közgazdaságtanból, nem túl fényes 2,2-es átlaggal, és beteljesítette a saját jóslatát, miszerint képtelen munkát találni. Jó néhány interjúra hívták be az életrajza alapján, de senkit nem tudott meggyőzni arról, hogy alkalmazza. Ekkor történt, hogy rájött, nem hazudott, amikor azt mondta, hogy feleség akar lenni. Férj nélkül kicsinek és védtelennek érezte magát. Egy barát nem lenne elég, még egy hosszú távú sem. Jegygyűrűt akart az ujjára, egy másik vezetéknevet, mert úgy érezte, egyedül nem elégséges. A szégyenérzete legalább annyira romboló volt, mint a vágyakozása – ő Olwen Gildee lánya; bizonyos mértékben önálló életre nevelték, és most nem tud mit kezdeni az érzéssel, hogy alá akarja vetni magát valakinek. De a férjhez menés nem volt olyan könnyű, mint amilyenre számított. Kétfajta férfi volt: voltak, akik annyira távol estek Paddy csillogó karizmájától, hogy még az érintésüket sem bírta, és voltak a megfelelő férfiak. De velük az álláskereső szituáció ismétlődött meg újra és újra. Eleinte lelkesek voltak, de amikor elértek egy bizonyos pontot az interjú folyamán, valami megváltozott: meglátták, hogy ki is ő valójában és elkezdtek kihátrálni.

Ez az ő hibája volt. Berúgott és elmondta, hogy mivel van tele a feje: a világ és az emberi lét miatt érzett félelmeivel. Aztán egy reggel másnaposan, reszketve ébredt fel, és felderengett az előző éjszaka, amikor azt kérdezte Duncantől, a vidám és sikeres ügyvédtől: „Szoktál-e te azon töprengeni, hogy miért teremtettek minket véges képességgel az örömre, míg a fájdalmat végtelenül képesek vagyunk elviselni? Az örömtűrő képességünk alacsony, míg a fájdalomtűrő képességünk feneketlen.” A fiú próbált érveket felhozni – végül is ügyvéd volt –, de a lány boldogtalansága túl soknak bizonyult számára. Végül, közel a pánikhoz, így szólt: – Neked segítségre van szükséged. Remélem, sikerül ebből kikeveredned. – Kifizette a vacsorát, hazavitte, de Marnie már tudta, hogy soha többé nem fog jelentkezni. A húszas évei közepe táján már Londonban élt, és kezdett kialakulni egy rendszer: a megfelelő férfiakat rendre elijesztette. Félt attól, hogy ezt képtelen lesz abbahagyni. Londonnal az volt a helyzet, hogy állandóan gondoskodott az új jelentkezőkről. A kezdeti vonzással nem volt problémája – olyanfajta melankolikus szépség volt, amelyre a férfiak reagáltak; ő maga nem látta magát, de tudta, hogy ez létezik – mégis sikerült mindig az önpusztítás. Együtt érző elkeseredésében Grace öngyilkos bombázónak hívta. Huszonhét éves korára Marnie hozzászokott, hogy túl korán ébred és félelmek gyötrik. Miközben egyre mélyebbre csúszott az elszigeteltségben, egyre inkább összegződtek benne az elutasítások. Kezdte feladni. Aztán találkozott Nickkel. Nick jóképű volt (kicsit talán alacsony), csiszolatlan gyémánthoz hasonló, fesztelenül magabiztos tartással, ami megmosolyogtatta Marnie-t. A munkája acélidegeket követelt, imádta a gyerekeket, sugárzó optimizmusa átragadt mindenkire. Határozottan a megfelelő férfi kategóriába tartozott. Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a lányt, akarta. Marnie felismerte a pillantást, már elégszer látta, elég sok arcon, de ez még nem ébresztette fel benne a reményt. Tudta, hogy mi következik. Annak ellenére, hogy megígérte magának az ellenkezőjét, túl sokat ivott, és furcsán kezdett viselkedni, de Nick nem ijedt meg.

Amikor beszélt a fejében lévő rettenetes gondolatokról, a fiú nevetett, de gyengéden: – Mondd el, miért gondolsz ilyeneket, édes. Még nem teljesen értette a lányt, de megpróbálta. A szándéka világos volt: a lány boldogsága volt a feladat. Eddig még soha nem hibázott el semmit, és nem pont most akarta elkezdeni. Marnie különlegesnek tartotta. Bár nem volt nagy műveltségű, át tudott tekinteni bármilyen szituációt – emberit, politikait –, azután a megfelelő sebességgel kielemezte, és előállt a megfelelő tényekkel. Energiaburok vette körül, lendület, amely vitte előre, kicsit mindig előbbre volt a korszellemnél a bor, a nyaralás vagy a frizura kiválasztásában… A könnyed lazaságánál csak az érzelmessége volt megnyugtatóbb: Nick sírva fakadt bármikor, ha valami gyerekekkel vagy állatokkal volt kapcsolatos, és bár Marnie gyakran ugratta túlzott érzelmessége miatt, megkönnyebbült. A hidegség szakításhoz vezetett volna. – Miért szeretsz? – kérdezte gyakran a fiút. – Ugye, nem azért, mert a középosztályból jövök? És megpróbálsz feljebb jutni? – Menj a pokolba – jelentette ki Nick. – Ki foglalkozik ilyesmivel? Azért szeretlek, mert olyan mélynövésű vagy. – Ő 172 centiméter volt. – A magasságunk tökéletesen illik egymáshoz. – Úgy beszél rólunk, mint Kurta és Kurtább – mesélte Gracenek egyik ellenőrző telefonhívásakor. – Becenevek – jegyezte meg Grace. – Úgy tűnik, jól mennek a dolgok. – Igen – ismerte el Marnie enyhe kétellyel a hangjában. – Ne azzal törődj, hogy ő miért szeret – tanácsolta Grace. – Te miért szereted? – Nem tudom, hogy szeretem-e. Tetszik nekem, például a szex isteni vele, de nem tudom, tényleg szeretem-e. Ez változott meg egyik éjszaka, amikor éppen sétáltak visszafelé az étteremből, oda, ahol Nick leparkolta a kocsiját. Üvegcsörömpölés hallatszott, és egy autóriasztó sivított fel, amikor Nick felkiáltott: – Ez az én autóm. (Egyszer azt állította, hogy mindig felismeri az autója riasztóját, mint ahogy egy anya is felismeri a kisbabája sírását.) Gyorsan végigpásztázta az utcát, hogy lássa, biztonságos-e. – Nálad van a telefonod, Marnie? Várj itt.

Ezután nekiiramodott, hogy utolérje a három fickót, aki feltörte a kocsiját. Meglátták, amint közelít, és gyorsan olajra léptek, de Marnie meglepetésére Nick utánuk futott. A három férfi elvált egymástól, és különböző irányba tartott, de Nick tovább üldözte őket – a legnagyobbat. Nicknek feszes, ruganyos teste volt, és gyorsan futott. Mindketten eltűntek egy keskeny sikátorban, amelyik egy lakótelephez vezetett, és néhány perccel később Nick visszatért zihálva és csalódottan. – Elvesztettem. – Nick, ez veszélyes lehetett volna… téged is… – Tudom – zihálta. – Bocsi, édes. Nem kellett volna itt hagynom egyedül. Marnie számára ez volt a fordulópont: a bátorság, ahogy nem adta fel, volt az, amitől beleszeretett. Hitt benne. Az övé akart lenni. Eljött az idő, döntötte el, hogy elvigye Dublinba, hogy bemutassa a családjának – és teljes siker volt. Bár ellentétes gazdasági filozófiát vallottak, elbűvölte anyut és aput. Még a zsörtölődő Bid (aki fütyült a szocializmusra) és Big Jim Larkin (a kutya Bingo előtt) is imádta. – Hogyan is ne tudná az ember szeretni? – ujjongott Grace. Még Damien is hagyta magát megpuhítani, és elismerni, hogy Nick „tisztességes fickó”. Nick egyfolytában beszélt, meghívott mindenkit egy italra és kijelentette, hogy imádja Írországot. – Véget ért – közölte Grace Marnie-val. – A kiegyensúlyozatlan élet. És így is lett. Egy férfi az észvesztően csinos külső ellenére meglátta a belső félhomályt, és nem ment a falnak – de Marnie-nak folyamatosan résen kellett lennie. – Miért szeretsz? – faggatta Nicket újra meg újra. – Te vagy az élet sava-borsa. – Én? – Igen: a legjószívűbb ember, akit ismerek. Te képes vagy olyan emberek miatt sírni, akikkel még sohasem találkoztál. – Ez nem jószívűség, ez… neurózis. – Jószívűség – állította. – És okos is vagy. Plusz gyönyörű a lábad, remek curryt csinálsz és amikor nem búslakodsz a világ állapota miatt, még nevetni is lehet veled. Ezért szeretlek.

– Többször nem fogom megkérdezni. – Kérdezd meg, ahányszor csak akarod, édes, a válasz mindig ugyanaz lesz. Most boldog vagy? – Igen. – Nem. Majdnem. Marnie megpróbálta elfogadni, hogy végül megkapta, amit akart. De nem tudott szabadulni a félelemtől, hogy valahol van egy csapda. Valahol mindig volt egy csapda. Péntek. Wen-Yi szagot kapott. – Marnie – sziszegte, amint meglátta. – Mr. Lee? Már tegnap meg kellett volna kapnia azt a nyomtatványt. Csak alá kellett volna írnia és visszaküldenie. – A posta még nem jött meg. Amint megjön, szólok. – Mr. Lee tekintélyes ember – válaszolta Wen-Yi. – Boldogtalan lenne, ha nem sikerülne az eladás. Marnie utálta, amikor ilyeneket mondott. Ilyenkor félelem töltötte el. – Megjött a posta – szólt Guy. – Nézzük meg. Marnie igyekezett olyan arckifejezést színlelni, mintha mohón figyelné, hogy vajon benne van-e valamelyik borítékban a Mr. Lee által visszaküldött nyomtatvány. A borítékok felnyitása közben már szinte elhitte, hogy egyszer csak előbukkan. Olyan mély volt a meggyőződése, hogy amikor már mindent kinyitott, őszintén döbbentnek látszott. – Ez furcsa, nincs benne a mai postában. – Micsoda? Miért nincs? – Wen-Yi odacsapta a fűzőgépet az íróasztalhoz. – Hol van? Marnie nem tudta megállni, hogy ne nézzen folyton a kézitáskájára. Szinte már várta, hogy a táska elkezd lüktetni és izzani. – Biztosan eltűnt a postán – mondta. Ezt már próbálta korábban is, de Guy szerint ez tízmillió évente egyszer történik meg. Ez legalább annyira volt meggyőző mentség, mint amikor azt mondod, hogy a kutya megette a házi feladatodat. A felhergelt és dühös Wen-Yi felszólította: – Hívd fel és tudd meg, mi történt! – Oké.

De mi lenne az értelme? Ehelyett felhívta a saját számát és hagyott egy hatásos üzenetet, amelyben megkérte Mr. Leet, hogy hívja, amilyen gyorsan csak lehet. Aztán lefirkantotta a címét egy post-itre, és bejelentette az irodában, hogy kiugrik egy percre. Megpróbált vidámnak tűnni. – A patikába kell mennem. Guy figyelte, ahogy elmegy, nem szólt semmit, de mindent megértett. Elfutott a papírboltba, és ezúttal sikerült szereznie egy borítékot és egy bélyeget. Mr. Lee hétfőn megkapja a nyomtatványt, azonnal aláírja, és kedden már Wen-Yinél lehet. Akkor még idejében vannak. Ó, micsoda gubanc. – Ebéd? – kérdezte Rico. – Segítenél ünnepelni? Marnie megmerevedett, félelem és vágyakozás fogta el. – Szép napunk van – tette hozzá a férfi. – Lemehetnénk a parkba? A teste ellazult, újra lélegezni kezdett. Igen, lemehetne vele a parkba. – Akkor ki kellene hagynom a pilatesemet. Előre kifizetett tíz órát, de az elmúlt három héten nem ment el. Reménykedett, ahogyan mindennél, amibe belekezdett, hogy kiegyensúlyozottabbá teszi, de az egyetlen hatás, amit érzett – furcsamód –, a dohányzás utáni vágyának felerősödése volt. Ellentétben a családja többi tagjával, ő csak kocadohányos volt, de a pilates, illetve semmitmondó jellege arra késztette, hogy letépje a celofánt egy húszas csomagról, és egyiket a másik után elszívja, amíg a rémisztő unalom el nem múlt. – Ha szeretnél menni … – A férfi csalódottnak látszott. – Nem. A pilates túlságosan mérsékelt megközelítése a fitnesznek. Örülök, hogy van kifogásom. Mit ünneplünk ez alkalommal? – Egy irodaépület eladását. – Csak egy egészen icipicikéét – rikkantotta Craig. De mégis. A bűbájos Rico, a legfiatalabb és legjóképűbb fickó Guy brókerei közül, fantasztikus évet mondhatott magáénak, egyik megbízást a másik után söpörte be.

Ragyogó napsütés volt, október tizedikéhez képest meleg nap. Egy padon ültek, rugdosták a rozsdabarnába és lilába hajló zizegő avart, amely szőnyegként fedte a földet. – Az ősz a kedvenc évszakom. – Rico átnyújtott egy szendvicset. – Mmmmmm. – Marnie gyűlölte az őszt. Az ősz a rothadásról szólt. A halálról és az oszlásról. Azok alatt a levelek alatt isten tudja, mi rejtőzött. De Marnie a nyarat is utálta. Túlságosan boldog volt, és hisztérikus. – Melyik a kedvenc évszakod? – érdeklődött Rico. – A tavasz – hazudta. De a tavaszt sem szerette. Az idegeire ment mindaz a frissesség és remény, amely végül semmihez sem vezetett. Ha a tavaszt megszemélyesítené, egy együgyű, vidám kislány lenne. Egyedül a télnek volt számára értelme. De ezt megtartotta magának. Ha közhírré teszed, hogy a tél a kedvenc évszakod, akkor lelkendezni kell a hóemberről és a tojáslikőrről, hogy senki se jöjjön rá, milyen különc vagy. – Pezsgőt, hölgyem? – Rico elővarázsolt egy üveget és két poharat, szinte a semmiből. Marnie elképedt. Erre nem volt felkészülve. Percekbe telt, amíg meg tudott szólalni. – Ne, Rico, ne. Tedd el, rengeteg munkám van. – Azt hittem, szereted a pezsgőt – és már bontogatta is. – Persze, Rico, de hagyd. Ne nyisd ki. – Nem akarsz velem ünnepelni? – A férfi hangja túl ártatlan volt. – De, csak nem ebédidőben. – Munka után? – Ne ma. – Nem. Rendben. Elteszem más alkalomra. – Különösebb, látható neheztelés nélkül már vissza is tette az üveget és a poharakat egy szatyorba. – Mérges vagy rám? – kérdezte Marnie. – Soha nem tudnék rád haragudni. Túl gyors és sima válasz, de a nőnek most nem volt kedve a mélyére hatolni. Már bánta, hogy nem engedte kinyitni.

– Van terved a hétvégére? – Rico oldalra fordult, hogy teljesen rá figyelhessen. – A szokásos. Cipelem a lányokat különböző iskolán kívüli programokra. Bizonyára megyünk moziba is vasárnap. – Mit fogtok megnézni? – Valami Pixar animációs filmet. Szó szerint már az idejét sem tudom, mikor néztem korhatáros filmet. És te? – Néhány ital ma este. Vacsora holnap este. – Egy lánnyal? Rico bólintott, és a park felé bámult, kerülve a pillantását. Marnie-ba mintha valami fájdalmasan belenyilallt volna – féltékenység –, nem húsbavágón, de jóleső érzés volt. Ez a normális reakció reményt keltett. – Féltékeny vagy? – kérdezte a férfi. – Egy kicsit. – Ne légy. Nem olyan jó, mint te. Senki sem olyan jó. Ne okozz még nagyobb bűntudatot. – De amíg elérhető nem vagy… Felkapta a kezét, és játszani kezdett az ujjaival. Ő engedte egy pillanatig, aztán elrántotta a kezét. A multiplexben mindenfelé nyüzsögtek a gyerekek, avas vaj szaga terjengett a levegőben. Én vagyok az egyetlen élő ember, gondolta Marnie. Itt mindenki más halott, csak nem tudnak róla. Egyedül én élek, és most csapdába estem. Egy percig el is hitte mindezt, és úrrá lett rajta a rettenet, ami most szinte fenségesnek tűnt. Daisy és a barátnője, Genevieve nekirohantak, miközben megpróbálta a lábát védőkorlátként használni. – Kaptunk édességet! Verity és Nick is felbukkant. Nick túl sok édességet vett nekik, de Marnie most nem foglalkozott azzal, hogy leszidja a férjét. Hadd romoljon el a foguk. Egy napon mindannyian halottak lesznek, és nem számít majd, hogyha minden egyes foguk helyén csak egy fekete csonk lesz. Aztán Marnie meglátta a nőt: magas, sudár és mosolygós, barna haja himbálódzó copfban. Először nem jött rá, honnan ismeri. Amikor eszébe jutott, a félelem erős marokkal kezdte szorítani a szívét.

Ne vegyél észre ne vegyél észre, ne vegyél észre. A nő – mi is volt a neve? Jules, ez az – észrevette, és elindult felé. Már éppen köszönt volna, talán még meg is áll, amikor észrevette Nicket Marnie mellett. Hirtelen másfelé nézett, és szelíd mosollyal elment mellettük. Nick természetesen észrevette. Mindent észrevett. Mindig figyelt. – Ismered? – Nem… A feszültség egyre csak nőtt. Mindketten érezték. Mindketten tudták, egyszer csak megtörténik. – Elég volt! – horkant fel Wen-Yi, amikor a hétfői postából sem bukkant elő a Mr. Lee által aláírt nyomtatvány. – Küldj egy másikat azonnal! Biciklis futárral. Szólj a futárnak, hogy várjon, amíg aláírja, aztán irány a bank. – Beszélt az eladókkal a hétvégén. – Ha ma nem zárjuk le, elvesztettük az üzletet. Ez azt jelentette volna, hogy Wen-Yi elveszti az egy százalékát – egy csomó pénzt –, de még sokkal rosszabb volt az, ami kiderült WenYi burkolt célzásaiból, hogy Mr. Lee „megharagszik”. Marnie dobogó szívvel felvette a telefont. Minden rendben lesz. Felhívta Mr. Lee mobilját, hogy megtudja, hova küldje a futárt; egy nő vette fel. Kínai akcentussal mondta: – Mr. Lee nincs itt. Kínában. Jövő hónap vissza. Istenem, ne. Marnie a kétségbeeséstől keserű, ragacsos ízt érzett a szájában. – Mikor ment el? – Múlt héten. – Majd visszahívom. Odament Wen-Yi asztalához, és csendben így szólt: – Mr. Lee Kínában van. Csak a jövő hónapban jön vissza. We-Yi nem volt kiabálós fajta. Haragját nyugodtan, ijesztően fejezte ki. Szinte suttogva ejtette ki a szavakat: – Miért nem mondta, hogy Kínába megy, amikor beszéltél vele? – Nem tudom. – Beszéltél vele?

– Igen. – A szó szinte akarata ellenére hagyta el a száját. Wen-Yi ránézett, és tudta, hogy hazudik. – Nem beszéltél vele, és nem is hívtad fel. – De igen. – De a hangja gyenge és meggyőződés nélküli volt. A férfi undorral nézett rá. – Ha elvesztjük az ingatlant, Mr. Lee… – Megtörölte az arcát és gondolkodott egy pillanatig. – Küldd el a nyomtatványt Kínába! – Rendben – felelte Marnie túlzott igyekezettel a hangjában, s emiatt újabb megvető pillantást kapott. Szinte alig kapva levegőt újra telefonált, és megkérdezte a nőt: – Meg tudná adni Mr. Lee címét Kínában? – Sanghajban. Nincs cím. Telefonszám. – Akkor megkaphatnám a számot? Reszkető kézzel leírta, aztán keresni kezdte Kína kódját a telefonkönyvben. Hány óra is van Sanghajban? – Nem érdekel, milyen késő, illetve korán van ott. – Wen-Yi olvasott a gondolataiban. – Hívd fel. Az ujjai annyira remegtek, hogy csak öt próbálkozás után sikerült beütnie helyesen a számokat. Néhány kattanás és némi sistergés után a telefon végre kicsöngött a távoli kontinensen. Vegye fel vegye fel vegye fel. Egy nő idegen nyelven beszélt, a saját hangja éles és akadozó, nyelve kattogva ütközött kiszáradt szájpadlásába, miközben próbálta elmagyarázni: – Valamit el kell küldenem Mr. Leenek. Ismeri Mr. Leet? Kérem ismerje kérem ismerje kérem ismerje. – Igen, ismerem Mr. Leet. – A nő szavai befőttes gumiként pattantak vissza. – Adom címét. Hála isten hála isten hála isten. De a nő akcentusát nehéz volt megérteni, és valami elveszett fordítás közben, mivel a UPS nem tudott arról a sanghaji külvárosról, ahol Mr. Lee feltételezhetően tartózkodott. – Nincs ilyen hely – közölte a vidám ausztrál rendelésfelvevő. – Semmit sem tudok tenni a cím nélkül. – Nem hasonlít a szó egy másik külváros nevéhez? – Kicsit sem.

Újra kell hívni újra kell hívni újra kell hívni. Nem tudom nem tudom tudom. Küzdött magával, hogy ne álljon fel, és ott ne hagyja az irodát, és ki ne menjen az utcára, és messze maga mögött hagyja Londont, és kiérjen az autópálya szélére, ahol autók és teherautók zúgnak el mellette, és menne és menne örökké. A cipősarka elvásna, a nadrágkosztümje koszos rongyként lógna, a lába nyers marhahúshoz hasonlítana, de csak menne tovább. – Hívd fel újra – sziszegte Wen-Yi gyűlölettel. – Rendben – suttogta Marnie. Ezúttal a nő egy létező külváros nevét betűzte le. Marnie figyelte magát, amint előkészíti a borítékot és az ajtónál várja, amíg a UPS- ember jön, ő pedig személyesen adja a borítékot a kezébe. Az öngyűlölete úgy elhatalmasodott, hogy szinte már kilépett a saját testéből. Egy ponton vissza kellene fordulnia, de jelenleg a semmiben lebegett. – Marnie? Egy ital? Rico előtte állt, olyan jóképűen, olyan kedvesen, olyan csábítón. Az egyetlen szövetségese. Annyi oka volt nemet mondani, ismerte az összeset, de meglepetésére az agyának az egyik része határozottan közbeavatkozott és azt üzente, hogy mondjon igent. A rettenetes nap után, a szörnyű napok egymásutánja után minden félelem és feszültség eltűnt, és végül megszületett a döntés. Heteken át összeszorított foggal tűrt, és most, hogy elengedte magát, örömteli élmény volt. Hirtelen lenyűgözően könnyűnek és szabadnak érezte magát. Ő Marnie Hunter volt, és senkinek sem tartozott elszámolással. – Felhívom a bébiszittert – mondta Ricónak. – Ha tud még maradni a lányokkal, akkor mehetünk. De ha Melodie nem ér rá, akkor is elmegy egy italra. Nem tudta, hogyan, de tudta, hogy meg fog történni. – Melodie, itt Marnie. Elnézést kérek, de kicsit késni fogok ma este. Nehézség adódott a munkahelyemen. – Látta Rico mosolyát. Melodie aggodalmasnak tűnt. – Mrs. H., nekem negyed hétkor mennem kell. – Adok több pénzt.

Ekkor vette észre Guyt. Az iroda másik végéből figyelt, és láthatóan nem volt ínyére a dolog. Hát, elmehet a picsába. Iszik egyet egy kollégájával. Mindenki ezt csinálja. Ez a normális. Kedve lett volna a kezével letakarni a telefont és átüvölteni: ez normális. – Mrs. H., nem a pénzről van szó – folytatta Melodie. – Át kell érnem a másik munkahelyemre. – Otthon leszek negyed hétre, az isten szerelmére. – Nem tudta elrejteni a türelmetlenségét. – Csak egy gyors ital. – Egy gyors ital? Azt mondta, nehézség adódott a munkahelyén. Tudja ezt Mr. H.? Mr. H. elmehet a picsába. Marnie letette a kagylót és rámosolygott Ricóra. – Gyerünk, menjünk! ………………………………………………………… nincs több ………………………………súlyemelés ………………….. nem ………………………………egyre könnyebb ………………….. …………….és biztosan emelkedik, hogy kibukkanjon a felszínre. Hirtelen ott volt. Addig nem volt ott, de most már igen. A nemlétből beúszott a létezésbe; a semmiből valamibe. Mintha megszületett volna. Hova? Hova született ezúttal? Mennyezetet, falakat érzékelt. Be volt zárva. Bent volt. Valószínűleg egy házban. Puhaság alatta. Egy ágyon feküdt. De nem ismerte a szobát. Függönyök az ablakon. Megpróbált koncentrálni, de mindenből kettőt látott. Aztán felemelkedtek, keresztezték egymást, elhomályosodtak a tárgyak. Próbáljuk újra. A foga fájt, az állkapcsa fájt, a szemürege lüktetett. Hányingert érzett, amely minden mozdulattól erősödött. Most már megismerte az ágyat. A saját ágya volt. Jobb, mint egy idegen ágy? Vagy egy kórházi ágy? Talán. Fel volt öltözve, de mibe? Az ujjhegyével megérintette a gyomrát. A hátán is megvizsgálta a bőrét. Hűvös sima pamut. Egy hálóing.

Most megnézte, mennyire van rosszul. Először az arcát. De a karját nem tudta kontrollálni; túl gyorsan mozgott, az arcán landolt, erőtlenül lecsapódva. Fájdalom. Sokk. Hányás a torkában. Az arccsontja fájt, de az ajka nem volt felrepedve. Óvatosan megtapogatta a nyelvével a szája belsejét, és amikor megérezte, hogy az egyik foga mozog, elborította a rettegés első hulláma. Sok mindent helyre lehet hozni, de ha elvesztesz egy fogat, azt sohasem kapod vissza. Végleges károsodás. Tovább ellenőrzött. A bordái fájtak. A medencéje fájt, a gerince rendben. Nézzük a frontális sérüléseket. Megvizsgálta a lábát, a sarkát végighúzta a másik lábán. Mindkét lábán fájdalmas pontokat érzett, amelyek idővel kerek, sötét foltokká bomlanak. Végül összedörzsölte a lábfejét. Még a lábfeje is felhorzsolódott. A fejem búbjától a talpamig… A sötét rettegés újabb hulláma… Egyre több hullám jött, míg végül nem voltak szünetek, és végtelen félelem lett rajta úrrá, és már a halált kívánta. Az élők irigyelni fogják a holtakat. Ez a sor a Bibliából származott, az egyetlen, amelyik felkeltette az érdeklődését. Ezúttal mi történt? Nem emlékezett. Még nem. Talán soha. Hol vannak a gyerekek? Pánik. Hol vannak a gyerekek? – Nick. – Saját gyenge hangja meglepte saját magát. Nem illett a sürgősséghez. – Nick. – Ő volt az utolsó, akit látni akart, de nem volt választása. Egy árnyék az ajtóban. Nick. Állt és bámult csendben. – Hol vannak a gyerekek? – kérdezte – Jól vannak? – Az anyámnál vannak. Nem akartam, hogy így lássanak. – Sajnálom – suttogta. – Ha bárkinek elmondod – mondta a férfi –, megöllek. Érted? Érted? – ismételte ezúttal hangosabban. A nő letörölte a vért az arcáról, és megdöbbent, hogy milyen sok és milyen piros. – Értem.

ALICIA Közelebb hajolt a tükörhöz, tökéletlenségek után kutatva. Jaj, ne. Az előző fél órát a sminkjével töltötte – alaposabban, mint bármikor korábban az életében, és most tessék: hámlott a bőre az orra körüli ráncokban, mint a repedezett föld szárazság idején. Grace Gildee biztosan észreveszi. Finoman leszedte a hámló bőrt a körmével. Eltűnt. De most az orrlyuka mellett kis vörös foltok látszottak. Megfogta az alapozó szivacsot és egy kis színt vitt fel a gyulladt területre. Már megint hámlik. Bassza meg. Csak bassza meg. Idegroncs volt. Már jó néhány interjún volt túl, mióta megjelentek a hírek róla és Paddyről, de sohasem volt ennyire ideges, mint most. Nem mintha lett volna rá oka. Most jött el a győzelmének az ideje, a személyes Micsoda nő, „nagy tévedés, óriási tévedés” pillanata, amikor mindenkinek, aki valaha is gonosz volt vele, azt mondhatta: „Haha”. Ő volt az a nő, aki elég sokáig várt, és végül megkapta mindazt, amit valaha is akart: Grace Gildeenek interjút kellett vele készítenie, mert ő, igenis, ő, Alicia Thornton férjhez megy Paddy de Courcyhoz. Tehát nem volt értelme az idegeskedésnek, Grace Gildee volt az, aki feszenghetett a Doc Martens bakancsában (vagy bármilyen márkájú nehéz, kopogós bakancsot hord is mostanában). Még egy réteg rúzst tett fel a szájára, majd bedugta az ujját a szájába, és erősen megszívta. Ügyes trükk, amellyel el lehet kerülni, hogy a rúzs rákenődjön a fogára. Aggódó pillantást vetett a tükörbe: nem törölt le túl sokat? Az egyensúly törékeny volt – ha túl erős a rúzs, elkeseredettnek tűnsz, ha túl kevés, akkor sajnálatra méltóan szerénynek. Úgy döntött, hogy feltesz még egy réteget, mert azt semmiképpen sem akarta, hogy szánalomra méltóan alázatosnak tűnjön. Nem Grace előtt. Milyennek is akart látszani…? Tapasztaltnak, magabiztosnak, elegánsnak. Nem volt szép, ezt már régen elfogadta. És jól tette, mert amikor a sajtó hízelgően az „elánjára” (energikus lelkesedés) utalt, mindannyiszor megemlítette – némi éllel – hosszúkás vonásait. A legelső és egyben a legsértőbb az volt, hogy „hórihorgas a

padsorok között”! Teljesen lelombozta és összezavarta az ellenséges hangnem, amellyel néhány újságcikk fogadta az eljegyzését. Az egyik még arra is utalt, hogy Paddyvel való együttlétének az egyetlen oka a társadalmi ranglétrán való felemelkedés volt. Ez őrültség, gondolta. Paddy gyönyörű. Ha bábjátékos lenne, vagy az a fickó, aki a futószalag mellett ellenőrzi a deformálódott M&M cukorkát, akkor is szeretné. – Perelhetünk? – kérdezte könnyek között. – Nem. – Paddy magánkívül volt. – Hozzá kell szoknod. – Úgy érted, lehet még több hasonló? – Igen. – De miért? Alicia naivan azt várta, hogy a média elárasztja szeretettel, csak azért, mert Paddy veszi el feleségül. Egészen biztos, hogy mindenki úgy imádja Paddyt, ahogyan ő! – Igen, imádnak – válaszolta Paddy nyíltan. – Irigyek rád. Irigység! Amikor erre rájött, minden megváltozott. Addig nem gondolta, hogy bárki is irigy lenne rá; általában nem keltett ilyesfajta érzéseket. De most… nos… irigyek. Néha, amikor reggelente felöltözött, belenézett életnagyságú tükrébe és azt suttogta: „Irigy vagyok magamra, irigy vagy rám, ő irigy rám. Mi irigyek vagyunk rám, ti irigyek vagytok rám, ők irigyek rám.” Megigazította a rúzst és az órájára pillantott. Mennyi az idő? Öt perccel múlt tizenegy. Valójában hattal. Grace hat perce késik. Alicia kiment a konyhába, kinyitotta frizsidert és ellenőrizte, hogy ott van-e még a bor. Igen. Kinézett a konyhaablakon: igen, a föld is ott volt, egy emelettel lejjebb, de Grace-nek nyoma sem volt. Még egy pillantás az órájára. Már nyolc percet késik. Mit csináljon? Ő maga kérte, hogy Sidney Brolly, az Új Írország sajtóreferense, ne legyen ott; ő akart egyedül lenni az interjú alatt. De ha ő most itt lenne, már felhívta volna Grace mobilját, leteremtette volna, miközben megtudakolja a késés okát. Lehet, hogy Grace nem jön? Tulajdonképpen Grace-nél sohasem lehet tudni. – Egek ura! A csengő! Alicia idegei pattanásig feszültek. A csengő még sohasem hallatszott ilyen élesen. Mi az isten csudáját csinált vele Grace?

Alicia egy gombnyomással kinyitotta a lenti bejáratot, és néhány perccel később már hallotta is, hogy valaki közeledik a kinti közös folyosón. Még egy pillantás a tükörbe – az a fránya hámlás még mindig ott van –, aztán kinyitotta a bejárati ajtót. Ó, istenem. Grace pont ugyanúgy nézett ki. Rövid haj, lázadó szem; farmert és khaki anorákot viselt, az egyik legrondább izét, amit valaha is látott. – Grace! Örülök, hogy látlak. – Előrehajolt egy üdvözlő csókra, de Grace elfordította a fejét, és kitért előle. – Gyere be, kérlek! Hadd vegyem el a kabátod. – Helló, Mrs. Thornton. Mrs. Thornton? – Mrs. Thornton? Grace! Én vagyok az! Hívj Aliciának. – Alicia. A kétség hirtelen belévillant. – Grace, ugye tudod, ki vagyok? – Alicia Thornton. – De emlékszel rám, ugye? Grace egyszerűen így szólt: – Kezdjük el. Hol szeretnéd az interjút? – Itt bent… – Alicia kissé lehervadva mutatta az utat a nappaliba. Nyilvánvaló, hogy Grace emlékezett rá; sokkal kedvesebb lett volna, ha nem. – Szép lakás – jegyezte meg Grace. – Hát valójában nem az én érdemem… – …mert ez Paddyé, igaz? Mikor költöztél be? – Még nem – felelte Alicia gyorsan. – Még mindig megvan a saját lakásom. – Valójában már hónapok óta egyetlen éjszakát sem töltött a házában, de Paddy arra kérte, hogy színleljen. Az ír választók tömege kiszámíthatatlan bestia: az egyik percben olyan liberális, amilyet csak akarsz, a következőben pedig tüzet okád és őrjöng a „bűnben élő emberek” miatt. Valójában Paddy próbálta erőltetni, hogy ténylegesen éljenek külön az otthonaikban, egészen az esküvőig, de Alicia ebben a kérdésben kötötte az ebet a karóhoz. Már túl régóta várt rá, és annyira szerette, hogy már nem tudott nem vele lenni. – Akkor miért nem a te lakásodban csináljuk az interjút? – kérdezte

Grace. – Mert… hát… – Az az igazság, hogy dicsekedni akart Grace-nek; látod, Paddy de Courcy eljegyzett, és valójában vele élek. De ki az, aki ezt józan ésszel bevallaná? Egy őrült pillanatig a csőtörés villant a fejébe. Igen. Törött csövek. Elárasztott lakás, tönkrement szőnyegek, fél méter magas víz, gumicsizmák, újravakolt mennyezet… Nem. Visszaöklendezte a hazugságot; semmi értelme erre terelni – Grace kitalálná. Csak annyit tehetett, hogy figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Megkínálhatlak egy csésze teával, Grace? Kávé? Egy pohár bor? – Kösz, semmit. – Még egy pohár bort sem? – Bátran hozzátette: – Azért ez mégiscsak egy viszontlátás. – Jól vagyok, köszönöm. – Egy hamutálcát? Még dohányzol? – Nem dohányzom. Akkor kezdjük. – Grace bekapcsolta a magnóját. – Hol nőttél fel? – …Dun Laoghaire-ben. – Hová jártál iskolába? – …de Grace, ezt mind tudod! – Szükségem van az összes pontos részletre. Örülnék, ha egyszerűen válaszolnál a kérdéseimre. – Nem gyilkossággal vádolnak. – Alicia próbált könnyed lenni. – Úgy értem, ez így annyira formális. – Én így dolgozom. Kifejezetten engem kértél. Ha ez neked nem felel meg, a Spokesmannek van más újságírója. – De azt gondoltam… mivel ismerjük egymást, nem lesz szükség annyi formaságra. – Természetesen nem ezért ragaszkodott Gracehez, de a pokolba vele. – Nem ismerjük egymást – mondta Grace egyenesen. – De igen… Grace így szólt: – Lehet, hogy ismertük egymást valamikor, de az már nagyon régen volt, és most nincs semmi jelentősége. Aliciát sokkolta a tömör válasz. Itt van tessék, az ellenségesség, amelyet Grace táplált iránta, eddig csak rejtve, most pedig nyíltan. Közel sem ezt remélte a mai naptól.

Azt remélte, hogy Grace barátságos lesz, békülékeny, talán még szerény is, a körülmények miatt talán még egyenlőnek is tekinti majd. Még arról is fantáziált, hogy ő és Grace talán majd együtt nevetnek azon, hogyan is alakultak a dolgok. De teljesen rosszul értékelte a helyzetet. A laza feldobottság, amely az egész délelőttjét uralta, eltűnt. Viszszautasított és csalódott volt, és – legnagyobb rémületére – némi félelmet is érzett. – Hát akkor folytassuk – mondta Grace. Ellenőrizte a jegyzeteit. – Tehát… özvegy vagy? – érdeklődött, mintha kételkedne. – …Igen. – Hogyan halt meg a férjed? – A kérdést egyenesen nekiszegezte, minden, a többi újságírónál érzett együttérzés nélkül. – Szívroham. – Idős volt? – Nem. Ötvennyolc. – Ötvennyolc. Az idős hozzád képest. Miből élt? – Ügyvéd volt. – Pont, mint Paddy. Pénzes ember lehetett. Biztosan szépen örököltél… – Nézd, nem volt öreg, és nekem mindig volt saját munkám, sohasem függtem az ő pénzétől. – Nem fogja hagyni, hogy Grace Gildee arra utaljon, hogy ő Anna Nicole Smith. Egyáltalán nem az volt itt a helyzet. Egyébként az eredeti szituáció sem volt annyira pikáns. – Mennyi ideig voltál férjnél? – Nyolc évig. – Nyolc év? Hosszú idő. Kemény lehetett, amikor meghalt. – Igen, az volt… – Alicia a nem túl messzi távolba révedt azzal a szomorkás nézéssel, amelyet Sidney tanácsolt minden olyan alkalomra, amikor a halott férje kerül szóba egy interjúban. – És tíz hónappal később Paddy de Courcy eljegyzett. Szent isten, Alicia, borzalmasan bánatos lehettél. – Egyáltalán nem így volt. Paddyt már évek óta ismertem – tudod te azt, Grace –, és ő vigasztalt a férjem halála után. Ez a barátság alakult át szerelemmé. – Alakult át szerelemmé – ismételte Grace – ténylegesen – vigyorogva. – Rendben. Tehát te vagy az a nő, aki végül levette a lábáról a

tünékeny Paddyt a női vonzerejével. Mitől is vagy te olyan különleges? Alicia azon tűnődött, hogy vajon kifogásolnia kellene-e a „levette a lábáról” kifejezést, de ehelyett beérte annyival, hogy: – Azt hiszem, erről Paddyt kéne megkérdezned. – Én téged kérdezlek. – Nem nyilatkozhatom az ő nevében. – Gyerünk, Alicia Thornton, felnőtt nő vagy. Válaszolj a kérdésre: mitől vagy más? – Nagyon… lojális vagyok. – Tényleg? – kérdezte Grace némi szarkazmussal. – És a többi barátnője nem volt az? – Nem azt mondom, egyáltalán nem. – Jézus, Paddy megbolondulna. Mindig azt hajtogatta, hogy ne kritizáljon senkit az interjúkban. Nyomtatásban nagyon rosszul nézett ki, sokkal rosszabbul, mint szóban. – Én rendkívül állhatatos vagyok. – Az állhatatosság milyen szerepet játszik a modern házasságban? – Hogy érted ezt? – Nem titok, hogy Paddy nagyon népszerű a hölgyek körében. Ha kitörne egy házasságtörési botrány, mellé állnál egy családi fotóhoz? Vagy otthagynád? A kérdések túl gyorsan záporoztak. Nem tudta a helyes választ. Már nagyon bánta, hogy elküldte Sidney-t; ő már közbelépett volna és leállította volna ezeket a kérdéseket. – Maradnál vagy mennél? – erőltette Grace. Alicia megdermedt a határozatlanságtól. Nem tudta a helyes választ. Paddyre gondolt; vajon mit kellene mondania Paddy szerint? – Mellette maradnék. Grace Gildee megvetően nézett rá. – Nem sokra tarthatod magad, ha már előre elhatároztad, hogy megbocsátasz egy házasságtörést. Ez nem ad felhatalmazást a jövendőbelidnek az illetlen viselkedésre? – Nem. – Nem kell kiabálni. – Nem kiabáltam. És nem is mentegetek semmit. Azt mondom, hogy a házasság szent eskü.

– Szent eskü? – ismételte Grace. – Csak azért, mert az egyik ember megszegte az esküt, akkor a másiknak nincs oka megszegni? – Igen. – Ez jól hangzott. Kevesebb mint tizenöt perc múlva Grace kikapcsolta a magnóját és így szólt: – Rendben, minden megvan, amire szükségem van. – Úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Grace felállt, Alicia pedig ülve maradt, képtelen volt megérteni, hogy az interjúnak vége. Túl hamar történt. Annyi mindent várt tőle, de semmi nem úgy történt, ahogy tervezte. – A dzsekim – emlékeztette Grace, mivel Alicia szinte odaragadt a heverőhöz. – Ó, igen… – Alicia végül felébredt a kábulatból és elővarázsolta az előszobaszekrényből a rémes khaki anorákot. – Tetszik a kabátod – mondta, miközben átnyújtotta Grace-nek. – Gyönyörű a színe. – Bassza meg, egy nőnek ott kell kis örömöket szereznie, ahol éppen lehet. Grace mereven ránézett. Egyértelműen felismerte a szarkazmust, ha hallotta. Grace-t sohasem tudta maga alá gyűrni. Még most sem. Alicia végső kísérletet tett arra, hogy megmentse a helyzetet és szívélyesen megkérdezte: – Hogy van Marnie? – Remekül. Londonban él, egy fantasztikus ember felesége, két gyönyörű gyereke van. – Nagyszerű. Üdvözletemet küldöm. Grace rábámult. Addig bámulta, amíg Alicia lesütötte a tekintetét. Alicia hallgatta, amint Grace ledobog a közös lépcsőházban, majd kiviharzik az utcára. Néhány perccel később beindult egy autó motorja és csikorogtak a kerekek. Grace elment. Bizonyára sietett vissza az irodájába, hogy formába öntse a cikket. Alicián egy percig úrrá lett a félelem. Fel kell hívnia Paddyt. Megkérte, hogy hívja fel, amint vége az interjúnak. De Alicia túlságosan sérültnek és megszégyenültnek érezte magát ahhoz, hogy ezt megtegye. Az interjú előtti napokban és hetekben magabiztos volt, ő volt a biztos befutó. Most legyőzöttnek érezte magát. És ez a saját hibája

volt: kifejezetten Grace-t kérte. Paddy ellenezte, de ő annyira szerette volna, hogy azt mondta Paddynek, ezt szeretné nászajándékul. – És mi lesz az én nászajándékom? – kérdezte Paddy. – Mit szeretnél? – Még nem tudom egészen pontosan – utalt rá Paddy titokzatosan. – De eljöhet az idő, amikor megkérhetlek majd, hogy tegyél meg nekem valamit, és szeretném, ha emlékeznél erre, és megtennéd, amire kérlek. Aliciának fogalma sem volt, hogy mire céloz, de valahogy sejtette, hogy nem arról van szó, hogy hagyja magát seggbe kúrni. Vonakodva tárcsázta Paddy hivatali számát. – Hogy ment Grace Gildeevel? – érdeklődött a férfi. – Hát… rendben. – Rendben? – Már Paddy összes antennája ki volt hegyezve. – Ó, Paddy, olyan rohadék ribanc. – Miért? Mi? Bassza meg, előre figyelmeztettelek! Ráuszítom Sidney-t. – Ne. Paddy, ne, ne. Semmi rosszat nem mondott, csak éppen nem volt túl kedves. – Miért? Mit vártál? Amikor hozzáment Jeremyhez, már akkor, amikor az apja karján suhant a templomi széksorok között, tudta, hogy nem úgy szereti, mint Paddyt. De szerette. Jeremy csodálatos ember volt. A munkája révén találkoztak – megkérte, hogy segítsen eladni a lakását –, és azonnal kialakult közöttük a kapcsolat. Magabiztos, intelligens, kedves ember volt, aki az életet egy nagy kalandnak tekintette. Széles baráti köre volt, együtt jártak éttermekbe szarvasgombát kóstolni, dzsesszfesztiválokra és helikopterrel az Északi-sarkra. Jeremyhez képest Alicia még semmit nem látott, semmit nem csinált és semmit nem tudott, de a férfit pont a félszegsége vonzotta. Elvitte operafesztiválokra. Elvitte Milánóba vásárolni. Elvitte egy olyan étterembe Barcelonában, ahol hatévnyi volt a várólista. – Veled minden olyan frissnek tűnik – mondogatta.

Nyüzsgő, felpörgött életet éltek. Olyannyira nyüzsgőt, hogy szinte észre sem vette, hogy a szex nem igazán jó. Tetszett neki a férfi, kifejezetten vonzotta, annak ellenére, hogy huszonhárom évvel volt idősebb, mint ő – két évvel fiatalabb, mint a papája. De Jeremy nem hasonlított az apjára; kifejezetten csinos volt a korához képest. Sötét haj (festett, de az övé is festett volt), sötét, csillogó szem, kis pocakját rendszeres tenisszel tartotta kordában. A férfi hatalmas étvágya láttán Alicia arra számított, hogy az ágyban igényes lesz, talán kissé perverz is (emiatt őszintén szólva kissé aggódott), de meglepetésére nem tűnt az ágyban túlságosan érdeklődőnek. Még a házasságuk előtt sem történt meg gyakran, és amikor megtörtént, akkor is gyorsan és érdektelenül. Emiatt kissé aggódott, és csalódottnak érezte magát. Ha ennyire szelíd volt a kapcsolatuk elején, amikor még nem unták meg egymást, akkor ez csak rosszabbodhatott. Szembe kellett néznie a nyugtalanító igazsággal: az élet Jeremyvel mentes lesz a szenvedélytől. De ez volt az ára annak, hogy egy idősebb emberhez ment feleségül, ő azonban egy idősebb emberhez illett, ez világos volt számára. Mindig okosabb volt, mint a kora – a mamája azt mondogatta, hogy ő „hét év es helyett harminchét” volt –, így a dolgok sohasem sikerültek a korabeli férfiakkal. Nem volt elég csinos vagy elég menő, vagy elég nem tudom mi. De bármi hiányzott is belőle, Jeremy kész volt elnézni; Jeremy élettapasztalata hozzásegítette, hogy lássa az ő igazi értékét. Tudta, hogy valami nincs rendben, amikor a mézesheteikre Jeremy három férfi barátja is eljött Lisszabonba. Az egész történet lelepleződött teljes keserűségében, amikor egyik este „történetesen” egy melegbárban találták magukat. Alicia megrettenve ült egy bárszékhez szögezve, miközben újdonsült férje és barátai fiatal fiúkkal flörtöltek, őt pedig szelíd, ártalmatlan hölgyként kezelték. Elborzasztotta Jeremy kegyetlensége. Tehát meleg volt. De nem volt mersze megmondani, ezért inkább megmutatta. Amint képes volt megmozdulni, lecsúszott a bárszékről és az ajtó felé indult. – Hová mész? – kérdezte Jeremy. – Vissza a hotelba.

– Veled megyek. Miután visszaérkeztek a hotelszobába, Alicia dobálni kezdte a cipőit és a ruháit egy bőröndbe. – Mit csinálsz? – kérdezte Jeremy. – Miért, mit gondolsz? Elhagylak. – Miért? – Miért? Megemlíthetted volna, hogy meleg vagy. – Valójában biszex. Alicia, azt hittem, tudod. Nem gondoltam, hogy bánod. – Mit gondolsz, miféle nő vagyok én? Hozzámennék egy meleg férfihoz és nem bánnám? Jeremy tekintete elárulta az egész történetet. Bűntudatos, hamiskás. Valójában sejtette, hogy nem tud róla. De azt gondolta, hogy ha megtudja, megbékél vele. Mindenki csalódást kelt végül, gondolta Alicia. – Rászedtél – jelentette ki. – Miért vettél feleségül? – Ideje volt lenyugodni. Ötven vagyok. – Igen, annyi vagy. Miért érdekes ez? – Jaj, Mrs. Thornton, te tényleg tudod, hogyan forgasd meg a kést. – Tudsz te komoly is lenni? – Miért, amikor mulathatunk is? – Jeremy, tudnom kell. Miért vettél el? Nem jött válasz. – Miért, Jeremy? – Tudod, miért. – Nem tudom. – Te akartad. Így igaz. És most, hogy kimondta, Alicia bevallotta, hogy az ötlet tőle jött. Férjhez akart menni, mindig is azt akarta, mindenki ezt csinálta, ez volt a normális viselkedés. Olyan örömteli változás volt, hogy találkozott egy férfival, aki azt csinálta, amit ő akart. Jeremy előtt nem talált olyan férfit, aki legalább felhívta volna. De Jeremynél előhozakodhatott a tréfás kérdéssel: „Mennyit költesz a jegygyűrűre?”, vagy „Hova megyünk nászútra?” – Hát, köszönöm szépen – mondta. – Nagyon kedves tőled. De mivel meleg vagy meg minden, nem kellett volna zavartatnod magad. – Alicia, miért jöttél hozzám? – Mert szeretlek.

– És? – És semmi. – Rendben – mondta a férje, miközben mélyen a szemébe nézett. Alicia rájött, hogy tudta. Talán nem tudta, hogy Paddy az, de tudta, hogy van valaki. Cinkosságot éreztek, amikor rájöttek, hogy mindkettejüknek volt vaj a fején. Mindketten hazudtak, ő ugyanúgy, mint Jeremy. Mindketten hamis okból mentek bele a házasságba – ő azért ment hozzá Jeremyhez, mert ha nem kaphatta meg Paddyt, akkor Jeremy is megteszi – és a saját cinizmusa miatt most jobban szégyenkezett és kesergett, mint bármikor addig az életben. – Ne menj el ma este – kérte Jeremy. – Aludj rá egyet, várj reggelig. Gyere – és kitárta a karját, hogy vigaszt nyújtson. Alicia engedte, hogy a karjában tartsa, mert a maga módján szerette. Reggel Jeremy rávette, hogy maradjon vele a nászút fennmaradó részében. Amikor visszatértek Dublinba, és beköltöztek az otthonukba, túlságosan szégyenkezett ahhoz, hogy azonnal távozzon. A megaláztatás, hogy már a mézeshetek alatt szakít a férjével, túl soknak bizonyult. Elhatározta, hogy ad a dolognak egy évet, csak hogy megőrizze a látszatot. És ez alatt az év alatt megbocsátott neki. Soha többé nem aludtak együtt – valójában soha nem hálták el a házasságukat –, de barátok maradtak, nagyon jó barátok. – Miért nem vállalod azt, hogy meleg vagy? – kérdezte néha Jeremytől. – Írország megváltozott. Most már nem lenne gond. – Én egy másik generációhoz tartozom, mint te. – Kérlek, ne emlékeztess rá, hogy ősöreg vagy. – Szeretnéd, ha mindenki tudná, hogy a férjed tizenkilenc éves dzsigolókat dug? – Tényleg? – El volt képedve. – Igen. Nem, nem akarta, hogy ezt mindenki tudja. De kíváncsi volt, hogy Paddy tudja-e. Időnként találkozott vele – nem randevúkon, de nagyobb társadalmi eseményeken, például jótékonysági bálokon, ahol a beszélgetés rövid volt, és mulatságos. Az első alkalommal, amikor Paddy találkozott

velük az eljegyzésük után, röntgenszemmel bámulta őket, az intenzitása már kissé kényelmetlenül érintette. Emlékezett rá, hogyan figyelte Jeremyt, majd mindkettejüket: szkennelt, feldolgozott, raktározott – és próbálta megérteni, amit lát. Alicia nővére, Camilla is tudta – mert elmondta neki. El kellett valakinek mondania, de aztán megbánta, mert Camilla a lehető legroszszabbat válaszolta: – Miért tartod magad ilyen kevésre? Miért nem hagyod ott, és keresed meg az igazi szerelmet? – Mert már találkoztam azzal, akit örökké szeretni fogok. Tudom, ki az. Ez a bizonyosság egyfajta vigaszt nyújtott. Nem az ő hibája volt, hogy egy olyan emberbe volt szerelmes, aki nem lehetett az övé. A régi időkben belépett volna egy zárdába, és az mindennek véget vetett volna. Jeremyvel legalább a teljeshez hasonló életet élt, síelni, vásárolni járt, jól érezte magát. Van egy gyíkbőr Kelly táskám. Találkoztam Tiger Woodsszal. Repültem magánrepülőgépen. De néha, a sötét, kora hajnali órákban, az igazság felébresztette, és el kellett gondolkoznia azon, mi is a baj vele. Miért tartja magát anynyira kevésnek, hogy egy meleg férfi felesége maradt? Miért elégedett meg egy fél élettel? De ez rendben van. Boldogok vagyunk. Olvasott egy cikket a Marie Claire-ben olyan kapcsolatokról, ahol a párok között többé már nem volt szex. Ez a fajta viszony nyilvánvalóan sokkal elterjedtebb volt, mint ahogy azt bárki tudta vagy bevallotta volna. – Én valójában normális vagyok – suttogta magában a gyöngyházfényű szürke fényben. – Azok nem normálisak, akik sokat szeretkeznek. Tudta, hogy mindezt Paddynek köszönheti. A férfi tönkretette. – Talán el kellene menned valakihez – ajánlotta a nővére. – Valami pszichiáterféléhez. – Egy pszichiáter nem tud olyan fickót találni nekem, mint Paddy. A nővére nem erőltette. Neki is tetszett Paddy. A szex hiánya ellenére a Jeremyvel folytatott élete jól működött. A humort, a pénzt, az italt, az ételt és az utazást használta arra, hogy a

dolgok ne váljanak túl sivárrá vagy komorrá. Szerette őt, Alicia tudta, hogy szereti. Mindig gyengéden és szeretettel bánt vele. És amikor Jeremy meghalt, igazán bánkódott. Esténként körülbelül fél tizenegykor Sidney odadobta a másnap reggeli újságot Paddynek. Általában nem volt nagy durranás – Sidney átadott egy nagy halmot, aztán Paddy kényelmesen átlapozta –, de ezen az estén Paddy akkora adag sötét energiával tért vissza a nappaliba, hogy Alicia rögtön rájött, valami történt. – Benne van – jelentette be Paddy. – Grace Gildee interjúja. Alicia gyomra összeugrott. Még legalább egy hétig nem számítottak rá. Paddy rögtön megtalálta a cikket és annyira belemerült, hogy Aliciának a válla felett kellett olvasnia. Jókora cikk volt. Dupla oldalas, nagy fekete betűkkel: TARTS KI A FÉRJED MELLETT. Az első sor így szólt: „Általánosan elfogadott igazság, hogy egy egyedülálló politikai ambícióktól fűtött férfinak feleségre van szüksége.” Úristen. Alicia ijedt pillantást vetett Paddyre. Ő olvasta tovább, aztán felháborodottan felkiáltott. – Mi a fasznak kínáltad meg egy pohár borral délelőtt tizenegykor? – Azt hittem… – Mit hitt? Hogy ő és Grace egy picit becsiccsentenek és viháncolnak egy kicsit, miközben a régi napokra emlékeznek? Paddy mohón olvasta tovább: a neveltetésének unalmas részleteit, iskolák, munkahelyek felsorolását. Eddig minden rendben – aztán katasztrófa. „Thornton értékrendje az 1950-es évekre emlékeztet, amikor a nők hűségesek maradtak a házasságtörő férfiakhoz, mivel a »házasság szent kötelék. Csak azért, mert az egyik fél megtöri, nincs rá ok, hogy a másik is így tegyen«.” – Ezt mondtad? – üvöltötte Paddy. – Egy részét… – És ő befejezte, te meg beleegyeztél. – Igen… – Túl későn jutott az eszébe, hogy ha egyetért egy állítással, amelyet az újságíró mond, azt idézhetik, mintha ő mondta volna. – Én a kibaszott modern Írországot akarom képviselni. – Sajnálom, Paddy.

– Nem egy elcseszett, elmaradott, katolikus banánköztársaságot! Mi a szarnak küldtünk el a médiatréningre, ha nem emlékszel az alapvető dolgokra? – Sajnálom, Paddy. – Miért nem engedted, hogy Sidney ott legyen? De tudta miért, mindketten tudták. Tovább olvasott. „Thornton úgy véli, hogy a poligám de Courcyt a »lojalitásával és az állhatatosságával« fogta meg. Ez meglepetésként fogja érni a hegymászó Selma Teeley-t, aki – el kell ismernünk, nagyon lojálisan – a jelentős szponzorálásból származó jövedelmét használta fel de Courcy választási kampányának finanszírozására hat évvel ezelőtt.” Tényleg? Alicia nem tudott erről. Meglepetten nézett Paddyre, aztán gyorsan félrenézett. Nem most jött el az idő a szemkontaktusra. Alicia rájött, hogy talán az egészben az volt a legrosszabb, hogy Grace ezt egyenesen kimondta. Nem voltak félreérthető célozgatások: ehelyett hagyta, hogy Aliciát a saját mondatai intézzék el. Alicia egy alázatos lábtörlőnek tűnt, és mindez csakis az ő hibája volt. Amikor Paddy befejezte az olvasást, egy hirtelen mozdulattal félrehajította az újságot és bosszúsan ült tovább a székében. – Ostoba liba – mondta. LOLA PÉNTEK, OKTÓBER 17., 11.07 Ébredés. Megnézem az ébresztőórát. Örülök. 11.07 – éppen idejében. A nap kisebb részét pazarlom el. Kávét készítek, és egy tál müzlit, a széket a ház végébe húzom, hogy lássam az Atlanti-óceánt. Ez szokásommá vált, mert mindennap gyönyörű idő volt, annak ellenére, hogy már októberben jártunk. Írország furcsa, furcsa ország. Kényelmesen tejet öntöttem a müzlimre. Hat vagy hét szörfös van kint a vízen ma reggel, neoprénruhájukban fényesek, mint a fókák. Lassan ettem. Minden egyes falatot hússzor rágtam meg a cikk miatt, amelyet olvastam. Vigyázat! A nyugati világban nem rágjuk meg eléggé az ételt. Szinte egészben lenyeljük. Ez nem jó, mert a beleknek

nincsen foguk. Ha minden falatot hússzor megrágsz, az jó az emésztésednek. És segít eltölteni az időt. Képzelődtem vagy az egyikük tényleg felém nézett? Jake, a szerelemisten? Hirtelen ezüstfény villant – kicsi, de intenzív –, az ő irányából jött és a fejemet célozta. Nem egy apró villámlás, hanem ezüstös szemének villanása. Vagy csak a vízen megcsillanó napfény volt? Biztosan nem lehet látni a szeme színét, még ha abnormálisan csillogó is. Némi távolságra van tőlem (12 méter? háromnegyed kilométer?). Hunyorítottam, hogy jobban lássak (furcsa dolog – miért húzod össze a szemed, ha jobban akarsz látni?). Egyszer csak láttam, a szörfös integet. Biztosan Jake! Némiképp öntudatlanul visszaintegettem. Alig hallhatóan mintha kiáltott volna. – Szia, Loo-laa! – A szavak lebegtek a tenger felett a levegőben, sok-sok sómolekula hozta felém. Visszakiáltottam: – Szia, Jake! – De a hangom vékonynak és gyengének hallatszott. Biztosan tudtam, hogy a sómolekulák nem segítettek, egyedül én hallhattam. Kicsit bolondnak éreztem magam. Akármikor belebotlottam Jake-be Knockavoyban, hosszan, szexisen rám mosolygott, sokatmondón rám nézett, aztán továbbment anélkül, hogy konkrétan meghívott volna. – Tetszel neki – mondogatta Cecile, akármikor találkoztunk, ami szinte mindennap megtörtént. – Ezt hajtogatod – válaszoltam. – De ő semmit nem tesz az ügy érdekében. – Nem szokott lányok után futni – válaszolta Cecile. – Ezt mindig a lányok teszik vele. – Ez a lány nem teszi – feleltem, mintha tele lettem volna önbecsüléssel, méltósággal, jó önértékeléssel. Nem ez volt az helyzet. Az igazság az volt, hogy Jake és az ő szerelemistenes viselkedése csak finom elterelés volt, de Paddy ezt is tönkretette. 12.46 – Lola? – Férfihang szólít kintről. Meglepő. – Lola? Paddy jött el hozzám! Meg akarja mondani, milyen nagy hibát követett el!

Nem, természetesen nem. De természetesen nem marad abba. Ha nincsenek is különösebb gondolataim, akkor is a szabadon áramló rettenet működtet, és csak nagyon picike dolog kell – például Louise Kennedy megemlítése egy magazinban –, hogy elinduljon a fájdalmas gondolatok gyors egymásutánja. A Paddy nélküli lét meghatározó eleme az életemnek. Bármikor szakítottam egy másik fiúmmal, szomorú lettem, nem tagadom. De mindig reménykedtem, hogy van még jövőm. De találkoztam Paddyvel. Találkoztam az igazival. Ő volt az, aztán elment és a jövőm most üres. Kinyitottam az ajtót. Nagydarab ember. Távolabb az úton egy DHL-es teherautó parkolt. A nagydarab ember megszólított: – Lola Daly? – Én vagyok. – Csomagja jött. Itt írja alá. Kíváncsi voltam, mit kaptam. Ki küld nekem valamit? A „tartalom” szerint „cipő”. Most már tudtam, mi az. A DHL-es férfi felfordította a dobozt, hogy el tudja olvasni. – Cipő, ugye? Dublinban hűvösen néztem volna rá a kíváncsiságáért. De Knockavoyban ezt nem tehetem. Illik nekidőlnöm a kilincsnek, jelezve, hogy van időm a pletykálkodásra. – Igen, cipő. – Esküvőre? – …Ööö, nem esküvőre. – A cipő történetesen nem is az enyém, de nem mondhatom meg neki, akármilyen beszédesnek kell is lennem. Köt a titoktartás. Jó kis dilemma. Két különböző irányba húz két különböző elv. – Úgy érezte, új cipőt kell vennie, igaz? – Ez az. Csak… úgy éreztem. – Itt nyaral, ugye? – Ó… nem, hosszabb időre jöttem. – Milyen hosszú? – Nincsenek… ööö… terveim. – Szégyenkezem az életem miatt. Nem mondhattam, hogy addig kell maradnom, amíg a barátaim és a kollégáim eldöntik, hogy már elég józan vagyok ahhoz, hogy visszamehessek Dublinba. – Csak úgy improvizálok… tudja. – Akkor lehet, hogy újra látom? – Lehet. – Niall – mondta és nyújtotta a kezét, hogy megrázzam.

– Lola – mondtam. – Ó, tudom. 12.57 Vártam, amíg tényleg elment, aztán kinyitottam a dobozt, hogy ellenőrizzem, az van-e benne, amire gondoltam. Az volt. Felhívtam Noelt. Azt mondtam neki: – Megérkezett a csomagja. – Végre. Épp ideje. Csúcs. (Csúcs – ezt a szót gyakran használja ’remek’, ’nagyszerű’ jelentésben.) – Felhívom ma este munka után. Mikor jó? – Bocs, Noël, barátaim jönnek a hétvégén. Meghökkent szünet. Aztán így szólt: – Ó, nagyszerű. Legyen úgy. Biztosan Dublinból jönnek barátai – tette hozzá kissé gúnyosan, mintha Dublin maga lenne az erkölcsi fertő. – Mi a helyzet a hétfővel? – kérdezte Noël. A hétfő még messze volt. Lehet, hogy addigra visszanyerem a teljes szellemi egészségem és már tartok visszafelé Dublinba. De nem nagyon valószínű. – A hétfő tökéletes. Jöjjön munka után. 13.06 Késő volt. Berohantam a városba. Mintha számított volna. Gyorsan bevásároltam – vettem ennivalót, bort és rengeteg csokoládét Bridie, Treese és Jem tiszteletére –, aztán hazasiettem. Visszavettem a pizsamát, a gumicsizmát és a tollboát. A kanapét kihúztam a ház mellé, és heverészéssel töltöttem a délutánt, miközben egy Margery Allingham-krimit olvastam. Furcsa. Ha az embereket megkérnék, hogy fessék le, milyen a tökéletes élet, akkor az enyémet írnák le: csodálatos helyen lakom – tenger, természet stb.; nem kell felkelnem kora hajnalban, fél napokat alszom, nincs stresszes munkám, van időm bosszúról szóló DVD-ket nézni és komor krimiket olvasni, valamint hússzor megrágni minden egyes falatot. De nem élvezem. Feszült és ideges vagyok. Úgy érzem, az élet elmegy mellettem. Mintha minden, amiért olyan keményen dolgoztam, kicsúszna alólam.

Szégyellem a hálátlanságomat. Még egy kellemetlen érzés. A változatosság gyönyörködtet, azt hiszem. Elszakít a rettegéstől és a szívfájdalomtól. Lelkesítő beszédeket mondtam magamnak (hang nélkül, még nem értem el abba fázisba, hogy hangosan beszéljek magamban): egy napon az élet más lesz, újra stresszes és elfoglalt leszek, és akkor majd szeretnék elrejtőzni egy szép kis helyen és élvezni a semmittevést. Most meg kell próbálnom élvezni az itt töltött időt. Ez sem tart örökké! 17.30 Nem kémkedem. Ezúttal nem. Behúztam a kanapét a kunyhóba, amikor tűzgyújtó Considine háza felé pillantok és meglátom a konyhában. Az első gondolatom egy kíváncsi szomszédé: korán hazajött a munkából. Második gondolatom: ez tényleg tűzgyújtó Considine, és ha igen, mi a csudát visel? Bámultam. Erősen bámultam. Tényleg úszószemüveget és úszósapkát visel? Igen. Kétségtelenül, igen. Furcsa dolgok történnek abban a házban. 18.57 BRIDIE ÉS BARRY ÉRKEZÉSE Figyelem, hogy jön-e az autó az úton, mint egy magányos vidéki. Hallom már jóval előbb, hogy megérkeznek. Nem azért, mert ez az egyetlen autó az úton – tényleg nem, az út, a főút Knockavoy és Miltown Malbay között, elég forgalmas –, hanem azért, mert szól a zene Bridie autójában. Oasis, ha nem tévedek. Az autó lefékez mellettem, a zene hirtelen elhallgat, és Barry száll ki a vezetőülésből. Barrynek megengedték, hogy eljöjjön a hétvégére, mivel mindent megcsinál, amivel megbízzák, nincs saját véleménye, nem okoz zavart. Nem úgy, mint más férjek. – Három óra, negyvenkilenc perc – volt az első dolog, amivel Bridie hozzám fordult. – A pénteki csúcshoz képest remek idő. Várj csak, le kell írnom. 19.35 TREESE ÉS JEM MEGÉRKEZIK Treese egy imádni való, kicsi kék Audi TT-t vezet – amely ajándék Vincenttől! Talán, hogy ellentételezze az abnormálisan nagy fejét.

Jem az utasülésen ül, kissé kényelmetlenül. Túlságosan közel van a földhöz és kissé túl húsos az autóhoz képest. Talán Jem zavarban van, hogy ilyen nőies járműben ül? Treese remekül néz ki, magas sarkúban és finoman elegáns ruhában. – Mesésen nézel ki – ámuldozom. – Hogy van Vincent? Jól van? – Meg kellett kérdeznem. Udvariasságból. Meghívtam a hétvégére. Meg kellett hívni, ha Barryt meghívtam –, de Treese soha nem válaszolt. Még annyit sem, hogy Vincent köszöni a meghívást, de a hétvégén el van foglalva a fejméretének a csökkentésével. Egyszerűen mindannyian – Treese is – csendben elfogadtuk, hogy jobb, ha nem jön. 19.38-19.45 A jövevények mélyen belélegezték a sós levegőt. Arccal a tenger felé, kezük a csípőjükön, tüdejüket teleszívták az ózondús levegővel, s közben felsóhajtottak: – Istenem, ez fantasztikus. – Mindez hét, illetve nyolc percet vett igénybe. Aztán Jem összecsapta a kezét, és így szólt: – Rendben, akkor melyik kocsma? 20.07 A TÖLGY, BACCHUSI IVÁSZAT (MARGERY ALLINGHAM) Vén Aszaltszilvaszem szánt ránk egy kis időt és leült velünk az asztalhoz. Mosolygós, csillogó szemű, kellemes. Elmondta a többieknek, hogy már sokat hallott róluk. Remek. Büszkének éreztem magam, mintha ő az én találmányom lenne. Elmesélte, hogyan jövök mindennap ebédidőben (nem mindennap, de sebaj, nincs értelme ellentmondani, amikor úgyis jóakarat lengi körül) a napi leveséért. – Lola mindig megkérdezi tőlem: „Ibrahim, darabos?” – Nagyot nevetett, a combját csapkodta és megismételte: „Ibrahim, darabos?” – Mindennap. Mindenki csatlakozott a hahotához, kicsit bizonytalanul, hogy vajon min is nevet, de elbűvölte őket, hogy ezt ő ilyen viccesnek tartja. (Különböző kultúrák, különböző humorérzék.) Jem odament a pulthoz, hogy rendeljen egy rundot, és amikor viszszajött, vidám volt, és felhevült. – Meghívtak minket egy holnap esti partira. – Új barátokra tett szert, miközben rendelte az italt. Történt már ilyesmi az emberrel. Nem akarok cinikus lenni, de… – Milyen parti? – érdeklődött Bridie.

– Azok a fickók ott a pultnál. Szörfösök. Öten vagy hatan. Alig van rajtuk valami, strandpapucs, levágott farmer, fülbevaló, le vannak sülve, só illatuk van. És ott volt Jake, kifakult pólóban, lelógó farmerban, nyakában cápafogból készült nyaklánc. A bárpultnak dőlve, itallal a kezében figyelt. – Lola – súgta oda a nevem és mosolygott. Bridie rám nézett: – Te ismered? – Jake-et?… ühm… igen. – Hogy őszinte legyek, elég büszke vagyok. Olyan érzés, mintha vennék egy mesés, új Chloé kabátot, de senkinek nem szólnék róla, csak megjelennék benne és várnám a hatást. – Tetszel neki! – bökte oldalba Bridie Barryt. – Ugye? – Úgy tűnik. – Ahogy rád nézett! – Bridie még egy pillantást vetett Jake-re. – Még mindig néz. Esküszöm, tetszel neki! – Valójában – köszörültem a torkom, hogy kiélvezzem a percet. – Igen. Ez felizgatta Bridie-t. – Tényleg? Honnan tudod? – Cecile mondta. – Ki az a Cecile? – Bridie szeret mindent tudni. Jelenleg szinte semmit nem tud. – Francia lány, ott van ő is. Cecile a fiúk közt állt, vihogott és rángatta a vállát, bermudát, balerinacipőt és egy sálat viselt, amelyet olyan lazán kötött meg a nyakában, ahogyan egy ír lány képtelen lett volna, még akkor is, ha egy hónapig gyakorolta volna. – Hívd ide – rendelkezett Bridie. – Hé, Cecile, Cecile! Gyere ide! Cecile meglepődve összecsücsörítette piros ajkát, felhúzta tökéletes szemöldökét, de azért engedelmeskedett Bridie-nak. – Cecile? – Bridie megismételte. – Te vagy Cecile? – Gyors bemutatkozás. – Bridie, Barry, Treese, Jem és Lola. Oké, mondd, az a szőke fickó a bárban – Jake? Igaz ez? Tetszik neki Lola? Cecile vihorászott. – Ó, igen, meg akahja lovagolni a jövő héten. Treese meghökkent. De ez nem Cecile hibája. Ő nem durva, csak egyszerűen francia. Nem ért mindent abból, amit mond, csak egyszerűen megismétli, amit hallott, mint egy kisgyerek.

– Úgy akarja meglovagolni, hogy egy hétig ne tudjon egyenesen járni. – Köszönjük. Nagy segítség volt. Cecile elbocsátva. – Rendben – szögezte le Bridie. – A következőt gondoltam. A legjobb dolog, ami Lolával történhet jelenleg, egy dugás lenne Jake-kel. Egyetértetek? – Bridie ránézett a többiekre. Igen, egyetértettek. – De nem szabad semmi hosszú távúra számítani – figyelmeztetett Bridie. – Túlságosan jóképű. – Mi az, hogy állandóan azt hajtogatod, hogy az összes férfi túl jóképű hozzám? – Nincs ebben sértés, Lola. Te is csinos vagy, csak hát nézz rá Jake- re. Ő abnormálisan jóképű. Ő a természet csodája. A szája olyan szexi! Mindenkinek tetszik. Még nekem is. – Bocsánat – fordult Barryhez. – Oké – válaszolta Barry. – Nekem is tetszik. – Tényleg? – Hármasban is csinálhatnánk – jelentette ki Barry, aztán egymásnak dőlve nevettek, mi meg kissé kényelmetlenül figyeltük őket. SZOMBAT, OKTÓBER 18., DÉL. MINDENKI FELKELT. A napi terv: séta, levegőzés, erőgyűjtés „az esti vad bulira” – hogy Jemet idézzem. Először: rövid kiruccanás a városba, mert elfogyott a tej. – Majd én megyek – mondtam. – Én vagyok a háziasszony. Az én reszortom. – Nem, én megyek – erősködött Jem. – Mivel én ittam meg reggel ötkor. – Nem, én megyek – szólt közbe Bridie. Mivel ő mindig mindent irányítani akar. – Miért nem megyünk mindannyian? – érdeklődött Treese. – Oké! 12.18 BESÉTÁLUNK A VÁROSBA Bridie Jake-ről beszél. Már megint.

– Jót tesz neked, ha vele alszol. Jót tesz az egódnak, az önbizalmadnak. Mit tudsz róla? – Semmit. Huszonöt éves, Corkból való, már minden második nővel dugott Knockavoyban, és nyilvánvalóan meg akar lovagolni úgy, hogy egy hétig ne tudjak egyenesen járni. – De van munkája? – érdeklődött Treese. – Miből él? – Nem tudom és nem is érdekel. Nem akarom tudni, hogy a mamája tanár és a papája biztonsági őr, hogy van egy nővére és két öccse, hogy az iskolában jó volt hurlingben, de nem olyan jó fociban. Nem akarom tudni, hogy közös volt a hálószobája a bátyjával, és hogy Roy Keane fotóit ragasztotta a falára. Azt sem akarom tudni, hogy vannak olyan fotói, ahol szemtelen hatéves, hiányzó fogakkal, vagy vigyorgó tízéves borzalmas frizurával. Nem akarom tudni, hogy átlagos és hogy nem volt mindig szép. – De nem úgy kezeled, mint egy emberi lényt – válaszolta Treese. – Tudom. Nem akarok tudni a vágyairól és az álmairól. – Erre nem lehet egy kapcsolatot alapozni – mondta Treese. – De nem lesz vele kapcsolata – szólt közbe Bridie. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egyszerűen túl jóképű. – Egy pillanat! Az nem számít, hogy én mit akarok? Mindanynyian úgy csináltok, mintha én lennék a legszerencsésebb nő a földön, hogy tetszem neki – és ő csak azért érdeklődik irántam, mert új hús vagyok –, de mi van velem? Talán egyáltalán nem tetszik nekem! – Hát tetszik? – kérdezte Bridie. Gondolkodtam egy kicsit. – Nem igazán. Még Jemből is kitört a hitetlenség. – Rendben, nyugodj meg! Jó ránézni. – Csak kéreted magad – vélekedett Bridie. – Ne aggódj, nem akar veled tartós kapcsolatot. – Nem kéretem magam. Még mindig Paddyt szeretem. – Te elutasítanád a szexet a szerelemistennel, csak azért, mert még mindig ragaszkodsz ahhoz a nyálas politikushoz, akinek olyan a mosolya, mint Jokernek a Batmanből! – Bridie mérges lett. – Egy politikus, aki éppen egy lovat készül elvenni. 19.25 A TÖLGY Könnyű vacsora. Meleg szendvics és a napi leves (gomba).

– Kérdezze meg – könyörgött Vén Aszaltszilvaszem. – Kérdezze meg! – De tudom, hogy nem az. – Akkor is kérdezze meg. – Rendben. Darabos a leves? Még sohasem láttam valakit ennyire hahotázni. – Lehetne jövőd komikusként Egyiptomban – jegyezte meg Jem csendesen. 20.39 MRS. BUTTERLYNÉL Ronda meglepetés. Már van két vendég. Még soha nem kellett megosztoznom Mrs. Butterlyn – Honouron (nem sejti, hogy megtudtam a keresztnevét Főnöktől, ez olyan, mint amikor megtudod a tanárod keresztnevét az alsó tagozaton) – egyetlen más vendéggel sem. Aztán észrevettem, hogy az egyik vendég a tűzgyújtó! Rossa Considine. Egy nővel volt. Újra összejött a menyasszonyával?! De a gyors vizsgálat feltárta, hogy a nő, akivel együtt van, nem a menyaszszonyi ruhás. Valójában kicsit menyétszerű vonásai voltak. Lehet, hogy ő az a barátnő, akiről a Piás Sarokban beszéltek? A tagadhatatlan menyétszerűségtől eltekintve – amelynek a foga volt az oka –, nem volt se ronda, se túlsúlyos. Tulajdonképpen aranyos volt. Vajon mi történt? Rossa Considine dobta a menyétképűt, amikor találkozott a menyasszonyi ruhással? Most pedig a menyasszonyi ruhás eltűzött, ezért megpróbálja visszaszerezni a menyétképűt? Mrs. Butterly izgatottan kotkodácsolt: – Nem tudom, hova fognak mindannyian elférni. Bocsánat, Lola, tudom, hogy a barátai, de nem tudok mindenkit elhelyezni. Nincs elég poharam. – Semmi gond – szólalt meg Rossa Considine. – Éppen menni készültünk. Leülhetnek a mi asztalunkhoz. – Átnyomakodott mellettünk és odaszólt: – Helló, Lola. – Helló, Rossa – válaszoltam. A beavatatlanok számára ez a köszönés nyájasnak tűnhetett. De rengeteg kimondatlan feszültséget rejtett. Szarkasztikus mosollyal a szemében Rossa Considine valójában azt mondta: Látlak, amint reggelenként kukkolsz, mint egy fürkésző csodabogár. Én pedig így válaszoltam a szememmel: Tényleg? Én pedig láttalak, amint a volt menyasszonyod ruháit égetted az éjszaka közepén.

Aztán úszószemüvegben és úszósapkában táncoltad körbe a konyhát. És még te hívsz csodabogárnak. – Ki ez? – kérdezte Treese, miután kinyomakodtak. – A szomszédom. – Kedvesnek tűnik. Ez is mutatja, milyen keveset tudsz, gondoltam. Kissé meg voltam sértve. Mit ártottam én Rossa Considine-nek? Azon kívül, hogy néha reggelente meglestem? És mi abban a rossz? 0.12 BULI A SZÖRFÖS FIÚK HÁZÁBAN Hangos zene, zsúfoltság. Honnan jön ez a sok ember? Nem tudtam, hogy ilyen sok jóképű srác él Knockavoyban. A tömegen keresztül a hallban megláttam Jake-et, amint egy sötét hosszú hajú lánnyal beszélget. A hullámzó sokaság ellenére meglepően hosszú ideig viszonozta a pillantásomat, és jelentőségteljesen elmosolyodott. Gyorsan bólintottam, az arcom lángolt. Bementem a nagyszobába. Treese és én ültünk a futonon, kissé mereven, mialatt Bridie söröket osztott szét, mint egy anya a pikniken. Barry és Jem szuper formában volt. Úgy döntöttük, hogy táncolunk. Éppen önfeledten táncoltam, amikor valaki jó erősen megbökött hátulról. Elég fájdalmas volt, ami azt illeti. Azt hiszem, vesén talált. Megfordultam. Az a hosszú hajú lány volt, akivel Jake beszélgetett. Fiatal, szörfös, tetovált. (Nekem is van tetoválásom, de csak egy, diszkrét pillangó a bokámon. A lány jócskán túlszárnyalt egy a felső karján tekeredő kelta csomóval, egy napocskával a köldöke körül és egy om-szimbólummal a csuklóján.) – Te vagy Lola? – kérdezte. Hozzászoktam, hogy Knockavoyban mindent tudnak rólam, de ez más volt. – …Ööö… igen. Tetőtől talpig végigmért. – Jaz vagyok. Emlékezz a nevemre. – Mielőtt még elnevettem volna magam ezen az olcsó szövegen, továbbment, de belebotlott Jembe, aki szédelegve ütközött bele Bridie-ba. Bridie durván rákiabált: – Vigyázz, hol táncolsz! Jake hirtelen a hifihez lépett, valamit állított, és a zene hirtelen az Arctic Monkeysról (azt hiszem) valami lassúra váltott.

A táncolók kicsit meglepődtek. Éppen a szám közepén. Tisztán hallottam, amint valaki megkérdezte: „Mi ez a szar?” Jake keresztülnyomakodott a táncolókon, megállt előttem és halkan kérdezte. – Hmmmm? Tudtam, hogy mit kérdez, de azt akartam, hogy megismételje. Hangosabban mondta: – Jössz táncolni? – …Oké… Kézen fogott és udvarias mozdulattal a szoba közepére vezetett. – Gyerünk, Lola – bátorított Jem, mintha egy lovat biztatna az Ír Nagydíjon. Egészen felhevült. Hallottam, ahogy Bridie odasziszegte: – Fogd be, Jem, te fafej! Jake kitárta a karját – szépen kidolgozott, dagadó bicepsz, nem obszcén, nem olyan, mint Mr. Universe-é –, és én odaléptem. Megcsapott a testéből áradó forróság. Nehéz leírni, hogyan éreztem magam. Nem buján vagy románcra éhesen. De nem is vonakodtam. Nem taszított a tény, hogy nem Paddyvel voltam. Azt hiszem… érdekelt. Egyik kezét a két lapockám közé tette, a másikat a derekamra. Kedves. Ekkortájt nagyon minimális fizikai kontaktus volt az életemben. (Mrs. Butterly nagyon szeretett, de egy vidéki ír nő volt; belehalt volna, ha meg kell ölelnie.) Átöleltem a nyakát, a tarkójánál belegabalyodtam a hajába. Jó kis hely volt a kulcscsontja alatt, a cápafog nyaklánctól jobbra, pont odafért a fejem. Kísérletképpen megpróbáltam. Kellemes érzés. Éppen beleillett. Ellazultam. Becsuktam a szemem. A trikója meleg és puha, alatta a mellkasa meleg és kemény. Kellemes, kellemes, tagadhatatlanul kellemes. Úgy éreztem, mintha nyolcezer éve nem lassúztam volna. Tizenöt éves kor felett ez már egyszerűen nem történik meg, ugye? A bőrének sós illata volt. Gondoltam, ha kidugom a nyelvem és megérintem a nyakát, sós íze lesz. Valójában, amikor mély levegőt vettem, észrevettem, hogy enyhén izzad. Az emberek úgy tesznek, mintha egy emberi lény szagolgatása obszcén lenne. Az, hogy nem üdítő citrusillatot éreztem, kissé illetlennek tűnt… de talán én vagyok kissé illetlen. Talán a fiatalabb emberek nem mosakodnak olyan gyakran, nem tömítik el az izzadságmirigyei-

ket azzal a fehér micsodával, ami aztán szétterjed a ruhájukon, nem mérgezik magukat erős illatú vegyszerekkel (például aftershave). Talán a magnóliavirág illatú textilöblítő iránti vonzalmamat nevetségesnek találják. Jake kicsit erősebben szorított, az egyik kezét a hátamról a derekamra csúsztatta, míg a másik kezével erősebben nyomta a lapockám közét. Remek, egyszerűen remek. Próbáltam a figyelmemet a derekam feletti részre összpontosítani, úgy éreztem, ha alatta valami megmozdul, arról egyszerűen nem veszek tudomást. A számnak vége lett. Egy új szám kezdődött, szintén lassú. De enynyi elég volt. Másképp nem tudom elmagyarázni. Szerettem a tapintását, az illatát, de ma estére ennyi elég volt. – Köszönöm. – Elhúzódtam tőle. Meglepettnek tűnt. – Ennyi volt, Lola? – Ennyi, Jake. Mosolygott. A szemében csodálat? Tisztelet? Talán nem. Ki tudja? Visszamentem a többiekhez. – Miért hagytad abba? – érdeklődött Bridie. – Csak mert így akartam. – Úgy látom, hosszú játékot tervezel. – Nem én… – De ez nem tesz jót neked. Felmehetnél azon a lépcsőn és most rögtön ágyba bújhatnál vele! Nem szóltam semmit. Bridie rám vetíti a saját érzéseit. Tetszik neki Jake. VASÁRNAP, OKTÓBER 19., 13.17 Furcsa érzéssel ébredtem. Természetesen másnaposan. Elbúcsúztam Bridie-tól, Barrytől, Treese-től és Jemtől. – Rossz érzés itt hagyni téged egyedül – mondta Jem. – Jól leszek! Örülök, hogy visszamentek. Teljesen le vagyok robbanva. Már nem vagyok alkalmas erre az ivászatra és lumpolásra. Nagyon szeretlek titeket, de ne gyertek egy darabig.

HÉTFŐ, OKTÓBER 20., 10.07 Túl korán ébredtem. Kissé nyomorultul éreztem magam. Az életritmusomat alaposan kilendítette a megszokott kerékvágásból a hétvégi ivászat és éjszakázás. Nem mentem be a városba. Keringtem a ház körül, próbáltam keresni valami örömforrást. Jem elhozta a postámat Dublinból: sok-sok divatlapot, de túl fájdalmas lett volna áttanulmányozni őket. Pillanatnyilag túlságosan szomorú voltam ahhoz, hogy emlékeztessem magam munkanélküli státusomra. Elkeseredésemben elkövettem azt a hibát, hogy átlapoztam a napilapokat, amelyeket Jem hagyott itt. Nem kellett volna. A társasági oldalon Paddy és a lóképű Alicia képébe ütköztem, amint éppen valami művészeti kiállítást nyitnak meg. Rendkívül ideges lettem. Egész testemben reszkettem – az ujjaim, a térdem és az ajkam, de belül is –, a gyomrom, a hólyagom és a tüdőm. Iszonyúan rám tört az anyám utáni vágyakozás. Félelmetesen kezdett hiányozni. Meg akartam látogatni a sírját, és beszélgetni szerettem volna vele. De nem tudtam volna elvezetni Dublinba. A kezem túlságosan reszketett. Ráadásul ki voltam tiltva. Hirtelen támadt egy ötletem. Elmegyek a knockavoyi temetőbe, meglátogatom valaki másnak a sírját, egy anyámhoz hasonló korú aszszonyét, és beszélgetek vele. 15.04 Elsétáltam a temetőbe abban a reményben, hogy a fizikai tevékenység segít – endorfin, szerotonin stb. –, de még csak néhány perc telt el, amikor egy autó fékezett le mellettem nagy csörömpöléssel. Rossa Considine az ökomobiljában. Rossz, égető érzés. Mit akarhat? – Elvigyem a városba? – kérdezte. – Megspórolhat nyolcvan métert. – Nem a városba megyek. – Akkor hova? – A temetőbe. – Nem részleteztem. Miért is kéne? – Szálljon be, elviszem. Rossz, égető érzés. Nem akartam beszállni. Nem akartam más emberi lénnyel beszélni (élővel semmiképpen). Azt akartam, hogy egyedül legyek a sötét, égető gondolataimmal. De féltem, hogy megsértem

és rájön, hogy emberrablónak és úszószemüveges csodabogárnak tartom, így hát beszálltam. Nem szóltam semmit. Rossz, égető csendben ültünk. – Miért megy a temetőbe? – kérdezte. – Hogy beszéljek az anyámmal. – Itt van eltemetve? – Nem. Dublinban. – Nem volt kedvem elmagyarázni. – Ez vicc? – Nem. Megint hallgatás. – Miért nem dolgozik? – kérdeztem udvariasan, mert bár nem akartam, de mégiscsak felajánlotta, hogy elvisz. – Szabadnap. Hallgatás. – Nem túl beszédes – mondtam. Megrándította a vállát, mintha azt mondaná, bagoly mondja verébnek, nagyfejű. – Hová tart? – kérdeztem minden melegség nélkül. – Vagy talán titok? – A szelektívhulladék-gyűjtőbe. Akar jönni? – Szarkasztikus mosoly. – Az üvegtörés talán javít a hangulatán. – Milyen hangulaton? Nincs semmilyen hangulatom. Elérkeztünk egy útkereszteződéshez, és lelassított. – Dönteni kell – szólt. – Mi legyen? Temető vagy üveggyűjtő konténer? – Temető vagy üveggyűjtő? Nem csoda, hogy olyan nagy szám a nőknél. Az arca elsötétedett – talán bosszúság? –, mire gyorsan azt mondtam: – Üveggyűjtő. Miért is ne? Mi mást tehetnék? A temetőlátogatást elhalasztom holnapig. – A spontaneitás adja az élet sava-borsát – mondtam. – A változatosság. – Tessék? – A változatosság. Nem a spontaneitás. Istenem, uram, micsoda okostojás.

Ültem a kocsiban szálfaegyenesen. Nem dőltem neki a támlának. Úgy éreztem, beadnám a derekam. És szerettem volna hibát találni a kocsiban. De be kell vallani, hogy az elektromos autó ugyanolyan jól üzemelt, mint a benzinnel működő. A vidék, amelyen keresztülhajtottunk, mindenfelé vadon volt… igen, vadon. Balra az Atlanti-óceán csapkodta a partvidéket, jobbra csupasz mezők, sziklák, csenevész fák. Egy idő után Considine szó nélkül bekapcsolta a rádiót. Egy műsor Colin Farrellről. Valaha utazó sortáncos volt. – Ez abszurd! – Rossa Considine megtörte a csendet – Colin Farrell rosszfiú. A rosszfiúk nem szoktak utazó sortáncosként dolgozni. Ezúttal egyetértettünk. – És mi is pontosan az az utazó sortáncos? – kérdeztem. – Tudja a fene. – Considine őszintén érdeklődőnek tűnt. – Azt jelenti, hogy a táncparketten utazott keresztül vagy, hogy az országon? 15.24 Az üveggyűjtő konténer különlegesen szép helyen van. Rendjén való ez? – Itt van. – Rossa Considine átnyújtott egy doboznyi csörgő üveget. – Kezdje el törni. Sokat megtudsz egy emberről a szemete alapján. Rossa Considine sört ivott, és vörösbort, de nem volt aggasztó mennyiség, ha ez csak a hétvégi adagja volt. Olívaolajjal és szójaszósszal főzött, C-vitamint szedett és aftershave-t (Cool Water) használt. Egyébként semmit nem láttam, ami megmagyarázta volna, hogyan került a titokzatos menyasszony a hálószobájába, vagy miért viselt úszószemüveget a konyhájában. Az újrafelhasználás meglepően jólesett. Nyilvánvalóan felemelő érzés segíteni a környezeten, de azt sem lehet alábecsülni, mennyire élvezetes összetörni valamit. Behajítani az üvegeket és hallani, amint apró szilánkokra törnek, egészen felvidító érzés. Sikerült széttörnöm az összes rossz, égető érzést. – El kellett volna hoznom a saját üvegeimet is – mondtam. – Egy tonna összegyűlt a hétvégén, mivel a barátaim meglátogattak. – Szólok, amikor legközelebb jövök.

– Köszönöm. – Valami kellemetlent még hozzá akartam tenni, például hogy „micsoda nagyvonalúság”, de nem mondtam. Akárhonnan néztem is, az, hogy felajánlotta, hogy elvisz a szelektívhulladékgyűjtőhöz, nem számított ironikus megjegyzésnek. 18.33 Egy autó parkolt le a ház előtt, gyakorlatilag közvetlenül a bejárati ajtó mellett. Noël nem tudta úgy kinyitni a kocsit, hogy ne csapja oda az ajtót a ház ajtajához. Aztán kiszállt. Lopakodva berohant az autótól a házba. El akarta kerülni, hogy meglássák. Miután beért a házba, kiegyenesedett és átnyújtott egy üveg bort. Váratlan. Szép gondolat, még akkor is, ha rozé. – Lola, milyen szép boát visel. Mi ez… strucctoll? Ó, csodálatos. – Hátrahőköltem. Nem szoktam hozzá, hogy kedves. – Nos, hol van? Hol van a kicsikém? – Itt. – Rámutattam a dobozra. Miután észrevette, nagy áhítattal kicsomagolt egy pár 46-os leopárdbőr tűsarkú cipőt. Magához ölelte, mint egy újszülött báránykát. Rókaarcához dörgölte. Aggódva figyeltem. Szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy eltakarjam a szemem. Féltem, hogy valami szexuális aktusra használja, például beleélvez. Mintha olvasott volna a gondolataimban, mérgesen odaszólt. – Nem vagyok perverz. Csak egyszerűen viselni szeretném. Ledobta a tornacipőjét és a zokniját, a nadrágszárát feltűrte a térdéig. Levette a nyakkendőjét és a homloka köré tekerte, mint egy színésznő a sálját. – És a nyomaték kedvéért – tette hozzá –, nem vagyok homokos. Olyan normális vagyok, mint Colin Farrell. – Egy nap alatt már másodszor említik Colin Farrellt. Mit jelenthet ez? – Van egy csinos feleségem, aki nem panaszkodik, ha érti, mire gondolok. Juj! Nem szeretnék rókaarcú Noelre gondolni úgy. Lassan, tiszteletteljesen lerakta a cipőt a földre. Érzékien belecsúsztatta az egyik lábát, azután a másikat. – Pont jó! Pont jó! – Hamupipőkéhez méltó pillanat. Le-föl parádézott a kőpadlón. – Szeretem, ahogy a sarka kopog – mondta boldogan. Tovább kopogott.

– Ó, ott a buszom. Várjon! Ne hagyjon itt! – sikította, miközben mulatságosan futni kezdett, felcsapva a sarkát egészen a fenekéig. – Ó, köszönöm, vezető úr, hogy várt rám. – A kezét kokettálva a torkára helyezte. – Ezt a hölgyet nagyon boldoggá tette. Szent ég. – Hol öltözhetnék át? – követelte, miközben visszaváltott férfihangjára. – Átöltözni? – Átöltözni a ruhámba. – Ruhába? – Igen, a ruhámba. – Átszellemülten megtapogatta a táskáját. Ó, istenem. – Transzveszti cucc van a táskájában? – Keresztöltözés, keresztöltözés, már mondtam. Nem akartam, hogy átöltözzön női ruhába. Azt akartam, hogy menjen el. De nem mondhattam, mert féltem, hogy azt hinné, elítélem. De nem ítéltem el azért, mert tranyó volt. Egyszerűen nem kedveltem. – Öltözzön át a konyhában. – Nem akartam, hogy felmenjen. Már így is átlépett bizonyos határokat. 19.07 Eltűnt a konyhában, félénken csukva be maga mögött az ajtót. Ültem a heverőn, és vártam. Elég elkeseredett voltam. Kellemetlen szituációba sodródtam. Nem is tudom, hogyan történt. Azzal kezdődött, hogy aznap este a Milton Malbay-i kocsmában azt kérdezte: – Tud titkot tartani? Azt válaszoltam: – Nem. Nem tudom zárva tartani a számat. Híres vagyok a diszkréció hiányáról. Ez persze nem igaz. Egyszerűen nem akartam megtartani a titkát. Akármi volt is a titok, valamilyen erkölcstelen módon hozzáköthetett. De ő nem bánta. Szüksége volt egy gyóntatóra. – Szeretek női ruhát viselni. Nem egészen tudtam, mit válaszoljak. Végül azt mondtam: – Én is szeretem a női ruhákat. – Igen, de maga nő. – Tehát maga tranyó. – Keresztöltöző. Transzvesztita, keresztöltöző; mind ugyanaz, nem?

– Nincs is barátnője? – kérdeztem. – Nincs. – Akkor a negyvenhatos cipő a magáé? – Igen. (Tudtam, hogy nem lehet egyszerre felesége és barátnője. Még jó, ha egy nője van.) A következő órában elmesélte az életét. Már tinédzser kora óta vágyat érzett a női ruhák iránt. Amikor egyedül volt otthon – ez ritkán történt meg –, felpróbálta a felesége sminkjét és alsóneműjét. De nem a ruháját: – Túlságosan unalmas. Az évek folyamán összegyűjtötte a saját cuccait – ruhát, kiegészítőket, parókát, sminket, de cipő nem volt –, nyitott pántos szandállal kísérletezett negyvenkettes méretben. Ez volt a legnagyobb, amekkorát be tudott szerezni, de a lábujja és a sarka lelógott elöl meg hátul, és fájdalmas volt sétálni benne. A holmit egy táskában tartotta a kocsija csomagtartójában. Rettegett, hogy a felesége rájön. Aztán jött a vízválasztó: elment Amszterdamba egy legénybúcsúra. Lemaradt a társaitól. Talált egy tranyóüzletet. Remekül érezte magát, miközben cipőt próbált és válogathatott az alsóneműk, köntösök és kombinék széles választékából. „Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos érzés lesz!” Rengeteg holmit vett, de miután eljött az üzletből, ideges lett. Félt, hogy a vámos átkutathatja a táskáját – az összes haverja előtt. Belehalt volna a szégyenbe. Elhatározta, hogy megszabadul a cucctól. Órákig sétált Amszterdamban. Végül bedobta a szerzeményét a csatornába – szemetelt. Amikor visszatért a hotelba, a társai tudni akarták, hol volt. Hazudnia kellett, és azt találta ki, hogy egy prostival. A haverjai ezt botrányosnak találták. A hangulat feszültté vált a hétvége fennmaradó részében. Otthon Noël nem tudott megnyugodni. A barátai ugratták a prostituált miatt. De sokkal rosszabb volt, hogy nem tudta elfelejteni, hogyan érezte magát, amikor a tranyóüzletben forgolódott. – Arra a rövid időre saját magam voltam. Valami felébredt bennem. Megpróbáltam eltemetni, de nem ment. És akkor maga besétált az irodámba és azt mondta, hogy stylist! – …Ööö… igen, de magának nincs rám szüksége. Biztosan be tud szerezni ruhákat az internetről.

– Nem tudom őket beszerezni. Nem tudok ilyen oldalakat nézegetni munka közben. Ellenőrizhetnek. Még ha kitörlöm is, ott marad a merevlemezen. És ha egy névtelen internetkávézóban nézegetném ezeket az oldalakat, messze Ennistymontól, akkor se vihetném a ruhákat haza. A feleségem meglátná. Kinyitná a csomagot. – Még ha magának lenne címezve, akkor is? – Van képe a feleségének. – Hát lehet, hogy nem nyitná ki, de nem hagyna békén, és kérdezgetne, hogy mi van a csomagban, kinek jött, megnézheti-e… Végül bevallanám. Hirtelen támadt egy ötletem. – Olyan szörnyű lenne, ha tudná? – Jézus! – Az arcát a kezébe temette. – Nem is akarok erre gondolni! Senkinek sem szabad tudnia! Három kicsi gyerekem van, a közösség köztiszteletben álló tagja vagyok. Hatalmas kockázatot vállalok azzal is, hogy mindezt most elmondom. – Oké, nyugalom. 19.22 – Íme! – Büszkén, de mégis félénken bukkant ki Noël a konyhából. Rövid, sztreccs, narancsos-fekete leopárdmintás ruhát viselt, könyékig érő leopárdmintás kesztyűt és – természetesen – a leopárdmintás cipőt. Úgy tűnt, szereti a leopárdbőrt. (A vörös hajúak gyakran szeretik.) Neccharisnya, Tina Turner-paróka, rosszul felkent smink. Elég olcsó külső. Túl egyértelmű. A kevesebb gyakran több. De nem szóltam semmit, úgy néz ki, ahogy akar. És nem akartam belebonyolódni az ügybe és meghosszabbítani a jelenlétét. – Natasha vagyok – mondta „hölgy” hangon. – Megvan az új katalógus? – …Ööö …igen, ez az. – Igyunk egy kis kortyocskát. Rábámultam. Nem akartam egy kortyocskát inni. Függetlenül a hétvégi alkoholmérgezéstől, ez egyre inkább a rémálom kategóriába tartozott. – A bort, amelyet hoztam – követelte türelmetlenül –, nyissa ki a bort. Ó… hát nem is nekem hozta. Hanem magának. Natashának. Kinyitottam az üveget. Öntöttem egy pohárral. Szopogatni kezdte a

bort, és keresztbe vetett lábbal nézegette a katalógust, mintha fodrásznál lenne. Formás láb. Hosszú, karcsú, kevés szőr, és ami van, az is halvány vörös. Sok nő megirigyelné. Figyeltem. Aggódva. Még mennyi ideig marad? Voltak terveim az estére. (Tengerparti dűnék, Mrs. Butterly stb.) Felnézett. – Van valami rágcsálnivaló? – Rágcsálnivaló? Például micsoda? – Sajtos rúd. – Sajtos rúd? Honnan vennék sajtos rudat Knockavoyban? – Oké. Chips? Mogyoró? – Nincs. – Nézze meg! Morogva kimentem a konyhába. Találtam egy fél zacskó zsíros mogyorót a turmixgép mögött. – Találtam mogyorót, bár isten tudja, mióta hever… – Tegye egy tálkába – egy gusztusosba –, és kínáljon meg vele. Miközben magamban morogtam: – A legutolsó rabszolgád miben halt meg? –, visszamentem a konyhába, beleszórtam a mogyorót egy edénybe, egy nem túl szépbe, ami éppen a kezembe került. – Mogyorót, Noël? – Natasha. – Mogyorót, Natasha? – Nem lehet. Az alakom! – De éppen most kérte! Aztán megértettem. Ez mind kitaláció volt. Be kellett szállnom a játékba. – De hiszen remek alakod van, Natasha. Nem ettél desszertet egész héten, és éppen most jössz a comb-has-popsi óráról. – Egészen belejöttem. Kissé hisztérikusan érzem magam. – Legyél rossz kislány. Egyél mogyorót. Még egy csöpp borocska? Egy kis rozét löttyintettem a poharába. – Ó! Nagyon merész vagy! Iszom még egyet, ha velem tartasz. – Csábos villanás a szemében; mennyi kék szemfesték! – Gyerünk, Lola, egy kis tütüke még nem vág a falhoz. Így viselkednek a lányok? Ez az, amit lát? Elfogadtam a tütükét. Szinte hálás voltam érte ebben az állapotban.

– Oké, Lola megrendelnéd nekem azt a két szexi szoknyát, amelyet bejelöltem? És két bébidollt, feketében és rózsaszínben. Megdermedtem. A kapcsolatnak nincs vége. És milyen borzasztó ízlése van. – Itt hagyhatom az új cipőmet? – kérdezte. – Túl jó ahhoz, hogy a kocsi csomagtartójába dobjam. – És nálam mi haszna van? – Egyre jobban aggódtam. – Meglátogathatom. Megbeszélhetünk egy időpontot. Például a péntek estét. Az asszony azt hiszi majd, hogy megiszom néhány korsóval, munka után. Helyette ide jöhetnék. Szabályosan bénító félelmet érzek. Nem akarok rendszeres kapcsolatot Noellel! – De ez nem az én házam! És bármikor visszamehetek Dublinba! Színe megfagyott. Nem örült ennek a hírnek. – Azonnal jelentenie kell a cím megváltozását. Amint elhagyja a közigazgatási körzetet, Clare megye nem utal több pénzt. – Igen, tudom. – Elmagyarázták jó alaposan. – Egyébként még nem tűnik elég normálisnak ahhoz, hogy visszatérjen Dublinba. Nézze csak meg magát! Igen. A kedvenc öltözékem. Pizsama, gumicsizma, tollboa. Megbántam a tollboát. A tollboából helytelen következtetést vonnak le az emberek. A tollboa az igazi excentrikus jelképe. – Mostantól péntek este lánybuli! – Oké, Lola? – Még meg kell beszélnem Tim Twoomey-val, a ház tulajdonosával. – Megbeszélni, mit? Egyszerűen fogadja egy barátját egy italra. – Jó, de… – Egyszerűen fogadja egy barátját egy italra – ismételte. – Oké, Lola, megegyeztünk? Keserűen bólintottam. Nincs választásom. Úgy tűnik, ez a kapcsolat Noëllal még tart egy ideig. Boldogtalan vagyok. Egyáltalán nem kedvelem. De – amint már említettem – a munkanélküli-segélyemet példátlan sebességgel szállítja. Tartozik nekem.

KEDD, OKTÓBER 21., 10.38 Üzenet a telefonomon. Sarah Jane Hutchinson. Hisztérikusnak tűnt. „Összeszólalkozott” Nkechivel. Sarah Jane belement, kipróbálta Nkechit, de most valóra váltak a legrosszabb félelmei. – Ez egyszerűen nem működik – sivította. – Nkechi nem kedves, nem olyan kedves, mint te. Ami pedig Abibit illeti… Nem tehettem róla, de melegség járt át. – Nem tudok ezzel megbirkózni. Négy jótékonysági bál. Nem bírom egyedül! Ezek a jótékonysági szukák figyelni fognak, és kinevetnek. Ez sajnos igaz. Sarah Jane nem paranoiás és az egója sem túlméretezett. Igaz, igaz, igaz. – Lola, szükségem van rád. Elrepülök New Yorkba, hogy lássalak. Hol laksz? A Pierre-ben? A Carlyle-ban? Ezek a gazdagok! Még a kedvesebbek is, mint Sarah Jane. Gőzük sincs. Egyetlen éjszakát sem engedhetnék meg magamnak azokban az intézményekben, nemhogy állandó ott-tartózkodást. Felhívtam Sarah Jane-t. Tudtam, hogy nem kéne. A megegyezésünk része Nkechivel. De az udvariasság azt diktálta, hogy fel kell. – Lola, ó, Lola, te vagy a megmentőm! – Szánnivalóan hálás volt, hogy felhívtam. – Nem tudok azzal a Nkechivel dolgozni! És nem tudok másik stylistot szerezni ilyen rövid idő alatt. Jövök és meglátogatlak. – Nem vagyok New Yorkban. – Akárhol vagy is, jövök. Külső-Mongóliába is elmegyek. – Messzebb vagyok, Clare megyében. – Írországban? De hát az nem probléma. Odamegyek. – De ez a nyugati parton van, te pedig a keletin laksz. – A kildare-i összekötő útnak hála nem távolság. Még egy kildare-i összekötős ember! Össze kell hoznom Bridieval. Alakíthatnának egy klubot. Átbeszéltük Sarah Jane igényeit. Megígértem, hogy veszek köpenyeket, cipőket, ékszereket, estélyi táskákat. Fel kellene fednem a titkomat, de mi az ördögnek? Mi olyan rossz abban, ha Clare megyében vagyok, New Yorkhoz képest?

Nkechi paranoiás. 12.05 Felhívtam Marilyn Holtot, egy kedves beszerzőt a Frockból (szerintem a legjobb üzlet Írországban). Felkiáltott: – Te vagy az, Lola? – Igen, igen. – Gyorsan elmagyaráztam a helyzetet. – Ideiglenesen Knockavoyban élek. – Azt gondoltam, New Yorkban vagy. – Nos, jelenleg Clare megyében. – Persze – tette hozzá diszkréten. – Persze. Nem kell részletezni. Marilyn Holt nagyon kedves nő. Nagyon kedves. Nyilvánvaló, hogy mindenki ismeri tragikus történetemet. Nincsenek titkok ebben a kis országban. Rövid rossz, égető érzés. Amikor befejeztem a beszélgetést Marilynnel, aki megígérte, hogy elküldi a rendelt holmit, csendes öröm töltött el. A show megy tovább, és én még mindig elő tudom varázsolni a nyuszit a cilinderből. Még mindig számítok. CSÜTÖRTÖK, OKTÓBER 23., 11.08 Átvettem a hatalmas dobozt tele szép ruhákkal Nialltól, a nagydarab, beszédes DHL-es fickótól. Már azt hittem, soha nem szabadulok meg tőle. Bámultam a dobozra. Izgatott voltam. Tele várakozással. Jól ismert érzések kavarogtak bennem. Feltéptem a dobozt. Hirtelen rossz, égető érzés fogott el. Mik ezek a szemétre való ruhák? Marilyn Holt szemetet küld nekem! Már nem számítok fontos szakembernek! Csak egy stylist karikatúrája vagyok, aki már csak arra jó, hogy non-couture, szemétre való rongyokat kapjon! Le voltam taglózva. Őszintén megdöbbentem. Még egyszer megnéztem. Nem Frock gyönyörű ruhái voltak, hanem Noël tranyócuccai. Pfuj!

PÉNTEK, OKTÓBER 24., 11.09 Niall a DHL-től – újra. Ezúttal igazi ruhákat szállított. Ó, istenem, a szépség, a szépség, a szinte elviselhetetlen szépség. Az anyag, a szabás, a részletek. Sokméternyi tekergőző elefántcsontszínű selyem, olyan áttetsző, mint a víz; többrétegű szoknyák ropogós tafotából; fekete szaténfűzők, habkönnyűek. Sírni tudtam volna a szépségüktől. A munka jobban hiányzott, mint gondoltam. 16.35 Csengett a telefon. Noël. Miért hívott? Biztos azért, hogy lemondja! – Hét körül ott leszünk – jelentette be. Nem mondja le. – Ne felejtse el a rágcsálnivalót. Állítson fel egy tükröt a konyhában, és tegye oda az új ruháimat. És van egy kis meglepetésem. Hozom egy barátomat. – Barátot? – Igen, egy internetes chatszobában találkoztunk. Csak tizennégy kilométernyire lakik. Beszéltem neki magáról és a biztonságos házról… Biztonságos ház! – Noël, nem hozhat ide egy másik tranyót! – Miért nem? Dadogni kezdtem. – Miért nem? Ez nem is az én házam. – De erre a címre kapja a munkanélküli-segélyt. Egyébként semmi rosszat nem csinálunk. Csak benéz egypár barát iszogatni. Hétkor találkozunk. Fel-le sétáltam. Nagyon lehangolt voltam. Tördeltem volna a kezem, ha tudom, hogy kell. Kíváncsi voltam, hogy ez valójában nem illegális-e. Kell engedély ahhoz, hogy tranyópartit rendezz? 19.03 Noël elhúzott mellettem, egy fickót rángatva maga után a konyhába. Némi kapkodó magyarázkodás után becsapódott az ajtó. Vihogás és terefere hallatszott az ajtó mögül.

19.19 Noël új, elegáns ruhájában, meglehetősen vonzó külsővel – fekete csőszerű lycraruha – tűnt elő, de a másik fickóról – Blanche-ról – soha nem hinném el, hogy nő: nagydarab, széles arcú, élénkvörösre festett a szája, arcát vastag réteg alapozó fedi, borostás, Margaret Thatcherparókát és ódivatú, halványlila tweedkosztümöt visel (a szoknyán elöl jól látható férfiúi kitüremkedése), és halványrózsaszín blúzt. A blúz pont olyan színű, mint a ragtapasz, a nagyméretű ádámcsutka alatt kissé ferdén megkötött masni díszeleg. Kezet rázott velem – a mancsa hatalmas és durva, mint a dörzspapír. Talán fizikai munkás? – Hálás vagyok, hogy vendégül lát az otthonában – motyogta félénk mosollyal és erős vidéki akcentussal. – Valójában nem az én otthonom – vágtam rá gyorsan. – Jelenleg az – vonta meg Noël lycrával fedett vállát, nőiesen viszszatipegve a konyhába, hogy kinyisson egy üveg bort. – Ide küldik a segélyt. Folyton beleveri az orromat! – Kérem, foglaljon helyet – mutattam a heverőre Blanche-nak. – Kér rágcsálnivalót? – Nem, köszönöm – suttogta a padlónak. Ült szélesre tárt lábbal, lapátszerű keze a térdén nyugodott. Kényelmetlenül éreztem magam. Kitörtem: – Honnan vette a kosztümjét? – Az anyámé volt, isten nyugosztalja. – Csodálatos… ühm… a színe. – Valamit kellett mondanom. – Itt az ideje egy kis ivásnak. – Noël rozéval teli borospoharakat osztott szét. Kénytelen voltam észrevenni, hogy az enyémbe jóval kevesebbet töltött, mint az övékébe. Nem voltam méltó az italra, mert nem voltam tranyó. – Egészségedre, drágám – mondta Noël Blanche-sal koccintva. – Fenékig, lányok. Rossz, égető érzés. Majdnem szóltam Natashának, hogy egyetlen általam ismert nő sem mondaná azt, hogy „fenékig”. – Fantasztikus a ruhád, Lola – állapította meg Blanche félénken. –…Dior?

Tényleg az volt. Az eredetit soha nem tudtam volna megengedni magamnak, de Blanche meglepett. – Igen, Dior. – Valóságos művészi alkotás – motyogta. – Művészi alkotás. – Szuper cucc – erősítette meg Natasha, hogy ő is mondjon valamit. – Honnan tudta, hogy Dior? – kérdeztem. – Csak úgy tudtam – válaszolta Natasha. – Nem maga! – Nem tudtam elrejteni az ingerültségemet. – Hanem Blanche. – Sok könyvet olvastam a divatról. Persze titokban. – Tényleg? És régóta… hord… női ruhát? – Egész életemben, Lola, egész életemben. Már kicsi gyerekkorom óta. Elképesztő. – És a szülei tudtak róla? – Ó, igen. Minden alkalommal, amikor rajtakaptak, apám kékrezöldre vert. – Érdekesen ideillő megállapítás. – De nem tehettem róla, Lola. Milliószor próbáltam abbahagyni. Szenvedtem a szégyentől. Beszédesebb, mint amilyennek először tűnt. – És milyenek a jelenlegi körülményei… ööö… Blanche? Nős? – Igen, természetesen. – És a felesége tudja? Hosszú szünet. – Megpróbáltam elmondani neki. Azt hitte, arról beszélek, hogy homoszexuális vagyok. Nagyon felháborodott. – Egyszerűbb volt annyiban hagyni… – Nem vagyok… perverz, vagy… deviáns. Ennek semmi köze a szexhez. Boldog lennék, ha tévét nézhetnék a ruháimban. – Persze! – Natasha azt mondja, hogy segít ruhát és cipőt rendelni katalógusokból. Egek! Próbáltam elnyomni a félelmem. De sajnáltam ezt a szegény embert. Segíteni akartam. Tudok segíteni. 20.41-22.10 Noël zajosan lapozgatta a Vogue-ot és kritizálta a modelleket, „kövér ribancoknak” nevezve őket. Blanche tranyókatalógusokat nézegetett. A legtöbb ruhát túl „merésznek” titulálta, de kissé felizgulva mu-

tatott egy tengerészkék ingruhára és egy méltóságteljes gyapjúkardigánra. – Klasszikus. – Igen – értettem egyet. – Szép a fazonja. Jól állna magának. – Hirtelen ötlettől vezérelve így szóltam: – Talán… javasolhatnék valamit? Nem sértem meg, ugye? Ha egy szoros gyöngysort viselne a nyakában, az eltakarná az ádámcsutkáját. – A legkevésbé sem sértett meg. – És talán egy tengerészkék trottőrcipőt? – Jó. – És… remélem, nem sértem meg… speciális alsóneműt, hogy eltakarja a takargatnivalóját. – Úgy értettem, a szerszámát, hogy ne nyomja ki a ruháját. – Megértette, nem vette sértésnek. Valójában örült. Amikor a válogatás befejeződött, elővett egy ceruzát, megnyalta, összeadta a költségeket, kinyitott egy ódivatú táskát, előszedett egy vastag köteg koszosnak látszó ötveneuróst, néhányat leszámolt belőle és a kezembe nyomta, mintha most vett volna meg tőlem egy díjnyertes bikát. – Túl sok pénzt adott – mondtam. – A fáradozásáért. Noël komoly arccal nézett fel a magazinból. – Minden jövedelmét be kell vallania – jegyezte meg élesen. – Ez nem jövedelem – jegyezte meg Blanche. – Ajándék. Kényelmetlenül éreztem magam. Túl sok aggodalom. Blanche megpróbált lekenyerezni, hogy legyek vele kedves? Üzletelek Tim bátya házikójában? Hova fog mindez vezetni? 22.15 Az este a végéhez közeledett. Blanche-nak mennie kellett. Tehenészete van. Hajnali ötkor kel, hogy megfejje a hatvan marháját. Blanche jómódú. – Jöhetek a jövő pénteken? – kérdezte. – Igen, minden pénteken – válaszolta Noël. – Maga nagyon kedves nő – fordult hozzám Blanche. – Annyira magányos voltam.

22.30 SÉTA A VÁROSBA Hűvös éjszaka, de meleg fényű. Tervet kovácsolok. Ha Tim bátya megengedi, hogy ne egy, hanem két tranyót fogadjak a házában, akkor segíteni fogok nekik. Valójában nem akartam segíteni Noelnek, nem szerettem Noelt, egyáltalán csak a minimumot akartam neki nyújtani. De sajnáltam ezt a szegény Blanche-t. Adok majd neki sminkórákat – visszataszító, ahogy felcsapta magára, mintha falat meszelt volna. Megtanítom a kiegészítők használatára. Tartok neki mozgásórát. Az eddigi életemben arra tanítottam a nőket, hogyan legyenek szépek. Nem nagy különbség, hogy ezek a nők most férfiak. Hirtelen jött remek ötlet – kiveszek egy jó filmet a következő péntekre. Szép, ruhaközpontú filmet. Duplán nagyszerű lenne, ha ez a film a bosszúról szólna. Brandonra bízom. Igazi kihívás. 0.12 Hmmm. Hazafelé. Elhatároztam, hogy levágom az utat a tenger felé a fő utca helyett. Miért? Csak. Látni akartam a… szörfös fiúk házát… Ahogy közeledtem, sötétség fogadott. Leeresztettem. Álltam kint egy percig, bámultam a felső ablakot, figyeltem a hunyorgó gyertyákat. Vajon ott van fent? Semmi. Alattam a hánykolódó, morajló tenger. Megfordultam, hogy továbbmenjek, amikor meghallottam, hogy valaki halkan megszólít: „Lola”. Megijedtem. Jake volt az, az ablakpárkányon ült keresztbe tett lábbal. Alig láttam, csak a szeme villant meg ezüstösen, amint a tenger felől jövő fény belekapott. – Miért ülsz itt a sötétben? – érdeklődtem. – Hallgatom a tengert. – Dobb. – Rólad gondolkozom. – Dobb. – És, íme, megjelensz. Az összes érzékszervem éber állapotba került, mint a veszélyben lévő állatnak. Nem számít, hogy egy tejszínes kekszről nevezték el – az ujjvégeim bizseregtek, a mellbimbóm megmerevedett és hirtelen éreztem a bőrömön a pamut bugyimat. – Te mit csinálsz itt? – kérdezte. A hangja… annyira kedvesen együtt érző. – Megyek haza. – Most már nem. Gyere ide.

Elgondolkoztam. Mi történne, ha odamennék? – Csak egy módon tudod kitalálni – mondta, miközben olvasott a gondolataimban. Három lépést tettem felé, és amikor már elég közel voltam, szétnyitotta a lábát és gyorsan magához húzott. Hirtelen nagyon közel kerültem hozzá, éreztem a sót és az izzadságot. Kissé megrémültem a közelségétől. Nem voltam rá felkészülve. Az arcunk egy szinten volt, ezüstös szemével belemerült az enyémbe, legendás szája tíz centire az enyémtől. Egyre jobban szorított a lábszárával, így a lábfejemet egyre közelebb kellett hozzá csúsztatnom. Követte a mozdulataimat. Keze a vállamon pihent, miközben egyre közelebb húzott magához. A szája szögletében finom mosoly. Kihívás? Csodálat? Nem tudtam, mit csináljak a karommal. Aztán döntöttem, elvégre felnőtt nő vagyok. Átöleltem a nyakát. – Ez így már jobb. – Néztem az ajkát. – Hallgasd a tengert – suttogta. – Hunyd le a szemed és figyelj. Lehunytam a szemem. A tenger zúgása azonnal hangosabb lett. Hallottam Jake lélegzését. Egyszer csak döbbenet! Az érintése megdöbbentett, amint a nyelve hegyét a számon éreztem! Lassan, fájdalmasan lassún végigfuttatta az alsó ajkamon. Istenem, de jó volt. Igazán jó. Döbbenetes öröm töltött el, amint a nyelve hegye végül elérte a szám sarkát és szédítő kis körökben végigsimította az idegvégződéseimet. Azután igazi vad csókolózás. – Gyere be – suttogta lassan és forrón a fülembe. Eszembe jutott a varázslatos hálószoba. Elgondolkoztam, mi minden történhet, ha átlépem a küszöböt. Pánik öntött el. Túl közel volt. Túl sok férfiasság, ami nem Paddy. Úgy téptem ki magam az öleléséből, mint egy melodrámában a figyelemre vágyó szereplő. – Nem lehet. – Ó, Lola! – Dühösnek tűnt, de amint felfelé siettem az úton, nem követett. Örültem. Nem kellett volna odamennem. Nem kellett volna megcsókolnom. Elszomorodtam. Szerelemisten szexet ajánlott. Tálcán! Az utolsó akadálynál megtorpantam. Mindez Paddy de Courcy bűne.

Annyira tönkretett, hogy nem tudok egy másik férfival normálisan szeretkezni. Kellemetlen gondolat. Nemcsak rasszista vagyok meg tranyógyűlölő, hanem még frigid is. AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁN Paddy annyira különbözött a többiektől. Nagydarab ember. Meztelenül még nagyobb. Szőrös mellkas. Amikor szeretkezett, nagyon koncentrált. A szeme ragyogott. Játékos. Eredeti képzelőerő. Szerette a kellékeket. Az első randi után másikat akartam. Kétségek és bizonyosság között hányódtam. Újra vele akartam aludni. Minden alkalommal, amikor behunytam a szemem, láttam, amint fölém hajol, izzadságtól lucskosan, ahogy elképzeltem mindezt a temetőben. Próbáltam anyut kérdezni ezekről a dolgokról, de a fejemben nem volt válasz. Így hát összehívtam egy éttermi csúcstalálkozót Bridie-val, Treese-szel és Jemmel. Elmondtam nekik az egész történetet: az autót, az üzletet, az alsóneműt, a további alsóneműt, a vágyat és a rohanást a lakásomba, ahol őrült szex lett a vége. A történet elején ó-ztak és á-ztak a meglepetéstől és a csodálattól, de ahogy a történet kibontakozott, egyre csendesebbek lettek. Mire befejeztem az elbeszélést, az asztalnál csend honolt. Három szempár kerülte a pillantásomat. Hirtelen megbántam, hogy elmondtam nekik. – …ühm… – széttártam az ujjaimat és a vajkést kezdtem tanulmányozni. Bridie szólalt meg először. – Túlságosan védett életet éltem – jelentette ki váratlan keserűséggel. – Irigyellek, Lola, igen, be kell vallanom, irigyellek. – Istenem – mormolta Jem. – Nagyon kanos lettem. Azt hiszem, hazamegyek. Bocsánat. – Ha ez történt Paddy de Courcyval az első randin – jelentette ki Treese –, milyenek lesznek a következők? Jem szeme felcsillant. – Lola, mindenképpen mondd majd el. Treese-nek nem tetszett igazán. – Lola, ne csinálj semmi olyat, amit nem akarsz igazán.

(Csináltam én valaha olyat? Talán az első pillanatban nem akartam, de aztán előbb vagy utóbb meggondoltam magam.) A második randi Paddyvel elég izgalmasan kezdődött: Spanyol John felvett a lakásomnál, és némi dugóban eltöltött idő után megállt egy jelentéktelen György-korabeli ház előtt. Csendesen telefonált, majd közölte, hogy a ház előtt vagyunk, aztán egy jelentéktelen külsejű ajtó kinyílt és egy suttogó férfi bekísért a belső térbe. Sok pirosplüss-borítású boksz. Rájöttem, hogy egy magánklubban vagyok, nem egy átlagos étteremben. Gyanítottam, hogy az étlapon sokféle vadétel fog szerepelni. A személyzet – mindannyian férfiak – a szőnyegre szegezték a tekintetüket a diszkréció jeleként, ahogy közeledtem. Paddy már várt egy magasan elkerített bokszban, egy irattal a kezében, amelyre piros tollal jelölgetett. Dús hajától kissé megszédültem, égszínkék szeme pedig mintha belém hatolt volna, úgy éreztem magam, mint egy élő kebab és tudtam, hogy elvesztem. – Ez a hely! Micsoda felhozatal! – Nevettem, amikor leültem. – Fogadok, ha a pincérek látnának valamit, amit nem kéne, boldogan kivájatnák a szemüket, ha megkérnéd őket. – Kicsit már túl elegáns – vallotta be Paddy. – Nagyon öreges – jelentettem ki körbenézve. – Igen. Az ember fél, hogy ha túl sok időt tölt itt, köszvénye lesz, de legalább ellazulhat. Nem kerül be a képe az újságokba. Személy szerint nem zavart volna, ha bekerül a képem az újságokba, de nem szóltam semmit. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy a hírnév vagy a pénz vonz. Az étlap olyan volt, amilyenre számítottam: – Vadhús! Sült erdei szalonka! Micsoda ételek! Füstölt sonka és ananász! Múltbeli emlékek! Az anyám ilyeneket készített kislánykoromban. Úgy gondolom, a régi idők emlékére ezt kérem. Paddy rendelt nekem – nem volt a kedvemre! De azt mondta, hogy a pincérek nem hallják a nőket, olyanok, mintha süket eunuchok lennének. – Mesélj valamit a napodról – kérte. El kezdtem mesélni a magazinos fotózást, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki beszámol az iskolában történtekről. – Ez az, ami mindig is akartál lenni? Stylist?

– Egek, nem! Sokkal nagyratörőbb terveim voltak, divattervező akartam lenni, de nem sikerült. Elcsendesedett. Látszólag elmerült a gondolataiban. Hirtelen újra rám figyelt, kék szeme rám világított, mintha fényszóró lenne. – Azt hiszed, hogy a mamád korai halála megváltoztatta az életedet? – Nem tudom. Azt hiszem, ezt nem lehet tudni. Nem tudom, hogy lett volna-e tehetségem a tervezéshez. Talán az ő bátorításával többet elértem volna… Ki tudja? Talán könnyebben lettem volna boldog. És veled mi a helyzet? A távolba révedt. Lassan beszélt. – Igen, talán könnyebben lennék boldog, ahogy mondod. Amikor egy szülő meghal, és te még fiatal vagy, már tudod, hogy a legrosszabb is megtörténhet. Elveszted az ártatlanságod, a hited a boldog végben. A világot sokkal komorabb színben látod, mint a többiek. Tudod, mi az, ami mindig hat rám? – kérdezte. – Ahogy az emberek panaszkodnak a mamájukra. – Igen! Az emberek panaszkodnak, hogy a mamájuk nyaggatja őket, örökké csak kérdezik, hogy miért nem mentél még férjhez egy kedves emberhez, akinek jó nyugdíja lesz. – Vagy kinevetik őket az olyan ódivatú ételek miatt, mint például a pörkölt vagy a sült karaj. Egy darabig el vannak a mamájuk nélkül, aztán nagyon örülnének egy jó kis karajnak. Aztán felfedeztük, hogy mindkettőnk életéből hiányzott az apafigura. Valahogy mindketten árvák voltunk! – Az enyém Birminghamben lakik – mondtam. – Az enyém akár Birminghamben is lakhatna. – Miért? – Az apám egy semmirekellő – legyintett lemondón. Aztán némi keserű éllel hozzátette: – Sohasem volt otthon. Paddy, az érzékeny fickó. Sohasem gondoltad volna, hogy olyan perverz disznó. Hosszúra nyúlt étkezés. Soha véget nem érő sora a sajtos falatoknak, a portóinak és az Armagnacnak. Egyre több és több dolgot kínáltak. Már kissé elkeseredtem, amikor végül megérkezett a számla egy vastag piros bőrdossziéban. A férfi, aki hozta, annyira alázatos volt, majdnem a hasán csúszott. – Én fizetek – mondtam.

Paddy rázta a fejét. A fülembe suttogta: – Ha egy nő megpróbálna fizetni, a döbbenettől meghalnának. Itt még azt hiszik, hogy egy nő a saját nevén még egy tévét sem bérelhet. Hozzám menjünk? Kissé meghökkentem a hirtelen téma- és hangulatváltástól. Szelíden ellenvetettem: – Az én lakásom közelebb van. – De szerettem volna megnézni, hol lakik. Nem mintha sok lehetőségem lett volna. Ahogy megérkeztünk, mentem a fürdőszobába, és amikor felbukkantam, hallottam, hogy Paddy hív a másik szobából. – Lola, gyere ide. Követtem a hangját. Meglöktem a nyitott ajtót. Nem egy nappali volt, amire számítottam, hanem a hálószoba. Paddy anyaszült meztelenül feküdt az ágyon, miközben olvasott valamit. Egy magazint sok fotóval. Közelebb mentem, hirtelen megtorpantam. Jaj. Ez pornó volt. Aztán észrevettem az erekcióját, hatalmas volt, és lila, a sűrű sötét szeméremszőrből kiemelkedve. Hátraléptem. Megsértődtem. Azonnal menni akartam. – Ne menj el – nevetett. Tényleg nevetett. – Élvezni fogod. – Nem, nem fogom. Bár sértett voltam, de azért kíváncsi. Még egy kicsit… fel is izgultam. Megpaskolta az ágyat. – Gyere, nézd. Nem mozdultam. A lábam nem tudta eldönteni, mit tegyek. – Gyere – sürgetett. – Tetszeni fog. Az egyik részem nem tehetett mást, hitt neki. Félénken megközelítettem az ágyat és mereven leültem a szélére. – Nézd – mondta. Nézd meg. A magazin egy ázsiai lány képénél volt nyitva, hosszú, fekete haja volt, és nagy melle. – Hát nem gyönyörű? Némi gondolkodás után azt mondtam: – De. Az oldalán feküdt, a keze a testén. Rájöttem, hogy lassan maszturbál. Újra hátrahőköltem. Megkérdezte: – Szeretnéd megbaszni? – Nem. – Nem? Én igen. A keze gyorsabban mozgott. Egyre gyorsabban. Már verejtékezett. A szeme nyitva, engem figyelt.

– Szeretném látni, amint együtt vagytok az ágyban – mondta. Féltékenynek, tisztátalannak éreztem magam, émelyegtem, de mindezek ellenére fel voltam izgulva. – Mindjárt elmegyek – mondta, a hangja megvastagodott. – Mindjárt elmegyek. – Ne – kiáltottam élesen. Elhúztam a kezét a testéről, felkaptam a magazint és elhajítottam. – Addig ne menj el, amíg nem szólok! Hol van az óvszer? – Ott – felelte, vadul nézve. Kirántottam a fiókot, megtaláltam az óvszert, felhúztam rá, gyorsabban, mint valaha is bárkire, megragadtam az erekcióját, mint egy sebességváltót és belecsúsztam, s rögtön elöntött az élvezet első hulláma. SZOMBAT, OKTÓBER 25., 14.01 KNOCKAVOYI TEMETŐ – Anyu, mit tegyek a szörfös fiúval? Átkozott Bridie, hogy elültette a fejemben a gondolatot. Néha, amikor kérdeztem anyut, nem kaptam azonnal választ, de ezúttal rögtön hallottam a hangját. – Szórakozz egy kicsit, Lola, ne vedd túl komolyan. – Miért ne vegyem túl komolyan? Te is azt gondolod, hogy túl jóképű hozzám? – Nem gondolom. – Vett egy nagy levegőt. – Te szép lány vagy. Válogathatsz a férfiak között. – Kösz, anyu, te az anyám vagy, nem vagy éppen objektív. – Szórakozz egy kicsit, Lola – ismételte. – Kérdezhetek valamit, anyu? – Az aggodalom néha a hatalmába kerített. – Ugye, nem egyedül ülök a temetőben és beszélek hozzád, mint egy dilinyós? Ugye, ott vagy? – Természetesen itt vagyok. Az anyukád vagyok. Mindig itt leszek és vigyázok rád. 15.39 INTERNETKÁVÉZÓ Találtam egy kifejezetten férfikozmetikumokat kínáló csodálatos honlapot. Leadtam egy nagyvonalú rendelést. Megengedhetem magamnak, mert Blanche túlfizetett. Negyvennyolc órás szállítást ígér-

tek, még Knockavoyba is. Fellelkesültem a gondolattól, hogy Blanche-t falusi tehénből elegáns dámává változtatom! HÉTFŐ, OKTÓBER 27., 9.45 Sarah Jane Hutchinson érkezése Dublinból. – Akkor most két parti lettél – kiáltott lelkesülten, miközben kiugrott a kocsijából (egy rendkívül hosszú Jaguarból). Fárasztó nap, köpenyek, cipők, kiegészítők próbája, négy olyan öltözet összeállítása, amely jól áll neki. Végül az akadályok ellenére (például: Sarah Jane-nek sovány, csontos a térde és betegesen vonzódik a korallszínhez) győztünk. Mindegyik öltözékhez külön-külön javasoltam frizurát és sminket. Mindent leírtam, és biztosítottam róla, hogy telefonon konzultálhatunk éjszakánként. Nagyon élveztem. Hiányzott nagyon a munka. Jókora összegről adott csekket – hogy fedezze a ruhák árát –, és emellett jókora köteg készpénzt nekem. – A mi kis titkunk. Amit az adóellenőr nem tud, amiatt nem kell aggódnia. Tele vagyok lóvéval! 22.35 Feküdtem a heverőn és egy izgalmas krimit olvastam, amikor fura zörgésre lettem figyelmes. A zaj jégesőre hasonlított, de kint nem esett semmi. Amikor újra meghallottam a zörgést, leszálltam a heverőről, kinyitottam a bejárati ajtót, és kikukucskáltam a sötétbe. Volt kint valaki. Egy férfi. Jake. A szemem még idejében hozzászokott a sötéthez, hogy lássam, amint felmarkol egy adag kavicsot és az emeleti ablakot célozza meg vele. – Miért hajigálsz követ az ablakomra? Megijesztettem. – Azért, hogy engedj be – válaszolta jellegzetesen mély, suttogó hangon. A szavakat valójában nem is hallottam, csak a mondat ritmusából következtettem arra, hogy mit mond. – Egyszerűen kopoghatnál az ajtón. Belépett a fénybe. Rám hunyorított. – Így romantikusabb. Bejöhetek? Félreléptem, hogy beengedjem. A szoba közepén álltam és ő újra úgy helyezkedett el, hogy szembeálljon velem, mintha egy középkori

kínzóeszközben, egy vasszűzben estünk volna csapdába. Mosolyogva szólt hozzám: – Sok éjszakán át vártalak. Nem jöttél vissza. – Nem. – Miért nem? – Nem tudom. – Nem voltam gyáva. Tényleg nem tudtam. – Örülsz, hogy itt vagyok? Kicsit gondolkoztam. – Igen. – Folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk? Újra gondolkoztam egy kicsit. – Igen. Csókolózás, csókolózás, szédítő csókolózás. Lassan haladtunk a hálószoba felé, a ruhákat rendetlen összevisszaságban hajigáltuk a földre, a lépcsőre és végül az ágyra. Nem tehettem róla, de össze kellett hasonlítanom Paddyvel. A teste nagyon más volt, mint a Paddyé. Barnább, hajlékonyabb, kevésbé szőrös. Ellentétben Paddyvel, akinek mindig friss illata volt, Jake-nek volt egy kis szaga. De nem kellemetlen. Bódító, valójában a szexre emlékeztető. Remek volt a különböző pozitúrákban; a hasamra fektetett, aztán az oldalamra, aztán én ültem rajta felé fordulva, majd ellentétes irányban. Aztán átkulcsolta a karjával a derekamat, miközben én még rajta ültem, és óvatosan felült, vigyázva arra, hogy ki ne csússzon. Mindketten az ágy szélén ültünk, miközben a vállam felett a tükörben figyelt minket. A keze szorosan a csípőmön, és lassan fel-le mozgott bennem. – Csodálatos vagy – motyogta a tükörképemnek. Elfordultam. Beteg vagyok az ilyesmitől. Tükröktől és más efféléktől. Ennyire nehéz csak úgy normálisan dugni? Aztán újrakezdtük, így meg úgy, és a végén valahogyan fölém került misszionárius pózba, és meglepettnek látszott. Igyekezett átcsúsztatni egy másik pozícióba, de ellenálltam. – Maradj ott, ahol vagy. Élvezni akartam egy férfi súlyát. Megragadtam a fenekét, hogy ne tudjon elmozdulni. – Én így szeretem. 0.12 Amikor már kielégülten feküdtünk egymás karjában, Jake megkérdezte: – Szoktál gondolkozni a világegyetemről? – Nem.

– Az emberekről és mindarról, ami történhetett, mielőtt az útjaink keresztezték egymást? – Nem. – Ásítottam egyet. Milyen kedves. Megpróbálkozott némi utójátékkal. – Ez így oké – mondtam. – Nagyon klassz, hogy nem fordulsz meg és alszol rögtön. Nagyon jó vagy. De nincs szükség rá, hogy beszélj hozzám. 10.20 Felhívtam Bridie-t. – Lefeküdtem Jake-kel. Csend. Aztán panaszos hang. – Annyira irigyellek – nyávogta. Annyira irigy vagyok. Milyen volt? – A különböző pozitúrák mestere. – Ó! – sóhajtotta. – Most ugye csak kínzol! NAPKÖZBEN Folyamatosan jókívánságok özöne érkezett mindenkitől, aki hallott rólam és Jake-ről. 16.12 SZUPERMARKET Vettem némi nasit a tranyóknak ma estére. Mini csokiroládot és más effélét. Megkérdeztem Kellyt és Brandont, hogy nem látták-e a megtört szívű nőt, aki egy ideig a parton sétálgatott. – Hol van? – kérdeztem. – Jennifer? Jobban van – válaszolta Kelly. – Hazament. Itt hagyta a ferdére sikerült kerámiáit. – Frankie Kiloorie meglovagolta – tette hozzá Brandon. – Visszalopta a mosolyt az arcára. – Ki ő? – Kint lakik a Miltown Malbaybe vezető úton. Ács. Ügyes a keze. – Otromba sercintés. – Jennifer sohasem nézett volna rá Dublinban, mert Frankie 2001 óta nem vett új ruhát, de azért rendesen megfektette. Brandon és Kelly durva kacajban tört ki, de én átszellemülten hallgattam. Ami győzelem az egyiknek, az mindenkinek győzelem.

– Itt mindenki ugyanazon megy keresztül – jelentette ki Brandon megértőn. – Sírás, séta a parton, művészi kísérletezés. Aztán irány haza, miután a föld kérges kezű fia meghúzza őket. – Vagy a tenger fia – szúrta közbe Kelly, húzogatva túlvékonyított szemöldökét. – Vagy a hullámé! – És Brandon ténylegesen is oldalba bökött a könyökével! Megvetően néztem, mialatt ők gúnyos nevetésben törtek ki. Ebben a városban semmi nem marad titokban, de tényleg semmi. Megköszörültem a torkom. Hirtelen témát váltottam. – Megvan már az öltözködő-bosszúszomjas DVD-filmem? Brandon összeszedte magát és egy DVD-tokot tett a pultra. – Mókás arc? – kérdeztem. – Mióta bosszúszomjas film a Mókás arc? Audrey Hepburn játszik benne! Brandon nem szólt semmit. Egyszerűen egy másik DVD-t tett az asztalra. Nincs bocsánat. – Kettőt egy áráért – mondta. Mókás arc és Nincs bocsánat. Ez a legtöbb, amit tehetek érted, Lola. Nincs olyan, hogy bosszúszomjas film az öltözködésről. 18.59 És már meg is érkeztek. Ezek a tranyók pontos lények. Egyenesen berontottak a konyhába, ahol az új szerzemények voltak kiterítve. – Blanche – kiáltottam be a zárt ajtón keresztül. – Ha szüksége van segítségre az új alsónemű felvételekor, csak szóljon. Nem nagyon tetszett a gondolat, hogy Blanche férfiasságát begyömöszöljem valahova, de hát profi vagyok. – Ne tegyenek fel sminket. Különleges dolgot szereztem be maguknak. Meg kell mondanom, hogy váratlanul kellemes volt az este. Blanche elfogadta a javaslataimat. Megengedte, hogy szép új ruhákba öltöztessem, kifessem a körmét, bemutattam a diszkrét kikészítés tudományát és leckéket adtam illemtanból is. – Jackie Kennedyt látom a Fehér Házban – mondtam Blanche-nak. – Jack az ovális irodában van, Jackie a férje oldalán, egyszerű, klasz-

szikus vonalú ruhában, természetesen gyöngysorral a nyakában. Érzem, hogy tökéletes a frizurája, nem túl hangsúlyos az ajka, szuper puha a kasmírkardigánja. (Ilyeneket kell mondanom stylistként, ezt várják el tőlem.) Blanche teljesen fel volt dobva a monológomtól. Egészen más nő lett, mire befejeztem a munkám. Most már szinte elmegy egy nagy csontú, férfias nőnek. (Egy harminc wattos égő fényénél.) Megittunk egy üveg bort, megettünk egy csomag mini csokiroládot és elérzékenyülten beszélgettünk Audrey Hepburnről. Időnként Noël felugrott és körbetáncolt a közönséges partilányruhájában, majd kissé duzzogva megjegyezte, hogy bárcsak elmehetne egy diszkóba. Mindenki a maga módján viselkedett. 22.20 A tranyók elmentek. 23.27 EGYEDÜL OTTHON Kopognak az ajtón. Jake. Meglepődtem, hogy eljött. Tényleg nem számítottam rá. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon szexi. A szeme, a haja, a szája, a teste. – Mit keresel itt? – kérdeztem. – Még egy zsákmányszerző körút? Megsértődött. – Ez nem zsákmányszerzés. Én kurvára beléd zúgtam. – Ön nagy játékos, uram. Újra megsértődött. – Ez nem játék. Hadd mutassam meg, mennyire odavagyok érted. Csókolózás. Egymásba gabalyodva behátráltunk a házba, és közben már vetkőztünk is. A vágy fellángolt. Észveszejtő. Szex, bár kissé bosszantó. Éppen csak hogy belejöttem a ritmusba és kezdtem élvezni, amikor felkapott, megpörgetett, mint a mazsorett a pálcáját, és egy egészen más pozícióba kerültem. Végül megkérdeztem: – Jake, te elhatároztad, hogy a Káma-szútra összes pozícióját két nap alatt végigcsinálod? Újra megsértődött. – Csak azt akarom, hogy jól érezd magad. – Őszinte pillantás az elképesztően ezüstös szemben. Meghatott. Paddy annyira más volt. Különösen a vége felé. El is felejtettem, milyen az, amikor egy férfi kedves hozzád.

Végül egyezséget kötöttünk, hogy egy dugás alatt nincs négynél több pozíció. Mindenki elégedett. SZOMBAT, NOVEMBER 1., 8.14 Bridie hívott. – Találkoztál vele? – Igen, itt volt múlt éjjel, szerelmeskedni akart. Olyan hangosat sikított, hogy csengett a fülem tőle. – Voltál már a mágikus hálószobában? – Még nem. De lehet, hogy ma este. Vacsorát főz nekem. 13.15 A TÖLGY Gratuláltam Vén Aszaltszilvaszemnek a kilencvenkét nap utáni első szabad estéjéhez. – Elmentem az ennisi moziba. Wim Wenders dupla előadás. Nagyon élvezetes. – Kellemes lehetett. Hirtelen változás a viselkedésében. Megköszörülte a torkát. Lenézett a bárpultra, aztán újra felnézett, az arca egészen komoly kifejezést öltött. – Szóval, Lola, talán elkísérhetne jövő pénteken a moziba. Egy Ingmar Bergman-sorozat kezdődik. – Péntek este? Jaj, Ibrahim, nem lehet. Bármelyik más este jó, nem probléma, kivéve a pénteket. – De én csak a péntek estét tudom kivenni. Mi a helyzet a jövő péntekkel? – Az összes péntek rossz. – Rettenetes szünet. Éreztem, hogy mondanom kell valamit. Éreztem a magányosságot, azt a tényt, hogy Egyiptom messze van, messze egy nem muszlim országban, sajátos időjárással és mélyen gyökeredző ivási szokásokkal. De mit is mondhatnék? Nem jöhetek, mert egy tranyópartin vagyok háziasszony? Javaslat: – Mi lenne, ha a pénteket csütörtökre cserélné? Vagy egy szombatra? Vagy bármely más napra? Megrázta a fejét, aszaltszilva-szeme elszomorodott. – Pénteknek kell lennie. Brandon csak akkor vezetheti a kocsmát. Mert Kelly mamája csak ilyenkor tud segíteni a szupermarketben.

19.48 Felkaptam egy üveg bort és megjelentem a szörfös fiú házában. Jake kinyitja az ajtót, de nem enged be. Ehelyett levezet a lépcsőn a partra, ahol egy asztal és két szék áll a homokon, fehér abrosz lengedezik a szélben. Kandeláberek, virágok, tábortűz, vödörben behűtött bor, csillagokkal teleszórt ég. Némi távolságból észrevettem Cecile-t és az ő kis eperkutyáját. Megkérdeztem: – Mit csinálnak itt? – Ők a pincéreink ma este. Nem tudtam abbahagyni a nevetést. – Ez már túl sok. Elképesztő vagy. Maga a megvalósult képzelet. Az este nagyon hűs volt, de a tábortűz melegen tartott, a kasmírtakarót a vállam köré tekerve belülről is éreztem az izzást. – Isteni az étel – dicsértem meg. – Cecile segített. Hát – kissé szégyenkező pillantás – Cecile csinálta az egészet. Nem tudok főzni. – Hál’ isten. Tehát nem vagy egészen tökéletes. – Fékevesztett nevetésben törtem ki. A mágikus hálószobában megvigasztaltam – minden egyes darabja lélegzetelállító és mágikus, ahogy képzeltem –, ahol sok négy pozíció/dugásban volt részünk. VASÁRNAP, NOVEMBER 2. Egész nap a mágikus ágyban. HÉTFŐ, NOVEMBER 3. Dettó. KEDD, NOVEMBER 4. Dettó. SZERDA, NOVEMBER 5., 16.17 Fel kellett kelnem és haza kellett mennem. Voltak kötelezettségeim: a tranyóruhák szállítása. Az elmúlt napokban nem törődtem velük, picit sem érdekelt, hogy Niall, a DHL-es ember hozhatja a szilikonbetétes melltartókat és a csillogó, negyvenhatos szandálokat.

Szabadon és gondtalanul, remekül töltve az időm, nem törődtem semmivel. Jake átfont a karjával és a lábával, és nem engedett elmenni. Kellemes érzés volt, amikor nekifeszültem és éreztem, ahogy az izmai keményen és szorosan fogva tartanak. – Mennem kell – jelentettem ki. – Tényleg. Feltétlenül. De ma este láthatjuk egymást. Némi gondolkozás. A karok és lábak szorítása enyhült. – Lola, tartsunk egy kis „lélegzetvételnyi szünetet”. Keményen ránéztem. Csak nem dobni akar? Ezüstös szeme nem árult el semmit, egyszerűen csak rám bámult. Nyillalás a gyomromban. Hirtelen vége lett: egyszerűen eltűnt. Rájöttem, hogy mi a nagyszerű abban, hogy Paddy tönkretett: más férfi már nem okozhat fájdalmat. – Lélegzetvételnyi szünet? – mondtam. – Hát legyen. Hazasiettem. Nem fogok Jake-re gondolni. Más aggodalmak. A fejem tele katasztrófa-forgatókönyvekkel. Mi van, ha Niall otthagyta a tranyóruhacsomagot a bejárati ajtó előtt és a tehenek már félig megették? Egyetlen doboz sem áll az ajtóm előtt, de találtam egy levélkét Rossa Considine-től: háromnapi szállítmányt vett át. Nagyot néztem. Környezetbarát autója a felhajtón állt. Otthon volt. 17.29 Considine szokatlanul udvarias. Segített átvinni a tranyóruhás dobozokat a házamba. (Természetesen nem mondtam el neki, hogy mi van a dobozokban, és ő nem kérdezte.) – Tartozom egy itallal – mondtam. 19.29 MRS. BUTTERLYNÉL A lehetőség, hogy meghívjam Considine-t egy italra, hamarabb jött el, mint vártam. Ült a pultnál Mrs. Butterlynél, és itta a sörét. Menyétképűnek nincs nyoma. Mrs. Butterly sonkás szendvicset készített nekem, majd közelebb húzott és halkan suttogva megkérdezte: – Igaz, hogy beleegyezett abba, hogy hozzámegy Oszamához, aztán visszalépett, mert ő muszlim?

– Micsoda? Az élő istenre, ez a történet még mindig körbejár? – Nem, nem! Megkért, hogy menjek vele moziba – csak mint barátok! – , de a péntek estém már foglalt. Ennyi az egész! – Tudtam! Nem hittem, hogy ez igaz. Te rendes lány vagy, Lola, ez az, amit mondtam nekik. – Kinek? – Ó, senkinek. Csak a kíváncsiskodóknak, akik beleütik az orrukat más emberek dolgaiba. Rámeredtem Rossa Considine-re. A poharába bámult. Majd felnézett, maga a sértett ártatlanság. – Mi van? – Maga beszélt Mrs. Butterlynek rólam és Oszamáról? Megvonta a vállát. – Persze hogy nem. – Aztán hozzátette – szerintem teljesen feleslegesen: – Az, hogy mit csinál, a maga dolga. Összezavarodtam. Mire céloz? Jake-re? Rásandítottam. – A tisztesség kedvéért – suttogta Mrs. Butterly –, nem ő volt. Rossa Considine felhörpintette a sörét, aztán leugrott a székéről. – Megyek. – Á, maradjon – csitította Mrs. Butterly. – Ne menjen el rosszkedvűen. – Nem vagyok rosszkedvű. Találkozom Gilliannel. – Akkor jó, legyen szép az estéje. 1.01 Nincs üzenet Jake-től. CSÜTÖRTÖK, NOVEMBER 6., 11.15 Bridie hívott. – Dobott már a szerelemisten? – Igen. – Micsoda? – Igen, dobott. – Csak vicceltem. De, bocs, Lola, ez várható volt. Ő… – Igen, tudom. Túl jóképű hozzám. – Fel vagy dúlva? Sóhajtottam. – Mi is az élet valójában, ha nem a boldogság múló percei, amelyek a kétségbeesés láncára vannak felfűzve. – De fel vagy dúlva?

– …Nehéz megfogalmazni. Sajnálom, hogy egyáltalán belementem vele valamibe. Még csak nem is tetszett túlságosan. Most úgy érzem… nem is tudom… szarul érzem magam. De különben is csapnivalóan voltam. Hogy leegyszerűsítsem, ettől nem vagyok rosszabbul. 12.11 Lelkes hívás Sarah Jane Hutchinsontól. – Lola, találkoztam egy új férfival. – Gratulálok. – …Barbadosra megyünk a karácsonyi ünnepekre és szilveszterezni, és nincs mit felvennem. Az üzletek tele vannak csillogó piros ruhákkal. – Nyugalom, nyugalom. Üdülőhelyi viselet. – Üdülőhelyi viselet? – Igen. Minden valamirevaló tervező előáll egy különleges kollekcióval az évnek ebben a szakában. Úgy hívják, hogy üdülőhelyi viselet. Vagy néha luxushajóútra való viselet. De ne aggódjon, nem kell ahhoz luxushajóútra mennie, hogy viselhesse. Fogtam a telefont és hívtam Dublint, Londont, sőt még Milánóban is valakit. 14.22 SZUPERMARKET Brandon hihetetlenül izgatott. – Van egy bosszúszomjas filmem a ruházkodásról! A Doktor Szöszi. Rengeteg ruha van benne, és a főszereplő bosszúszomjas. Láttam a Doktor Szöszit és tudtam, hogy inkább büntetésfilm, mintsem igazi bosszúfilm, de megköszöntem Brandonnak a segítséget. Jó, ha az ember bátorítja azokat, akik erőfeszítéseket tesznek. – Nem az én felfedezésem – vallotta be Brandon. – Oszamáé az érdem! – Jó… ööö… majd megköszönöm neki. – Miért nem engeded, hogy ma átmenjen hozzád? Olyan magányos és imádja a filmeket. Mi az a szörnyűség, ami miatt nem mehet el hozzád péntekenként? Nem tudtam mit válaszolni. Minden összezavarodott körülöttem. Szörnyű bűntudatom van Oszama miatt, de félek, hogy elárulom Blanche titkát, és Noël leállítja a segélyemet…

14.44 HAZAFELÉ Egy nő, akit nem ismertem, átkiabált az utca túloldaláról: – Miért nem engedi, hogy Oszama DVD-t nézzen magával? Ő menekült, tudja? Nincs magában keresztényi könyörületesség? Halkan válaszoltam: – Ő nem menekült, van munkaengedélye és a többi. A nő nem volt meggyőzve. Kétségbeestem. Mindenki gyűlöl. 19.02 Megérkeztek a tranyók. Megengedem, hogy felvegyék a szerkóikat, mielőtt vázoltam volna a helyzetet Oszamával. – Elcserélhetnénk a pénteket egy másik estére? – javasoltam. – Bármelyik estére. Komor fejrázás. Noelnek a gyerekekkel kell házi feladatot csinálnia, Blanche pedig azt motyogta, hogy a szombat kivételével mindennap korán kell kelnie. Nem egészen értettem – talán a tehenek nem kelnek korán szombaton? Egy farmer élete távol áll tőlem. – Ebben az esetben meg kell engednem Oszamának, hogy csatlakozzon kis csapatunkhoz. – Semmi esetre sem. – Noël összeszorította a száját. – Egész Knockavoy azt gondolja, hogy rasszista vagyok! Senki sem érti a vonakodásomat. Biztonságosabb, ha beadom a derekam. Ha kitartok, túlságosan felhívom magamra a figyelmet. – Beszüntetem a segélyét. – Tegye meg – mondtam fásultan. Abban a pillanatban rám tört a csalódottság Jake eltűnése miatt. – Talán itt az ideje, hogy visszamenjek Dublinba. Elegem van ebből az egészből. Blanche kétségbeesett. Elkezdett sírni. Noël is elég elkeseredettnek látszott, amint látta tovatűnni a „biztonságos házikót”. Megtapasztaltam – szinte élveztem – az elégtétel pillanatát. Csend körülöttem. Csak Blanche hüppögése hallatszott. Noël megszólalt: – Tudja tartani a száját? Ez az Oszama? – Becsületszavamra nem tudom. Rendes fickónak tűnik, de vállalni kell némi rizikót. Noël és Blanche összedugták a fejüket és hosszasan dünnyögtek. – …bizonyosan kiutasíttathatjuk, ha árulkodik rólunk…

– …nem térhetek vissza a régi életembe. Szükségem van erre a lehetőségre… – …nem láthat meg minket a ruháinkban… – …egész nap nézem a tehenek hátsóját… Végül valamiféle megegyezésre jutottak. – Oké – szólalt meg Noël. – Hívja ide. Addig jöhet, amíg nem öltözünk át. Titokban kell tartanunk az identitásunkat. 22.56 Nincs üzenet Jake-től. SZOMBAT, NOVEMBER 8., 12.30 A TÖLGY – Ibrahim, négyszemközt szeretnék magával beszélni. Idegesnek tűnt. – Sohasem mondtam, hogy rasszista, Lola. – Sohasem gondoltam, hogy igen. Ahogy azt bizonyára tudja Brandontól, vezetek egy… klubot… péntek esténként a házamban. – A bosszúszomjas filmek klubját. – Ööö, igen. – Valami olyasmit. – Szívesen látnánk, ha csatlakozna hozzánk. A tagság egyetlen feltétele – és erről nem szabad SENKINEK sem beszélnie, soha, de soha –, hogy nőnek kell öltöznie. Hosszú szünet. Végül Ibrahim megszólalt. – Azért, hogy csatlakozhassam a filmklubhoz, nőnek kellene öltöznöm? – És titokban kell tartania. Gondolkozott egy kicsit. – Rendben van. – Rendben van? – Rendben van. Rendben van… 0.16 Nincs üzenet Jake-től. VASÁRNAP, NOVEMBER 9., EGÉSZ NAP Nincs üzenet Jake-től. HÉTFŐ, NOVEMBER 10., 11.17 Megérkezett Sarah Jane üdülőhelyi viselete. Fürdőruhák, strandkendők, könnyű kaftánok, elegáns nadrágok, magas sarkú cipők, bo-

londos, széles karimájú kalapok, óriási napszemüvegek, és sok-sok DVF (Diane von Furstenberg átkötős ruhái. A siker biztosított.) Egy csomó imádni való cucc. Prada strandtáska tengeri csikókkal díszítve. A legjobb darab – a strandtáskához illő tengericsikó-mintás szandál! Türkiz Lisa Bruce fürdőruha hozzávaló strandkendővel. Málnaszínű Gucci napszemüveg és szédítő fatalpú ugyanolyan színű papucs. Vakítóan élénk színárnyalatok, nagyszerű ellenszerei a tél lehangoló szürkeségének. Niall a DHL-től hivatalosan is utál. Azt mondja, olyan gyakran teszi meg az Ennistymonból Knockavoyba vezető utat, hogy már erről álmodik. Miután aláírtam a csomagok átvételét, kibámult a hullámokra és azt mondta: – Ha soha többé nem látom ezt az istenverte tájat, akkor is már túl sokszor láttam. Még mindig semmi Jake-től. KEDD, NOVEMBER 11., 19.07 Eszelős kopogás az ajtón. Jake! Nem. Considine. – Gyorsan, gyorsan! – Magánkívül volt. – Kapcsolja be a tévét. – Nincs tévém. A mögöttem lévő tévészerű tárgyra mutatott. – Ez úgy néz ki, mint egy tévé. – Nem, ez egy mikrohullámú sütő. – Túl bonyolult lenne elmagyarázni a szituációt. – Akkor jöjjön át hozzám. Gyorsan. Vegyen cipőt! – Miért? – Colin Farrell van a tévében. Egy filmhír róla, amint countrysortáncot jár. Mágikus szavak, „countrysortánc”. Belebújtam a kínai szaténpapucsomba. Nem túl jó az egyenetlen talajhoz, de nem bántam. Keresztülfutottam a kerten, átbújtam a drótkerítés alatt, aztán átfutottam a másik kerten és egyenesen be Rossa Considine házába. Leültem a heverő szélére, a Colin Farrellről szóló adásra szegeztem a szemem, de nem esett szó a sortáncról. Csak a rengeteg lányról, akivel lefeküdt. Félelmetesen hosszú ideig tartott. Amikor a film véget ért, Rossa Considine védekezni kezdett. – Pedig volt szó a sortáncolásról.

– Persze, biztosan. – Vicceltem. – Csak ide akart csalni. – Aztán eszembe jutott a lány az esküvői ruhában, akit feltehetően bezárt a hálószobába. Rövid ideig valódi félelem lett úrrá rajtam. Nem vicceltem többet. – Akkor megyek is. – Hogyan bírja tévé nélkül? – Hát olvasok meg ilyesmi. Egyáltalán nem hiányzik. – Könnyed és elégedett voltam. – Ha nagyon hiányzik egy dokumentumfilm vagy valami hasonló, felhívok egy barátot. – Aha. Emlékszem Mrs. Butterly megemlítette, hogy szappanoperát néz vele minden este. SZERDA, NOVEMBER 12., 9.45 Sarah Jane Hutchinson megérkezett. Csodálatos nap. Felemelő érzés, hogy csodálatos ruhákkal vagy körülvéve. Mindketten csúcsformában vagyunk. Minden működik. – Sarah Jane, érzem a csíkos vásznakat, a nyugágyakat, a sós levegőt, a sirályok rikoltozását… – Én is, Lola, én is! Írtam egy részletes listát, hogy mit kell viselnie nap nap után, reggelinél, a medencénél, vacsorára, a szilveszteri partira. Próbált ellenállni. – Ez nyaralás. Kikapcsolódás. Biztosan lehet egy kicsit keverni. – Nem, nem! Kérlek, ne kövesd el ezt a hibát! Ne felejtsd el, Sarah Jane, hogy a Missoni fürdőruhát csak Missoni sállal lehet viselni, de sohasem Missoni szandállal vagy szalmakalappal. – Miért nem? – kérdezte lázadozva. – Íratlan divatszabály. Nem tudom pontosan elmagyarázni. Azt tudom, hogy ki fognak nevetni, ha felveszed. Ez hatott. Sarah Jane nem akart nevetség tárgya lenni. Ebből már éppen elege volt, egy filippínó szolgával lelépő férj után, köszöni szépen. CSÜTÖRTÖK, NOVEMBER 13. Nincs üzenet Jake-től. De észre sem vettem. PÉNTEK, NOVEMBER 14., 10.14 Jake.

Pont amikor elhatároztam, hogy nem törődöm vele. Kurvára tipikus. Megkérdezte: – Bejöhetek? – Nem. – Ó… Beszélhetnénk itt kint? – Csak gyorsan. Hideg van. – Ó… Hol voltál? – érdeklődött. – Nem jöttél arra, nem kérdezted Cecile-t rólam… – Te akartál lélegzetvételnyi szünetet. – Igen! De azt hittem, te… – Nagy, kissé zavarodott sóhaj. Hirtelen megértettem. Jake hozzá volt szokva az olyan „lélegzetvételnyi időt” sem engedő nőkhöz, akik üldözték, keringtek a háza körül könnyárban úszva, ahogyan én azt Paddyvel tettem. – Vártam, hogy halljak felőled – mondta. – Megkereshettél volna. Nagyon rossz, égető érzés. Jake egy elkényeztetett kölyök, túlságosan szexi már saját magának is. – Kezdjük újra. – Miért? – Miért? – nyilvánvalóan váratlanul érte a kérdés. Erős kielégülést éreztem. – Mert őrülten beléd estem. Már sok barátnőm volt, de te más vagy. – Csak azért vagyok más, mert nem üldözlek. – Nem! Semmi ilyesmi. Egyszerűen édes vagy. Aranyos. Olyan vagy, mint egy cica. Kicsi, huncut cica. Az első perctől kezdve, ahogy találkoztunk, te más voltál. Azért kértem a lélegzetvételnyi időt, mert féltem az irántad táplált érzéseimtől. Túl erősek, túl gyorsak. Vagy elolvasott egy kézikönyvet a nők meghódításáról, vagy őszinte volt. – Kérlek, adj egy második esélyt! – Nem. – De éreztem, hogy gyengülök. Hízelgett, hogy ennyire kínlódik miattam. – Kérlek. – Nem. – Legalább mondd azt, hogy gondolkodsz rajta! Hagytam, hogy várakozzon a válaszra. – Oké. Gondolkozni fogok.

19.01 Noël és Blanche megérkezett. Eltűntek a konyhában, hogy átöltözzenek. 19.47 Kopognak az ajtón. – Bizonyára Oszama. De nem Oszama volt. Egy nő volt az tetőtől talpig fekete ruhában. Még az arca sem látszott. – Helló – üdvözöltem elgondolkozva. – Most akkor mi van? Halloween jó néhány hete volt! – Lola! – mondta a nő. – Én vagyok, Ibrahim! – Ibrahim! Mi van magán? Ó! Már értem, csadort visel! – Ez az egyetlen női ruha, amim van. Nem igazán ruha, hanem egy bútorvédő lepel, amely a kocsma festése után maradt meg. – Jöjjön be, jöjjön be. Bejött, és sok négyzetméternyi fekete anyag hullámzott utána. Bólintott a tranyók felé, akik teljes díszben voltak. Visszautasította Noël meghívását „egy kis italra”, aztán a televízióra szögezte a szemét, mohón várva, hogy a film elkezdődjön. 19.54 Noël megpróbálta Ibrahimot rávenni, hogy próbáljon ki egy fekete szemkihúzót. – A fekete szemhéjfesték nem egyiptomi eredetű, nem a kultúrád része? Ibrahim határozottan visszautasította. Elindítottam a filmet. 20.13 Kopogtattak az ajtón. Megdermedtünk. A levegő megtelt feszültséggel. Ha állatok lettünk volna, a szőrünk égnek áll. – Fel az emeletre, fel az emeletre – sziszegtem a három fickónak. – Csendesen. Amikor télakoltak (újra ez a fura szó), összeszedtem magam. Megköszörültem a torkom. Kinyitottam az ajtót. Egy gyönyörű nő állt az ajtóban. – Erre a partira csak meghívóval lehet jönni? – kérdezte szexi, fátyolos hangon. – Vagy bárki csatlakozhat?

Megnémultam. Szinte automatikusan, szélesre tártam az ajtót, hogy bejöhessen. Ez a nő csodálatosan nézett ki. Magas, elegáns, fényes, sötét haj, fekete szatén koktélruha, könyékig érő kesztyű, taftstóla és Swarovski gyöngysor. Nem voltam egészen biztos benne, de gyanítottam, hogy férfi. Talán a kissé esetlen járás a magas sarkú cipőben volt az áruló jel. De ezt a felfedezést szinte elnyomta a csodálat. – Chloe vagyok – mutatkozott be, megnyerő mosollyal, égszínkék szeme csillogott. A szeme tökéletesen kihúzva! Jobb, mint amit én csinálok magamnak! Gyors pillantást vetett a tévére. – Tudtam, hogy nem mikrohullámú sütő! Mi van…? – Remélem, nem bánod, hogy csak így betoppantam. – Nem, nem. Minél többen vagyunk, annál vidámabb. – Persze nem így gondoltam. Noël kicsit túl messzire ment ezúttal. – Hívom is a többieket. Lányok, most már lejöhettek! Chloe megszégyenítette őket. Elképesztő szépsége mellett úgy néztek ki, mint három kőműves ferde parókában. – Chloe vagyok. – Chloe elegánsan kinyújtotta a karját. – Natasha – nyögte Noël félénken. – Blanche. – Szegény Blanche még a szemkontaktust is kerülte. Oszama szorosan összehúzta magán a csadort és a kis csoport szélén álldogált. – Lola, egy szóra. – Noël elkapta a karom, odább húzott egy kicsit és mérges hangon rákezdte, miközben alig mozgott a szája: – Nem szóltál róla, hogy még egy hölgy fog csatlakozni hozzánk ma este. – Mi…? Micsoda? Nem én hívtam meg. Úgy érted, nem ismeritek egymást? Fejrázás. Hirtelen rendkívüli félelem lett úrrá rajtam. Ez a Chloe hogy került ide? Honnan jött? Tim bátya házikója egy tranyóútvonalon fekszik? Egyre több tranyó fog ide érkezni ide péntek esténként, olyan erő vonzásában, amely erősebb, mint ők? Hol fognak elférni? – Kérlek! Hadd magyarázzam meg – mondta Chloe. – Leköteleznél. – Láttam, amint a lányok átöltöznek a konyhában. Láttam az elmúlt hetekben. Biztosra akartam menni, mielőtt átjövök.

– De hogyan láttad? – A konyha a ház hátsó oldalán van. Pont amiatt választottam, hogy el van rejtve. – Onnan. – A fejével elegánsan Rossa Considine háza felé bólintott. – Ismered Rossa Considine-t? Hosszú szünet. – Lola – mondta nagyon-nagyon lágyan. – Én vagyok Rossa Considine. 20.27 Rendkívüli döbbenet. El kellett ismételnem a szavakat néhányszor, mielőtt megértettem. Egy gyönyörű nőre bámultam, és amikor már tudtam, hogy mit keresek, már határozottan láttam Rossa Considine-t valahol a mélyben. – Szent isten! Te voltál a lány a Vera Wang esküvői ruhában? – Csak másolat, nem igazi Vera Wang, de igen, én voltam! Azt hittem, hogy tudod, hogy keresztöltöző vagyok. – Miért? Honnan tudtam volna? – Akármikor találkoztunk, szarkasztikus voltál. Én? Nem, én nem. Én egyáltalán nem vagyok szarkasztikus. Bár valójában be kell vallanom, hogy Rossa Considine kiváltja belőlem a szarkasztikus reakciót… – És megláttad, amikor elégettem a ruhákat. – Miről szólt az az egész? – kérdeztem. – A megtisztulás. Noël és Blanche bólintott, és megismételték. „A megtisztulás.” Bánatos nevetés. – Mi a csuda az a megtisztulás? – kérdeztem. – Amikor elhatározzuk, hogy örökre felhagyunk a keresztöltözéssel, akkor elégetjük az összes női ruhát. – Ez rendszeresen előfordul? – Ó, igen! – Óriási hahota. – És mindig megbánjuk! – Újabb hahota. – De nincs mit tenni. Öngyűlölet. Elhatározás, hogy soha többé nem esel vissza. És mindig visszaesel. – Aztán láttam, amint a lányok készülődnek a konyhában minden pénteken, és úgy tűnt, mintha az összes álmom valóra vált volna. – Hirtelen elszégyellte magát. – Bocsánat! Talán várnom kellett volna a hivatalos meghívásra, mielőtt rátok török. Kissé elragadtattam magam.

– De hiszen van barátnőd – mondtam vádlón. Mosolygott. – Igen, van. – És barlangász vagy. Láttalak kötelekkel és más egyébbel. – Férfi vagyok. – Újabb mosoly. – És néha szeretek férfias dolgokat csinálni. – Óóóó-kkkééé. – Kezdtem tisztán látni. – És néha szeretek szép dolgokat viselni. – Mondj egy példát. – Szereted Alexander McQueent? – Igen! Szenvedélyes diskurzus alakult ki közöttünk. Felfedeztük, hogy sokban közös az érdeklődésünk – rajongunk Alexander McQueenért, a thai kajáért, a Smythson útlevéltokokért, a Nurofen Extráért, a platánfákért, az Esküdt ellenségekért… – …Esküdt ellenségek! Imádom az Esküdt ellenségeket – mondtam. – A legjobb műsor a tévében. – Igen! „Ez a film róluk szól…” – Ta-dam – kiáltottunk fel mindketten. (A ta-dam egy kalapácsütésszerű zaj minden egyes epizód elején. Nagyon örültem, hogy Chloe tudja, hogy kell mondani. Nem holmi dilettáns Esküdt ellenségek-rajongó, hanem valóságos.) – Csak egy igazi rajongó ismeri ezt az effektet – mondtam. – Tehát ÉN egy igazi rajongó vagyok. – Meséld el, mi történt mostanában – könyörögtem. – Szeptember óta nem láttam. – Miért nem? Mi a helyzet a mikrótévéddel? – Csak DVD-t játszik le. – Akkor viszont át kell jönnöd, hogy megnézd az Esküdt ellenségeket. Nem helyénvaló, hogy egy igazi rajongó elmulasszon egy epizódot. Csütörtök esténként, este tízkor. Ez egy randi! – Chloe-val – vagy Rossa Considine-nel? Szünet. – Rossa Considine-nel. Hét közben általában nem Chloe vagyok. Az túl sok munka lenne. – Hmmmm. – Mi a probléma?

Akár be is vallhatom. Már utalt rá korábban. – Talán, amikor Rossaként jelensz meg… – Melyek is a megfelelő szavak? – Kissé idegesítjük egymást. Chloe elgondolkozott. Nem tagadta. Csodáltam a becsületességét és az érettségét. – Tekintsük ezt kísérletnek, és ha nem működik, mindkét fél beadhatja a felmondást. – Nagyszerű. Csütörtök este tíz óra. A többi tranyó követelte a részét Chloe-ból, hallani akarták a történeteit, így aztán megosztottam velük. És tudják mit? Fantasztikus esténk volt. Lelkes beszélgetés az öltözködésről. Egyetlen vesztes: Oszama nem érezte túl jól magát. Nagyon igyekezett, hogy hallja a filmet – sokszor csitított minket –, túlkiabálva a nagy lármát. 22.23 Hihetetlen, nem? Ez mindig így van? Abban a percben, ahogy eldöntöd, hogy nem törődsz már valakivel, megjelenik lehajtott fejjel. Kísérletképpen elhatároztam, hogy elhatározom, nem törődöm többé Paddyvel. Elképzeltem magam, valamikor a jövőben, amint beszélgetek egy láthatatlan személlyel. – Ó, igen, őrülten szeretem Jake-et. Igen, a szerelemistent. Természetesen mindig szeretettel fogok gondolni Paddyre. De be kell hogy valljam, sohasem tudtam igazán szeretni egy férfit azzal az idétlen hajjal. Örömteli. Felemelő. Megszólalt a telefon, felébresztve az álmodozásból. Odanéztem. Felismertem a számot. Erősen néztem. Felmerült, hogy megháborodtam. Vértelen ajakkal válaszoltam: – Lola Daly. – Lola? Itt Paddy. Dübörgés a fülemben. Remény. Sohasem tört rám így még a remény. – Én… – A hangja elcsuklott. – …nagyon hiányzol.

– Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagy, és ez az egész a te kibaszott hibád. – A férfi már lihegett az erőfeszítéstől, ahogy a nő fölé hajolt, aki összegömbölyödve feküdt alatta. – Ismételd meg! Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagy, és ez az egész a te kibaszott hibád. Újabb rúgásra emelte a lábát. Ne. A nő biztos volt benne, hogyha még egyszer belerúg, nem éli túl. A férfi bakancsának orra a gyomrát egészen hátra, a gerincéhez lökte. Hosszan, görcsösen öklendezett, amíg már nem maradt más benne, csak epe. – Ismételd! – Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagyok – suttogta, miközben könny patakzott végig az arcán –, és ez az egész az én hibám. – A te kibaszott hibád. Semmit nem tudsz jól csinálni? GRACE – Ó, itt van Paddy – mondta Dee Rossini. – Beszélnem kell vele. Megkértem, hogy igyunk meg itt egy italt. Egy percig azt gondoltam, hogy csak felültetett. Rémülten felemeltem a fejem. Jézusom. Ott volt, teljes életnagyságban a kocsma ajtajában, szinte besötétítette a helyiséget. Pánikba estem. El kell innen tűnnöm, de csapdába estem; csak egy ajtó volt és ő pont ott állt. Az agyam zakatolva kereste a menekülő útvonalat. A mosdó – talán van ablaka, amelyen ki tudok mászni. Legalább elrejtőzhetem, amíg elmegy. – Dee, most mennem kell… De ő integetett és hívta Paddyt: – Paddy, gyere ide – és így nem hallott. Paddy körülnézett a kocsmában, azzal a kék megkereslek és szétzúzlak nézésével, megpillantotta Deet, aztán engem, amint ott ülök mellette, megdermedve, mint nyúl a fényszóró kévéjében. Egy hoszszúnak tűnő percig csak figyelt, mielőtt felvillantotta volna azt a megsemmisítő mosolyát. A következő Dee Rossini-botrány éppen akkor robbant ki, de most sokkal, de sokkal rosszabb volt, mint eddig bármelyik: a barátja – igen, egész idő alatt volt barátja, tudhattam volna, milyen újságíró vagyok én – eladta a sztoriját a Sunday Globe-nak, amelyik valószínűleg a legocsmányabb a bulvárlapok között. És a cikk tele volt zavarba

ejtő részletekkel a szexuális életükről. Szerinte (a neve Christopher Holland volt, és azt hangoztatta, hogy azért adja el a történetet, mert utál „hazugságban élni”) Dee bolondult érte. Bármikor és bárhol. (A „bárhol” rész azért szerepelt , mert egyszer a hátsó kertben csinálták.) Dee különösen szerette „kutyastílus”-ban – mondta. A címlapon lévő szenzációhajhász sor „Perverz Dee”-ként utalt rá, de arra az esetre, ha az olvasók esetleg szexi csábítónak értelmeznék, volt még más elszomorító információ is, például hogy csak kéthetente borotválja a lábát, a bugyija és a melltartója ritkán illik össze, a két sarka sárga és érdes, és ha sokáig dörzsölné össze, akkor tüzet is tudna csiholni, és hogy a hasa cellulitiszes. Más szóval, Dee egy normális negyvenvalahány éves nő volt. Az újságosnál vasárnap reggel először az üvöltő főcímet láttam meg: PERVERZ DEE ÉS ÉN. Megdermedve kaptam fel az újságot és gyors átolvasás után döbbentem rá, hogy hihetetlenül részletesen van leírva az egész. Egy vagyont fizethettek Christopher Hollandnek, hogy ilyen áruló módon adjon ki ennyi részletet. Sajnáltam Deet, ahogyan még senkit sem sajnáltam korábban, és égett az arcom a szégyentől, hogy én is újságíró vagyok. Még az a tény is, hogy ismertem az újságírót – Scott Holmes volt az, az új-zélandi fickó, akivel valamikor jártam, miközben próbáltam nem szerelmesnek lenni Damienbe –, pironkodásra adott okot. Már attól a gondolattól is, hogy ennyire kiteregethetik a magánéletem, gyomorgörcsöt kaptam. Ki lenne képes elviselni, hogy a szexuális életének valós részleteit – és most a valós és nem a színlelt és elkent valóságra gondolok – viszontlássa egy vasárnapi újság címlapján? Az élő istenre, nem halna mindenki bele? Még mindig az újságosnál állva, kinyitottam az első oldalt – és szó szerint elborzadtam. Az egész oldalt betöltötte egy fotó, amelyen Dee fejét egy löttyedt nő testére kopírozták, akinek kissé szőrös volt a bikini vonala és nem összeillő fehérneműt viselt. Ez a kép ezerszer roszszabbá tett mindent. Ezután ha az embereknek eszükbe jut az Új Írország vezetője, ez a kép fog felbukkanni a mélyből. Ez mérhetetlenül romboló volt. Sokkal inkább, mint a „korrupciós” történetek, mert bár Dee egyedülálló nő volt, és joga volt bárkivel szexuális kapcsolatot létesíteni, hogyan nézhette bárki is a tévében –

miközben hírességekkel rázott kezet –, hogy ne az jusson az eszébe, a bugyija nem megy a melltartójához? – Ez nem könyvtár – figyelmeztetett egy hang. Gyorsan megfordultam. A gülüszemű férfi figyelt a pult mögül. Rámutatott a Sunday Globe-ra. – Kifizeti? – Igen… csak… – Sokáig nem tudtam odamenni a pulthoz és fizetni. Az undorító történet szinte halálos szorításban tartott. Le nem vettem a szemem a cikkről, a zsebemben kutattam apró után, majd egy marék aprót odacsaptam a kassza mellé. – Itt az ára. – Köszönöm – válaszolta ingerülten, miközben felszedegette a pénzt. Sokkal kedvesebb volt akkor, amikor még dohányoztam. Rendkívül kiszámítható jövedelemforrásnak számítottam, de mióta Damiennel leszoktunk a cigiről, akármennyit költöttünk is helyettesítő édességekre – és ez jelentős mennyiség volt –, a fickónak valószínűleg búcsút kellett mondania a portugáliai villának, ahova nyugdíjazása után költözött volna. Ahogy tovább olvastam, egyre jobban elképedtem: aznap, amikor Deet oktatási miniszternek nevezték ki, négyszer „követelt” szexet; szeretett alul lenni, és nem kedvelte az orált, úgy gondolta, hogy „unalmas”. Deenek kemény lesz ebből kikeverednie. Mindig erősnek és függetlennek tűnt, most pedig mindennapinak és sebezhetőnek látszott – és nagyon rossz emberismerőnek, hogy ennyire álnok barátot választott. Mióta interjút készítettem vele, olyan barátfélék lettünk, mert folyamatosan egymásba botlottunk a helyi italbolt vörösboros sarkában és néhányszor felhörpintettünk valamit a szomszédos kocsmában, a Kenny’sben. Alig egy hete, hogy meghívott engem és Damient egy vacsorára, és megkínált minket az egyik különleges, drága makarónijával. (Nem jobb, mint az átlagos, ha engem kérdezel, ennek ellenére meghatott, hogy nyilvánvalóan nagyra tartott minket.) Álltam a hidegben az újságos előtt – átkozottul hideg volt november közepéhez képest –, és felhívtam. – Dee, tudom, hogy szűröd a hívásokat, de Grace Gildee beszél, és csak azt szeretném, ha tudnád… Felvette. – Grace, én vagyok. – Jól vagy?

– Egy kicsit ingatagon – mondta remegő hangon. – De már ennél rosszabb dolgon is átestem. – Gazemberek – mondtam együttérzéssel. – Tudtad, hogy ez lesz? – Fogalmam sem volt – válaszolta. – Teljesen ki vagyok ütve. Christopherrel voltam péntek este, természetesen egy szót sem szólt – tette hozzá keserű nevetéssel. – Én támogatni foglak minden lehetséges módon. – Ezt mind személyes, mind szakmai síkon így gondoltam. – Köszönöm, Grace. – Szeretnéd, ha átmennék? – kérdeztem. A célzás nyilvánvaló volt. Ezt nemcsak mint barátja ajánlottam, hanem mint újságíró is. Itt volt a lehetősége annak, hogy elmondja az ő változatát egy együtt érző fülnek. – Szeretnélek látni – mondta. – De ne gyere ide. Menjünk a Kenny’sbe. Semmi rosszat nem tettem. – Ha biztosan akarod. – Ó, istenem, de klassz csaj volt. Kemény, mint egy pár öreg katonacsizma. – Találkozzunk öt perc múlva Felhívtam Damient. – Hol vagy olyan sokáig? – kérdezte. – Hol a cuccom? – Egy történeten dolgozom. – Micsoda? Csak lementél a boltba édességért. Gyorsan összefoglaltam a helyzetet. Meglepett, hogy még nem hallott róla. – Deevel a Kenny’sben találkozom – mondtam. – Aztán egyenesen a munkahelyemre kell mennem. Damien felnyögött. – Hát ez elég szar ügy! De mi lesz velem? Mi van a gumicukrommal? – Ki kell bírnod nélküle. Bocs. Jacinta Kinsella hagyott egy üzenetet, miközben Damiennel beszélgettem. Visszahívtam. Jacintát kezdettől lehervasztotta a barátságom Deevel, de ma, amikor ez sokat számított, ma, amikor minden újság az országban azon igyekezett, hogy beszélgethessen vele, szabad utat kaptam. – Jól faggasd ki – kérte, miközben a gyerekei visítoztak és sikítoztak a háttérben. – Én pedig beszélek a nagyfőnökkel a címlapról. Egy minőségi napilap, még egy olyan közepes is, mint a Spokesman, nem szentelné a címlapot egy olyan frivol történetnek,

mint egy politikus magánélete, de ez most túl jelentős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehetett volna hagyni. – Jacinta, később bejössz? – Én? – Úgy tűnt, egészen megütközött ezen a kérdésen. – Grace, te vagy a vezércikkíró. – Ezt nagyon hangsúlyosan mondta. – Nem foghatom örökké a kezed. – Rendben, rendben. Lusta dög. Dee megérkezése a Kenny’sbe halk morajlást keltett. Nem sokan voltak ott vasárnap, tíz perccel tizenkettő után, csak néhány alkoholproblémával küszködő férfiember. – …kutyastílus… – …kutyával csinálta?… – …nem, mint egy kutya… – …ugatott is?… – …aha, és megrágta a papucsot, és visszahozta a botot. Mire gondolsz, te kretén… Dee jól nézett ki: sötét farmer, ropogós fehér ing, divatos, galléros kardigán és matt piros rúzs. És ha hallotta is a megjegyzéseket, úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Már tapasztalt róka volt. Kávét rendelt. – Nyilvános helyen nem fogyaszthatok alkoholt, még ha szeretnék is. Oké, szóval így áll a dolog. Elmondta a tervét: beszélt Sidney Brollyval, az Új Írország sajtóreferensével, aki beleegyezett, hogy csak egy interjút ad. Nekem. És igen, örültem. Senkinek nem kívántam, hogy olyan helyzetbe kerüljön, mint Dee, de ha már megtörtént, akkor segíthetek a károk mérséklésében. Nem cáfoljuk a cellulitiszt és az érdes sarok vádját és Christopher Hollandről egy szó sem fog esni. Csendes méltóság és összpontosítás mindarra, ami pozitív Dee Rossiniben, ez volt a terv. – Holnap a lemondásomat fogják követelni az alsóházban – jelentette ki komoran. – Miért? Mert szőrös a lábad? Összeszorította a szemét. – A közbizalom elvesztéséért. A megválasztott tisztségviselőhöz méltatlan magatartásért. Alapvetően azért, mert van szexuális életem.

– De nem vagy férjnél. És ahogy kiveszem, ez a Christopher sem nős. Akkor mit csináltál rosszul? – Elméletben semmit. De gyakorlatban… – Hallgatásba süppedt, aztán hirtelen felkiáltott. – Ó, Grace, nem akarok lemondani. Annyira kevés a női politikus. És csak látnod kéne az új kiáltványunkat – remek nőpolitikánk van, igazán értékes: hosszabb anyasági segély, szilárd óvodai program… – Mi történne, ha kényszerítenének a lemondásra? – A legrosszabb forgatókönyv: az egész Új Írország párt annyira elvesztené a hitelét a szexuális életem miatt, hogy a kanapéknak velünk együtt ki kellene lépniük a koalícióból. De a kanapéknak nincs elég képviselőjük, hogy hatalomban maradjanak, így a kormánynak fel kellene oszlania és az ország lakosságának újra az urnákhoz kellene járulnia, a jövő év helyett most. – De ez marhaság! Ne mondj le. Tarts ki. Mondogasd magadnak, hogy semmi rosszat nem tettél. Csengett a mobilja. Megnézte a számot. – Ez Sidney. Jobb, ha felveszem. – Igen? – mondta. Csendben figyelt, az arckifejezése egyre mérgesebbé vált az idő múltával. – Hát legyen, ha lennie kell – mondta végül és összecsukta a telefonját. – Sidney azt akarja, hogy csináljak egy fotósorozatot – közölte bosszankodva. – Fel akar öltöztetni a hétvégi számhoz. Azt hiszi, életbevágó visszavágni arra a kurva montázsra a harmadik oldalon. – Igaza van. – Kíváncsi voltam, hogy kiakad-e a válaszomon. Sokkal inkább szomorúan, mint dühösen válaszolta: – Én nem egy lánybanda tagja vagyok, én politikusnak tartom magam. Nem kéne, hogy számítson, ha esetleg három fejem lenne, akár mindegyik cellulitiszes, amíg jól csinálom a dolgomat. – Ez sohasem történhetne meg egy férfival. Ez volt az a pillanat, amikor felkiáltott: – Ó, itt van Paddy. Ott volt hát, széles vállával, eltorlaszolva az ajtónyílást, pánikszerű reakcióra késztetve. Épp hogy csak kiestem az ágyból, nem számítva arra, hogy öt percnél tovább leszek a nyilvánosság szeme előtt, amíg lemegyek a boltba – még csak meg sem fésülködtem. Általában Damien volt az, aki lement a boltba vasárnaponként. Az

egyetlen oka annak, hogy aznap én mentem le, az volt, hogy azt állította, nem tud rendesen járni, mivel megütötte a térdét a péntek esti foci közben. Kezdtem összezsugorodni, amint Paddy átverekedte magát az alkoholproblémával küszködő férfiakon, erős kölni illatot húzva maga után. Megvetettem magam, hogy érdekel, mit gondol rólam; nem akartam, hogy vonzónak találjon, de azt sem akartam, hogy sebezhetőnek lásson. – Dee – mondta, miközben gyorsan átölelte. Annyira vibráló volt, úgy tűnt, több energia koncentrálódott benne, mint más normális emberekben, mintha dupla adagot kapott volna. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Dee. Rám mutatott. – Ismeritek egymást? Volt egy rettenetesen kínos pillanat. Vártam, hogy Paddy bedob valamilyen közhelyet, ő pedig rám várt. – Szóval? – kérdezte Dee. – Persze hogy ismerjük egymást – vetette oda Paddy könnyedén. – Helló, Grace, örülök, hogy látlak. Lehajolt, hogy udvariasan megcsókolja az arcomat. Visszatartottam a lélegzetem. Nem akartam érezni az illatát. Az ajkával megérintette az arcom, aztán – talán csak képzelődtem? – gyengéden rám fújt. Tényleg volt képe hozzá? A szeme nevetett. Az érintését ott éreztem az arcomon, mint egy elviselhetetlen viszketést. Legszívesebben letöröltem volna. – Nem jól mennek a dolgok, Paddy – tért rá Dee a lényegre. Paddy megrázta a fejét. – Ez bóknak számít. Félnek tőled. Komolyan vesznek. – De kik azok az „ők”? Christophernek nem lett volna mersze ezt magától csinálni. Ki bujtotta fel? Ideje, hogy ezzel komolyan foglalkozzunk. A kezemmel megtámasztottam az állam, és megpróbáltam észrevétlenül letörölni az arcomat a ruhám ujjával. Paddy figyelt, a szemével követte, ahogy a ruhám ujjával az arcom felé közelítek. Tudta.

Dee kiment a mosdóba, és kettesben hagyott Paddyvel. Paddy túlságosan nagynak tűnt a kis székhez képest. Egyikünk sem szólalt meg. Egy gyors pillantást vetett a válla felett, ellenőrizve, hogy Dee hallótávolságon kívül van, aztán lassan, de sürgetőn megszólalt: – Grace, én… – Hogy állnak az esküvői előkészületeid? – szakítottam félbe. – Grace, nem tudnánk… – Nem – mondtam túl hangosan, mire jó néhány részeg felemelte a fejét a mellkasáról. Mérsékeltem a hangom. – Csak egy kérdésre válaszolj. A számat bámulta. – Sohasem válaszolsz a hívásaimra. Ez jellemző volt rá: már hetek óta nem hívott. – Miért nem beszélsz velem? – kérdezte. Az, ahogyan a számat bámulta, kényelmetlen érzést keltett bennem. Hirtelen megszólalt: – Érzem az illatod, Grace. És tudod, milyen az illatod? Tudtam, hogy mit fog mondani. – Szexillatod van. A trikóm alatt meleg hullám futott rajtam végig, és a mellbimbóm megmerevedett. – Fogd be a szád – mondtam csendesen. – Csak fogd be. – Ahogy akarod – felelte könnyedén. – A kívánságod parancs. – Mondhattad volna, hogy bármilyen az illatom – festékoldó, bárány, curry… Megvonta a vállát, amelyen vadítóan feszült az öltönye. Összeszedtem magam és azt mondtam: – Akkor mesélj, Paddy. Hogy haladnak az esküvői terveid? – Remekül, tényleg remekül. De ez valójában Alicia területe. – Hogy van a bájos Alicia? – Kitűnően. De olyan furcsa cikket írtál róla, Grace. Csalódott volt, hogy olyan… hideg voltál. Vakkantásszerű nevetést hallattam. – Hát, Alicia ragaszkodott hozzám, nem tudom, mit várt. – Arra számított, hogy profival van dolga, mint ahogy én is. Megvetően néztem rá. – Én profi voltam. – Arra számítottunk, hogy kihagyod a személyes érzelmeidet.

– Kihagytam. – Semmi kedvem nem volt az interjúhoz, de amikor rám erőltették, úgy határoztam, hogy az a legjobb, ha úgy teszek, mintha sohasem találkoztunk volna. De ő nem is igyekezett elrejteni az önelégült győzelmét, és remélem, én sem engedtem, hogy érződjön a keserűségem. Nem mintha valami borzasztót írtam volna. Csak éppen nem túl kedvesen. Miután befejeztem a Deeről írott cikkemet, megálltam egy mozinál – nekik van a legnagyobb választékuk –, és vettem Damiennek egy nagy zacskó gumicukrot, besöpörve a zacskóba nagy mennyiségű kólásüveget, gumi dinoszauruszt, zselés epret, mindezt azért, mert otthagytam vasárnap, amikor fáj a térde, nikotin elvonási tünetei vannak és ráadásul nincs otthon édesség. Damien a heverőn ült, morgolódott és a huszonnégy órás második világháborús csatornát nézte – nem ez volt a hivatalos neve, de akármi volt is, úgy tűnt, hogy egész nap dokumentumfilmeket sugároz a nürnbergi pártgyűlésekről és Drezda bombázásáról –, a térde kinyújtva egy széken. Felnézett a normandiai partraszállás kissé elmosódott képeiből: – Megpróbáltalak hívni! – Bocsánat. Kikapcsoltam a telefonom. Koncentrálnom kellett. – Hoztál nekem valamit? Bedobtam a szatyrot az ölébe. – Ajándékot. – Tényleg? – kérdezte, és az arca mosolyra húzódott. – Csak vicceltem, soha nem hozol nekem semmit. – Nem csoda, amikor annyira hálátlan vagy. Beletúrt a zacskóba. – Első osztályú, Grace! Robbanós malaccukor! Ritka csemege. Nem mindig lehet kapni. – Hogy van a térded? – Fáj – mondta, miközben a szája tele volt rózsaszín gumicukorral. – Van itthon jég? Hé, kapd el. – Odadobott egy gumidenevért a zacskójából, és láss csodát! – sikerült a fogammal elkapnom. – Jézusom – kiáltott fel elképedve. – Mindent visszavonok. – Végignézett rajtam, és valami megváltozott. Úgy vizslatott, ahogy egy ideje már nem: mintha le szeretett volna feküdni velem.

Az érzelmek megmozdultak bennem, megkönnyebbülést éreztem aggodalom helyett. – Gyere ide – mondta, a szeme tele vággyal, és ahelyett, hogy megkértem volna, hogy ne rendelkezzen velem, ahogyan azt általában szoktam, közelebb húzódtam. A levegőben szinte már tapintani lehetett a közelgő szexet, amikor Damien hirtelen megszólalt: – Hé, káprázatos, amíg el nem felejtem: mit fogunk csinálni jövő péntek este? Rosszat sejtettem. – Miért? – Vacsora Junóval és a férjével. A mondat fennakadt közöttünk. Igazán meglettünk volna nélküle. Egy hónappal azelőtt tényleg elment az osztálytalálkozójára – Damien, az a férfi, aki gyakran mondogatta, hogy „sajnálja” azokat, akiknek erre van igényük –, és nyilvánvalóan remekül érezte magát Junóval, akivel belemerült a múltbeli emlékekbe, elfelhősödött szemmel emlékezve azokra a vitákra, amikor Damien dolgozni akart, Juno viszont el akart menni bulizni. Mindez teljesen ártalmatlannak tűnt, és az egyetlen dolog, ami kicsit idegesített – nem, nem az a tény, hogy valaha szerelmesek voltak, és házasok –, az volt, hogy Juno dohányzott. – Pénteken nem Magyarországon leszel? – Választási tudósítóként. – Akkorra már visszajövök. Pénteken repülök vissza. A francba. – Grace, jól vagy? – kérdezte. – Kissé furán… – Jól vagyok. Megveregette a heverőt. – Ülj ide mellém, és egyél egy kis kólás gumicukrot – tudok ajánlani robbanós és sima változatot. A hangulatom ingadozó volt, bármelyik irányba fordulhatott – elromolhatott, vagy megjavulhatott –, de elhatároztam, hogy mosolyogni fogok. Kissé paranoiásnak éreztem magam. Nem mintha hajlamos lettem volna rá (kivéve néhanapján, amikor a menstruációm előtt minden átalakult Sztálin utolsó napjaivá). Visszapörgettem a napomat, hogy megkeressem a rossz érzés okát: Paddy de Courcy volt az. – És miután megetted a megfelelő cukormennyiséget és E számokat – szólt hozzám Damien –, ajánlhatnék némi könnyed szexuális tevékenységet?

Megcsókolt. Mesterséges eper íze volt. Aztán már csak az ő ízét éreztem. Egy szikra lángra kapott bennem. Hirtelen úrrá lett rajtam a vágy, és éreztem, hogy ugyanez megy végbe benne is. Megállt és a szemembe nézett, az én vágyam tükröződött az ő szemében. – Hűha – mondta. – Mi történt ott? Újra megcsókolt, és smárolni kezdtünk, mint két kamasz. Nyakcsavarások, irányváltoztatások, ruhatépés, szinte képtelenek voltunk eldönteni, mit vegyünk le először. Az övcsatjához nyúlt, kirántotta, és elővette a már álló szerszámát. Lerántottam a trikómat és kikapcsoltam a melltartómat. Megfogta a mellbimbómat és felkiáltott: – Jézusom! A térdem. – Maradj nyugodtan. – Hogyan csináljuk? Mert már mindenhogyan próbálkoztunk. – Én leszek felül. – Hogyan szerelmeskednek az emberek, amikor gipszben vannak? – zihálta. – Néhányan fetisizálják. – Felkeltem és lerántottam a tréningalsóm és a bugyim. – Tudod, amikor valakit teljesen begipszelnek. Arra azt mondják, „ki van öntve”. Emlékszel, írtam egyszer róluk. Fölfelé döfve belém hatolt, én pedig ráereszkedtem. Éppen csak annyira, hogy duzzadtnak és szorosnak érezzem magam. Felnyögött. Belém hatolt újra meg újra. – Hova mész? – kérdezte Damien, amint lábujjhegyen kifelé igyekeztem a hálószobából. – Miért nem alszol? – Csak keresek egy nikotintapaszt. Az elsötétített nappaliban feltúrtam a táskámat, és bekapcsoltam a telefonomat. Tudtam, hogy hívni fog. Ezért volt egész nap kikapcsolva a telefonom. Három hangüzenetem volt. A fülemhez tettem a telefont és hallgattam. Két üzenet Damientől, érdeklődött, hogy hol vagyok. Aztán meghallottam a hangját. Csak három rövid szót. – Hívj fel. Kérlek. Valamiképpen a zöldtáska napok voltak a legrosszabbak. A zöld figyelmeztetett minket, hogy sötét, érthetetlen motyogásra számíthatunk, hirtelen véleményváltoztatásokra, folyamatosan változó célpontokra. Egy zöldtáska-napon megdicsérhetett és úgy is gondolta. Vagy

megdicsérhetett, és aztán azt csikorogta: – Ha te ezt elhiszed, akkor te még mindig hiszel a fogtündérben! Hétfő reggel, és a nevem ott díszelgett a Spokesman címlapján – megosztva Jonno Fidóval a hírrészlegtől, de ez egyáltalán nem vont le a dolog értékéből. Ha a neved az újság címoldalán szerepel, az annyit jelent, mint amikor a lemezed a toplista élére kerül. Nyilvánvalóan a kemény hírek írói voltak az újságírás Westlife-jai – minden öreg szaros az első helyre tette volna őket. De az olyan színescikkírókkal, mint én, ez ritkábban történt meg, ezért ez még inkább emelte a dolog értékét. Ezenkívül a második és a harmadik oldalon ott volt a Deeről készült részletes életrajz. És az ötödik oldalon egy szellemes kis cikkecske, a címe: EZ SOHASEM TÖRTÉNHETNE MEG EGY FÉRFIVAL. T. C. figyelte, amint az asztalomhoz megyek, és megjegyezte: – Grace Gildee, a mai Spokesman szerzője. – Te vagy a nap sztárja – mondta Lorraine. – Jacinta odalesz érted. Mindannyian felhorkantunk az állítás valószínűtlenségén, de semmi sem tudott letörni. Imádtam a munkám. Felvillanyzott a csengő telefonok hangja, a csörömpölő kulcsok, a csevegő hangok. Annyira benne voltam a pillanatban, hogy szinte az ereimben éreztem az egésznek a zsongását. Címzett: [email protected] Feladó: [email protected] Tárgy: interjú Madonnával Kérem, továbbítsa a Spokesman részletes olvasói összetételét. Úgyszintén az utolsó nyolc negyedév forgalmát. Madonna PR-osa már kért ízelítőt a munkámból. Azután kért még néhány cikket. Majd írnom kellett egy esszét arról, hogy miért szeretem Madonnát. Ha most a forgalom számadatait kéri, akkor valamit nagyon jól csináltam. Ez most nagyon pozitívnak tűnik. Ó, istenem! Az ujjongás és a szorongás elegye lett úrrá rajtam. Mi van akkor, ha megtörténik? Ha tényleg megtörténik? Találkozni fogok Madonnával. Úgy értem, Madonnával!

– Remek munka a Dee Rossini-cikk – mondta sietve Jacinta. Csendben vártam a szurkálódást. – A macska elvitte a nyelved? – kérdezte. – Nem. – Akkor mi van a „köszönömmel”? – Köszönöm. Követtem az irodájába. – Nehogy azt hidd, hogy most hátradőlhetsz, és ma ülhetsz a babérjaidon. Annyit érsz, amennyit a következő sztori. Mit hoztál nekem? – Románc az irodai karácsonyi part… – Még csak november tizenhetedike van! – Átlagosan mennyit költenek karácsonyi aj… – Nem! – A hajléktalanok helyzete karácsonykor. – Felemelő? – …Nem. Hajléktalanok. – És ez még mindig csak november tizenhetedike. Nem! Na ez az, amiről beszélek… – motyogta. A tekintete elsiklott mellettem, és akármit látott is, szinte lefagyott tőle, mintha hirtelen sóbálvánnyá változott volna. Hátranéztem. Casey Kaplan volt az, szoros, fekete farmerjában és kócos hajával. – Mi a fenét csinálsz te itt? – kérdezte Jacinta fojtott hangon. – Itt dolgozom – válaszolta Casey széles, magabiztos mosollyal. – Azt hittem, allergiás vagy a nappali világosságra. Még soha nem volt részünk abban az örömben, hogy élvezzük a társaságod ilyen hajnali órán. Casey magával hozta a cigaretta, a kocsmák és partik auráját. Nyilvánvalóan most is egyenesen egy partiról vagy klubból jött. Az általa kavart légörvény belengte az irodát, és amikor elért hozzá, Jacinta felugrott. – Vissza! – hadonászott a karjával. – Bűzlesz! – Valaki nagyon felhúzott ma reggel, Jacinta – nevetett Casey és tovalejtett. – Kösz, Casey – morogta T. C. – Ez most feltétlenül le fogja nyugtatni. Az iroda másik végéből hallottam, amint Casey megkérdezi: – ’reggelt, Rose. Coleman bent van?

– Igen. – válaszolta Rose idegesen. Ő volt a nagyfőnök személyi asszisztense és ajtajának őrzője. – De nem lehet zavarni. – Oké. Épp most üzent. Vár. Leugrottam a Chomps szendvicsbárba, hogy megvegyem az ebédem (tíz perccel múlt tizenegy, de már nem tudtam tovább várni), és pont mielőtt a liftajtó becsukódott, Casey Kaplan berontott. – Mondd csak, Jacintának igaza van? Büdös vagyok? – Igen. – Milyen szagom van? Beleszaglásztam a levegőbe és egy másodpercig gondolkodtam. – Dorbézolás. Láthatóan tetszett neki a válaszom. – Szép munka volt Dee Rossiniről, Grace, nagyon meggyőző cikket írtál. A liftajtó kinyílt és mi kiléptünk az előcsarnokba. – De mi van Chrisszel? Ki sejtette, hogy ez bekövetkezik? – Majd elgondolkozva hozzátette: – Mindig azt gondoltam, hogy megbízható fickó. – Chris? – Christopher Holland. Dee barátja. – Ismered? – A hangom magas volt, és elkeseredett. Megrántotta a vállát, jelezve, hogy ez az egész nem olyan nagy ügy. – Igen. – Te tudtad, hogy Chris Dee barátja? – Senki a világon nem tudta, hogy egyáltalán volt neki fiúja. – Aha. Mindig azt hittem, remek fickó. – De – és szomorúan felsóhajtott – a Globe nagyon nagy pénzt ajánlott, és a szerencsejáték- tartozásai miatt nem tudott nemet mondani. Amint az emberek mondják, pénz beszél… Eleget hallottam. Nem tudtam tovább hallgatni a hencegését. A beszélgetés közepén faképnél hagytam, miközben Yusuf és Mrs. Farrell figyelt, és vidáman bökdösték egymást a könyökükkel. Az egész benne volt az esti hírekben. Aznap reggel az alsóházban, a haladó keresztények vezetője, Brian „Verda” Brady (volt egy virágzó használtautó-birodalma; az ír politikusok kedvelték a beceneveket, hogy a „nép fiainak” látszanak) felállt. – Ha megengedik, adnék az én tiszteletre méltó barátomnak, az

Új Írország párt vezetőjének egy tanácsot… – Aztán lehajolt a székéhez és elővett egy rózsaszín tárgyat. Sokan nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak, majd kis kacajok hallatszottak azoktól, akik látták, mi is az. – Ez a míves tárgy – felemelte a feje fölé és a nevetés egyre hangosabb lett – egy női borotva. – Felolvasta a csomagoláson lévő szöveget. – Garantálja a „selymesen finom lábat”. – A tömeg felröhögött. Kívülről őrjöngő majmoknak tűntek. Alázatos főhajtással Verda így szólt: – Ezt önnek ajánlom, Rossini miniszter asszony, ajándék a haladó keresztényektől, abban a reményben, hogy hasznosnak fogja találni. – Undorító volt. – Damien ott volt, tudósított az újságíró karzatról. – Piszkálódás a helyszínen. És egyre rosszabb lesz. A Munkáspárt vezetője is felállt. – Ez övön aluli ütés volt a haladó keresztényektől – jelentette ki. – A Munkáspárt szeretné felajánlani a támogatását Ms. Rossininek. Egy rendkívül hasznos tárgy formájában. – Kihúzott valamit a zsebéből. – Mi ez? – kérdeztem Damient. – Scholl lábreszelő. Még a Zöld Párt is felajánlott egy üveg levendulaolajat a cellulitiszére. – Semmi a Szocialista Munkáspárttól – jegyeztem meg, egészen meghatódva a párt önmérsékletétől, és közben azon gondolkoztam, hogy talán rájuk kellene szavaznom a következő választásokon. – Talán azért, mert nincs pénzük – mondta Damien. – Ha össze tudták volna szedni egy lábkrém árát, biztos lehetsz benne, hogy megtették volna. Dee szeme gyanúsan csillogott, de ott állt, és elviselte, még elmosolyodnia is sikerült, és ennek eredményeképpen a kormány megmaradt. – De ez az utolsó esélye – közölte Damien. – Még egy dráma, és eltűnik. És ha eltűnik, eltűnik a kanapék koalíciós partnere. Ami azt jelenti, hogy a kormánynak mennie kell. Hány pár zoknit kell összepakolnom? – Hány éjszakára mész? – Kedd, szerda, csütörtök – háromra. – Akkor hány párra van szükséged?

– Háromra. – Kitűnő. Kapd el. – A gombócba csavart zoknikat, egyiket a másik után hajítottam a szoba túlsó felére. Kecsesen egy kézzel kapta el őket, és egyiket a másik után dobta be a táskájába, egy, kettő, három. – Szegény Dee – mondta Damien. – Ki mozgathatja ezt az egészet? – kérdeztem. – A haladó keresztények, nyilvánvalóan. Ők az egyetlenek, akik ebből profitálnak. – De tudsz neveket? Mint például Verda? Ez felülről szivárog ki? – Nem tudom. – De ha tudnád, akkor sem mondanád. – Nem tehetném. – Meg kellett védenie a forrását. – Miért pont Deere pikkelnek? – A kanapék és Teddy egyszerűen teflonbevonatúak. Az ellenzéknek egyetlen esélye a támadásra, ha a koalíciós partnert lehetetleníti el. És ellentétben a többiekkel, Dee tisztességes. Ha eléggé megnyomorgatják, le fog mondani. Mennyire lesz hideg Magyarországon? – Mi vagyok én? Az időjárás-csatorna? Szinte büszkén megrázta a fejét. – Annyira tüskés vagy. Ez mind a kettőnket megnevettetett. – Te tanítottál mindenre, amit tudok – mondtam neki. – November van. Hagyd itthon a rövidnadrágod. – Jótékonyság. – Nem! – Jacinta automatikusan ezt válaszolta, akármit javasoltam is. – Annyira jótékonykodó vagy. A bántalmazott nőiddel, a hajléktalan embereiddel és most ez a jótékonyság. – Három-négy cikk a jótékonyság különböző arculatairól – folytattam, mintha lelkesedett volna a témámért. – A társasági nő, aki elmegy adományt gyűjteni; a tisztviselőnő, aki ellenőrzi a fejlődő országok támogatását; az együtt érző ember, aki feladja a munkáját hat hónapra, hogy táplálja az éhezőket. Ez tetszett neki. Megfogtam a „társasági nővel”. – Hé, Declan, ki a legismertebb jótékonysági királynő? Declan O’Dowd („Otthon marad”) ránk kacsintott. – Rosalind Croft. Maxwell Croft felesége.

– Damien! Damien Stapleton! Te nagy, erős, szexi fickó, ide gyere! – Á, ott van – mondta Damien. Egy távoli asztalnál felállt egy nő és integetett: magas, nagy mellű, szőke, hangos, az a típus, aki már kilométerekről harsányan üdvözöl. – Az ott Juno? – kérdeztem. – Igen – mondta Damien boldogan, majd megragadta a kezem és rohant velem az éttermen keresztül. – Ne aggódj. Nagyon hasonlítotok egymásra. Jól ki fogtok jönni egymással. Nem olyan volt, amilyenre számítottam, és ez aggodalommal töltött el. Utálom, ha nem jönnek be az előítéleteim. A képzeletemben Juno elegáns, ebédelgető hölgyként jelent meg, aki főleg fehéret visel és a korai oszteoporózisig éhezteti magát. Úgy értem, PR-osként dolgozott egy nem kisebb cégnél, mint a Browning és Eagle, ki hibáztathatná mindezért? De ő egészséges volt, és nagyon szívélyes, farmert viselt felhajtott nyakú rögbifelsővel. Sok minden tud bosszantani – én lennék az első, aki bevallja, hogy gyakran nem vagyok toleráns –, de a felhajtott nyakú rögbifelső úgy hat rám, mint a mérgező fekete füst. – Még mindig a legtöbbet késő ember egész Írországban – korholta Damient, miközben egy gyors csókot nyomott – a legnagyobb riadalmamra – a szájára. – Grace hibája – mentegetődzött Damien. – El volt havazva a munkájával. Kösz, te áruló gazember. – Földrengés Pakisztánban – mondtam. – Többnyire gyerekek és nők haltak meg. Meggondolatlanság tőlük, hogy pont péntek este haltak meg, amikor éppen vacsorázni készülök. Hahahaha – tettem hozzá könyörtelenül, reménytelenül törekedve a humorosság látszatára. – Munka – kiáltott fel Juno. – Hagyd abba, azt mondom! Küldd el a férfiakat dolgozni, és hagyd, hogy mi, nők otthon maradjunk és elköltsük a pénzt! Megpróbált barátságos lenni – akármilyen döbbent voltam, ezt azért érzékeltem –, és itt lett volna az esélyem, hogy bebizonyítsam a jóindulatomat a következő válasszal: igen, a férfiak lusta szemétlá-

dák! Jó nekik! Ez megtanítja őket arra, hogy a koszos zoknijukat ne dobálják a hálószobapadlóra! De nem tudtam megtenni. Ránéztem a mellette álló üres székre. – És hol van a férjed? – Az isten tudja – válaszolta, majd hátravetette a fejét és gúnyosan elmosolyodott. – …Ezt hogy érted? – Egy unalmas kiránduláson a Curraghban. Egy borsátorban. Egész délután ott volt. Éppen most hívott. – Felmutatta a mobilját. – Túlságosan részeg, hogy vezessen. Lehet, hogy később jön, de ki tudja, milyen állapotban lesz. Nincs velem most túl jóban, mert kétezer dollárt vesztett a lovin. Ha nem kapok egy szép gyémánt ékszert engesztelésképpen, mit gondoltok, ki fog aludni a vendégszobában a jövő hónapban? – Hatalmas hahotában tört ki – és Damien is. Nem jön a férje? Nem nagyon akartam ezt a vacsorát. Ezekben a nikotinmentes napokban kibírtam volna e nélkül a komplikáció nélkül. Persze egy csoportos találkozó, amelyen én és Juno férje is részt vesz, kellemes lehetőségnek tűnt. Most minden megváltozott, és tudtam, hogy a következő néhány órát úgy fogom tölteni, mint egy fadarab, mialatt Damien és Juno az „Ugye emlékszel arra, amikor…” című játékot fogják játszani. És miért szervezte Juno ezt az esti programot arra az időre, amikor Miles kiránduláson volt? És miért nem kért elnézést? Nem volt ez… udvariatlanság? Hirtelen nagyon udvarias lettem. A pincér megjelent. – Egy aperitifet? – Egy korsó Guinnesst – mondta Damien. – Legyen kettő – tette hozzá Juno. Korsóval iszik? Ez újdonság volt számomra, és kissé nőiesnek és prűdnek éreztem magam. – Te és a korsó Guinnesseid – nevetett Damien. – Felvillannak az ifjúságunk képei. Emlékszel? Amikor nem volt pénzünk és igyekezni kellett, hogy az italunk olyan hosszú ideig tartson, ameddig csak lehet. – Igen – mondtam. – Én is emlékszem, hogy ezt kellett csinálni. És a legolcsóbb korsó, amit venni tudtál… – Grace? – Damien jelzett a pincérnek. – Egy ital?

– Bocsánat. – Annyira próbáltam beilleszkedni, hogy elfelejtettem, hogy még mindig ott van. – Egy gin-tonikot kérek. – Nagyot? – Ó, miért is ne? – Csak kiugrom egy koporsószögre. Nem akarlak kísértésbe vinni titeket… – Juno Damienre villantott egy mosolyt. Damien szomorúan megrázta a fejét. – Ti ketten hogy boldogultok, mióta abbahagytátok a dohányzást? – Remekül – mondtam, miközben Damien azt válaszolta: – Folyton egymás torkának ugrunk. – Nem, ez nincs így – jelentettem ki. – De. Egyáltalán nem jövünk ki – ellenkezett. – Nem? – Nem. Tényleg nem. – De kijövünk. – De nem. – De igen. – De nem. Juno felénk villantotta a marlborós dobozát, mintha egy FBIjelvény lett volna. – Utállak félbeszakítani titeket – hunyorított –, de kint leszek, és ezalatt megegyezhettek a történetben. – Miért mondtad, hogy olyan, mint én? – dühöngtem, miközben mentünk hazafelé taxival. – Mert a maga ura. Azt adja vissza, amit kap. Úgy, mint te. – Mint én! Nincs semmilyen közös vonásunk. Neki nincs munkája. – Van két gyereke. – De van bébisziterre! Hokizni jár. És lovagolni. Azt mondogatja: „Mindenki vetkőzzön le.” (Ez a csattanója egy értelmetlen anekdotának, amelyben szerepel egy egész napos ivászat és egy medence.) Nőnemű semmirekellő. – Nagyon vicces. Egyáltalán nem volt az. – Ha nem kedveled – mondta –, nem kell vele újra találkoznod.

– De te fogsz, nem? – Lehet… – De Damien, ő a volt feleséged. – De ez lényegtelen. Már ezer évvel ezelőtt volt. – Ne kezdj el legyeskedni körülötte – követeltem részegen és kissé gyerekesen. – Ne legyél ilyen aljas. – Mi ez a nagy cécó? Szeretlek. Veled vagyok. – Borzasztó makacs vagy – motyogtam magamban. – Mindig ellenkezel. – Nem, nem. – Irritálóan racionális volt. – Juno a múltam része, és örülök, hogy újra találkozunk. – De… Aztán hirtelen eszembe jutott egy másik beszélgetés, amelyet nem olyan régen folytattunk, és a részeg harciasságával, aki már úgy is tudja, hogy vesztett, de nem tudja elviselni, azt mondtam: – Cseszd meg akkor, jól van, csináld, ahogy akarod. Barátkozzunk mindannyian az aranyos Junóval. Az inas leparkolta az autómat. Egy ház, ahol az inas parkol. Egy öltönyös személyi asszisztens-féle elkísért az öltözőszobába, amely nagyobb volt, mint az én egész házam, Mrs. Croft éppen szárította a haját. Már teljesen ki volt sminkelve. Nehéz volt meghatározni a korát – talán negyvenöt? Arra számítottam, hogy utálni fogom. Előítélettel viseltettem a jótékonysággal foglalkozó társasági nők iránt. Azt gyanítottam, hogy ez csak kifogás, hogy rengeteg cuccot vásároljanak. De ő megszorította a kezem és rám mosolygott olyan melegséggel, amely őszintének tűnt. – Grace, ma maga fog követni mindenhová? Remélem, nem fogja halálra unni magát. Ebben őszintén kételkedtem. Amennyire nem helyeseltem a szuper gazdagok létét, szégyenszemre annyira elvarázsolt az életük. Az emberek folyton jöttek-mentek a szobájában, hozták a telefonüzeneteket, az étrendeket jóváhagyásra, a dokumentumokat aláírásra. A gazdagság fáradságos munkának tűnt. Mrs. Croft beszédes és kedves volt mindenkivel. De talán csak azért, mert ott voltam. Egy elképesztően csinos nigériai lány, akit Nkechinek hívtak, sürgött- forgott körülötte, ruhákat készített ki, csúnyán kiabált egy másik

nigériai lánnyal, akit Abibinek hívtak. – Max Mara, Max Mara, azt mondtam, Max Mara. Miért adod ide a Ralph Laurent? – Azt mondtad, hogy krémszínű nadrág. – Azt mondtam, hogy krémszínű Max Mara nadrág, te agyalágyult. Óriási a különbség. – Egy bizottsági ülésen fogok elnökölni ma délelőtt – mondta Mrs. Croft, amint Nkechi felsegített rá egy pihe-puha krémszínű kardigánt. Nem sokat tudtam a gyapjúról, de akármiből készült is ez a ruhadarab, bizonyosan nagyon, nagyon drága volt. Próbáltam elraktározni kifejezéseket, hogy elmondhassam Damiennek később. Végül azt választottam, hogy „kardigán, újszülött kisbabák hajából kötve”. – Milyen bizottsági gyűlés? Jótékonyság? – Vannak másféle bizottsági gyűlések is? – A szeme csillogott. – Köszönöm, Nkechi. – Nkechi felhúzta a cipzárt a krémszínű Max Mara nadrágon, amely kiváltotta a veszekedést. – Cukorbabák. A cukorbeteg kisbabáknak. Aztán ebéd. – És milyen ebéd? – Próbálja meg kitalálni. Újból jótékonyság. – Nkechire támaszkodva belelépett egy drapp-barna lapos sarkú cipőbe. – Köszönöm, Nkechi. – Ugyanabból a célból? – Nem, ez más. Ez a Szív Alapítvány. Szívbeteg gyerekek részére. Köszönöm, Nkechi. – Nkechi Mrs. Croft nyaka körül tüsténkedett egy patkókkal és kengyelekkel díszített sállal. – Oké, úgy tűnik, mehetünk. Igazi felvonulás volt. Ott volt Mrs. Croft, a személyi asszisztens, a fodrász, Nkechi, Abibi, két autó, két sofőr és rengeteg Louis Vuitton bőrönd. Mrs. Croftot, a személyi asszisztenst és engem besegítettek egy Maybachbe (az Írországban kapható legdrágább autóba), miközben Nkechinek, Abibinak, a fodrásznak és a bőröndöknek el kellett szenvedniük azt a megaláztatást, hogy egy S osztályú Merciben utaztak mögöttünk. A többi bizottsági hölgy pont olyan volt, amilyenre számítottam: frissen beszárított haj, nem túl praktikus, világos ruházat és finomkodó akcentus. Úgy tűnt, hogy mindenki részt vett mindenki más bizottságában és mindannyian részt vettek egymás partijain. (Minden ebéd-

nek és vacsorának olyannak kell lennie, mint a Mormota napi ünnepségnek, mellragasztóval.) Élénken beszélgettek a Cukorbabák báljáról, vagy legalábbis arról, hogy milyen központi témát találjanak, amelyet még nem használtak fel a megelőző hat hónapban. Javaslatok kerültek elő, aztán el lettek utasítva, attól függően, hogy milyen személyes ellentétek játszottak közre. Mrs. Croft mindent az ellenőrzése alatt tartott anélkül, hogy felemelte volna a hangját, és végül a Marie Antoinette-témánál maradtak. (Szuper!) Aztán a napirend az étrend felé kanyarodott. – Mintha számítana – sóhajtott fel Mrs. Croft. – Bocsánat? – kérdezte az egyik hölgy. – Mintha bárki is megenné az ételt ezeken az estéken. A nő bámult. – Nem ez a lényeg, Rosalind. Akkor is kell hogy legyen egy újfajta menü. – Természetesen, Arlene, teljesen igazad van. – Mit szólnál a fogolyhoz? – Már volt. Múlt héten. – Jérce? – Volt. – Erdei szalonka? – Volt. – Kacsa? – Volt. – Fácán? – Volt. – Csirke? – Volt. – Fajd? – Volt. – Miért nem talált ki valaki egy új madárfajtát? – nyafogott az egyik nő. – Ez egy lehetetlen ország, mondhatom. A szállodai lakosztályban Nkechi segített Rosalindnak kibújnia a bizottsági ruhájából és belebújnia az ebédhez való ruhájába. A fodrász megigazította a frizuráját, aztán jöhetett a bálterem, ahol az ebédet tálalták.

Pokoli volt. A bizottsági ülésen lévő nők százötven klónja. Az egész olyan volt, mint egy természetfilm egy párzó sirálykolóniáról. A zaj. Amikor a nők rájöttek, hogy képtelenek velem beszélni a rettenetes forgalomról Marbellán, vagy a színvonal eséséről a magániskolákban, hátat fordítottak. Nem bántam; kifelé indultam, és egy raktárnyi cigarettáról kezdtem ábrándozni. Egy egész cigarettauniverzumról. Cigaretták millióiról. Bár eggyel is megelégedtem volna. Pontosan két óra harminc perckor a személyi asszisztens megbökte Rosalindot, és Rosalind felpattant, mint egy automata és a menet folytatódott. Hogy őszinte legyek, romjaimban hevertem és nem értettem, miért. Nem csináltam semmit egész reggel, azonkívül, hogy csípős megjegyzéseket tettem, természetesen csak a fejemben. Első állomásunk egy jógaóra volt, egy férfi tartotta, aki gyakran szerepelt a tévében. Újabb ruhaváltás, aztán mentünk ruhapróbára a Brown Thomas áruházba. Aztán vissza a házba Killiney-be, az amacuterapeutához, amit rövid teaszünet követett némi süteménnyel – hamlet Rosalindnek, és házi süti – amely ijesztően hasonlított azokra, amelyeket puccos hotelokban adnak – nekem. – Vegyen egy sütit – ajánlottam, amikor láttam, hogy beletúr a hungarocell korongokba. – Azoknak semmi ízük sincs. – Köszönöm, drága, de ezerkétszáz kalóriás diétán vagyok, és az elmúlt kilenc évben is azon voltam, amióta Maxwell híres lett – ha nem férek bele a harmincnyolcas méretű báli ruhába, akkor végem. De maga csak egyen. Kinyitott egy hatalmas határidőnaplót: – Szeretné látni a naptáramat a jövő hétre? Nézze! Félelmetes volt: akupunktúra, bizottsági ülések, hospicelátogatások, kranioszakrális kezelés, fotózás, bélfürdő, pilates, fogfehérítés, karácsonyiajándék-vásárlás a személyzetnek, ebédek, teák, üzleti reggelik… – ….és folyton-folyvást bálok, bálok, bálok – mondta, kissé hirtelen és váratlanul keserű hangon. – Bocsásson meg – tette hozzá halkan. – Nincs semmi baj – válaszoltam. – Nem lehet mindig szórakoztató. Ami engem illet, nekem sohasem lenne az. Ha egy hirtelen for-

dulat által – mint amilyen például az Időutazó cselekménye – társasági feleséggé válnék, akkor a csatornából kellene kihalászni. Aztán valami történt – nem tudtam, pontosan, mi, de hatására anynyira ökölbe szorultak a kezei, hogy a körme elfehéredett. – Maxwell itthon van. A férjem. – Rápillantott a csuklójára, hogy lássa az óráját. – Korán ért haza. Én nem hallottam semmit. Mintha Rosalind kapcsolója közepesről extra gyorsaságúra váltott volna, villámgyorsan és nagy zizegés közepette összeszedte a papírjait az asztalon. – Mára be kell fejeznünk, Grace. – Felállt, lehúzkodta a szoknyáját és már indult is az ajtó felé. – De… – A megbízatásom úgy szólt, hogy lefekvésig kísérjem figyelemmel. – Rosalind, Rosalind! – üvöltötte egy férfihang a hallból. – Itt vagyok! – Ugrott, hogy kinyissa az ajtót, de mielőtt odaért volna, valaki kívülről belökte. Egy haragos külsejű ember. Maxvell Croft. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Rosalindtól. – Még egy óráig nem számítottam rád… A férfi elnézett mellette és minden melegség nélkül rám bámult. – Grace Gildee – mondta Rosalind. – Cikket ír a Spokesmannek a jótékonysági bálokról. – Gyorsan beszélt, szinte megcsuklott a hangja. – Maxwell Croft. Örülök, hogy megismerhetem. – Gyors pillantást vetett rám. – Rosalind majd idehozatja a kocsiját. Minden tiltakozás, amire készültem, elhalt a számban. Az én akaratom nem számított az övé ellenében. – Mit adott? – Semmit. – Bizonyára azt gondolta, hogy nincs értelme. Miért adna neked egy Hermès kézitáskát? Ettől az öltözéked többi része csak még roszszabbul nézne ki. – Jacinta, nem lennél egy kicsit kedvesebb? – Még nem késő. Talán ha a cikk megjelenik, akkor küld majd valamit. Már láttad a szerződést? – …Igen.

Jacinta megígérte Croftéknak, hogy elolvashatják a cikket még megjelenés előtt, ami máskor még Tom Cruise esetében sem történt meg. Ezért a Mrs. Croftról cikk abszolút kivételnek számít. Jó munka volt, kedveltem Rosalindet. Én mutattam be őket egymásnak: Paddyt és Marnie-t. Júliusban történt, amikor betöltöttem a tizenhetet és kaptam egy nyári munkát, szennyesedény-összeszedő lány voltam a Csónakosban, ahol Paddy pultosként dolgozott. Valójában a tizenhetedik születésnapom előestéje volt – ugyanígy Marnie-é is. Marnie benézett Leechyvel, amikor befejeztem a munkát; éppen indultunk ünnepelni, az egyetlen módon, amelyet ismertünk: kemény ivászattal. – Gyertek, és ismerjétek meg Paddyt – mondtam nem kis büszkeséggel. Paddy jó fej volt. Éppen befejezte az iskolát, egy évig dolgozott Londonban egy építkezésen, és úgy volt, hogy szeptemberben kezdi a jogi egyetemet. Marnie és Leechy már hallottak róla – ahogyan anyu, apu és Bid –, hiszen ő volt az egyetlen pultos, aki kedves volt velem. Attól a perctől kezdve, amikor a személyzet rájött, hogy a Yeoman Roadon lakom, ellenségesen kezdtek hozzám viszonyulni. Tévesen azt gondolták, hogy jómódú családból származom, és elkezdtek gyötörni, kezdve azzal az első este, hogy Micko, a vezető odaszólt, hogy: – Jött egy telefonhívás Pee Naame-nak, kérdezd meg mindenkitől, hogy nem látták-e! – Csak Paddy közbelépésének volt köszönhető, hogy leállított, és nem engedte, hogy járkáljak a kocsmában, és panaszos hangon keressem a pinámat. – Ezt minden új lánnyal megcsinálják – közölte. – Ne vedd a szívedre. Fogadást kötnek arra, hogy mikor kezdesz el sírni. – Nem fognak megríkatni – jelentettem ki határozottan, ami körülbelül öt percig tartott. Aztán elhatároztam, hogy elmegyek és máshol szerzek munkát. – Félnek tőled – magyarázta apu. – Művelt vagy, és különbözöl tőlük. Te nem maradsz itt, de nekik ez az életük. Légy együtt érző.

– Ne mondj fel – értett egyet anyu. – Ha megvetik az embert, az formálja a jellemet. Gondolj csak Gandhira. – Faszok – mondta Bid. – Tudatlan tökfilkók. Dolgozz inkább egy gyorsétteremben, még családi engedményt is szerezhetsz. Végül, mivel a borravaló jó volt, és a hely közel, a sarkon, elhatároztam, hogy kitartok. Mi történt volna, ha nem így teszek? – Paddy – szólítottam meg. Éppen poharakat pakolt a mosogatógépbe. – Ez itt a barátnőm, Leechy. Ez pedig a nővérem, Marnie. Az ikertestvérem. Köszönt Leechynek, aztán arra számítottam, hogy kinyögi a szokásos meglepődött mondatot Marnie-val kapcsolatban – az ikertesód? Annyira különbözők vagytok! De nem szólt semmit, és egy percig azon gondolkodtam, mi a baj. Amikor ránéztem, tátott szájjal bámult Marnie-ra, aki hasonló esetlenséggel bámult vissza rá. Valami történt – szinte érezni lehetett. Borzongás futott végig rajtam. Micko is megfordult, miközben valami fémedénnyel csapott éppen zajt, az arca zavarodottságot tükrözött, mert nem tudta, mit is néz tulajdonképpen. Még egy nagyon részeg férfi és nő is, akik egy bokszban ültek összebújva, abbahagyták a vitatkozást, és ránk bámultak. Attól a pillanattól kezdve Paddy és Marnie összekötötték az életüket. Tizennégy órán belül Marnie beadta a felmondását a pizzázóban, ahol Leechyvel dolgozott, és átjött a Csónakosba, ahol sikerült Mickót annyira elbűvölnie, hogy Paddyvel egy műszakba rakta. Annak ellenére, hogy a Yeoman Roadon lakott, a többi pultos szeretettel és gyengéden bánt vele; ilyen hatással volt Marnie a férfiakra. Emellett Paddy pártfogoltja volt, és annak ellenére, hogy művelt és ambiciózus volt, mindenki szerette Paddyt. Marnie nem győzött hálálkodni. – Te találtad meg őt nekem. Még soha nem láttam ilyen boldognak, és ez nagy megkönnyebbülés volt, mert soha nem tudtam könnyen venni, ha Marnie nem volt boldog. De hirtelen én lettem a felesleges harmadik. Voltak régen is barátaink, de ez most más volt. Ez nem azt jelentette, hogy egyedül voltam vagy elhagyatott. Leechy majdnem olyan volt, mint egy másik testvér, csak öt ajtóval lakott odább, és mindig nálunk volt. Aztán ott volt Sheridan, Paddy

legjobb barátja az általános iskola óta. Úgy tűnt, mintha négyéves korukban kiválasztották volna egymást, mert tudták, hogy amikor felnőnek, együtt járnak csajozni. Körülbelül egyforma magasak és hasonló felépítésűek voltak (ez létfontosságú a csajozó párosoknál, mert nem lehet őket komolyan venni, ha az egyik fél méterrel alacsonyabb), és mindketten nagyon jóképűek. Az igazság az, hogy bár Sheridan nagyon jóképű volt a jellegzetesen északi külsejével, Paddyben volt valami különleges. Sheridan rám és Leechyre lett tukmálva, azzal a Paddytől jövő instrukcióval, hogy mivel Sheridan olyan, mint a bátyja, jól kell vele bánnunk. A hármasunk egy kis kényelmetlen maradékokból álló csoportot alkotott. A vicces az volt, hogy én legalább annyit voltam együtt Paddyvel, mintha az én barátom lett volna. Egyfolytában láttam munka közben és egyfolytában láttam otthon. Úgy éreztem, mintha nem tudnék úgy bemenni egy szobába, hogy ne találtam volna őket ott, szinte összenőve, Paddy keze Marnie trikója alatt. Anyu és apu mindig arra bátorított minket, hogy hozzuk haza a barátainkat, de a híres türelmük néhány napon belül kifújt. – Lemegyek a konyhába, hogy vágjak egy szelet tortát – dühöngött apu –, és ott vannak úgy… – Úgy? – kérdezte aggodalmasan anyu. Akármennyire liberális volt is, ez nem volt szívderítő hír. – Nem úgy. Csak csókolóztak. Smárolnak. Vagy nem tudom, milyen kifejezés van most divatban. Paddy mindig remekül érzi itt magát. És amikor végre hazamegy, a fél éjszakát a Marnie-val való telefonálással tölti. Miről beszélhetnek? Kicsit félelmetes. – Félelmetes? Miért? – Túl elszántan próbálja magát megszerettetni. – Ez nem igaz! – Anyu és én ebben egyetértettünk. – Ő még csak egy fiú! – ellenkezett anyu. – Ilyen cinizmust nem tulajdoníthatsz valakinek, aki még csak gyerek. – Már tizenkilenc éves. Túl öreg hozzá. – Csak két év. – Két év rengeteg idő ebben a korban. És mindig együtt vannak. Ez nem egészséges.

De anyu nem tudta nem a szárnyai alá venni Paddyt. Ő volt az árvák és elhagyatottak nagy pártfogója, és Paddy tökéletes volt erre a célra: az anyja meghalt, az apja ritkán volt otthon, szinte soha nem volt élelem a házban. A legkevesebb, amit megtehetett, hogy eteti a szegény párát. – Azt hiszed, hogy ez most rossz – mondta Bid apunak. – Igen, azt hiszem, köszönöm szépen – válaszolta apu. – Csak várd ki, amíg elmegy az egyetemre szeptemberben. Az lesz csak a mulatság. Nem lesz ideje az olyanok számára, mint a mi kicsi Marnie-nk – jósolta Bid. „A mi kicsi Marnie-nk” Bidhez hasonlóan láthatta a dolgokat, mert amikor a szeptember elérkezett, beindult az érzelmi libikóka, és a következő három évre megszabta az alaphangot. – Minden tönkrement! – Marnie sírása áthallatszott a falon. – Ez a nyár volt életem legszebb nyara. Most vissza kell mennem az iskolába, te pedig egyetemre mész. Ne menj! Anyunak megrándult az arca és azt motyogta: – Nem kellett volna ezt mondania. Anyu, apu, Bid, Leechy, Sheridan és én a konyhában ültünk, mialatt az üvöltözés folyt a szomszéd szobában. Lehetetlen volt nem hallani. Kezdetben megpróbáltuk fenntartani a beszélgetést, de végül feladtuk és hallgatództunk. – De nekem mennem kell – kiáltotta Paddy. – Ez a jövőm, az életem. – Azt gondoltam, én vagyok az életed. – Te vagy! De meg kell szereznem a képesítésem, hogy pénzt kereshessek. Hogyan másképp tudnék rólad gondoskodni? – De akkor majd nem akarsz. Találkozni fogsz mindenféle …lányokkal! Tetszeni fognak neked, és el fogsz felejteni. – Igaza van – mondta Bid. – Mindig azt gondoltam, hogy kicsit ostoba, de igaza van. – Nem foglak elfelejteni! – kiabálta Paddy. – Szeretlek, és csak téged szeretlek, és soha nem fogok mást szeretni. – Hát, ha minden alkalommal, amikor egy férfi ezt mondta nekem, kaptam volna egy fontot… – mormogta Bid.

– Csss, csss, nem hallok – mondta Bid. – Ez alkalommal miről van szó? – érdeklődött apu. – Nem tudom biztosan. – „Akkor hatig verekszünk, aztán megvacsorázunk” – mondta apu. – Subidu és Subidam. Alice Tükörországban, nyolcvannegyedik oldal. – Cssss! – Paddy, mi a baj? – nyaggatta Marnie. – Ha kérdezned kell – vádaskodott –, akkor nincs értelme elmondani. Amikor megérkezett, hideg volt, dölyfös és nagyon mérges, és az idegesnek tűnő Marnie gyorsan beterelte a nappaliba. – Megpróbáltalak hívni tegnap éjjel… de a telefon foglalt volt… és abban egyeztünk meg, hogy a vonal nyolctól éjfélig szabad lesz… – De Paddy, más emberek is élnek ebben a házban, ők is hívhattak valakit. – De ezek nem más emberek voltak, ugye? Te voltál. Nézd, Marnie, abbahagyhatod a hazudozást. – Nem hazudok! – Tudom, kivel beszéltél tegnap telefonon. – Ki volt az? – kérdezte anyu. – Graham Higgins – közölte Leechy. – A mamája kérte, hogy hívja fel, és magyarázza el neki Yeats verseit, mert fél tőle, hogy megbukik angolból. – Az a magas fickó? Aki rögbizik? – kérdezte Bid. – Honnan tudja Paddy, hogy kivel beszélt? – Leechy mondta el! – üvöltötte Paddy. – Tudok mindent. Anyu, apu, Bid, Sheridan és én döbbenten Leechyre bámultunk. – Én nem tudtam, hogy ő nem tudja – siránkozott Leechy. – Ő hívott fel. Ravaszul kiszedte belőlem. – Hogyan? – Fogjátok be! Nem hallom! – De Graham semmi és senki! – jelentette ki Marnie. – Tetszel neki. – Nem igaz. – És biztosan neked is tetszik. Legalább tizenhét percig beszéltél vele, amíg én a hidegben álltam, egy telefonfülke mellett, és próbál-

tam hívni a lányt, akit szeretek, akit ez egyáltalán nem érdekelt. Baszsza meg! Most megyek! – Ó, Paddy, ne! Ne menj, Paddy, ne! – Ó, istenem, ez olyan romantikus – mondta Leechy csendesen. – Te bolond vagy, gyermekem – mondta Bid. – Paddy sír? – kérdezte apu. – Valaki sír. – Sűrű hüppögést lehetett hallani. – Azt hiszem, mind a ketten sírnak – mondta anyu. Gyakran így végződtek az összecsapásaik. Vagy ez történt, vagy valamelyikük kiviharzott a házból. Néha Paddy, néha Marnie, bár ő itt lakott. Akármelyikük volt is, nem ment messzire. Néhány percen belül csengettek, és egyikünknek a konyhából ki kellett nyitnia az ajtót, hogy beengedjük őket, hogy aztán folytathassák a kiabálást. A síró hangok végül megszűntek. Csend lett. Ez azt jelentette, hogy csókolódzásba, majd kibékülős szexbe torkollott a dolog. – „Ennyi volt, srácok” – mondta apu, és felállt. – Néha legalább olyan jó, mint egy szappanopera – mondta Bid. – Ami azt jelenti, hogy remélem, most már csendben lesznek, mert kezdődik a műsorom, és bemegyek abba a szobába. – Vége – mondta Marnie. – Paddyvel. Ez most más. – Ez most tényleg más volt. Nyugodtan beszélt, nem tépte a haját. – De szeretitek egymást! – tiltakozott Leechy. Marnie megrázta a fejét. – Túlságosan is szeretjük egymást. Széttépjük egymást. Ennek véget kell vetni. – Volt valami a higgadtságában, ami arra késztetett minket, hogy komolyan vegyük. – Lehet, hogy igazad van – mondta Leechy. – Ő szeret téged, de a legrosszabbat hozzátok ki egymásból. Ez a féltékenység… Talán egy más típusú emberre van szükséged, neki pedig egy más típusú lányra. – Akkoriban nem jöttünk rá, hogy ő maga pályázik erre a posztra. – Ne. – Marnie előregörnyedt, átölelte a hasát. – Már csak a gondolattól is, hogy valaki mással… – De te is találkozni fogsz valaki mással – jósolta Leechy. Marnie megrázta a fejét, és elővett egy nagy zöld üveget, amit jól meghúzott. Apu abszintja. Ki fog jönni a sodrából. – Nem fogok.

– De fogsz! – Nem is akarok. Ez volt nekem való. Paddy volt az egyetlen. Meg fogom magam ölni. – Ne legyél bolond. – Leechy elszörnyedt. – Az emberek megölik magukat. Ez megtörténik néha. És én az a fajta ember vagyok, aki megteszi. – Idehívom anyut. – Mindig tudtam, hogy fiatalon fogok meghalni – magyarázta Marnie, miközben összekuporodott az ágyon. – Újra a Brontë nővéreket játssza – suttogta apu mérgesen. – És csak nem az én abszintomat issza? – Nem akarlak megsérteni benneteket – mondta Marnie anyunak és apunak –, de azt kívánom, bárcsak meg se születtem volna. Túlságosan sok érzelmet élek át, szinte állandóan, és ezt gyűlölöm. Tényleg meg akarok halni. – Hogyan ölnéd meg magad? – kérdezte anyu, azt a tanácsot követve, amelyet az öngyilkosságra hajlamos kamaszok szüleinek szóló könyvecskében javasolnak, ahol blöffként utalnak rá. – Felvágom az ereimet. – Mivel? – Ezzel. – Marnie előhalászott egy szikét a farmerja zsebéből. – Add ide! Add ide! Duzzogva megadta magát. – De anyu, borotvák vannak a fürdőszobában, kések a konyhában, és van még szike a festődobozomban. És ha mindent elveszel, felmászhatok a tetőre és levethetem magam, vagy lemehetek a mólóra és beleugorhatok a tengerbe. Anyu és apu ott álltak, összedugták a fejüket és próbáltak kieszelni valamit. – Próbáljuk meg túlélni ezt az éjszakát – javasolta anyu. – Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egész éjszaka ébren leszünk vele, aztán találunk valami jó jungi dolgot reggel. – Bárcsak fiaink születtek volna – mondta apu. – Ilyenfajta gondunk nem lenne fiúkkal. Annak ellenére, hogy az abszintnak az a híre, hogy az embereket elbutítja, Marnie nagyon okosnak bizonyult. Ült az ágyán, és halkan magyarázta, hogy ő mennyire nem tudja kezelni azokat az érzéseket,

amelyeket mindenki más tud kezelni. – Nem tudom túlélni a fájdalmat, hogy nem lehetek Paddyvel – mondta. – De mindannyiunknak van szívfájdalmunk egy bizonyos ponton – mondta anyu. – Ez része az emberi létezésnek. Emlékszem, tizenöt éves voltam, és azt gondoltam, nem leszek többé boldog. – De van néhány ember, aki egyszerűen nem bírja a létezés fájdalmát. Mit gondolsz, miért ölik meg magukat az emberek? – Igen, de… – Belőlem hiányzik valami, ami Grace-ben megvan. Egy érzelmi stopgomb. Grace teljes ember, de én nem. Én a maradékból lettem összerakva. – Ne, Marnie, ne! – Bárcsak választhattam volna, hogy ne szülessek meg. Gondoljátok, hogy van egy elkerített rész a meg nem született lelkek részére? Valamilyen sötét hely azok számára, akik túlságosan defektesek ahhoz, hogy megszülessenek? – Te nem vagy defektes, te tökéletes vagy! – Te nem tudod, amit én tudok. Nem tudod, milyen az én bőrömben lenni. Anyu, apu és én megtettük, ami csak tőlünk telt, de nem tudtuk eltéríteni attól a bizonyosságtól, hogy jobb lenne, ha halott lenne. Végül elkeseredett hallgatásba süppedtünk és hallgattuk az eső kopogását a tetőn és az úton. Apu már kezdett elbólintani, amikor meghallottuk az üvöltést kívülről. – Mi volt ez? – kérdezte anyu. – Nem tudom – mondtam. Az izmaink megmerevedtek, ahogy feszülten figyeltünk. Aztán tisztán hallottuk. – Maaaarr-nie. Mind a négyen odarohantunk az ablakhoz. A ház előtt, az út közepén, a zuhogó esőben, ott állt Paddy orosz katonai nagykabátjában, fehér ingben, amelynek az összes gombja hiányzott és az ősrégi fekete bárpultos nadrágjában, amelynek el volt szakadva a térde. – Maarr-nie. – Szélesre tárta a karját, felfedve csupasz mellkasát. – Szeretlek! És akkor Marnie már száguldott is le a lépcsőn, ki a bejárati ajtón és rohant felé. Paddy felkapta, megperdítette, aztán lerakta, az övéhez

dugva az arcát. A szájuk összekapcsolódott, térdre estek, a könnyeik egybefolytak az esővel. – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy most már lefekhetünk – nyugtázta apu. – Ez volt a legromantikusabb jelenet, amit valaha is láttam – mondta Leechy másnap. Ő és a Yeoman Road többi lakója a hálószobaablakból figyelte a jelenetet. – Olyan volt, mint az Üvöltő szelekben. – Gótikus badarság – mondta apu megvetően. – Nem emlékeztek, hogy Heathcliff pszichopata volt? Megölte Isabel kutyáját. Marnie és Paddy összegömbölyödve, békésen aludtak a húgom ágyán, mint azok a gyerekek, akik nagy megpróbáltatáson mentek keresztül. Mindannyian idegesek és kimerültek voltunk, teljesen kifacsarva éreztük magunkat ez előző nap érzelmi hullámvasútja után. – Bocsáss meg, hogy ilyen kispolgári kérdést teszek fel. De ez az egész múlt éjjel? Ez normális? – Nem – válaszolta apu. – Grace sohasem viselkedik így. – Csak azért, mert nincs barátom – mondtam, és rögtön Marnie védelmére keltem. – Miért nincs? – érdeklődött Bid. – Mi a baj veled? – Semm… – Túlságosan válogatós, ez a baj. Még mindig nem vesztetted el a szüzességed? – Bid! Hagyd abba! – Ezt úgy veszem, mintha nemet mondtál volna. Mi van Sheridannel? – kérdezte Bid. – Nem akarsz járni vele? – Nem. – Sheridan szellemes volt, és jóképű, de nekem nem tetszett. És én sem tetszettem neki. Marnie tetszett neki. Ebben biztos voltam. – Még ha Grace-nek lenne is barátja, akkor sem lenne semmiféle kiabálás – mondta Bid. – Grace mindig is unalmas volt. Ha drámát akartok, akkor Marnie-hoz kell fordulni. – Láttad az Indóban a fotót Kaplanről meg Zara Kaletskyról, ahogy nagyon turbékolnak? – kérdezte tőlem T. C. – Ki? Ja, a modell?

– A színésznő, a színésznő. Nagyon tetszett nekem a Liffey életeiben. Amíg el nem hagyta Írországot egy nagyobb és jobb lehetőségért. – Visszajött? – Csak szabadságra. – Nem lehet komoly a dolog Kaplannel. Mit értesz azon, hogy „turbékolnak”? – A keze a fenekén, bár az ugye elég kicsike. Istenem, milyen szép nő – sóhajtott T. C. – Mit lát abban a tuskóban? Címzett: [email protected] Feladó: [email protected] Tárgy: Interjú Madonnával Köszönjük a Madonna iránti érdeklődést. Sajnálattal közöljük, hogy egy másik újságírót bíztunk meg. A francba, biztosan az a rohadék Irish Times. Rám tört a csalódottság, és mély szakadékba rántott. A fejemet megpihentettem a kezemen. Elviselhetetlenül bosszantó volt. Jobb cikket írnék, mint a Times: szerettem Madonnát. Vele nőttem fel, értettem. Ültem és fortyogtam és vártam, hogy jobban legyek, aztán még egy kicsit vártam, és amikor a csalódottság még mindig sajgott bennem, akkor jött egy sugallat: felhívom Patti Lavezzót, és egy utolsó kísérletet teszek, hogy átgondolja! Már nem volt mit vesztenem, és ha elég szenvedélyes leszek, talán meggondolja magát. – Patti Lavezzo. – Mindig úgy vette fel a kagylót, mintha valaki mérte volna az időt. – Jó napot, Patti, itt Grace Gildee, az írországi Spokesmantől. Át tudná gondolni a döntését? – Olyan gyorsan beszéltem, hogy ne tudjon félbeszakítani. – Mi egy fantasztikus cikket írnánk Madonnáról. A mi lapunk a legnagyobb példányszámú színes napilap Írországban. Tisztességesek vagyunk, és garantálni tudunk egy mélyenszántó, intelligens cikket, egyúttal rendkívüli az üzleti érzékünk… – Hé, várjon! Honnan hív? – A Spokesmantől. – Igen, de a Spokesmannek adjuk az interjút.

A remény újra eltöltött, és a nap melegen és vakítóan sütött. – Tényleg? De most kaptam egy e-mailt… – Igen, egy pillanat, hadd nézzem meg a képernyőn. Igen, itt van. Írország. A Spokesman. Casey Kaplan. Maga az? Kimentem a mosdóba és tényleg sírva fakadtam. – …Folyamatosan a nyomára akadt. Akárhova költözött is, mindig lenyomozta. A háza olyan volt, mint egy erőd. Mindenféle biztonsági berendezéssel fel volt szerelve. Riasztók, pánikgombok, még egy pánikszoba is. De volt egy macskabejárat a hátsó ajtón. Én éppen a Nők védelmében irodájában voltam, és az igazgatóval, Laura Vennel beszélgettem. Jacinta nagy vonakodva beleegyezett, hogy írhassak egy cikket a családon belüli erőszakról – nem mintha meg akarta volna jelentetni, azt mondta, hogy tartalékolja egy unalmasabb időszakra. – És mi volt a macskabejárattal? – kérdeztem, miközben aggódtam ezért az ismeretlen nőért. – Ott nem volt riasztó, az volt az egyetlen hely a házban, ahol észrevétlenül be lehetett jutni. – De biztosan túl kicsi volt egy férfinak, hogy átbújjon rajta. – Igen. De a nő elutazott a gyerekekkel a hétvégére, és amíg elmentek, hozta a szerszámosládáját, és megnagyobbította a lyukat. Így elég nagy lett, hogy át tudjon csúszni, de nem olyan nagy, hogy észre lehessen venni. – És mi történt? – Bemászott. És elrejtőzött a padláson. – És azután mi történt? – Már a székem szélén ültem. – Hát megölte. – Micsoda? Teljesen? Laura elmosolyodott. – Bocsánat – mondtam. – Ez elég nagy butaság volt. – De valamiféle utolsó percben történő megbánásra számítottam, mintha az élet egy epizód lenne a Boldog napokból. – Amikor elhagyta, megesküdött, hogy megtalálja és megöli, és így is tett. A gyerekei előtt. – És ez volt a vége? Meghalt? – Igen, meghalt.

Iszonyú ürességet éreztem. – És a gyerekei elvesztették az anyjukat? És, gondolom, az apjukat is, ha börtönbe került. – Nem került börtönbe. A bíró megsajnálta. Szabadlábon kisétált, felfüggesztett börtönbüntetéssel. – Ne! – Gyakran megtörténik. – De hogyan kerülnek össze a nők ezekkel a pszichopatákkal? – törtem ki frusztráltan. Természetesen tudtam a választ – legalábbis elméletben –, de a valóság megőrjített. – Azért, mert a férfiak nem reklámozzák magukról, hogy pszichopaták – Laura szomorúan felnevetett. – Ezek a férfiak gyakran elbűvölők. És a folyamat lassú. A kezdeti ellenőrzés még romantikusnak is tűnhet – ismeri az ilyesmit. „Maradjunk itthon, csak mi ketten, annyira szeretlek, hogy nem tudok rajtad osztozni.” Amíg egy napon a nő rájön, hogy elidegenítették a barátaitól, a családjától és teljesen el van szigetelve. – Ilyenkor miért nem hívja a zsarukat? Újra tudtam a választ, de nem tudtam nem feltenni a kérdést. – Mert folyamatosan ígérgeti, hogy megváltozik – felelte Laura. – Hogy többé nem tesz ilyet. Egy nőt átlag harmincötször ütnek meg, mielőtt érintkezésbe lép a rendőrséggel. – Harmincötször? Nem, ez nem lehet igaz. – Igen. Harmincöt alkalommal. – Grace, bébi, elnézést. Nagyon sajnálom. Casey Kaplan állt az asztalom előtt. Nem kellett felnéznem. Tudtam, hogy ő az, mert hirtelen a levegő az asztalom körül olyan lett, mint egy éjszakai bárban. – Miről van szó? – és folytattam a gépelést. – A Madonna-interjúról. Nem mentem utána. Felajánlották. Nem is tudtam, hogy te is akarod. – Nem nagy ügy. – Még mindig nem néztem fel. Csak a farmerja derékrészét és egy nagy, ostoba ezüstsasos övcsatot láttam belőle. – Nem is tudtam, hogy te is akarod. – Tehetetlenül megrázkódott. Onnan tudtam, hogy ezt csinálja, hogy a keze megjelent a látóteremben, aztán egy perc múlva eltűnt. Ennyi is elég volt, hogy meglássam a gyűrűit. Nagy, ostoba ezüstgyűrűk majdnem minden ujján. – Grace,

tartozom neked. Ha van valami, amivel helyre tudom hozni, mondd meg… Könyörgök, bébi. – Rendben. – Elharaptam a szó végét. – Még egy dolog, Kaplan. – Abbahagytam a gépelést, és találkozott a szemünk. – Ne hívj bébinek. – Ne légy kíváncsi – Dickie McGuinness odaszólt a szája sarkából. – Mert hamar megöregszel. – Mi? – Van számodra valamim. – Ó, hagyd abba, Dickie! – mondtam. – Beszélj normálisan. Ha mondanivalód van, akkor mondd el. – Oké – válaszolta, és közelebb húzta székét az asztalomhoz. – Tudom, hogy ki gyújtotta fel az autódat múlt szeptemberben. Csak néztem rá. – Lemmy O’Malley és Eric Zouche. A nevek semmit sem jelentettek. – És tudod, miért tették? …vagy nem…? – Mert lefizették őket. Háromszáz eurót kaptak fejenként. – Lefizették őket? – Azt gondoltam, véletlen volt, egyike azoknak a dolgoknak, amelyek megtörténnek egy nagyvárosban. – Igen, Grace. Lefizették őket. Nem volt véletlen. Célpont voltál. Annak hallatán, ahogyan a „célpont” szót mondta, mintha egy ököl szorította volna össze a szívemet. – Ki fizetett nekik? – a szavak suttogásszerűen jöttek ki belőlem. – Hát ezt nem tudom. – Miért nem kérdezted meg őket? – Nem velük voltam kapcsolatban. Ez csak egy információ, amely egy másik – megállt és a megfelelő szó után kutatott – nyomozás kapcsán merült fel. Ki haragszik rád, Grace? – Dickie, nem tudom. És valójában félek. – Gyerünk, Grace, itt fent kell gondolkodni – a fejére mutatott –, ott lent pedig táncolni – mutatott a lábára. – Dickie, esküszöm neked… Megszólalt a telefonom. Automatikusan ellenőriztem ki hív: Marnie volt az. Elkapott egy új, másfajta aggodalom. Azt mondtam Dickie-nek: – Ezt fel kell vennem. De ne menj el. – Felvettem és beleszóltam. – Marnie?

– Én vagyok, Nick. – Nick? – Ne. Ez rossz hír volt. Csak félig voltam tudatában annak, hogy Dickie lábujjhegyen eltipegett, miközben a szájával valami érthetetlen dolgot tátogott felém, az ajtóra mutogatott és az óráját ütögette. – Újra… újra megtörtént? – kérdeztem Nicktől. – Igen – mondta. Ne. Ne, ne, ne. – Az utolsó alkalomra gondoltam… – Milyen nagy a baj? – Nagyon nagy, Grace. Kórházban van… – Jézusom, ne. – …három törött borda. Agyrázkódás. Belső vérzés. – Jézusmária. És még csak – mennyi ideje – hat hét telt el az utolsó óta. El kellett volna mennem Londonba akkor. Elfogott a bűntudat. – A szünetek egyre rövidebbek és a sérülések egyre súlyosabbak – mondta Nick. – Ez az, amire figyelmeztettek, hogy történni fog, Grace. – Nick, tenned kell valamit. Segítséget kérni. Szakmai segítséget. – Már megtettem! – Ez így nem mehet tovább! – Grace, tudom. Már próbáltam segítséget kérni, mindent megteszek, amit csak lehet… Nem tudtunk megegyezni abban, hogy mit csináljunk, így végül letettem a kagylót és összekuporodtam, kezemet a combom közé szorítva. Elmondjam anyunak és apunak? Nem. Épp eleget aggódnak Bid miatt: a kemó annyit kivett belőle, és annyit kivett mindenkiből. Elmegyek Londonba, és magam teszem rendbe a dolgokat. A férfi behozta a kézitáskáját a kocsiból, és aggódva bekísérte. – Most mit szeretnél csinálni? – kérdezte. – Csak szeretnék lefeküdni. – Oké. – Elvigyorodott. – Baj, ha én is csatlakozom? – Ööö. – Talán rosszul értette. – Aludni szeretnék.

– Ugyan már, húsz percig még kibírod ébren. – A hálószoba felé terelte. Lehúzta a sliccét, a szándéka nyilvánvaló volt. – Vedd le a bugyid. – De – nem! Épp most volt abortuszom. – Kifogás, folyton csak kifogás. – Lenyomta az ágyra, a térdével leszorította, miközben lerángatta a harisnyanadrágját és a bugyiját. – Kérlek, ne, kérlek. Fertőzést kaphatok. Három hétig tilos a szex. – Pofa be. – Rajta feküdt, behatolt, a vérbe és az ürességbe, dühödten dörzsölve a friss sebet. Aztán felnyomta magát a karjával, mintha fekvőtámaszt csinálna, és keményen arcul ütötte. – A kurva életbe, legalább próbálj meg úgy csinálni, mintha élveznéd. MARNIE Grace már úton volt. – Holnap reggel itt lesz. – Nick a hálószobaajtóban állt. Szenvtelenül közölte az információt, aztán úgy tűnt, megenyhült egy kicsit. – Nincs szükséged semmire? Marnie szerette volna tudni, Grace mennyire dühös, de nem akarta megkérdezni. Megrázta a fejét anélkül, hogy ránézett volna Nickre. Nick egyedül hagyta ezzel az elviselhetetlen szégyennel. Amint becsukta az ajtót, Marnie-nak egyből minden tárgy fegyvernek tűnt a szobában: összetörhetné a tükröt, és felvághatná az ereit egy szilánkkal, megihatná a fürdőszobai tisztítószert, kiugorhatna az ablakon. De az öngyilkosság nem lehetett választási lehetőség: már így is mindenkivel – a lányokkal, pedig ők aztán semmiről sem tehettek, szegény Nickkel – olyan gyalázatosan bánt. Az életben maradás volt a büntetése. Soha többet nem iszom soha többet nem iszom soha többet nem iszom. Amikor magához tért, olyan rémület töltötte el, mintha a pokolban ébredt volna. Ezúttal egy kórházban találta magát, egy erőszakos kéz valami büdös, fekete löttyöt diktált bele. – Hogy detoxikáljuk – mondta a nővér. – Hol vagyok?

– A Royal Freeben. Három törött bordával, agyrázkódással és belső vérzéssel. Jó kis este volt, mi? Kórházban. Jézusom, az nem lehet. Ki kellett jutnia innen, mielőtt valaki – Nick – megtudja, hogy hol van. De Nick már tudta, és akkor már épp úton volt a kórházba, és Marnie most azt kívánta, bárcsak még mindig ott lenne, mert az, hogy annyira megsérült, hogy kórházba kellett szállítani – még akkor is, ha az egészért csak magát okolhatta –, egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el az embereket, legalábbis Nicket. Addig – legalább átmenetileg – nem haragudott rá annyira, és ez hátha Grace-re is ugyanilyen hatással lesz. A helyére azonban szükség volt – az „igazi” betegek számára, nem pedig olyanoknak, akik annyi vodkát döntenek magukba, hogy a végén jó ötletnek tartják, hogy átszaladjanak az úton, miután a lámpa zöldre váltott, és elüttessék magukat egy motorral. Mindössze hat órával később már ki is rakták, és amint hazaért és megszűnt a kórház oltalmazó ereje, úgy tűnt, már elég jól van ahhoz, hogy Nick jeges, néma haragja visszatérjen. A végén az orvos enyhítette a diagnózisát. Marnie-nak – ellentétben azzal, ahogy eredetileg gondolta – nem volt agyrázkódása: csak azért nem tudta, hogy milyen nap van, mert „eltompította az ital”. Hallotta, amint ezt mondják Nicknek, és a mondat megragadt a fejében, újra és újra megismételve önmagát. Eltompította az ital. Eltompította az ital. A furcsa az volt, hogy egyáltalán nem akart berúgni. Végrevalahára a munkahelyén sem volt rossz napja, és amikor Rico felvetette, hogy igyanak egyet a közeli kocsmában, nemet mondott. Valahányszor elment Ricóval „inni egyet”, annak mindig csúnya vége lett. – Rossz hatással vagyunk egymásra – mondta Marnie. Úgy hangzott, mint valami pasizós szöveg egy ócska filmből. – Senki sem ért meg minket. – Rico állta a tekintetét. Olyan volt, mint egy rossz ripacs. Ártatlan bociszemétől Marnie frászt kapott. – Guy szerint nem kéne találkoznom veled. – Guy nincs itt. De megtudhatja… – És mi van, ha kirúg? – kérdezte. – Minket – tette hozzá. Rico megrázta a fejét.

– Csak féltékeny, hogy jobban kedvelsz, de én vagyok a legjobb ügynöke. Téged pedig nem fog kirúgni. Marnie tétovázott. Nem, erre még csak gondolnia sem szabad. – Csak egy ital, Marnie. Mindjárt itt a karácsony. – Még csak december elseje van. – De hát mi rossz van ebben? – A hangja behízelgő volt. Mi rossz van ebben? Képtelen volt dönteni, és ez megbénította. Erősnek kellene lennie, de ez annyira egyszerű lenne, annyira fájdalommentes, egyszerűen csak… egy lépés… – De csak egy – mondta végül. Talán kettő. De háromnál semmiképpen sem több. Amikor a negyediknél tartottak, már semmi sem számított. Jókedve lett, és be nem állt a szája, a világot is átölte volna, és az égvilágon semmi sem aggasztotta. Nick tombolni fog, ha megtudja, hogy megint ivott – ráadásul Ricóval –, de ez sem számított. Guy is kijön a sodrából, de még az sem érdekelte. Ricóval beszédbe elegyedtek a szomszéd asztalnál ülőkkel: egy kék melegítős pasassal és három kirittyentett nővel. De lehet, hogy csak két nő volt, még most sem volt teljesen biztos benne. Nagyon halványan mintha emlékezett volna rá, hogy megkérdezte az egyiküket, hova tűnt a nővére, mire az azt felelte: – Nem, kedves, az csak a pincérnő volt. Te jó ég, maga még nálunk is jobban elázott. – De lehet, hogy az egészet csak álmodta. Mind a három nő agyonbarnított volt, teleaggatva ékszerekkel, borzalmasan közönséges, de jól elbeszélgettek velük. És amikor az egyikük sípcsonton bökte Marnie-t hegyes orrú gyíkbőr cipőjével, és közölte: – Mi most elmegyünk egy klubba – Marnie úgy döntött, velük tart. Rico megpróbálta visszatartani. Összevesztek, és bár a részletek meglehetősen homályosak voltak, arra emlékezett, hogy csak félgőzzel csinálták, mert túl részegek voltak ahhoz, beleadjanak apait-anyait. – Ezek bűnözők – hajtogatta Rico. – Bűnözők. Kedvesnek tűnnek, de attól még bűnözők. Ezután már nem emlékezett semmire – a kórházig teljes volt a filmszakadás. Elvesztett nyolc órát az életéből. Végül elment a klubba? A kocsmában maradt Ricóval? Sejtelme sem volt. A men-

tőautó szedte fel Cricklewoodban, London másik végén. Mégis mit csinált ott? Hirtelen beleszédült a rémületbe. Ne is gondolj rá. Ránézett a mobiljára. Írhatna egy sms-t Ricónak, hogy megpróbálja összerakni a dolgokat, de ennek még a gondolatától is irtózott. Ricótól irtózott, és ha kapcsolatba lépne vele, az azt jelentené, hogy ez az egész tényleg megtörtént: hogy berúgott, hogy vitatkoztak a kocsmában. Amire nem emlékezett, arról inkább nem akart tudni. És tulajdonképpen minden rendben volt. Igen, minden rendben volt. Függetlenül attól, hogy valójában mi is történt, otthon volt, és most már biztonságban. Otthon és biztonságban – kétségkívül sérülten, de csak enyhén –, mindenkivel előfordulhat, hogy eltöri a bordáját, biztos volt benne, hogy már hallotta, hogy ez valakivel egy jógaórán történt meg, amikor túlzásba vitte a mély lélegzetvételt. Minden rendben van. Aztán beugrott neki, hogy Grace úton van Dublinból, és Grace csak akkor ül repülőre és jön Londonba, amikor tényleg komolyra fordulnak a dolgok. A félelem visszatért, annyira, hogy fojtogatni kezdte. Mennyire dühös Grace? Felhívhatná, hogy megkérdezze, de – ezúttal is – addig volt jó, amíg nem tudja. Amíg megérkezik, úgy döntött, az lesz a legjobb, ha teljesen elzárkózik a külvilágtól: nem hall semmit, nem gondol semmit, nem érez semmit. A fejében azonban megállás nélkül kergették egymást a gondolatok. Eltompította az ital. Három törött borda. Meg is halhatott volna. A felismerés újabb hulláma öntötte el, és hirtelen – mintha csak most hallotta volna először – elszörnyedve gondolt bele, milyen sérüléseket szerzett. Eltörte a csontjait! Nemcsak megütötte magát, hanem ténylegesen eltörte a csontjait. Ez komoly volt, komoly, komoly. Ettől azonban legalább minden teljesen egyértelmű lett: soha többet nem ihat. Nem is fog inni soha többet. Világos volt, és pofonegyszerű. A viselkedése és a következményei már annyira túlmentek minden határon, már nem volt sem elfogadható, sem megbocsátható, de még magyarázata sem lehetett rá. Ezúttal úgy megrémült, hogy végérvényesen sikerült meggyőznie magát. Nem iszik soha többé.

Este a lányok lábujjhegyen beosontak a hálószobába, büszkén, egy tál vaníliafagyival. Marnie evett belőle három falatot, de aztán kénytelen volt azonnal abbahagyni, egy falat sem ment le a torkán: másnaposan sosem tudott enni. És ez a mostani – kénytelen volt elismerni, amint végignézett magán – alighanem az eddigi legsúlyosabb volt. Aznap egyedül aludt. Nick nem volt hajlandó egy ágyba feküdni vele, és a feje lüktetését semmi sem csillapította. A gondolatok jöttekmentek. Egész éjjel. Eltompította az ital. Grace jön. Három törött borda. Időről időre izzadt, zavaros félálomba merült, majd rettegve ébredt arra, hogy az ágynak csapódik, olyan erővel, hogy végül úgy döntött, mégiscsak jobban teszi, ha ébren marad. – Marnie! – Grace berohant a szobába, de a sérülések és a kötések látványától visszahőkölt. Marnie látta, hogy könnyes a szeme: ez azt jelentette, hogy nem mérges. Hála az égnek hála az égnek hála az égnek. A félelem, amely eddig súlyos teherként nehezedett rá, egyszeriben eltűnt, és Marnie könnyűnek és szabadnak érezte magát – szinte már nevetségesen vidámnak. A rettegés sötét felhői, amelyek a kórházban való ébredése óta szorongatták, most kezdtek szétoszlani. – Megölelhetlek? – kérdezte Grace. – Vagy nagyon fáj? Ha Grace dühös lett volna, engedte volna, hogy átölelje; bármit megtett volna, hogy kiengesztelje. De így lehetett őszinte. – Nagyon fáj. Grace leült az ágya szélére. – Szóval mi történt? – Ismersz. Hajlamos vagyok a balesetekre. – …Nem, úgy értem… megint nagyon berúgtál. Miért? Miért? Nem tudta, miért. Nem akarta, hogy idáig fajuljon a dolog. – Nem hallottad, mi van Nick jutalmával? Megvette ezt a rohadt nagy házat, és most nem tudja fizetni a törlesztő részleteket. Marnie nem törődött sem a házzal, sem a pénzzel. De kellett egy indok. Grace-nek szüksége volt egy indokra.

– De hát már ezer éve tudod. – Grace nem értette. – Azt hittem, valami szörnyűség történt. Úgy értem, azok után, hogy legutóbb úgy berúgtál… mikor is, úgy hat hete? Megesküdtél, hogy soha többet nem iszol, emlékszel? Annyira csúnyán megütötted magad, amikor Ricónál leestél a lépcsőn. – A bűntársánál – szólt Nick. – Szóval most már bűnöző vagyok. Grace és Nick beszélgetéséből Marnie alig emlékezett valamire. Az elejét és a végét fel tudta idézni, a közepéből azonban egy jó nagy rész teljesen kimaradt. Körülbelül hat hete volt az a rémes nap Wen-Yivel, amikor megtudták, hogy Mr. Lee Sanghajban van, és amikor rájöttek, hogy Marnie semmilyen eredményt nem tud felmutatni, és – ami még roszszabb – tisztességtelen is. A szégyen annyira égette, hogy amikor Rico meghívta egy italra, elöntötte az öröm, és ez minden akadályt elsöpört az útból. Ezzel az erővel szemben tehetetlen volt, követnie kellett, bármerre vitte is. Már napok, hetek óta egyre erősebben érezte, hogy szüksége van egy italra, és bár a feszültség egyre nőtt benne, mégis igyekezett tagadni – és végül megtört az ellenállása. Megígérte Melodynak, hogy negyed hétre hazaér, hogy a lány idejében odaérjen a következő családhoz, de ugyanígy akár arra is megesküdhetett volna, hogy a Föld lapos, mert pontosan tudta, hogy nem fog hazaérni, és mégsem érzett semmit sem: bűntudatot egyáltalán nem. Ricóval egy nemrég megnyílt bárba mentek Fulhambe, messze az irodától, ahol vodka-martinit ittak, és Wen-Yit szidták. Emlékezett rá, hogy jó sokáig voltak ott, épp elég ideig ahhoz, hogy a valóságból csak szilánkszerűen felvillanó képek maradjanak meg. Emlékezett rá, hogy amikor kiléptek a bárból, Rico kezéből kicsúszott egy üveg vodka, és ezüst fénnyel felrobbant a járdán; aztán épületek suhantak el mellettük – nyilván taxiban ültek –, majd egy kép, amint Larry King interjút készít Bill Clintonnal. De ez vajon valóban megtörtént? Ricónál nézte a tévét? Vagy az egészet egyszerűen csak kitalálta? Aztán semmi – üresség, üresség, üresség – addig, amíg felébredt a saját hálószobájában – amelyet először fel sem ismert. Később tudta meg – hála Nicknek –, hogy teljes másfél napra tűnt el. Hétfőn este telefonált Melodie-nak, és Nick szerda reggel talált rá.

Nick – ösztönösen ráérezve, milyen rossz a helyzet – Daisyt és Verityt elvitte Basildonba, és megkérte az anyját, hogy vigyázzon rájuk. Aztán felhívta Guyt, és elkérte Rico címét. Amikor Nick mindezt elmondta, Marnie legszívesebben belehalt volna a szégyenbe – Nick biztos gyűlölte, hogy ennyire megalázó dolgot kellett tennie. Nick Ricónál talált rá: Marnie öntudatlan állapotban feküdt a lépcsőházban, hason, a keze-lába szanaszét. Mit kerestem ott? Lehet, hogy épp távozni készült? A teste tele volt kék-zöld foltokkal, mert – vonta le Nick a következtetést – Rico első emeleti lakása előtt megbotlott, és végiggurult a lépcsőn. Rico nem nyitott ajtót, mert – ahogy Marnie egy héttel később, amikor újra munkába ment, megtudta – ő is holtrészeg volt. Nick hazavitte Marnie-t, ráadott egy pamut hálóinget, és ágyba dugta. Amikor ezek után Marnie magához tért, annyira megdöbbent, hogy nem talált rá szavakat. A teste elöl borzalmas zúzódásokkal volt tele. Az már az élete részévé vált, hogy egyfolytában megütötte és megvágta magát, úgyhogy mindig, amikor ivás után visszatért a valóságba, a sérüléseit is számba vette. De ennyire rossz még sosem volt a helyzet. Az egyik foga mozgott, és ez valamiért különösen megijesztette. A fizikai fájdalomnál csak a mardosó bűntudat volt rosszabb: Daisynek, Veritynek és Nicknek mi mindenen kellett keresztülmennie miatta. Emiatt legszívesebben elvágta volna a torkát – tulajdonképpen szó szerint –, és megesküdött Nicknek – és saját magának –, hogy soha többé nem iszik. De a történtekből nem emlékezett semmire, és mivel nem emlékezett, a végén már egyre hatásosabban hitette el magával, hogy az egész meg sem történt. Agya egy zugában elzárta a többi olyan dolog közé, amelyre még gondolni is túlságosan szégyellt. És most újra megtörtént. Ugyanaz, csak még rosszabb, mert most kórházba került. Törött csontokkal. És Grace is itt volt.

– Egyszerűen képtelen uralkodni magán. Segítségre van szüksége. – Nick még mindig a hálószobaajtóban állt, nem tudta eldönteni, hogy menjen-e, vagy maradjon. Marnie csak bámult, némán a döbbenettől. Eddig még sosem mondott ilyesmit. Vajon komolyan gondolta? Vagy csak rá akart ijeszteni? – Úgy érted…? – A mindig magabiztos Grace elbizonytalanodott. Talán még meg is rémült. – Elvonókúra, rehabilitáció, nevezd, ahogy akarod – felelte Nick. – Ez egy kicsit nem…? – ugrott fel Grace. – Egy kicsit mi? – …erős? – Grace, Marnie alkoholista! Marnie megkönnyebbült, amikor látta, hogy Grace összerezzen, nyilvánvalóan egy szót sem hitt el az egészből. – Nézz szembe vele, alkoholista vagy – fordult Nick Marnie-hoz. – Nem vagyok az – válaszolta. – Abbahagyom. Én… – Van egy hely Wiltshire-ben – mondta Nick. – Egész jónak tűnik. Hétvégén gyerekeket is beengednek, szóval a lányok is meglátogathatnának. Jézusom… tényleg komolyan gondolta! – Nick, kérlek, várj! – A szavak összevissza zúdultak ki belőle. – Kérlek, adj még egy esélyt… – Igen, nyugodj meg, Nick – szólt Grace. – Őrizzük meg a hidegvérünket. Marnie-nak volt két rossz élménye… – Kettő? – Nick a kezébe temette az arcát. – Grace, az isten szerelmére! Inkább kétszáz! Persze, elismerem, nem mindegyik volt enynyire súlyos. De ezek az esetek egyre sűrűbben követik egymást, és a sérülések egyre súlyosabbak. Megmondták, hogy számíthatok erre. Neked is elmondtam. Marnie összezavarodva figyelte Grace és Nick párbeszédét. – Kik mondták meg? – Marnie-nak összeszorult a szíve a félelemtől. – Az alkohol-tanácsadó – válaszolta Grace. – Milyen alkohol-tanácsadó? – Marnie ledermedt. – És hogyhogy te tudsz erről, én meg nem? – Mert Nick néha felhív miattad… – Grace meglepettnek tűnt. Valóban?

– …az utóbbi néhány hónapban. Marnie teljesen elképedt. – Grace…? Te a hátam mögött beszélsz Nickkel? Grace zavartan bámult. – Semmit sem csinálok a hátad mögött! Amint Nick felhívott, az első dolgom az volt, hogy téged hívtalak, őt meg leráztam. Vajon tényleg? – Órákig beszélgettünk. Nem emlékszel? – Grace kezdett pánikba esni. Nem. És nem ez volt az első alkalom, hogy csak ürességet talált ott, ahol emléknek kellett volna lennie. – Gondoltam, hogy ittál. Meg is kérdeztem tőled többször. – Grace hangja tele volt aggodalommal. – Azt mondtad, nem. – Mert nem is! Mindenre emlékszem. – Aztán Marnie-nak leesett valami. – Szóval akkor ezért hívtál fel annyiszor, olyan nyugtalanul? – Annyira aggódtam. – De miért? Mindig is szerettem inni. Hányszor mondtam, hogy a világ nekem csak két pohár után tűnik normálisnak? Látta Grace-en, hogy vívódik. Látta, hogy azt kérdezi magától, hogy milyen alapon sajnálja Marnie-tól azt a két pohár italt. – Nézd, abba tudom hagyni – igyekezett megnyugtatni. – Hetekig kibírom ital nélkül. Grace azonban elfordult, és Nickre nézett. – Tényleg? Tényleg kibírja hetekig ital nélkül? – Lehet. – Nick vonakodott. – De többször előfordult az is, hogy azt mondta, nem ivott, de a leheletén éreztem. És találtam már vodkásüveget a retiküljében is… Grace megdöbbent. – Ez igaz? – kérdezte Marnie-tól. – Sosem mondtad… – Egyszer fordult elő! Egyetlenegyszer! És csak mert az üzletben elfogyott a zacskó. – Mélyen Grace szemébe nézett. – Hetekig kibírom. És meg is teszem. – Aztán meg eltűnsz – mondta Nick. – Napokig nem jössz haza… – Nem napokig! – kiáltotta Marnie. – Nick, ez így úgy hangzik, mintha… Grace, ne hallgass rá. Még két nap sem volt soha! Legfeljebb huszonnégy óra. – Huszonnégy óra hosszú idő – felelte Nick. – Különösen egy kislánynak.

– Ez az, rajta, növeld csak a bűntudatomat! Mintha nem érezném már így is elég iszonyatosan magam! – Aztán minden átmenet nélkül eleredt a könnye. Nick türelmetlenül csettintett a nyelvével, és közölte, hogy dolgozni megy, de Grace-t, Marnie megkönnyebbülésére, elöntötte az együttérzés. – Marnie, kérlek, ez már vészesen komoly. Elesel. Megütöd magad. Akár meg is erőszakolhatnak. Csoda, hogy nem kaptak még el ittas vezetésért. Az a szerencséd, hogy még nem öltél meg senkit. – Tudom, tudom, tudom. – Szeméből ömlött a könny, a só csípte a sebeit. – De neked fogalmad sincs róla, milyen érzés a helyemben lenni. Látta a bűntudatot megcsillanni Grace szemében, és ettől csak még rosszabbul érezte magát. – Sajnálom. Sajnálom, de mindig olyan szomorú vagyok – szipogta, és szűnni nem akaró terhe egyszerre teljes súlyával ránehezedett. – Az ital eltörli a szomorúságot. És ez az egyetlen. – De attól csak minden még rosszabb lesz – mondta Grace tehetetlenül. – Nem akarom elhinni, hogy most nem vagy még szomorúbb, mint mielőtt ittál! – De igen, és abba is hagyom. Nehéz lesz, de abbahagyom. – Nem kell teljesen abbahagynod. Csak ne veszítsd el a fejed miatta. Még mindig szeded az antidepresszánst? – Semmit sem használ. – Nem kérhetnéd meg, hogy növeljék az adagodat? – Majd megkérdezem. Azt hiszem, már így is a legnagyobbat kapom, de majd megkérdezem. Könyörgök, Grace, ne engedd, hogy Nick elvonókúrára küldjön. – Rendben. – Azzal közel hajolt hozzá, és halkan megkérdezte. – Mi van azzal a kollégáddal? – Ricóval? – letörölte az arcáról a könnyeit. – Csak egy barát. – Van valami köztetek? Bevillant egy kép – testek, meztelen végtagok, Rico rajta, a ziháló légzésének a hangja. Nem történt meg. – Nem, nem, csak nagyon kedves hozzám. – De együtt isztok?

– Így úgy hangzik, mintha… csövesek lennénk, akik metil-alkoholt isznak. Néha elmegyünk meginni valamit. Grace befeküdt mellé az ágyba. Hogy elejét vegye a további vallatásnak, Marnie bekapcsolta a tévét. A Trisha Goddard-show ment éppen, a mai téma az volt, hogy „Utálom a lányom barátját”. – Elkapcsoljam? Nem gondolta volna, hogy a mindig tökéletesen józan Grace szereti ezt a műsort, de Grace-t mintha odaszögezték volna a tévé elé. – Ne, ne, hagyd! Kiabáltak, káromkodtak, féltékenységgel és hűtlenséggel vádolták egymást. – Tudom, szánalmas, hogy ezt a szemetet nézem – mondta Grace. – De nem tehetek róla. Erősebb nálam. Most legalább tudod, hogy érzem magam. Amikor véget ért, Grace váratlanul megkérdezte: – Marnie, hallottál már egy bizonyos Lemmy O’Malley nevű emberről? – Nem. – És Eric Zouche-ról? – Nem. Miért? – Nem érdekes. – Grace felugrott az ágyról, tele lendülettel. – Oké, akkor elkezdtél visszazökkeni a normális kerékvágásba. Öltözz, egypár órára kiruccanunk. Melyik a te szekrényed? – Az. Grace kinyitotta. – Mennyi ruhád van! És cipőd! – A szekrény alján halomban álltak a cipők és a csizmák. – Ez egy lovaglócsizma! – Grace lehajolt, hogy közelebbről is megnézze. Ne, állj meg. Ne nyúlj hozzá. – De vicces! – Grace félig már bemászott a szekrénybe, a hangja tompán hallatszott. – A bőr olyan kemény, mintha műanyagból lenne. – Mert még nem törtem be… – Te jó ég, egyfolytában gürizel, a csizmádban pedig még mindig benne van a sámfa, hogy egyenes maradjon… Ne nyúlj hozzá. Hagyd. – Grace, ne…

Grace azonban belenyúlt a csizmába, és teljesen elváltozott az arca, amikor kihúzta a kezét, tartott benne valamit, ránézett Marnie-ra, olyan arccal, amilyennek Marnie még sosem látta, és csendesen, rá egyáltalán nem jellemző módon megkérdezte: – Mégis miért tartasz vodkásüveget a lovaglócsizmádban? – Grace, én… ne! Grace belenyúlt a csizma párjába, és előhúzott egy másik vodkásüveget, ezúttal egy üreset. Ugyanazzal a furcsa arckifejezéssel nézett Marnie-ra, egyszerre tükröződött rajta döbbenet és felismerés, aztán újra bevetette magát a szekrénybe, és vadul elkezdett kutatni. – Grace, ne! – Menj a picsába! Marnie nem igazán tudott felkelni, ezért csak figyelni tudta a szeme előtt kibontakozó iszonyatot. Grace megállás nélkül dobálta ki a szőnyegre a cipősdobozok, csizmák, retikülök tömegét, egymás után fordította fel őket, és az üvegek zörögve és csörömpölve estek ki a rejtekhelyükről. Ez nem történik meg ez nem történik meg ez nem történik meg. Amikor Grace végzett, az üvegeket felsorakoztatta az öltözőasztalon, minden egyes darabot nagy lendülettel odavágva. Kilenc üveg összesen – literes, félliteres, két decis üvegek. Marnie alig akarta elhinni, hogy ilyen sok volt – azt tudta, hogy van egy-kettő a szekrényben, biztos helyen, átmenetileg, amíg nem tud megszabadulni tőlük – na de kilenc? Valamennyi vodkásüveg volt, és az elsőt leszámítva mind üres. Grace zihált, és úgy bámult Marnie-ra, mintha még sosem látta volna. – Azóta ittál, amióta hazajöttél a kórházból? – Nem, esküszöm! Igazat mondott. Nagyon szeretett volna inni – különösen amikor megtudta, hogy Grace jön –, de semmi nem maradt volna meg benne. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, az alkoholtól azonnal hányni kezd, és ilyenkor ez akár napokig is eltarthatott. Aztán Marnie látta, hogy Grace-nek leesett valami – látta a szemében a pillanatot, amikor ez bekövetkezett –, és Grace kiviharzott a szobából, tele rémülettel és elszántsággal.

Marnie rájött, hova megy. – Grace, ne! – Kiugrott az ágyból, tudomást sem vett a bordájába nyilalló fájdalomtól, bár csillagokat látott tőle – ezúttal muszáj volt megállítania –, és követte Grace-t Daisy rózsaszínű szobájába. Grace azonban már rábukkant egyre. Meglóbálta az üres üveget Marnie orra előtt. – A lányod ruhásszekrényében! Nem mondom, szép! – Nem találta volna meg. – Nekem nem tartott sokáig. Aztán Grace átment Verity szobájába, és három üres üveget talált az ágy alatt. – Ne mondd el Nicknek – könyörgött Marnie. – Kérlek. – Hogy kérhetsz tőlem ilyet? – kérdezte Grace. – Hogy lehetsz enynyire önző? Az öklendezés hangja visszhangzott a házban. Újra és újra és újra. Marnie a kilincset rázta. – Kérlek, Grace, engedj be! – Grace azonban nem nyitott ajtót, még csak nem is válaszolt. – Ezt nem értem – mondta Grace erőtlenül. Teljesen megsemmisült. Marnie még sosem látta ilyen gyengének. – Legutóbb, amikor Dublinban voltál, meg tudtad állni, hogy ne igyál. Amikor antibiotikumot szedtél. Valójában nem szedett antibiotikumot, de nem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy ezt közölje vele. – Egész hétvégén egy kortyot sem ittál – mondta Grace. Aztán élesen rárivallt Marnie-ra, mert csak most kezdte sejteni, hogy lehet, hogy egész idő alatt titokban ivott. – Vagy mégis? – Nem! Esküszöm! – Esküszöl? – Grace keserűen felnevetett. – Kösz, most aztán tényleg megnyugtattál. – Nem hazudok, Grace. Ez az igazság. Bármikor abba tudom hagyni, amikor csak akarom. – „Bármikor abba tudom hagyni, amikor csak akarom” – utánozta Grace dühösen. – Tudod, hogy ez hogy hangzik? – Hogy? – Mintha egy alkoholista mondaná. – De…

Az igazság az volt, hogy Dublinban egyáltalán nem ivott, mert – bármennyire megmagyarázhatatlannak tűnt is – könnyebb volt, ha semmit sem ivott, mintha csak két pohárral ivott volna. Ezért tett úgy, mintha antibiotikumot szedett volna. Az elmúlt egy évben – vagy valamivel régebben – megtanulta, hogy ha egy pohárral megivott, elárasztotta a tomboló kényszer, hogy az eszméletlenségig igyon, anynyit, hogy képes legyen elhagyni a testét, az életét, hogy mindent maga mögött hagyhasson, és elszáguldjon a dicső szabadságba, a feledésbe. Nem tudta megjósolni, mi történik, ha inni kezd, olyankor bármi megtörténhetett, bármire képes volt, és amikor nem otthon volt, nem vállalhatta ezt a kockázatot. – Sajnálom, hogy nem mondtam el mindent – mondta Marnie. Ezt nem tudta elviselni: Grace haragudott rá. Rosszabb, Grace csalódott volt. – Sajnálom, hogy titkolództam. – Itt nem rólam van szó! Hanem rólad, és arról, hogy… alkoholista vagy. – Grace nagyot nyelt. – Nem alkoholista, csak… – Marnie! – Grace kinyitotta a száját, de aztán becsukta, és az öltözőasztalon álló üvegekre mutatott. – Nézz oda, kérlek, csak nézz rájuk. – Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Kérlek, hagyd, hogy megmagyarázzam. Már nagyon régóta ott voltak. Kérlek, Grace, hallgass meg…! – Rendben, ennyi volt! – mondta váratlanul Grace. – Elmész egy AA- találkozóra. – Hogy hova? Az Anonim Alkoholistákhoz? Az ki van zárva. – Felhívom őket. Most azonnal. Hol tartod a telefonkönyvet? – Nincs telefonkönyvünk. – Ne szórakozz velem, már nagyon elegem van a kis trükkjeidből – mondta Grace nagyon halk, fojtott hangon. – Az előszobaszekrényben. Grace kiment a szobából, és amikor visszajött, közölte: – Egy órakor van egy találkozó a wimbledoni közösségi házban. Öltözz. – Grace, ez őrültség – könyörgött Marnie. – Abbahagyom, esküszöm, hogy abbahagyom, csak ne kényszeríts egy ilyen találkozóra.

Nem olyan vészes a helyzet, csak el kell döntenem, hogy abbahagyom, látod, most eldöntöm, már el is döntöttem, kész! Látta Grace-en, hogy meginog. – És így különben sem mehetek el – mutatott a vágásaira és a kötéseire. Grace arcára kiült a bizonytalanság – majd lemondóan legyintett, és határozottan kijelentette: – Nem hiszem, hogy érdekelné őket. Valószínűleg már hozzászoktak az ilyesmihez. – Mi van, ha összefutok egy kollégámmal? – Lehet, hogy már amúgy is tudják, hogy mi van veled. Lefogadom, hogy tudják. Alighanem örülnének neki, hogy valahogy megpróbálod megoldani az alkoholproblémádat. Alkoholprobléma. Grace figyelte, amint felöltözött. Igyekezett eltúlozni a fájdalmát, és minden egyes mozdulatnál látványosan összerándult – a keze azonban tényleg remegett. Képtelen volt begombolni a farmerját. Ez még őt is meglepte. Önkéntelenül is odapillantott a szekrényre: még legalább egy üveg bujkált benne, amelyet Grace nem talált meg. Egy korty, talán kettő esetleg megnyugtatná. De még ha Grace három másodpercre magára hagyná is, ma akkor sem kockáztathatná meg. Attól eltekintve, hogy valószínűleg úgyis kihányná, ha Grace rájönne, már ebédre az elvonón lenne. Grace vezetett. Marnie hagyta, hogy elkeveredjen az egyirányú utcák rengetegében, azt remélte, annyi idő elmegy azzal, hogy körbekörbe mennek, hogy lekésik a találkozót. Azt azonban elfelejtette – hogy is tehette, hiszen ezt mindig is tudta –, hogy Grace milyen jól tájékozódik. – Ez az az utca… – Grace lassított, és kinézett egy alacsony épületre. – És ez az a hely. Marnie nem aggódott: sosem találnak parkolóhelyet. – Vajon elmennek? – kérdezte Grace. Letekerte az ablakot, tátogva megkérdezte a másik autó tulajdonosától: Mennek? Bólintás, mosoly, hüvelykujj a levegőben, és Grace már be is gurult a megüresedett helyre.

Hogy történhetett ez meg? Ne gondolj rá ne gondolj rá ne gondolj rá. – Kifelé – parancsolt rá Grace. Marnie kikapcsolta a biztonsági övet, és kicsusszant a kocsiból. A lába olyan volt, mintha valaki másé lett volna, először állt rá azóta, hogy a kórházban magához tért, és ez most az újdonság erejével hatott rá. Igazság szerint… – Grace, azt hiszem, mindjárt elájulok. – Lélegezz – tanácsolta Grace. – És ha kell, támaszkodj rám. – Nem, komolyan… Úgy érzem, nagyon… – Marnie, bemész erre a találkozóra. Az sem érdekel, ha itt helyben összeesel és meghalsz. Marnie úgy érezte, ennél már úgysem lehet rosszabb, de amikor észrevette, hogy a legutóbb is itt volt, egyszerűen földbe gyökeredzett a lába, és képtelen volt megmozdulni. A szobában tizennyolc-húsz szék volt egy körben. Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, az asztalokon tea és sütemény volt. Amikor Grace odavezette ahhoz az asztalhoz, ahol többen is álltak, Marnie látta rajta, milyen bizonytalan, már-már ideges. – Ő itt Marnie – mutatta be Grace egy nőnek. Úgy tűnt, ő vezeti a találkozót. – Most van itt először. Valójában nem először volt itt, hanem másodszor, de ezt nem árulta el Grace-nek, mert akkor tényleg azt hitte volna, hogy alkoholista. Lopva körbepillantott, remélte, hogy az a Jules nincs itt, akivel összefutott a moziban. Ha megjelenne és köszönne neki, biztosan lebukna. Az emberek – az alkoholisták – barátságosak voltak, ahogy legutóbb is. Nem tettek zavarba ejtő megjegyzéseket a sérüléseire, mindegyikük kedvesen mosolygott rá. Teljesen odavoltak tőle, hogy Marnie velük van. – Egy csésze teát? Marnie elfogadta. A meleg jót fog tenni, nagyon fázott. Döbbenetére azonban – és Grace látható rémületére – a keze képtelen volt megtartani a csészét. Remegett, a forró ital kilöttyent, és megégette a kezét. A férfi, akitől a csészét kapta, szemrebbenés nélkül elvette tőle, és letette az asztalra.

Korábban sosem fordult elő vele hasonló, úgyhogy Marnie inkább úgy döntött, az egész egyszerűen meg sem történt. – Ez mindannyunkkal előfordult már – mondta kedvesen a férfi. Veled talán igen, te szerencsétlen részeges, de velem nem. – Sütit? – kérdezte. – Oké. – A gyomra kétségbeesetten könyörgött ennivalóért, de a jelzések mintha kilométerekről jöttek volna. Egy picit harapott a sütiből, de már olyan régóta nem volt szilárd étel a szájában, hogy szinte azt sem tudta, mihez kezdjen vele. Lenyelte, leerőltetve a morzsákat a torkán, és a gyomornedvei hálásan fogadták a falatot. – Üljünk le – mondta Grace. Grace segített neki leülni egy kemény székre. Apró darabokat tört le a sütiből, elszopogatta őket, többé-kevésbé kábultan, miközben az alkoholisták megállás nélkül siránkoztak. Ők „együttérzésnek” nevezték – milyen nyálas kifejezés. Ez Grace-nek sem tetszhet! Kizárt, hogy van ideje egy olyan társaságra, amely ilyen kifejezéseket használ! – …az ivás gyakorlatilag az egész napomat kitöltötte. Becsempészni az alkoholt a házba, elrejteni az üvegeket, kutyasétáltatás ürügyén megszabadulni az üres üvegektől, és kidobni őket a szomszéd kukájába. Amikor aztán már fizetni kellett a szemétszállításért, lebuktam… – …amikor vacsoravendégeink voltak, egy üveget eldugtam a konyhaszekrénybe, úgyhogy amikor kivittem a tányérokat, vagy valamiért kiszaladtam a konyhába, mindig tudtam inni egy kortyot… – …nekem az alkohol egyfajta gyógyszer volt. Azt hittem, azért iszom, mert szeretek inni, de azért ittam, mert elnyomta a fájdalmat… – Mindenhova üvegeket rejtettem. Még a ruhásszekrényembe is. Erre a vallomásra Grace bánatosan oldalba bökte Marnie-t. Látod, sugallta a mozdulat, te is ezt csinálod, olyan vagy, mint ők, itt a helyed. – A télikabátjaim zsebébe dugtam az üvegeket – folytatta a nő, és Marnie érezte, hogy a megjegyzés szöget üt Grace fejébe. Picsába picsába picsába.

– …abba tudtam volna hagyni, nem ez volt a gond. Egy hétig, akár tíz napig is kibírtam ital nélkül. A nehéz az volt, hogy ne kezdjem el újra. Az már nem ment… – …az alkohol miatt mindenemet elvesztettem: a munkámat, a családomat, az otthonomat, az önbecsülésemet, de egyáltalán nem érdekelt. Csak inni akartam… – …Marnie… – suttogta Grace. – Hmm? – tért magához a kábulatból. Észrevette, hogy a figyelem középpontjába került. Úgy tűnt, minden egyes szempár rá szegeződik, és a csoportvezetőnő kedvesen mosolygott. – Marnie, nem szeretne mondani nekünk valamit? – Hogy mi? Ki, én? – Lenézett a lábára. – Ó, nem. – Gyerünk – súgta Grace. – …Marnie-nak hívnak. – Szia, Marnie – mondta egy emberként a csoport. Úristen, de ostobának érezte magát. – És… hát, itt vagyok. – Mondd, hogy alkoholista vagy – mormolta Grace. De nem akarta. És nem is mondta. Mert nem volt az. – Csak hogy tudd – mondta Grace hazafelé menet, a száját összeszorítva –, az alkoholisták nem isznak mindennap. Az a nő azt mondta, sokan viszonylag sokáig kibírják ital nélkül, akárcsak te. Ne figyelj rá ne figyelj rá. – És mit szóltál a többiekhez? – kérdezte Grace egy kis idő múlva. – Kedvesek. – Hátborzongatók. – Legközelebb is elmész? – Talán a jövő héten. – Mit szólsz a holnaphoz? – Holnap? Nem… túlzás az egy kicsit? Grace nem felelt, és amikor hazaértek, egyenesen felment Marnie szobájába, feltépte a szekrényajtót, és a leghátsó sarkait is átkutatta. Pillanatok alatt előásott egy fél üveg vodkát, némán a magasba tartotta, mint egy bűvész a kalapból elővarázsolt fehér nyuszit. Aztán újra bebújt a szekrénybe, akárcsak egy alámerülő gyöngyhalász, kitapogatta a télikabátok mély zsebeit, majd újabb üveggel tért vissza.

Amikor már a negyedik üvegnél tartott, azt mondta: – Túlzás? Nem, a rohadt életbe, nem túlzás! – Térdre rogyott, az arcát a kezébe temette, majd feltápászkodott. – Grace… hova mész? – A fürdőszobába. Megint hányingerem van. – Megállt az ajtóban, visszafordult, és odaszólt Marnie-nak. – Vicces, mi? Marnie összehúzta magát. Grace már kiabált. – Te iszod le magad az eszméletlenségig. És mégis én dobom ki a taccsot! Grace kijött a fürdőszobából, és összekuporodva lefeküdt Marnie mellé az ágyra. Egy ideig csendben feküdtek egymás mellett. – Mit kerestél Cricklewoodban? – kérdezte egyszer csak Grace. – Tessék? – Cricklewoodban. Nick azt mondja, ott szedtek fel a mentők. – …Igen, tudom. – De azt nem, hogy mit csináltam ott. – Mi történt aznap este? – Semmi. Munka után ittunk egyet Ricóval. – Nem Cricklewoodban? – Nem. Wimbledonban. Nem messze a munkahelyünktől. – Attól tartok, nem ismerem túl jól Londont. – Grace vajon most gúnyolódott? – Wimbledon közel van Cricklewoodhoz? Távolról sem. A város másik végén van. – Nem. – Akkor te és Rico…? – Ittunk egypárat. – És aztán? – Voltak ott néhányan, azt mondták, valami klubba mennek. Velük mentem. – Azt hiszem. – És hol volt az a klub? Cricklewoodban? Ki ne mondd még egyszer, hogy Cricklewood! – Peckhamben. – Peckhamben? Ezt mégis hogy gondolta? Peckham egy nyomornegyed. – Közel van Cricklewoodhoz? – Nem. – Ismersz valakit Cricklewoodban? – Nem.

– Akkor szerinted miért Cricklewoodban találtak meg? – Grace, ha még egyszer kimondod, hogy Cricklewood, elmegyek piát venni. – Cricklewood, Cricklewood, Cricklewood. És melyik boltba mész? A szekrényedben lévőbe? – Grace átvetette a lábát a Marnie-én, hogy ne tudjon megmozdulni. – Eszedbe se jusson. – Csak vicceltem. – Tudom. Nézz rám, kezdem elveszteni a fejem. Nyomasztó csönd telepedett rájuk, majd Grace szólalt meg először: – Nem gondolod, hogy ez olyan…? – Mi? – Egyedül feküdtél az útszélen, sebesülten, ájultan az alkoholtól, Londonnak egy olyan részén, amelyet nem is ismersz, és fogalmad sincs róla, hogy kerültél oda, és mit csináltál ott. Amikor Grace úgy az ötödik szónál tartott, Marnie agya kikapcsolt, és már a válaszon gondolkozott. Amikor látta, hogy Grace befejezte, azt mondta: – Soha többet nem fordul elő. – De… – Igen, igazad van, ha így fogalmazod meg, tényleg elég rémesen hangzik. De baleset volt, egyszeri eset, és többet nem fordul elő. – Három óra van – kelt fel Grace lendületesen az ágyról. – Elmegyek a lányokért a suliba. Húsz perc múlva itt vagyok. – Köszi, Grace. – Melodie végül otthagyta őket, és most nem volt bébiszitterük. Ha Grace nem lett volna ott, Marnie-nak sejtelme sem lett volna, a lányok hogy jutnak haza. Talán egy másik anyuka… Hallotta a bejárati ajtó csapódását, az autó motorját elindulni, és visszabújt a párnák közé. Már nagyon álmos volt. De amikor már épp álomba merült volna, újra Grace szavai visszhangoztak a fejében: „Egyedül feküdtél az útszélen, sebesülten, ájultan az alkoholtól, Londonnak egy olyan részén, amelyet nem is ismersz, és fogalmad sincs róla, hogy kerültél oda, és mit csináltál ott.” Ó. Megnyílt egy aprócska rés, és Marnie bepillantott a mögötte tátongó feneketlen iszonyatba. Szívét összeszorította a jeges rémület, nagy

nehezen felült az ágyban, levegőért kapkodott, a szíve vadul kalapált. Soha életében nem félt még ennyire. Egyedül az útszélen, három törött bordával, hajnali ötkor. Ez vele történt meg. Mindig is szeretett inni – ebből sosem csinált lelkiismereti kérdést –, de az igazság az volt, hogy mindig sikerült mértéket tartania. Amikor otthon volt a gyerekekkel, napközben sosem ivott. Nem tartotta helyénvalónak. A szabály az volt, hogy este hat előtt nincs ital. Egész nap két kisbabára vigyázott, amikor azonban az óra mutatói egyenesbe álltak, töltött magának egy vodka-tonikot. Mindig várta ezt a pillanatot, sosem tagadta, de hát ez mióta számított olyan nagy bűnnek? Talán hamarabb is ihatott volna – más anyukák valószínűleg meg is tették –, de a szabály az szabály. Este hatig nincs ital. Aztán két éve, egy októberi napon – vagy lehet, hogy már három éve volt? – az óraátállítás napján már délután ötkor olyan volt, mintha hat óra lett volna. Kint sötét volt, és olyan hosszú nap volt, és semmi értelme nem lett volna várni, már csak azért sem, mert Nick még nem is állította át az órát. A mutatók ténylegesen hat órát mutattak, és ha még az előző nap lett volna, akkor már valóban hat óra lett volna. Egyszóval azon a napon megnyugtatta magát, hogy semmi baj sincs az öt órával. És – talán mert a világ nem dőlt össze, amikor megszegte a hatórás szabályt – néhány nap múlva már a fél öt is teljesen rendben volt. Aztán a negyed három. Majd a délután egy óra. Amikor legelőször ivott délelőtt, beleszédült a szabadságba, és azon csodálkozott, hány éven át kényszerítette magát mesterségesen felállított korlátok közé. Az idő csak egy fogalom – mit számított, mikor iszik, amíg anyaként tisztességesen helytáll? És helyt is állt. A lányok jelentették számára az életet, mindent meg akart adni nekik, ételt, ruhát, szórakoztatni, dédelgetni, kényeztetni akarta őket. Minden másnál fontosabbak voltak. Ebben állapodott meg saját magával. A hatórás szabályt csak kivételes esetekben szegte meg: amikor különösen maga alatt volt, unatkozott, vagy egyedül érezte magát, meggyőzte magát arról, hogy figyelmen kívül hagyhatja. És különben is, kinek ártott azzal, ha hat előtt ivott? Senkinek. Sőt, voltaképpen min-

denki jól járt, mert amikor néhány pohár elrepítette a saját életéből arra a bizonyos boldogabb helyre, tényleg megkönnyebbült. Azt csinált, amit csak akart, csak ilyenkor volt igazán önmaga. Személyes beteljesülése jobb anyává tette, legalábbis azzá kellett tennie. Mindamellett mégis volt egy olyan érzése, azt, hogy napközben iszik, Nick nem tekintené olyan lélekemelő cselekedetnek, mint ő. Amikor aztán Nick hangosan elgondolkozott rajta, hogy vajon miért fogy el olyan hamar a vodka, Marnie elkezdett külön üvegeket venni magának, és eldugta őket a saját külön kis rejtekhelyeire. Sosem akart vodkaraktárat csinálni a ruhásszekrényéből, de muszáj volt, hogy bármikor ihasson, amikor csak akar. Arra vigyázott, hogy Daisy és Verity előtt mindig összeszedett maradjon. Néha azonban túl nagy volt rajta a teher – már délután fél ötkor vacsorát adott nekik, még világos volt, amikor lefektette őket, és meg sem hallotta a lányok meglepődött panaszáradatát. Szép lassan hozzászokott, hogy mire Nick hazaért a munkából, kinyitott egy üveg bort, és szolidan elkezdte kortyolgatni az első poharat. Ennek két előnye is volt: megmagyarázta, hogy a leheletének miért van alkoholszaga, és nem kellett lepleznie, hogy becsípett, mert hát végül is ivott. Nick időnként meglepődött, hogy Marnie-n milyen hamar meglátszott, hogy ivott. – Hiszen még csak két pohárral ittál – mondogatta. – Már nem bírod az italt. – Csak könnyen becsípek – vágott vissza, és örült, hogy hihető mentséget talált. De igazán azokat az estéket várta, azokért élt, amikor a lányokat korán lefektette, Nick pedig késő estig céges bulin volt. Csak olyankor tudta igazán elengedni magát, az ital – egyik pohár a másik után – elvezette abba a csodálatos önfeledtségbe, míg már az ágya is imbolygott, és a szoba is forgott körülötte, átadva őt a felejtésnek. Néha – többnyire az éjszaka kellős közepén, amikor mindenki mélyen aludt – maga előtt látta titkos életének összetört darabkáit – úgy, ahogy feltehetően mások látnák, és megdermedt a félelemtől. Akkor ez most mit jelent? Mit kellene tennem? De hát jó anya vagyok. És jó feleség. És jó ember.

Mindenki nehezen birkózik meg a gondjaival, mindannyian tesszük a dolgunkat. Jó anya, jó feleség, jó ember: ezek a lényeges dolgok. Jó anya, jó feleség, jó ember: az életem alapjai a helyükön vannak. Szüntelenül ezen járt az esze, igyekezett a rossz dolgoknak megtalálni a jó oldalát, amíg végül a darabkák kevésbé visszataszító képpé rendeződtek, ő pedig álomba merülhetett – éber és nyugtalan álomba. Egyszer azonban lebukott: részeg volt, és összezavarodott. Nem értette, ez hogy történhetett meg. Úgy volt, hogy Nick a szokásos időben, fél hétkor ér haza a munkából, úgyhogy aznap este nem engedhette el magát, és bár az aznapi első italát tizenegy után egy perccel itta meg, egész nap kézben tartotta a dolgokat. Délután négykor még egész biztosan elég józan volt ahhoz, hogy a játszócsoportból hazahozza a lányokat. Aztán hármasban besüppedtek a párnák közé a kanapén, és filmet néztek. Közben az italát kortyolgatta azzal nyugtatva magát, hogy még rengeteg ideje maradt, hogy Nick hazaérkezése előtt minden nyomot eltüntessen. Valószínűleg azonban elaludt, és amikor felriadt, a szíve úgy vert, azt hitte, mindjárt kiugrik a kiszáradt száján, Nick hajolt föléje, a vonásai elmosódottak voltak. Zűrzavar, bűz, valami szörnyű sivító hang és fekete füst gomolygott a konyhából. Teljesen össze volt zavarodva, de azt tudta, hogy villámgyorsan ki kell találnia valamit. – Mi történt? Beteg vagy? Bólintott. – Mi van veled? Megpróbált megszólalni, de nem nagyon forgott a nyelve, csak néhány zavaros szót tudott elhebegni. Nick arckifejezése megváltozott. – Marnie, te ittál! – Nem, én… – Te… te részeg vagy! – Nick láthatóan riadt volt, és zaklatott. – Voltál ebédelni? De Marnie pontosan tudta, hogy Nick is tudja, hogy nem; napközben beszéltek telefonon. És különben is, mikor jutott volna valaha el odáig, hogy elmenjen ebédelni? Nick kiment az előszobába, és egy pár pillanat múlva a sípoló hang abbamaradt. A füstjelző – Nick biztos kivette belőle az elemeket. Aztán visszajött. Magából kikelve mutatott a konyha felé.

– Felálltak egy székre, hogy elérjék a tűzhelyet, és tésztát sütöttek egy serpenyőben. Szóval akkor onnan jött a füst. – Hogy tudták bekapcsolni a gázt? – faggatta. – Mi folyik itt, Marnie? Te ittál, ugye? Nem lett volna túl sok értelme letagadni. – Ráadásul egyedül! Miért? Hogy miért? Mert szerette. Semmi más nem jutott az eszébe, de tudta, nem ez lesz a megfelelő válasz. – Én… nagyon kiborultam. Látta, hogy Nick megenyhül. – De miért, édesem? – Eszembe jutott a papád. – Néhány hónappal korábban megállapították, hogy prosztatarákja van. Lassú áttét. Akár még évekig élhetett. Nick csak nézett. – De hát ezt már régóta tudjuk. – Azt hiszem, csak most tudatosult bennem. – Hirtelen sírva fakadt, és zokogva mondta: – Szegény papád. Úgy sajnálom, ez olyan szomorú. – De már jól van, anyu is jól van, mindannyian jól vagyunk. Nick a haját simogatta, és egész este dédelgette. De Marnie tudta, hogy a magyarázata nem elégítette ki. Gyanút fogott, és felkeltette az éberségét. Mindössze pár nappal később megtörtént a Fiona Fife-eset. Daisyék Alannah Fife-éknál voltak, és Marnie egész délután egyedül volt otthon. Ennek persze az volt az ára, hogy valamikor a közeljövőben több órára rásózzák majd a négyéves Alannah-t. De ezt sikeresen kiverte a fejéből. Jól érezte magát a saját világában, álmodozott, és amikor megszólalt a telefon, hagyta, hogy bekapcsoljon az üzenetrögzítő. – Marnie? – Fiona volt az, Alannah mamája. – Ott vagy? Marnie felkapta a telefont. – Bocs, itt vagyok. – Baj van. A kocsim nem indul. – Ez pech. – Szóval… – Szóval…?

– …nem tudom hazavinni Daisyt és Verityt. El tudnál jönni értük? Innen nem mehetnek haza gyalog. – Jaj, persze, bocs! Nem kapcsoltam. Tíz perc múlva ott vagyok. Marnie a táskájában kotorászva a slusszkulcsot kereste, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán mégsem kellene vezetnie. Az ítélőképessége a helyén volt, nem ivott sokat, de a megengedettnél valószínűleg többet. Különösen óvatosan vezet majd. Fife-ék háza előtt azonban valahogy elnézte a parkolóhelyet, és túlment rajta. Beletaposott a fékbe, mire az éles, csikorgó hangot adott. Két pillanat múlva Fiona sápadt, rezzenéstelen arca jelent meg az ablakban, majd rögtön utána el is tűnt – arra azonban elég volt, hogy Marnie észrevegye, hogy Fiona aggódik. A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, Fiona állt a küszöbön, és Marnie-t figyelte, amint kiszáll a kocsiból, és elindul felé. Fiona nyilvánvaló döbbenetéből arra következtetett, hogy talán mégsem annyira józan, mint gondolta. – Marnie, jól vagy? – Persze. – Nem jó, ez túl hangos volt. – Persze. – Így már jobb. – Te… – kérdezte Fiona. – Te ittál? – Én? Ne hülyéskedj! Hat előtt sosem iszom. – Nem akart ennyire ellenségesnek hangzani – és nem kellett volna hazudnia, később persze rájött. Azt kellett volna mondania, hogy csak valakivel ebédelt, vihognia kellett volna, olyan szavak kíséretében, mint „pityókás” és „spicces”, és akkor minden rendben lett volna. Fiona határozott léptekkel elindult Marnie felé, nem állt meg előtte, kis híján fellökte, és bár a vodka elvileg szagtalan, elkezdte legyezni az orrát, mintha csak füst csípné. – Már a telefonban is olyan furcsa volt a hangod – mondta szemrehányón. – Szia, anyu. – Daisy és Verity kiszaladt a házból, menet közben bújtak bele a kabátjukba, és maguk után húzták a táskájukat. – Már korábban is észrevettem – mondta csendesen Fiona. Marnie elfordult. – Gyerünk, lányok. – A hangja remegett. – Mindenetek megvan? – Vajon jól teszem, ha hagyom, hogy ilyen állapotban vezess? Marnie nem tudta, mit mondjon neki. Védekezzen? Kérjen bocsánatot?

– Köszönjetek el Alannah-tól. – Közben a kocsi felé húzta a lányokat. Aznap hajnalban felriadt, hideg verítékben fürödve, józanul és rémülten, és újra maga előtt látta a délutáni jelenetet. Hallotta a saját hangját, amint részegen és hebegve erősködik, hogy „hat előtt sosem iszom”. Hat előtt sosem iszom. Hogy mondhatott ilyen ostobaságot, amikor Fiona egyértelműen tudta, hogy részeg. És a bűntudat a lányok miatt! Olyan drágák, ő meg veszélybe sodorta őket azzal, hogy… nem, nem részeg volt… annyira azért nem volt rossz a helyzet, de azért józan sem volt. Ha bármi történt volna… Na nem mintha így tervezte volna a dolgot. Ha tudta volna, hogy aznap még vezetnie kell, egyáltalán nem ivott volna – legalábbis nem sokat. A bűntudat átváltott önsajnálatba: miért pont aznap kellett Fiona kocsijának lerobbannia? Délutánonként többnyire józan volt. Már hetek óta nem vártam este hatig. Hosszú hetek óta. Egy pillanatra úgy érezte, a szíve felmondta a szolgálatot, és most először fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy abba kell hagynia. – Miért kérdezte Fiona Fife, hogy minden rendben van-e veled? – kérdezte Nick. A francba. Kifejezéstelen arccal meredt rá. – Halvány fogalmam sincs. – Mi történt? – Sejtelmem sincs, miről beszélsz. Meg sem fordult a fejében, hogy Fiona beköpi. – Marnie, áruld el, kérlek – mondta Nick. – Bízz bennem, mindent rendbe hozunk… – Nincs mit rendbe hozni – felelte Marnie komolyan. Egyre ügyesebben tudott hazudni. Most azonban nem úszta meg. Nick kezdte összekapcsolni az egyes eseteket, kezdte látni az összefüggéseket. Marnie figyelte, hogy végiggondolja a közelmúlt eseményeit, látta, amint átrendeződnek a gondolatai, majd végül összeálltak, és kiadták az igazságot. Nick tudta. Marnie tudta, hogy tudja.

És Nick tudta, hogy Marnie tudja. Nem szólt semmit. De a fél szemét mindig rajta tartotta. – Mi van a munkáddal? – kérdezte Grace. – Látod, ez az! Hogy is mehetnék elvonókúrára? Munkám van. Szükségünk van a pénzre. – Úgy értem, mit szólnak hozzá, hogy állandóan lógsz? – Azért nem „állandóan”… – Jaj, fogd be, dehogyisnem! Hogyhogy eddig még nem rúgtak ki? – A főnököm… – Guy? – Igen, Guy. Azt hiszem… kedvel. – Hogy érted azt, hogy kedvel? Ki akar kezdeni veled? – Nem. Inkább mint… egy testvér. – Testvér… – horkantott fel Grace. Tavaly ilyenkor még olyan izgatott volt, hogy végre visszamegy dolgozni. Nick végül nem kapott jutalmat, és ezt csapásként kellett volna felfognia, de akkoriban mégis úgy érezte, ez mentette meg. Egyszeriben lett célja, már nem volt szüksége rá, hogy igyon – legalábbis nem úgy, ahogy eddig tette, egyedül és magányosan. Hozzátartozott a munkájához, hogy üzleti ebédeken vegyen részt a leendő ügyfelekkel, és munka után is rendszeresen beültek meginni valamit a kollégákkal. Hosszú idő óta először végre tényleg jól érezte magát. Ám a napok teltek, és ő egyetlen új üzletet sem kötött. A napok hetekké nőttek, és új életének csillogása kezdett megkopni. Egy nap elment ebédelni egy lehetséges ügyféllel, és azt hitte, remekül haladnak, gin-tonikot ittak, majd vörösbort, portóit, aztán grappát – az italokat tekintve teljesen megegyezett az ízlésük, ezért nem értette, hogy lehet az, hogy ő már olyan részeg és tehetetlen, a férfi pedig még mindig volt annyira józan, hogy képes volt nevetni rajta. A főpincér felmérte a helyzetet, és taxit hívott neki, ő pedig másnap hálát adott azért, hogy megállás nélkül hányt, mert ez megkímélte attól, hogy a munkahelyén szembe kelljen néznie a szégyennel. Nicket kérte meg, hogy hívja fel Guyt, és mondja meg neki, hogy összeszedett valami fertőzést. Guy azt felelte, hogy a főpincér szólt, hogy Marnie az előző nap nem emlékezett a PIN kódjára, és még nem fizette ki az ebédet.

Két nappal később bement dolgozni, és kénytelen volt végighallgatni a jóindulatú vicceket arról, hogy milyen részeg volt. Egyedül Guy hagyta békén. Marnie bocsánatot kért, és megígérte, hogy soha többé nem fordul elő. De még ugyanazon az este elment a kocsmába a többiekkel, a szégyenét vodkába fojtotta, annyiba, amennyi boldoggá tette és kellemesen elkábította. Rico támogatta el a taxiig. Újabb hét telt el anélkül, hogy üzletet kötött volna, és egyre gyakrabban ébredt összeszorult gyomorral. Az eredménytelen napok végén mindig keresett valakit, akivel elmehetett inni, annyi félelmét kellett elmosnia. Hébe-hóba Craig vagy Henry is benézett a kocsmába, de ők komolytalanok voltak, néhány ital után mindig leléptek. Rico volt az egyetlen, akire mindig számíthatott. Egyre többször ért késő este haza, egyre többször annyira részegen, hogy nem tudott magáról. Eleinte Nick dühös volt, majd egy vasárnap délután leültette Marnie-t az étkezőasztalhoz, és határozottan azt mondta: – Beszélnünk kell. Amikor elmondta, hogy „mélységesen aggódik”, hogy Marnie mennyit iszik, Marnie már készen állt a válasszal: ez hozzátartozik a munkájához, ilyenkor ő nem szórakozik, hanem dolgozik. Ebben az esetben, kérte Nick, legyen egy kicsit mértékletesebb. Marnie ezt teljesen jogos kérésnek tartotta: eldöntötte, hogy mostantól legfeljebb három pohárral iszik. Őszinte elhatározásával ellentétben azonban a munka utáni kiruccanások továbbra is szertelenre és zűrzavarosra sikeredtek. Egyszerűen nem értette: néhány ital után az egész mintha önálló életre kelt volna. Egyre többet hiányzott a munkahelyéről; még csak tizenkét hete ment vissza dolgozni, és máris kivett öt nap betegszabadságot. És még mindig egyetlen üzletet sem kötött. Élete minden területén kiéleződött a helyzet, sehol nem volt nyugalma: gyűlölt otthon lenni, mert Nick éjjel-nappal dühösen figyelte, gyűlölt bemenni a munkahelyére, mert ügynökként kudarcot vallott, csak a kocsmában és egyedül Ricóval érezte jól magát. Kizárólag rajta érezte, hogy nem ítélkezik fölötte. Abból sem csinált titkot, hogy tetszik neki Marnie, és ez hízelgett Marnie-nak. Rico fiatal volt – Marnie-nál legalábbis fiatalabb –, és nagyon jóképű: sötét haja és sötét szeme volt.

Még két hét sem telt el, Nick újra leült vele. Marnie ismételten megígérte, hogy mindent elölről kezd, és komolyan is gondolta. Valóban. Úgy érezte, már eddig is kemény erőfeszítéseket tett, de megesküdött Nicknek, hogy ezentúl még jobban igyekszik. Egy héttel később Nick kénytelen volt megint megkérni Marnie-t; zavarában, hogy még mindig nincs semmi javulás, Marnie újabb ígéretet tett. – Ez így nem mehet tovább – mondta Guy. Olyan sokáig tartott, amíg végre kimondta ezt a nyilvánvaló igazságot, hogy Marnie-nak félig-meddig sikerült meggyőznie magát arról, hogy ez talán sosem következik be. – Már négy hónapja, hogy visszajöttél dolgozni – mondta. – És egyetlen üzletet sem kötöttél. – Sajnálom – suttogta. – Gondolod, hogy ha nem lenne ekkora nyomás rajtad, nem kellene ennyit innod? Marnie összerezzent. Az sem fájt volna jobban, ha behúz neki egyet. – Bea elmegy. Megüresedik az irodavezető helye. Szeretnéd? Bármit megtett volna, amivel elnyerheti a tetszését. – Ha ezt akarod – motyogta. – Megpróbálhatom. – Ez neked álmodban is menni fog. És még egy dolog: azt akarom, hogy járj el AA-találkozókra. Az Anonim Alkoholistákhoz. Felemelte a fejét, hirtelen megjött a hangja is: – Jaj, ne, Guy, anynyira azért nem rossz a helyzet. – Valamit valamiért. Ha kell az állás, eljársz a találkozókra. – Ne, Guy… – De igen, Marnie. Így hát elment egy találkozóra – nem mintha Guy túl sok választási lehetőséget hagyott volna a számára. Olyan volt, mint amilyenre számított: szokatlan és borzasztó. Az emberek odavoltak érte, szinte megfojtották a kedvességükkel. Egy már-már ijesztően barátságos, Jules nevű nő megadta Marnie-nak a telefonszámát, és könyörgött neki, hogy hívja fel, amikor legközelebb inni akar. Létfontosságú volt, hogy Nick ne tudja meg, hogy hol volt. Nem kockáztathatta meg, hogy ezzel esetleg ötleteket ad neki.

Guy mindent tudni akart a találkozóról. – Olyan… Ne haragudj, Guy, azt sem tudom, mit mondjak, mert annyira… – kereste a megfelelő kifejezést – nem illettem oda. Ők alkoholisták. Nem tehetem meg, hogy odamegyek kémkedni utánuk. – Menj még el néhányra – mondta Guy. – Hogy együtt érezz velük. Marnie nem akart hinni a fülének. – Nézd, Guy – mondta –, elismerem, az utóbbi időben egy rövid ideig talán tényleg többet ittam a kelleténél, de most, hogy már kevésbé megterhelő a munkám, minden rendben lesz. – Csak még egy találkozót – mondta. – Csak még egyre menj el. Hihetetlenül makacs volt – de Marnie legalább annyira. És a szíve mélyén tudott valamit, amit Guy nem: neki igaza volt, Guy pedig tévedett. Fél órán keresztül vitatkoztak. Végül Guy megadta magát. – Nézzük meg, hogy alakul a következő pár hónap – mormolta. Teljesen kimerültnek tűnt. Otthon Marnie elmondta Nicknek, áthelyezték egy másik, szerényebb pozícióba, mire ő a kezébe temette az arcát, és ringatózni kezdett. – Hála istennek, hála istennek, hála istennek… – nyögte. Marnie némán bámult rá. Azt hitte, csalódott lesz, hogy ezentúl kevesebbet keres majd – nem mintha eddig kapott volna ügynöki jutalékot, bár az papíron szép kis summa lett volna. – Annyira aggódtam – mondta Nick. – Amiért ittál. De most már abbahagyhatod. Marnie úgy érezte, mintha gyomorszájon rúgták volna: Nicknek igaza volt. A munkaideje ezentúl kilenctől hatig tart majd, és a munkája miatt már nem kell eljárnia inni a többiekkel. Pontban hat órakor leteszi a tollat, és hat után húsz perccel minden további nélkül otthon lehet. Guy bent figyeli majd, Nick pedig otthon: csapdába esett. Ki kellett találnia, mikor tudja megvenni az italt, mikor tudja meginni, hogyan leplezze a szagát, a hatását, hogyan tud megszabadulni az üres üvegektől, és mindez kimerítő volt. Az élete még inkább korlátok közé szorult, amikor Nick elküldte a teljes állású bébiszitterüket, és felvett egyet részmunkaidőben – ez azt

jelentette, hogy Marnie-nak minden este hétre otthon kellett lennie, hiszen Marnie fizetéséből már nem engedhettek meg maguknak egy teljes állású bébiszittert. A problémát Rico jelentette. Nap mint nap megpróbálta elcsábítani Marnie-t munka után egy italra, és ő néha engedett is neki – úgy háromhetente egyszer, vagy kéthetente egyszer, vagy hetente egyszer, és bár sosem akart néhány pohárnál többet inni, valahogy sosem sikerült hazajutnia azelőtt, hogy az eszméletlenségig leitta volna magát. Gyűlölte magát. Szerette Nicket. Szerette a lányokat. Miért csinálta ezt velük? Nick dühöngött és könyörgött, Marnie megígérte, hogy többet nem fordul elő, ámde Rico újra és újra meghívta, ő pedig nem tudott mindig ellenállni neki. Aztán eljött az este, amikor Rico kikezdett vele. Marnie rémülten tért ki az útjából. – Rico, én férjnél vagyok. Ricót ez nem rettentette el, újra próbálkozott. És újra. És végül – miért? Marnie sosem tudta volna pontosan megmondani – engedett neki. Ügyetlenül csókolóztak, leginkább olyan volt, mintha dulakodtak volna, és kardoztak a nyelvükkel, de mindketten olyan részegek voltak, hogy ennél több nem telt tőlük. Másnap reggel, amikor a kíméletlen napfény felébresztette, rosszul volt magától. Egy csók már megcsalásnak számított, és bár Nickkel mostanában sok gondjuk volt, szerette a férjét. Megérdemelte, hogy hűséges legyen hozzá. És mégis – amikor Rico legközelebb meghívta egy italra, azon kapta magát, hogy elfogadja. Ez már csak azért is különös volt, mert Ricótól, bármilyen jóképű volt is, néha – számtalanszor – a hideg futkározott a hátán. De hát biztos kedvelte. Hiszen milyen ember az olyan, aki olyasvalakivel jár el inni, akit még csak nem is kedvel? A bébiszitterük felmondott, túl sokszor fordult elő, hogy késő estig kellett maradnia. Nick talált egy másikat, aki szintén nem kért sokat, de Marnie-nak este fél hétre haza kellett érnie. Marnie megesküdött rá, hogy ennek a lánynak nem ad okot arra, hogy otthagyja őket. Egy reggel – határtalan rémületére – meztelenül ébredt Rico ágyában. Fogalma sem volt, mi történt, már ha egyáltalán történt valami.

És annyira elborzasztotta, hogy semmire sem emlékszik, hogy képtelen volt megkérdezni Ricótól. Egyedül Nickre tudott gondolni. Ezzel már tényleg túl messzire ment. Ezúttal tényleg elveszítheti. Hiába bénította meg a félelem, tudta, mennyire szereti a férjét. Rohant haza, egész testében reszketett. Amikor belépett az ajtón, Nick azonnal őrjöngeni kezdett – egész éjjel fent volt, Marnie-t várta –, ő pedig hazudott, mint a vízfolyás: kiszáradt szájjal, lüktető fejjel előadott egy szövevényes történetet Lindkával (Lindkát alig ismerte, ettől függetlenül még aznap délelőtt sikerült kicsikarnia az ígéretét, hogy ha megkérdi, megesküszik Nicknek, hogy egész éjszaka nála volt), kikapcsolt telefonokkal, lemerült mobilokkal és elérhetetlen taxikkal fűszerezve. Muszáj volt elérnie, hogy Nick higgyen neki. Egyszerűen nem veszíthette el. Marnie nem hitte, hogy Nick bevette a történetét, de a férfi nem tudott fogást találni rajta. Akármire kérdezett is rá, Marnie egy még valószínűtlenebb részlettel egészítette ki a történetet, és a végére Nick már annyira kimerült, hogy egyszerűen ejtette a témát. Aznap az irodában, az asztalánál ülve megakadt a szeme Ricón, és ledermedt. Részeg voltam, és te visszaéltél a helyzettel. Aztán egy másik hang is megszólalt: Senki sem kényszerített, hogy annyit igyam… Egyvalami azonban biztos volt: élete legnagyobb hibája volt, hogy az éjszakát Ricóval töltötte. Kockára tette a házasságát csak azért, mert túl sokat ivott. Ez soha többet nem fordul elő. Három héttel később szinte hajszálpontosan ugyanaz történt. Aztán még egyszer. Az új bébiszitter is elment, és Marnie-t úgy égette a bűntudat, mintha tüzes késekkel szurkálták volna. Undorodott magától, és gyűlölte, hogy tökéletes érzékkel tesz tönkre mindent, amihez csak hozzáér. Úgy érezte, az élete egyre szorosabban fojtogatja, némely reggeleken olyan nyomorultul érezte magát, hogy csak néhány korty segített nekivágni a napnak. És néha annyira megrémítette, hogy ki kell lépnie

a házból, hogy elővigyázatosságból elkezdett a retiküljében is hordani egy üveget. Amíg Nick meg nem találta. Nick egyre gyakrabban szagolta meg a leheletét, úgy tett, mintha valami mást csinálna, mintha lesegítené róla a kabátot, de Marnie-t nem tévesztette meg. Ha csak tíz percet késett, Nick már őrjöngött, és meg volt győződve róla, hogy a nő már valahol az egyik italt dönti magába a másik után. Egy újabb bébiszitter hagyta ott őket. Nick egyre éberebb lett. Marnie egyre ravaszabb. Nick folyamatosan résen volt, Marnie egyre többet hazudott. És hiába forgott az élete egyre inkább az alkohol körül, küzdött azért, hogy megszabaduljon tőle. Istenhez imádkozott, akiben nem hitt, adjon erőt ahhoz, hogy egy életre abba tudja hagyni az ivást, rendszeresen átkutatta a házat, előszedte az üvegeket a rejtekhelyükről, a tartalmukat kiöntötte a mosogatóba, de közben nem bírt odanézni, mert összeszorult a szíve a látványtól, hogy az ezüstösen csillogó folyadék sebesen tűnik el a szeme elől. Kérlek segíts, hogy abba tudjam hagyni kérlek segíts hogy abba tudjam hagyni. Nick unszolására kipróbálta az akupunktúrát, hátha az csillapítja gyötrő sóvárgását, meditált, hátha az megnyugtatja, triptofánt és krómot szedett, az orvosát zaklatta, hogy adjon hatásosabb antidepreszszánst, és futott, hátha az majd felpörgeti egy kicsit. Ha azonban éppen nem bűntudat gyötörte, mélységes szomorúság vett rajta erőt. Talán egy hétig is kibírta ital nélkül, de az alatt az idő alatt olyan mély depresszióba zuhant, hogy úgy érezte magát, mintha hegyes késeken sétálna. Abbahagyja, újrakezdi, abbahagyja, újrakezdi. Újrakezdi, mindig újrakezdi. Szerette az alkoholt, szenvedélyesen és mohón. Másra sem vágyott, csak alkoholra – vodkára, és az első korty semmihez sem volt fogható. Az a tiszta íz: egyszerre jegesen hűvös és hevesen forró, amint folyik le a torkán, szétárasztja a meleget a mellkasában, és amitől a gyomrában minden félelme és aggodalma semmivé foszlik. Mintha tetőtől talpig csillagporral szórták volna be, egyszeriben felélénkült, mégis nyugodt maradt, reményteli, mégis türelmes. Aztán vidám, vidám és szabad, és a magasba repítette a megkönnyebbülés.

– Muszáj visszamennem Dublinba – mondta Grace. – Dolgoznom kell a hétvégén, a héten már túl sokat hiányoztam. – Tudom, megértem. Nagyon rendes tőled, hogy eljöttél. – Ide figyelj, jön a lelkesítő szöveg, mielőtt elmegyek. Nem akarlak ijesztgetni, de Nick nem fogja ezt már túl sokáig csinálni. Nagyon jó ember. – Tudom – motyogta Marnie. – Mindig kedveltem, de… valahogy mindig az volt a véleményem róla, hogy elég felületes. De most meggondoltam magam. Azt hiszem, rosszul ítéltem meg. Egyszerűen fantasztikus. Ja, és azt nem is említetted, hogy azért nem kapta meg az év végi jutalmát, mert miattad hiányzott egy csomószor a munkahelyéről. Marnie szégyenében a párnájába temette az arcát. – Hamarabb kellett hazajönnie, hogy a bébiszitteretek idejében elmehessen, nem? Mert te alig néhányszor értél haza a megbeszélt időben. És reggelente sem mehetett be korábban, mert neki kellett iskolába vinnie a lányokat, amikor te túlságosan is másnapos voltál hozzá. És igen, Marnie, tudom, hogy a szülőknek közösen kell vállalniuk a gyereknevelés felelősségét, de az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy Nick vagy tizenötször annyit keres, mint te. Marnie tudta. Igazat adott Grace-nek. – Figyelj rám, Marnie, ez nagyon fontos. Ha arra kerül a sor, Nicknek ítélik a gyerekeket. Nick elhagy. Elveszik tőled a gyerekeidet. Innom kell egyet. – Ahogy te iszol, nincs az a bíróság az országban… Ez mi? A csengő? – Grace lerobogott a lépcsőn, majd egypár pillanat múlva újra megjelent. – A főnököd az. – Guy? – Magas, szikár, flancos pasas? Aha. – Mi? Hogy itt? – A nappaliban. Vedd fel a köntösödet. És fésülködj meg. – Van egy javaslatom a számodra – mondta Guy. Marnie szíve sebesebben kezdett verni, és hirtelen nagyon meleg lett a szobában. – Aggódom érted, Marnie.

Marnie némán figyelte. Ez most komoly volt? Vajon mi lesz az ára, hogy megtarthassa az állását? Hányszor kell majd lefeküdnie vele? Vajon megelégszik majd egy estével? Vagy heti háromszori alkalmat kell majd rendszeresíteniük? Bármi is, jobban teszi, ha kiveri a fejéből. – Még akkor is, ha néha, őszintén szólva, kész lidércnyomás vagy – mondta. Bólintott. Tudta. De ettől még nem fog lefeküdni vele. – Bent ezt még senkinek sem mondtam el – mondta. – De… az anyám olyan volt, mint te. – …ezt meg hogy érted? – Egy hosszú hajú Oidipusz. Te jóisten, már csak ez hiányzott. – Részeges. Részeges. Egy kép villant be, amint lecsúszott alakok melegednek a tűz körül, és egy üvegen veszekszenek. – Mi az? – kérdezte Guy. – Nem tetszik ez a szó? – Olyan… durván hangzik. – Durván? – Guy félreérthetetlenül Marnie törött bordáira nézett. – Rendben, akkor az anyám is, akárcsak te, alkoholista volt. Így már jobb? – Kérlek. – Annyira elcsigázott volt már ettől az egésztől. – Sajnálom, Guy. Kimondhatatlanul szégyellem és sajnálom, és megígérem, hogy soha többé nem fordul elő. – Elárulhatok neked valamit? Elmondhatok valamit? Marnie mély lélegzetet vett – miért van az, hogy minden ilyen nehéz, fájdalmas és embertelen? –, és felsóhajtott. – Mondd csak, Guy, ha ettől jobban érzed magad. – Ennyi igazán járt neki. A férfi figyelte, és Marnie látta, azon gondolkozik, elengedje-e a füle mellett ezt a megjegyzést. – Nem mosakszol eleget – mondta végül. Semmit sem érzett. Az égvilágon semmit. Ezer kilométerekre onnan egy másik Marnie legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, de ő itt nem érzett semmit. De Guynak igaza volt, már nem zuhanyozott naponta. Időnként már csak az, hogy felkelt és felöltözött, annyira felemésztette minden

életerejét, hogy nem bírt volna hideg, átfagyott testtel még a zuhany alá is beállni. – De ez együtt jár az alkoholizmussal – mondta csaknem kedvesen. Marnie összerezzent. – Láttam az anyámnál is. A depresszió, a hazugságok, az önsajnálat… – Önsajnálat? – Csak úgy süt rólad. És még valami, Marnie: bárki mondta is, hogy a vodkának nincs szaga, becsapott. És nem utolsósorban: tartsd távol magad Ricótól. Vagy mindkettőtöket kirúglak. – Hé, Guy, egy pillanat! Felnőtt ember vagyok. Hogy Ricóval mit csinálunk, ahhoz semmi közöd. Guy megrázta a fejét. – A munkaadótok vagyok. Van közöm hozzá. – De ez nem… A férfi felsóhajtott. – Hát nem érted, hogy Rico is alkoholista? Nem tudta miért, de ez a gondolat jeges rémülettel töltötte el. Rico nem volt alkoholista, csak szeretett inni. Ahogyan ő, pont ahogyan ő. – Feltéve, hogy ez igaz, de persze nem, akkor miért alkalmazol alkoholistákat? – kérdezte felháborodva. – Nem tudom – vallotta be Guy. – Ezt sosem határoztam el tudatosan. Az okosok azt mondanák, késztetést érzek, hogy segítsek nektek, ahogyan annak idején az anyámon is megpróbáltam segíteni. Úristen, gondolta, manapság már mindenki marhára ért a pszichoanalízishez. Még a flancos pasik is. – Ugyanaz a dinamika – folytatta –, ami miatt az alkoholisták is, mint te és Rico, egymásra találtok. Gondolom, elijesztitek azokat, akik mértékkel isznak, és már csak egymással tudtok inni. Nem. Ez azért volt, mert tetszett Ricónak, és le akarta itatni Marnie-t, hogy aztán… – De ez már nem érdekes, mert Ricóval nem lesz több problémád. Beszéltem vele. A többiekkel meg még annyi gondod sem lesz. Ők aztán végképp nem mennek veled a kocsmába, mert piszok kellemetlen helyzetbe hozod őket. Marnie arca csak úgy lángolt. Már feltűnt neki, hogy a többiek mindig hamar lelépnek.

– És most értem el a javaslatomhoz. Továbbra is megtarthatod az állásodat, azzal a feltétellel, hogy rendszeresen eljársz az Anonim Alkoholisták találkozóira, és hogy nem iszol. – Marnie, ez az utolsó esélyed – mondta Nick. – Ha nem vagy hajlandó elvonókúrára menni… – Nick, arra igazán semmi szükség nincs… – Akkor más módot kell találnod rá, hogy le tudj szokni az ivásról. Bármit megteszek, amiről úgy érzed, hogy segítene. Bármit, Marnie, akármit. De ha még egyszer iszol, elmegyek, és magammal viszem a lányokat is. – Anyu? – Daisy osont be a hálószobába, látszott rajta, hogy valami nyomja a szívét. – Mi az, édesem? – Anyu… – Daisy felmászott az ágyra. – Valami szörnyűség történt – suttogta. – Micsoda? Daisy a térdére hajtotta a fejét és sírva fakadt. Marnie tudta, hogy baj van. Daisy büszke volt rá, hogy sosem sír. – Semmi baj, kicsim, bármi is az, megoldjuk. – Anyu, én… – elcsuklott a hangja, annyira zokogott, és egy szavát sem lehetett érteni. Aztán nagy nehezen kibukott belőle egy teljes szó. – Bepisiltem. A bűntudatnak olyan erős hulláma öntötte el Marnie-t, hogy még a gyomra is görcsbe rándult. – Már majdnem hétéves vagyok. – Daisy nagyokat nyelt, ártatlan kis arcát eltorzította a sírás. – És bepisiltem. Marnie csak bámult Daisyre, mintha villámcsapás érte volna. Ez volt az a pillanat. Végre elérkezett hát. Ezt a pillanatot sohasem felejti el: amikor megértette – titokzatos módon biztos volt benne –, hogy abba kell hagynia. Bűnözőkkel cimborált, a csontját törte, bekényszerítették az Anonim Alkoholisták közé, de erre volt szüksége ahhoz, hogy észhez térjen. Olyan szenvedélyesen szerette a lányait, hogy az már fájt. Tönkretette őket, hogy ivott, és ezt nem hagyhatta – a bűntudat kegyetlenül égette.

Jobban szeretem őket, mint amennyire inni szeretek. Ez ennyire egyszerű. Ráeszmélt, hogy máskülönben alighanem évekbe telt volna, amíg eljut erre a pontra, de most egy pillanat elég volt, hogy meghozza a döntését. Nyugodt volt, józan és elszánt. Soha többé nem iszom. Hétfő. Fejét felszegve lépett be az irodába. Ezúttal nem érezte magát olyan vacakul, mint máskor, amikor az ivás miatt hiányzott. Most újjászületett, új ember volt, új élettel, új tervekkel, és jól érezte magát. Tiszta volt, és visszafogott, odaadó anya, szerető feleség, és szorgalmas munkaerő. Craig odaköszönt neki, Wen-Yi bólintott, Lindka odaszólt egy „jó reggelt”-et. Senki sem tett megjegyzést a horzsolásaira és a csaknem egyhetes hiányzására, vagyis mindenki pontosan tudta, mi történt. Feltehetően Guy mondta nekik, hogy tegyenek úgy, mintha mi sem történt volna. Kényelmetlenül érezte magát, de legalább ez volt az utolsó ilyen délelőtt, amelyet át kellett valahogy vészelnie. Rico bent volt. Félénken rámosolygott, mire Marnie gyomra összeugrott. Lábadozása alatt számtalan sms-t küldött neki, de ő csak egyszer válaszolt, kimérten, csak hogy tudassa, életben van. Valószínűleg lefeküdtem vele. Hűtlenségnek számít, ha az ember nem emlékszik rá? Háromnegyed egykor Guy megjelent az asztalánál. – Kezdődik a találkozó. Az Anonim Alkoholisták. Egész délelőtt az járt a fejében, vajon Guy betartja-e a fenyegetését, és tényleg elküldi-e. – Guy, az a helyzet – mondta halkan –, hogy erre már nincs szükség. Elhatároztam – és most tényleg komolyan gondolom –, hogy soha többet nem iszom. A lányaim miatt. Láttam, mennyire tönkreteszi ez őket. – Pompás. A találkozók majd segítenek, hogy tartani tudd magad az elhatározásodhoz. – De ha egyszer abbahagytam, ha nem vagyok alkoholista, mi szükségem…

– Indulás. – Guy hajthatatlan volt. – Nem kell sietned. Maradj az egész órára. – Na? – Guy arca reményteljesen ragyogott, amikor Marnie negyed háromkor visszatért az irodába. – Hogy ment? – Jól, kösz. – Segített? – Hát hogyne. Nagyon is. Egy óra a Topshopban – és máris megjött az életkedve. Csütörtök. Épp a fogasok között keresgélt egy S-es méret után, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Felnézett. Lindka volt az, szúrós tekintettel. A francba. – Neked nem az Anonim Alkoholisták találkozóján kellene lenned? – Tessék? – Erről már mindenki tud? – Guy a héten mindennap adott neked plusz fél óra ebédidőt, hogy el tudj menni a találkozókra. – Nézd, Lindka… – Azóta kényelmetlenül érezte magát Lindka társaságában, amióta kikönyörögte, hogy hazudja Nicknek azt, hogy nála töltötte azt az éjszakát. – Épp most indultam oda. – Húsz perccel múlt egy. A találkozó egykor kezdődik. Hát ezt meg Lindka honnan tudja? Az egész iroda tud mindenről? – Elmentél egyetlen találkozóra is? – kérdezte Lindka szemrehányón. Ami azt illeti, nem. Minden egyes ebédidőt az üzletekben töltött el. Minek menjen az alkoholisták közé, amikor tudja, hogy soha többet nem iszik? Egész héten jól érezte magát, sőt, nagyszerűen. Otthon jó volt a hangulat, jól érezte magát Nickkel és a lányokkal, ősidők óta először főzött nekik vacsorát, nem akart inni, egyetlenegyszer sem. Kimondhatatlanul hálás volt a családjáért, Nick türelméért, a két gyönyörű gyerekükért. – Gyerünk – mondta Lindka. – Elkísérlek. Az isten szerelmére. Ahhoz azonban túlságosan félt tőle, hogy elkezdjen kötekedni vele. Feszült csendben mentek végig a hideg utcán, és amikor odaértek a közösségi házhoz, Marnie megszólalt: – Ez az a hely. – Melyik terem? – Lindka belépett az előcsarnokba.

Marnie nem volt hajlandó válaszolni. Lindka úgy bánt vele, mint egy kölyökkel. – Melyik terem? – Lindka hangja keményen csengett. – Az – mutatott Marnie egy csukott ajtóra. Lindka kinyitotta. Bedugta a fejét, alaposan körülnézett, és úgy tűnt, elégedett a látvánnyal. – Befelé. És amikor visszajössz, elmondod Guynak, hol találtam rád. – Kérlek, Lindka… – Vagy te mondod el neki, vagy én. Marnie belopakodott a terembe, és leült. Többen rámosolyogtak, némán tátogva köszöntek neki. A panaszkodás gőzerővel folyt. – …megpróbáltam magamtól leszokni az ivásról, de nem ment. Egyedül ezekre a találkozókra jöttem el… – …elviselhetetlenek voltak az érzéseim, egyfolytában dühös voltam, féltékeny, vagy magam alatt voltam, vagy féltem, úgyhogy ittam… – …volt egy gyönyörű barátnőm. Imádtam. Könyörgött, hogy hagyjam abba. A kedvéért megpróbáltam, de nem sikerült. Elhagyott, majd belepusztultam a bánatba. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy abbahagyjam az ivást. Az igazság az volt, hogy az alkoholt még nála is jobban szerettem… – …úgy éreztem, mindenki más hibás azért, hogy iszom: a feleségem, amiért állandóan nyaggat, a főnököm, amiért annyi munkát ad, a szüleim, amiért nem szeretnek eléggé. De valójában kizárólag azért ittam, mert alkoholista voltam, és ez az én felelősségem volt… – …mindig más voltam, mint a többiek, már kamaszkoromban, már gyerekkoromban is… Most, hogy itt volt, szívesen megivott volna egy csésze teát, evett volna egy sütit, attól talán gyorsabban telt volna az idő. Körülnézett, hogy merre lehetnek, és véletlenül összetalálkozott a tekintete a csoportvezetőével. – Örülök, hogy újra eljött – mondta. – Szeretne mondani valamit? Megrázta a fejét. – Hogy hívják? Édes jóistenem! – Marnie. – Szia, Marnie.

Várakozásteljes csönd. Most azt kellett volna mondania: – Alkoholista vagyok. De nem volt az, tehát nem mondta. Kettő előtt öt perccel kiosont a teremből. A siránkozás még mindig tartott, de neki elege lett belőle. Futásnak eredt a folyosón az ajtó, a külvilág felé, annyira kétségbeesetten ki akart szabadulni innen. – Marnie? Mi az? Visszafordult. Egy vidám nő szaladt utána. Rózsaszín kapucnis pulcsi, lengő lófarok, fülig érő mosoly. – Lehet, hogy nem emlékszel rám. Jules vagyok. Egyszer már találkoztunk. – …ó, persze. – Hogy vagy? – Remekül, igen, remekül. – A faajtó lécei között már látta a napfényt. Már annyira közel volt. – Itt a számom. – Odaadta a névjegykártyáját. – Ha ihatnékod támad, bármikor felhívhatsz. Akár az éjszaka kellős közepén is. Komolyan mondom. – Kedvesen mosolygott. – Szeretnéd, hogy én is eltegyem a tiédet? Marnie nem tudta, hogy utasíthatná vissza anélkül, hogy megbántaná, ezért kelletlenül odaadta. Mehetek végre? – Guy, be kell vallanom valamit. Guy arcára kiült a riadalom. – Ittál? – Nem! – Nem mentél el a találkozóra? – De igen, de nem voltam ott végig. Előbb vásárolni mentem. – Ó, az rendben van. – Úgy megkönnyebbült, hogy még ezt is elnézte neki. Aztán észrevette, hogy az iroda másik végéből Lindka figyeli őket. – És mi köze ehhez az egészhez Lindkának? – …Ő talált meg az üzletben. Egypár pillanatig tartott, amíg felfogta. – Úgy érted, ha nem futsz össze Lindkával, akkor nem is mész el? – De.

Látszott rajta, hogy nem hisz neki, és csalódottságában Marnie kifakadt. – De hát olyan butaságnak tűnt, amikor tudom, hogy soha, de soha többet nem iszom. Ez most más, most egyáltalán nem is akarok inni. Guy elcsüggedt. – Egyetlen találkozóra sem mentél el, ugye? Marnie azon gondolkozott, hogy hazudjon-e. De ezt egyszer muszáj abbahagyni. Mégsem tölthet élete hátralévő részében minden egyes ebédszünetet a Topshopban bujkálva. – Nem, Guy. – A hangja nyugodt volt. – Felesleges volt. Guy nagyot sóhajtott. – Rendben van. – Úgy érted…? – Rendben, ne menj többet. Úgy értem, nem kell úgy tenned, mintha még mindig odajárnál. Ettől jobban kellett volna éreznie magát. De visszament az asztalához, és hányingere lett. Guy csak jót akart, és őrjítő volt ugyan, hogy nem értette meg, de nem akarta megbántani. Hirtelen elöntötte a méreg, amiért Guy bűntudatot ébresztett benne. Aztán amiért Lindka belekeverte ebbe az egészbe. És haragudott Nickre. És haragudott Ricóra. Menjenek a fenébe. Mindannyian. Mégis mi a francot képzelnek magukról, hogy meg akarják mondani neki, hogy mit csináljon? Úgy bánnak vele, mint egy gyerekkel. Egyfolytában megalázzák. Felnőtt nő volt. Miért ne ihatna egyet, ha szeretne? És fog is. Igen, inni. Daisy szégyenteljes vallomása óta nem akart inni. Szabad volt. Büszke a döntésére, és egy kicsit sem zavarta, hogy mindenki milyen nagy feneket kerít a dolognak. Egy italt. Most. Most, most, most, most, most, most. Egész testét hatalmába kerítette a sóvárgás – ez vajon honnan jött? Minden egyes sejtjét elárasztotta az ellenállhatatlan kényszer. Elöntötte az izzadság, a szíve vadul kalapált, és az agya elkezdett kattogni: elmenni az italboltba venni egy üveg italt meginni a női mosdóban betölt megnyugtat meggyógyít. Most kell, most kell, most rögtön.

És Daisy és Verity? Mi van Daisyvel és Verityvel? Az agya azonban átsiklott rajtuk. Alig ismerte őket. – Csak kiugrom. – Hallotta a saját hangját, és nem tetszett neki. Könnyednek akart tűnni, de félelem csendült ki belőle. – Hova? – Guy felkapta a fejét. Tudta, hogy valami nem stimmel. – A patikába. – Miért? – Tamponért. – Kifejezéstelen tekintettel bámult Guyra. – Sok a dolgod. Azoknak a papíroknak a mai postával el kell menniük. – Öt perc múlva itt vagyok. – Nálam van tampon – szólt Lindka. – Nem kell kimenned. – Jobban szeretem azt, amelyiket már megszoktam. – De nem is tudod, én milyet használok. Mostanra már az egész iroda őket figyelte. Beleszédült a pánikba. – …nem érzem jól magam. Azt hiszem, inkább hazamegyek. – Muszáj volt kijutnia innen, nem érdekelte, mit gondolnak a többiek. Rúgj ki, az sem érdekel. – Fél négy van – mondta Guy. – Próbáld még két óráig kibírni. Állták egymás tekintetét, egy pillanatig mindketten megmerevedtek, majd a szorítás Marnie mellkasában enyhült egy kicsit. – Oké – suttogta, és visszaült az asztalához. Lehajtott fejjel igyekezett a munkájára összpontosítani, de nem tudta kivenni maga előtt a betűket. Nem látta, mi hever előtte. A kényszer újra rátört, sürgetőbben, mint korábban. Egyre nőtt, tágult, duzzadt, eluralkodott rajta, és nem tudta elviselni. Felugrott, és felkapta a táskáját. – Csak a mosdóba megyek – szólt vissza, ahogy a többiek egymás után kapták fel a fejüket. Kint volt az utcán, kabát nélkül, rohant, az üzletek összemosódott, homályos foltként suhantak el mellette, a hideg szél csípte az arcát. Az italbolt az utca túlsó végén volt. A lába mintha ólomból lett volna, az utcán egyfolytában gyerekekbe botlott, nekiment egy babakocsinak, nyekergő karácsonyi zene szűrődött ki az üzletekből, az emberek bámulták, és káromkodásokat kiabáltak utána. Aztán egy kocsmához ért. Ott állt előtte, mintha csak az égből pottyant volna alá. Be az ajtón, a pulthoz. – Vodka-tonikot. – A szája teljesen kiszáradt. – Nagyot.

Tiszta víz volt. Reszketett. Nagy, fényes jégkockák egy fémedényben. Egy csipesz felemeli őket, egyiket a másik után. Zutty, a következő, zutty, a következő. A világ jégkockákká zsugorodott össze. Az egyik csilingelve ütődött neki a pohárnak, ez az! A csipesz egy újabb jégkockát vett célba. – Ne! ’emszámít. – Máris úgy beszélt, mintha ivott volna. – Tessék? – A jég. ’emszámít. – Nem kér jeget? – A csapos felemelte a poharat, hogy az utolsó jégkockát visszategye. – Azúgyjó! Annyimaradhat! A vodkát, a vodkát, töltsd már azt a rohadt vodkát! Mintha csak szándékosan akarná bosszantani, a csapos a citromkarikák felé fordult. – Nemkellcitrom! – Nem kér citromot? – Neem. – Úristen. – Csaka… – A fejével a vodka felé intett. A csapos az üvegért nyúlt. Na végre. A tekintetével követte a csillogó folyadék útját a pohárba. Még a lélegzetét is visszafojtotta. – Azt mondta, nagyot kér? Kihagyott a szívverése. Kérje el a normál adagot most? Vagy várjon még két másodpercet a nagyra? – Ezígyjólesz. – De nagyot kért. – Rendbenakkornagyot! Olyan volt, mintha lassított felvételt látna. Aztán a csapos lehajolt, és a pohár eltávolodott Marnie-tól. Most mi lesz? – Light vagy normál? – A tonik. Kis híján felnyögött. – Normál. – Ha jól látom, az elfogyott. Leszaladok érte. Attól félt, mindjárt sikítani fog. – ’emszámít – mondta kétségbeesetten. – Jóleszalightis. – Nem gond. Amúgy is le kell mennem. – Ne, kérem! Csak… – Kinyújtotta a kezét a pohár felé. Aztán végre a kezében tartotta, öntötte le a torkán, a forróság szétterjedt a gyomrában, elárasztotta a csillagpor, hatalmába kerítette a va-

rázslat, és megnyílt előtte az a földöntúli világ, ahol minden sokkalsokkal jobb, ragyogóbb és csillogóbb volt. Lecsapta a poharat a pultra. – Még egyet. A másodikat még a pultnál itta meg, a harmadikhoz leült, újra kapott levegőt, és számba vette a lehetőségeit. Visszamehetne dolgozni, még nincs veszve semmi, csak pár percet hiányzott, de mindent összevetve úgy döntött, mégsem megy vissza. A kínzó vágy enyhült, tulajdonképpen egész jól érezte magát, sőt, nagyszerűen, de szeretett itt lenni, és inkább tovább akart inni. És miért is ne tehetné? Két hét múlva itt a karácsony. Ivott még egy korty folyékony ragyogást, és átadta magát a fénynek. Eddig még soha nem jött el a munkahelyéről a délután kellős közepén. Egyszer mindent el kell kezdeni. Egy pillanatra kitisztult a tudata. Azoknak a papíroknak el kell menniük a mai postával? Ha tényleg olyan fontosak, valaki majd megcsinálja. És Daisy és Verity? Velük minden rendben lesz. Minden rendben van, a legnagyobb rendben, minden csodás. – Még egyet – intett a poharával a pókerarcú csapos felé. Minden káprázatos volt, csak szeretett volna beszélni valakivel. És ki lenne erre alkalmasabb Ricónál? Bár ahogy Guy megmondta, az elmúlt négy napban a közelébe sem ment, de igazából, igazából Marnie nagyon kedvelte, végtelenül kedvelte, és most azonnal látni akarta. Előkotorta a mobilját. – Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte. – Wellington. Egy vodka-tonik a Wellingtonban? Le sem tette a telefonját, várta a választ. Gyerünk már, gyerünk! 5 perc múlva ott vagyok. Öt perc! Ez fantasztikus! Rendelt egy italt neki is, le sem vette a szemét a bejárati ajtóról, arra gondolt, milyen jó, hogy minden rend-

ben van, és Rico már ott is volt! Széles vigyorral az arcán sietett felé: – Nem lenne szabad szóba állnom veled. Marnie-ból kitört a nevetés. – Nekem sem veled. Itt az italod. Egy hajtásra megitta, és mindkettőjüket elkapta a hisztérikus nevetés. – Téged is elküldött az alkoholisták közé? – kérdezte Marnie. – Igen, de nekem este kellett mennem, hogy ne találkozzam veled. Kész őrület, nem? Az egész. Ez a Guy nem komplett. – Intett a pincér felé. – Még kettőt. Marnie már el is felejtette, Rico milyen jóképű. Odabújt hozzá. – Ugye tudod, hogy hiányoztál? – Te is nekem. – Megcsókolta, és bedugta a nyelvét Marnie szájába. Kellemes volt. Izgató. Vagy valami olyasmi. A kocsmában egyre nagyobb lett a tömeg, kiöltözött emberek árasztották el a helyiséget. – Mennyi az idő, Rico? – Tíz perccel múlt öt. Ugye nem akarsz itt hagyni? Haza kellene mennie, mindenki számít rá. De ott van a férje és a bébiszitter, majd ők vigyáznak a gyerekekre. – Én? Dehogyis, nem megyek én sehova. Aztán sajnálatos módon egy pillanatra megint kitisztult a tudata. Fel kellene hívnia őket, hogy ne izguljanak, de az utóbbi időben csak megnehezítették a helyzetét, és most olyan jól érezte magát, és mostanában olyan ritkán érezte igazán jól magát… – Hé, hé, ezt muszáj elmondanom neked… – nagyot kortyolt a poharából, a jégkockák nekikoccantak a fogának, és amikor letette, Guy öltött testet pont az orra előtt. Bármennyire sikerült már eltompítania magát, ez akkor is villámcsapásként érte. – …Guy, én… – Igyekezett valamilyen magyarázatot előkotorni, de egy sem jutott az eszébe. Föléjük tornyosult, magasan és dölyfösen, és ő meg Rico úgy néztek fel rá, mint a rajtakapott kisiskolások. – Marnie. – Egy fehér borítékot nyújtott át neki. – Ez pedig a tiéd – fordult Rico felé. Azzal elment. Marnie és Rico tágra nyílt szemmel bámultak egymásra. – Hogy talált meg minket?

– Jézusom – Marnie szinte fuldoklott a nevetéstől. – Ki vagyunk rúgva. Kirúgott minket! Feltépte a borítékot, és együtt próbálták kibetűzni a tartalmát. Ugráltak a szavak a szemük előtt: „…részeg… türelmes… figyelmeztetés… azonnali hatállyal elbocsátva…” – Tényleg megtette, kirúgott. – Nem bírta abbahagyni a kuncogást. Gyászos tekintettel Rico is kinyitotta a borítékját, és átfutotta a szöveget. – A kurva életbe, ezt nem hiszem el! Engem is kirúgott. – Megmondtam. – De nem gondoltam… – Miért rúgna ki csak engem? – Mert én zseniális vagyok! – Miért, én talán nem? Rico a szemét forgatta. – Hát, nem. – Hát, baszd meg. – Te baszd meg. Miattad épp elveszítettem az állásomat. – Miattam? – Ha nem lenne beléd zúgva, nem érdekelné, hogy én mit csinálok. – Nem gondolta komolyan. – Végigsimította Rico combját, és épp az ágyéka előtt állt meg. – Nem rúgott ki, csak megpróbál megijeszteni minket. – Ezt meg honnan veszed? – Ez nyilvánvaló! Vagy nem? – Biztos vagy benne? – Biztos. Csak az időmet vesztegetem itt? – És dobolni kezdett az ujjaival a combján. – Ó. Rico most már rá figyelt. Marnie finoman a nadrágját kezdte simogatni, és az ujjaival izgatta. Rico újra megcsókolta, erősen és szenvedélyesen, majd becsúsztatta a kezét a szoknyájába, a harisnyája és a bugyija alá, és megmarkolta a fenekét. Ittak és csókolóztak, ittak és egymást simogatták, és amikor a csapos megjelent az asztaluknál, és föléjük hajolt, Marnie azt hitte, csak az üres poharakat akarja elvinni. Aztán megszólalt. Halkan. – Kérjük, távozzanak! Micsoda?

Kérjük, távozzanak. Az arca szinte lángra gyúlt a megaláztatástól. – Fejezzék be az italukat, és távozzanak. – Ide figyeljen… – kezdte Rico fenyegetőn. – Ne – szólt közbe Marnie. – Gyere, menjünk. – Menjenek a fenébe, gyere, menjünk hozzám. Zavarukban még egymásra sem néztek, megitták az utolsó korty italukat, és összeszedték a holmijukat. Az ajtóban Rico megtorpant, és visszaszólt a válla felett: – Menjenek a fenébe! Ha fizetnének érte, sem innék ezen a szar helyen. – De mi ezen a szar helyen ittunk. – Marnie megállás nélkül nevetett, és tudta, hogy Rico idegeire megy. Minél jobban idegesítette, Marnie csak annál jobban nevetett. – Menjenek a fenébe! – Marnie Ricót utánozta. – Ha fizetnének érte, sem innék ezen a szar helyen. – Fogd be. Beestek Rico lakásába. Marnie a földre zuhant, és olyan erővel rántotta Ricót maga után, hogy az beverte a könyökét. – A francba!Az isten szerelmére, Marnie, ez rohadtul fájt! – Fogd be, te anyámasszony katonája. Nekem három törött bordám van. Pontosan tudom, mi az a fájdalom. – Ne röhögj már! Kelj fel, és vedd le a ruhádat. – A hálószoba felé lökdöste, közben a szoknyáját rángatta. – Kérek egy italt. – Lefeküdt az ágyra, és vidáman kiabált. – Kérek egy italt! – Nincs itthon. – Rico szeme félig lecsukódott, a szája lefittyedt. Nem állt jól neki a részegség, homályos és elmosódott lett tőle. – Megyek és hozok valamit. – Ezt meg hogy érted? – kiáltotta Marnie. – Komolyan? Nincs semmi? De miért? – Mert mindent megittam. – Hű, te alkesz! Rico Marnie fölé hajolt. – Marnie, ha nem hagyod abba most azonnal a nevetést, esküszöm, behúzok egyet. – Ráfeküdt, a nemi szerve fájdalmasan nekinyomódott Marnie szeméremcsontjának. Marnie erősen koncentrált: Rico arca olyan volt, mintha olvadásnak indult volna.

A férfi teljes súlyával ránehezedett, és a nyelvét ledugta a torkán. Marnie nem élvezte, és nem értette, miért. Még nem ivott eleget. Ez volt a gond. Túl hamar zavarták ki őket a kocsmából. – Állj le. – Eltolta Rico arcát, és megpróbált kikecmeregni alóla. – Mi van? Miért? Miért? – Férjnél vagyok. A férfi meglepetésében hátrahúzódott. – Ez eddig sosem zavart. Ezek szerint tényleg lefeküdt vele. Jaj, ne, ne, ne. De nem tehetett úgy, mintha ez újdonság lenne a számára. – Zavarnia kellett volna. – El akart tűnni innen. Fel volt háborodva Rico viselkedésén. – Szeretem a férjemet. – Mi van? – Rico ledöbbent. Szeretem Nicket, szeretem a gyerekeimet, és fogalmam sincs, mit keresek itt. – Rico, el akarok menni. – Akkor menj. Amikor kiért az utcára, egy szabad taxi lelassított mellette, majd amikor elég közel ért hozzá, és jobban megnézte, újra gázt adott. Marnie reszketett, és az autókat figyelte. Kabát nélkül majd’ megfagyott. Az utca tele volt taxival, de mindegyik dugig volt céges bulikhoz öltözött emberekkel, fülsiketítő ricsaj és olcsó vörös szaténruhák képe követte őket, ahogy elsuhantak mellette. Mire feltűnt egy üres taxi, a lába már elzsibbadt a hidegtől, de ez a sofőr sem volt hajlandó felvenni. – Megfagyok – könyörgött. – Maga részeg – mondta, és elhajtott. Marnie csak bámult utána; nem maradt más választása, vissza kellett gyalogolnia az irodába a saját kocsijáért. Nem volt nagyon meszsze, talán egy kilométernyire, de sokára ért csak oda – rengetegen voltak az utcán, özönlöttek ki a kocsmákból, énekeltek, lökdösődtek, kiabáltak. Amikor odaért a parkolóba, egy pillanatig elgondolkozott azon, vajon elég józan-e ahhoz, hogy vezessen – és úgy döntött, igen. Egy ilyen sétától még George Best is kijózanodott volna. És bár kifelé me-

net végigsúrolt egy oszlopot, ez tulajdonképpen jó volt, mert az eszébe juttatta, hogy különösen óvatosan kell vezetnie. Az utca tele volt emberekkel, a karácsony előtti csúcsforgalom kellős közepén jártak. Az emberek úgy vezettek, mint az őrültek, a járókelők kizuhantak az utcára, kis híján a kerekei alá. Kész akadályverseny volt. Aztán beragadt egy rendőrautó elé – biztos egy bűnügy helyszínére sietett, villogott a kék lámpája, visított a szirénája. Közvetlenül mögötte haladt, teljesen elterelte Marnie figyelmét. Lelassított. – Menjen – szólt oda ingerülten. – Előzzön meg. Nem bírta elviselni a sziréna visítását, ezért beállt egy buszmegállóba, hogy megelőzhessék. Amikor azonban megálltak mögötte, és a kocsiját elárasztotta a kék fény, a felismerés úgy érte, mintha gyomron vágták volna. Őt követték. Őt. Ketten voltak, két férfi. Letekerte az ablakot. – Szálljon ki a kocsiból, asszonyom. – A két zsaru összenézett. – Maga ivott? A rendőrautó vitte haza. Áthajtott a piroson. Letartóztatták ittas vezetésért. Éjjel tizenegy óra volt. Nick magán kívül lesz. A ház sötét volt, hála az égnek. Mindannyian alszanak. Lehet, hogy megússza. Halkan bement a házba, egyenesen a mosogató alatti szekrényhez – néhány hónapja áttöltötte egy vodkásüveg tartalmát egy üres mosogatószeres flakonba, amolyan vésztartalékként. A ruhásszekrényében is maradt még egy üveg, amely elkerülte Grace figyelmét, de Nick biztos felébredne, ha most azt próbálná meg előkeríteni. Akkor vette észre a borsszórónak támasztott borítékot, amikor egy poharat és a tonikot vette elő, de csak akkor vette kézbe, amikor a kész itallal leült az asztalhoz. Nem volt megcímezve, csak a neve volt ráírva nyomtatott betűkkel. Talán egy újabb levél Guytól? Visszaveszi? Beugrott egy kép, amint rajtakapja őket a kocsmában – mintha hirtelen felhő takarta volna el a napot. Aztán megkérték őket, hogy távozzanak…

Jézusom. Kinyitotta a borítékot. A levelet vastag, krémszínű papírra nyomtatták, és nem Guy küldte. Hanem egy ügyvédi iroda: a Dewey, Screed és Hathaway. Ez meg mi akart lenni? Ennek semmi köze nem volt a munkájához. Nickhez viszont annál inkább. Kényszerítette magát, hogy összpontosítson, hogy elég sokáig nézze a levelet ahhoz, ne lássa duplán, és hogy ki tudja venni a szavakat. Nick elhagyta. Magával vitte a gyerekeket. A házat meghirdette. Érezte, hogy volt valami furcsa a házban, és most rájött, mi volt az: egy lélek sem volt benne. Felszaladt a lépcsőn Verity szobájába. Üres. Feltépte a szekrényajtót, zörögtek benne a csupasz vállfák. Átszaladt Daisy szobájába, az ágy meg volt vetve, és senki nem volt benne. Majd át a saját szobájába, székre állt, kinyitotta a legfölső szekrényt: ez majd mindent eldönt. A látványtól a lélegzete is elállt: a lányok karácsonyi ajándékai is eltűntek. Elhagyta, a szemét! És magával vitte a lányokat. Leült a lépcső tetejére, nagyokat nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt száját. Visszajönnek, csak rá akarnak ijeszteni. De ez nagyon, nagyon csúnya dolog volt tőlük. Hallotta a saját sikolyát, és felugrott, elrántotta a kezét a férfiéból, anélkül hogy tudta volna, miért teszi. Egy cigaretta. A férfi a tenyerébe dugta a cigarettáját. Olyan szorosan fogta a kezét, hogy a csontok megroppantak, és belefúrta a cigarettáját a közepébe. Vörös köd úszott a szeme előtt. Nem látott. A férfi a tenyerét bámulta, a kis kerek égésnyomot, amely körül hamunyomok voltak. Furcsa szag érződött, és a sebből füst szállt fel. – Ezt miért csináltad? – A foga kocogni kezdett. – Baleset volt. – A férfi döbbentnek tűnt. – Azt hittem, hamutartó. – Hogyhogy? A fájdalom borzalmas volt, nem tudott nyugodtan ülni. – Hideg víz. – Felállt, és az összes vér kifutott a fejéből.

– Van kötszerem – mondta a férfi. – És fertőtlenítő. Nehogy elfertőződjön. Bekötötte a kezét, adott neki fájdalomcsillapítót, ágyba vitte a vacsoráját, és falatonként megetette. Soha nem volt még ilyen gyengéd. LOLA CSÜTÖRTÖK, DECEMBER 11., 21.56 Átbújtam a drótkerítés alatt, és kopogtam Rossa Considine bejárati ajtaján. – Éppen idejében – mondta. – Gyere be. Fura beszélgetésbe kezdtünk, miközben szürcsöltük a sörünket és vártuk, hogy elkezdődjön az Esküdt ellenségek. Megköszörültem a torkom. Kissé erőltetett vidámsággal megkérdeztem. – Minden készen van a holnapi tranyóestéhez? Csak megpróbáltam kitölteni a csendet, de a véletlen megjegyzésem egy felfedezéshez vezetett – egy tranyó nem ugyanaz, mint egy keresztöltöző! – A tranyók homokosok – közölte Rossa. – A keresztöltözők heterók. Most már értettem, hogy Noël miért kerülte a „tranyó” szót, és miért csak a keresztöltözőt fogadta el! – Hogy őszinte legyek, Rossa Considine – vallottam be –, azt hittem, hogy ez a két szó ugyanazt jelenti. – Mint a Snickers és a Marathon? – Pontosan. Mint a tengeri és a kukorica. – Mint a tejbegríz és a tejbedara? Szünet. – Kérlek, ne mondd azt, hogy „tejbedara”, Rossa Considine, nagyon irritáló szó. – Miért? – Nem tudom megmagyarázni. Csak. Hirtelen feszült csönd. Rossa Considine komolyan a tévére koncentrált. Hosszú reklám az Esküdt ellenségek előtt. Sok időbe telt, míg elkezdődött. Amikor négy héttel ezelőtt Rossa Considine olyan váratlanul feltűnt mint „Chloe”, szinte sokkolt, megbabonázott, elképesztett – sokféle érzés egyszerre. Teljesen megdöbbentem a saját rossz megfigye-

lőképességemen – egy tranyó (bocsánat, keresztöltöző) szomszédja voltam heteken keresztül, és egyáltalán nem sejtettem. Ennél még megdöbbentőbb volt, hogy egy szótlan és időnként kifejezetten barátságtalan férfi átalakulhatott egy sugárzó nővé, aki csupa mosoly, csupa báj és illatos csók volt. Egészen elkápráztatott, ezért boldogan elfogadtam a meghívást, hogy megnézzem vele az Esküdt ellenségeket, természetesen azzal a kikötéssel, hogy ha egymás idegeire megyünk, akkor nem kell megismételni a látogatást. Erősködött, hogy cseréljünk mobiltelefonszámot, hogy ha kell, lemondhassuk a megbeszélt időpontot sms-ben. Ez a legjobb, mondta ő. De! Ó, igen, de! A következő csütörtökön, amint lopakodva közelítettem a házhoz (akkorra már javában folyt Jake éjszakai ólálkodása), és átcsúsztam a drótkerítés alatt, amely elválasztott Chloe-tól, Rossától, rájöttem, hogy kicsit félek. Iszonyúan furcsa helyzet volt, eléggé példa nélküli. Az imádni való Chloe hívott meg – de a kissé érdes Rossa nyitott ajtót, megszabadítva a tortillachipses szatyortól és a sörös dobozoktól. Fura. Mintha egy olyan randira mentem volna, amelyet egy hiányzó harmadik szervezett. Nagyon, nagyon furcsának tűnt, ha sokat gondolkoztam rajta. Ezért elhatároztam, hogy nem fogok. Más dolgok is jártak a fejemben. (Később majd rátérek – igen, igen, majd rátérek.) A megbeszélt feszültségek ellenére az első csütörtök jól sikerült. Az Esküdt ellenségeket megnéztük és élveztük, a beszélgetés könnyed és kellemes volt. A második csütörtököt is sikerként lehet elkönyvelni. Ugyanígy a harmadik csütörtököt. Akárhogyan is, itt voltunk a negyedik csütörtökön – talán már senki sem a legszebb énjét mutatta –, és úgy tűnt, a tejbedarás megjegyzésem miatt nehézségekbe fogunk ütközni. – Most duzzogni fogsz, Rossa Considine? – tettem fel a kérdést. – Miért duzzognék, Lola Daly? – Egy kicsit mindig rosszkedvű vagy. – Aztán eszembe jutott, hogy hozzátegyem: – Legalábbis férfiként. De nőként maga a bűbáj. Talán nőnek kellene lenned állandóan. – Nem tudnék barlangászni a magas sarkúban.

– Ez kishitűségre vall. Kérdezhetnék még erről a tranyó, keresztöltöző kettősségről? – Kérlek, ne mondd azt, hogy „kettősség”, Lola Daly, ez egy boszszantó szó. – Mi…? Ó, ja, csak egy vicc. Vigyázat, majdnem elmosolyodtál. Az ajka határozottan felfelé görbült. – Gyerünk – próbáltam kikényszeríteni egy vonakodó mosolyt –, mutasd a fogad. – Nem vagyok kisbaba – közölte zsémbesen. – Nagyszerű. Na, most. Őszinte leszek, Rossa Considine. Az öszszes „lány” heteró, vagyis keresztöltöző. De nekem tetszik az a szó, hogy „tranyó”. Most mit csináljak? – Sue homokos. – Tényleg? Sue új volt. Noël/Natasha egy chatszobában ismerte meg, és elhívta az előző héten – nagy bánatomra. – Többet ne, Natasha – könyörögtem neki, amikor megjelentek együtt. – Többet ne. De Noël a péntek estékről azt gondolja, hogy keresztöltöző partik. Mindenkit szívesen lát, aki keresztöltöző, függetlenül attól, hogy mekkora hely áll rendelkezésünkre.) – Oké – kezdtem rá újra. – Az összes lány, Sue kivételével, heteró, azaz keresztöltöző. De nekem tetszik az a szó, hogy „tranyó”. Akkor mit tegyek? – Próbálj meg ezzel együtt élni. – Nem hiszem, hogy sikerülni fog. – Akármit mondtam volna, az ellenkezőjét csinálnád. Szünetet tartottam, mialatt átgondoltam a megjegyzését. Kár tagadni, de rájöttem, hogy igaza van. – Úgy tűnik, Rossa Considine és én itt nem tudunk megegyezni. Tehát, igen, bár ez nem a megfelelő szó, de továbbra is tranyóknak fogom hívni őket. – Nem fog nekik tetszeni. – Senki nem kényszeríti őket, hogy péntekenként meglátogassanak. – Nyújtóztattam a hatalmi izmaimat. Mint Mrs. Butterly, amikor kitiltotta azokat az embereket, akiknek a külseje nem tetszett neki. – A hatalom megront – jelentette ki Rossa.

– Ezt mondják. És az abszolút hatalom teljesen megront. – Ez egy idézet valakitől. – Ki is mondta ezt? – Konfucius? – John le Carré? – Duran Duran? – Valaki. – Ebben megegyeztünk. – Határozottan valaki. 23.01 AZ ESKÜDT ELLENSÉGEK VÉGE Remek rész volt, ebben mindketten egyetértettünk. Sötét, energikus, izgalmas. Felálltam. Lesöpörtem a tortilladarabkákat a ruhámról, és néztem, ahogy a szőnyegre szóródnak. Rápillantottam Rossa Considine-re. Ő is nézte, ahogy a tortilladarabkák a szőnyegre szóródnak. – Fel kell majd söpörnöm – mondta. Tudtam, tudtam, pontosan tudtam, hogy mérges lesz. – Elnézést, elnézést, elnézést, kérlek, adj egy seprűt. Most rögtön felsöpröm. – Nincs rá szükség. Te itt vendég vagy. – Csak bosszúsnak tűnsz. – Nem vagyok bosszús. – Akkor talán rosszkedvű? – Elég volt, Lola Daly. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a tévédet – mondtam. – Bocs a szőnyeg miatt. A holnapi viszontlátásig, amikor tranyó leszel. – Keresztöltöző. Nem kell rögtön elrohanni, Lola Daly. – De igen, kell – mondtam. – Ne feszítsük túl a húrt. 23.04 BIZTONSÁGOSAN VISSZAÉRTEM A SAJÁT HÁZAMBA ANÉLKÜL, HOGY TALÁLKOZTAM VOLNA JAKE-KEL, A SZERELEMISTENNEL Éppen tonikkal töröltem át az arcomat, amikor megszólalt a telefon, és minden idegszálam megfeszült. Ellenőriztem a kijelzőt. Nem Paddy volt. Ez volt minden, amit tudni akartam. A váratlan hívása óta, amely már majd négy hete történt, csupa ideg voltam, legalább annyira, mint amikor megtudtam, hogy megnősül.

Amikor felvettem a telefont, és felfedeztem, hogy ő van a vonal másik végén – esküdözve, hogy mennyire hiányzom neki –, egyszerűen nem hittem el. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom – mondta, egyenesen bele az elképedt fülembe. – Kicsi Lola, annyira rosszul bántam veled. Az a mód, ahogyan tudomást szereztél Aliciáról… Sajnálom. A sajtó szagot kapott, és az egész dolog kirobbant, mielőtt még beszélni tudtam volna veled. Minden egyes szót, amelyről korábban fantáziáltam, most kimondott. – Még Alicia sem tudta, hogy el fogom venni feleségül, amíg meg nem hallotta a hírekben. Nem nagyon érdekelt Alicia. – Annyira hiányzol – panaszolta. – Az azóta eltelt hónapokban folyton rád gondolok. Ez tényleg megtörténik? Ez tényleg megtörténik? – Láthatnálak? – kérdezte. – Kérlek, Lola. Elküldjem érted Spanyol Johnt? – Még mindig nősülsz? – kérdeztem, nem egészen úgy, mint az a befolyásolható bolond, aki voltam. – Ó, Lola. – Nagy sóhaj. – Tudod, hogy igen. Kell. Ő a megfelelő nő a munkámhoz. – Annyira komornak tűnt, hogy abban a percben teljesen átéreztem a gondját. – De Lola, te vagy az a nő, akit igazán akarok. Ez lehetetlen helyzet. Kétfelé szakadok. Egészen őszintén, ez a legtöbb, amit most ajánlani tudok. Hagytam, hogy az információ leülepedjen. Legalább most őszinte volt. – Küldjem Spanyol Johnt? – kérdezte. – Nem vagyok Dublinban. – Ó! – A hangszíne megváltozott. – Hol vagy? – Clare megyében. – Clare. Oké. De kocsival eljuthatnál Dublinba. Mennyi időt vesz ez igénybe? – Három órát. Talán három és felet. – Ilyen sokat! Még a kildare-i összekötő úttal is?

Úgy beszélnek a kildare-i összekötő útról, mintha egy mágikus lyuk lenne a hipertérben. Fura dolgokat gondolsz, amikor sokkos állapotban vagy. Máson is gondolkoztam. Azon gondolkoztam, hogy 23.30 van. A legkorábbi idő, amikorra eljuthattam volna Dublinba, még ha úgy mentem volna is, mint a meszes, és begyűjtöttem volna a gyorshajtásért járó összes büntetést, a bíróságon való megjelenési kötelezettséggel együtt, valamint a nevem kinyomtatnák a helyi lapban, hajnali három óra. Túl késő. Ez így nem jó. – Paddy. – Lenyúltam a lelkem mélységébe, kutakodtam a ritkán használt érzelmek fiókjában, ahol megtaláltam, és leporoltam az önbecsülésem. – Már fél tizenkettő van. Holnap reggel hívj fel újra, és akkor megegyezünk egy jobb időpontban. – Ó… rendben… értem. – Döbbentnek tűnt. Elégedett voltam magammal. – Grace Gildee még szokott zaklatni? – kérdezte. – …ühm… – Gyors váltás a beszélgetés menetében. – Nem. Már régen abbahagyta. – Jó. Mondd, Lola, utálsz? Néha utáltam. Néha bevillant a rossz, égető gyűlölet érzése. De most, hogy felhívott, ilyen elkeseredéssel a hangjában, minden rossz égető érzés eltűnt. – Nem gyűlöllek, Paddy. – Jó. Nagyszerű. Jobb, ha most hagylak. Akartam még beszélgetni vele, akartam, hogy megmaradjon ez az értékes lehetőség örökre. De tudtam, hogy a legjobb módja a megtartásnak az elengedés. (Paradoxon.) – Igen. Akkor reggel beszélünk, Paddy. – Igen, akkor reggel beszélünk. Rögtön ezután, még a győzelemtől feldobva, felhívtam Bridie-t. Aki elismételtette az egész beszélgetést szó szerint. Félbeszakítás nélkül végighallgatott, és amikor befejeztem, megkérdeztem: – Mit gondolsz? – Hogy mit gondolok? – ismételte meg Bridie. – Azt gondolom, hogy nem fog hívni reggel. Vagy bármikor ezután – tette hozzá. – Szükségtelen brutalitás, Bridie! – kiáltottam fel. – A kegyetlenség néha a kedvesség velejárója. – Feldughatod a kedvességed!

– Még meg fogod ezt nekem köszönni. – A vigasztalás szavaira vágyom, Bridie, vágyom a vigasztalásra. – Az egyetlen vigasztalás, amit nyújtani tudok Lola, „nagy dózisú B- vitamin”. Különösen B6 és B12. Talán még B5. És B2. A központi idegrendszered teljesen ki fog merülni minden alkalommal a következő két hétben, amikor a telefonod megszólal, és teljesen alaptalan várakozással tölt majd el, hogy azt hiszed, Paddy de Courcy van a vonal túlsó végén. A vitaminok meg fogják gátolni, hogy idegösszeomlást kapj. – Holnap hívni fog. – Lola! Csak szexre vágyott. Ez nyilvánvaló. – Azt mondta, hiányzom. – Hiányzik neki valaki, akit odaláncolhat az ágya lábához, hogy kiélhesse az erőszakos fantáziáit. Ugye nem gondolod, hogy a lóarcú megengedi ezt neki? – A lóarcú elnyomja magát. Én szexuálisan fejlett vagyok. – Így is lehet mondani. – Bocsánat, de azért hívtalak, hogy megosszam veled a jó hírt. Viszlát, Bridie. Letettem a kagylót, lefeküdtem, nassolni kezdtem és elgondolkoztam a dolgok furcsaságáról – az életről, a romantikus vágyódásokról és a Pom-Bär macik alakjáról. Az egyik pillanatban két férfi is elutasított – Jake és Paddy –, és a következőben mindketten megjelennek és a bocsánatomért esedeznek. Miről szól ez az egész? Az univerzum egy ellentmondásos díva. Éppen álmodoztam, amikor megszólalt a telefonom, és szinte lebegtem az ágy felett, minden idegszálam megfeszült. Csak Bridie volt az. Megkérdezte: – Ugye, B5-öt mondtam? – Igen, igen, igen. Szállj ki a vonalból, akadályozod, hogy Paddy de Courcy hívhasson. – Legerősebb dózis a gyógyszerésztől, ugye nem felejted el? A következő reggel hajnali hatkor ébredtem, és vártam, hogy Paddy hívjon.

Tudtam, hogy fog. Kitartottam és visszautasítottam. Ő azt szerette, amit nem kaphatott meg. Amikor a telefon csengett 9.16-kor, bár a hajam szinte égnek állt, magamban elmosolyodtam. A múlt éjszakai áldozat nem volt hiábavaló! De csak Bridie volt. – Helló – mondta. – Hadd találjam ki. Ver a szíved, a véred buzog, a szád kiszáradt. Ha tudnád, mit jelent mindez szegény központi idegrendszerednek. A szinapszisaid végeit sajnálom. – Mit akarsz, Bridie? – kérdeztem hidegen. – Csak ellenőrizlek, oké? – Nem ellenőrzöl. Kárörvendesz. – Nem kárörvendek. Törődöm veled, igen, törődöm veled, Lola. Akkor tehát még nem hívott? – Hogyan tudna hívni, amikor folyton lefoglalod ezt a kurva vonalat? Hirtelen zajos kopogás az ajtón. – Bridie, valaki van az ajtónál. Bizonyára Paddy! – Honnan tudná, hogy hol vagy? – Ő nagy hatalmú ember. Rájön dolgokra. Viszlát, Bridie, viszlát. Odafutottam az ajtóhoz, szélesre tártam, miközben meggyőztem magam, hogy Paddy támaszkodik majd az ajtófélfához. De nem Paddy volt, hanem Jake. Kócos hajú, lebarnult, ezüstös szemű, vastag ajakkal. A csalódottság rám tört. Bámultam és bámultam, és képtelen voltam elhinni, hogy nem a megfelelő ember van ott. – Bejöhetek? – kérdezte rekedt hangon. Leült a kanapéra, karja a két térde között, nagyon szerencsétlennek tűnt. – Volt rá időd, hogy kettőnkön gondolkozz? Ránéztem, és azt gondoltam, ó, atyaég. Már amúgy is lelohadt az iránta érzett lelkesedésem, részben a „tér” iránti igénye miatt, részben a felháborodása miatt, hogy nem kerestem meg. De most, hogy a Paddy iránti érzéseim újraéledtek, a maradék vágy is szertefoszlott, mint lábnyomok a homokban. Rettenetes – de többé már nem gondoltam, hogy ő a legjóképűbb ember a földön. Valójában azt gondoltam, hogy – borzasztó dolog ezt mondani egy másik emberi lényről – kicsit deformált. A szája. Nem túl szexi. Nem. Ehelyett úgy éreztem, hogy úgy néz ki, mint akinek

rosszul sikerült a szájfeltöltése. Túlságosan feldagadt, mintha egy darázs csípte volna meg az alsó ajkát. Egyúttal azt is felfedeztem, hogy már nem vagyok oda a szagáért. Korábban tetszett a kissé mosdatlan, természetes illata, eredetinek tűnt, tudom, megbocsáthatatlan, de férfiasnak. De most a mosatlan zoknik diákos párája lengte körül, mint egy felhő. Magához húzott, és azt mondta: – Kérlek, Lola –, és ezzel egy időben becsúsztatta a kezét a pizsamám alá. Hátrahőköltem. A fenekem libabőrös lett a gondolattól, hogy hozzám ér. És a többpozitúrás szex sem tűnt most annyira kívánatosnak. Jake hozzám nyomta álló szerszámát a pizsama vékony anyagán keresztül, és azt suttogta: – Látod, mennyire kívánlak. Jaj! Igen, jaj! Még én is meglepődtem, hogy ilyen rossz volt. Megfogta a kezem, hogy a szerszámához dörzsölje, de elléptem tőle, és kiszabadítottam a fenekem a nemkívánatos érintésből. Nagyon meglepettnek tűnt. Belenéztem ezüstös szemébe, és azt gondoltam, milyen furcsa színe is van. Mi a baj a barnával vagy a gesztenyeszínnel? – Nem akarod, hogy megérintselek? – kérdezte. Megláttam az összezavarodott kisfiút egy férfi testében, és ráébredtem a valóságra. Tudtam, hogy kíméletlenül őszintének kell vele lennem. Máskülönben megint odajutok, hogy vele alszom puszta kedvességből, és ezt a forgatókönyvet se testem, se lelkem nem kívánta. – Jake – mondtam neki. – Nagyon sajnálom, de nem illünk össze. Jól szórakoztunk, de hagyjuk ennyiben a dolgot. – Beismerem, hogy egy ostoba fasz voltam – mondta. – De sajnálom, és szeretnék megváltozni. – Nincs rá szükség – mondtam. – Értelmetlen. Van valaki más. Egy másik férfi. – Már találkoztál valaki mással? – Nem, nem. Volt valaki végig. – Köszönöm, hogy elmondtad! – De igazán jól szórakoztunk, te meg én! Ez az, amit te is gondoltál! – Igen, de nem gondoltam, hogy beléd esem. Dühös lettem. – Ez aligha az én hibám. – Nagyon érett viselkedés, Lola! – Kissé gunyorosra váltott. – Nagyon felelősségteljes.

– De ha beléd estem volna, és te nem estél volna belém, akkor te mondanád, hogy csak szórakoztál. Sajnálom, hogy te belém estél, enynyi volt. – Az igazat mondtam. Már elégszer történt így velem más férfiakkal. Fáradt voltam. – Jake, figyelj ide! Itt a dagály. Menj szörfözni. Kinézett az ablakon. Könnyen el lehetett téríteni, hála istennek. Mintha egy pórázt csörgettem volna egy kutya előtt és kiabáltam volna: – Séta, séta! – Oké, megyek – mondta. – De meg fogod bánni. – Nem fogom. – Próbáltam kedvesen beszélni. – Esküszöm, nem fogom. Miután sikerült megszabadulnom Jake-től, visszatértem a telefonom figyeléséhez. Délelőtt tízkor csengett a telefon. De még mindig nem Paddy volt! Ezúttal Treese, kissé komornak tűnt. – Hallottam De Courcy késő esti telefonjáról. Figyelj ide, Lola. – A hangja mély volt, és dühös. – Tégy róla, hogy a szörfös fiú visszatérjen. – Túl késő, Treese, éppen most mutattam neki ajtót. – Vidáman. Felnyögött – úgy tűnt – a kétségbeeséstől. – Paddy de Courcy mindent tönkretesz. – Mit tesz tönkre? – kérdeztem kíváncsian. – A karriereden és az épelméjűségeden kívül? Majdnem tönkretette a barátságodat velem, Bridie-val és Jemmel. – …Mi? …Hogyan? – Megijedtem. – Honnan veszed? Treese felsóhajtott. – Sohasem találkoztunk. Nem jártál velünk sehová. Mindig vele voltál. Vagy, ami még rosszabb, vártál rá. Ó, igen, ez ismerős volt. Hallottam erről már korábban. – Igen, de Treese… – Igen, tudom, Lola, kiszámíthatatlanul sokat dolgozott. Ha annyi pénzem lenne, ahányszor ezt mondtad, nem lenne szegény ember a földön. De nem találkoztatok minden este, ugye? – Nem minden egyes este. – De te, ugye, minden este elérhető voltál? Kissé feszengve válaszoltam: – De ugye tudod, milyen az, amikor szerelmes vagy?

– Igen, tudom. – Vincentre gondolt (jaj). – És én még mindig találkozom a barátaimmal. – De Treese, Paddy politikus. Az alsóházi ülések nagyon elhúzódhatnak. Nem lehet tudni, mikor érnek véget. – Eggyel több ok arra, hogy programot csinálj azokra az estékre, amikor nem ér rá. – Nem, eggyel több ok arra, hogy lássam egy hosszú, stresszes nap végén. – Agymosásban volt részed. Megdöbbentem a keménységén. Őszintén megdöbbentem. – Lola, annyira aggódtunk. Az, hogy megszabadultál tőle, a legjobb dolog, ami történhetett. Treese kissé ellenséges hívása megrázott. Visszatértem a telefonom bámulásához, sürgetve, hogy megszólaljon. Eltelt a délelőtt anélkül, hogy Paddy hívott volna. Természetesen Jem hívott. – Emeld fel a feneked – mondta. – Bridie sürgetett, hogy győzzelek meg, legyen eszed. 13.17-kor már felmerült bennem, hogy talán félreértettük egymást Paddyvel. Talán abban egyeztünk meg, hogy én hívom őt, nem ő engem. (Persze hogy tudtam az igazságot. Nem vagyok hülye. Csak áltattam magam.) Megpróbáltam hívni a mobilját, a vonalas telefonját, aztán a hivatalit. Hangposta, hangposta, hangposta. És az egész nagyon ismerősnek tűnt. Paddy nem hívott aznap. Se másnap. Se a következő nap. Se a rákövetkezőn. Végül feladtam, hogy érintkezésbe lépjek vele. Beláttam a kellemetlen igazságot. Bridie-nak igaza volt. Csak szeretkezni akart. Megpróbáltam, de nem tudtam újra elérni azt a mágikus állapotot, amely elősegítette a hívást – Paddy csak akkor fog hívni, ha nem törődöm vele. De amíg azt akarom, hogy hívjon, ami azt jelenti, hogy törődöm vele, addig nem fog hívni. A világegyetem nem egyszerű. Végül megadtam magam egy nagy adag B-vitaminnak – és elküldtem Főnököt Ennistymonba egy részletes listával. Nem mintha a vi-

tamin használt volna. Minden alkalommal, amikor megszólalt a telefon, ugrottam egyet, mint egy macska, amelyet megégettek. A világegyetem másik érdekes jelensége – mintegy illusztrálandó, mennyire ostoba érzés a viszonzatlan szerelem –, hogy Jake a fejébe vette, hogy visszahódít. Újra meg újra feltűnt a háznál, és sürgette, hogy „kezdjük újra”. – De Jake, ez őrültség – hajtogattam. – Nem is voltál annyira belém esve. – Tudom. – Nem is vagyok az eseted. – Tudom. – Nem is vagyok olyan csinos, mint a többi barátnőd. – Vagy annyira jó az ágyban. (Ezt csak úgy gondoltam.) – Tudom. – Akkor miért vagy oda értem? – Csak. Maga volt a mindenre elszánt, elkeseredett szerelem, de a szívem hideg maradt, mint a kő. Jake elkényeztetett és éretlen volt, aki mindig könnyen vette az életet, és csak azért akart, mert nem kaphatott meg. Jót tesz neki egy kis csalódás. Formálja a jellemet. Úgy értem, ha magamra nézek, látom, milyen erős a jellemem. Sajnáltam. De száz százalékig biztos voltam abban, hogy ha hirtelen felkiáltok: – Rendben van, Jake, rávettél! Legyünk újra egy pár, és őrüljünk meg egymásért, szeretkezzünk egész éjjel, vegyünk egy szép lámpát és együnk egymás kezéből –, lenne újra három szép napunk, miután újra rám unna és bevallaná: – Ez így nem jó, Lola. Nem akartam fájdalmat okozni neki. De ha választanom kell a szörfös fiú és magam között, akkor a szörfösnek mennie kell. CSÜTÖRTÖK, DECEMBER 11., 23.04 VISSZATÉRÉS AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁRÓL. CSÖNG A TELEFONOM. Sarah Jane Hutchinson. Miért hív ilyen későn? – Nagyszerű hírek, Lola! Óriási siker. Zara Kaletsky lesz a fő szóvivő a jótékonysági estemen. Tudom, mit gondolsz. Lola, azt gondolod, hogy Zara Kaletsky egy senki.

Pontosan. Zara nagyon helyes lány, de mint híresség nem nagyon rúg labdába. – De sok mindenkit ismer. Éppen most kapott szerepet egy Spielberg-sikerfilmben. A főszerepet. Jermond – Sarah Jane új fiúja – pedig a film egyik befektetője. Zarát már azelőtt feltettem a repülőre, hogy a sajtóban bejelentették volna a film elkészítését. Épp most beszéltem vele, Los Angelesben van. Ő szuper, szuper, szuper és az enyém, az enyém, az enyém. Az összes többi szukának földig kell majd előttem hajolnia! Örültem. Örültem Sarah Jane-nel. És örültem Zarának is. – Most Los Angelesben él? Azt hittem, elköltözött Dél-Afrikába. – Ó, nem! Bel Airben lakik! Mindkettőnket mesésen kellene felöltöztetni az ebédhez. Szükség van valami nagyon különlegesre. Már csak tíz hét van hátra. Gondolj ki valami zseniálisat! PÉNTEK, DECEMBER 12., 7.04 Őrjöngő dörömbölés a bejárati ajtómon. Ameddig csak lehetett, beépítettem az álmomba, aztán beadtam a derekam, és felkeltem. Ki keres ilyen korai órán? Bizonyára Jake, hogy elmondja, mennyire szeret. Általában ő az. Nagyon nevetséges. Reggel hét óra van. Ledübörögtem a lépcsőn és kinyitottam az ajtót. Igen, Jake áll ott kihívóan. Volt olyan idő, amikor elképesztett volna a szépsége. Most minden, amire gondolni tudtam, a következő volt: a) bárcsak rátenne egy zacskó mirelit zöldborsót az ajkára, hogy ne legyen olyan dagadt; b) bárcsak megmosakodna; c) bárcsak eltűnne. – Lefeküdtem Jazzel tegnap este – jelentette ki, nyálnyomokkal a szája körül. – Mit szólsz hozzá? – Jó, csodálatos, nagyszerű. – Most örülsz? – Örömmámorban úszom. Örülök, hogy továbbléptél. Elfordult, és keserves képet vágott. Majdnem becsuktam az ajtót, amikor visszafordult és rám üvöltött: – Te egy léha kurva vagy. Sérteget?

Ez is a gyógyulás jele. Mint amikor egy seb gyógyulni kezd. 12.19 A TÖLGY – Reggelt, Lola – köszöntött Oszama. – Jól vagy? – Igen, jól. És te? – Remekül, igen remekül. Melegen egymásra mosolyogtunk. Egészen őszintén, a kapcsolatom Vén Aszaltszilvaszemmel elég fura volt, mióta csatlakozott a tranyóestéhez. Csak egyszer jött el, majd nem lehetett rávenni, hogy újra jöjjön, azt mondta, hogy a filmek minősége miatt. Ismét eljárt Ennisbe, péntek esténként. Közben pedig továbbra is az a vidám pincér, aki jókat nevet, ha megkérdezem a napi levesről, hogy „Darabos?” – de talán nem annyira szívből jövőn, mint régen. Kerestem egy szabad helyet. Csak Considine és a menyétképű volt ott rajtam kívül. Szokatlan, hogy ott voltak – Considine rendszerint dolgozott péntekenként. Ő és a menyétképű nagyon belemerültek a beszélgetésbe. Considine meglátott. – Lola – kiáltott oda. – Gyere, ülj ide. Kissé vonakodtam. Nem tudtam, hányadán állok Considine-nel, és még soha nem mutatott be menyétképű Gilliannek. Milyen tehetségesek a rajzfilmkészítők. Bármilyen élőlényt elő tudnak állítani – dingót, bikát, menyétet –, és miközben megrajzolják a jellemző vonásokat, még aranyossá is tudják őket tenni. Gillian tényleg nagyon csinos. De kétségtelenül egy menyéthez hasonlít. – Hogy vagy, Lola? – kérdezte Considine. – Csúcsformában. – Nem tudom, mitől, de kitör belőlem a szarkazmus minden alkalommal, amikor találkozunk. – És te? – Én is csúcsformában. – Igen, ő is szarkasztikus. Gillian megszólalt. – Lola, Rossa szeretne egy szívességet kérni. Gondoltam, ó, Jézus szent anyja, mi lesz még? Nem elég, hogy átengedem az otthonom egy tranyó csapatnak, minden héten egyszer? Mi a fenét akarnak még? – Folytasd – sürgette Gillian Rossát. – Kölcsönkérhetem a pumpád? – Úgy érted, a lenyomós kávéfőzőm?

– Nem – magyarázta Gillian. – A másikat. Dugulási problémánk van. – Ez most eufemizmus egy női problémára? – Ó, istenem, nem. Dugulás a házban. (Megpróbálta elmagyarázni. A szennyvízcsatornával kell csinálni valamit. Nem tudok további információt adni. Akármikor hallom a szót, hogy szennyvízcsatorna, rögtön elsötétül minden.) – A pumpát a mosogatód alól – magyarázta Rossa. – Egyszer már elkértem Tim Twoomey-tól. Átadtam a ház kulcsát. – Menj. Vidd azt a nyomorult eszközt. Tedd, amit tenned kell. Tedd vissza oda, ahol találtad. De kérlek, ne mondj el részleteket, mert elájulok. Elment, és ott hagyott Gilliannel. – Éppen dolgoznia kellene – mondta. – Kivett egy szabadnapot, hogy segítsen nekem. – Kedves tőle. Hallgatás. Aztán megszólalt: – Nagyszerű dolog, amit csinálsz. Nem voltam egészen biztos, mire gondol. A pumpa? A péntek esték? – Ez nagyszerű lehetőség Rossának. Vagy mondjam inkább, hogy Chloe-nak? – Ööö… igen. És nem bánod…? – Rosszabb dolgokat is csinálhatna. Lenyűgöző lány. Nagyon nyugodt. – A baj az, hogy én nem vagyok ebben a hasznára. Farmert hordok, és nem festem magam. Igen, menyétszerű arcocskája mentes volt mindenféle mesterséges színezéktől. – Furcsa – jegyeztem meg. – Sokkal jobban néz ki nőként. – Igen? – Eltűnő mosoly. Az arckifejezése meglepett. – Nem gondolod, hogy Rossa jóképű? Atyaég! Éppen most inzultáltam a barátját! – Persze hogy jóképű. Csak úgy értem, hogy nőként még vonzóbb. Mennem kell. Sürgős találkozóm van Galwayben. Szerencse, hogy valóban sürgős találkozóm volt Galwayben, különben csak azért vezettem volna száz kilométert az Eyre Square-ig (Galway központjába), hogy megszökjem a kínos helyzet elől.

14.30 NAGY, FÉNYES AMERIKAI BANK. GALWAY. Kaptam egy aprócska styling munkát. Váratlan forrásból érkezett a felkérés – Nkechitől. Nem akart Dublinból leautózni, és én a környéken voltam. Mindkettőnknek jól jött. Női ügyvezető igazgató fényképezkedni akart a cég prospektusához. A cél az volt, hogy olyanná varázsoljuk, hogy melegnek, hatékonynak, acélosnak, nőiesnek, megközelíthetőnek, szorgalmasnak, humorosnak és hatékonynak tűnjön. Könnyű. (Minden a kiegészítőkön múlik.) 18.39. ÁTKOZOTTUL LASSÚ A FORGALOM. PÉNTEK ESTI EXODUS GALWAYBŐL. FÉLTEM, HOGY LEKÉSEM A TRANYÓKAT. Végre hazaértem, és kiugrottam az autóból, majd felfedeztem, hogy nincs meg a ház kulcsa! A drótkerítés alatt átlimbóztam Rossához. – Kulcs – csörgette felém. – Visszatettem a pumpát a mosogató alá. Nagyon köszönöm. – Tartózkodj a további részletektől. Ettől a dologtól mindig felfordul a gyomrom. – Hé, Considine! – Valami furcsa zaj a kapu környékén! Valaki kiabál a sötétségből a ház mögött. – Figyelj ide, barátom, ne foglalkozz vele! Ez a nő csak ugrat, oké? Ijedten meresztettük a szemünket a sötétségbe, ahonnan a hang jött. Ekkor Jake besétált a bejárati ajtó felől jövő fénybe, mint egy rossz krimiben. Rám nézett, és gúnyosan azt mondta: – Kár itt lófrálnod. Nemsokára le fogsz feküdni az összes férfival Knockavoyban. – Hagyd békén – csitította mély hangján Rossa. – Csak a pumpáját kértem kölcsön. – Aha – Jake undokul felnevetett. – Nekem is kölcsönadta a pumpáját egy kis időre. – Na, most már… – szólt rá Rossa. – Hagyd – mondtam. – Ne törődj vele. Elképesztő volt ez az egész – szinte mesterkurzus arról, hogyan nem lehet valakit visszaszerezni. Ha még egy icipici érzelem maradt

volna a szívemben Jake iránt, akkor most örökre kitörölte volna ez az őrültség. – Hazakísérjelek? – kérdezte Rossa. – Nem, nem csak néhány méternyire van. És készülnöd kell a ma estére. – De ez a te embered egy kicsit… őrültnek tűnik. – Ártalmatlan. – Akkor is hazakísérnélek, ha úgyis mindegy. – De kiabálni fog velünk. – Botok és kövek. – Oké, én hadonászom botokkal… – …én pedig köveket dobálok. SZOMBAT, DECEMBER 13., 11.22 TELEFONHÍVÁS BRIDIETÓL – Olyan másnapos vagyok, mint az állat – panaszolta rekedten. – Karácsonyi parti volt tegnap este. Szerencséd, hogy a magad ura vagy… – Munkanélküli. – Legalább nem kell elszenvedned a karácsonyi partit. Ó, Lola, másnapos vagyok, mint az állat. – Hol hallottad ezt a kifejezést? – A tévében. Jó, nem? – Nagyon jó. – Gondolkoztam. Paddy de Courcyról. Egy ilyen férfi, mint ő bárkit felhívhat, ha szeretkezni akar. – Ebben van valami másnapos, hölgyem. – Nem a szex miatt hívott. – Akkor miért? – Kezdtem gyanakodni. Nem valószínű, hogy Bridie azt fogja mondani: mert még mindig szeret. – Fenn akarja tartani a látszatot. – Miért akarná fenntartani? – Mert tudsz róla dolgokat. Néhány héttel ezelőtt sokat írtak az újságok Dee Rossiniről és a szexuális életéről. Majdnem le kellett mondania. Kitálalhatsz az újságoknak mindarról a furcsaságról, amit Paddy szex címén veled művelt. Rendkívüli szenzáció lenne. – Nem voltak furcsaságok.

Morális magaslatokról beszéltem, mert Bridie nemrégiben bevallott egy szégyenletes titkot. Mióta férjhez ment, „kapcsolata” Barryvel leszálló ágba került. Barry év végi értékelést végzett (HR-es), és közölte Bridie-val, hogy csak tizenötször szeretkeztek az elmúlt évben – egyszer egy hónapban, plusz még egyszer a születésnapján, a házassági évfordulójukon és azon a napon, amikor Kildare megnyerte az ír futballbajnokságot. (Furcsa, hogy egyikük sem Kildare-szurkoló. Talán ez összefügg az összekötő úttal?) – De igen, ez furcsaságnak számít, Lola. Be kell vallanom, abban az időben úgy éreztem magam, mint egy szexuális analfabéta, hozzád képest. De ha visszanézek… Nem túl sok szerelem volt abban a szexben, amelyet Paddy de Courcyval folytattál. Fogadok, hogy a felét se mondtad el annak, ami köztetek történt. Elképedtem. Bridie olvas a gondolataimban? – Azt mondta, hiányzom neki – kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. – Persze hogy hiányzol neki! Alicia, a lóképű, nem valószínű, hogy partner a perverz szexben. – Nem perverz. Erotikus. – Perverz. Perverz, perverz, perverz. Bridie a legerősebb akaratú ember, akivel valaha is találkoztam. 15.27 ROSSA CONSIDINE A HÁZA ELŐTT BÜTYKÖLI AZ AUTÓJÁT – Hé – szóltam oda neki. – Hahó. – Hogyhogy nem úton vagy? – Inkább holnap megyek. – Rendben. Figyelj. Gondolkoztam. – Miről…? – Felállt a bütykölésből, és odasétált hozzám az úton. – Hamarosan karácsony. Kellene egy karácsonyi parti. A mi kis pénteki bandánknak. – Mi jutott eszedbe? Azt hittem, kissé vonakodsz részt venni a keresztöltözés – bocsánat – tranyó-dolgokban. – Hát igen. De beszéltem a barátnőmmel, Bridie-val. Mesélte, hogy tegnap volt a céges karácsonyi bulijuk. Hajtogatta, hogy másnapos, mint az állat. Tetszett a kifejezés.

– A hét bármelyik napján berúghatsz. – Kell valami ürügy. Ha ürügy nélkül kezdek inni, attól tartok, állandóan részeg leszek. – Akkor hát mire gondolsz? – A következő kedd? Az a karácsony este előtti nap. – Mit csinálsz karácsonykor? – Birminghambe megyek négy napra. Ott él az apám. Aztán a barátaimmal, Bridie-val és Treese-szel Edinburghba megyek szilveszterezni. Nem jövök vissza Knockavoyba január negyedikéig, ezért jobb, ha kedden tartjuk a partit, huszonharmadikán. Ennél később már túl késő. Vehetek karácsonyi sütit, forralt bort, pukkanó szaloncukrot és más hasonlókat. – De ez sok pluszmunkát jelent. Hadd beszéljem meg a többiekkel. A tranyók informális hálózatot alkottak, így hét közben is kapcsolatba tudtak lépni egymással. Ebben nem voltam benne. De örültem neki. – Léha kurva! Ez Jake volt. A semmiből került elő, és egy biciklin hajtott el előttünk. Nem voltam biztos, hogy mi a legmeghökkentőbb. A hirtelen megjelenése. Vagy a tény, hogy biciklin ült. (A bicikli nem használt a szexepiljének. Határozottan nem volt biciklis személyiség. Kevesen azok.) – Léha, de nem kurva – kiabáltam utána. Rájöttem, hogy nem hall, de meg kellett magamat védenenem, ezért Rossához fordultam. – Nem vagyok kurva – mondtam. – Már vissza tudok vágni. – Miért mondod, hogy léha vagy? – A munkám miatt. Mindenki azt mondja, hogy a stylistok léha idióták. Egyszer hallottam egy nagyon jó dumát: a kokain isten üzenete, miszerint túl sok pénzed van. Ugyanígy, amikor elég styling munka van ahhoz, hogy minden stylistnak fedél legyen a feje fölött, akkor az ország már túl gazdag. – Így hát most rengeteg munkád van? – Hát nem, de ez az én hibám. Van egy kedves kliensem, Sarah Jane Hutchinson, aki küldött egy új klienst, de mivel nem tudtam Dublinba menni, elvesztettem a munkát.

– Miért nem tudtál Dublinba menni? Azonkívül, hogy nem túl vonzó hely. – Mert a volt barátom ott lakik. A múltkor, amikor visszamentem, megláttam a lóarcú barátnőjével. Majdnem elhánytam magam az utcán, és még ez volt a legkevésbé rossz dolog, ami velem akkor történt. – Akkor csak Clare megyén kívül működsz. Megráztam a fejem. – A nyugati parti styling sohasem lesz olyan hatékony. A legtöbb gazdag nő Dublinban lakik. A legtöbb jó üzlet Dublinban van. Igen, ide lehet hozni egyet s mást, de így sokkal drágább, mint amikor személyesen ott futkározom a jó dublini üzletekben és megtöltöm a bevásárlókocsimat a legmenőbb holmikkal. – Értem. – Stílustanácsadónak lenni legtöbbször elég frusztráló munka. Igen, őszintén, Rossa Considine. Látom az arcodon, hogy nem győztelek meg. Nyilvánvalóan nem olyan fontos, mint a környezetvédelmi munka, amelyet te végzel. De az emberek, akiknek segítek, fontosak. – Hé, kinek mondod ezt? Én ismerem az értékét annak, amit csinálsz, Lola. Keményen ránéztem. – Szarkasztikus vagy, Rossa Considine? Nagyot sóhajtott. – Ez nem szarkazmus. Mondj még valamit a munkád frusztráló jellegéről. – Hát… ha egy találkozón kiderül, hogy félreértettem egy kliens kívánságát, vagy nem mondott igazat a méretéről – gyakran megtörténik, azt mondják, tízes méret, mert szégyellik bevallani, hogy tizennégyes –, akkor nincs lehetőség a változtatásra. Dublinban kiszaladsz és szerzel még ruhát, de itt, ha hiba történik, nincs lehetőség kijavítani. Ott vagyunk a rossz ruhákkal és a találkozó egy rémálom. – Már értem, amit mondasz. – Elgondolkodó, érdeklődő arckifejezés. Nem szokványos válasz. Hát igen, egy tranyóval beszélgetek. – Atyaég, Rossa, jobb, ha hazamegyek, mert már nem érzem a lábam. Már régóta álltunk a hidegben. – Szeretnél bejönni egy teára vagy valami hasonló? – Ó, nem, nem. – Hirtelen elbátortalanodtam.

HÉTFŐ, DECEMBER 15., 19.29 MRS. BUTTERLYNÉL Szívmelengető hír, Mrs. Butterly ötlete! Oszama többé nincs egyedül. Péntek esténként menyétképű Kilbert fogja elkísérni a moziba Ennisbe. Van kocsija, és elviszi, így nem kell buszra szállnia. Ezenkívül menyétképű így elfoglalja magát, míg a barátja női ruhába öltözik. (Bár Mrs. Butterly nem ezt mondta. Ez az én privát gondolatom volt.) A közösségi szellem működésbe lép. SZERDA, DECEMBER 17., 19.07 BEMEGYEK A VÁROSBA VACSORÁZNI Rossa Considine hazaért a munkából. Átszólt: – A karácsonyi akció kezd összejönni. – Nagyon jó. PÉNTEK, DECEMBER 19. Rossa Considine hazudott! A karácsonyi parti egyáltalán nem alakul jól! Natasha megtorpedózta. – Nem akarom itt tölteni a karácsonyt úgy, hogy nézem Az élet csodaszép című filmet és gyümölcstortát eszem – mondta némi megvetéssel a hangjában. – El akarunk menni táncolni. – Térj magadhoz, Natasha, könyörgök! – kiabáltam. – Meg fognak lincselni a Baccarat-ban. (Baccarat a helyi diszkó.) – Nem – Natasha megrázta fejét. – Limerickben tudok egy helyet, amely „együtt érez” velünk. – És mi a probléma…? – Szükségünk van egy furgonra. És valakit ki kell választanunk, hogy vezesse. – Én majd vezetek – ajánlkozott Chloe. (Ezen a héten egy rendkívül stílusos nyakba kötős ruhát visel. A Topshopból. Átlagos női ruha, tizennyolcas méretben.) – Nem, te nem vezethetsz – mérgelődött Natasha. – Ez a mi karácsonyi partink, hölgyeké, és ha Lola nem vezet, akkor nehézségei támadhatnak a helyi munkanélküli-segélyével. – Ez zsarolás! – Chloe felháborodott. – Natasha, először is Lola volt az, aki javasolta a karácsonyi partit! De Natasha telebeszélte a többi tranyó fejét egy olyan diszkóval, ahol szabadon táncolhatnának hasonszőrűekkel.

– Kérlek, Lola – könyörgött Blanche. – Úgy szeretnénk menni. – Igen, nagyon szeretnénk – tette hozzá Sue. – Rendben – mondtam kissé zsörtölődve. Ezek a fránya tranyók… – Lola, ne – tiltakozott Chloe. – Rendben van – válaszoltam neki. – Ez a hivatásom. Megcsinálom. – Csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy ez a hivatásod. – De úgy tűnik, hogy ez az igazság. Szent Lola, a tranyók védőszentje. – Keresztöltözők – javított ki Natasha. – Tranyók, tranyók, tranyók, tranyók, tranyók. – Nem voltam jó hangulatban. – Fogjátok be, vagy nem viszlek el benneteket. – Elnézést…! – Javasolhatnék egy megoldást? – próbálta Chloe lecsillapítani a kedélyeket. – Lola, elmehetnénk szórakozni egy másik alkalommal is? Itt helyben, ahol nincs szükség sofőrre. Karácsony után? Amikor visszajöttél Birminghamből. Teletöltenélek itallal, hogy úgy berúgj, mint az ágyú. Nem kell együtt lenni az itteni hölgyekkel. Persze más barátok Knockavoyból jöhetnének. – Mint például kicsoda? – A szörfös? Jake, ez a neve? – Némi csillogás Chloe szemében. – Igen, meghívhatnánk Jake-et. – Gyöngyöző nevetés a gyomromban. – Ott állhatna a kocsma távoli csücskében… – …és kiabálhatna nekünk. Nevetésben törtünk ki, miközben Natasha fagyosan figyelt. 22.13 MINDENKI ELMENT, KIVÉVE CHLOE Mostanában Chloe szokásává vált, hogy ott marad, miután a többiek elmentek, hogy segítsen rendet rakni. – Gondolod, hogy Noël felesége tényleg elhiszi, hogy a haverokkal jár el szórakozni minden péntek este? – kérdeztem, miközben kidobtam a megmaradt falatkákat. – Nehéz elhinni. Talán könnyebb, ha úgy tesz, mintha elhinné. – Szerencsés vagy – mondtam. – Gillian tényleg jó fej. Egyáltalán nem érdekli.

– Nagy szerencse – ismerte el Chloe, miközben követett a konyhába. – Gillian rendkívül rugalmas. Persze azt mondja, hogy ha lenne választása, azt szeretné, hogy abbahagyjam ezt a dolgot. Túlságosan veszélyes. – Egy kis mosogatószert löttyintett a koszos poharakra, aztán hirtelen megkérdezte: – Volt valaha is keresztöltöző barátod? Szünet. Hosszú szünet. Túl hosszú a rövid válaszhoz képest. – Nem – válaszoltam. De… – De… – Volt egy barátom, aki másféle… érdeklődésű volt. Chloe megállt és elzárta a melegvíz-csapot. – Érdeklődés? – Tudod… szexuálisan. Chloe elgondolkozott. Semmi látható reakció. – Az ilyenfajta dolog rendben van – mondta. – Ha te is élvezed. – Érdekes… volt. Jó, ha tágítod a határaidat, nem? – Igen… ha mindketten boldogok. Hirtelen bevillant egy emlék. Az, amikor Paddy elvitt Cannes-ba. Magán-repülőgép. Limuzin várt a lépcső alján. Hatalmas lakosztály a Martinique Hotelban. Amikor beléptem, az ágyon drága holmikkal teletömött reklámszatyrok hevertek a legelegánsabb üzletekből. Én pedig szobáról szobára szaladgáltam, sikoltozva, amíg egyszer csak belebotlottam egy gyönyörű, szenvtelen arcú orosz nőbe, aki Chanel kosztümöt viselt és a nappaliban várakozott. Mit csinál ez itt? Egy rövid pillanatig azt gondoltam, hogy talán a titkárnője. Elképzelhető, hogy Paddynek van valami munkája a hétvégére. És akkor Paddy azt mondta: – Ez itt Alexa. Ő lesz a barátunk… amíg Cannes-ban vagyunk. Barát? Barát? Jaj, ne. És Paddy azt mondta, kéjes mosollyal az arcán: – De bizony. Végigfutott rajtam a hideg, és émelyegni kezdtem, amikor eszembe jutott. – Lola, jól vagy? – kérdezte Chloe, aggodalommal a hangjában. – Igen, jól, jól, csak… az a barátom, akit említettem. – …Igen…

– …Rákényszerített, hogy lefeküdjem egy prostituálttal. Egy oroszszal. Aztán ő feküdt le vele, és nekem néznem kellett. – …Ööö… És nem volt ellenedre? – Abban az időben nem. – És most? – Most igen. – Elcsuklott a hangom és egész testemben remegni kezdtem. – Egyszerre csak undorítónak éreztem az egészet. Szégyenletesnek. Megalázónak. Nem értem, hogy voltam erre képes. Ezzel nem tágítottam a határaimat. Nem voltam szexuális kalandor. Egyszerűen hagytam magam megalázni. – A hangom egyre magasabb lett és egyre jobban hadartam, és kapkodtam levegő után. – Gyere, és ülj le. A nappaliban voltunk, az ölébe ültetett, mint egy kisgyereket, és olyan szorosan ölelt magához, hogy megnyugodtam. Nagy levegőt vettem, és erőszakkal addig tartottam a tüdőmben, amíg újra normálisan tudtam lélegezni. Nekidőltem. Nagyon megnyugtató volt, ahogy karjában tartott, és azt gondoltam, milyen szép és nagy keze van. – Visszautasíthattam volna – nyeltem egyet. – Azt hiszem, ezt kellett volna tennem. – De nem tetted. Ha meg tudtad volna tenni, megtetted volna. – Igen, igen. – Olyan hálás voltam, hogy megértett. – Féltem, hogy… kigúnyol. Féltem, hogy kiábrándul belőlem. Féltem… Egyszerűen féltem. Voltak más alkalmak, voltak más borzalmas dolgok is. Nem értettem, hogy miért pont ez az esemény volt annyira kirívó, hogy kijött belőlem. 0.44 AZ ÁGYBAN. NEM TUDTAM ALUDNI. Azon gyötrődtem, miért meséltem ezt el Chloe-nak. Akkoriban a prostituálttal és Paddyvel hármasban folytatott szex szinte normálisnak tűnt. De most már másképp gondolom. Most furcsának és betegesnek tűnt. Valójában rájöttem, hogy a Paddyvel folytatott szex kezdettől fogva furcsa és beteges volt. Amikor az első randin elvitt egy szexshopba, erotikusnak gondoltam! Ma már látom, hogy ezzel tesztelt. Azt akarta megtudni, hogy meddig mehet el. És úgy döntött, hogy mindenre hajlandó leszek.

Annak ellenére, hogy mindent megcsináltam Cannes-ban, amit csak kért, tudhattam volna, hogy rossz úton járok, mert senkinek nem beszéltem róla. Volt olyan idő, amikor azzal dicsekedtem, hogy a Paddyvel folytatott szexuális életem mennyire izgalmas. De eljött az az idő, amikor már nem beszéltem erről Bridie-nak és a többieknek. Mert észrevettem, hogy már másképp viszonyulnak hozzám. Már nem irigyeltek, és már egyáltalán nem voltak lelkesek. Valami mást kezdtem érezni, azt hiszem, aggodalmat. SZOMBAT, DECEMBER 20., 8.33 ÚTBAN TIPPERARYBE KARÁCSONYIPARTI-STÍLUSTANÁCSADÁSRA. Rossa Considine köteleket és más efféléket pakolt ki a kocsija csomagtartójából. Odajött a közös kerítéshez, és megkérdezte, hogy vagyok. Nagyon kedvesen nézett rám, és egy percig nem értettem, miért. Elfelejtettem, hogy beszéltem neki Paddyről és Alexáról. Pedig nem is neki mondtam, hanem Chloe-nak. Mérges voltam, hogy tud erről. Mintha Chloe visszaélt volna a bizalmammal és elmondta volna a titkot Rossának, az ikertestvérének. – Rendben. Most mennem kell. Megtarthatta volna magának az együttérzését, a részvétteljes tekintetét meg az összes többit. Ha Rossa Considine együttérzésére tartottam volna igényt, akkor neki mondtam volna el. 19.17 A TÖMLÖC ELŐTT – Hé, Lola Daly! Egy szóra, ha lehetne! – kiabált ki Főnök. Bementem és hagytam, hogy meghívjon egy italra. – Igaz, amit hallok – szegezte nekem a kérdést Főnök –, hogy menyétképű Kilbert Oszamával barátkozik esténként, miközben maguk női ruhában szaladgálnak? Atyaúristen! Te jó szagú úristen! – Honnan tud a női ruhákról? Titokban akartuk tartani. – Ebben a városkában nincsenek titkok, Lola Daly. Legalábbis sokáig. Soha nem hittem igazán a bosszúszomjas-öltözködős filmklub sztorijában, ezért tegnap este kémkedtem maga után. Hárman elrejtőz-

tünk a ház előtt, és figyeltük magukat az ablakon keresztül. Csodálkozom, hogy nem hallották az elfojtott hahotánkat. – Majdnem lelepleződtünk, annyira nevettünk – tette hozzá Főnök. Atyaég! – Fáj nekem, hogy nem bízott bennem, Lola. Azt gondoltam, hogy barátok vagyunk… – Igen, Főnök, barátok vagyunk. – Szégyelltem magam. Tényleg kedves volt hozzám, rávett, hogy kérjek munkanélküli-segélyt, hogy szedjek B-vitamin-kapszulát stb. De azt nem kívánhatja, hogy minden titkomat eláruljam. – Pontosan tudom, milyen „hölgyek” járnak hozzád. Ellenőriztem a rendszámtáblákat. Szóltam Mossnak, és együtt kinyomoztuk a neveket és címeket. Ó, istenem, ha Noël tudná, hogy már mindenki tud a péntek estékről, hisztérikus rohamot kapna. És ráadásul az egyik „hölgy” a rend őre… Megfogtam Főnök karját, ami nem volt szokásom, csak vészhelyzetben. – Nem szabad senkinek elmondania – könyörögtem. – Kérem szépen… Ezek a szegény férfiak csak így tudják kiélni a szenvedélyüket. – Kinek mondanám el? – Hát mindenkinek! – Tényleg, kinek is ártanak? Elvégre nem szadomazofilmeket forgatnak. És különben is jót röhögtünk magukon. – Szakadjon le a témáról. Ronda dolog kinevetni a tranyókat. – Valójában – vágott vissza Tanár úr kioktató hangon – nem helyes őket tranyóknak hívni, mert egyikük sem homokos. Tanár úr hosszas értekezésbe kezdett a szexualitás és a keresztöltözés kapcsolatáról. VASÁRNAP, DECEMBER 21., 20.47 A TÖLGY Bár vasárnap este volt, rengeteg nép nyüzsgött. Kétségtelenül a karácsonyi időszak miatt. Órákat kellett várni a napi nem darabos levesre. Szegény Oszama alaposan lejárta az egyiptomi lábát. Considine jó néhány macsó fickó között ült, hatalmas sáros bakancsos lábát szétvetette, óriás markában söröskrigli. Ezek bizonyára a barlangkutató cimborái. Mi lenne, ha tudnák, mivel foglalkozik

Considine péntek esténként… De az is lehet, hogy tudják. Hiszen Gillian tudta. Egy másik asztalnál a szörfös fickók rivális csoportja, köztük Jake. Felkészültem a sértegetéseire, de nem vett rólam tudomást. Túlságosan lefoglalta a Jazzel való profi csókolózás. Jaz volt a tetovált lány, akivel a szörfös fiúk partiján találkoztam hetekkel ezelőtt. Ő volt az, aki figyelmeztetett: – Jegyezd meg a nevem. – De én azonnal elfelejtettem. Jake megvetően nézett rám, aztán növelte a smárolás intenzitását, és a kezét becsúsztatva Jaz öve alá, nyíltan simogatta a fenekét. Kedvesen mosolyogtam. Reméltem, hogy boldogok. Megrémültem, amikor rájöttem, hogy ezt őszintén így gondolom. Hogy létezik, hogy ennyire nem érdekelt, hogy egy másik nővel van? Már semmit sem jelentett nekem? Talán érzéketlen, fura, sérült csodabogár vagyok, akinek már soha nem lesz normális kapcsolata. Nem. Eszembe jutott; egészen addig odavoltam Jake-ért, amíg nem próbálta komolyra fordítani a dolgot. És ne felejtsük el, hogy gyógyulófélben voltam. HÉTFŐ, DECEMBER 22., 5.05. KÉPTELEN VOLTAM ALUDNI. VÁRTAM A HAJNALT. Paddy emléke foglalkoztatott. Valójában ezek a gondolatok ébresztettek fel. Megpróbáltam vidámabb dolgokra gondolni – például a karácsonyi partira, amely kezdett összeállni. Sikerült bérelni egy furgont az ennistymoni Gregantől („Autókölcsönzés, gyógyszer- és temetkezési igények kielégítésére.” Frappáns reklámszöveg.) Chloe intézte. De ez nem javított a hangulatomon. A hajnali sötétségben nagyonnagyon magányosnak éreztem magam, és szerettem volna Chloe-val beszélgetni. Megértette, amit Paddyről meséltem. Nem ítélkezett. Egyszerűen kedves volt. Hihetetlenül furcsa helyzet. Chloe csak egyszer egy héten volt elérhető számomra, Hamupipőke csak péntekenként jött el hozzám. És más napokon nem hívhattam fel. Behunytam a szemem, küszködtem a múlt árnyaival, és közben próbáltam elaludni. De nem tudtam megszabadulni a rettenettől. – Anyu? – kérdeztem.

De ahelyett, hogy meghallottam volna, egy borzalmas emlék jutott eszembe Paddyről. – Anyu? – hívtam újra. De a rettenetes képek tovább peregtek az agyamban. Vírusos influenzával feküdtem. Annyira rosszul voltam, hogy Paddynél laktam néhány napig, amíg jobban lettem. Reggelenként, mielőtt elment dolgozni, beadta a gyógyszereimet és ugyanezt tette este is, amikor hazaért. Az egyik ilyen estén hallottam, amikor bejött. Felkapcsolta a villanyt és felébresztett csapzott delíriumos álmomból, amikor éppen arról álmodtam, hogy egy hatalmas házban sétálok és keresem a fürdőszobát. Félálomban rájöttem, hogy ki kell mennem, de néhány percig nagyon vágytam egy ágytálra, aztán sikerült kiemelkednem a forró ágyneműből és bevonszoltam magam a fürdőszobába. Éppen a vécén ültem, homlokomat a hideg csempének támasztva, amikor észrevettem, hogy Paddy követett. Nem nagy ügy. Kezdettől fogva erősködött, hogy hagyjam nyitva a fürdőszobaajtót. Soha nem szoktam meg igazán, de az összes többihez képest, amiket csináltunk, az a kívánság, hogy egyedül pisilhessek, nem tűnt lényegesnek. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Kutyául. Milyen volt a napod? – Á, a szokásos. Fölkeltem. Lehúztam a vécét. A hideg víz alá tartottam a kezem, és amikor megpróbáltam visszatérni a hálószobába, Paddy elállta az utam. – Mit akarsz? – kérdeztem. – Téged. – Nekinyomott a mosdó szélének. Ezt nem teheti velem… Az én állapotomban! De az erekciója, amelyet a nadrágján keresztül éreztem, nem hagyott kétséget afelől, hogy szeretkezni akar. Alig álltam a lábamon. Kezét a vállamra tette és a nyakamat csókolgatta. – Paddy – kérleltem –, ne most, ez most nem fog menni.

Becsúsztatta a kezét a pizsama fölsőm alá, és addig dörzsölte a mellbimbómat, amíg megkeményedett. Vissza kellett tartanom a sikítást. Egy percen belül már kint volt a szerszáma, és döfködte a pizsamanadrágomat. A még mindig kemény mellbimbóm hozzádörzsölődött a pizsama anyagához, ez annyi irritált, hogy legszívesebben letéptem volna a bőröm. – Ne – kiáltottam, ezúttal hangosabban.– Paddy, rosszul vagyok. Megpróbáltam kibújni a szorításából, de sokkal erősebb volt nálam. – Paddy – üvöltöttem. – Ezt nem akarom. De a pizsamanadrágomat már letolta a térdemig, a combom libabőrös lett, és hiába ellenkeztem, Paddy a száraz hüvelyembe hatolt. Fájt. Rövid, brutális lökések, mindegyiket egy morrantás kísérte. – Kérlek… – Fogd. Be – szűrte a szavakat összeszorított fogán keresztül. Azonnal abbahagytam a küzdést, és engedtem, hogy tovább nyomakodjon, miközben a hátamba fájdalmasan belevájt a mosdó pereme. A morrantások egyre hangosabbak lettek, a lökések egyre inkább éles késszúrásokra emlékeztettek, aztán Paddy reszketni és nyögdécselni kezdett. Végül elernyedt, a teste ráomlott az enyémre, az arcomat szinte betemette a mellkasa. Alig kaptam levegőt. De nem panaszkodtam. Hagytam, hogy csináljon, amit csak akar. Egy kis idő múltán kihúzódott belőlem, és kedvesen rám mosolygott. – Vissza kellene menned az ágyba. A hálószoba felé támolyogtam, és mivel nem tudtam, mit gondoljak, elhatároztam, hogy az a legjobb, ha nem gondolok semmit. Egykét nappal később úgy döntöttem, hogy a viselkedése érthető volt. Mivel mindig ráhagytam a perverzebb dolgokat, azt gondolhatta, hogy legalább annyira vágytam a szexre, mint ő, és ezt még egy súlyosabb influenza sem csökkenthette. KEDD, DECEMBER 23., 19.30 Chloe megérkezett. Megölelt. Mióta kiderült az igazság Paddyről és az orosz prostituáltról, természetesnek vette, hogy megölel. – Korán jöttem – mondta. – Remélem, nem bánod. Csak ellenőrizni akartam, hogy minden rendben, és tudsz majd este vezetni. Ismered az

utat? Elmehetek és visszajövök majd nyolc harminckor, amikor a többiek megérkeznek, ha szeretnéd. – Nem, gyere be, gyere csak. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Azok után, amiket elmondtál pénteken? Remélem, nem voltál zavarban? Vagy sajnálod, hogy elmondtad? – Nem, Chloe. Valójában más is eszembe jutott. Aztán meséltem neki arról, amikor influenzás voltam. Később más emlékek is eszembe jutottak. Chloe kedves volt. Nem mondta, hogy „Miért nem hagytad egyszerűen el?”. Nem kérdezett semmi félelmet eset vagy megválaszolhatatlant. Csak hallgatott, szorosan tartott, és hagyta, hogy kibőgjem magam. 21.15 A karácsonyiparti-hadművelet hivatalosan elkezdődött. Natasha, Blanche, Chloe és Sue beszállt a furgonba, Chloe előreült mellém. Mindenki káprázatosan fel volt dobva. Sokkal vidámabbnak éreztem magam. Nincs jobb egy kiadós bőgésnél. 22.30 HQ KLUB, LIMERICK Leparkoltam a furgont. Kiözönlöttünk a parkolóba. Felvillanyozott hangulatban voltunk. Várakozás és aggodalom keveréke. Ez volt mindannyiuk számára (kivéve Chloe-t, aki már sokszor megtette ezt Seattle-ben) az első nyilvános megjelenés hölgyként. Mi lesz, ha Natasha nem jó információt kapott, és ez a HQ klub egy normális, tranyó mentes diszkó? Akkor nem kerülünk ki élve. De a parkolóbeli más nőkből ítélve, akik a klub felé vették az útjukat – miközben igazgatták a parókájukat, erős, mély hangon mondogatva, hogy „Ó, a fenébe”, és többször is megrándították a bokájukat a magas sarok miatt –, arra következtettem, hogy jó helyen járok. – Gyerünk. – Chloe-val előresiettünk, a többiek utánunk, kicsit lemaradva, majd végül kegyesen bebocsátást nyertünk. Kicsi, homályosan megvilágított helyiség. Csillogás mindenütt. Villódzó, színes fények vetültek a falra. Hangos zene. Elbűvölő külsejű nők és boldognak látszó férfiak nyüzsögtek mindenütt.

– Helló, szexi – szólt oda egy boldognak látszó férfi Natashának. – Szeretem a vörös hajúakat. Fogadok, hogy temperamentumos vagy. Szeretnél táncolni? – Miért ne? – válaszolta Natasha, és már ott sem volt. Még éppen csak az ajtóban voltunk! Aztán alig egy másodpercen belül Blanche is partnerre akadt. Sue, Chloe és én találtunk egy párkányt, amelyre letehettük kissé ragacsos, rózsaszínű italunkat. Bámultuk a táncparkettet. Néhány keresztöltöző úgy nézett ki, mint egy igazi nő. – Mert azok – próbálta Chloe túlkiabálni a zenét. – A keresztöltözők feleségei és barátnői, akik eljöttek, hogy támogassák őket. Egészen el voltam bűvölve. Azt gondoltam, hogy minden nő fel lenne háborodva, ha a barátjáról kiderülne, hogy keresztöltöző. Biztosan azért, mert én eléggé visszataszítónak találtam. Visszataszítónak egy olyan férfi esetében, akivel kapcsolatom van. Hogyan tudnám újra szexinek látni, ha egyszer megpillantanám rózsaszín fodros bugyiban? – Jön erre egy fickó – kiabáltam Chloe fülébe. – Fel fog kérni táncolni. De nem ez történt. Sue-t választotta ki, és én el voltam képedve. Chloe volt az egyetlen a lányaim közül, akit még nem kértek fel táncolni, pedig magasan ő volt a legcsinosabb és a legjobban öltözött közöttük – vörösborszínű átkötős, csillogó ruhában (szexi és egyúttal stílusos), cikcakkmintás harisnyában és elképesztő magas sarkú bokacsizmában. – Rossz jelzéseket adsz – kiáltottam oda neki. – Túl közel állsz hozzám. Menj, és táncolj. – Nem, remekül érzem magam. – Jézusom! – Chloe leesett állal nézte a táncparkettet. – Az ott Sue? Nyújtózkodtam, hogy jobban lássak. Az én állam is ugyanúgy leesett, mint Chloe-nak. Nem hittem a szememnek. Fantasztikus, hogy milyen tehetséget rejtegetünk egy élet során. Sue-ról, a hallgatag, golfsapkás krumpli termesztőről kiderült, hogy szédületesen tehetséges táncos. Úgy mozgott a teste, mintha csillogó higany lett volna. Ruganyos, hajlékony, a feje az egyik irányba, a válla a másikba. A lába, amely egyébként olyan volt, mint egy ványadt csirkéé, feszesnek és izmosnak tűnt a fényes harisnyában. Jó nagy felbolydulást keltett.

– Mint egy profi – mondta Chloe csodálattal a hangjában. – Ki tudta? Chloe-t – szépsége ellenére – senki sem kérte fel, és végül így szólt: – Táncoljunk egyet, Lola. Jobb, mint ha itt állunk, mint két idióta. – Rendben. Chloe remek táncos. Remek mulatság volt. Már régóta nem éreztem magam ilyen jól. Két hódoló közénk állt, de amikor rájöttek, hogy igazi nő vagyok, gyorsan odábbálltak. – És vele mi van? – Egyikük Chloe-ra mutatott. – Nem, ő férfi. Kétkedőn bámult Chloe-ra. – Na jó, magatokra hagyunk benneteket. 2.07 MINDENKI VISSZAÜLT A FURGONBA. INDULTUNK HAZAFELÉ. A hangulat magasra hágott, mindenki fel volt ajzva. Igazi bábeli zűrzavar tört ki, amikor elmondták egymásnak a hódolókról szóló történeteket. Megérezték az örömét annak, hogy először voltak nyilvános helyen nőként, és sok bókot kaptak. Mindenki boldog volt. A hajnali két óra ellenére sok kocsi volt az úton. Karácsonyi partik tömkelege. Lassú haladás. Még lassúbb haladás. Egyszer csak megálltunk. Olyan hosszú sor állt, mint egy esti csúcsforgalomban. Fények pásztáztak felülről. – Mi történik itt? Rendőrségi ellenőrző pont! Hirtelen rettenetes félelem uralkodott el a kocsiban. Nem azért, mert ittas voltam – mert nem voltam. De egy furgonnyi tranyót szállítottam. Tudtam, hogy mit gondolnak – kirángatnak majd az autóból, kezeket a tetőre, motozás a kényes részeken. A családokat tájékoztatják, a neveket kiteregetik a sajtónak. Lebuktunk. Chloe-hoz fordultam. A tekintetünk találkozott. Mindketten a padlón heverő térkép után nyúltunk. – Megfordulok – mondtam, de ő már tudta.

– Majd én mondom az utat – ajánlotta fel. Rátettem a lábam a pedálra, és könnyedén megfordultam az úton, aztán elhúztam, vissza Limerick felé, kikerülve a rendőrséget. De láttuk, hogy arra is van egy ellenőrző pont. Csapdába kerültünk. – Nem, nem, nem, nem, nem, nem, – nyöszörgött Natasha. – Annyi vesztenivalóm van! – Le kell térnünk a főútról – mondta Chloe, miközben a térképet tanulmányozta. Miközben hátul azon perlekedtek, hogy kinek van a legtöbb vesztenivalója, ha elkapnak minket, a másik ellenőrző pont fénye már láthatóvá vált az éjszakai égen. A forgalom kezdett lelassulni. – A francba – és vettem egy nagy levegőt. – Lola, a térkép szerint itt balra kell lennie egy alsóbbrendű útnak… itt, itt! – mondta Chloe. Egy jelzés sem mutatta, hogy lenne valahol egy alsóbbrendű út, de hirtelen megpillantottam, élesen balra húztam a kormányt, és ahogy megfordultam, a kerekek elég hangosan csikorogtak ahhoz, hogy felriasszák azokat a rendőröket, akik az út közepén álltak és a nátriumgőzlámpa fényében úgy néztek ki, mint egy űrhajóból kikászálódó földönkívüliek. Amint behajtottam az autóval a sötét mellékutcába, tudatában voltam annak, hogy feszülten figyelnek minket. Kiáltásokat lehetett hallani. – A francba! Megláttak. – Csak vezess tovább, Lola – csitított Chloe nyugodt hangon. – Jobbra kell majd fordulni, négyszáz méteren belül. Mindjárt jön. – De követnek minket! – kiáltotta Sue. – Ez komoly? – Igen, igen! Két tiszt egy rendőrautóban. Ez akkora sokk volt, hogy úgy éreztem magam, mintha felemelkednék és lebegnék. Rendőrök üldözték az autómat. Hogyan történhetett mindez? – Ők jobban ismerik a helyi utakat, mint mi – mondta Sue. – Rábasztunk. – Csak vezess tovább, Lola – ismételgette Chloe nyugodt hangon, miközben száguldottam a keskeny, kanyargós, kátyús úton, koromsötétben. – Na most, hölgyeim, figyeljetek. Hamarosan megállunk, és ti

négyen kiszálltok. Amilyen gyorsan csak tudtok. Aztán rejtőzzetek el. Lola és én továbbmegyünk, és ők követni fognak. – Remélhetőleg, szinte hallottam, ahogy gondolkodik. – Visszajövünk, amint tudunk. Itt fordulj jobbra, Lola. Szuper gyorsan reagáltam. A félelem fantasztikus dolog. – Chloe, te is szállj ki. – Miért kellene velem maradnia és vállalnia a felelősséget? – Semmiképpen sem hagylak egyedül. – Ó, istenem, csak nem a szirénát hallom? Igen. Rettenet. Még annál is rosszabb, már láttam a rendőrautó reflektorját. A vidék annyira sötét volt, hogy az útkanyarulattól függően néha megvilágította az utat. – Oké, Lola – figyelmeztetett Chloe. – Készülj a megállásra. A többiek pedig készüljenek a kiugrásra. Az út túl keskeny, hogy elrejtsen három tranyót. Nem értettem, hogy az autóból való kiugrás hogyan fogja megmenteni őket. De bekanyarodtam valaminek a kiszélesedő bejárata elé. A tranyók kiözönlöttek, mint az ejtőernyősök. Becsapódott az ajtó. Továbbhajtottam egy kavicsos úton. – Mi volt ez a hely? – Egy kőbánya. – Honnan tudod? – A térképről. A térképről. – Jézusom, a legtöbb nő nem igazodik ki a térképen. A rendőrautó még mindig követ? – Tudtam, hogy követ, mert a sziréna még mindig sivított. – Jön egy falu. Behajtsak? – Oké. – Jusson eszedbe, hogy nem csináltunk semmi rosszat. Oké, itt vagyunk, állj meg itt. Leparkoltam a kocsit egy elsötétített kocsma mellett. Ideges voltam. A zsaruk megálltak mögöttem. Ketten kiszálltak, és nagyonnagyon mérgesen néztek. A legmérgesebbnek látszó megparancsolta, hogy szálljak ki. Chloe és én kiszálltunk. Megkérdeztem a legártatlanabb hangomon: – Van valami probléma, őrmester úr? – Miért menekül a közúti ellenőrzés elől?

– Milyen ellenőrzés? Sokatmondón nézett rám. Azt gondolta, hogy ittas vezetésen kapott. – Miért nem áll meg, amikor hallja a szirénát? – Megálltam, az első biztonságos helyen. Keményen rám nézett. – Fújjon bele a szondába – szólított fel az engedékenyebbnek látszó. Gonosz pillantásokat váltottak, szinte már annak reményében, hogy szabadságvesztést fognak számomra javasolni. Nagy és elég keserű meglepetésükre átmentem a teszten, és semmi mást nem tudtak rám bizonyítani. A jogosítványom rendben. A kocsi nem volt regisztrálva a lopottak között. Halottat sem találtak a csomagtartóban. Kábítószer sem volt az autóban. Csak két lány, aki hazafelé tartott az éjszakai bulizásból. TIZENÖT PERCCEL KÉSŐBB A rendőrök nem szívesen mentek el. Tudták, hogy valamit titkolunk, de nem tudták kideríteni. Lassan visszaszálltak a rendőrautóba, miközben ronda pillantásokat vetettek felém. – Jobban teszi, ha nem kerül az utamba, Miss Daly – közölte velem a legmérgesebbnek látszó, búcsúzóul. – Boldog karácsonyt magának is, őrmester. Mellettem hallottam, amint Chloe kuncog. (Be kell vallanom, ezt valójában azért is mondtam, hogy felvágjak Chloe előtt. Ha egyedül lettem volna, sokkal tiszteletteljesebben beszéltem volna.) Beindult a motor, a fényszóró kigyulladt, füst jött a kipufogóból, és a rendőrautó otthagyott minket. Figyeltem, amíg eltűnt a látómezőmből, aztán megkérdeztem: – Elmentek? Chloe bámulta a sötét utat. A hátsó lámpák is eltűntek. Már a hangját sem lehetett hallani. Teljes csend. – Elmentek. Ezt megúsztuk. Ezt megúsztuk! Hirtelen felment az adrenalinszintem az örömtől, a megkönnyebbüléstől és a trükktől, amellyel átejtettük őket. – Chloe, szuper voltál! Jobbra fordulni, behajtani… – Nem, te voltál szuper.

– Most jön egy balkanyar… – És megőrizted a hidegvéred, és megcsináltad! – Thelma és Louise, pont olyanok vagyunk! A kezébe akartam csapni, átölelni, felemelni és körbeforogni vele. Végül úgy döntöttem, hogy lesmárolom. GRACE Casey Kaplan a fogával tépte fel a cukros tasakot. – Seggfej – motyogtam, és azon csodálkoztam – szinte már örültem neki –, hogy Kaplannek sikerült egy újabb módot találnia arra, hogy felbosszantson. – Az, seggfej – helyeselt T. C. – Miért nem képes az ujjait használni? – Tudom, hogy ez őrültségnek hangzik – suttogtam –, de már szinte imádom gyűlölni. – Én is. Kaplan asztala egy kicsit messzebb állt a mi részlegünktől, a bulvárrovattól – elég messze ahhoz, hogy kibeszélhessük, de azért közel annyira, hogy suttognunk kellett. Fél szemmel lestük, amint a cukrot beleöntötte a kávéjába, és aztán – izgatottan figyeltük, ahogy megkeverte egy kék golyóstollal. – Seggfej – suttogta T. C. – Igen, az – válaszoltam. – Olyan nagy dolog lenne kanalat használni? – Simán bekiabálhatna Coleman Briennek, hogy hozzon neki egyet, Coleman rögtön ugrana, valószínűleg még azt is felajánlaná, hogy megkeveri neki… – …a fütykösével… – …ja, azzal… Morcos képpel hirtelen Jacinta jelent meg köztünk. – Én is utálom – sziszegte dühösen –, de mi lenne, ha dolgoznátok végre? Nagy nehezen visszatértem a sztorimhoz, amikor megszólalt a mobilom – az izgalom hulláma söpört végig rajtam –, na jó, nem nagyon, de akkor is izgatott lettem. Bármit megtettem volna, ami elvon-

ja a figyelmemet. Megnéztem a számot. Vajon jól teszem, ha felveszem? Dickie McGuinness volt az. – Itt McGuinness. Annyira rossz volt a vonal, hogy alig hallottam. Olyan volt, mintha a Marsról hívott volna. Vagyis valószínűleg ötvenméternyire volt a Dinnegansben. – Dickie, mindannyiunknak hiányzol! Dickie hétfő óta terepen volt, valami nagy sztorin dolgozott. Amíg az ember évente néhányszor előrukkolt egy leleplező sztorival egy lecsúszott alakról, addig a fennmaradó időben úgy élhetett, mint hal a vízben. – Grace, van valamim a számodra. – A vonal folyamatosan recsegett. – Belegondolni sem merek. – Dickie nagyon közönséges tudott lenni, néhány pohár után pedig különösen. – Akarod, hogy – itt kihagyott a vonal –, ugye? – Mi az? – Akkor akarod, vagy nem? – Azt mondtam, igen. Miről van szó? – Arról a fickóról, aki lefizette azt a két alakot, hogy felgyújtsák a kocsidat. A szívem majd kiugrott a helyéről, a telefont meg olyan erővel nyomtam a fülemhez, hogy a porc megroppant benne. Zsigeri kíváncsiságától hajtva T. C. abbahagyta a gépelést és rám nézett. – Figyelsz? – kérdezte Dickie. – Igen! – Akkor most mondjam, vagy ne? – A rohadt életbe, mondd már! – A fél iroda felkapta a fejét, és rám bámultak. – Én…aa…itt…st…egyedül? – Nem, Dickie, itt vagyok, csak a vonal az. Mondd. – John Crown. – Mondd még egyszer! – John Crown. C-R-O-W-N, mint a Thomas Crown-ügyben. John. J-O-H-N, mint John Lennon. – Sosem hallottam róla.

– …Ööö… a Beatlesben. – Nem. Meg nem hallottam John Crownról. – Fel… oda… táncolni. Aztán egy nagy reccsenést hallottam, és a vonal hirtelen szétkapcsolt. Remegő kézzel visszahívtam, de csak valami magas sípolást hallottam, amelyről fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Lehet, hogy tényleg a Marson volt. Megint megpróbáltam, és ugyanaz a hang volt. Aztán megint. A telefonomat bámultam, nem értettem, mi történik. Rossz számot hívtam? A telefon ment tönkre? Vagy ez csak egyszerűen a Dickie-jelenség volt? Nagyon igyekezett, hogy megteremtse maga körül a titokzatosság légkörét, és kénytelen vagyok elismerni, hogy ez néha egész jól sikerült is neki. – Mi történt? – kérdezte T. C. – Semmi. – Gyorsan írtam egy sms-t Dickie-nek, hogy hívjon viszsza. – Megint megkérdem. – T. C. nem hagyta magát. – Mi történt? – Semmi. – Nem akartam, hogy meghallják. Száguldoztak a gondolataim. John Crown? John Crown? Az meg kicsoda? Ismerem? Mit csináltam vele? Valami rosszat írtam róla? Végiggondoltam az összes sztorit, amelyet valaha írtam, de semmi sem jutott az eszembe. A lábam remegett, így leszorítottam a talpam a padlóra, hátha abbahagyja. Teljesen letaglózott, hogy ismertem annak az embernek a nevét, aki gyűlölt annyira, hogy képes volt felgyújtatni a kocsimat. Nem emlékszem, hogy valaha is éreztem volna ehhez foghatót. Öt héttel ezelőtt, amikor Dickie közölte, hogy nem baleset volt, annyira megdöbbentem, hogy azt hiszem, el sem hittem, hogy mindez igaz. Kizárólag reggelente éreztem a teljes rémületet – a hét hat napján fél hatkor a félelem ébresztett. Most azonban, hogy megtudtam ennek az embernek a nevét, valóban pánikba estem. Többé nem tudtam elmenekülni előle – teljesen begyulladtam. – Nyilvánvaló, hogy van valami. – T. C. hajthatatlan volt. – Te hülyének nézel? – Igen. Nagyon hülyének. Főleg amikor sudokuzol. A nyelvedet annyira kidugod, hogy látni lehet azokat a fura kis fekete izéket az alján, és még csak fogalmad sincs róla, hogy ezt csinálod. – Szégyenlősen felnéztem rá a telefonomról. – Bocs, T. C. – Ki az a John Crown? – kérdezte Tara.

– Igen, ki az a John Crown? – Az irodában majdnem mindenki abbahagyta a dohányzást az új évben, és akárcsak az ingerlékenység, a nikotinra kiéhezett munkahelyek másik jellegzetessége a feltűnő információéhség volt. – Nem tudom. – Dehogynem tudod! – Persze hogy tudod! – Mondd el! Lorraine nem kérdezett semmit: ő megtört, és január 3-ától megint dohányzott. Joanne sem kérdezett semmit. Ő sosem bagózott. (És ahogy az sokaknak fel is tűnt, nem is sikerült igazán beilleszkednie.) – Vörös a füled – jegyezte meg T. C. – Ez természetellenes. Igaz, ami igaz, piszkosul fájt is. Lehet, hogy eltörtem? El tudja törni az ember a fülét? – Dolgozni! – Jacinta úgy sziszegett, mint egy kígyó. – Mindannyian! – Kaphatunk sütit? – kérdezte Tara. – Igen, sütit! Jacinta, légyszi! – Nem! Nem kaptok sütit, a francba! Képtelen voltam dolgozni. A fejem lüktetett. John Crown? Az meg ki lehet? Miért fizetne le embereket, hogy lopják el a kocsimat? Hogy tehet velem ilyet egy vadidegen? Vagy lehet, hogy összetévesztettek valakivel? De hogy tudnám ezt kideríteni? Felálltam, és szó nélkül elindultam a vészkijárat felé. Muszáj volt egy nyugodt helyen végiggondolnom a dolgot. És a hideg levegő talán még a vörös fülemnek is jót tesz. A tűzlétra – amelyet vastagon borított a csikk – kihalt volt. Leültem a vaslépcsőre. A levegő jéghideg volt, és ködös, és hallottam a város csendes moraját, de legalább nem ordítoztak folyamatosan a lestrapált fülembe valami sütiről. Mély levegőt vettem, és valami beugrott: lehet, hogy Damien ismeri ezt a John Crownt. Megkérdezhetném tőle. Valami azonban – fogalmam sincs, micsoda – mégis visszatartott. Ugyanaz a valami, ami miatt azt sem mondtam el neki, amit megtudtam Dickie-től: hogy a kocsimat szándékosan gyújtották fel. Többnyire mindent elmondtam Damiennek, vagyis majdnem mindent. Mondjuk, azt nem tudta,

hogy minden hónapban, mielőtt megjön, három vastag szőrszálat voltam kénytelen kitépni a szám sarkából. Na nem mintha ez államtitok lett volna – ha nyíltan rákérdezett volna, persze megmondtam volna, de azért magamtól nem fogom elárulni neki. Szóval… nem tudom, miért nem mondtam el neki, hogy valaki bosszút akar állni rajtam. Talán attól féltem, hogy ha megtudja, attól mindez valóra válik? De hát ez valóság volt. Megint remegni kezdtem, de legalább most már ráfoghattam a hidegre. Istenem, micsoda helyzet! Annyi minden volt mostanában rajtam, hogy még Marnie-ról is megfeledkeztem. Nem sokkal azután, hogy utoljára találkoztunk, bekövetkezett a legrosszabb: kirúgták, Nick elhagyta és magával vitte a lányokat, a szép, nagy házukat pedig meghirdette. Csak azért nem adta még el, mert a tél kellős közepén jártunk, de hát a január nem tart örökké. A karácsony nyomorúságosra sikeredett. Bid szenteste kapta meg a negyedik kemót, de azt még nem lehetett tudni, hogy használt-e. Látványos javulást nem hozott, igazából az is lehet, hogy amíg az utolsó adagot nem kapja meg, semmi hatása nincs az egésznek. Februárig, amikor az utolsó kemó után megvizsgálják, fogalmunk sem lehet róla, hogy egyáltalán túléli-e ezt az egészet. Rossz volt látni, hogy szegény apuék teljesen kimerültek, mert apu karácsonykor rendszerint felpörgött. Minden évben, december elején kezdte el ország-világnak terjeszteni az összeesküvés-elméletét. Megállás nélkül szónokolt és mindenkinek nekirontott, aki hajlandó volt végighallgatni, hogy a keresztény egyházak összeszűrik a levet a multikkal, és arra kényszeríttetik az embereket, hogy tömérdek pénzt költsenek újabbnál újabb édességekre, áfonyaszószra és tojáslikőrre. Más normális családoknál karácsonykor kerülnek le a padlásról az ünnepi díszek. Nálunk az ünnepek nyitányát apu összeesküvés elmélet-szónoklatai jelentették. Az idén azonban a szárított virág felesleges voltáról szóló néhány lagymatag kiselőadását leszámítva meglehetősen közönyös volt. Marnie hazajött – a gyerekek nélkül persze –, és az „ünnepek” alatt végig úgy nézett ki, mint egy holtsápadt alvajáró. Egészen addig el

tudtam titkolni anyuék elől, hogy iszik, de tudtam, ha úgy dönt, hogy újra inni kezd, akkor elkerülhetetlenül rájönnek. Olyankor annyira csúnyán viselkedik, hogy lehet, előbb-utóbb még a híradóban is bemondják. Különös módon azonban egyáltalán nem ivott. Mondjuk enni, aludni vagy beszélni sem nagyon láttuk. Már szinte reménykedni kezdtem. Talán végre túljutott a dolgon. Talán a sokk, hogy Nick elhagyta, végre megtette a hatását. Damien javasolta, hogy hívjam fel Nicket, és tájékoztassam a fejleményekről – de Nick közel sem volt olyan lelkes, mint én. – Tíz napig kibírta pia nélkül? Az nem elég. Annál sokkal tovább kéne. – De Nick, ha segítenél neki… – Nem, Grace, ezt nem tehetem meg a lányokkal. – De… – Nem. Ezt nem szívesen hallottam, de valahol meg tudtam érteni. Elhatároztam, hogy amikor december 30-án Marnie visszamegy Londonba, elkísérem, hátha könnyebben átvészeli a kritikus szilvesztert. – Lássuk be, szilveszterkor még a dalai láma is képes alkoholistává válni – mondtam. Damien felajánlotta, hogy velünk jön, és kis híján elcsábultam. Szerettem volna vele lenni – úgy éreztem, hetek óta alig láttam, ami persze nem volt igaz, hiszen együtt éltünk –, de miután rákényszerítettem, hogy egy családtagom miatt szokjon le a cigiről, úgy éreztem, pofátlanság lenne azt kérnem tőle, hogy most pátyolgasson egy másikat. Ráadásul szilveszterkor. – Menj el szórakozni – noszogattam. – Érezd jól magad. Holnapután itt vagyok. – Eleget szórakoztam már, kitart az egész életemre – mondta búsan. – A karácsonynál csak a szilveszter rosszabb. Utálom. – Ki nem? De bármit találsz is ki, tuti jobb, mint Marnie-val ücsörögni a kriptájában, és egész este üdítőt inni. – Junónál lesz egy buli – mondta. – Vajon miért nem vagyok meglepve?

– Nem megyek el, ha nem akarod – mondta Damien. – Utálom a szilvesztert. És utálom a bulikat. Kénytelen voltam nevetni – ha nem akartam féltékeny, egoista nőszemélynek tűnni. De ezt nem bírtam elviselni. Damien mellett nem bírtam megjátszani magam. – Mit akar ez a nő? – tört ki belőlem. – Miért tűnt elő hirtelen a semmiből a nyavalyás DVD-jével? Miért töri magát ennyire, hogy barátok legyetek? Mire megy ki a játék? – Nincs semmiféle játék. Egyszerű, rövid mondat volt, mindössze három szó. Hogy tudta Damien mégis olyan dacosan kimondani? De lehet, hogy nem is úgy mondta. – És te miért akarsz találkozni vele? – Nem értettem, neki mi a jó ebben. – Annyira nem izgat a dolog – válaszolta. – Tényleg nem? – Tényleg. – Ebben az esetben menj el nyugodtan. Szóval Marnie-val elrepültünk Londonba, és amikor megérkeztünk, az első dolgom az volt, hogy átkutattam a házát, és minden zugban vodkásüvegekre bukkantam. – Öntsd ki őket – mondta Marnie. – Tüntesd el őket. Mintha javasolni akartam volna, hogy igyunk egyet. Harmincegyedikén délután Daisyvel és Verityvel voltunk. Mindent megpróbáltunk, de édes istenem… Daisy teljesen maga alatt volt – egyik napról a másikra a bájos, szép kislányból unalmas, kedvetlen és barátságtalan gyerek lett. Szegény Verity pedig egyfolytában rángatódzott. Azt kérdezgették – megállás nélkül –, hogy miért nem Marnie-val laknak, és hogy mikor jöhetnek haza. – Nemsokára – ígérte Marnie. – Nemsokára. Amikor Nick értük jött, mindketten iszonyatosan elkezdtek bőgni – komolyan attól féltem, hogy szétrobban a fejem. Ez azonban mind semmi volt Marnie zokogásához képest. Olyan sokáig és olyan görcsösen sírt, hogy azt hittem, még a végén orvost kell hívnom.

– Soha nem akartam mást, mint hogy anya legyek. – A szavak csak úgy kibuktak belőle. – Hogy történhetett meg mindez? A gyerekeimet elvették tőlem, és az egész az én hibám. – Csak abba kell hagynod az ivást – feleltem. – Akkor visszakapod őket. – Tudom, Grace, tudom, jaj, istenem, tudom, de egyszerűen nem értem, hogy miért… Grace, mondok neked valami iszonyatosat. Semmi másra nem vágyom most, csak egy italra. – Hát pedig azt nem kapsz. – Rendíthetetlen voltam. – Egyél egy virslis hasét, és lépj túl az egészen. Mire éjfélt ütött az óra, Marnie végre abbahagyta a sírást, és már két hete józan volt. – Új év, új kezdet – mondtam, amint az üdítővel koccintottunk. – Minden rendben lesz. – Tudom. Másnap, amikor elindultam a repülőtérre és beszálltam a taxiba, csendesen azt mondta: – Most már tényleg minden rendben lesz. – És olyan kedvesen mosolyodott el, hogy eszembe jutott, volt idő, amikor még nem másztam falra a folytonos aggódástól. Már el is felejtettem, milyen érzés normálisnak lenni. Csodás volt. Most már csak a tüdőrákban haldokló nagynénémért kellett aggódnom. Meg a miatt a valaki miatt, aki anynyira haragszik rám, hogy képes felgyújtani a kocsimat. És persze amiatt, hogy a pasim volt felesége folyamatosan körülötte szimatol. Pazar! Egy órával később azonban, miután már becsekkoltam, és gyorsan fel akartam hívni Marnie-t, de nem vette fel, tudtam – miközben ott álltam az egyes terminálon, és körülöttem a még mindig az ünnepek hatása alatt álló emberek lökdösődtek és tolakodtak –, hogy újra elkezdett inni. Megfordultam – igen, bármennyire érzelgősen hangzik is –, és egyenesen visszamentem hozzá. Alig láttam a dühtől. – Mégis mi a francot csinálsz? Hiszen mindent eldobtál magadtól! – Sajnálom, Grace. – A könnyek csak úgy patakzottak az arcán. – Hiányoznak a lányok… annyira fáj…

– És ez kinek a hibája? Önző kis dög vagy, és abba tudnád hagyni, ha elég keményen próbálnád. Összeszorítottam a szám, lecsaptam a telefonra, és egymás után felhívtam tizenhat elvonóközpontot – ki gondolta volna, hogy ez egy ilyen jól menő iparág? –, és legnagyobb csodálkozásomra közülük több is tele volt. – Forgalmas időszak ez – nevetett bánatosan az egyik fickó. – Főszezon van. – Mintha csak egy maldív-szigeteki nyaralásról beszélgettünk volna. Talán meg kellett volna hogy nyugtasson a tudat, hogy nem vagyok egyedül, de igazából megdöbbentett, hogy a világon ennyi önző ribanc van. És még ha lett volna is hely valamelyikben, addig egyikbe sem vették volna be Marnie-t, amíg el nem ismeri, hogy alkoholista – erre pedig nem volt hajlandó. Ahhoz képest, hogy milyen törékenynek látszott, néha meglepően csökönyös tudott lenni. – Grace, most nagyon rossz passzban vagyok. Most nem tudom abbahagyni. Most ez kell, hogy túljussak ezen az egészen, de majd elmúlik… – És mégis hogy múlik el? – Nick és a gyerekek visszajönnek, minden rendben lesz, és akkor majd már nem lesz olyan nagy szükségem az italra. – De Nick és a gyerekek nem jönnek vissza. – Szinte már sírni tudtam volna a kétségbeeséstől. – Azért mentek el, mert iszol. Ugyan miért jönnének vissza, ha még mindig iszol? – Összeszedem magam, és akkor majd abbahagyom. Már nem fáj majd annyira. És akkor majd nem iszom annyit. Néhány dolgot azonban megtanultam, amikor az elvonóközpontokkal beszéltem. – A helyzet csak egyre rosszabb lesz. Az a helyzet, hogy alkoholista vagy. Megrázta a fejét. – Csak szomorú vagyok. Belém hasított a rémület: hiszen ha már semmi vesztenivalója sem maradt, ha már mindene odaveszett, akkor miért hagyná abba? Aznap este hazarepültem – muszáj volt, be voltam osztva másnapra. – De a hétvégén visszajövök – figyelmeztettem Marnie-t. – Már csütörtök van.

Tényleg az volt. A karácsonyi szünet miatt elvesztettem az időérzékemet. – Rendben – feleltem erőltetett jókedvvel –, ebben az esetben holnap jövök vissza. És – folytattam, és ezzel még magamat is megleptem, mert ezt egyáltalán nem terveztem el – a közeljövőben minden hétvégén itt leszek. – Miért? – kérdezte. – Hogy távol tartsalak attól a rohadt piától. Ugyan mi másért? Másnap este azonban – múlt pénteken – arra érkeztem, hogy ájultan fekszik a konyhában, bűzlött a vizelettől, és amikor fölvittem az emeletre, hogy ágyba fektessem, éreztem, hogy olyan könnyű, mint egy kisgyerek. És ekkor döbbentem rá először – istenem, a félelem… –, hogy valójában miért akartam minden hétvégén meglátogatni: nem akartam túl sokáig egyedül hagyni, mert attól féltem, hogy akár meg is halhat. Bármi megtörténhet: leeshet a lépcsőn és kitörheti a nyakát, a rengeteg alkohol és a kevéske táplálék miatt a szervezete felmondhatja a szolgálatot – és Marnie-nak mindig is voltak öngyilkossági hajlamai. Megpróbáltam beszélni a fejével, de egész hétvégén megállás nélkül csak azt hajtogatta, hogy abbahagyja, ha jobbra fordulnak a dolgok. De mielőtt hétfő reggel eljöttem tőle, valami megváltozott: láttam rajta, hogy fél. Azon tűnődtem, vajon mitől. Ő volt a nagymenő, aki elitta az eszét, és mindeközben nagyszerűen szórakozott. Amikor azonban a gúnyos párbeszéd a fejemben abbamaradt, az az ijesztő gondolat kúszott be helyette, hogy mi van, ha Marnie mégsem egyszerűen csak mérhetetlenül önző? Mi van, ha tényleg nem tudja abbahagyni az ivást? És bármennyire tiltakozott is ellene, ő is tudta, hogy ez a helyzet. Amikor a fenekem már elzsibbadt a hidegtől és a tűzlétrán való ücsörgéstől, úgy határoztam, jobban teszem, ha visszamegyek az irodába. Vicces, de a jeges levegő nemhogy nem tett jót a fülemnek, hanem tovább rontott a helyzeten: most olyan volt, mintha lángolt volna. Amikor az asztalom felé közeledtem, Tara reménykedve felnézett: – Hoztál sütit? – Ööö… nem. – Azt hittük, sütiért mentél.

– Bocs. Nem. – Nem hozott sütit? – kérdezte Clare. – Nem hoztál sütit? – nézett rám T. C. vádlón. – Akkor meg hol a pokolban voltál? – De én nem mondtam… – Az isten szerelmére! – csapta le a tollát az asztalra Jacinta. – Ha ez kell ahhoz, hogy bármelyikőtök is dolgozzon még ma, hozok nektek kurva sütit! – Felkapta a táskáját (feketét persze, hiszen január van), és elviharzott a lengőajtó felé. – Ne narancsosat hozz! – És ne is kávésat. Hátrafordult, ránk nézett, megvetette a lábát, mint valami szuperhős, és elkiáltotta magát úgy, hogy az egész iroda hallotta: – Olyan ízűt hozok, amilyet akarok! Egyetlen ember volt, aki egész biztos, hogy tudta, ki az a John Crown. Mégpedig azért, mert egy mindentudó okostojás volt. De őt nem akartam megkérdezni. Inkább meghaltam volna anélkül, hogy valaha is megtudtam volna, mint hogy tőle megkérdezzem. Nem akartam ránézni. Valójában a sütimre akartam figyelni (dióskávés, Jacintának sikerült a legpocsékabbat kifognia), a szemem azonban a többi testrészemtől függetlenül működött, így egyenesen Casey Kaplan felé nézett. Épp telefonált, és amikor a tekintetem találkozott az övével (a szemem egyszerűen nem volt hajlandó engedelmeskedni…), elmosolyodott és rám kacsintott. Elfordítottam a tekintetemet, és igyekeztem a sütimre koncentrálni – talán ha valahogy ki tudnám piszkálni belőle a diódarabokat, nem lenne olyan vészes… Aztán felkaptam a telefonomat, és megint megpróbáltam felhívni Dickie-t. Még mindig a Marson volt. – Kaplan, beszélhetnénk? A lába az asztalon volt, és úgy festett, mint egy seriff valami cowboyos filmből. Mélységesen irritált. Letette a lábát a padlóra, és kiegyenesedett. – Grace Gildee, neked bármit. Magánjellegű a téma? Elugorjunk a Dinnegansbe?

– Fogd be. Te mindenkit ismersz, ugye? – Hát, azért nem minde… – Nem kell szerénykedned, mind tudjuk, hogy zseniális vagy. Segítened kell. Mozdulatlanná dermedt, és amikor újra megszólalt, a hangjából eltűnt az élcelődő szín. – Egy aprócska jó tanács, Grace. Ha szívességet kérsz valakitől, némileg gördülékenyebbé teszi a dolgot, ha valahogy megpróbálsz kedves lenni. Jegesen néztem rá. – Kedvesebb – helyesbített. – Lenyúltad a madonnás sztorimat – mondtam. – Tartozol nekem. Bólintott, jelezve, hogy elfogadta az érvemet. – Hát, ha ettől egálban leszünk… – Mond neked valamit az a név, hogy John Crown? – Mond. – Tényleg? – Tényleg. – Ki az? Rám bámult. – Nem tudod, hogy kicsoda? – Ha tudnám, nem kérdezném. – Szerintem tudod. – Soha életemben nem hallottam róla! – És miért érdekel? Egy pillanatra kizökkentem. – Az az én dolgom. – Hogyne. Persze. Bocs. John Crown sofőr, egy gazdag fickó mindenese. Továbbra is Kaplant bámultam. Ennél azért többre volt szükségem. – De Spanyol John néven talán jobban ismered. Spanyol John? Paddy sofőrje. – Paddy de Courcynak dolgozik. Hányingerem támadt. Nagyon hirtelen jött: az érzés, mintha lecsapolták volna a véremet, a nyomás a torkomban és szúró fájdalom a lábamban és a kezemben. (És ami azt illeti, a fülemben.)

Paddy elintézte – fizetett érte –, hogy felgyújtsák a kocsimat. Ezt nem tudtam elhinni – mintha csak egy igazi bűnügybe keveredtem volna –, de tudtam, hogy igaz, mert tökéletes volt az időzítés. Hat nappal korábban… – Grace, jól vagy? – Igen. Nézd… – Eltámolyogtam a női mosdóba, ahol az ebédem üvöltve távozott belőlem. A gyomrom görcsösen rángatódzott, amíg nem maradt más benne, csak keserű epe. Most, hogy megtudtam, olyan volt, mintha mindig is tudtam volna. Rá kellett volna jönnöm. Nem voltam hülye, és ismertem Paddyt. Tudta, mennyire imádom a kocsimat. Látta, amint vezetem, büszkén és boldogan suhantam benne. Felálltam, és remegő lábbal kivonszoltam magam a mosdókig. Belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem holtsápadt tükörképemet: most mit csináljak? Semmit. Felejtsd el, tanácsoltam magamnak. Vége, ennyi volt, ez már a múlt. A legokosabb, ha úgy teszek, mintha ez az egész meg sem történt volna. Kellett egy új kanapé. A mostaninak eltört a váza. – Grace – szólt Damien –, inkább lefűrészelném a saját lábam, mint hogy januárban szombaton egy bútorboltban bolyongjak, de ezen a hétvégén már tényleg vennünk kell egy új kanapét. – Nem megy – mondtam kétségbeesve. – Muszáj elmennem Londonba. Nem hagyhatom egyedül Marnie-t. Damien rövid szünetet tartott. – Tudom, tudom. Megértem. – Sajnálom, Damien. – Veled megyek Londonba – ajánlotta fel. – Miért nem engeded, hogy elkísérjelek? – Mert rémesen éreznéd magad – válaszoltam. – Én meg attól, hogy még a te hétvégédet is tönkreteszem. – Nem lehet rosszabb, mint egy nap a bútorboltban. Megráztam a fejem. – De, lehet – sóhajtottam. – Miért nem hagyod, hogy segítsek? – Hirtelen mérgesnek tűnt a hangja. – Annyira… független vagy.

– Eddig azt hittem, ezt szereted bennem. – Megpróbáltam elmosolyodni. – Meggondoltam magam. – Damien, csak hát… egész nap Marnie-ra figyelni… olyan kiborító. Annyira lélekölő. És attól tartottam, Marnie nem örülne neki, ha Damiennel jelennék meg. Nem mintha bármit is javult volna a helyzet, de úgy éreztem, Damien jelenlétében annyira elszégyellné magát, hogy még a mostaninál is többet inna. – Meglátom, ezen a hétvégén mire jutok vele – mondtam. – Ez így rendben van? – Oké. Péntek este, amikor beléptem Marnie házába, megkönnyebbültem, hogy lebeszéltem Damient arról, hogy elkísérjen. Marnie az előszobában feküdt a padlón, meztelenül – csak a jóisten tudja, miért –, és anynyira részeg volt, hogy szinte alig tudott magáról. Vizet és B-vitamint diktáltam bele (a segélyvonal tanácsára), valahogy észhez térítettem, és végül sikerült átvészelnünk a péntek estét anélkül, hogy újra ivott volna. Éjszaka csak fél szemmel aludtam (legalábbis így éreztem), és szombat délelőtt elvittem az Anonim Alkoholisták találkozójára. Szombat délután sétálni mentünk, aztán vacsorát főztem neki, és újfent fél szemmel aludtam. (A változatosság kedvéért ezúttal a másik szemem volt nyitva.) Vasárnap délelőtt azonban valahonnan szerzett alkoholt. Az egyik pillanatban még teljesen normálisan beszélgettünk Sienna Miller combjáról, aztán a következőben azt vettem észre, hogy a beszéde lelassul és a szavai akadozni kezdenek. Elképedtem – azt hittem, minden üvegtől megszabadultam –, és olyan keserves kiábrándultság söpört végig rajtam, hogy semmi mást sem akartam, csak lefeküdni és örökre elaludni. – Honnan szedted? – szegeztem neki a kérdést. – Nemszettemsemmit – motyogta. – Hagassunk egy kis zenét. Aztán elképesztő sebességgel – nem tudom, mit ihatott, de abból jó sokat – elájult. Dühösen, kétségbeesetten és depressziósan felhívtam Damient. – Hogy van? – kérdezte. – Kiütötte magát.

– Hogy mi? Azt hittem, alakulnak a dolgok. – Én is. De úgy látszik, eldugott egy üveget valahova a fürdőszobában, és nem találom. Már szinte mindent elmozdítottam a helyéről, de még mindig nem találom. Felsóhajtott. – Gyere haza, Grace. Nem tudsz segíteni neki. – Ne mondd ezt, Damien. Mindketten hallgattunk. – Milyen volt tegnapi pókerparti Billynél? – kérdeztem egy kis idő múlva. – Megjelent Hugh. – A bátyád? – Igen. Egy temetésen összefutott Billyvel, és meghívatta magát. – Aha. – Hugh olyan volt, mint egy radioaktív terrier. Csupa fog és győzeleméhség. Versenyszelleme következtében egy átlagos sörözőskártyázós estét bármikor sikeresen fordított át családi veszekedésbe. – És nyert? – Ugye, ezt nem kérdezed komolyan? Ötvenegy eurót és hetven centet. – Pedig még szüksége sincs a pénzre. – Velünk ellentétben. – Tudod, Damien, ennek egy szép nap úgyis vége szakad. – Folytasd. – Damien szerette ezt a játékot. – Hugh gyerekei. – Agrippa, Hector és Ulysses, azok a szerencsétlen kis kölykök. – Belépnek egy szektába. – Mondd… – Hugh-t… – …vagy Briant… – Vagy lehetőleg mindkettőjüket lefülelik, mert a műtőasztalon szeretkeztek egy altatásban lévő betegükkel. – Ez a kedvencem – kuncogott Damien. – Mindkettőt kirúgják, és hatalmas botrány lesz az egészből. És mindeközben te leszel a Press legfiatalabb szerkesztője. – Ez az – sóhajtott egy kicsit leverten. Úgy éreztem, ideje abbahagynom a családja sértegetését. Mondjuk, akármeddig képes vagyok folytatni, de ha túl sokat szemétkedem, attól Damien mindig kényelmetlenül érzi magát. Mert – és ezt kénytelen vagyok elismerni – sosem akartak neki rosszat. Sosem szándékosan csinálták. – És ma mit csinálsz? – kérdeztem.

– Veszek egy kanapét. – Ne! – tört ki belőlem. – Ne, Damien, kérlek… a jó ég tudja, mivel keverednél haza – valószínűleg fekete bőr lenne, és óriási. – Hozz prospektusokat. Hozz szövetmintákat. De figyelmeztetlek, Damien Stapleton, nehogy vegyél bármit is! – Nem bízol bennem? – Kanapévásárláskor? Nem! Este hívj fel, és mondd el, hogy mi volt. És ismétlem, csak a saját felelősségedre vásárolhatsz! Hétfőn reggel fél hatkor ébredtem Marnie ágyában. Villámtempóban lezuhanyoztam – természetellenes dolog ilyenkor mosakodni –, és öltözködés közben lelkesítő, amolyan „nem-fogsz-inni” és „megtudod-csinálni” típusú beszédet akartam tartani Marnie-nak. De túl korán volt még, és túl hideg, úgyhogy nem sikerült összeszednem magam. Csak könyörgésre futotta. – Légyszi, Marnie, ne igyál. Péntek este jövök, csak addig bírd ki, hogy nem iszol. A háromnegyed nyolcas géppel repültem Dublinba, a reptérről taxival mentem munkába – egyenesen egy fekete retikülös napba. Bármilyen más színnel kiegyeztem volna, még pirossal is. Annyira fáradt voltam, és a fekete annyira kimerített. – Ötleteket! – parancsolta Jacinta, és csak úgy füstölgött az átható fekete energiától. – Testvérféltékenység? – Nem! – A póker újbóli népszerűsége? – Nem! – A harmincas nők alkoholproblémái? – Nem! Kezdjük elölről. – Nagyszerű. Amint eltűnt, felhívtam Damient. Nem hívott előző este, és attól féltem, azért, mert egy tenyérbe mászó eladónak végül sikerült féláron rásóznia valami agyonfogdosott borzalmat. – Miért nem hívtál tegnap? – kérdeztem. – Mert… – Ugye nem vettél kanapét? – Nem.

– Biztos? – Biztos. – Akkor jó. – Rettenetes volt, Grace. Az üzletek tele voltak veszekedő párokkal, majd megsültem, és iszonyatos tömeg volt. Pont mint a pokolban. De szereztem prospektusokat meg mindenféle izéket. – Este megnézhetjük őket. Majd amikor hazaérsz a fiúktól. – Nem muszáj elmennem. – Miért ne mennél el? – Mert egész hétvégén nem láttalak. – Jaj, nem, menj csak. Kellenek a megszokott programok, főleg amikor minden olyan zűrös. Különben is hullafáradt vagyok, ma nem lennék valami jó társaság. Az ágyban találkozunk. Pofátlanul sok kávé és cukor segítségével valahogy átvészeltem a napot. Este a többiek elmentek a Dinnegansbe, bár hétfőn nem szoktunk, de én úgy döntöttem, hazamegyek, mert már péntek reggel óta nem voltam otthon. De amint beléptem a házba, tudtam, hogy valami nem stimmel. Ha úgy tetszik, valami bűzlött. Végigjártam a házat, minden szobába bementem, szimatoltam, összpontosítottam, és próbáltam meghatározni, mi okozhatja ezt a megfoghatatlan, szokatlan, idegen érzést. Valami, ami nem tartozott ide. Péntek reggel, amikor elmentem hazulról, még nem volt itt, vagyis bármi volt ez, a hétvégén tette be a lábát. A prospektusok ott hevertek a konyhaasztalon. Ezek lennének azok? De hát az nem lehet… Felmentem az emeletre, és az érzés eltűnt. Biztos csak képzelődtem. Fáradt voltam, hullafáradt, és az idegeim pattanásig feszültek. De amikor beléptem a hálószobába, újra megéreztem a szagot. Bár már ebben sem voltam biztos, már magamnak sem akartam hinni. Sokáig gubbasztottam az ágy szélén, szaglásztam és elemeztem. Van szag, vagy nincs szag? Tényleg van, vagy csak képzelődöm? És különben is, honnan jön? Beszélnem kell Damiennel. Majd később megkérdem. Vagy esetleg holnap, amikor már nem leszek ennyire kimerült.

Nagyon igyekeztem felkelni, de a kimerültségtől egyszerűen újra elnyomott az álom. Muszáj volt felkelni, és észhez térni, de miért volt ez ennyire megerőltető? Egyáltalán milyen nap volt? Hátha szombat, egy szép nap, és akkor visszasüllyedhetek az álmok világába? De aztán rájöttem, hogy kedd van, kelnem kell, és mennem kell dolgozni, de olyan fáradt voltam. És az orrom is fájt. Előző este Ian Rankin új könyvét olvastam – Damien egyik testvérétől, nem emlékszem, melyiküktől kaptam karácsonyra a kemény fedeles kiadást –, csak aztán elaludtam, a nyavalyás könyv meg a képemen kötött ki – és nyomott vagy egy tonnát. Kinyitottam a szemem, és felnyögtem: – Ó, te jó éééég… Damien félig megborotválkozva, törülközővel a derekán bejött a fürdőszobából. – Minden oké? – kérdezte. – Hullafáradt vagyok. – Eszméletlen voltál, amikor tegnap este hazajöttem. – Tanulok Marnie-tól. – Kérsz valamit? Sok mindent. Hogy a testvérem abbahagyja az ivást. Hogy a nagynéném meggyógyuljon a rákból. Hogy bárcsak sose találkoztam volna Paddy de Courcyval. – Kávét. Megfordult, hogy lemenjen a konyhába. – Hé, Damien – szóltam utána erőtlenül. – Volt itt valaki a hétvégén? Visszafordult. – Nem. De egy pillanatra megbicsaklott a hangja. Csak egy icipici pillanatra. De rögtön lecsaptam rá. A szívem hevesen kalapált. – Mi az? – Semmi. – De, van valami. – Oké. – sóhajtott. – Találkoztam Junóval. Azt hittem, mentem kidobom a taccsot. A fáradtság, a megrázkódtatás…

– De nem volt itt. Csak vasárnap este elugrottunk egy étterembe. Warner nem volt otthon. – Aztán hozzátette: – És te sem. – Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg dacot hallok-e ki a hangjából. – Miért nem mondtad el? – Semmiség az egész, az utolsó pillanatban találtuk ki. Azért csak most mondom el, mert nem akartam tegnap telefonon, amikor a munkahelyeden voltál. – De ha volt annyira fontos, hogy nem akartad telefonon elmondani, akkor ez nyilvánvalóan nem semmiség. – Ne légy nevetséges! – mondta határozottan. Tényleg az voltam? Ha valóban lenne valami köztük, akkor nem árulná el, hogy találkoztak. Vagy mégis? Egyszerűen csak eltüntette a nyomokat, arra az esetre, ha esetleg valaki meglátná őket együtt? Akkor is elmondta volna, ha nem jövök rá, hogy történt valami? Vagy csak kezdtem bedilizni? Azt hittem, Damienben megbízhatom. De megbízhatunk-e egyáltalán úgy igazán egy másik emberben? – Szeretlek – mondta. – Ő semmit sem jelent nekem. – Akkor miért találkozol vele? Kis szünetet tartott, majd azt mondta: – Többet nem találkozom vele. – Rendben. – Túl fáradt voltam ahhoz, hogy akadékoskodjam. – Mi van rendben? – Rendben, akkor ne találkozz vele többet. – Oké – bólintott. – Ezt megbeszéltük. MARNIE A híradó volt az egyedüli barátja. Ellátta alapvető információkkal, és nem ítélkezett. Ma azt mondta, hogy január 15-e van, csütörtök, délelőtt 11.40. (Azt is mondta, hogy Thaiföldön valami puccs volt, de az nem különösebben érdekelte.) Legutolsó emlékei a hétfői napról voltak. Grace reggel hat után tíz perccel indult el Dublinba, és amint a taxija az utca végén eltűnt a szeme elől, Marnie-t elöntötte a bűntudat és a magány, és előszedte a vodkát a fürdőszobai rejtekhelyéről. Azóta csak rövid időszakokra tért vissza a valóságba, most azonban józan volt.

Reszketett, félt és émelygett – de nem akart inni. Ez így ment. Egyfajta ciklusban: elkezdett inni és képtelen volt abbahagyni, aztán szinte egyik pillanatról a másikra – bár azt előre sosem tudta megjósolni, hogy pontosan mikor – az egész véget ért. Ma semmi mást nem akart, csak hogy láthassa a lányait. Hogy érezhesse Daisy bőrének az illatát és Verity bizalommal teli kis kezét az övében… Jaj, a bűntudat. Te jóisten, a bűntudat, a bűntudat, a bűntudat. Olyan fiatalok még, olyan törékenyek… Hogy juthatott idáig az élete? Hogy juthatott idáig mindnyájuknak az élete? Ő, ebben a nagy, üres házban egyedül, a lányai és a férje meg egy lakásban három kilométerre tőle. Annyira furcsa volt, annyira más, mint amit valaha is elképzelt, hogy alig akarta elhinni, hogy mindez valóság. Talán nem is volt az. Lehet, hogy sosem ment férjhez. Lehet, hogy nincsenek is gyerekei. Lehet, hogy az egész életét csak elképzeli? Lehet, hogy meg sem született… Ezzel a gondolatmenettel sikerült annyira megrémítenie saját magát, hogy kénytelen volt felkelni, és körbejárni a házat, hogy megbizonyosodjon az egészről. Ez butaság. Vagy még annál is rosszabb. De a gondolatai attól még tovább száguldoztak. Nem létezem. Meg sem születtem. Beszélnie kellett valakivel. De kivel? Azt hinnék, begolyózott. Létezem, igenis létezem. Miközben levegőért kapkodott, felhívta Grace-t a munkahelyén. – Én tényleg létezem, Grace? – Ó, az isten szerelmére! Mi van veled? Marnie, amennyire tudta, elmagyarázta. – Megőrültem, Grace? – Ez úgy hangzik, mint a delirium tremens – mondta nagyon halkan Grace. – Nem, egyáltalán nem… – Delirium tremens? – Csak hiányoznak a lányok. Amint letette a telefont, a pánik visszatért, és levegőt is alig kapott. Csak Daisyre és Verityre tudott gondolni. Ha ők léteztek, akkor ő is.

Lehet, hogy Nicket kellene megkérdeznie. Ő talán meg tudná erősíteni, hogy a lányok tényleg léteznek-e. Bármennyire eluralkodott is azonban rajta a félelem, azt tudta, hogy amíg ilyen állapotban van, addig nem hívhatja fel Nicket. Már így is elég lesújtó véleménnyel volt róla. A félelem azonban egyre nyomasztóbb volt, és egyszer csak azon kapta magát, hogy a kezében van a telefon és az irodáját tárcsázza. És még amikor őt kérte a telefonhoz, akkor is hatalmába kerítette a rémület, hogy egy hang a vonal túlsó végén esetleg azt mondja: „Nick Hunter? Nálunk sosem dolgozott ilyen nevű ember.” Egy Nickhez hasonló hang vette fel a telefont, és úgy tűnt, ismeri Marnie-t. A rémület szertefoszlott – aztán visszatért. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy mi van, ha Nicket esetleg egy színész játssza. – Nick, látnom kell a lányokat. – Bizonyítékra volt szüksége. – Iskolában vannak – felelte Nick. Iskola. Akkor ezek szerint mégiscsak léteznek. – Bemehetek meglátogatni őket? – Nem, nem! – Majd kissé nyugodtabban hozzátette: – Nem, Marnie. Az csak felkavarná őket. – Hetek óta nem láttak. – És az kinek a hibája? Miután Nick elhagyta – elhagyta –, úgy döntött, hogy vasárnap délutánonként fognak találkozni. Az első vasárnap azonban, az új helyzetben, hogy egy délutánt kell eltöltenie velük – ő, az anyjuk, aki életet adott nekik –, úgy érezte, muszáj innia egyet, mielőtt megérkeznek. Meg még egyet. Mire Nick megjelent – egyedül, a lányokat kint hagyta a kocsiban, amíg felmérte a terepet –, Marnie készen állt. Nick azonban ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy részeg, és nagyon felzaklatná a lányokat, ha ilyen állapotban látnák. – Szégyelld magad – mondta. Ezek után úgy döntött, a lányokat inkább szombat délelőtt viszi el Marnie-hoz. Aztán meg úgy, hogy péntek este. – Csak ki akar tolni velem – mondta ekkor Marnie Grace-nek. – Szórakozik velem. És a gyerekekkel próbál zsarolni. – Nem hiszem. Biztos csak szeretné megtalálni azt az időpontot, amikor biztosan józan vagy, nem? Piszkos kis trükkök.

Marnie-nak eszébe jutott valami, és ez egy pillanat alatt eloszlatta a félelmét: elviszi a lányokat az állatkertbe! Most rögtön elmegy az iskolába, kihozza őket onnan, és hármasban elmennek az állatkertbe. Imádni fogják! Legalábbis Daisy. Verity félt az állatoktól. És ráadásul nagyon hideg volt – lehet, hogy mégsem ilyenkor kellene az állatkertbe menni. Dehogy, ez csak kishitűség! Igenis elmennek az állatkertbe, vesz nekik édességet, állatos pólót, bármit, amit kérnek, bármit, hogy lássák, mennyire szereti őket, és mennyire sajnálja, hogy tönkretette az életüket. Aztán elmegy Nickhez, és rábeszéli, hogy jöjjön vissza hozzá. Most, hogy ezt eldöntötte, kiborult a gondolattól, hogy mi mindent kell még végigcsinálnia, mielőtt tényleg láthatja őket. Mi az, amit ezek közül kihagyhat? Ennie nem muszáj. Mosakodnia sem. Nem, azt talán mégis kellene. Már egy ideje nem tette. Beugrott a zuhany alá, tusfürdőt nyomott magára, de ekkor újra rátört az aggodalom, és úgy ahogy volt, beszappanozva kiviharzott a zuhany alól. Arra már nincs idő, hogy le is mossa a habot. Magára rántott egy törülközőt, körülnézett, hogy mit vegyen fel. Elsőnek egy könnyű nyári ruha akadt a kezébe – nem sokszor volt rajta, itt az idő, hogy felvegye. Aztán kivett egy köteg bankjegyet az ablakpárkányon álló kis faragott dobozból. Nick letiltotta ugyan a hitelkártyáit, de Marnie – még jóval előtte – az automatából kivett több ezer fontot, és a pénzt elrejtette mindenfelé a házban –, ki gondolta volna, hogy ilyen furfangos? Aztán kilépett a házból, és beszállt a kocsiba, és ahogy kihajtott a kapun, egy pillanatra eltűnődött azon, hogy milyen lenne az élete, ha eltiltanák a vezetéstől. Mi van, ha az az ügy bíróságra kerül? De miért tiltanának el a vezetéstől egy olyasvalakit, mint ő? Hiszen ő nem bűnöző. Emellett van két kislánya, szüksége van az autóra. Amint megállt a pirosnál, meglátott egy italboltot. Pontosabban az italboltot. Nemrég még öt-hat boltba járt felváltva, és egyik helyre sem ment hetente egynél többször. Most már csak a házához legközelebb esőbe járt. Meglepte magát azzal, hogy bekanyarodott, a szokás hatalma, gondolta, az autó hibája – és bement az üzletbe. – Öt üveg vodkát kérek – mondta Bennek. Majd szégyenlősen hozzátette: – Bulit tartok.

– Nem fázik abban a ruhában? – kérdezte Ben. – Kutya hideg van odakint. – Ööö… nem. – Hirtelen azonban nagyon zavarba jött. Ujjatlan nyári ruhában volt. Kabát sem volt rajta. Mégis mit gondolt? Fogta a szatyrokat, és visszasietett a kocsihoz. Abban a pillanatban, hogy beszállt, kinyitotta az egyik üveget, hátrahajtotta a fejét, és magába döntötte a varázslatos folyadékot. Nagy kortyokban nyelte, csak annyi időre hagyta abba, amíg levegőért kapkodott, majd újra a szájához emelte az üveget. A megalázottság érzése másodpercek alatt elpárolgott, ismét a szeme előtt lebegett a célja, a folyékony csillogás erőt adott neki, és gyorsan az iskolába hajtott. Vidám magabiztossággal libbent be a kétszárnyú ajtón. Két nő tűnt fel a folyosón. Megismerte az egyiküket. – Igazgatónő! Jó napot! A lányokért jöttem. – Épp óra van, Mrs. Hunter. – Tudom. De meglepetésem van a számukra. Elviszem őket. – Attól tartok, ez most nem lehetséges. Aha! Hirtelen rájött, mi folyik itt. – Ő árulta el, hogy jövök? A férjem? Semmi probléma, az édesanyjuk vagyok. – Mrs. Hunter… – Hadd lássam őket. – Kérem, ha megtenné, hogy egy kicsit halkabban beszél. Jöjjön az irodámba, megbeszéljük. – Melyik teremben vannak? Rendben, ne árulja el, majd én megkeresem őket! Tettleg bántalmazták! Lefogták, amikor végig akart futni a folyosón, hogy benézzen az osztálytermekbe. Megpróbálta kicsavarni a kezét a szorításból. – Engedjenek el! A felbolydulás hatására egymás után nyíltak ki az osztálytermek ajtajai. Ijedt tanárok és nyomukban tágra nyílt szemű, vihogó lányok özönlöttek ki a folyosóra. Marnie ekkor meglátta Daisyt. – Daisy! Én vagyok az, anyu! Megyünk az állatkertbe. Szólj Veritynek! Daisy mozdulatlanná dermedt.

– Gyerünk! Siess! – Daisy, ez a te anyukád? – kérdezte kuncogva az egyik kislány. – Nem. Amikor legközelebb felébredt, Grace is a hálószobában volt. Már hétvége lett volna? Vajon hány nap esett ki? – Mennyi az idő? – krákogta. Grace felnézett a könyvéből. – Tíz perccel múlt kilenc. Reggel vagy este? És milyen nap? – Csütörtök este, január 15-e – mondta Grace. – Az évet is mondjam? – Mit keresel itt? – Munka után jöttem. Holnapra kivettem egy nap szabadságot, és itt maradok a hétvégére. Marnie-nak hirtelen leesett, hogy Grace miért volt Londonban. Nem sokkal azelőtt felhívta telefonon – szinte hihetetlen, hogy az még ugyanaz a nap volt –, és megkérdezte tőle, hogy valóban létezik-e. Istenem, ne. Úgy viselkedett, mint egy eszelős, és annyira megrémítette Grace-t, hogy az képes volt repülőre szállni. Annyira szégyellte magát, hogy beszélni is alig tudott. – Grace, annyira sajnálom. Egy kicsit nyugtalan voltam… de most már minden oké. Ez hazugság volt: most azonnal szüksége volt egy italra. Olyannyira, hogy reszketett és kiverte a veríték. Semmi értelme nem lett volna megnézni az ágya melletti üveget – Grace biztos kiöntötte a tartalmát. De egyet elrejtett a fürdőszobában az álmennyezet fölött. A kád szélén egyensúlyozva pont elérte az üveget. A másodperc törtrészére egy emlékkép villant be: színek és zajok, kiabált, és az iskolában az igazgatónővel viaskodott, azt kiáltotta Daisynek, hogy mennek az állatkertbe, az igazgatónő elvette a slusszkulcsát, és az egyik tanár hozta haza a kocsiján. Nem, ez nem történt meg. Kimászott az ágyból, és ablakhoz ment – a kocsija ott állt, ártalmatlanul a felhajtón. Szinte beleszédült a megkönnyebbülésbe, kis híján térdre rogyott. Az egészet csak álmodta. – Az egyik tanár hozta vissza – mondta Grace a háta mögül. – Megtörtént. Az egész.

Megtántorodott, úgy érezte, elsüllyed a szégyentől, és közeledik a föld középpontja felé, amikor beugrott neki Daisy arca. Kiült rá a gyűlölet. Nem engedhette, hogy Grace lássa, hogyan érzi magát; azonnal lecsapna a gyengeségére, megragadná, és nem engedné el. De a sóvárgás, hogy ihasson egyet, újult erővel tört rá. Esélye sem volt figyelmen kívül hagyni, kitérni előle vagy ellenállni neki: ahhoz túl nagy volt. – Grace – remegett a hangja. – Ki kell mennem a fürdőszobába. – Veled megyek. – Nem kell. Csak pisilnem kell. Bízz bennem. – Bízzam benned? – mondta Grace megvetően. – Könyörgök. – Forró könnyek patakzottak Marnie arcán. – Csak hadd menjek ki egyedül a fürdőszobába. – Nem. Tudom, hogy egy üveget dugdosol ott. – Letérdelek, ha kell, Grace. Könyörgök neked. Ezt akarod? Térdre rogyott, mire Grace megragadta a könyökénél, erősen megrántotta, és felállította. – Kelj fel, Marnie! Az isten szerelmére, állj már fel! – Most már Grace is sírt, ami újdonság volt Marnie-nak. – Nézz végig magadon! – mondta Grace. – Marnie! Megszakad a szívem! – Kérlek, Grace – könyörgött Marnie. – Kérlek, ne gyere ide többet. – Egymást tartották, félig dulakodva, félig ölelkezve. – Képtelen vagyok megváltozni. Hagyd abba, ne tedd ezt magaddal. Neked megvan a magad élete. Mi van Damiennel? Mit szól hozzá, hogy állandóan itt vagy? – Azzal te ne foglalkozz – mondta Grace fáradtan. – Mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai is. Ez volt az a pillanat, amikor Grace felhozta az elvonókúra ötletét. Akár órát is lehetett volna állítani hozzá. – Legalább megpróbálhatnád, Marnie, lehet, hogy valami megragadna belőle. De Marnie épp ezt nem akarta: hogy valami megragadjon – ettől félt a legjobban. Egyedül az alkohol segített neki továbblépni.

Grace végül feladta, és témát váltott. – Hallottál valamit arról a Ricóról, amióta eljöttél a munkahelyedről? – Nem – vágta rá Marnie. A miatt az eset miatt annyira szégyellte magát, hogy úgy döntött, többet nem gondol rá. Soha. Ha Ricóval kapcsolatos gondolatai merültek fel, azon nyomban ivott rájuk. – És Guyról? Guy. A neve hallatára elöntötte a bűntudat. A férfi kedves volt, és türelmes, meglepően az; tényleg nem volt más választása, kénytelen volt kirúgni Marnie-t. – Nem. – Valami baj van? – kérdezte Grace. Inkább ne beszéljük róla. Pénteken ebédidőben Grace elvitte Marnie-t az Anonim Alkoholisták találkozójára. Amikor Londonban volt, mindig elvitte ezekre az összejövetelekre, de a beszélgetésekre már nem ült be. Inkább a huzatos előcsarnokban várta meg, mert – Marnie tudta jól – Grace attól tartott, ha bekíséri, azzal csak visszatartja attól, hogy megtegye a nagy bejelentését. Vagyis azt, hogy alkoholista. De ami Marnie-t illette, tőle Grace nyugodtan megspórolhatta volna magának a fáradságot. Bemehetett volna a meleg szobába, teát inni és lekváros sütit enni az alkoholistákkal, ahelyett hogy kint ült a hidegben a kemény fapadon, mert ő tudta, hogy nem lesz nagy bejelentés. Még az a szerencse, gondolta Marnie, miközben körülnézett a szobában, hogy itt aztán aligha jutott volna szóhoz, hiába akart volna bármit is elmondani. Ezeknek az alkoholistáknak be nem áll a szájuk. – …azért ittam, mert gyűlöltem magam… – …azt hittem, én vagyok a világon a legkülönlegesebb, annyira összetett, hogy engem úgysem érthet meg senki. Aztán valaki azt mondta, az alkoholizmust az „időszakos kivételesek” betegségének nevezik… – …mindig minden valaki más hibája volt… – …egy nap felkeltem, és egyszerűen nem tudtam továbblépni. Nem tudom, miért pont aznap, talán csak elegem lett abból, hogy sem magamat, sem mást semmibe sem vettem…

– …azt hittem, minden megteszek azért, hogy abba tudjam hagyni az ivást. De az igazság az, hogy azért tettem meg mindent, hogy továbbra is ihassak. Ezt mindennél és mindenkinél jobban szerettem, és ekkor jöttem rá, hogy egyszerűen nem tudom abbahagyni, hogy nincs választási lehetőségem… – Marnie, nem szeretne mondani valamit? Oké, igaz, ami igaz, Marnie kénytelen volt elismerni, hogy minden egyes alkalommal biztatták arra, hogy „vegyen részt” a beszélgetésben, de ő csak a fejét rázta és a padlót bámulta. Ma azonban azt mondta: – De igen, ami azt illeti, szeretnék. Izgatott várakozás moraja futott végig a szobán: azt hitték, beismeri végre, hogy alkoholista. – Csak azt szeretném mondani, hogy a férjem elhagyott, elvitte a két kislányunkat, és nem engedi, hogy lássam őket. Letiltotta a hitelkártyáimat, és árulja a házamat. A beszélgetés után Jules jött oda hozzá, copfja vidáman himbálódzott. – Hé, Marnie, nincs kedved meginni egy kávét? – Dehogyis nincs! – lökte Grace Jules felé, mint valami rámenős anyuka. – Menj csak, fél óra múlva itt vagyok érted. Az utca túloldalán a kávézóban Jules letett Marnie elé egy gyümölcsturmixot, és megkérdezte: – Szóval hogy vagy? – Nem túl jól. Hiányoznak a kislányaim. – Azzal elejétől a végéig elmondta az egész történetet. – Az én párom is azért hagyott el, mert ittam – mondta Jules. – Elvitte a gyerekeket. De tulajdonképpen nagyon klassz volt. Annyit ihattam, amennyit csak akartam, és mindenki békén hagyott. Nagyszerű kifogást találtam. Az az állandó önsajnálat. – …de nálam nem erről van szó, nem önsajnálat… – Nem, én csak magamról beszéltem. Igen – mondta Jules elgondolkozva. – Vörösbort ittam, bőgtem, aztán részegen felhívtam őket, hogy közöljem, mennyire szeretem őket, és hogy az apjuk hibája, hogy nem lehetnek velem. Az egész olyan volt, mint valami csöpögős film, egyfolytában hülyeségek miatt bőgtem, de összességében nagyon jól éreztem magam. Persze a gyerekeknek mindez rémes volt, de nem tehettem róla.

Marnie lenyűgözve hallgatta: Jules sokkal rosszabb helyzetben volt, mint ő. Ő legalább nem hívta fel a lányokat, hogy Nicket ócsárolja nekik. Legalábbis nem túl gyakran. – És ha ennyire rossz volt a helyzet, Jules, mégis hogy tudtad abbahagyni az ivást? – Úgy, hogy eljártam a találkozókra. – És akkor nekem miért nem használnak? – Alkoholista vagy? – …Nem, nem, épp ellenkezőleg. Csak nagyon szomorú vagyok, és az alkohol segít megbirkózni a gondokkal. – Hát akkor ezért! – mondta Jules vidáman. – Miért használnának, ha nem is vagy alkoholista? – …De… – Marnie összeráncolta a szemöldökét. Itt most mi történt? Jules biztos valami alattomos beugratós játékot játszott vele, nem? De képtelen volt rájönni a logikájára. – Sajnálom, mennem kell – mondta Jules. – Megyek a gyerekekért. Jössz holnap? – Azt hiszem, nem, Jules – döntötte el Marnie. – Nem, nem hiszem. Többet nem jövök el a gyűlésekre. Grace botrányt fog csapni, de… – Nem segítenek – mondta Marnie erőtlenül. – De hát miért is tennék? Ahogy te is mondtad, nem vagyok alkoholista. – Valójában ezt te mondtad, nem én – válaszolta Jules. – Mindegy. Szóval nem jövök többet. Csak időpocsékolás. Jules együtt érzőn bólintott. – Hiányozni fogsz. – Te is – mondta Marnie udvariasságból, de ez nem volt igaz. Nem mintha Jules nem lett volna kedves. – Mielőtt elmész… – szólt Marnie – kérdezhetek valamit? A gyerekek… melyikőtöknél vannak? Nálad vagy nála? – Ez nem fog tetszeni – vigyorodott el Jules. – Újra együtt vagyunk. Amióta nem iszom. – Nem! – Marnie befogta a fülét. – Nem akarom hallani a reklámszövegedet. Hagyd abba az ivást, és minden tökéletes lesz! Jules azonban csak nevetett. Az előszoba padlóján feküdt. A ház üres volt, és hideg, akár egy barlang.

Egy fekete árny suhant át fölötte, olyan volt, mint egy ragadozó madár. Ez meg mi volt? Egy gyorsan mozgó felhő? Egy teherautó? Leginkább a halálra hasonlított. LOLA JANUÁR 16., PÉNTEK, 10.07 Csöngött a telefon – Nkechi volt az. Már megint! Január első két hetében hazament Nigériába (egy stylist számára ez az egyetlen nyugodt időszak az évben), de mióta visszajött, egyfolytában nyaggatott. Folyamatosan próbálta „különválasztani” az ő ügyfeleit az én ügyfeleimtől. Különválasztani? Hol hallotta ezt a kifejezést? Biztosan nem tőlem. Ahogy azt nagyon helyesen megjósolta – hogy annak ellenére, hogy csodálatos (és ezt nem gúnyból mondom, vagy talán csak egy picit) –, nem minden ügyfél akart „különválni”, hogy hozzá és Abibihez kerüljön, hanem inkább nálam maradtak. Igen figyelemreméltó lista. Szívmelengető. Jó tudni, hogy megbecsülik az embert. De Nkechi – az eredeti megállapodástól eltérően – néhányat az „én” ügyfeleimből magának akart. Azokat, akik a legtöbbet költöttek. Egyfolytában csörgött a telefon. Mintha lókupecek lettünk volna. Felvettem a telefont. – Nkechi? – A hanghordozásom árulkodó volt. – Megint mi a fenét akarsz? – Ehhez mit szólsz? Hallgattam. Vajon milyen sértően egyoldalú üzletet kínál már megint? – Neked adom Adele Hostast, Faye Marmiont és Drusilla Gallopot Nixie Van Meerért cserébe. Ezt a pofátlanságot! Adele Hostas karácsonykor egy fillért sem költ, Faye Marmionnak egyszerűen genetikailag képtelenség megfelelni, Drusilla Gallop pedig a legsúlyosabb bűnt követte el: hordta a ruhákat, úgy tett, mintha fel sem vette volna őket, aztán megpróbálta őket „visszahozni”, és bűzlöttek a cigitől meg a Chaneltől, és minden galléron tartós alapozó csíkja éktelenkedett. Nixie ezzel szemben tele volt pénzzel, imádta költeni és még kedves is volt.

– Három ügyfél – sürgetett Nkechi. – Egy áráért. Áll az alku? – Nem áll – vágtam rá. – Nixie Van Meer nem eladó. – Majd meglátjuk – motyogta sötéten Nkechi, azzal letette. Atyaisten! Kimerültségemben a kezembe temettem az arcom. Most a megélhetésemért küzdöttem. Felmerült bennem a kérdés: mégis mit keresek még mindig Knockavoyban? A száműzetésem ideje lejárt, letöltöttem a büntetésemet, szabad voltam. Igazság szerint indulnom kellett volna, ha meg akartam tartani az ügyfeleimet. Felelősséggel tartoztam nekik – egy nagyvilági nő stylist nélkül annyit ér, mint egy féllábú ember a seggberúgóversenyen. Az ügyfeleim több mint türelmesek voltak velem őszi „alkotói szabadságom” (vagy ha úgy tetszik, „idegösszeomlásom”) alatt, és ha nem jelenek meg rövidesen Dublinban, azt fogják hinni, végleg eltűntem, és keresnek helyettem valaki mást. Nkechi ráérzett a gyenge pontomra, és úgy körözött körülöttem, akár egy cápa. Mert az igazság az volt, hogy nem akartam – nem, egyáltalán nem akartam – elmenni Knockavoyból. Rabul ejtett a vidék? Elegem lett a nagyvárosból? Nem mintha Dublin igazán nagyváros lenne. São Paulo (húszmillió lakos) vagy Moszkva a külvárosaival (tizenötmillió) már inkább. 10.19 Megint csöngött a telefon. Már épp felvérteztem magam, hogy ellenállok, Nkechi nyomásának, de most nem ő volt az, hanem Bridie Nyuszkó nénikéje. (Említettem már, hogy ez a család a furcsa nevekre specializálódott? Valójában Tim bátya neve sem Tim. Az igazi neve Coriolanus, a Tim csak a beceneve. Ragaszkodott a Timhez, mert nem akarta, hogy az emberek a nevét „Anus”-ra rövidítsék. Tényleg így volt.). És közölte, hogy a húsvétot Tim bátya házikójában szeretné tölteni. – Idejében szólok – mondta. – Mert a ház nagyon hamar megtelik! – Persze, hogyne, haha. Népszerű hely, pedig nincs tévé. Letettem. Nagyot nyeltem. Iszonyú megrázkódtatás. Maga a világvége. Még a fülem is zúg tőle. Ez világos. Az univerzum egyértelmű üzenete. Vissza kellett térnem

Dublinba. Persze tudtam, hogy nem maradhatok itt örökre. Tudtam, hogy nemsokára itt a tavasz, és Bridie népes családja egyre többször gondol a rövid hétvégékre, az ózondús friss levegőre. Tudtam, hogy szerencsém volt, hogy ilyen sokáig háborítatlanul itt lehettem. Nem voltam hülye, csak tehetséges az önámításban. A hónapok alatt szépen lassan belejöttem. Ha úgy teszek, mintha soha nem kellene elmennem innen, akkor soha nem is kell. De az önámítás hűtlen barát, és nem véd meg az igazságtól, amikor az úgy dönt, hogy az ember nyomába ered. Oké, szégyenletes vallomás. Ez a helyzet. Gondolatban eljátszottam azzal a lehetőséggel, hogy Knockavoyban maradhatok. Igen! Meglepő, bevallom. Azt a gondolatot dédelgettem, hogy valahogy majd sikerül megtartanom a legkedvesebb és/vagy a legjövedelmezőbb (nagyon kicsi a közös halmaz) dublini ügyfeleimet, ingázom, hogy teljesítsem a kívánságaikat, és közben itt is kiépítem a klientúrámat. A részletek még nem körvonalazódtak teljesen a fejemben, de tudtam, hogy kemény munka lesz. Sokat ülnék a kocsiban, állandóan körül kellene udvarolnom az ügyfeleket, akik olyan érzékenyek, akár a versenylovak, és rendszerint ragaszkodnak hozzá, hogy napi huszonnégy órában fogjam a kezüket. Azonkívül nem keresnék annyit, mintha Dublinban laknék – de hát mit számít mindez a boldogsághoz képest, nem igaz? De a világegyetem nem így működött. A végzet elűzött ebből a kedves kis házból, és hosszú, csontos ujjával kérlelhetetlenül visszaparancsolt a nagyvárosba. Mélységes kétségbeesésbe zuhantam – majdnem akkorába, mint amit a vigasztalan karácsonyi vacsorán éreztem, amelyet apuval és Francis bácsival töltöttem. Azért jöttem Knockavoyba, hogy elmeneküljek életem problémái elől, hogy elbújjak, amíg visszanyerem lelki egészségem, de váratlanul kitört rajtam a boldogság. És ezt csak most értettem meg, amikor már az egész a végéhez közeledett. Fenemód tipikus.

11.22 Besétáltam a konyhába, megálltam az ablaknál, átbámultam Considine házára és azon tűnődtem, hogy vajon Chloe eljön-e aznap este a tranyópartira. Múlt héten nem jött, ami a karácsonyi szünet utáni első péntek volt. És nem hívott meg, hogy nézzük együtt az Esküdt ellenségeket. Valójában nem találkoztam vele a Thelma és Louise-éjszaka óta. Különösen az aggasztott, hogy esetleg fény derült a hirtelen jött csókomra, és esetleg problémát okozott Considine és Gillian kapcsolatában, és egyúttal végzetesen tönkretette a barátságomat Chloe-val. Nem ez volt az első eset, hogy megcsókoltam egy nőt – Paddy gondoskodott róla –, de ez volt az első olyan, amikor anélkül történt, hogy egy nagy darab szőrös férfi néz és közben maszturbál. Chloe kivételesen jól csókol. Lassan, gyöngéden és erotikusan. Az egész szájával csókol, nemcsak a nyelvét döfködi a számba, amit a legtöbb ember jó csóknak hisz. Szédültem, a térdem elgyengült, aztán Chloe megdermedt és elfordult tőlem. A helyzet kínos volta úgy hatott rám, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a fejemre. – Elfeledkeztem… Gillianről – motyogtam. Szegény kicsi menyétképű. Azt gondolja, hogy a barátja éppen egy ártatlan estét tölt női ruhákban, pedig ő éppen velem bonyolódik erotikus kapcsolatba. – Bocsánat, Chloe, sajnálom… – Nem, Lola, ez az én hibám is… – A menekülés közben úgy felment az adrenalin szintem, hogy egészen elkapott a hév, és ez soha többé nem fog megtörténni… – Igen, az én adrenalin szintem is felszökött! Visszaszálltunk a furgonba, elmentünk a lányokért, és száguldás közben egy szót sem szóltunk egymáshoz. Másnap kora reggel elmentem Birminghamba, hogy eltöltsek négy sivár napot az apámmal és Francis bácsival. Mondhatom, ők olyan páros, akik még akkor sem képesek jól érezni magukat, ha pisztolyt szegezel a fejükhöz. Aztán továbbmentem Edinburghba Bridie-val, Berryvel és Treese-szel, ahol jó néhány napig laktunk Bridie egyik unokatestvérénél a sok közül. Itt jót mulattunk, elénekeltük a skót himnuszt, furcsa dolgokat műveltünk széndarabokkal. (Bár – úgy

gondolom, hogy már kiderült – nem vagyok egy szenes ember, ez nem okozott problémát.) Kétségtelenül diáklányosan belezúgtam Chloe-ba, ami annál is inkább butaságnak tűnt, mivel Chloe nem volt igazi nő. De az egészben a legrosszabb Gillian volt. Nagyon szégyelltem magam. Úgy éreztem, hogy karmikusan tilos közeledni egy olyan emberhez, aki tartozik már valakihez. És bár gyönyörű volt a csók, azt kívántam, bárcsak sohasem történt volna meg. Elszántan próbáltam Treese-t és Bridie-t bevonni összegubancolódott érzéseim kibogozásába, de nem éreztek együtt velem. – Az életed olyan, mint egy szappanopera! – jelentette ki Bridie, aztán elmesélte a történteket az összes unokatestvérének. Az unokatestvérek elmondták az összes barátjuknak, és aztán addig terjedt a történet, mígnem már egész Edinburgh erről beszélt. Folyamatosan ilyen beszélgetéseket hallottam magamról: – …És akkor kapcsolatba került azzal szörfös fiúval, aki mindenkinek tetszett, mert baromi jól nézett ki, és aki bolondult utána, annak ellenére, hogy sokkal jobb képű volt. És örült ő ennek? Nem! Ehelyett beleszeretett a közvetlen szomszédjába, egy transzvesztitába. Igen, így van, Tim bátya közvetlen szomszédjába! A tranyónak már volt állandó barátnője. És most jön a legjobb rész – Lolának nem akkor tetszik a tranyó, amikor férfiruhát visel, hanem akkor, amikor nőit. Igen, tudom. És még csak nem is leszbikus! És amikor egy skót sapkás férfi egy ivászaton beszédbe elegyedett velem, és mesélt „Bridie őrült barátnőjéről”, a rólam szóló történetben Jake már világjáró tengerészként jelent meg, Rossa Considine pedig transzszexuálisként, aki levágta a szerszámát, hogy imponáljon nekem. – Most boldog vagy? – kérdeztem Bridie-t. – …Bocs, Lola, de ez annyira jó történet volt… Január negyedikén már újra Knockavoyban voltam, és alig vártam a pénteket, hogy lássam, mi a helyzet Chloe-val. Eljött a péntek, de Chloe nem jelent meg. Megjött Natasha, Blanche, aztán Sue és Dolores. De Chloe sehol. – Talán nem tudja, hogy már visszajöttünk – mondta Natasha kissé mogorván. – Talán azt hiszi, hogy jövő héten kezdjük.

Mintha a tranyópartik olyanok lennének, mint egy esti tanfolyam. – Talán. – Rosszul éreztem magam. Persze hogy nem jött el! Chloe hűséges Gillianhoz. De égtem a vágytól, hogy elmondjam Chloe-nak, hogy az a Thelma és Louise-csók többé nem ismétlődik meg, hogy csak a rendkívüli helyzet váltotta ki. A gazt a gyökerénél kell kihúzni, de nem volt hozzá bátorságom, hogy átszeljem a füves területet, amely Considine bejárati ajtajához vezetett, és kihallgatást kérjek. Túlságosan féltem – igen –, hogy elküld majd a fenébe, és akkor ezzel mindennek vége. Abban reménykedtem, hogy ha bízom a sorsban, akkor egyszer csak belébotlom valamikor a hétvégén. Izgatottan figyeltem, de nem volt semmi jel. Némileg megkönnyebbültem a gondolattól, hogy talán szabadságot vett ki, és valahol külföldön barlangászkodik. De hétfő kora reggel arra ébredtem, hogy becsapódik a bejárati ajtaja. Kiugrottam az ágyból, és figyeltem, ahogy az ökokocsijához sétál, megy a munkába, mint mindig. Nem nézett föl, és akkor már biztosan tudtam, hogy valami nem stimmel. Gyűlöltem magam. Kétségbe voltam esve. Figyeltem kedden, szerdán, csütörtökön meg ma is, és egyszer sem nézett föl. Nyilvánvaló volt, hogy kerül. De még mindig reménykedtem abban, hogy Chloe megjelenik ma este, mint mindig. 16.01 Rövid időre kimentem a temetőbe, mielőtt besötétedett. – Anyu, nem akarok visszamenni Dublinba. – Mindenki csinál olyan dolgokat, amelyeket nem szeretne. Gondolod, hogy meg akartam halni, csak azért, hogy itt hagyhassalak? – Nem, de… – De csak ideiglenesen akartál Knockavoyban élni. – …Oké. – Valójában nem is az anyámmal beszélgettem. Csak hallgattam egy hangot a fejemben, és pontosan azt tettem, amit akartam… – Miért kérdezed a véleményem, ha úgyse hallgatsz rám? – Anyu hangja egyre erősödött. …Bár az is lehet, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet.

– Ne haragudj. De mi lesz Chloe-val, nem akarom elszalasztani. Vajon eljön ma este? Nincs válasz. – Anyu? Anyu? – Várj egy kicsit, majd meglátod. 18.29 CSENGETT A TELEFON. BRIDIE VOLT. – Gyere már haza, Lola Daly, letelt az időd! A végén ki fognak rakni a házból. – Tudom. – Az a kérdés, már elég jól vagy-e, hogy haza gyere, vagy még mindig labilis? Ha engem kérdezel, szerintem rosszabbul vagy. Lementél Knockavoyba egy kedves heteroszexuális lányként, és most félig leszbikusként térsz vissza. – Mi a célja ennek a telefonhívásnak, Bridie? – kérdeztem hidegen. – Vagy csak azért csinálod, hogy piszkálj? – Csak viccelek. Elég józannak látszottál Edinburghban. Hogy viszonyulsz most De Courcyhoz? – Nem tudom. – Ki tudnád neki fejezni a jókívánságaidat? Tudnál konfettit szórni az esküvőjén? Mert akkor van túl az ember, ha már képes konfettit szórni a másik esküvőjén. – Még semmiképpen nem érzem úgy magam. Már nem gondoltam Paddyre minden éber pillanatomban, és nem is álmodtam róla minden éjjel. Elmúltak azok az idők, amikor majd megőrültem minden egyes pillanatban, amikor nem lehettem vele. Mélyen belül már kezdtek elcsitulni az érzelmeim, már nem akartam látni. Tényleg soha többé nem akartam látni. Na ez egy új érzés volt. És volt még valami, amit nem tudtam beazonosítani. Talán szomorúság? Nem. Talán vágyakozás? Nem. Bánat? Nem. Harag? Közeledünk. Gyűlölet?… Mmm. Talán, de nem egészen… nem pontosan… valami… de mi az? Félelem? Lehet, hogy félelem? Igen, talán félelem. 19.01 Natasha és Blanche megérkezett.

19.27 Megérkezett Sue is. Amikor beengedtem, majd megőrültem az aggodalomtól. – Hol van Chloe? – kérdezte Sue. – Ma este nem jön – közölte Natasha. – Bocsánat, Lola, elfelejtettem szólni. Chloe küldött egy sms-t, hogy nem tud jönni ma este. – Miért nem? – kérdeztem felindultan. – És miért nem nekem küldte az sms-t, amikor megvan a számom? – Nem mondta, hogy miért. Nem tűnik túl nagynak a péniszem ebben a ruhában? 19.56 Leültettem a lányokat, és elmondtam nekik, hogy a jelenlegi helyzet a végéhez közeledik. – Tim Twoomey családjának szüksége van a házra rövid kiruccanásokhoz. És ideje már, hogy visszamenjek Dublinba dolgozni. – Ó – mondta Natasha. – Mikor indulsz? Tényleg, mikor is? – Valamikor két hét múlva. Semmi sincs, ami most visszatartson – nem tartana tovább tíz percnél bedobálni a ruháimat egy bőröndbe –, de szükségem volt egy kis időre, hogy hozzászokjam a távozás gondolatához. A lányok egymásra néztek, megvonták a vállukat, és az egyikük így szólt: – Mindig tudtam, hogy nem fog örökké tartani. Elképesztő reakció. Arra számítottam, hogy sírnak-rínak és megkérnek, hogy maradjak. Ehelyett zokszó nélkül elfogadták. Vajon miért? Az a karácsony előtti diszkó, ez a magyarázat. Ez megmutatta a tranyóknak, hogy kint a világban van egy jelentős tranyótársadalom. Nem volt többé szükségük rám. – Ti kinőttetek – mondtam, és kitört belőlem az elfojtott zokogás. – Kiscsibékként érkeztetek hozzám, és most, és most… Mind felnőttetek! – Azt hittük, hogy örülni fogsz – mondta Natasha keserűen. – Egyfolytában csak panaszkodsz.

SZOMBAT, JANUÁR 17., 10.15 Felkeltem, felöltöztem és elmentem otthonról. Egy álmatlan éjszaka után ez volt a legjobb, amit tehettem. Beszélni akartam Rossa Considine-nel. A környezetbarát autó a feljárón állt, remélhetőleg otthon van, és nem egy barlangban. És talán nem az ágyban Gilliannel. Bár úgy látszott, nem túl gyakran töltik ágyban a napot. Inkább a keljünk fel, és menjünk ki a szabadba típushoz tartoztak. Considine úgy nyitotta ki az ajtót, mint aki számított rám. Bejött utánam a nappaliba, ahol lekuporodtunk a heverő szélére, kicsit feszengve és szomorúan. Furcsa hangulat lett rajtunk úrrá, mintha valaha szerelmesek lettünk volna egymásba, de mára már mindennek vége. – Nem jöttél el tegnap este – mondtam. – Nem. Megkértem Noelt, hogy szóljon neked. – Szólt. Rossa, a viselkedésem akkor éjjel, amikor megszöktünk a rendőrök elől, biztosíthatlak, nem ismétlődik meg… – Rendben van… – Bocsáss meg, Rossa, nagyon kérlek. És Gillian is. Sajnálom. Igazán, szívből. Annyira szégyellem magam. Nem történik meg újra. Csak egy őrült, adrenalinnal telített pillanat volt. Kérlek, gyere vissza, hiányzik Chloe. – Sajnálom, Lola – válaszolta némi megbánással a hangjában. – Chloe elment egy időre. – Ígérem, egy ujjal sem nyúlok hozzá… – Te erről nem tehetsz, Lola. Nem a te hibád. Ez csak egyike azoknak a dolgoknak… – De… – Könnyek szöktek a szemembe! Egy nemlétező személy miatt! – Bocsáss meg, Lola – szólt hozzám Considine végtelenül kedvesen. – Tudom, mennyire szereted. Kérlek, ne sírj, Lola, gyere ide. – Az ölébe vont, ahogy Chloe szokta, és az ingébe hüppögtem. – Visszajön majd egyszer? – Bizonyára. Igen, valamikor, csak… tudod… Nem értettem. Valami lehet Gilliannel. Talán végül fellázadt a barátja ellen, aki időnként női ruhát visel.

– De mire Chloe visszajön, én már nem leszek itt. – Micsoda? – hördült fel. Hirtelen kiegyenesedett. Majdnem leestem a földre. A teste megmerevedett, többé már nem tudtam nekitámaszkodni. – Igen, Considine. Vissza kell mennem Dublinba. Twoomey családjának szüksége van a házra, és vissza kell mennem dolgozni. – A visszatérés gondolatára egy jobban zokogtam. Nagyon elszomorodtam. – Mikor indulsz? – Nem tudom. Még nem döntöttem. Nagyon nehéz. De hamarosan, két héten belül. – Rendben. A teste elernyedt és bár újra neki tudtam támaszkodni, ez most más volt. Nem olyan kellemes, olyan volt, mint egy megereszkedett heverő. Éreztem a feje súlyát, ahogy az enyémnek támaszkodott. Szomorkás hangulat uralkodott el rajtunk. Mintha mindketten sirattuk volna Chloe elvesztését. Tudom, hogy bután hangzik, de azért mesélem, mert így történt. Considine a kezével megveregette a hátam, és a hüppögésem lassan abbamaradt. Behunytam a szemem. Kicsit megnyugodtam. Melegséget éreztem. Considine lehelete kellemes volt. Hatalmas sóhajtás tört fel belőlem. Hosszan kifújtam a levegőt, és megnyugodtam. Eltoltam magamtól. – Jobb, ha most felkelek, Rossa. Ha tovább maradok, elalszom. – Sajnálom, Lola, ha felzaklattalak… – Rendben. – Megtettem, ami tőlem telt. És amúgy is otthagyom Knockavoyt. Ezt az egész tranyó zűrzavart magam mögött hagyom. – Átjössz szerdán megnézni az Esküdt ellenségeket? – kérdezte. – Még egyszer utoljára? – Úgy tudom, csütörtök este van. – Új év, új rend. Mostantól szerdánként van. Átjössz? – …Oké… – Azt nem értem el, amiért jöttem, de oké… 12.12 KNOCKAVOY FŐUTCÁJA Megláttam Jake-et és az ajkát, amint szerelemisten stílusában céltalanul bolyong az utca másik oldalán. Felkészültem a sértésekre. De

vidáman intett, minden keserűség és szélsőséges megjegyzések nélkül. Hát igaz! A szokásos források (Cecile) szerint teljesen visszaállt régi magabiztos énje. Jazt sikerült teljesen kiborítania, tett néhány rosszindulatú kísérletet arra, hogy Brendon és Kelly közé álljon a karácsony és újév közötti senki földjén, most pedig van egy eljegyzett menyaszszonya „valahonnan Liscannor felől”. Én már csak folt vagyok az amúgy tökéletes hódítási listáján. 12.16 SZUPERMARKET Megjött az új Vogue! Kelly rendelte meg nekem. Kénytelen voltam megmondani neki, hogy vége a dalnak, mert visszamegyek Dublinba. Elmondta, hogy mennyire bántja, hogy hamarosan elutazom, aztán arra panaszkodott, hogy a Vogue rémisztően sokba kerül. – Majdnem egy tízes! – siránkozott, miközben leszámolta a pénzt a tenyerembe. – És semmi más nincs benne, csak hirdetés. Hé! – Egyszerre izgatott lett. – Hogy szerezted azt a foltot? – Milyen foltot? – Azt. – Egy kicsi, csupasz élénk rózsaszín körre mutatott a tenyerem közepén. – Megégetted magad? – Te öncsonkító vagy? – kérdezte izgatottan. Kelly el van ragadtatva a sztárok életétől, akikről az olcsó magazinokban olvas – kislányokról nagy retikülökkel, bulimiáról és a rehabon töltött tizennyolcadik születésnapokról. – Szeretnék egy igazi öncsonkítóval találkozni. – Anyajegy – mondtam mentegetődzve. – Így születtem. – Majd hozzátettem, mert nagyon csalódottnak látszott: – Bocsánat. 13.15 A TÖMLÖC ELŐTT – Hahó, Lola Daly! Egy szóra! Beléptem. – Van egy kis pletykám – mondta Főnök. – Izgalmas – tette hozzá Moss. – Piszkosul izgalmas – erősítette meg Tanár úr. Rémület futott rajtam végig. Ezek itt hárman mindent tudnak. Akármit mondanak is, nem lesz messze az igazságtól – Felkészült? – kérdezte Főnök. Bólintottam. – Gillian Kilbert…

– …vagyis a menyétképű… – …és Oszama, a pultos… – …egy pár. Rendkívüli megrökönyödés. Gillian és Oszama? Összerándultam az ijedtségtől. Ez vajon az én hibám? Én vertem éket Gillian és Considine közé? Ezzel Gilliant belehajszoltam egy bosszúhadjáratba? – Ezt Rossa tudja? – kérdeztem. – Nem. – Akkor maguk honnan tudják? – Már számítottunk rá. Azóta érdeklődéssel figyeltük a helyzetet, hogy először mentek el együtt péntek este megnézni egy dán filmet. – Azt gondoltuk, hogy mindketten megértek a helyzetre – mondta Tanár úr. A kismadarak azt csiripelik, hogy Considine és a menyétképű már hetek óta nem voltak úgy együtt. Valójában az óta az éjszaka óta, amikor újra összejöttek. – Honnan a pokolból tudják? – Rossz, égető érzés fogott el, hogy megsértik Considine magánéletét. – Kisváros. Egyébként ahelyett, hogy hazajöttek volna Ennisből, Gillian és Oszama egy kilométerrel a város előtt leparkoltak, és vad smárolásba kezdtek. – Tegnap este egyáltalán nem mentek el a moziba – tette hozzá Főnök. – Csak leparkolták az autójukat a kedvenc helyükön… és… a többit már maga is kitalálhatja. A rossz, égető érzés felerősödött. – Nincs jobb dolguk, mint emberek után kémkedni? Ijedt csönd. – Mi a baj, Lola? – kérdezte Főnök. – Gondoltuk, tetszeni fog a hír. – Nem helyes, hogy én tudok róla, Rossa pedig nem. – Valaki úgyis elmondja neki hamarosan. – Úgy tűnt, Moss azt gondolja, hogy ez így helyes. Pedig nem! Hirtelen elfogott az együttérzés Considine iránt. Büszke férfi. És bár kissé érdes a modora, rendes ember. Én is voltam már megcsalt fél. El kellene mondanom neki.

De megtehetem? Mindig is megvetettem a kíváncsiskodókat, akik együttérzést mímelnek: – Azt gondoltam, már tudod… Bár az én együttérzésem őszinte. De ha én mondom el a hírt Considine-nek, akkor örökre meggyűlöl. Mindig a hírvivők járnak rosszul. Nem akarom, hogy egy életre meggyűlöljön. Váratlanul rájöttem, hogy kedvelem. – Elmegy? – kiáltották felém a Piás Sarokból, amikor felálltam. – Igen. – Erről még gondolkodnom kellett. Amikor kimentem a kocsmából, még hallottam, hogy Főnök azt morogja: – Nem értem, mi van vele. Úristen! Amint kiléptem a napfényre, az első ember, akivel találkoztam, Gillian volt. Elfogott a bűntudat, aztán a rémület, aztán újra a bűntudat. – Helló, Lola, boldog új évet. – Megállt egy kis csevegésre. Nagyon jó hangulatban volt. – …Ööö… – …Minden rendben…? Atyaisten. Próbáltam eldönteni, hogy mi a helyes. Az utamba került – vajon mi fog most történni? Biztos nem véletlenül történt. De ez kemény volt. A) Vagy én vagyok az a mákvirág, aki kikezdett a barátjával, pedig nem is a férfi volta érdekelt, hanem a női alteregója; b) vagy beleavatkoztam városi létemre az itteni emberek magánügyeibe. – Gillian – köszörültem meg a torkom. – Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem akarok ítélkezni, tényleg nem, de azt hallottam… hogy te és Oszama, úgy értem, Ibrahim… Mit mondjak? Minden rosszul hangzott. Hogy mondjam? – …Tudod, hogy mire célzok? – kérdeztem halálra váltan. Mereven bámult rám, a menyétképű megkövülve, a szeme tele félelemmel. – Az emberek azt rebesgetik, és Rossa rá fog jönni. Talán jobb lenne, ha tőled tudná meg. – Hol hallottad? Csak nem ott bent? – bökött fejével a Tömlöc felé. Apró arcocskája fehér volt, mint a fal. Vonakodva bár, de rábólintottam. A legrosszabb ellenségemnek se kívánnám, hogy Főnök, Moss és Tanár úr az intim ügyeiben kutakodjon.

– Basszus – suttogta. – Oké. – Többször bólintott. Fölsétált az utcán, és eltűnt a Tölgyben, minden bizonnyal, hogy megbeszélje a történteket Vén Aszaltszilvaszemmel. 15.37 Nem kémkedtem. Nem. Egyszerűen éppen ablakot tisztítottam, már az elutazásomra készülődve, amikor megláttam menyétképűt és Vén Aszaltszilvaszemet, amint közelednek az úton. Nagyon határozottnak tűntek. Pont úgy, mint egy westernfilmben. Considine-hez érve, jobbra fordultak a házhoz vezető bekötőútra. Kopogtak az ajtón, és kis idő múlva bebocsátást nyertek. Az ajtó bezárult mögöttük. Figyelmesen hallgatództam, kiabálásra, törés-zúzásra számítottam, de nem hallottam semmit. 16.19 Menyétképű és Vén Aszaltszilvaszem megjelent, lehajtott fejjel, ami úgy véltem, a szégyenkezés jele volt. Semmi mást nem észleltem. 18.24 Éppen a tűzhelyet tisztítottam, bár alig használtam knockavoyi tartózkodásom alatt, amikor kopogtattak az ajtón. Rossa Considine volt az, nekitámaszkodott az ajtónak, és kissé borzasnak tűnt. – Berúgni, mint az ágyú – mondta. – Tényleg? – A bulidra utaltam. Amit megígértem, de soha nem rendeztünk meg. Mi lenne, ha ma csinálnánk? Most? – Micsoda remek ötlet! Hadd vegyem le a kötényem. Természetesen kedveskedni akartam neki. Considine-nek szüksége volt egy ürügyre, hogy elmenjünk, és jól berúgjunk, és lemossuk a menyétképű árulását, és úgy tüntessük fel, mintha nekem szánt ajándék lenne. Ennek ellenére büszke voltam, hogy engem részesített előnyben a barlangász barátaival szemben. Egyébként azok a macsó fejek biztosan gúnyt űztek volna belőle. – Hahaha, hallottad Considine-t? Olyan gyenge az ágyban, hogy a barátnője elmenekült egy öngyilkos merénylővel. Hahahaha!

18.37 KNOCKAVOY FŐUTCÁJA – Melyik kocsma? – kérdeztem. – A Tölgy. A Tölgy? Azt hittem, bojkottálni fogja a Tölgyet. Szép tőle. Megbocsátó ember. Hacsak nem akar behúzni Oszamának. Nem. Semmi behúzás. Megrendeltük az italokat Oszamánál. Civilizált megoldás. Hatásos. Rossa Considine mint Gandhi! Oszama viszont lesütött szemmel járkált, lelkiismeret-furdalástól terhesen. Semmilyen csillogó, aszaltszilvaszem-mosoly ezen az estén. Jó néhány ital után, Considine megtört és beszélt Gillianről és Oszamáról. Úgy tettem, mint aki először hall róla. – Ez tragédia – mondtam. Így is éreztem. A mások szakítása is fájdalommal tölt el, úgy mintha velem történne. – Hogy érzed magad? – Lezárult egy időszak – mondta. – Megtettük, amit lehetett. Nem kellett volna újrakezdeni az első szakítás után. Az okok, amelyek miatt szakítottunk, még mindig léteznek. Engem nem érdekelnek a depressziós filmek, őt pedig zavarja a tranyóságom és a barlangászat. Ők pedig most boldogok. – Nem túl kellemes, amikor az embert elhagyják – tettem hozzá. Az ember kicsit rosszul van, amikor semmibe veszik az érzéseit. – Igen. Kicsit fáj. De túl fogom élni. – Nincs értelme úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Ha felszarvazzák az embert (Margery Allingham), az megalázó. Felém fordult, és elképedve megkérdezte: – Azt szeretnéd, ha depressziós lennék? – Nem. Azt szeretném, ha őszinte lennél. – Az vagyok. – Nem, nem vagy az. – De igen, az vagyok. A kapcsolatunk Gilliannel már régen elromlott…akármivel próbálkoztunk is. Reméltük, hogy jobb lesz. Vagy csak reméltük, hogy nem kerül sor sokkal keményebb dolgokra. – Csak azt ne mondd, hogy megkönnyebbültél? – Nem vagyok megkönnyebbülve. Ez nem ilyen egyszerű. De a végleges döntés már a levegőben lógott. De valójában, most, hogy mondod, megkönnyebbültem. – Hála istennek – vigasztaltam magam. – Még egy italt?

21.21 MÉG MINDIG A TÖLGYBEN Cecile ugrott be egy köszönésre. – Mindenkit áldjon isten – csiripelte. – Hogy vagyunk? – Berúgtunk, mint az ágyú! Mindenkinek ezt mondtuk, akivel csak találkoztunk. Már szinte sírtunk a nevetéstől. Ez tényleg elég vicces, és persze már kissé be voltunk csípve. – Mi vagyunk a részegágyú-csapat! – jelentette ki Rossa. – A notórius részegágyú-csapat. Gyerünk, nézzünk be Mrs. Butterlyhez, mielőtt lefekszik. VASÁRNAP, JANUÁR 18., 10.03 Csak egyetlen módon tudom leírni, hogyan éreztem magam – másnaposan, mint az állat. Már régóta nem éreztem ekkora macskajajt. Aggódtam Considine-ért. Jó esély volt arra, hogy a tegnap esti ivászat alatt érzett vidámság mára elenyészett, és rettenetesen érzi magát, részben a másnaposság, részben a felszarvazottság miatt. Nincs annál rosszabb, mint felébredni reggel, miután dobták az embert. Különösen, ha pont azért rúgtál be, hogy elfelejtsd a bánatodat. Írtam neki egy sms-t. Olyan buta városi dolognak tűnt, hogy smsezel valakinek, aki a szomszédban lakik, amikor felkelhetnék az ágyból és személyesen is beszélhetnék vele. De nem akartam megzavarni a bánatában. Attól is féltem, hogy elhányom magam, ha felegyenesedem. Reggelt. Másnapos vagyok, mint az állat, és te? Gyorsan megjött a válasz. Másnapos vagyok, mint az állat dettó. Küldtem még egyet. Éppen egy szakadékban vagy? Gyors válasz.

Úgy érted, egy igaziban vagy egy érzelmiben? Igazira gondoltam, de nem ez volt a lényeg. Érzelmiben? Nem, azt hiszem, csak másnaposság. Kurva hapsik! Amikor már azt hiszed, hogy megnyílnak! Elhatároztam, hogy tovább alszom. 15.10 Biip-biip bi-biip. Egy sms ébresztett fel. A telefon után nyúltam. Üzenet Considine-től. Séta a parton? Megöl vagy meggyógyít? Újfajta megközelítés – fájdalomcsillapítók, normál kóla, drága burgonyaszirom, heverő takaróval, ezek a normális ember megoldásai a másnaposságra. Ennek ellenére válaszoltam: Miért ne? Húsz perc múlva a kapudnál. 15.30 Íme, megjelent, komolynak látszó polárban és turistabakancsban. A haja fésületlen, mintha most kecmergett volna ki az ágyból, és sápadt, rettenetesen sápadt. Amint megláttam zöldes fizimiskáját, elfogott a nevetés. Hirtelen megálltam. Őt is hatalmába kerítette a jókedv, annyira, hogy a nagy hahotázásban az oldalát fogta. Amikor végül képes volt megszólalni, megkérdezte: – Hogy érzed magad, Lola Daly? – Olyan másnapos vagyok, mint egy állat, Rossa Considine. És te? – Én is olyan másnapos vagyok, mint egy állat. Egyike azon macskajajoknak, amikor minden viccesnek tűnik. 16.27 SÉTA A PARTON, HÁLA AZ ÉGNEK – Kilométerekkel jobban érzem magam – jelentette ki Considine boldogan. – És te?

– Én nem. Fáj a fülem a széltől, és nincs más ellenszere ennek az állapotnak, mint egy pohár Fanta és egy tányér sült krumpli. – A Tölgy? – Miért nem próbálunk ki egy másikat? – Meg akartam óvni attól, hogy makacsul próbálja bebizonyítani a jelenlétével a Tölgyben, hogy egyáltalán nem bánja, hogy a barátnője otthagyta őt Oszamáért. – Mit szólnál az Egylukúhoz? – Inkább leharapom a saját fejem. 17.03 A TÖLGY Már a második Fantánál tartok. Egy tányér sült krumpli van előttem. Készültem megenni a napi túrótortát (eperrel). Considine telefonja megszólalt. – Sms Gilliantől – mondta. – Ellenőrzi, hogy nem nyírtam-e ki magam. Lelkiismeret-furdalásom van. Ez lesz minden alkalommal, amikor Gillian Kilbert neve elhangzik, az idők végezetéig? Considine észrevett valamit. – Mi a baj? Meg kellett kérdeznem. Rávettem magam, hogy kipréseljem magamból a kérdést, mint amikor a tejszínhabot nyomják ki a tölcsér alakú nyomózsákból. – …Te… és Gillian amiatt szakítottatok, ami Chloe és köztem történt karácsony előtt? – Nem. Mondtam már. Ez a kapcsolat már halott volt, isten tudja, mióta. – Mondott valaha Gillian… valamit rólam? – Nem – válaszolta, de némi tétovázást éreztem a hangjában. – De igen, mondott! – kiáltottam. – Mondd el, hogy mit. – Micsoda? Hogy még nagyobb bűntudatod legyen? – Csak mondd el, Considine. – Azt mondta, tudod azon a napon a pumpával, hogy feszültség érződött közöttünk, olyan szexuális jellegű. Micsoda? Gillian Kilbert, szemtelen szuka! – Azt gondolta, hogy elterelheti a figyelmet a saját titkos szerelmi viszonyáról azzal, ha minket vádol meg egy szexuális jellegű kapcsolattal! – közöltem. – Nem jó belerúgni egy emberbe, amikor a padlón van, de nem tetszik ez nekem.

– Nem úgy értette – magyarázta Considine türelmesen. – Nyilvánvalóan a közted és Chloe között kialakult vonzalomról beszélt. – De mire alapozta Gillian ezt az állítását? Egek, csak nem beszéltél neki a csókról? – Eltakartam a szemem a kezemmel. – Nem. Különös tekintettel arra, hogy ez nem a pumpás napon történt. – Nevetett. – Azt mondta, hogy szarkasztikusan viszonyulunk egymáshoz. – És te mit mondtál erre? – Azt, hogy azért vagyunk egymással ilyenek, mert nem nagyon kedveljük egymást. A legkézenfekvőbb megoldás rendszerint az igazi megoldás. GRACE – Beszélnem kell veled – szólt Damien. Megfagyott a vér az ereimben. – Mondanom kell valamit – folytatta. Te jó ég. Eredetileg csodálatos, romantikus estének indult. Ma reggel jöttem vissza Londonból – ősidők óta ott voltam, vagyis csütörtök óta, amikor Marnie a frászt hozta rám azzal a bizonyos őrült hívásával –, és Damien ragaszkodott hozzá, hogy lemondja a hétfői pókerpartit, szóval kivételesen együtt tudtunk tölteni egy kis időt. De hiába gyújtottam meg a különleges jázminillatú gyertyámat és ittunk meg egy üveg vörösbort, a romantika valahogy nem akart beindulni. Túl fáradt voltam, és mivel a kanapé továbbra is törött volt, én ültem az egyetlen fotelunkban, Damien meg nyársat nyelve a konyhai hokedlin. Közös megegyezéssel – bár ezt persze nem mondtuk ki – végül abbahagytuk a beszélgetést, és bekapcsoltuk a tévét. Valami dokumentumfilm ment a brazil börtönökben tomboló hihetetlenül erőszakos bandákról – az ilyesmit általában szerettük –, de most egyikünk sem igazán figyelt rá. Nekem Marnie-n járt az eszem, úgy tűnt, egyre rosszabbul van – most már akkor is különösen viselkedett, amikor józan volt. Nem tud-

tam elhessegetni azt a szörnyű érzést, hogy a dolgok lassan a végkifejlet felé haladnak. Damien is teljesen elmerült a gondolataiban – láthatóan épp végiggondolt valamit, boncolgatta, rendezgette a dolgot, és – nyilván azért, mert annyira elnyűtt voltam – ahelyett, hogy szokás szerint kérdésekkel ostromoltam volna, ezúttal békén hagytam. – Grace, el kell mondanom valamit – ismételte. Úgy hangzott, mintha valamilyen döntésre jutott volna, és hirtelen nagyon megrémültem. Ez most komoly? Rádöbbentem, hogy anélkül, hogy tudatosult volna bennem, már vártam ezt. Amikor este beléptem a házba, azt hiszem, megint éreztem annak a különös valaminek a jelenlétét. Nem tudtam volna biztosan megmondani, pedig teljes erőbedobással kerestem. Szobáról szobára járkáltam, megállás nélkül ingadozva a két válasz között: talán igen, talán nem… Képtelen voltam eldönteni, hogy valaki vagy valami volt-e itt a hétvégén. Valaki, akinek nem lett volna szabad. Most majd Damien elárulja, és nem tudom elmondani, milyen rettegés tört rám. Hirtelen szakadni kezdett rólam a víz. – Ez… – elment a hangom, és megköszörültem a torkom. – Junóról van szó? – Mi van? – Damiennek elkomorult az arca. – Junóról? Nem. Nem Junóról? De akkor meg miről? Kiről? Nem gondoltam volna, hogy félhetek annál jobban, mint ahogy húsz másodperccel korábban tettem. De most mégis sikerült. – Véletlenül tudtam meg… – kezdte Damien. Mit? – De most, hogy tudom… Mit tud? – Deeről van szó. Annyira elképedtem, hogy pár pillanatig megszólalni sem tudtam. – Dee Rossiniről? – Igen. Most rakják bent össze a sztorit. Úgy tűnik, menekülteket rejteget. – Ó… – Erről tudtam. Én magam is láttam. De nem találtam a szavakat. Még mindig féltem.

– Teljesen rászálltak. Ha ez kiderül, abból többé nem áll talpra. Mélyen a szemébe néztem, és kerestem a… mit? Az igazság egy mélyebb rétegét? Amit nem árult el? – Ez minden? – kérdeztem. – Ezt akartad elmondani? – A karrieremet tettem kockára azzal, hogy elmondtam. Miért? Mit hittél, mit akarok mondani? – …Semmit… – Ugye nem Junót? – kérdezte ingerülten. – Még mindig itt tartasz? Nem megmondtam, hogy többet nem találkozom vele? – De igen, igen. – Nem értem, miért hiszed, hogy újra össze akarnék jönni vele. – Tudom, hogy szeretsz… – Igen, szeretlek, persze hogy szeretlek. De még ha nem szeretnélek is, azok után, amit Juno művelt velem? – A hangjából sütött az ingerültség. – Tudod, hogy soha többé nem tudnék megbízni benne. Rám meredt, én is őrá, majd mindketten elnevettük magunkat. – Akkor szeretnéd hallani? – kérdezte. – Igen. Elmesélte az egészet. A lapjának, a Pressnek, valaki elmondta, hogy Dee Rossini egy kis titkos szervezet tagja, amely olyan fiatal, főleg moldovai nőknek segít, akik illegálisan léptek be Írországba. A férfiak, akik becsempészték őket az országba, szolgaként bántak velük, verték, éheztették és szexre kényszerítették őket, de ők értelemszerűen nem tudtak törvényi úton segítséget kérni, hiszen hivatalosan nem is léteztek. – Szóval Dee és a kiscserkészei segítenek nekik: orvoshoz viszik őket, papírokat gyártanak nekik, és valamelyikük befogadja őket, amíg nincsenek biztonságban. – És aztán hazamennek? Az nem lenne olyan vészes: ha Dee segítene, hogy az illegális bevándorlók elhagyják Írországot. Damien megrázta a fejét. – Nem küldik őket haza, mert otthon állítólag legalább ilyen rossz a helyzetük. Igyekeznek itt munkát találni nekik, bébiszitterkedést vagy valami hasonlót. Néhányuknak segítenek átjutni Angliába. Ez majd csodát tesz az ír-brit kapcsolatoknak – mondta keserűen. – Egy ír mi-

niszter, aki illegális bevándorlóknak segít bejutni Nagy-Britanniába. Én kedvelem Deet, nagyon is. Igazi idealista. De néha… – Ki írja a cikket? – A napi politika. Angus Sprott és Charlie Haslett. Fekete kódos. – Nálatok kódok is vannak? Hogy ti milyen macsók vagytok ott a Pressnél! És hogy jöttél rá? – Charlie beleturkált a fájljaimba. Gondoltam is, miért nem kérte el egyszerűen, amire szüksége volt. Nyilvánvalóan azért, mert valami piszkos ügyön dolgozott. – Megrántotta a vállát. – Hogy tudtam volna ennek ellenállni? – Akkor mégsem lehet annyira titkos, ha bele tudtál nézni az ő fájljaiba. – A gyerekének jön a foga. Nem sokat alszik mostanában. Gondolom, elfelejtette levédeni. – És hol tartanak? Mikor akarják nyilvánosságra hozni a dolgot? – Amint meglesznek a képek. – És az mikor lesz? – Amikor egy nőt becsempésznek Dee házába. A fotósok napi huszonnégy órában figyelik. Megdöbbentem. Dee állandó megfigyelés alatt? Mint egy terrorista? A kérdés, amely mindig felmerült, valahányszor Dee bajba került, most is adta magát. – Ki teszi ezt vele? Úgy értem, van ötleted, hogy ki az információforrás? – Az információforrás? – Oké, tudom. – Azt persze nem szokták felfedni, mert akkor már nem lenne információforrás. – Csigavér. – Oké, bocs. Szóval, biztos, hogy a halkerek keze van a dologban, mert ha ez kiderül, az nemcsak Dee végét jelenti, hanem az egész Új Írország pártét is. Állítólag nemsokára előre hozott választások lesznek. Valószínűleg márciusban. Ahogy legutóbb is, a kanapék nem szereznek majd elég mandátumot ahhoz, hogy egyedül alakítsanak kormányt. De ha az Új Írországban teljes lesz a káosz, nekik nem lesz koalíciós partnerük, vagyis megnyílik az út a halkerek előtt. – Damien, ezt muszáj elmondanom Deenek. – Mit gondolsz, miért mondtam el?

– De ha bárki rájön, hogy ez tőled származik… Elvesztené az állását. Kis szünet után megszólalt. – Tudom, persze, erre is gondoltam. De vállalom a kockázatot. – Damien, te… nagyon rendes vagy. – Dee, ki tudhat erről? Sikerült korán reggel, még munka előtt elkapnom a Leinster House-beli irodájában. Leültettem, és elmondtam neki, amit Damientől megtudtam. A vér kifutott a csinos pofijából, elsápadt és mozdulatlanná dermedt. – Hogyan…? – Én is ezt kérdezem. Ki tudhat erről? Kibontotta a haját, beletúrt hosszú, göndör fürtjeibe, aztán újra öszszefogta a szanaszét röpülő hullámos tincseket, megcsavarta hátul a fején, és összefogta egy szoros kontyba. Nagy sokára megszólalt. – Csak a lányok. És még néhányan. De olyan kevesen vagyunk, és mindannyiunknak ugyanaz az érdeke… – Hirtelen rám nézett. – Még te is tudod, Grace, de mivel itt vagy és figyelmeztetsz, feltételezem, nem te vagy az. – És mi van a többiekkel? Damien azt mondja, van egy orvos is. És aki a papírokat intézi? Nem lehet valamelyikük? – Nekik legalább annyi vesztenivalójuk van, mint nekem. – Van esetleg valaki, aki véletlenül megtudhatta? Ki fordul meg nálad? Van barátod? Szúrós szemmel rám nézett, és megrázta a fejét. – Ezt már korábban is mondtad, aztán kiderült, hogy mégis van. – Azt sajnálom, de most tényleg nincs. – A lányod? – Milánóban él. – Takarítónő? – Voltál nálam. Szerinted úgy néz ki a házam, mintha lenne takarítónőm? – Ismerősök? Mindig meghívsz ismerősöket azokra a fura spagettijeidre. Damiennel is voltunk nálad. Kitette a kezét az asztalra. (Ismét nagyon szépen manikűrözött volt a keze. Fakó céklaszín. Akárcsak Dee többi körömlakkja, ez is szebb volt, mint ahogy hangzik.)

– Nézd, Grace. Ez a következőképpen zajlik. Mindent előre megtervezünk. Kijuttatni egy lányt az országból nem egyszerű, sok mindennek kell egyszerre összejönnie. Mindig megtudom korábban, általában pár nappal, amikor jön egy lány. Úgyhogy olyankor már idejében mindent elrendezek. Hogy biztosan senki ne legyen a házban. – De Elena… – Az vészhelyzet volt. Ilyen szinte sosem fordul elő. – A helyzet az, Dee, hogy valaki tud róla, és el is járt a szája. – Ők szinte még gyerekek… – mondta szomorúan. – Kislányok. Elképzelni sem tudod, milyen ocsmány dolgokat művelnek velük. Megerőszakolják őket, éheztetik, ütik-verik őket, égő cigarettát nyomnak el a vaginájukon… – Hagyd abba. – Egyszerűen muszáj segítenem nekik. – Dee, teljesen egyetértek veled, de ez törvényellenes! Nem mondom, hogy ez nem egy kegyetlen törvény, de te miniszter vagy! Ha nem akarod elveszíteni az állásodat – márpedig el fogod, ha ez kiderül –, ha még számít valamit a karriered és a pártod, jobban teszed, ha kideríted, hogy ki van emögött. És villámgyorsan, mert a Press már alig várja, hogy előrukkoljon vele. – Biztos Bangers Brady és a haladó keresztényei. – Ez tűnik kézenfekvőnek. De közülük kicsoda? – Az egy nagy párt. Bármelyikük lehet. – Nem, Dee, koncentrálj. Valaki, aki kimondottan rajtad akar boszszút állni. A szemét forgatta. – Ha akarnám, sem tudnám kiverni a fejemből, hogy nagyon is sokan szeretnének bosszút állni rajtam. – Úgy értem, Dee, hogy már annyira megszoktad a nyilvánosságot, hogy úgy tűnik, már elfelejtetted, a rossz dolgok nem egyszerűen csak úgy történnek, hogy az éterben keringő gonosz erők véletlenszerűen mindenfelé lecsapnak, a rossz dolgok azért történnek, mert egyes emberek előidézik őket. Egész jó kis beszédet rögtönöztem. Kíváncsi voltam, vajon őt is lenyűgözi-e. Dee igyekezett leküzdeni a mosolygását. Ezen nincs mit mosolyogni! Egy pillanatig amolyan minden-bokorban-árulók, senkibensem-lehet- megbízni, kémfilmes érzésem támadt, amikor az fordult

meg a fejemben, hogy maga Dee a forrás. Mintha duplán láttam volna, csak épp a fejemben. – Dee? – Nem nevettem, Grace. Nagyon hálás vagyok. Megteszem, amit kell, beszélek a többiekkel, és kiderítem, ki tette ezt. – De sürgősen, és meg kell akadályoznod, hogy nyilvánosságra hozzák. És addig is, mondd meg a lányoknak, hogy messziről kerüljék el a házadat. Amint a Press megszerzi a fényképeket, azonnal megjelentetik a sztorit. – Reggelt, reggelt, reggelt, reggelt, reggelt – köszöntem T. C.-nek, Lorraine-nek, Clare-nek, Tarának és – igen – még Joanne-nek is. – Még mindig fagy odakint? – T. C. lelkesen panaszkodott az életről úgy általában, és ehhez bennem mindig társra talált. – Még mindig – vágtam rá, miközben átfutottam a postafiókomat elözönlő sajtóanyagokat. Találomra – anélkül, hogy végiggondoltam volna, hogy megfelelők-e – kiválasztottam ötöt, hogy majd azokat dugom Jacinta orra alá, ha bejön, és aztán – T. C. rendkívül gyanakvó tekintetétől követve – találomra elkezdtem neveket írni egy papírlapra: Dee Rossini, Toria Rossini, Bangers Brady, Toria Rossini férje, bár fogalmam sincs, hogy hívják, Christopher Holland, én, Damien, Paddy de Courcy, Sidney Brolly, Angus Sprott, Scott Holmes, meg az újságíró, aki azt a rémes cikket írta Christopher Hollandről. És mindenki másnak a nevét, aki az elmúlt fél évben kapcsolatban állt Deevel, lefirkantottam a papír szélére. – Te meg mi a fenét művelsz? – kérdezte T. C. – Semmit. – Igyekeztem eltakarni a papírt a karommal. Pont olyan voltam, mintha egy Val McDermid-krimiből léptem volna elő, azokban csinálnak ilyesmiket: mindent leírnak egy eset kapcsán, beleértve minden zavaros, elvarratlan szálat, aztán keresik a mintát vagy a kapcsolatot. A való életben persze lehet, hogy nem egészen így megy. Az is lehet, hogy a hús-vér nyomozók nem tudnak hitelkártyával betörni egy házba. Lehet, hogy a hawaii nyomozók sosem ejtenek ki a szájukon olyasmit, hogy „Vidd be, Danno!” De jobb nem jutott az eszembe. A tollammal a papíron doboltam. Ki van még? Dee volt férje, persze.

Miközben észrevétlenül végigpásztáztam az irodát, hátha abból ihletet meríthetek, David Thornberry felkelt az asztalától, és felkapta a cigijét. Na még egy, gondoltam, és lefirkantottam a nevét. Exkluzív cikket írt „Dee lányának ki nem fizetett esküvői botrányáról”, amelyet a nagyfőnök nem engedett megjelentetni. És ha már ott tartottam, leírtam Coleman Brien nevét is. Aztán leírtam egy csomó kérdést, csak úgy, összevissza, anélkül hogy végiggondoltam volna őket: „Ki festette ki Dee házát?”, „Hol tartották a lánya esküvőjét?”, „Ki javasolta a szállodát?”, „Hol találkozott Dee Christopher Hollanddel?”, „Ki volt az előző barátnője?”, „Ki volt Dee előző barátja?”, „Kitől szerzett tudomást Dee a moldovai lányokról?” „Ki készítette el a papírjaikat?”, „Ismernek valakit a haladó keresztényektől?”, „Ismerik Christopher Hollandet?” A papír gyakorlatilag megtelt. Lehet, hogy hoznom kéne az irodaszerszekrényből egy csomó kártyát, azokra írni mindenféléket, szétszórni őket a padlón, és megnézni, hogy milyen sztori kerekedne ki. De lehet, hogy az igazi nyomozók ilyesmit sem csinálnak. A teleírt papírlapot bámultam. Feltéve, hogy leírtam mindent, ami az ügyhöz kapcsolódik – és azt csak a jóisten tudja, hogy így volt-e –, ott volt az orrom előtt a jel, amely elvezethetett ahhoz vagy azokhoz, aki – vagy akik – üldözőbe vették Deet. Nyilakat húztam be, összekötöttem neveket kérdésekkel, közben próbáltam nyitott maradni, és hagyni, hogy valami magasabb rendű erő vezesse a kezemet. De nem hiszek az erőkben. Nem hiszek az ösztönben. Sem a megérzésekben. Nem efféle újságíró vagyok. Nekem az jön be, hogy addig zaklatom az embereket, amíg teljesen kifáradnak, és addig-addig nyúzom őket, míg végül megtörnek, és elárulják, amire kíváncsi vagyok, csak hogy megszabaduljanak tőlem. Megnéztem az eredményt: nem volt valami meggyőző. A nyilak tanúsága szerint Bangers Brady festette ki Dee házát, Christopher Holland volt saját korábbi barátnője, Dee lánya pedig hozzám jött feleségül. – Ott van egy – mondta T. C. áthajolva a vállam fölött, mintha csak egy sudokufeladványban segítene. – Nézd, az ott. „Paddy de Courcyt”

összekötötted azzal, hogy „Ki ajánlotta a festőket?”. Ez elképzelhető. Lehet, hogy tényleg ő volt. – Megjött. – Lorraine észrevette Jacintát. – Jaj, ne. Ma piros napja van. – Piros! – A három hét folyamatos fekete kimerítő volt, de a piros még annál is rosszabb. Haragot jósolt, ordibálást, de sütit végképp nem. Összehajtottam a papírlapot, zsebre tettem, és felkészültem Jacinta tombolására. A januári árleszállítások végéről akart egy sztorit. Mennyit engedtek? Mit csináltak a megmaradt ruhákkal? Megsemmisítették őket? Visszaküldték a gyártóknak? Az outletben végezték? – Deríts ki mindent Missoniról – utasított. – Brown Thomas árleszállításán temérdek van belőle, de ragaszkodnak a negyvenhat százalékos árengedményhez. Valahogy az volt az érzésem, hogy Jacintát személyes okból érdekli a dolog. Miközben az üzletekben kóvályogtam, a maradék estélyi ruhák legalja között, egyre csak Dee és a szökevény pasija, Christopher Holland járt a fejemben. Neki – Hercule Poirot szavaival élve – megvolt az ehhez szükséges információja, volt indítéka és lehetősége. Mivel már úgyis réges-rég túlment azon a ponton, ahol még megbocsátható lett volna a viselkedése, semmi sem tartotta volna vissza attól, hogy lejárassa Deet, amiért menekülteket rejteget. Casey Kaplan régebben említette, hogy korábban súlyos szerencsejáték-adósságokba keveredett, és bármennyire felmerül is, azt gondoltam, hogy Kaplan seggfej, attól még lehet, hogy Christophernek több pénzre volt szüksége. Sokszor járt Deenél, és Dee bárhogy erősködik, hogy határozottan különválasztja az élete egyes területeit, simán lehet, hogy összefutott az egyik lánnyal. Senki sem egy légmentesen lezárt dobozban éli az életét. Hiszen én magam is tudtam arról, hogy nőket rejteget, vagyis Dee élete aztán különösen nem légmentesen zárt. Én csak egy újságíró voltam, aki történetesen épp azon a napon bukkant fel nála, amikor egy csúnyán megvert nő költözött be a hálószobájába. Még jó, hogy ked-

velem Deet. De lehet, hogy más is készített vele interjút, más újságírók is járhattak nála aznap, akiket leültetett a konyhában, és megkínált a házi készítésű kókuszcsókkal, akik felmentek az emeletre… és… mi? Ez meg mi volt? Hirtelen adrenalin löket árasztotta el az agyamat. Valami bekattant, kitisztult az agyam, és olyan hirtelen torpantam meg, hogy egy férfi hátulról nekem jött. – Elnézést! – kiáltottam fel, miközben ő a komplett idiótákról motyogott, akik senkit sem tisztelnek… Kiléptem a gyalogosok közül, és újra végiggondoltam a legutóbbi gondolatmenetemet, minden egyes elemét gondosan megvizsgálva. „Egy másik újságíró?” Nem, nem ez volt az. „Leültette őket a konyhában?” Nem, ez sem. „Házi kókuszcsók?” Ez az! A kókuszcsók. Én nem ettem belőle, de Dee azt mondta, nem baj, mert Paddy megy hozzá vacsorára, és ő majd megeszi. Feltéve, hogy Dee nem mondta le a találkozót, és feltéve, hogy Elena nem állt tovább, mielőtt Paddy megérkezett, Paddy és Elena egy időben voltak Deenél. Ha Paddy Elenáról tudott, akkor vajon mi mindenről tudhatott még? Elővettem a telefonomat. – Dee, emlékszel arra a napra, amikor interjút készítettem veled? Aznap Paddy de Courcyt és Alicia Thorntont vártad vacsorára. Paddy láthatta Elenát. Lehet, hogy ugyanazt tette, amit én. Tudod, kinyithatta a hálószobaajtót, és megláthatta. Megtette? – Miért kérded? – Nem válaszolsz? Sokáig hallgatott, majd azt mondta: – Talán. Nem vagyok benne biztos, de talán. Megremegett a kezem. – Dee, tudod, volt az a botrány a házad kifestése kapcsán… Csak sóhajtott. – Nézzük a tényeket! – Pontosan ismertem a tényeket, csak az ő kedvéért soroltam fel őket. – Kifesttetted a házad, de a cég sosem küldte el neked a számlát, és aztán, amikor végül magadtól elküldted nekik a csekket, sosem váltották be, úgyhogy alapjában véve ingyen csinálták meg a házad. Szóval bárki akar is tönkretenni, azután kellett

hogy felvegye a kapcsolatot a lakásfelújító céggel, miután úgy döntöttél, hogy őket alkalmazod. Vagy valaki már eleve összeszűrte velük a levet, és meggyőzött téged, hogy velük dolgoztass. Azt mondtad, hogy egy ismerősöd ajánlotta őket. Ugye? Ki volt ez az ismerősöd? Újabb hosszú csönd. – Paddy volt? Paddy de Courcy? – Igen – sóhajtotta. – Ő az, Dee. – Nem ő az – mondta Dee. – Ne beszélj hülyeségeket. Ha én megbukom, a párt is, és ha a párt megbukik, azzal együtt ő is. – Nézd, nem állítom, hogy ez tökéletes terv. – Éreztem, hogy izgatottságomban túl hangosan beszéltem, és a fél Kenny’s ránk figyelt. Jobb lett volna mindezt négyszemközt megbeszélni, de nem akartam elmenni Deehez, nehogy a lesifotósok véletlenül összetévesszenek egy moldovai lánnyal, és azt sem akartam, hogy Dee eljöjjön hozzám, nehogy felkeltse Damien figyelmét. – Célzott bombázás – suttogtam. – Téged eltávolítani az útból és megőrizni a párt egységét. Ez volt a célja. – Célzott bombázás – ismételte, és gúnyosan megrázta a fejét. Rájöttem, hogy mennyire melodramatikusan hangzott. – Bocs… tudom, ez nem egészen A Sólyom végveszélyben, de nem tudom másképp megfogalmazni. – Ez neki is túl kockázatos – mondta. – Szeret kockáztatni. – Honnan tudod? Megráztam a fejem. – Ez egy másik történet. – Mély lélegzetet vettem. – Sajnálom, Dee, de Paddy de Courcy nem az a kedves ember, akinek te gondolod. Csodálkozva nézett rám, és sajnáltam, hogy le kell rombolnom az illúzióit, de muszáj volt, ha – és erről többé-kevésbé meg voltam győződve – valóban ő volt az, aki tönkre akarja tenni Deet. – Sosem hittem, hogy Paddy de Courcy kedves ember. – Komolyan? Akkor jó, mert… – Paddy de Courcy egy könyörtelen, álnok, telhetetlen, mértéktelenül ambiciózus, mélységesen ellenszenves ember. A saját nagyanyját is eladná a bolhapiacon, ha az szerezne neki néhány szavazatot, és ha

törik, ha szakad, eléri, hogy egy nap ő legyen Írország miniszterelnöke. Szóhoz sem jutottam. Ledöbbentem. Dee szinte már nálam is roszszabb véleménnyel volt Paddyről. Ez sosem mondta. Még csak nem is utalt rá. Ezek a politikusok! – Akkor miért dolgozol együtt vele? – Nem azért dolgozunk együtt emberekkel, mert szeretjük őket. Jól jön a pártnak – azokat az embereket, akik azért nem bíznak bennem, mert egy nagyszájú feminista vagyok, megnyugtatja a jóképű, karizmatikus helyettesem. – Szóval elismered, hogy miniszterelnök akar lenni? – Persze, azt mindig is tudtam, hogy azt szemelte ki magának, de azt sosem hittem, hogy az Új Írország elnökeként akar eljutni odáig. Felhasznál minket, mert kicsik vagyunk, de ahhoz képest erősek. Az Új Írországon belül nagy hal, ezért felfigyeltek rá, de mi csak ugródeszka vagyunk a számára. A következő nagy húzása az lesz, hogy átpártol a kanapékhoz, és majd onnan éri el a célját. – Mondd még egyszer. „Könyörtelen, álnok…” – „Könyörtelen, álnok, telhetetlen, mértéktelenül ambiciózus, mélységesen ellenszenves ember.” – És azt a másikat is a nagyanyjáról. – „A saját nagyanyját is eladná a bolhapiacon, ha az…” – „…szerezne neki néhány szavazatot” – súgtam. – „…szerezne neki néhány szavazatot” – ismételte Dee. Újra ámulatba estem. – Én meg azt hittem, hogy puszipajtások vagytok. – Nos, most már tudod. – De azt hiszem, tévedsz. Ő igenis az Új Írország elnöke akar lenni. Az a legkevesebb, hogy az szerezne neki egy miniszteri tárcát. – Mit művelt veled Paddy? – kérdezte hirtelen Dee. – …Ööö… – Volt valami, igaz? Valami aljas? De Grace, ne próbáld úgy összerakni a tényeket, hogy mindenáron ő legyen a bűnbak. Valóban ezt tettem volna? A saját dolgaim megakadályoztak abban, hogy tisztán lássak? Mindent Paddy de Courcyra akartam fogni? A globális felmelegedést? Az esőerdők kiirtását? Dee Rossini lejáratását?

Talán. Kénytelen voltam elismerni, hogy ez egy icipicikét közrejátszhatott benne. Amint azonban megfeledkeztem róla, és másvalakit – mondjuk Christopher Hollandet – akartam beleerőszakolni a „bűnös” feliratú rekeszbe, az agyam minden további nélkül bedobta a törülközőt. Már csak egyetlen láncszem hiányzott Paddy és Dee üldöztetése között, és ha ez megvan, akkor sínen vagyunk. De kit kérdezhetnék meg? Nem sok értelme lett volna Angus Sprottot felhívni a Presstől, hogy De Courcytól kapta-e az információt. Egyrészt sosem árulná el, másrészt esetleg gyanúba keverném Damient, harmadrészt pedig kizárt, hogy személyesen Paddy tette volna. Lefizette volna Spanyol Johnt, hogy fizessen le valakit, hogy fizessen le valakit, hogy megtegye: egy elég hosszú láncolaton keresztül, hogy hozzá sose lehessen eljutni. – A lányod esküvőjén, amikor annyi minden sikerült félre, nem lehet, hogy lefizettek a szállodai alkalmazottak közül valakit, hogy mindent tegyen tönkre? Hogy „veszítse el” az esküvői tortát? Hogy csináljon felfordulást a konyhában, hogy ne legyen elég étel? – Ez csak elmélet. Nem lehet bebizonyítani. Talán mégsem lenne olyan nehéz. Beszélni kellene mindenkivel, aki az esküvő napján a szállodában dolgozott. Bár ez már öt hónapja volt, és a szállodákban mindig sűrűn cserélődik a személyzet. De egy próbát esetleg megérne. – Nem Paddy az – mondta Dee. – De Christopher lehet. Tulajdonképpen ő tényleg lehet. – Rendben. – Elfogadtam, hogy folytassuk az ő gondolatmenetét. (A Val McDermid-regényekben úgyis mindig azt mondják a nyomozók, hogy nyitottnak kell maradni.) – Miért adta el a saját változatát a kapcsolatotokról? – Feltételezem, a Globe egy vagyont fizetett neki. – Feltételezed? Nem kérdezted meg tőle? Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. – Azóta sem beszéltem vele, amióta megjelent a sztorija. Pontosabban két nappal azelőtt beszéltünk utoljára. – Egyáltalán nem? Sosem éreztél késztetést, hogy felhívd és mindenfélét a fejéhez vágj? – Nem.

– Vagy hogy választ kapj néhány kérdésre? – Nem. – A részeg estéken sem? – Nem szoktam berúgni. – Tényleg nem? – Na jó, néha igen. De olyankor miért pazarolnám az időmet rá? Cserben hagyott. Tudtam, hogy megteszi. A férfiak mind ilyenek. – Akkor meg minek kezdtél vele? – Mert nagy farka van, és egy éjszaka háromszor is tudott. – …Ööö… tényleg? – Igen, néha négyszer is. Édes istenem, ez a nő hihetetlen! – Senki – majdnem senki – sem tudta, hogy van barátod. Honnan tudta meg a Globe, hogy egyáltalán van kinek pénzt ajánlani? Valakinek el kellett árulnia nekik. Paddy tudott Christopherről? Habozott. – Talán. Christopher egyszer eljött az irodámba. Gyorsan leráztam, de Paddy kérdezgetett róla. Azt mondtam, Toria ismerőse. De nem vagyok meggyőződve róla, hogy elhitte – ismerte el. – Paddynek semmi sem kerüli el a figyelmét. De azt hittem, őt már ejtettük. – Én is. Puszta kíváncsiságból muszáj volt feltennem a következő kérdést. – Casey Kaplan azt mondta, ismeri Christophert. Hogy néha Christopherrel és veled vacsorázott. Ez igaz? Vagy ezt is csak kitalálta? – Igaz. – Majd a savanyú képem láttán elnevette magát. – Christopher és Casey nagyon jó barátok, együtt jártak iskolába. Ő tényleg mindenkit ismer. Egyszerűen ilyen. – Casey Kaplan is lehetett. – Nem ő volt – mondta Dee megvetően. – Ő nem adta volna oda a sztorit Scott Holmesnak, ő maga írta volna meg. És különben sem lehetett ő, mert ő tüneményes. – Úgy érted, seggfej? – Persze, röhejes ruhákban jár, imád nagyképűsködni, és úgy beszél, mint egy rocksztár… De imádnivaló. Főleg ezért van annyi ismerőse – mindenki odavan érte. – Én nem.

– Jó, akkor téged leszámítva. – Felhívom Scott Holmest – szóltam. – Talán elárul valamit. – Nem fog – felelte Dee. – Majd meglátjuk – mondtam, azzal elővettem a telefonomat, és nagyon reméltem, hogy még megvan Scott száma. – Scott? Itt Grace Gildee. – Gracie! – Valahogy túlestünk a beszélgetés bevezető részén, igyekeztem minél tovább húzni. – Scott, a segítségedre van szükségem. (Ez hasznos mondat. Segít gyámoltalannak tűnni. És könnyebben vezet eredményre. Elég elkeserítő jellemzője a férfi-női kapcsolatok jelenlegi helyzetének, és csak vészhelyzetben használom. Ez az volt.) – Nahát, Gracie, te kizárólag akkor hívsz, ha akarsz tőlem valamit. – Még novemberben volt az a nagy cikked Christopher Hollanddel, Dee Rossini barátjával, emlékszel? – Naná. – Kitől kaptad az infót? Magától Christopher Hollandtől? Vagy valaki mástól? – Ugyan, Grace, ez bizalmas információ. – Scott, itt most nem a nagypénteki egyezményről van szó. Paddy de Courcy volt az? – Mi? Te megőrültél? – John Crown? – De Courcy sofőrje? Nem. Csönd volt, csak a vonal recsegését lehetett hallani. – Grace, annyit elárulhatok, hogy valaki más volt az, de a nevét nem tudom. Sosem találkoztam az illetővel. A francba. – És akkor hogy tartottátok a kapcsolatot? Megjelent álmodban? Felnevetett. – Mobilon. – Megvan még esetleg a száma? – Valószínűleg már nem él. Az ilyen számok többnyire csak addig élnek, amíg egy konkrét ügyhöz szükség van rájuk, aztán megszüntetik őket.

– Köszi, Scott. Én is újságíró vagyok. Ismerem az alávaló kis trükkjeiteket. De azért add csak meg. – A szokásos tudnivalók. Nem tőlem kaptad, satöbbi, satöbbi. Várj, megkeresem. – Néhány pillanatig csak kattogást és valami zörgést hallottam, majd bediktálta a számsort. – Kösz, Scott, rendes vagy. – Fussunk össze egyik este – mondta. – Oké – mondtam, azzal gyorsan letettem. Nem mintha nem kedveltem volna, csak nagyon új-zélandi volt. Elsősorban azért szakítottam vele – attól eltekintve, hogy szerelmes voltam Damienbe –, mert állandóan havas hegyoldalakon kellett vele felkapaszkodnom. – Van apród? – kérdeztem Deetől. – Telefonálnom kell. Felém nyújtotta a mobiltelefonját. – Nem, nyilvános telefonról kell. Nem hagyhatunk nyomot. – Mi ez, Mission Impossible? A kezembe nyomott egy ötvencentest, és beléptem a félhomályos fülkébe, ahol a telefon volt. Tárcsáztam a Scott-tól kapott számot, és lélegzet-visszafojtva vártam. Mindenféle zajra számítottam – csak csöngésre nem. Kicsöngött! Háromszor csöngött, aztán felvették. Egy férfihang szólt bele. – Ted Sheridan telefonja. Abban a pillanatban lecsaptam. Reszketett a kezem. Ted Sheridan. Sheridan. Már csak ez a bizonyíték hiányzott. Visszamentem Deehez. – Paddy volt az? – kérdezte. – Nem. – Megmondtam. – Gyere. Kocsikázunk egyet. – A Keresztapa? Nagymenők? Vezetés közben felhívtam anyut. – Megkeresnél nekem egy fényképet? Még régről, amikor Marnie Paddy de Courcyval járt. Dee az anyósülésről szúrós tekintettel nézett rám.

– Nem kettejükről – mondtam anyunak. – Hanem Sheridanről. Emlékszem, hogy valahol van egy fénykép róluk. Anyu pillanatok alatt előkerítette. A szüleim szerint szánalmasan kispolgári minden egyes családi eseményt több tucat fényképen megörökíteni. Még fényképezőgépük sem volt, azt a néhány képet is, amely Marnie-ról és rólam készült még kamaszkorunkban, Leechy csinálta és adta nekünk. – Most mit csinálunk? – kérdezte Dee. – Elmegyünk egy fényképért, amelyen De Courcy régi barátja, Ted Sheridan van, aztán megmutatjuk Christopher Hollandnek, és megkérdezzük tőle, hogy vajon ő-e az az ember, aki rábeszélte, hogy tálalja ki a történeteteket. – Én nem… Az ki van zárva, hogy én beszéljek Chris… – Nem kell beszélned vele, de ott kell lenned. Különben hogy szereznéd meg a bizonyítékot, hogy De Courcy van az egész mögött? Késő volt, az utcák meg kihaltak voltak, úgyhogy tíz perc alatt a Yeoman Roadra értünk. Anyu megtalálta a képet, Marnie volt rajta, Paddy, Leechy, Sheridan és én – összeölelkeztünk és nevettünk. – Köszi, anyu, szuper vagy. De most mennem kell. Miután visszaültem a kocsiba, odaadtam a fényképet Deenek. – Fogd ezt. Na, akkor hol lakik Christopher Holland? Egy pillanatig úgy tűnt, nem fogja elárulni, de aztán beadta a derekát. – Inchicore-ban. Lenyűgözte a fénykép. – Paddy milyen fiatal! Azért most jobban néz ki. És te! Te semmit sem változtál. És kik a többiek? – Leechyre mutatott. – Ez… ugye nem? – Ki? Mutasd. Ja, de. – Nem is tudtam, hogy ismered. – Már nem. Figyelj, hívd fel Christophert. Hogy otthon van-e. Mondd, hogy látni akarod. – De nem akarom látni. – Akkor csinálj úgy. Épp a karrieredet igyekszünk megmenteni, ha nem vetted volna észre. – És mi van, ha nem hajlandó találkozni velem? – Mondd, hogy „Ennyivel tartozol nekem”. Ez hatni fog a hiúságára. Elővette a telefonját a táskájából, de csak ült, lehajtott fejjel.

– Hívd már! Látványos utálattal felhívta. Christopher felvehette, mert Dee azt mondta: – Dee vagyok. – Aztán néhány mondattal később: – Találkozni akarok veled. Most. Tíz perc múlva. Majd letette, és egész testében megborzongott. – Ugyan már – próbáltam kiengesztelni. – Nála leszel. Eltörheted valamijét. Valami értékeset. Christopher Holland ajtaja azonnal kinyílt, ezzel együtt megindult a bocsánatkérés-áradat is. – Dee, sajnálom, én… Aztán meglátott, elhallgatott és egyből gyanút fogott. Mérhetetlenül szexis volt, és annak tudatában, amit Dee elmondott a hatalmas szerszámáról és az állóképességéről, szívesen meggyőződtem volna róla. (Persze csak elméletben, meg ha nem lennék Damiennel, meg ilyenek…) – Grace Gildee, Christopher Holland. – Dee nem vitte túlzásba a bemutatásunkat. Beléptünk az előszobába, majd követtem Deet a nappaliba. – Dee, ezt nem lett volna szabad megtennem… – Christopher bűnbánata visszatért. Dee egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Nem bocsánatkérésért jöttem. Csak azt akarom tudni, hogy a te ötleted volt-e, hogy tönkretegyél, vagy valaki meggyőzött erről? – Meggyőzés – vágta rá gyorsan, úgy tűnt, fellélegzik, hogy felmentheti magát a felelősség alól. – Mintha magamtól képes lennék kitalálni ilyesmit. Dee, rengeteg pénzt ajánlottak. Nemet mondtam, aztán még többet ajánlottak, megint nemet mondtam, és megint többet mondtak. Ez volt életem legnehezebb döntése… – Menten megszakad a szívem – mondta Dee. – Grace, mutasd meg neki a fényképet. Az orra alá dugtam. – Régi, tudom, de látja rajta azt, aki – gúnyosan megköszörültem a torkom – „meggyőzte”? Ezer éve nem láttam Sheridant. Csak remélhettem, hogy nem öregedett meg túlságosan, vagy nem esett át nemváltoztató műtéten. Christopher csak bámult.

– Ez itt Paddy de Courcy? – nevetett. – Az nem lehet! Hogy néz ki? Bundesliga-frizurája volt! – Ne foglalkozzon vele. – És ez maga? – Rám nézett, majd újra a fényképre. – Nem sokat változott. – Visszatérhetnénk… – tereltem vissza a figyelmét a tárgyra. Olyan sokáig bámulta a kezében lévő fényképet, hogy elkezdtem izzadni. – Nos? – noszogattam. – Nem. – Megrázta a fejét. – Sajnálom. – Úgy tűnt, tényleg sajnálja. – Tudom, hogy ez a kép régen készült, de képzelje el, hogy azóta eltelt tizenhét év. – Szinte már könyörögtem. – Képzeljen el más frizurát, vagy kevesebb hajat, szakállat… Közelebb emelte a képet a szeméhez, megpróbálta fél szemmel, először az egyikkel, majd a másikkal. – Ejha! Ez az, most már látom! Azt azért el kell ismernie, hogy a nő most teljesen máshogy néz ki, sokkal elegánsabb… Nő? Nő? – Kicsoda? – Kitéptem a fotót a kezéből. – Ő. – Leechyre mutatott. – Alicia Thornton? Paddy nője? Amikor megjelent itt, egy rémes sál volt rajta, hogy ne lehessen felismerni, de attól még rájöttem, hogy ki ő. Az újságokból. Maga nem róla beszélt? Deere néztem. Mindketten kisebb sokkot kaptunk. – Úgy érted… – sziszegte Dee a foga között – hogy nemcsak a szexuális életünk minden apró részletét osztottad meg az egész országgal, de azt is elfelejtetted közölni velem, hogy a legközelebbi kollégám el akar kapni? – Én… – Kérlek, csak azt ne mondd, hogy azt hitted, Alicia Thorntonnak a saját fejéből pattant ki mindez! Ne akard azt mondani, hogy ennyire ostoba vagy! – Úgy éreztem… – Christopher csak hebegett – annyira megbántottalak azzal, amit tettem. Nem gondoltam, hogy van, ami még ennél is nagyobb fájdalmat tud okozni.

– Értem. Szóval ostoba, kétszínű és pofátlan. Csak hogy tudd, Christopher, a karrierem sokkal, de sokkal többet jelent nekem, mint amennyit te valaha is jelentettél. Gyere, Grace, menjünk innen. – Azzal kiviharzott a szobából. Kikaptam a képet Christopher kezéből, és Dee után siettem, vissza a kocsihoz. Beszálltunk, de nem indítottam be a motort, annyira letaglózott ez az egész, hogy nem mertem volna vezetni. – Paddy az – szólalt meg Dee. Bólintottam. – Egyértelműen Paddy – ismételte. Rám nézett. – Ugye, Grace? – Hát, nagyon úgy néz ki. – Jól vagy, Grace? – Hmm, persze. De nem voltam. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy töviről hegyire újragondolom, vajon valóban olyan bölcs dolog volt-e belevágni ebbe az ügybe. Egészen mostanáig ez az egész – szinte – csak játék volt; nyomozósdit játszottam, mert épp nem volt túl sok munkám. Amiatt, amit Paddy velem tett, kimondottan jólesett további bizonyítékokat keresni az aljasságára. De most a kezemben volt a bizonyíték – veszedelmes politikai játszmák szereplője volt, de tényleg –, és váratlanul megjött az eszem. Mégis mit képzeltem ezzel az idétlen hősködéssel? Nem lett volna szabad beleártanom magam. Ez a való élet volt, és pontosan tudtam, Paddy mi mindenre képes. A mozdulatlan autóban ülve döntést hoztam: ez volt az a pont, ahol kiszállok. Innen már Deenek is menni fog. Ő volt a politikus, neki megy jól ez az egész machiavellista cucc. Én csak mellékszereplő vagyok. Méghozzá egy begyulladt. – Muszáj lesz beszélnem vele – Dee hunyorított, ahogy elképzelte a jelenetet. – De kell valami, amivel megszorongathatom. Te mit tudsz, Grace – milyen csontvázakat rejteget a szekrényében? – Semmit. Semmit. – Mi? – Meglepetten rám nézett. – De azt hittem… Jaj, ne, Grace, ezt nem teheted! – Dee, én nem vagyok ilyen ember, vagy újságíró… vagy mi. Azt hittem, de úgy tűnik, mégsem. Sajnálom – tettem hozzá. – Azt akarod mondani, megijedtél Paddytől? – …Hát, úgy néz ki.

– De az jó! Az azt jelenti, tudsz valamit róla. Valamit, ami nekem nagyon is jól jönne. – Igen, de… – Nem tudom, mit művelt veled, de nem akarod, hogy mindenki megtudja? – Nem. – Ez nem az a Grace, akit én ismerek. – Nem is az, akit én – mondtam bánatosan. – De hát most ez van. – Grace, benned van minden reményem. A politikai pályafutásom rajtad áll vagy bukik. Nélküled elvesztem. A kormánykerékre hajtottam a fejem. – Ne csináld ezt. – És ha én elvesztem – mondta Dee szelíden –, akkor velem együtt a több ezer ír nő is. Akik félelemben élnek. Akikért senki sem emeli fel a szavát. Akiket senki sem képvisel, és legtitkosabb vágyaiknak senki nem ad hangot. MARNIE Továbbra is a híradó volt az egyetlen barátja. Még akkor is, ha hajlamos volt önmagát ismételni, nagyjából úgy negyedóránként. Ma azt mondta neki, hogy január 21-e, szerda van. (Meg hogy valaki átigazolt egy másik focicsapatba, de annál már kikapcsolta.) Amikor megszólalt a telefon, Marnie félve nézett rá. Már megszokásból. Egy idő után a telefonon már csak rossz hírek jöttek, úgyhogy azóta nem vette fel. Bekapcsolt a rögzítő, és Grace hangját hallotta. – Marnie, én vagyok az, Grace. Ott vagy? Marnie felvette. – Itt vagyok. – Józan vagy? – Igen. – De csak azért, mert arra várt, hogy kinyisson az italbolt. Egy csepp vodka sem maradt a házban. Fogalma sem volt, ez hogy történhetett meg. – Komolyan az vagy? – Grace hangja gondterhelt volt. – Ez most fontos. – Komolyan az vagyok. – Marnie-nak elszorult a szíve, nem tehetett szemrehányást Grace-nek, amiért gyanakodott.

– Oké, egy szívességet szeretnék kérni. Támad a múlt. Légy erős. Paddy de Courcy. – Marnie összerándult. Elég volt meghallania a nevét. Még most is. – Nem kényszerítelek – folytatta Grace. – Semmit se tegyél meg, amit nem akarsz. Azért csinálom, mert valaki másnak akarok segíteni, szóval nem hagysz cserben. Marnie nem értette. – Azt akarod, hogy segítsek Paddynek? – Te jóságos ég, dehogyis! Épp az ellenkezőjét. – …Oké. – Vagyis Paddy nem kérte az ő segítségét. Különös módon csalódott volt. – Benne van mindenféle szemét politikai játszmákban – mondta Grace. – Azt mondtam, megpróbálok segíteni annak, akit tönkre akar tenni. Marnie megrémült. Ez nagyon komolyan hangzott. Ijesztően annak. – Téged javasoltalak – mondta Grace. – Engem? – Mert… megvert téged, meg minden. Lehet, hogy ezt más nőkkel is megcsinálta. Ha találok ilyeneket, hajlandó lennél csatlakozni hozzájuk? Hogy nyomást gyakoroljatok rá? – Nyomást? – hallotta Marnie a saját hangját. Ez nagyon, nagyon különös volt. Paddy de Courcy. Annyi idő után. „Nyomást” gyakorolni rá? – Ha nem lép vissza, a többiekkel együtt nyilvánosságra hozzátok a történeteteket. – Nyilvánosságra? – Valószínűleg nem jut odáig a dolog. A fenyegetés is elég lesz. – Ó… rendben. – Azt nem hagyhatta, hogy a története megjelenjen a lapokban. – De Grace, mégis miből gondolod, hogy vannak még mások is? – Van néhány apróság. Még nem ellenőriztem le mindent. De mielőtt bármi mást teszek, tudni akartam, mit szólsz az egészhez. – Majd egy kis idő múlva hozzátette. – Nem muszáj megtenned, Marnie. Csak azért kérdem, mert megígértem ennek a nőnek, Deenek, hogy megteszem. De mostanában neked sem volt könnyű, és lehet, hogy ez lenne az utolsó csepp… – Nem akarod, hogy menjek?

– Bizonyos szempontból nem, hogy őszinte legyek. Csak azért kérdeztem meg, mert azt mondtam, hogy… – Állandóan ezt hajtogatod. – Marnie már-már nevetett. – De elmegyek. – A hangja határozottan csengett. – Paddy még most, annyi év után sem hagyta hidegen. Istenem, de szánalmas volt. De ezt eddig is tudta. – És nem lehet, hogy… – tétovázott Grace – ez csak tovább ront majd a dolgokon? Az ivásra gondolt. Marnie megértette. – Tudod, mit, még az is lehet, hogy segíteni fog. – Hát lehet… – helyeselt Grace, de nem tűnt túl meggyőzőnek. – Végre magam mögött hagyhatom a múltat. – …Hmm… végül is lehet… – Aztán megváltozott a hangja. Kedvesen hozzátette: – Az a helyzet, Marnie, hogy ha úgy alakul, Dublinba kell jönnöd. Repülőre kell szállnod. Marnie megértette a célzást: lehet, hogy nem lesz elég józan egy ilyen utazáshoz. Hogy is hibáztathatná, amiért ezt gondolja, ismerte el Marnie szomorúan. – Semmi gond, Grace. Jól leszek, megígérem. És mikor kellene indulnom? – Ha úgy adódik, akkor nemsokára. Holnap, esetleg pár napon belül. Biztos, hogy jönni akarsz? – Igen. Paddy de Courcy. Ezer éve nem gondolt rá. Alkalomadtán, egy-két évente a szülei, néha Bid is, szóba hozta, de ő sosem merengett a keserédes emlékein. Most is csak azért hallotta a nevét, hogy az – akárcsak egy guillotine – lecsapjon, és minden, a múltjához kötő gondolatától elvágja. Ezen a reggelen azonban nem volt hová menekülni a fájdalmas emlékek elől. Kéretlenül megjelentek, elevenen és élesen, és újra beletaszították abba a szédítő megkönnyebbülésbe, amelyet a Paddyvel való első találkozásakor érzett, azt, hogy végre megtalálta elveszett másik felét. Addig a pillanatig tökéletlennek és féloldalasnak érezte az életét, és boldog volt, amikor rájött, hogy a férfi ugyanolyan sóvárgó és üres volt, mint ő. Imádott anyja nem sokkal azelőtt halt meg, az apja pedig

mindig nagyon fura volt, sosem tudott szeretetet adni neki. Paddy egyedül maradt, és magányos volt, Marnie pedig olyan gyengéd érzéseket táplált iránta, hogy az már szinte fájt. Olyan volt, mintha kettejük hullámhosszát rajtuk kívül senki sem értette volna. Marnie érzéseit mindig is a rettenetes félelem és az elviselhetetlen szomorúság uralta, amióta csak az eszét tudta, szüntelenül ki volt téve az erős érzelmi hullámok szeszélyének. Senki – különösen Grace, akivel állandóan elkerülhetetlenül összehasonlították – sem élte meg az életnek azokat a fájdalmas mélységeit, mint ő. Olykor még a szülei is zavartan figyelték, úgy, mintha még sosem látták volna. Szégyellte, hogy más volt, mint a többiek. A többieknek, a szerencséseknek, mintha lett volna belül valamiféle lökhárítójuk, és az érzéseiknek egy gombnyomással gátat tudtak szabni. Paddy azonban hasonlított rá. Ugyanúgy megtapasztalta a mindent felülmúló szerelmet és a mélységes kétségbeesést, mint ő. Többé nem volt egyedül a hóbortjaival. Azonnal egymásra hangolódtak, egymás nélkül szinte létezni sem tudtak. Még ha az egész napot együtt töltötték is, amikor hazaértek, az első dolguk az volt, hogy felhívják egymást. – Be akarok bújni a bőröd alá – mondogatta Paddy. – Vagy téged bebújtatni az enyém alá, és felhúzni a cipzárt. Amikor Marnie legelőször járt Paddynél, belesajdult a szíve, hogy az otthona mennyire fagyos volt, nyoma sem volt benne a szeretetnek. Olyan volt, mint egy hánykolódó hajó, elhagyatott, nem volt mit enni, és a fűtés sem volt bekapcsolva. A konyha hideg volt, az asztal ragacsos, a szemetesek tele. Láthatóan itt sosem főztek, a tejet közvetlenül a dobozból itták, a szendvicsek kézben, tányér nélkül készültek, és állva, a mosogató fölé hajolva ették meg őket. A szerető szív hiánya láttán Marnie-ba belehasított a szörnyű megérzés – és a megérzései, különösen a fájdalmasak, mindig helytállónak bizonyultak –, hogy Paddy nem szeretett volna bele, ha az anyja nem halt volna meg. Az anyja halála előtt még más volt, ő maga mondta, és Marnie tudta – még ha Paddy nem is –, hogy emiatt vált elég érzékennyé ahhoz, hogy szüksége legyen rá. Ettől egyrészt az az érzése támadt, hogy kihasználja Paddyt, másrészt pedig az a gyanúja, hogy nem elég jó ahhoz, hogy egy egészséges férfival lehessen kapcsolata. Csak egy elkeseredett embert érde-

kelheti, mert ő maga is elkeseredett volt, ráadásul – és az egészben ez rémítette meg a leginkább – Paddy elkeseredettsége elmúlhat, míg az övé egy életre szólt. Igyekezett mindezt elmondani Grace-nek, de ő csak a szemét forgatta. – Te akkor sem lennél boldog, ha az életed múlna rajta, ugye? – kiáltott fel. – Kit érdekel, miért szeret! Szeret, és kész. Vedd már észre, micsoda mázlista vagy! Marnie megszégyenülten igyekezett összeszedegetni jó szerencséje darabkáit. Grace-nek igaza volt: Marnie és Paddy kapcsolata valóban kivételes volt. Feküdtek a fűben, bámulták a felhőket és a csillagokat, és a jövőjüket tervezgették. – Mindig együtt maradunk – ígérte Paddy. – Semmi más nem számít. Szerelmük árnyoldala a fiú féltékenysége volt. Hiába esküdött meg rá Marnie, hogy örökké szeretni fogja, Paddy minden férfira úgy tekintett, mintha veszélyt jelentett volna a kapcsolatukra. Minden héten megvádolta Marnie-t azzal, hogy Sheridannel flörtöl, egy partin megnéz egy férfit, vagy hogy nem tölt vele elég időt. Egyszer, amikor Marnie elkövette azt a hibát, hogy azt mondta, szerinte Nick Cave szexis, Paddy szinte megvadult, és apró darabokra tépte azokat az újságokat, amelyekben szerepelt az énekes képe. Utána még hónapokon keresztül kivonult a szobából, amikor a Bad Seeds számait játszották. Őrülete Marnie-t is megfertőzte, és – mintha csak azért tenné, hogy elnyerje a tetszését – ő is ugyanolyan gyanakvó lett, mint Paddy. Szenvedélyes veszekedéseik mindennapossá váltak, mintha csak kötelezők lennének. Mindez szinte már a szertartásukká vált: hevesen vádolták egymást, majd sírva békültek ki, bebizonyítva, mennyire szeretik egymást. Marnie néha azzal vádolta Paddyt, hogy Grace-re vágyik. Néha meg azzal, hogy Leechyre. Leechy nem volt igazán csinos – volt valami lószerű a vonásaiban. (A saját apja mondogatta neki mindig: „Milyen hosszúkás arcod van!” Marnie és Grace ezt mindig szörnyülködve hallgatták. Azt kérdezgették egymástól: „Hogy mondhatott ilyet? A saját apja?”) De kedves volt, és gondoskodó, és Paddy és

Marnie heves veszekedései után egyre gyakrabban tűnt fel, hogy tanácsot adjon Paddynek, és megvigasztalja. Marnie-t meglepte Leechy arcátlansága, de amikor tiltakozott a viselkedése ellen, a lány csak annyit mondott Marnie-nak, hogy legyen együtt érző. – El volt keseredve. Annyira szeret, és senki mással nem tud beszélni. – Ott van neki Sheridan. Leechy erre csak legyintett. – Sheridan csak egy kölyök. Szerelmi életük érzelmi játszmái lassan kezdtek átcsapni fizikaiba: egy lökés, egy pofon, és egy éjszaka, amikor mindketten kimerültek voltak, Paddy ököllel arcul ütötte Marnie-t. Amikor Grace figyelmeztette, hogy sürgősen tennie kellene valamit, Marnie csak annyit mondott: – Nem olyan vészes, mint amilyennek látszik. Annyira elsöprők az érzelmei, hogy néha csak így tudja kimutatni őket. Marnie még azt is meg tudta magyarázni, amikor Paddy egy cigarettacsikket nyomott el a kezén. – Csak örökre megjelölt. Mintha tetoválás lenne. – De ne mondd el anyunak – tette hozzá. Paddy túlnőtt rajta, ez ilyen egyszerű volt. Ez azonban csak hosszú idő múlva visszatekintve vált nyilvánvalóvá. Hároméves kapcsolatuk az utolsó öt hónapban kezdett végérvényesen megromlani – akkor, amikor Paddy végzős volt az egyetemen, januártól májusig. Tulajdonképpen ez érthető volt: Paddy már alig várta, hogy kilépjen a nagybetűs életbe, többé már nem az a gyászoló, félig állati szintre süllyedt fiú volt, mint korábban, hanem egy ügyvédi pályára készülő férfi. Ideje volt felhagyni a gyerekes dolgokkal, ahogy apu mondta volna. Tavasszal talán még az átlagosnál is többet veszekedtek, pedig már így is szinte naponta összevesztek valamin. Marnie talán tudat alatt érezte, hogy Paddy kezd kicsúszni a keze közül, ezért még jobban ragaszkodott hozzá. És ahogy Paddynek egyre nőtt a szabadságvágya, a Marnie iránt érzett megvetése egyre nyilvánvalóbb lett. Közölte Marnie-val, hogy már nem szereti. De minden kisebb veszekedésükkor is azt mondta, hogy gyűlöli.

Most komolyan gondolom, mondta. De általában ezt is mindig hozzátette. Az utolsó vizsgaidőszaka alatt Marnie-nak sikerült visszafognia a paranoiáját. Semmiképpen sem akarta veszélybe sodorni Paddy diplomáját. Még akkor sem szólt semmit, amikor Sheridantől megtudta, Leechy feljár Paddy lakására. Aznap este azonban, amikor Paddy az utolsó vizsgáján is átment, hagyta, hogy a felgyülemlett vádak kizúduljanak belőle: – Mit csináltatok Leechyvel, amikor fent volt nálad? Lefeküdtetek? Bevált módszer arra, hogy hogyan kell kicsikarni a másikból a szerelmi vallomást – ahogy azt egyszer Paddy elmagyarázta neki –, és a szíve mélyén tudta, hogy mindebből persze egy szó sem igaz. – Így igaz – felelte a fiú. – Nem, most komolyan, mit csináltatok? – Most mondtam. Azt hitte, tréfál. Ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat. – Ez komoly, Marnie. A vizsgaidőszak alatt minden egyes nap megdugtam. Köztünk vége mindennek. Mikor fogod már fel végre? Amikor megértette, hogy ez tényleg igaz, összegörnyedt, és úgy vonyított, mint egy kutya – azt azonban még mindig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a kapcsolatuknak vége. Évekkel később, amikor már kellő távolságból tudott visszatekinteni az eseményekre, rájött, hogy mindez nem az ő hibája volt. Az, hogy Paddy lefeküdt Leechyvel, keserves volt, de része volt a játszmájuknak, amelyben azért okoztak egymásnak fájdalmat, mert annyira szerették egymást. – Azt mondtad, örökké szeretni fogsz – mondta eszelős tekintettel. – Hazudtam. Csak egy egyetemi kaland volt. Nem, nem az volt. Marnie-nak Paddy az élete szerelme volt, az a fajta, akire az ember száz életen át is képes várni. Úgy vergődött, mint egy csapdába esett állat, és azon gondolkozott, hogy most mitévő legyen. Annyira zavart volt, hogy a következő logikus lépésnek az tűnt, ha lefekszik Paddy legjobb barátjával. Várakozásával ellentétben Sheridant viszonylag könnyen meggyőzte. Amikor azonban túl voltak rajta, a férfin erőt vett a lelkiismeretfurdalás. – Ne mondd el Paddynek – kérte.

Marnie szinte már szánalommal nézett rá. Ne mondja el Paddynek? Mégis mit gondol, mi másért feküdt le vele? – Paddy, kérdezd meg, hol voltam tegnap este. – Leszarom. – Azért csak kérdezd meg. – Oké, Marnie. Hol voltál tegnap este? – darálta. – Ágyban. Sheridannel. Meg volt róla győződve, hogy féltékenységétől hajtva Paddy egykettőre visszatér hozzá, és odaadóbb lesz, mint addig bármikor. – Sheridannel? – kérdezte élesen. – Igen, lefeküdtem egy másik férfival. De úgy tűnt, nem az érdekli, hogy egy másik férfival feküdt le, hanem az, hogy Sheridannel. – Sheridannel? – Paddy arcát eltorzította a düh. – Ő a világon az egyetlen, akiben megbízom, és te… megrontottad. Nem lepődött meg, amikor Paddy megütötte. Nekiesett a falnak, majd amikor Paddy ököllel ment neki, beletántorodott az ütésbe, és elesett az erejétől. Amikor azonban gyomorszájon rúgta, Marnie rájött, hogy túl messzire ment. Őrjöngve rugdalta, a bordáit, a mellkasát, az arcát. Marnie igyekezett a karjával védeni a fejét, de Paddy elhúzta, és rálépett a jobb kezére. – Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagy, és ez az egész a te kibaszott hibád! – Paddy már lihegett az erőfeszítéstől, ahogy Marnie fölé hajolt, aki összegömbölyödve feküdt alatta. – Ismételd meg! Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagyok, és ez az én kibaszott hibám! Paddy újabb rúgásra emelte a lábát. Ne. Marnie biztos volt benne, hogy ha még egyszer belerúg, nem éli túl. Bakancsának orra a gyomrát egészen hátra, a gerincéhez lökte. Hosszan, görcsösen öklendezett, amíg már nem maradt más benne, csak epe. – Ismételd! – Ostoba, hasznavehetetlen kurva vagyok – suttogta, miközben könny patakzott végig az arcán –, és ez az egész az én hibám. – A te kibaszott hibád. Semmit sem tudsz jól csinálni?

Amikor magához tért a kórházban, rákötve mindenféle gépekre, arra számított, hogy Paddy bűnbánattól sújtva ott ül majd az ágya szélén. De csak Grace volt ott. – Hol van Paddy? – A hangja rekedt volt. – Fogalmam sincs. Marnie úgy gondolta, biztos csak kiszaladt cigiért, vagy inni valamit. Baljós előérzete volt. Nehéz dolguk lesz, ha rendbe akarják hozni a kapcsolatukat. Paddynek muszáj lesz tennie valamit, tanácsadásra járni vagy szakember segítségét kérni, hogy biztos lehessen benne, hasonló eset soha többé nem fordul elő. Aztán rádöbbent, hogy Paddy nem csak cigiért ugrott ki. Egyáltalán nem volt a kórházban. Be sem ment. – Tudja, hogy itt vagyok? – kérdezte Grace-től. – Nem nagy kunszt kitalálni, hogy kórházban vagy – válaszolta Grace. – Csak ott lehetsz. Feltéve egyáltalán, hogy életben maradtál. Marnie nem értette. – Nem telefonált? – Nem. – Nem?! Marnie megértette: túlságosan szégyelli, amit tett. Neki kellene elmennie hozzá, de erre fizikailag képtelen volt. Sérülései listája kétoldalas volt. Grace ragaszkodott hozzá, hogy végigolvassa: megrepedt ujjcsont (ahol Paddy rálépett a kezére), májzúzódás, bevérzett lép, súlyos sérülések a bordákon és kulcscsonton. Rémes gondolat ütött szöget a fejébe. – Grace, apuék tudják? – Nem. Nem értem el őket. Hála az égnek. A szüleik és Bid Franciaországban nyaraltak. – Grace, kérlek, ne mondd el nekik. – Megőrültél? Még jó, hogy elmondom nekik. – Ezt nem teheted! Megpróbálnák megakadályozni, hogy vele legyek. – Ekkor egy még rettenetesebb gondolata támadt. – Ugye… ugye nem szóltál a rendőrségnek? – …Nem… de… – Grace, ne, ne, ne, kérlek! – Szeméből ömlöttek a rémület és a csalódottság könnyei. – Annál szörnyűbb már nem is történhetne…

– De a nővér azt mondja, különben még egyszer megteheti. – Nem fogja. Grace, ezt te nem érted. Ez csak kettőnkre tartozik, a mi kapcsolatunkra. – De nézz magadra! Kórházban vagy! Ezt csinálta veled. – De Grace, ezt akkor sem teheted. Ez olyan lenne, mintha az ember az egyik családtagját jelentené fel. Paddy családtag. – De nézd meg, mit tett veled. – Grace, könyörgök neked, esküdj meg, hogy nem szólsz nekik! Vagy apuéknak. Minden rendben lesz, ez többet nem fordul elő, esküszöm neked. Grace végül nagy nehezen megígérte, hogy nem szól, de csak arra volt hajlandó, hogy segítsen Marnie-nak felkelni, és kikísérni a folyosóra a telefonhoz. – Belső vérzésed van – mondta. – Nem lenne szabad állnod. Marnie megvárta, amíg Grace visszament, és maga mellett vonszolva az infúzióját, lépésről lépésre, fájdalmasan lassan eljutott a nyilvános telefonokhoz. Amikor azonban Paddy telefonját senki sem vette fel, olyan szédülés fogta el, mintha egy felhőkarcolóról vetette volna le magát, és csak zuhanna, zuhanna, pörögve-forogva a mellette süvítő levegőben. – Grace, nem veszi fel a telefonját. Nem mennél el hozzá? – kérdezte másnap Grace-től. – Nem. – Kérlek, Grace, látnom kell. – Nem. Nem mondom el anyunak, hogy mit csinált, de nem megyek el hozzá. Marnie még nagyjából huszonkilenc óráig bírta, amikor a kényszer már ellenállhatatlanná vált. Kihúzta a karjából az infúziót, szó nélkül elhagyta a kórházat, fogott egy taxit, és Paddy házához ment. A fura apja nyitott ajtót, láthatóan megdöbbent Marnie sérülései és kötései láttán. – Elment. Múlt hét szerdán – válaszolta Marnie kétségbeesett kérdésözönére. – Múlt szerdán? Az négy napja volt! – Összecsomagolt, és lelépett. – Összecsomagolt? Maga látta? Miért nem állította meg? – Felnőtt férfi.

– És hova ment? – Dunsztom sincs. – De hát tudnia kell! – Nekem nem mond semmit. – Látnom kell a szobáját. – Azzal felbicegett a lépcsőn. Az illatát még érezte, de a ruhái és a könyvei eltűntek. – Grace, nem kellene elmennünk a rendőrségre? – Jó ötlet. Le kell tartóztatni. – Nem, arra az eltűntszemélyek-dologra gondoltam. – De ő nem tűnt el. Elment. Az apja látta. – De akkor hol van? – Bárhol is, biztos nem elég messze. – Lehet, hogy Londonban van. – Már az járt a fejében, hogy utánamegy. – Nem – mondta Grace. – Nem mehetsz utána. Meg is ölhetett volna. Arra sem vette a fáradságot, hogy kiderítse, élsz-e egyáltalán. – Mert fél. Ezért ment el. – Nem, hanem azért, mert nem érdekli. – Találkoznom kell Sheridannel. Ő biztos tudja, hol van. De Sheridan sem tudta, vagy nem volt hajlandó elárulni. Marnie sosem tudott kiigazodni rajta. Elképzelhetetlennek tűnt ugyan, hogy Leechy esetleg tudja, ő meg nem, mégis lenyelte a büszkeségét, és megkérdezte tőle, de ő sem tudta. Sőt, még volt képe legalább olyan idegesnek és nyomorultnak látszani, mint Marnie. Paddy nem került elő. Teltek a napok, a hetek. Marnie egész nyáron riadókészültségben volt, minden porcikája reszketett a feszültségtől, alig várta, hogy Paddy visszatérjen. Az október lebegett a szeme előtt, addigra egész biztos visszatér, hiszen akkor kezdi meg ügyvédi gyakornoki állását. Addig azonban még át kellett vészelnie valahogy a gyötrelmes nyári hónapokat. A napsütéses idő és a hosszú nyári esték csigalassúsággal vánszorogtak. Minden reggel szikrázó napsütésre ébredt, amely mintha kimondottan csak rajta gúnyolódott volna. De tudta, hogy a

hűs ősz előbb-utóbb elérkezik. Az időjárás megváltozik, az évszakok váltják egymást, Paddy pedig visszatér. Paddy igyekezett tudomást sem venni Marnie-ról az utcán. – Ne gyere a közelembe. Undorodom tőled. Paddy hosszú lépéseivel gyorsan haladt, Marnie pedig igyekezett lépést tartani vele. – Semmi baj, Paddy. Megbocsátok neked. – Mégis miért? – Amiért… megvertél. – Azért? – hangjában hitetlenkedés csengett. – Az a te hibád volt. Vajon tényleg? De nem volt ideje eldönteni, mert Paddy nagyon gyors volt, ő pedig mohón vágyott bármilyen apró kis információmorzsára. – Hol voltál egész nyáron? – New Yorkban. – És mit csináltál? – Szórakoztam. – És ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Marnie sejthette, a szórakozás szexuális jellegű volt. – Miért nem mondtad el, hova mész? Megállt és lenézett rá a magasból. – Mert nem akartalak, és továbbra sem akarlak látni többé. Újra jött az érzés, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, és csak zuhanna, pörögve, előrebucskázva a levegőben. – El kell felejtened – mondta Grace, mintha ez annyira egyszerű lett volna, mint eldönteni, hogy ágyat kell húzni. – Megtenném, ha tudnám. – Boldogan levágta volna a fél karját is, ha tudta volna, hogy az majd enyhíti a fájdalmát. De apró és tehetetlen volt ehhez az iszonyatos erőhöz képest. A nyári hónapok alatt azt remélte, hogy a szenvedése előbb-utóbb véget ér. Most azonban megértette, hogy a szenvedése akár örökké is tarthat, anélkül, hogy bármi közbejönne, vagy megzavarná. – Hová tűnt az önbecsülésed? – unszolta folyton Grace. – Pedig most nagyon jól jönne – mondta csendesen. – Ha tudnám hova lett, egy szempillantás alatt ott lennék. – Csak el kell döntened. Marnie megrázta a fejét.

– Grace, nincs az égvilágon semmi, ami olyan félelmetes… vagy olyan megalázó lenne, mint szeretni egy férfit, aki már nem szeret. – Ez mindenkivel megesik. – Grace javíthatatlanul gyakorlatias volt. – Én nem vagyok mindenki. Én nem vagyok normális. Érzelmi vérzékenységben szenvedett. Nem tudott meggyógyulni. A fájdalmas emlékek úgy ragadtak rá, mint a bogáncs, és képtelen volt lerázni őket. Minden egyes rossz dolgot, ami valaha megtörtént vele – kezdve a legelső tanítási naptól, amikor külön osztályba került Gracetől –, cipelt magával, minden egyes sebe olyan eleven és fájdalmas volt, mintha csak tegnap történt volna. Soha semmin nem tudott túllépni. – És nézzünk szembe a ténnyel, Grace: még ha nem lennék is ilyen elcseszett – szinte már sikerült nevetnie –, még ha én lennék a világ legkiegyensúlyozottabb, legéletvidámabb embere is, Paddy de Courcyt akkor sem lenne egyszerű kiheverni. A következő kilenc hónapban – az utolsó évében az egyetemen – olyan volt, akár egy kísértet. Megszerezte a diplomáját, de gyakorlatilag észre sem vette. Telt-múlt az idő. Egy év. Két év. Három év, és a Paddy hiánya okozta gyötrelem továbbra is élete legfontosabb tényezője maradt. Mintha csak lefagyott volna Paddy visszatértére várva, hogy ő majd visszakapcsolja, és újra felpörgeti az életét. Amikor évekkel később visszagondolt erre az időszakra, azon tűnődött, miért nem lett egyszerűen öngyilkos. De még ahhoz is túlságosan letaglózta a fájdalom, hogy erre képes lett volna. Valahonnan megtudta, hogy Paddy és Sheridan közös házat bérelnek, és ez úgy hatott rá, mintha hátba szúrták volna. Sheridannek miért bocsátott meg, ha neki nem? Csak egyetlen apróság csillapította valamelyest a kínjait: Paddy nem Leechyvel volt. Az apja vetette fel, hogy mi lenne, ha egy időre elköltözne egy másik városba – a szakítás utáni legnehezebb időkben a szülei mellette álltak, csendesen, együttérzéssel támogatták. Sosem kérdezgették a

részletekről, hogy miért ért véget a kapcsolatuk, egyszer sem kérdezték meg, hogy Leechy miért tűnt el – és Marnie meglepődött rajta, hogy ez az ötlet mennyire felpezsdítette. Az élete Dublinban már anynyira nyomorult volt, hogy egy új kezdet valahol máshol talán segíthetett helyrerázni. Először San Franciscóra gondolt, majd Melbourne-re, aztán mivel megtudta, hogy ezekre a helyekre milyen bonyolult vízumot szerezni, szép lassan fogyott a lendülete, úgyhogy a végén ott tartott, hogy örül, ha Londonig eljut. Ott aztán – meglepetésére – sikerült egy elfogadható, jelzálog közvetítői állást szereznie. Paddy elvesztését azonban továbbra sem tudta kiverni a fejéből, és az egyik kudarcra ítélt kapcsolatból zuhant a másikba, egyik férfi karjából a másikéba, miközben igyekezett újra talpra állni. Önsegítő könyveket olvasott, tanácsadásra járt, meditációs CD-ket hallgatott, megerősítéseket mondott a tükör előtt (közben próbált komoly maradni), kétségbeesetten keresve a gyógyulást és önbecsülésének maradék darabkáit. Sérüléseiről igyekezett tudomást sem venni, mintha semmiben sem akadályoznák, de azok – hősies erőfeszítései ellenére – épp azoknak az embereknek – többnyire férfiaknak – fedték fel magukat, akik elől a leginkább igyekezett eltitkolni őket. A szülei egy idő után – politikai előmenetele kapcsán – elvétve már szóba hozták Paddy nevét, szinte már büszkék voltak rá. Nyilvánvalóan fogalmuk sem volt róla, hogy Marnie Paddy nevének puszta említésére is milyen kínokat áll ki – ha tudták volna, eszükbe sem jutott volna emlegetni. Úgy gondolták – teljes joggal –, hogy a Paddyvel való kapcsolata már olyan régen történt, hogy mostanra már biztos túljutott rajta. Aztán eljött az a pillanat, amikor Marnie elfogadta, hogy Paddy nélkül kell leélnie az életét, de – ezt olykor-olykor észrevette – volt egy icipici, szánalmas kis része, amely továbbra is várt. Olyan volt ez, mint egy szoba, amelyet kulcsra zárt, amikor Paddy elment, ami azóta is pontosan úgy nézett ki, mint akkor, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy feltáruljon az ajtaja, a bútorról lerántsák a lepedőt, és a fény végre újra elárassza.

GRACE Felhívtam Damient: − Marnie azt mondja, hogy vállalja, ha lesznek még rajta kívül más nők is. Bizonyára olyan letört volt a hangom, ahogy éreztem magam, mert gyengéden azt mondta: − Grace, nem kell ezt csinálnod. – Szavamat adtam Deenek.− Dee rávett, hogy azt mondjam, hogy összehozok valamit; és ha már egyszer megígértem, hogy megteszek valamit, akkor is megcsinálom, ha nem akarom. – Nem kellett volna beszélnem neked a sztoriról − Damien mogorva volt. − Azt hittem, egyszerűen csak továbbadod Deenek. Fogalmam sem volt, hogy ennyire bele fogsz keveredni… mindenbe. Ebbe a De Courcy-ügybe. – Talán nem tudom majd megtalálni Lola Dalyt. – Talán nem. Akkor tiszta lelkiismerettel tudok kiszállni az ügyből. – Hívj, ha van valami fejlemény − mondta. – Hívlak.− Letettem a telefont, feltápászkodtam, és kelletlenül megindultam Casey Kaplan íróasztala felé. – Casey, emlékszel, amikor elmondtad, hogy kicsoda John Crown, és annyira hálás voltam? – Annyira azért nem voltál hálás. – Elloptad a Madonna-sztorimat, annyira hálás voltam, amenynyire csak lehettem. Tudsz megint segíteni? – Tegyél próbára! – Meg kell találnom valakit. Lola Dalynak hívják, stylist. – Ja. Ismerem. – Tudod, hol van most? – Nem. Bolond. – Utoljára Dublinban látták, szeptemberben − mondtam −, de azóta eltűnt a föld színéről. Nem veszi fel a mobilját, de a száma még él. Ennyit tudok. Tudom, hogy nem sok, de nem tudnál érdeklődni tudod a modellek, társasági hölgyek, szóval a legmenőbb lányok meg hasonlók között. Hátha valaki igénybe veszi a szolgáltatásait.

Csak a szeme mozgott. Kutatva végigpásztázta az arcom, amit feltehetően zavarba ejtően szexinek kellett volna találnom. Lassan bólintott. − Oké. Tényleg? Tényleg meg tudná találni? Vagy csak teszi az agyát? Nagyon számítottam arra, hogy csak teszi az agyát. – Lehet, hogy időbe telik. − Hátradőlt a székében. – A nehéz dolgokkal megbirkózunk, de a lehetetlen egy kicsit tovább tarthat. Visszatértem az íróasztalomhoz, és felvettem a telefont, majd újra letettem, amikor megláttam, hogy Casey közeledik. – Mi van? − kérdeztem türelmetlenül. − Nem tudok több információt adni. Elmondtam mindent, amit tudok. Egy darabka papírt ejtett az asztalomra. − Clare megyében van. Egy Knockavoy nevű posványban. Tíz, borzalommal teljes másodperc után bírtam csak megszólalni. − Máris tudod? – Egy telefonhívás kellett hozzá. Bizonyos napokon az embernek szerencséje van − tette hozzá szerényen. − Tegnap este találkoztam Sarah Jane Hutchinsonnal. Bámulatosan nézett ki. Említette, hogy manapság Clare megyéből kapja az öltözködési tanácsokat. Valószínűnek tűnt, hogy az általunk keresett lánytól erednek. Meg sem tudtam szólalni. – Boldog vagy? – találgatott Kaplan. – Le vagyok nyűgözve − mondtam elhalón. Azt hittem, lehetetlen lesz fellelni Lola Daly tartózkodási helyét. Még rémálmaimban sem gondoltam, hogy elég lesz mindössze egy telefonhívás, hogy megtaláljuk. Mérhetetlenül csalódott voltam. Nyüves Casey „Mindenkit ismerek” Kaplan. Miért döntött úgy a nagyfőnök, hogy szükséges szexisebbé tennie a lapot? Miért vette fel Casey Kaplant? Miért keresztezte az utam az övét? Nézzék, milyen katasztrófát zúdított a nyakamba! Most el kell autóznom Clare megyébe. És csak a jó ég tudja, micsoda szar fog még a nyakamba zúdulni. Az asztalomra borultam egy rövid megnyugtató pillanat erejéig, majd a tenyeremre támaszkodva felemelkedtem. A koponyám nagyon nehéz volt. – Mi a helyzet? – kérdezte Kaplan.

– Mennyi ideig? – A hangom gyenge és rekedt volt, tehát újrakezdtem. – Mennyi ideig tart az út autóval a hogyishívjákba? Knockavoy? – Nemtom – mondta Kaplan – Csak egyszer voltam Clare megyében, akkor is helikopterrel. Megemlítettem, hogy van valami halvány emlékem arról, hogy egyszer egy hosszú hétvégén kocsival mentem oda. Hét óráig tartott. – Ó, istenem, dehogy – szólt közbe Lorraine –, dehogyis tart addig. Legalábbis amióta átadták a kildare-i összekötő utat. – A kildare-i összekötő út nagyszerű – mondta Tara. – Isten áldása – értett egyet Claire. – Nem tudom, hogy annyit számítana-e – jegyezte meg Joanne. – T. C.? – kérdeztem. Fura volt, hogy T. C. – vagyis egy férfi – nem nyilvánított véleményt egy olyan ügyben, hogy meddig tart egy út, halálra untatva mindannyiunkat a lehetséges útvonalak és utak, satöbbi részletes megvitatásával. Nem figyelt. Magában dúdolgatott, miközben nyomtatott papírlapokat rendezgetett az íróasztalának ütögetve, majd csinosan kilyukasztgatta őket. Csupa szorgalom volt, valami feladat teljesen lekötötte a figyelmét. – Hagyjátok! – mondta Lorraine – Készül a pénteki nagy jelenésére. Semmi értelmeset nem tudtok kiszedni belőle. – Ez nem újdonság – mondtam, de még erre sem reagált. T. C. pakolni kezdte a papírjait egy gyönyörű piros mappába. – Hol szerezted azt a gyönyörű piros irattartót? – kérdeztem megragadva a figyelemelterelés lehetőségét – Soha nem láttam ilyesmit az írószerraktárban. – Bizony – mondta ragyogva. – Nem is láthattál. Én magam vettem. A saját pénzemen. Végigsimított a puha piros fedélen, mire megkérdeztem: − Kivel fogsz interjút készíteni, kiért vállalsz ennyi vesződséget? – A leggyönyörűbb lánnyal a világon – mondta álmodozva. – Ő pedig? – Zara Kaletsky. Tovább dúdolt és simogatta a piros mappát. Lorainne-nek igaza volt: ma semmi értelmeset nem fogok kiszedni belőle. Néhány má-

sodpercig még bámultam, mert nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy nem vagyok képes felbosszantani, de áthatolhatatlan volt. Csalódottan elfordultam tőle, és fejest ugrottam a gyötrelembe. Vakon bámultam a monitort. Egy teljes napra való munkát kellett elvégeznem. Még ha sikerülne is megtalálnom a szükséges elszántságot, hogyan fogok időt találni, hogy Nyugat-Írországba menjek? Útnak indulhatnék munka után, de még a sokat dicsőített kildare-i összekötő út ellenére is órákig tartana. Nyolc óra oda-vissza, és még ha odaérek is, isten tudja, hogy sikerül-e meggyőznöm Lola Dalyt, hogy elkottyantson valamit. Feltéve, hogy van mit elkottyantania. Feltéve, hogy ott van egyáltalán. Sütire volt szükségem. Valamire, amiből erőt meríthetek a következő megpróbáltatások előtt. A kicsi teakonyha felé vettem az utam, de semmi ehető nem volt az egész nyavalyás helyen. – Keselyűk- motyogtam magamban. – Disznók, falánkok. – Kihúztam egy fiókot, a kanalak méltatlankodva összecsörrentek, mintha felébresztettem volna őket az álmukból. Egy másik fiókban szintén semmi más nem volt, csak egy kis emésztést serkentő por, ami annak a bizonyítéka volt, hogy valamikor sütik éltek itt, de már régen elköltöztek. Az egész konyhában még egy szerény morzsa sem volt. Mehetek a boltba. Megfordultam, és Casey volt a hátam mögött. – Nem akarok dicsekedni – mondta. – Akkor ez inkább valami tic? Vagy Tourette-szindróma? – Mi? – Hogy nem tudsz úrrá lenni rajta? Behunyta a szemét, vett egy rövid lélegzetet, majd azt mondta a mögöttem lévő falat bámulva: – Tényleg nem tudom, hogy mi a francnak bajlódom. – A francnak bajlódsz mivel? – kérdeztem. – Éppen azt akartam mondani, hogy van egy barátom, akinek van egy chopperje. Azt mondja, használhatom, amikor csak akarom… Chopper? Először azt hittem, hogy arra a motorfajtára a gondol, amelyiknek olyan magas kormánya van. – Úgy érted, egy helikopter? – Igen.

– Igen – mondtam. – Igen, az nagy segítség lenne.– Aztán eszembe jutott, hogy hozzátegyem: – Köszönöm. LOLA SZERDA, JANUÁR 21., 12.15 Egyre összeszedettebb vagyok. Kezd minden összeállni. A Nkechivel való utolsó osztozkodás után tizenhárom ügyfelem maradt. Nem sok, de jók. Ámbár sokkal több hölgyre lett volna szükségem, valójában a kellemetlenebbektől és az őrültektől megszabadultam, Nkechihez irányítva őket. Egyszerűen nincs már többé türelmem hozzájuk. Tisztább, egyszerűbb élethez fogok visszatérni Dublinban, mint amilyet otthagytam. Igen, szegényebbhez is. De majd szerzek több munkát. A legnagyobb aggodalmam a visszatérésben az volt, amiért végül is eljöttem: Paddy de Courcy. Hogy fogok viselkedni, amikor összefutunk? Ami elkerülhetetlen volt. Dublin mégiscsak Dublin. Megismétlődik majd a csaknem nyilvános hányás incidens? Véletlenül tönkreteszem a ruhákat a fotózásokon? Sosem tudhatom. 12.33 Helikopter zúgott el az ablakom alatt a golfpálya felé tartva. Nem nagy ügy. A helikopterek mindig a golfpályán landolnak, kövér, szemellenzőt viselő, tizennyolc lyukért jövő ratatázó férfiakat bocsátva ki magukból. Tiszta Vietnam. De olyan hét-tíz perc múlva hirtelen rettenetes megérzés – máshogy nem tudom leírni – kényszerített, hogy felugorjak, az ajtóhoz rohanjak, feltépjem és kibámuljak. Borzalom! Az úton Grace Gildee mással össze nem téveszthető alakját láttam, amint felém trappolt. Célirányosan. Egyenletes röppályán haladt Tim bátya házikója felé. A látómezejébe kerültem. Miért érkezik Knockavoyba helikopteren? A nap elsötétedett, mintha az eget szürkés lila viharfelhők lepték volna el. Minden fényt elnyeltek, és elfogott a rettegés. Aztán meglátott, amint a beteges szorongástól dermedten álltam az ajtóban. Vidáman integetett, mintha a legjobb barátnők lennénk.

Nem tetszett a kinézete. Rendezetlen frizura. Kellemes mézszínű, de kócos. Okozhatta a helikopter rotorja, de azt gyanítottam, hogy nem ez a helyzet. Azt gyanítottam, hogy mindig ilyen. Farmert viselt, lapos sarkú bakancsot, táskát és khakiszínű anorákot (talán hogy hű legyen a Vietnam-témához). Tudtam volna mit kezdeni vele. Most pedig trappolt felfelé az ösvényen, nagy széles mosollyal a képén. – Lola – mondta a kezét nyújtva. – Grace Gildee. Örülök, hogy újra láthatlak. – Mit akarsz? – A szavak rekedten és bizonytalanul törtek elő a torkomból. – Beszélgetni. – Paddyről? – Bejöhetek? Tehetetlen voltam. Beengedtem. 12.47 – Tudom, hogy félsz Paddytől. – Nem. Csak azért, mert nem akarom kiteregetni a magánéletem. – Szánalmasan próbáltam ellenállni. – Milyen gyakran vert meg? – Megvert? – Tudom, hogy megvert, mert minden barátnőjét veri. – Kérlek, menj el. – A testvéremet, Marnie-t péppé verte. – Kérlek, menj el. – Nem is kétséges, hogy Alicia Thornton csupa kék és lila folt az Armani kosztümje alatt. – Louise Kennedy. Kérlek, menj el. – Azt hiszed, azért vert meg, mert különleges voltál, és hogy oly nagyon szeret. De tévedsz. Ő tévedett. Nem gondolom, hogy különleges vagyok. Többé már nem. Talán egyszer valaha elég hülye voltam ahhoz, hogy elhigygyem, az, hogy bánt, az irántam érzett szenvedélyének a jele. – A cigarettával is csinálta? – kérdezte. – Elnyomott egyet a kezeden? Képtelen voltam elrejteni a megrázkódtatást. Meg voltam döbbenve, hogy tudja.

Kinyitottam a számat, hogy tagadjam, de csak egy ááá sikeredett. Megragadta a kezemet. Ott volt a tenyerem közepén a rózsaszín kör, a jellegzetes, ragyogó bőr. Rábámult, az arca olyan sugárzó és megdöbbent volt, hogy eltűnődtem a korábbi magabiztosságán, amikor közölte, hogy tudja, Paddy vert. Azt gyanítottam, hogy csak találgatott. De bejött. Arcátlanság. – Úgy tűnik, ez a védjegye – mondta –, egyfajta megbélyegzés. – Hazudsz. (Ostobaság volt ezt mondani, amikor teljesen nyilvánvalóan nem így van, de kétségbeesetten akartam, hogy ez az egész ne legyen igaz.) – Nem hazudok! Honnan tudhatnék róla? Sokáig hallgattam. Zúgott a fejem. Azt hittem, hogy én vagyok az egyetlen. Az egész világon. – Esküszöl, hogy másokkal is megtörtént? – Esküszöm. – Nem mintha bármire is elkötelezném magam, Grace Gildee, de mit akarsz tőlem? – Gyere velem és a többiek közül néhánnyal, hogy számoljunk le vele. – Miért? – Mert éppen kicsinálja Dee Rossinit, és meg kell állítani. Dee Rossini az Új Írország vezetője. – Tudom, kicsoda. – Idegesítő. Teljesen hülyének néz? – Megfenyegetjük, hogy kiteregetjük a sztorit a sajtóban, ha nem hátrál meg. – Mi közöm nekem Dee Rossinihez? – Semmi, feltehetően, csak annyi, hogy rendes, tisztességes nő, aki a legjobbat akarja az embereknek. De talán jobban fogod magad érezni, ha leszámolhatsz Paddyvel. – Hány nő lesz ott? – Legalább három. Elgondoltam, hogy szemtől szembe állok vele – az igazi, a valódi, az élő Paddy de Courcyval –, és úgy elragadott a sötét, bénító rettegés, hogy nyöszörögni tudtam volna. Egyszer olvastam egy férfiról, akit összezártak egy furgonba három éhes pitbullal. A lehetőség,

hogy Paddyvel legyek egy szobában, ehhez hasonló félelemmel töltött el. – Félek tőle – vallottam be szégyenkezve. – Eggyel több ok, hogy leszámolj vele. Könnyű neki. Még szájfényt sem használ. Nyilvánvalóan nem ismeri a félelmet. – Nem érted – suttogtam –, annyira rettegek tőle, hogy szeretnék… szeretnék… még a gondolatától is remegek. Sok szerencsét. De most el kell menned. – Muszáj volt kiraknom a házamból, mielőtt felrobbanok. – Ahhoz, hogy a gonosz győzedelmeskedjék, csak annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit. – Hogyne, természetesen, sok szerencsét. – Felálltam és az ajtó felé indultam, remélve, hogy követni fog. A szemembe nézett: – Semmitől sem kell félni, csak a félelemtől. Visszabámultam a szemébe: – De a félelem nagyon is félelmetes. Viszlát. AZ EMLÉKEK ORSZÁGÚTJÁN Az első eset azon az estén volt, amikor Treese-nél és Vincentnél voltunk azon a rettenetes, soha véget nem érő vacsorán. Miután végre sikerült elmenekülnünk, feszült csendben autóztunk hazafelé. Spanyol John szabadnapos volt; gyakran tűnődtem, hogy vajon akkor is megtörtént volna, ha ő ott van? Végkövetkeztetés: valószínűleg igen. Tudnia kellett, Paddy milyen. Csendes út. Paddy félreállt. Én – idióta módon – arra gondoltam, hogy azért állítja meg az autót, hogy lesmároljon. Felém fordult, egyik kezével megfogta a vállam, a másikkal pedig belevágott az arcomba. Gyors és hatásos. – Soha többé ne tedd ezt velem – mondta. A fájdalom rossz volt. A sokk még rosszabb. Majdnem elhánytam magam. De valahogy nem hibáztattam. Szörnyű este volt, szörnyű. A legrosszabb ellenségemnek sem kívántam volna. Azután, szinte azonnal, megint kedves lett. – Menjünk haza, hogy tisztálkodhass.– Odaadta a zsebkendőjét, hogy felitassam az orromból ömlő vért. A lakásában előkereste a jól felszerelt elsősegélydobozt, gyengéden letörölte a vért, fertőtlenítővel kezelte a felszakadt ajkamat. – Ez fájni fog.

– Azelőtt kellett volna szólnod, mielőtt megütöttél – mondtam. Megrendült. – Sajnálom, Lola. Annyira sajnálom. Nem tudom, mi jött rám. Csak a stressz miatt volt, annyira stresszes a munkám, egy kis esti szórakozás, aztán a vacsora, csak lazítani akartam, az a seggfej Vincent meg cseszegetett, egyszerűen bekattantam.– A tenyerét az arcára tette és lefelé húzta. Felnyögött. – Mindenható isten. Nem tudom elhinni, hogy megütöttelek, drága Lolám, kicsi virágom. Istenem, hogy tehettem ilyet? Egy állat vagyok, egy kibaszott állat. – Egyre jobban felhergelte magát. Kétségbeesett tekintettel nézett rám. – Kérlek, bocsáss meg, Lola, könyörgök. Esküszöm, soha többé nem fog előfordulni. Az anyám emlékére, soha többé nem fog előfordulni. Meg tudsz nekem bocsátani? Természetesen megbocsátottam. Mindenkinek joga van egyszer hibázni. Annyira kétségbe volt esve, hogy arra gondoltam, tényleg szeret. Aznap este elmaradt a perverz szex. Egymás karjában aludtunk el. Legalábbis ő elaludt. Én ébren töltöttem az éjszaka legnagyobb részét, mert minden lélegzet, amelyet a bevert orromon keresztül vettem, olyan volt, mintha pengét inhaláltam volna. Másnap kétszáz fehér rózsát küldetett a lakásomba. Nem volt elég vázám, hogy vízbe tegyem őket. Lábosokba, szemetesekbe és üres borosüvegekbe tettem őket. Tisztára mint Dunkerque evakuálása. A következő eset más volt. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen a lakásába, és hirtelen nekiestem a falnak, belezuhantam az előszobaszekrénybe és nekiütöttem a koponyámat a kemény fapadlónak. Tényleg csillagokat láttam, úgy robbantak szét a fejemben, mint egy tűzijáték. Egy darabig a padlón hevertem, tehetetlenül és döbbenten, Paddy fölöttem állt és fújtatott, mint egy bika. A szekrény felborult és minden – könyvek, kulcsok meg ilyesmi – szétszóródott. Paddy felsegített – a fejem úgy zúgott, mint a templomi harangok esküvő napján –, és a szekrény romjain keresztül bevonszolt a szobába. Ordítani kezdett: – Lola, kurvára ne piszkálj bele a Skyplus- beállításaimba. – Mi? – Azt se tudtam, hol vagyok. – Nem piszkáltam bele. – De igen. Beállítottam, hogy felvegye a Primetime-beli szereplésemet, és te törölted.

– Paddy, hozzá se nyúltam. – Valami folyt lefelé az arcomon. Vér. Biztos megvágtam magam. – Miért csinálnék ilyet? – Féltékenység. Neheztelsz, mert olyan sok időt kell a munkámra áldoznom. Ez igaz volt, de nem nyúltam hozzá a Skyplusához. A ruhaujjamat az arcomhoz szorítottam, hogy felitassam a vért. Fájtak a csontjaim. Különösen a vállam. – Lehet, hogy elfelejtetted beállítani, Paddy. – Elfelejtettem! Amikor annyira fontos! Hogy felejteném el? – Nagyon-nagyon dühös volt. – Fellöktél! – mondtam, mintha csak most jöttem volna rá, hogy mi történt. – Mit csináltam? Te estél el! Krisztus, már csak erre van szükségem. Elbaszod a felvételemet, aztán elkezdesz mindenfélével megvádolni. Elestél! Oké? Elestél! Váratlanul megszólalt a földszinti csengő. – Ki a fasz az? – kérdezte Paddy. Kinn az előszobában gyors beszélgetést folytatott a kaputelefonon, majd visszatért a szobába. Soha nem láttam még ilyen dühösnek. – A rendőrség az. A rendőrség! – Itt maradsz, baszd meg! – sziszegte. Aztán már kinn is termett az előszobában, kinyitotta az ajtót: – Üdvözlöm önöket, miben segíthetek? – Csupa kedvesség. Mély, öntelt vidéki hang azt mondta: – A szomszédok rendzavarást jelentettek. – Milyen szomszédok? – Névtelen hívás. Bejöhetünk? Azt hittem, Paddy megszabadul tőlük. Elbűvölő, meggyőző, jó az ilyesmiben. Alig hittem el, amikor a két zsaru beoldalgott a szobába. Egy férfi és egy nő. Egyenruhában, fluoreszkáló mellényben, rettenetes, rettenetes cipőben. Rám néztek. – Akar beszélni róla, hogy mi folyik itt? A nő kedves volt. – Hogy hívják? Lola? Mi történt az arcával, Lola? Paddy felbukkant mögöttük. – Megengedik, hogy egy pillanatra négyszemközt beszéljek a barátommal? A két zsaru egymásra nézett. – Kérem – mondta Paddy tekintélyt parancsoló hangon.

A két zsaru ismét egymásra nézett. A nő enyhén megrázta a fejét, de a férfi azt mondta: – Oké, de csak egy perc. – A nő rábámult a férfira, aztán sóhajtott és kihátrált a szobából. Merev állal és dühtől izzó szemmel Paddy azt mondta: – Nézd meg, mit műveltél. – Semmit sem csináltam. – Van fogalmad róla, mennyire súlyos a helyzet? Egyetlen szót szólsz valamelyikükhöz, és letartóztatnak. Letartóztatják! – Mehetek a bíróságra. Minden újság tele lesz vele. Börtönbe fognak küldeni. Börtön! Börtön! Nem juttathatom börtönbe. Ő a férfi, akit szeretek. De fellökött… Ha nem velem történt volna, hanem egy másik nővel, és a rádióban hallottam volna vagy valami, azt gondoltam volna: miért nem szólt a zsaruknak? Miért hagyja, hogy a barátja összeverje, amikor csak úgy hozza a kedve? De amikor te vagy nyakig benne, az teljesen más történet. Szerettem Paddyt. Néha – gyakran, igen, gyakran, valójában csaknem mindig kedves volt, és a gondolat, hogy miattam letartóztathatják… valójában… elképzelhetetlen volt. Mint az, hogy elrabolják a földönkívüliek. Az olyan emberek, mint én, nem juttatják börtönbe a barátjukat. Annyira távol állt attól, ami az én világomban normálisnak számított, hogy egyszerűen még elképzelni sem tudtam. Az volt a dolgom, hogy rávegyem, hagyja abba, nem az, hogy bevonjam a rendőrséget. Paddy közelebb lépett, felemelte a kezem és megcsókolta. Ráhajtotta a homlokát és azt suttogta: – Annyira sajnálom. – Nem mondok semmit – mondtam. – De ígérd meg, hogy soha többé nem teszed ezt velem. Újra megcsókolta a kezem: – Megígérem – mondta rekedten –, megígérem, megígérem. Annyira sajnálom. Ez a munka annyira stresszes. Kicsi Lola, nem ezt érdemled, soha, soha többé nem teszem, esküszöm mindenre, ami drága, csak bocsáss meg. Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek. – Ez az utolsó esélyed, Paddy – mondtam. – Ha még egyszer hozzám érsz, végeztünk.

Paddy visszaengedte a zsarukat a szobába, és elmesélt egy gördülékeny történetet arról, hogy felálltam a székre, hogy elérjek valamit a felső polcon, de megcsúsztam, ráestem az arcomra és magammal rántottam az egész szekrényt. Tudták, hogy hazudunk. A férfi elég vidám volt: – Akkó’ békén is hagyjuk magukat. – De a nő aggódott. Kedves tekintet. Vonakodva ment ki. Másnap megint több száz virág érkezett a lakásomba. A szomszédok panaszkodtak a szag miatt. Elszánt voltam, hogy ha még egyszer erőszakos lesz velem, szakítok vele, de a következő eset akkor volt, amikor influenzás lettem, és ő ragaszkodott ahhoz, hogy szeretkezzünk. Mivel mindig benne voltam egy kis perverz szexben, úgy döntöttem, nem az ő hibája, hogy azt gondolta, egy kis influenza nem fogja elvenni a kedvemet. A következő eset – a cigarettaincidens – még zavarosabb volt. Mindazon dolgok közül, amelyek akkor történtek, amíg együtt voltam Paddyvel, ez volt az, amikor leginkább megkérdőjeleztem az épelméjűségemet. Hogy téveszthet össze valaki egy emberi kezet egy hamutállal? Mekkora a valószínűsége? De annyira ragaszkodott hozzá, hogy csak baleset volt, hogy félig-meddig hittem neki. A következőnél aztán már nem volt semmi kétség. A lakásában vártam rá, hogy befejezze a képviselőházi ülésezést. Amint meghallottam a kulcsa zörgését a zárban, már tudtam, hogy megint megkapom a magamét. – Hol vagy? – üvöltötte, miközben keresztülsüvített a szobán. Megtalált az ágyban, kirángatott, nekivágott a falnak. Lecsúsztam a padlóra, és a gyomromba rúgott olyan erővel, hogy elhánytam magam. Később megtudtam, hogy az Új Írország által benyújtott törvényjavaslatot az alsóház leszavazta. Nem is tudtam, hogy előterjesztették. Tudnom kellett volna. Kötelességem tudni. Ez alkalommal nem voltak virágok. A következőnél sem. Gyötrődtem és gyötrődtem és gyötrődtem a helyzet miatt. Gondolkodtam azon, hogy beszélnem kellene valakivel. Talán Bridie. De – tudom, ez őrültség – úgy éreztem, hogy hűtlen vagyok Paddyhez, ha beszélek valaki másnak róla. Ő egy bonyolult jellemű férfi, akinek abnormálisan stresszes munkája van.

Bridie ragaszkodott volna hozzá, hogy szakítsak vele, és erre nem álltam készen. Bridie világában minden egyszerű: ha egy férfi megüt, továbbállsz. De a helyzet komplikált volt. Szerettem, és ő is szeretett. Biztosan meg tudjuk oldani a problémáinkat, helyre tudjuk hozni a dolgokat. Vállalnom kellett a felelősséget bizonyos mértékig azért, ami történt, kettőn áll a vásár. Jobban kellett volna támogatnom a munkájában. Igen, untatott, de az volt a kötelességem, hogy segítsem. És szégyelltem, olyan nagyon szégyelltem, hogy bántalmaz, és mégis vele maradok, hogy a szavak nem engedték, hogy kimondjam őket. Aztán megint minden pompás lett. Megkönnyebbülés, megkönynyebbülés, ó, hálás megkönnyebbülés. Paddy gyengéd, rajongó, mosolygó. Szex, vacsorák, ajándékok, hétvége Cannes-ban, vásárlás, még több ajándék, mindegyik pajzán, pezsgő, szex. Egy orosz (bevallottan) prostituálttal. Hármasban. Haza Írországba. Minden jól ment. Új Írország elvesztette az időközi választásokat. A verés elmaradt. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Egy kissé félrecsúsztak a dolgok, de ez már a múlté. Továbbléptünk, nem szükséges szólni róla senkinek. Mámoros voltam. Az egyik éjszaka éppen szeretkeztünk. Paddy nyögött, le- és fel mozgatott magán. Hirtelen abbahagyta. Arra a pontra nézett, ahol a testünk érintkezett. – Te menstruálsz? Nem tudtam. Korábban jött meg. És akkor mi van? – Mocskos kurva. – Torkon vágott. Hosszú ideig levegőt sem kaptam. Elájultam, és utána még két hétig a nyelés is fájt. Ámbár igaza volt – undorító volt. Ez az incidens volt az első abban az új időszakban, amikor újra bántani kezdett, gyakrabban, mint azelőtt. Többé már nem fontolgattam, hogy elhagyom, vagy elmondok mindent Bridie-nak vagy Treese-nek. Megváltoztam. Az ellenállásom megszűnt, és az idő, amikor még elég erős voltam ahhoz, hogy elhagyjam, elmúlt. Kétségbeesetten próbáltam visszatérni a kapcsolatunk elejéhez, amikor még teljesen odavolt értem, és nem tudtam hibázni. Amikor azok az alkalmak, amikor gyengéd és szerető volt, bőven meghaladták a rossz napokat – de nem tudtam visszatalálni.

Keményebben dolgoztam azon, hogy szexibb legyek, hogy előre ki tudjam számítani a hangulatait, a szükségleteit, hogy tájékozottabb legyek a politikában, hogy rendelkezésére álljak, éjjel-nappal. Annyira szorongtam amiatt, hogy boldoggá tegyem, hogy már nem maradtak érzelmeim senki más számára. Elfeledkeztem Bridie-ról, Treese-ről és Jemről, ők már csak elszívták az időmet. Megpróbáltam ellenőrzésem alatt tartani az egész világot, hogy semmi se bosszanthassa fel. De bármi képes volt belobbantani a dühét: egy piros közlekedési lámpa, egy halszálka a vacsorájában, ha elfelejtettem emlékeztetni valamire, amiről eleve semmit sem tudtam. Aztán hirtelen mindennek vége lett: robbant a hír, hogy Paddy feleségül vesz egy másik nőt és már nem tudok a hasznára lenni. Boldognak kellett volna lennem, hogy megszabadulok tőle, de nem voltam az. Vele értéktelennek éreztem magam. De nélküle annyira értéktelen voltam, hogy azt hittem, soha nem fogok helyrejönni. 18.11 Üzenet Considine-től: Átjössz vacsira az Esküdt ellenségek előtt? Hozzám 20.30? 20.39 CONSIDINE KONYHÁJÁBAN PINCEPÖRKÖLTET ESZÜNK Az utolsó Considine-rejtély is megoldva. Az úszószemüveg és a zuhanysapka? Az úszószemüveg arra szolgál, hogy hagymaaprítás közben ne könnyezzen a szeme. A sapka pedig megakadályozza, hogy a haját átjárja az erős ételszag. (Azt gondoltam, de nem mondtam ki, hogy ha annyira aggódsz a hajad miatt, Considine, miért nem fésülöd meg időnként? De, mint ahogy említettem, nem mondtam ki hangosan, mivel nagy jótettet hajtott végre azzal, hogy vacsorát főzött nekem.) – Nagyon fincsi a pörkölt, Considine. – Jó. – Nem a szavak embere. – Ma látogatóm volt – mondtam. Felnézett. Rájöttem, hogy a hanghordozásomban volt valami, amitől úgy hangzott, mintha szemérmesen azt jelenteném be, hogy meg-

jött a havi vérzésem. Nagyon gyorsan hozzátettem: – Egy újságíró jött meglátogatni. – És miért? – Azt akarta… Azt mondta… Emlékszel a barátomra, akiről beszéltem neked, úgy értem, Chloe-nak? Nos, azt mondja, hogy nem én voltam az egyetlen, akit… tudod… bántalmazott. Azt akarja, hogy menjek Dublinba a többi nővel, hogy beszéljünk vele. – Ez nagyszerű! – Nem. Ez szörnyű! – Miért? – Mert félek tőle. – De nem leszel egyedül vele, nem igaz? Más nők is lesznek ott. Hosszú szünet. – Szerinted el kellene mennem? – Úgy gondolom, hogy mindenképpen el kellene menned! – De mi van, ha szörnyű lesz? – Mi a legrosszabb dolog, ami történhet? Végigvettem az érzéseket. A legrosszabb dolog? Hogy megüt? Nem. Hogy rávesz, hogy megint szeressem? Nem. Hogy görcsbe rándulok a vágyakozástól? Nem. – Hogy kigúnyol. – És az annyira rossz? Igen. Igazán az volt. – Elérte, hogy annyira… értéktelennek érezzem magam. Én… semmi voltam. Hasznavehetetlen, jelentéktelen… Már nem érzem ilyennek magam. Nem állítom, hogy megfordult a fejemben a gondolat, hogy fantasztikus lennék, de… Nem akarok visszatérni ahhoz az ostoba, reménytelen, értéktelen valakihez, aki akkor voltam, amikor Paddyvel jártam, és amikor dobott. – Segítene, ha menne veled valaki? Ha elvinnélek kocsival? Kedves, kedves ajánlat. Ki gondolta volna a csodabogár Considineről? – Tudod, mire vágyom? Bárcsak Chloe jöhetne velem. Mély csönd, majd megszólalt: – Ha erre van szükség ahhoz, hogy elmenj, akkor Chloe fog veled menni. – Nem – mondtam. – Ostobán viselkedem. Felejtsd el. De elmondod, hogy miért van Chloe kivonva a forgalomból? Azt hittem, azért, mert Gillian megakadályozta, de nem erről van szó, igaz? – Nem, semmi köze Gillianhez. Csak nem helyes. Történt már ilyen máskor is. Van úgy, hogy jól megvagyok Chloe-val, máskor meg

nem hiszem el, hogy felnőtt férfiként női ruhát veszek fel. Elég jogos érzés, nem? – Semmi baj nincs azzal, ha egy férfi női ruhát hord. – Szilárd védelem. – De azt hiszem, megértem. Az ajánlatod nagyon kedves volt. – Mert úgy gondolom, hogy el kellene menned Dublinba. Ez jó lehetőség. Más nők is lesznek. Nincs mitől félned. Ha nem élsz ezzel a lehetőséggel, a jövőben folyton osonni fogsz, mert állandóan rettegsz attól, hogy összefutsz vele. Nem jó, ha az embernek állandóan a háta mögé kell néznie. Jobb, ha megbirkózunk a dolgokkal. Férfiak. Annyira gyakorlatiasak! Egyszer csak azt vettem észre, hogy újragondolom a dublini út nyers visszautasítását. Considine nagylelkűsége úgy meglepett, hogy a fejemben újra kezdtem a tárgyalásokat. Ha hajlandó volt női ruhába öltözni, pedig már felhagyott vele, akkor tényleg hinnie kell abban, hogy találkoznom kell Paddyvel. – Oké – mondtam lassan. – Értem, mit mondasz. Ne vedd sértésnek, de szükségem van egy másik véleményre is. Kit kérdezhetnék meg? Bridie? Treese? Jem? Nem. Egyikük sem tudta, mennyire szörnyűvé vált a helyzet Paddyvel. Túl sok magyarázatot igényelne. Túl sokáig tartana. Túl sok idő menne el azzal, hogy egyetértünk abban, hogy Paddy de Courcy egy elmebeteg seggfej. Szem elől tévesztenénk a célt. – Az anyám – mondtam – halott. – Még ennyi év után is könnyek fojtogattak, ahogy kimondtam. – Normális körülmények között kimennék a temetőbe, hogy kikérjem a véleményét, de túl sok időt venne igénybe. – Értem. – Considine könnyedén vette a híreket, hogy a halott anyámmal konzultálok. – Vagyis valamilyen jelre van szükséged tőle? Igaz? – Igen. – Lenyűgöző következtetőképesség, Considine. – Mi lenne, ha…? Nézzük csak. Feldobunk egy érmét? – javasolta. Elővett egy eurót a zsebéből. – Ha fej, a mamád azt mondja, igen, ha írás, azt mondja nem. Ragyogó ötlet. – De várj egy kicsit. – A ház végében lévő sötét ablak felé sétáltam, kibámultam a tajtékos tengerre és így szóltam: – Anyu, mondd meg, mit tegyek!

Visszafordultam a szoba felé, Considine távolabb ment, a bejárati ajtóhoz közel, azt a látszatot keltve, hogy tiszteletteljes távolságot tart. – Gyerünk – mondtam. – Gyerünk? – Igen. Csináljuk. Feldobta az érmét a levegőbe, ahol csak pörgött és csörgött, majd lepottyant és Considine kezén landolt. Rácsapta a tenyerét. Visszatartottam a lélegzetemet. – Nos? – kérdeztem. Elvette a kezét. – Fej – mondta. Fej. Beszívtam a levegőt. – Oké, úgy tűnik, hogy megyek Dublinba. Kösz az ajánlatot, de egyedül megyek. Azonnal indulnom kell, mielőtt elhagy a bátorságom. Ma nem lesz Esküdt ellenségek. 20.59 CONSIDINE KIKÍSÉRT AZ AUTÓMHOZ, ÉS KELLEMES UTAZÁST KÍVÁNT Főzött kávét nekem egyszínű termoszban. Kedves. És ízléses is. – Sok szerencsét – mondta. – Rúgd seggbe azt a fickót. Megérdemli. Vezess óvatosan. Az autónál álltam, az ajtó nyitva volt, de nem szálltam be. A búcsú még nem volt teljes. – Küldj sms-t! – mondta. – Oké. Viszlát, Considine. Menj haza. Nagyon hideg van. Elindult, aztán megállt és visszafordult. – Várj egy percet. – Úgy jött felém, mintha meglátott volna egy pihét a galléromon, vagy egy kis szöszt a szemöldökömön, és segíteni akarna eltávolítani. Vártam, ő pedig egész közel lépett. A nyakamra tette a kezét. – Egy darab cérna? – kérdeztem. – Mi? − Összeráncolta a szemöldökét. A homloka egészen közel volt, úgyhogy láthattam mindent, ahol a homloka véget ért, és hirtelen a hajvonala kezdődött. – Száraz falevél a hajamban? – Mi? Nem. – Talán további szemöldökráncolás, de rohadtul nem láttam, mert annyira közel volt, hogy kettős látásom lett. – Akarok mutatni neked valamit.

Minden további felhajtás nélkül – tényleg gyorsan és hivatalos komolysággal – lehajtotta a fejét, és a számra nyomta a száját. Olyan meleg volt a hideg éjszakában. Tehát erre kellett várnom! Megvilágosodás – Rossa Considine kivételesen jól csókol. Lassan, gyöngéden és erotikusan. Az egész szájával csókol, nemcsak a nyelvét döfködi a számba, amit a legtöbb ember jó csóknak hisz. Szédültem, a térdem elgyengült, és – várjunk csak! Déjà vu! Már csókoltak meg így korábban is. Csak a legutóbb abbamaradt, amint igazából elkezdődött volna, most pedig csak folytatódott és folytatódott, egyre csodálatosabb és gyönyörűségesebb és élő és… Végül szétváltunk. Considine szinte tántorgott. – Indulj – mondta mély, dörmögő hangon. Szexi. – Az isten szerelmére, menj már! – Pont úgy csókolsz, mint Chloe. Nevetett, a füvön keresztül a ház felé hátrált (rendkívüli egyensúlyérzékről téve tanúbizonyságot a hepehupás talajon). – Siess vissza, Lola, de vezess óvatosan! 22.12 ÉPPEN MOST HALADTAM EL EGY ÉTTEREM ELŐTT Az autóból felhívtam Grace-t. (Igen, tudom, tilos.) – Lola Daly vagyok. Elmegyek veled Paddyhez, de csak egy feltétellel. – Mi lenne az? – Megengeded, hogy felöltöztesselek. – Engem? – Nem állandóan! Csak egyszer! Mit gondolsz, mi vagyok, jótékonysági intézmény? – Úgy érted, hogy felcicomázol magas sarkúba, meg ilyesmi? – Pontosan. – És szoknyába? – És szoknyába. – De… miért? Mert olyan rettenetes pazarlás egy potenciálisan vonzó nő, mint ő. – Remélem, nem bánod, hogy ezt mondom, de nem hozod ki a legtöbbet magadból.

Felnevetett. A legkevésbé sem érdekelte, hogy nem hozza ki a legtöbbet önmagából. Egyszerűen egyáltalán nem érdekelte. Így kerek a világ, ahogy anyu mondta mindig. – Oké. Mikor jössz Dublinba? – Úton vagyok. GRACE – Ez ő? – Marnie megpillantotta a járdán álldogáló nőt. – Ez ő. – Lehúzódtam az autóval a járdaszegélyhez. – Lola, én vagyok, Grace. Ugorj be. Lola bemászott a hátsó ülésre. Idegesen azt mondta: – Arról volt szó, hogy legalább három nő lesz. – Annyi lesz – mondtam. – Marnie, ő itt Lola, Lola, ő itt Marnie. – Helló – mondta Lola csendesen. – Helló. – Marnie jobbra fordult, hogy szembekerüljön Lolával, és hirtelen elkezdtem aggódni. Nos, ez volt a helyzet. Valójában egész nap az aggodalom mindenféle lehetséges változatával birkóztam. Nem utolsósorban az attól való félelemmel, hogy Marnie részegen fog megjelenni. Mindazonáltal józan volt – és lehet, hogy csak képzelődtem –, de mintha egy kicsit túlságosan is érdeklődött volna Lola iránt. Jézus. Lehetséges, hogy kinyitottam Pandora szelencéjét? – Most már csak elugrunk és felvesszük Deet – mondtam. – Deet is verte? – Lola rémültnek tűnt. – Nem, nem, csak azért jön, hogy bejuttasson minket Paddy lakásába. De nem jön be velünk. – Dee és én kimerítően megtárgyaltuk, hogy mi a lehető legjobb taktika, és vonakodva bár, de elismerte, hogy a legjobb az lesz, ha ő kimarad. Megvolt az esélye, hogy elfajulnak a dolgok, és a jelenléte csak súlyosbította volna a helyzetet. – Grace – szólt Lola gyenge hangja a hátsó ülésről. – Legalább hárman leszünk, ugye? Mert ha csak Marnie és én vagyunk, akkor nem akarok menni. Túlságosan félek. – Lola, bíznod kell bennem. − Próbáltam megnyugtató és kissé könnyed hangon szólni. Nem engedhetem meg, hogy pont most veszítse el a lélekjelenlétét!

Megálltam Dee irodája előtt, és egy sms-ben tudattam vele, hogy kint várjuk. Néhány perc múlva megjelent, és bemászott a hátsó ülésre Lola mellé. Egyáltalán nem hasonlított a szokásos könnyed, pozitív önmagához. Amikor Christopher Holland háza előtt az autómban ülve elmondtam neki, amit megtudtam Paddyről, le volt sújtva. Annyira undorodott, hogy szinte elállt a lélegzete. – Istenem – zihálta, ahogy előre-hátra hintázott. Olyan volt, mintha könny nélkül sírt volna. – Istenem. Tudtam, hogy Paddy egy… egy, tudtam, hogy saját magán kívül senkihez sem lojális, és azt is tudtam, hogy olyan ambiciózus, mint egy eszement… De azt gondoltam, ennyit még lenyelhetek, hiszen annyira népszerű a választók körében. – Zihálva vette a levegőt. – Ezen az áron is megéri. De… úgy értem, Grace, én is bántalmazott feleség voltam. És fogalmam sem volt erről Paddyről. Megint előrehajtotta a fejét, és a kezén keresztül vette a levegőt. – A helyettesem bántalmazza a nőket. És itt vagyok én és mindaz, amit képviselek. Hogy a csodába állhattam össze egy bántalmazóval? – Felnézett rám vörös, kidülledő szemmel. – Nincs időm a bulvárpszichológiára – mondta vadul –, egyáltalán nincs időm. – Nekem sincs. – De azt mondják, hogy megismételjük a mintákat. Én is egy mintát ismétlek? Vonzódom az erőszakos férfiakhoz? Van valami, amit felismerek bennük? – Krisztusra, Dee, fogalmam sincs… Elcsendesedett. Végül azt mondta: – Mit fogok most csinálni? Egy mondás szerint a tragédia nem az, amikor jó és rossz között, hanem amikor két jó között kell választanunk. – Ismertem. Anyu elég sűrűn emlegette. Általában olyankor, amikor megpróbálta eldönteni, hogy mi legyen vacsorára. – De – folytatta Dee – most két rossz közül kell választani. – Hogyhogy? – Ha semmit nem teszek, Angus Sprott megjelenteti a sztoriját, és akkor a karrieremnek vége − nem fogok tudni segíteni senkin. Ha kiadom Paddyt a sajtónak, én is vele bukom − és nem fogok tudni segíteni senkin. Ha kirúgom anélkül, hogy nyilvánosságra hoznám az okát, a szavazók elveszítik a bizalmukat, nem fognak ránk szavazni

a választásokon − és nem fogok tudni segíteni senkin. Vagy meggyőzöm, hogy ne szabotáljon, és folytassuk együtt a munkát, ami azt jelenti, hogy tudatosan megosztom a hatalmat valakivel, aki a nőket bántalmazza. – Ez valójában négy rossz volt – mutattam rá. – Tessék, íme, ennyire tragikus a helyzet. Hátradőlt az ülésen és behunyta a szemét. Szinte hallottam, ahogy zakatol az agya, ahogy a különböző számításokat végzi, latolgatva az egyik visszataszító lehetőséget a másik után. – A politika mocskos üzlet – mormogta. – Csak annyit akartam, hogy segíthessek az embereken. De még akkor is, amikor azt hiszed, hogy megvesztegethetetlen vagy, még akkor is, amikor azt hiszed, hogy a szándékaid makulátlanul tiszták, bemocskolva végzed. Kinyitotta a szemét és kiegyenesedett, látszólag új energiával feltöltve. – Én nem vagyok olyan ember, aki nem tesz semmit, Grace. Elkezdtem nyugtalankodni. Egyszerűen tudtam, hogy rosszul fogok ebből kijönni. – Mi a legkevésbé rossz választás? – rám nézett, visszanéztem. Új cél lebegett a szeme előtt. Megijesztett. – A legkevésbé rossz választás az, ha félreteszem a személyes aggályaimat, és alkut kötök Paddyvel. – És az alku az, hogy…? – Ha abbahagyja a rágalomhadjáratot, akkor ezek a nők nem fordulnak a sajtóhoz a sztorival. – De meg kell győznöd a nőket, hogy beszálljanak. Meglepetten nézett rám. – Nem én. Te. Te fogod meggyőzni őket. A francba. Ó, a francba, a francba. – De hát te ismered őket, Grace, a testvéred, az a stylist… – Megpróbálom, de nem ígérhetem biztosra, Dee. – De mindent megteszel, ugye? Esküszöl? Ó, a kurva életbe… – Igen. Amikor már kihúzta belőlem az ünnepélyes esküt, visszasüllyedt a tompultságba. – Istenem, le vagyok sújtva. Rohadtul nem ő volt az egyetlen.

Vicces módon, négyünk közül hárman tudtuk a kódot Paddy lakóparkjának kapujához: Dee, mert vele dolgozott, Lola, mert lefeküdt vele, és én még abból az időből, amikor Aliciával készítettem interjút. Amikor már bent voltunk, háromépületnyire Paddy lakásától leparkoltam, a szemközti oldalon. Paddy és Alicia házon kívül volt, valami rendezvényen. Dee, aki ismerte a napirendjüket, azt jósolta, hogy körülbelül háromnegyed tizenegyre otthon lesznek. Tíz óra harmincnyolc perc volt. – Szerintem túl közel vagyunk a lakásához – aggódott Lola. – Megláthat minket. Tízméternyire eltávolodtam. – Most jó? – Nem – mondta Marnie. – Most mi nem látjuk. Elnyomtam egy sóhajtást, és visszaálltam az eredeti helyünkre. – Jön valaki? – kiáltotta Marnie. Egy autó állt meg Paddy háza előtt, és egy férfi szállt ki a sofőrülésből. – Ő az? – Lola hangja megremegett. – Paddy az? – Nem – válaszolt Dee –, ez Sidney Brolly, a holnapi lapokat hozta. Néztük, amint a férfi ledobott valamit a bejárati ajtónál, visszament az autójához, majd egy csikorgó teljes fordulatot vett, és elhajtott abba az irányba, ahonnan jött. Mindannyian a köteg újságot figyeltük. – Biztonságos, hogy csak otthagyja? – kérdezte Lola. – Igaza van – mondta Marnie –, akárki ellophatja. – Ti ellopnátok Paddy de Courcy újságját? – kérdezte Dee. – Nem. – Nos, na ugye… Jézus! Itt vannak! Két perccel múlt háromnegyed tizenegy. Ösztönösen mindannyian lecsúsztunk az ülésünkben, mint egy hetvenes évekbeli rendőrfilmben, és figyeltük, hogy Paddy Saabja, amelyet Spanyol John vezet, megáll. Hallgattunk, izzadtan a feszültségtől (én legalábbis, a többiek nevében nem beszélhetek), amint a kocsiajtó nyitódott és csukódott és jó éjszakát kívántak Spanyol Johnnak, aki felénk hajtott, majd elhajtott mellettünk anélkül, hogy bármilyen érdeklődést is mutatott volna. Rejtőzködve kukucskáltunk, amint Paddy és Alicia eltűnt az épületben.

– Tíz percet várunk – mondtam –, azután bemegyünk. – A tíz túl nyilvánvaló – mondta Marnie. – Legyen kilenc. – Vagy tizenegy – javasolta Dee. – Oké, tizenegy – értett egyet Marnie. Lola semmit sem szólt. Aggódtam, hogy elhányja magát. Egyfolytában csak mély levegőt vett és nagyokat nyelt. Elkapott a lelkiismeret-furdalás, amiért rávettem, hogy ezt tegye. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Lola hirtelen. – Miért ilyen kegyetlen? – Paddy anyja meghalt, amikor tizenöt éves volt – mondta Marnie Lolának. Talán meg kell büntetnie az összes nőt azért, mert az anyja elhagyta. – Sok terápián vettem részt. – Egy csomó embernek meghal az anyja, amikor még csak kamaszok – mordult fel Dee –, mégsem válnak hatalomtól megrészegült nőbántalmazókká. – Az enyém akkor halt meg, amikor tizenöt voltam – szólt Lola. – És nem vertem meg soha senkit. Az isten áldja meg, úgy nézett ki, mint aki még egy tojást sem tudna felverni. Amikor a demokratikusan megválasztott tizenegy perc letelt, így szóltam: – Oké, gyerünk! Kimásztunk a kocsiból, és átmentünk az utca túloldalára. Dee belenyomta az arcát a biztonsági kamerába és becsengetett Paddy lakásába. – Paddy, csak én vagyok. Éppen erre jártam, és eszembe jutott, hogy válthatnánk néhány szót a holnapról. (Valamilyen törvényjavaslat volt porondon másnap a képviselőházban.) – Hogyne, gyere föl! Az ajtó kinyílt, mind a négyen besorjáztunk. Dee sok szerencsét kívánt, és Lola, Marnie és én felmentünk a lépcsőn Paddy lakásához. Elrendeztük magunkat Paddy ajtaja előtt: én elöl középen, Marnie kissé hátrább a bal oldalamon, Lola kissé hátrább a jobb oldalamon. – Mint Charlie angyalai – suttogta Lola. De Charlie félkegyelműi közelebb lett volna az igazsághoz.

Nem féltem. Rosszabb volt, mint a félelem. Minden, a vállalkozásunk sikerébe vetett hitem elveszítettem: mi hárman, Marnie, Lola és én, még egy rühes kutyát sem tudtunk volna megijeszteni. – Lehet, hogy Paddy nem enged be minket, amikor meglátja, kik vagyunk – mondtam, de gyanítottam, hogy ez nem túl valószínű. A bejárati ajtó kinyílt és ott állt Paddy. Volt egy pillanat, de csak egy pillanat, amikor a szeme vicces volt; megrezzent a szempillája, amikor mindhármunkat felismert és a pupillájával történt valami, nagy vagy kicsi lett, attól függően, hogy mi történik, ha az ember veszélyt sejt, de a következő pillanatban már felragyogtatta legdíszesebb mosolyát: – Grace Gildee teljes életnagyságban. Megfogta a kezem, és lehajolt, hogy megcsókoljon, miközben behúzott az otthona melegébe. – És magaddal hoztad Marnie-t. Marnie, évek óta nem láttalak. Túl rég óta. – Egy puszi az arcra Marnie-nak, egy puszi az arcra Lolának, beinvitált minket. Valójában őszintén boldognak tűnt. Jobb lett volna, ha megpróbálja az arcunkba csapni az ajtót, és nekünk erővel kellett volna benyomakodnunk, mert akkor legalább az adrenalin támogatását magunk mögött tudtuk volna. – Gyertek be, és üljetek le! – mondta.– Hadd szóljak Aliciának, mielőtt lemossa a sminkjét. Dühös lesz rám, ha elszalaszt benneteket. Eltűnt a folyosó végén, mi pedig a nappaliban vártunk, Marnie a fotelban, Lola és én pedig a kanapé szélén. – Megpróbál kizökkenteni minket azzal, hogy ilyen kedves – emlékeztettem őket. – Ne feledjétek el, mit tett veletek! Ezt ne veszítsétek szem elől! Lola térde remegett. Megfogtam a kezét. – Nagyon jól csinálod! – Elnézést – mondta –, farmert kellett volna felvennem. Fogalmam sem volt, hogy ennyire meg leszek rémülve… – És ne feledjétek: hagyjátok rám a beszédet. – Gyakoroltam Deevel a beszédemet. Gyakoroltam és gyakoroltam. Ő játszotta az én szerepemet, én játszottam Paddyt, aztán én voltam saját magam, és ő játszotta Paddyt. Féltem, hogy Lola annyira túlfeszített, hogy tönkreteszi a gondosan megtervezett jelenetet azzal, hogy Paddy lábai elé veti magát, és könyörögni kezd, hogy fogadja vissza. – Alicia rögtön itt lesz – mondta Paddy. – Milyen italt hozhatok?

– Semmit, köszönjük, Paddy. – Próbáltam mélyebb hangon beszélni, mint egyébként. – Nem akarjuk rabolni az idődet. Gondolom, azon tűnődsz, hogy mit keresünk mi hárman itt. – Mindig örömmel tölt el, ha három gyönyörű nőt üdvözölhetek a lakásomban – felelte könnyedén. Lassan és szándékosan egy árnyalatnyi fenyegetéssel a hangomban azt mondtam: – Paddy, azt akarjuk, hogy ejtsd azt a sztorit, amelyet a Pressben helyeztél el arról, hogy Dee Rossini illegális bevándorlókat rejteget. Egy ideális világban azt kérdezte volna: – Miért ejteném? És ez lett volna az én végszavam, hogy azt mondjam: – Ha ejted a sztoridat, mi is ejtjük a miénket. De csak nevetett és azt mondta: – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ejtsd a sztorit, Paddy – mondtam, hogy visszavigyem a forgatókönyvet a rendes kerékvágásba –, és mi is ejtjük a miénket. Meg kellett volna kérdeznie, hogy mi is a mi sztorink, de csak kinyújtotta az egyik lábát és elhelyezkedett a fotelban, majd rám mosolygott a szemhéja alól: mosolygott és lassan végigfuttatta a tekintetét a testemen, elidőzve a mellbimbómon, lassan haladva lefelé egészen az ágyékomig. Sokáig tartott a csend. A szemem sarkából láttam, hogy Lola térde megújult energiával reszket. Kinyílt az ajtó és a csendes szobába besétált Alicia, és a bájos mosolya az arcára fagyott. – Mi folyik itt? – kérdezte aggódva. – Éppen most magyaráztam el Paddynek, ha ejti a sztoriját, amelyben azt állítja, hogy Dee Rossini illegális bevándorlókat rejteget, akkor mi is ejtjük a mi sztorinkat. – Az melyik sztori? – kérdezte Alicia. Hála istennek, valaki tudja a szöveget. – Paddy bántalmazza a nőket. Megüti őket, megrugdossa őket, megégeti őket. De neked nem kell, hogy én beszéljek erről, Alicia. Elfehéredett. Azt hitte, hogy ő az egyetlen – akkor már tudtam, hogy működni fog a terv. – Milyen nőket? – kérdezte gyorsan Alicia. Lolára és Marnie-ra mutattam. Paddy felkuncogott. – Ki fog hinni egy lila hajú divatlibának?

Lola megdöbbenve szívta be a levegőt: – Miért vagy ilyen kegyetlen? – A hangja megremegett. – Lola, nem gondolhattad komolyan… én politikus vagyok. – Csaknem kedvesen mondta: – Jó móka volt együtt, nem? – Móka? Én emberi lény vagyok, Paddy, nem játékszer. – Akkor miért viselkedsz úgy, mintha játékszer lennél? Lolát elveszítettem. Pontosan célozva és kilőve. Paddy Marnie-ra fordította a figyelmét. – Marnie Gildee? Még mindig őrült vagy annyi év után is? – …én… – Marnie-t is megverted – mondtam. – Marnie-t mindenki megverné – sóhajtotta. – Nem… – Megőrjített. A sírás, a harc, az, hogy éjjel-nappal hívogatott telefonon… – Te tetted ilyenné, és ezt is te csináltad… – Aztán lefeküdt a legjobb barátommal, aki olyan volt, mintha a testvérem lett volna. – De nagy összeveszés nem történt, mert amint látom, Sheridan intézi a nevedben a mocskos üzleteidet a Globe-bal. Ezt egy időben mondtam azzal, hogy Marnie rákiáltott Paddyre. – Te feküdtél le először Leechyvel, te csináltad először. Paddy forgatta a szemét, majd felém fordult, mintha mi ketten lennénk az egyedüli felelősségteljes felnőttek a szobában. – Ez már réges-régen történt, Grace, gyerekek voltunk, elcseszett gyerekek. Ez senkit nem fog érdekelni. Ennyivel tudsz előállni? Ezzel a kettővel? – Nem, valójában nem csak ez a kettő – mondtam. Ideje volt, hogy elővegyem a titkos fegyveremet. Mindenki – még Paddy is, és ez meg kell hogy mondjam, kielégített – megdöbbentnek látszott. Felugrottam a helyemről, és megragadtam Alicia kezét. Kinyitottam mindkét tenyerét felfelé, halálbiztos voltam, hogy az egyiken egy kör alakú heg lesz. De semmi sem volt ott. Mindkét tenyere jelöletlen volt. Felhajtottam a ruhaujjait. Semmi zúzódás. Bassza meg. Bassza meg. Bassza meg. Rögtön eltávolodtam Alicia-tól, úgy téve, mintha soha meg sem ragadtam volna. Az a tornagyakorlat, hogy belebámultam a tenyerébe,

csak spontán, de gyorsan félbehagyott kísérlet volt arra, hogy megjósoljam a jövőjét. A színpad közepén minden tekintet rám szegeződött, a szívem olyan hevesen vert, hogy a bordáim, a valódi bordáim fájtak. Biztos voltam Aliciát illetően. Most az összes mentőövem eltűnt. Semmim sem volt, és a látásom ködössé vált a félelemtől. Olyan volt, mint egy rémálom, amelyben a boltban vagy, hogy vásárolj egy kaparós sorsjegyet, és amikor letekintesz magadra, észreveszed, hogy meztelenül állsz ott. Körbefordultam, megváltást keresve. Az egyetlen titkom, ami maradt, ugyanannyi kárt okozhat, ha felfedem, mint amennyi hasznot. A rákövetkező veszekedés megsemmisítő lenne. Nem tehetem. Különben is mi közöm nekem Deehez? Akármennyire csodáltam is, annyit nem ért nekem, hogy az egész életem az arcomba robbanjon. Mindenki várakozva nézett rám még mindig, mintha egy krimiben lettünk volna. Ahogy a félelem újabb hulláma kapott el, azt fontolgattam, hogy megragadom Lolát és Marnie-t, kirángatom őket az ajtón, le a lépcsőn keresztül az utcán egészen az autóig. Persze dühösek lennének, és össze lennének zavarodva, de elvinném őket egy pizzára. Az évek folyamán azt tapasztaltam, hogy a pizza általában megnyugtatja az embereket. A bor is. Remek páros. Aztán mindent elmagyaráznék. Nos, nem mindent. De mindenből valamennyit. Anélkül, hogy bármit is elárulnék. Ha újra panaszkodni kezdenének, és már végeztek a pizzával, akkor rendelnék nekik tiramisut, és még bort. És talán baileyses kávét… De azt kellett tenni, ami helyes. De még ha nem is, a büszkeség nem hagyta volna, hogy meghátráljak. Sóhajtottam – a hangra mindenki megújult lelkesedéssel élénkült fel −, és beletörődtem, bármi fog is következni. – Valaki más is van – mondtam, mintha kövek lettek volna a nyelvemen –, egy harmadik nő. Aki készen áll, hogy elmondja a történetét. – Kicsoda? – kérdezte Marnie. – Igen, ki? – kérdezte Lola. Szegény Lola és Marnie arra számított, hogy valami hihetetlenül mágikus dolgot fogok előhúzni a kalapból, egy nő besétál az ajtón és

selymes hangon bejelenti: – Ugyan, csak nem felejtetted el azt, amikor a szart is kiverted belőlem, Paddy? – Igen, kicsoda? – kérdezte Alicia. Paddy egy szót sem szólt. Kis mosollyal az arcán figyelt. – Én – mondtam. – Te? – Miért verne meg téged? – kérdezte Marnie. – Mert… – Már nem szállhattam ki. El kellett mondanom.– Mert nem voltam hajlandó lefeküdni vele. A szavaim döbbent csendbe hullottak. Paddy lehunyta a szemét, és magában mosolygott. – Paddy le akart veled feküdni? – kérdezte Marnie lassan, mintha a saját szavait hallgatná. Paddy kinyitotta a szemét és kéjesen azt mondta: – Ó, igen. Marnie halálra vált. – Mindig is tetszett neked? – suttogta. − Akkor is, amikor velem jártál? – Igen. – Paddy lustán kinyújtózkodott. – Mindig. Amikor téged dugtalak, mindig rá gondoltam. – Nem, ez nem igaz, ne törődj vele, csak megpróbál minket egymás ellen fordítani. – Az isten szerelmére, Marnie tizenöt évvel ezelőtt járt Paddyvel. Mikor fogja abbahagyni, hogy úgy viselkedjen, mintha csak tegnap ért volna véget? – Paddyvel együtt dolgoztunk az életrajzán, és rám mozdult, mert mindenkivel ezt csinálja. És amikor nem mentem bele, pofon ütött, elnyomott egy cigarettát a kezemen, és mondta Spanyol Johnnak, hogy gyújtsa fel az autómat. – Együtt dolgoztatok az életrajzán? – mondta elhalón Marnie. – Ugyan már, Grace – mondta Paddy. – Alig küzdöttél ellenem. – Mikor volt ez? – kérdezte Marnie kásás hangon. – Múlt nyáron. Szeptemberig. – Szeptember – szólalt meg Lola. – De hát augusztusban jegyezte el Aliciát. Marnie nekitámadt Alicia-nak: – Ez milyen érzés, Leechy? – Kellemes – mondta Alicia –, mert semmi sem igaz belőle. És ne hívj Leechynek, mindig is utáltam. – De hiszen épp most mondta el, hogy le akart feküdni Grace-szel – kiáltott fel Lola. Ezzel egy időben Marnie azt mondta Aliciának: –

De hát nem én neveztelek el Leechynek. Valaki − ki is volt? Valami kisbaba nem tudta kimondani, hogy Alicia… – A húgom. – Úgyhogy ne csinálj úgy, mintha mi döntöttünk volna úgy, hogy megváltoztatjuk a nevedet. Mindenki Leechynek hívott. Legalábbis addig, amíg mi ismertünk. – Most már Alicia vagyok. – Tulajdonképpen – mondta Marnie rá nem jellemző gonoszsággal – a Leechy jobban is illik hozzád. Mert pióca voltál, piócaként élősködtél rajtunk, miközben Paddyre vágytál… Félő volt, hogy elveszítjük szemünk elől a közös célt. – Marnie – mondtam –, kérlek. – Ti sohasem voltatok a barátaim – mondta Leechy –, mindenből kihagytatok. Mindig csak te és Grace voltatok, és engem kirekesztettetek… Nos, ez nem volt teljesen igaz, de mielőtt én is belebonyolódtam volna, Paddy felugrott.– Megyek lefeküdni. – Várj, Paddy. – Megállítottam az ajtóban. – Még nem végeztünk – próbáltam visszaállítani a kissé fenyegető hangomat –, amint mondtam, ha ejted a sztoridat, mi is ejtjük a miénket. Halkan nevetett és megrázta a fejét. Nem a visszautasítás jeleként, hanem amiatt, hogy micsoda zűrzavarrá vált a szituáció. Nem tudtam hibáztatni. Elbuktunk. Elég látványosan. Nagy összevisszaságban hagytuk el a lakást, letrappoltunk a lépcsőn, egyikünk se szólt a másikhoz, vittük a rossz hírt Deenek. Marnie nem volt hajlandó beszállni az autóba. Az arca feszült és merev volt a megaláztatástól. Dee és Lola, érezve a törést kettőnk között, taxikról beszélgetve leszakadtak, és magunkra hagytak minket. – Kérlek, szállj be az autóba, Marnie – mondtam. – Ez a kapcsolat annyira fontos volt nekem – mondta. – Elbírod képzelni, milyen érzés megtudni, hogy veled akart lenni? – Nem akart velem lenni akkor, amikor veled volt. Szeretett téged. – Lassan vezettem mellette. – Kérlek, Marnie, kérlek, szállj be! Késő van. Nem sétálgathatsz itt.

– Nem alszom nálad. – Akkor hadd vigyelek el anyuhoz. Kérlek, Marnie. Itt nem biztonságos. Végül beszállt, és merev háttal ült a csendben. Tíz perc után hűvösen megkérdezte:- Damien tud rólad és Paddyről? – Nem feküdtem le vele. Nincs semmi, amit Damiennek tudnia kellene. – De valami mégis történt? Igen, valami történt. – Le akartál feküdni vele? Fontolgattad? Érzelmileg megérintett? Nem szóltam egy szót sem, és megkapta a választ. – Fogadjunk, Damien nem tud erről – mondta. – Kérlek, ne mondd el neki. – A hangom elcsuklott. Nem válaszolt, és tudtam, lehet, hogy megteszi. Sosem hittem volna, hogy ilyen helyzetbe is kerülhetünk. Marnie és én, az egymás iránti lojalitásunk mindig mindenkinél és bárkinél fontosabb volt. De minden elromlott. Marnie sérült volt, és az ivással meg mindennel együtt kiszámíthatatlanná vált. És Paddy de Courcy is benne volt a képben, ő pedig elpusztított és tönkretett mindent, amivel csak kapcsolatba került. Amikor a Yeoman Roadra értünk, Marnie kiszállt az autóból, és felszaladt a lépcsőn anélkül, hogy elköszönt volna. – Hol van Marnie? – Damien feszülten és érdeklődve várt rám. – Mi történt De Courcyval? – Ó, istenem, Damien… – Nem tudtam, hol kezdjem, mert nem tudtam, hol lehetne befejezni. Nem mondhattam el neki mindent, ezért féltem bármit is mondani. Nekidőltem, és a nyaka köré fontam a karom. A félelem, hogy elveszíthetem, olyan erős volt, hogy muszáj volt testileg belékapaszkodnom. Szorosan magához vont és a fejét az enyémre tette. – Szorosabban – mondtam. Engedelmesen szorosabbra vonta a karját a hátamon. – Katasztrofális volt? – kérdezte a hajamtól. Hozzábújtam a vállához. – Katasztrófa. De nem hiszem, hogy a kiszivárogtatást veled kapcsolja össze. Szerintem te rendben leszel. – És valóban így is gondoltam.

– Lefekhetünk? – kérdeztem. – Gyere. – Felsegített a lépcsőn, mintha tüdőgyulladás után lábadoznék éppen. A hálószobában kiléptem a ruhámból, otthagytam a padlón, ahová éppen esett, és bemásztam a takarók közé. Aztán Damien is lefeküdt, ráfonódtam kemény, meleg testére, mintha ez lenne az utolsó esélyem, hogy ezt megtegyem. Behunytam a szemem, és mozdulatlanná váltam, azt kívánva, bárcsak örökké így maradhatnék. Aztán Damien felemelkedett és elhúzódott pont annyira, hogy az arcomba tudjon nézni. – Most akkor elmondod, hogy mi történt? – Nem bánnád, ha…? Nem hagyhatnánk holnapra? Csak annyira… Csalódottnak látszott, megbántottnak, valami… – Sajnálom – visszakoztam. Nem tehetem, hogy nem mondom el neki. Főleg azok után, hogy mennyit segített. – Mire is gondoltam? Természetesen elmondom. – De nem mondhattam el neki mindent, ettől elviselhetetlenül szomorú lettem, aztán pedig elviselhetetlenül rémült. – Nem, hagyd – mondta. – Teljesen kikészültél. Aludj. Majd reggel elmondod. – A vicces az, hogy nincs is mit igazán elmondani. Teljesen bagatellizálta Marnie-t és Lolát, egyszerűen szétestek, semmilyen interjúban nem lehet őket használni, és nyilvánvalóan egy ujjal sem nyúlt Aliciához. Az egész egy fiaskó volt. Sérthetetlen. – De Courcy. – Damien lekapcsolta a villanyt és belesóhajtotta a sötétbe: – Hiba volt összeakaszkodni vele. – Igen, tudom. Amikor elképzelem – és nem szoktam túl gyakran –, a fejemben mindig van zenei aláfestés: vonószenekar buja dallamai hömpölyögnek, haladnak a tetőpont felé, ahol a dallamok gazdag szépsége kiteljesedik, amint megfordulok, és először meglátom Paddyt. Csaknem tizenhét voltam, amikor Mick, az igazgató bemutatott a többieknek, amikor megkezdtem az első éjszakai műszakomat a Csónakosban. – Az ott Jonzer – mondta Mick –, Jonzer, üdvözöld Grace-t! Jonzer úgy bámult, mintha én lennék az első emberi lény, akit valaha látott. A karja lazán lógott az oldalán, de a keze ökölbe szorult, és

az egyik kaján szeme lejjebb helyezkedett el, mint a másik. Bendzsók pengettek néhány akkordot a fejemben. – És ő ott Whacker – mondta Mick. – Whacker, ő itt Grace, az új pultoslány. A Yeoman Roadon lakik. Whacker kinyitotta a száját és rám vicsorgott. – És az ott – mondta Mick – Paddy. A lélegzetem, amely évekig hibátlanul ritmikusan működött, és semmilyen aggodalomra nem adott okot, hirtelen elakadt és megállt. Megbénított az a megsemmisítő erejű egyveleg, amelyet Paddy szépsége, életereje és vakító mosolya alkotott. Annyira meg voltam illetődve, hogy azt gondoltam, hogy Paddy a főnök a Csónakosban. Ellentétesnek tűnt a dolgok természetes rendjével, hogy csak pultos. Olyan nyilvánvalóan felsőbbrendűbb volt minden tekintetben a bugris és kellemetlen Micknél, hogy meg is vitattam saját magammal a fejemben, hogy ha én lennék a Csónakos tulajdonosa, kirúgnám Micket, és Paddyvel helyettesíteném. Hála anyu kiképzésének, nem hittem abban, hogy létezik szerelem első látásra. Mindazonáltal Paddynek egy pillantása is elég volt, hogy az érzelgősség királynőjévé változzam, még durvábban, mint Leechy, aki hivatalosan (saját maga által bevallottan is) a legérzelgősebb volt, akivel Marnie és én csak találkoztunk. Jobban akartam, mint bármit is valaha, és rettegtem, hogy nem kapom meg. A normális az lett volna, ha beszélek róla, de saját magam próbáltam magyarázatot találni arra a kataklizmaszerű hatásra, amelyet rám tett, mielőtt bárkinek is beszélek róla. Elgondolni sem bírtam az órákig tartó lányos elemzéseket Marnie-val és Leechyvel, miközben az ágyon fekve próbáljuk meg kitalálni, hogyan tudnám megkedveltetni magam Paddyvel. Az iránta érzett késztetés sokkal zsigeribb és felnőttebb volt a többi vonzódásomnál, amelyet valaha is éreztem. Egy dolgot biztosan tudtam, a csillámló szempillaspirál itt nem lesz elég. A másik ok, amiért tartottam a szám, az volt, hogy apu, anyu és Bid – különösen Bid – kinevettek volna. Marnie dupla adag érzékenységgel született, és mert én magas voltam és nem használtam arcpirosítót, mindenki azt feltételezte, hogy olyan kérges vagyok, mint egy öreg bakancs. És amikor néha elég buta voltam ahhoz, hogy felfedjem valamelyik gyengeségem, a válasz mindig enyhe jókedv volt. Az évek

alatt megtanultam, hogy ne vesződjem könnyekkel, mert csak kinevettek, és azt mondták: – Nézd csak, úgy sírsz, mint egy nagy mamlasz… Mindazonáltal a Paddy iránt érzett megszállottságomat majdnem felfedtem, amikor megkérdeztem anyut és Bidet: – Mit kell tenned, hogy egy férfi észrevegyen? Anyu válasza az volt: – Legyél önmagad! Bid válasza az volt: – Ne viselj melltartót! Legyek önmagam? De hát ki vagyok én? Én voltam a komplikációk nélküli erőteljes lány. Tehát eldöntöttem, hogy az erőmet fogom kijátszani. Amikor Paddy megpakolt egy tálcát tíz korsó sörrel, és megkérdezte: – Nincs szükséged segítségre, Grace? – Határozottan mondtam: – Egyáltalán nincs – majd leemeltem a pultról, miközben a karom remegett a megerőltetéstől. (Utólag aztán láttam, amikor Marnie nem hajlandó vinni semmilyen tálcát, amelyen több mint négy pohár volt, a pultosok majd elbotlottak a nagy igyekezetben, hogy segítsenek neki.) Minden műszakot elvállaltam, amire megkértek, hátha egybeesik Paddyével. Féltem attól, hogy belegondoljak, de úgy véltem, kedvel. Azon az estén, amikor egy jégkockát csúsztatott le a hátamon, és egy kisebb birkózómeccset rendeztünk, amelytől kifulladtam és mámoros lettem, csaknem biztos voltam benne. A legfontosabb dolog, amelyről meg kellett bizonyosodnom, az volt, hogy van-e barátnője. Kérdezzem meg Jonzert? Kérdezzem meg Whackert? Vagy a többi hasonlóan szörnyű pultost? Rájöttem, hogy akár Paddyt is megkérdezhetem. – Paddy – lepattintottam a tonikos üveg kupakját, elkaptam, majd a hátam mögött a kukába dobtam –, van barátnőd? – Szép lövés volt – mondta. − Nincs. Miért? Felajánlkozol? – Csak szeretnéd. – Felkaptam a tálcát, és ellibegtem mellette. – Valójában szeretném – mondta a távolodó hátamnak. – Álmodj csak – nevettem hátra a vállam fölött. – Összetöröd a szívem. Később otthon kicsomagoltam ezeket a szavakat, mintha drága ékszerek lettek volna, és újra meg újra meghallgattam őket. Valójában szeretném. Összetöröd a szívemet. Úgy építettem a vele való kapcsolatomat, mint egy kártyavárat. Remegve a félelemtől, hogy minden alkalommal, amikor egy újabb

lapot hozzáadok, nehogy ledöntsem az egész építményt az összeviszszaságba. Sok közös volt bennünk: érdekelte a politika; engem is érdekelt a politika. Nos, nem igazán, de tudtam róla. És fizikailag nyilvánvalóan összeillettünk, nem minden lány volt 175 centiméter magas. (Amikor később leváltottak egy 152 centiméteres semmiségre, úgy éreztem magam, mint egy szégyellnivalóan masszív nyakigláb, aki nem fér be az ajtón, és összetörnek alatta a székek, amikor leül.) A születésnapom estéjén – Marnie és én tizenhét évesek lettünk – hozzáadtam egy újabb lapot a kártyavárhoz azzal, hogy felajánlottam, bemutatom annak, aki a legfontosabb az életemben. – Az ikertestvérem később beugrik. Ma van a születésnapunk. – Az ikertestvéred? Kettő van belőled? Már egy Grace Gildee is elég baj. Vizet fecskendeztem az arcába a csapból, és nevetve visszavonulót fújt. – Elmentek később ünnepelni? Meghívtok engem is? – Miért hívnánk meg egy olyan féleszűt, mint te? – Ugyan már, Grace! – Nem. – Kérlek! – Melyik részét nem érted annak, hogy „nem”? (Csaknem szánalmasan meg voltam elégedve ezzel a mondattal, mert azt képzeltem, hogy ez a kifinomult flörtölés csúcsa.) Aztán belépett Marnie, egyetlen pillantással elsöpört mindent, amit olyan óvatosan és kitartóan felépítettem, és elvitte a fődíjat. Volt olyan pillanat, amikor úgy éreztem, hogy van választásom, hogyha küzdenék, lenne esélyem. Aztán leállítottam magam. Paddy Marnie-t akarta. És még ha nem is, Marnie akarta őt, és Marnie-tól soha semmit nem tudtam megtagadni. Ámbár nehéz volt. Láttam őket a munkában, és láttam őket otthon: nem volt menekülés. Tanúja voltam, amint megcsókolja, fogja a kezét és nevetgél vele. És hallgatnom kellett Marnie szemléletes leírását a mesés szexről. – …És akkor felhúzta a lábamat a derekára, és Grace, esküszöm az istenre… De hozzászoktam, hogy úgy gondolok rá, mint Marnie tulajdonára. Időnként voltak váratlan pillanatok, amikor eszembe jutott a kötődés,

amelyet iránta éreztem, de rájöttem, hogy bizonyára csak képzelődtem. Már csaknem három éve voltak együtt, és már azelőtt tudtam, hogy Paddy már nem szereti, hogy Marnie rájött volna. A huszadik születésnapunk előtti tavasz volt, Paddy utolsó éves volt az egyetemen. Úgy volt, hogy októberben kezdi el a jogi gyakorlatot, és nyilvánvaló volt – legalábbis számomra mindenképpen –, hogy kész továbblépni az élete következő szakaszába. Próbáltam Marnie-t figyelmeztetni, de elérhetetlen volt. Valamiképpen olyan volt, mintha belőlem szeretett volna ki. Az ő fájdalma az enyém is volt. Aztán Sheridan mondta, hogy több minden van Leechy és Paddy között, mint platói vigasztalás. Nem hittem el – Leechy olyan volt nekünk, mintha a testvérünk lett volna. De Sheridan ragaszkodott hozzá, hogy igaz, olyan erősen ragaszkodott, hogy – ámbár semmi közöm nem volt hozzá − elmentem Leechyhez, és megkértem, hogy tartsa magát távol Paddytől. Leechy mindig a kedvében akart járni mindenkinek. De beleegyezés helyett meglepően határozottan ezt mondta: – Nem, Grace, én vagyok Paddy új barátnője. Új barátnő? El voltam képedve: – De neki már van – rábámultam és a teljes igazság megvilágosodott előttem: – Te… te… lefeküdtél vele? – Nem – mondta elpirulva. – De igen! Ó, istenem. Istenem. Ó, istenem, istenem, istenem − nyögtem a félelemtől megsemmisülve. – Mit fog Marnie szólni? Mit fog Marnie csinálni? Leechy, kérlek, ne tedd! Hol a lojalitásod? – Normális körülmények között lojális lennék. Normális körülmények között nem venném el egy másik lány pasiját. Szerettem volna azt mondani: – Normális körülmények között kibaszott esélyed se lenne! Nem vagy egy kimondott Cindy Crawford. – És mi van Marnie-val? – könyörögtem. – Ötéves korod óta a barátnőd.

– Marnie és Paddy már nincsenek együtt – mondta nyugodt bizalommal. – Én vagyok az esete. Okos vagyok, és szilárd, és kedvelem a Carpenterst. Marnie csak egy kamaszkori kitérő volt. – Leechy, csak képzelődsz… – El akartam neki mondani, hogy valaha én meg abban voltam biztos, hogy a robusztus, nagyszájú lányok az esetei. És hogy biztos vagyok benne, hogy a következményeit annak, hogy lefeküdt vele, csak arra használja, hogy kiszaltózzon Marnie életéből. – Szeretem, Grace – mondta rendületlen bizalommal, és ennyi volt. Paddyt hibáztattam, de Leechyt jobban. Ha nem feküdt volna le Paddyvel, akkor Marnie nem lett volna annyira megzavarodott, hogy lefeküdjön Sheridannel. És ha nem feküdt volna le Sheridannel, akkor Paddy nem verte volna eszméletlenre. Ez volt az az esemény, ami Marnie-t mindörökre megváltoztatta. Több mint négy év múlva láttam újra Paddyt. Valami munkával kapcsolatos dolog volt, valaminek a kora esti megnyitója, egy szálloda zsúfolt dísztermében. Hirtelen ott volt, magasabb mindenkinél. Nem látszott szegénynek és vadnak többé, a ruháiból sugárzott a pénz és az újdonság, de határozottan ő volt. Fél másodperccel tovább bámultam a kelleténél, épp elég idő volt ahhoz, hogy észrevegyen. A sokk látszott az arcán. Elfehéredett és megfagyott az arca. Hátat fordítottam neki. – Mennem kell – mondtam azoknak az embereknek, akikkel voltam. – Miért? A poharamat az egyik tálcán hagytam, és keresztülsasszéztam a termen az ajtó felé. Paddy elállta az utamat. – Grace… Lehajtottam a fejem, és oldalirányba mozdultam, de egy apró mozdulattal megint előttem termett. – Grace, te vagy az, ugye? Másik irányba fordultam, de megint előttem volt. – Grace, kérlek, így bánsz egy régi baráttal? – Micsoda? – kaptam fel a fejem. – Nem vagy a barátom. Hiba volt ránézni. Meggyötört képet vágott. – Grace, kérlek – mondta esdekelve. – Te és én mindig barátok voltunk. – Barátok? – undorodtam. – Azok után, amit Marnie-val tettél?

A hangos kitörésem néhány megdöbbent pillantást felénk vonzott. Paddy észrevette. – Beszélhetnénk? – kérdezte csendesen. – Ki vele! – Összefontam a karomat. – Csupa fül vagyok. – Ne itt. Valahol, ahol egy kicsit diszkrétebb… Ahol el tudom magyarázni? Nem volt magyarázat. De a kíváncsiság mindig is a gyengém volt. Lehet, hogy tényleg volt valami, ami az egészet megmagyarázhatta. – Van itt a hotelban egy zártkörű bár – mondta.– Szánsz rám tíz percet az idődből? Annyira könnyűvé tette – ha távolságot kellett volna megtennem a társaságában, nem tettem volna. De mi volt tíz perc? A meghitt bár faborítású visszafogott kényelmében, Paddy egy italt tett elém. – Hat perced maradt – mondtam. – Ebben az esetben, jobban teszem, ha gyors leszek. Oké… fiatal voltam, és… dühös és… Az anyám meghalt, az apám flúgos volt… – Ez nem mentség. – Nem mentegetni próbálom magam, csak megmagyarázni. – Lehajtotta a fejét. – Nem volt otthonom, csak így tudom megfogalmazni. – Hosszú szünet következett, mielőtt megint megszólalt volna. – Amikor találkoztam Marnie-val, ő lett az otthonom. Ti mindannyian, tényleg, te és Bid, a mamád és a papád. – Újabb csönd. – De amikor már nem, amikor megtörtént, hogy már nem szerettem többé Marnie-t, őt hibáztattam. Úgy gondoltam, azért nem szeretem, mert gyenge. Ha másféle ember lett volna, még mindig szerelmes lennék belé, de nem volt az, és én már nem szerettem, és elveszett az otthonom. Meglepett, hogy a sajnálat csíráját érzem iránta. Aztán eszembe jutott Marnie feldagadt, összevert arca, és elmúlt az érzés. – Kísértett a szégyen – mondta. – Jó neked. És miért nekem mondod el mindezt? Marnie-nak kellene. Tétovázott. – Gondoltam már rá. Még mindig gondolkodom rajta. De tudva, amit tudok Marnie-ról, ha megint kapcsolatba kerülnénk, azt hiszem… feltépném a régi sebeket. Ahelyett, hogy helyrehoznám a dolgokat, csak még rosszabbá tenném őket.

A legidegesítőbb az volt, hogy igaza volt. Ha Marnie most hallott volna felőle, az évekre visszavetette volna. – De sosem vagyok teljesen biztos, ez olyasmi, amin sokat gondolkodom és eltűnődöm… – És ehhez a lenyűgöző gondolathoz még annyit – lenyeltem az italom maradékát, és felálltam –, hogy lejárt a tíz perced. – Hogy van? – kérdezte. – Marnie? Jól – mondtam. – Nélküled sokkal jobban. …seggfej voltál vele. – Muszáj volt. Csak így lehetett véget vetni a kapcsolatunknak. Máskülönben soha nem fogadta volna el. És megint igaza volt. – Nagyon különleges lány − mondta vágyakozón. – Nem maradnál még egy italra és mesélnél arról, hogy van? – Nem. – Kérlek. – Nem. Na, jó, rendben. Semmi más dolgom nem volt. Legalábbis így rendeztem el magammal. Paddy vett még néhány italt, és tovább beszélt Marnie-ról, olyan kedvesen, olyan szomorúan arról, hogy Marnie mennyire érzékeny volt, mennyire nehéz volt számára, hogy boldog legyen, hogy örök szégyenemre, félig egyetértettem vele. Fémhordó csengése szakította félbe Paddy szóözönét. – Istenem, ez eszembe juttatja a múltat – mondta. Néztük, ahogy a pultos kicserélte a hordót. – Emlékszel, amikor mi is ezt csináltuk a Csónakosban? Bólintottam és zavarba jöttem az emlékétől annak, hogy próbáltam meg Paddyt lenyűgözni azzal, hogy nehéz holmikat cipeltem a kocsmában. Mekkora idióta voltam… – Te voltál az egyetlen lány, aki ki tudott cserélni egy hordót – mondta. – Olyan voltál, mint egy… meghökkentő amazon. Látványos. Semmitől sem ijedtél meg. Elképedtem. Mindig is azt hittem, hogy az vette el tőlem a kedvét, hogy rakodómunkásként hurcolásztam a holmikat. – Sosem találkoztam addig olyan nővel, mint te – merengett el.

Nem tudtam ránézni. Olyan hangosan nyeltem, hogy mindketten hallottuk, és az ádámcsutkám úgy ugrált le és fel, mint egy dugattyú. – Azóta sem. Krisztus! Megpróbáltam egy oldalpillantást vetni rá, és amikor a pillantásunk találkozott, érzelmek hullámzottak közöttünk. Ámbár immúnis voltam – elég volt csak Marnie feldagadt, összevert arcára gondolnom –, mégis úgy éreztem, hogy nagyon közel kerültünk egymáshoz, mintha mi ketten igazán megértenénk egymást. Ahogy tettük azelőtt, mielőtt Marnie-val találkozott. – Még egy italt? – kérdezte. – Nem. Megyek. – Biztos? Ugyan már, csak még egyet. Tétováztam, majd megadtam magam. – Ó, oké, de csak egyet. Amikor visszatért a pulttól, letette az italokat az asztalra, felém fordult és azt mondta: – El kell valamit mondanom, és ha most nem mondom el, akkor soha. El tudtam képzelni, mi lesz ebből. – Hibát követtem el – mondta. – Nem a megfelelő testvért választottam. Behunytam a szemem. – Ne. Még ha nem tette volna azokat a szörnyűségeket Marnie-val, akkor is tabu volt összejönni a testvéred – vagy a barátnőd − volt pasijával. Ő mindig is Marnie-é lesz. – Gyere velem haza – mondta. Megbénultam a vágytól. Mindent odaadtam volna, csak hogy egy éjszakát vele tölthessek. Egyetlen éjszakát a meztelen testével; mocskos, gyengéd, szívfájdító szexszel minden elképzelhető pozícióban, csak egyetlen éjszakát, amint belém hatol, az arca eltorzul az irántam, az irántam érzett vágytól… – Nem – mondtam. – Nem? – Nem. – A látvány, ahogy Marnie a kórházban van, nem fog elmúlni. Megragadtam a táskámat, és felálltam, hogy induljak. – Meg fogod gondolni magad – mondta –, meg foglak győzni. – Engem ugyan nem – és azon tűnődtem, hogy vajon mit fog tenni, hogy meggyőzzön.

De semmi sem történt. Nem hallottam róla többé egy szót sem tizenegy évig. Bőven volt idő, hogy a visszautasításon gondolkodjam. Aztán múlt nyáron felhívott Anette Babcock, a Palladian, egy hírességek önéletrajzára specializálódó kiadó szerkesztője. A közelmúltban dolgoztam nekik néhány könyvön. (Egy sportolónő önéletrajzán és egy olyan nőnek a kínszenvedésein és megpróbáltatásain, aki valamikor ír szépségkirálynő volt, és huszonnyolc kozmetikai beavatkozáson esett át, hogy életben tartsa a modellkarrierjét.) Ez olyasféle munka volt, amelyet a bértollnokok gyakran végeznek egy kis mellékesért, tekintve hogy a legtöbb sportoló és modell – vagy akár politikusok – gyakorlatilag csaknem írástudatlan. A munka kimerítő és lélekromboló, tekintve, hogy valakinek az unalmas életét és fárasztó anekdotáit próbálod olvasható prózába átültetni, de jól megfizetik. – Be tudnál jönni? – kérdezte Anette. – Van egy munkám a számodra. Amikor előtte ültem, azt mondta: – Kiadjuk Paddy de Courcy könyvét. Jézus, gondoltam, Paddy de Courcy… Úgy gondoljuk, te vagy a megfelelő író erre a munkára. Ez azt jelenti, hogy elég sok időt kell Paddyvel eltölteni a jövő hónapban, de ez nem nagy gond, ugye? – Vagy igen? – ismételte meg a kérdést, amikor nem válaszoltam. – Hogy? Elnézést csak elgondolkodtam… – Megköszörültem a torkomat. Rengeteg kérdésem volt. Legelőször is: miért éppen én? – Ne bízd el magad! – mondta Anette kurtán. Nyilvánvalóan odavolt Paddyért. – Nem arról van szó, hogy ő kért téged. Több íróval is dolgoztatunk. Felajánlottunk neki néhányat a szerzőink közül. Azt mondta, hogy olvasta Az emberi versenyt. (A sportolónő történetét.) Tetszett neki a munkád. – Tényleg…? A helyzet az volt, hogy tulajdonképpen el is feledkeztem Paddy de Courcyról. Úgy értem, nem teljesen. Az meglehetősen nehéz lett volna, hiszen folyamatosan tele volt vele a híradó, vagy a társasági oldalakon köszönt rám a jóképű vigyorgása. Néha, amikor megláttam, kicsit összerándult a gyomrom, de általában nem éreztem semmit. – Nos? – kérdezte Anette. – Vállalod? – Nem is tudom…

– Hogy? Össze voltam zavarodva. Ez nem kockázatos Paddy számára? Olyasmit tudtam róla, amit valószínűleg egyik másik újságíró sem. De lehet, hogy pont ezért döntött mellettem, mert így nem kell meggyónnia, hogy Marnie-t kórházba juttatta – és ez halálra rémített. Talán tudta, hogy ezt bele kell vennie a könyvébe, de úgy gondolta, hogy rá tud venni arra, hogy a fogyaszthatóvá tett változatot írjam meg. Vagy az is lehet, hogy túl sokat agyaltam ezen az egészen. Az is lehet, hogy Marnie már annyira a távoli múlt része volt, hogy teljesen el is feledkezett arról, hogy mit tett vele? Lehetséges, hogy tényleg tetszett neki Az emberi verseny című könyvön végezett munkám. Lehet, hogy ez tényleg csak egy munka. – A fizetség jó – mondta Anette aggódva. Megnevezett egy összeget, és el kell ismernem, igaza volt. – Megpróbálhatom még néhány ezressel megtoldani. – Igen, de… Meg voltam keveredve. Miért segítenék Paddynek? A gondolattól, hogy vele dolgozom, és hagyom, hogy hasznot húzzon az írói képességeimből, kényelmetlenül éreztem magam, hűtlennek. Aztán a harci szellemem átvette az irányítást – talán igazságot tudok szolgáltatni Marnie-nak tizenöt évvel az események után. Ahogy gondolkoztam, egyre inkább erősödött a meggyőződésem, hogy valami jó fog kisülni belőle. – Oké – mondtam Anette-nek –, megcsinálom. – Kicsit több lelkesedéssel, ha kérhetném – mondta. – Én személy szerint odalennék a gyönyörűségtől, hogy ennyi időt tölthetek Paddyvel. Behunytam a szemem. Muszáj neki ezt mondania? – Figyelj rám, Grace! Ez nagyon bizalmas projekt, mert fennáll a veszély, hogy néhány politikus majd tiltó bírósági végzéssel akadályozza meg a megjelenést. Ne beszélj róla senkinek. – Lakatot teszek a számra. Amint hazaértem, rögtön elmondtam Damiennek. – Az önéletrajza? – Damien nagyon gyanúsnak találta. – Miért? Semmit sem csinált, azon kívül, hogy modelleket kefél. Nem is ő a párt vezetője. Még csak miniszter sem volt.

– A celeb-életrajzok világa megváltozott – vontam meg a vállam. – Nem szükséges csinálnod semmit, elég, ha jóképű vagy. Damien figyelt, az arca mozdulatlan volt, a tekintete kifejezéstelen.– Miért mondtad, hogy elvállalod, Grace? Azok után, amit Marnie-val tett? – Éppen azért. Azon tűnődöm, hátha tudok tenni valamit Marnie- ért… nem is tudom… Talán bocsánatkérés… – Ez már régen történt. Marnie férjhez ment, két gyerek anyja. Lehet, hogy nem is akarja, hogy nyilvánosságra kerüljön. Lehet, hogy nem akarja, hogy bármi köze legyen hozzá. – De az is lehet, hogy ezt akarja. – Talán vele kellene beszélned először, mielőtt belevágsz. – De már elvállaltam. Megvonta a vállát. – Még meggondolhatod magad. Még nem írtál alá semmit? – Nem. Tudom. De egyszerűen úgy érzem, ezt kell tennem… Marnie-nak és nekem ez nagyon fontos dolog volt – mondtam. – Tudom, hogy te nem értheted, mert nem voltál ott. De ez egy esélynek tűnik, nem is tudom, arra, hogy… Ó, nem is tudom, Damien! – Mélyet sóhajtottam. – Talán, hogy valami rosszat helyrehozzak. Csend fogadta a szavaimat. Hogyan tudnám megértetni vele? Már bekaptam a horgot. A gyanakvásom és a félelem ellenére, hogy hűtlenné válok, meg kell csinálnom. – Ne nézz olyan szomorúan – kérleltem. Damien bánatosan felnevetett – tudott a Paddy iránt érzett kamaszkori fellángolásomról. – Oké – mondtam. – Oké, oké. Ha tényleg azt akarod, hogy ne csináljam, csak mondd ki, és nem teszem. – Grace… Aztán elszégyelltem magam. Damien soha nem várna el tőlem ilyesmit. Ő nem az az ember. Fejét rázva elsétált. – A fizetség jó – kiabáltam utána. – Remek – szállt vissza a hangja. – Majd veszünk egy csomó holmit.

Az első megbeszélésünk, amikor a könyv szerkezetét vitattuk meg, Paddy irodájában zajlott le. El is felejtettem, milyen lélegzetvételnyi távolságra lenni tőle. A mérete. A szeme. A jelenléte… karizmája, hívhatod, ahogy akarod. Annyira tökéletes, erőteljes fizikai jelenlét. Annyira sok volt belőle, és mind egyetlen emberi lénybe sűrítve – mint egy nagyon erős kávé vagy egy nagyon sötét étcsokoládé –, szinte elviselhetetlen volt. Kezet ráztunk, és gyengéden arcon csókolt. – Örülök, hogy együtt fogunk dolgozni. – Istenem. Tiszta politikus vagy – panaszkodtam. – Hová ülhetek? – Ahová csak kedved van. A díványra, ha akarsz. – A szereposztó díványod? – Az én díványom. Egy kemény hátú széket választottam, az orrom alatt mormolva, hogy ez lesz a legbiztonságosabb. Paddy leült az íróasztala mögé, kinyitottam a jegyzetfüzetemet. Kihívón azt mondtam: – Kezdjük a legelején. Benne lesz a könyvben az az epizód is, amikor kórházba juttattad a testvéremet? – A jó öreg Grace – mondta Paddy gyűlölködés nélkül. – Mindig valamilyen ügy harcosa. De az lesz a legjobb, ha fátylat borítunk arra a kamaszkori epizódra. – Ó, értem. Hát ezért kértél engem, ahogy gyanítottam. – Ha azt hiszed, hogy meg foglak védeni, elfelejtheted. – Felálltam, hogy távozzam. – Nem azért kértelek, hogy megvédj – nem ülnél le, Grace? –, hanem, hogy megvédd Marnie-t. Szerinted szeretné egy könyvben kinyomtatva viszontlátni? Damien is ezt mondta… – Szeretné? – kérdezte újra. Nem tudtam. Nem kérdeztem meg tőle. Lassan visszaültem. De ha nem Marnie megmentőjeként csinálom ezt a könyvet, akkor mit keresek itt? – A fizetség jó – mondta Paddy a gondolataimban olvasva. – Ugyan már, Grace! Mindketten csak a munkánkat végezzük. Hát tegyük azt! A fizetség tényleg jó volt. Nemrégiben vettem egy autót, és a törlesztő részlet elég magas volt.

Újra kézbe vettem a tollamat, és meglepetésemre, három órán keresztül dolgoztunk, és elég szépen haladtunk. Ez csak egy munka, jöttem rá, és rendben lesz. A második megbeszélésünk öt nappal később volt, és a munka megint nagyon termékeny volt. Végigvettük a gyerekkorát, és amikor az anyja halálához értünk – Paddy hirtelen elhallgatott és lehajtotta a fejét. Amikor felemelte a fejét, a szeme könnyben úszott. Normális körülmények között azt gondoltam volna, egy síró férfi, milyen vicces. De, talán azért, mert ismertem röviddel az anyja halála utáni időből, és tudtam, mennyire vad és elveszett volt, váratlanul megsajnáltam. Adtam neki egy Burger King-es szalvétát a táskámból, és felületesen megtörölte a szemét. Pillanatokon belül megint önmaga volt. – Nos, ez kínos volt – nevetett. Ránézett a szalvétára. – Címlap sztori: Grace Gildee kedves volt. – Kedves vagyok – mondtam védekezőn –, azokkal, akik megérdemlik. – Tudom, hogy szoktál. Tudod, Grace – villantotta rám csodás kék szemét –, miattad mentem a Palladianhez. – Hogy? – Ez aztán hirtelen témaváltás. – Mindig is nyomon követtem a fejlődésedet. Mindig tudtam, melyik újságnak dolgozol. Mindig elolvastam a cikkeidet. – Miért mondod ezt most el? – Mert annyi idő elteltével sem szűntem meg rád gondolni. Akaratlanul is forróság járta át a testem, a lábujjaimtól a fejem búbjáig. – Minden egyes nap gondoltam rád. Te vagy az egyetlen nő, aki felért velem. Nem akartam, de nagyon hízelgett. Izgatott lettem. És ilyen egyszerűen visszaestem. A kamaszkori énem reaktiválódott, és álmodozó lettem, és szórakozott és félőrült a Paddy iránt érzett vágytól. De aznap éjjel nem tudtam aludni. Nem tudtam megkerülni az igazságot: a Paddy iránti vonzalmam rossz, rossz dolog volt; mocskos és veszélyes. Már régen történt, lehet, hogy megváltozott. És mi lesz Damiennel? Ami köztünk volt, az nagyon ritka és jó dolog volt. Ösztönösen tudtam, mit kell tennem: meg kell szüntetnem a projektben való részvételemet.

De amikor találkoztam Paddyvel, hogy megmondjam neki, keressen egy másik írót, mintha előre megérezte volna. Mielőtt kinyitottam volna a számat, becsukta az irodája ajtaját és így szólt: – Ne tedd, Grace! Ne hagyj el! – De… – Te vagy az egyetlen, akiben megbízom. Szükségem van rád. Nem tehettem róla. Túl fontosnak éreztem magam ahhoz, hogy lemondjak a könyvről. Az aznapi megbeszélésünk és a két nappal későbbi annyira telítve volt szexuális feszültséggel, hogy alig bírtam rendesen gondolkodni. A korábbi haladásunk szinte a semmire csökkent, de nem bántam. Magamba voltam zárkózva, egy állandó tárgyalási folyamatban. Csak egy éjszakát akartam. Egy éjszakát, amely még járt nekem tizenegy évvel azelőttről. Vagy tizennyolc évvel azelőttről. Ez nem jelentette volna azt, hogy nem szerettem Damient. Otthon Damien figyelt, de nem szólt semmit, és sikerült meggyőznöm magam, hogy semmit sem vett észre. Aztán egy este munka után egy korábban postán érkezett new age katalógusból megpróbáltuk kiválasztani azokat a kurzusokat, amelyeket a legjobban utálnánk. – A Törzsi dobolás iszonyatos lehet – mondtam kéjes jókedvvel nevetve. – Csak képzeld el, micsoda fazonok… – Számomra a leges-leges-legeslegrosszabb… nézzük csak!… megvan! A Szabadítsd ki elfojtott érzéseidet egy dalon keresztül lenne. Egy teljes hétvége! Jézus! – Már tudom, mit fogsz kapni születésnapodra. – Grace, csak egy dolgot mondok. A hirtelen hangnemváltást érzékelve ránéztem: – Mi van veled? – Ha valamelyikünk is félrelépne – Krisztus, gyűlölöm ezt a szót – mondta. – Talán túlélnénk, de a dolgok mindörökre megváltoznak. A bizalom el fog tűnni. Az ártatlanság. – Én… – A nyilvánvaló válasz az lett volna, hogy ez hogy jutott eszébe, de nem akartam erre az útra lépni. Nem vádolt meg semmivel, és ez fontos volt, és nem is követtem el semmit. – Oké, Damien. Tisztában vagyok vele.

– Jó, jó… mert utálnám azt hinni… – Úgy tűnt, hogy mondani akar még valami mást is, és azt akartam, hogy ne tegye. – Mert szeretlek, ugye, tudod? Amikor azt mondja, hogy szeret, a szokásos válaszom az szokott lenni, hogy megkérdezem, milyen betegség támadta meg. De most csak annyit mondtam: – Tudom, hogy szeretsz. Azután a hála és a szerelem hirtelen hulláma levett a lábamról és azt mondtam: – Én is szeretlek. – Csak óvatosan – mondta –, hacsak nem akarunk A simlis és a szende egy epizódjába átváltani. Mindketten nevettünk, kicsit idegesen. Másnap megint megbeszélésem volt Paddyvel. A nap előtört a felhők mögül, és Paddy odakint várt rám, nézte, ahogy beállok a számomra kijelölt parkolóhelyre. Elsőre sikerült, egy könnyed magabiztos kormánymozdulat, és az autóm a négy fehér vonaltól pontosan egyenlő távolságra landolt. Tökéletes parkolás, a tökéletes autómmal, egy tökéletes napon. – Szép munka – mondta Paddy, még csak meg sem próbálta palástolni elismerését. – Csak az autónak köszönhető – nevettem. – Szereted az autódat? – kérdezte. – Szeretem az autómat. Az irodájában leültem az íróasztalhoz, hogy elkezdjük a munkát, és Paddy azt kérdezte: – Mi van veled és Damiennel? – Mi lenne? – Akaratom ellenére úgy hangzott, mintha védekeznék. – Még mindig szerelmes vagy belé? – Igen. – Nem gondoltál még arra, hogy szakíts vele? – Miért tennék ilyesmit? – Hogy az én barátnőm legyél. Mesések lennénk együtt. Nézd! – Egy számot firkantott egy darab papírra –, ez a magánmobilszámom. A magán-magánmobilszámom. Csak a személyi edzőmnek van meg. Gondolkozz azon, amit mondtam. – Megvonta a vállát. – Ha döntésre jutsz, hívj bármikor, akár éjjel, akár nappal. Képtelen voltam megszólalni. Micsoda arcátlanság! És mégis szégyentelenül hízelgőnek találtam. Kivéve persze, ha csak szórakozik…

– Teljesen komolyan gondolom – mondta.– Tudom, hogy nem hiszel nekem, de addig fogom mondogatni, amíg elhiszed. Te vagy az egyetlen nő, azok közül akikkel eddig találkoztam, aki felér velem. Majdnem elhánytam magam. A vágytól és a szégyentől, és a szégyentől és a vágytól. Három nappal később robbant a hír, hogy Paddy megnősül, és – bevallom – úgy ért, mintha egy kábító lövedékkel találtak volna el. Semmivel nem tartozott, semmilyen ígéret nem hangzott el, de úgy viselkedett, mintha… A felkavaró sokkot teljessé tette a felismerés, hogy a menyaszszonya Leechy volt. Az egóm miatt van, mondtam magamnak. Ennyi. Meg vagyok bántva, mert azt hittem, különleges vagyok a számára. Felhívott. – Ez igaz? – kérdeztem. – Grace… – Ez igaz? – Igen, de… Letettem. Újra hívott. Kikapcsoltam a telefonom. Aztán tudomást szereztem Loláról. Miközben interjút készítettem Marcia Fitzgibbonnal („az iparmágnással”) a „Kedvenc sértésem” című cikksorozatom számára, panaszkodott, hogy a stylistja drogozik, a munkáját minden lehetséges módon elcseszi, és ragaszkodik hozzá, hogy Paddy de Courcy a barátja. – Ha látná ezt a nőt – mondta Marcia. – Úgy értem, lila a haja! Könnyű volt Lolát lenyomozni. Nem volt hajlandó megerősíteni, hogy járt Paddyvel, és – paradox módon – ez volt a bizonyíték, hogy igaz a hír. Egyre hülyébbnek éreztem magam. Felhívtam a Palladiant, és megmondtam, hogy kiszállok a projektből. Balhéztak, de nem tudtak mit tenni, mivel még nem írtam alá szerződést. A következő két vagy három hétben Paddy tovább hívogatott, de soha nem válaszoltam a hívásaira – míg egy nap, valamilyen szeszélyből, felvettem a telefont.

– Csak hallgass végig – mondta –, és bár fogalmam sem volt, hogy fogja ebből kidumálni magát, a kíváncsiságom – mint mindig – lett a vesztem. – Az irodámban? – javasolta. – Oké. – Elküldöm Spanyol Johnt. – Gyalog megyek. Paddy asszisztense bevezetett az üres szobába. Még csak nem is várt rám. Nem kellett volna idejönnöm. Rágyújtottam egy cigarettára, remegett az öngyújtóm lángja, úgy döntöttem, tizenhatig számolok (miért tizenhatig? Fogalmam sincs). Ha addig nem jön, már itt sem vagyok Egy, kettő… Jött. Becsukta az ajtót maga mögött, és a jelenléte megtöltötte a szobát. – Gratulálok – felálltam – a jövendő házasságodhoz. – Nézd, tudom – siralmasan festett. – De ez nem kell, hogy bármit is megváltoztasson, Grace. Még csak nem is szeretem – mondta. Bármennyire megvetettem Leechyt, azon tűnődtem, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen. – Politikus vagyok, Grace. Megfelelő feleségre van szükségem. Sajnálom, hogy nem mondtam el neked. Annyi történt, hogy megnéztem néhány gyűrűt, az ékszerész kiszivárogtatta a sztorit, és máris nyilvánosságra került, mielőtt tudtam volna róla. – Folytathatjuk ugyanúgy, mint azelőtt. – Közelebb jött, elég közel ahhoz, hogy a cigarettámat elvegye, és egy hamutálba helyezze. Gyengéden azt mondta: – Sőt jobban, mint azelőtt. Mikor fogsz már megszánni, és vetsz véget a szenvedéseimnek? Annyira vágyom rád, hogy belehalok. Feküdj le velem, Grace, feküdj le velem. A csípőmre tette a kezét, és kissé behajlította a térdét, az erekcióját a szeméremcsontomnak nyomta, és azt mormolta a fülembe: – Mindig így érzem magam tőled. Állandóan – suttogta. – Képzelj el kettőnket az ágyban, Grace. Mintha bármi másra is gondoltam volna akkoriban. Olyan volt, mintha hipnotizálva lettem volna, és hirtelen biztos voltam benne, hogy le fogok vele feküdni. A pillanat, amelyről évekig fantáziáltam, eljött. De miért pont most? Most, amikor feleségül vesz

valaki mást? Fura módon ez volt az oka. A sokkoló hír megmutatta, mennyire akarom. Közelebb húzódtunk egymáshoz. Leheletének melegét a számon éreztem. Meg fog csókolni… De Damien… a testem megnyílt válaszul a Paddy szemében lévő szándékra. Csaknem elszédültem a közelségétől, behunytam a szemem, és a nyelve a számban volt, az enyém pedig az övében és csókolóztunk… és mi lesz Damiennel…? Paddy keze a mellemen volt, az ujjai a mellbimbómat keresték, a teste melegen és keményen feszült az enyémnek… Damien… a térdem behajlott a vágytól – és akkor a fejemben megláttam Marnie-t lila és feldagadt arccal. Kinyitottam a szemem és elhúzódtam: – Ne, Paddy, nem csinálom ezt. A semmiből jött. Nyitott tenyerével belecsapott az arcomba, a szemüregemet elkapta a gyűrűje. Az erejétől a földre zuhantam. Nedvességet éreztem a bal szemem körül, egy megalázó pillanat erejéig azt hittem, hogy sírok. Tulajdonképpen megkönnyebbülés volt, amikor végigtöröltem a kezem az arcomon, és észrevettem, hogy vér borítja. – Valószínűleg nem kell összevarrni – mondta szinte bocsánatkérőn. – Honnan tudod? – kérdeztem mély hangon. – Gyakran csinálod? Szarkasztikus akartam lenni, de abból, ahogyan méregetett, mintha azt fontolgatta volna, mekkora tehertételt jelentek majd, rájöttem, hogy igen, gyakran csinálja. Lehet, hogy Marnie az első volt, de azóta még mások is voltak. Rábámultam, majd elkaptam róla a tekintetem, mert rájöttem, hogy biztonságosabb, ha nem nézek rá. – Ha bárkinek elmondod, megöllek. Érted? Érted? – ismételte ezúttal hangosabban. Letöröltem a vért az arcomról, és megdöbbentem, hogy milyen sok és milyen piros. – Rendben. Mellém térdelt. Azt hittem, hogy fel akar segíteni, és éppen el akartam lökni. Egyik kezével kivette a cigarettámat a hamutartóból, a másikkal megragadta a csuklómat. Összetalálkozott a tekintetünk és miután egy pillanatra megdermedtem az elképedéstől, tudtam, mire készül. – Ne! – Kétségbeesetten próbáltam hátrafelé menekülni a padlón.

– De igen. – Leszorított, az alkaromra térdelt, és az égő piros véget a tenyeremhez közelítette. Gyors és szörnyű volt, felmérhetetlenül rosszabb, mint amit el tudtam képzelni. De a fizikai fájdalomnál is szörnyűbb volt a tudat, hogy örökre megjelölt. Alig emlékszem arra, hogy jöttem el az irodájából. Az utcán ólomlábakon botorkáltam a Kildare Street-i tömegen keresztül, minden tudatosság nélkül a Stephens Green békéje felé igyekeztem, ahol minden egyébre képtelenül, leültem egy padra. Minden lelassult. A gondolataim vánszorogtak. Sokkot kaptam, fedeztem fel. Sokkot kaptam. Az arcom még mindig vérzett. Nem ömlött már a vér, mint eleinte, de olyan kitartóan folyt, hogy egyik papír zsebkendőt használtam a másik után. Egyet az arcomhoz nyomtam, majd amikor egy kis idő után megvizsgáltam, és láttam, hogy vörös és kezd szétesni, elővettem egy másikat. Milyen furcsa, hogy van a táskámban egy csomag papír zsebkendő, gondoltam, és nagyon távolinak éreztem magam. Nem vagyok olyan, aki csomag papír zsebkendőket cipel magával, de amikor kutakodtam a táskámban, egyszer csak ott voltak, mint apró… apró… apró segítők… A kezem lüktetett a fájdalomtól, a bénító és valahogy fenyegető fájdalomtól, annyira erősen, hogy azt hittem, elhányom magam. Aztán elöntött a düh, vastagon, vörösen és fehéren izzó sűrű erővel gyülemlett fel bennem. Kibaszott Paddy de Courcy, rosszul voltam, szó szerint rosszul voltam attól, amit velem tett. Elviselhetetlenül megalázó volt. A felsőbbrendű erejét használta ellenem, és én semmit sem tudtam tenni, egyszerűen tűrnöm kellett. De most rábaszott. Amint elég erőm lesz, leintek egy taxit, és elvitetem magam a legközelebbi rendőrőrsre – van egy a Pearse Streeten. És letartóztattatom testi sértésért. Megbánja még, hogy velem baszakodott, ígértem magamnak keserű elszántsággal. Sajnálni fogja, hogy azt hitte, valaha is elbánhat velem. Én nem valami ostoba lány vagyok, aki annyira odavan érte, hogy meg se mer nyikkanni.

Sosem felejtettelek el. Mindig tudtam, hol dolgozol. Mindig elolvastam a cikkeidet. Minden, amit mondott, amikor először dolgoztunk a könyvön, amitől a szédülésig elgyöngültem, akkor azon tűnődtem, vajon nem azt mondja-e, amit hallani akarok, de most már biztos voltam benne, hogy minden igaz volt. De nem hízelgőnek találtam, hanem baljóslatúnak. Lehet, hogy nem érdekeltem kamaszként, de most már biztos voltam benne, hogy az a tizenegy évvel ezelőtti éjszaka, amikor nem mentem haza vele, nyomot hagyott benne. Paddy de Courcyt valószínűleg nem szokták túl gyakran visszautasítani. Valószínűleg azóta úgy tekintett rám, mint egy befejezetlen ügyre. Nincs fontossága – annyira nem voltam lényeges –, csak valami, amit egyelőre félretettünk, egy sértés, amelyet meg kell bosszulni, ha erre lehetőség adódik… Aztán elfogyott a papír zsebkendőm. Nem maradhattam tovább a padon. Ideje volt, hogy felkeljek és a Pearse Street felé vegyem az irányt. Felálltam, és talán a mozgástól a gondolataim is mozgásba jöttek, és hirtelen rájöttem, hogy nem tudom Paddyt feladni a rendőrségen. A fenyegetődzés a fejemben csak hőzöngés volt, mert pontosan tudtam, hogy zajlana le a beszélgetés köztem és az ügyeletes őrmester között. – Miért támadta meg Mr. De Courcy? – Mert dühös volt. – És miért volt dühös? – Mert nem voltam hajlandó lefeküdni vele. – Adott ön bármilyen okot arra, hogy Mr. De Courcy azt feltételezhesse, hogy ön esetleg lefekszik vele? – Valószínűleg igen. Nem tehettem. Nem azért, mintha Paddynek igaza lett volna – rohadtul távol állt tőle –, hanem mert Damien rájött volna, mi történt. Elveszítettem volna, és akkor, ezt tudtam, baszhatnám. Le kellett nyelnem. El kellett viselnem. Be kellett fognom a szám. Újra leültem, úgy éreztem, darabokra tép a tehetetlenség, a frusztráció és az elbaszottság. Ilyen lehet felrobbanni, gondoltam. Az érzés, hogy szétrobbansz, de nincs megkönnyebbülés. A számra szorítottam a bal kezem – azt, amelyik nem volt megégve –, és belesikítottam.

Addig sikítottam, amíg könny tört elő a szememből, és a fejem kezdett kitisztulni, és megláttam, hogy mit kell tennem. Vissza kell mennem dolgozni. Semmi látványos gesztus. Semmi taxileintés. Semmi utasítás, hogy vigyen a legközelebbi rendőrőrsre. Semmi kinyilatkoztatás, hogy egy bűnesetet akarok bejelenteni. Csak tettem, amit tennem kellett, normálisan viselkednem, és viszszamennem dolgozni. De hogy fogom megmagyarázni, mi történt az arcommal? És a kezemmel? Mit fogok mondani az embereknek? Mit fogok mondani Damiennek? Megpróbáltam összerakni a történetet. Valaki nekem jött? Valaki futott, belém ütközött és fellökött? De akkor hátraestem volna, nem? A fejem hátsó részét ütöttem volna be? És nem az arcom. Oké? És mi van akkor, ha valaki hátulról szaladt belém? Igen, ez már jobb. Az arcomra estem. De ez hogy magyarázza meg az égést a kezemen? Kutattam és kutattam a fejemben, és végül arra jutottam, oké, ez hogy hangzik? Megbotlottam egy kilazult járdakőben, elestem és bevertem az arcom, elejtettem a cigarettámat és rátenyereltem. Elég szar volt, de be kellett jönnie. Először azon az anyáskodó nőn próbáltam ki, aki a Dawson Streeti gyógyszertárban dolgozott. – Ezek a járdák gyalázatosak – mondta. – Tényleg nagyon csúnyán megütötte magát. A sebet az arcán lehet, hogy össze kell ölteni. Be kellene mennie a járóbeteg-rendelésre. Nem. Ennyire nem volt rossz. Nem hagytam, hogy az legyen. – Nem tudna csak egy tapaszt rátenni? – kérdeztem. – Valami fertőtlenítőt és egy tapaszt, hogy elállítsa a vérzést? – Önön múlik. Csak azért mondom, mert nem szeretném, ha egy ilyen csinos lányon, mint maga, megmaradna a seb helye. Sírni tudtam volna a kedvességétől. Ha az a típusú ember lettem volna. Letörölte az arcom fertőtlenítővel. – Maga nagyon bátor – mondta –, azt hittem, csípni fog.

Csípett is, de nem akartam kimutatni, mert – igen, tudom, hogy ostobaság – úgy éreztem, akkor Paddy nyert volna meg még egy menetet. – Az arccsontja – mondta a nő – nagyon csúnya ütést kapott. Véraláfutásos lesz egy-két nap múlva. Néhány hétig kék és fekete lesz. Csak hogy tudja, jobb, ha lemondja a fotózásokat. Újra munkában. T. C., Jacinta és a többiek nem voltak kifejezetten együtt érzők – egyszerűen túl viccesnek találták –, de vidáman elfogadták a kilazult járdaköves magyarázatot. Úgyhogy mire este otthon viszontláttam Damient, a történetem gördülékeny, sokszor elpróbált és nyilvánvalóan meggyőző volt, mert ő maga is aggódni kezdett. Vacsorát főzött, elment és hozott egy DVD-t, kibontott egy üveg bort, és néhány pohár után megszédültem a váratlan mámortól. Damien és köztem minden rendben volt. Damien és én meg voltunk mentve. Annyira ostoba voltam. Megfertőzött a decourcyitis, a legidiótább és a leghihetetlenebb kockázatot vállaltam, de most már vége, Damien és én biztonságban voltunk. Nem gondolkoztam azon, hogy Paddy mit tett velem. Még csak azt sem engedtem meg magamnak, hogy dühös legyek. Egyszerűen hálás voltam, hogy Damien megmaradt nekem. Az ébresztőóra megszólalt, azon nyomban felébredtem, és rögtön fejest ugrottam az előző éjszaka borzalmaiba – a Paddyvel való összecsapás látványos kudarca, Marnie hideg dühe, Damien kérdései… Az egész testem, még a talpam is olyan volt, mintha összevertek volna. Az elmúlt napok adrenalin löketének meglett a hatása. Kinyújtottam a megviselt karom. Damien ágyrésze üres volt. Még csak nem is volt meleg. Nyilvánvalóan átállította az órát, és réges-rég elment. Olyan érzés volt, mintha egy ómen lett volna. A reggeli nap hideg fényénél tudtam, kétségtelen, szörnyű bizonyossággal, hogy Damien tudomást fog szerezni Paddyről és rólam. Tegnap este is tudtam, de ma még rosszabbnak és igazabbnak tűnt. Marnie annyira dühös volt, hogy valószínűleg elmondja Damiennek. Krisztus, lehet, hogy már el is mondta? Lehet, hogy felhívta a munkahelyén? Talán már tudja is?

A szívem csaknem megállt a gondolattól. És ha Marnie nem mondja el, De Courcy majd megteszi. Lehet, hogy már meg is tette? A múlt éjszaka után biztos, hogy megpróbál majd valahogy visszavágni. Meg fogja találni a módját, hogy fájdalmat okozzon nekem – hogy megbüntessen –, és ennek a legegyszerűbb módja, ha elveszi tőlem azt, aki nekem a legdrágább. Az egész undorító forgatókönyvet lejátszottam a fejemben, mint egy horrorfilmet. Damien fájdalmát, a szomorúságot, a keserűséget amiatt, hogy elárultam. Nem lesz képes megbocsátani. Ebben biztos voltam. Olyan nehezen bízott meg az emberekben, és ha egyszer ez a törékeny bizalom megsérült, nem lehetett többé megjavítani. Ziháltam, tényleg ziháltam a félelemtől. Ez nem történhet meg. De nem tudom megállítani. Egyetlen dolog volt, amelyet nem engedhettem meg – nem hagyhattam –, azt, hogy Damien valaki mástól tudja meg. Nekem magamnak kell elmondanom. Talán ma este? De, ó, istenem, már a gondolata is… Csapdába estem egy rémálomban. És az volt a helyzet, hogy az egész dolog kizárólag az én hibám. Én idéztem elő, nem igaz? A Paddyvel való ügyemtől eltekintve nem kellett volna beleavatkoznom, amikor Damien említette a Presst és a Deeről szóló sztorijukat. Nem kellett volna kineveznem magam Dee nem hivatalos nyomozójának. Nem kellett volna beleütnöm az orrom az újságok titkos üzelmeibe. Nem kellett volna összetoboroznom Paddy volt barátnőit. De megtettem. Kedveltem Deet, csodáltam, és minden igazságtalanság tűzbe hozott. De amikor döntésre került a sor, mi volt nekem Dee? Kapcsolat Paddyhez. Ez volt. Valószínűleg ez volt az oka, amiért kértem, hogy interjút készíthessek vele hónapokkal ezelőtt, ezért voltam lenyűgözve, amikor Damiennel együtt áthívott egy kis tésztára. És mindenképpen ezért keveredtem bele ebbe a gyanús politikai suskusba. De mi a fene bajom van? Volt képem felidegesíteni magam, hogy szegény Marnie még most is kötődik Paddyhez? Én talán jobb va-

gyok? Tudtam, hogy mire képes, mégis azt hittem, hogy elbánhatok vele. És most – meglepetés! – az egész életem az arcomba robbant. Múlt éjjel Dee megpróbálta a Háború művészetét alkalmazni a katasztrofális leszámolásunkra. – Tanulhatunk a hibáinkból – mondta. De én nem hittem az ilyesmiben. Először is, jobban szerettem, ha nem követtem el hibákat. És ha már elkövettem őket, akkor inkább ellepleztem, és úgy tettem, mintha sohasem történtek volna meg. Istenem, mekkorát tévedtem Leechyvel kapcsolatban. Biztos voltam benne, hogy ott lesz az égésnyom a kezén. Mert ő volt az, aki meggyőzte Christopher Hollandet, hogy adja el a sztoriját Deeről. Hibáztam, amikor azt hittem, hogy ő is csak egyike Paddy talpnyalóinak. Ő és Sheridan futkároztak mindenfelé, hogy Paddy látomásaihoz rendeljék a világot. Nem voltak jobbak, mint Spanyol John. De lehet, hogy Paddy egyenrangúként kezelte Leechyt, talán együtt, csapatként találták ki az ötletet. Talán Paddy megtalálta az egyetlen nőt, akit nem szükséges bántalmaznia. Lehet, hogy tényleg szereti. Csaknem egy órát késtem, és azon tűnődtem, milyen kifogással álljak elő Jacintának. Ahogy mentem az irodában az asztalom felé, éppen T. C.-vel balhézott. Jó. Talán be tudok csusszanni, és úgy teszek, mintha mindvégig jelen lettem volna… – Nem tehetem – mondta T. C. magas rémült hangon. – Kénytelen leszel – Jacinta hangja szilárd és nyugodt volt. T. C. meglátott, és az arca felderült a reménytől. – Grace! Nos, ennyit az álcámról. Előtört Jacinta mögül: – Megcsinálod, Grace? Kérlek, Grace. – Mit? – Az interjút Zara Kaletskyvel. Nem bírom idegekkel. Túlságosan odavagyok érte. – Én… – Krisztus, fordulhatnak még ennél is rosszabbra a dolgok? – T. C., könyörögtél ezért a munkáért – mondta Jacinta vidám megvetéssel a hangjában. – Úgyhogy menj, és csináld meg! – Kérlek, Grace! – Nekem nyomta a gyönyörű piros irattartóját. – Elvégzem az összes munkádat. Sokáig bennmaradok. Lefekszem Damiennel. Mindent megteszek, amit csak akarsz.

– Hol a pokolban voltál? – kérdezte tőlem Jacinta. Aztán visszafordult T. C.-hez és rákiabált: – Miért kellene Grace-nek megcsinálnia? – Elemében volt, mert egyszerre két emberrel kiabálhatott, s ez valószínűleg ugyanolyan élvezetes volt számára, mint azok a négykezes masszázsok, ahol két terapeuta dörzsöl egyszerre. (Nem mintha tudnám.) – Az isten szerelmére, T. C. – a hangjából csöpögött a megvetés –, légy férfi. Ez a mondat volt az – ez a szükségtelen lenézés –, amelytől meggondoltam magam. Olyan erőszakos volt, és abban a pillanatban torkig voltam az erőszakos emberekkel. – Melyik hotel? – kérdeztem T. C.-től. – Hol lesz ez az izé? – A Shelbourne-ben. Finom a sütijük. Nem reggeliztem. Szükségem volt némi cukorra. – Megcsinálom. – Felnyaláboltam a szeretetreméltóság piros mappáját, és az ajtó felé indultam. – Én döntöm el, hogy itt ki és mit csinál. – Hallottam, ahogy Jacinta utánam üvölt, de már messze jártam. Gyászos hotelfolyosó, elégedetlen, fal mellett sorakozó újságírók, a megszokott áthatolhatatlan kiválasztási procedúra – a szokásos ügymenet. Letáboroztam egy műanyag székre, és felkészültem a megpróbáltatásokra. Senki sem beszélt. A másodpercek óráknak tűntek. Oxigén helyett reménytelenség keringett. A pokol előszobája lehet ehhez hasonló, gondoltam. T. C. annyi anyagot gyűjtött össze, hogy mennyiségben felvehette volna a versenyt a Háború és békével, de annyira értelmetlen és ostoba volt minden, hogy csak arra tudtam rávenni magam, hogy a legszükségesebb dolgokat nézzem át Zara Kaletskyről. Az élete annyira közhelyes volt. Modell volt, majd a színészetre váltott. Néhány évvel ezelőtt Los Angelesbe költözött, és eltűnt a nyilvánosság elől. Az ír sajtó előbb készített volna interjút egy bádogvödörrel, mint vele. Aztán szerepet kapott egy Spielberg-filmben, és az ír lapok úgy harcoltak érte, mint éhes kutyák a koncért. Az előző éjszaka szörnyűségei – a hübrisz, a kudarc, Marnie dühe, Paddy könnyű győzelme – elöntöttek sivár reménytelenséggel, azzal a tudattal, hogy az élet a földön nyomorúságos, hogy a jót mindig elti-

porja a rossz, hogy a hatalmasok soha nem engednek semmiben, hogy a kisemberek még egy aprócska győzelmet sem arathatnak, hogy mindenki, aki szembeszáll a rendszerrel, elnyeri büntetését. Ezzel a tudással megterhelve erkölcstelennek éreztem, hogy ünnepeljek egy olyan nőt, aki megdöbbentően sok pénzt keresett azzal a frivol üzlettel, hogy valaki másnak adta ki magát. – Grace Gildee? A Spokesman? Felálltam. Csak két órát és tizenhét percet vártam. Ez biztosan rekordnak számított. – Harminc perc – sziszegte a csíptetős írótáblás okostojás rosszindulatúan, amint elhaladtam mellette, hogy belépjek a szentélybe. – Egy másodperccel sem több. – Szuper – sziszegtem vissza. Vártam egy pillanatig, hogy több nyálat gyűjtsek a nyelvemre – a megfelelő sziszegéshez jó sokra van szükség –, aztán, mintha csak egy defektes gumikerékből törne elő a levegő: – Hogyne kissssassszony, sssemmivel ssssem több. Kössszönet a sssegítőkésssszségéért. Meg voltam elégedve, hogy ennyi sziszegő hangot tartalmazó szót bírtam összehozni. Minden figyelmeztetés nélkül. Csak úgy kapásból. Csintalan – de reményeim szerint nyugtalanító – mosollyal az ajkamon becsuktam az ajtót. Aztán nem bírtam megállni, és megint kinyitottam, nekiszegeztem az állam, egy kígyószerű „sssz”-t hallattam, majd még egyszer becsuktam az ajtót. Azt fogja hinni, hogy csak képzelődött. Zara alabástromsápadt volt, fényes haja rövidre vágva, a szeme pedig olyan sötét és kifejezésteli volt, hogy szinte feketének látszott. Felállt, és rám mosolygott. Száznyolcvan centi magas és olyan vékony, mint egy ostornyél. Intettem neki, hogy üljön vissza. – Ne álljon fel, nem szükséges. – Felcsaptam a jegyzetfüzetemet, és az asztalra tettem a magnómat. – Nem értettem a nevét – mondta. – Ó? Grace. De nem számít. Soha többé nem fogunk megint találkozni. És nem szükséges, hogy minden mondatot a nevemmel fejezzem be, hogy meggyőzzön az őszinteségéről. Már meggyőzött. Úgy tűnt, kissé megriadt. – Ezek szerint nem fog itt ülni a sajtósa, hogy felügyelje minden szavunkat? – kérdeztem.

– …Nem. Úgy gondolta – gondolom –, attól mindenki csak feszengene. – Szuper. – Ez mindössze annyit jelentett, hogy nem volt még igazi, valóban furcsa A kategóriás sztár, aki tele van perverzióval. – Oké, Zara, tegyünk egymásnak szívességet. Maga valószínűleg halálra unja már az interjúkat, és nekem sincs sok kedvem hozzá. Csináljuk gyorsan. Gluténallergia? – Gluténallergia – ismételtem meg ezúttal hangosabban. – Igen vagy nem? – …Nem. – Tényleg? Akkor laktózintolerancia? Igen? – A füzetembe firkáltam. – Nem? Biztos? Oké. Talán ezt tisztáznia kellene, ha nem bánja, hogy mondom. Jóga? Megmentette az életét? – Valójában a meditáció. – Ez a különbség – motyogtam. Persze egyiket sem próbáltam még, de miért zavarnának a tények? Átfutottam T. C. jegyzeteit. – Középső gyerek – mondtam. – Hadd találjam ki. A szülők többet foglalkoztak a testvéreivel, blabla, maga elkezdett énekelni és táncolni, blabla hogy felfigyeljenek magára? Igen? Remek! Jó kislány. Nézzük csak! Tizenkét éves korában már 180 centiméter magas, rút kiskacsa, bla-bla, hattyú, szépségkirálynő, Miss Donegal, eddig elég bla-bla. Anorexia? – …mm. – Anorexia – mondtam. – Kamaszkorban? Igen? – Vele együtt bólintottam. – De most már szuperül van? Kitűnő étvágy, állandóan tömi a fejét, csak nagyon gyors az anyagcseréje. A tekintetem tovább pásztázta a jegyzeteket. – La-la-la, nézzük csak! Ír szappanopera. Nagy siker. Mmmmmm, mindent elért, amit Írországban csak lehetett, Igen? Remek. Jó. Los Angelesbe ment, hogy tovább építse a karrierjét. Nehezen indult, de aztán szerencséje lett, mert Spielberg meglátta valamiben. Most mondják meg, ezek az emberek miért vesződnek egyáltalán azzal, hogy legyen életük? Amikor egyetlen eredeti cselekedetre sem képesek? Amikor már mindent előre meg van írva a Hello! magazin hasábjain.

– Nem! Várjunk csak! Ezt majdnem átugrottam. Először Dél- Afrikába ment, és csak utána Los Angelesbe. Miért ment Dél-Afrikába? Mióta létezik ott filmipar? – Környezetváltozásra volt szükségem – mondta feszült hangon. – Szuper – mondtam könnyedén. – Ne mondja el, mi volt, nem érdekel. Bármi volt is, anyagi csőd, plasztikai sebészeti beavatkozás, nálam biztonságban van a titka. Nos, mi másról kell még beszélnünk? Férfiak? Hadd találjam ki! Senki különleges, csak jól akarja magát érezni, de reméli, hogy majd ősöreg harmincéves korában megállapodik. Remek? – Már harminchárom vagyok. Tényleg? Nem nézett ki annyinak. Ez biztos a homlokába fecskendezett méreg miatt van, feltételeztem. – Két gyereket szeretne, egy fiút és egy kislányt. Most Los Angelesben él, de mindig is Írország marad az otthona. Igen? Remek. Kitűnő. Végeztünk is. Felálltam és kezet nyújtottam. – Örvendtem, Miss Kaletsky. Nem fogadta el a kezem. Fellengzős díva. – Ugyan már – hízelegtem –, csak nincs harag? – Megint felé nyújtottam a kezem. Ránézett, de nem fogta meg, megpróbált azzal megszégyeníteni, hogy vissza kell húznom a kezem. – Ahogy akarja – mondtam. – Kellemes beszélgetés volt… – Hogy szerezte azt a sebet? – …Milyen sebet? Akkor döbbentem rá, hogy nem a kézfogásomat utasítja vissza, hanem valami megragadta a figyelmét. Mindkét kezével megragadta a jobb kezem, és kiegyenesítette az ujjaimat. – Azt a sebet – mondta. Mindketten a fényes rózsaszín bőrt néztük a tenyerem közepén. – …Én… Aztán egymásra néztünk. Valami megmozdult kettőnk között, információ, amelyet anélkül fogalmaztunk meg tökéletesen, hogy kimondtuk volna a nevét. Az ujjaim bizseregtek. – Csatt. – Egy ruganyos mozdulattal kihajtotta a jobb kezén az ujjait, és úgy mutatta fel a sebhelyét, mint egy igazolványt. Nem tudtam megszólalni. Szó szerint megnémultam. – Lássuk csak! – tanulmányozott Zara. – Mindig is valamiféle lázadónak tartottad magad. Igen? Szerkesztetted az iskolaújságot. Öszszehoztál néhány kisebb petíciót. Semmi túl ellentmondásos. Úgy

döntöttél, az egyetem helyett az élet iskoláját járod ki. Igen? Komoly hírekkel foglalkoztál, addig, amíg rá nem jöttél, hogy nem bírja a gyomrod. Egy bizonyos ponton az utad keresztezte a Paddy de Courcyét, azt hitted, te leszel az a lány, aki majd megváltoztatja, de összevert arccal és megégetett kézzel végezted az elbizakodottságod jutalmául. Igen? Kinyitottam a szám. A fejemben mondatok táncoltak és lebegtek, de egyik sem jött ki hangként. Végül annyit mondtam: – Miatta hagytad el Írországot? – Elkövettem azt a hibát, hogy a rendőrséghez fordultam. Olyan dühös lett, hogy azt hittem, meg fog ölni. A rendőrséghez fordult? – És vádat emeltek ellene? – Ezt hogy tudta elrejteni az újságírók elől? – Egyáltalán nem. – A szemét forgatta. – Megjelent két kövér idióta sárga kabátban, és amint megállapították, hogy „csak” egy kis családi civódás volt, mondták, hogy csókoljuk meg egymást és béküljünk ki. Aztán már kinn is voltak az utcán, hogy rántott halat és sült krumplit vegyenek. Csak annyit tudtam tenni, hogy távoltartási végzést kérvényeztem – ami tizenkét hétig is eltarthatott. De akkorra már messze jártam. – Miért Dél-Afrika? – Ez volt a legtávolabbi hely, ami eszembe jutott. Miért is nem gondoltam Zarára? Nem tudtam. Talán azt feltételeztem, hogy Paddy nem bántalmazna híres nőket, akiket talán meg is hallgatnának. Elkapott az hév. Egy ötlet kezdett alakot ölteni. – Nem csak mi ketten voltunk- mondta Zara. – Tudom… – Ott van még Selma Teeley is. – A hegymászó? – Már visszavonult. Paddy eltört egy csontot a kezében, ami sosem forrt össze tökéletesen. – Micsoda? Tényleg? – Felhívott, amikor elkezdtem járni Paddyvel, megpróbált figyelmeztetni. Mire rájöttem, hogy nem egy őrült exbarátnő zaklatásáról van szó, már rávett, hogy hagyjam abba a fogamzásgátló szedését, te-

herbe ejtett, majd abortuszra kényszerített, és még aznap megerőszakolt. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Sok minden egyéb mellett, persze. Ezek csak a leginkább égbekiáltó dolgok. – Krisztusom – leheltem. – Te is a rendőrséghez fordultál? – kérdezte Zara. Szégyenkezve ráztam meg a fejem. – Na nem mintha hittek volna neked. – Az ég felé fordította a tekintetét. – Az is elég nehéz, ha egy pasi helybenhagy, de ha a csodálatos Paddy de Courcy, a háziasszonyok kedvence bántalmaz, akkor esélyed sincs. Nem is tudom, minek erőlködtem. Ki hitt volna az én szavamnak a Paddyé ellenében? Nekem? Egy volt modellnek egy vacak szappanoperából? – De most már nem csak egy volt modell vagy – mondtam. – Most már hollywoodi sztár vagy. – Istenem, ja, ha így fogalmazol, akkor, feltételezem, az vagyok. – Most már erős vagy, Zara. Erősebb, mint ő. – Istenem, aha, ha így fogalmazol, akkor feltételezem, az vagyok. MARNIE A kamaszkori szobájában feküdt az ágyon, és azt a Leonard Cohenlemezt hallgatta, amelyiket tizenöt éves korában. Az eredeti bakelitlemezt. Vannak, akik ettől izgalomba jönnének. Idióta, fekete pólós fiúk. Valaki állt a bejárati ajtóban, a szobája pont felette volt, mindent hallott, ami lenn történt. – Grace – hallatszott anyu hangja. – Micsoda kellemes meglepetés. És egy munkanap kellős közepén! Grace. Marnie számított egy békéltető látogatásra tőle. Valójában már azon kezdett el tűnődni, mi tart ilyen sokáig. – Hol van Marnie? – Grace tömören fogalmazott. – Az emeleten a régi szobájában. Annak a nyomorúságos Cohennek a lemezét hallgatja. A térdemen kellett volna kettétörnöm aznap, amikor elköltözött itthonról. Egy pillanat múlva halk kopogás hallatszott a hálószoba ajtaján. Grace hangja reszelős volt: – Marnie, bejöhetek?

Marnie fontolgatta a visszautasítást: egyszerűen elküldhetné anélkül, hogy beszéljen vele. De eltöltött egy alvás nélküli éjszakát kiszolgáltatva a képzeletének: a fejében megjelenő képek gyötrelmesek voltak. Egészen pontosan mi történt Paddy és Grace között? Tudnia kellett. – Nyitva van az ajtó – mondta. Grace beoldalgott. Úgy tűnt, szégyelli magát, de volt valami más is, amit próbált féken tartani: energia, izgatottság. – Marnie, beszélnünk kell… – Nem érdekel – mondta Marnie –, bármi történt is, várnia kell. Mindent tudni akarok rólad és Paddyről. Most. És – megpróbált annyi ellenségességet vinni a hangjába, amennyit csak bírt – nem akarom a gyerekeknek készült matinéváltozatot, azért hogy megkímélj, és ne kezdjek el inni. Grace fészkelődni kezdett – aztán erőt gyűjtött: – Józan vagy? Semmi értelme elmondani a történetet, ha úgysem fogsz rá emlékezni. – Józan vagyok. – Marnie jéghideg méltósággal préselte ki a szavakat. Grace-re bámult, remélve, hogy a keserűség, amit érzett, jól látszódik az arcán. Grace visszabámult. Farkasszemet néztek még néhány hosszú másodpercig, majd Grace elfordította a tekintetét. – Hogyhogy nem ittál? – kérdezte. – Azok után, ami történt. Az igazság az, hogy Marnie-nak fogalma sem volt, miért nem rúgott be. A visszautasítás, amelyet át kellett élnie az előző este, a megaláztatás, az önutálat, a tudat, hogy egy idióta és mindig is idióta volt – pontosan azok az érzések voltak, amelyeket általában alkoholba szokott fojtani. Adjuk hozzá a keverékhez a dühöt is – a Paddy és Grace iránt érzett dühöt –, és a holtrészeg állapot máris tuti. Ehelyett ült a konyhában, anyuval trécselt, kakaót ivott és mákos sütit evett, és panaszkodott, hogy a mák a foga közé ragad. – Lehet, hogy tegnap egy kissé felnőttem – mondta Marnie csípősen –, lehet, hogy megfosztottak az emberekről alkotott gyermekes ideáljaimtól. – Vagy az is lehet, hogy apu csalánbora ihatatlan volt. – Tehát, Grace, mesélj rólad és Paddyről, a nagy szerelemről. És jusson eszedbe, hogy tudom, mikor hazudsz. Marnie gyanús „adottságainak” egyike volt a képesség, hogy mindig felismerte, ha valaki megpróbált a kedvében járni.

– Oké. – Grace leült, kinyitotta a száját és elmondta az egész történetet, a Csónakosban eltöltött első munkaestéjétől kezdve. Időnként megállt, óvatosan válogatta meg a szavakat, talán azért – tűnődött Marnie –, hogy tompítsa a legdurvább részeket? De amikor végül befejezte, Marnie ösztönösen tudta, hogy semmi sem maradt ki. Grace krétafehér lett a megpróbáltatástól. – Rettenetesen szégyellem magam, Marnie, és akkor még finoman fogalmaztam. Az elejétől kezdve meg akartalak védeni, és én vagyok az, aki ennyi fájdalmat okozott neked… – Hagyd abba, Grace, hagyd abba, ennyi elég egyelőre. – Még nem volt vége, de Marnie már nem bírta tovább. – Akkor elmondhatom, hogy mi történt? – kérdezte Grace. Marnie behunyt szemmel bólintott. – Két másik nő is van, akiket Paddy bántalmazott, talán még több is. Ma este visszamegyünk. – Paddyhez? – Igen. Velünk jössz? Menjen? Miért segítene Grace-nek? Miért térne vissza megaláztatása színhelyére? De az igazság az volt, ismerte fel Marnie, hogy örült a lehetőségnek. Miért? Bejön neki, ha megbüntetik? Túl sok zűrzavar és kiabálás volt a múlt éjszaka. Ez lehetőség volt arra, hogy megismételjék, csak jobban. – Mindannyian eskü alatt fogunk nyilatkozni – mondta Grace. – Eskü alatt fogjuk részletezni, hogy mit tett velünk. Dee a rendelkezésünkre bocsátott egy ügyvédet. Benne vagy? Marnie bólintott. – Én fogom megszervezni. Elmondhatom, hogy mi a tervünk ma estére? – Nem. – Azt akarta, hogy Grace elmenjen. Kimerült. Miután Grace távozott, anyu jött be Marnie szobájába és leült az ágyra. – Kapcsold ki azt a gyászéneket! – sürgette gyengéden. – Ettől még egy bohóc is öngyilkos lenne. – Oké. – Marnie felemelte a tűt, és Leonard Cohen a mondat közepén befejezte. – Így már jobb – mondta anyu. – Nem akarod elmondani, hogy mi folyik itt?

Marnie-t maga alá gyűrte a helyzet komolysága. Erőtlenül mondta: – Paddy de Courcy. – Mi van vele? – Hogy… én… Grace… Nagyon bonyolult. – A kamaszkori barátod volt. Réges-régen. Most már férjnél vagy, és van két gyereked. – Igen, de… – „Ha valaki állandóan csak óriásokat lát, azt jelenti, hogy még mindig egy gyermek szemével nézi a világot” – mondta anyu. – Anaïs Nin. Marnie bólintott. – „A dolgok nem változnak, mi változunk” – mondta anyu. – Thoreau. – Jó érv. – „Ha elsőre nem sikerül, azt jelenti, átlagos vagy” – mondta anyu. – Ovidius. Marnie nem nézett rá. – „Lányom, ne növessz szerencsecsontot ott, ahol a gerincednek kellene lennie” – mondta anyu. – Clementine Paddleford. Marnie az ölébe bámult. – „Ha az élet citrommal kínál…” – Hagyd abba, anyu – mondta Marnie. Olyan volt, mint az előző este újrajátszása, kivéve, hogy ezúttal két autó volt. Marnie várt az egyikben Zarával és Selmával. A másikban Grace volt Deevel és Lolával. Tíz perc múlva tizenegy. Paddy és Alicia bármelyik percben megjöhetett. Selma Marnie-ról Zarára nézett, majd vissza. – Paddynek határozottan nem csak egy típus jön be, nem igaz? Igaz. Marnie-t elbűvölte a másik két nő. Zara földöntúli szépség volt, a teste olyan nyúlánk, mintha egy átlagos embert kétszeres hoszszúságúra nyújtottak volna. Selma, éppen ellenkezőleg, szikár, csontos, göndör szőke hajú, alacsony, a teste sportolóhoz illően szívós és izmos. A vádlija túl izmos volt a vékony cipősarokhoz, amelyet viselt. Marnie azt gondolta, úgy néz ki, mint egy tálaló.

Még a személyiségük is fényévekre volt egymástól: Zara közönyös és szarkasztikus, Selma magabiztos és nagyszájú. Amíg vártak, hogy Paddy és Alicia hazaérjen, megosztották egymással a történetüket. Zara két és fél évig volt a barátnője. Selma öt évig – és ebből hármat ténylegesen együtt élt vele. Zarát teherbe ejtette és megerőszakolta. Selma sportolói karrierjének vetett véget azzal, hogy amikor eltört egy csontot a kezében, az sosem forrt össze rendesen. – Ez szörnyű, Selma – sóhajtotta Marnie. – Miért nem fordultál a rendőrséghez? – Előbb mondta ki a szavakat, mielőtt végiggondolta volna őket. Selma szigorúan nézett rá: – És te miért nem fordultál a rendőrséghez? – Sajnálom, én… – Hülye kérdés volt, tekintve, hogy Marnie saját maga is mi mindenen ment keresztül Paddy miatt. De amikor azt hallod, hogy valakit valaki bántalmazott, az automatikus válasz az, hogy forduljon a rendőrséghez. – Azért, mert szeretted, nem igaz? – folytatta Selma – Nem akartad, hogy bajba kerüljön. – Selma, sajnálom, csak nem gondoltam arra, hogy… – Istenem, Selma igazán rémisztő volt. – Nos, én is szerettem – mondta Selma –, vagy legalábbis azt hittem, hogy szeretem, de ebbe most ne menjünk bele. Nyilvánvalóan kibaszottul nem voltam eszemnél. Egyébként szóltam a rendőrségnek. Négy különböző alkalommal. – Istenem – mondta Zara. – Meglep, hogy még életben vagy. Hogy bújt ki a vádemelés alól? – Tudod, milyen – mondta Selma megvetően. – Mindig lebeszélt róla, esküdözött, az anyja emlékére, hogy többé egy ujjal sem nyúl hozzám, a munkáját okolta, hogy annyira stresszes, a szokásos. És amekkora hülye voltam, mindig hittem neki, azt gondoltam, hogy megváltoznak a dolgok, a remény örökké újjáéledt. – Felnevetett, majd hozzátette: – Aztán már nem éledt újjá. Amikor dobott, azt hiszem, akkor már mehettem volna a rendőrséghez, semmi nem állított volna meg, de nos… nem voltam önmagam, hogy úgy mondjam.

– Szétrombolt önbizalom? – kérdezte Zara együtt érzőn. – Marnie izgatottan hallgatott. – Egy kibaszott roncs voltam – mondta Selma. – Egy évig tartott, mire zöldborsót tudtam enni. – Zöldborsót? – kérdezte Marnie. – Miért zöldborsót? – Mert annyira remegett a kezem, hogy lepotyogott a villáról. – Hogyhogy soha semmi nincs róla az újságban? – tudakolta Marnie. – Amíg vádat nem emelnek ellene, addig nincs miről írni. – De mi van a „Rendzavarás miatt kihívták a rendőrséget Paddy de Courcy házához” típusú hírekkel? Zara és Selma mindketten a homlokukat ráncolták és aggódó szánalommal néztek Marnie-ra. – Meg nem erősített híresztelés? – Zara felhúzta vékony fekete szemöldökét. – Megőrültél – vágott közbe Selma –, olyan bírói idézést zúdít rájuk, hogy csak foghatják a fejüket. – És a sajtó a zsebében van. Kitűnő a kapcsolata a szerkesztőkkel és az újságírókkal. Imádják. – Na ja – tette hozzá Selma. – Én Londonban élek. – Marnie úgy érezte, védekeznie kell. – Honnan tudhatnám? – Visszatartotta a lélegzetét. – Ó, istenem, itt a kocsija. Mindhárman lecsúsztak az ülésen, pedig túl távol parkoltak ahhoz, hogy meglássák őket. Selma nem tudta megállni, hogy ne dugja ki a fejét egy pillantás erejéig. – Nézd csak a szemétládát! – sóhajtotta izzó tekintettel. Ezúttal hárompercnyi várakozás mellett döntöttek; Dee arra a következtetésre jutott, hogy az előző esti tizenegy perc túl hosszú volt. – Nyomuljatok be gyorsan és keményen – javasolta –, az lenne a tökéletes, ha még nem lett volna ideje vizelni. Ne hagyjátok, hogy kényelembe helyezze magát. Kiszálltak az autóból két hármas csoportban, és egyesítették az erőiket. Marnie figyelte, hogy Selma tálalólábán odasétál Grace-hez, és

megkérdezi: – A tegnapi katasztrófa után be fog egyáltalán engedni a lakásába? – Igen – sóhajtotta Grace. – A legkevésbé sem fél tőlünk. Dee átjuttatta őket a földszinti bejáraton. – Courage, mes braves – biztatta őket, amint felfelé indultak a lépcsőn. – Lélekben veletek vagyok. Grace ment elsőnek, aztán Lola, Selma, Zara és leghátul Marnie. A lába remegett a félelemtől, ahogy besorjáztak az előtérbe, és összegyűltek Paddy lakása előtt. – Kopogj be – mondta Selma Grace-nek. – De már várja Deet, úgyis kinyitja az ajtót egy percen belül. – Döngesd meg a kopogatót – sürgette Selma –, legyél találékony. De már túl késő volt, Paddy kitárta az ajtót, és amint meglátta a csoportosulást, nevetésben tört ki. Igazi nevetésben. Marnie azt gondolta, hogy ez nem a kamu nevetés, amellyel az emberek a másikat akarják elbizonytalanítani. Túl későre hagytuk, jött rá. Már vizelt. – Az isten szerelmére – mondta. – Mi van már megint? – Bejöhetünk? – kérdezte Grace. Paddy az ég felé fordította a tekintetét. – De nem hosszú időre, és nem szeretném, ha ebből rendszer lenne. – Ez az utolsó alkalom – mondta Grace. Amint beözönlöttek az ajtón, bókokkal halmozta el őket: – Lola, gyönyörű vagy mint mindig! Selma, de jól nézel ki! Csak amikor Zarára koncentrált, akkor vett észre Marnie egy aprócska törést a magabiztosságán. – …Spielberg múzsája! Micsoda megtiszteltetés! És természetesen Marnie. A nappaliban a helyszín ugyanaz volt, mint előző este, mindenki leült, Grace és Paddy kivételével. Marnie valahogy ugyanarra a helyre került, mint előző este, ami, úgy érezte, rosszat jelentett. Figyelte, ahogy Grace vastag fehér borítékot nyújtott Paddynek, aki nem vett róla tudomást. – Idehívjam Aliciát? – kérdezte hivatalos hangon Grace-től. – Megismételjük azt a tegnapi furcsa kis jelenetet, amikor felhajtod a ruhaujját? Grace arca elvörösödött és váratlanul megrázta a fejét: – Semmi szükség Aliciára.

Ismét Paddy felé nyújtotta a borítékot, és ezúttal – Marnie megkönnyebbülésére – Paddy el is vette. – Ajándék – mondta Grace –, eskü alatt tett írásos nyilatkozatok másolatai, mind az öten ezekben részletezzük, hogy mit tettél velünk. Az eredeti példányok biztonságos helyen vannak. Paddy leült, feltépte a borítékot, gyorsan átpörgette a lapokat, majd az egészet félredobta, mintha semmiség lenne. – Egy vádaskodó magányos nő – mondta Grace a szoba közepén állva. – Könnyen elintézheted azzal, hogy megőrült. Még kettőt is. De hárommal már más a helyzet. És amikor már öt van, az nem néz ki túl jól. Különösen, ha egyikük egy menő hollywoodi sztár. Paddy nevetett. – És csak idő kérdése, hogy a többi volt barátnőddel is beszéljünk – mondta Grace. Kis vigyor jelent meg Paddy arcán: – Grace Gildee, elképesztő vagy, mindig őrültségeket veszel a fejedbe. Aztán Zarához fordult, és azt mondta: – Zara Kaletsky! Nos, azt kell hogy mondjam, nagy megtiszteltetés, hogy szerény otthonomban köszönthetlek. Mesélj nekem Los Angelesről! Igaz, amit mondanak? Hogy ott senki sem eszik? – Nem azért jöttem, hogy Los Angelesről beszélgessek veled – mondta Zara hűvösen. – Mert ha tényleg nem esznek, akkor az a számodra megfelelő hely – kacsintott rá Paddy. – Te és a …khm… régi problémád. Marnie halványan emlékezett rá, hogy valahol olvasta, Zara kamaszkorában anorexiás volt. Istenem, Paddy rögtön torokra megy mindenkinél. Ugyanaz lesz, mint előző este. Egyenként elbizonytalanítja őket, és ők egyszerűen szétesnek. – És Selma – melegen rámosolygott –, hogy megy a sporttanácsadás? Ó, elfelejtettem, tönkrementél. Ez kemény lehet, nincs semmilyen jövedelmed. Nem lehet könnyű az élet… Nos! – körbefuttatta a mosolyát a szobán. – Öröm volt beszélni veletek, lányok, de hosszú napom volt, úgyhogy ha megbocsátotok… – Paddy, a nyilatkozatok – mondta Grace –, komolyan gondoljuk. Paddy nyújtózott egyet, majd hangosan ásított. – Mit gondoltok komolyan? – A sajtóhoz fordulunk.

– Tényleg? – Hacsak… – Hacsak mi? – Hacsak… – Grace beszívta a levegőt, és a szobában mindenki dermedten figyelt. Marnie észrevette, hogy még Paddy is, pedig egyébként egész meggyőzően alakította, hogy egyáltalán nem érdekli. – Hacsak nem mondasz le az Új Írország pártban betöltött pozíciódról – Grace az ujjain számolta. – Nem jelented be, hogy visszavonulsz a politikától, nem fogadsz el egy a következő öt évre szóló előadói állást valamelyik amerikai egyetemen. – Ahogy a lista folytatódott, Paddy pukkadozott a nevetéstől. – Hacsak nem kérsz mindannyiunktól egyenként bocsánatot, nem vonod vissza a Press moldovai nőkről szóló sztoriját, nem állítasz le minden, Dee aláásására irányuló tervet. Grace befejezte. – Ennyi? – kérdezte Paddy szélesen mosolyogva. – Igen. – Marnie hallotta, hogy Grace hangja picikét megremegett. Lehet, hogy senki más nem hallotta, de ő jól ismerte… – Te aztán nem kérsz sokat, igaz? – jelentette ki Paddy szarkasztikusan. – Ez a választásod – mondta Grace. – Vagy ez, vagy a sajtóhoz fordulunk a sztorinkkal, és neked így is, úgy is véged. – Az én szavam a tiéd ellen – mondta a férfi. – Mi öten vagyunk minimum. Akkor hogy legyen? Paddy hátradőlt a székében, behunyta a szemét, miközben mindenki mohón figyelte. Marnie nem vett levegőt. Végül Paddy kiegyenesedett és kinyitotta a szemét. Körbenézett a szobában, sorban mindegyikükre ránézett. A feszültség erősödött Marnie-ban, úgy érezte, a mellkasa mindjárt felrobban. Aztán Paddy levegőt vett a beszédhez: – Nem – mondta. Nem? Marnie a tenyerébe vájta a körmét. Megint katasztrófa, roszszabb, mint az előző esti.

– Lemondani? – kérdezte Paddy megvetően. – Visszavonulni a politikától? Elhagyni az országot? Elment a kibaszott eszed? Szó sem lehet róla! – Van egyáltalán valami, amit hajlandó vagy megtenni értünk? – kérdezte Grace. A remegés Grace hangjában most már egészen hallható volt, vette észre Marnie. Mindenki – Paddyt is beleértve – kellett hogy hallja. Marnie azt kívánta, bárcsak befogná a száját, csak lejáratja mindannyiukat. Paddy nevetett. – Nem. Nincs semmi, amit megteszek értetek. – Még a moldovai sztorit sem fújod le? Ha leállítod azt a sztorit, mi is leállunk a miénkkel. Ez tisztességes, nem? – Rendben, rendben – mondta Paddy még mindig vigyorogva –, nem tudom, honnan vetted az ötletet, hogy befolyásom van az ír médiára. Csak egy szerény parlamenti képviselő vagyok. De körbeérdeklődhetem, hogy van-e azok között az újságírók között, akik Deet támadják, olyan, aki megtenné nekem azt a szívességet, hogy leáll. – Kuncogva hozzátette: – És előítélet nélkül megkaphatjátok a bocsánatkérést is. – Bár nem állok jót érte, lógott kimondatlanul a levegőben. – De ennyi. Mondtam. Ennyit kaphattok. – Békén hagyod Deet, és bocsánatot kérsz tőlünk? – mondta Grace színtelen hangon. – Ennyi? – Ennyi. Fogadd el az ajánlatot most rögtön, vagy visszavonom. – Fogadd el, Grace – sürgette Selma halkan. – Ne – mondta Zara. – Ketyeg az óra – mondta Paddy. – Fogadd el, Grace – ismételte Selma. – Ne – mondta Zara. – Többet is elérhetünk. – De azt mondja, hogy nem hajlandó többre – tiltakozott Grace. – Ennél többet nem tudunk elérni – mondta Selma. – Nem. – Zara nagyon dühös volt. – Várj! Nálunk van a hatalom. Marnie nézte, ahogy Paddy figyelte a hármas birkózást. Az arca ragyogott: nyilvánvalóan tetszett neki. – Kifuttok az időből, lányok – mondta. – Mit gondolsz, Lola? – kérdezte Selma.

– Várjuk ki, hátha ad többet – mondta Lola –, legalább a lemondást. – Marnie – kérdezte Selma. Marnie-t meglepte, hogy őt is megkérdezik. – Fogadd el! – Szerette volna a bocsánatkérést. – Három… – mondta Paddy – kettő… – Fogadd el! – Ne! – Zara még utoljára megpróbálta, hogy megváltoztassa a dolgok menetét. – Tartsunk ki! – …egy! Grace nehéz sóhajjal jelentette be: – Többség dönt. – Paddyhez fordult: – Oké, Paddy. Elfogadjuk. – Bölcs döntés, nagyon bölcs döntés. Marnie-t lenyűgözte, hogy Paddy mindezt mennyire szórakoztatónak találja. Nyilvánvalóan rettenetesen élvezte. – És meg akarom kapni a vallomások eredetijét is. Holnap hozzátok át. – Oké – mondta Grace, nagyon visszafogottnak látszott. Ha Marnie nem tudta volna, hogy Grace sosem sír, nem lepődött volna meg, ha egy-két könnycsepp legördül most az arcán. – Akkor halljuk… – sóhajtotta Grace Paddynek. – Mit halljunk? – A bocsánatkérést. – Mit? Mikor? – Most. – Úgy érted, hogy most azonnal? – Mit gondoltál, mikor? – …Nos… – Paddy hátradőlt a székében. – Mikor máskor? – kérdezte Grace. – Itt az egész banda. Paddy még hátrább tolta magát a székben. Marnie lenyűgözve nézte: tényleg nem akarta megtenni. – Nem muszáj, hogy most legyen – mondta. – Valószínűleg ez a legmegfelelőbb alkalom – mondta Grace. – Hosszú idő is eltelhet addig, amíg megint így együtt leszünk. – Gyerünk – sürgette Grace –, Lolával kezdd. Paddy Lolára nézett. Úgy tűnt, nem találja a szavakat. – Lola, én… Jóval a komfortzónádon kívül, gondolta Marnie.

– Sajnálod – súgott Grace. – …sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked. – És hogy azt mondtad, lila a hajam – mondta Lola vékony hangján. – Bíbor. – Bíbor – visszhangozta Paddy. Zara volt a következő. – Zara, sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked. Zara kajánul elvigyorodott, és Paddy Selmával folytatta: – Selma, sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked. – Marnie, sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked. Túl gyorsan történt. Marnie különleges szavakat remélt, amelyek csak neki szólnak, de Paddy már Grace-nél tartott. – Grace, sajnálom, ha megbántottalak. Megvolt az utolsó bocsánatkérés is. Paddy nyilvánvaló megkönynyebbüléssel fújta ki a levegőt – és a másodperc törtrésze után a szoba megtelt nevetéssel. Mindenki – Marnie-t kivéve – fetrengett. Mi folyik itt? – tűnődött Marnie. – Min nevettek? – Paddy össze volt zavarodva. – Rajtad – mondta Zara –, rajtad nevetünk. – Miért? – Paddy rosszalló gyanakvással nézte. – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam – utánozta Selma –, szerinted milyen érzés egy törött csukló? – Vagy egy megrepedt lép! – mondta Zara. – Vagy egy kificamított váll! – Tényleg azt hitted, azt várjuk, hogy lemondasz és elmész Amerikába? – kérdezte Grace vidáman. – De akkor miért mondtad? – kérdezte Paddy. Marnie hirtelen megértette. Az elkomoruló arcából ítélve Paddy is. – A legrégebbi tárgyalási trükk a könyvben – mondta Grace. – Kérj többet, mint amennyit akarsz. És bedőltél neki, mert azt hitted, hogy csak egy rakás hülye nő vagyunk. Csak annyit akartunk, hogy ígérd meg, nem fogod tovább szabotálni Deet. – Tetszett a kivitelezés? – kérdezte Selma vidáman. – „Fogadd el, Grace!” „Ne fogadd el, Grace!”

Mindent elpróbáltak, jött rá Marnie. Egészen Grace hangjának remegéséig. Most már emlékezett, hogy korábban a nap folyamán Grace be akarta avatni mindenbe, de ő túl dühös volt. – De a bocsánatkérés…? – kérdezte Paddy elhaló hangon. – Az csak poénból volt! – Mintha bármit is számítana a bocsánatkérésed! – közölte Zara rettenetes megvetéssel a hangjában. – Mintha valaha is megbocsátanánk! – Tudtuk, hogy rühelleni fogod – mondat Grace. – Végül is hatalommániás elmebetegnek lenni azt jelenti, hogy sosem kell bocsánatot kérned. Paddy felállt; a keze ökölbe szorult. – Jujjj! – visítottak fel mind az öten a megjátszott félelemtől, mintha csak megkoreografálták volna. – Óvatosan, Paddy – mondta Grace. – Nem ismered az erődet. Még kárt tehetsz valakiben! – Tartsátok távol minden égő cigarettától! – mondta Lola, és a nevetés megújult erővel tört elő. Paddy visszahanyatlott a székbe, a szeme egyik nőről a másikra ugrált, mivel mindegyik rajta nevetett. Marnie jól tudta, hogy erre nem számított. Az ő szemében rémültnek tűnt. – Csak azért kérettünk veled bocsánatot, hogy megalázzunk. – És nézd csak meg magad! – közölte Grace, amint a vidámság újabb hulláma öntötte el. – Most meg vagy rémülve! Felvillanyozva ugrándoztak le a lépcsőn Deehez. – Győzelem? – mondta neki Grace. Mindenki egyszerre beszélt – mindenki, kivéve Marnie-t –, amikor elmesélték Deenek, mi történt. – …és Grace úgy tett, mintha ideges lenne… – …és aztán Selma azt mondta: – Fogadd el!, és Zara erre azt mondta: – Ne!… – …és Paddy kajánul vigyorgott, mert azt hitte, szétesünk… – …és Paddy annyira megalázott volt…

– Mindenki hozzám egy italra! – intézkedett Dee. – Grace, hívd fel a pasidat, megérdemli, hogy része legyen mindennek. Nélküle nem sikerülhetett volna. Grace aggódva nézett Marnie-ra, majd azt mondta: – Ó, nem, Dee, késő van. Már valószínűleg ágyban van. – Akkor rángasd ki az ágyból! – parancsolta Dee. – Most ünnepelünk! – Ne, hagyjuk… Marnie megértette. Grace attól félt, hogy Marnie beszélni fog Damiennek Grace-ről és Paddyről. – Hívd csak fel – mondta Marnie csendesen.– Nem mondok neki semmit. Még mindig haragudott Grace-re. Nem bocsátott meg neki. Talán soha nem is fog. A gondolat meglepő volt. Érdekes. Marnie megnyugtató szavai ellenére, Grace azt állította, hogy nem tudja elérni Damient. – Semmi válasz – mondta, amint a telefonja fedelét lecsukta. – Próbáld meg az otthoni telefonon! – utasította Dee. – Már próbáltam. – Akkor hívd a mobilján! – Már hívtam. – Próbáld a munkahelyén! – Már azt is próbáltam. – Hagyj egy üzenetet, amelyben elmondod, hogy mi folyik. Talán később csatlakozik hozzánk – mondta Dee. – Oké! Mindenki, gyerünk! Marnie beszállt Selma autójába, de megkérte, hogy tegye ki egy taxiállomásnál. – Nem jössz velünk Deehez ünnepelni? – Selma és Zara teljesen megdöbbent. Marnie megrázta a fejét. Ő csak menekülni akart. Arra vágyott, hogy azonnal visszamehessen Londonba, de már az utolsó gép is elment. – Ha biztos vagy benne… – mondta Selma. – Elég biztos. – Marnie kiugrott a kocsiból, és fogott egy taxit, hogy hazamenjen apuhoz és anyuhoz.

Az éjszaka eseményeinek teljes hordereje csak most kezdett leülepedni. Nem lehetett elkerülni vagy kimagyarázni az igazságot: Paddynek ő semmit sem jelentett. Egy senki volt. Kamaszkori fellángolás, amelyet már régen elfelejtett. Olyan sok nő jött még utána, a saját testvérét beleértve. Nők, akik elhalványították, akik tovább voltak együtt Paddyvel, akik együtt éltek vele… Marnie arca lángba borult, amint beismerte, hogy azt remélte, Paddy majd úgy fog viselkedni, mintha különös kötelék lett volna kettőjük között, amely túlélte az évek múlását; ámbár a szerelmük túlságosan lángoló volt ahhoz, hogy megmaradjon, de ott éltek mindörökké egymás szívében, még akkor is, ha az útjaik szétváltak. De az ő szenvedélyük nem a jobbik fajtából való volt. Az igazság az, hogy ő egy neurotikus, bizonytalan, elcseszett lány volt, a férfi pedig csatlakozott hozzá egy időre, amíg meg nem gondolta magát, és úgy nem döntött, hogy inkább normális akar lenni. Dühös volt, és megalázott, de kire haragudott? Grace-re? Paddyre? Saját magára? Nem tudta. Csak annyit tudott, hogy reggel visszamegy Londonba, és hogy nincs egyedül. Az alkohol mindig hű társa volt. Még sosem hagyta cserben. GRACE Csöngött a telefon, kizökkentett mély, részeg álmomból, a szívem majdnem felrobbant a zaj okozta sokktól. A fél éjszakát ünnepléssel töltöttem Deevel, Selmával és Zarával. Hajnali öt is elmúlt, amikor rekedten lármázva hazatántorogtam és felébresztettem Damient. – Hol voltál? – rontottam neki. – Vagy ezerszer hívtalak, hogy gyere és csatlakozz a bulihoz. – Egy sztorin dolgoztam – felelte –, és két óra múlva fel kell kelnem. – De el kell mesélnem, hogy mennyit nevettünk Paddyn. – Majd máskor elmondod. Most pedig a vekker szerint tíz perccel múlt kilenc. Egyedül voltam az ágyban, Damien biztosan elment dolgozni. Felvettem a telefont, csak hogy megszűnjön a rettenetes, őrült ricsaj. Az idegeim tropára mentek. Az adrenalin és az alkohol hatása

elmúlt, és megint bele voltam gabalyodva a mindent felemésztő félelembe, hogy Damien tudomást fog szerezni Paddyről. Elgondolkodva szóltam bele a telefonba: – Helló! Marnie volt az. – A dublini reptéren vagyok. Mindjárt beszállunk. Ilyen korán? – Komolyan gondoltam, amit tegnap este mondtam. Nem fogok beszélni Damiennek rólad és Paddyről. – …Köszönöm. – Ugrálnom kellett volna örömömben, de a hangja csüggesztően ellenséges volt. – És ne gyere többé minden hétvégén Londonba! Nem akarlak látni. Megrémültem. De szükségem volt rá, hogy továbbra is meglátogassam. Olyan sok veszélyes – még az is lehet, hogy végzetes – dolog történhetett, amikor részeg volt, és nem volt senki más, aki vigyázzon rá. És csak a jóisten tudja, hogy érzi magát ennek a De Courcy-ügynek a másnapján. Múlt éjjel a lányok közül néhányan láthatóan kivirágoztak, ahogy De Courcy kisebb lett a szemükben. Különösen Lola, a stylist. Olyan volt, mint aki hirtelen lerázta magáról a Paddy iránt érzett félelmet, és hirtelen felegyenesedett. De Marnie nem úgy viselkedett, mint mi többiek. Semmi vidámság és összeborulás. A Deenek szóló szabadtéri győzedelmes beszámolóban a csoport szélén maradt, és aztán bulizni sem jött, ravaszul úgy tett, mintha jönne, beszállt a kocsiba Selmával és Zarával, de mire megérkeztek Deehez, Marnie már nem volt a fedélzeten. Nem tudtam, mit gondol most Paddyről – nem tudtam eldönteni, de úgy sejtettem, hogy a két szélsőséges változat egyike lehetséges. Vagy rájött, hogy Paddy és közte semmi más nem volt, csak egy kamaszkori dolog. Vagy még mindig kapaszkodott az életem nagy szerelme elméletébe. Bármelyik volt is a helyzet, az volt a gyanúm, hogy ivással fog megbirkózni vele. – Tartsd magad távol tőlem – mondta, majd letette a telefont. El kellett mondanom Damiennek. Már a puszta gondolat is olyan rémisztő volt, hogy belenyöszörögtem a párnába, de ez volt a helyes döntés. De egy gyáva kis hang azt suttogta: – Mi van, ha nem is szükséges elmondani? Mi van, ha De Courcy nem is tervezi, hogy bemárt-

son? Mi van, ha túlságosan előreszaladok azzal, hogy elmondom Damiennek, amikor nem is lenne szükséges? Tehát lehet, hogy nem kellene elmondanom. De együtt tudnék élni a bűntudattal? Nyomasztó jelenléte már tavaly nyáron is megbontotta a kettőnk közötti egyensúlyt. Talán csak össze kellene szednem a bátorságom, le kellene nyelnem a keserű pirulát, és el kellene neki mondanom. Krisztusom… LOLA SZOMBAT, JANUÁR 24., 10.06 Úton Knockavoy felé. Azt terveztem, hogy összepakolok és viszszamegyek Dublinba. Hirtelen alig vártam, hogy megtegyem. Volt min gondolkodnom vezetés közben. Felfedeztem, hogy örülök, hogy vállaltam a dublini utat. Az első esti szembesítés után természetesen nem örültem. Amikor azt kérdezte: – Ki fog hinni egy lila hajú divatlibának? – megrémültem. Megvilágosodtam. Csak egy kis játék baba voltam a perverz szexhez. Mintha nem is lettem volna ember. Rossz, égető érzés. Hogy hagyhattam, hogy így bánjanak velem? Mindig azt gondoltam, hogy érző ember, mivel szereti a halott anyját. Vezetés közben rájöttem, hogy tényleg érző ember volt. De nagyon visszataszító is. Az embereknek több oldaluk is van. Nem árt, ha tudjuk. De a második este Zarával és Selmával, és az, hogy kigúnyoltuk Paddyt, felszabadító volt. Nem volt többé félelmetes. Vagy – ez érdekes – jóképű. A tupírozott haj nem jó üzlet. Az is segített, hogy megtudtam, más nőket is bántalmazott. A legádázabb ellenségemnek sem kívánom (konkrétan Sybil O’ Sullivannak, ámbár már nem emlékszem, min vesztünk össze), de többé már nem éreztem úgy, hogy én vagyok a hibás. Ő volt az első – és az utolsó – férfi, aki megvert. Neki, mindazonáltal, ez bevett szokása volt. Úgyhogy kinek a hibája volt? Igen, az övé. Akkor találkoztunk, amikor rossz passzban voltam: a legjobb barátaim mind párkapcsolatban éltek, anyám meghalt; nem volt apamin-

tám. Zaklatott voltam, mint Paddy, de legalább nem járkáltam körbe, és vertem be mindenkinek a képét. 12.29 ÉRKEZÉS KNOCKAVOYBA Két másodperccel azután, hogy leállítottam az autót, Considine ajtaja kinyílt. Keresztülgyalogoltam a füvön, majd be a házába. – Teát? – kérdezte. – Igen, igen. Oké, készen állsz, hogy meghallgasd az egészet? Már elküldtem sms-ben a főbb vázlatot, de a részleteket nem. – Készen? – kérdezte. – Annyira izgatottan várom, hogy még barlangászni sem mentem el. Micsoda áldozat. – Három órája csak azt figyelem, mikor hallom meg az autódat. – Mint egy magányos vidéki ember? – Pont mint egy magányos vidéki ember. Egy hullámhossz. – Figyelmeztetlek, Considine, nem vagyok valami büszke magamra. Egyszer sem perdültem oda Paddy elé, és mondtam neki: – Hah, valaha meg voltam őrülve érted, de ma már látom, hogy valójában egy tupírozott hajú vadember vagy. – Nagy kár – mondta együtt érzőn. – Kihagyott lehetőség. De azt biztosan mondtad: „De most már továbbléptem”? Nem? Nem. – Megértően bólintott. – Túl szappanoperás? – Pontosan, Considine! Ez az! Túlságosan szappanoperás. – Annak ellenére, hogy továbbléptél. – Igen, de ezt nem kellene mondani. – Mert ha mondod, akkor az olyan, mintha még nem léptél volna tovább. Paradoxon. – Igen, Considine, valóban paradoxon. Oké, ez történt az elejétől a végéig. Mindent elmeséltem. Még a kellemetlen részeket is. – Az első este szinte egy szót sem szóltam hozzá, és a térdem egyfolytában remegett. A második este mindazonáltal teljesen más történet – hencegtem egy kissé –, bocsánatot kellett kérnie azért, mert lilának nevezte a hajam! „Bíbor”, mondtam, és még meg is ismételtettem vele! – A legjobb dolog, amit tehettél, hogy szembeszálltál vele – vonta le Considine a következtetést. – Jót fog tenni neked, nem is kétséges. Már nem félsz attól, hogy Dublinban összefutsz vele?

– Nem. – Másrészről azért élvezetesnek sem találtam a gondolatot, de miért firtassuk a negatívumokat? VASÁRNAP, JANUÁR 25. Mindent bepakoltam. A házat kitakarítottam. Elbúcsúztam mindenkitől a városban. Be kell vallanom, könnyek között. Öt hónappal ezelőtt emberi roncsként érkeztem. Most pedig visszatérek a régi életemhez, nem teljesen a régihez, mert sosem leszek már az, aki akkor voltam, mielőtt Paddyvel találkoztam, de ésszerűen közel hozzá. Considine átjött, hogy segítsen a bőröndöket a kocsiba pakolni. Nem tartott sokáig. – Minden bent van? – csukta le a csomagtartót. – Igen! – rácsaptam a hátsó ablakra. – Minden. Mindketten túl kedélyesen és határozottan viselkedtünk, a kezünk olyan feltűnően lógott az oldalunkon, mintha hirtelen a normális méret tízszeresére dagadt volna. – Vissza fogsz jönni? – kérdezte. – Igen, valószínűleg valamelyik hétvégén, talán lánybulira. Ügyetlenül bólintott. Mindketten lóbáltuk az abnormálisan feltűnő kezünket. Némi csend után azt mondtam: – Köszönöm. Olyan kedves voltál hozzám, amíg itt voltam. Megosztottad velem a tévédet. Tanácsot adtál De Courcyval kapcsolatban. Megint bólintott. – Te is kedves voltál hozzám. A tranyóesték. A kölcsönadott vécépumpa. Amikor úgy berúgtunk, mint az ágyú. Hosszabb csönd. Azután megkérdeztem: – Nem jössz valamikor Dublinba a környezetvédelmi munkád miatt? – Nem. – Ó. Nem jössz Dublinba a barátaidat meglátogatni? – Nem. – Ó! – Nincsenek barátaim Dublinban. – Én csak a barátod vagyok! – mondtam eltökélten. – És Dublinban élek. – Ebben az esetben lehet, hogy meglátogatlak. – Jó. Úgy berúgunk, mint az ágyú.

– Már alig várom. Viszlát, Lola. Ránéztem. Sötét szem. Kócos haj. És istenem, tudod… Egy lépéssel közelebb léptem hozzá, ő is közelebb lépett, felé billentettem az arcomat, megragadta mindkét kézzel hátul a tarkómnál, és a száját az enyémre tapasztotta. Összeért az ajkunk. Néhány másodpercig így maradtunk, mozgás nélkül, mint egy filmbeli csóknál. Remegtem, mindketten tényleg remegtünk a vágytól, éreztem benne, éreztem magamban – mielőtt egymásba olvadtunk. Lassú, érzéki, térdet elgyengítő. Rossa Considine kivételesen jól csókol. 18.44 DUBLINI LAKÁSOMBAN Bridie, Barry, Treese és Jem várt otthon. – Elköszöntél az összes knockavoyi haverodtól? – kérdezte Bridie. – Igen. – Szomorú volt? – Igen. – Egy nap majd visszamegyünk látogatóba – ígérte. – Tim bátya házikója körülbelül hét év múlva megint szabad lesz egy hosszú hétvégére. GRACE A szombat anélkül múlt el, hogy összeszedtem volna a bátorságom, hogy meggyónjak Damiennek. És anélkül is, hogy De Courcy bemártott volna. A vasárnap is incidens nélkül múlt el. Aztán hétfő lett, és Damien felhívott a munkahelyéről. – Charlie és Angus ejtette a sztorit Deeről. – A hangja remegett az izgatottságtól. Tehát Paddy állta a szavát, és rávette a forrását, hogy vonja vissza a sztorit. Valószínűleg ez volt az egyetlen tisztességes dolog, amelyet valaha tett életében. Csak most, amikor tényleg megtette, hittem el. Még a hétvége folyamán is félig-meddig arra számítottam, hogy valamelyik újságban felbukkan a Deeről szóló sztori. – Megmentetted Dee karrierjét – mondta Damien. – Te is.

– De komolyan. Hamarosan kiírják az általános választásokat. Ha az lett volna, amit Paddy tervezett, már az Új Írország vezetőjeként vágott volna bele a kampányba. – Te kockáztattad az állásodat. – Aggódva tettem hozzá: – Ugye nem rúgtak ki? Nevetett. – Nem. Egy szó sincs a kiszivárogtatásról. Senki nem csinál nagy ügyet belőle. – Egy csomó sztorit le szoktak fújni, rutindolog. – Nem lesz semmi folytatása az ügynek. Minden rendben lesz. Hinni akartam neki. Így vagy úgy, de nagyon kemény hat hónap volt. Nyár óta elszántan próbáltam meg helyrehozni a kapcsolatunkat Damiennel és visszatérni a normális kerékvágásba. Talán most sikerülni fog. Talán végre magunk mögött tudhatjuk ezt a szörnyű De Courcy-epizódot. Már reménykedni is mertem, bár még nem lélegeztem fel, de a hétfő is anélkül múlt el, hogy De Courcy tönkretette volna az életem. Kedd dettó. Szerda dettó. Csütörtökön Teddy Taft miniszterelnök kiírta az általános választásokat. Ez nagyon jó hír volt. Paddy nyakig elmerül majd a kampányban. És öt hét múlva megnősül. Nem lesz ideje, hogy olyasvalakivel vesződjön, mint én. Úgy döntöttem, most már biztonságosan fellélegezhetek. LOLA HÉTFŐ, FEBRUÁR 2. Újra dolgozom. Lassú kezdetre számítottam. De nem! Vicces dolog történt. Sarah Jane Hutchinson a társasági élet királynője lett. A gazdag új barátja és a Zara Kaletskyhez fűződő „kapcsolata” együttes erővel juttatta a csúcsra. Vérebszerű térde ellenére mindenki a barátja akar lenni. Mindenki az ő bizottságában akar szolgálni. Mindenki az ő stylistját akarta alkalmazni… Igen! Kitartottam mellette a nehéz időkben, életemben egyszer jó lóra tettem. Most pedig készen állok learatni a gyümölcseit, feltéve, hogy össze tudom kapni magam, és nem égetek el drága ruhákat a fotózásokon.

A telefon csöngeni kezdett. GRACE Amikor anyu tudatta velem Bid végső diagnózisát, felhívhattam volna Damient a munkahelyén, de úgy döntöttem, hogy személyesen mondom el neki. A közelgő választások miatt naponta átlagban tizennégy órát dolgozott, országjáró buszokban bennrekedve, miközben iszonytató kampánykörutakról tudósított. Aznap tíz perccel éjfél előtt ért haza. – Itt vagyok – kiáltottam ki a nappaliból. – Itt vagyok. Kinyitotta az ajtót és vidáman odaszóltam neki: – Találd ki, mi van! Elszürkült az arca. Lassan leült a padlóra. (Még mindig sehol az új kanapé, még csak meg sem rendeltük.) – Csak mondd el, Grace! Nyilvánvalóan valami rossz hírre számított. Pedig hát én annyira vidám voltam… Aggódó arckifejezését nézve elementáris erővel hasított belém a rettenetes felismerés, hogy mi már sosem leszünk rendben. Annak a Selmával és Zarával töltött estének rendbe kellett volna hoznia a dolgokat kettőnk között, de íme, Damien és én félreértjük egymás hangulatát. – Bid röntgenje – mondtam. – Gyógyultnak nyilvánították. Nem erre számított. Szinte láttam, ahogy a szorongás felhője felemelkedik róla. – Tényleg? – Csak mosolygott és mosolygott. – Istenem, hihetetlen az a nő, nem? Megállíthatatlan. – A vén szatyor mindannyiunkat túl fog élni. – Azt hittem, nem fog felépülni – vallotta be Damien. – Nem is tudom, hogy én mit hittem, szerintem végig sem mertem gondolni. – Átkozottul jó hír – mondta Damien. – És még szuperebb – mondtam –, hogy újra lehet dohányozni. Hat hónap cigi nélkül, nélküled nem tudtam volna végigcsinálni – mondtam fellengzősen. – Természetesen a mi önfeláldozásunk tartotta életben, ugye, tudod? De ahelyett hogy nevetett volna, a hangulata megint elkomorodott. Mi a fene folyik itt?

– Valamit el kell neked mondanom – mondta Damien rettenetesen megviselten. Azonnal fejest ugrottam a rémületbe. A borzalmas rettegés csak erősödött, amikor azt mondta: – Be kell vallanom… Istenem, ne hagyd, hogy ez történjen… – Nem akartalak ezzel terhelni, amíg Bid állapota kétséges volt – mondta –, de elárultalak… Micsoda szörnyű szó: elárultalak. – Rohadtul mindent megpróbáltam, Grace. – Damien maga volt a megtestesült bűntudat. – De egyszerűen nem vagyok alkalmas arra, hogy ellenálljak. – Junóval? – Ugyan minek kérdeztem? Hát nem éreztem a szagát a házamban? A saját ágyamban? Tudtam, hogy ott volt. Mélyen legbelül tudtam. De annyira akartam, hogy ne legyen igaz, hogy hittem Damiennek, amikor azt mondta, semmi sincs kettőjük között. – Igen, néha Junóval is. – Néha Junóval is? – A zavar és a sokk megbénított. – Mások is voltak? Ez most jobb vagy rosszabb? Nehéz volt tudni, mert az egész annyira rettenetes volt. – Grace, várj! – mondta gyorsan Damien. – Most miről beszélünk? – Te mondd meg. – Elszívtam néhány cigarettát. Amikor Marnie-val Londonban voltál. Eltartott néhány másodpercig, amíg felfogtam. – Dohányoztál? Bólintott. – Ennyi az egész? Hát ezt éreztem, enyhe cigarettaszagot. És összetévesztettem a hűtlenséggel. – Megegyeztünk, és én nem tartottam be. – Semmi gond! – Hazudtam neked. – De kit zavar néhány dugi cigi? Ugye, nem csaltál meg? – Grace, az a kibaszott szó. Nem, nem csaltalak meg. – Ó, istenem, Damien, azt hittem… Úgy megkönnyebbültem. Én… – Ugrálnom kellett volna a megkönnyebbüléstől, de hirtelen rájöttem, hogy van még valami más is. Honnan jött? Miért most?

És akkor megértettem, hogy mindig is ott volt. Csak erre a pillanatra várt. – Mi az? – kérdeztem védekezőn. – A bűntudat sütött a szememből, ő pedig várta a választ. Egyikünk sem beszélt, és valamivel – bármivel – meg kellett törni a furcsa hangulatot. A padlónak támasztottam a lábam, hogy felálljak, de aztán megszólalt és én megfagytam. – Grace, tudok róla. Nem bírtam megszólalni. – Rólad és De Courcyról. Az a félelem, amelyet akkor éreztem, amikor azt hittem, Damien lefeküdt Junóval, semmi volt ehhez képest. Ez végtelenül, mérhetetlenül rosszabb volt. – Hogy? – Apró szócska volt. – Amikor együtt dolgoztatok az önéletrajzán. Nem tudtad… kihagyni. Kiáramlott belőlem az élet. A teljes létezésem eltűnőben volt, semmivé kezdett válni. Egyszerűen a lábamat sem éreztem. – Kérlek… – El akartam mondani, hogy semmi sem történt köztem és Paddy között. De ez csak a szó legszorosabb értelmében volt igaz, és túlságosan tiszteltem Damient ahhoz, hogy ezzel a szarral próbáljam meg átverni. – Aztán az összevert arcod, a cigarettanyom a kezeden. A sztori arról, hogy megbotlottál a járdakőben. – Damien halkan nevetett, és megrázta a fejét. Megrémültem. Azt gondoltam, hogy elhitte. Hogy lehettem ennyire hülye? – De miért nem mondtál semmit? – A hangom rekedt volt. – Ha hazudni akartál, azon mit változtatott volna, ha elmondom, hogy tudom? Ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Már akkor rájöttem erre, miközben éppen megtörtént. Elborított a szégyen – a vegytiszta szégyen, nem az a forró, hőzöngő, hangos fajta, amikor átmész védekezésbe, és úgy teszel, mintha semmi rosszat nem tettél volna. Tudtam, hogy vétettem. Damien nem bízott meg könnyedén, ez ritka és értékes dolog volt, én pedig úgy bántam vele, mintha egy olyan ócska alsógatya lett volna, amellyel az ablakot szoktuk pucolni. Sokkal jobban megbántottam ahhoz, hogy valaha is meg tudjon bocsátani.

– Hat hónappal ezelőtt volt. Hogy tudtál ezzel együtt élni? – Ez döbbentett meg igazán. – Anélkül hogy egy szót is szóltál volna? – Mert szerettelek. Veled akartam maradni. Helyre akartam hozni, ha lehetséges. Ó, Krisztusom… Hullámokban tört rám a szégyen, ahogy visszaemlékeztem, Damien miképpen akarta helyrehozni a kárt, amelyet én okoztam. Bankkölcsönt szerzett, hogy másikat vehessek az autó helyett, amelyet Paddy felgyújtatott. Újjáélesztette a randi éjszakákat, hogy újra lángra lobbantsa a kapcsolatunkat. Leszokott a dohányzásról, hogy életben tartsa a nagynénémet. Hányni akartam. – De miért nem voltál dühös rám? Rám nézett. Meglepettnek tűnt – aztán csaknem megvetőnek. – Dühös voltam. Még most is dühös vagyok. – Szinte kiköpte a szavakat, és hirtelen megértettem a dühe teljes mértékét. Nem próbálta többé elrejteni, kegyetlen és félelmetes volt. – Ne hibáztasd magad, hogy nem tudtad előlem elrejteni a De Courcy iránt érzett vonzalmadat – mondta hűvösen.– Még ha nem jöttem volna is rá magamtól, De Courcy gondoskodott róla, hogy elmondja. Tátott szájjal ámultam. – Az este Selmával és Zarával – mondta. – Még azelőtt felhívott, hogy hazaértél volna. Szóval ezért nem válaszolt a hívásaimra aznap este. – Damien… – Könnyek ömlöttek végig az arcomon. El akartam neki mondani, hogy átmeneti őrültség volt, de most már jobban vagyok. Könyörögni akartam, hogy bocsásson meg, de tudtam, hogy nem fog megbocsátani, mert nem is lehetett. A legrosszabb, a legelviselhetetlenebb az egészben az volt, hogy Damien előre figyelmeztetett, hogy ez fog történni. Múlt nyáron, amikor a decourcyitis sűrűjében voltam, mondta, hogy ha valamelyikünk megcsalná a másikat, talán túljutnánk rajta, de sosem lenne minden a régi kettőnk között. Az ártatlanság és a bizalom mindörökre elveszne. – Tönkretettem, igaz? Nem volt öncélúan durva, de csak egy válasz volt lehetséges. – Igen.

Anyu kinyitotta a bejárati ajtót. – Grace? Mit csinálsz itt? Hol a kulcsod? – Szükségem van tizenhat euróra, hogy kifizessem a taxit. – A járdaszegélynél várakozó jármű felé biccentettem. – Miért jöttél taxival? És miért nem tudod kifizetni? – Nem találom a kocsikulcsomat. Vagy a pénztárcámat. – Hol fogunk tizenhat eurót találni? Át kell kutatnunk az apád üvegjeit. – Apu egycentes érméket gyűjtött régi befőttesüvegekben. – Akkor megyek és megmondom a pasinak, hogy eltart egy darabig. – Ledobtam a hátizsákomat, és visszaindultam lefelé a lépcsőn. – Grace, jól vagy? Olyannak látszol, mintha… – Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy itt mindig lesz egy ágy számomra? Anyu rám bámult, az arca megváltozott, és sugárzott a megdöbbenéstől, amint megvilágosodott a felismeréstől. – Azért jöttem, hogy a szavadon fogjalak – mondtam. – Mi történt? – suttogta. – Paddy de Courcy. – Paddy de Courcy? Ő győzött. MARNIE Kérlelhetetlenül a felszín felé emelkedett. …Még mindig itt vagyok… Még mindig élek… Kétségbeesetten vágyott a felejtésre, megpróbálta visszanyomni magát a semmibe, de újra feljött, mint a műanyag palack, amely felbukkan a víz felszínén. Vége, visszatért, tudatánál volt, még mindig – csüggesztően – élő volt. Mire lenne szükség? Automatikusan az üveget kereste. Amelyik mellette volt, felborult, és a tartalma kifolyt a szőnyegre, keresnie kellett egy másikat. Felállt. Olyan érzés volt, mintha valaki más működtette volna a lábát, hangos dudorászás volt a fülében, és a nyelve vastag és zsibbadt volt, mintha viasszal lett volna borítva. Valaki másnak a lábán lebotorkált a lépcsőn a hallba, ahol villogott a kijelző az üzenetrögzítőn. Nem emlékezett, hogy mióta félt attól, hogy meghallgassa az üzeneteket, de ez volt a helyzet. (Ugyanez volt

a postával: még csak ránézni sem bírt, nemhogy kinyitni a borítékokat és csinos kupacba rendezni őket.) Jobban teszi, ha meghallgatja az üzeneteket, már négy napja magánkívül volt, valami történhetett. Amikor anyu hangját meghallotta, beleharapott a hüvelykujjába, hogy elfojtsa a félelmét. De jó hír volt. Bid jobban volt. Túl zsibbadt volt, még mindig túlságosan eltompította a másnaposság, hogy örülni tudjon. De tudta, hogy megkönnyebbült, egyszerűen csak túl kába volt, hogy átérezze. Volt egy második üzenet is. Megint anyutól. Damien és Grace szakítottak. Grace elköltözött a közös házukból, és most a régi hálószobájában lakik. – Paddy de Courcyhoz van valami köze – mondta anyu –, nincs túl jól. Ez olyan megdöbbentő hír volt, hogy Marnie leült a hideg parkettára, és újra meg újra meghallgatta az üzenetet, csak hogy megbizonyosodjon, jól hallotta. Nehéz volt elhinni. Úgy tűnt, Grace és Damien annyira… együtt vannak. Elválaszthatatlannak tűntek. Nyilvánvalóan Paddy de Courcy még hatalmasabb, még pusztítóbb erejű volt, mint hitte. Örülnie kellett volna. Örülni, hogy Grace megfizette az árát annak, hogy olyan valakivel kezdett, akivel nem kellett volna. És örülni, hogy ő maga nem volt az egyetlen, akit Paddy de Courcy tönkretett – végül is, ha az erős, félelmetes Grace-szel megtörténhetett, akkor bárkivel megtörténhetett. De meglepetten tapasztalta, hogy valami beszivárog azon a bizsergő erőtéren keresztül, amely az érzéseit vette körbe. Szegény Grace, gondolta, a részvét egy szikrája melegítette át a tompa szívét. Szegény, szegény Grace. GRACE Kinyitottam a hálószobaajtót és a lépcsőfordulóban összetalálkoztam Biddel. – Szarul nézel ki – mondta. – Neked is jó reggelt – mondtam megviselten.

Abban igaza volt, hogy nem hasonlítottam saját magamra. Három éjszakával azelőtt, amikor Damiennel szakítottam, valamiféle átváltozáson mentem keresztül, amíg aludtam. Amikor lefeküdtem, harmincöt éves voltam, mire reggel felébredtem, a szemüregem visszahúzódott a koponyámba, és hirtelen úgy néztem ki, mintha már négyezer éve bolyongtam volna a földön. Elhagytam a házunkat – az otthonomat – kedd este, és amikor szerda reggel dideregve felébredtem anyu vendégszobájában, arra gondoltam, túl kell élni a mai napot. Csütörtökön ugyanez történt. Most péntek volt, és mantraként zakatoltak a szavak a fejemben: „csak éljem túl a mai napot”. – Megyek dolgozni – mondtam elgyötörten. – Este itt leszel? – kérdezte anyu. – Életem teljes hátralévő részében itt leszek. Átvergődtem a pénteken, aztán átvergődtem a hétvégén, oly módon, hogy a nagy részét átaludtam. Marnie hívott, hogy kimérten az együttérzéséről biztosítson, és ha nem lettem volna ennyire lehangolt, az a tény, hogy hajlandó szóba állni velem, felvidított volna. De vigasztalhatatlan voltam. Aztán megint hétfő volt, és éppen azzal biztattam magam, hogy csak annyit kell tennem, hogy túlélem az aznapot, amikor kinyílt a hálószobám ajtaja, és Bid egy kis bézsszínű tubust dobott felém a szobán keresztül. – Mi ez? – Alapozó. Mi vettük neked. Közösen. Kend magadra! Eldörzsöltem egy tenyérnyi trutymót az arcomon, ami enyhítette egy kicsit a halálsápadtságot. De a szürkeség pillanatokon belül megint a felszínre tört, átütve a homokszínen. Túljutottam a hétfőn is, és túljutottam a kedden is, és amikor kedd éjjel anyu jött, hogy szép álmokat kívánjon, azt mondtam: – Már egy hete. Egy teljes hete. – Nem hallottál felőle semmit? – Tudta, hogy nem. Feltételeztem, csak beszélgetni akart. – Semmit? – Nem. És nem is fogok. Nem lesz békülés. Vége. Tudtam, hogy nem fog nekem megbocsátani, de elfogadtam.

Ez volt az egyetlen jó dolog. Nem ábrándoztam arról, hogy Damien megérkezik, hogy magának követeljen. Nem hívogattam, vagy mentem haza könyörögve, hogy bocsásson meg. Ismertem Damient. Azok a tulajdonságai, amelyekbe beleszerettem: a függetlensége, a saját igazába vetett hite, az alapvető vonakodása, hogy megbízzon egy másik emberben, most akadállyá váltak. Megbízott bennem, visszaéltem a bizalmával. Ezt nem lehetett helyrehozni. Feküdtem az ágyon, a múlt nyárra gondoltam, és vadul kívántam – grimaszolva, és a vágyakozás erejétől ökölbe szorítva a kezemet –, hogy bárcsak visszamehetnék az időben, hogy megváltoztassam a dolgokat. – Mit csinálsz az arcoddal? – kérdezte anyu. – Azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben, hogy megváltoztassam a dolgokat. Hiányzik – mondtam. – Hiányzik, hogy nem beszélhetek vele. A kezdetektől fogva szánalmasan szerelmes voltam belé. Még a bulikon is – amikor nagy ritkán el tudtam rángatni egybe – ő volt az egyetlen, akivel igazán beszélni akartam. – Elmondtad neki? – Ó, nem. Mi nem olyanok voltunk. De tudja. Tudta. – Akkor minek bonyolódtál bele ebbe az ügybe De Courcyval? – kérdezte anyu szinte elkeseredve. – Nem tudom. – Tényleg nem értettem. Unalom? Kíváncsiság? A jogosultság érzése? Mind szégyenteljes okok. – Az emberek, az emberi lények – mondtam tehetetlenül – elbaszottak. Miért csináljuk azt, amit csinálunk? – Úgy beszéltem, mint Marnie. Most először megértettem, hogy milyen a kétségbeesés, amely úgy haladt rajta keresztül, mint a fekete öltésnyomok. LOLA HÉTFŐ, FEBRUÁR 23., 19.11 BRIDIE LAKÁSÁBAN „Táncolj, hugicám, táncolj!” – biztatott Bridie. A VIP magazin nagyon különleges mellékletet jelentetett meg a De Courcy-esküvő alkalmából. Bridie kiszedte az összes Paddyt ábrázoló fényképet, és szétszórta a padlón szőnyegmintának.

– „Gyerünk, hugicám, táncolj!” – Hugicám? – Néztünk egymásra Treese-szel. Talán egy slágerből vette? Sosem lehetett tudni, hogy Bridie honnan veszi ezeket a kifejezéseket. Egy Billy Idol-albumot játszott le éppen – azt sem lehetett tudni, hogy a CD-ket honnan veszi –, és mindannyian táncoltunk, és be kell vallanom, hogy ragyogtam a boldogságtól, hogy Paddy mosolygó képén taposhatok. – Mennyi az esélye annak, hogy az esküvő napján visszaesel? – kérdezte Bridie. – Majd kiderül idővel, gondolom – válaszoltam. Bridie-nak nem tetszett a válasz. – Természetesen nem fogsz visszaesni! – Akkor meg miért kérdezed… – Költői kérdés, költői kérdés. Túl vagy rajta. Jelenjünk meg hívatlanul a K klubban, hogy konfettit szórhass. – Inkább ne. – Nem vagy elég jól ahhoz, hogy konfettit szórj az esküvőjén? – Bridie szeme összeszűkült. – Nem egészen erről van szó, de ahhoz sincs kedvem, hogy rohadt paradicsomot dobáljak. – Akkor mi a francos értelme volt annak a csodálatos leszámolásnak? – Szembenézni a félelmekkel, ennyi. És már sokkal jobban vagyok, jól megy a munka. Enyhe kifejezés! Tele voltam munkával. Amikor visszatértem, eleinte nehezen akart beindulni, de most már csúcsformában voltam, a topon. Bármit csináltam, sikeres volt – nem dicsekvés, nem, nem dicsekvés, egyszerűen így volt. Válogathattam a munkák közül, elvállaltam a legjobban fizető, legérdekesebb munkákat, a többit pedig lepasszoltam – igen – Nkechinek. Miért is ne? Kitűnő stylist. Plusz elszenvedett néhány veszteséget. Rosalind Croft elhagyta a férjét, a rettenetes Maxwell Croftot. Példátlan eset. A társasági feleségek nem hagyják el a társasági férjeiket, ez mindig fordítva szokott lenni. Rosalind Croftnak nem volt szüksége stylistra, mert egy fityingje sem volt, hogy megfizessen egyet. Nkechinek egy jövedelmező ügyféllel kevesebbje volt.

– Emlékszel arra a leveses éjszakára? – kuncogott Bridie. – Amikor letáboroztál Paddy bejárati ajtaja előtt, és arra kértél, hogy vigyek neked levest. Istenem, micsoda félcédulás voltál. – Haha, igen, valóban. – Volt néhány olyan hónap, amikor azt hittem, sose leszel többé normális. – Én se hittem, hogy egyszer majd megint normális leszek – mondtam, visszaemlékezve, hogy mennyire nyomorúságosan éreztem magam. – De most már határozottan visszatért az életed a rendes kerékvágásba – mondta elszántan Treese. – Sosem hittem, hogy megtörténik, sosem hittem, hogy megtörténhet, de a De Courcy által ejtett sebek begyógyultak – mondtam. – Nézz csak meg most – végigsimítottam magamon jelezve a fényesen csillogó hajat, a nyugodt viselkedést és a megállás nélkül csöngő telefont. Nem volt szükséges erről beszélni Bridie-val, de tudtam, sosem leszek ugyanaz az ember, aki a Paddyvel való találkozás előtt voltam. Kevésbé vagyok naiv, és kevésbé bizakodó – de talán ez nem is rossz dolog? Kevésbé rémült is. Nem félek attól, hogy újra Dublinban vagyok. Valójában nagyon kellemes újra a saját lakásomban lenni, a tévével, amely az összes csatornát fogja, a dolgok kellős közepében, hogy röfögő férfiak birkóznak hajnali négykor az ablakom előtt. Az átmenet, természetesen, nem volt teljesen zökkenőmentes. Hiányzott néhány dolog Knockavoyból: a béke, a tisztaság, a tengeri levegő – a hajamra gyakorolt romboló hatása ellenére – és természetesen a rengeteg barát. Gyakran gondoltam rájuk nagy szeretettel. Főnök, Moss és Tanár úr emlékét enyhe félelem kísérte, hogy beváltják az ígéretüket, és meglátogatnak Dublinban. Mrs. Butterly is eszembe jutott mindennap, különösen amikor meghallottam a Coronation Street főcímzenéjét. A többiekre is sűrűn gondoltam. Néha naponta kétszer is. Vagy még többször, például amikor egy hibrid Prius ment el mellettem az utcán.

Vagy észrevettem egy férfit kócos hajjal, vagy meghallottam a barlangászás szót, vagy zuhanysapkát húztam, vagy tortillachipset ettem, és a morzsát a földre szórtam. Vagy Fantát ittam, vagy megláttam valakit, amint feldobott egy pénzérmét, vagy a tévéműsorban az Esküdt ellenségeket néztem. Vagy új izzót vettem az éjjeli lámpába, vagy azon tűnődtem, hogy kellene-e házi koleszterintesztet végeznem, vagy kipróbáltam egy újfajta ízesítésű gyümölcsturmixot. (Ezek már nem knockavoyi emlékek, úgyhogy nem számítanak ebbe a jelenségbe.) Considine gyakran küldött sms-t, a fejlődésemről érdeklődött. Mindig azt válaszoltam: – Tele munkával, Considine. Eleinte kissé túlozva a munka mennyiségét. Fontos volt, hogy azt higgye, jól vagyok. Kulcsfontosságú szerepe volt a rehabilitációmban, és megérdemelte, hogy a megelégedés melege járja át. Mindazonáltal nem tett említést a dublini látogatásról, és nem úgy, mint Főnök, Moss és a Tanár úr esetében, az ő látogatásának tényleg örültem volna. De hát ilyenek a férfiak. Hazugok mind. Semmi keserűség, nem, csak egyszerűen így van. GRACE El ne felejtsd feltenni azt az alapozót – sétált be Bid a szobámba minden reggel. Ebben a házban nem volt magánélet. Sem magánélet, sem fűtés, sem süti. – Nem költjük a nehezen megkeresett nyugdíjunkat… Hívtuk anyut. – Elég volt ebből – mondta. – Elviszlek dr. Zwartkophoz. Lehet, hogy vérszegény vagy, vagy ilyesmi. – Nem vagyok. – Tudtam, hogy mi a bajom. – Anyu nem megyek orvoshoz. Dolgozni megyek. De anyu felhívta Jacintát, és azt mondta neki, hogy késni fogok – harmincöt éves voltam, és az anyám igazolta, hogy beteg vagyok –, és belementem, mert nem tudtam tiltakozni. Elfelejtettem, hogy is kell csinálni; ez olyan képesség volt, amely valaha jellemző volt rám, de többé már nem. – Érdekes – elmélkedett anyu, amint az orvoshoz menet álltunk a forgalomban. – Vannak olyanok, például Marnie is ilyen, akiket meg-

szépít a szívfájdalom. Furcsán ragyognak. – Majd a szája elé kapta a kezét. – Sajnálom, Grace, nem gondolkodtam! Dr. Zwartkop nő volt – anyu nem tűrt volna meg senki mást, és elég jóban volt vele ahhoz, hogy Priscillának szólítsa. Ahhoz is elég jóban voltak, hogy bejöjjön velem a rendelőbe, mintha hatéves volnék. – Elküldhetném vérvizsgálatra… – De semmit sem találnának – mondtam. Priscilla bólintott: – Szerintem találnának valamit. – Egyéb javaslat? – kérdezte anyu. – Antidepresszáns? – Antidepresszáns – próbált rábeszélni anyu. Megráztam a fejem. – Valami, ami segít elaludni? – kérdezte Priscilla. – Valami kellemes altató? – javasolta anyu kedvesen. Megint csak ráztam a fejem. Az alvással nem volt gondom. – Levágathatná a haját. Vagy… – Priscilla egy újabb javaslaton gondolkodott – vagy egy futó kaland, vagy egy vakáció. – Megvonta a vállát: – Vagy mind a három. – Kösz – mondtam. Talán egy vakáció… – Ugyan már, anyu. Dolgoznom kell. Mire munkába értem, dél volt. – Talán ki kellene venned néhány szabadnapot – sürgetett T. C. – Mennyi szabadságod maradt még? – Néhány hét. – Menj el valahová. Egy napsütötte helyre. Bementem Jacintához, aki nem volt részvét nélkül. – Valamelyik Kanári-sziget? – javasolta. – Lanzarote? Az évnek ebben a szakaszában szinte semmibe sem kerül. De nem volt kivel mennem. Tehát egyedül megyek, döntöttem el. Jó gyakorlás lesz az életem hátralévő részére. Aznap este Marnie felhívta anyut telefonon. Hosszú ideig beszéltek, majd anyu átadta nekem a kagylót. – Beszélni akar veled. – Hallom, vakációzni mész – mondta Marnie. – Igen. – Elmehetek veled.

Ez olajág volt. Megérintette a szívem. – Nem fogok inni – ígérte. Természetesen fog inni, de jobb volt, mint egyedül menni. LOLA SZOMBAT, MÁRCIUS 7. Paddy megnősült. Tele vannak vele a hírek. Nem kimondottan ugrándozom körbe a lakásomban a kalapomat a levegőbe dobálva, mintha most nyertem volna nyolcmillió eurót, de nem is estem vissza. Nem követeltem nem darabos levest, semmi autózás összevissza a városban figyelem és elővigyázatosság nélkül. A nap „békésen” telt. VASÁRNAP, MÁRCIUS 8., 17.05 CSENG A TELEFON Bridie az. – Akarsz Knockavoyba menni a jövő héten? – kérdezte. – Szent Patrik-napi vakációra? – Azt hittem, Fonchy kuzinod lefoglalta a házat. (Egy másik különös nevű rokon, ezek kifogyhatatlanok?) – Le is foglalta, de leesett a létráról. Átmenetileg megvakult, nem vezethet. Elmegyünk? 17.08 Üzenetben értesítettem a knockavoyi haverokat a közelgő érkezésemről. GRACE Tenerifére mentünk. Egy kis apartmant béreltünk egy üdülőfaluban, amelyet úgy csináltak meg, hogy halászfalunak nézzen ki. Körülbelül negyedház volt, és Marnie meg én voltunk az egyedüli kilencven év alattiak. Mindennap a nyugágyban feküdtünk a gyenge márciusi napon, én egyik krimit olvastam a másik után, Marnie pedig olyan emberek önéletrajzát olvasta, akik öngyilkosságot követtek el. Minden este ugyanabban az étteremben vacsoráztunk, és minden éjjel mindketten tizenkét órát aludtunk.

Vigyáztunk egymásra, megtaláltuk az elveszített könyveket és napszemüvegeket, bekentük egymást naptejjel, figyelmeztettük egymást, hogy ne töltsünk túl sok időt a napon. Sem Paddyt, sem a keserű öszszeveszésünket nem hoztuk szóba. Két gyenge, lábadozó beteg voltunk, aki megtette a másiknak azt, amit saját magának nem volt képes. Úgy döntöttem, nem érdekel, ha Marnie iszik – de állta a szavát, és nem ivott. Lehet, hogy csak ennyi kellett – gondoltam kényszeredetten. Két hét a Kanári-szigeteken, és kigyógyult az alkoholizmusból. Sokat beszélgettünk, amíg a hátunkon fekve napszemüvegben néztük a napot az égen. – Vicces, hogy az életünk mennyire hasonlít – mondtam. – Úgy érted, mindkettőnket elhagytak. – Igen, azt hiszem. – Az én hibám volt, hogy te és Damien szakítottatok? – kérdezte. – Mert annyi időt töltöttél velem? De tudtam, hogy valójában örültem a lehetőségnek, hogy a hétvégéket Londonban tölthetem, mert távol tartott attól a dagályos szörnyűségtől, amivé a Damiennel való kapcsolatom vált. Amikor már túl voltunk a vakáció felén, biztos voltam benne, hogy Marnie nem fog inni. Aztán a nyolcadik napon egy könnyes telefonhívás Daisytől – és ennyi volt. Megint megállás nélkül ivott. Három napig senkivel sem beszéltem. Csak olvastam, feküdtem a nyugágyon, és hagytam, hogy a nap melegítse a szemhéjamat. Időnként visszamentem az apartmanba, hogy ellenőrizzem, Marnie életben van-e még. Minden ötödik vagy hatodik órában magához tért, elment vodkát venni, megitta, majd újra elájult. Kötelességtudón kiöntöttem, ami a palackban maradt, de amikor magához tért a kómából, nem próbáltam megakadályozni, hogy lemenjen a boltba, és még több vodkát vegyen. Három nap után abbahagyta, mintha kifogyott volna abból az önutálatból, amely az ivászatot táplálta. – Sajnálom – suttogta. – Semmi baj. Ne aggódj. Elég jól vagy ahhoz, hogy elmenjünk este vacsorázni? – Talán. Nem tudom. – Főzhetek is. Napok óta nem ettél. Muszáj enned valamit.

Össze volt zavarodva. A kábulaton keresztül kérdezte: – Miért vagy ilyen kedves hozzám? – Mert szeretlek. – A szavak előbb hagyták el a számat, mintsem végiggondoltam volna őket. – A testvérem vagy. Mindig szerettelek. És mindig is szeretni foglak. – Miért nem vagy rám dühös az ivás miatt? – kérdezte Marnie. Megint akaratlanul törtek elő a szavak. – Mert nem tudok semmit tenni ellene. – Ez nem azt jelentette, hogy nem törte össze a szívem, mert összetörte, de most már tudtam, hogy nem volt semmi, amivel változtathattam volna a dolgokon. – És Marnie, te sem tudsz tenni semmit ellene. Nincs választásod, valaha azt gondoltam, hogy van, de nincs. Ugyanolyan tehetetlen vagy, mint én. A legfurcsább érzés volt – megbocsátottam neki. Nem fogja abbahagyni az ivást, ezt most már tudtam. Semmi sem tudja megállítani. Addig fog újra és újra inni, amíg – előbb vagy utóbb – halálra issza magát. De már azért is megbocsátottam neki. LOLA SZERDA, MÁRCIUS 14., 18.59 Bridie, Barry, Treese, Jem, Gwen és én megérkeztünk Tim bátya kunyhójába. Mindannyian együtt Treese új sportterepjárójában. (Vincent ajándéka.) (Vincent nem volt velünk.) 19.03 Kinyitottunk egy üveg bort. 20.08 Kopogtak az ajtón. – Ez Considine lesz. – De amikor kinyitottam az ajtót, ki állt ott? Csak Chloe! Igen, Chloe! Csillogott a szeme, a haja fénylett, a ruhája divatos, mint mindig. Boldog ölelések. Büszke bemutatás. Túlságosan tolakodó stírölés Bridie, Barry, Jem és Gwen részéről, kissé diszkrétebb bámulás Treese részéről.

Erős italok. Emelkedett hangulat. Be a városba. Knockavoy zsúfolásig megtelt látogatókkal. Mindenütt emberek. Senki sem gyanította, hogy Chloe tranyó, egyszerűen azt hitték, hogy az átlagnál kissé magasabb, kissé testesebb dublini lány. A barátaim odavoltak Chloe-ért. – Csupa élet és kacagás – mondogatta állandóan Bridie. (Fogalmam sincs, honnan vette ezt a kifejezést. Bridie vonzódik a különös kifejezésekhez.) – Nem estem belé, mert veled ellentétben, Lola, nekem nincsenek leszbi hajlamaim, de csupa élet és kacagás. Bridie rettenetesen részeg. Mindannyian rettenetesen részegek vagyunk. Csodás, csodás éjszaka. VASÁRNAP, MÁRCIUS 15., 12.09 Elég rosszul voltam. Jem és Gwen átcipelte a kanapét a ház háta mögé – túl másnapos voltam, hogy én magam csináljam –, aztán ráfeküdtem, és összegömbölyödtem a paplan alatt. Szemmel tartottam Considine házát, remélve, hogy meglátom és integethetek neki, de nem bukkant fel. Lenn van a barlangjában, nem is kétséges. 14.14 Treese felkelt. 14.22 Treese visszafeküdt. 17.01 Barry segítségével Bridie levánszorgott a földszintre. Reggel óta csak hányt. – Pirítóst – nyöszörögte. 20.27 Jem és Gwen vacsorát főzött. Kinyitottak egy palack bort. Óvatos kortyintások. Hirtelen mindenki beszélni kezdett, és a szín visszatért az arcunkba.

21.19 Kopogtak az ajtón. – Ez Considine lesz. – De amikor kinyitottam az ajtót, ki állt ott? Csak Chloe! Igen, Chloe! Megint! Ezúttal másik ruhában, de ugyanolyan káprázatosan. Örömmámorban úsztam, igen, örömmámorban, hogy újra láthatom. Nem tudom, miért voltam csalódott. Erős italok. Emelkedett hangulat. Be a városba. Knockavoy zsúfolásig megtelt látogatókkal. Mindenütt emberek. Ismét senki sem gyanította, hogy Chloe tranyó, egyszerűen azt hitték, hogy az átlagnál kissé magasabb, kissé testesebb dublini lány. A barátaim megint odavoltak Chloe-ért. – Csupa élet és kacagás – mondogatta állandóan Bridie. Elhatároztam, hogy számolom, Bridie hányszor mondja – csupa élet és kacagás –, de a negyvennyolcadik után abbahagytam. Bridie rettenetesen részeg. Mindannyian rettenetesen részegek vagyunk. Csodás, csodás éjszaka. Nem igazán élveztem. HÉTFŐ, MÁRCIUS 16., 6.14 Mindössze két órát aludtam, de már ébren vagyok. Considine-re gondolok. Szeretnék találkozni vele. Nagyon szeretnék. Muszáj, hogy elérjem, mielőtt elkezdi feltenni a műkörmöt és a szilikonbetétes melltartót, és megint Chloe-vá alakul. Akár most is mehettem. Kimásztam az ágyból és pizsamában keresztülmentem a füvön a házához. Kopogtam. Semmi válasz. Hangosabb kopogás. Semmi válasz. Megint kopogtam, ezúttal olyan hangosan, hogy nem hallottam, ahogy tiltakozott: – Az éjszaka közepén! – Engedj be, mérges mackó, Lola vagyok! Kinyitotta az ajtót, és beviharzottam mellette. A haja kócos, az arca álmos. Kék tréningnadrágot és koszlott szürke pólót viselt. (Megkönynyebbülten láttam, hogy Chloe minden nyomát eltávolította.) – Mint az ágyú? – kérdeztem együtt érzőn. – Mint az ágyú – válaszolta gyászosan. – Te? – Igen. – Teát? – Nem.

– Valamit? – Nem. – Ideülsz mellém? Megmozdultam. Felbátorodtam. – A válladra hajthatom a fejem? – Igen. – Átölelhetlek? – Igen. Egymás mellett ültünk másnapos csöndben. Figyelemre méltón kellemes. – Considine – köszörültem meg a torkom. – Sosem hittem volna, hogy valaha ezt fogom mondani, de örülök, hogy látlak. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogunk találkozni egész hétvégén. – Azt hittem, kedveled Chloe-t. Chloe csak a te kedvedért tért viszsza a nyugdíjból. – Kedvelem Chloe-t. Kedves tőled, hogy ennyit fáradtál. De téged is kedvellek. A kezével megdörzsölte a borostás állát. Reszelős hang. Szexi, ez az igazság. – Én is kedvellek téged, Lola – mondta. Csend. – Nagyon, nagyon kedvellek. – Újabb csönd. De nem a szokásos csönd. Olyan csönd, amikor az érzelmek hullámzanak. – Nagyon. Hiányoztál, amióta csak elmentél. Szünet, amíg mérlegeltem, mit mondjak. – Te is hiányoztál nekem. – Állandóan rád gondoltam. Újabb szünet. – Én is állandóan rád gondoltam. – Mindennap gondoltam rád. Újabb szünet. – Én is mindennap gondoltam rád. Ásított. Én is ásítottam. – Jobb, ha visszafekszem – mondta. Úgy tűnt, megrendíti a gondolat. Elfordította a fejét, hogy rám nézzen. – Szeretnél jönni? A szemébe bámultam. – …Ööö… igen. – Jó! – Egy Considine-re nem jellemző hirtelen vigyor, és felkapott a karjába – engem cipelt! Halálra váltam. – Tegyél le! Megfájdul a hátad. Hatalmas nagy fenekem van. – Tökéletes feneked van. – Felfelé ment a lépcsőn. Még csak ki sem fulladt. – Hogyhogy ilyen erős vagy? – Barlangászat.

Berúgta a hálószobaajtót, amely megremegett a rúgás erejétől, aztán letett az ágy közepére, amely még mindig meleg volt a testétől. Minden túl gyorsan történt. Megrémültem. – Semmit sem aludtunk, Considine. Aludjunk egy kicsit. – Ahogy akarod. Bemásztam a paplan alá, de magamon tartottam a pizsamámat. Ő is magán tartotta a ruháját. Hozzábújtam, szorosan magunk köré tekerve a paplant. Kezdtem elszenderedni, de úgy éreztem, spontán öngyulladás fenyeget. – Nagyon melegem van, Considine. – Nekem is. – Leveszem a felsőmet. – Én is. Kigomboltam a pizsama felsőmet. Áthúzta a fején a pólóját. Meleg puha bőr simult az enyémhez. Kemény izmok. Feszes has. Ó, finom. Behunytam a szemem, és újra felvettem az alvó testhelyzetet. – Még mindig melegem van, Considine. – Nekem is. De amikor minden ruhadarabtól megszabadultunk, csak még melegebb lett. A szabadjára engedett végtagjaim összegabalyodtak az övéivel. Megemelkedtem, és az erekciója nekiütközött a combomnak. – Sajnálom – mondta. – Ne törődj vele. – Inkább törődnék vele, ha nem bánod. – Nem bánom. – Tetszett neki. Átkozottul mesés volt. Nem volt pornó. Nem voltak prostituáltak. Csak egy testhelyzet. Koncentrált. Intenzív. Könnyedén tartotta magát a feszes karján, mintha csak fekvőtámaszokat csinálna, lassan mozgott bennem ki és be, miközben a szemembe nézett. Azt hittem, meghalok. 15.01 Arra ébredtem, hogy Considine telefonja kettőt csipogott. Elolvasta az üzenetet. Átadta a telefont. – Neked szól. Lola, Considine-t lovagolod? Bridie-tól jött. Igenlően válaszoltam. Újabb üzenet jött.

Fejezd be. Indulunk. Treese el akarja kerülni a csúcsforg.-t – Considine, mennem kell. – Maradj! – mondta. – Nem lehet – válaszoltam. – Egy fontos munkám van holnap. – …Holnap. De én… – bármit akart is mondani, nem fejezte be. – Még mindig nagyon elfoglalt vagy? – Ó, nagyon elfoglalt. – Igen, bőven volt munkám, de egy kicsit rá is játszottam. – Semmi jele a lassításnak? – Semmi jele. – És jól érzed magad? – Kitűnően. – Örülsz, hogy újra Dublinban lehetsz? – Rettenetesen. – …Oké. Nos, Nem tudom ér-e valamit, vagy sem, de mondanom kell valamit. Fontos. – Mi az? – Chloe mindig itt lesz neked, amikor csak akarod. Chloe? Nem erre számítottam. – Kedves tőled – mondtam kimértem. – Egyedül is kitalálok. 15.38 A KOCSIBAN – Tehát! – mondta Bridie. – Te és a tranyó pasi! – Nem komoly – feleltem idegesen. – Vakációs románc. – Lehet, hogy meglátogat Dublinban? Csukva maradt a szám. Considine nem említett látogatást, és én sem. – Mi bajod van? – kérdezte Bridie. – Semmi. De nem semmi volt. Fájdalmasan érintett, hogy Considine Chloe barátságát ajánlotta fel. Nem azt mondta: – Én itt leszek neked, amikor csak akarod. – Hajlandó volt felajánlani a tranyó alteregóját, de saját magát nem.

GRACE Március 19-én, az általános választások napján érkeztem haza. – Dee Rossini pártja várhatóan jól fog szerepelni – tudatta velem anyu. – Jó, jó. – A legkevésbé sem érdekelt. Nem akartam Deeről vagy az Új Írországról hallani, és azt sem akartam, hogy bármi közöm legyen hozzájuk. – Damien keresett – mondta anyu. A szívem megemelkedett, majd azonnal visszasüllyedt mélyebbre, mint ahol addig volt. Valószínűleg arról akart beszélni, hogy mi legyen a házunkkal. – Akkor hívott, amíg távol voltál, de nem akartam a vakációdat megzavarni. Kérte, hogy hívd fel, ha visszajöttél. Várok még néhány napig, döntöttem el. Fájdalmas beszélgetésnek ígérkezett, és megpróbáltam minél tovább halogatni. Az lesz a kifogásom, hogy valószínűleg éjjel-nappal a választási tudósításokon dolgozott. Várok addig, amíg mindennek vége van. Másnap reggel fél nyolckor a konyhában bömbölő rádió hangjára ébredtem. – Halkítsátok le! – üvöltöttem. – Halkítsátok le azt a kibaszott rádiót! De senki sem hallott, úgyhogy letrappoltam a földszintre. – Vérfürdő van! – kukorékolta apu a konyhaasztalnál ülve. – A barátnőd, Dee Rossini szarrá veri a nagy pártokat. Az Új Írország mindenkitől mandátumokat nyer el, még a hatalmas kanapéktól is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy meg fogják duplázni a képviselőhelyeik számát az alsóházban. A kanapék kénytelenek lesznek velük koalícióban kormányozni. – Nagyon jó. Olyan erővel csavartam el a gombot, hogy megfájdult a csuklóm. Aztán csináltam egy pirítóst és visszafeküdtem. Megettem a pirítóst és vicces, álmokkal teli félálomba ringattam magam, amikor kopogtatásra ébredtem. Anyu volt. – Téged keresnek – mondta. A szívem majd kiugrott a helyéről a reménytől, és hirtelen felültem. – Nem, nem Damien – mondta. – Ó, oké. – Lassan visszahanyatlottam az ágyra.

– Kelj fel! – sziszegte anyu. – Dee Rossini az. Ó, nem. Lelkesnek kellene lennem. – Anyu, mondd meg neki, hogy nem tudok… De anyu már el is tűnt a lépcsőfordulóban, és gyakorlatilag hajlongva vezette be Deet a szobámba. – Dee le sem feküdt a múlt éjszaka – mondta anyu csodálattal. – Grace. – Dee odalépett hozzám. Aztán jobban megnézett. – Istenem, Grace. Betegnek látszol. – Millió köszönet! – mondtam. – Épp most jöttem meg a vakációmból. Most már jól kell kinéznem. Láttál volna előtte. – Biztos, hogy nem vagy beteg? – Teljesen biztos. Orvosnál is voltam. Ő kényszerített – mutattam anyura, aki még mindig a szobában volt. Anyu a mellére tette a kezét, és egy kicsit felsóhajtott, mintha csak most vette volna észre, hogy Dee még mindig a szobában van. – Nekem most tényleg… – csalódottnak tűnt – biztos bizalmas dolgokat kell megbeszélnetek. Hagylak is benneteket – távozott vonakodva. – Egyébként gratulálok, Dee – jutott eszembe a jó modor. – Apu mondta, hogy milyen jól szerepeltetek. – Nélküled még az Új Írország vezetője sem lennék. Sajnálom, hogy ekkora veszteség ért… Nem tudtam, mit mondhatnék. – Ma este ünneplünk – mondta Dee. – A párt minden tagja hivatalos. Elég sietve szerveztük meg. Neked is ott a helyed. – Nem, Dee… sajnálom. – Van egy meglepetésem a számodra. Meglepetés? Nem akarok meglepetéseket. – Paddyvel kapcsolatos. – Ááááá! – feltartottam a kezem, mintha csak a gonosz szellemeket akarnám elűzni. Még csak a nevét sem akartam hallani. – Gyere el. Tényleg. Örülni fogsz. MARNIE Marnie a saját ágyában, a saját hálószobájában ébredt, és rendkívül jól érezte magát. Átaludta az éjszakát anélkül, hogy egyszer is

szörnyű rémálomból riadt volna fel, az ágyneműje nem volt összegyűrve és átizzadva. A szokásos rettegés helyett remény töltötte el. Előző éjszaka tért vissza Teneriféről. Már négy napja nem ivott – a vakáción történt visszaesés óta –, és hozott egy apró döntést. Nem szükséges bejelentenie az egész világnak, de – szép csendben – véget fog vetni az ivásnak. Grace könyörületessége volt az oka. Amikor magához tért abból a „visszaesés”-ből, amely a vakáció első hetében történt, felkészítette magát arra, hogy a testvére rettenetesen dühös lesz. De Grace, megdöbbentő módon, minden harag nélkül reagált. Valami új kifejezés volt a tekintetében – olyasmi, mint az együttérzés, csak nem olyan kellemes. Szánalom, azonosította végül Marnie –, és ez megrendítette. Az érdekes az volt, hogy azokon a hétvégéken, amikor Grace meglátogatta, hogy felügyelje az italozását, a dühe semmilyen hatást nem tett Marnie-ra, kivéve talán, hogy ettől csak még jobban visszahúzódott az alkohol nyújtotta védőburokba. Olyan volt, mintha látta volna, amint Grace szája megformálta a dühös szavakat, de hallani nem hallotta volna őket. Grace szánakozása azonban egy más történet volt. A szánalom nem ugyanaz, mint az együttérzés: a megvetés ocsmány fonala fut keresztül a szánalmon. Hirtelen olyannak látta magát, amilyennek Grace – és a többiek – látták: nem annak az intelligens, túlságosan érzékeny teremtésnek, ahogyan bántak vele, hanem egyszerűen egy értéktelen emberi lénynek. Egy tehernek. Valakinek, aki miatt aggódni kell. Ez valahogy felnyitotta a szemét. Ilyennek tartanak az emberek, ébredt rá. Talán még a saját lányaim is… A vakáció fennmaradó három napján szavak úszkáltak feléje: szánalmas, nyomorúságos, megvetésre méltó, tragikus, szomorú. Ettől Marnie – milyennek is érezte magát? Meg nem értettnek. Nem akart a szánalom tárgya lenni – rájött, hogy élete legnagyobb részében elviselte –, és nem volt az a tehetetlen, gyáva alak, akinek Grace tartotta. Különösen, amikor alkoholról volt szó. Azért ivott, mert így döntött. Nem más egyéb okból. És most úgy döntött, hogy nem fog inni többé.

Nagy lendülettel kiugrott az ágyból, és belevetette magát a kicsomagolásba. Szandálok röpültek a szekrény aljába, fel nem használt naptejek landoltak a fiókban, egy újabb vakációra várva, és a mosógép megtelt bikinikkel és szarongokkal. Életerőtől duzzadva az ágy alá lökte a bőröndöt, aztán elővette a porszívót. A ház csupa por volt, és egy kissé különös szag lengte be, miután két hétig lakatlan volt. A lányok jöttek hozzá iskola után, már csaknem három hete nem látta őket – mindennek tökéletesnek kellett lennie. Amint éppen körbeviharzott a porszívóval az előszobában, meglátta, hogy az üzenetrögzítő kijelzője villog. Kikapcsolta a porszívót, mély levegőt vett és lenyomta a lejátszás gombot. Csak négy üzenet volt: nem is olyan rossz. Tulajdonképpen meglepően – kínosan? – kevés két hét alatt. Kivontam magam a körforgásból, emlékeztette magát kissé megrándulva. Az első üzenet a fogorvosától jött, elmulasztotta az éves ellenőrzést, és egy másik időpontot kell megbeszélnie. A második üzenet egy szerencsétlentől jött, aki valami autóbiztosítást akart eladni; a harmadik Jules volt, Jules az Anonim Alkoholistáktól. – Csak üdvözölni akartalak, és megkérdezni, hogy vagy. Bármikor hívhatsz! A negyedik úgyszintén Julestól jött. Marnie törölte, mielőtt végighallgatta volna, aztán az előző üzenetet is törölte. Kényelmetlenül érezte magát – csaknem szennyesnek –, hogy valaki az Anonim Alkoholistáktól hívogatja. Rendben, kaja. Leszámítva egy csaknem üres gabonapelyhes dobozt, semmi sem volt a házban. Mindenre szükség volt – tej, kenyér az összes alapvető dolog, finomság a lányoknak, valami ma estére. Rendes vacsorát fog főzni. Lehet, hogy Nick is itt marad. Hiányzik Nick… Nos, ki hitte volna, gondolta, némiképp elégedetten. Ez normális érzés. Minden normális lesz megint. Minden rendben lesz. Készített egy rövid bevásárlólistát, megelégedéssel töltötte el, hogy mennyire hatékonynak és háziasszonyosnak érzi magát, felöltözött, beugrott az autóba és elhajtott a szupermarket felé. Néhány perccel később meglepetten tapasztalta, hogy egy italbolt előtt parkol. Mit csinálok én itt? Leállította a motort. Indíts, indíts és hajts tovább. De nem tette.

Ma nem akarok inni. Nem akartam idejönni. Rábámult az indítókulcsra. Hajts el. Kinyitotta a kocsi ajtaját. Itt is tudok venni a lányoknak csokoládét. Kilépett a járdára. Utána még elmehetek a szupermarketbe. Belökte az italbolt ajtaját, és hallotta az ajtó csilingelését. – Elutazott? – kérdezte Ben. – Ühüm – kiválasztott két üveg vodkát. – Ma csak kettőt? – kérdezte Ben vidáman, csak beszélgetni akart – és tizenkét szelet csokoládét is. Aztán megint a kocsiban ült, a csokoládészeletek és a két üveg vodka az anyósülésen hevert. Az üvegekre nézett, és azt gondolta, nem akarom. Különösen nem ma. Látni akarom Daisyt és Verityt. Nem akarok részeg lenni, amikor jönnek. Szeretem őket. Azt akarom, hogy rendben menjenek a dolgok. Nem akarom, hogy tehetetlennek lássanak. Szeretem Nicket. Nem akarok megint csalódást okozni neki. Nem akarok megint dideregve és verejtékezve ébredni, amint megpróbálok visszaemlékezni, hogy mi történt, és hogy éppen milyen nap is van. De tudta, hogy mi fog történni. Egy pillanat múlva felkapja az egyik palackot és inni fog belőle. Inni és inni és inni fog, addig, amíg öntudatlan nem lesz. Nem volt más választása. – Nem akarom – mondta hangosan. – Kérem, valaki, valami, nem akarom. Most már sírt, rémülten és tehetetlenül, forró könny csorgott végig az arcán. Miért csinálom ezt? Nem volt kit hibáztatni. Már felhagyott azzal, hogy Paddyt hibáztassa. Akkor miért csinálom? Nem akarom. ALICIA – Hölgyeim és uraim! Új Írország-beli párttársaim! Íme, Dee Rossini! A szétáramló fényben Dee a színpadra lépett, és a jelen lévő háromezer ember mind felugrott, hogy vadul tapsoljon. A tömeg párt-

munkásokból, szponzorokból, jóakarókból, újságírókból, valamint helyi és külföldi tévéstábokból állt. Dee elfoglalta a helyét a reflektorfénnyel megvilágított pódiumon, Paddy és még néhány kulcsember az Új Írországból letelepedett mögötte a trónszerű székeken. – Mindenkinek szeretném kifejezni a köszönetemet – mondta Dee. – De legfőképpen a pártmunkásoknak. Az önök elszánt és áldozatos munkája tette lehetővé az Új Írország számára a példátlan választási eredményeket. – Mosoly ragyogta be az arcát. – Az Új Írország Párt beleegyezett, hogy koalícióra lépjen a Kelta Nemzeti Párttal. Talán érdekli önöket, hogy felajánlották a pénzügyminiszteri pozíciót, amelyet el is fogadtam. Mindenki tudta, tele voltak vele a híradások, de úgy őrjöngtek, mintha most hallották volna először. – És… – folytatta Dee az örömtől dadogva – a miniszterelnökhelyettesi pozíciót. Ezt is tudta mindenki, de ismét tomboló örömmel tapsoltak. – A siker megteremti a lehetőséget, hogy választási programunk a kormányprogram részévé váljon. Megígérem, hogy teljesítem… – Blabla. Alicia ki akart kapcsolni, de figyelnie kellett. Néznie kellett Deet és azt, ahogy az emberek reagáltak rá, és készen állni arra, hogy ha szükséges, beszámoljon Paddynek. Ez volt a munkája. – Amint tudják, a pártelnök-helyettesünk, Paddy de Courcy nemrégiben megnősült. Ujjongás, fütty és lábdobogás, Paddy felállt, és megköszönte egy fejbiccentéssel. Alicia feszülten figyelt az első sorban lévő helyéről. Istenem, milyen gyönyörű, gondolta: a magassága, a válla, a mosolya, a ragyogó szeme és a kövér csomó a nyakkendőjén. És csak az övé volt. Azok után a szörnyű napok után, annyi évvel ezelőtt, amikor meg kellett keményítenie a szívét Marnie iránt. A gyötrelmes várakozás, amikor eltűnt, a magányosság, amikor Grace és Marnie kiközösítette; a bizarr kompromisszumok, amelyeket a Jeremyvel való házasságában kellett kötnie, mind megérte. Végül megszerezte.

Ámbár nem voltak mézeshetek. Ezúttal tényleg reménykedett egy rendes nászútban, amikor nem kell melegbárokba járnia; de a mivel a választásokat két héttel az esküvőjük után tartották, a nászutat határozatlan időre elhalasztották. – De Alicia nyeresége az Új Írország vesztesége – folytatta Dee. A mikrofonja kissé visszhangzott, minden szó, amelyet kiejtett, a másodperc törtrésze múlva megismétlődött. Ez elég idő volt Aliciának ahhoz, hogy eltűnődjön. Ezt meg hogy értette? – Paddy – mondta Dee – úgy döntött, hogy egy időre visszavonul a politikától. Mi? Micsoda? Alicia azt hitte, hogy rosszul hallotta, hogy bizonyára a visszhang miatt van. De megindult a suttogás az összegyűltek között, ami arra utalt, hogy a többiek is hallották. Miről beszélt Dee? Alicia nem értette. Arról beszélt, hogy Paddy nászútra megy? Tervbe volt véve a nászút úgy, hogy ő nem is tudott róla? – Ma este – folytatta Dee –, valójában éppen csak azelőtt, hogy kiléptünk erre a színpadra, szomorú kötelességemnek kellett eleget tennem akkor, amikor elfogadtam Paddy de Courcy lemondását. Szomorú kötelesség…? Lemondás…? Alicia felemelte a fejét, hogy Paddyre bámuljon. Mi folyik itt? Ez volt a terv? Miért nem beszélt róla? Paddy belesüppedt a székébe, a szája idióta vigyorba torzult. Hirtelen megjelent háromméteres arca a kivetítőkön. Vízhólyag nagyságú izzadságcseppek – Paddy de Courcy izzad? – ültek a halántékán, és a szeme kigúvadva cikázott, mint amikor egy csapdába esett állat keresi a menekülés útját. Fogalma sem volt az egészről, ébredt rá Alicia. Dee Rossini kirúgta! Nyilvánosan! A világsajtó nyilvánossága előtt. És neki fogalma sem volt róla. Paddy, aki mindig mindenről tudott. Alicia megpróbált gondolkozni, de megbénította a sokk. Hogy merészelte Dee Rossini? Arcátlanság. Hogy tudott ilyen hidegvérű lenni? Ilyen kegyetlen? Dee kétségkívül tudott róla, hogy Paddy megpróbálta szabotálni. De Alicia azt hitte, hogy ez már a múlt, megoldódott, Paddy és Dee

pedig megint egy közös cél érdekében harcolnak. Nem számított arra, hogy Dee úgy fog bosszút állni, mint egy sötét tekintetű maffiózó. Félig olasz, jutott eszébe Aliciának – Dee félig olasz. De persze az írek is a bosszúállás világbajnokai. Talán még inkább, mint az olaszok. Dee újra megjelent a hatalmas kivetítőkön, és Alicia megörült. Talán senki más nem vette észre Paddy zavarodottságát, talán ő is csak azért vette észre, mert olyan jól ismerte, de jobb, ha nem kockázatunk. – Remek barát és kolléga voltál éveken keresztül. – Dee a szokásos közhelyekkel teli búcsúbeszédet szavalta. Mit fogunk most csinálni? Aliciát elkapta a pánik, megpróbálta elkapni Paddy tekintetét, megpróbálta rávenni, hogy nézzen rá, de az egész lénye belefagyott abba az idióta vigyorba. Aztán feltűnt neki, hogy a tömeg hangulata megváltozott, az eufóriából átváltott valami sokkal visszafogottabba, egy pillanatig abban reménykedett, hogy a párt mellé fog állni, nem fogják ezt hagyni. Szeretik Paddyt. …De Deet is szerették. És pont most szerzett a pártjának egy csomó parlamenti helyet. Miniszterelnök-helyettes volt. És pénzügyminiszter. Nagyobb hatalma volt, mint valaha. – …Valódi és mélyreható változásokat hoztál Írországnak… Mit fogunk most csinálni? Alicia kényszerítette magát, hogy gondolkodjon. Ez mit jelent Paddy számára? Ha a pártbeli bizalmasai sem állnak mellé, akkor mit lehet még megmenteni? Talán nem is akkora katasztrófa, mint amilyennek tűnik. A hosszú távú terv mindig is az volt, hogy Paddy átáll a kanapékhoz. De nem ez volt most erre a megfelelő idő. Nem is lehetett volna rosszabb. Paddy hatalmi pozícióból akart átállni, miniszterként. Nem pedig megalázva, kirúgott alsóházi képviselőként, helyzeti előny nélkül. És ha belegondolunk, hogy ha beválik a terv, ha megfúrta volna Deet a moldovai sztorival, most ő lenne az Új Írország vezetője. Már miniszter lehetne. Tulajdonképpen a második ember az országban. Majdnem megőrült a dühtől, amikor az a terv meghiúsult… Csak a jóisten a tudója, mit érezhet most.

– Paddy – Dee a végéhez közeledett –, úgy hagyod el a pártot, hogy a tisztességed nem szenvedett csorbát. Miért szenvedett volna csorbát a tisztessége? Alicia végiggondolta. Hogy merészel Dee Rossini arra célozgatni, mintha Paddy nem lenne makulátlanul tiszta? És milyen furcsa, hogyha arra akarsz célozgatni, hogy valaki áruló, akkor megköszönöd neki, hogy nem árult el. Ez az egy mondat kivégezte Paddyt. Alicia érezte, hogy megfordul a tömeg hangulata, mint amikor egy hirtelen szellő átfúj az érett búzamezőn. A szeme sarkából látta, amint az emberek felhúzzák a szemöldöküket, és a szomszédjukhoz fordulnak. Nem tisztességes? Fura, hogy ezt mondja… sosem bíztam benne igazán… túl jóképű… túlságosan elbűvölő… Senki sem tud semmit sem bizonyítani, gondolta Alicia. És azt sem tudják bizonyítani, hogy Paddyt kirúgták. Az emberek majd mindenfélét beszélni fognak, de Paddy vissza fog térni. Paddy bárhonnan vissza tud térni. – Sok boldogságot kívánunk neked és Aliciának. Alicia automatikusan ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, de belül erősen gondolkodott. Látnunk kellett volna előre. Fel kellett volna készülnünk rá. De őszintén hittek abban, hogy Deenek nagyon is szüksége van Paddyre. Szörnyű gondolat fogalmazódott meg benne – csak nem őt fogja ezért hibáztatni, ugye nem? A házasságuk szolgáltatta a kényelmes ürügyet Deenek ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. – Biztos vagyok benne, hogy fogunk még rólad hallani. – Dee a válla fölött Paddyre hunyorgott, aki még mindig úgy bele volt süppedve a székébe, mint egy leszúrt disznó. – Hölgyeim és uraim! – fordult ismét a tömeg felé. – Kérem, csatlakozzanak hozzám, mondjunk köszönetet Paddy de Courcynak, és kívánjunk neki sok sikert a politikán kívüli életben! Alicia tapsolni kezdett. Most aztán van idejük nászútra menni, ébredt rá. De nem akar. Olyan lenne, mint tojáshéjon táncolni, Paddy olyan dühös lesz, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, és most már tervük sincs. Cselszövésük. Nem, a terv jobb szó. A cselszövés olyan baljóslatúan hangzik.

A kivetítőn látta, hogy az emberek felállnak. Állva tapsolnak. Hála istennek! De ahogy teltek a másodpercek, a legtöbb ember ülve maradt, és akik eredetileg felálltak, azok is visszaültek, némileg zavarodottan. A fenébe. De Alicia nem mutatta ki a csalódottságát. Csak mosolygott és mosolygott – mert soha nem tudhatod, mikor mutat a kamera –, és még lelkesebben tapsolt, nagy erővel ütve össze a tenyerét. Most már jobban volt a keze. Alig fájt. GRACE Tátott szájjal bámultam fel a színpadra. El voltam képedve. Dee Rossini éppen most rúgta ki Paddy de Courcyt a világsajtó nyilvánossága előtt. És nemcsak ennyi történt, hanem még azt is sejteni engedte, hogy Paddy valami rosszban sántikált. Olyan meglepő és mulatságos volt, hogy majdnem elnevettem magam. Miért nem sejtettem, hogy ez lesz a vége? Dee, aki túlélte a családon belüli erőszakot, megalapította és példátlan sikerre vitte a saját politikai pártját – velejéig acélból volt. Hirtelen nyilvánvaló lett, hogy szó sem lehetett arról, hogy osztozzon a hatalmon olyan valakivel, aki megpróbálta kicsinálni, úgy ahogy Paddy tette. Vagy egy olyan valakivel, aki úgy bánik a nőkkel, mint Paddy. És mégis megdöbbenéssel szemléltem a brutalitását. Csodálattal vegyes megdöbbenéssel. Politikus volt, ennyi az egész – ugyanolyan könyörtelen, mint a többiek. Most már boldog voltam, hogy eljöttem. Majdnem otthon maradtam, de anyu annyira nyaggatott, hogy el kellett jönnöm otthonról, hogy nyugtom legyen tőle. A tapsvihar halkulni kezdett – Paddynek nem tapsoltak állva! Krisztusom, ez vicces volt. A Paddy bukása miatt érzett örömömet kezdte elhalványítani a tény, hogy még mindig Damien nélkül voltam. Hirtelen eltűnt a szikra, és újra éreztem testem súlyát. A mellkasi fájdalom újrakezdődött.

Az emberek induláshoz készülődtek, és úgy döntöttem, hogy én is megyek. Haza akartam menni. Még szerencse, hogy késve érkeztem, így a hátsó sorban ültem. A kijárat felé fordultam – és közvetlenül a hátam mögött, arra várva, hogy észrevegyem, ott állt Damien. Annyira váratlanul ért, hogy megbotlottam. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb összefussunk valahol. Azt hittem, felkészültem rá, de abból ítélve, ahogy a hányás feltört a nyelőcsövemen, nem így volt. (Azokra a vásárokban található játékokra gondoltam, ahol meg kell ütni a kalapáccsal egy mérleget, és az erő fellendíti a mérleg nyelvét.) – Jézusom, Grace. Szörnyen nézel ki. – Mindig is elbűvölő volt a modorod! – Mindössze ennyit bírtam kinyögni. Néhány percnyi csönd után azt mondta: – Ennyi? Csak ennyit bírsz mondani? Mit várt tőlem? – Te sem nézel ki túl jól – próbálkoztam. – Igen. Egy pillanatra megijesztettél. Beteg voltál? – Nem, csak… megtört. De hát ezt te magad is tudod. Nem? – De. – A tekintete magáért beszélt. – Tudom. Őszintén szólva, ő sem nézett ki túl jól, mintha évek óta nem aludt volna. – Hívtalak – mondta. – Anyu mondta. Gondoltam, jobb, ha várok, míg befejeződnek a választások. Tudtam, hogy nagyon elfoglalt vagy. – Grace, ne sírj! Sírtam? Megérintettem az arcomat, nedves volt. Hogy történhetett? – Nem megyünk ki egy cigire? – ajánlotta. – Még mindig nem dohányzom. – Tényleg? – ráncolta a homlokát Damien. – Én napi nyolcvan szálat szívok, amióta elmentél. Hogy lehet, hogy te ilyen jól tartod magad, én meg emberi roncs vagyok? – De hát nem tartom jól magam – fulladoztam. Egyre sűrűbben hullott a könnyem, az emberek figyelni kezdtek, de nem érdekelt. – Romokban heverek. Annyira rosszul vagyok, hogy néha még Bid is kedves hozzám. – Lehajtottam a fejem, és megtöröltem a csuromvizes ar-

comat. Össze kellett szednem magam. – Damien, jobb ha most megyek. – Túl fájdalmas volt a jelenléte. – Gyere vissza, Grace. Végtelen idő telt el. – Nem gondolod komolyan. – Mikor mondtam bármit is, amit nem gondoltam komolyan? – Amikor azt mondtad, hogy a fenekem nem tűnik nagynak abban a farmerban. – A férfiak mondanak néha egy-egy ártatlan hazugságot… – Halkan hozzátette: – Sajnálom, Grace. – Mit sajnálsz? Én csesztem el mindent. – Nem lett volna szabad elengednem téged. – Nem maradhattam. Nem érdemeltem meg. – Megijesztesz. Kérlek, Grace, gyere vissza! Próbáljunk valami megoldást találni. Elmehetünk párterápiára is, vagy valami. – Párterápia? – Sikerült elmosolyodnom. – Jó, talán mégse. – Sosem fogsz megbocsátani – mondtam. – Még ha újra megpróbálnánk is együtt. Valami mindig közénk állna. Tönkretettem valamit, ami csodálatos volt. – Már megbocsátottam. – Hogyan? Hogy történt a megbocsátás? – Valójában nem is tudom. De a megbocsátás megtörtént. Tudtam, hogy így van. Én is megbocsátottam szegény Marnie-nak. Láttam, milyen tud lenni a düh, izzó és veszélyes, aztán egyszer csak semmivé válik. Ez történhetett Damiennel is. – És az is segített, hogy nagyon szeretlek – mondta Damien. Kutattam az arcán az igazságot. Vajon ezek csak olyan szavak, amelyeket nem fognak tettek követni? Túlságosan fájdalmas lenne, ha újra megpróbálnánk, és nem sikerülne. Jobb, ha meg sem próbáljuk. – Nem mondom, hogy ágyba bújnék vele, vagy ilyesmi, de valahogy megértem, hogy belezúgtál De Courcyba. Olyan kisugárzása van, akármi is rá a helyes szó, ami szinte emberfeletti – sóhajtotta. – De persze Hitlerről is ugyanezt mondták. Hangosan felnevettem. Ez meglepett. Harmincnyolc napig azt hittem, soha többé nem fogok nevetni. – Szóval, káprázatos… visszajössz?

Tétováztam. – Ennél jobb ajánlatot nem fogsz kapni – mondta és ez annyira rá jellemző volt, hogy hirtelen tudtam, minden rendben lesz. – Azt hiszem, kénytelen leszek – feleltem. – Úgy értem, ki más tudna téged elviselni? Damien arcán felragyogott jellegzetes mosolya, és azt mondta: – Ez az én Grace-em. MARNIE A nyavalygás teljes erővel folyt, amikor Jules beterelte Marnie-t a terembe. – …hálát adok a tiszta, rendes életért, amit ma éltem… – …azt hittem, hogy szabad lélek vagyok, lázadó, iszom, bulizom, munka és egyéb kötöttségek nélkül, de az ivás rabja voltam, ezzel az erővel akár lehetett volna kertvárosi házam is két egész négy tized gyerekkel… Bőrfejű Steve rámutatott két üres székre, és az emberek suttogva hellóztak Marnie-nak, amint elhaladt mellettük. Ulla csendben teát hozott. – Három cukorral, igaz? Marnie biccentve köszönte meg. Ivott egy kortyot és körülnézett. Ausztrál Des mosolygott rá. És tiszteletre méltó Maureen. Szexi Charlotte Marnie lábára mutatott. – Csinos cipő – tátogta olyan fájdalmas kínnal, hogy Marnie elnevette magát. Marnie elhelyezkedett a székben és a teát a kezében tartva figyelt, miközben a meleg kellemesen átjárta a kezét. – …Még mindig megvannak a szélsőséges érzések, amelyeket mindig is éreztem, talán már nem olyan rossz, de ahelyett, hogy innék, eljövök a gyűlésekre… – …amikor először jöttem el, azt mondtátok, hogy soha többé nem lesz szükségem az italra, és tényleg nincs… Szokás szerint egy tisztes szünet után, odafordultak Marnie-hoz: – Szeretnél te is mondani valamit, Marnie? Mindenki felé fordult. Már mosolyogtak is. Mindig a legnagyobb szeretettel fogadták, ámbár ő elszántan tartotta a távolságot.

– Nézd, édes, nézd. Ülj föl – sürgette Nick. Felemelkedett a törülközőjéről, és nyögött egyet. – Már majdnem elaludtam. – De ez jó, tetszeni fog. Nézd Verityt! Marnie felült a folyóparton, a kezével védte a szemét a napfénytől, és meglátta Verityt, amint a hableányos bikinijében szeli a habokat. – Anyu, apu, nézzétek! – kiabált Verity. – Úszom. – Hajrá, kislány! – kiáltotta Nick büszkén. – Nézzétek? – integetett Marnie Veritynek, aki megállt, hogy viszszaintegessen, és majdnem elsüllyedt. – Úú! – kiabált és köpködött. – Nyeltem egy kis vizet. Akkoriban másmilyen volt, sokkal erősebb, nem az az ideges kis veréb, amilyen most. – Gyorsan, anyu! Törölj meg! – Daisy rohant feléje, a víz csöpögött nyúlánk, karcsú kis testéről. – Láttad Verityt? Már nem fél. – Láttam. Gyere ide! – Marnie szétnyitott egy óriási Miki egeres törülközőt, Daisy fogta az egyik végét, körbetekerte vele, hogy úgy nézett ki, mint egy felállított összegöngyölt szőnyeg. – Száríts meg! – Daisy dobbantott, és látványosan vacogott. – Mindjárt megfagyok! – Hiszti királynő! – mondta Marnie. – Vajon kitől tanulta? – nézett rá Nick pajkosan. Marnie tágra nyitotta a szemét. – Az biztos, hogy nem tőlem, uram! Fürgén szárazra dörzsölte Daisyt, a lapockáját, a vékony kis hátát és a szinte komikusan csinos vékony, hosszú lábát. – Istenem, Daisy. Gyönyörű vagy. – Te is, anyu. – Igen, te is, anyu. – Nick meghúzta a bikinije pántját – és olyan sokáig nézték egymást, hogy Daisy felkiáltott: – Ez gusztustalan! Marnie hirtelen megint az AA-gyűlésen volt, de az emlék enyhe rózsaszín fénye megmaradt. Elfordult, és a mellette ülő Julesra mosolygott. Jules, aki annyira kedves volt, aki azonnal jött, amikor Marnie reggel az italbolt elől felhívta. – Maradj ott, ahol vagy! És meg ne mozdulj! Tíz percen belül ott vagyok.

Marnie lehunyta a szemét. A folyóparton töltött nap emléke beburkolta. Csodálatos volt. Tele szeretettel, minden egyes szó, gondolat és mozdulat. Minden, amire valaha is vágyott, ott volt. De hol is volt? Ahogy az emlék elhalványult, Marnie rájött, hogy nem tudja, melyik folyó partján történt. Valójában biztos volt benne, hogy sosem járt azon a helyen. És a lányok idősebbnek látszottak, mostani önmaguknál. Daisynek két tejfoga hiányzott. Verity kancsalsága elmúlt. Még Nick és ő is mások voltak. Ő felszedett néhány kilót, a haja hosszabb volt, Nick haja pedig szürkébb. Ez hogy lehetett? De megtörtént, biztos volt benne. Nem álom volt, vagy képzelődés. Emlék volt. Aztán mindent megértett. Emlék volt, természetesen emlék volt. Tényleg így volt. Csak még nem történt meg. Kinyitotta a szemét. A teremben még mindig mindenki mosolygott. – Marnie vagyok. Még szélesebben mosolyogtak: – Szia, Marnie! – És alkoholista. LOLA SZOMBAT, MÁRCIUS 21., 7.01 A csengő berreg. Szélsőségesen korán. A helyi menő kiscsávók állandóan ezzel szórakoznak. Jó játék hülye gyerekeknek. Ébresszük fel a buta lila hajú lányt! Általában sikerül lehurrognom az emelkedett jókedvüket, de nem ma reggel. Nincs hozzá hangulatom. Nagyon fáradt vagyok, egész héten nem aludtam jól – a múlt heti knockavoyi kiruccanás óta. Az egész Considine-/Chloe-ügy zavaros, bosszantó, lehangoló. Sokat elmélkedtem. A csengő ismét felberregett. A fejemre húztam a paplant. Megint berregés. Az isten szerelmére! Zabosan félrelöktem a paplant, odatrappoltam a kaputelefonhoz, és határozottan beleszóltam: – Húzzatok a picsába, helyi menő kiscsávók, és hagyjatok aludni! (Értékelni szokták a megfelelő „nyelvhasználatot”.) – Sajnálom, ha felébresztettelek. – Nem a helyi vagányok hangja! Hanem egy szexi vidéki hang, Considine hangja! – …Mi a csodát csinálsz itt? Szerinted Dublin egy bűntanya.

– Az is. Bűntanya. – Akkor miért vagy itt? – Ne kényszeríts, hogy kimondjam, Lola – mondta halkan és szexin dörmögve –, ne itt az utcán. Egy kapucnis fiatalokból álló banda már így is kinevette az autómat. – Kényszerítselek, hogy kimondj mit? – Rejtély. Csend. Mély sóhajtás. Újabb szexi dörmögés. – Szeretlek, Lola Daly. Ezt a rövid – őszintén megdöbbentő – vallomást hangos röhögés és füttyögés követte. Csak arra következtethettem, hogy a helyi kiscsávók voltak. Egy test nélküli vagány hang visította: – A béna autós bugmó azt hiszi, hogy van esélye Lolánál. – Ez igaz? – kérdeztem. Korán reggel, teljesen váratlanul, és az alváshiány eltorzíthatja a valóságot. Ez jó hír is lehet, nem merek bízni… – Ja! A bugmó autója nagyon béna! (A bugmó hibrid szó, a bugris és a surmó összetétele.) Elegem volt ebből a háromtagú párbeszédből! A helyi kiscsávók nagyon kegyetlenek. Meg kellett mentenem Considine-t, aki egy szerény bugmó ember. – Considine – mondtam határozottan –, gyere fel! Amikor a berregő hangot meghallod, told meg az ajtót. Ne húzd, told… – Oké, Lola, tudom, hogy működik. – Szarkasztikusan hozzátette: – Olvastam róla egy könyvben. Aha! A mi öreg csodabogár barátunk még sincs teljesen eltemetkezve. Megnyomtam a gombot, kinyitottam a bejárati ajtót. Considine megjelent. Rendetlen, könnyed, szexi. A lakásomban. Férfiasság, izmok, általános finom férfiasság. Magához vont. Felnéztem az arcába, a szája nagyon közel volt az enyémhez. – Elmondanád még egyszer, azt, amit az előbb mondtál? – Hogy Dublin egy bűntanya? – Nevetett. Nagyon-nagyon jóképű, amikor nevet, ó, nagyon jóképű. – Úgy érted, azt a részt, hogy szeretlek? – Igen, azt a részt. – Szeretlek, Lola Daly. – Ez meglep – vallottam be. – Chloe…

– Igen. Félreértés volt – mondta. – Chloe-val akartalak visszacsábítani Knockavoyba. Azt hittem, szereted Chloe-t. – Igen, szeretem Chloe-t. De – és ezt nem is értem, Considine – téged még jobban szeretlek. Mindketten némiképp megdöbbentünk. Sokkos állapotban bámultuk egymást. Végül azt mondta: – Nem akarlak megijeszteni, de az előbb épp a szeretni szót használtad. Visszajátszottam a fejemben a mondatot: – Igen, így van. – Komolyan gondolod? Elgondolkodtam azon, hogy mennyire hiányzott, amióta csak januárban eljöttem Knockavoyból, hogy minden apró dolog rá emlékeztetett. – Igen, Considine, úgy tűnik, hogy komolyan. Még jobban megszorított. – Lola, Lola. – Hatalmas megkönnyebbüléssel felsóhajtott. – Krisztusom, fogalmad sincs… – Megrázta a fejét. – Egyfolytában csak rád gondolok, amióta hétfőn eljöttél; ebben semmi újdonság nincs, mert állandóan csak rád gondolok, nappal és …éjjel. – Tetszett, ahogy azt mondta, „éjjel”. Nagyon szexis szó. – Tudtam, hogy valamit elrontottam – mondta. – Félreértettem, hogy mit szeretnél. Majdnem megőrültem. Szörnyű hét volt. Nem tudtam aludni. A múlt éjjel eldöntöttem, hogy ennek véget vetek. Beülök az autóba és megkereslek. Egész éjjel vezettem. – Nagyon szexisen hangzó mondat. – Ha egész éjjel vezettél, akkor Marokkón keresztül kellett jönnöd. Az út mindössze három és fél óra. Megint felnevetett. Mintha kabaréfesztivál lenne ma nálam. – Ezt komolyan gondolod? – kérdeztem. – Komolyabban, mint… Próbálok mondani valamit, ami nagyon komoly. – Vastagbélrák? Anna Wintour, az amerikai Vogue főszerkesztője? A tengerszint emelkedése? – Mindhárom. Meggyőző. Anna Wintour nagyon komoly, azt hiszem. – Gyere! – Felkaptam a kocsikulcsomat. – Hová megyünk? – Meglátogatjuk anyut. – Kössek nyakkendőt?

Végignéztem rajta. Farmernadrág, fekete gyapjúpulcsi, kitaposott bakancs. – Nem szükséges, jól áll neked ez a stílus. A temetőben három kissrác zajosan focizott az egyik sír körül. Tiszteletlenség. Amíg rá nem jöttem, hogy a sír a halott kisöccsüké volt, aki most a kapus posztján játszott. Az élet annyira értékes. Keresztülvágtunk a sírok között, amíg anyuhoz nem értünk. – Anyu, ő itt Considine. – Örülök, hogy megismerhettem, Mrs. Daly – mondta Considine a sírkőnek. Gondolom, anyu azt mondta: – Én is örülök. – De alig lehetett hallani, mert a focizó gyerekek kiabálták, hogy Igeeen! meg Neem! És még egyéb focis kifejezéseket is. – Azt mondja, hogy ő is örül – mondtam (mert valószínűleg ezt mondta, anyu szörnyen udvarias). – Most négyszemközt kell vele beszélnem, Considine. – Menjek el? – Nem. Csendben beszélgetünk. Maradhatsz. Mindketten leültünk egy járdaszegélyre, és a fejemben azt mondtam: – Nézd meg jól, anyu! Nem a te hibád, hogy meghaltál, de most tényleg szükségem van a tanácsodra. De Courcy után már nem merek bízni a saját értékítéletemben. Mit gondolsz erről a morgós tranyóról, aki az ország túlsó végében él? Egy hang a fejemben azt mondta: – Nem is morgós. – Igen, de… – Még csak nem is tranyó. – Igaz… – Valóban az ország túlsó végén él, de ez egy kis ország. – Kérlek, ne említsd a kildare-i összekötő utat. – Szereted? – Igen, anyu. – Akkor vágj bele. Pillanatnyi kétely. Vajon nem csak azt mondtam magamnak, amit hallani akartam? – Anyu, tényleg itt vagy?

– Igen! – ordította az egyik kissrác. A szorongásom eltűnt. Ezt a hangot nem csak képzeltem – és vele egy időben a nap kibújt a felhők közül és sárga fénnyel világított meg bennünket. – Anyu, mondd meg őszintén, minden rendben lesz? – Igen! – üvöltött fel megint a kissrác. – Biztos vagy benne? – Igen, igen, igen!