PIERRE LA MURE

MOULIN ROUGE HENRI DE TOULOUSE-LAUTREC ÉLETREGÉNYE

CORVINA KIADÓ, BUDAPEST

A mű eredeti címe: Pierre la Mure: Moulin Rouge © Random House inc. of New York, 1950 Hungarian translation (C) Vermes Magda, 1959 A kötést és a védőborítót Pécsi Gábor tervezte

Az első kiadás a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata gondozásában jelent meg 1959-ben, a második a Corvina Kiadónál 1968-ban

Ötödik kiadás ISBN 963 13 0351 9

A védőboritó képe: Moulin Rouge plakát részlete 1891. Litográfia

NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET, DOLLY, ÖRÖK HÁLÁVAL É S SZERETETTEL

FELGÖRDÜL A FÜGGÖNY

I. Mama kérem, ne mozduljon! Szeretném lerajzolni. – Ugyan, már megint! Hiszen épp tegnap rajzoltál le, Henri. Toulouse-Lautrec Adèle grófnő krinolinja ölébe ejtette hímzését és rámosolygott a kisfiúra, aki ott kuporgott előtte a gyepen. – Csak nem változtam meg tegnap óta? Ma is ugyanolyan az orrom, a szám, az állam… Tekintete végigsiklott a boglyas fekete fürtökkel övezett szív alakú kis arcon, a szinte túlságosan nagy, könyörgő barna szempáron, a gyűrött matrózruhácskán, a nyitott vázlatkönyv fölött rézsútosan, mohó készenlétben tartott ceruzán. Riri, drága kis Riri! Egyetlen mindene volt, de kárpótolta is mindenért – a sok csalódásért, bánatért, magányosságért. – Miért nem rajzolod le Dunt? – tanácsolta. – Már megcsináltam. Kétszer is. – Egy pillantást vetett a hosszú szőrű vizslára, amint orrát mancsai közt pihentetve szunyókált az asztal alatt. – Különben is, most alszik, ha meg alszik, semmi kifejezése sincs. Inkább mamát rajzolom, a mama sokkal szebb! Adèle komoly arccal fogadta a naiv bókot. -Jó, hát nem bánom. De csak öt percig ülök, egy perccel sem tovább. – Kecses mozdulattal levette széles karimájú kerti kalapját sima, középen választott gesztenyebarna hajáról, amely összecsukott madárszárnyként borult fülére. – Lassan itt az ideje, hogy kikocsizzunk. Joseph minden pillanatban itt lehet. Hová menjünk ma? A kisfiú nem válaszolt. Ceruzája már száguldott a papíron. 1872 -t írtak. Egyedül voltak ezen a csendes, ragyogó szeptemberi délutánon, ódon, rég megszokott holmik néma, meghitt légkörében, távol a világtól, boldogan… Körülöttük végtelen pázsit zöldellt, a nap lustán pihent az égbolton. Fészkük peremén madarak csiviteltek, majd tovaröppentek dolguk után. A sárguló lombok között odalátszott a középkori várkastély oromzatának körvonala, hegyes tornyaival, bástyáival és keskeny, csúcsíves ablakaival. Egy perccel előbb a kövér, ünnepélyes kék libériába öltözött „öreg” Thomas elvette a teástálcát és fölényesen dölyfös arccal, egy régi hercegi uradalom udvarmesteréhez illő méltósággal elvonult, sarkában Dominique, aki ötvennyolc évével és alig tizenkét évi szolgálati idejével kölyökszámba ment mellette. Néhány perccel később Armandine „néni” – senkinek sem volt nénje, csupán távoli rokon, aki hat év előtt érkezett a kastélyba egy heti látogatásra – összehajtogatta újságját, tapintatosan szipogott, ahogy szokta, azután bocsánatot kért, „mert néhány levelet kell írnia”, ami annyit jelentett, hogy szunyókál egy keveset estebéd előtt. Ma még megjelenik Joseph, a pofaszakállas kocsis és jelenti, hogy a grófnő kocsija előállt. Ma még öregedő, libériás lakájok egyszerű, de szertartásos estebédet

szolgálnak fel a komor, rideg, túlméretezett ebédlőben, amelynek falait gyászos faliszőnyegek és szigorú tekintetű páncélos ősök képei bontják. Csemege után a fiatal gróf álmosan megy föl a monumentális lépcsőkön hálószobájába, ahová nemsokára anyja is követi. Az anya leül a kisfiú ágya szélére, Jézuskáról mesél neki, arról, hogy milyen jó gyermek volt, meg Jeanne d'Arcról, azután az első keresztes háborúról és arról, hogyan vezette ük-ük-ük-üknagyapa, IV. Raymond, Toulouse grófja, a keresztes lovagokat Jeruzsálembe és mentette meg a gonosz törököktől a Megváltó sírját. Utána egy csók, egy utolsó simogatás, egy álmos „jó éjszakát, mama”. Azután állig betakarja és a takarót körös-körül alá dugdossa. Egy utolsó pillantást vet rá és átmegy szomszédos hálószobájába. Az ólomkeretes ablakokban egymásután hunynak ki a fények. Az éjszaka, mint évszázadok óta, ismét ráborítja fekete leplét a Toulouse grófok kastélyára. – Hová menjünk ma? – kérdezte ismét a grófnő. – A régi téglaégető felé vagy Szent Anna kápolnájához? A fiú feje gyors billentéssel jelezte: bárhová, neki mindegy. Fájdalmasan megvonaglott az anya nyugodt, bús arca. Szegény Riri, nem is gyanítja, hogy utoljára kocsiznak ki. Még nem tudja, hogy az élet örökké megismétlődő búcsúzásból áll, és a holnap más is lehet, mint a ma. Többé nem fog felkapaszkodni a könnyű homokfutóra, hozzásimulni, amíg ő kezébe veszi a gyeplőt, csacsogni, mialatt tovagördülnek az országutakon, incselkedni Joseph-fel, aki karbatett kézzel, mereven ül a hátsó bakon, ezer kérdést feltenni, miközben ragyogó, szomjas szemmel nézi a tájat. Az élet első kegyetlensége ez. Most szakad meg az első szál szorosrafont bensőséges kapcsolatuk szőttesében. Idővel más szál is megszakad, amíg egy napon szertefoszlik az egész és mint minden fiú, ő is elmegy… Mély sóhajtás reszketett az ajkán. – Ne mozogjon! – sikongott a kisfiú. – Most rajzolom a száját, az a legnehezebb ! Az asszony szeme ismét megpihent az előtte kuporgó kis alakon. Nézte összevont szemöldökét és nagy igyekezetében önkéntelenül beszívott alsó ajkát. Kitől örökölhette ezt a meghökkentő rajzszenvedélyét? Megmagyarázhatatlan volt még neki is, aki pedig ismerte legbensőbb gondolatait. Honnan ez a csökönyösség, ez a szeretet és elismerés utáni vágy, kicsiny szívének ez a csillapíthatatlan éhsége, amely ha előveszi, félbehagyja játékait és a karjába veti magát. Annál inkább érthetetlen, mert neki magának nincs érzéke semmiféle művészet iránt. Ó, persze, majd elmúlik ez is, mint a legutóbbi elhatározása, hogy hajóskapitány lesz… – Beszéltem neked már arról, amikor egy ökröt akartál rajzolni az érsek úr őeminenciájának? – Annak a kövér öregembernek, aki ebédért jár hozzánk?

– Nem ebédért, hanem ebédre. Azonkívül – anyja hangja most komollyá vált, amit a gyermek oly jól ismert – nem szabad őeminenciájáról úgy beszélned, hogy kövér öregember. – De amikor az, hát nem? – Kerek, tágranyílt szemmel bámult anyjára. – Majdnem olyan kövér, mint az „öreg” Thomas. – Igen. Csakhogy ő Isten szolgája és igen nagy ember. Ezért csókoljuk meg a gyűrűjét és mondjuk neki: igen, kegyelmes uram, nem, kegyelmes uram… – De… – Egyszóval ez akkor volt – sietett Adèle a történettel, hogy elejét vegye a további vitának –, amikor Richárd öcsédet keresztelték… – Öcsémet? Nem is tudtam, hogy öcsém van. Hol van? – Visszatért a mennybe. Csak néhány hónapig élt. – Ó… – Csalódása őszinte volt, ha rövid életű is. – Akkor miért keresztelték meg? – Mert meg kell keresztelni mindenkit, hogy a mennyországba jusson. – Engem is megkereszteltek? – Természetesen. Ez úgy látszik kielégítette a kisfiú kíváncsiságát, mert újra belemélyedt a rajzolásba. – Akkor, ha meghalok, a mennybe megyek. – Hangja nem árult el e jövendő felett örömet, csupán biztonságot. – Talán… Ha jó leszel és teljes szívedből szereted Istent. – Nem megy – szögezte le Henri. – Nem szerethetem Istent teljes szívemmel, mert mamát jobban szeretem. – Nem szabad ilyeneket mondanod, Henri. – De ha így van! – Szemét a gyermekek megejtő dacosságával függesztette anyjára. – Mamát igazán jobban szeretem. Adèle karjait térdén nyugtatva, hosszan nézte a fiát. Sohasem fogja ezen a ponton jobb belátásra bírni. De az is lehet, túlzás lenne azt követelni egy gyermektől, hogy szeresse azt az Istent, aki sohasem becézte, nem takargatta be… – Rendben van. Én is szeretlek, Henri – szólalt meg végre, mert érezte, hogy a kisfiú bátorításra vár. – Most pedig ne szólj közbe többet, mert így nem tudom elmondani, hogy is volt azzal az ökörrel. Nos hát, négy évvel ezelőtt történt, te még egészen pici voltál, alig három éves… Halkan, hangjában bársonyos gyöngédséggel mesélte el a keresztelőt, beszélt Richardról, akire Henri nem is emlékezett. A szertartás végeztével az érsek a sekrestyébe vezette a vendégeket, hogy aláírják az egyházi anyakönyvet. Henri, aki mindaddig meg sem mukkant, ekkor mindenáron írni akart a „nagy könyvbe”. – De gyermekem – ellenkezett a főpap – hogy írnád be a neved, hiszen még nem ismered a betűket sem.

– Majd rajzolok egy ökröt! – vágott vissza fölényesen Henri. A kisfiút szemmel láthatólag nem érdekelte ez a történet, mialatt nagy gondosan odabiggyesztette az utolsó ceruzavonásokat. – Így ni. Diadalmas mosollyal nyújtotta át a rajzot.* – Látja, még öt percig sem tartott. Adèle elragadtatott csodálatot mímelt. – Szép! Nagyon szép! Igazi művész vagy. – Letette a vázlatkönyvet a kerti padra. – Gyere, ülj ide mellém, Riri. A gyermek felfigyelt. Anyján kívül senki sem szólította Ririnek, s ő is csak ritkán. Titkos jelszóként használták egymás között. Nagy kitüntetésszámba ment olykor – például ha kivételesen jól viselkedett a mise alatt, vagy helyesen számolt százig –, de hírnöke lehetett valamiféle fontos, kellemeden hírnek is. – Hétéves vagy most – kezdte az anyja, mialatt a fiúcska hozzásimult –, nagy fiú vagy már. Ugye, kapitány szeretnél lenni egy óriási nagy hajón, be akarod barangolni a világot és oroszlánokat meg tigriseket, meg vadembereket akarsz rajzolni? Henri kényszeredetten bólintott, anyja pedig szorosabban odavonta maga mellé, mintha enyhíteni akarná a csapást. – Hát akkor… itt az ideje, hogy iskolába kerülj. – Iskolába? – visszhangzott riadtan, bizonytalanul. – De én nem akarok iskolába menni. – Tudom, kicsikém, de kell. Minden kisfiú iskolába jár. – Megcirógatta fia fekete fürtjeit. – Párizsban van egy nagy, nagy iskola, Fontanes a neve. Minden rendes fiú odakerül. Együtt játszanak és mulatnak. Ó, rengeteget mulatnak! – De én nem akarok iskolába menni! Könnybelábadt a kisfiú szeme. Nem értette meg pontosan, mit akar az anyja, de homályosan érezte, hogy omladozik a világ körülötte: a kocsikázás, a leckék anyjával vagy Armandine nénivel; a sétalovaglások Tambour, a pónilova hátán és Joseph-fel az oldalán; az istállókban tett látogatások, s a lovászok arcképei; bújócska Annette-tel a kastély folyosóin… – Pszt! – Anyja a fiúcska ajkára tapasztotta ujját. – Egy jó kisfiú sohasem mondja azt, hogy „nem akarok”. És nem szabad sírni. Egy Toulouse-Lautrec nem sír, nem vinnyog, mindig mosolyog és bátor, úgy, mint Raymond, a vitéz ük-ük-üküknagyapa, aki az első keresztes hadjáratot vezette. – Mellesleg – tette hozzá -Joseph és Annette is velünk jönnek. – Igazán? Ez segített kissé.

*

Lautrec gyermekkorában rajzolt bámulatos portréit ma az Albi Múzeum őrzi.

Annette a mama öreg dajkája volt. Kicsiny, vékonyka asszony ragyogó kék szemekkel és ezer ránccal orcáján. Foga nem volt, az ajkát pedig úgy beszívta, mintha szája sem volna. Reggeltől estig sürgött-forgott a kastély folyosóin, fehér bóbitájának szalagja úgy lebegett, mint a madár szárnya. Olykor, ha a szobájában fonalat gombolyított, megengedte, hogy Henri a lábához üljön a kis zsámolyra és cérnavékony hangján régi provence-i balladákat énekelt neki. Megnyugtató volt Joseph jövetele is. Mindig velük volt, akárcsak „öreg” Thomas, és a platánfák a kertben, meg az arcképek az ebédlőben. Jóllehet ritkán mosolyodott el, bizalmas barátjának érezte, s mellesleg remek képeket lehetett rajzolni róla kokárdás kalpagjában, fehér térdnadrágjában és kék kocsisköpenyében. – És ez még nem minden – folytatta az anyja. – Látni fogod Párizsban… no, találd ki! Egy másodpercig még visszatartotta a végső ütőkártyát. – Látni fogod a papát! Ó, hiszen így egészen más színben látta az egészet! A papa csodálatos ember volt. Bármikor érkezett a kastélyba, feledve voltak a leckék, senki sem törődött a tanrenddel, az élet túláradó, gyönyörűséges, kalandos színt öltött. Mintha maga az öreg kastély is felocsúdott volna álmából, falai csak úgy visszhangzottak a papa lovaglócsizmáinak döngésétől és parancsoló hangjától. Hosszú kocsiutakra mentek, a papa kezében pattogott az ostor és izgalmas történeteket mesélt lovakról, vadászatról, háborúról. – Nála lakunk majd, a kastélyában? – Elragadtatás izzott a gyermek szemében. – Párizsban az emberek nem laknak kastélyban. Hotelben laknak, vagy szép lakásokban, ahol az erkélyről nézhetik, mi történik az utcán. – De vele fogunk lakni? – akarta mindenáron tudni Henri, bizalmatlanul. – Igen, legalábbis egy rövid ideig. Majd kikocsikázik veled a Bois de Boulogneba. Az egy roppant nagy erdő, közepén tó van, ahol télen korcsolyáznak az emberek. Mert Párizsban hó esik télen. És elvisz a cirkuszba. Igazi oroszlánok és bohócok, meg elefántok vannak ott! Jaj, annyi izgalmas dolog lesz Párizsban. Lovasjáték, bábszínház… Tágranyílt szemmel, nyitott szájjal hallgatta a kisfiú és elfelejtette letörölni könnyeit, amelyek még ott reszkettek pilláin. A következő napok alatt fenekestül felfordult a kastély. Mint felzavart tyúkok, szaladgáltak ide-oda az emberek. A mama, ahelyett, hogy játszott volna vele, hosszasan tanácskozott „öreg” Thomasszal, Auguste-tel, a főkertésszel és Simonnal, az istállómesterrel. A folyosók megteltek nyitott bőröndökkel. Végeszakadt a lovaglóleckéknek… Azután, egy hét múlva, elérkezett az indulás izgalma, a sok „viszontlátásra”, orcáján a csókok, a vasútállomás hangzavara. A gomolygó gőzfelhőt lövellő

mozdony olyan volt, mint csata előtt a harci mén. Következett a vasúti kocsi felfedezése, ruganyos üléseivel, poggyászhálójával, érdekes ablakaival, amelyeket fel meg le lehetett húzni. Három éles fütty hangzott, megcsörrentek a vaskerekek, az állomásépület az emberekkel együtt elkezdett visszafelé siklani. Röviddel rá elvonult előttük az albi táj, fák, folyók, palatetős majorok, csupa új dolog, amit Henri sohasem látott még. – Nézze, mama! Nézze! Eleinte izgalmas volt, azután egyhangú, majd unalmas. A kisfiú elaludt. Arra eszmélt, hogy Párizs külvárosain robognak keresztül. Arcát rányomta az ablaküvegre. – Mama, nézze! Esik! Magas, szegletes, csúf palatetős szurtos házak, száradó fehérneművel az ablakokban. Füstös gyárkémények, elgazosodott apró kis kertek a házak között, törött kerítéssel. Esőben rozsdásodó ócskavas kupacok. Kabátba bugyolált, leszegett fejű férfiak és nők hangyaszerű rajzása a sáros utcákon. Albi kék ege helyett piszkos fellegek gyászleple. Rettenetes csúnya hely ez a Párizs… Végre, a megkönnyebbülés mély sóhajával megállt a mozdony. Kék-zubbonyos, tagbaszakadt emberek rántották fel a fülkeajtót, megragadták a poggyászokat, mintha az övék volna és lebaktattak velük. A mama felhúzta kesztyűjét és megigazította kalapját. Tengernyi várakozó arc a peronon. És amott, kimagasodva a tömegből, rövidre nyírt szakállába belemosolyogva, ragyogó cilinderében, aranygombos sétapálcával hóna alatt, gomblyukában fehér szegfűvel, délcegen – a papa! Ha éppen nem maga fogadott vendégeket vadászlakában, vagy nem volt látogatóban valamelyik barátja kastélyában, falkavadászaton Angliában, a longchamps-i, ascot-i vagy epsomi lóversenyek egyikén, szalonkalesen egy vele rokonlelkű herceggel, szarvasvadászaton az orléans-i erdőben, vagy éppen nem üldögélt sherryt kortyolgatva a Café de la Paix vagy a Pré Catelan egyik asztalánál, nem cirógatta egyik balerina orcáját sem – akivel tegeződött – az Opera előcsarnokában, vagy éppen nem hajolt egy dáma csókra nyújtott keze fölé, akkor meg lehetett találni Toulouse-Lautrec Alphonse grófot Hotel Pereybeli lakosztályában, amint kipihente a sok megerőltető semmittevés fáradalmait. A Hotel Perey előkelő szálló volt a Madeleine szomszédságában, ahol a gróf agglegény módjára élt lovastrófeáival, vadászpuskáival, szolgálóitól körülvéve, szeretett vadászsólymai társaságában, amelyeket egy erre a célra külön berendezett elsötétített szobában tartott. Amióta felesége és gyermeke megérkeztek, némán kellett elviselnie, hogy szokott életmódját felbolygassák, és vitézül állta is a sarat. Henrit elvitte a téli cirkuszba, kikocsizott vele a Bois-ba. Együtt sétáltak végig a nagy boulevardokon, a

Tuileriák kertjén, egy egész délutánt töltöttek az Állatkertben és megbámulták a majmokat, a tigriseket meg az ásítozó oroszlánokat. Ezen az estén a gróf tovább teljesítette atyai kötelességeit. Karmazsinvörös házikabátban, hosszú lábait a kandalló tüze felé nyújtva, arról tartott előadást fiának, mit jelent az, ha az ember Toulouse-Lautrecnek született. – Hát, ahogy mondtam, édes fiam, őfelsége a király és Pons dédnagybátyád ott poroszkáltak vadászat után a fontainebleau-i erdőben, éppen azokról a boldog időkről beszélgettek, amikor Versailles-ban éltek még, fiatalok voltak mindketten, és Marie Antoinette, aki tizenöt éves volt akkor, játszadozott velük. Mindez természetesen az átkozott forradalom és a csőcselék uralomra jutása előtt történt… Félrefordult és a mellette álló konyakospohár után nyúlt. – Egyszerre – ivott egy kortyot, s ujjával végigtörölte bajusza szélét –, egyszerre dédnagybátyád lova megbokrosodott és ledobta a nyeregből lovasát. – Óóó! Az együttérzés e felkiáltása Henriből tört ki; ott ült gyertyaegyenesen az öblös vörös bőrszék szélén. – Meghalt? – Nem, nem halt meg. – Megsebesült? – Nem, nem sérült meg. Minden valamirevaló lovast levetett a lova már néhányszor. Nincs mit szégyellni ezen. Jómagammal is megtörtént. Velejár. De tudod-e, mit tett dédnagybátyád, amikor felkászálódott? – Visszaült a lovára ? A gróf a fejét rázta. – Nem. Kigombolta lovaglónadrágját és azon nyomban kiürítette a hólyagját. – Csak nem. . . pipilt? A király színe előtt? – hökkent meg Henri. – Vigyen el az ördög, ha nem pontosan azt tette! Tudod miért? Mert Pons dédnagybátyád igen jólnevelt úr volt, aki mindig megfelelően viselkedett. Tisztában volt az udvari etiketteli, tudta, hogy egy régi előírás szerint, ha valaki a király jelenlétében bukik le a lováról, annak rögtön ki kell ürítenie a hólyagját. Azon nyomban! Ezt vésd a fejedbe, Henri. Úgy, hogy ha őfelsége valaha is visszatér a trónjára és véletlenül éppen együtt lovagoltok, a lovad pedig megbokrosodik és ledob, ne állj ott, mint valami ügyefogyott polgárember, tudd majd, mi a teendőd. Megvillantak erős fehér fogai, amint ebéd utáni havannaszivarjának füstfellege mögül rávigyorgott Henrira és élvezte a fiú szeméből feléje áradó rajongó csodálatot. Kedves gyermek ez a Henri… Kissé félénk és naiv, katekizmussal meg mindenféle badarsággal tömték tele a fejét, de mit is várhat az ember egy olyan anyától, aki vasárnaponként misére jár és imazsámoly van a hálószobájában? Néhány évet adni kell még a fiúnak, azután itt az ideje, hogy kezébe vegye és urat faragjon belőle.

– Látod, Henri, ez a különbség az arisztokrata és a polgárember között. Az arisztokrata mindig tudja, mit kell tennie. A polgárember viszont.. . Henri rábámult az apjára. Hát nem nagyszerű ember? Lehet-e valakinek okosabb, szebb papája? Még az utcán is utánafordul mindenki, ha sétapálcáját forgatva elmegy mellettük. Minden izgalmas vele kapcsolatban: itt lakni ebben a hotelben, az, ahogy kitanította, mit kell tennie, ha kilovagol a királlyal, estebéd után fennmaradni, akár egy felnőtt, úgy mint ma, ahelyett, hogy ágyba küldenék – még ha küszködnie kell is azért, hogy ébren maradjon… Azután ez a szoba! Az egész világon nincs még egy ilyen szoba. Agancsok és preparált szarvaslábak a tölgyfaburkolatú falakon, ezüstserlegek a kandallón, az üveges szekrényekben rendben sorakozó vadászpuskák és mindenféle lovakat ábrázoló képek. Régi bőr, dohány és kalandok illata érzik rajtuk. Ha majd megnő, neki magának is ilyen szobája lesz. Aranygombos sétapálcát fog viselni, vastag szivart szívni és ugyanazt fogja inni – bármi is legyen az –, amit a papa iszik. – Így tehát dédnagybátyád visszaült a lovára, miután megtette, amit az etikett előírt, és a király meg ő folytatták beszélgetésüket a régi időkről, amikor még fiatalok voltak. Akkor persze a király még nem volt király. Artois grófnak hívták. Tudod-e, miért hívták Artois grófnak ? Várt egy pillanatig, rövid fekete szakállába rejtve ragyogó mosolyát. – Természetesen nem tudhatod. Nos hát megmondom. De jól figyelj! Kényelmesebben helyezkedett el és ivott még egy korty konyakot. – Réges-régen Franciaország tartományokra volt osztva. Ilyen volt Artois, Champagne, Aquitaine és sok más még. Minden tartomány élén egy nagy úr állt, volt úgy, hogy gróf, volt, hogy herceg. Eszerint hívták a tartományt grófságnak vagy hercegségnek. Néha ugyanaz az úr gróf is volt, herceg is. Mi például Toulouse grófjai és Aquitaine hercegei voltunk. Ez nagyon fontos. Kis szünetet tartott, hogy a fiúba belevésődjenek fejtegetései. – Soha, soha ne feledd ezt, mi Toulouse grófjai és Aquitaine hercegei voltunk. Új volt a pedagógus szerep a gróf számára, és tetszett neki. – Nem vagy álmos, Henri ? – Nem, papa. – Akkor jó. Egyébként nem csupán Toulouse grófjai és Aquitaine hercegei voltunk, hanem Quercy, Louergue és Albi grófjai – továbbá Narbonne és Gothia márkijai és Lautrec vicomte-jai is. De – átható tekintetét Henrira szegezte, hangja ünnepélyesen csengett –, de mindenekfelett mindig Toulouse grófjai voltunk és azok is maradunk, ezt sohase felejtsd el, fiam. – Tekintete furcsán ellágyult. – Ma én vagyok családunk feje. Eljön a nap, amikor rád kerül a sor, azután elsőszülött fiadra, majd az ő fiára és annak a fiára. … és így tovább, amíg csak lesz Franciaország.

Most észrevette Henri elnehezedő tekintetét. – Ez elég lesz mára, hisz' majd leragad a szemed. Az ágyban a helyed, fiacskám. És el ne feledd, amit mondtam. A gyermek felállt. Amikor jó éjszakát mondott apjának és megcsókolta, a gróf még visszatartotta. – Helyre kis legény válik belőled, remélem – mondta mosolyogva —, Josephtől hallottam, hogy már jól megülöd a lovat. Nagyszerű, kisfiam. Szavamra, ha van valami, amire rátermettünk mi Toulouse-ok, a lovaglás az! Jövő nyáron velem jössz Louryba a vadászatra. Nem lehet eléggé korán kezdeni az ilyesmit. És semmi sem fogható egy szarvasvadászathoz, hogy az ember jól megtanulja megülni a lovat. A következő hetekben Henri még sokat tudott meg a Toulouse házról és megismerte a nemesi leszármazás finom árnyalatait. – Tudod, kisfiam, különbség van gróf és gróf között. Ugyanúgy, mint a bor és bor, meg a ló és ló között, sőt majd néhány év múlva arra is rájössz, hogy asszony meg asszony között is. Voltak a kisnemességhez tartozó grófok; jelentéktelen vidéki földesurak kicsiny, alig egy-kétszázéves kastélyokkal. Azután voltak hivatalból grófok, az ancien régime*-ben viselt bírói, magisztrátusi vagy egyéb ilyen rongyos kis rangjuk jogán. Még olyan megmosolyognivaló teremtések is léteztek, mint Napóleon grófjai, sőt a kimondhatatlanul nevetséges pápai grófok is. Ezekről azután nem lehetett egyebet elmondani, mint azt, hogy egyedül a chicagói milliomosok leányainak imponáltak. – Mi az a Chicago? – kérdezte Henri. – Amerikai város, ahol disznókat ölnek, a lányokat meg ál-arisztokratákhoz adják feleségül. Kár, mert az amerikai lányok rendszerint pokolian csinosak. Végezetül azután voltak valódi grófok, olyanok, mint a Toulouse-Lautrecek, hiteles, ősi, feudális nagyurak. – Ezek pedig, kisfiam, egészen más fából vannak faragva, hogy nagyapád kifejezésével éljek. Ők voltak az igazi grand seigtteur-ök, a kard urai. Uralkodtak tartományaik felett, igazságot szolgáltattak, törvényt hoztak, udvart tartottak, nagyköveteket neveztek ki és hadat üzentek. – Még a pápának is hadat üzentünk! És annak a bizonyítékául, hogy komolyan gondoltuk, azzal kezdtük, hogy felakasztottuk a követét. Mi voltunk akkoriban Franciaország leggazdagabb és leghatalmasabb urai. – Hatalmasabb, mint az érsek úr őeminenciája? – Érsek! Alphonse gróf harsány kacagásától rengett a fal.

*

Ancien régime – A forradalom előtti Bourbon-uralom idejét hívják így.

– Hiszen egy Toulouse-Lautrec felér egy tucat érsekkel és még két-három bíborossal ráadásul, hogy egyensúlyba hozzák a mérleget. Ki az ördög mondta neked, hogy az érsek olyan hatalmas úr? – Senki – mondta gyorsan Henri. Ha Alphonse gróf nem a Családról beszélt, a vadászfegyvereit mutogatta meg Henrinak. Engedte, hogy a fiú vállához emelje a puskákat és megtudja, milyen érzés az; előadást tartott neki a vadászatról meg a sólymászatról, amelynek szenvedélyesen hódolt és világhírű szakértője volt. Azután hátat fordított a középkori mondavilágnak, a vadászat és sólymászat világának és káprázatos párizsi gavallérrá lett. Olyankor, ha fehér gamáslisan, szivarját szíva végigsétált a hotel szőnyegekkel borított előcsarnokán, a szobalányok mélyen meghajoltak és csodálattal köszöntötték. „Bonjour, Monsieur le Comte.” Ha fiatalok és csinosak voltak, a gróf megcsipdeste orcájukat, ha öregek és csúnyák, akkor csupán megbiccentette a fejét és ment tovább. Nem sok időbe telt azonban, és Alphonse grófnak kezdett terhére lenni a megerőltetés, amit felesége és gyermeke jelenléte okozott. Kiabált a szolgákra, étkezéseknél viszont alig szólalt meg. Már nem beszélt többé a Toulouse-okról, sem a sólymászatról. – Apádnak sok fontos dologgal kell törődnie – magyarázta Henrinak egy napon a grófnő. – Félek, hogy zavarjuk. Aznap délután együtt elhajtattak a Boulevard Malesherbes egyik bérpalotája elé. Márványmozaikos padlója volt az előcsarnokának, vörös szőnyeg futott a lépcsőn végig, cserépbe ültetett pálmák álltak minden emelet fordulóján. Kopasz, császárkabátos úr vezette őket a második emeletre, ahol kinyitott egy ajtót és félreállt, hogy belépjenek. Henri tágas folyosót látott, amely végigfutott az egész lakás hosszában. Természetesen távolról sem volt a kastély remek folyosóihoz fogható, ahol akár naphosszat lehetett bújócskázni, de elég nagy volt ahhoz, hogy játszani lehessen benne. Az üres szalon mennyezetén hatalmas kristálycsillár csüngött. – Ezt itt felejtették azok az emberek, akik azelőtt laktak itt? – kérdezte. Miután egy sor üres szobába bekémleltek, anyja közölte: – Ez lesz az új otthonunk, Henri. Mit gondolsz, jó lesz-e? Azt felelte, igen, nagyon jó lesz. Néhány nappal később bútorokat hurcoltak ide. Sok mindent hozattak el a kastélyból. Henri boldogan látott viszont nem egy ismerős, régi holmit. A mama nappali szobájába került a hintaszéke és a Savonnerie* szőnyeg, amelyen Henri első bukdácsoló lépéseit tette. A rózsafa-íróasztalka is odakerült, a tizennyolcadik

* Savonnerie – 1604-ben alapított francia szőnyegszövőműhely, 1826-ban egyesítettek a XV. században alapított világhírű Gobelin-műhellyel.

századbeli pasztellek is, a kandalló párkányára pedig az a kis alabástrom óra, amelyet ismert egész életében. Néha úgy tűnt, mintha el sem hagyta volna régi otthonát. Henri első napja az iskolában a felfedezések és reszkető félelmek jegyében telt el. Mantoy atya, a tanító, a Spiritus Sanctus elmondásával nyitotta meg az évet. Ezután rövid beszédben üdvözölte a Fontanes-ba jövő fiúkat, hangsúlyozva, milyen szerencsések, hogy jó keresztény nevelésben részesülnek és behatolhatnak a tudás csodálatos birodalmába. Ezután lelépett az emelvényről és minden teketória nélkül elkezdte diktálni: - A z ég k é k … A hó fehér… A vér piros. A zászlónk színei kék, fehér, piros. Egyszerre megállt és Henri válla felett belenézett a füzetébe. – Nagyon jól van gyermekem, nagyon jól – dünnyögte. Mosolyogva folytatta útját a padsorok között, reverendája suhogva verdeste bokáját, kezeit hátul összekulcsolta. – A tenger kék… A fák zöldek. . . Szünetben Henri egyedül maradt. Mindenfelé fiúk voltak, úgy, ahogy a mama megmondta. Játszottak, szaladgáltak, kiabáltak, nagyszerűen mulattak. Úgy látszott, mind ismerték egymást és eszük ágában sem volt őt is befogadni játékukba. Vágyakozva figyelt éppen egy békaugró versenyre, amikor egy szőkehajú, szeplősarcú, térdnadrágos, Eton-galléros fiú közeledett feléje. – Te új vagy ? – kérdezte és megállt néhány lépésnyire tőle. – Igen. – Én is. Egy-két pillanatig a gyermekek nyers kíméletlenségével méregették egymást. – Mi akarsz lenni, ha nagy leszel? – Tengerészkapitány. – Én meg… belőlem kalóz lesz. A szőke fiú egy lépéssel közelebb jött. – Nem akarsz kalóz lenni, mint én? – Nem tudom. Mit csinálnak azok? – A foguk közé szorítják a tengerészkésüket, elfogják a hajókat és mindenkit felkoncolnak a fedélzeten. – Mivel a történetekből eszébe jutott egy és más, kissé jobban részletezte: – Azután, ha ezzel elkészültek, visszahajóznak a szigetükre, elássák a homokba a kincseiket és táncolnak, meg rumot isznak. Henrinak mindez rendkívül rokonszenves volt. – Talán ugyanazon a hajón lehetnénk? Mi a neved? – Maurice. Maurice Joyant. És a tiéd? – Henri de Toulouse-Lautrec. – Milyen hosszú név! Közelebb léptek egymáshoz.

Kis szünet után Maurice megkérdezte: – Hány éves vagy ? – Nemsokára nyolcéves leszek. – Én meg már majdnem nyolc és fél vagyok! – Diadalmasan elhallgatott. – Honnan való vagy? – Albiból. – Az hol van? – Messze. Nagyon messze. Majdnem egy napig tart vonaton, amíg az ember odaér. – Havazik arrafelé ? Henri csüggedten rázta a fejét. – De néha van hó a hegyeken. – Ahonnan én jövök, ott egész télen havazik! – mondta Maurice. Teljes volt a diadala, mégis barátságos maradt, kék szeme rámosolygott szeplős kis arcából. – Jössz játszani? – Jövök. – Fussunk versenyt. Este Henri szinte berobbant anyja szobájába és egyszuszra mesélte el, hogy van egy új barátja, és ha megnő, kalóz lesz belőle. – Hajókat fogunk el és mindenkit lemészárolunk a fedélzeten. Azután táncolunk, harmonikázunk és elrejtjük a kincseinket a homokban. Ettől fogva mulatságos volt az iskola. Jónéhány Fontanes-beli fiú készült még kalóznak, ezen az alapon rögtön megértették egymást és Henrit befogadták játékaikba. Az óraközti szünetek most már túl rövidnek tűntek. Henri versenyt futott a többiekkel és velük rikoltozott, az arca ragyogott a verejtéktől. Még a tanórák sem voltak olyan rosszak. Mantoy atya meg volt elégedve. – Mama, idenézzen! Mantoy atya aznap az egész osztály színe előtt rátűzte matrózblúzára a Becsület Keresztjét – a Becsületrend Nagykeresztjének zománcozott rézből készült szép utánzatát. Adèle grófnő levegő után kapkodott, megsimogatta a keresztet, kijelentette, hogy a legszebb, amit valaha látott. – Büszke vagyok rád, Riri – magához ölelte és hosszú ideig a karjai között tartotta a fiút. – Nagyon büszke vagyok rád. A kastély, a kocsikázás a homokfutón, az arckép-rajzok, még a lovaglás is Tambour, a pónilova hátán, kezdett fokozatosan elenyészni a múltban. Henri élete komoly, rendezett formát öltött, amely minden reggel úgy kezdődött, hogy Joseph bekopogott az ajtón: – Hét óra, Henri úrfi. Ideje felkelni.

Előbb gyors fürdő. Be az ebédlőbe, ahol a fehérbóbitás Annette széles mosollyal szolgált fel. Csészéjében gőzölgő csokoládé. Egy utolsó harapás a kifliből, egy röpke csók és máris lerántotta a fogasról körgallérját meg pirosbojtos sipkáját. Végül, pontban háromnegyed nyolckor levágtatott a vörösszőnyeges lépcsőn, mögötte illő távolságban Joseph, aki libériája fölé felöltőt vett s keménykalapot viselt. Most már elválhatatlan barátok voltak ők ketten: Henri meg Maurice. Tanórák alatt levélkéket csempésztek egymáshoz; szünetben együtt játszottak. Vasárnap a Parc Monceau-ba mentek, versenyt karikáztak és a tóparti kis görög templom oszlopai között indiánosdit játszottak. Ha esett, kalózt játszottak a lakás folyosóin, foglyul ejtették Josephet, a hajójukra vonszolták és öngyilkosságra kényszerítették. Orvul legyilkolták a szobalányt, megkergették a szakácsnőt, lövöldöztek fapisztolyaikkal és behatoltak Annette hálószobájába. Egy késő délutánon, amikor elnyúlva feküdtek a nappaliszoba szőnyegén a kandalló tüze előtt, arcukon még az égetett parafa kormával, Maurice váratlanul megkérdezte: – Mit szólnál ahhoz, ha ezentúl nem kalózok, hanem inkább kanadai prémvadászok lennénk? – Prémvadászok? – kiáltott fel Henri, meghökkenve terveik eme hirtelen megváltozásától. Szeretett kalóz lenni, felvenni a fekete zászlót és angol hajók fedélzetére szökkenni. – Azok mit csinálnak? – Őserdőkön vágtatnak keresztül-kasul, medvét űznek, meg indiánokkal harcolnak. Fatörzsekből ácsolt kunyhóban laknánk egy tó partján. Henri latolgatta az ajánlatot. Mi tagadás, vonzóan hangzott, különösen az, hogy egy életen át együtt lehet Maurice-szal. Néhány ellenvetést tett mégis, hogy önállóságát bizonyítsa, ezeket azonban Maurice letorkollta. Henri csakhamar beadta derekát. – Rendben van, legyünk prémvadászok, de csakis, ha együtt maradunk és senkit sem engedünk közibénk. Sohasem szabad elválnunk. – Soha! – visszhangzott Maurice szájából. – Hogyan biztosítsuk ezt? Hosszú töprengéstől terhes csend állt be. – Csak egy módon lehet – jelentette ki végül Maurice. – Vérszövetséget kötünk. Akkor életre-halálra egyek vagyunk. – Valamelyik könyvben olvasta ezt a kifejezést és nagyon tetszett neki. – Mit szólsz hozzá? Akarsz a vértestvérem lenni ? Henri mohón rábólintott. – És te?

– Én is. De ne feledd, ez az egész életre szól. Nem lehet visszacsinálni. És csak egyetlen vértestvéred lehet. Annyit jelent, hogyha egyikünk bármikor bajba kerül,

a másiknak segítségére kell jönnie. Ezen a délutánon, miközben a márciusi eső az ablaküvegeket verdeste, csuklójukat egy tűvel felkaparták és kicserélték egy-egy csepp vérüket. Ünnepélyesen kezet fogtak. – Most pedig el kell mondanunk a szent fogadalmat – jelentette ki Maurice. – Életre-halálra! – Életre-halálra! – ismételte Henri dobogó szívvel. – Köpjünk a tűzbe, akkor még

szentebb lesz! Köptek. — Most életre-halálra össze vagyunk kötve – mondta boldogan mosolyogva Henri. – Ez épp olyan, mintha igazi testvérek volnánk… valódi testvérek! Így múlt el az első párizsi tél. A Boulevard Malesherbes gesztenyefáin bolyhos rügyek fakadtak. Egy napon Henri arra ébredt, hogy a lakás tele van utazóládákkal, a szőnyegeket felgöngyölítették, a képeket letakarták és huzatok kerültek a bútorokra. Észre sem vette, befejeződött az iskolaév.

II. Végefelé járt a szünidő. Küszöbön állt a visszatérés az iskolába. Jó volt megint otthon lenni a kastélyban, újból lerajzolni mindenkit, ismét bújócskát játszani a tekervényes folyosókon, meglátogatni az istállót, reggelenként kilovagolni Tambour, a póni hátán, és természetesen hosszú, maszatos leveleket írni vértestvérének, Maurice-nak, kanadai terveikről. Mindent egybevetve változatos, kellemes nyár volt. Szeptember elején a mama, Annette meg ő ellátogattak Celeyranba, a mama otthonába. Celeyrant kastélynak nevezték, pedig csak jókora négyszögletes, zöldzsalugáteres ház volt, alig kétszáz éves, egy hosszú jegenye-fasor végén. Mint mindig, nagyapa fehér vászonruhában, panamakalapjában várta őket, pelyhes oldalszakálla közt felfelé fordított kiflihez hasonló mosollyal ajakán. Amint a kocsi befordult az úton, meglengette zsebkendőjét és lesietett a lépcsőkön, arany óralánca pedig ide-oda táncolt a pocakján. Az érkezés izgalma és összevisszasága a szokásos módon zajlott le, a lovászfiú megragadta az izzadó lovak zabláját, mialatt Joseph sietve leengedte a hágcsót, és jöttek a csókok és arcveregetések. Másnap hajnalban nagyapa lábujjhegyen bejött Henri szobájába. – Ki az ágyból, fiatalember! Hiszen a madarak már órák óta fenn vannak. Leült az ágy szélére. – Hadd lássalak. Hmmmmmm, nem rossz. Talán kissé sápadt vagy. Csak nem voltál beteg a télen? – Nem, nagyapa. Az öregember szeméből könyörgés áradt. – Nagy és erős leszel, ugye, Henri? Olyan, mint az apád? Micsoda kérdés volt ez? Természetes, hogy megnő, nagy és erős lesz! Mindenki az lesz idővel. Talán nem olyan, mint a papa, de biztosan legalább olyan nagy és erős, mint nagyapa, aki alacsony volt és kövér. Aznap együtt lovagoltak ki a szőlőbe. Időnként Léonce de Celeyran megrántotta lovának kantárját és megállt, hogy elbeszélgessen bérlőivel, a mezei munkásokkal és a szőlőt szedő asszonyokkal. – Az unokám! – mutatott ragyogó arccal Henrira. – Ugye, hogy izmos kölyök? A szőlőben mezítlábas férfiak és asszonyok ugráltak óriási kádakban, mintha indiánok valamiféle haditáncot roptak volna, és Henri lerajzolta őket. Másnap a magtárakhoz lovagoltak; a következő napon a baromfiudvarokat keresték fel, majd a tehenészetet és az istállókat. Mindenütt rengeteg rajzolnivaló akadt. Tonion, a

vén szamár, amint egy kocsi trágyát húz,* fennhéjázó kakasok, amelyek mintha gólyalábon lépkednének, libák, kacsák, birkák, tehenek.. . Esténként a nagy ház muzsikától és nevetéstől volt hangos. Óriási lakomák zajlottak le, nagyapa ült az asztalfőn elegánsan, vörösesbarna redingot-jában és brokátmellényében, mindenkinek megrakta a tányérját, fecsegve, nevetve szeletelte a sültet, kínálta vendégeit, hogy igyanak a remek Celeyran borból, és a csemegénél kivörösödve, kissé becsípve, botladozó nyelvvel állt fel és ivott mindenki egészségére. Henri még a Celeyranban töltött boldog napok emlékén mosolygott, amikor meghallotta anyja lépteit. Adèle grófnő belépett, kezében egy levél. – A papa azt kívánja, hogy menj vele Louryba a vadászatra – szólalt meg halk, szomorú hangján. – Mama is megy? Az asszony nem válaszolt rögtön. Szeme máris elvesztette Celeyranbeli ragyogását. – Eljön? Lehajolt és megsimogatta a fiú arcát. – Nem, kisfiam. De Joseph… – Akkor én sem megyek! Nem akarok, nem és nem és nem! Nem akarok elmenni a mama nélkül! Miért nem jön! Miért. . . Anyja az ujja hegyével elhallgattatta. – Pszt! Egy jó kisfiú sohasem mondja azt, hogy: „Nem akarok.” A papa azt szeretné, ha ugyanolyan jó lovas válnék belőled, amilyen ő maga. Szép vadászöltönyt kapsz, gyönyörű vörös kabátkával. El ne felejtsd, soha ne nevezd pirosnak, mindig vörösnek. Részt veszel a vadászaton és sok kedves emberrel kerülsz össze. Sőt, nagyszerű mulatság lesz. Ha majd bemutatnak egy-egy úrnak, gondolj rá, hogy meghajtsd magad és azt mondd: „Megtiszteltetés uram, hogy megismerhettem.” Ha pedig valamelyik hölgy meg akar csókolni, nem szabad félrefordítanod a fejed, ahogy szoktad. És el ne feledd megfésülni a hajadat, kefélni a fogaidat és elmondani az imádságaidat. Anyja lágy hangja elcsendesítette ellenkezését. Lassanként Henri átengedte magát annak az izgalomnak, hogy viszontláthatja a papát, és az erdőben vágtathat gyönyörű piros – nem, vörös – kabátban. Éjszaka arról álmodott, hogy kereszteshadjáratot vezet és Raymond ük-ük-ükük-nagyapával meg egy sereg vöröskabátos lovaggal szarvast űz Jeruzsálem erdeiben.

*

Ez a Tonion-akvarell és még számos tanulmány gazdasági munkásokról és állatokról ma az Albi

Múzeumban van.

– Oh, itt vagy végre, fiam! Hadd lássalak! Parányi vadászöltönyében Henri vagy tíz perce állt már észrevétlenül a hatalmas tölgyfagerendás szoba küszöbén, amely tele volt csizmás, vöröskabátos urakkal és hosszú lovaglóruhás, fényes cilinderkalapos hölgyekkel, akik beszélgettek, nevetgéltek és ezüst serlegekből bort ittak. Most pedig ott állt apja előtt, aki vadászruhájában, belesomolyogva Medici-szakállába, lovagló ostorával csizmáját verdesve, magasabbnak és lenyűgözőbbnek tűnt, mint valaha. – Fordulj csak meg. Nem rossz, nem rossz! Az öltöny tökéletes. Anyáddal ide küldettem egyik ruhádat mintának. A hajad azonban túl hosszú. Mondd meg az anyádnak, hogy nyírassa le, ha majd visszamégy Párizsba. Olyan vagy, mint egy lány, ezekkel a fürtökkel! Csak nem akarsz olyan lenni, mint egy lány, ugye nem? Kuncogva a visszafojtott nevetéstől kézenfogta Henrit és odavezette a vendégek egy csoportjához, akik a tűz körül álltak. – Hölgyeim és uraim, ez itt a fiam, Henri – jelentette be kedves szertartásossággal. – Gondoltam, javára válik, ha részt vesz a vadászaton és megismeri, hogyan zajlik le az ilyesmi. Sosem lehet eléggé korán elkezdeni, ugye? Lehajolt és sorjában minden vendégre rámutatva folytatta : – Henri, íme de la Tour-Jaquelain vicomtesse, ez Vauban bárónő… Saint-Yves gróf… Íme, öreg barátom, Doudeauville herceg. A lova tavaly elnyerte a Grand Prix-t, és ő a Jockey Club elnöke, így hát jó, ha kedves vagy hozzá, különben nem vesz fel a tagok közé! Henri kétségbeesetten próbált visszaemlékezni anyja intelmeire, de semmi sem jutott eszébe. Érezte, amint vére az arcába szökik, ügyetlenül meghajolt és dünnyögött valamit, szemét csizmája orrára szegezve. – Kissé félénk, nemde? – mosolygott a herceg. – De fogadok, kinövi majd. Manapság minden fiú kinövi. A bemutatkozás folytatódott. – Ez, fiam, Rohan hercegnő… ez itt Villeneuve márki… ez itt gróf… Nevek, nevek, nevek! Hosszú nevek, nehéz megjegyezni őket. Mosolyok, meghajlások, kézfogások, arcveregetések… A férfiak még nem voltak olyan rosszak; mondtak egy pár szót, kezüket nyújtották, azután visszafordultak poharukhoz. De a nők! Körülvették, leguggoltak melléje, felemelték fátylukat, hogy megcsókolhassák. – Hát nem ennivaló ebben a pici vörös kabátkában?… Hány éves vagy, chéri… Milyen bájos fürtjei vannak!… Párizsban meglátogatsz minket majd a télen. – Ez így ment, szünet nélkül fecsegtek, gőgicséltek, dédelgették és hosszúkörmű ujjaikkal megsimogatták a hajfürtjeit. Kötelességtudóan felelte: „Igen, Madame.. . Nem, Madame.. . nyolc és féléves vagyok, Madame… majdnem kilenc…” És gondja volt rá, hogy ne fordítsa félre az arcát, amikor magukhoz ölelték és vörös, ragadós ajkukat rányomták orcájára.

A Louryban töltött hét alatt Henrinak igen sok dolga volt. Ahányszor csak tudott, kilopódzott az istállókhoz, cukorral etette a lovakat és addig hízelgett a lovászoknak, amíg rá nem vette őket, hogy modellt álljanak. Vázlatokat rajzolt a kutyákról, a lovakról, a hölgyekről, amint féloldalasan ültek a nyeregben, és fátylaik lebegtek a szélben.* És természetesen, résztvett a vadászaton is. Látta a falkavezetőket, amint visszahúzták szíjaikon a csaholó kutyákat, a lovászokat, amint kantáron tartották a fényesszőrű, kapáló paripákat, mialatt uraik lehajoltak és összekulcsolt kézzel nyeregbe segítették a hölgyeket. Felcsipegetett valamennyit a vadászat elemeiből és megtanulta a szarvasűzés szigorú szabályait. Joseph őrködő szemétől kísérve követte a hajtást, legjobb tudása szerint átugratott alacsony sövényeken és átgázolt sekély patakokon. Hallotta a hajtókát, amint jelezték a kiszemelt szarvas hollétét, és figyelte, hogyan kényszerítik a vadat a szabadba. Megtanulta, mikor kell pónijával veszteg maradnia és mikor kell megragadnia a zablát és ostorát megpattintva, tovaszáguldania az űzők nyomában. Végül, amikor a szarvast legyőzték, hallgatta a vadászkürt gyászos dallamát és látta a kegyelemdöfés szertartását. Amikor azonban a lihegő vad lerogyott és könnyek törtek elő a szeméből, félrefordította a fejét és szíve mélyén úgy döntött, hogy nem szereti a szarvasvadászatot. Boldog volt, amikor végre elérkezett az idő és búcsút vehetett, hogy visszatérjen Párizsba. Jammes atya, az új tanító, igen szigorú ember volt, aki ismert minden fortélyt. Többé nem lehetett súgni, puskázni, levelezni a pad alatt. Szemüvege felett vérfagyasztó pillantásokat lövellt, kerek, fénylő ábrázatában ülő szürke szeme éles volt és mindent észrevett. Ismét elkezdődött a fárasztó életrend. Joseph reggeli kopogása: „Hét óra, Henri úrfi. Ideje felkelni!” A gyors fürdő, a gőzölgő csésze csokoládé, a fogasról lerántott körgallér, a vágtatás le a vörösszőnyeges lépcsőn. Esténként most már leckét kellett írnia a nappaliszoba lámpája mellett. A mama ott ült hintaszékében a tűz mellett, olvasott vagy varrogatott és néha segített neki egy-egy nehezebb feladat megoldásában. Ha a kandalló párkányán álló kis alabástrom óra elütötte a kilencet, a mama megszólalt: „Elég lesz mára, kicsikém! Ideje, hogy aludni menj.” Egy ölelés, egy gyöngéd csók, és a fejében zsongó, számtantól és latin igealakoktól álmosan ment lefeküdni. Az élet természetesen nem állt csupán munkából. Az óraközi szünetekben volt idő gólyózásra meg békaugró-versenyekre és vasárnaponként indiánháborúra Maurice-szal és más Fontanes-beli iskolatársával a Parc Monceau-ban.

*

A legtöbb Louryban készült rajz most az Albi Múzeumban van és reprodukció útján széles körben

népszerűvé vált.

Henri hosszúszárú indiánpipát szívott Cornu márványszobra, „Az elhagyott” lábánál, sátrat vert a bokrok közt és képzeletbeli tábortüzet táncolt körül. Szelíd, felpántlikázott dajkák és újságolvasó öregurak riadtan bámultak a rövidnadrágos, Eton-galléros, üvöltöző és fintorgó irokézekre, így pergett le a második párizsi tél, ugyanolyan boldogan és eseménydúsan, mint az első. Henri kilencéves volt. Vérbeli párizsi iskolásfiú lett belőle, aki megszokta a boulevardok lármáját, az omnibuszok csengetését, a kocsik végnélküli felvonulását, és a látványt, amint a rendőrök veszekedtek a kocsisokkal. Néha meglátogatta az apját hotelbeli lakosztályában. – Miért nem lakunk együtt a papával? – kérdezte anyját egy napon. – Mert a papa nagyon elfoglalt ember – volt a gyors válasz. – Mondd csak, mit csináltatok ma az iskolában… A Boulevard Malesherbes-beli lakás lassanként otthonná vált. A divatos Madeleine templom, a tollas kalpagú egyházfival és aranyozott gyűjtőtálcájával, ahová vasárnaponként eljártak misére, helyettesítette most az ősi, ódon albi katedrálist. Henri anyja megismerkedett a szomszédságban néhány hölggyel. Időnként, ha a fiú hazajött az iskolából, vendégség volt a szalonban. Proustné asszony, a híres orvos felesége, aki alig néhány házzal lakott odább, eléggé gyakran jött el két fiával, Marcellel és Roberttel. Néha maga az orvos is meglátogatta őket. Henri rendkívül eszesnek találta, mert Proust doktor sohasem mulasztotta el, hogy ne dicsérje meg Becsület Keresztjét. Ebben az évben volt Henri első áldozása, és e nagyfontosságú esemény előkészítése érdekében alapos vallástanításnak vetették alá. Mielőtt lefeküdt, folyékonyan elszavalta minden este a tízparancsolatot és a Hit, Remény, Könyörület és Bűnbánat különböző cselekedeteit. Intim kapcsolatba jutott a Szentlélekkel, a Szentháromsággal, Szűz Máriával, az angyalokkal, arkangyalokkal, a szentek seregével, mártírokkal, szüzekkel, remetékkel, szent emberekkel, akik nyomorúságos földi élet után most valamennyien a mennyben élvezték a dicsőséges semmittevést. Ami Istent magát illette, Henri titkos – egészen titkos – fenntartással élt vele szemben. Isten nagyon hatalmas volt. A katekizmus és a Biblia tele voltak tetteivel és rendkívüli cselekedeteivel. Mégis, ha próbatételre került a sor, Isten a gyakorlatban nem váltotta be azt, amit ígért. Henri nemegyszer a legnagyobb tisztelettel megkérte néhány egészen egyszerű csodatételre, és Isten egyetlen esetben sem hallgatta meg, de az is lehet, túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy a rendelkezésére álljon. Végül is arra a következtetésre jutott, hogy Isten nagyon hatalmas és nagylelkű, de rendkívül takarékosan bánik ajándékaival és hatalmával.

Olyasvalaki, mint Odon bácsi, aki arról volt híres, hogy mérhetetlenül gazdag, mégsem küldött Henrinak soha egyebet, mint karácsonykor egy képes levelezőlapot. Újra kitavaszodott. A Boulevard Malesherbes-en úgy tárultak szét a gesztenyefák rügyei, mint megannyi mohó kezecske. A gróf kifejezte abbeli kivánságát, hogy magával vigye a fiát a Concours Hippique-re, Párizs e divatos lovasbemutatójára. Ennek megfelelően a következő vasárnapon mise után a grófnő odahajtatott Henrival a hotelhez. Útközben intette fiát, viselkedjék rendesen, ne kérdezgessen és ne beszéljen, csak ha szólnak hozzá. – Egyszóval, azt szeretném, ha jó kisfiú lennél – mondta, miközben kisimította a gyűrődéseket fehér matrózruháján. A kocsi megállt a bejárat előtt. Adèle grófnő gyengéd kézzel megigazította a gyermek széles karimájú szalmakalapját és zubbonyán a Becsület Keresztjét. Henri gyorsan megcsókolta és kiugrott a kocsiból. A kapuban megfordult, hogy még egy csókot dobjon anyjának és búcsút intsen Josephnek, azután eltűnt a hotel előcsarnokában. Amikor beengedték apja szobájába, a gróf éppen a nyakkendőjét igazgatta a nagy állótükör előtt. – Remek idő van, ugye? – A tükörből ránézett Henrira. – Látom, anyád végre levágatta a hajadat. Jól van! Fehér szegfűt tűzött selyem kabáthajtókájára, lakája kezéből átvette aranygombos sétapálcáját és cilinderét kissé megemelve elindult az ajtó felé. – Jövőre lóháton megyünk a Bois-ba, nem pedig kocsin, mint két megrokkant öregasszony – jelentette ki, amikor sebesen tovagördültek a Champs Elysées-n. – Az úr helye a ló hátán van, nem pedig mögötte. Henri mohón habzsolta a látnivalókat maga körül. Két oldalt végeláthatatlan sorban vonultak a fogatok, négyüléses hintók, elegáns bérkocsik. A selymesszőrű, büszke járású lovak ragyogó patkói úgy kopogtak az úttest faburkolatán, mint a záporeső, szerszámjuk villogott az áprilisi napfényben. A hölgyek napernyője és virágos kalapja vidám színfoltként vált ki a lakájok sötét libériája hátteréből. – Látom, hogy megkaptad a Becsület Keresztjét – jegyezte meg a gróf. – Nagyszerű fiam, nagyszerű! Anyád közölte, hogy a legjobb tanuló vagy az osztályodban. – Elnézően felnevetett. – Azért, remélem, nem lesz belőled könyvmoly. Semmi kifogásom a könyvek ellen a maguk helyén, de éppen úgy, mint a festészet meg a zene – ilyesmi asszonyoknak való. Fontosabb dolgok is vannak az életben. Időnként félbeszakította mondókáját, hogy egy-egy ismerőse előtt megemelje a kalapját, és minden egyes köszöntésében benne volt a nagyvilági ember egész magabiztossága. Rohan hercegnek és hercegnőnek határozott, arisztokratikus üdvözlés, amely az ancien régime-re emlékeztetett; a bankár leányának, aki nemrég

került házassága révén az arisztokráciába, kifogástalan, enyhén leereszkedő főhajtás; Sophie Croisette-nek, a színésznőnek, aki vadonatúj fogatával dicsekedett, jókedvű kis biccentés és jelentőségteljesen felvont szemöldök. – Apropó, elkezdted-e már a vívó leckéket? Nem? Nos hát, fiam, a vívás sokkal fontosabb, mint az algebra vagy Cicero beszédei. Felruház azzal a joggal, hogy mindenkinek megmondd a véleményedet. És mi van a tánccal? Erről is gondoskodnunk kell. Nem egy nagy karrier épült fel már a tánctudáson. Amikor a fogat megkerülte az Arc de Triomphe-ot, előrehajolt és botja gombjával megbökte a kocsis hátát. – Hajts a Pré Catelanhoz, Francois! Hátradőlt az ülésen és mosolyogva ismét Henrihoz fordult: – Nem hinném, hogy valaha is voltál már a Pré Catelanban? Szélesen elvigyorodott, fehér fogai megvillantak a napfényben. – Nem, úgy hiszem, nem voltál még. Anyád nem helyeselte volna. Gondolom, túlságosan ledér hely az ő ízlésének. Tarka tavaszi öltözékekben hölgyek csoportjai és cilinderes urak álldogáltak a pázsiton, vagy ültek a csíkos napernyők alatti fehér vasasztalkáknál. Aperitifet kortyolgattak vagy ebédet rendeltek, amikor Henri és apja besétáltak a vendéglő üveges verandájára. – Sherryt – mondta a gróf a pincérnek, miközben levetette kesztyűjét –, a fiatalúrnak pedig málnaszörpöt. Henri izgatottan nézett körül a zsúfolt helyiségben. Vederbe ültetett pálmák mögül egy lassú keringő vontatott dallama hallatszott. A bolthajtásos ablakokon át sárgás, párás kévékben szűrődött be a napfény, megvillantva a poharak szélét, és színes tűzcsóvákat csiholt a hölgyek ékszereiből. Nagy mérete ellenére is a köralakú helyiség egy arisztokrata-szalon intim légkörét lehelte. Férfiak integettek egymásnak, vagy rövid látogatásra odaléptek egymás asztalához; hölgyek nyújtották kezüket, bájosan nevetgéltek és bólogattak ismerőseik felé. – Látod azt az ősz-szakállú urat ott az ablaknál? – suttogta a gróf, áthajolva hozzá az asztal felett. – Az ott Victor Hugo. Szenátor. Természetesen republikánus! Manapság mindenki az. Azt hiszem, ír is. Politikai és irodalmi műveket! Szegény Franciaország, ezekbe fog belepusztulni! Alphonse gróf felállt és átment egy közeli asztalhoz. Henri figyelte, amint lehajolt, hogy megcsókolja egy hölgy ujjahegyét, mialatt nevetve néhány megjegyzést váltott a hölgy kísérőjével. Azután visszatért. – Látod azt az urat ott, szegletesen nyírt szakállal és monoklival – folytatta és ivott egy korty sherryt –, azt, aki azzal a csinos hölggyel beszélget? Az Lipót, Belgium királya. – A király! – csuklott el Henri hangja. Megfordult és rámeredt az öregedő úrra.

– Ne bámulj! Nem illik emberekre rábámulni! Mellesleg inkognitóban van itt. A gróf hátrafordult, mert egy kéz megérintette a vállát. – Ah, jónapot Doudeauville! Emlékszik még Henri fiamra? Bemutattam Louryban. Ízelítőt kap a párizsi életből, mielőtt elviszem délután a Concours Hippique-re. Henri felkászálódott és mélyen meghajolt. A herceg rámosolygott, megveregette az arcát, néhány szót váltott a gróffal és tovább ballagott. Egy pillanattal később egy másik úr állt meg asztaluknál. Egy-kettő! Henri felugrott, meghajolt. – Megtiszteltetés, uram… – Azután a papán volt a sor, hogy felálljon. Ezúttal a terem végében látogatta meg valamelyik ismerősét. Néhány perc múlva már visszatért. -Látod ott azt a hölgyet a hosszú fehér kesztyűvel? Az, fiam, Sarah Bernhardt. A legújabb – hm – az unokafivérével van! … Úgy látszik, ez a módja, ahogy a dolgoknak menniük kell. Sherryt kell kortyolgatni. Barátok jönnek az embert meglátogatni. Az ember maga is odamegy valaki asztalához, kezet csókol egy hölgynek, néhány kedves szót vált és visszatér az asztalához. Megint iszik egy korty sherryt. Megint barátok veregetik vállon… – Hát akkor gyerünk a klubba ebédelni – jelentette ki a gróf, órájára pillantva. – Biztosan éhes vagy, mint a farkas. A Jockey Club éttermében padlóviasz, régi fa és havanna illat terjengett. Elaggott, suttogó hangú, a sok hajlongástól púpos hátú komornyikok járkáltak az asztalok között, mint megannyi libériás kísértet. Csemege után a gróf megrendelte szokásos Napóleon-brandyjét. – Most pedig, fiam – jegyezte meg jókedvűen, miután kiürítette jókora tulipános formájú poharát –, éppen hogy időm lesz átöltözni és mehetünk a Concours-ra. A Palais de l'Industrie, az 1855 -i világkiállításból visszamaradt óriásméretű, cifra emlék, a Champs Elysées-n emelkedett. Hogy némiképpen igazolják ennek a gigantikus szobor- és gipszcirádás párkányzat és oszlopsor egyvelegnek megőrzését, a hatóság különböző célokra használta fel az épületet. Itt zajlott le a híres „Salons de Peinture et Sculpture des Artistes Francais”, vagy ahogy hívták: a Szalon, ez a világraszóló művészeti esemény, művészek ezreinek álma. Itt tartották a tenyészállatbemutatókat, jótékonysági bazárokat, hazafias gyűléseket és a nagyon előkelő, divatos Concours Hippique-et. – Különösen az ugratókat figyeld meg – figyelmeztette a gróf Henrit, amikor beléptek az üvegkupolás nézőtérre (amelyet erre az alkalomra arénává alakítottak át) és felmentek a Jockey Club tagjai számára fenntartott helyre.

– Lovast lehet nevelni, de az ugratásra születni kell. Figyeld meg, hogyan dőlnek előre, amikor lovukkal átlendülnek az akadályokon. Elfoglalták helyüket a páholyban és a gróf a szeméhez emelte látcsövét. – Ez a dolog nyitja. Segíteni kell a lónak, majdnem átemelni az akadályon. Egyszer fogadtam valakivel, hogy Junóval, a kancámmal, átugratok egy fiákeren és Isten engem úgy segéljen, meg is tettem! Hirtelen elhallgatott, amint látcsövét ráirányította egy hölgyre, aki egyedül ült egy páholyban, túl az arénán. – Maradj itt – mondta felemelkedve –, amíg meglátogatom néhány barátomat. Alphonse gróf előrehajolt és odaszólt egy alacsony, pocakos öreg úrnak, aki a páholy első sorában ült és szorgalmasan rajzolt vázlatkönyvébe. – Princeteau úr! Nem volna olyan jó és vigyázna. . . Minthogy az öreg úr nem fordult feléje, a gróf felemelte hangját és ordított: – Hé, Princeteau úr! Nem volna… – Ingerülten vállat vont. — Semmi értelme! Süket, mint az öregágyú. Menj, ülj mellé, Henri. De ne próbálj beszélni vele. Néma is, nemcsak süket. Nézheted, amint rajzol. Kitűnő képeket fest lovakról. Ezért engedjük meg neki, hogy a Klub páholyában üljön. Majd az előadás végén érted jövök. Princeteau úr azoknak a lelkes mosolyával üdvözölte Henrit, akik nem szokták meg, hogy keressék a társaságukat. Hüvelykjével végiglapozta vázlatkönyvét, és megmutatta Henrinak ceruzával rajzolt lótanulmányait. Rövidesen, mint két régi barát, elmélyedve beszélgettek, bólogatva, gesztikulálva, fintorogva. Henri számára emlékezetes maradt ez a délután: a zenekar harcias melódiákat játszott, gyönyörű paripák léptettek, vágtattak, ugrottak és mindenki tapsolt, valahányszor a versenybírák átnyújtottak egy-egy ezüst serleget vagy szalagot. Mellette az öreg művész rajzolt tovább, észre sem vette a körülötte kavargó lármát. Egy idő múlva kis noteszt vett elő zsebéből. – Szeretsz rajzolni? – írta rá. – Henri elolvasta a kérdést és nyomatékos bólintással felelt. Amire azután Princeteau mosolyogva odanyújtotta a vázlatkönyvét. Henri két ügető hátaslovat kezdett lerajzolni a süketnéma művész szeme láttára, aki elnéző érdeklődéssel figyelte, de ezt rövidesen meglepődés, majd teljes elképedés váltotta fel. . Néhány pillanatig hitetlenkedve meredt a fiúra. Izgalomtól reszkető kézzel ragadta ki kezéből a noteszt, és sebesen odafirkantotta: „Bámulatosan rajzolsz.” Aláhúzta ezt a szót: „bámulatosan”. Ez volt az első, amit Henri este elmondott anyjának, amikor zihálva a lépcsőktől, a nap izgalmaitól sugárzó szemmel betoppant a szobájába. – Mama, mama! – lihegte és elfelejtette megcsókolni anyját. – Meg ismerkedtem egy öreg emberrel,… egy valódi művésszel, aki azt mondta, hogy bámulatosan jól rajzolok! Azaz… nem mondta, mert nem tud beszélni. De leírta. Süket is. .

– Úristen, micsoda zagyvaság – mosolygott a grófnő, magához vonva a kisfiút. Gyöngéden megsimogatta a haját és figyelte gyorsan dobogó szívét a fehér matrózblúz alatt. – Előbb fújd ki magad, kicsikém, és csókolj meg. Ugye futottál a lépcsőn? Most pedig mesélj arról az öreg emberről, aki nem tud beszélni. És mondj el mindent, szép sorjában – attól kezdve, hogy otthagytalak a papa hotelja előtt ma reggel. Henri egyszuszra mesélte el a nap minden csodáját. – Azután elmentünk a Pré Catelanba és ott volt egy király inkognitóban – csacsogott fontoskodva – Egy hölggyel volt együtt… – Tudod-e, mit jelent az a szó: inkognitó? Ez hasonlított a mamára, ilyen zavarba hozó kérdéseket feltenni! Henri leverten rázta meg a fejét. – Annyit jelent, hogy valaki eltagadja a nevét vagy a rangját, mert szégyelli azt, amit csinál, vagy az embereket, akiknek a társaságában van. – De az a hölgy igazán szép volt! – Mindegy! – torkollta le a grófnő, elvágva egy veszélyes vitát. – Mit csináltatok még? Henri beszámolt az ebédről a Jockey Clubban, a lovasbemutató izgalmairól és találkozásáról az öreg süketnéma festővel. – Azután előrántotta mellényzsebéből a kis írótömbjét és ráírta: „Bámulatosan jól rajzolsz!” Mivel úgy látszott, hogy anyjára ez nem gyakorol túl mély hatást, hozzátette: – Mama, csakugyan ezt írta! Még alá is húzta azt, hogy bámulatosan! – Milyen kedves tőle! – mondta nyugodtan a grófnő. – Azután mit csináltatok? A lovasbemutató után Rumpelmayerhez mentek. Henri két nagy habosfánkot és egy csokoládés süteményt evett. Utána visszatértek a hotelba, ahol a papa harmadszor is átöltözött. Ezúttal frakkot öltött. Nagyon jól festett benne. Larue-nél vacsoráztak. – Papa fácánpecsenyét rendelt, meg egy üveg Chateau-Lafittet. Azt mondta, meg kell tanulnom a megfelelő borok rendelésének módját. Az nagyon fontos. Jaj, és még valamit. Mama! Vívó- és táncleckéket kell vennem! Papa azt mondta, az fontosabb, mint Cicero beszédei. A könyvek csak az asszonyoknak valók. Ez rávallott Alphonse-ra, az ilyen beszéd. Vajon miért van az, hogy a nem intellektuális emberek annyira igyekeznek kinevetni a műveltséget és feldicsérik a tudatlanságot, mintha az valami nagyszerű teljesítmény volna ? Hangosan ezt mondta Adèle: – Igen, nagyon fontos a vívás meg a tánc, egy valódi úr azonban – ó, a valódi úr sokkal többet tud! Olvassa Cicero beszédeit, megtanulja a nyelvtant meg a számtant és tudós lesz belőle. Most pedig csókolj meg és feküdj le szépen.

Egy pillanatra magához szorította a gyermeket és arcuk egymáshoz simult. Az ő fia, az ő Ririje!… Senki sem fogja elrontani, nem szabad, hogy haszontalan, piperkőc klub-ember váljék belőle. Senki – még az apja sem! – Most pedig ágyba! – mosolyogva pacskolt rá hátul. – Elég volt mára az izgalomból. És el ne felejts imádkozni… Ősszel valahogy időt szorítottak a tánc- és vívóleckéknek. Henri szombat délutánonként eljárt Boucicot mester tornatermébe, fekete selyem térdnadrágot és feszes vívómellényt öltött és elsajátította a valódi francia úriember egyik nélkülözhetetlen kellékét. Boucicot mester arcszíne ellenére, amely a nyers marhahúsra emlékeztetett, minden tekintetben mértékletes, kedves és szerény ember volt, kivéve bajuszát, amelyre jogosan volt módfelett hiú. Tizenhárom hüvelykre nyúlt ez a bajusz egyik, viasszal kipödört végétől a másikig és jelentéktelen arcán úgy állt kétfelé, mint kivont görbe kardpár. Határtalan erőt és vad, noha vonzó férfiasságot kölcsönzött tulajdonosának. Ha valakinek eszébe jutott Boucicot mester, nem gondolt egyébre, mint a bajuszára. Ez uralkodott egyéniségén. Ha üdvözlésre emelte vívótőrét, egyetlen mély lélegzetvétellel kidüllesztette mellkasát és mennydörgő hangon kiáltotta: „En garrrde!” – Boucicot mester valóságos látványosság volt. Mademoiselle Alouette viszont, az „Académie de Danse pour Jeunes Messieurs et Demoiselles” igazgatónője, törékeny volt, tele vénkisasszonyos bájjal. Isten csúnyának teremtette, a himlő is rajtahagyta bélyegét. Hangja azonban olyan volt, mint a méz, és mosolyogni tudott anélkül, hogy hibás fogait megmutatta volna, amit az előkelőség netovábbjának tartottak. Henri kétszer hetenként Mademoiselle Alouette-hez kocsizott, rendszerint anyja kíséretében. Félszegen lépegetett előre-hátra, hajlongott és mereven rámosolygott a felszalagozott, ropogósra vasalt ruhába bújtatott kislányokra, mialatt a háttérben szólt a zongora és Mademoiselle Alouette mályvaszínű selyemruhájában, szinte testetlenül, tapsolva diktálta a lépést. Karácsonyra Henri már végigbukdácsolt a polkán, a skóttáncon és a négyesen. Adèle grófnő úgy döntött, hogy ünnepek alatt jó alkalom lesz egy táncosfogadódélután formájában eleget tenniük felgyülemlett társadalmi kötelezettségeiknek. Összeállították a vendégek névsorát, módosítottak rajta, kiegészítették. Meglepő volt, mennyi embert ismertek. Nyomtatott meghívókat küldtek szét. Négytagú zenekart fogadtak. Egy bőkezű percében a gróf megígérte, hogy jelen lesz és kölcsönadta két lakáját, meg a szakácsát, hogy segítsenek a felszolgálásnál.

Három órakor már zsúfolásig megtelt a szalon. Négykor még egyre érkeztek a vendégek és átözönlöttek a nappaliba, amelyet erre az alkalomra büfévé alakítottak át. Proustné asszony felindultan érkezett meg és bőbeszédűen mentegetődzött férje távolmaradása miatt. – Ezek az orvosok olyan megbízhatatlanok! Mindig a legalkalmatlanabb időben hívják el őket. Henri üdvözölte iskolatársait, amikor családjukkal együtt bevezették őket a fogadószobába. Néhány udvarias szót váltottak, félénken bámultak egymásra, megzavarodva szüleik jelenlététől és kényelmetlenül feszengtek merev vasárnapi öltönyükben. Végre a zenekar rázendített a négyesre. A fiúk pirulva és komor ábrázattal siettek kijelölt párjukhoz, félszegen meghajtották magukat és felhúzták fehér cérnakesztyűiket. Szüleik jóakaratú pillantásaitól kísérve nagy komolyan végrehajtották a Mademoiselle Alouette-nél betanult lépéseket. Illedelmes taps jelezte megpróbáltatásuk végét. A gyerekek erre éhes madárseregként kivonultak a tálalóhelyiségbe, ahol fagylalt, sütemény és málnaszörp várta őket. Öt óra tájt a folyosón indiánháború tört ki. A leánykák, akikről megfeledkeztek, a falnak támaszkodva irigyen figyelték bátyjaikat és unoka-fivéreiket, amint megskalpolták egymást. Fél hétkor véget ért az egész. – Jól mulattál, Henri? — kérdezte az anyja később, este. – Remek volt! Minden karácsonykor csináljunk ilyesmit! – Kitűnő ötletnek tartom – mosolygott Adèle. Másnap reggel Henri nem tudott felkelni az ágyból.

III. – Főfájás, mi? Csúf, alattomos főfájás? Az orvos vidáman beledörmögött dús, ősz szakállába. Jól van, majd lesz rá gondja, hogy elmúljon ez a főfájás… fft, mintha elfújná! A lázat is elmulasztja… fft… így ni! A grófnő jelenlétében serényen végigcsinálta a szokásos hókuszpókuszt, amivel a kenyerét kereste, a gazdag kisgyermekek számára tartogatott legjobb modorában. Amíg csevegett, megmérte Henri pulzusát, bekukucskált a torkába, megtapogatta karjait és lábait és rányomta hideg fülét a mellére. – Olyan, mint egy indián, amikor földretapasztott füllel figyeli a távoli lódobogást – gondolta Henri kótyagosan. Az orvos végre becsukta fekete bőrtáskáját és odafordult a grófnőhöz. Nem, a dolog nem komoly. Van azért néhány apró tünet, ami gondolkodóba ejt. Nem volna-e ellenére, ha délután felhozná egyik kollégáját tanácskozásra? – Semmi ok nincs aggodalomra, grófnő, de ugyebár az ember nem lehet eléggé óvatos. A gyermekeknek kényes és bonyolult kis szervezetük van. A kollégának is dús, ősz szakálla volt. Ő is tréfált, mialatt megmérte Henri pulzusát, belekémlelt a torkába, megvizsgálta a nyelvét és rányomta fülét a fiú mellére. A vizsgálat végeztével a kolléga is zavarban volt. Rövid suttogó tanácskozás után a két orvos kijelentette: – A gyermek vérszegény, Madame. Az anémia néha megmagyarázhatatlan jelenségeket produkál, különösen, ha hirtelen növekedéssel párosul. Nincs azért aggodalomra ok. Amélie-les-Bains gyógyvize a lehető legjobban hat az anémiára. – Meghajoltak, sarkon fordultak, az ajtónál udvariaskodva tessékelték egymást előre és végül eltávoztak. – Őszintén megmondom, fogalmam sincs róla, mi a baj – vallotta be aznap este Proust doktor –, és akasszanak fel, ha bárki is tudja. Ott ült az ágy szélén, elgondolkozva simogatta szakállát és összeráncolta homlokát. Az imént értesült csak Henri betegségéről és hazamenet benézett egy baráti látogatásra. Mint híres orvos, megengedhette magának, hogy megmondja az igazat. – Nem tetszik nekem ez a láz – dünnyögött magában. – Nem értem. – Gyöngéden visszacsúsztatta Henri kezét a takaró alá. – Próbálj elaludni, kicsikém. Az alvás még mindig a legjobb orvosság. Olyan mosollyal, amely sóhajtásnak is beillett, felállt és a grófnőhöz fordult.

– Vigye csak el Amélie-les-Bains-be – mondta vállvonogatva. – Mindenképp vigye oda. Talán igazuk van, és tényleg anémia. Talán segít a gyógyvíz. De semmi esetre sem árthat. A következő héten kékzubbonyos, tagbaszakadt emberek topogtak a lakáson keresztül-kasul és lábujjhegyen léptek be Henri szobájába. Felgöngyölték a szőnyegeket, betakarták a bútorokat, leszedték a függönyöket és elszállították az útipoggyászt. Eljött a papa is, a szokásos fehér szegfűvel a gomblyukában és gyöngy tűvel a nyakkendőjében. – Gyógyulj meg hamar, fiam. És el ne feledd, hogy ősszel Louryba jössz. – Félszeg mozdulattal nyújtott át neki egy vékony bőrkötéses könyvecskét. – Ezt a kis sólymász-zsebkönyvet hoztam neked. Biztosan érdekelni fog. Majd a lábadozásod alatt lesz rá időd, hogy elolvasd. – Az igazgató atya is meglátogatta, rámosolygott Henrira, adott neki egy megszentelt amulettet és az egész Fontanes iskola nevében gyors javulást kívánt. Eljött természetesen vértestvére, Maurice is, anyja kíséretében. – Ugye, nem feledkezel meg Kanadáról? – suttogta abban a pillanatban, amint egyedül maradtak. Henri gyengén megrázta párnáján a fejét. Megfogták egymás kezét és sűrű pislogással visszaparancsolva könnyeiket, megismételték a szent esküt. Henri nagynehezen feltápászkodott a könyökére és köpött egyet a padlóra, mert a köpés felbonthatatlanná pecsételi az esküt. Maurice megígérte, hogy minden héten írni fog. Amikor bejött érte az anyja, hangos zokogásra fakadt és belekapaszkodott az ágy lábába. Ki kellett vonszolni a szobából. A Grand Hotel Amélie-les-Bains majdnem üres volt, amikor megérkeztek. Henri az ágyából rálátott a hóborította Pireneusok örök viharba dermedt hegycsúcsaira. Megfoghatatlan szomorúságot lehelt a híres fürdőhely, mintha minden egyes beteg, aki valaha is felkereste, itt hagyott volna valamit fájdalmából és bánatából. Henri egyszer elég jól érezte magát ahhoz, hogy együtt vacsorázzék anyjával az aranyozott, plüssbútoros étteremben, ahol néhány vendég vakmerően megkísérelt vidámságot mímelni. Vacsora után egy-kettő még táncolni is megpróbált. Csakhogy betegek voltak, súlyos betegek, különben nem lettek volna itt tél derekán. Csakhamar visszavonszolták magukat asztalukhoz, a zenekar pedig tovább játszott a táncoló kísérteteknek. Új orvosok vizsgálták meg Henrit. Mint párizsi kollégáik, ők is vidám megjegyzésekkel kezdték, megveregették az arcát, megmérték a hőmérsékletét, azután zavarodott képet vágtak. Az anyjával zárt ajtók mögött hosszú megbeszéléseket folytattak, amelyek végeztével a grófnő elfehéredett ajakkal és gondterhes arccal került elő. Azután Henri hirtelen jól lett.

Teljesen jól. Úgy, mint azelőtt. Eltűnt a láza, pfft! Megszűnt fejében a zakatolás – pfft! Rejtélyes gyógyulása elképesztő volt, akárcsak maga a betegség. Ismét megjelentek az orvosok, ezúttal széles mosollyal. Tisztában voltak az egész idő alatt, hogy Amélie gyógyvizei segíteni fognak. Miraculeuses, Madame! Csoda lakozik azokban a forrásokban, úgy bizony. A grófnő úgy döntött, hogy a Riviéra meleg napsütése siettetni fogja Henri gyógyulását. Már arról beszélgettek, hogy húsvét után visszatérnek Párizsba. – Kétszeres szorgalommal tanulok majd, és utolérem az osztályt – ígérte Henri. Hosszú, ujjongó levelet írt Maurice-nak. Röviddel a karnevál után érkeztek meg Nizzába. A járdán még konfetti tarkállott, az Avenue de la Gare platánfáinak ágain színes szerpentinek fityegtek. Tetőfokán állt még a téli szezon, legalább három orosz nagyherceggel, számos csupa-fog lorddal és amerikai milliárdossal, többé-kevésbé mind inkognitóban. A Grand Hotel de Cimiez kertjében nyílt a mimóza, illata betöltötte Henri szobáját. Csodálatos volt ismét jól lenni, felfrissülten ébredni, mezítláb átszaladni a mama szomszédos szobájába, felmászni az ágyára és elmesélni neki, hogy milyen jól érzi magát, milyen éhes, és milyen jó idő ígérkezik a Promenade des Anglais-n való kocsikázásra. Élvezet volt a reggeli is lakosztályuk loggiáján. A mama fehér selyem pongyolájában ismét fiatalnak és boldognak látszott. A vörös téglával burkolt padlóra ragyogó foltokat szórt a napfény, lent a fákon madarak csiripeltek. Távolban a pálmák koronái között megvillant a tengeröböl, mintha kék szőnyegen vékaszám szórtak volna gyémántot szerteszét. Tíz órakor megérkezett az új tanító. Kedves volt és nagyon éhesnek látszott. Egyszer velük ebédelt és majd felfalta a tányérját. Délután újabb gyönyörűség volt a mamával végighajtatni a Promenade des Anglais-n. Fogatok, hintók, kétkerekű kocsik, homokfutók mentek el mellettük, elegáns hölgyek hajtották a lovakat, kezükben pattogott az ostor, csettintettek a nyelvükkel, hátul pedig karba tett kézzel, mereven ültek a libériás lakájok, mint megannyi cilinderes bálvány. Otthon a hotelben remek vízfestményeket lehetett róluk készíteni.∗ Hirtelen ismét felszökött a láza. Visszatért fejébe a zakatolás is. Figyelmeztetés nélkül. Ok nélkül… Többé nem szaladt be reggel a mama szobájába, vége volt a loggián a reggeliknek, s a kocsikázásnak a Promenade des Anglais-n. Új orvos jött hozzá. Ez nem tréfált, de ugyanolyan tanácstalan volt, mint a többi. Ő is megkérdezte, nem hozhatná-e el egyik kollégáját tanácskozásra. Hosszasan ∗

Ezekről a korai akvarellekről igen sok reprodukció készült és Lautrec legnépszerűbb alkotásai közé tartoznak.

mormogtak maguk között, bólogattak, simogatták a szakállukat. Kifejezett organikus gyengeséget állapítottak meg végül, igen nagyfokú vérszegénységet, visszatérő lázakkal. Nem komoly baj, persze, de azért szemmel kell tartani. Ismét gyógyfürdőket ajánlottak. Ezúttal Baréges gyógyvizeit. Így hát Baréges-be ment Henri az anyjával. Itt megismétlődött a dolog. Röviddel megérkezésük után megjavult Henri állapota. Tudott a kertben kószálni és anyja mellett ülni a Jardin Public-ben, ahol délutánonként a városi zenekar hangversenyezett. Azután minden előzetes jel nélkül újra kezdődtek ugyanazok a bizonytalan kórtünetek. Visszakerült az ágyba… Már nem volt remény arra, hogy visszatérjen Fontanes-ba és utolérje az osztályt. – Plombiéres gyógyforrásai, grófnő, valóban csodásak – mondták az orvosok. – Madame, Plombiéres gyógyvizei! Plombiéres-be utaztak. Azután Evianba. Néhány hónap múlva Guyonba. Azután vissza Nizzába. Majd ismét Amélie-les-Bains-be. Valaki Lamalou-les-Bains-t tanácsolta. Azt is megpróbálták. Azután másodszor is Guyont, másodszor Baréges-t és harmadszor Amélie-t. Kis, félreeső fürdőhelyeket kerestek fel, egyre fogyó reménnyel, mégis gyógyulást remélve. A különös betegség mindenütt ugyanúgy zajlott le. A rövid javulásokat egyre hosszabbra nyúló visszaesések követték. Nemsokára Henri szinte állandóan ágyhoz volt kötve. Életük céltalan, sivár, gyógyulást kereső vándorlásból állt, egymást követő, majdnem azonos hotelszobákkal, aggodalmaskodó szállodásokkal és zavart, tépelődő orvosokkal. A hónapok évvé kerekedtek. Azután még egy évvé. Mint a látóhatáron eltűnő hajó, úgy süllyedt Fontanes a múltba. Ködös emlék lett a Boulevard Malesherbes-ből, a vörösszőnyeges lépcsőkből, a Parc Monceau-ból, az indiánháborúból, tánciskolából. Az ágy volt az egyetlen valóság. A láz, a hőmérő, az orvosok, az orvosságos üvegekkel tele éjjeliszekrény és az állandó zakatolás a fülében. És, természetesen, a mama! A mama, fehér arcával, fáradt szemével, mindig mellette… Több mint egy éven át Maurice minden héten írt. Szenvedélyesen ragaszkodott a kanadai tervhez és így írta alá a leveleit: „Prémvadász társad és vértestvéred életrehalálra!” Lassanként ritkábban érkeztek a levelek. Végül elmaradtak. Miről is lehetett volna még írni? Elérkezett az idő, amikor nem volt több fürdőhely, amit felkereshetnének, nem volt több gyógyvíz, hogy kipróbálhassák, orvos sem, akihez fordulhatnának. Két évvel azután, hogy elhagyták Párizst, hazatértek – a kastélyba. A bástyafalak, a saroktornyok, a dohos illatok, az óriási címeres kandallók, a könyvtár, tele komor páncélruhás Toulouse-Lautrecekkel, akik aranyrámáikból szigorúan néztek le, mind olyanok voltak, mint régen. Mindenki ugyanolyan volt,

kivéve Armandine nénit, aki új vörösesbarna parókát vásárolt és tíz évvel látszott fiatalabbnak. Pillangók röpködtek a kertben, a tekergő folyosók játékra hívogattak, és Tambour ott várt még az istállóban. De most Henri túl gyenge volt a lovaglásra, a bújócskára, vagy a pillangókergetésre. Még rajzolni sem volt ereje; a ceruzának mintha mázsás súlya lett volna. Ha szobájából kisétált a teraszra, Josephnek vagy a mamának kellett a hóna alá nyúlnia, hogy támogassák. Júniusban azonban annyira jobban lett, hogy jókedvűen átkocsiztak Celeyranba. Henri az egész úton Annette-tel csevegett és provence-i balladákat énekeltetett vele. Elöl a bakon Joseph vidáman pattogtatta az ostorát. Teljében pompázott a tavasz. A kocsiablakon át a tovatűnő rétek úgy zöldelltek, mintha frissen festették volna át. Nagyapa, mint rendesen, a kapu előtt várta őket. Abban a pillanatban, amikor a hintó befordult a kastély kocsiútjára, meglengette zsebkendőjét és úgy, mint régen, lesietett a lépcsőn. De szegény nagyapa, mennyire megváltozott! Öreg volt és sovány, orcája ráncos, brokátmellényébe kétszer is belefért volna. Mosolyogva próbálta üdvözölni őket, amint azonban megszólalt, reszketett az ajka, elakadt a hangja és egy-két pillanatig úgy látszott, mintha teljesen letörne és sírva fakadna. Másnap kora reggel, szokása szerint, bejött Henri szobájába és leült az ágya szélére. – Hogy érzed magad ma, kicsikém? – suttogta rekedten. – Jól aludtál? Már megint ezek a kérdések! – Kitűnően érzem magam, nagyapa. Mit gondolsz, nem kocsizhatnánk ki délelőtt a szőlőbe? – De még mennyire! Azt tesszük, amihez kedvünk van. És magaddal hozhatod a vázlatkönyvedet is. Régi huncutkodásából egy szemernyi ott bujkált a hangjában. Néhány percig vidáman tovább fecsegett hetvenkedve, hangos suttogással. Hirtelen előrehajolt és megragadta Henri kezét. – Ugye teljesen rendbe jössz, kicsikém? Ugye, meggyógyulsz, egész biztosan meggyógyulsz? A szavak egyenként, szaggatottan törtek elő belőle. Vöröskarimás szeméből nagy könnycseppek buggyantak ki szégyentelenül és végigfolytak az orrán. – Kérlek, kicsikém, kérlek! – Hangja megtört, utolsó szava zokogásba fulladt. Kétségbeesett erőfeszítéssel szorította össze végül a száját és csendben maradt, könnyein át figyelve a fiú elmosódott arcát, míg széles mellkasa zihált a visszafojtott bánattól. Nem, nem jön rendbe soha… Látni sovány arcocskáján, vézna kis csuklóin, óriási, láztól égő szemén! Sohasem lett volna szabad megszületnie ennek a gyönyörű gyermeknek. Túlságosan nemes, túl degenerált… A háziorvos kereken

megmondta: – Léonce, az istenért, ne engedd, hogy Adèle feleségül menjen Alphonse grófhoz. Hiszen első unokatestvérek. – A csábítás azonban túl erős volt, hogy Toulouse gróf legyen az unokája, aki mint a királyok, egy számot biggyeszthet a keresztneve mellé… – Ne sírj, nagyapa, kérlek! Hiszen jól vagyok. Komolyan jól! A gyenge hangocska felrázta gondolataiból az öreg embert. – Persze, hogy jól! – Erőltetetten mosolygott. – Teljesen meggyógyulsz. Egykettőre ismét megülöd a pónilovadat és együtt fogunk nyargalni. Gyorsan lehajolt, hogy megcsókolja unokáját és menekült a szobából. A celeyrani látogatásnak gyorsan vége szakadt. Henri nem lett jobban. Ellenkezőleg, még rosszabbodni látszott az állapota. Visszamenet a kastélyba az úton kóválygó fejjel, mintegy félálomban kuporgott anyja mellett. Időnként felnyitotta a szemét, bizonytalanul rámosolygott és ujjával az út mentén virágzó cseresznyefák felé mutatott. A szemben levő ülésen Annette elaludt, bóbitás feje ide-oda ingott a kocsi ringásával. Alkonyatkor fakózöld volt az ég. Távolból a sötétszürke albi dombok olyanok voltak, mint a lapuló elefántok. Három nappal később megtörtént a szerencsétlenség. A kastély könyvtárában voltak.. . A grófnő éppen egy könyvet keresett a polcon. . . Egy pillanatig senki sem figyelt Henrira. A fiú fölállt és minden támasz nélkül néhány lépést tett anyja felé… Megbotlott, éppen csak megbotlott a fényesre kefélt padlón… Mintha száraz faágacska roppant volna ketté… Meglepetésére nem tudott felkelni… – Eltörött a lába, grófnő – jelentette ki röviddel később az orvos, mialatt sínbe helyezte. – Egy hónap alatt úgy összeforr, mintha mi sem történt volna. Nem forrt össze egy hónap múlva. – Kérem grófnő, ez olyasféle komplikált törés, amely szakorvost kíván. Barégesben sok a specialista. Azonkívül, persze, a meleg kénes fürdők is igen hatásosak. Semmi sem segítheti jobban a szervezet megerősödését, és a kisfiúnak erre van szüksége. Mert igen gyenge, Madame, rendkívül gyenge. Ezért nem gyógyult meg a lába. Megint elutaztak Baréges-be és furcsa módon bevált az orvos jóslata. A törés összeforrt. Két hónappal megérkezése után Henri felkelhetett az ágyból és mankóval körülbicegett a szobában. Nem sokkal később rövid sétákat tehetett a szabadban. Azután… Vasárnap délután… A Jardin Public szabályos begóniaágyai… A kioszkban a városi zenekar a „Sambre et Meuse”-t fújta… A tömegben övükbe dugott hüvelykkel rendőrök őgyelegtek, a dallamot dúdolg a t v a … A tisztára

gereblyézett út homokjában kereken domborodó nyomokat hagyott Henri mankójának gumivége… Egy kavics, kis kavics, nem nagyobb a borsónál… A mankókkal hirtelen nem lehetett bírni, hevesen meginogtak… -MAMA… Egész hosszában végigvágódott. Ezúttal mind a két lába eltörött. A fájdalom most már nem szűnt meg soha. Éjjel-nappal lüktetett, mardosott, erősödött és csökkent, korbácsolta a belsejét olyan hullámokban, amelyek néha a szenvedés viharává fokozódtak, arca eltorzult, szeme üvegessé vált tőlük. Ezeket a kríziseket külön névvel illette: rohamoknak nevezte őket. Körülbelül egy percig tartottak és bevezetésképp kezei óhatatlanul reszketni kezdtek, s fogai vacogtak. A fájdalom egyre dagadt, átjárta lábszára és combja inait és izmait, ívben meghajlította gerincét, elöntötte az agyát, feszítette a koponyáját, amíg úgy érezte, mindjárt szétpattan. Fokozatosan emelkedett egészen a kín legmagasabb fokáig, amikor egész teste a gyötrelem martalékává vált, amely sikoltozását hörgéssé fojtotta és szemét kiforgatta. Néhány pillanatig eszméletlenül feküdt, eltorzult szájjal, körmeit belemélyesztve anyja tenyerébe. Azután szaggató, remegő hullámokban a fájdalom visszahúzódott. Szemébe visszatért az élet, tüdeje megtelt levegővel, ujjai elernyedtek. Fátyolosan rámosolygott anyjára, aki föléje hajolt, hogy letörülje a szája szögletéből előtörő váladékot. A roham végetért. A fájdalom lehalkult tompa lüktetéssé, amely a rohamhoz hasonlítva szinte számba sem jött. A szélcsend idején látta anyját, amint tehetetlenül gyötrődve néz reá. Néha váltottak néhány szót, néha csókot lehelt rá és ujjaival megsimogatta homlokát. Azután újra kezdődött a remegés, lélegzete megint kapkodóvá vált. . . Ismét megjelentek az orvosok, de már nem mosolyogtak. Kloroform illata terjengett körülöttük, kezükben villogó sebészkést tartottak. És fájdalmat okoztak – olyan fájdalmat, hogy a haja égnek állt, sikoltozására pedig megálltak a szálloda kertjében az emberek. Végül nem maradt ereje a sikoltozásra és áldott eszméletlenségbe süllyedt. Csupán az ajkai mozogtak még monoton nyöszörgéssel: – Mama! … Mama! . . . Mama… Négy műtét után a specialisták közölték a grófnővel, hogy Henri csontjai olyan mész-szegények, hogy ez meghiúsítja minden igyekezetüket. – Erősíteni kell a csontjait… Royan gyógyforrásai ilyen esetekben rendkívül jól hatnak, Madame. . . Újra elkezdődött a gyötrelmes vándorút. R o y a n … Chátel… Guyon. . . Mont Dore… megint Plombiéres. . . megint Baréges. . . megint Évian… Most azonban Henri lábai gipszbe voltak ágyazva. Fáradságossá vált az utazás, hordágyak sorából állt, és azzal kezdődött, hogy fehérruhás ápolók kiemelték ágyából, levitték a szálloda hátsó lépcsőjénél várakozó betegszállító kocsiba, elvitték az állomásra, beemelték egy vasúti kocsiba, azután hosszú órák múlva egy

hasonló állomáson átszállították egy másik mentőkocsira, elhajtottak egy másik hotelbe, felvitték egy másik szobába, ráemelték egy másik ágyra – ahol ugyanaz a fájdalom, a régi fájdalom várt reá. Egyik orvos ezt tanácsolta, a másik amazt. Egy híres sebész kijelentette, hogy minden eddigi beavatkozás kontármunka volt. Ragaszkodott ahhoz, hogy újra eltörje a csontokat és egy másfajta operációt hajtson végre, ami újabb kínokat jelentett Henri számára és ugyanúgy hiábavalónak bizonyult. Egy neves specialista három hónapig kísérletezett az elektroterápiának nevezett új, csodálatos kezeléssel; egy másik arról kezeskedett, hogy masszázs fog eredményre vezetni. Henrit meleg, kénes vizű medencékbe vitték, lábszárait és combjait hivatásos masszőrök gyúrták, akik, bármilyen edzettek is voltak, félrefordították a fejüket, hogy ne kelljen látniuk a kínlódást a fiú szemében. Egyik szakorvos ezt írta elő, a másik amazt… Mindent megpróbáltak és semmi nem használt. Egyre ritkábbak lettek az orvosi látogatások. Ha mégis eljött valamelyik, zavaros szavakat mormogott és ünnepélyes, tudós képet vágott, így fejezte ki tehetetlenségét. Mintha a szenvedés maga is belefáradt volna szertelen túlzásaiba, idővel lehalkult tompán lüktető fájdalommá és Henri életének elmaradhatatlan részévé vált. Hozzászokott, mint ahogy a tengerpart lakója megszokja a parton megtörő hullámverést, ami egyik nap vadabbul, másnap lágyabban, de állandóan hallatszik. Néha még megismétlődtek a rohamok, de amint lassan telt az idő, egyre ritkábban. Így múlt el egy esztendő. Henrinak és anyjának végül be kellett látniuk, hogy a baj gyógyíthatatlan. Fekete leplében beköltözött hozzájuk a reménytelenség és nem tágított mellőlük. Szinte kézzelfoghatóan érezték jelenlétét, árnyékát, amit az ágyra vetett és elkerülték egymás tekintetét, nehogy kiolvassák belőle egymás gondolatát. Henri meg volt győződve arról, hogy sohasem fogja elhagyni az ágyat, soha nem fog járni már. A Baréges-ben használt mankók, ha visszagondolt rájuk, most úgy tűntek, mint az őrjítő, elérhetetlen szabadság varázseszközei. A lábait örökre gipszkötés fogja gúzsbakötni. Egész életét ágyban fogja tölteni, képzeletbeli képeket rajzol a mennyezetre s az órák múlását az ablakon bekandikáló darabka égbolt változásán észleli csupán. Ha olykor még eszébe jutott Fontanes, a tanévnyitó ünnepély, Maurice, az indiánháborúk, homályos, valószerűtlen emlékfoszlányként jelentkeztek, mint az álomképek. A külvilág eltűnt számára. Csak a mama maradt meg. A mama!… Az ő arcát látta utolsónak, mielőtt elnyomta az álom és elsőnek, ha felébredt. Magába roskadtan, néma, kétségbeesett imába merülten… Henri most tizennégy éves volt. A szenvedés viaszosan halvánnyá sápasztotta arcát, kicsiszolta keskeny, egyenes orrának nyergét, de érintetlenül hagyta bőrének simaságát. Növekedése megakadt majdnem öt éve, amióta elhagyták Párizst. Most is annak a kis iskolásfiúnak látszott, aki akkor volt. Anyja néha rámeredt vézna

mellkasára, törékeny kis csuklójára, sovány karjára és rémülten latolgatta, hogy felnő-e valaha is. Nizzában voltak, amikor megtörtént a csoda. Megint csak a Grand Hotel de Cimiez-ben laktak, mint Henri első lábadozása idején. Ágyában fekve, beszívta a kertben virágzó mimózák ismerős illatát. – Mama! Mama! Ma éjjel nem fájt a lábam! – kiáltott egyik reggel, amikor anyja bejött hozzá. – És most sem fáj. És… – abbahagyta, annyira elfogódott a közlendő hír merészségétől – és ma reggel nincs semmi lázam. – Nincs lázad! – Adèle tudta, hogy a fiú milyen szakértővé vált abban, hogy megállapítsa a hőmérsékletét, de nem mert már reménykedni. – Honnan tudod? Nem vagy orvos! – Majd meglátja – mosolyodott el Henri. A grófnő igyekezett leplezni izgatottságát, amikor leolvasta a hőmérőt. A gyermeknek igaza volt: nem volt láza. Több mint két éve az első láztalan reggel! Uralkodni próbált hangosan dobogó szívén. – Várnunk kell estig – mondta, összeszedve minden nyugalmát. – Mit szeretnél reggelire, kicsikém? Este sem volt láza. Másnap reggel tiszta volt a szeme, az arca hűvös és mosolygott, amikor anyja belépett. – Határozott javulás – jelentette ki óvatosan az orvos néhány nappal később, tenyeréhez veregetve aranykeretes pápaszemét, hogy leplezze zavarát. A következő héten folytatódott a javulás „figyelemreméltóan, valóban figyelemreméltóan!” Először történt, hogy a törés összeforrni látszott. A hónap végén az orvos arról beszélt, hogy leveszi a gipszkötést. Még mindig nem merték elhinni, nem merték reménységüket szavakba foglalni. Csak összenéztek mosolyogva, szívük mélyén osztozva csodálatos titkukon. Elérkezett a nap, amikor az orvos levette a gipszkötést és kijelentette, hogy a beteg meggyógyult. Az oly sok helyen sérült lábak persze sohasem lesznek erősek, de a fiú tud majd járni. Orvosi hírnevét is hajlandó feltenni erre. Tud majd járni. Eleinte mankóval. Azután, később, ki tudja? Talán teljesen normálisan jár majd, úgy, mint bárki más. A legrosszabb esetben botot fog használni. – Bizony, grófnő, ez a gyógyulás a csodával határos – ismételte az orvos, felemelve táskáját, távozásra készen. – A fiúnak most ne legyen más dolga, mint enni és aludni, amennyi csak belefér és megvárni, amíg az ifjúság rejtélyes vegykonyhája megteszi a magáét, kimerült szervezetében helyreállítja az életerőt és egészséget. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha rövidesen ismét növekedni kezdene. Miután az orvos elment, Henri és az anyja zokogva borultak egymás karjába, összefüggéstelen szavakat motyogva szorongatták egymást és figyelték vad szívverésüket.

Most gyorsan teltek a napok. Adèle felolvasott a fiának. Sakkozott vele az ágyra fektetett táblán – összeráncolt homlokkal tanakodtak minden lépésen és nevetgéltek, mint a gyermekek. Majd megtámasztotta párnákkal, odahozta a rajzeszközeit és modellt ült megszámlálhatatlanul sok portréhoz. Gyengéden rávette, hogy egyék egy kevéssel több csirkehúst, még egy karéj kenyeret, még egy kanálnyi krémet. Délutánonként néha, időtöltésből, mesélt neki a gyermekkoráról, azokról az évekről, amiket Narbonne-ban töltött, a Szent Szív Zárdában. Egyszer elmondta Angelicával szőtt barátságát. – Elválhatatlanok voltunk, de alighogy elhagyta a zárdát, férjhez ment egy tengerésztiszthez. Évek óta nem hallottam róla. . . Ami Henrit illette: álomban élt. Lábai szabadok voltak és ismét éltek! Rajzolhatott, mozoghatott; és járni is fog majd! Senki, de senki nem érthette meg igazán, hogy ez mit jelent. Erre nem talált szavakat, olyasmi volt, amit csak csendben lehetett kiélvezni. Senki nem foghatta fel azt az elragadtatást, ami átjárta, ha megmozgatta lábujjait, meghajlította a térdét, és érezte a vér keringését végtagjaiban.. . Mint a csikó, amikor meghentereg a lóherében, rugdalózott és forgolódott az ágyban, pusztán élvezetből. A legcsodálatosabb mindenekfelett az volt, hogy a mama megint mosolygott és boldog volt, olyan boldog, hogy néha lehunyta a szemét, mintha senkinek nem volna joga ekkora boldogsághoz. Ahogyan az orvos megjósolta, Henri ismét növekedni kezdett. Fejlődése azonban csupán a felsőtestére korlátozódott. Mellkasa kitágult, válla megszélesedett, de lábai nem változtak… egy kisgyermek vézna, fejletlen, szőrtelen végtagjai maradtak, tele vöröses sebforradással. Mint az álarc, amelyet láthatatlan kéz vesz le, eltűntek gyermekes vonásai. Hangja elvesztette kisfiús csengését. Finoman cizellált orra formátlan hústömeggé burjánzott, barlangszerű orrlikakkal. Ajka megvastagodott és skarlátvörös színű lett, mint a belső, rosszindulatú daganatok. Látása megromlott és erős üveget rendeltek neki. A selyemzsinóros orrcsíptető ezentúl hozzátartozott: az utolsó volt, amit este levetett, az első, ami után reggel nyúlt. Fekete szőrzet ütközött ki arcán, karjain és mellén. Alig egy éve még olyan volt, mint a gyermek; most férfinak látszott. Siettében a természet átugrotta a serdülőkort. Anyja hitetlenkedő rémülettel figyelte, mint válik torzzá a fia: fél-férfi, félgyermekké. Kétségbeesett könyörgésére az volt az orvosok válasza, hogy valamilyen homályos mirigymegbetegedés okozza ezt a kiegyensúlyozatlan, egyoldalú növekedést. Végül a fejüket rázták és hümmögve sajnálkoztak. Kijelentették: itt a tudomány tehetetlen. Először történt, hogy Adéle-t elhagyta a bátorsága. Rettegés fogta el. Abba már belenyugodott, hogy gyermeke ágyhoz kötött beteg, sőt nyomorék. De abba nem, hogy groteszk, rövidlátó törpe, aki egy személyben nevetséges és szánalmas.

Éjjel, amikor a fiú már aludt, fóléjehajolt, ajkába harapva, hogy visszafojtsa könnyeit és fürkészve kutatott az idegen, szőrös arcban annak a kedves gyermeknek vonásai után, aki azelőtt volt. Ez volt az ő fia, az ő Ririje, akivel együtt játszadozott a kastély pázsitján, aki a karjaiba rohant iskolából jövet? Mit tett, hogy ezt érdemelte? Írt a férjének és a gróf azonnal odautazott. Az arca hamuszürke lett, amikor Henri szobájába belépett. Egy pillanatra megállt az ajtóban, képtelen volt megszólalni. – Papa! – kiáltott fel Henri az ágyban. – Járni fogok! Az orvos azt mondta, hogy járni fogok! Nézzen ide! Nincs már gipszkötésem! Lerántotta magáról a takarót. A gróf nem hallotta a szavakat. Ki ez az idegen? Ez a visszataszító, szakállas törpe, aki rávigyorog lehetetlen csíptetője mögül? Nem az ő fia, az biztos! A fia – egyetlen fia, családjának utolsó sarja! – Már nincsenek fájdalmaim. Az orvos pedig azt mondja… A gróf még mindig bódultan néhány lépést tett az ágya felé. Értetlenül, kitágult szemekkel egy pillanatra rámeredt Henrira. – Szegény, szegény gyermekem! – nyögött föl végül. Azután sarkonfordult és kitántorgott a szobából. Néhány pillanattal később a bejárati ajtó becsapódott. – Miért szaladt el a papa? – kérdezte Henri anyját, aki beszaladt hozzá. – Hiszen tudod, hogy a papa mindig siet – felelte. Megigazgatta a fiú párnáit. – Nemsokára visszajön. Henri érezte, hogy az anyja félrevezeti és amikor Adèle pár nap múlva megemlítette, hogy a grófot hirtelen visszahívták Párizsba, csak annyit jegyzett meg. – A papának nagyon sok a dolga, ugye? Egyik reggel nyíltan megkérdezte. – Azt hiszed, nemsokára nőni kezdenek a lábaim? – A lábaid… ? Persze, hogy nőni fognak… idővel. Olyan sokáig volt rajtuk a gipszkötés, hogy az izmoknak több hónapra van szükségük. Lehet, hogy egy-két évre… Észrevette anyja zavarát és többé nem kérdezősködött. Nem sokkal ezután megengedték, hogy fölkeljen és a loggián sütkérezzék. Távolból elővillant a tenger a pálmafák koronái közül, mint hat évvel azelőtt. Újra hallotta a madarak csiripelését és a korai tücsökmuzsikát. Odalent a kertben mozgalmasan folyt az élet, mert Viktória királynő ott időzött a hotelben. Olykor Henri megpillantotta tömzsi, gyászfátyolba burkolt alakját, amint beszállt hintójába, mindennapos kocsiútja előtt. – Azt mondta az orvos, két-három hét múlva elég erős leszel, hogy sétálhass, és hogy kikocsizhassunk – közölte anyja egy napon. – Új ruhákra lesz szükséged.

Elhivattak egy szabót és gondosan kitanították. Amikor belépett a szobába, egy szemrebbenéssel sem árulta el meglepetését. Mosolygó arccal fogott munkához és úgy vett mértéket Henriről, mintha naponta rendelnének nála ruhákat atlétavállú és törpe lábú szakállas ifjaknak. Henri és anyja nemsokára bejárták kocsin Nizza hegyes-dombos környékét. Végigügettek a Grand Corniche-on és keresztülhajtottak a Cap Ferrat illattól terhes, napsugaras útjain. Henri mintha újjászületett volna. Csiptetője mögött szikrázott a szeme az izgalomtól. – Nézze, mama, nézze! – kiáltott fel minden új látványnál. Olykor a boldogságtól elállt a lélegzete. Szeméből könnyek buggyantak elő, megragadta anyja kezét és odaszorította az arcához. Egy ízben eljutottak egészen Mentonig, onnan már látni lehetett San Remo katedrálisának rokokó kupoláját, amint kibontakozott az olasz Riviéra partvonalának ködéből. – Oda is menjünk el egyszer, mi ketten – mondta Henri. – Menjünk el Olaszországba. Hazafelé menet csendben ültek, ujjaik összefonódtak a kocsitakaró alatt. Amikor megkerülték Beaulieu-t, megszólalt az esti harangszó. Az alkonyatban a ciprusok feketén váltak ki az opálos tenger hátteréből, mint megannyi kámzsás, imádkozó barát. Felvetődött a hazatérés gondolata. Egyikük sem akart visszamenni a kastélyba. Túl sok emlékük fűződött hozzá. Egy reggel Adèle bejött Henri szobájába és leült az ágya szélére. Egy hosszú percig nézett rá, kezét ölbe kulcsolta. A fiúnak úgy tűnt, sohasem látta még ennyire fáradtnak, halaványnak, ilyen mélységesen szomorúnak, még a rohamok idején sem. Ragyogó tiziánvörös haja szürkésbarnává fakult. Szeme alatt az álmatlanság árnyékai húzódtak, szája szegleteiben árkokat vont a bánat. – Riri – suttogta végül —, azt mondták az orvosok, hogy jól vagy! Mindent megtettek, amit tehettek. Ha vissza akarsz térni Párizsba… Elállt a lélegzete: mint a letört virág, ráborult az ágyra és arcát a takaróba temette. Henri csupán fehérlő nyakszirtjét és elfojtott zokogástól rázkódó hátát látta.

ELSŐ KÖNYV AZ ÉHES SZÍV

IV. – Büszke vagyok rád, Henri. – Igazán.. . igazán, mama? – Igen Riri, nagyon büszke vagyok. – Gyöngéd pillantást vetett reá a kandalló mellől. Nem változott meg; még mindig ugyanaz az elismerésre szomjas kisfiú volt, aki hajdanában berontott hozzá, mellén a Becsület Keresztjével. – Őszintén bevallom, nem hittem volna, hogy pótolni tudod ennyi év mulasztását. – Tudtam, hogy nem hiszi el; ezért dolgoztam olyan keményen – válaszolt Henri, arcán huncut mosollyal. – Azt persze tudja, hogy a maga kedvéért tettem le az érettségit. Jómagam egy fikarcnyit sem törődnék vele, hogy „érett” vagyok-e, vagy sem. Röviddel azután, hogy visszaérkeztek Párizsba, tizenhat hónappal ezelőtt, belekezdett a lehetetlen feladatba. Fogadtak egy tanárt, Tetard urat, egy vörösesszőke fiatal tudóst, aki a szó szoros értelmében tömve volt Sorbonnediplomákkal. Könyvektől roskadozott a nappali szoba asztala. A kerekes tolószék karfájára mozgatható állványt szereltek, hogy elhelyezzék a testes latin szótárt. Hónapokig mintha még a levegő is hexameterektől, történelmi dátumoktól és algebrai egyenletektől lett volna terhes. Most túl voltak rajta; Henri ma letette az érettségi vizsgát. – Gyere, ülj ide mellém – Adèle rámosolygott és odaintett a lábzsámolya felé –, mint akkor, amikor még kisfiú voltál. Bánatos arccal nézte fiát, amint felemelkedett karosszékéből és rövid gumivégű botjára támaszkodva, néhány támolygó lépést tett feléje. – Tetard úr biztosított afelől, hogy elvégezhetnéd az egyetemet – mondta felé hajolva, amint Henri ott gubbasztott a lábánál. – Nem szeretnéd? A könyvek hű barátok, talán a leghűbbek. Hogyne, áldás volt a könyv és jó barát. Elfelejtette vele magányosságát, keserű csalódását, amikor megtudta, hogy vértestvére, Maurice, családjával együtt elköltözött Párizsból, és hogy az orvosok tévedtek a lábaival kapcsolatban. Ó, hiszen a tolószék fölöslegessé vált. Fel tudott állni, tudott néhány tántorgó lépést is tenni, botja segítségével. De ez volt minden és tudta, hogy nem várhat többet. Tudta, hogy a lábai nem fognak megnőni, sohasem gyógyulnak meg annyira, hogy rendesen tudjon járni, és mindig fájni fognak. Soha nem beszélt erről, de az anyja is tisztában volt vele, hogy tudja; kiolvasta a szeméből. A könyvek segítettek felejteni… – A könyv hű barát – folytatta Adèle – és tartós boldogság forrása.

Tétovázva kifejtette terveit, amelyeket az utóbbi hónapokban melengetett magában: a beható tanulmányoknak szentelt életformát, védetten, könyvek fennkölt társaságában. Hirtelen elnémult, amikor meglátta, hogy fia a fejét rázza. – Nem, mama – mondta Henri – nem próbálkozom az egyetemmel. A könyvekkel nincs semmi baj, de meghalnék az unalomtól, ha úgy kellene eltöltenem az életemet, hogy nem lenne egyéb dolgom, mint olvasni. – Talán írhatnál? – Miről? Élni kell előbb, hogy írni tudjon az ember. – Észrevette a csalódást anyja arcán. – Sajnálom, mama — suttogta szomorúan. – Akkor meg mit fogsz csinálni, kisfiam? – kérdezte Adèle kis szünet után. – Mivel fogod eltölteni az időt? – Nem tudom. – Elfordította a fejét és belebámult a tűzbe. – Gondolkoznom kell rajta. Adèle szórakozottan tovább simogatta fia haját. Tudta: Henri ugyanúgy vágyik az életre, mint a szeretetre. Élni szeretne és nem is gyanítja, hogy az élet milyen kegyetlen lesz hozzá. – Henri – kérdezte hirtelen komolysággal –, szoktál még imádkozni? A fiú arca megkeményedett. – Nem szoktam. – Várta a szemrehányást, anyja azonban hallgatott, így hát folytatta. – Nem imádkozom azóta, hogy Nizzában – hiszen emlékszik – egyszer sírvafakadt. Aznap úgy döntöttem, jobb bevallani, hogy nincs Isten, mint tovább magyarázkodni és keresni a kifogásokat egy olyan Isten számára, aki bünteti azokat, akiket szeret és lesújt azokra is, akiket nem szeret, aki az ártatlanokon veszi meg a bűnösök vétkét, magát pedig sírva fakasztotta. Henri lassan felemelte a fejét és felnézett anyjára. – Kérem, mama, próbáljon megérteni. Nem tudtam tovább imádkozni egy olyan Istenhez, akit nem értettem, akinek nem tudtam megbocsátani, akit se nem tiszteltem, se nem szerettem. Adèle kétségbeesetten meredt reá. Szegény Riri! Nem elég, hogy nyomorék, csúnya, állandó fájdalmai vannak és barátok nélkül áll, még az imádság vigaszát is elvesztette, az egyetlent, ami elviselhetővé tehette volna a sorsát. Lehet, hogy van egy határ, amin túl már nem lehet megbocsátani… – Megértem – mondta fakó hangon. – Olykor nehéz hinni Isten könyörületességében, de majd meglátod, még nehezebb lesz Isten nélkül élni. Ebben az évben a nyarat Malromé-kastélyban töltötték, amelyet nemrégiben vett meg a grófnő. Mindig is nyomasztónak érezte az Albi-kastély komor ünnepélyességét, Henri szerencsétlensége óta pedig elviselhetetlen lett számára. Mairoméban nem voltak emlékei. Tornyos, tizenhetedik századbeli épület volt, öreg fákkal körülvéve, a Gironde tartományban, nem messze Bordeaux-tól, szőlők között, dimbes-dombos vidéken, ami szülőhelyére, Celeyranra emlékeztette.

Henri szerette Mairomét, békés, magas fallal bekerített kertjét, kovácsoltvas kapuját, kavicsos kocsifeljáróját és színpompás dália-ágyait. Elballagott az istállókhoz, répával etette a lovakat és elbeszélgetett a lovásszal. Leült a vízililiommal borított kis tó partján és elgondolkozva figyelte az aranyhalak díszes felvonulását a sötét, smaragdzöld víz mélyén. Ebéd után a ház mögötti keskeny teraszon, ahol legtöbbször étkeztek is, elszunyókált a kerti heverőn. Ugratta Armandine „nénit”, aki eljött Albiból, hogy velük töltsön néhány napot, és ott maradt egész nyáron át. Vitatkozott Mouré doktorral, a helybeli orvossal, aki időnként eljött vacsorára. Átkocsizott a paplakba egy játszma sakkra Soulac abbéhoz, a szomszédos Saint André du Bois plébánosához, és megszerette ezt az egyszerű, jóságos falusi papot. Délutánonként anyjával beült a kékszínű, könnyű hintóba. Végighajtattak a békés, poros utakon Joseph-fel a bakon, aki ismét betöltötte kocsis-hivatását. Párizsba való visszatérésük előtt este Henri anyjával együtt a teraszon ült, és a tücskök egyhangú ciripelését hallgatva, élvezte a hűvös éjszakai szellőt. Hirtelen odafordult az anyjához. – Mama – szólalt meg félénken –, festő szeretnék lenni. – Festő! – jajdult fel meghökkenten Adèle. A szónak rossz íze volt. Néhány tiszteletreméltó akadémikus kivételével a festők borzashajú, erkölcstelen bohémek voltak, akik mind erősen kifogásolható, ocsmány életet éltek a Montmartre padlásszobáiban, abszintot ittak és meztelen nőket festettek. A társadalom legkülsőbb peremén volt a helyük, mint a színészeknek, íróknak, muzsikusoknak. Egy tehetséges polgárfiú nyugodtan választhatta a művészpályát, de nem egy olyan fiatalember, akinek rangja és vagyona volt. Semmi esetre sem egy Toulouse-Lautrec… – Festő! – ismételte. – De Henri. . . – Tudom, mit akar mondani – szakította félbe Henri, sejtve az ellenvetéseit. – De nincs sok választásom. Mit tehetnék, mama, őszintén, mi egyebet tehetnék? Másrészt, mindig szerettem rajzolni. Emlékszik még az arcképekre, amiket a kastélyban rajzoltam? És az ökörre, amit az érsek úr őeminenciája számára akartam rajzolni? Természetesen – folytatta sietve – az első, amit meg kell tudnom, vajon van-e egyáltalában tehetségem. Arra gondoltam, hogy Princeteau úr – emlékszik arra az öreg festőre, akivel a Concours Hippique-en kerültem össze – talán hajlandó lenne néhány rajzórát adni nekem… Adèle elgondolkozva bámult bele az őszi éjszakába. Néhány rajzóra nem árthat. Talán elfelejtetné vele magányosságát és biztosítaná az elfoglaltságát. Végre is ez a fontos… hogy foglalkozzék valamivel… Kezdettől fogva meleg, gyöngéd viszony fejlődött ki az idős süketnéma és a tizenhét éves nyomorék között. Nagyszerűen megértették egymást egy olyan

nyelven, amely bólogatásból, homlokuk ráncolásából, mosolygásból és szükség esetén a kis írótömbre firkált megjegyzésekből állt. Princeteau maga ugyan nem volt nagy művész, de gyorsan felismerte növendékének tüneményes tehetségét és őszintén megrémült tőle. Hiszen ez a fiú maga az impresszionizmus! Csupa szín, csupa közvetlenség, csupa eredetiség! Ez bizony baj. Az emberek nem akarnak élénkszínű, eredeti képeket, hanem sötét, sima, aprólékos gonddal kidolgozott festményeket, mint amilyenek az övéi. A fiút a saját érdekében ráncba kell szednie, megtanítania, hogy pontosan és sikeresen fessen. Először is, semmi szín! Fekete, csakis fekete. . . Egyik reggel Henri egy ágaskodó ló gipszszobrát találta az asztalán, egy tiszta ív rajzpapírt a rajztáblájára szegezve és egész sor finoman kihegyezett rajz-szenet. Vidáman leült az állványa elé, odavetett egy vázlatot és megmutatta mesterének, aki elismerően bólintott, kissé elfordította a szobrot és visszatért munkájához anélkül, hogy egyszer is elmosolyodott volna. Estére a padlón szanaszét hevertek a szénvázlatok az ágaskodó paripáról és Henri morogva, villámló szemmel készítette el a huszonnyolcadik rajzot. Ezután mindennap új gipszszobrot talált ott, friss készlet rajzpapírt és szenet. – Princeteau úr – ellenkezett időnként a kétségbeesés kézmozdulataival – megengedi-e valaha is, hogy fessek? Princeteau ilyenkor megrázta a fejét, Henri pedig visszatért a rajztáblához, megmegszakítva munkáját, hogy dühös pillantásokat vessen mesterére, aki úgy tett, mintha ezt észre sem venné. – Lovak! Lovak! Lovak – jajgatott a vacsoránál. – Tudja-e, mama, hányszor rajzoltatta le velem ma ugyanazt a nyomorúságos lovat? Harminchétszer! Már álmomban is tudnék lovakat rajzolni! Én, aki portréfestő szerettem volna lenni! Adèle részvétteljes volt, titokban reménykedve, hogy a fiú beleun és feladja az egészet. De nem adta fel és makacsul visszatért mindennap a műterembe. És egyik reggel az állványához támasztva egy üres vásznat pillantott meg. Mellette egy asztalkán vadonatúj festékesdoboz hevert, cédula volt a tetejéhez erősítve: „Szeretett és tehetséges növendékének René Princeteau.” – Ó, köszönöm, Princeteau úr! – Hosszú, lelkes pillantásokkal és beszédes kézlengetésekkel jelezte háláját. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! Máris sorban nyitogatta a tubusokat és nyomkodta belőlük a ragyogó festékcsíkokat a vadonatúj palettára. – Furcsa! – jegyezte meg a homlokát ráncolva, mialatt lehajolt és figyelmesen megvizsgálta a szépen rendbe rakott tubusok sorát. – Úgy látszik nincs benne semmilyen sárga… Sem zöld! Sem kék! És nincs PIROS!!! Minden felkiáltással emelkedett a hangja. Lángoló szemmel mérte végig iménti jótevőjét.

– PRINCETEAU ÚR! Henri a botjára támaszkodva közelebb hajolt, hogy elolvassa a kis címkéket. – Figyeljen ide! Dohány-barna! Múmia-barna! Gesztenye-barna! Van Dyckbarna! Mahagóni-vörös! Égetett umbra! Siéna! Okker! És persze fekete! Ébenfafekete! Korom-fekete! Van itt annyi fekete, hogy egy mozdonyt is be lehetne festeni vele! Olyan szenvedélyesen nézett a tanárára, mint az ügyvéd, amikor az esküdtszékhez apellál. – Hogyan gondolja, hogy múmia-barnával meg koromfeketével fogok majd képeket festeni? Hogy tehette ezt, Princeteau úr? Előkerült a kis írótömb. – Az élénk színek veszedelmesek – írta az öreg festő. – Takarékosan kell velük bánni. Rembrandt a sötétséget is úgy festette, hogy világított. Tanulja meg ugyanazt. – De én nem vagyok Rembrandt! – ellenkezett Henri, miután egy pillantást vetett a jegyzetre. – Nem akarok úgy festeni, mint Rembrandt! Rembrandt egy öreg… Princeteau már vissza is ment az állványhoz. Henri mély sóhajtással a palettájára nyomott egy kevés Van Dyck-barnát és elkezdett festeni. Néhány boldog hét következett. Gyorsan múlt az idő a nyugalmas, meleg műteremben, mialatt a téli eső verte az ablakokat. Ha nem is a világ legizgatóbb színei a múmiabarna, a Van Dyck és az okker, azért ki lehetett csikarni belőlük egy kis mulatságot. Olyan volt, mint a mély regisztereken zongorázni, még mindig jobb, mint egyáltalában nem játszani…. Időnként odabicegett mestere festőállványához és drámai kézmozdulatokkal, könyörgő pillantásokkal kért egy csepp élénkszínű festéket. – Kérem, Princeteau úr, legyen olyan jó, adjon egy kevés sárgát! Szükségem van rá. Jöjjön, nézze meg. – A festő ilyenkor hitetlenkedve felállt, megnézte a vásznat, visszament a festékdobozához, kihalászott egy tubust és nagy óvatosan egy parányi krómsárga pettyet nyomott ki belőle Henri palettájára. Megint előkerült a kis írótömb. – A sárga a legveszélyesebb valamennyi szín közül. A legeslegnagyobb óvatossággal szabad csak alkalmazni, mint a cintányért a zenekarban. Szeretetteljes mosolyra derült az öreg ember kerek, simára borotvált arca, mialatt Henri elolvasta az írást. Egy-két pillanatig legyezőként futottak szét a ráncok két szeme sarkából. Azután fejét rázva visszaballagott a munkájához. Röviddel karácsony előtt Princeteau komolyan megbetegedett. Ágyban fekve írta meg a grófnőnek, hogy elhagyja Párizst. Ami Henrit illeti, eléggé elkészült,

hogy megkezdheti akadémiai kiképzését portré-festővé. A leghelyesebb az lenne, ha jelentkeznék valamelyik jólismert atelier-ben, például Bonnat professzornál. – Nem akarnál inkább idehaza tanulni valakitől? – ajánlotta Adèle, megvárva, hogy Henri végigolvassa a levelet. – Átalakíthatnék valamelyik szobát műteremmé. – De mama – ellenkezett Henri nekihevülten –, az nem lenne ugyanaz. Gondolja meg, milyen előnyt jelent olyan ember mellett tanulni, mint Bonnat, aki egyike a világ legnagyobb arcképfestőinek! – Hogyne, de gondoltál-e arra, mennyire nem találnád meg a helyedet egy ilyen atelier-ben, különösen, ha ilyenkor jössz, a tanév közepén? – Hogy legyen belőlem valaha portréfestő, ha nem kerülök egy atelier-be? Nem dolgozhatom egész életemben gipszöntvények után. Azonkívül – tette hozzá halkabban – talán néhány barátra találhatnék az atelier-ben. Adéle-nek könnyek szöktek a szemébe fia vágyakozással telt hangja hallatára, de erőt vett magán és folytatta: – Esetleg találnál – mondta kételkedve –, de kockázatos ez is. A fiatalok rendszerint összetartanak és zokon veszik a betolakodást. Te meg nagyon félénk vagy idegenekkel szemben és az emberek gyakran összetévesztik a félénkségét a fennhéjázással. És van még valami. Azok a fiatalemberek valószínűleg mind elmúltak már húsz évesek, te pedig még tizennyolc sem vagy. Nem értenéd meg őket, és ők nem is próbálnának megérteni téged. – Hangja sürgető könyörgésként csengett. – Tudom, mire gondol. – Henri nagy barna szemét átható szomorúsággal függesztette anyjára. Gyakran nézett mostanában így reá. – Én is félek. De hát csak nem maradhatok örökké itthon és nem bújhatok el! Léon Bonnat professzor szokásos heti körsétáját tartotta. Kezeit hátul összekulcsolva járkált a festőállványok között és meg-megállt, egy pillantást vetve növendékei munkájára. – A portréfestés – előadása az egész osztálynak szólt – nem csupán a művészetek legmagasabb formája, de a legjövedelmezőbb is. Ha sikeres portréfestők akarnak lenni, jegyezzék meg a következő alapvető szabályokat. Ha modelljük a tettek embere – generális, nagyiparos, vagy államférfi – állva kell lefesteniük, összeráncolt homlokkal, két ujját a mellényébe dugva, úgy, mint Napóleon. Ha gondolkozó – tudós, író vagy magas egyházi méltóság –, akkor ülve kell lefesteni, állát kezére támasztva, elgondolkozó arccal. Utalok Lavigerie bíborosról festett portrémra. Henri félelemtől reszketve, egészen magába roskadtan ült alacsony, összecsukható székén. Rápislogott az emelvényen ülő modellre, hüvelykjével méregette és habozva tett egy-egy ecsetvonást. Vajon mit fog szólni hozzá ezúttal

Bonnat? Most is kiabál majd és fitymálva gúnyolódik az egész tanítványhad mulatságára, ahogy szokta? – A technika azonban minden esetben ugyanaz – folytatta az akadémikus, mialatt körülsétált a teremben. – Először mértanilag pontosan le kell mérniük az alakot és gondosan elkészíteniük a vázlatot, azután kitöltik az árnyékokat nyers umbra-barnával. Umbra-barnával, megértették! – ismételte hirtelen nekivadultan. – Semmi egyébbel! Hagyják csak az impresszionistákat és a többi komolytalan „független művészt”, hadd rakjanak fel kéket meg bíborvöröset az árnyékokba. Maguk umbra-barnát alkalmaznak! Bonnat végre odaért Henri állványához és félbeszakította előadását, hogy egy pillantást vessen a vásznára, miközben idegesen babrálgatta oldalszakállát. Várakozásteljes csönd nehezedett a műteremre. A hetenként megismétlődő mulatság kezdetének előszele érzett. – Maga talán ezt itt festménynek nevezi? – kezdte Bonnat bársonyos iróniával. – Mert ha igen, akkor figyelmeztetnem kell, hogy téved. – Most már dühös ordításba tört ki. – Tudja-e, mi ez az én véleményem szerint? Szemenszedett ocsmányság! Ezeket a szavakat a növendékek harsogó röhögése közepette üvöltötte oda Henrinak. – Miért ragaszkodik ahhoz, hogy idejöjjön? – folytatta, amint a nevetés alábbhagyott. – Tényleg azt hiszi, valaha is festő lesz magából? Hányszor mondjam még, hogy téves minden festői ösztöne, hogy egy szikrányi tehetsége sincs? Nem látja meg a szépet, csak a csúnyát, soha nem fog festeni tudni. Szívességet tenne nekünk, ha otthon maradna és megkímélne attól a szenvedéstől, amit groteszk mázolmányaival okoz! Megvakarta az állát, mintha még folytatni akarná, azután vállat vonva továbbment. Egy perccel később levette cilinderét a fogasról, belebújt felöltőjébe és eltávozott. – Öt perc szünet – kántálta tapsolva az osztályfelvigyázó. Az emelvényen ülő modell hirtelen életre kelt, piszkos pongyolát borított a vállára, újságot húzott elő és olvasni kezdett, mialatt fogait egy gyufaszállal piszkálgatta. A növendékek festékesdobozukra rakták palettájukat és kis pusmogó csoportokba verődve körülvettek egy-egy állványt. Henri továbbfestegetett, visszafojtott könnyekkel szemében. Pedig semmi értelme nem volt folytatni. Minden héten kigúnyolták, kinevették az ellenséges, épkézláb művésznövendékek, akikkel tele volt a terem. A mama előre megmondta, hogy még csak nem is próbálják majd megérteni és mint rendesen, igaza volt. A fiúk visszautasították félénk közeledését és fájó világosan értésére adták, hogy nem kérnek belőle. Vajon miért… miért húzódnak ennyire vissza tőle? Mert nyomorék? Nem, nem azért. A fiatalsága volt ellenükre, a drága ruhái és az, hogy reggelenként libériás kocsissal hajtatott a műterem elé. Nem volt ő egyéb

számukra, mint egyike a gazdag műkedvelőknek, elkényeztetett kisfiú, aki azért játszadozik a festegetéssel, hogy elűzze az unalmát. Pedig ha tudnák! Nos hát, nem tudják és nincs értelme folytatni. Fel kellene hagynia vele! Talán mégis inkább az egyetemre kellene mennie, ahogy a mama remélte… – Ne hagyd, hogy az a vén hülye kitoljon veled! A háta mögül jövő dörgő hang felriasztotta Henrit töprengéséből. Megfordult ültében. Kopott kabátos, kockásnadrágos, lengő csokornyakkendős fiatalember tornyosult fölötte vigyorogva. Henrinak már korábban is feltűnt magas növése, harsány délvidékies kiejtése és göndör szakálla, amely mint fekete tajték lepte el majdnem az egész arcát. – Csak hadd üvöltsön, hadd kiabáljon – folytatta a tagbaszakadt délvidéki. – Megfizetted a tandíjat, nem? Akkor meg mit törődsz vele? Nem rúghat ki, te meg szemen köpheted. Igaz is, a nevem Rachou. . . Henri Rachou. Nem ebédelhetnénk együtt Agostinánál? Később, ha akarod, megmutatom a műtermemet. Nem valami nagy, de remek a kilátás a montmartre-i temetőre. Voltál már a Montmartre-on? Agostina vendéglőjében tetőfokon állt a hangzavar, amikor Henri és társa keresztültörték magukat egy kis sarokasztalhoz. Torzonborz montmartre-i festők hajoltak fekete bársonyöltönyben és óriási nemezkalapban rizottójuk fölé és kiáltoztak át egymásnak, gyűrött szalvétáikat lengetve a fokhagymaszagú levegőben. Egy csinos, olvadozó szemű barna nő – mint bőkezű Juno – keringett az asztalok között, sarkában két hűséges farkaskutyájával, észre sem véve a körülötte zajló pokoli lármát. Kezében gőzölgő minestroneval∗ telt tányérokat vitt és tréfált, vitatkozott, kacagott zamatos, mély hangján. – Ez Agostina – súgta Rachou, pipája szárával mutatva feléje. – Azelőtt modell volt. Agostina Segattori harminckilenc éves korában legendás alakja volt már a Montmartre-nak. Tizenhat éves korában érkezett Párizsba szülőföldjéről, Szicíliából, mezítláb, fillér nélkül, elbűvölő gyönyörűen. Hat hónappal később a főváros legkeresettebb modellje volt. Szolgálatáért és kegyeiért versengtek még a tiszteletreméltó akadémikusok is. Tökéletes medencéje láttán elakadt a szobrászok lélegzete és újult lelkesedéssel kalapálták vésőiket. Ingerlő keblei és klasszikus profilja két évtizeden át dominálta az évenként lezajló Szalonokat, buja formái számtalan nyilvános teret ékesítettek Diana, a Demokrácia vagy a Marseillaise Szelleme alakjában. Romantikus hajlamai voltak, nem takarékoskodott önmagával a műtermekben, ahol modellt állt, művészek seregeit vigasztalta meg simogatásával pályafutásuk csüggedtebb szakaszaiban. Amikor három évvel ezelőtt

∗

Minestrone – leves, olaszul. Itt az olasz vendéglő specialitását, a milánói zöldséges rizses húslevest jelenti.

megnyitotta vendéglőjét, hálás festők raja ajánlotta fel szolgálatait röpke szerelmük emlékére. Mivel nem tudott valamennyiüknek eleget tenni, mindegyiket megkérte arra, hogy fessen valamit egy-egy tamburinra, amelyek szép rendben ott lógtak a falakon és nevet adtak a helyiségnek. Tekintélyes számuk egyben Agostina bőkezű természetéről is tanúskodott. Henri megfigyelte, amint aggódó gonddal hajolt egyik törzsvendége, egy rozsdabarna szakállú szobrász fölé és hallhatóan suttogva könyörgött neki: – Roberto, kérlek, ne egyél a rizottóból. Fokhagymát tettem bele és tudod, hogy attól lidércnyomást kapsz. Egyél inkább pepperonit.∗ Az felforralja a véred és ma éjjel megleped a feleségedet és boldoggá teszed, jó? Megjegyzéseit szeretetteljes oldalbabökésekkel kísérte és még mindig nevetve fordult a két művésznövendék felé. – Ah, bambini∗∗ – Agostina számára minden festőnövendék bambino volt, tekintet nélkül korára vagy nagyságára –, éhesek vagytok, mi? Farkaséhesek? Jó, előbb minestronet kaptok. Azután egy meravigliosissimo∗∗∗ rizottót hozok. Amilyet még nem is láttatok. Olyan, mint a muzsika. Mintha megsimogatnák a hasatokat. Agostina törzsvendégei már hozzászoktak ehhez a lírai hanghoz. Olyan természetes tartozéka volt, mint kékesfekete hajának hulláma. – Adok majd azután… – Bármit, bármit, amit akarsz – egyezett bele a farkaséhes Rachou. – Úgyis azt hozol mindig. Ebéd alatt Rachou alig beszélt; hatalmas falatokban lapátolta magába az ételt. Henri azonban túl izgatott volt ahhoz, hogy egyék. Remek hely ez. Sohasem volt még ilyen izgalmas vendéglőben. Micsoda különös illatok, mekkora lárma és mennyi festő volt itt, hadonásztak karjukkal és átkiabáltak egymásnak a szobán, mialatt valamiről vitatkoztak. Egy pillanatig egy zömök, derűs szemű öreg emberre figyelt, amint kiégett, görbe pipáját szívta és egy szőke szakállas, rendkívül finom arcvonású fiatalemberrel beszélgetett. – Az ősz szakállú öreg, az Pissarro – magyarázta tele szájjal Rachou. Impresszionista. A másik Théo von Gogh. Képkereskedése van a Boulevard ∗

Pepperoni – olasz húsétel, megfelel a magyar borsos tokánynak.

∗∗

Bambini – gyerekek, kisdedek.

∗∗∗

Meravigliosissimo – legcsodálatosabb.

Montmartre-on. – Észrevette Henri majdnem érintetlen tányérját és fenyegetően rádörgött: – Fene vigyen, edd már meg a rizottódat, mert meggyűlik a bajod Agostinával! – Ebédjük végeztével gyalog tették meg a rövid utat a Rue Ganneronba, ahol Rachou műterme volt. – Ez aztán a látvány! – kiáltott Rachou, mialatt feltárta az ajtót és karjával szinte végigsepert a sírköveken, mauzóleumokon, és zokogó angyalszobrokon. – Mintha a Louvre szobortárában élnék, nem igaz? Nem is hinnéd, milyen hatással van a lányokra. Különösen a krematórium. Halálra rémülnek és szenvedélyesek lesznek tőle. – Imitált keleti takaróval borított rozoga heverőre mutatott. – Ezért tettem az ágyat oda, ahonnan láthatják. Majomszerű hosszú karját szórakozottan kinyújtva egy falbavert szögről leakasztotta mandolinját és rázendített az „Ah, que tu fais bien l'Amour!”-ra, a Montmartre legnépszerűbb balladájára. Henri lassanként rákapott, hogy Rachouval ebédeljen és a műtermében töltse a délutánjait. Ott festegetett, együtt fújta a többiekkel az atelier-nóták refrénjeit, nézegette az ablak alatt állandóan elvonuló temetési meneteket, koccintott a halottaskocsisokkal, sírásókkal, krematóriumi munkásokkal, akik be-betértek a műterembe modellt ülni, vagy egy pohár közönséges karcos borra és egy kis vidámságra, amire nagy szükségük volt. – Tulajdonképpen nincs benned semmi hiba – jegyezte meg egy napon Rachou, mélyen a szemébe nézve Henrinak. – Persze jóformán gyerek vagy még – tette hozzá leereszkedően, huszonkét évének fensőbbségével –, de igazán nem vagy ostoba. És tudsz rajzolni! Még ha az a hülye Bonnat tagadja is. Ilyesfajta bókok balzsamként hatottak Henrira. Túláradó hálával nézett fel erre a nagyétkű óriásra, aki megajándékozta barátságával. – Ó Rachou, bárcsak ki tudnám fejezni… – Fogd be a szád! A mennydörgő replika arra volt hivatva, hogy kioktassa ezt a pockot: művésznövendékek között nem illik érzelmeknek hangot adni, mert azt lenézik. A barátságot durvasággal kell álcázni és szitkozódással táplálni. – Az a baj veled – folytatta, mit sem törődve Henri leforrázott képével –, hogy túl félénk vagy, túl udvarias és átkozottul tiszta. Nézd csak meg a körmeidet! Merde alors, senkinek sem ártott még meg egy kis piszok. Van aztán még valami. Azt kellene mondanod néha: „merde” meg „nom de Dieu” és „köpök rád”, ahogy mindenki beszél. Akkor senki sem mondaná, hogy furcsa vagy. A következő hetekben Rachou beavatta Henrit a vérbeli művésznővendékek tolvajnyelvébe, megtanította modorosságaikra és arra, hogy hogyan kell viselkednie. – Tegyük fel például, hogy vitatkozunk valamin – ajánlotta hirtelen egy szelíd, felhős márciusi délutánon –, mondjuk Rubensen. Én kijelentem: Rubens a legnagyobb festő, aki valaha élt. Mit mondanál erre?

– Azt, hogy nem tudom. Henri válasza kétségbeejtette Rachou-t. Néhány pillanatig rámeredt barátjára és a fejét rázta. – Nem, nem, nem! – szólalt meg végre, mintha egy nehézfejű nebulót oktatna. – Azt kellene mondanod: Rubens? Merde alors, köpök a Rubensedre. Olyan, mint a szétpukkadt hólyag, a fenekemet sem illetném vele! Érted? Így mindenki rájönne, mit akarsz mondani. – Kicsiny disznószemével gyengéden nézett le védencére. Henri megérezte, hogy mentora a maga csavaros módján előkészíti bemutatkozását a diáktársadalomban. Eltalálta. Egy késő délutánon Rachou félvállról odavetette: – Gyerünk a La Nouvelle-be. Szeretném, ha megismerkednél néhány barátommal. Kiderült, hogy a La Nouvelle nem volt egyéb, mint a Café de la Nouvelle Athénes, egy füstös művész-kávéház a Place Pigalle-on. A barátok pedig három Bonnat-növendék, Francois Gauzi, Louis Anquetin és René Grenier, akik, mint Rachou, szintén a Montmartre-on laktak. Nyilván csak Rachou kedvéért egyeztek bele abba, hogy összejöjjenek a „gazdag műkedvelővel”, mert Rachou rendkívüli népszerűségnek örvendett. Hűvös tartózkodással fogadták Henrit. Megbiccentették a fejüket, azután tudomást sem vettek róla és tovább beszélgettek egymással. Henri viszont sörét hörpintgetve szerényen hallgatott. Furcsa módon éppen ez a visszahúzódása győzte le társai előítéletét. Megrögzött szószátyárok voltak és áhítoztak a hallgatóságra – bármilyen hallgatóságra. Henri odaadóan végighallgatta szerelmi élményeik történetét és egyéb bajaik ecsetelését, amelyek kizárólag anyagi természetűek voltak. Gauzi vette először igénybe Henri jó szolgálatát. Nem egészen egy hónappal a La Nouvelle-beli első találkozásuk után az atelier egyik ötperces szünetében odalépett Henrihoz. – Találd ki, mi történt velem a múlt éjszakán? – kezdte olyan arckifejezéssel, mint akinek éppen felejthetetlen élményben volt része. Sovány, fakóképű. naiv fiú volt, jelentéktelen külsejét igen sokra tartotta, jelentős tehetségéről szerényen hallgatott. Élt-halt az élénkszínű mellényekért, ezekre pazarolta amúgyis szűkös havi költőpénzét és szentül hitte, hogy a nők nem tudnak ellenállni hipnotikus parancsoknak és az illatosított szakállaknak. E célból magnetikus pillantásokat gyakorolt be a tükör előtt és ritkás szakállát orgonavízben fürdette. – Hazafelé mentem – folytatta, Henri érdeklődő pillantásától nekibátorodva —, véletlenül betértem a sarki kis bisztróba. És mit látok? Lélegzetelállítóan gyönyörű fiatal nő ült ott egyedül, könnyek közt. Gauzi melléje ült és megkérdezte, miért van úgy kétségbeesve. Zokogva vallotta meg a

kicsike, hogy a szállásadónője kizárta, mert nem fizetett házbért. Gauzi megértette és mélyen veleérzett. Bűvös pillantásokat lövellt feléje és olyan közel hajolt hozzá, hogy illatos szakálla az arcát súrolta. A kölcsönös vonzalom egybekapcsolta őket, együtt hagyták el a bisztrót, egyszerre csak Gauzi szobájában találták magukat. Itt azután alig bimbózó barátságuk majdnem pillanatok alatt lángoló szerelemmé érett. Babette -így hívták – egy felejthetetlen éjszaka folyamán tökéletes szeretőnek bizonyult, végtelenül megértő, heves, szenvedélyes és igen finoman romlott kis nő volt. Egy híján minden tökéletes lett volna: Babette azonban a legalkalmatlanabb időpontban tört be Gauzi életébe. – Tudod, éppen két nappal ezelőtt vettem meg ezt – mutatott a fiú fenséges citromsárga mellényére, ami rajta volt. – így hát. . . Henri megértette. Diszkrét mozdulattal nyúlt a zsebébe egy húszfrankos aranyért. Gauzi félig húzódozva, félig vidám jókedvvel elfogadta tőle. Egy héttel később Anquetinen volt a sor, hogy Henrinál keressen vigasztalást. – Itthagyott! – siránkozott vigasztalanul. – A legnagyszerűbb lány volt! – Gauzival ellentétben – aki ilyenkor elkeseredett – Anquetin idealizálta a barátnőit, amint elvesztette őket. – Sose lett volna szabad elvinnem a Louvre-ba! Csinos fiú volt Anquetin, zilált szőke hajzatával. A midinettek utána fordultak, ha az aranyló szakállú, rozzant cilinderes, hadonászó fiatalember elment mellettük. A nőkkel ott vétette el, hogy túl sokat képzelt róluk. Tudatlanságuk és ostobaságuk meghökkentette. Igyekezett a szeretőit szellemileg felemelni, mint ahogy vannak, akik az erkölcsüket próbálják megjavítani. Az eredmény ugyanaz volt. Előadásokat tartott nekik olyankor,-- amikor csendben maradnia és cselekednie kellett volna. Vagy elcipelte őket a Louvre-ba, hogy a magasrendű művészet fennkölt légköre hasson reájuk, amikor jobban szerettek volna otthon maradni és egyszerű dolgokkal elmulatni. – Igen, a Primitív Flamand Mesterek termében vesztettem el – sóhajtott Anquetin. – Soha többé nem megyek abba az átkozott múzeumba. Mire kiöntötte a szívét Henrinak, sokkal jobban érezte magát. Egy hét múlva pedig komolyan fáradozott egy fiatal mosónő műveltsége elmélyítésén, akivel egy tánchelyiségben akadt össze. Utolsónak René Grenier győzte le magában Henrivel szemben táplált előítéletét. Tartózkodását lassanként mégis körültekintő szívélyesség, rövidesen pedig őszinte baráti érzés váltotta fel. Egyszer elvitte Henrit a Rue Fontaine-en levő kétszobás lakásába. – Látod azt az ablakot – mutatott szemben az udvaron át –, az ott Degas műterme. Néha látni lehet innen, amint újságot olvas vagy cigarettázik. Henri érezte, hogy befogadták. Barátai voltak; boldog volt.

Egy júniusi reggelen Bonnat professzor háromszögletű arcán sugárzó mosollyal lépett be a műterembe. Olyan sok munkája van, annyira hajszolt – jelentette ki –, hogy kénytelen felhagyni a tanítással. – Nem kell azért félniük – nyugtatta meg az ujjongó növendékeket -. sikerült rávennem kiváló akadémiai kollégámat, Fernand Cormon professzort, hogy októberben helyet adjon az atelier-jében mindazoknak maguk közül, akik folytatni kívánják tanulmányaikat. A tanítás elmaradt és a fiúk örömrivalgásba törtek ki. A Place Clichy sarkán Francois Gauzi felmászott egy lámpaoszlopra és csókot dobált minden arramenő nő után. Rachou ezalatt tarkóján összekulcsolt kezekkel hastáncot lejtett keleti zenekísérettel, amiről Louis Anquetin harmonikája gondoskodott. René Grenier éppen körbejárt a kalapjával, amikor két pofaszakállas rendőr félbeszakította az előadást azzal, hogy obszcén és káros a közerkölcsökre. – Azonkívül forgalmi akadályt okoznak – mondta bajszát sodorgatva az egyik. – Nom de Dieu, mi lenne, ha mindenki hastáncot járna az utcán? Miután hosszas magyarázkodás és hadonászás után a fiúk biztosították hazafiságukról a rendőröket és meghívták őket egy pohár borra, az egész a legszebb egyetértésben ért véget. Agostinánál viharos jókedvvel megebédelt az egész társaság, utána pedig a La Nouvelle-be mentek. A kávéház ilyenkor koradélután még majdnem üres volt. A fiúk nekivörösödve, rekedtre kiabált torokkal és a rengeteg Chiantitól meglehetősen pityókásan megcsókolták Therése-t, a kancsal pénztárosnőt, akit csecsemőkora óta nem csókolt meg senki, odabotorkáltak megszokott asztalukhoz, csendben leültek és egyelőre nem tudták, mihez kezdjenek. Ekkor vetette fel Rachou, hogy menjenek el a lányokhoz. – Nom de Dieu, de nom de Dieul vagy ünnepelünk vagy nem! – üvöltötte, öklével döngetve a márványtetejű asztalkát. – Ide figyeljetek, ismerek nem messze innen egy helyet, ahol csupa csinos lány van. Szépek, mint egy festmény, és nincs rajtuk semmi. Na, mit szóltok hozzá, megyünk egy kicsit mulatni? – Jámbor képpel még hozzátette: – Nem kell azért lefeküdni velük. Elég, ha iszunk egy pohárkával. – Remek ötlet – csuklott fel Henri. – Gyerünk! – Jó, hiszen rendben van – mondta Grenier –, de mennyibe kerül majd? – Úgy van, mennyibe? – kérdezték kórusban Gauzi és Anquetin. Jóllehet állandóan járt a szájuk a lányokról és hencegtek a hódításaikkal, homályos ellenszenvet éreztek a bárcás nőkkel és a vörös plüssel párnázott szalonokkal szemben, ahol azok mesterségüket folytatták. – Ki törődik a pénzzel egy ilyen napon? Fizetem az italokat! – kurjan tott Rachou. Mindig tékozlóvá vált, ha ittas volt. Ez elvágta a vitát. Lármásan kivonultak a kávéházból és bezsúfolódtak egy egyfogatú kocsiba.

- A Szürke Papagájba! Rue Steinkerque! – kiáltotta Rachou a kocsisnak.

V. A következő év októberében Henri beiratkozott Cormon professzor osztályába és megkezdte második tanévét mint festőnövendék. Reggelenként, ha elhagyta anyja lakását, a Montmartre-ra hajtatott – mert ott volt az atelier –, óvatosan kimászott az utca sarkán a kocsiból, nehogy társai meglássák, amint kiszáll belőle és gúnyolódjanak a kokárdás-kalpagú, kéklibériás Josephen. Rövid, gumivégű botjára támaszkodva odabotorkált a császárkabátos, gesztikuláló növendékek csoportjához, akik a járdán álldogálva vitatkoztak és szívták a pipájukat. Miután néhány szót váltott Rachou-val, vagy valamelyik másik barátjával, pontban kilenckor fáradságosan feltornászta magát a negyedik emeletre, a műterembe. Zihálva lépett be a különös, állványokkal zsúfolt helyiségbe, ahol egy duruzsoló vaskályha árasztotta már a meleget. Keménykalapját és felöltőjét felakasztotta a fogasra, keresztülcsoszogott az állványok között saját összecsukható vitorlavászonszékéhez a modell emelvénye mellé; miután botját letette a lábához, kezdte felrakni a festékeket a palettájára, közben végigmérve állványán a Vénuszt, Dianát, vagy Lédát, vagy bármelyik más istennőt, aki éppen a heti feladat tárgyát képezte. Csakhamar elhalkult a zsivajgás a teremben. A műterem felvigyázója, Schlumberger, a rozmárbajszú exkáplár, intett a modellnek, hogy vetkőzzék és álljon be. És a következő három óra alatt Henri egyike lett annak a vagy harminc növendéknek, akik a modellre pillantgattak, szakállukat húzgálták, fejüket félrehajtogatták, hüvelykjükkel méregettek, ecsetjükkel hadonásztak és sorban végigcsinálták a művészi alkotás összes mozdulatait és grimaszait. Hetenként egyszer eljött az atelier-be Fernand Cormon professzor, a Szépművészeti Akadémia, a Szalon-zsüri, a Nemzeti Múzeum Tanácsadó Testülete és számos külföldi Akadémia tagja, a Becsületrend tisztje, bankok és középületek nagyméretű falfestményeinek alkotója, anyakirálynők és nagyvilági szépségek portrétistája, számtalan rendkívül sikeres akt. hárem-jelenet, és más intim boudoirkép festője és megszemlélte növendékei munkáját. Az ajtóban nagy kegyesen átnyújtotta selyemcilinderét. ezüstgombos sétapálcáját és sárga kesztyűit Schlumbergernek, aki lesegítette róla pazar, prémmel bélelt kabátját is. Ekképp levetkőzve, az akadémikus magassága és termete jelentékenyen lecsökkent és ami maradt, az egy epebajos, csapottvállú, csontvázszerű, középkorú ember volt, divatos zsakettben, bokavédővel és klubnyakkendővel.

Óvatos gólyaléptekkel körüljárt az állványok közt sovány, manikűrözött kezeit lengetve, udvarias, jólcsengő hangján elkezdett csevegni, meg-megállt, hogy néhány ügyes ecsetvonást tegyen egyik-másik növendék vásznán, vagy technikai vonatkozású megjegyzéseket fűzzön hozzá elnéző, enyhén megvető kedélyességgel. E hetenkénti előadások folyamán Henri megtudta, hogy a művészet talpköve a báj, a művész feladata pedig, hogy bájos képeket fessen. Megtudta, hogy a festékkel csínján kell bánni és gondosan le kell „nyalni” az ecsettel, ha felrakta a vászonra, a háttér nem lehet másmilyen, mint fekete vagy sötétbarna, a festmény szerkezete pedig rendíthetetlenül háromszögű. Legtöbbet azonban a női portré festéséről tudott meg. – A női portré! – magyarázta gyakran Cormon széttárva pókszerű kezeit. – Ó, barátaim, mennyi tapintatot, milyen ügyességet, micsoda éleselméjűséget követel meg a női portré! – Miután rendszerint csak érettebb korú hölgyek engedhetik meg maguknak, hogy megfestessék arcképüket, mindezenfelül még nagyfokú lovagiasságot is követel a művész részéről és igen gyakran kifejezett könyörületességet is. Szerencsére a legtöbb asszonynak fogalma sincs arról, hogy milyen és telve van a megjelenésére vonatkozó legkáprázatosabb illúziókkal. Ugyanakkor, amikor a lehető legtárgyilagosabban állapítja meg legjobb barátnői korát és közelgő megrokkanását, komolyan azt hiszi, hogy valami különleges csoda folytán ő maga tíz, nem is – tizenöt évvel látszik fiatalabbnak, mint amilyen. – Ezért – figyelmeztette növendékeit Cormon csúf kis vihogással – abból áll a dolguk, hogy kitalálják, milyen illúziókat táplál magáról a modelljük és azt kell vászonra rögzíteniük. E célból kell kiegyenesíteni az orrot, rózsabimbóvá változtatni a szájat, megnagyítani a szemeket, felélénkíteni az arcbőrt, megnyújtani a karokat, felemelni a mellet, elvékonyítani a derekat és elhagyni a ráncokat, szeplőket vagy bármilyen kis szépséghibát. Nagy figyelmet kell fordítani a melltűkre, gyűrűkre, övcsatokra, briliáns karkötőkre, a képet át kell itatni fensőséges eleganciával, fényűző gazdagsággal, előkelőséggel. Ilyen módon a megrendelő el lesz ragadtatva a meglepő hasonlóságtól, amit a festőnek sikerült elérnie. Így jut előre az ember a művészi és anyagi siker útján. – Soha ne féljenek attól, hogy túlságosan hízelegnek egy nőnek – fejezte be Cormon. – Ez egyszerűen lehetetlen. Cormon professzor szemmel látható kedélyessége, összes „Ó, barátaim”-ja és kezeinek lengetése ellenére hajlamos volt hirtelen, robbanásszerű haragkitörésekre. Ha valaki a leghalványabb eredetiséget kísérelte meg, vagy a legcsekélyebb szabálysértést követte el az akadémikus festés törvényeivel szemben, ez a kedvesen csevegő csontváz egyszerre rikácsoló, szikrát hányó dührohamot kapott.

– Úgy látszik, elfelejtette, hogy tagja vagyok a Szalon zsűrijének, de majd teszek róla, hogy ne felejtse el. Lesz rá gondom, hogy a képét, amit beküld, ne fogadják el. Majd így megtanulja tiszteletben tartani a művészetet és a mestere tanítását. – A vétkes növendék rendszerint elmaradt az atelier-ből, és mivel a Szalon bezárult előtte, lemondott művészi pályafutásáról. Henri nagyon is tudatában volt annak, hogy festői ösztöne „helytelen”, ezért állandóan éberen őrködött. Kitartóan rakta fel az umbra-barnát az árnyékokra és „lenyalt” minden ecsetvonást. Szorgalma annyira nyilvánvaló volt, hogy még Cormon is észrevette és néha megjutalmazta egy-egy barátságos vállveregetéssel. – Bátorság, Lautrec – mondta ilyenkor. – Nincs ugyan természetadta tehetsége, de tele van jóakarattal. Szót fogad nekem és keményen dolgozik. Bátorság! Idővel talán megtanul elég jól festeni. Ki tudja? Talán eljön a napja, és még a Szalonban is kiállíthat. Ilyen felvillanyozó szavak után továbbment a következő növendékhez, és Henri ottmaradt kis székén, magába roskadva, kábultan a boldogságtól. Tanórák után együtt ebédelt a barátaival Agostinánál, pokoli lármában, fecsegő diákok és a szomszédos asztaloknál folytatott szenvedélyes viták közepette. Hallgatta az újonnan alakult Független Művészek Társulata handabandázó tagjainak végeláthatatlan átkozódását a műkereskedők, a kritikusok és az akadémikusok ellen. Ott látta meg Georges Seurat-t, a pointillistát – szelíd fiatalember volt, pufók gyermekarcán oldalszakállal, és egy bakakáplár testalkatával –, amint feketéje mellett álmodozva szívta a pipáját. Ott ült az aszkéta külsejű Renoir, aki buja aktokat festett; Claude Monet zömök alakjával és vastag ujjaival pontosan annak látszott, ami volt: gazdag normandiai földbirtokosnak. Egyszer Cézanne-t is megpillantotta, egyik ritka alkalommal, amikor Aix-en-Provence-ból eljött Párizsba; egyedül ebédelt, duzzogó, gyanakodó arccal. És ott történt, hogy egy emlékezetes napon Camille Pissarro, a hófehér szakállú impresszionista meghívta Henrit barátaival együtt egy csésze feketére az asztalához, ahol aznap Degas társaságában ebédelt. – Egyszóval maguk festőnövendékek, mi? – rikácsolta a balerinák festője. – Mind sokatígérő művész, biztos vagyok benne. Alig várják, hogy megajándékozzák a világot tehetségük gyümölcsével. Henri sokkal izgatottabb volt, semhogy észrevette, vagy akár csak sejtette volna a szavakban meghúzódó maró gúnyt. Csak a minap ismerkedett meg Degas műveivel és szinte a bálványozásig menő csodálatot érzett a művész iránt. Imádattal bámult az asztalon át a sápadt, ősz-szakállas, keserűségtől barázdált arcra. Degas! Együtt kávézott Degas-val! A festő egy pillanatig a cigarettájával babrált, azután éles hangon kitört:

– Hát nem látják, hogy semmi esélyük sincs? Mit nyújthat maguknak a művészet? Hírnevet? Az egész műtörténetben együttvéve mintegy hatvan nagy név van. Mivel a századunkból már előkerült egy Géricault, Daumier, Manet, Ingres és Delacroix, a nullával egyenlő eshetőségük van a halhatatlanságra. Pénzt? A művészet nagyon kegyetlen… – Edgár, kérlek – szólt közbe Pissarro –, ne beszélj így. Elkedvetleníted ezeket a fiatalembereket. – Bárcsak sikerülne! Életük végéig hálásak lennének nekem! – Ismét a fiúkhoz fordult. – A művészet valamennyi hivatás közül a legkönyörtelenebb. Talán ha ötven olyan festőről tudok, aki megkeres annyit, mint egy közepes állatorvos. A többiek – bütykös ujjával rájuk mutatott – éheznek. Valaha ők is sokat ígérő művészek voltak. Párizs minden mázolója valaha sokat ígérő művész volt… Degas egészen belemelegedett témájába, amikor Agostina megzavarta. – Signor Degas – szólította meg legcsábosabb mosolyával. – Mit akarsz? – förmedt rá a festő. – Nem tudna egy új modellt használni ? Most érkezett meg az unokahúgom Palermóból – gyönyörű ragazza!∗ – Törődöm is vele, hogy csinos-e vagy sem! Protestáns? – Protestáns! – kiáltott fel meghökkenten Agostina. – Madonna mia, Palermóban nincs is protestáns! – A másik szempont. Milyen a hátulja a húgodnak? Körte alakú vagy alma alakú? – A hátulja! – kapkodott levegő után a kérdésen hüledezve Agostina. – Csinos hátulja van a húgomnak, ugyanolyan, mint mindenkinek. – Ebben aztán tévedsz. Ez rendkívül egyéni testrész. Ha a húgodnak alma alakú a hátulja, akkor nem érdekel, ha körte alakú, akkor küldd fel hozzám a műtermembe. Most pedig hagyj magunkra. Beszélni akarok ezekkel a fiatalemberekkel. Visszafordult Henrihoz és társaihoz. – Maguk is éhezni fognak – vicsorított rájuk keserű élvezettel. – Az utcán lődörögnek majd lyukas cipőben, fagyoskodnak télen a műtermükben és reszketnek, ha meglátják a szállásadójukat, amikor boldog, tiszteletreméltó bankhivatalnokok, rendőrök vagy postások lehettek volna. – Edgár, kérlek – könyörgött Pissarro –, tönkreteszed a bizalmukat, az életbe vetett hitüket.

∗

Ragazza – leány ( o las zu l) .

– Nem veszélyes – mordult rá Degas. – Nézd ezeket az eszelős arcokat, ezt a vad önimádatot. Mind azt hiszi magáról, hogy Michelangelo. Nem, nem veszem el az önbizalmukat. Majd elveszi az élet. Felállt és levette a fogasról kalapját. – Mindnyájuknak jó napot kívánok – mondta kimért fejbiccentéssel és kisétált, sarkában Pissarróval, aki tehetetlenül széttárta karjait, mintegy bocsánatot kérve. – Ne törődjenek vele… Rossz az emésztése. Mindig ilyen ebéd után… – Szívderítő vén barom ez a Degas, nem igaz? – jegyezte meg Rachou, aki elsőnek nyerte vissza nyugalmát. Úgy látszott, ezzel megfelelően fejezte ki a növendékek véleményét a találkozásról. Vegyes érzelmekkel somfordáltak ki a vendéglőből. Miként az előző évben, Henri most is Rachou műtermében töltötte délutánjait. Festegetett, énekelgetett és tökéletesítette magát a vérbeli montmartre-i festőnövendékek beszédmodorában és viselkedésében. Estefelé elkísérte jól megtermett barátját a La Nouvelle-be, ahol összetalálkoztak a többiekkel. Most már közéjük tartozott – majdnem. Megajándékozták bizalmukkal, kölcsönkérték a pénzét, és akárhányszor kifizette az egész társaság sörét. Kártyázott velük, félénken beleszólt néha, ha művészetről vitatkoztak, elszívta élete első cigarettáját, megkockáztatta élete első „nom de Dieu”-jét és „köpök rá”-ját és hallgatta véget nem érő eszmecseréiket a szerelemről meg a nőkről – főleg a nőkről. A nőkről megállíthatatlan bőbeszédűséggel folyt a szó. Henri eleinte még kíváncsi volt arra, nem fáradnak-e bele, hogy örökké a lányokat emlegessék; most már tudta, hogy nem. A témának nyilván millió arculata volt, nem lehetett kimeríteni. A nőről, akit megkaptak. A nőről, akit majdnem megkaptak. A nőről, akit megkaphattak volna. A tulajdonságokról, amelyeket megköveteltek a nőtől. Amiket tanultak a nőtől és amikre tanították a nőt. A női szervezetről és gyakorlati szerepéről a szerelemben. A női ellenállás legyőzésének művészetéről és arról, hogyan kell rejtett érzéki vágyait felszabadítani. Miként kell a szüzekkel bánni. Hogyan lehet rábírni a nőt, hogy elejtse szűzies tartózkodását, buja pillantásokat vessen, sóhajtozzék, miközben az eksztázistól vonaglik. Mennyibe kerül a nő. Mi a veszélye a nőnek. Mindenek felett: hogyan lehet megkapni a nőt… Hovatovább ezt meg lehet unni, gondolta magában Henri. Látta barátai nőismerőseit és nem értette, mi az ördögöt látnak bennük a fiúk. Tánchelyiségekben felszedett, nyiszlett, dülledtszemű mosónők voltak, modellek, akik végighálták a Montmartre valamennyi műtermét, a prostitúció szélén álló midinettek. Legtöbbjük nem volt szép, sőt némelyik még csak tiszta sem volt. Otthon varrt ruhákat és nyúlprémből készült nyakravalót viseltek; szürcsölve ették

a levest és olcsó, átható szagú parfümöket használtak. Mindezek ellenére a barátai szerint remek nők voltak. Titkos vonzóerővel rendelkeztek és elmondhatatlanul mélységes érzéki gyönyöröket rejtegettek magukban. Érthetetlen volt mindez. Henri maga semmit sem látott ezekben a lányokban, igaz, hogy más lányban sem. Gondolatait azonban nem árulta el senkinek, megelégedett azzal, hogy élvezheti a kávéház izgalmas légkörét, az edénycsörömpölést, a fehérkötényes pincérek dallamos hanglejtését. Még elgondolni is nagyszerű volt. Alig néhány éve ágyhoz szögezve feküdt, gipszkötéssel a lábain és beletörődött abba, hogy soha többé nem fog járni. Most meg tessék! Tizenkilenc éves, festőnövendék, sörözik, véleményt mond Michelangelóról vagy az olasz primitívekről és trágár történeteket hallgat végig a nőkről! Annyira izgalmas volt mindez, hogy nehéz, igen nehéz volt hat órakor búcsúzni és hazahajtatni a mama nyomasztóan csendes nappali szobájába. Hiszen, ha rá tudná venni a mamát, engedje meg, hogy kivegyen egy szobát a Montmartre-on… – Sajnálom, hogy megint elkéstem – mondta egyik este, amikor bebicegett az ebédlőbe. – Negyven percembe került, amíg lejutottam a Montmartre-ról. Szörnyű volt a forgalom. – Ha korábban indulnál, idejében érkeznél a vacsorához. Végre is délben vége a tanításnak, vagy nem? A belépő szobalány véget vetett a kényelmetlen helyzetnek. Henri nagy buzgalommal merített néhány kanálnyi levest a tányérjára. – És milyen hidegek azok a bérkocsik – folytatta, amint egyedül maradtak. – Egyszer még biztosan tüdőgyulladást kapok. Adèle az asztal másik oldaláról figyelte. Úgy, tüdőgyulladást! Milyen meggondolatlanul kegyetlenek a gyermekek! Mennyire készségesen veszik igénybe a legkönyörtelenebb fegyvereket, hogy elérjék céljukat! Szobát szeretne a Montmartre-on. Már régóta szeretné. Ellenállt, ameddig tudott, de az ifjúság az ifjúság körébe vágyik. A barátaival kíván együtt lenni, velük tartani, akárhová mennek, szabadnak akarja érezni magát, felnőttnek. Melyik fiú nem érzi ezt az ő korában? Nem önző vagy érzéketlen, csupán fiatal. – A Montmartre-on szeretnél lakni, ugye? – szólalt meg halkan. Ez az egyenesség megzavarta Henrit. Körülményes hadjáratot eszelt ki anyja leszerelésére és íme, ő kényszeríti, hogy nyílt lapokkal játsszék. – A Montmartre-on? – ismételte tettetett meglepetéssel. – Nem is gondoltam rá, de ha már erről van szó, hát igen, sokkal megfelelőbb volna. A munkám érdekében, hiszen megérti. Közel lennék az atelíer-hez é s … – … és több időt tölthetnél a barátaiddal a kávéházban – segítette ki Adèle bánatosan mosolyogva. Hála Istennek, a fia nem tudott jól hazudni. – És velük mehetnél este is.

Nem lehetett a mama eszén túljárni. Keresztüllátott az emberen azzal a nyugodt pillantásával. – Úgy van, mama, szeretnék ott lakni a Montmartre-on – vallotta be minden további kertelés nélkül. – Nincs kifogásom az ellen, hogy ott lakj, de nem akarom, hogy egyedül lakj ott. Eleshetsz, megsértheted a lábadat és nem tudnál segítséget kérni. Henri előre látta az ellenvetéseit. – Véletlenül úgy adódik, hogy Grenier-nek van egy kétszobás lakása. Ugye, beszéltem már Grenier-ről? Huszonhárom éves és nagyon komoly fiú. Csak a minap kérdezett, nem tudnék-e valakit, aki megosztaná vele a lakás költségeit. – „Kérdezett”, így mondtad? Henri a füle tövéig elpirult. – Hát nem egészen – vallotta be. – Én kérdeztem meg őt. Adèle arcán szomorú mosoly suhant át. – Soha ne próbálj hazudni, Henri. Nincs rá tehetséged. Megmondhatod a barátodnak, hogy rendben van. Henrit egészen megzavarta a könnyű győzelem. Kérhetné talán azt is, hogy saját műtermet bérelhessen? Nem. Ebbe nem egyezne bele az anyja egykönnyen. Nem akarja, hogy egyedül legyen. Még egy évig várnia kell, amíg elkezd majd a Szalon tárlatára szánt képén dolgozni. Akkor bele kell egyeznie. – Úgy érti, kivehetek egy szobát és ott lakhatom a Montmartre-on? – kérdezte, még egyre kételkedve szerencséjében. Adèle bólintott. – Igen, Henri. Ott lakhatsz a Montmartre-on. – Köszönöm, mama! – A szavak csak úgy ömlöttek belőle. Önkéntelenül felemelkedett ültéből és megcsókolta anyját. – Köszönöm! Tudtam, hogy megérti. A lakás egyik ablaka az udvarra néz, éppen szemben van Degas műterme. Képzelje csak el, beláthatok Degas műtermébe! – És ki az a Degas? – kérdezte Adèle, mint akinek a név nem mond semmit sem. – Degas! Mama, hiszen talán ő a legnagyobb élő festő! Csak látná a balerináit, az aktjait meg a mosónőit. Múlt héten Rachou-val együtt megnéztük a kiállítását Durand-Ruelnél… Adèle nem hallgatott oda. Henri elmegy… az élet elviszi. Elindul a nagy útra, csordultig tele önbizalommal, illúziókkal. Szertefoszlott a reménye, hogy magánál tarthatja és megvédheti az egész világ ellen Milyen magányos lesz itt nélküle, ebben a nagy lakásban… Este, amikor Henri már lefeküdt, Adèle besurrant a szobájába. Föléje tartotta a lámpát, úgy vizsgálta fia szánalmas arcát. Szemével lassan végigsiklott testének körvonalain a takaró alatt. Milyen csöpp, milyen kicsike volt! Nem sokkal nagyobb, mint a hajdani ugrándozó, eleven kis iskolásfiú. Milyen békésen aludt.

Arca néha fájdalmasan megvonaglott, de még ez sem zavarta álmának nyugalmát. Nem, még nem tört ki a vihar. A Montmartre erkölcstelensége, a kávéházi pletykák, a meztelen modellek látványa még nem szennyezték be a lelkét. Az idő azonban gyorsan múlik. Nemsokára megnyílik a szíve és követelődznek az érzékei. Nők után fog vágyakozni, szerelem után. Akkor az arca elárulja majd, hogy megtudta magáról az igazságot. És akkor mi lesz vele, jóságos Isten, mi lesz akkor?

– Ki az ágyból, Grenier! Ideje felkelni! Álmos nyöszörgés hallatszott a szomszéd szobából. – Merde alors, muszáj azért ordítani? Hány óra van? – Ideje felkelni! Majdnem nyolc óra. – A bádoglavórba loccsanó víz hangja összekeveredett a mosakodás vidám prüszkölésével. – Elkésünk Cormonnál! Kelj már fel! – Menj a pokolba és hagyd már abba azt a fröcskölést! Nem is tudom, miért adtam ki neked azt a szobát! Ez így ment minden reggel. Ez is hozzátartozott a Montmartre gyönyörűségeihez: a mindennapos csoda, hogy itt ébredhet, ebben a kis szobában, a keskeny rézágyon, itt áll a fehér puhafaszekrény és az ütött-kopott mosdótál; hogy tehet, amit akar, felnőtt, és megszabadult Annette gondoskodásától, Joseph őrzésétől és a mama mindentudó szemeitől. Most már ő is a Montmartre-on lakott egy kivénhedt, öreg házban, csakúgy, mint Rachou meg a többiek; már nem volt elkényeztetett kisfiú, sem műkedvelő. Ezúttal tényleg odatartozott hozzájuk. Grenier-vel reggelizett egy bisztróban és együtt mentek az atelier-be. Már nem kellett megállítania az utcasarkon a kocsit, hogy elkerülje a fiúk gúnyolódását; nem kellett elszakadnia a kávéházi vitáktól, hogy hazahajtasson a Boulevard Malesherbes fojtogató csendjébe. Csodásan szép lett az élete. Együtt tölthette estéit a barátaival, velük mehetett azokba a mámoros, rossz illatú café-chantant-okba∗ vagy Fernando cirkuszába, ahol spanyolországi narancsot ettek, miközben figyelték az akrobatákat, az artistákat a trapézen, a tüllszoknyás műlovarnőket, az idomított kutyákat és a bohócokat. Vagy elmentek a Mirlitonba – ez nyirkos, maró pipafüsttel és állott sör szagával telt pincehelyiség volt, ahol olyan lármát lehetett csapni, amilyet csak akartak, kórusban énekelhették a hazafias dalokat és meghallgathatták Aristide Bruant-t. Mindent fölülmúlt azonban, hogy most elmehetett az Elybe.

∗

Cajé chantant – j ellegzet es p árizs i m u lat ók , k is k áv éh ázak , ének es mű s o rral, a k abaré ő s ei.

A L'Elysée-Montmartre vagy az Ely, ahogy mindenki nevezte, ócska, ütöttkopott tánchelyiség volt, olcsó, lármás és vidám. Mint a Place Pigalle kútja, amelynél a festőmodellek gyülekeztek és a rozoga szélmalmok, amelyek még ott nyújtogatták mozdulatlan szárnyaikat, az Ely is mindig ott állt – régmúlt idők hagyatékaként, amikor a Montmartre még távoli, egyszerű falucska volt, orgyilkosok, gazfickók és a fővárosi prostituáltak menedékhelye, akik értékelték elszigeteltségét és azt, hogy nem voltak benne rendőrök. Több mint egy évszázadon át az Ely szigorúan helyi intézmény maradt, kizárólag környékbeliek látogatták és nem volt köze a külvilághoz. Montmartre-i munkáslányok generációi jártak ide táncolni, mulatni és forralt bort inni, amit csorba csészékben szolgáltak fel az ingujjas pincérek. Nevetésüktől és abroncsos szoknyáik suhogásától mintha még most is visszhangzott volna az ódon gerendás mennyezet. A tölgyfaasztalokba belevésett egymásbafonódó kezdőbetűk és nyíllal átlőtt szívek felülete simává vált, megfeketedett a kortól és régmúlt idillekről tanúskodott. Kísértetekkel volt tele a hely, de barátságos, megbocsátó kísértetekkel. A fiatal mosónőknek, varrólányoknak, modelleknek és midinetteknek, akik idejártak, az Ely több volt, mint szórakozóhely: a muzsika és ábrándok elvarázsolt kastélyává vált, ahol néhány garasért elfelejthették életük nyomorúságát és szívük zilált vágyakozását táncba fojthatták. Otthon érezték magukat itt, komolyan elhitték, hogy bármilyen csintalanságot követnek is el, ami az Ely falain belül történik, az családon belül marad és senki fiának nincs hozzá köze. Egy félénk, rózsaszín koponyájú öreg embernek, Pere la Pudeurnek az volt a lehetetlen feladata, hogy fenntartsa az illendőség látszatát – ha mégoly parányit is – a helyiségben. Az Elyben Henri forralt bort ivott, apró kis ceruzavázlatokat hevenyészett, nézegette, amint a barátai ugrabugráltak a táncparketten, integetett nekik, ha elfogta szemük pillantását és ezzel jelezte, hogy ő is velük szórakozik. Pere la Pudeur néha megállt az asztalnál és borát kortyolgatva megvallotta neki gondjait. – Olyan erkölcstelenek ezek a montmartre-i lányok, Monsieur, akár a macskák a sikátorban! Azok az alapon, hogy az anyjuk meg a nagyanyjuk is idejárt szerelmeskedni, azt hiszik, övék a helyiség és tehetnek itt, amit akarnak. Minden haja szála égnek állna, Monsieur, én mondom magának, ha tudná, mi megy végbe a félreeső sarkokban meg a mosdóban! És egyre rosszabbodik a helyzet. Amióta ez a disznó Dufour – ujját vádolóan nyújtotta ki a zenekar karmestere felé – megírta azt a nyavalyás kánkánt, nem lehet velük bírni többé. A lányok mind megőrülnek, ha meghallják azt a muzsikát. Elvesztik a kevés eszüket! Tudja, mit csinálnak? Kisurrannak a mosdóhelyiségbe és levetik a bugyijukat; ezt teszik. Így azután, ha meglendítik a lábukat – maga pedig tudja, hogy némelyik milyen magasra képes lendíteni –, hát akkor mindenüket látni. Rémes! Higgye el, itt nem tudna rendet tartani még egy egész angyalsereg sem, lángpallossal fölszerelve!

Az Elyben ismerkedett meg La Goulue-vel, aki gyakran táncolt Rachou-val, együtt mutatták be azokat a különleges figurákat, amiket az izmos délfrancia fiú ott rögtönzött a táncparketten. La Goulue szőke volt, tizennyolc éves és egy mosodában dolgozott. Széles arcú, telt idomú lány volt, haját magas kontyba csavarva viselte, mintha óriási hüvelykujj meredne ki a feje búbján. Beszéde nemigen állt egyébből, mint ki-kitörő kacagásból, vad handabandázásból és buja megjegyzésekből, amiket hamisítatlan montmartre-i jassznyelven, jó hangosan vágott oda. Mint kánkántáncosnak azonban La Goulue-nek nem akadt párja. Egyedülálló ritmusérzéke volt, olyan vele született szemérmetlenséggel párosulva, ami magasan kiemelte a többi kánkántáncosnő közül. Henri lenyűgözőnek találta, a montmartre-i mosónők legjellegzetesebb példányának, aki a mosóteknő melletti tízórás görnyedés után a nehezen megkeresett pénzét arra költi az Elyben, hogy további órákon át forgolódjék, szökdécseljen, ugrándozzék és betetőzze az estét a kánkánnal, amely a legfárasztóbb, legkimerítőbb minden tánc közül, amit valaha is kitaláltak. Két tánc között Henri barátai visszatértek az asztalukhoz. Megtörülték arcukat, leültek, pipára gyújtottak, lehörpintették forralt borukat, beszélgettek, flörtöltek, megcsókolták a párjukat, a lányok meg csiklandósan felnevettek és gyengén, meggyőződés nélkül tiltakoztak. A térdek súrolták egymást, a kezek az asztal alá kerültek. Lagymatag rendreutasítások hangzottak el: – Ne tedd ezt, chéri, ne itt… – A következő tánc első taktusára pedig visszaözönlöttek a parkettre és csakhamar belevesztek a kavargó forgatagba. Egyedül maradva Henri azzal töltötte idejét, hogy figyelte a táncolókat, amint elvonultak az asztala előtt. A kevés számú gázlámpával megvilágított, reszkető félhomályban az ódon tánchelyiség borostyános színárnyalatot öltött, ölelkező párok bontakoztak ki belőle, megperdültek és eltűntek, mint az álomfigurák. A férfiak – többnyire fiatal suhancok, apacsok, zsebtolvajok, selyemfiúk – merev testtartással táncoltak, közömbös arccal, mert ez volt a pillanatnyi divat, cigarettájuk rézsútosan fityegett le keskeny ajkuk közül. Büszkék voltak a mellényükre, a köpéssel homlokukra kent tincsükre, sipkájukra, amelyet kackiásan félrecsaptak pomádéval lenyalt fejükön. A lányok viszont hozzásimultak táncosaikhoz, rájuk akaszkodtak és behunyt szemmel, nyitott ajakkal átengedték magukat a keringő ölelkezés gyönyörűségének. Az Elyben ismerkedett meg Henri egy mesébe illően magas és sovány középkorú férfival. Majdnem nyolc láb hosszú volt, kürtőkalapja tetejétől lakkcipője orráig. Jean Renaudinnek hívták, a Montmartre-on azonban Csontnélküli Valentinnek becézték. Jómódú agglegény volt, halk szavú, szelíd, visszavonultan élő ember, az volt a balszerencséje, hogy elképesztően hasonlított egy hullához. Majd elemésztette a táncszenvedély. Röviddel éjfél előtt szokta elhagyni a lakását,

végigsietett a sötét, elhagyatott utcákon és eljött az Elybe, ahol kánkánt táncolt – rendszerint La Goulue-vel –, azután gyorsan eltűnt. Henri órák hosszat sem unta el magát. Érdekes volt számára már az is, ha ott lehetett ebben a zsúfolt tánchelyiségben, megfigyelhette a táncosokat, rajzolhatott és nevethetett barátai tréfáin. Pontosan, ha éjfélt ütött, összecsendültek a cintányérok, és hosszú dobpergés hangzott fel. A kánkán ! Az asztaloktól nyomban felugrottak a nézők és a táncparkett köré sereglettek, körülvették a táncospárokat, akik egymással szemben feszülten, lélegzetvisszafojtva álltak: a lányok megmarkolták szoknyájukat, a férfiak tapsolásra készen felemelték kezüket. A zenekar vad galoppba kezdett, és mint a felhúzott bábuk, a táncosok rögtön mozgásba lendültek. A lányok szökkentek, hajlongtak, suhogtatták és felkapkodták alsószoknyáikat, a férfiak előre-hátra lépegettek, összeverték a tenyerüket, csapkodták a combjukat, leguggoltak, felemelkedtek, buja és szertelen mozdulatokba csavarodtak és lelkesítő kurjantásokkal tüzelték párjukat. Szikrázó szemével, kibomlott hajával La Goulue olyan volt, mint a forgószél, szoknyáit felkapta a feje fölé, fekete harisnyás lábait felrúgta, testét kicsavarta, mintha le akarta volna rázni magáról, ami rajta volt. Verejték gyöngyözött az arcán és mellei megfeszültek tapadó blúza alatt; izmai kidomborodtak fehér combjain. A zászlókkal díszített emelvényen Dufour eszeveszetten hajszolta embereit még és még harsogóbb, még és még sebesebb ütemre. A táncolókon, nézőkön és zenészeken közös őrület vett erőt, ami úgy zúdult a kivénhedt padlóra, hogy az beleremegett. Orkánszerűen pattogott a taps, összeverődtek a sarkak, a levegő zúgott a férfiak kurjongatásától, a nézők trágár megjegyzéseitől, a trombiták egyre harsogóbb recsegésétől. Egyre sebesebben és sebesebben keringtek, forogtak a táncosok, amíg a béklyóitól szabadult mámoros mozgás magasba szökkenő, pergő szimbólumává váltak. A férfiak könyökükkel verték oldalukat, rácsapkodtak a térdükre, harmonikaszerűen zárták össze és tárták szét lábukat, mialatt a lányok eszelősen, felbomlott hajjal, eltorzult szájjal, lehunyt vagy üvegesre meredt szemmel ugrándoztak vagy fél lábon tántorogtak, a másik lábukat bokán fogva magasba lendítették a fejük fölé, mintegy függőlegesen kettéhasadva, kimutatva legintimebb ruhadarabjaikat; végül, a cintányérok utolsó összecsapására, mintha késsel vágták volna ketté, szétvetett lábakkal, elernyedt testtel, lehajtott fejjel, mint összetört bábuk lehuppantak a földre. Az atelier-ben Henri odaadóan „nyalta” simára az ecsetvonásokat, féken tartotta „téves” festői ösztönét és kötelességszerűen nevetett Cormon ötletein. Gyakran látogatott el a Boulevard Malesherbes-re, beszámolt anyjának művészi fejlődéséről, életének apró eseményeiről, arról, hogy Cormon a legutolsó alkalommal mennyire megdicsérte egyik Fekvő Vénuszát, a finoman kezelt színegyensúly miatt. Mesélt neki a képkiállításokról, amiket Rachou-val együtt nézett meg, és hogy Boussod és

Valadon galériájában megismerkedett Théo van Gogh-gal, az üzletvezetővel, egy kedves, vörös szakállú hollandussal. Megpróbálta anyját rávenni arra, hogy vele lelkesedjék Degas-ért és a Montmartre-ért, amit egyre jobban megszeretett. Beszélt a girbegörbe sikátorok bájáról, a Rue Fontaine kora reggeli elevenségéről, amikor Grenier-vel reggelizni mennek a bisztróba, a rozzant öreg házakról, a könyökig szappanhabos mosónőkről, az utcai árusokról, az akrobatákról szurtos vörös trikójukban, amint a járdára teritik kis szőnyegeiket… Mindezt azonban nehéz volt szavakkal kifejezni. A Montmartre lelkiállapot és életforma volt. A mama ezt nem érthette meg. Külön világban éltek, alig néhány percnyi távolságra egymástól. Henri még többször hallgatta meg barátai bizalmas közlendőit és tapintatosan átsegítette őket bajaikon. Gauzi ismét felfedezett egy tökéletes nőt, aki három hét múlva a faképnél hagyta, miután búcsúsorait az ágy vánkosára tűzte. Egy álló hónapig Gauzi a pokolba kívánta a szerelmet, kárhoztatta az egész csalfa női nemet és átkokat szórt az asszonyokra. Anquetin egy újabb szeretőjét vesztette el a Louvre-ban, ezúttal az olasz primitívek termében, Grenier-nek pedig rövid életű, de annál szenvedélyesebb viszonya volt egy jóvágású kis nővel a szomszédságból. Henri mélyen aludt, a szomszéd szobából áthallatszó derékaljropogás és egyéb gyanús zörejek ellenére is. Rachou jó néhány gyanútlan kis midinettet csábított fel a műtermébe, igen kielégítő eredménnyel. A szerelem örök kergetése közben saját egyéni stratégiát dolgozott ki rajtaütéses hadjárata céljaira. Fegyvere a meglepetés volt, csalétke a részvét, vadászterülete az utca. Kalapját kezében tartva, szőrös arcán ártatlan mosollyal közelítette meg zsákmányát. – Bocsánat, Mademoiselle. Nem szoktam ugyan fiatal hölgyeket megszólítani az utcán, de egyszerűen nem tudom türtőztetni magam. Festőművész vagyok – éppen most szándékozom hozzáfogni a tárlatra készülő művemhez, egy madonnához – és amint megláttam különlegesen finom profilját és ellenállhatatlanul kedves arcát… – Tíz eset közül kilencszer bevált a mondóka. A leány beleegyezett, hogy modellt ül a mondvacsinált madonnához és követte Rachou-t a műtermébe. Ott már várta a temető ingerlő látványa, a mandolin és az ágy alatt egy üveg calvados. Ezek a futó szerelmi kalandok kielégítették Rachou igényeit és rózsás hangulatban tartották. Röviddel a második félév megkezdése után új növendék iratkozott be Cormonhoz és csatlakozott Henri baráti köréhez. Paul Lucas rendkívül jóképű fiú volt, lusta és józan, kivéve hirtelenül bekövetkező, megmagyarázhatatlan impulzusai idején. Egy ilyen alkalommal határozta el, hogy festő lesz és Párizsba költözik szülőföldjéről, Normandiából és elhagyja jómódú, nyugtalankodó családját. Művészi vágyai még a vonaton megszűntek, s csak azért iratkozott be az atelier-be, hogy valamivel megindokolja montmartre-i tartózkodását apjának, egy jámbor vidéki bankárnak, aki átkozódva küldött neki havonta annyit, hogy éhen ne haljon.

A nők iránt is ilyen ösztönös vonzalmat érzett Lucas. Legnagyobb bánatára minden próbálkozását azonnali és teljes siker koronázta. Nyomorúságos szobája a Rue des Abesses-en egykettőre csak úgy árasztotta magából a különböző midinettek, lorettek és fiatal mosónők összetett illatát, akik mind felkeresték. Egészen elcsüggedt a könnyű sikerek miatt, mert a nők csupán sportszerűen érdekelték, csak addig, amíg nehézségekkel kellett megküzdenie értük. Senki nála nem volt boldogabb, ha szerelmének tárgya elérhetetlen maradt számára. A siker untatta. Így múlt el lassan a tél. A fagyos februári szeleket márciusban szakadó esők követték, és a Szajna vize sáros, rohanó áradattá változott. Az utcákon és a háztetőkön fölengedtek az utolsó hógöröngyök is, és mint a lomha, vizes csigák csúsztak le a csatornákon. Eljött az április, lágyan simogatott a levegő, halványzöld bolyhos kis rügyek borították el a Boulevard Clichy gesztenyefáit. Gomolygó fehér felhők vonultak az égen, és futó záporok ingerkedtek az emberekkel, akik sietve húzódtak a kávéházak ponyvatetői alá. Kitavaszodott. A montmartre-i utcákon apró fűszálak dugták ki fejüket a kockakövek közt. A mosónők daloltak teknőik mellett, a rendőrök övükbe dugott hüvelykujjal csatangoltak és kegyes, jóindulatú mosoly jelent meg ajkukon, méteres bajszuk alatt. Henri soha nem érezte bűbájosabbnak a Montmartre-t, mint tavasszal. Szinte repesett a boldogságtól, magában dúdolgatott és figyelte Degas-t kis szobája ablakából. A hosszúra nyúló alkonyatban ott lebzselt barátaival a La Nouvelle teraszán, sörét hörpintgetve fecsegett a művészetről, öklével csapkodta az asztalt és azt mondta „merde” meg „mon de Dieu”, méltóan a vérbeli festőnövendékhez, mert most már az volt. Így ért véget felhőtlen gyönyörűségben a második atelier-beli tanéve. Mairomé nagyon csöndesnek tűnt a Montmartre izgalmas légköre után. Természetesen jó volt megint együtt lenni a mamával, ugratni Armandine „nénit”, kikocsizni délután a kék hintóban és sakkozni Soulac abbéval. De mindez nem ért fel az ebédekkel Agostinánál, a La Nouvelle-i vitákkal és az Ely forralt borral telt, csorba csészéivel. Szeptember vége felé egyik este így szólt az anyjához: – A jövő év lesz az utolsó, amit Cormonnál töltök. El kell kezdenem a Szalonnak szánt képemet. Saját műteremre lesz szükségem, mama. Adèle nem ellenkezett, szemét nem emelte fel a kötéséről. — Értem – mondta. – Ha visszatérünk Párizsba, keress magadnak műtermet.

VI. A Rue Caulaincourt 21 négyemeletes zöld zsalugáteres ház volt, kecses, vasrácsos erkélyekkel. Kudarcba fulladt nemes kísérletek gyászos hangulata áradt el rajta, mert itt még próbálkozni sem lett volna szabad. Röviddel a francia-porosz háború után építtette egy jóindulatú párizsi kapitalista, bizonyos Levallier úr, mint első épületét annak a nagyarányú tervnek, amely kényes ízlésű, tekintélyes családok számára akart kellemes és méltó lakásokról gondoskodni. A bérlők eleinte el voltak ragadtatva a Montmartre falusias friss levegőjétől, a ház fényűző felszerelésétől – minden lépcsőfordulónál gázláng égett, minden emeleten volt klozet, két lakásnak saját fürdőszobája is volt –, valamint a házmesternő, Madame Micheliné Loubet szíves, kellemes modorától. Nem telt azonban sok időbe és rájöttek a Montmartre légkörének erkölcsrontó hatására. Éjszaka keresztül kellett verekedniük magukat az utcalányok légióin, akik szemtelenül beléjük karoltak és olyan ritka és vad gyönyöröket ígértek, amilyenekkel a feleségük bizonyára nem szolgálhatott. Néhányan ezek közül az urak közül hazaérkeztek; többen nem érkeztek haza. Elkeseredett családi veszekedésekre került a sor. Madame Loubet köténye sarkával szemét törülgetve nézte, amint egymás után, néha egyszerre többen is, elköltöztek a házból. Hónapokig üresen állt a ház. Levallier úr örökösei – a kapitalista szerencsére a nagy terv összeomlása előtt meghalt – utasították Madame Loubet-t, hogy szállítsa le igényeit a lakók társadalmi rangját illetően: bárki elfogadható, aki hajlandó megfizetni a bért. Így azután, amikor néhány nappal később beállított portásfülkéjébe egy tollboás, áttört harisnyás montmartre-i csiricsári és a második emeleti hátsó lakás iránt érdeklődött, Madame Loubet-nek nem volt más választása, el kellett fogadnia mocskos pénzét. Azután behurcolkodott a negyedik emeletre egy festő, egy vörös hajú óriás. Azonnal munkához látott. Először is ledöntötte a válaszfalat a két utcai szoba között és egyetlen hatalmas műteremmé alakította át. A törmeléket kiseperte a lépcsőházba és otthagyta. Ezután széles ablakot vágott a falba. Az utcai járókelőkre potyogott a tégla meg a vakolat. Amikor az öklüket rázták feléje, leköpött rájuk. Madame Loubet-nek közbe kellett lépnie. Hosszasan kopogott az ajtaján. Amikor végre kinyílt az ajtó, teljes egészében ott látta az izzadó művészt anyaszült meztelenül, kezében a csákánnyal, a szakálla csupa vakolat volt. – Magnifique, n’est-ce pas? – bömbölte. – Most már festhetek! Most már van műtermem! – A jobb szellőztetés érdekében épp elkezdett nagy lyukakat fűrészelni az ajtóba, amikor erőszakkal elvitték a rendőrök.

Levallier úr házában azóta egymást váltogatták a rossz hírű, kizárólag montmartre-i lakók. Falairól lemállott a festék, majd a mennyezetek kezdtek hámlani. Svábbogarak rajzottak a folyosókon Madame Loubet mélyet sóhajtva félretette csinos lüszterruháját és halcsontos fűzőjét. Hozzászokott, hogy behunyt szemmel fogadja be a lakókat, elkészült a legrosszabbra és többnyire meg is kapta. Ült a portásfülkében, újságot olvasott, ápolta azt a cserép muskátlit, amit a tavasz első fuvallatára kitett az ablakpárkányára, és hosszasan elbeszélgetett sárga szőrű macskájával, Mimivel, egyetlen barátjával és bizalmasával. Elhízott és tokát eresztett, és a bűnös Montmartre kellős közepén élte a maga feddhetetlen, magányos életét. Ezen az októberi hajnalon, 1885 -ben, ott állt a konyhája ablaka előtt, tejeskávéját hörpintgetve és figyelte, mint születik meg egy újabb borús, esős nap a tűnő éjszaka méhéből. Olyan csúf, beteges külsejű csecsemőnek ígérkezett, hogy tőle akár vissza is mehetett volna oda, ahonnan jött. – Milyen hely ez a Montmartre! – sóhajtotta, megrázva lefityegő tokáját. – Istenem, milyen hely! Egy darabig mozdulatlan volt, kezében félúton megállt a csésze, és rábámult az esőverte ablaküvegre. Köpcös, holdvilágképű kis asszony volt, terebélyes barna szoknyában, gesztenyeszínű vállkendővel. Őszülő haját tojás nagyságú kontyba csavarva viselte a feje búbján, azoknak a falusiaknak a riadt pillantása lakott a szemében, akik városban kénytelenek élni. Odakint egyhangúan kopogott az eső, piszkos könnyként végigcsurgott a padlásszobák palatetőin, a rozoga házak falán, lecsöpögött az ereszekről, bugyborékolva tört elő a csatornákból és kúszott végig a fényes kockakövek között, helyenként törött szélű tükrökhöz hasonló nagy tócsákba gyűlve. A Montmartreon sajátosan szomorú volt az eső, sokkal szomorúbb, mint bárhol másutt Párizsban. Maga volt a folyékony kétségbeesés, a vízzé vált nyomorúság. Madame Loubet felhajtotta utolsó korty kávéját és egy végső, sértődött pillantást vetve az esőre, beült az ablak melletti agyonpárnázott karosszékbe. Itt szokott naphosszat üldögélni, mert innen megfigyelhette, mi történik az utcán. Morogva lehuppant, térdei alá gyömöszölte a szoknyáját, egy kicsit bajlódott még a háta mögötti párnával, felkapta acélkerctes pápaszemét a mellette álló asztalkáról és alig türtőztetett hevességgel széttárta a zizegő újságot. Mint minden párizsi házmesterné, Madame Loubet is mohó és határozott ítélőképességgel rendelkező újságolvasó volt. Ezen a reggelen gyorsan végigfutott egy japáni földrengésen, egy indiai tömegmészárláson, egy perui forradalmon, egy újabb Balkán-háborún, azután rátért az érdekesebb hírekre. Elolvasta egy cikk első bekezdését a négy év múlva, 8 9 -ben rendezendő Nagy Világkiállításról, amelyre hatalmas vastornyot szándékoztak építeni Párizs kellős közepén.

Vastornyot! Még mit nem! Türelmetlenül vállat vonva fordított át a másik oldalra és belemerült a Nagyvilági Hírekbe. Ez a rovat rendszerint fejedelmi pompával berendezett szalonok és pálmákkal ékes télikertek vízióit keltette fel benne, ahol hihetetlenül nyájas, estélyiruhás arisztokraták és kimondhatatlanul előkelő nagyvilági hölgyek uszályos taftruhákban és könyökig érő kesztyűvel önfeledten keringőztek, vagy csak egyszerűen föl s alá sétáltak finom tétlenségben. Ezen a reggelen azonban nem kötötték le a Nagyvilági Hirek. Ölébe gyűrte az újságot és köténye zsebéből előhalászta rózsafüzérét. Amint ajkát mozgatva mormolta az Ave Mariákat, gondolatai csüggedten szertekószáltak, azután kimerültek. Feje előrehanyatlott, álla megpihent gesztenyeszínű vállkendőjén. Elaludt. Mire felébredt, elállt az eső. Még csöpögtek az ereszek, de az égen már nagy kék foltok jelentek meg. Éppen folytatni akarta az imáját, amikor egy közelgő kocsi zörgésére lett figyelmes. Félretolta a függönyt és kilesett az utcára. A bérkocsiból rövid gumivégű botjára támaszkodva fekete szakállas úr szállt ki, keménykalapban és felöltőben. – Nézd csak, Mimi, egy törpe – lepődött meg és rábámult a közelgő látogatóra. Felállt, hogy ajtót nyisson. – Parancsol, Monsieur – mondta közömbös hangon. Az idegen udvariasan levette lapos karimájú kalapját és Madame Loubet észrevette, hogy rövidre nyírt haja szép rendesen féloldalra van fésülve. – Ha nem alkalmatlan, kérem, megmutatná nekem a műteremlakást, amit a kapun hirdetnek? – Hogyne, Monsieur. – Ott állt előtte teljes négy lábnyi parányiságával, udvariasan, mint ahogy szokás és mosolyogva nézett fel rá orrcsíptetője mögül. – Csakhogy a negyedik emeleten van, a lépcső pedig meglehetősen meredek – tette hozzá, sajnálkozó pillantást vetve a jövevény lábaira. – Bizony, meredeknek látszik – válaszolta a látogató az előcsarnok mélyén húzódó lépcsők felé fordulva. – Megnézhetném-e azért mégis? A házmesternő kétkedve mérte végig, azután kétoldalt megmarkolta a szoknyáját és nekivágott a lépcsőknek. A törpe követte. Egyik kezével a korlátot fogta és feltolta magát a botjával, makacsul erőltetve lábait, hogy megemeljék aránytalanul nehezebb felsőtestét. Zihált a melle, mire felértek a negyedik emeletre. Verejtékcseppek csillogtak az arcán. – Igaza volt! – lihegte és mosolyogni próbált. – Tényleg meredek! – Elővette zsebkendőjét és megtörülte arcát. – Mintha az Alpokat másznók meg, nemde? – mondta vigyorogva. Madame Loubet észrevette, milyen szépek a fogai, és milyen szokatlanul nagyok furcsán kisfiús barna szemei. Most először látszott a szakálla ellenére, nagyon fiatalnak.

– Monsieur talán festő? – kérdezte gyanakodva. – Nem. Még nem. Csupán festőnövendék. – Vastag piros ajkait nem zárta össze, még mindig mosolygott. – Most kezdtem el a harmadik tanévet Cormon professzor atelier-jében és neki kell fognom a Szalonba kerülő képemnek. Ezért van szükségem műteremre. A házmesternő határozatlanul nézett le reá. Megint egy művész-lakó. De hátha ez másmilyen? Olyan fiatalnak látszik, olyan csöppecske és igazán udvarias. És milyen kedvesek a szemei. Tán nem lesz vele semmi baj. Megforgatta a kulcsot és kitárta az ajtót. – Ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó-ó! – kiáltott fel a törpe elragadtatva – igazi műterem! Néhány pillanatig tátott szájjal állt a küszöbön és megcsodálta a hatalmas üres termet világosszürke falaival, közepén a hasas kályhát és mennyezetig érő, óriási ablakát. Mohón keresztülbicegett a szobán és kibámult az egymás hegyén-hátán ágaskodó háztetőkre és kéményekre. – Micsoda kilátás! – szólt hátra. – Tiszta időben biztosan ellátni a Notre Dame-ig is. Megfordult és észrevette a keskeny lépcsősort, amely vasrácsos erkélyhez vezetett. – Fönt is körülnézhetek? – Balra van a hálószoba – irányította az asszony, mialatt látogatója felhúzódzkodott a lépcsőkön. Lentről figyelte, amint a fiatalember bekukkantott a tapétázott kis szobába és hallotta megjegyzését: – Kedves, igazán kedves. Egy másik ajtót is kinyitott és meglepett kiáltás hallatszott: – Istenem, fürdőszoba! – Igen, Monsieur. Ezt a házat finom, gazdag urak számára építették, nem ennek a montmartre-i csőcseléknek! Figyelmeztetnem kell azonban, hogy a klozet nem működik. A festő, aki itt lakott, mindig beledobta a lehulló vakolatot. Képzelje csak, ilyeneket csinált! De van a folyosó végén is egy, azt használhatja, amíg ezt rendbe hozatom. A fürdőkád is el van dugulva, de ha Monsieur szeret fürödni – hangja elárulta, hogy finom ember nem szeret –, azt is megcsináltathatom. – Nem sürgős, igazán nem sürgős – válaszolta a kis ember könnyedén, amint lefelé jött a lépcsőkön. – Úgysem fogok itt lakni. Közösen bérlünk egy lakást a barátommal a Rue Fontaine-en. Madame Loubet ismét gyanút fogott. Két lakás, hogyisne! Senkinek sincs két lakása…

Lefelé a kis ember csendben tette meg az utat, végtelen megerőltetéssel. Az asszony aggódva nézte, hogyan ereszkedik egyik lépcsőfokról a másikra, rövid botja segítségével. Biztos, hogy egyszer még megbotlik és kitöri a nyakát… – Kiveszem a lakást – mondta, amint leértek a portásfülkébe. – Biztos benne, hogy megfelel? – kérdezte a házmesternő, képtelenül arra, hogy leplezze rosszallását. – Azok a lépcsők nagyon meredekek … – Ó, az nem baj -jelentette ki legyintve –, megszoktam a lépcsőmászást. Az atelier is a negyedik emeleten van, a lépcsői pedig majdnem ugyanilyen rosszak. Jó testgyakorlat az egész. Mennyi a házbér? – Egy évre? Bólintott. – Négyszázhúsz frank – közölte Madame Loubet és felkészült a szokásos tiltakozásra és szenvedélyes alkuvásra. – Rendben van. Mikor költözhetem be? Az asszony úgy megdöbbent erre a rögtöni beleegyezésre, hogy lehessegette Mimit a székről és intett, hogy üljön le. – Bármikor. Előbb azonban be kell írnom a nevét a könyvbe. – Keresni kezdte a lakók névjegyzékét. Amikor megtalálta, leült az asztalhoz, feltette a pápaszemét és odafordult hozzá. – Először is a nevét kérem – szólalt meg élénken, tollát rézsútosan a papírra helyezve. – A rendőrség miatt kell, hiszen érti. Mindenről tudni akarnak. – Természetesen. Toulouse. Henri de Toulouse… – Nem azt kérdeztem, hol született. Csak a nevére van szükségem. – Értem. De Toulouse a nevem. Madame Loubet letette a tollat. – Toulouse nem név, Monsieur. Az egy város. – Hangja türelmes volt, de éles. – Az embereket nem hívják Párizsnak vagy Marseille-nek, ugyebár? Nahát, mondja meg a nevét. – Felemelte a tollát és várt. – Már megmondtam… Toulouse – tiltakozott Henri. – Nem tehetek róla, ha… – Látom, hogy Monsieur szeret tréfálni – mondta az asszony sértődötten. – Én nem bánom, nevezze magát Napóleonnak vagy akár Jeanne d'Arcnak, de a rendőrségnek nem fog tetszeni. – Szorosabban markolta meg a tollat. – Most pedig mondja meg a nevét, hol született, mikor, mindent. Lassan elkezdte diktálni: – Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec-Monfa. Születésem helye: Albi, 1864. november 24 -én… Ezen a napon, mint rendesen, Madame Loubet elkészítette és elköltötte magányos ebédjét, beszélgetett Mimivel, lesöpörte a lépcsőket, több lakót figyelmeztetett a hátralékos lakbérre, összetaposta a svábbogarakat, estefelé meggyújtotta

petróleumlámpáját és visszaült agyonpárnázott karosszékébe, hogy újságot olvasson. Ekkor történt, hogy aznap másodszor hallotta meg egy közeledő kocsi zörgését. Ismét félretolta a függönyt és kifürkészett a sötétedő utcára. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól. Uramfia, hiszen ez nem közönséges bérkocsi! Bérkocsisok nem viselnek kokárdás kalpagot, fehér térdnadrágot és csizmát. De hiszen ez magánfogat! Mármost, ki az ördög… Izgatottan figyelte, amint a hintó megállt a ház előtt és a libériás kocsis leszállt a bakról, hogy kinyissa ajtaját. Karcsú, őszhajú hölgy szállt ki, néhány szót mondott a kocsisnak, kíváncsian felpillantott a házra és bement az előcsarnokba. – Parancsol, Madame? – szólalt meg Madame Loubet udvariasan, felismerve, hogy úrnővel van dolga. – A votre servicc, Madame. – Beszélhetnék magával, kérem? – kérdezte a látogató halk hangon. Madame Loubet egyetlen pillantással felmérte a sápadt, finom arcot a fekete csipkefátyol mögött, az egyszerű fekete ruhát, a rövid cobolygallért és karmantyút. Intett az idegen hölgynek, hogy foglaljon helyet a karosszékben, ragaszkodott hozzá, hogy párnát tolhasson a háta mögé, azután leült és várt, ölbetett kézzel. – A fiam azt mondta, itt bérelt lakást ma reggel… – A fia! – Madame Loubet-nek elakadt a lélegzete. – Úgy érti… a törpe… – A szavak kibuggyantak belőle, mielőtt kezét a szájára tapaszthatta volna. – Bocsásson meg, Madame – nyögte ki –, nem akartam… A hölgynek elfehéredett az ajka. Egy pillanatra mérhetetlen bánat kifejezése ült arcára. – Igen – szólalt meg végül –, a fiam. Gyermekkorában eltörte a lábait… A portásfülke szelíd lámpafényében beszélt Henriről; beszélt a titokzatos betegségről, a lábtörésről, a hiábavaló műtétekről, a rohamokról. Madame Loubet olykor-olykor részvéttel felszisszent. A társadalmi korlátok eltűntek közöttük. – Ezért jöttem el magához – fejezte be a látogató. – Kérem, vigyázzon reá, ugye megteszi? Ha valami történnék vele, ha megsérti a lábát, nagyon kérem, értesítsen azonnal. – Ne aggódjon, Madame – mondta Madame Loubet, aki most már hangosan sírt és orrát hatalmas zsebkendőjébe fújta. – Rajta tartom a szememet, mintha csak a saját fiam volna. Lesz rá gondom, hogy ha eljön, a műterem mindig kellemes meleg legyen és hogy fölvegye a kabátját, ha hideg van és minden egyébre. Nem fogom megmondani neki, hogy Madame itt volt nálam. Tudom én, milyenek a fiúk ebben a korban. Amikor kikísérte Henri anyját az előcsarnokba, megkérdezte: – Mielőtt elmegy, Madame, nem mondaná meg a fia valódi nevét? Azt mondta, Toulouse-nak hívják, de tudom, hogy tréfált. Még veszekedtünk is emiatt.

– Toulouse a neve. Az apja Alphonse de Toulouse-Lautrec gróf. – Gróf! Akkor.. . ő, ő is gróf? – Igen – mondta a látogató fáradtan. – De nem használja a címét. Akárhogy is, oly keveset jelent az ilyesmi. Egy percig egymás mellett álltak a kapuban. – Köszönöm, Madame Loubet – szólalt meg a grófnő és a kezét nyújtotta. Madame Loubet nézte, ahogy a hintó eltűnik az utca végén. Éjszaka volt. Itt-ott sárgás fénypásztát vetett egy-egy ablak a ködös sötétségbe. Messze, a Gare du Nord-on felsüvített egy távozó vonat, olyan volt a hangja, mint a megsebzett vad üvöltése. A nagyvárosok szomorúsága lebegett Párizs felett.

Néhány nappal később a Rue Caulaincourt lakóit szokatlan temetési menet látványa lepte meg. A halottaskocsin, amelyet keshedt, ziháló kanca vonszolt, magasan tornyosult a fonott bútor, három festőállvány, egy rajzasztal, egy hosszú létra és egy rakás mindenféle lim-lom közül úgy állt ki a Milói Vénusz életnagyságú gipszmásolata, mintha egy hulla igyekeznék vissza az élők közé. A bakon hullámos szakállú fiatal óriás pattogtatta ostorát és atelier-nótákat énekelt, meg-megszakítva danáját, hogy kivegye szájából a hosszúszárú pipát és hamisítatlan montmartre-i modorban ugrassa az ablakokból kibámuló mosodai lányokat és dagadtszemű kerítőnőket. A kocsi mögött négy rendetlen, hadonászó fiatalember jött, kopott császárkabátban és lebegő Lavalliére nyakkendővel, akikben Madame Loubet portásfülkéje ablakából pillanatnyi habozás nélkül felismerte a festőművészeket. Nyomukban megpillantotta új lakóját is, amint lihegve igyekezett utolérni őket. Amint megérkeztek a házhoz, a fiúk körülvették a kocsit és kioldozták a bútorokat rögzítő köteleket, mialatt Henri besántikált a portásfülkébe. – Jó napot, Madame Loubet – üdvözölte még mindig lihegve; levette a kalapját és igyekezett lélegzethez jutni. – Nem tudtam hivatásos szállítómunkásokat kapni és a barátaim felajánlották a segítségüket. Ne aggódjék, nagyon csendesek leszünk és óvatosak. Egy perc múlva a ház visszhangzott a lábdobogástól, atelier-nótáktól és trágárságoktól. A fiatalok hátukon bútordarabokkal, libasorban botorkáltak föl a lépcsőn, végigkarcolták a falakat, nekiütődtek a korlátnak, üvöltöztek egymásnak az emeletek között. Fent a műteremben Henri ingujjban, izzadva, izgatottan bukdácsolt ide-oda a hatalmas térségben, irányította a teendőket és felajánlotta lelkes, de teljesen hiábavaló segítségét. – Hé, Lautrec – kérdezte Lucas az ajtóból, mindkét hóna alatt egy-egy nagy köteg festővászonnal —, hová tegyem ezt a vackot?

– Akárhová… Oda, a sarokba. Vigyázz! Egyik még meg sem száradt… Lucas lerakta a festményeket és megfordult, hogy szemügyre vegye a helyiséget. – Ez aztán műterem! Bárcsak nekem engedne ilyet az a vén zsugori apám! – Ha akarod, eljöhetsz ide hozzám dolgozni. A munkának még az említése is ellenszenves volt Lucasnak. Gyorsan elhagyta a szobát, éppen amikor Rachou kétrét görnyedve egy súlyos rajzasztal alatt, bebotorkált. – Merde alors! — morgott, mialatt letette az asztalt és fölegyenesedett. – Pont a negyedik emeleten kellett kihalásznod a műtermedet? Miért nem mindjárt a Vendome-oszlop tetejét választottad, ha már belefogtál, vagy csak a lépcsőmászást imádod? Még egyre fújtatva odacammogott a heverőhöz, amelyet már elhelyeztek az ablak alatt és leült. Egy percig körülnézett, hatalmas mancsait a térdén nyugtatva. – Remek hely – bólintott elismerően. – Északi világítása van, minden tökéletes. – Tényleg tetszik neked? – Henri odament hozzá és mellé ült. Szerette volna megfogni barátja kezét, de eszébe jutott, hogy a diáketikett tilt minden érzelmi megnyilatkozást. – Köszönöm, hogy megszerezted a halottaskocsit. Rachou egy vállrándítással napirendre tért efelett, tovább nézegette a helyiséget, azután nagyot nyögve talpraállt. – Jobb lesz, ha megyek. Még sok mindent kell felcipelni. Ahogy kiment az ajtón, parázs veszekedés zaja hangzott a lépcsőházból. Henri kisietett. – Kérlek, ne csapjatok akkora zenebonát! – kiáltott le kihajolva a rácson. – Ez a nyavalyás Gauzi megsértett egy lányt, akit ismerek! – ordította Anquetin két emelettel lejjebbről. – Azt mondta rá, vén csoroszlya! – Csak annyit mondtam – válaszolt Gauzi egy festőállvány mögül, amit éppen cipelt –, hogy minden házmesternő vén csoroszlya, a barátnője meg véletlenül házmesternő volt. – Igenis, az volt – próbálta megmagyarázni Anquetin –, de gyönyörű volt. Mindig olyankor mentem le hozzá, amikor a férje elment szenet hordani. – Lerakta a háromszárnyú spanyolfalat, amivel felkapaszkodott a lépcsőn és áthajolt a korláton, hogy egy pillantást vessen ellenfelére. – Gyere fel ide – szólt le kihívóan –, gyere fel, ha mersz, majd megmutatom neked, milyen vén csoroszlya volt az Emilie. Te kancsal pávián, te sohasem aludtál olyan lánnyal, mint ő. Csak láttad volna a keblét! Olyan volt… olyan volt, mint a márvány! Gauzi felhorkant, csak úgy zengett belé a ház. Alig egy hete talált rá egy újabb búcsúlevélre, ezúttal a frissen mosott inge hátára tűzve és komor nőgyűlölő hangulatban volt. – A te Emilie-d sem volt jobb, mint a többi! Ráncoshasú vén banya, köldökig lógó mellel! – Térdig ért! – kiáltott fel Lucas.

– Rá tudott ülni! – licitált rá Grenier egy fonott karosszék alól, amit a fejére borítva vitt felfelé. – Rá tudott lépni! – bömbölte Rachou, lefelé menve a lépcsőn. Most már nevettek mind, betöltötték a lépcsőházat harsány, ízig-vérig francia jókedvükkel. Ajtók nyíltak a folyosókon. Lakók dugták ki a fejüket és bekapcsolódtak a mulatságba. – Az Isten szerelmére, hallgassatok már! – könyörgött Henri a legfelső emeletről. – Még meghallhatja Madame Loubet. Madame Loubet meghallotta és szíve megtelt hálával Henri iránt, amiért próbálta kímélni női érzékenységét. A festők tényleg neveletlen, lármás egy szerzet, de ő különbözött tőlük… Gauzi és Anquetin még javában veszekedtek, amikor felértek a műterembe. – Mondom, hogy Emilie igazán gyönyörű volt – jelentette ki Anquetin békülékenyen. – És milyen szenvedélyes! Fogalmad sincs róla, mi mindenre volt képes. – Nekitámasztotta a spanyolfalat a falnak és ingujjával végigtörülte verejtékező homlokát. – Például… – Tudom – fmtorgott Gauzi. – Izgett, mozgott, riszálta a derekát, belemélyesztette körmeit a hátadba, beleharapott a nyakadba és azt mondta, hogy megölöd őt. Beszéd, öregem, üres beszéd. A nők mind frigidek. Nem tehetnek róla. Élettanilag olyanok, mint a halak. A hurcolkodás lassanként befejeződött. Egymás után bevánszorogtak a fiúk, lerakták terhüket és elterültek a padlón vagy leroskadtak a heverőre, lihegve vagy üres szemmel a semmibe bámulva. – Ez az utolsó darab – szuszogta Rachou, karjai között a Milói Vénusz gipszöntvényével. – Tíz mázsát nyom ez a nő. De barátaim, micsoda hátulja van! Tanulmányoztam, mialatt felcipeltem és szavamra mondom … – Mindnyájatoknak meg akarom köszönni a segítséget… – kezdte Henri. – Szomjas vagyok! – vágott a szavába Gauzi. – Lent áll a halottaskocsi – ajánlotta fel Rachou –, a temetőbe visszafelé menet letehetlek benneteket a La Nouvelle-nél. A javaslatot lelkesen elfogadták. A fiatalemberek felugráltak és fejükbe nyomták kalapjukat. – Menjetek előre – mondta nekik Henri –, később utánatok megyek. A lépcsőház visszhangzott lábdobogásuktól. Azután elhaltak a hangok. Csend borult a fenekestül felfordult szobára. Henri leült a heverő szélérc és mosolyogva végigfuttatta szemét a falakon részegen lógó vásznakon, az egymás hegyén-hátán álló székeken, a festőállványokon, a létrán és a sarokban álló Milói Vénuszon. A műterme! Végre van saját műterme… Boldog lesz itt. Érezte. Ez lesz művészi pályafutásának kiindulópontja. Ha majd híres arcképfestő lesz, még akkor sem

fogja elfelejteni ezt a nagy szobát, hasas kályhájával, hatalmas ablakával, a galériát a hálószobával és fürdővel… Még egyre mosolyogva felállt, vette a kalapját és felöltőjét, egy utolsó boldog pillantást vetett a szobára és kisántikált, gyengéden behúzva maga mögött az ajtót. Észrevette, hogy a lépcsőfordulókon égnek a gázlángok. Kedves asszony ez a Madame Loubet. Milyen előrelátó, gondoskodott a világításról, nehogy lemenet kitörje a nyakát ezeken a lépcsőkön. Igen, itt nagyon boldog lesz…

Tömve volt a La Nouvelle, fullasztó dohányfüsttel tele, amikor Henri benyitott és átvergődött a terem végéig, barátai törzsasztalához. Megérkezésére nem szakadt félbe Gauzi és Anquetin között a javában folyó vita. Ezek ketten még mindig a fogukat vicsorították söröspoharuk mögül, sértéseket vagdostak egymás fejéhez és hosszúszárú pipáikból egymás arcába fújták a füstöt. Henri leült Rachou mellé a bőrrel párnázott padra, megtörülte csíptetőjét, sört rendelt és körülnézett a teremben. Az aperitif órája volt éppen, szent dolog a művészek számára. Fehérkötényes pincérek sürögtek az asztalok között, ujjuk hegyén veszedelmesen imbolygó kerek tálcákkal. Odakünn a Place Pigalle-on az esti forgalom úgy dübörgött, mint a haragos tenger árja, betört a kávéházba, valahányszor kinyílt az ajtó, túlharsogta egy pillanatra a beszélgetők zaját és az edények csörömpölését a márványasztalokon. Itt is, ott is festőnövendékek vitatkoztak művészetről meg nőkről, ujjaikkal végiggereblyézték sörényüket, vagy óvatos hallgatásba merülve kártyáztak, szorosan maguk elé tartva lapjaikat, igyekezve kicsikarni belőlük az esti italozás árát. Középkorú bohémek, festékfoltos nadrágban és fekete körgallérban, újságot olvasva ültek abszintjük mellett és pihenték ki napi fáradalmaikat, vagy kis csoportokba verődve szidták a műkereskedők kegyetlenségét, a kritikusok szívtelenségét és a feneketlenül ostoba közönséget, amely nem volt hajlandó megvenni gyönyörű képeiket. Hat órára Henri barátai már alaposan végigsértegették egymást, kifejezték véleményüket Veroneséről, Goyáról vagy Delacroix-ról és arról, hogyan kell a nőket leigázni és felszínre hozni legrosszabb tulajdonságaikat. Megittak számos korsó sört, elszívtak nagymennyiségű olcsó dohányt és kezdtek elfáradni. Ekkor jelentette be Lucas, hogy találkája van Julie-vel. A Chapeau Fleurinél dolgozik, a legsikkesebb kalaposnál, ahol ötven frankba kerül egy kalap. Roppantul csinos, de nem akarja beadni a derekát. – Próbáltam megcsókolni, és tudjátok mit csinált? Pofonvágott! – Lucas sportösztöne felébredt. Szeme felragyogott a vereség lehetőségére. – Hallatlanul felajzott ez a lány! – tette hozzá, hátralökve a székét. – Szegény lány! – sóhajtott fel Grenier. – Ha úgy bánsz vele, mint a többiekkel, legjobban tenné, ha rögtön a Szajnába vetné magát. Lucas nyugodtan fizetett a pincérnek és zsebredugta a visszajáró aprópénzt.

– Mit akartok, mit tegyek? Legyek szerelmes? Csak addig mulatságos a nő, amíg nem vagy belé szerelmes. Ha beleestél, véged. Undokká válik és körülnéz, nem talál-e valakit, aki durva hozzá. Ez a természete. Szeret csalódni a szerelemben. Ha volt egy boldogtalan viszonya, egész életében emlékezik rá és beszél róla. Ha jó vagy hozzá, elfelejt egy hét alatt. – Könnyed kézlegyintéssel elbúcsúzott. – Viszontlátásra holnap Cormonnál. Elcsendesedtek. Lucas távozása megtörte a varázst. – Undorító, ahogy a nők rávetik magukat – jegyezte meg irigyen Gauzi. Egyikük azt javasolta, menjenek el Agostinához vagy az Elybe. Egy percig tanakodtak ezen, azután elvetették. – Ma nem – jelentette ki Rachou. – Fáradt vagyck. Az az átkozott Milói Vénusz tíz mázsát nyomott. Grenier elment, egy perccel később Gauzi és Anquetin is követték, ők együtt távoztak. Henri és Rachou még egy óra hosszat egyedül maradtak az asztalnál a megnyugtató csendben. – Mi a véleményed, hátha elmennénk és ennénk valamit? – vetette fel hirtelen Rachou, mialatt kiverte pipáját az asztal szélén. – Éhes vagyok. Elmúlt már a vacsoraidő, mire elérték a vendéglőt. Üres volt a Tambourin, csak egy öregedő kecskeszakállas úr ült még ott és almát evett, miközben egy üveg Chiantinak nekitámasztott újságját olvasta, és egy szőke, élesarcú utcalány, aki a levesét kanalazta. Kellemes fülledtség keveredett az étel illatával. A függönyös konyhaajtó mögül letompítva hallatszott be az edénymosogatás zaja és egy olasz dalt dúdoló női hang. Alighogy helyet foglalt a két fiú, abbamaradt a dal és Agostina besietett hozzájuk. – Madonna mia! Miért jöttök ilyen későn? Már azt mondtam magamban: talán jobb helyet fedeztek fel ezek a bambinók. mint Agostina vendéglője. Bókokra vadászott, és a fiúk biztosították, hogy semmi sem tudná őket elcsábítani a főztjétől. Agostina nagy szerényen ráhagyta, hogy noha a Tambourin nem a világ legelőkelőbb vendéglője, azért mérhetetlenül fölötte áll azoknak a divatos párizsi éttermeknek, amelyeket úgy felkaptak. – Tudjátok hol főznek a világon a legjobban? Palermóban! Micsoda ebédeket kapni ott! Egy líráért annyit ehettek és ihattok, amennyi belétek fér. És a bor, a spagetti! Angyalok ínyére való. Ó, Palermo! – Ellágyulása egyre fokozódott, ahogy az emlékektől elfátyolosodtak gyönyörű szemei. – Palermóban mindig süt a nap. És kék az ég… mint a Madonna köpenye. Balzsamos a levegő… Amikor befejezte Palermo dicshimnuszát, kiment a konyhába és máris jött vissza két tányér minestroneval. A két barát kényelmesen megvacsorázott. Egy idő múlva az almát evő úr, hóna alatt az újsággal, eltávozott.

Az utcalány most cigarettára gyújtott és vakon bámult tükörképére az ablaküvegen. Henri a helyéről figyelte lassú kézmozdulatait, öntudatlanul félrehúzott száját, meg-megremegő orrlikait, amint a füstöt kiengedte. A gázvilágítás meglágyította arcvonásait és bearanyozta haját. – Van-e már témád a tárlatra készülő munkád számára? – kérdezte Rachou hirtelen. – Előbb valamilyen bibliai témára gondoltam. Hisz tudod, „Ábrahám feláldozza a fiát” vagy „Mózes vizet fakaszt a sziklából”, de ezek túl nehezek. – Igazad van – bólintott Rachou. – Túl sok a kellék. – Mi a véleményed Ikaruszról? Emlékszel, aki kimenekült a Labirintusból és repülni próbált viaszszárnyakkal. Jó háromszög-kompozíció jönne ki belőle. Egy sziklán ábrázolnám, kitárt szárnyakkal, ugrásra készen. – Nem tudom – mondta Rachou határozatlanul. – Soha nem hallott róla senki. Miért nem festesz egy Vénuszt vagy egy Dianát? Ezek még mindig beváltak. Nincs más dolgod vele, mint elmégy a Louvre-ba, lemásolsz egy Boucher-t, megváltoztatsz rajta néhány részletet és már be is jutottál. Jó ideig elvitatkoztak a különböző témákon, amelyek elfogadhatóak voltak egy Szalon-kép részére. – Mit szólnál egy jó Keresztrefeszítéshez? – kérdezte Rachou, amikor már elvetették a Vénuszt. – Az is nagyon hálás. A Louvre meg tele van Keresztrefeszítésekkel – tette hozzá jóakaratúan. Hosszasan megtárgyalták a vallásos témát. A zsűri csak vonakodva utasított vissza egy Keresztrefeszítést, Piétát, Mária Magdolnát, amint hajával szárítja a Megváltó lábát, vagy egy Szent Sebestyént, aki sima keblét kitárja a kegyetlen nyilaknak. – Megvan – kiáltott fel Rachou, ihletében öklével döngetve az asztalt. – Fess egy jó lovassági rohamot. Öregem, ebbe nem lehet belekötni. Elmégy a Luxembourgba, lemásolod az egyik Edouard Detaille-t, kicserélsz két-három egyenruhát és benn vagy. Még bronzérmet is kaphatsz érte – tetézte meg csábítóan. Komolyan fontolgatták a hazafias témát. A sok technikai nehézség és a rengeteg szükséges kellék ellene szólt. Rachou őszinte csalódással helyt adott annak, hogy kissé nehezen menne beállítani a műterembe egy életnagyságú kitömött lovat. – Persze, mindig ott van még a családi élet, mint jó téma – ajánlotta fel az utolsó lehetőséget. – Tudom. Az „Eltörött babáját sirató kisleány”. A „Lekvárt csenő kisfiú” – idézte Henri leplezett gúnnyal. Rachou nem szerette ezt a hangot. – Merde alors, mi a baj a Lekvárt csenő kisfiúval? – Semmi. A homoktortával sincs baj, vagy azzal, ha a gyermek bepisil, csak egyszer ki kell nőni az ilyesmiből, nem igaz?

– Hát jó. – Rachou beadta a derekát. – Ha így gondolkozol, akkor még a legjobb, ha megmaradsz Ikarusznál. Előkelő és klasszikus. De vigyázz, jól nyald le. Tudod, hogy Cormonnak milyen szívügye a lenyalás. – Észrevette, hogy Henri nem figyel rá. – Mit nézel? Henri a fejével intett az utcalány felé, aki gondolataiba merülve ült az asztalnál. – Érdekes arca van, nem? – súgta. – Észrevetted azokat a zöld árnyékokat a nyakán? Az utcalány mintha kitalálta volna, hogy róla beszélgetnek, elnyomta cigarettáját a tányérján, felrázta prémgallérját, az asztalra tette vacsorájának árát és kisétált. – Mi van veled? – Rachou baljós arccal, homlokát ráncolva nézett Henrira. – Semmi. Csak azt mondtam, érdekes arca van. Ennyi az egész. Jó téma volna. Sok arc olyan, mint a fal, és némelyik átlátszó, mint az ablaküveg. Keresztül lehet nézni rajtuk. Ne törődj vele. Arról beszéltél, hogy jól nyaljam le Ikaruszt… – Ha így megy, maholnap még bajba kerülsz – mondta Rachou. Hangja szigorú volt, szeméből eltűnt a mosoly. – Mi az ördögnek akarnád lefesteni azt a szajhát? Mert zöld árnyékok vannak a nyakán, az arca meg olyan, mint az ablaküveg? – Nem ezt mondtam, azt mondtam… – Hallgass, hagyj beszélni! Rendben van, tegyük fel, lefested azt a lányt, azután mit csinálsz vele? Eladod? Kinek? Kiállítod? Hol? Kinek kell egy montmartre-i ringyó portréja? – Talán senkinek, azért mégis érdekesebb volna lefesteni, mint a te hülye lovasrohamodat, vagy a „Lekvárt csenő kisfiút”. Vagy, ami azt illeti, Ikaruszt. Még sohasem festettél csupán gyönyörűségből? Csak azért, mert mondani akartál vele valamit? Amikor még gyerek voltam, folyton az anyámat rajzoltam és mindenkit nyaggattam, hogy modellt üljön nekem. – És most? – Rachou veszedelmesen nyugodt hangon kérdezte, mint az ügyvéd, amikor tőrbe csalja a tanút. – Most már nem szeretsz festeni? – Nem, nem szeretek! Gyűlölöm. Már hányingert kapok azoktól a bárgyú Vénuszoktól meg Dianáktól, amiket az atelier-ben festünk. Torkig vagyok a nyers umbra-barnával az árnyékokban. Miért kell minden kompozíciónak háromszögűnek lennie? És az az istenverte lenyalás! Ki mondja, hogy minden ecsetvonást le kell nyalni? Ki határozta el? A művészet is olyan ügy, mint a „vagy misére mész, vagy eredj a pokolba”? Miért nem festhetem azt, amire kedvem van, miért nem színezhetem az árnyékokat kékre, zöldre, ha egyszer kéknek meg zöldnek látom őket? Miért nem tehetem. . . – Mert nem teheted! Rachou hangja olyan volt, mint a mennydörgés. – Azt fested, amit Cormon akar, úgy, ahogy ő akarja, vagy soha sem kerülsz be a Szalonba. Ha meg nem kerülsz be a Szalonba, az tudod mit jelent? Akár mindjárt örökre búcsút mondhatsz a művészpályának.

– Igazad van – bólintott Henri. – Nem tudom, mi ütött belém. Ne aggódj, le fogom nyalni az Ikaruszomat és bejutok abba az átkozott Szalonba, ha addig élek is. Csilingelt a bejárati ajtó csengője és mindketten arra fordították a fejüket. Két férfi lépett be a vendéglőbe. Henri felismerte Théo van Gogh-ot, a Boussod és Valadon kiállítóterem üzletvezetőjét. – De ki a másik ? – kérdezte suttogva. Rachou vállat vont. – Valami csavargó, akinek fizet egy vacsorát, ha jól látom. Théo társa szélesvállú fickó volt, lompos öltözékben, festékkel telefröcskölt bársonynadrágban és elnyűtt kék trikóujjasban, amely rátapadt kidomborodó mellkasára. Kalapot nem viselt és rendetlen hajzata fekete, olajos fürtökben hullott fülére. Az ajtóban a földre dobta cigarettáját, fénytelen, kidülledő szemét végigfuttatta a szobán, szinte kihívó-mogorván és a tengerészek sajátos himbáló járásával egy asztalhoz ballagott. Théo van Gogh ráismert a két festőnövendékre, sietve kimentette magát és odament hozzájuk. – Pontosan maguk azok ketten, akikkel találkozni akartam. Megengedik, hogy leüljek? – kihúzott egy széket és hátraszólt: – Rendelj, amire kedved van, Paul. Én már megvacsoráztam. – Ez kicsoda? – kérdezte Rachou. Théo közelhajolt hozzájuk az asztal felett és halkan mondta: – Paul Gauguin. Azelőtt tőzsdés volt, de feladta, hogy festő lehessen. – Sült bolond! – sóhajtott fel Rachou meggyőződéssel. Théo a fejét rázta. – Nem ő az egyetlen. A fivérem is a fejébe vette, hogy festő akar lenni. Sok mindenbe belefogott már, de semmihez sem volt kitartása. Egy darabig azt gondolta, prédikátor szeretne lenni és Belgiumban a bányászok között élt, de emellett sem maradt meg. – Mennyi idős a fivére? – érdeklődött ártatlanul Henri. Rögtön megbánta a kérdést, mert Théo zavartan elpirult. – Harminchárom éves! Túl öreg, hogy most kezdjen festeni tanulni. Egyébként azt sem tudom, megmarad-e mellette, vagy sem. – Szünetet tartott és lassan végigsimította karcsú ujjaival hullámos, vörös haját. – Mégis a fivérem, és segíteni akarok neki, amennyire tőlem telik. Azt írta, Párizsba jön a karácsonyi ünnepek után, és én beírattam Cormonhoz a második félévre. Hangja sürgetővé vált, majdnem könyörgővé. – Kérem, legyenek kedvesek hozzá. Ne ugrassák, ahogy az az atelier-ben szokás. Nagyon ideges és érzékeny. Ne nevessenek a kiejtésén, sem a korán. – Mi a neve?

– Vincent. Vincent van Gogh. Könnyen ráismernek. Ugyanolyan vörös szakálla van, mint nekem – tette hozzá mosolyogva. – És remek legény, ha már megismerte az ember.

Másnap Henri elment a Rue Clauzelbe, Tanguy apó boltjába, hogy megvegye a festékeket és megrendelje a vásznat a Szalonba beküldendő művéhez. Kétségkívül a Rue Clauzel a lehető legalkalmatlanabb hely volt egy művészbolt számára. Ez a napközben elhagyott montrmartre-i sikátor éjféltájban nagy forgalomnak örvendett, amikor idemenekedtek a környékbeli útonállók és prostituáltak, akik értékelték a teljes sötétséget. Tanguy azonban megrögzött anarchista volt és ragaszkodott hozzá, mert nézete szerint a festészet a szociális öntudat kifejezője, tehát proletár környezetben van a helye. E meggyőződése alapján telerakta a kis bolt kirakatát keretezetlen Cézanne-okkal, amelyeket soha nem nézett meg senki. Ott ült a pult mögött és álmosan szívta a pipáját, amikor Henri belépett. – Ó, Monsieur Toulouse, mennyire örülök! – kiáltott felcihelődve, hogy köszöntse egyikét a ritka, készpénzzel fizető vevőinek. – Hogy szolgál a drága egészsége mostanában? – Kerek, borostás ábrázatán aggodalom tükröződött. – És hogy van Monsieur Rachou? Hogy szolgál a drága egészsége? És Messieurs Anquetin, Gauzi és Grenier, ők hogy vannak? És ugyebár, szörnyű rossz az időjárás? Az üzlet bizony teljesen megállt. A festők nem tudnak dolgozni, mert rossz a világítás. Azért nem vásárolnak festéket és vásznat. Ezért megy rosszul az üzlet. No de nem baj – hangját suttogóra fogta és gyors pillantást vetett az ajtóra –, ha kitör a forradalom, minden megváltozik. Minden jó festőt – mármint azokat, akiknek van szociális lelkiismeretük – fényűző kényelemmel lát majd el az állam. A többieket pedig agyonlőjük. Erről eszébe jutott egy eset a Kommün idejéből, a Második Császárság összeomlása után, azokból a viharos hetekből, amelyekben némi jelentéktelen kis szerepe neki is volt. A történet – Henri már több ízben hallotta – néhány percet vett igénybe. Azután Tanguy fürge tettvággyal a tenyerébe csapott. – Most pedig, Monsieur Toulouse, mondja meg mivel szolgálhatok? – Szükségem van hat tubus nyers umbrára és négy tubus Van Dyckre. – Hat nagy umbra, négy nagy Van Dyck – kürtölte ki Tanguy, mintha egy légió láthatatlan festékörlő munkáshoz intézné szavait. A hátsó szoba függönye mögül fáradt női hang szűrődött ki. – Készpénzért vagy hitelre? Tanguy nem tudta türtőztetni bosszúságát. – Ugyan chérie, természetes, hogy készpénzért. Monsieur Toulouse-nak kell. – Hála Istennek!

Aznap délután Henri megrendelt egy nagyméretű, finomszövésű, több, mint nyolc láb magas és majdnem ugyanolyan széles festő vásznat. Három nappal később belefogott a Szalonnak szánt munkájába, az „Ikarusz szárnypróbálgatásáéba. Ettől kezdve éjjel-nappal üldözte a repülő athéni ifjú szelleme. Festői pályafutása, egész élete függött tőle. Mihelyt barátaival megebédelt Agostinánál, végigsietett a Rue Caulaincourt-on, lihegve felhúzódzkodott a negyedik emeletre a műtermébe és belevetette magát a nyers umbra és gondosan lenyalt ecsetvonások orgiájába. Madame Loubet-t az ájulás környékezte, amikor először pillantotta meg, amint palettával a kezében föl-le mászkált imbolygó lábaival a létrán, és az volt a véleménye, hogy megőrült. – Tényleg ilyen nagy képet kell csinálnia? Feltűnés nélkül, fokozatosan befurakodott Henri életébe. Alighogy munkához kezdett, az asszony kopogott az ajtón és lekötelező mosollyal megkérdezte, nem kellene-e a tűzre tenni. Betotyogott, beledöfte a piszkavasat a kályha izzó méhébe, szenet zúdított rá és rácsapta a fedelét, mialatt morogva zsémbelt a párizsi szén miatt, ami semmit nem ér, nem ad egy fikarcnyi meleget. Ezután valamilyen ürüggyel ott maradt a szobában, amíg Henri hellyel nem kínálta. Mindig elfogadta. – De csak egy percre – szokta mondani, beleroskadva a fonott karosszékbe. Néha mesélt Henrinak Levallier úrról, arról a kedves, idealista tőkepénzesről, akinek házvezetőnője volt, mielőtt ennek a sorsüldözött épületnek házmesternője lett. Néha pedig felolvasta neki az újságot. Így teltek el a délutánok. Henri türelmesen tornászott fel és le a létrán, rakta fel az árnyékokra az umbra-barnát, „nyalt le” minden ecsetvonást, amíg a festék laposan és ragyogva fedte a vásznat, mint egy selyemszalag. Időnként azonban lesújtotta feladatának végnélküli unalma. Meddig tart még, amíg befejezi ennek az ostoba bábnak az arcát, kifejezéstelen szemével, tökéletes, nyeregnélküli orrával és lányos, karminpiros ajkával? Ezeket a lehetetlen viasz-szárnyakat? A kidomborodó izmokat? Ezt a feszülő mellkast? Komoran visszaidézte ilyenkor magában Rachou figyelmeztetését és fogcsikorgatva folytatta munkáját, továbbvonszolta az ecsetet, elátkozva minden vonást, minden fénylő árnyékot, a sima, vajszínű testnek minden hüvelykjét. És néha fellázadt. Minden eltökéltsége ellenére, leszállt a létráról, felrakott egy kis vásznat az egyik állványra és megfestett egy montmartre-i jelenetet. Egy mosónőt, kosarával a karján, akit a Rue Caulaincourt-on látott végigmenni. Egy könnyűvérű kis csitri arcát, akit az utcán vagy valamelyik kávéházban pillantott meg. Egy kánkán-jelenetet, amit előző este vázolt föl az Elyben. Csodálatosképpen ilyenkor eltűnt a fáradtsága. Visszatért a régi, ösztönös alkotó kedve, felbukkantak a fanyar zöldek, pala-kékek, gyengéd mályvaszínek. Visszatért a festés öröme, amit csak kiélezett az Ikarusz szemrehányó közelsége.

Így festegetett éppen egy kicsiny kánkán-képen egyik délután, amikor kopogtak az ajtón, és belépett az apja. Madame Loubet rémült pillantást vetett reá és sietve visszavonult. – Anyád említette, hogy műtermet béreltél és eljöttem megnézni, miféle helyet találtál magadnak. – Kezeit összekulcsolva a háta mögött, hóna alá szorítva aranygombos sétapálcáját, a gróf körülnézett. – Nem rossz, egyáltalában nem rossz. A ház persze eléggé rozoga, de azt hiszem, minden ház ilyen a Montmartre-on. Odasétált az ablakhoz, egy percig ott állt és kibámult. – Szép a kilátás. Jó időben biztosan ellátni még a Notre Dame-on túl is. – Sarkon fordult és ismét végigmérte a szobát. – Igen, ezen a helyen pingálhatsz kedved szerint. Mindig szerettél rajzolni, amikor még kicsiny voltál. Lehet, hogy még jó lóképeket fogsz festeni, úgy mint szegény Princeteau. Henri szívdobogva figyelte, megdöbbent a változástól, amit apja külsején észlelt. A selyemcilinder, a fehér szegfű s a gamásli mind megvolt még, de olyan változás ment végbe rajta, ami mélyebben gyökeredzett, mint az évek múlása. Furcsa megrögzöttség, majdnem vadság áradt a szeméből. Különös mendemondák keringtek róla. Szegény papa, mennyire szerette volna, ha olyan fia van, aki vele lovagol, aki vele megy Louryba szarvasra vadászni. . . – Odafent van egy hálószoba és fürdőszoba is. Nem akarná megnézni, papa? – Hát ez meg mi? – kiáltott fel a gróf, nem véve tudomást a kérdésről és botjával rámutatott a befejezetlen Ikaruszra. – A tárlatra készülő képem. – Mi az ördögöt csinál azokkal a nevetséges szárnyakkal? – Daedalus, az apja, viaszszárnyakat készített neki, hogy átrepülje a tengert. Csakhogy túl közel repült a naphoz, a viasz elolvadt, ő pedig a tengerbe fulladt. Régi görög legenda. – Legalább egy bolonddal kevesebb van a világon! – A gróf vállat vonva elfordult a képtől. – Most pedig mennem kell. Örülök, hogy jól megvagy itt. Éppen megindult az ajtó felé, amikor szeme megakadt az állványon levő kis kánkán-festményen. Odalépett hozzá és előrehajolt, hogy szemügyre vegye a kavargó alsószoknyákat és rugdalódzó lábakat. – Anyád megbotránkozna, ha tudná, miféle szemetet festesz – jegyezte meg fölegyenesedve. – Tiszta pornográfia. Megvan az utcalányoknak is a helye, de az nem a festővászon. Vállvonogatva ment az ajtó felé. – Nem számít – már semmi sem számít. Az ajtóban egy pillanatra egymás szemébe néztek, mintha megpróbálták volna áthidalni a közöttük tátongó űrt. A gróf fordult el elsőnek. – Nos, Isten veled, Henri. – Isten vele, papa. Köszönöm, hogy meglátogatott. A gróf nem válaszolt. Henri a lépcsőházban a korlátnál nézte, amint apja lement.

December elején már vidám karácsonyváró hangulat szállta meg Párizst és röpke mosolyt varázsolt a tél komor arculatára. A kirakatok megteltek játékokkal. Az emberek csomagokkal megrakodva rajzottak a sáros utcákon. Egyik délelőtt a szokásos ötperces szünetben Lucas odament Henrihez. – Tudod, a Julie… – Az, aki abban a divatos kalapszalonban dolgozik? – Az. Egyszóval, nem áll kötélnek. Azt mondja, Isten megbünteti, ha beadja a derekát. – Miért nem kezdesz másvalakivel? Úgysem vagy szerelmes belé. – Nem erről van szó. Ez nálam önmegbecsülés dolga. Azonkívül egyre erősebb ösztönök hajtanak. Ha tudnék neki valami csekélységet adni karácsonyra, talán engedné, hogy megcsókoljam. Furcsák a nők azzal a csókkal. Lehet, hogy a mirigyeikre vagy tudomisén mijükre hat, de ha egyszer meg hagyják magukat csókolni, mindent mindjárt jobban megértenek. Éppen a minap láttam meg egy kis prém-nyakravalót a Rue Provins-ben, abban a kis ócskaruhásboltban… Henri megdöbbenve jött rá, hogy a barátainak mind megvolt a karácsonyi terve, őt azonban kihagyták belőle. Lucas Julie-re, a hajthatatlan kis midinettre összpontosította minden figyelmét. Grenier egy titokzatos fiatal leánnyal való találkáról tett említést, akiről azonban mélységes hallgatásba burkolódzott. Rachou „eladta” egy idős nagynénjének a karácsonyestéjét, aki fényes húszfrankos aranytallért szokott adni neki az éjféli mise után. Anquetin belehabarodott Jeanette-be, az Ely egyik kánkántáncosnőjébe. Gauzi egy újabb tökéletes nőre talált, ezúttal egy színésznőre. Barátainak ez a hirtelen szétszóródása rosszul esett Henrinak és rájött, milyen ingatag volt ez az atelier-kapcsolat, amiről azt képzelte, hogy örökéletű. Még néhány hónap és elhagyják Cormon műtermét. Szerteszóródik összetartó kis csoportjuk. Vége lesz a vidám ebédeknek Agostinánál, vége a La Nouvelle-beli vitáknak és az estéknek az Elyben… Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal volt tele a feje karácsony estéjén, amint ott ült anyja nappali szobájában és révedezve bámult a pattogó tűzbe. A lámpa fénye sárga ellipszist rajzolt a mennyezetre, a kis alabástrom-óra a kandallón, mint csepegő vízcsap, eregette az időt. Künn az ablakpárkányra hangtalanul rakódott egyre magasabbra a hó. Időnként a kocsiforgalom és karácsonyi mulatozás letompított hangja beszűrődött az utcáról. Azután ismét csend borult a szobára és lámpafény. – Mi van Ikarusszal? – kérdezte az anyja, félbehagyva kötését. – Meg vagy vele elégedve?

– Szépen halad. – Drága mama, megpróbál érdeklődést mímelni művészi pályafutása iránt. – Elkészültem valamennyi árnyékkal és befejeztem az arcot. Azért még rengeteg „lenyalnivaló” van rajta. Henri ránézett,, mialatt beszélt. Fokozatos elidegenedésük mint átlátszó függöny lebegett közöttük. Mint hirtelen támadó hullám söpört végig lelkén a szeretet. Szegény mama, mennyire magányos lehet! – Amint megnyílt a Szalon, elmehetünk Malromébe – mondta, hogy örömet szerezzen neki. – És mivel akkorra elkészültem Cormonnál, ott tölthetnénk az egész őszt. Sőt, ott maradhatnánk egész karácsonyig. Adèle ráemelte gyöngédségtől túláradó tekintetét. Henri kárpótolni akarja őt a montmartre-i szobáért, a barátai körében eltöltött estékért, amikor őhozzá is eljöhetett volna látogatóba. A szeretetét akarja kifejezni. És mivel Riri ilyen, tehát szertelen fényűző módon, nagyúri különcködéssel pazarolja szeretetét; heteket, hónapokat dob oda idejéből egyszerre – ugyanúgy, mint Alphonse, amikor százfrankos borravalókat oszt egy étteremben… – Félek, hogy Mairomé nem nagyon derűs hely ősszel. Október után nagyon sokat esik. Henri erősködött, szinte mohón rátukmálta áldozatát anyjára. Az idő biztosan nem lehet ott sem rosszabb mint Párizsban, és milyen öröm lesz Saint-André de Bois-ba átkocsizni éjféli misére. – Meghívhatnánk Soulac abbét karácsonyi ebédre – folytatta. – Mama kérem, mondja, hogy ott maradunk karácsonyig. A hízelgő hang visszaidézte Adèle emlékezetében a pázsiton játszadozó kisfiút, amint könyörgött neki, hogy modellt üljön az arcképéhez. Henri nem változott meg. Lelkének egy része örökké megmaradt gyermeknek. – Majd meglátjuk – bólintott mosolyogva. Egy darabig a műteremről beszélgettek, amit Henri jövőre bérel majd. Természetesen nem a Montmartre-on, hanem az egyik csendes, arisztokratikus kerületben. – Fel kell fogadnod majd egy házvezetőnőt – mondta Adèle. – Nem gondoltál még Madame Loubet-re? Amennyit eddig hallottam róla, igen kedves teremtésnek látszik. Kitűnő ötlet. Henri beszélni akart vele, amint az „Ikarusz szárnypróbálgatása”-t elfogadta a Szalon. A fiú ismét belebámult a tűzbe. Szórakozottan figyelte az apró kék lángnyelveket, amint ágaskodva végigsiklottak a parázsló fahasábokon, mint megannyi parányi kis táncos. Vajon mit csináltak a barátai ebben a pillanatban? Megkapta-e Lucas végül is a csókot? És Julie megtört az ócska kis nyakravaló láttára? Jó lehet egy csinos lánytól csókot kapni…

Anyja a kötése fölött figyelte. A fiú nyugtalan volt, bizonytalanul riadt. Mostanáig annyira elbűvölte az élet felfedezése, nem is gondolt rá, hogy kipróbálja. De kezdett felébredni a csodálkozó, kívánságmentes elragadtatásból. Most vetkezte le elkésett serdülőkorát, érzékei öntudatlanságát. Még nem volt ez tudatos benne, de Adèle megérezte. Szeme elvesztette tisztaságát. A Toulouse-Lautrecek forró vére megmozdult ereiben. Nem, a vihar még nem tört ki, de már útban volt.

VII. Végetértek a karácsonyi ünnepek; valójában már három hete elmúltak. A játékszerek rég eltűntek a kirakatokból. Ugyan kit érdekeltek volna a játékok karácsony után? Még az ünnepesti szerpentinszalagokat és konfetti maradékát is elseperték már, vagy lemosta a csatornákba az utóbbi napok esője. Az emberek elfelejtették együgyű karácsonyi mosolyukat meg érzelmes csacskaságaikat és visszatértek munkájukhoz. Henri is visszatért Ikaruszhoz és eseménytelen, szorgalmas, gondtalan diákéletéhez. Ezen a reggelen is kötelességtudóan ott ült görnyedten kis festőszékén az atelierben, és keményen dolgozott a Fürdőző Diánán, kevergette a testszínű tónusokat, vigyázott az anatómiai pontosságra, a színegyensúlyra, időnként rámeredt a testes modellre – la grosse Maria,∗ így nevezték – aki mereven és meztelenül állt néhány lépésnyire tőle az emelvényen. Minden olyan volt, mint mindig. A kályha szelíden duruzsolt. A szoba meleg volt, majdnem forró, de ez nem volt kellemetlen. Schlumberger, a felvigyázó, újságot olvasott a sarokban és várta az ötperces szünetet. A növendékek ott álltak az állványok előtt, előre meg hátra léptek, lehajoltak és belekotortak a dobozaikba, és nyomkodták a festéket palettáikra. És természetesen esett az eső. Az esőcseppek álombaringató kopogása a tetőablakon olyan volt, mintha újszülött báránykák nyája szaladt volna el fölötte apró kis lábakon. Igen, minden olyan volt, mint mindig, semmi nem változott, kivéve… hogy minden más volt mint azelőtt, és minden megváltozott. Furcsa, ugyebár? És vajon miért más minden? Henri a lelke mélyén visszarettent a kérdéstől. Türelmetlenül támaszkodott hátra ültében, hogy szemügyre vegye a munkáját. Itt, ez az árnyék még egy kis umbrát kíván. A kart még egy kissé le kell nyalni… Lesz-e vége valahára ennek a sok lenyalásnak? Miért ragaszkodik hozzá ennyire Cormon? És az átkozott bájhoz? Hiszen végre is értelmes ember, biztos, hogy másolta Michelangelót, Grecót, Halsot és Velazquezt, tudnia kell ennélfogva, hogy a valódi műalkotás, az igazi szépség nem bájos. Mégis, tegnap is a bájos aktokról fecsegett, amiket a jó festőktől elvár a világ. Bájos és csinos legyen, szűzies és csábító! „A mellek hassanak ingerlően a képzeletre, de ennyi elég. A medence szűziesen rejtse gyönyörteljes ígéretét. A szeméremtest legyen csupasz, de jobb, ha fátyol rejti el, vagy finom kis kéz kelyhe borul rá, mint Tiziano Vénuszánál.” Cormon tényleg elhiszi ezt a

∗

L au t rec atelier-t anu lm ány k ép e, a La grosse Maria m a a Sto ckh o lm i Mú zeu m ban v an.

marhaságot? Úgy látszik, mert egyre türelmetlenebb lesz. Egy héttel ezelőtt az egyik növendék belelopott a test tónusába egy parányi halványlilát és az ember azt hihette volna, vége a világnak! „Ez impresszionizmus! Megmondtam már, nem tűröm az osztályomban az impresszionizmust. Úgy látszik, megfeledkezett arról, hogy tagja vagyok a Szalon zsűrijének?” A fiú nem tért vissza többé. Mi értelme is lett volna? Tudta, hogy Cormon kigolyózza a tárlatra beküldött képét. És azt is tudta, hogy vége a művészpályájának, ha nem állít ki a Szalonban. No jó, elég volt ebből. Lássunk munkához. Hol az a vacak umbra? Henri tiszta ecsetet vett elő, tenyerével megpuhította a sörtéjét, bemártotta a palettára nyomott barna kis packába és egy darabig arra fordította minden figyelmét, hogy óvatos ecsetvonásokkal felkenje a színt a vászonra. Gondolatai ismét elkalandoztak. Eszébe jutott az odahaza várakozó „Ikarusz szárnypróbálgatása” és majdnem hányinger fogta el, hogy egy délutánt megint szakadatlan lenyalással kell eltöltenie. Sohasem készül el az az istenverte athéni ifjú? Ez a vadul fellépő undor meghökkentette. Mi van vele? Kezdettől fogva tisztában volt azzal, hogy unalmas munka lesz az Ikarusz, de azt is tudta, hogy ez a kulcsa a Szalonnak és ennek meg kell lennie. Akkor miért ez a hirtelen irtózás, ez a művészi indulatkitörés? Mi az ördög ütött belé? Még a barátai is észrevették a változást. Valami nem volt rendben. Ő, aki úgy aludt azelőtt, mint egy darab fa, most forgolódott, hánykolódott és dünnyögött álmában. Grenier már megjegyzéseket tett rá. És a hirtelen kedély változásai? Egyik percben mintha szárnyai nőttek volna, nevetett, áradt belőle a szó, a másik percben meg a legszívesebben elrohant volna a mamához, hogy zokogva az ölébe temesse az arcát. Gyerünk csak, mit jelent ez? Julie! A név bűnös titokként szólalt meg koponyájának valamelyik rekeszében és lassan elárasztotta öntudatát. Ez volt a baja. Megpróbálta önmaga elől is titkolni, holott egész idő alatt tudta. A nő egy pillanatig sem hagyta nyugton, amióta Lucas egy este először hozta magával az Elybe. Julie egyszerre ott állt előtte, karcsún, szőkén, olyan volt mint a „Primavera”∗ – egy midinetté átalakult Primavera, fodros kis kalapban, pettyes fátyollal és az olcsó prémgallérkával, amit Lucastól kapott karácsonyra. Bármi aggálya volt is, úgy látszik elcsitult. Annyi biztos, már nem akarta pofonütni a fiút. De mennyire nem. Minden mozdulata, minden pillantása, vagy amint a keze után tapogatódzott lopva az asztal alatt, elárulta szerelmét a csinos és középszerű normandiai ifjú iránt.

∗

La Primavera – ( A t av as z) Bo tt icelli h íres k ép e.

Izgalmas volt – és kissé illetlen is – végignézni ezt a nyilvánosan lebonyolódó burkolt szerelmeskedést, ahogyan egy tisztességes lány teljesen és szégyentelenül átengedte magát szíve és érzékei kívánságának. Lucasnak igaza volt: a csók megteszi a magáét a nőnél. . . Akkor este csupán néhány udvarias szót váltottak. Julie kétszer rámosolygott az asztalon át. Henri figyelte, amint a táncok között egy-egy kortyot ivott forralt borából, nevetett édes nevetéssel, csacsogott a Chapeau Fleuri kalapszalonról, hogy ott csupa „eredeti” darab van, kizárólag a hintón járók részére dolgoznak és miként szolgálta ki egyszer Madame Sarah Bernhardt-t. Mialatt beszélt, Henri gyors, rejtett pillantásokkal szívta magába báját. Lopva végigfuttatta rajta szemét, megsejtette az otthonvarrt blúz alatt fiatal, kicsúcsosodó melleit, hónaljában a szőke pihéket, combjainak kerekdedségét. Új és különös érzés volt, gyönyörteljes és fájdalmas, ez a titkos tűnődés egy nőről, aki oly közel volt és mégis oly távol és elérhetetlenül, mint egy csillag. Akkor kezdődött el benne a változás. Később, éjjel, amikor már otthon volt kis szobájában, a leány visszatért hozzá. Álomkép volt, persze, de úgy élt, mint maga a valóság. A műtermében feküdtek a nagy ablak alatti heverőn. A lámpafényben a teste félig borostyánszínű és félig éjkék volt. Ő gyengéden simogatta, találomra csókolgatta mindenütt; ujjaival kifürkészte sovány hasának meleg ruganyosságát, bőrének finom szövedékét az oldalán. Ajkaik hirtelen érintették egymást, lélegzetük egybekeveredett. A gyönyör sóhajával elernyedt a teste és eggyé váltak ölelkező testük lüktető áradatában. Dobogó szívvel ébredt fel, a kimerített gyönyör és tökéletes jóllét olyan új érzésével, amilyet soha nem tapasztalt és nem is tudta, hogy létezik ilyen. Még fájdalma is megszűnt a lábaiban. Nem volt biztos benne, vajon álmodik-e még vagy sem, és mozdulatlanul feküdt keskeny rézágyán, lélegzeni sem mert, túlságosan megzavarodva, hogy gondolkozzék, túl boldogan ahhoz, hogy aludjon, csak mosolygott a sötétben. Így ment ez minden éjjel. Napközben is vele volt a lány, mások számára láthatatlanul, de Henrinak oly valóságosan, hogy olyankor, ha véletlenül tényleg eljött az Elybe vagy a Nouvelle-be, úgy érezte, mintha álmainak a kivetítődése volna csupán. Rámosolygott az Ikarusz simán ragyogó hátteréből, ingerkedett vele, mialatt Madame Loubet felolvasott, vagy mialatt a barátai vitatkoztak és fújták a füstöt egymás arcába. Időnként játékos volt, majdnem szemtelen. Máskor meg majdnem elviselhetetlenül gyöngéd. Megint máskor kegyetlen. Henri nem volt egyéb, mint egy sültbolond. Julie nem szerette, soha nem is fogja szeretni. Hiszen alig ismerte… Henri nagyot rázkódva kiszakította magát gondolataiból és újból figyelmesen vizsgálta festményét. Jó, nagyon jó… Ez a bal kar pontosan olyan, mint egy

kitömött bőrkesztyű. Tetszeni fog Cormonnak. Ezek az árnyékok meg egyszerűen gyönyörűek. Tömör barna sár… Gondolatai ellenállhatatlanul visszatértek Julie-hez, de a fantázia végtelen hajlékonyságával ezúttal kedélyes, szinte öreguras távlatból szemlélte önmagát. Minden egészen egyszerű volt és természetes. Nem volt semmi baja. Szeretkezni akart, lefeküdni egy lánnyal – ez volt az egész. Az volt csak a csodálatos, hogy azelőtt nem kívánta. Talán hosszú betegségén múlott… Ami meg Julie-t illette, nyilvánvaló, hogy képzeletének volt a szüleménye, mint azok a gyönyörű nők, akik költők válla fölé hajolnak, mialatt szonettjeiket írják. Julie csak formát adott bizonytalan, alaktalan vágyakozásainak. Az a teendője tehát, hogy szerezzen egy leányt, egy igazi, húsból-vérből való lányt és szeretkezzen vele. Nagyon egyszerű. Nincs benne semmi. A Montmartre nyüzsög a lányoktól. Könnyen megkapható lányoktól, szomjasan arra, hogy szerelmet adjanak és kapjanak. Gyöngédségre éheznek és csinos kalapokra, szép ruhákra, jó ebédekre kellemes éttermekben. És, ha már ott tartunk, éheznek a pénzre. Nincs probléma, igazán nincs semmi probléma. . . – Öt perc szünet. A felvigyázó hangja elvágta Henri boldog gondolatait. Egy utolsó ecsetvonás után letette palettáját, felkapta botját a padlóról és odabotorkált egy sovány, vörösszakállas, olcsó kék gyapjúruhát viselő társához, aki úgy látszik megfeledkezett a szünetről és tovább festegetett a kezdők félszeg buzgalmával. – Ugye, te vagy Vincent van Gogh? A fivéred mondta, hogy az ünnepek után eljössz. – Te meg Toulouse-Lautrec vagy, nem? – Az új növendék abbahagyta a festést és ragyogó világos szemét Henrira szegezte. – Théo beszélt nekem rólad. – Mikor érkeztél? – Csak tegnap, de már voltam a Louvre-ban! Olyan elragadtatott hévvel ejtette ki a nevet, hogy Henri önkéntelenül elmosolyodott. Az idegen arca abban a pillanatban elhidegült, szeme megkeményedett. – Miért nevetsz ki, mi van rajtam nevetséges? Rosszul mondtam valamit? – Nem, dehogy! Bocsáss meg kérlek! – Igaza volt Théonak, a testvére nagyon érzékeny. – Nem rajtad nevettem. Az járt a fejemben csupán, hogy nem sok időt vesztegettél, amíg felkerested a vén temetőt. – Temetőt? – Vincent zavartan összevonta szemöldökét, azután földerült. Hirtelen megértette. – A Louvre-t mondod temetőnek! Ez jó! Ha-ha-ha! Ó-hó-hó! Rázta a nevetés, a visszatarthatatlan jókedv elömlött viharvert arcán, megtáncoltatta inas nyakán ádámcsutkáját, végigpatakzott vállán, mellén, hosszú karján. Vidámsága önmagát táplálta és vad, ziháló röhögéssé dagadt.

– Temető! Ha-ha-ha!… Ó … h ó … h ó ! – Kétrét görnyedt, mintha őrjítő fájdalom kínozná és bugyogott belőle a kacagás, mint kifacsart szivacsból a víz. Olyan volt, mint akit megszállt a nevetés démona. Henri zavartan figyelte ezt a viharos, nyugtalanító jókedvet. Vajon minden hollandus így nevet? Az atelier-ben a festőnövendékek abbahagyták a fecsegést, hogy nézzék ezt a kirobbanó kacagást. A modell az emelvényen, a grosse Maria, aki fekete kimonója hajtókáján a körmeit fényesítette, rámeredt. Végre, egyre csendesebben bugyborékoló kuncogások között elapadt a nevetése. - E z aztán mulatságos volt! – nyögte, szemeit törülgetve. – Kolosaal! Hogy is mondjátok franciául? Epastrouillant! – Azzal az örömmel kockáztatta meg a kiszólást, ahogy külföldiek szokták idegen nyelvismeretüket fitogtatni. – Kitűnően beszélsz franciául – mondta Henri, remélve, hogy megjegyzése nem vált ki újabb nevetőrohamot a hollandusból. – Iskolában tanultál? – Nem. Akkor tanultam, amikor évekkel ezelőtt Párizsban voltam, hogy műkereskedő legyek, akárcsak Théo. Egy darabig tanítottam is Angliában egy kis iskolában. Semmi nem ér annyit, mint tanítani egy nyelvet, ha az ember meg akarja tanulni. Szemében ismét felvillant a nevetés szikrája, és Henri lélegzetvisszafojtva leste. – Velünk jössz ebédelni, természetesen – hívta. – Meg kell kóstolnod Agostina főztjét. Utána, ha kedved van, elmehetünk a műtermembe. Az újdonsült növendék ezúttal nem nevetett, hanem egy mosollyal jelezte beleegyezését. Henri megállapította, hogy a mosolya különösen kedves. Ebéd alatt ezer kérdéssel rohanták meg a fiúk Vincent-t Hollandiáról, a szélmalmokról, a csatornákról, a tulipánokról, a sajtról és hogy hogyan kell kiejteni helyesen a nevét, mert francia füleknek ez bizony gyanúsan közeljárt a gargalizálás hangjához. Vannak-e Hollandiában Cormonéhoz hasonló műtermek? Van-e Szalonjuk, ott is kell-e „lenyalni” és bemagolni az anatómiát? És Rembrandt? Látott-e sok Rembrandtot? Látta-e házát Amsterdamban – vagy Rotterdamban – mindegy ugye, valahol Hollandiában van? És a lányok, milyenek a lányok? Van-e bennük lendület? Helyén van-e a fejük? Vagy unalmasak, mint egy tányér tészta? Mert itt, a Montmartre-on a lányok előbb egy kicsit akadékoskodnak, egy idő után azonban hálásak a velük elkövetett gyalázatért. Mennél jobban kibabrálnak velük, annál nagyobb a szerelmük. Ilyenek-e a holland lányok is? A fiúk vegyes érzelmekkel néztek erre a sárgarépahajú, harminchárom éves aggastyánra, aki közébük pottyant és szabályszerű, torokhangon kiejtett franciasággal válaszolgatott nekik, mialatt rájuk szegezte ragadozómadáréra emlékeztető delejes szemeit. – Bizonyára láttad már a Louvre-ban a Mona Lisát? – kérdezte legudvariasabb társalgó modorában Anquetin. – Mestermű, nem? Semmihez nem fogható

műremek! Így csak az isteni Leonardo tudott festeni. A földkerekség legnagyobb festménye és – kihívó pillantást vetett körbe – szemen köpöm, aki ellentmond. Leereszkedő mosollyal fordult ismét Vincent felé. – Múlt héten elmentem a Louvre-ba és jól megnéztem. Olyan tökéletes, olyan nemes, annyira felemelő, hogy szerettem volna térdre roskadni előtte. – Miért nem tetted meg? – szakította félbe Henri vigyorogva, nem férve a bőrébe. – És honnan tudod, hogy a világ legszebb festménye? Elsősorban pedig honnan tudod, hogy Leonardo festette? – Honnan tudom? – Anquetin baljósan összeráncolta homlokát, úgy nézett Henrira. Rendkívül hiú volt arra, hogy ő a csoport vitatkozó-bajnoka. Bárki, aki kihívta, a maga veszélyére tette. Elnézően vihogva fordult a többiek felé. – Ez a pondró arra kíváncsi, honnan tudom, hogy Leonardo festette a Mona Lisát! – így kacaghatott Góliát, amikor Dávid kiállt vele szemben. Gyorsan lehajtott egy korty vörösbort, hogy erőt merítsen, szalvétájával megtörülte szőke bajuszát és öklével rácsapott az asztalra. – Nos hát, megmondom, te taknyos féleszű! – ordított, az asztalon át Henrira meredve. – Megmondom, honnan tudom, hogy Leonardo festette a Mona Lisát! Érzem, érted? Itt érzem, a szívemben! – Nem azt kérdeztem, hol érzed. Ami azt illeti, én is érzem itt, a szívemben, hogy mekkora szamár vagy, de ettől még nem vagy az, vagy igen? A fiúk hahotáztak. Vincent rágyújtott rövid, egyenesszárú pipájára. Anquetin elvörösödött. Arra számított, hogy egyetlen mondattal kiüti ellenfelét. – Az a mosoly! – tört ki belőle hirtelenül, megihletve. – Még egy ilyen féleszű csökevény is, mint te, észre kellett, hogy vegye azt a remegő, meghatározhatatlan, őrjítő mosolyt a szemében. Ha azt mered állítani, hogy nem a szemével mosolyog, arcul köplek! – Tőlem mosolyoghat akár a köldökével is. Azt akarom tudni, honnan a pokolból tudod, hogy Leonardo műve? Rövid feszült csend következett. – Ó, ez nem nehéz! – prüszkölt Anquetin újból megihletve. – A technikájából! Igenis, öregem, a technikájából. Az ecsetkezeléséből. Mindenki ismeri Leonardo ecsetvonásait. – Hátratámaszkodott a székén és várta ellenfele zavarát. – Erre felelj, ha tudsz. – Ide hallgass – vigyorgott Henri – és egy percig figyelj azzal a tyúkeszeddel, ha képes vagy rá. Londonban van egy múzeum. Úgy hívják, National Gallery. Ez az ő Louvre-juk, és van benne egy Boldogasszony a barlang előtt, ami eltér a miénktől. Úgy mondják, Leonardo festette egyik tanítványa segítségével… Várj. Ne szakíts félbe – vetette közbe, mert Anquetin meg akart szólalni. – Soha, senki nem tudta megállapítani, melyik részét festette a mester és melyiket a tanítvány. Az ecsetvonások mind egyformák. Lehet, hogy a tanítvány munkája az egész.

Anquetin pipára gyújtott és most füstfelhőket fújt Henri arcába, ami elfogadott módja volt a hadviselésnek. Henri majd megfulladt és kezével hessegette el a füstöt. – Majd megmondom, honnan tudod, hogy Leonardo festette a Mona Lisát, ha szóhoz engedsz jutni. – Rendben van! – mosolygott csúfondárosan Anquetin, boldogan, hogy nem rajta a sor. – Mondd meg te! – A kis réztábláról a rámán, onnan tudod! – Rávigyorgott ellenfelére. – Igen, öregem. Arról a kis rézlemezről, amin az áll: „Leonardo da Vinci, 1452-1519”. Arról tudod. Ha egy zálogházban akadnál a Mona Lisára, keretezetlenül és porosan, azt hinnéd, íme megint egy jóvágású, csúnyán repedezett, alaposan belakkozott renaissance képmás és talán adnál érte ötszáz frankot. – Mi mindent csinálnék, ha lenne ötszáz frankom! – szólt közbe Rachou vágyakozó, szomorú hangon. – A Louvre-ban azonban – folytatta Henri, miután a fiúk mind elmondták egymásnak, hogy mi mindent csinálnának, ha ötszáz frankjuk lenne –, ó a Louvreban, az más! Leveszitek a kalapotokat, lábujjhegyen jártok, suttogóra fogjátok a hangotokat, mintha templomban volnátok. Olvasgatjátok a kis réztáblákat, mialatt körülmentek. Correggio… Rembrandt… Tiziano. . . Rubens. . . mindegyiknél térdreborultok lelkileg és keresztet vettek. Mire a Mona Lisához értek, tántorogtok a hódolattól. Nem egy ismeretlen, középkorú firenzei háziasszonyt láttok, gyomrán összekulcsolt kezekkel, a szeme sarkában önelégült mosollyal. Leonardót látjátok. A legendás, romantikus, irodalmi Leonardót, szakállába és lángeszébe burkoltan. Firenzét látjátok, a Ponté Vecchiót, a hárfapengető, brokátba öltözött dámákat, a galambokat, a Medicieket, és úgy érzitek, térdre kell borulnotok. – Hazugság! – mennydörgött Anquetin. – A lángészt látjátok, semmi egyebet! A lángész, te szerencsétlen hülye te, olyan, mint a gyémánt. Egyetlen szempillantással felismerni. Fejbevág. Olyan világosan meglátni, mint a napot, egy Rembrandt, Tiziano vagy Leonardo képen! Bárki meglátja! – Merde alors! – kiáltott fel Henri, mialatt Rachou sugárzott a büszkeségtől tanítványa teljesítménye hallatára. – Akkor meg miért nem látta meg Mona Lisa férje? Visszautasította az arcképet, ha nem tudnád. Fene egye meg, ha olyan könnyű felismerni a géniuszt, ha fejbevág, miért nem vette észre Lorenzo de Medici? Miért rajzoltatott Leonardóval étlapokat meg jelmezeket álarcosbálokra, ahelyett, hogy hagyta volna békében festeni! És ha, amint mondod,, akárki felismeri a géniuszt, miért nevették ki az emberek Rembrandt Éjjeli őrjáratát és miért hagyták, hogy koldusként haljon meg? És Watteau, akinek cégtáblákat kellett festenie? És Teniers, akinek saját halála hírét kellett elterjesztenie, hogy néhány frankért eladhassa a képeit? És Chardin, aki elcserélte egy képét mellényért? Miért nem ismerték fel a tehetségüket kortársaik, ha mi annyira

világosan látjuk? És, ha már olyan okosok és éleslátók vagyunk a régi mesterek műveinél, miért vagyunk olyan átkozottul vakok az élő festőknél ? Honnan tudjátok, hogy például Cézanne nem egetverő lángész-e, és nem kerül-e egy napon a Louvre-ba, ahol az isteni Leonardótok van? – Ki az a Cézanne? – kérdezte Vincent. – Senki – nyugtatta meg Gauzi az asztal végéből. – Lautrec csupán szellemeskedni próbál. Rachou leereszkedően fordult Henrihoz. – Lehet, hogy van abban valami, amit mondasz, de elveted a sulykot. Végre is mindenki tisztában van azzal, hogy Cézanne nem tud festeni. Még az impresszionisták is szégyellik magukat miatta. Olyan sarokba szokták aggatni a képeit, ahol senki sem láthatja. – Szemrehányó szeretettel nézett védencére, az elkényeztetett kisfiúra, akit ő formált át vérbeli festőnövendékké. – Merde alors, nem olyan könnyű bejutni a Louvre-ba. Ha azt mondod, Cézanne egy napon bekerül a Louvre-ba, úgy beszélsz, mint egy kisgyermek. Mintha azt állítanád, hogy te is leszel egyszer még a Louvre-ban! A beszélgetés visszakanyarodott Vincent-hoz. Bőséges és egymásnak ellentmondó tanácsokat kapott, hogy hol vegyen hitelre festéket, milyen rögzítőlakkot használjon a szénvázlatokhoz, és hol kaphat egy jó anatómiai kézikönyvet használt állapotban. Az ebéd szenvedélyes és egyetemes nézeteltérések közt ért véget, és dühös vita alakult ki a háromszögű kompozíció, a színegyensúly és a „festői előkelőség” egyenkénti érdemeiről egy megfelelő pályamunka megalkotásánál a Szalon számára. Dőlt belőlük a szó még akkor is, amikor kivonultak Agostina vendéglőjéből és különböző irányba elindultak. – Kissé megzavarja az embert, nem? – szólalt meg Henri, felpillantva Vincent-ra, mialatt felkapaszkodtak a Rue Caulaincourt-on. Társa továbbra is lehorgasztott fejjel ment mellette, hóna alá szorított rajzmappájával. – Azt hittem, ha eljövök Párizsba, alkalmam lesz megtanulni festeni és festő lesz belőlem – mondta végül. – Már nem vagyok benne olyan biztos. Talán mégis igaza volt Théónak: talán már túl öreg vagyok ehhez. Nyoma sem volt már benne a nevetésnek. Olyan riadt volt, idegen és elveszett ezen a montmartre-i utcán, hogy Henri megsajnálta. – Ne veszítsd el a bátorságodat, Vincent. Ugye szabad, hogy így szólítsalak? Ne hagyd magad megzavarni ettől a sok beszédtől a háromszögkompozícióról, meg a színegyensúlyról. Valójában mindez nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik. – És mivel a részvétnek rendszerint a megtévesztés a kifejezőformája, még hozzátette: – Egy-kettőre utolérsz bennünket.

Meg-megállva kapaszkodtak föl a csigalépcsőn és végül elérték a műtermet. Madame Loubet az erkélyen volt, maltertörmeléket sepert egy szemétlapátra és sötéten dünnyögött magában. – Ezek a szerelők, Monsieur! – kiáltott le Henri felé. – Nézze meg, mit csináltak! Ha tudtam volna, hogy mindent feltörnek, dehogy csináltattam volna meg a fürdőkádat. Kurtán megbiccentette a fejét Vincent felé, néhányszor dühösen végighúzta még seprűjét, ezután letotyogott a keskeny lépcsőn, egyik kezében a seprűvel, másikban a vödörrel. – Kérem, Madame, engedje meg, hogy segítsek – ajánlotta fel Vincént, kinyújtva a karját, hogy elvegye tőle a vödröt. Mozdulata olyan önkéntelen és lovagias volt, hogy az asszony elcsodálkozva pislogott rá. Arca mosolyra derült. – Kedves magától, de bírom még. Most pedig szépen beszélgessenek csak maguk ketten és érezzék jól magukat – mondta és kiment. – Most megnyerted Madame Loubet szívét – jegyezte meg Henri, mialatt a fogasra akasztotta kalapját és kabátját. – Meglátod, egy perc múlva itt lesz egy csésze gyógyteával. Idd ki, még ha nem is kívánod és ne mondj ellent. Megpróbáltam. Olyan, mintha egy lokomotivval próbálnál vitába szállni. Most pedig nem mutatnád meg a vázlataidat? Odament egy hosszú asztalhoz és félretolta a petróleumlámpát, hogy helyet csináljon Vincent mappájának. – Nem nézhetném meg előbb a festményeidet? – kérdezte a hollandus, szemügyre véve a befejezetlen Ikaruszt. – Szépen van kidolgozva. Látszik rajta, hogy nagyszerűen tudod az anatómiát. Bárcsak én is tudnám! – Nem egyéb, mint egy csomó latin név, amit be kell vágni. Ha akarod, majd együtt tanulmányozzuk. – Volt valami különösen megejtő ezen a vöröshajú külföldin. – Szeretném, ha teljesen szabadon, akkor jönnél ide, amikor kedved tartja. És ne légy zavarban. Én két évig használtam Rachou műtermét. Vincent odafordult Henri felé, szemei azonban elsiklottak fölötte, mintha valamilyen belső látomásra függesztette volna őket. – Tudod-e mit tennék, ha úgy tudnék festeni, ahogy te? Megfesteném a parasztokat a földeken. Próbálnám megfogni a fáradtságukat, fájó hátukat egy munkanap befejeztével, a mozdulatot, ahogy fölegyenesednek egy-egy barázda végén, hogy ingujjukkal letörüljék arcuk verejtékét. Lefesteném a tanyákat, a fákat, a virágokat, a napot. Sárgát használnék, rengeteg sárgát, nagy sárga packákat. A sárga Isten színe, ő teremtette sárgára a napot! Henrit különösen érintette ez az utolsó megjegyzés. Csodálkozva sandított Vincent felé. Csak nincs egy csöppet meghibbanva?

– Isten szeretheti a sárgát, de Cormon a barnát szereti. – Elmosolyodott. -Jobban tennéd, ha sok Van Dycket és umbrát szereznél be. Majd elviszlek Tanguy apóhoz, nála olcsón kapható. Mi az? – kérdezte, mert Vincent keresztülsietett a szobán és megragadta a kis kánkán-jelenetet. – Ó, az! Azt az Elyben táncoló lányokról festettem. Majd elviszünk oda egyszer, talán még ma este. – Ez gyönyörű! Gyönyörű! Gyönyörű! – kiabált Vincent, egyre fokozódó lelkesedéssel. – Mennyivel jobb, mint a nagy képed! Ezek a lányok élnek. Az ember látja, ahogy táncolnak, hallja a muzsikát, érzi a sokadalmat, szagolja a hely atmoszféráját. Micsoda életöröm! Miért nem fejezed be? – Mert nem volt rá időm. Azonkívül, az apám azt mondta rá, pornografikus szemét. – Be kell fejezned! – kiáltotta parancsoló hangon Vincent. – Majd befejezem valamikor. Ne izgulj annyira. Mindig azt hittem, a hollandusok flegmatikusak, de te, úgy látszik, az a kivétel vagy, aki megerősíted a szabályt. Örülök azért, hogy tetszik. Én is szeretem. Ha tehetném, folyton ilyeneket festenék. – Miért nem teheted? – Mert be akarok jutni a Szalonba, kánkán-táncosnők pedig nem juttatják be az embert. Most pedig gyerünk. Mutasd a vázlataidat. Vincent kelletlenül állította vissza a kis képet a fal mellé, leült az asztalhoz és elkezdte kibontani a rajzmappa zsinórjait. – Kérlek, ne felejtsd el, hogy csak kezdő vagyok – mondta. – Nem voltam még soha egy atelier-ben, nem tanultam soha festem. – Átnyújtott egy szamárfüles, megvonalozott irkalapot. – Ez itt egyike a legkorábbiaknak. Egy Millet-másolat, egy könyvillusztráció után rajzoltam. Egyenként nyújtotta át az asztalon keresztül a vázlatokat. – Ezek itt rotterdami halászok… Ez itt egy öreg takács Nuenenből… Ez meg Sien, egy lány, akit ismertem… Ezek itt brabanti parasztok. Krumplievőknek hívjuk őket. Mire elérkeztek az utolsóhoz, besötétedett a műterem. – Hát ennyi az egész. Mit tartasz róluk? – Félelem remegett a hangjában. – Még mindig azt hiszed, festő lehet belőlem? Henri lassan letette a kezében tartott rajzot. Egy pillanatig tűnődve nézett Vincent-ra, meghökkent ennek a szeplősarcú embernek a szerénységétől, aki most lázas feszültséggel függesztette arcára a tekintetét. – Úgy érted, hogy nem tudod? De hiszen, Vincent, a vázlataid fenségesek! Pompásak! Hogy is kételkedhetsz bennük, vagy önmagadban? – Tényleg úgy gondolod? Igazán azt hiszed? – Vincent hangja megcsuklott az izgalomtól, mintha valamilyen belső rugó hirtelen megpattant volna benne. – Nem csupán udvariasságból mondod? Őszintén azt hiszed, még lehet belőlem művész?

– Lehet? De Vincent, hiszen művész vagy! Vincent arca megrándult az elragadtatástól. – Köszönöm, Henri – dadogta. – Nem tudod, mit jelent ez nekem. Szükségem van arra, hogy halljam, amint mondja valaki. Egy jó darabig csak néztek egymásra az asztalon át, nem tudván, hogyan öntsék szavakba érzéseiket. – Azt hiszem, barátok leszünk – szólalt meg végül Vincent lassú, habozó mosollyal. – Én is azt hiszem – bólintott Henri. – Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy Párizsba jöttél, Vincent. Őszintén mondom. – Tehetetlenül vállat vont szavai elégtelensége miatt és felállt. – Gyerünk a La Nouvelle-be és igyunk egy pohár sört. Az ajtón tapintatosan kopogtattak, Madame Loubet lépett be, egy tálcán két csésze párolgó gyógyteával. Henri intett Vincentnek. – Nem megmondtam? – suttogta.

Még jóval a téli szünet beköszöntése előtt Henrinak feltűnt barátai viselkedése. Megváltoztak. Vitatkoztak ugyan még a művészetről meg a nőkről, szemen köpték egymást, pöfékeltek és elhencegték, hogy mennyire elvetemültek, mennyit kéjelegnek és milyen tökéletes hímek, de a fellengzős külszín alatt megérezte újfajta nyugtalanságukat, jövőjükre vonatkozó, nehezen meghatározható balsejtelmeiket, ami hirtelen kitörő sajnálkozó felkiáltásokban és komor sóhajtásokban nyilatkozott meg. – Emlékeztek még, mit mondott Degas, az a vén bolond, tavaly Agostinánál? – jegyezte meg egyik este Gauzi..- Festőkről beszélt, akik lyukas cipőben járnak és éhenhalnak. Akkor nemigen vettem figyelembe, de most sokat gondolok rá. . . – Én is – sóhajtott fel Anquetin. – Ha elgondolom, hogy megkaphattam volna azt a remek állást a postán! Gauzi habozva szedett elő a zsebéből egy illusztrált, háztartási felszereléseket ismertető katalógust. – Óriási kereseti lehetőségek vannak a katalógus-illusztrálásban – jelentette ki szánalmasan megjátszott bátorsággal. Ujjával rámutatott egy levesestálra. – Nem is hinnétek, mennyit fizetnek egy ilyen csekélységé r t … Azután ott vannak a roletták… Sokan szeretik, ha kép van rajtuk. Egy percig hallgattak mind és ugyanarra gondoltak. Festők akartak lenni. Nos, rövidesen festők lesznek. És azután? Mi az ördögből fogják előteremteni a megélhetésüket? Bohémségük vékony máza alól előbukkant aggodalmuk. Egészséges francia kispolgári ösztönük figyelmeztette őket arra, hogy az élet nem áll örökös tivornyázásból az Elyben, vagy sörözésből a La Nouvelle-ben, hogy

Cormon ostobaságai a Diánáival és Fekvő Vénuszaival talán bejuttatják őket a Szalonba, de nem biztosítják rendszeres étkezésüket. – A Temple-kerületben van valaki – mondta Anquetin erőltetett közömbösséggel –, aki huszonöt frankot ad egy Munllo „Mennybemene-tel”-ért és huszonhetet egy „Krisztus születésé”-ért. Minden mennyiséget átvesz. Rachou bejelentette, hogy beadott egy kérvényt egy másodosztályú múzeumi segédőri állásra. – Ez a legalacsonyabb fokozat – mondta megindító megalázkodással. – De ha megkapta az ember, akkor van mit ennie. Néhány nap múlva Grenier hirtelen megkérdezte Henrit: – Van valami fogalmad a tapétákról? Reggelinél ültek a bisztróban, útban az atelier felé. Odakünn a Rue Fontaine már a korareggeli élénk sürgés-forgástól volt hangos, a tolókocsis árusok kiáltozásától és a szekérfuvarosok kedélyes káromkodásától. Háziasszonyok papucsban, papírtekercsekkel a hajukban a halaskofákkal alkudoztak, vagy egy fej salátát nézegettek olyan ábrázattal, mint Hamlet a koponyát. Ócskaruha-kereskedők kántálták ősi rigmusukat – meg lehetett ismerni őket a három kalapról, amit egymásra rakva hordtak fejükön –, porcelánragasztók csilingeltek apró csöngettyűikkel, köszörűsök hajoltak szikrázó kerekeik fölé, féllábukkal a vízlefolyó csatornában állva. Kóbor kutyák ődöngtek a tömeg között. Időnként feltűnt egy-egy üveges, hátára szíjazott ablaküvegkészletével, reménykedve kémlelt felfelé törött ablakok után és elkurjantotta időtlen kiáltását: „Viiiiiii-trier! Aaaaaablakos!” Henri számára olyan volt mindez, mint egy életre kelt Rembrandt-rézkarc, és éppen meg akarta ezt mondani, de Grenier máris folytatta. – Érdekes dolog a tapéta. Nagy lehetőségeket rejt magában pénzügyileg. És művészileg is. Például, tudnád-e, hogy kell jó tapétát rajzolni? – Nem hinném – vallotta be Henri kiflijét majszolva. – Ez ipar. – Ipar! Merde alors, ez művészet! – Grenier előrehajolt az asztalon át és lehalkította hangját. – Emlékszel arra a fiatal hölgyre, akivel karácsonykor ismerkedtem meg? A neve Lili. Igazi úrilány, nem olyan, mint a montmartre-i lányok, akik mindenkivel lefekszenek. Nagyon szigorúan nevelték. Egyszóval, belémbolondult, az apjának meg tapétagyára van. Megmutatta nekem az öreg az egészet és azt mondta, hogy a művészi képzettségemmel egyszerűen kincset jelentenék számára. Henri a csészéje széle mögül figyelte barátját. Derék, józan Grenier! Ő is tudja tehát, hogy az élet nem áll csupán montmartre-i bolondozásból és táncolásból az Elyben… – Teljesen igazad van – szólalt meg, amint szobatársa befejezte bizalmas közlendőit. – Remek dolog a házasság, mindenki mondja.

Ezen a télen Henri sokat volt együtt Vincent-nal. Megrajzolta az arcképét, amint egy pohár abszint mellett ült;∗ hallgatta önvádaskodásait, politikai tirádáit, és miszticizmustól, alkoholtól, betegségtől és ébredező géniuszától marcangolt lelke viharos kitöréseit. Hozzászokott szenvedélyes megalázkodásaihoz, habozó mosolyához, nyugtalanító nevetéséhez, kirobbanó lelkesedéséhez és komor, töprengő hallgatásaihoz. Végignézte, amint a levitézlett prédikátor az Elyben midinetteket ölelgetett a táncparketten és serdülő mosodai lányoknak próbált ügyetlenül udvarolni, akik összevihogtak idegenszerű kiejtése, félszeg viselkedése és narancssárga szakálla láttán. A La Nouvelle-ben figyelte, hogyan vedelte az abszintot, hadonászott rövidszárú pipájával és teregette ki ködös terveit egy festőkolóniáról. – Fourier falanx-rendszere alapján épülne fel. Vagyonközösségben élnénk. Ha valamelyikünk eladna egy festményt, befizetné a pénzt… Ha egyedül voltak, szakadatlanul vitatkoztak. Bizalmas barátságuk és mély megértésük egymás iránt csak fokozódott a nézeteltérésektől. Vérmérsékletük és neveltetésük különbsége vad összecsapásokhoz vezetett, amelyekből rekedten, villámló szemekkel kerültek ki, de jobb barátokként, mint valaha voltak. – Őrültség a festőkolóniád! – prüszkölt rendszerint Henri. – Elment az eszed, Vincent. Hát nem tudod, hogy festők képtelenek együtt élni? Zárj össze egy szobába két festőt és egy hét alatt a vakarókéseikkel átvágják egymás torkát. Egyik délután Vincent berobogott a műterembe és kijelentette, hogy világosság gyulladt benne: pointillista lesz. – Édes Istenem, pointillista, te! – Henri abbahagyta munkáját az Ikaruszon és ránevetett barátjára. – Múlt héten még impresszionista voltál, nem emlékszel? Mint Renoir és Monet. – Ezúttal a dolog másképpen áll – mondta Vincent, révült pillantással a szemében. – Tegnap este vacsoránál odajött Seurat és csemege közben kifejtette az elméletét. Biztosítalak, ez az egyetlen megoldása minden festői problémának. És milyen egyszerű! Nem kell hozzá egyéb, mint tanulmányozni az optikát, a fény visszaverődésének törvényeit, a túlsúly elvét, a fényhatás tartamát a recehártyán… – … és majdnem egy évig dolgozni egyetlen vásznon, mint Seurat! El tudod képzelni magadat, amint egy álló évig pontokat raksz ugyanarra a vászonra? Éppen te? Még politikáról is vitatkoztak. – Nem értem, hogy egy ilyen mámoros agyú idealista mint te, hogy lehet olyan tárgyilagos a rajzaiban – vágta Henri nemegyszer barátja fejéhez a vita hevében. – Minden szabály szerint édeskés képecskéket kellene festened, mint Millet, az

∗

Ez a p as zt ell m o st az ams zt erdam i Váro s i Mú zeu m ban v an.

ideálod, de hál' Istennek nem azt csinálod. A krumplievőid valódiak. Meglátszik rajtuk, hogy rossz a foguk, nem mosakodnak gyakran, büdösek és mérhetetlenül nyomorúságosak. A parasztok mindig nyomorogtak. A régi időkben még rosszabb volt a dolguk, amikor a királyok ellopták a termésüket… – Hol olvastad ezt a szamárságot? – Ez igaz! – Nem igaz! – De igen, igaz! – Nem, nem igaz! Nom de Dieu, menj el a Louvre-ba és nézd meg a Bruegheleket, Halsokat, Tenierseket, azután mondd meg, éhesnek látszanak-e a parasztjaik! Nézd meg a pocakjukat, a kövér feneküket! És mit csinálnak ezek a te szegény éhező parasztjaid? Táncolnak a fák alatt, tömik magukba az ételt, boroshordókat vernek csapra. És az asszonyaik! Gömbölyűek, mint a töltött galamb, mellük kibuggyan a ruhaderekukból! – Akkor miért kezdték a Forradalmat ? – Nem kezdték. Körömszakadtáig küzdöttek ellene. Az átkozott köztársaságtok éhezteti ki a parasztot, mert kitalálta a katonai sorozást. Egy király sohasem mert volna elszakítani egy embert a földjétől… De mit is vitatkozunk? Gyerünk le a La Nouvelle-be és kártyázzunk egy kicsit. Ma úgy érzem, szerencsém lesz. Röviddel azután, hogy megérkezett Párizsba, Vincent-on kitört krónikus nyugtalansága. Nem bírta ki az atelier-munka taposómalmát. Ehelyett nemegyszer fogta a festőállványát és felállította valamelyik szurtos montmartre-i sikátorban, vagy pedig otthon maradt a fivére lakásán és sáros cipőkről meg sárgahátú könyvekről festett csendéleteket. Néha, anélkül, hogy szólt volna, eltűnt kéthárom napra, hogy azután bőrig ázva, gyűrötten, csapzott lángvörös szakállával ismét beállítson. – Elmentem, hogy fákat lássak – jelentette ki ilyenkor könnyedén. – Nem tudok lélegzeni a városban. Hogy hol aludtam? Fura alak vagy, Henri! Nem emlékszem, hol aludtam. Valamilyen kalyibában a Szajna partján. Az eső? Hát ez mulatságos! Nem tudod, hogy mi hollandusok nevetünk az esőn? Nézz ide, Henri. Nézd meg, mit csináltam, amíg elvoltam… – Szégyenkezve, bocsánatkérően hajolt le ilyenkor és támasztott a falhoz egy vásznat. Valamit, amit három óra alatt vetett oda. Zagyva összevisszaság volt Pissarro, Delacroix és Seurat ecsetvonásaiból és mégis mélyen egyéni kép. Teljesen helytelenül festve, de mégis pompásan. Volt úgy is, hogy váratlanul berobbant a műterembe, lihegve a lépcsőktől, hóna alatt rajzmappájával, fején kerek prémsapkával, amitől olyan volt a külseje, mint egy excentrikus tennessee-i prémvadásznak. – Henri, meg kell, hogy taníts az anatómiára! Egyszerűen tudnom kell anatómiát, hogy jó festő lehessek! Hogy tetszik a kalapom? Kolosaal, n'est-ce pas? Igen praktikus. Télen le kell hajtani a lebenyeket és melegen tartja a füleimet. – Nagyot

húzott a nyakán fityegő kis rumoskulacsból és hosszú, megelégedett sóhajtásba tört ki. – Gyerünk, lássunk munkához! – És kezdetüket vették a leckék. – Ez itt, Vincent a sternocleidomastoideus… Ez meg a latissimus dorsi… Gluteus maximus az az izom, amin ülsz… A koponyacsontozat legjellegzetesebb dudorai: coronoideus, condyloi-deus, mastoideus és zygomaticus… – Vincent ilyenkor csakhamar a falhoz vágta rajzolószenét. – Hiába minden! Soha nem jegyzem meg ezeket a neveket. Túl öreg vagyok hozzá, túl buta. Gyerünk, lenyelünk egy adag stokv ist.

El szoktak menni a Rue Lavalra, a Van Gogh fivérek kis lakásába, és Henri megismerkedett a pirított hagymával készült stokvissel és a holland konyha más ínyencségeivel, továbbá egy sereg ismeretlen és igen bőbeszédű „Független Mű vész”-szel. Théo megpróbálta műveiket eladni az üzletében a Meissonnier metszetek és a barbizoni képek között, de hiába, a világ érzéketlen maradt kihívásukkal szemben és a művészek kirojtosodott ujjú gúnyájukban öklüket rázták és egy alattomos, sötét összeesküvés áldozatainak vallották magukat. Ilyen volt Henri élete festőnövendék korának utolsó telén. Ennyi mutatkozott meg belőle, és mint a látszat általában, ez is megtévesztő volt. Henri valójában két életet élt. Olyan ember volt, akinek titka van. Éspedig: hogyan kell nyélbeütni, hogy az ember megkapjon egy leányt?

A dolog igen egyszerűnek látszott azon a reggelen az atelier-ben. de közelebbről szemlélve egyáltalában nem volt egyszerű. Először is. hová forduljon, hol találjon reá? Az Elyben? A barátai többnyire onnan kerítették elő az övéiket. Úgy látszott, mindig sikerült rábukkanniuk valamilyen ragyogószemű kis varrólányra, vagy kaland- és szereleméhes fiatal mosónőre. Forraltborral traktálták, táncoltak vele és mialatt a parketten forgolódtak, elmondták neki, mennyire elhagyatottak és milyen csodálatos szerelmes éjszakát tölthetnének együtt. Előbb-utóbb – gyakran már a legelső estén – magukkal vitték a szobájukba és egy vagy két hétig eltartott az ügy. De ehhez táncolni kellett tudni. Így – ez nem jöhetett számításba. Az utca? Hogyne, néha remek alkalmak kínálkoztak az utcán. – Valamennyien hajlandók – jelentette ki Rachou, a hirtelen rajtaütés elismert bajnoka. – Ha eleget próbáljátok, biztos, hogy sikerül. Ez matematikai törvény… – Néhány látványosságszámba menő gyors hódításról számolhatott be a Place Pigalle és a Place Clichy közötti rövid útvonalon. Ehhez azonban előbb nagy lépésekkel utol kellett érni a lányt. Hogyan érje utol, aki alig vonszolja magát és minden pár lépés után meg kell állnia, hogy pihentesse a lábait? Mit mondhatna neki a lány, ha lenéz reá és látja, amint lihegve támaszkodik gumivégű botjára? Így az utca sem jöhetett számításba. Akkor meg mi maradt? Az örömház? A Szürke Papagáj a Rue Steinkerquen, ahová barátaival azon a napon ment el, amikor Bonnat feloszlatta az atelier-ját. Az

elnyűtt szőnyegekkel borított keskeny lépcsősor, ami fölvezetett a szalonba, a Kleopátrát ábrázoló olajnyomat a falon, a vörös plüsskerevetek, az olcsó parfüm és csupasz testek átható szaga. A vékony ingük vagy hosszú rojtos sáljuk alatt mezítelen lányok. Hideg kezükkel, festett ajkukkal, amely mint lángvörös sebhely izzott az arcukon. Hányinger környékezte, ha arra gondolt, hogy megcsókolja ezeket a lányokat, nemhogy még szeretkezzen velük. Bűzlöttek, nyilvános illemhelyre emlékeztettek. Nem – bármit inkább, mint ezt. Bármit. . . Hát akkor? Akkor tovább kell ábrándoznia Julie-ről, képzeletben levetkőztetnie minden lányt, ezután is átjárhatja a forróság és a foga vacoghat, valahányszor egy midinett elmegy mellette az utcán. Hánykolódhat az ágyában, nyöghet álmában és fáradtan, nyűgösen ébredhet, veszekedésre készen, csak hogy lecsillapítsa az idegeit. De tovább kell élnie, úgy, ahogy lehet. Az atelier-ben tovább veszkődhet egyik Vénusszal vagy Alvó Múzsával a másik után és meg kell őriznie hidegvérét, ha Cormon a bájról, meg a festői kifinomultságról fecseg. Dolgozhat az Ikaruszon, sörözhet a Nouvelle-ben és ihatja az Elyben a forralt bort. Így élheti le egyik napját a másik után, titkát rejtegetve, mintha valami szégyenletes betegség volna. És mivel nincs, akiben megbízhatna, hallgatnia kell. Lehet, hogy majd elmúlik ez is, ez az újfajta kín, a test lüktető éhsége. Talán egyszer – valahogyan – kiegyenlítődnek a dolgok. Márciusban Lucas kijelentette, hogy tünedezőben van Julie-höz húzó ösztönös vonzalma és kezd elege lenni a lányból. – Kedves teremtés, szó se róla, és eleinte, amikor folyton visszautasított és pofonvágott, nagyon mulatságos volt. Meg kellett küzdenem érte és a harc minden percét kiélveztem. De a fene egye meg, vége a harcnak és be kellene látnia, hogy itt az ideje a búcsúzásnak. Végre is az ember a poklokat is megmozgatja, hogy eljusson az Északi-sarkra, de ez még nem jelenti azt, hogy ott is akar maradni egész életében, nem igaz? Barátai együttérzésétől felbuzdulva a jogos felháborodás hangján számolt be arról, hogy Julie nem viselkedik tisztességesen, oktalan dolgokat művel és valósággal üldözi őt szemrehányásaival és túláradó szerelmével. – Eszetekbe nem jutna, ha látnátok, ahogyan beleveti magát, hogy három hónappal ezelőtt még szűz volt! Majd meghal, hogy ledobhassa a ruháit és bezuhanjon az ágyba… Mindez azt bizonyította, fűzte hozzá Rachou, hogyha már egyszer egy nőnek felajzották az érzékeit, akkor olyan mint a macska, ha eljött az ideje, kibújik belőle a vadállat. Mennyire gyakori, hogy a szende, átszellemült kis szőkék a legnagyobb meglepetéseket tartogatják, és a Kleopátra szemű démonokról kiderül, hogy ha egyszer a takaró alatt vannak, semmi egyebek, mint fáradt, sötéthajú nők. A hír, hogy Julie kiesett szeretője kegyeiből, és hogy mennyire fellobbant érzékisége, sajátságos módon csak fokozta vonzóerejét és kívánatosságát és ha

lehet, még élőbbé varázsolta Henri számára. Mámorító, elérhetetlen ködkép volt, most húsból és vérből való nő lett belőle, oktalan, testi vágyaktól hajszolt, szeretetre éhes, akárcsak jó maga. Ezerféle lehetetlen és izgató ábránd öltött alakot képzeletében. Megpróbálta kinevetni a fantáziaképeket, de hogy lehet letagadni valamit, amit lát, hall és meg tud érinteni az ember? Mert hiszen láthatta fülének rózsaszín tekervényeit, orrlikai hajlását, hallhatta suttogását, ujjai alatt érezhette melle pihegését, könnyei nedvét, selymes szőke haját. Három dimenziójú káprázatta vált, valóságosabbá, mint Madame Loubet, Cormon, vagy a barátai. Furcsa, hogy valami, ami annyira lemérhetetlen, mint a gondolat, olyan valóságos fájdalmat tudjon okozni, mint az eleven húsba belefúródó tű. De íme, itt volt, és jobban kínozta, mint valaha a rohamok. Égető, sötét dührohamok sepertek végig rajta, mint egy kemence perzselő lehelete. Őrjöngeni szeretett volna, öklével verni a falat, végigmérni a szobát hosszú, haragos léptekkel. Igen, ez segíthetett volna, ha ki tudta volna járni, kiszaladni magából a feszültségét. De nem lehetett, lépni is alig tudott, így ott maradt összegörnyedve, kis festőszékén ülve, lerakta a palettáját, levette csíptetőjét, kezébe temette szemét, hogy azután tenyere kelyhében megpillantsa Julie-t meztelenül és ingerlően, összetekerődve, mint egy elefántcsontbőrű kis kígyót. Máskor meg bebeszélte magának, hogy ha elengedi magát és kedvére fetreng gondolatai posványában, talán elbágyad és megszabadul rögeszméjétől, ettől a sóvárgó vágytól, vagy bármi volt is, ami megtébolyította. Megtette. Képzeletében leszakította a lányról ruháit, letépte hátáról az ingét, az ágyára taszította és rávetette magát, mint a szomjanhaló a pocsolyára; összemorzsolta az ajkait, szívta a száját, lázas kezekkel simogatta, elragadtatta vad kegyetlenségével, amíg eszméletét vesztette és meleg, szétmarcangolt holttestként terült el az ágyán. Néha ez segített; gyakrabban nem. Egy este, amikor már nem bírta tovább, kocsiba ült és elhajtatott a Place Clichyre a Brasserie Moncey-ba. Jóllehet a Place Clichy is a Butte-höz tartozott, semmi nem volt benne a Montmartre atmoszférájából. Festők ritkán vetődtek arra. Elénk kereskedelmi útvonal volt, tele üzletekkel és kávéházakkal, közepén Moncey generális szobra díszelgett, mint egy óriási sakkfigura. Abban a pillanatban, amint Henri belépett a Brasserie Moncey ajtaján, tudta, hogy jó helyen jár. Vakító fényben úszó, zajos kávéház volt, ahol futóvendégeket szolgáltak ki. Egyetlen ismerős arcot nem látott. De nőket… nőket mindenfelé! Melyik lesz az vajon? Ott az a zöldköpenyeges szőke, vagy az a jóhúsban levő barna, aki majd megpukkad a fűzőjében? Nem számít, egyáltalán nem számít…

Rendelt egy benedictine-t és játszadozott a törékeny, talpas pohárkával, mialatt megfigyelte a nők mesterkedéseit. Rég bevált szokás szerint ment végbe a dolog. Bejött egy férfi, leült, italt rendelt. Egy kis lotyó nyomban finomkodva hozzálépett és megkérdezte, hány óra. Ha a kiszemelt morgott csupán és rámutatott a nagy faliórára, a tárgyalásnak hirtelen végeszakadt. A lány vállvonogatva visszatért asztalához. Ha azonban a pasas előhúzta az óráját, a füléhez tartotta és mosolyogva közölte, hogy háromnegyed tíz, akkor a lány leült melléje és élénken elkezdett csacsogni az órákról, hogy mennyire megbízhatatlan jószágok, és hogy egyszer lekésett egy vonatot – vagy sorsdöntő találkozót – egy pontatlan óra miatt. Mindez arra volt jó, hogy barátságos légkört teremtsen és alkalmat adjon a férfinak, hogy felmérje a nő bájait, beszívja nehéz parfőmillatát és megérezze odanyomakodó lábszárait. Ezen a ponton két dolog történhetett. Vagy kijelentette a férfi nagy hirtelen, hogy várja a feleségét vagy egy barátját, és Mademoiselle legyen szíves, ne zaklassa tovább. Vagy megkínálta itallal. Ha a második eset következett be, ez azt jelentette, hogy vége a bevezetésnek és kezdetét veheti a tárgyalás. A lány ilyenkor odabújt a férfihez, hosszú körmű ujjaival szórakozottan végigsimogatta azokat a tájékokat, melyekről tapasztalatból tudta, hogy a legjobban reagálnak, fülébe súgta, mennyire szakavatott szerető, mindig is az volt az elve, hogy teljes kielégítést nyújtson, és egy ennyire vonzó, férfias külsejű úrral szemben alig tudja magát türtőztetni, hogy ne kövesse el a legmeggondolatlanabb ostobaságokat. Mint végső csábítást, megemlítette, milyen közel van a hotel, mennyire tiszta, meghitt a kis szoba, ruganyosak a matracok és milyen diszkréten bonyolítható le az egész kis kaland. Ezután gyors csatározás következett a feltételekről. Mindenki tudja, mondta a lány, hogy húsz frank az ára, mindig is ennyi volt. Soha, de soha rá nem nézett egy férfira kevesebbért. De ő érte – mert olyan csinos és van valami a szemében, aminek nem tud ellenállni –, ő érte igen, megteszi tizenötért. A férfi erre rendszerint gorombán és félreérthetetlenül felhorkant. Minek tartja őt a lány? Turistának? Amerikainak? Öt frank, ez az utolsó szava. Öt frankért bármelyik lányt megkaphatja, amelyiket akarja. Persze, megkaphatja, tiltakozott a lotyó, de milyen lányt? Öreg, ráncosnyakú, girhesmellű némbereket, akik nem válogatnak. Ő azonban kívül-belül ragyogóan egészséges. De hát, mivel már beléje bolondult, és minden áron akarja, megteszi neki tíz frankért. De egy mukkot ne szóljon róla senkinek, mert elvesztené a jó hírét. Vita közben a lány kezei is megtették ilyenkor a magukét, előlegképpen, a férfinek viszont kezdett csökkenni alkudozóképessége. Rendben van, elmegy nyolc frankig. Szemrehányó pillantást kap erre a lánytól. Ő is olyan, mint minden jóképű férfi: zsugori. De, ha már a fejébe vette, most már enged a szeszélyének, jó, legyen

nyolc frank és két frank borravaló. A harcnak ezzel vége volt. Felhajtották a poharukat, felálltak és együtt elhagyták a kávéházat. Húsz perc múlva rendszerint visszajött a lány, frissen púderezve, rúzsosan – és egyedül. Henrit annyira lenyűgözte több ilyen jelenet, amit végignézett, hogy megdöbbenve vette észre: majdnem egy órája ül itt a kávéházban és egyetlen lány sem jött oda hozzá, hogy megkérdezze, hány óra. Haraggal vegyes meglepetést érzett. Mi lelte ezeket a lányokat? Hát nem látják, hogy egyedül van? Azt hiszik talán, hogy túl fiatal, vagy nincs pénze? Révedező tekintete megállapodott egy gesztenyebarna hajú lányon, aki állát kezére támasztva elgondolkozva szívta a cigarettáját egy közeli asztalnál. Csillogó szeme és kemény szája volt, virágos kalapja alatt fényes szalagcsokrot hordott. Henri olyan állhatatosan nézte, hogy végül feléje fordította a fejét. Henri elpirult, félénken rámosolygott, mialatt ajka néma meghívást rebegett. A lány nem kelt fel, de fürkészve ránézett cigarettája füstjén keresztül. Henri érezte, amint tapogató tekintete végigkúszott az arcán, lesiklott rövid, gumivégű botjára és egy pillanatra megállapodott néhány hüvelyknyire a padló felett lógó lábain. Azután, ugyanazzal a közömbös lassúsággal tovább szívta cigarettáját és elfordította a fejét. Henri elképedt. Néhány pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy hitetlenkedve rámeredt a lányra és a pohárka remegett az ujjai között. Hogyan, hiszen visszautasította őt! Egy tízfrankos ringyó visszautasította! Nem akarja, hogy lássák, amint kisétál egy bicegő, levegő után kapkodó nyomorékkal. . . Lélegzete lökésszerűen visszatért. Szíve erősen vert, agyában kavarogtak a gondolatok. Nem kellett ezeknek a ringyóknak, egyiknek sem. Azért nem jöttek oda hozzá, megkérdezni az órát. Talán soha nem fog egy lánynak sem kelleni, talán mind el fogja fordítani a fejét… Megragadta a botját, lecsúszott székéről és italát érintetlenül otthagyva, kisietett a kávéházból.

A rákövetkező napokban Henrinak sikerült elhessegetnie az igazságot és az önfenntartás ösztönével félrevezetnie magát, hogy bizonytalan lelkiegyensúlyát visszanyerje. Az a lány nem akarta őt visszautasítani… Akárki láthatta, el volt merülve gondolataiban, várt valakire… És a többiek? Túlságosan el voltak foglalva, azok pedig akik nem, nos, azok nem vették észre, ennyi az egész. Túl sokan voltak ott, túl nagy volt a lárma… Úgy tett, mintha elhitte volna és megpróbálta kiverni a fejéből az egész kávéházi epizódot. Sőt, megpróbálta az egész nőügyet kiverni a fejéből és ez bizonyos mértékig sikerült is neki.

Szenvedélyesen belevetette magát a munkába. Vénuszai és Lédái az atelier-ben az aprólékos „lenyaltság” csodáivá fejlődtek, és Cormon el volt ragadtatva tőlük. – Kitűnő, Lautrec, igazán kitűnő. Ha nincs is természetes tehetsége és festői rátermettsége, azért bebizonyította, hogy mindent lehet pótolni kemény munkával. – A műtermében ernyedetlenül dolgozott az Ikaruszon, közben Madame Loubet-val csevegett, nehogy csend álljon be és gondolatai veszélyes mederbe sodródjanak. A La Nouvelle-ben szokatlan bőbeszédűségével lepte meg a barátait, számtalan pohár sört rendelt, hogy felderítse őket és vitákat provokált a művészetről. Ha a nőkre terelődött a szó, igyekezett nem odafigyelni. Az éjszakák voltak a legrosszabbak. Az alvás védtelenségében gyötrő álmok kínozták. Hozzászokott, hogy addig olvasson az ágyban, amíg kimerülten el nem bóbiskolt, takaróján a nyitott könyvvel, égő lámpa mellett. Így telt a tavasz, és egyik reggel arra ébredt, hogy fecskék csicseregnek az ablaka alatt. Kimászott az ágyból, botja után nyúlt és az ablakhoz ment. Ott állt mezítláb, hosszú gyapjúhálóingében, mint egy nevetséges, szakállas angyal. Mosolyogva figyelte a madarakat, amint játékosan versengtek, elsuhantak, tovaröppentek, mint szárnyas lövedékek és betöltötték az udvart éles csivitelésükkel. Milyen gyönyörű nap! – Tökéletes idő kirándulásra. Suttogta a szavakat és mielőtt meggátolhatta volna, már felködlött lelkében a gyengéd és kegyetlen káprázat. Folyópart… A Szajna, vagy a Marne, vagy egy másik, névtelen, lustán hömpölygő folyó… Julie mellette fekszik, elterülve a fűben, úgy tesz, mintha aludna… A lombokon átszűrődik a délutáni napsugár, vibráló kis fénykarikákkal szórja be a leány arcát, és ő lopva csókolgatja a fénypettyeket… A játékos csóklopásból csókolódzás lesz, összeölelkeznek, egymásbaolvadnak… Julie aranyhaja szétbomlik, mintha folyékony napsugár tócsába gyűlne a földön. . . karjait széttárja, tenyérrel fölfelé, a gyönyör keresztjére feszítve… Extázis a fák alatt… Később, sokkal később Julie felül, sebtében lesimítja szoknyáját, bekapcsolja blúzát, kiszedegeti hajából a fűszálakat, mímeli, mintha szégyenkeznék viselkedésük miatt. Ő pedig mosolyogva hárítja a tavaszra, megmagyarázza, hogy erre való a kirándulás, nem csupán arra, hogy megegyék a hangyát is a vajaskenyerükkel… Erőlködve kitépte magát a csábos képzeletvilágból, elfordult az ablaktól és a mosdóhoz bicegett. – Ébredj, Grenier! Ideje felkelni! „A sziklához láncolt Andromeda” volt a heti feladat, aznap azon dolgozott. Cormon elmondta nekik a mesebeli hercegleányról szóló régi legendát, akit királyi szülei feláldoztak egy félelmetes tengeri kígyó kényének, népük partvidéke állandó veszedelmének. – Képzeljék el, ha képesek rá, ennek a gyönyörű fiatal leánynak a félelmét, amint a viharos éjjelen ott áll mezítelenül, védtelenül a sziklához láncolva

és megpillantja a feléje úszó szörnyeteget! Ez, barátaim, az a helyzet, a drámai szépség röpke pillanata, amit igyekezniük kell lerögzítem. Hogy ez sikerüljön, fel kell vonniuk a leány szemöldökét, felfelé fordítani a szemeit, szétnyitni az ajkait, mintha halk kiáltást hallatna éppen. Ne feledkezzenek azonban meg arról, hogy Andromeda még ebben a szörnyű helyzetben is elbűvölő, művésziesen csábító kell, hogy maradjon… Henri sóhajtva pillantott az emelvényen álló grosse Máriára. Hogy a fenébe lehet ezt elbűvölővé, művésziesen csábítóvá varázsolni? Rá kell csak nézni petyhüdt, durva arcvonásaira, hóna alatt a vastag szőrpamacsokra, húsos combjaira! Ó, hiszen rendben van – még néhány hét csupán és nem lesz több Andromeda, vége a „lenyalás”-nak. Aznap délután Henri befejezte „Ikarusz szárnypróbálgatásá”-t. Madame Loubet könnyes szemekkel nézte, amint a hatalmas vászon jobb sarkába odakanyarította a nevét. – Csodaszép, Monsieur Toulouse! Pontosan olyan, mint egy fénykép! Jó volt egy ilyen kedves lakó a házban. Mindig milyen udvarias és barátságos volt hozzá, tele gyengéd figyelemmel. Most ennek is vége. Jövő héten már nem lesz itt. Egyik elegáns kerületben bérel majd műtermet, nem itt, ezen az undorító Montmartre-on, amely tele van csiricsári, szedett-vedett népséggel. Egyedül fogja magát érezni ebben a nagy házban nélküle. Nem hallja majd tétovázó lépteit, amint elcsoszog a portásfülke előtt, nem vigyázhat majd reá, nem hoz többé neki párolgó csésze gyógy teát… – Pontosan olyan, mintha el akarna repülni a vászonról – folytatta, visszanyelve könnyeit. Henri letette palettáját és mosolyogva fordult hozzá. – Örülök, hogy tetszik, Madame Loubet. Megmondom, mit csinálok. Ha vége a kiállításnak a Szalonban, ideszállíttatom magához és felakaszthatja a fülkéjében. Igen, igen, ehhez ragaszkodom. Látta, hogy az asszony mindjárt sírvafakad, és megfogta a kezét. – Csekély kis emlékül mindazért, amit értem tett és az együtt töltött kellemes órákért. Sokat nevettünk a télen, ugye, Madame Loubet? Gondolt arra is, hogy megkérdezze, nem jönne-e el hozzá házvezetőnőnek jövő télen. De ennek még nem érkezett el az ideje. Előbb el kell, hogy fogadják a Szalonban… – Most pedig el kell mennem Tanguy apóhoz – tette hozzá gyorsan –, és megrendelnem a keretet. Gondolja, hogy vegyem fel a felöltőmet? Kellemes meleg van kint. Madame Loubet abban a pillanatban megint a régi volt.

– Persze, hogy vegye fel a kabátját, Monsieur Toulouse. Tudja, hogy nem megbízható ez a párizsi időjárás. Egyik percben meleg van, a másikban halálra fázik… Fülében csengett még Madame Loubet intő szava, amikor lefelé indult a Rue Caulaincourt-on. Melegen sütött a nap, a halványkék égbolton nem volt felhő. Lábai nem fájtak – hála Istennek! – és elkészült az Ikarusz-szal. Szabad volt és boldog, lelke túláradt a felgyülemlett érzésektől. Jó, öreg Montmartre! Jó, öreg, rosszszagú Rue Caulaincourt! Sajnálkozva fogja itthagyni ezeket az ócska házakat, a szurtos falakat, az elnyűtt kövezetet, a barátságos lakókat. Még a bűzét is nélkülözni fogja… különleges, összetett szag volt ez, sokféle illat vegyüléke, egyik sem kellemes; sülő zsír, homályos lépcsőházakban zavartalanul rothadó szemét szaga, a szegénység áporodott illata – valódi, romantikamentes, évszázados szegénységé. Meg-megállt, hogy pihentesse lábait, majd folytatta a sétát, visszaintegetett a mosónőknek, akik ablakukból kihajolva barátságosan köszöntötték, amint elment mellettük. Nem ismerte őket, de válaszul megemelte a kalapját és mindenki el volt ragadtatva udvarias viselkedésétől. – Igazi monsieur, még ha törpe is – sóhajtották, mialatt visszafordultak teknőjükhöz. A házi mosás volt a Montmartre egyetlen ipara, ezt is csak azért tűrték meg, mert megélhetést biztosított azoknak a nőknek, akik túl csúnyák és túl öregek voltak, vagy még túl fiatalok ahhoz, hogy könnyebb és kellemesebb módon gondoskodjanak magukról. Minden montmartre-i nő erre született, némelyik soha nem hagyta abba, a legtöbbje ebbe halt bele. Mint lógó copfos, hétéves kölykök kezdték el azzal, hogy házhoz vitték a kimosott ruhát. Tizennégyéves korukban előléptek a teknő mellé. Tíz óra mosás – két frankért. Sikálták, dörgölték, facsarták, sulykolták a ruhát, tűrték, hogy kezüket kimarja a lúg, görnyedeztek a gőzölgő mosóteknő fölött, lábuk meg ázott a szappanos, mocskos lében. Egy szép napon azután megszöktek a teknő mellől, megesküdtek, hogy soha nem térnek vissza. Remek dolog volt szajháskodni, könnyű munka a mosóteknő után. De nem tartott örökké. Eljött a nap, amikor még a legalja bordélyház sem fogadta be őket. Mit lehetett tenni? Valahogy élni kellett. Egy teknő elfér még a legszűkebb padlásszobában, vagy a legszutykosabb pincelyukban is, és így visszatértek a fullasztó gőzhöz, a lúghoz, a fájó hátakhoz, a sulykolófához, amíg csak bele nem pusztultak.∗ A Boulevard Clichy sarkán Henri intett egy arra haladó bérkocsinak. – Rue Clauzel – kiáltotta a kocsisnak. ∗

L au t rec egy ik legnagy o bb

m űv e

fiat al

m o nt m art rc-i

v ágy ak o zv a bámu l k i az ablak o n. ( Co llecno n Daru , Paa r i s . )

m os ó nőt

ábrázo l,

am int

Tanguy apó kékre festett boltja lépcsőjén éppen a pipáját szívta és a napon sütkérezett, amikor megállt a kocsi. Henri láttára talpraugrott, széles mozdulattal üdvözölte és érdeklődött drága egészsége iránt. – Úgy, keretet akar a Szalonba küldendő képéhez – mondta homlokát ráncolva néhány perc múlva, amikor Henri végre szóhoz jutott és elő tudta adni jövetelének célját. – Megcsinálom, előbb azonban tisztáznom kell az álláspontomat… Ez nálam elvi kérdés és ha az elveimről van szó, kemény vagyok, mint a kőszikla, nem tágítok egy arasznyit sem. Mint anarchista, figyelmeztetnem kell, hogy nem helyeslem a Szalont, sem semmifajta kapitalista és burzsoá művészeti megnyilvánulást. Nézetem szerint minden akadémikust főbe kellene lőni. – Ezzel lebukott a pult alá és kezében négy poros keretmintával került elő ismét. – Voilá! Válasszon. Henri kiválasztotta az egyiket. Tanguy pedig felírta egy darab papirosra a keret méreteit. Azután drámai mozdulattal ujját ajkára szorította, lábujjhegyen a sarokba tipegett és előhúzott egy mappából egy japán nyomatot. – Valami egészen különlegeset mutatok! – suttogta és úgy tartotta a nyomatot, mintha a Szent Fátyol lett volna. – Ez Utamaro, Monsieur, egy Utamaro hármaskép. A kép három gésát ábrázolt a tengerparton. Egyik a haját fésülte, a másik a homokban térdelt és kagylókat keresett, a harmadik a csillogó hullámokon merengett nemlátó szemekkel. Rendkívül könnyed, finom munka volt, rajzos suttogás, vonalak zenéje. – Gyönyörű – mondta Henri. Leült egy székre és elvette a nyomatot Tanguy-tól, hogy alaposabban tanulmányozza. – Mennyit kér érte? – érdeklődött egy idő múlva. Tanguy megsértődött. – Nem eladó. Éppen csak meg akartam mutatni. Annyira megszerettem, mintha a saját lányaim volnának. – De nem a lányai. Egy évszázada már nem élnek. No, gyerünk, legyen olyan jó, mondja meg szépen, mit kér érte? – Már megmondtam, úgy szeretem ezeket a lányokat, mintha az apjuk volnék. Csak nem akarná, hogy eladjam a saját lányaimat, Monsieur Toulouse? – De hiszen nem a lányai, Tanguy. Magának nincsenek lányai. – Nem tehetem! – Tanguy tragikusan széttárta karjait. – Kérjen bármit, de… Fáradt hang szólalt meg mögöttük. – Tizenkét frank és tizennégy, ha rámázva akarja. Tanguy szélsebesen megfordult, mialatt felesége, kezében egy csomó festéktubussal, előcsoszogott a hátsó szobából. – Chérie! Hogy tehettél ilyent? Egy Utamarót, egy Utamaro hármasképet !

Az asszony rá sem hederített, a pulthoz lépett és nyugodtan elkezdte a tubusokat egy régi újságba csomagolni. – Ne törődjön vele, Monsieur Toulouse. Soha nem akar semmit sem eladni. Múlt héten bejött valaki és egy Cézanne után érdeklődött, képzelje, ez volt az első, aki valaha is kérdezte, és Tanguy tízezer frankot kért! Istennek hála, itt voltam és eladtam neki a képet huszonötért. Gondolja el, három kis alma volt rajta mindössze. – A nőknek semmi érzékük nincs a művészethez – prüszkölt Tanguy, rövid karjával hadonászva. – Minden, amire egyáltalán gondolnak, a pénz, a pénz, a pénz! Egy darabig veszekedtek, a férj és a feleség, vadul, mint akik úgyis biztosak egymás szeretetében. Végül megcsókolták egymást és kibékültek. – Most meg elmész, elviszed ezeket a festékeket Monsieur Degas-nak. Azután ott ne maradj egész nap a konyhában Zoéval fecsegni, megmondani neki, hogy milyen remekül főz, és mennyire szeretnéd elvenni feleségül ! Tanguy fogta kerek szalmakalapját és kikísérte Henrit a kocsihoz. – Köztünk maradjon, a nők alacsonyrendű lények, nem becsülik meg a finomabb dolgokat – mondta, amikor már hallótávolságon kívül voltak. Henri elbúcsúzott tőle és a kocsishoz fordult. – La Nouvelle Athénes – nem kell sietnie. Hátradőlt az ülésen és fölfelé bámult. A háztetők között rózsaszínben játszott a darabka égbolt. Napnyugta órája volt, ami észrevétlenül múlik el a városokban és olyan szép és ünnepélyes falun. Emlékezete visszakalandozott az Albi kastély régmúlt naplementéihez. Egy villanásban látta a platánok ágaival beárnyékolt pázsitot, Dunt, a vizslát, amint a kerti asztal alatt elaludt, anyját varrása fölé hajolva és a lábainál saját magát, vázlatkönyvével a kezében. – Mama kérem, ne mozduljon. Le szeretném rajzolni. – Milyen régen volt ez! A Nouvelle-ben a fiúk a Szalon-tárlatra készülő képeikről beszélgettek. – Én egy „Őskeresztény”-t küldök be – mondta Rachou. – Vallásos témával nem lehet hiba. Sör mellett megtárgyalták a nőket és a különböző festői témákat, de nyugtalan gondolataik a jövőben kalandoztak. – Ha újra kezdhetném, gyógyszerész lennék – mondta Gauzi. – Valahányszor megbetegedne valaki, gazdagabb lennék. – Fogorvos, az aztán a pálya! – mélázott füstfelhője mögött Anquetin. – Minden száj egy aranybánya! Öntudatlanul is bűnbakot kerestek és a fiatalság igazságtalanságával mind Cormonra haragudtak, aki erre a nem kifizetődő pályára csábította őket.

– Az a pokolfajzat megmondhatta volna nekünk, hogy a festésből nem lehet megélni – jegyezte meg Grenier, mialatt kiverte pipáját az asztal szélén –, ahelyett, hogy az átkozott Vénuszairól meg Andromédáiról fecsegett. – Andromeda! – illegette magát Gauzi, a professzor fuvolázó hangját utánozva. – Barátaim, micsoda drámai téma! Képzeljék el a rémületet ennek a szegény lánynak a szemében, amikor megpillantja a feléje úszó tengeri kígyót! – Akit pedig elrabol egy tengeri kígyó, az, hadd mondjam meg, alaposan el lesz rabolva – vihogott Rachou régi féktelenségének halvány árnyékával a hangjában. Agostinánál megvacsoráztak, utána elmentek együtt az Elybe. Henri számára úgy telt az este, mint a megszámlálhatatlan többi. Itta a forralt borát, nézte, amint barátai ugrabugráltak a táncparketten, integetett nekik, ahányszor elfogta tekintetüket és kis vázlatokat rajzolgatott. Tíz óra elmúlt, amikor elviharzott előtte egy lány egy trikós fiatal suhanc karján. A homályos helyiségben alig tudta kivenni arcvonásait, de kitalálta, hogy fiatal. Fiatal és nagyon szerelmes abba a beképzelt, hülye csirkefogóba… Hirtelen, ok nélkül, összeomlott gondosan összetákolt lelki egyensúlya. Lángra lobbantak érzékei, egész lénye lázongott a sors igazságtalansága ellen. Mit vétett, miért nem táncolhat ő is úgy mint a barátai? Miért nem ölelhet egy lányt, miért nem szerethetik őt, aki olyan kétségbeesetten vágyik a szerelemre? Milyen bűnt követett el, miért büntették? Miért? Tenyere nedves volt, fogait összeszorította dühében, teste görcsösen megrándult a kibírhatatlan vágytól és haragtól. Egy lány kell neki – bármilyen lány. Most, azonnal… Anélkül, hogy megvárta volna a tánc végét, kisietett és beszállt egy kocsiba. – Brasserie Moncey! Miért éppen oda? Nem tudta volna megmondani. Ez volt az első név, ami eszébe jutott. A kávéház ugyanolyan volt, mint az előző alkalommal. Vakító fényárban úszott, sürgő-forgó és csoportokban álldogáló pincérek, karjukon szalvétával, mogorva pásztorokként figyelték asztalaikat. Utcalányok mászkáltak kiszemelt áldozataikhoz, hogy megkérdezzék, hány óra. Henri rendelt egy pohár abszintet, kockacukrot dobott bele, egy kevés vizet töltött hozzá és fölhajtotta. Az italnak nem volt ideje feloldódni, vastag és olajos volt az íze. Igen, most megkap egy ilyen lányt. Ezúttal lesz rá bátorsága és világosan megmondja, mit akar. – Még egy pohár abszintet! – kiáltott, egy pillanattal később, egy arra menő pincérnek. Most már hintázott alatta az ülés, úszott előtte a márványasztalka. Az embereknek a helyiségben remegett az arca, a gázlángok bolyhos, sárga pamutgombolyagoknak látszottak tejüvegburájuk alatt. Henri rendkívül könnyűnek és szabadnak érezte magát. Nyomorék – ki az, aki nyomorék? Hiszen át

tudná ugrani ezt az asztalt! Repülni tudna, mint Ikarusz! És erős! Ha bárki elejt egy rossz szót, vagy félrehúzza a száját, megmutatja neki! Egy lökés, egyetlen kis lökés, ennyi az egész… Egészségtől duzzadó fiatal utcalány ült le a szomszéd asztalhoz. Ragyogó piros szája és züllött babaarca volt. Keresztbe rakta lábait, cigarettára gyújtott és nagy, fekete bőrtáskájából egy levelet húzott elő. Henri figyelte, ahogyan olvasott, ajkaival megformálva minden szót, arcát félig eltakarta a füst. Ez volt az… Megkíméli minden zavartól, odakint fog vele találkozni, együtt hajtatnak el majd a lakására… Henri feléje hajolt. – Mademoiselle – suttogta –, megkínálhatom egy pohárka itallal? A lány felvonta a szemöldökét. – Nem látja, hogy el vagyok foglalva? Ha olyan volna az arcom, mint a magáé, meg azok a csutak lábai, hát elbújnék. – Ezzel visszafordult a leveléhez. Szavai úgy járták át Henrit, mint a villámütés. Egy pillanatig azt hitte, belehal. Behunyta szemét. Szóval igaz… még egy szajhának sem kell. Egyedül lesz – mindig. Mostanig csupán annyit jelentett nyomoréksága, hogy fájt a lába, elakadt a lélegzete, járás közben meg-megállt, és gumivégű botot használt. Most pedig azt is jelenti majd, hogy soha senki sem fogja szeretni, nem mehet soha kirándulásra egy lánnyal, soha nem fog szerelmes csókot kapni… Nem, a hétszentségit, majd megmutatja, megkaphat-e egy lányt, vagy sem! Megmutatja, nem vásárolhatja-e meg, amit bárki megvehet Párizsban tíz, öt vagy három frankért. Elmegy a bordélyba, igen, a bordélyba. .. Fölpillantott. A lány átült egy másik asztalhoz. Henri a botja után nyúlt és kiment a kávéházból. – Szürke Papagáj, Rue Steinkerque – szólt a kocsishoz. – Siessen! Amikor ezen az éjszakán visszatért szobájába, leroskadt az ablaknál álló kis székére és térdére kulcsolt kezekkel mozdulatlanul ült a sötétben, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy levetkőzzék vagy meggyújtsa hálószekrényén a lámpát. Nem, nem ment el a bordélyházba. Csak az ajtajáig… majdnem becsengetett… Akkor elhagyta a bátorsága. A sárgán csíkozott zsalugáterek mögül kiszűrődött a gépzongora letompított kornyikálása és a nevetés hangja. Maga előtt látta a zsúfolt, maró füstös levegőjű szalont, a bortól és kéj vágytól nekivörösödött arcú férfiakat, a kereveteken heverő, magukat kellető, szemérmetlen nőket; a Madame-ot, amint ott ül pultja mögött, mint egy groteszk bálvány. Mit mondanának, ha ő bevonszolná magát? Nevetnének, durva tréfát űznének vele a lábai és a szerelmi sóvárgása miatt? Nem, soha nem fog ilyen helyekre menni. Nem tud, egyszerűen képtelen rá… És ha továbbra is így kell élnie, nyöszörögnie kell álmában és elviselnie a kirándulások és meztelen nők látomásait, hát majd nyöszörög és elviseli.

Üres szemekkel bámult ki az éjszakába és egy pillanatra meglátta Degas sziluettjét a kivilágított ablakon át. Szeme végigsiklott az udvarra kivetülő sárga fénykockákon. Talán fiatalok ölelkeznek azok mögött az ablakok mögött. Hát csak tegyék… Ebben a pillanatban egész Párizsban százak, ezrek simogatják és csókolgatják egymást. Csak tegyék… De ő nyomorék – törpe, groteszk külsejű nyomorék. Soha, senki nem fogja szeretni. – Nyomorék vagy, Henri. Csúf nyomorék. Soha ne felejtsd el… A kétségbeesés úgy járta át, mint egy jajongó gyászzsolozsma. Érezte az arcán végigfolyó könnyek nedvességét. Kezébe temette arcát. Zokogva törtek elő belőle a szavak. – Mama… miért nem hagyott meghalni?

VIII. A Mairomé kastélyra álmatag csend borult ezen a kábító augusztusi délutánon. Az ebéd utáni szieszta órája volt, földek, szőlők elhagyatva pihentek a tűző napfényben, a földművesek pedig arcukra borították kalapjukat, úgy szunyókáltak a szénaboglyák árnyékában. Semmi nem rezdült, mindent elborított a hangtalan kánikula. Mairoméban azonban a csend nem azt a jótékony szünetet jelentette, amitől ember és állat egyaránt erőre kap. Nyomasztó, szorongató volt itt a csend, mint egy elvarázsolt bús mesevilágban, ahonnan eltávozott minden élet, ahol megállt az idő. A nesztelen csend ráfeküdt a fallal körülvett kertre, a homokkal beszórt kanyargó utakra, a dália-ágyakra, a tükörsima kis tóra, a címeres kovácsoltvas kapura, amely magas volt és fekete, mint a temető bejárata. Toulouse-Lautrec Adèle grófnő a ház mögötti árnyékos teraszon ült és figyelte a fiát. Henri fehér vászonruhában és szandálban feküdt a kerti nyugágyon és szokásos ebéd utáni pihenőjét tartotta. Békésen aludt, csíptetője félrecsúszott az orrán, egyik kezét a mellén nyugtatta, a másikat ernyedten lelógatta. Duzzadt, vörös és nedves ajkai alig észrevehetően megrezdültek minden lélegzetvételnél. Könyve, amit olvasott, a veranda kövén hevert, mellette limonádéval félig telt pohár állt. Hazajött végre! Kalandozása a világban csúf kudarccal ugyan, de szerencsére véget ért. Szegény Riri, majd megszakadt a szíve, hogy nem „jutott be” a Szalonba, ahogy kifejezte magát, de most már kezdett tompulni fájdalma. Nem volt már nyugtalan, megelégedettnek, majdnem boldognak látszott. Sétálgatott reggelenként a kertben, időnként átkocsizott Soulac abbéhoz a paplakba egy játszma sakkra, olvasgatott és jó nagyokat aludt. Késő délutánokon kettesben indultak hosszú kocsiutakra. Henri soha nem panaszkodott, hogy egyhangúnak találja ezt az életet, vagy hiányoznak a barátai, egyszer sem említette még a Montmartre-t. Megsérült, rettenetes sebet kapott. Megtudta magáról az igazságot. Talán most már belenyugodott a sorsába. A belenyugvás is lehet a boldogság egyik formája. Jövőre talán mégis visszatér a könyveihez. A könyvek meg fogják védeni. Nem fogják bántani… Észrevette, hogy megmozdult nyugágyán és lekapta róla tekintet. – Jó volt a pihenő? – mosolygott rá, mialatt feltette gyűszűjét. – Felébresztett egy légy – mosolygott rá Henri. – Hogy miért választja mindig az ember orra hegyét, amikor a kerek világon bárhova leszállhat, azt nem értem. Mindegy, úgyis eleget aludtam. Hány óra van? – Pontosan negyed három – mondta Armandine néni, összegyűrve újságját, hogy megnézze fedeles kis zsebóráját.

– Henri – szólalt meg a grófnő kis szünet után –, nem volna kedved Olaszországban tölteni a telet? – Nagyon is. – Drága jó mama, tudja, hogy majd meghal az unalomtól és egy utazás szórakozását ajánlja fel neki. – De nem úgy terveztük, hogy itt maradunk karácsonyig? Hirtelen felvillant előtte a múlt karácsonyest anyja nappali szobájában, ahogy érvelt neki, hogy töltsék az őszt Mairoméban, anyja pedig azt javasolta, hogy kérdezze meg Madame Loubet-t, nem jönne-e hozzá házvezetőnőnek. Tényleg volt olyan idő is, amikor azt hitte, hogy divatos portréfestő lesz belőle és gyönyörű műtermet bérel az egyik előkelő negyedben? Ennek csupán négy hónapja, de olyan valószínűtlennek tetszett, mint a Maurice-szal szövögetett kanadai tervek. – Emlékszik még, hogy vitatkoztunk ezen ? – kérdezte. – Hogyne, csakhogy soha nem szerettem volna itt tölteni a telet. Mairomé nem télre való. Mit szólnál az olasz Riviérához? – Mit szólna San Remóhoz? – kérdezte Henri mohón, felszabadultan áldozata súlyától. – Emlékszik, egyszer messziről megpillantottuk, amikor Mentonba kocsiztunk. Azt mondják, nagyon szép ott. Később pedig tovább mehetnénk Firenzébe és Rómába. Nagyon szeretném megnézni Michelangelo mennyezetét a Sixtusi Kápolnában. Hallottam, hogy Raffael majdnem elájult, amikor először meglátta. Azt gondolja, elmehetnénk Rómába is? – Hogyne, miért ne? Október közepén indulhatnánk. – Mért ne elsején.. . vagy már a jövő hónapban? Adèle elmosolyodott. Türelmetlen, kedves kis Riri, kész arra, hogy nyomban csomagoljon és induljon! Olyan, mint Alphonse, aki nem tűr semmilyen halogatást. – Tizenötödike elég korai lesz. Addigra beáll az őszi esőzés, és mi annál jobban élvezzük majd a ragyogó napsütést San Remóban. – Még ma írok Bordeaux-ba úti könyvekért. – Henri lehajolt, fogta a poharat és kiöntötte tartalmát az egyik virágcserépbe a terasz kőkorlátján. – Annette megsértődnék, ha látná, hogy nem ittam meg a limonádéját. Azt hiszi, úgy látszik, hogy olyan vagyok, mint a szivacs. – Így fejezi ki a szeretetét irántad. Alighogy Adèle kiejtette a szavakat, könnyű léptek nesze hallatszott és libegő fehér bóbitájával megjelent Annette, kezében pohárral. – Ó, köszönöm, Annette – kiáltott fel Henri, mialatt átvette tőle. -Éppen most mondtam, maga készíti a világon a legjobb limonádét! Az idős szolgáló nézte, ahogy Henri megízlelte a nem kívánt italt, fogatlan szája imádatteljes mosolyra húzódott, azután sebesen eltipegett. Henri ismét kiöntötte a pohár tartalmát a cserépbe. – Ez a muskátli hovatovább citromokat hajt.

Letette a poharat nyugágya mellé a földre és felvette a könyvet. Egy darabig úgy tett, mint aki olvas, szeme azonban elkalandozott az ég felé és ismét hanyatt feküdt. Az a felhő ott most képződött, vagy egész idő alatt ott volt? Furfangos jószágok a fellegek. Némelyik nem volt nagyobb, mint a nyúl farka, amikor megjelent a látóhatáron, és mire elvitorlázott a feje fölött, akkora lett, mint egy jéghegy. Volt, amelyik szertefoszlott a semmibe. Kitűnő tanítómeséket lehetett volna róluk írni… Voltak barátságos fellegek, hamiskás mosoly ragyogott jóindulatú ábrázatukon, mások bosszús grimaszokat vágtak. Voltak agglegény felhők, családos felhők, felhőcskék nyájától körülvéve… Henri lustán bámult az égboltra. Milyen tökéletes idő… Elmosolyodott magában, amint ráismert a szavakra. Ugyanezt mondta azon a reggelen, amikor a fecskéket figyelte… A kép, ahogyan mezítláb állt az ablak előtt, emlékébe idézte képzeletbeli kirándulását Julie-vel. Megint látta magát, amint csókolgatja a lány arcán elhintett fényeket, most azonban nem engedte, hogy képzelete elragadja. Elég volt ebből… Nyomorék volt, nyomorékok nem mennek kirándulásokra, nem ölelkeznek fák alatt. Otthon maradnak. Vannak emberek, akik kibírják, hogy szerelem nélkül éljenek, neki is meg kell tanulnia, ki kell vernie a fejéből az ábrándokat, holdfényes csókolódzást és minden badarságot. Ki kell vernie a fejéből a nőket. Nem fizetett már éppen eléggé drágán értük? Nem ment rájuk a Szalon, egész művészi pályafutása? Mi ütött belé akkor reggel az atelier-ben ? A kérdést már vagy ezredszer vetette fel magában, anélkül, hogy válaszolni tudott volna rá. Mi ütött belé, hogy szembeszállt Cormonnal? Nem értette, nem tudta megmagyarázni, hacsak azzal nem, hogy ha az ember eljut a fáradtság, az elkedvetlenedés, a kétségbeesés bizonyos határáig, olyan dolgokat is mond, amiket soha nem akart, elveszti a fejét és egy darabig nem egészen beszámítható. Nem aludt aznap éjjel. Folyton a kávéházi lotyó szavait hallotta: „Ha olyan volna az arcom, mint a magáé, meg azok a csutak lábai, hát elbújnék.” Lázas és beteg volt, amikor belépett az atelier-be és arról sem tudott volna számot adni, miért ment el egyáltalában aznap… Még szájában érezte az abszint keserűségét. Szemei homályosan izzottak, és idegei vibráltak, mint a feltépett seb. Cormon megállt a festőállványánál és rákezdett szokásos ostoba kereplésére. – Nagyon jól van, Lautrec. Látni, mennyire igyekszik. Persze, nincs természetes adottsága, festői előkelősége, de hát, ugyebár, nem lehet mindenki tehetséges. – Máskor ez nem jelentett volna semmit. Ottmaradt volna a festőszékén ülve és szerény megadással továbbfestegetett volna. De nem azon a reggelen! Valami szikrát fogott benne. Hirtelen felizzó, lángoló gyűlölet ragadta el. Hátrafordult és a szemébe vágta Cormonnak, hogy mi a véleménye a festői előkelőségről, a bájos képeiről és a szűzies aktjairól. Ó, öt percig tartó remek mulatság volt! Kiabált,

gúnyolódott, nevetett… Igen, óriási volt! És egész idő alatt tudta, hogy összezúzza jövőjét, művészi öngyilkosságot követ el, de nem törődött vele. Megmagyarázhatatlan kitörés volt, őrültség, de túl volt a forrponton és már semmi nem számított, fittyet hányt a világnak… Henri a másik oldalára fordult nyugágyán és megpillantotta Josephet, kezében kis ezüsttálcával, amint a terasz felé közeledett. – A kocsi a kapunál vár, grófnő. Adèle elvette tőle a névjegyet, ránézett és rámeredt, mint aki nem hisz a szemének. Azután feledve szokásos tartózkodó modorát, talpra ugrott. – Istenem! – kiáltotta. – Hiszen ez Angélique! Angélique? Angélique? Ki az ördög lehet az? És mi a fenének jött pihenőidőben? Őt meg itt lepi meg szandálban és nyakkendő nélkül! Henri durcásan kelt fel a helyéről, hogy kövesse anyját, aki már útban volt a kocsifeljáró felé, sarkában az izgatott Armandine-nel. Felvette az asztalon heverő névjegyet és elolvasta. „Madame la Baronne André de Frontenac.” A név nem mondott neki semmit, félúton a terasz felé azonban hirtelen eszébe ötlött. Hát persze! A mama iskolatársnője volt Angélique, a narbonne-i Szent Szív Zárdában. Az az elválaszthatatlan barátnője, aki férjhez ment egy tengerésztiszthez és követte Martinique-re. Vagy Madagaszkár volt? Amikor odaért a kocsifeljáróhoz, régimódi csukott hintó állt meg éppen a lépcsők előtt. A bakról leugrott egy lakáj, kinyitotta a kocsiajtót és leeresztette a hágcsót. A kocsin belül bizonytalanul kivehető fátylak mozogtak. Óvatos kígyó módjára megjelent a küszöbön egy piciny, fekete félcipő orra. Utána láthatóvá vált egy gyászfátyolba burkolt, kövérkés, középkorú hölgy, csipogott, mint egy madár és a grófnő kitárt karjaiba omlott. – Adèle! – Angélique! Annyira drámai volt a hölgyek ölelkezése, hogy Henri rajtuk felejtette a szemét és szinte észre sem vette, amint még egy látogató jelent meg a kocsiajtóban; fiatal gyászruhás leány volt, megítélése szerint talán tizenhét vagy tizennyolc éves, és óvatosan felemelte bokáig a szoknyáját, amikor lelépett a hágcsón. Henrinak elállt a lélegzete. Julie!… Még végig sem gondolta, máris megcáfolta magában. Nem, persze hogy nem Julie… Julie-nek szőke a haja, ez a lány meg gesztenyebarna, majdnem aranybarna. Azonkívül igazán nem volt olyan, mint egy midinett. – Denise, a lányom — mutatta be a bárónő hangosan zokogva és hátravetette hosszú fekete fátylát, mialatt táskájában zsebkendő után kotorászott. – Fort-deFrance-ban született… Denise kecsesen meghajolt és illedelmesen elfogadta a csókot, amit a grófnő a homlokára nyomott.

Egy órával később Henri már végighallgatta a végnélküli zárdai emlékeket és megismerkedett a Frontenac-család leszármazásával, keserveivel és megpróbáltatásaival az utolsó húsz év alatt, mert a bárónő fáradhatatlan csevegőnek bizonyult. Beszélt, miközben gyásztátylaival bíbelődött, legyezgette magát a zsebkendőjével, kortyolgatta a teáját és kövérkés kezével belenyúlt a sévres-i süteményes tálba. – Most pedig, hogy meghalt szegény férjem – könnyek törtek elő szeméből, mialatt szájába dugott egy apró süteményt –, Denise meg én teljesen egyedül maradtunk. – Odafordult a lányához. – Chérie, miért nem zongorázol valami szépet Monsieur de Toulouse-Lautrecnek? – Henri felé fordulva pedig hozzátette: – Kitűnően zongorázik a lányom. A két fiatal kötelességtudóan felemelkedett. Henri átbotorkált a nappali szobához és kinyitotta az ajtót a leány előtt. Amíg Denise játszott – és tényleg jól játszott, a szokásos leányos affektáltság nélkül –, a díványon ült és kezeit botja kampóján pihentetve figyelte kecses sziluettjét, amint kirajzolódott a napsütött kertre nyíló üvegajtó hátteréből. Az jutott eszébe, hogy az anyja fiatal korában nyilván nagyon hasonlíthatott erre a fiatal leányra. – Játsszak tovább vagy elég volt belőle? – kérdezte hirtelen Denise, rámosolyogva a hosszú hangversenyzongora fölött. – Várjon – kiáltotta, mielőtt a fiú szóhoz juthatott volna. – Előadom a kedvenc darabomat. César Francktól van, egy mai zeneszerzőtől, még nemigen ismerik. Papa nagyon szerette. Sokszor eljátszatta velem, ha otthon volt. A címe: Prelűd, Korál és Fúga. – Amint elhangzott az utolsó akkord, fordított egyet zongoraszékén, mialatt egyik keze még a billentyűkön pihent. – Látom, hogy őszintén tetszett magának. Igazán örülök! De tényleg szép a darab, ugye? Felállt a zongorától, odajött és leült mellé a díványra. – Sajnálom, hogy így berontottunk magukhoz, de mamával nem lehetett bírni, amióta ma reggel Soulac abbé meglátogatott bennünket. A társalgás kedvéért megkérdezte, kik azok a családok, akik a környéken töltik a nyarat. Nem mintha bárhová elmehetnénk, hiszen gyászban vagyunk, de hát látta, milyen a mama, szeret beszélgetni… – Cinkos arccal egymásra nevettek, ahogy fiatalok szoktak, amikor megvitatják a szüleiket. – Amikor Soulac abbé megemlítette, hogy a grófnő alig négy kilométernyire lakik, azt hittem, a mama menten belehal! Ebédnél alig tudott enni valamit és amint felállt az asztaltól, máris csengetett a kocsiért. Hát nem meglepő véletlen, ha az ember meggondolja, hogy így, ennyi év után egymásra találjanak? De attól félek, megzavartuk a maga délutáni pihenését. Megpillantottam a kocsiból és mondhatom, dühösnek látszott, amikor megérkeztünk.

Henri esküdözött, hogy éppen ellenkezőleg, el volt ragadtatva látogatásuktól. A leány nevetve válaszolta, hogy egy szót sem hisz el belőle. Henri annál jobban erősködött. Denise még mindig nem akarta elhinni. – Rosszul hazudik – ugratta –, én remekül tudok, ha kell. – Talán a nőknek természetes adottsága a hazudozás – kockáztatta meg mosolyogva Henri. Megtárgyalták ezután általánosságban a hazugságot, a nők természetes füllentőtehetségét, azt, hogy milyennek kell lennie a hazudozónak, és mi a különbség egy valódi hazugság és a társadalmi udvariasságok között. Tíz perccel később már régi jó barátok voltak és keresztnevükön szólították egymást. – Kocsikáztak már a vidéken? – kérdezte Henri. – A környék igazán nagyon szép. Denise rögtön kapott rajta. – Nem voltunk még semerre. Hiszen mondtam, hogy csak pár napja érkeztünk. Gondolja, Henri, hogy együtt kocsikázhatnánk? Elvégre, még ha gyászban vagyok is, azért ugye szabad kocsiznom? – és egy majdnem észrevétlen hamiskás hunyorítással hozzátette: – Így aztán kissé kikerülhetnénk a családból. Az anyáink különben is olyan régi barátnők, hogy majdnem unokatestvéreknek számítunk, nem igaz? Újfajta napirend alakult ki. Frontenacék minden délután ellátogattak Mairoméba: Denise Henrival hosszú kocsiutakra indult, amíg anyáik és Armandine a teraszon ültek. Denise megérkezése véget vetett a nyár egyhangúságának Henri számára és megismertette vele a női társaság gyengéd örömeit, amiben eddig soha nem volt része. Jótékonyan elterelte gondolatait tönkrezúzott pályájáról és arról a lesújtó kilátásról, hogy ezután már tétlenül fogja leélni életét. Még ennél is többet tett, lecsillapította ébredező férfiasságának zavarát. Elejétől fogva elvetette magában bármilyen ábrándos érzelem lehetőségét kettejük között és azzal az elhatározással vágott neki a dolognak, hogy kiélvezi ezt a szerencsés véletlent, ami magányos élete útjába vetette ezt az elragadó fiatal leánykát. Több időt fordított öltözködésre, nagyobb gonddal nyírta szakállát, és addig dörgölte körmeit, amíg csaknem ragyogtak. Párizsból, a Grand Maison de Blanc-ból postafordultával rendelt a legfinomabb ingekből egy tucatot, megmagyarázta Annette-nek, hogy nadrágján a vasalás borotvaéles legyen – pontosan olyan éles, mint a borotva –, és hordani kezdte a nehéz arany pecsétgyűrűt, amit anyjától kapott huszonegyedik születésnapjára. Mindezt azonban nem romantikus mellékgondolatokkal tette, hanem csupán azért, mert kényes volt az ízlése és Denise értékelte az ápolt külsőt. Reggeli közben Joseph segítségével kitervelte aznapi sétájukat, ügyesen megválogatva az útvonalakat, és látványos végcélokat keresett ki napi kirándulásaiknak. Soulac abbétól kölcsönvett egy helyi történelemről szóló könyvet és művelt, szórakoztató vezetővé képezte ki magát. Olyankor, ha egy-egy

ódon kegyhelyet látogattak meg, kész mesével szolgált mindama csodáról, ami a helyhez fűződött. Ha pedig mohos középkori várak romjait keresték fel, el tudta mondani a várurak történetét, akik egykor felépítették azokat. Minthogy a régi Aquitania földjén jártak, ahol évszázadokon át a családja uralkodott, természetes volt, hogy magyarázataiban itt is, ott is felbukkanjon valamelyik Toulouse gróf neve, és Denise szemében ilyenkor fellobbant a csodálat fénye. – Milyen büszke lehet arra, hogy Toulouse-Lautrecnak született! – jegyezte meg a leány egyik nap, amikor hazafelé hajtattak a kora őszi alkonyat csöndjében. – Mi Frontenacok is erről a vidékről származunk, a családi kastélyt azonban régen lerombolták már. Azt hiszem, a Forradalom idején. Talán az őseim a maga őseinek a vazallusai voltak? Nem tudná elképzelni, amint az ük-ük-ük-üknagyapám térdet hajtott a maga ük-ük-ük-üknagyapja előtt? – Henrit elbűvölte, ahogy a leány az ódon zamatú szót kimondta. – Hátha együtt harcoltak a keresztes háborúkban? Nem csupán őszinte barátságuk és hasonló ízlésük, de társadalmi együvétartozásuk is életre hívta közöttük a könnyed, bizalmas hangot. Denise nem volt montmartre-i midinett; mint Henri, arisztokrata volt ő is. Ugyanahhoz a világhoz tartozott, ugyanazok voltak a tradíciói, előítéletei, ugyanaz az etikett kötötte. Henri nagyon közel érezte magához, néha mintha a testvérhúga lett volna, akit annyira óhajtott. Októberben elkezdett zuhogni az eső és fel kellett hagyniuk a kocsikázással. Most azonban új szórakozást találtak ki. Henri megfestette Denise portréját. A leány most is megjelent mindennap, megállt a beüvegezett verandán és köszöntötte a grófnőt és Armandine-t, azután, mialatt az anyja csatlakozott a hölgyekhez és elővette táskájából kötését, felsietett a lépcsőkön a „műterem”-be. – Bonjour, Henri – kiáltott ilyenkor már az ajtóból, a lépcsőmászástól kissé kifulladva és máris bontogatta a fejkötője szalagját. – Hogy halad ma a remekművünk? Csacsogva lépett a tükör elé, simította le a haját és ruháját. – Nos, elnyerem-e a művész úr tetszését? – szokta kérdezni és felült az emelvényre, olyan tartással, ahogy festették. Henri szakszerű homlokráncolással irányította. – Hajtsa a fejét kissé balra, Denise… nem annyira… most jó. A jobb vállát engedje kicsit lejjebb. – Így, helyes. Most pedig próbáljon meg nyugodtan ülni egy percig. – Ha a leány elfáradt, Henri tizenöt perc szünetet engedélyezett és teáért csengetett. Beszélgetve, nevetgélve fogyasztottak el süteményhegyeket, mialatt odakint az eső verte az ablakokat és a szél rázta a zsalugátereket. Hadd essen, hadd üvöltsön a szél! Mi lehetett volna tökéletesebb, mint itt ülni, idekötve ebbe a szobába, a kandallóban pattogó tűz mellett, Denise-zel az oldalán… Egyik napon Denise letette a csészéjét és hirtelen megragadta a fiú kezét.

– Henri – tört ki belőle –, soha nem tudom magának megköszönni, hogy olyan kedves volt hozzám. Nem, ne ellenkezzék! Igazán nem tudom, mi lett volna velem, ha nem találkozunk. Azt hiszem, meghaltam volna az unalomtól. Maga a legkedvesebb ember, akit valaha is ismertem. – Nem tettem semmit sem, Denise. – Meglepte, ahogy a leány váratlanul levetkezte szokásos tartózkodását és ez arcába kergette a vért. – Hiszen én haltam meg majdnem az unalomtól, amíg maga nem érkezett. Maga a legédesebb leány, akivel valaha is találkoztam. Egy pillanatig lágyan és behatóan rajta nyugtatta szemét. Azután vidáman rávert az ujjaira és a botja után nyúlt. – Ettől a kölcsönös bámulattól azonban nem fog elkészülni az arcképe. Egy, kettő, igya ki a teáját és gyerünk dolgozni, ifjú hölgyem! Szavak érzéseket tudnak fakasztani. Ez a jelentéktelen epizód, Denise önfeledt hálakitörése, megváltoztatta barátságukat. Közelebb kerültek egymáshoz. Az ősz bánatos hangulata öntudatlanul is elmélyítette mindkettejük magányosságát. Bizalmas dolgokról kezdtek beszélgetni a festőórák megejtő csendjében. Denise beszélt apjáról, aki nemrég halt meg sárgalázban az indokínai hadjárat alatt, és akit mélységesen szeretett, sokkal jobban, mint az anyját. Mesélt a zárdáról, ahonnan most került ki, a tréfákról, amiket a lányok az apácákkal űztek, Fort-de-France-ról, ahol született; mesélt kreol dajkájáról, aki titokban varázslattal foglalkozott, és amuletteket hordatott vele szemverés ellen, és Tahitiben töltött gyermekkoráról, ahol sok évig állomásozott az apja. Henri viszont elmondott mindent a betegségéről, Maurice-ról és kanadai tervükről, a montmartre-i festőnövendék-éveiről, a La Nouvelle-ről, Agostináról, azt, ahogy Rachou halottaskocsin bonyolította le a hurcolkodást, és hogy Madame Loubet nem akarta elhinni neki, hogy a neve Toulouse… „Toulouse nem név, Monsieur, az egy város.” – Nem hiányzik magának a Montmartre? – kérdezte egyszer a leány. – Sokáig hiányzott, rettenetesen. Már túl vagyok rajta. Ez igaz volt. Most már szelíd elnézéssel gondolt vissza vágyára, hogy „bejusson” a Szalonba és hivatásos arcképfestő legyen. Úgy vetette el korábbi ábrándjait a műterem-romantikáról és csábos mosolyú kis nőkkel tett kirándulásokról, mint egy éretlen, igen csacska fiatalember elképzeléseit. Komoly dolog volt az élet: fennkölten komoly. Szinte öntudatlanul úgy kezdte már magát látni, mint Celeyran nagyapát ifjabb kiadásban, békés földesúrként, aki visszavonultan él birtokán, felügyel tulajdona helyes kiaknázására, meglátogatja a bérlőit, koccintgat velük, kétkerekű homokfutón kimegy a szőlőbe és nézi a szüretet. Megöregszik sajnálkozás és keserűség nélkül, egy gyöngéd feleséggel megosztott és gyermekek nevetésétől vidám, meleg otthonban.

Gondolatai egyre gyakrabban állapodtak meg Denise-en, ha elképzelte jövendő feleségét. Lassanként már nem úgy nézett rá, mint egy unalmasnak ígérkező nyár nem remélt szórakoztatójára, hanem mint élettársára, a leendő Toulouse-Lautrec grófnőre. És ezzel a megváltozott életszemlélettel egyidőben vége lett a lelki békéjének. Denise szerette; efelől biztos volt. De szerette-e vajon eléggé ahhoz – szerelmet még csak remélni sem mert volna –, hogy a felesége legyen? Csúnya és nyomorék volt, ez igaz. Fülébe csengtek még a kávéházi ringyó szavai. Akadtak mégis lányok, akik feleségül mentek nyomorékokhoz. Minden háború után voltak sokan, akik odaajándékozták szívüket a rokkant, vak, csonka hadviselteknek. Vajon Denise is egyike ezeknek a csodálatraméltó, önzetlen lányoknak, vagy csak olyan, mint – hát igen, mint bármelyik közönséges nő és csupán egy megnyerő arccal vagy jó termettel szemben fogékony? Megérti-e, hogy a szerelem több, mint pillanatnyi romantikus fellángolás és a tartós boldogságnak nem eléggé biztos alapja a jól fejlett láb és szabályos arcvonások? Azért jött-e Mairoméba, mert vágyott arra, hogy vele legyen? Vagy csak az unalom hajtotta ide, mert az anyja társasága még kevésbé elégítette ki, mint az övé, és mivel gyászban volt, egyelőre távol kellett tartania magát vonzóbb külsejű fiatalemberek társaságától? Mint a lesben álló vadász, kezdte megfigyelni Denise-t és minden pillantását, hanglejtését, mozdulatát észrevette, elemezte és kereste benne az iránta megnyilvánuló érzéseket. Az éhes szív számára minden morzsa táplálék. Elvesztette éleslátását; Denise nevetése csakhamar simogató mellékzöngét kapott, a leghétköznapibb megjegyzése is gyengéd célzásokat rejtegetett számára. Igen, a leány szerette, ő maga mondta. Hatott reá grófi címe, vagyona. Ugyanabba a társadalmi rétegbe tartoztak. Kell-e ennél több egy boldog házassághoz? Rég bevált, egyszerű és nagyon emberi önámítás alapján megtalálta Denise-ben mindazokat a tulajdonságokat, amiket meg akart találni benne és elhitt mindent, amit el akart hinni. Mint lábadozása idején, most is túláradó, lebírhatatlan örömmámor vett rajta erőt. Álomvilágban élt. A való világ, még a sivár novemberi világ is megtelt vidám dallal, amit csak ő hallott meg. Közben azonban hadd osztozzék mindenki a szerencséjében; vegyék körül mosolygó arcok! Jókedvű volt, közlékeny, a vidámság apostola, a derűlátás tanára. Reggelenként pajkosan ráköszönt Josephre. Ha történetesen nem esett, megjegyezte: – Fenséges őszi idő van, ugye? – ha meg szakadt az eső: – Tavaszra remek lesz a gabona. Tudja, milyen áldás az eső a gabonának! – Reggelinél szemére vetette, hogy nem eléggé barátságos. – Joseph, maga öregszik. Egyre öregebb és komorabb lesz.

– Igenis, Monsieur Henri. – Az öreg szolga nyugodtan tett-vett a szobában, fiókokat nyitogatott, kikészítette Henri öltözékét. – Az a maga baja, hogy soha nem nősült meg. Mindenkinek meg kellene házasodnia. Az embert nem arra teremtették, hogy egyedül éljen. – Igenis, Monsieur Henri. – Volt-e valaha szerelmes, Joseph? – Igenis, Monsieur Henri. – Akkor meg miért nem nősült? – Soha nem kértem meg. – Ez az, látja! Nincs magában lendület, merészség. A nők az olyan férfit szeretik, aki erőszakos és vakmerő. – Igenis, Monsieur Henri. Most óhajtja a fürdőjét vagy később? Mindenekfelett azonban az anyját akarta boldoggá tenni. Adèle az utóbbi időben megváltozott. Eleinte örömmel üdvözölte Denise látogatásait és biztatta őket, hogy menjenek kocsizni. Az elmúlt hetek alatt azonban Henri többször érezte ebédkor, amint kutató szemei az asztalon át az arcán pihentek. Ismételten emlékeztette arra, hogy a telet az olasz Riviérán szándékoztak eltölteni. Nem tudta természetesen, honnan is tudhatta volna, hogy valami fontos, valami rendkívüli dolog van készülőben… Denise feleségül jön hozzá. Nemsokára meg fogja kérni… Így azután egyik este, amikor ott ültek a nappali szobában a tűz mellett, majdnem elszédült a meglepetéstől, amikor anyja letette hímzését és nyugodt hangon kijelentette: – Henri, sajnálom, de elrendeltem, hogy csomagoljanak be. Két nap múlva indulunk San Remóba. Henri rábámult, szótlanul a megdöbbenéstől. Ez lehetett a mama, aki intézkedik anélkül, hogy őt megkérdezze és úgy kezelje, mint egy kisgyereket ! – De hiszen nem fejeztem még be Denise portréját – szólalt meg végül. – Sajnálom – Adèle arca mozdulatlan volt, hangja hideg, egyáltalában nem hasonlított rendes hangjára. – Már régen megígérted, hogy befejezed. November huszadika van és október közepére terveztük az indulást. Nem halaszthatom már tovább. – De hát miért? Mit határoz, hogy ezen a héten megyünk-e vagy a következőn? Vagy a jövő hónapban? Vagy akár a jövő évben? Senki sem vár minket! Mialatt lelkendezve odavágta a szavakat, egy gondolat futott át a fején. Talán beteg az anyja! Talán megfázott ebben a légvonatos, nagy házban. Ezért olyan halavány, ezért sürgette őt, hogy fejezze be a képet. Mint rendesen, most sem szólt egy szót sem, feláldozta magát, várt, amíg neki lenne alkalmas az utazás. Hirtelen elöntötte szívét a szeretet.

– Bocsásson meg, mama. Nem tudtam. Természetesen azonnal indulnunk kellene. De – de nem várhatna még a születésnapomig? Az egész csak négy nap. Annyival kedvesebb volna itt tölteni, mint egy idegen szállodában… Adèle kételkedve, de komoly tekintettel nézett rá. – Nem tudom. .. – Mama kérem, nagyon kérem! – Öntudatlanul is úgy mondta, mint kisfiú korában, amikor valamit ki akart kunyerálni tőle. – Még csak négy nap… – Jó, nem bánom – bólintott végül Adèle. – Szóval a születésnapod után indulunk.

Henri nyugtalanul ivott egy hosszú kortyot a pezsgőből és igazította a helyére kidudorodó frakkingét. Gondterhelt pillantással nézett végig a csipkével borított asztal közepén a limoges-i vázában pompázó fehér rózsákon, a gyertyák fényében némán csillogó ezüstneműn és kristály serlegeken, a törékeny, kehely formájú pezsgőspoharakon. Szeme végigsiklott a bárónőn, aki feltűnően elegáns volt szilvakék öltözékében és tollas fejékével; Armandine „néni” fiatalabbnak látszott, mint valaha, új, élénkebb parókájával; az anyja gyönyörű volt egyszerű fekete bársonyruhájában, egyetlen smaragd szoliterrel a nyakán; Soulac abbé pergamenszerű arcán ezer ráncba futó mosolyával és foltozott reverendájában olyan volt, mint mindig; Denise mélyen dekoltált fehér taftruhában ült – majdnem menyasszonyi ruhában. Tévedett volna? Vajon Denise úgy szereti őt, ahogy gondolja, eléggé, hogy a felesége legyen? Az utolsó négy nap tiszta gyötrelem volt. Nem kérte még meg, egyszerűen azért, mert nem adódott rá alkalom. Hogy is lehetett volna megkérni egy leányt, aki nyugodtan csevegett arról, hogy mennyire nélkülözi majd a „műterem”-ben töltött délutánokat, a tizenöt perces szüneteket, a teázást, a kis süteményeket, és úgy folyt belőle a szó, mint akinek fogalma sincs arról, hogy ő belebetegszik a félelembe, majd meghal, hogy megfoghassa a kezét és kimondhassa a nyelvére tóduló szavakat. – Chérie, tudom, nem remélhetem, hogy szerelemmel szeressen, de egész életemet arra fogom áldozni… – Ki találta ki a nők ösztönös megérzéseit? És ha Denise csak színészkedett? Ha látszólagos vidámsága mögé rejtette valódi érzelmeit? Végre is nem várhatja el egy szűzies, tartózkodó fiatal leánytól, hogy könnyekbe törjön ki! Henri kiitta a poharát. A két livrés felszolgáló lakáj közül az egyik nyomban újból megtöltötte pezsgővel. Milyen gyönyörű Denise ma este! A vállai! Mint a kifeszített selyem! Ahogy a gyertyafény visszatükröződik a szemében! Ha így lefesthetné, amilyen most! Vigye az ördög a festést! Meg akarja csókolni és… Milyen lehet egy ilyen leánnyal ölelkezni, aki nemes vérű, tartózkodó és mégis szenvedélyes! De, ha van Isten, az övé lesz ez a leány, az övé máris! Hiszen már be is bizonyította érzelmeit – igenis, bebizonyította! Ahogy megfogta a kezét például, ahogy azt mondta: „Maga a

legkedvesebb ember, akit valaha is ismertem.” Egy ilyen leány nem mond ki ilyesmit, csak ha ennél még többre gondol – sokkal többre! Nem lesz olyan ostoba, hogy elutazzon anélkül, hogy beszélne vele. Hogyne, hogy azután, ha visszaérkezik, már másvalakinek legyen a menyasszonya, egyszerűen azért, mert ő túl szégyenlős volt ahhoz, hogy megkérje! Észrevette, hogy az anyja asztalt akar bontani és gyorsan felhajtotta pezsgőspoharát. Kellemes szédülés fogta el. Amikor a botja után nyúlt és elindult, a padló mintha imbolygott volna lábai alatt. Átvonultak a társalgóba feketézni. Soulac abbé elbúcsúzott. A hölgyek a tűz köré gyűltek. Denise lehajolt Henrihoz. – Akarja, hogy eljátsszam magának még egyszer a Prelüdöt, tudja, amelyik úgy tetszett magának, amit az első napon játszottam? Henri melléje ült, mialatt játszott. A háttérben az anyja közömbösen tovább beszélgetett. – El sem hinné az ember, hogy csak három hónapja volt – tűnődött szomorúan a leány, amikor befejezte játékát. – Jól éreztük magunkat, ugye, Henri? Most itt az ideje… – Menjünk fel a műterembe – súgta Henri. – Most? – Igen, most – sürgette fojtott hangon. – Nagyon fontos. Milyen okos volt, hogy meggyújtatta a lámpákat és tüzet rakatott, gondolta, mialatt lihegve bebotorkált a szobába. A pezsgőtől vakmerő jókedve támadt. Nem, senki más, ő lesz az, aki elveszi a leányt. Ez a legalkalmasabb hely arra, hogy megkérje, itt érezték magukat mindig a legjobban. Csak ne verne annyira a szíve… – Mit akar megmutatni nekem? – kérdezte Denise. – Üljön ide mellém a díványra. A leány engedelmeskedett. Henri maga is meglepődött fürgeségén, amikor ott találta magát az oldalán, szorosan mellette. – Vártam már arra, hogy beszélhessek magával – mondta halkan és gyorsan, mintha attól félt volna, hogy félbeszakítják. – Áprilisban visszajövök. Ugye megvár… vár reám? – Természetesen. – Csalódott arccal nézett reá. Ezért kellett ide feljönniük? — Mondtam már, hogy a villát egy évre béreltük ki, és a gyászév csak júniusban telik le. – Nem így értettem – Henri hozzáhajolt és megragadta mind a két kezét. – Úgy értettem, megvár-e engem? Denise összevonta a szemöldökét. – Nem értem. – Hangja éles lett és gyanakvó.

Henri előtt, mintha szédítő szakadék tárult volna fel. Néhány rémült pillanatig kétségbeesetten küszködött magával, megpróbálta abbahagyni, mielőtt túl késő. De a rég előkészített szavak már előtörtek belőle. – Chérie, tudom, nem remélhetem, hogy szerelemmel szeressen, de egész életemet arra fogom áldozni, hogy megpróbáljam boldoggá tenni. Esküszöm, nem fogja megbánni, ha hozzám jön feleségül. Boldoggá fogom tenni, meglátja, mindent megteszek, amit óhajt. Oda megyünk, ahová akarja, azt tesszük, amit mond. – Szenvedélyesen megcsókolta a leány kezét. Denise rábámult, túlságosan elképedve ahhoz, hogy ellenálljon. Ajkai szétváltak, arcán ellentétes érzések küszködtek, csodálkozott és szánakozott és egyben nevetségesnek találta ezt a fantasztikus eltévelyedést. – De… Henri… én nem szeretem magát. Soha eszembe sem jutott volna, hogy maga… – Értem… – bólintott Henri megértően. – Megértem, hogy nem tudja magát elhatározni és talán édesanyjával kellett volna előbb beszélnem. Megértem, de szerettem volna, mielőtt elutazom… – Hát nem érti! – Denise visszanyerte önuralmát és felcsattant a hangja. Egyáltalában nem érti! Nem szeretem magát. Sajnálom, de nem! Kérem, engedje el a kezemet. Túl gyorsan történt minden. Henri feje kóválygott a pezsgőtől. – Nem azt mondtam, hogy szeret. Csak azt, hogy kedvel. Ez igaz, nem? Nem emlékszik, amikor megfogta a kezemet és azt mondta… – Maga megőrült! Kérem, hagyja a kezemet, fájdalmat okoz… Csak hálás voltam azért, amit tett. Nem gondoltam egyébre. Soha nem szerettem és nem is fogom szeretni. Képtelenség még gondolni is rá. Most már megijedt a leány. Henri csak most kezdte felfogni szavai értelmét, és tágra nyílt a szeme, reszketett az ajka. A lámpafényben fantasztikusan csúnya volt, mint egy mesebeli szörny. – Miért képtelenség? Miért? – Arca hamuszürke lett. Ujjai, mint a csavarfogó zárultak a leány csuklójára. – Mert nyomorék vagyok? Az az oka? Azért, mert nyomorék vagyok? A fájdalom és harag felülkerekedett a leány félelmén. Könnyei mögött izzott a szeme, ahogy ránézett kínzójára. – Igen! – kiáltotta. – Igen, azért! Mert nyomorék és mert csúf! A legcsúnyább ember, akit valaha… Nem fejezte be. A fiú hirtelenül magához rántotta és rátapasztotta száját a szájára. Megállt az idő. Mint akit vakító villám jár át álmában, ízlelte meg ajkai nedvességét és próbálta szétfeszíteni összeszorított fogai torlaszát. Érezte, amint ívben feszül a leány gerince, keményített ingmellén át érezte lihegő keblének nyomását, és amint körmei belevésődtek a tenyerébe.

Kétségbeesett erőfeszítéssel a leány végre kiszabadította magát és az ajtóhoz szaladt. Keze már a kilincsen volt, de sarkon fordult, tudta, hogy a fiú nem tudja követni. Henri nem mozdult, ott maradt magába roskadva a díványon, a padlóra meredő tekintettel, minden dühét kiadta már. – Maga undorító, csúf bolond! Soha nem megy magához feleségül senki! Soha! Hallotta, Henri? Orrlikai kitágultak, szája legörbült, amint bosszút lihegve lassan megismételte szavait, mintha minden egyes szótagot bele akart volna kalapálni a fiú lelkébe. – Soha! Hallotta? Soha! Henri nem látta, amint elment, de hallotta a szőnyeggel bevont lépcsőkön léptei tompa kopogását, a nappali szobából felszűrődő izgatott hangzavart, az élesen megszólaló csengő hangját és kis idő múlva a kerekek csikorgását a kocsiút nedves homokján. Azután csend lett, a szoba lágy, mindenre ráboruló, bronzszínű, jótékony csendje. Odakint sírt, sírt az éjszaka.

Hosszú percekig nem érzett semmit. Semmit. Azután, mint tűzvész után az elszórt füstcsíkok, lényegtelen apróságok kezdtek üres agyába ötleni. Szívének dobogása végül figyelmeztette az idő múlására. Gyorsabban vagy lassabban ver-e az emberi szív, mint az óra? Mennyi fájdalmat bír el a szív, amíg megtörik és nem ver többé? Nemsokára le kell mennie és szembe kell néznie a mamával. Milyen jellemző reá, hogy nem rohan fel hozzá és nem árasztja el kérdésekkel és szemrehányásokkal! Biztosan lent ül a tűz mellett a nappali szobában és vár reá. Szegény mama, megbocsát-e neki valaha? Mennyi bánatot okozott már neki! Botja után nyúlt és kibotorkált a szobából. A lépcső aljáról odalátott anyjára, a tűz mellett várakozott, ahogy elképzelte, belebámult a lángokba, kezeit összekulcsolta az ölében, arcéle olyan mozdulatlan volt, mintha kőből faragták volna. Henri leült vele szemben arra a székre, amit az imént még a bárónő foglalt el. Letette botját a padlóra és összefonta az ujjait selyem mellényén. Egy percig egyikük sem szólalt meg. – Mama, ugye, tudta egész idő alatt, hogy nevetségessé fogom tenni magamat? – kezdte Henri és nem vette le szemét a tűzről. – Mélyen, mélyen a lelkemben, azt hiszem, én is tudtam. De annyira el akartam hinni, hogy Denise más, mint a többi leány és tudna engem szeretni, hogy végül is elhittem. Nincs arról fogalma, mama, milyen könnyen becsapja magát az ember, ha nyomorék! Fokozatosan letagadja magában a csúnyaságát, a tehetetlenségét, és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy tulajdonképp igen jóképű fiatalember, enyhe kis bicegéssel és távolról sem az a groteszk, csonka lábú törpe, aki valójában.

– Kérlek, Henri, nagyon kérlek, ne beszélj így! – De hiszen az vagyok, ugye, mama? – mondta háborgó önmegvetéssel. – Tudjae, hogy a Montmartre-on kétszer is elmentem egy olcsó kávéházba, hogy találjak magamnak egy nőt, akármilyen nőt, és kétszer utasítottak vissza? Tudja-e, hogy alig múlt el nap, amikor ne kínoztak volna meztelen nők látomásai, és hogy időnként éjszaka csuromvizesen a verejtéktől riadtam fel álmomból? Tudnia kell, mert mindent tud rólam. Jobban ismer, mint ahogy én magamat ismerem. Esküszöm magának, nem én ajzottam föl ezeket a gondolatokat. Ellenkezőleg, ellöktem magamtól. Mégis folyton visszatértek, folyton, folyton visszatértek, amíg már azt hittem, beleőrülök! Adèle nem mozdult. Arcát elöntötte az izzó parázs vöröse. Sötét ruhája ráncain narancssárga csíkokban tört meg a fény. – Egy napon végül – folytatta Henri kis szünet után – az ember véletlenül megtudja magáról az igazságot. Mintha kígyóra lépne. Azt már nem lehet meg nem történtté tenni, ami megesett, de ez kiver az emberből minden hóbortot. – Szemét ráemelte anyjára: – Mama, ezért kell visszatérnem a Montmartre-ra. Észrevette, amint anyjának önkéntelenül megremegett az ajka és összekulcsolt kezei ökölbe szorultak. – Bocsásson meg nekem, mama – mondta szomorúan. – Bocsásson meg, hogy megint fájdalmat okozok. De ez az egyetlen megoldás. Ami ma este történt, annak meg kellett történnie. Megtörtént volna San Remóban vagy Firenzében vagy bárhol. Denise csak ürügyül szolgált. Megfelelt volna bármelyik leány ugyanúgy. Hat hónap múlva vagy egy év múlva újra megtörténhetik. Én pedig nem akarom, hogy újból megtörténjék valaha is! A Montmartre az egyetlen hely, ahol valamiféle életformát tudnék kialakítani magamnak. És ott legalább nem okozhatok többé olyan fájdalmat magának, mint amilyent ma este okoztam. Adèle lesütötte a szemét. Csendesen sírt. – Rettenetesen magányos leszel a Montmartre-on, kisfiam. – Mindenütt magányos lennék, mama. Most már tudom. Felvette botját a földről és odabotorkált az anyjához. – Mama kérem, ne sírjon. Szükségünk van a bátorságunkra, mindkettőnknek. Hiszen tudja, hogy nincs más választásom. Majd gyakran meglátogatom… – Elfulladt a hangja. Lehajolt és megcsókolta anyját. – És soha ne feledje el – suttogta a fülébe –, akármi történjék, soha ne feledje, hogy szeretem és mindig egész szívemmel szeretni fogom. Adèle meg sem kísérelte, hogy visszatartsa. Henrinak igaza volt. Nem volt más választása. Nézte, amint a fia végigvonszolta magát a szobán és elment. Hallotta botjának távolodó kopogását a szőnyeges lépcsőkön és kis idő múlva, amint hálószobájának

ajtaja becsukódott mögötte. Tekintete lassan visszahullott a kihunyófélben levő tűzre. Henri elmegy és ezúttal nem fog visszatérni. Tévedett, amikor azt hitte, hogy meg tudja óvni sorsától. Mi lesz vele? Nyomorék, csúnya, szerelemre éhes és nem törődött még bele. Mit fog csinálni? Adèle nem tudta. De egyet tudott. Azt, hogy az ő gyermeke és bántani fogják. Azt, hogy soha nem fogja elhagyni. Szeretni fogja, imádkozik érte és várni fog rá – amíg csak él.

MÁSODIK KÖNYV MARIE CHARLET

IX.

Monsieur Toulouse! Madame Loubet mindkét kezével fölmarkolta szoknyáját úgy, hogy kilátszottak harisnyás bokái és rohant ki a ház elé. Elragadtatás és balsejtelem közt hányódott a lelke, amióta megkapta a sürgönyt. Valami szörnyűségnek kellett lakójával történni, különben mi késztette volna arra, hogy visszatérjen erre az undok Montmartre-ra, de visszajött, hála az egeknek! Elhagyatott volt nélküle. A portásfülkében nem lelte a helyét, képtelen volt elolvasni az újságot, vagy lemorzsolni imádságát a rózsafüzéren, minden pillanatban kilesett az ablakon. Most végre itt volt! – Monsieur Toulouse! – ismételte, mialatt a bérkocsi lassított és megállt. – Hogy van, Monsieur Toulouse? A műteremben még minden úgy van, ahogy hagyta. Befűtöttem a kályhába, kellemes meleg. .. Hirtelen elhallgatott. Valami nem volt rendben. Olyan, mint mindig és mégsem olyan… A szemei! Ez volt az. Nagyobbnak és sötétebbnek látszottak, eltűnt fiús vidámságuk. – Jól van? Henri melegen, szomorúan rámosolygott. – Ó, igen, köszönöm, Madame Loubet, nagyon jól vagyok. Jólesik, hogy megint itt lehetek. Maga nagyon hiányzott. Amint felértek a negyedik emeletre, Henri felrántotta az ajtót és egyenesen odabicegett az ablakhoz. Botjára támaszkodva egy pillanatig kibámult az eléje táruló jólismert képre, a háztetők és kémények összevisszaságára. A téli égbolt, mintha elkésetten ősziesre lágyult volna, és erről eszébe jutottak utolsó kocsiútjai Denise-zel. Megfordult és magába szívta a levegőben még mindig érezhető enyhe terpentinillatot. – Jólesik megint itt lennem – ismételte. Még egyre mosolyogva pillantott a vásznakra a falon, a festőállványokra, a fonott bútorokra, a hasas kályhára, a Milói Vénuszra a sarokban, ahová annak idején Rachou állította. Mintha csupa régi baráthoz érkezett volna vissza. – Ezentúl itt lakom, Madame Loubet. Nemcsak dolgozni járok ide. Ez lesz az otthonom és többé nem megyek innen el.

Az erkélyen levő szobácska a nagy ablakával, fehér és sárga százszorszéppel telehintett tapétájával barátságosabbnak tűnt, mint ahogy emlékezett rá. A hálószekrényére egy régi daguerrotípiát állított az anyjáról, a falra pedig felszegezett néhány celeyrani vázlatot és egy megsárgult fényképet a Fontanesiskolából, amelyen vértestvérével, Maunce-szal együtt álldogált rövid harisnyában és ijedt ábrázattal. Két nappal később megérkezett a poggyásza. Madame Loubet berakta az ingeit a fiókosszekrénybe és beakasztotta a ruhásszekrénybe az öltönyeit. Amikor Henri meglátta a fürdőszobában saját monogramos törülközőit és címeres ezüst toalettkészletét, kezdte magát otthonosan érezni. Igen, lehet, hogy itt még boldog is lesz. Elment látogatóba Rachou-hoz. Valahogy azt várta, hogy Rachou-t festés közben találja, vagy amint pengeti a mandolinját, sört iszik temetőbeli cimboráival, vagy egy midinettel legyeskedik. Ehelyett egy kabátba bugyolált, fáradt és gondterhelt, nagy darab emberre akadt, amint vaskos művészettörténeti könyveket böngészett a jéghideg műteremben. – Amint látod – Rachou szégyenlősen rávigyorgott, mialatt felkászálódott a helyéről –, arra az átkozott múzeumőri vizsgára magolok. El sem hinnéd, mi mindent kell bevágnia az embernek, hogy házmester legyen egy múzeumban! Már nem volt vidám fenegyerek, eltűnt harsány nevetése. Józan polgár volt, biztonságra és megbecsülésre vágyott. Nem érdekelte többé az ugrándozás az Elyben, sem a sörözés a La Nouvelle-ben. – Az mind rendben van, amíg az ember festeni tanul, de mire jó később? Egy darabig mindenféléről beszélgettek és megpróbáltak újra belezökkenni a régi bizalmas hangba. – Azt ugye tudod, hogy Grenier megnősült, és Lucas visszament Normandiába? Henri bólintott. – Ezt megírtad. Mi van Vincenttel? – Ó, Vincent még mindig itt lődörgött, vedelte az abszintot és mindenkit halálra untatott azzal a nyavalyás művészkolóniájával meg a testvériségben élő festőivel. Nyáron kiállítást rendezett Agostina vendéglőjében, persze belebukott. Megkérte Agostinát, hogy legyen a felesége. Ő persze az arcába nevetett. – Mio piccolo Vincente – hisz' tudod, hogy beszél –, megőrültél, bolond vagy, hiányzik egy kereked! – Köztünk szólva igaza van. Vincent kedves pofa, de itt nincs egészen rendben. – Rachou jelentőségteljesen mutatott a homlokára. Nem, Gauzival és Anquetinnel ritkán találkozik, jóllehet mindketten a Montmartre-on laknak még. Túlságosan el vannak foglalva mind, elfoglalva azzal, hogy megkeressék a betevő falatot. Remek életpálya a művészet! Egészben véve sivár és igen forró volt a nyár. Hál' Istennek, egy este megpillantott egy leányt a montmartre-i temető kapujában. – Beadtam neki a szokásos mesét, hogy modellre van szükségem a Madonnához, és lenyelte. Nem túl okos és kicsit nagyothall, de jó leány. Arany a szíve.

Pénztárosnő egy hotelben, legalábbis ezt mondta, de a nőknél soha nem lehet tudni, mikor mondanak igazat. Megfestettem az arcképét – kis vázlat volt egy darabka vásznon. Sírt, amikor nekiadtam. Elérzékenyülten elvigyorodott. – Kedves leány a Berthe. Néhány pillanatig elgondolkozva, némán ült, nagy kezeit a térdén nyugtatta. – És te? Te mihez kezdesz? – Azt hiszem, festeni fogok. Mi mást tehetnék? – Neked legalább arra nincs gondod, hogy miből élj. Most aztán minden nyavalyát összefesthetsz, amire kedved szottyan. Emlékszel még arra az utcalányra Agostinánál, akit azért akartál lefesteni, mert átlátszó arca volt, a nyakán meg zöld árnyékok? – Hogyne – bólintott szomorúan Henri. – Most annyi zöld árnyékot festhetek, amennyit akarok. Ez az előnye, ha az ember műkedvelő. Azt festheti, amire kedve van. Senki nem törődik vele. Egyszerre csak nem volt több mondanivalójuk egymás számára. Még mindig barátok szerettek volna lenni, de közébük állt az élet. Elváltak útjaik. Összeomlott mindaz, ami eddig összetartotta őket. Idegenek voltak, maroknyi közös emlékkel. – Mennem kell – mondta Henri és felemelkedett a heverő széléről. – Nem akarlak elvonni a munkádtól. Remélem, fogjuk egymást néha látni. Zavartan mosolyogva fogtak kezet az ajtónál. Szemükkel búcsút mondtak egymásnak. – Még sokszor leszünk együtt, mielőtt elutazom – biztosította Rachou. – Most jut eszembe, hallottad, mi történt Julie-vel, nem? – Nem. – A folyóba ölte magát, talán egy héttel azután, hogy elutaztál. – Hol van eltemetve? Rachou nem tudta. Vállat vont. – Hiszen tudod, hogy van az. Se pénz, se közeli család. Sokba kerül egy saját sírhely. Henri megvárta, amíg leért az első emeletre. Ott azután leült egy lépcsőfokra és csendesen sírni kezdett. A La Nouvelle-ben töltött estéje ugyancsak kiábrándító volt. – Reklámgrafika! Ez az! – lelkendezett kirojtosodott ujjú kabátjában Gauzi. – Vagyont lehet vele keresni. Óriási jövője van az illusztrált katalógusoknak és a hirdetéseknek… Még a cégtáblát is jól fizetik – ha hozzá lehet jutni. Anquetin azzal hencegett, hogy milyen ügyességre tett szert, mint szentképfestő. – Három nap alatt kész vagyok egy Murillo „Mennybemenetel”-lel. Két nap alatt is meg tudnám festeni, de az az átok sok angyal rengeteg időbe kerül. Egy „Krisztus Születésé”-hez négy nap kell. Túl sok a kellék.

Mindent elkövettek, hogy vidámak legyenek. Emlegették a múltat, régi ateliervicceket kapartak elő. Egy idő múlva azonban kimerítették egész készletüket a diákévek emlékeiből, amelyek valaha annyira izgalmasaknak tűntek. Nagyhangú hetvenkedésük mögött Henri megérezte, mennyire aggasztja őket a jövőjük, hogy fájlalják az elfecsérelt éveket. – Nem furcsa? – vihogott gúnyosan Gauzi. – Izzadunk, törjük magunkat, hogy bejussunk abba a nyomorult Szalonba, ha pedig sikerült, rájövünk, hogy fabatkát sem ér. – A ma Párizsban élő éhező festők fele benn volt a Szalonban – jelentette ki Anquetin. — Igaza volt Degas-nak, a vén zsiványnak. A művészet nem foglalkozás, hanem lassú módja az öngyilkosságnak. Mindegy, neked legalább soha nem lesznek gondjaid… Henri az első perctől kezdve érezte, mennyire meglepődtek barátai, hogy visszatért a Montmartre-ra, és akaratlanul is, mennyire irigylik. Persze ő megengedhette magának, hogy lecsússzon a Szalonról: még mindig annyit festhet, amennyit akar a szép műtermében: nem kell azon rágódnia, hogy miből fog jóllakni, öltözködni, honnan teremti elő a lakbért. Gazdag volt, a fiúk meg szegények. Ez a gondolat megmérgezte jó-viszonyukat, tönkretette hosszú évek barátságát. Egyszerre, mint a visszapattanó rugó, ismét a gazdag műkedvelő lett belőle, aki Bonnat idejében volt. Esküdöztek, amikor elváltak, hogy sokat lesznek együtt, szívük mélyén azonban tudták, hogy nem így lesz. Vincent volt az egyetlen, aki őszintén boldog volt, hogy viszontláthatta Henrit. Villogott mélytüzű szeme, amikor feléje nyújtotta csontos, szeplős, nagy kezét. – Hiányoztál nekem, Henri. Annyi mindenről kell veled beszélnem. Gyere, menjünk haza, együnk Théo finom stokviséből. Mély megértésük egymás iránt nem csökkent, és néhány boldog estét töltöttek együtt. Vitatkoztak, mint régen. Vincent azonban beteg volt, beleveszett a lelkében kavargó örvénybe. Ő is megváltozott az utolsó hónapok alatt. Valami szörnyűséges, félelmetes dolog pusztított benne, néha majd megfojtotta. – El akarok kerülni innen – kiáltott fel nemegyszer –, oda akarok menni, ahol süt a nap! A napot akarom festeni, a réteket… Tűrhetetlen lett számára Párizs. Állandó nyugtalansága felőrölte idegeit. Ajka néha görcsösen megvonaglott. Voltak percek, amikor szeme vadul, majdnem eszelősen fellobogott, a közelgő katasztrófa légköre lebegett körülötte. Egyik nap soványan, bőrig ázva, ittasan tántorgott be Henri műtermébe. – Azt hiszed, őrült vagyok? – fejét két kezébe hajtva nyögött a heverőn. -Tényleg azt hiszed, hogy megőrültem? Hogy be fognak csukni? Aznap délután Cézanne-nal találkozott, aki kellemetlen orrhangján kijelentette:

– Szavamra mondom, Monsieur, maga úgy fest, mint egy őrült! – Ez a megjegyzés úgy hatott Vincentre, mint szikra a puskaporos hordóra. Ezután oda volt minden nyugalma. Még többet ivott. Ha eljött a műterembe, a karjaival hadonászott, összefüggéstelen megjegyzéseket tett, néha átcsapott a holland nyelvre, anélkül, hogy észrevette volna. Egyre jobban dadogott, egyre gyakrabban tűnt el a városból. Végül egy kietlen februári reggelen elutazott Arles-ba. Henri úgy látta utoljára barátját, amint vöröskarikás, borgőzös szemekkel, egy harmadosztályú kocsiablakon kikönyökölve belevigyorgott kusza szakállába, és lassan beleveszett a felcsapó gőzfelhőbe, karját lengetve, mint egy vízbefúló. Néhány nappal később Rachou-n volt a sor. Letette a vizsgát és megkapta az állást, múzeumi segédőrré nevezték ki Draguignanba, egy álmos, napsütött provence-i városkába. Henri megint kiment a pályaudvarra és elmondta mindazt a jószándékú hiábavalóságot, amiket vasútállomásokon mondani szokás. Ezzel az utolsó láncszem is elszakadt, ami a múlthoz kötötte. Makacsul belevetette magát a munkába. Két, három, négy vásznon is dolgozott egyszerre, addig maradt a festőállvány előtt, amíg csak egy kis fény szűrődött be a nagy ablakon; egyre gyorsabban festett, egyre biztosabb kézzel, mialatt Madame Loubet felolvasta neki az újságot. Alkonyattájban azonban a magány kínozta. A magányosság emlékekből szövődik. Az elsötétülő műterem falain át beszűrődtek az emlékek, ott lebegtek szeme előtt, gúzsba kötötték. Hogy meneküljön tőlük, fejébe nyomta kalapját és elment valahova. Visszament a La Nouvelle-be és rájött, mennyire idegenné válhat a legismerősebb hely is. A kávéház egy évvel előbb még csupa izgalmat jelentett és barátságos meleget, most nem volt egyéb, mint egy lármás, idegen lebuj. A festőnövendékek félbehagyták vitájukat, rábámultak és azon tűnődtek, mit keres itt még, hiszen nem tudott bejutni a Szalonba. Az idősebb festőket annyira lekötötték a saját problémáik, vagy a dominójáték, hogy észre sem vették. Huszonkét éves korára eggyel szaporította a félresikerült montmartre-i festők számát, aki egyeseknek túl öreg volt, másoknak túl fiatal, de érdekelni nem érdekelt senkit. Céltalan kószálással teltek az estéi. Megismerkedett a magányosság keserű kínjával, emberekkel zsúfolt helyiségekben. Sorba felkereste a café-chantant-okat egyedül, elment a Fernando Cirkuszba és megnézte a bohócokat, a tüllszoknyás műlovarnőket, az idomított kutyákat és a vöröstrikós akrobatákat. Még az Elybe is visszatért, és La Goulue néhány percre leült az asztalához, azután továbbpenderült és megfeledkezett róla. Pere la Pudeur örömmel üdvözölte, panaszkodott a lányok viselkedésére és beszámolt a félelmetes új erkölcsrendészeti felügyelőről, aki most érkezett a Montmartre-ra. – Patou a neve, Balthazar Patou – súgta ijedten. – Remélem, soha nem lesz vele dolga. Szörnyű

ember! Éjszaka végigportyázik a kerületen és olyan lányok után szaglászik, akik az utcát járják bárca nélkül, hiszen tudja, a prostituáltaknak rendőrségi bárcát kellene kiváltaniuk. Miután nem jár egyenruhában, nem ismerik fel, hogy zsaru, így azután lecsap rájuk, összeszedi őket, és bekíséri a Saint-Lazare-ba. Ha egyszer betéved ide és rajtakapja a lányokat, amint táncolnak, abból nagy baj lesz, meglátja. .. Henri végül rendszerint a Boulevard Clichy lármás, személytelen kávéházaiban kötött ki. Végnélküli estéket töltött itt szemére húzott kalapjában, lábait az asztal alatt himbálva, ásító unalommal a lelkében. Rövid, gumivégű botját maga mellé fektette és órák hosszat ült egy helyben, elolvasta az esti lapokat, megfigyelte az utcalányokat munkájuk közben, néha lopva rajzolgatott is, de legtöbbször csak rámeredt saját csúf arca tükörképére a pohár hajlatán és várt, maga sem tudta mire. A mama megmondta, hogy elhagyatott lesz. Mi tagadás, elhagyatott volt. Azután egyik nap rendelt egy pohár konyakot. Azután még egyet és még egyet. Valami rendkívüli történt. Egyszerre nem fájtak a lábai. És még valami – eltűntek borús gondolatai. Nyomorék? Ki nyomorék? Hiszen javában táncol egy csodaszép leánnyal, aki hozzásimul, ahogy az Elyben szokták… fejét a vállán nyugtatja; szemét lehunyja, átengedi magát a mozgó ölelkezés érzéki gyönyörűségének… Titkos lelkendezéssel fedezte fel, hogy „született” iszákos, bámulatos mennyiségű italt tud lehajtani látszólag minden káros hatás nélkül. Határtalan elégtételt érzett. Voltak, akik hegyeket másztak meg, vagy hat láb magas gátakat ugrattak át lóháton. Nos, volt valami, amit ő tudott – tudott inni! Még valamit köszönhetett az italnak. A bátorságot, hogy levetkezze félelmét és elmenjen a bordélyházba. Ezúttal a kapuig hajtatott és határozott kézzel becsengetett. Ravaszul kiválasztotta ezt a kietlen esős délutánt, remélte, ilyenkor üres lesz a vörös plüsszalon, és a lányoknak nem akad dolga. „Jöjjön, jöjjön be, siessen! – tessékelte beljebb egy csipásszemű, lompos nőszemély. – Nem látja, hogy esik? – folytatta, mialatt becsukta utána a kaput. Püffedt arcán átvillant a felismerés fénye. – Nem járt már itt egyszer, két vagy három éve? Néhány barátjával? Olyan memóriám van, hogy soha nem felejtek el semmit. Henri bólintott és a nő kezébe csúsztatta az ezüstpénzt, amit készen tartott erre a célra. – Ez aztán borravaló! – Asztmás lihegéssel fejezte ki elismerését. – Bárcsak többen volnának a maga fajtájából, hamar visszavonulhatnék vidékre. Már látom, mi ketten jóban leszünk. Barátságosan pislogott Henrira, mintha megérezte volna félénkségét. – A legjobbkor jött – súgta lehajolva hozzá –, senki sincs fönt az emeleten. Hirtelen gyanakodva pillantott le reá.

– Mondja, ugye máskülönben rendben van, még ha törpe is? Henri alig észrevehető bólintására visszanyerte közlékenységét. – Akkor minden rendben van. Nekünk mindegy, magas vagy kicsiny, öreg vagy fiatal. A szerelem a fontos, arra valók vagyunk itt mind. Most pedig menjen fel, én meg hívom a lányokat. Henri megragadta a lépcső karfáját, feltornászta magát a vékony szőnyeggel bevont, meredek lépcsőkön és zihálva besántikált a rosszul világított üres szalonba. Itt semmi nem változott. Rögtön ráismert a bordó plüssfüggönyökre, az elnyűtt, párnázott padkákra, előttük a festett vasasztalkákkal, a gépzongorára, a sarkokban a poros pálmákra, a két aranyrámás tükör között lógó „Kleopátra a fürdőben” című légyköpéses olajnyomatra, az áporodott dohányfüst és arcpúder szagára. A szobán megérzett a lealacsonyodás nyugalma, a mocsarak békéje. Leült egy asztalhoz, maga mellé helyezte átázott kalapját és dobogó szívvel várt. Könnyebben ment minden, mintsem remélte. Odafent láthatatlan tevékenységbe lendült a ház. Valahol becsuktak egy ajtót, majd lépcsőn lesiető lábak kopogását hallotta. Áttetsző köntösben és magassarkú papucsban berontott a szobába egy lány. Megtorpant, amint meglátta és ajkára fagyott mosolya. Henri hirtelen nem fogott fel egyebet, mint egy meghökkent, fürkésző szempárt. A leány hirtelen sarkon fordult és kimenekült. Henri szívének hangos kalapálásán kívül léptek neszét hallotta, fojtott vihogást és izgatott suttogást a hallból. Egy kéz félrehúzta kicsit a függönyt. Öt női fej nyomult a nyílásba és tíz kerek szem irányult rá egyszerre. Henri érezte, amint arcát elöntötte a pír. – Istenem, hiszen ez Henri! Elképedve látta, hogy egy testes, tehénszemű, barnahajú nő közeledik felé a szobán keresztül, inge alatt hullámzott a melle. – Nem ismer engem, ugye? – kérdezte sugárzó mosollyal, amikor megállt előtte. – Én azonban ismerem magát! A nő kerek ábrázatán még érzett némi falusias frisseség. Henrit ellenállhatatlanul emlékeztette Madame Loubet-re, egy huszonöt éves Madame Loubet-re, mályvaszínű ingben. – Én Berthe vagyok. – Lehajolt hozzá az asztal fölött, dülledt szemében mosoly játszadozott és úgy mondta ki a szavakat, mintha valamilyen gyermekes rejtvényre adott volna választ. – Rachou, a barátja, beszélt nekem magáról. Mielőtt Henri megszólalt volna, Berthe odafordult a többi lányhoz, kik óvatosan bejöttek utána a szobába. – Minden rendben van. Festőművész; képeket fest, mint az én szerelmem. Úgy látszik, ez valahogy mindent megmagyarázott. Megtört a feszültség. A lányok odagyűltek az asztal köré.

– Ez itt Véronique – kezdte el Berthe és egy vékonydongájú, kiállófogú kis barnára mutatott, aki olyan volt, mint egy szomorú egérke. – Még nem dolgozik itt régen. Csak három hónapja. Véronique ünnepélyesen kinyújtotta erőtlen kis kezét. Beszédre nyílt a szája, de Berthe máris rámutatott a következő lányra. – Ez itt Suzanne. Bretagne-ba való, mint én. Megtetszett neki a vendéglátó háziasszony szerepe és egy magas, csontos asszony felé fordult, aki sárga spanyol vállkendőjén kívül nem viselt egyebet. – Ez itt Giannina. Olasz. – Hangja elárulta, hogy Giannina amolyan semmirevaló idegen, kár reá szót vesztegetni. – És ez meg Minette – fejezte be, mialatt leült Henri mellé. – Majdnem olyan régóta van itt, mint én. A lányok sorban kezet fogtak Henrival és kacér kis mosollyal, mezítelenségükről kedvesen elfelejtkezve, helyet foglaltak az asztalnál. Társadalmi eseménnyé kezdett átalakulni az egész. Becsoszogott papucsban és ingujjban egy pincér, hóna alatt pecsétes, gyűrött szalvétával. Gépiesen letörülte az asztalt, mialatt felvette a rendeléseket. Henri körülkínálta a török cigarettát, amit az úton vett, gyufát gyújtott és kinyújtotta, hogy a lángot közelvigye a lányok ajkához. A lányok nem voltak hozzászokva ennyi figyelmességhez és összecsücsörített szájjal, affektált, dámás hangon köszönték meg. Lopva lekacsintottak a lábára, észrevették ruhája finom minőségét és szabását, s szívükben megmozdult a részvét ezzel a fiatal nyomorék fiúval szemben, aki olyan udvarias és jólöltözött és mégis idejött, mert nem tudott nőhöz jutni. – Monsieur képeket fest? – kérdezte Véronique, hogy megindítsa a társalgást. – Mindenféle képet? A feleletet Berthe adta. Kissé ingerülten, fensősége tudatában. Hogyne festene mindenféle képet? Ha valaki festőművész, mindent le tud festeni. – Az én szerelmem mindent festett, ami csak eszébe jutott. Semmi sem volt neki egy portrét megfesteni, ha kedve volt rá. – Ujjaival pattintott, úgy mutatta, micsoda semmiség volt Rachou-nak egy arckép. – Egyszer régen – idézte emlékébe Giannina – modellt álltam egy festőnek. Osztrák volt. Hosszú pillájú, nedvesen ragyogó szemei voltak, klasszikus arcvonásai elmosódtak a zsírpárnáktól. Dús haját nyakszirtje felett laza kontyban viselte, és Henrit Poussin vásznainak impozáns római parasztasszonyaira emlékeztette. Lágyan ömlő velencei hangján elmondta, hogy az osztrák festő idősebb, szomorkás ember volt, időnként letette a palettáját és odajött hozzá, hogy megcirógassa a mellét vagy az ülepét, azután visszament az állványához és búsan megtoldotta képét néhány ecsetvonással.

– Azt mondta, inspirálom — fejezte be Giannina. Suzanne csípős hangon ellenkezett vele. Abban nem talált kivetnivalót, hogy egy férfival aludjon, de nem állt volna meztelenül modellt egy festőnek. Nem, semmi pénzért nem tette volna meg. – Utálatos dolog. – Csipkeinge alatt keble remegett a jogos felháborodástól. – Ez az egyetlen szó reá, utálatos. – Nem érted – tiltakozott Giannina türelmesen. – A festő nem olyan, mint egy férfi. Nem úgy néz az emberre, mintha férfi volna. Inkább, mint… – Inkább, mint az orvos – vágott a szavába Berthe, ellentmondást nem tűrő hangon. Rachou-val való viszonya alapján művészeti kérdésekben ő volt a tekintély. – Nem bánod azt sem, ha megmutatod magad minden hétfőn az orvosnak, amikor idejön a vizitre, ugye? Nohát, a festő ugyanaz… A lányok csakhamar mind bekapcsolódtak a vitába. Henri nézte őket, amint hajbakaptak, kortyolták az italukat és szívták a szokatlan, aranyosvégű cigarettákat. Hiszen ezek a lányok nem is olyan romlott jószágok, ahogy elképzelte… Kedvesek, barátságosak voltak, úgy látszik, nem bánták a lábát. Milyen egyszerűen, milyen simán ment az egész! Mennyi gyötrelemtől kímélhette volna meg magát, ha előbb jön ide! – Rachou mindig mondta, hogy maga milyen kedves… A hang felé fordult és észrevette, hogy Berthe már nem vett részt a vitában, hanem őreá nézett. – Igaza volt – folytatta a leány és dülledt kék szemében mosoly bujkált –, maga kedves. De ő is kedves volt, ugye? Milyen csodásan játszott a mandolinon! És micsoda hangja volt! És milyen nagy darab fiú volt, mégis milyen gyengéd tudott lenni! Tudja, hogy megfestette az arcképemet? Majd megmutatom. – Elhallgatott, emlékektől fátyolos szemmel. – Nem tudja, jól van-e? – kérdezte. Henrit meglepte reszkető hangja, amely egy pillanattal előbb még éles volt és ingerült. – Nincsenek hírei róla? Látja, nekem nem írhat, mert nem adtam meg neki a valódi címemet. Azt mondtam, pénztáros vagyok egy családi szállodában. – Lesütötte a szemét. – Nem akartam, hogy tudja. .. – Múzeumi segédőr Draguignanban… Berthe nem hagyta, hogy Henri végigmondja. – Múzeum! Múzeumban dolgozik? Hevesen odafordult a többi lányhoz és a szavukba vágott. – Nem megmondtam, hogy a szerelmem nagy művész! Múzeumban dolgozik! – Volt egyszer egy szerelmem, osztályfőnök volt a Földművelésügyi Minisztériumban – hencegett Véronique, szemöldökét gőgösen felvonva. – Mindig azt mondta, a leányára emlékeztetem. Későre járt márt. Octave, a pincér, felcsavarta a gázlángokat és újra töltött mindenkinek vermutot. Röviddel ezután kezdtek beszállingózni az első vendégek.

Félszegen helyet foglaltak a vörös plüssülésen, igyekeztek kikerülni egymás pillantását és kezükben gyűrögették sapkájukat. A lányok egyenként felálltak és búcsút vettek. – Viszontlátásra, Henri – mondták és a kezüket nyújtották. – Igazán élvezet volt. Henri nézte, amint odaőgyelegtek egy-egy férfihez, átkarolták a derekát és elmormolták a szertartást: – Cheri, ugye, iszunk valamit? – Valaki elindította a gépzongorát. A Szürke Papagájra leszállt az éjszaka. Most már csak Berthe maradt az asztalánál. – Szeretne talán felmenni? – vetette fel, mert eszébe jutott, miért jött ide a vendég. Henri bólintott és követte a lányt, ki a szobából. A következő hónapokban még magányos volt Henri, de megbékélt, néha majdnem boldog is. Felkereste a bordélyt, rendszerint délután. Berthe tanácsára mással is „felment” és úgy találta, tapintatosak, ügyesek voltak mind és gondosan szolgálták ki. Jól esett neki, hogy nyugodtan elfogadták olyannak, amilyen, értékelték bőkezű borravalóit és bókot mondtak férfiasságára. Karjaik között rövid időre bár, de teljesen megfeledkezett önmagáról és homályos bosszúállás diadalát érezte. Áldotta a szajhákat, akik jóvátették az úrilányok vétkét. Megtanították Henrit az érzéki gyönyörök ábécéjére, az élvezet anatómiájára. Velük kutatta ki a kéj búvóhelyeit és felfedezte, milyen hidegen bűvös elragadtatást nyújt a tiszta, romantikus mezétől megfosztott erotika. Bizonyos fokig barátságra is szert tett közöttük. Itt is, mint az atelier időkben, megvolt az az előnye, hogy odaadóan, figyelemmel tudott másokat meghallgatni. Idővel már nem csupán bőkezű vendégnek tekintették, bizalmasuk lett, akinek elmesélték élettörténetüket, gondjaikat, reményeiket és bajaikat, az igaziakat és képzelteket egyaránt. Henri megint rájött arra, milyen heves belső kényszer hajtja az embereket, hogy önmagukról beszéljenek. Parfümöt hozott nekik, bonbonokat és kedvenc török cigarettájukat. Noteszébe feljegyezte a születésnapjukat és ilyen alkalmakra kosárszámra küldte a beaujolais-i borokat és a libamájpástétomot. Lassanként felfedezte mindent közömbösítő meztelenségük mögött egyéniségüket. Suzanne-nak gyermeke volt és minden megkeresett garasát elküldte annak a családnak, ahol az nevelődött, valahol vidéken. Giannina homoszexuális volt, Véronique hazárdjátékos. Kerékpár-versenyeken fogadott és folyton veszített, noha órákon át böngészte az újságok sportrovatát. Minette szabad estéin színházba járt, szívszaggató melodrámákat nézett végig, amiket hajmeresztő részletességgel mesélt el a többieknek, mikor hazajött.

Azután ott volt Berthe, a jó, anyás Berthe. Ha együtt voltak, Rachou-ról beszélgettek. Berthe újra átélte a bűvös órákat, amiket a Rue Ganneronbeli ütöttkopott kis műteremben töltött. Az arckép, amit róla festett Rachou – kicsiny, sötétes vászon volt, és Berthe hatalmas aranyrámába tétette –, ott lógott a szobájában a főhelyen, közvetlenül a mosdó fölött. A portré! Ez volt a Szürke Papagáj oltárképe, Mona Lisája. Jaj volt annak a vendégnek, aki nem csodálta meg! – Mestermű – jelentette ki Henri nemegyszer. A leány nagy tehénszemei ilyenkor könnybe lábadtak, arca átforrósodott alázatos büszkeségében.∗ Így folyt Henri élete, amikor egy évvel a Montmartre-ra való visszatérése után egyik este véletlenül betévedt a Mirlitonba. Szerette ezt az emberektől nyüzsgő, füstös pincehelyiséget, jó mélyen az utca szintje alatt, ahonnan a legnagyobb zenebona sem szűrődhetett ki annyira, hogy felkeltse a rendőrök figyelmét. Aristide Bruant szokásos fekete bársonyöltönyében, térdig érő csizmákban és piros sállal a nyaka körül, miniatűr színpadán éppen saját szerzeményű balladé réaliste-jét énekelte, amikor Henri utat tört egy kis sarokasztalhoz és intett a pincérnek. – Egy dupla konyakot – suttogta, nehogy megtörje a varázst, ami könnyeket csalt a hallgatóság közt ülő nők szemébe. Amint megjött az ital, szájához emelte a vékony szárú pohárkát és egyetlen hajtásra kiürítette. Néhány pillanatig nem mozdult, feje hátrahanyatlott, szemét lehunyta, élvezte, amint az ital bizsergető melege átjárta tagjait, azután felnyitotta szemét, arcán sugárzó megelégedés tükröződött, és végigfuttatta nyelvét bajusza szélén. Csodálatos ital volt a konyak, csodálatos… Jókedvűen együtt tapsolt a többiekkel és elfogta Bruant köszöntő mosolyát, aki látta, amikor belépett és noha poéta volt, felismerte a jó fogyasztót, ha rákerült a sor. – Most pedig – mondta a sanzonköltő, miután megtörülgette jól táplált arcát –, szíves engedelmükkel eléneklem „A Saint Lazare-i leány” című balladámat. Izgalom futott végig a hallgatóságon. A kísérő néhány gyászos akkordot ütött le az ócska zongorán. Bruant simára borotvált arca mély pátoszba feszült, átdobta sálját a vállán és belefogott az énekbe. A „Saint-Lazare” volt Bruant mesterműve. Ebben, saját magát is beleértve, mindenki egyetértett. A panaszos dallam megejtő volt, a szövegből áradt a tapadó szentimentalizmus, amit a Montmartre prostituáltjai ellenállhatatlannak találtak. Mint Bruant minden balladájának, ennek a hőse is utcalány volt, tündéri kedves, a ∗

L au t rec k ét h íres p o rt rét f es t et t a Süket Berth e-ről; egy ik et a m űt erm ében, a m ás ik at p ere Fo res t k ertj ébe

boulevard-okon dolgozott, nem pénzéhségből, lustaságból vagy természetes hajlamból, ó nem, korántsem – hanem túláradó szerelemből. Elcsípik a kártyája nélkül — a híres piros bárcáról van szó, amivel a rendőrfőnökség látja el a prostituáltakat –, és bekerül a Saint-Lazare-ba. az utcai nők rettegett rabkórházába. És ebben a szorult helyzetében vajon a saját bajára gondol? Ó, nem! A fiúján jár az esze, aki most nélkülözi a keresetét, és minden oka megvan, hogy aggódjék a jövőjéért. Ki fizeti ezentúl a vermutjait, és hajára a pomádét? A leányka kétségbeesésében tollat fog és megrendítő, rajongó hangú vigaszlevelet ír neki, tele helyesírási hibával és kitartó odaadással. Leírja, mennyire félti a fiút, aki most egyedül van és fillér nélkül, mialatt ő maga tehetetlenül fetreng ebben az átkozott lyukban! De bátorság! Rövidesen kiszabadul és milyen boldogan szalad majd vissza a lámpaoszlop alá, hogy pótolja az elveszett időt. Ekkora hűség, ilyen önfeláldozás a mártíromság színvonalára emelte az utcai nők tevékenységét, és a hallgatóságban ülő nők az önsajnálattól forró könnyeket ontottak. Aristide Bruant az emelvényen bársonykabátját megragadva egyre gyászosabban üvöltött, orcájáról folyt a verejték. belekezdett az utolsó versszakba. J'f inis m a let t re en t 'em bras s ant . Adieu , mo n h o mm e, Malgré qu 't u s oy 'p as cares s ant Ah ! j 't ado re…

Ezen a ponton a helyiségben levő összes kis nő, aki időnként jólirányzott és fájdalmas rúgásokat kapott a fiújától, zokogásba tört ki és mindent megbocsátott. Mennyire megértették a levélíró szajhát! Mit számított néhány rúgás szeretők között? Bruant harsogó tapsorkán közepette asszonyi szipogás és könnyes szemek elismerő pillantásaitól kísérve fejezte be előadását. Meghajolt, sápadtan mosolygott, lemászott az emelvényről és odajött Henri asztalához. – Egészen odavagyok! – sóhajtotta és leroskadt száz kilójával a padkára. Még mindig lihegve törülgette zsebkendőjével az arcát. – Valahányszor eléneklem ezt a dalt, kikészít. Túlságosan beleadom a szívemet. Henri elnyomott magában egy mosolyt. Tényleg elhitte ez az ember a saját badarságait? – Szabad megkínálnom valamilyen itallal? – kérdezte. – Ital! Nem, nem, nem, Monsieur! Ellenkezőleg, ragaszkodom hozzá, hogy én kínáljam meg. Igen, igen, ragaszkodom. Ellentmondást nem tűrve odafordult a pincérhez. – Jacques, hozz még egy konyakot a Monsieur-nek. Henri meglepődése e szokatlan bőkezűségen nem tartott sokáig. Alighogy előtte állt az ital, Bruant előrehajolt és halk hangon, bizalmasan közölte vele, hogy a „Saint-Lazare” meg fog jelenni nyomtatásban.

– Igen, végre találtam rá kiadót. Most pedig szükségem van… Amire szüksége volt, még bizalmasabb hangot ütött meg, egy kis rajz, egy kis izé, ami illusztrálná a kotta fedőlapját. – Eszembe jutott, hogy maga talán hajlandó lenne megcsinálni. Semmi különösre nem gondolok. Csak egy kis ceruzarajzra, ami nem sok idejét venné el. Természetesen – tette hozzá gyorsan nem tudnék érte sokat fizetni. Poéta vagyok, tudja, mit jelent az. – Itt becsmérlő sóhaj és tehetetlen vállvonogatás következett. – Örökké éhesen, örökké fillér nélkül… Úgy látszik, teljesen megfeledkezett arról, hogy övé volt a Montmartre egyik legjobban menő kabaréja. Olyan őszinte hangon beszélt, hogy Henri arra a következtetésre jutott, ő az a poéta, aki tényleg hiszi, amit ír. – Kérem, ne aggódjék a pénz miatt – mondta, hogy megnyugtassa. – Örülök, ha segítéségre lehetek. Néhány nap múlva elvitte a rajzot Bruant-nak, azután egykettőre teljesen megfeledkezett róla. A „Saint-Lazare”, címlapján Henri rajzával, rögtöni és óriási sikert aratott, Bruant és a kiadója meggazdagodtak az utcalányok, bordélybéliek, kóbor prostituáltak, pályaudvari és kaszárnyai ringyók, kávéházi démonok, portyázó szajhák, kitartottak, félvilági- és luxus-kokottok – minden rendű, rangú és árú nőcskék könnyein, akik magukra ismertek a levélíró lányban. A „Saint-Lazare” a céh himnusza lett… Henrinak nem hozott pénzt, de megváltoztatta az életét. A művészek fennkölt körei, akik eddigelé soha nem vettek tudomást olyan alantas dologról, mint egy sanzon címlapja, furcsán felizgultak a rajz láttán. „Keserű és mély széljegyzet a prostitúció évezredes problémájának margóján…” „Meglepő éleslátásról és biztos kézről tanúskodó rajz, egy fiatal és eddig ismeretlen művésztől…” „Ennek a fiatal és máris mesteri technikával dolgozó művésznek további munkáját érdeklődéssel kell figyelemmel kísérnie minden műértőnek…” Bruant nem sokkal ezután egy másik dalt is kiadott. Természetesen megint a lekötelezően kedves művészhez fordult, aki olyan jól megértette a költőt. A műkritikusok megint felvonták szemöldöküket, tollat ragadtak és írtak az „éles realizmus”-ról, a „kíméletlen objektivitás”-ról, amit ez az „ifjú és vakmerő” művész produkál. Bruant el volt ragadtatva ettől a magasrangú reklámtól, bekereteztette Henri eredeti rajzait és felakasztotta kabaréja falára, ahol nem kis érdeklődést keltettek. Idegenek kezdték most megemelni az utcán kalapjukat Henri előtt. A Rue Caulaincourt mosónőinek hangjában újfajta büszkeség csengett, ha köszöntötték az ablakukból. Pincérek rejtélyes módon megtudták a nevét és aggodalmas arckifejezéssel hajoltak föléje, hogy felvegyék rendeléseit. „Igenis, Monsieur

Toulouse… Azonnal, Monsieur Toulouse… Ez lesz minden, Monsieur Toulouse?” Bőkezű borravalói is latba estek persze, de hízelgésük egy része azért őszinte volt. A Papagájban a szajhák suttogva közölték vendégeikkel, hogy az a szakállas törpe nagy művész, és bizonyítékul rámutattak a szobáik falára szögezett vagy az öltözőasztaluk tükörrámájába dugott kottacímlapokra. Tiszavirág-életű kiadványok nyomorúságos szerkesztői kerültek elő, nem tudni, honnan. Nem volna valamilyen kis rajza, valami semmiség, amire nincs szüksége, vagy nem tudna valamit néhány perc alatt papírra vetni, amit reprodukálhatnának a lapjukban? Persze, fizetni nem tudnak érte semmit. A lap éppen most indul, a kezdet mindig olyan nehéz… De majd, ó, majd! Henri jókedvű kézlegyintéssel intézte el a pénzkérdést és megcsinálta a rajzokat. A folyóiratok többnyire megszűntek a harmadik szám után, de jöttek mások a helyükbe. Henri munkáit kezdték már megismerni és beszéltek róluk, ha még nem is fizettek értük. Most a műkereskedőkre került a sor. Nem a nevesekre, hanem a kicsinyekre, a homályban működőkre, a mellékutcák kis zugboltosaira. Bekopogtattak a műterembe, még zihálva a lépcsőmászástól, ravasz ábrázatukon akkora mosollyal, mint egy görögdinnye szelet. Szenvedélyük volt – közölték Henrival – „felfedezni” fiatal tehetségeket. Semmit nem kedveltek jobban, mint megteremteni az ilyen sokat ígérő, ismeretlen ifjú számára, amilyen ő volt, az első lehetőséget. Talán volna valamilyen kis festménye, valami csekélység, ami elhever és ők kitehetnék a kirakatukba? Vigyorogva vonultak ki a műteremből, vásznakkal megrakodva, amelyekről elfelejtettek nyugtát adni. – Tolvajok ezek, Monsieur Toulouse – emelte fel a szavát ellenük Madame Loubet, felháborodva e lopások láttán –, igenis, nem mások, tolvajok! Henri lecsendesítette, biztosította, hogy nem számít. Neki megvolt azokból a képekből az öröme. Most már csak a helyet foglalják el. Váratlanul betoppant látogatóba Gauzi és Anquetin. Hogyne, látták a rajzait, az egész Montmartre róluk beszél. Nem lenne meglepve Cormon, az a vén hülye? Emlékszik-e az atelier-re, a la grosse Máriára, Agostiná-ra?… Azok voltak a jó idők, mi? Mellesleg, hogy az ördögbe sikerült rávennie a folyóiratokat, hogy kinyomassák a rajzait? Kellett-e fizetnie a kritikusoknak, hogy írjanak róla? Mi lenne, ha szólna nekik egy jó szót alkalomadtán az ő munkájukról is? Mit szólna egy pohár sörhöz a La Nouvelle-ben, egyik este? Azután egyik napon eljött Pissarro. Az impresszionisták vezére olyan volt, mint egy bohém pásztor. Kecsesen meghajolt Madame Loubet előtt és odaállt a kályhához, hogy melengesse a kezét. Igen, azok a kottacímlapok és a kis rajzok a folyóiratokban egészen érdekesek. – És Degas-nak is tetszenek. Látni akarja magát, azt akarja, hogy jöjjön el ebédre a jövő héten. Hozzon magával néhány rajzot. Lehet, hogy azt mondja majd rájuk, hogy borzalmasak, de ne higgyen el egy szót sem.

Most már a kávéházakban olyan emberek, akik soha rá sem hederítettek azelőtt, megálltak az asztalánál. – Pardon, Monsieur. Ugyebár, Monsieur Toulouse-Lautrec? Engedje meg, hogy gratuláljak az utolsó rajzához. Magnifique! Superbe, absolument superbe! Micsoda finomság; a vonalaknak micsoda ökonómiája! Azt mondta, egy pohárkával? Hogyne, a legnagyobb örömmel! Pincér, egy abszintot! Amint mondtam, őszinte bámulója vagyok a műveinek. Magam is festő vagyok… Vagy szobrász vagy grafikus, rézkarcoló, regényíró, színműíró. Montmartre-i fajta. Mindig éppen az előestéjén annak, hogy Párizst bevegyék egy csapásra a következő vásznukkal, nem egészen kész regényükkel, öt-felvonásos verses tragédiájukkal. Jó fiú volt a legtöbbje. Áradt belőlük a szó, rengeteget hadonásztak. Szakállat hordtak, intelligens volt a szemük és fekete a körmük. Kopott a cilinderük vagy óriási fekete filckalapjuk, a kabátjuk ujja kirojtosodott. Túlnyomó részük a harmincas évek közepén, néhány már negyven is elmúlt, de mind makacsul ragaszkodott diákkori hetykeségéhez, megmagyarázhatatlan daccal az élettel szemben, mintegy belemerevedve serdülőkorukba. Még mindig nagy terveket forgattak fejükben, nagy reményeket melengettek szívükben. Sorsuknak rövidesen meg kell változnia… – De nem baj, nem baj! Nem úgy van már, mint valaha régen. Magunknak is megvan a Szalonunk, és bemutathatjuk műveinket a közönségnek. Erről jut eszembe, Lautrec, tagja vagy már a Független Művészek Társulatának? Nem?… Be kell lépned! Okvetlenül kell! Ha nem lépsz be, nem tartozol sehová a Montmartreon… Hogyne, ha a Függetlenekhez kell csatlakoznia, hogy tartozzék valahova, akkor mindenképpen… Megelégelte az egyedüllétet. Barátokat szeretett volna, mint régen, az atelier idején… A Függetlenek lármás tömege túláradó örömmel ölelte keblére Henrit. Nevének fényes csengése, valamint egyre fejlődő hírneve nagyon is ínyükre volt. Csakhamar beválasztották a társulat irányító bizottságába, a Comité Execulif-be. Rövid idő alatt montmartre-i híresség vált belőle. Egy napon azután bekövetkezett egyike a valószínűtlen, melodramatikus eseményeknek, amilyenekkel csupán a való élet szolgál.

X. – MAURICE! Ott állt az ajtóban, cilindert és felöltőt viselt, nyúlánk, szőke hajú, csinos fiatalember volt, kackiás bajuszkájával pontosan olyan, mint Théo van Gogh szakáll nélkül, ugyanazzal a becsületes, komoly arccal, gyengéd, türelmes, hűséges kék szemmel. – HENRI! Ami ezután következett, az nem volt egészen világos, de Madame Loubet, miután leejtette újságját és szemüvege felett végignézte a jelenetet, úgy döntött, hogy a petit Monsieur hirtelen elveszítette az eszét, a magas fiatalember pedig, aki berontott a szobába, biztosan az őrültek házából szabadult el. Csak percekig tartó összefüggéstelen handabandázás, izgatott kézszorongatás és fojtott örömkitörések után avatták be a titokba. – Madame Loubet, bemutatom Monsieur Maurice Joyant-t, a legrégibb, legjobb barátomat, a vértestvéremet… Tizenöt éve nem láttuk egymást. Azt hittem, Lyonban él, ő meg azt gondolta, hogy Albiban lakom, pedig az egész idő alatt mind a ketten itt voltunk Párizsban… Együtt jártunk valaha iskolába és indiánosdit játszottunk a Parc Monceau-ban… úgy terveztük, hogy együtt megyünk Kanadába és medvékre vadászunk. .. Ez az egyetlen lélegzettel és boldogságtól sugárzó arccal elhadart bemutatás nem világosította fel túlságosan Madame Loubet-t, de meggyőzte arról, hogy örömteljes esemény tanúja volt. Rögtön alkalmazkodott érzelmileg a pillanat hangulatához, könnyekbe tört ki és kijelentette, hogy semmi sem fogható a barátsághoz, és Monsieur Toulouse-nál elkelne egy igazi barát.. . Lesietett két csésze gyógyteáért, rátukmálta a két fiatalemberre, mielőtt elengedte őket és megmagyarázta, hogy áprilisban a tél egyáltalában nem múlt még el, csalfa az időjárás, különösen a Montmartre-on undok ez az éjszakai lehűlés. Egy órával később egy csendes kis vendéglőben Maurice elmesélte a hétköznapi események láncolatát, ami végeredményben csodálatos összetalálkozásukhoz vezetett. – Tisztára véletlenen múlt. Mondtam, ugye, hogy a Paris Illustré segédszerkesztője vagyok és ma délután átmentem a nyomdánkba néhány kefelevonattal a következő számhoz. A litografáló műhelyen keresztül vitt az utam és megakadt a szemem egy új rajz próbanyomatán. Egyszerre észrevettem a kép szignóját, „Lautrec”, ez állt a sarkában, és felötlött bennem, hátha te vagy az… Senkit még úgy nem láttál rohanni! Annyira biztos voltam abban, hogy Albiban vagy, soha nem jutott eszembe a régi címeden érdeklődni. Egyszóval, rohantam a

Boulevard Malesherbes-re és megtudtam a kapustól, hogy anyád még mindig ott lakik a régi lakásban. Két ugrással fenn voltam a második emeleten, és Joseph nyitott ajtót. Anyád megadta a címedet, és — itt vagyok! Így történt, hogy tizenöt évi megszakítás után Maurice ismét belépett Henri életébe. A régi Fontanes-beli bizalmas viszony minden megerőltetés nélkül helyreállt közöttük. Sok-sok estét töltöttek el együtt a vértestvérek és emlékeztek, vitatkoztak, megnyilatkoztak egymásnak. – Tudod, Henri – mondta Maurice egyik napon –, eddig nem szóltam neked róla, de már két év óta próbálkozom, hogy állást kapjak egy képgalériában. Szeretném megtanulni a szakmát, hogy műkereskedő legyek. – Műkereskedő! – Henri palettájával a kezében megfordult a festőszékén. – Te akarsz műkereskedő lenni, aki talán néhány év múlva a legnagyobb párizsi folyóirat szerkesztője lehetsz! Megbolondultál! Hiszen az majdnem olyan rossz, mint festeni! Hát nem tudod, hogy Franciaországban az égvilágon mindenki fest és senki nem vesz képet? Miért is venne, amikor maga is megfesti és az sokkal jobban tetszik neki? Így telt el 1 8 8 8 barátságos, szép tavasza. Henri boldog volt, boldogabb, mint valaha. Elégedettsége mintha az egész világra kiterjedt volna. A következő évben elérkezett a Forradalomnak és a Bastille ostromának centenáriuma. Ezeknek a dicső eseményeknek megünneplésére a kormány egy újabb olyan óriás méretű Világkiállítást készített elő, amelyekről Párizs méltán volt híres. A Champs de Mars kopár síkságán Ezeregyéjszakába illő varázsváros kelt életre, tündérálom hófehér stukkó palotákból, háremekből, mecsetekből, márványpadozatos spanyol udvarkertekből, mozaikos szökőkutakból, minaretekből. Voltak ott tahiti pálmalevéllel fedett kunyhók, kambodzsai templomok, ubangi dzsungel-falvak, tuniszi bazárok, algíri kasbák. Épült az Eiffeltorony, hétről hétre magasabb és karcsúbb lett. Munkáshadseregek, mint a hangyák kapaszkodtak a csipkeszerű gigászi vasszerkezeten, amely, mint egy nyíl, kihívóan irányult az ég felé. Az újságok szerkesztői dicshimnuszokat zengtek róla és nem teltek be nagyszerűségével. Fáradhatatlanul emlékeztették az olvasókat arra, hogy a világ legmagasabb épülete lesz, magasabb, mint a New York-i Flatiron, a Szent Péter kupolája, a washingtoni obeliszk, kétszer olyan magas, mint a Keopsz piramis; hogy alapját negyvennyolc lábnyi mélységbe süllyesztették a földbe és kétmillió-négyszázezer-huszonhat szegecs kell vasgerendáinak összekapcsolásához. A Montmartre is vidám volt ebben az esztendőben. Nem a Világkiállítás miatt, amivel előreláthatólag az égvilágon semmi dolga nem akad majd, hanem egyszerűen, mert tavasz volt és a rendőrök sok minden előtt szemet hunytak, s a Boulevard Clichy gesztenyefáin csiripeltek a verebek.

Eljött a nyár. Bozontos szakállú festők szürcsölték abszmtjüket a La Nouvelle teraszán és legyezgették magukat óriás karimájú kalapjukkal. A családok kint ebédeltek lakásuk kis erkélyén és ráérősen tereferéltek az utcán át a szomszédokkal. A Rue Caulaincourt mosónői szappanhabos karjukkal letörülték az izzadságot homlokukról. A kocsisok a bakon szunyókáltak, a gyeplőt ernyedten lógatták kezükben, mialatt a lovak – fejükön komikus szalmakalapjukkal, amelyből két kis belevágott lyukon át állt ki a fülük – türelmesen álldogáltak a csatornában, farkukkal hessegetve el a legyeket. Így festett a Montmartre ezen a nyáron, 18 8 8 -ban: az őszinte élvhajhászat üde kis szigete volt az álszent, prűd viktoriánus világban, a gondtalan szerelmi kalandok és bohém kilengések vidám közössége, félig-meddig falusias kerület Párizs peremén, ahol még cseresznyefák virágoztak az üres telkeken, szerelmespárok csókolództak a kapuk alatt és serdülő mosodai lányok pusztán élvezetből kánkánt táncoltak, mert viszketős volt a lábuk és könnyű a szívük. Még mindig a régi Montmartre volt – könnyűvérű, összetartó és szentimentális. És halálra volt ítélve. A halál angyala már ott járkált a Montmartre lakosai közt, de senki nem ismerte fel, hogy ő az. Zömök kis ember volt, ritkuló hajjal és őszülő bajusszal. Készen vett kabátjában és ócska keménykalapjában városi gúnyába bújt parasztnak nézhette volna az ember, nyugalmazott hivatalnoknak vagy akár szabadságos rendőrnek. Tempósan és feltűnés nélkül őgyelgett az utcákon, szájában egy kialudt szivarvéggel, meg-megállt, hogy megdörgölje az állát és elgondolkozva köpött egyet a csatornába. Henri egy este szemtől szembe került vele az Elyben, amikor éppen befejezni készült egy kánkán-rajzot. Az idegen odament az asztalához és udvariasan megemelte a kalapját. – A nevem Zidler – mondta. – Charles Zidler. Henri felpillantott. – Örülök a szerencsének, Monsieur Zidler – felelte és tovább rajzolt. – Engem Toulouse-Lautrecnek hívnak. Nem foglalna helyet és inna egy forralt bort? Az idegen elhelyezkedett. – Nem, köszönöm. Már ittam. – Kérges kezét az asztalon nyugtatva, néhány pillanatig elgondolkozva nézte Henrit, amint rajzolt. Végül megszólalt. – Idestova egy hónapja járok ide… – Ugye, maga elzászi, nem? – mosolygott rá Henri, mert ráismert hanghordozására. – A legjobb barátom Mulhouse-ba való. Ismeri talán? Maurice Joyant a neve. A férfi a fejét rázta. – Elzászban születtem, de nem Mulhouse-ban. Azonkívül nem valószínű, hogy találkozhattam volna a barátjával, hacsak nem volt szintén szegény fiú, mint

jómagam. Hétéves koromban már megkerestem a kenyeremet egy cserzőműhelyben. Kemény munka volt az egy kis fiú számára, elhiheti nekem. Húszéves elmúltam, amikor megtanultam olvasni. Henri a szemüvege mögül latolgatta az idegent. Volt valami furcsán lenyűgöző benne, rejtett energia, a paraszt kitartása, de a paraszt agyafúrtsága is. Mi a csodát akarhat és mit keres itt az Elyben ? – Amint már említettem – folytatta Zidler –, majdnem egy hónapja minden este eljöttem ide és észrevettem, hogy kis vázlatokat rajzol a kánkánról. Érdekli a kánkán, ugye? Engem is. Vigyorogva körülnézett, hogy meggyőződjék, nem hallja-e még valaki, amit mond. – Sok pénz rejlik a kánkánban. – A kánkánban? Zidler bólintott. – Nagyon sok. De csak annak, aki ismeri a módját. – Minek a módját? A vendég halkan kuncogott Henri megzavarodott ábrázata láttán. – Hogy hogyan kell kiaknázni. Áruba bocsátani, ha így jobban tetszik. Ne higgye, hogy nem tudom, miről beszélek. Színházi ember vagyok. Húsz éve dolgozom a szakmában. Jelenleg a Hippodrom igazgatója vagyok. Szertartásosan átnyújtotta névjegyét. Ez tetszett Henrinak. A Hippodrom volt Párizs legnagyobb cirkusza. Később ezen az estén, egy montmartre-i söröző éjféli forgalmának hangzavarában Zidler kifejtette terveit. – Igen – mondta, letette söröskancsóját és keze fejével letörülte bajuszáról a habot. – Több mint egy éve kutatok valami új után. Valami után, ami más. Amiből megkereshetek egy milliót. – Egy milliót? Istenem, nem lesz az sok? – Ha csak arról van szó, hogy megéljek, megmaradhatok annál, ami vagyok. Nekem egy millió kell vagy semmi. – És a kánkánból akar egy milliót kicsiholni, erre gondol? – Igen – bólintott Zidler nyugodt biztonsággal. – A kánkánból fogok egy milliót kihozni. – Hát akkor igyunk erre. Ittak. Henri intett egy arra menő pincérnek. – Még egy konyakot! Zidler megint végigsimított keze fejével a bajuszán és ajkán ravasz vigyor jelent meg.

– Maga nem hisz nekem. Azt gondolja, bolond vagyok, nem? De nem vagyok bolond! Ha véghez viszem a tervemet, az egész világ ismerni fogja a kánkánt. Jól kigondoltam én ezt és nem látom, miért ne sikerülne. Ide figyeljen! Gyors mozdulattal félretolta söröspoharát. – Jövő tavasszal megnyílik a Világkiállítás. Ezer és ezer ember jön Párizsba. Mit fognak azok csinálni? – Valószínűleg megnézik a kiállítást. – Ó, igen! Felmennek annak a toronynak a tetejére, amit most építenek, rábámészkodnak a négerekre meg a kínaiakra, a kígyóbűvölőkre, a tevékre és elefántokra. De mi egyebet fognak csinálni? Hogy töltik majd el az estéiket? Mellényzsebéből egy szivarcsutkát szedett elő és anélkül, hogy rágyújtott volna, a szájába dugta. – Látja – folytatta, ide-oda görgetve a csutkát a szájában –, furcsák az emberek. Nem bírják jól a saját társaságukat. Nem képesek a saját jókedvükről gondoskodni. Kell, hogy másvalaki tegye meg ezt helyettük. Szórakoztatni kell őket. Mulatni akarnak. A mulatsághoz, uram, egyetlenegy valami kell: nők! Ha van valami, amit megtanultam húszéves mutatványos pályafutásom alatt, ez az. Ostoba dolog, de ilyenek az emberek. És ide kapcsolódik be a kánkán, és ezért fogok rajta meggazdagodni. – Lehet, hogy igaza van – hagyta rá Henri udvarias kételkedéssel. – Lehet, hogy igaza van. Noha a kánkánt már évek óta járják az Elyben, azért, amennyire én tudom, eddig még nem gazdagodott meg rajta senki. – Az Elyben! – horkant fel Zidler türelmetlen gúnnyal. – Ne beszéljen nekem az Elyről. Azt képzeli, hogy majd gazdag angolok meg amerikaiak eljönnek egy ilyen helyre? Egy helyiségbe, ahol még bár sincs! Ismerem Deprez-t, a tulajdonosát, nem szakember. Annyit sem ért a mutatványosszakmához, mint a tyúk az ábécéhez. Ami azt illeti, ne vegye zokon, de a saját elejét nem tudja megkülönböztetni a hátuljától. Aranybányán ült. De várjon csak. Majd én megmutatom neki, mit csinálhatott volna a kánkánból! – Hogyan? A kérdés úgy belefúródott Zidler agyába, mint a torreádor dárdája a bika oldalába. – Megmondom. Először is szerződtetem a lányokat mind, akik kánkánt táncolnak az Elyben. Különösen azt a szőkét, azzal a furcsa konttyal. – La Goulue-t? – Nem tudom a nevét, de az a lány tud táncolni. Szenzáció lesz. Azután szerződtetem a karmestert. Ha pedig mindenkit leszerződtettem, felépítem a saját helyiségemet. Megmondhatom, lesz majd bárja is. Uram, a bár az a hely, ahol pénzt lehet keresni. – Attól függ, melyik oldalán áll az ember – nevetett Henri.

Zidler nem figyelt rá és tovább beszélt terveiről. – Ahhoz, hogy pénzt lehessen szerezni vele, jó minőségű italokat kell tartani és egy elsőrangú bárkezelőt. Ehhez viszont a nők tízszer jobban értenek, mint a férfiak és az, akit kiszemeltem, felér száz férfival. Megfigyeltem munka közben, ügyes, mint az ördög. Egyetlen pillantással rájön, ki a részeg, ki az, aki nem bírja az italt, ki fog belesírni a poharába, ki az, aki verekedni akar. Méghozzá csinos is. Ahogy elturbékolja: „Még egy pohárkával, Monsieur?” – senki nem tud ellenállni neki. És mindennek a tetejébe becsületes és keményen dolgozik. – Hol van ez a csodálatos teremtés? – A Folies Bergére-ben. Sarah a neve, ő kezeli a bárt. Meg kell kapnom azt a lányt, ha száz frankomban is van egy hónapra, és tíz percent jutalékot adok még hozzá a forgalomból. Elakadt a szava, úgy lenyűgözte saját vakmerősége. – Nem, tíz százalékot nem adok. De felmegyek ötig. – Ha már az ivásnál tartunk, nem inna még egy pohár sört? Én meg még egy konyakot iszom. Zidler a fejét rázta. – Nem, köszönöm, uram. Nem vagyok italos ember. Egy pohár sör elég. Néha, ha nagyon lehangolt vagyok, iszom egy pohárka rumot. De körülbelül ez minden. Henri megrendelte a konyakját, Zidler pedig folytatta a terveit. – Nem csupán a bár lesz jó és a bárkezelőm, elsőrangú műsorról is gondoskodom. – Műsorról ? Tánchelyiségben ? – Igen. Az emberek nem táncolnak az egész idő alatt, és amint már mondtam, szórakoztatni kell őket. Rendes műsorom lesz. De nem ám a színpadon, mint a Folies-ban. ahol messzelátóval látni csak a lánvok lábát. A táncparkett kellős közepén lesz, hogy mindenki lássa. És micsoda műsor! Elsőnek, mintegy előétel gyanánt, mialatt még özönlenek be a vendégek. Yvette Guilbert-t nyújtom nekik. Soha nem hallott róla. mi? Henri a fejét rázta. – Majd fog – mondta Zidler. – Egy kis kávéházban akadtam rá. ahol nem becsülik semmire. Mondhatom, igazán tehetséges. Saját stílusa van. Lesütött szemmel és egy aggszűz arckifejezésével olyan sikamlós kis strófákat énekel, hogy az embernek minden hajaszála égnek áll. Majd meglátja, ha a próbáknál tartunk. Tetszeni fog magának. Szenzációs lesz. Utána hadd táncoljon egy kicsit a publikum, amíg kimelegszik és szomjas lesz. Azután, mialatt megrendelik az italokat, felléptetem Aichát. Aichát sem ismeri? – Meg sem várta Henri válaszát, máris tovább beszélt. – Kis csavargó, mintha kettőig sem tudna számolni. Ha azonban illegetni kezdi magát és ellejti a hastáncot, hát a bőréből ugrik ki az ember. Azt csinál a köldökével, amit akar, éppen, hogy áriákat nem énekel vele! Aicha után megint tánc következik. Utána a Morelli fiúk akrobata száma jön, szerepeltek már a Hippodromban. Ezt a

női vendégek számára adom. Tudja, hogy milyenek. Szeretnek hatalmas izmú férfiakat látni, teszülő, testszínű trikóban. Ez felvillanyozza őket. Megint tánc, még néhány szám és végül a kánkán. Igazat fog adni, a kánkánon nem lehet túltenni, a leghatásosabb befejezés! – Megragadja a szemet – ismerte el Henri. – Sőt, néha még a rendőrség szemét is megragadja – tette hozzá mosolyogva. Zidler ezt elintézte egy kézlegyintéssel. Hirtelen elfogódott lett. Zavartan elpirult. – Talán azt hiszi, megbolondultam, hogy mindezt elmondom magának ? Henri intett, hogy szó sincs róla. – Talán ez jár a fejében: „Miért mondja el nekem mindezt?” Hiszen nincs egy órája, hogy ismerem. De, értse meg, hosszú ideje rágódom már ezeken a dolgokon, és elérkezik a pillanat, amikor el kell, hogy mondjam valakinek. Valakinek, akiről érzem, hogy bízhatom benne. Érezte-e valaha már, hogy nem képes tovább hallgatni valamiről és közölnie kell, ami a fejében jár, valakivel, akiről tudja, hogy megérti? Feszülten nézett Henrira és pillantásuk egy másodpercre egybeolvadt. – Amint megláttam magát, ezt éreztem, Monsieur… hogy mondta, mi is a neve? – Toulouse-Lautrec, de Toulouse-nak szoktak hívni. Így rövidebb. – Nos, Monsieur Toulouse, én így éreztem. – Nagyra becsülöm a bizalmát és nem fogom elárulni. Hol szándékozik felépíteni a tánchelyiségét? – Itt a Montmartre-on. – Nem esik nagyon ki az útból? Eléggé messze van a kiállítástól. – Nem, Monsieur Toulouse. A Montmartre a megfelelő hely. Jól megnéztem, itt minden együtt van. Festői, ledér, bohém. Ez kell a turistáknak. Azt hiszik, a festőművészek romantikusak. – A legtöbb festő is azt hiszi – mosolygott Henri. – De tekintetbe vette, hogy a Montmartre-on máris igen sok a tánclokál? – Egy sem olyan, mint az enyém. Nem, mint az enyém! Hányszor mondjam, olyan még nem volt, amilyen az enyém lesz, még San Francisco Barbár Partján sincs hozzá fogható. Pedig higgye el, ott azután van néhány nagyon is eredeti hely. Az enyém mindentől különbözni fog, egyedülálló lesz! Egy kocsma, egy tánclokál és egy bordélyház kombinációja. Egy ilyen összetételt nem lehet felülmúlni. – Még az épület is eltér majd a megszokottól. Szélmalom alakja lesz. Miért? Csak, hogy másmilyen legyen. És vörösre lesz festve. Minden vörös lesz rajta kívül-belül. Hogy miért? Mert egész Párizsban nincs egyetlen vörös épület sem. Azonkívül a piros jó szín; különösen éjszaka. Jól áll a nőknek, a férfiakat pedig szomjassá és szerelmessé hangolja. Valódi szárnya lesz, ami forog, és százával égnek rajta azok az

újfajta amerikai villanylámpák, mind vörös, természetesen. Tíz mérföldről is meglátni majd. El tudja képzelni? Elhallgatott, maga elé bámult, lelki szemei előtt felvillantak a vörös, ragyogó szélmalomszárnyak, amint lassan forognak az éjszakában. Azután felemelte poharát, egy hajtásra kiürítette és letörülte a habot bajuszáról. – Bizony, Monsieur Toulouse, tekintettel a készülő Világkiállításra és a Párizsba özönlő rengeteg angol és amerikai turistára, nem telik hét vagy nyolc hónapba és enyém lesz Franciaország leghíresebb mulatója. Mit is mondok, Franciaországé? Az egész világé! Kizárt, hogy tévedjek. Mindent kiterveltem, a legapróbb részletet is. Még a nevét is elhatároztam már. A legtökéletesebb név. Tudja, minek nevezem el? – Fogalmam sincs róla – vallotta be Henri, mialatt ajkához emelte konyakospoharát. – Moulin Rouge lesz a neve, Monsieur. Jegyezze meg ezt a nevet. Moulin Rouge. MOULIN ROUGE!

XI. 1 8 8 9 . április 2 -án kibontották a francia lobogót az Eiffel-torony csúcsán.

Monsieur Sadi Carnot, a köztársaság elnöke, délelőtt tíz órakor ragyogó estélyi öltözetben hivatalosan megnyitotta a Világkiállítást. Egymillió francia váltotta valóra álmát, hogy meglássa a világot, anélkül, hogy elhagyná otthonát. Hónapokon keresztül hömpölygött a nép a Champs de Marson emelkedő mesterséges metropolis utcáin; megbámulta a kék fátyolos tuarege-ket, a timbuktui szőnyegszövőket, szudáni eunuchokat, csupasz mellű Dahomey-amazonokat, a vörösagyaggal csíkozott bőrű madagaszkári hercegeket, a gyöngyhalászokat Tahitiból, a kongói törzsfőnököket, annamita kígyóbűvölőket, vudu varázslópapokat Martinique-ről, az éneklő, doboló, pergő, nyüzsgő sokaságot, tarka tollas fejdísszel, turbánnal, fezzel, tigrisbőrben, ágyékkötővel, szárongban, kimonóban és selyembrokát tógában. Párizsi iskolásfiúk kapaszkodtak fel békés elefántok hátára, viháncoló midinettek ügettek teveháton és arab pónilovakon. Fejkötős hölgyek sonkaujjú ruhákban algíri parfümöket vásároltak, férjeik ezalatt elvesztek a tömegben és maguk sem tudták, hogy kerültek indián táncosnők sátrába. Angliából megérkezett egy köpcös, dülledt szemű, élveteg gavallér fehér kamáslival, selyemkihajtós kabátban, és abban a pillanatban tízezer kis kokott szíve vert hevesebben a halcsontos fűző alatt. Negyvennyolc éves korában Edward walesi herceg Viktória udvarában még enfant terrible-nek számított, Párizsban azonban király volt. A sansculotte-ok lefejezték erényes királyukat, unokáik azonban rekedtre ordították magukat, valahányszor megpillantották a kedélyes, szivarozó, kifogástalanul öltözött urat, aki mindama hibával rendelkezett, amit helyeseltek egy királyban. Amikor azután Monsieur Edison, a varázsló, aki kitalálta a beszélő gépet és kis üveggömbökbe zárta a napsugarat, áthajózott az Atlantióceánon és felutazott a „repülő kabin”-ban az Eiffel-torony tetejére, a lelkesedés nem ismert határt. Ahogy az újságok megjósolták, Párizst elözönlötte az egész világ. A kávéházak teraszán minden nyelven beszéltek. A pincérek és bárkezelők megtanulták, hogy egy dollár öt frankot ér, egy font huszonötöt, egy rubel négyet, egy osztrák krajcár csak két sout, egy holland forint két frankot és ötven centimes-ot. A kokottok nyelvészekké váltak, idegen szólamokban gyakorolták mesterségüket: „Englis dzsentlmen? Engliis dzsentlmen veri szviit, de London veri szomorú. Atnour csak Parii-ban van. Parii nők veri szviitek engliis dzsentlemenekkel…” A Montmartre-on forogni kezdtek a Moulin Rouge vörös fényben ragyogó szárnyai, és Henri a mulató leghűségesebb törzsvendége lett. Előző ősszel és télen

szemtanúja volt, hogyan változott át az öreg cirkuszi róka a megtestesült hajtóerővé, aki tizenhat órát dolgozott naponta, felülvizsgált minden apró részletet, mászkált az épülő ház állványzatán, kiabált a munkásokkal, kiválasztotta a szőnyegeket, a porcelánt, személyzetet fogadott, irányította a próbákat, alkudozott a szállítókkal, mennydörgött, vicceket mondott és rágta kialudt szivarját. Ismeretségük közben őszinte barátsággá fejlődött. – Mondom magának, Monsieur Toulouse, kell, hogy sikerem legyen! Mindenre kiterjedt a figyelmem és most, hogy néhány hét múlva megnyílik a Kiállítás… Bocsánat! Hé, maga ott fenn! Gyerünk azzal az ecsettel! Nom de Dieu! Azt hiszi, azért fizetek napi két frankot, hogy legyeket fogdosson? Igen, Monsieur Toulouse, ahogy megmondtam… Igaz, hogy tetszik a bárpult? Valódi mahagóni. Egy vagyonba került, de majd meglátja, ha mögötte áll Sarah! Mondtam már, hogy megegyeztem vele? Igen, sikerült! Nem ment könnyen, amíg elcsaltam a Folies-tól, de végül mégis kötélnek állt… Mikor aludt, mikor pihent? Senki nem tudta. Mindenki kimerültnek látszott körülötte. Trémolada, a titkára, egy gömbölyű kis fehér hajú emberke, aki azelőtt híres bohóc volt, majd megszakadt a sok futkosástól, nem győzte törülgetni kerek képét vörös zsebkendőjével. Márciusban megkezdték a próbákat, miközben még javában kopácsoltak, kalapáltak, fűrészeltek körös-körül, lármáztak a szerelők, és a levegő tele volt a friss festék átható szagával. Henri viszontlátta La Goulue-t, Sardine-t, NiniPatteen-l'Airt és a többi fürgelábú kis mosónőt, akiket mind ismert az Elyből. Pihegve és izzadva sereglettek asztalához a gyakorlatok között, mert a kánkán itt már nem rögtönzés műve volt, hanem fárasztó, fegyelmezett munka eredménye. Időnként Zidler is leroskadt egy székre Henri mellé, szájában az elmaradhatatlan kialudt, ide-oda mozgó szivarral. – Nos, hogy tetszik az előadás, Monsieur Toulouse? Látja, sikerült megkapnom ezeket a lányokat mind, és az élükre La Goulue-t állítottam… Biztosíthatom, szenzáció lesz… Várjon, majd ha kint lesz a plakátom! Olyat még nem látott. Rengetegbe került, de hát az vonzza ide a tömegeket… Reklám, Monsieur, ez a nyitja… Bocsánat. Hé, maga ott az erkélyen! Gyerünk azzal a munkával!… Bocsánat… Aicha! Aicha, ide gyere! Mi az, amit hallok, hogy összekaptatok La Goulue-vel? Azt hiszitek, ez is egy olyan lebuj, mint az előbbi helyetek? Ha rajtakaplak, hogy verekedtek, tudod, mit csinálok? Fenéken billentelek mindkettőtöket és kidoblak… Itt béke legyen, megértetted? Most mehetsz vissza a helyedre és folytathatod a próbát… Igaz, Monsieur Toulouse, nem volna egy festménye az előcsarnok falára? Valami, amiben sok piros van? A megnyitás után a Moulin Henri otthona lett. Mindenkit ismert, bármit megtehetett, amire kedve volt. Reá nem vonatkoztak a szabályok. Jóllehet a helyiségekben nem szolgáltak fel ételt, Henri behozatott máshonnan, és zártkörű kis vacsorákat rendezett, amikor csak akart. A kánkántáncosnők leültek az

asztalához és beszámoltak szerelmi ügyeikről; Aicha megpróbálta megnyerni magának La Goulue-vel szemben, akivel veszekedett; Sarah, a bárkezelő hosszan prédikált neki az alkohol káros hatásáról. Így múlt el az 1 8 8 9 -es tüneményes tavasz és nyár. A párizsiak megszokták az Eiffel-tornyot és a közöttük tartózkodó idegeneket, a Montmartre lakói pedig megszokták a Moulin Rouge folyton forgó vörös szárnyait. Októberben elkezdtek az idegen utasok hazaszállingózni. Egy hónappal később a kiállítás bezárult. A Champ de Marson elterülő tündérváros elolvadt, mire leesett az első hó. Az egzotikus paloták mögül előbukkantak a siralmas, olcsó favázak és egy-kettőre azok is eltűntek. A vad törzsek színpompás rajait visszavitték szigeteikre, sivatagaikba és őserdeikbe. Csupán az Eiffel-torony maradt a helyén, mint egy megriadt zsiráf, amit ottfelejtett a vándorcirkusz. Párizs ismét a régi lett. Henrinak gyanús külsejű levele érkezett az év végén, külföldi bélyeggel, amit Madame Loubet rosszalló fejcsóválással adott át neki. – Remélem, nem tartalmaz semmi rosszat – kérdezte puhatolózva. – Nem halt meg senki. – Ellenkezőleg! – kiáltott fel Henri, amikor végigolvasta a levelet. -Meghívott a Húszak Társasága, hogy januárban kiállítást rendezzek Brüsszelben! Madame Loubet máris megriadt. – Ez azt jelenti, hogy el kell utaznia? – Természetesen, Madame Loubet. Ez igen nagy megtiszteltetés. – Megtiszteltetés, hmm! Nincs elég festőjük Brüsszelben? Végre is nem az én dolgom, ha Monsieur külföldön óhajt kószálni. Monsieur szabad, mint a madár. Monsieur mehet akár Afrikába vagy Kínába, ha akar. Vékony ajkai és reszkető álla elárulták belső felindultságát. Hirtelen lelohadt harcias kedve és könnyek szöktek a szemébe. – És, ha… ha valami baj éri? Ha elesik… és ott van teljesen egyedül azok közt a bolgárok közt! Hosszú időbe telt, amíg Henri meg tudta magyarázni neki, hogy Brüsszel alig pár órányi távolságban fekszik Párizstól, a belgák nem bolgárok, franciául beszélnek, és kitűnő orvosaik vannak. – Azonkívül Monsieur Seurat is kapott meghívást. Az a magas fiatalember, aki néha meg szokott látogatni. Együtt fogunk utazni. Megint elérkezett újév előestéje és Henri ott ült anyjánál a tűz mellett. Délután virágot küldött neki, kedvenc fehér rózsáit és hajmeresztő árat fizetett értük. Vacsoránál megpróbáltak vidámak lenni. Henri Madame Loubet-ről beszélt, elmondta, hogy az elmúlt hónapban, amikor meghűlt, a házmesternő valóságos tűzokádó sárkánnyá változott, el nem mozdult az ágya mellől és forró lenmaglisztes borogatásokkal gyötörte. – Majd belefullasztott a sok gyógyteába és felolvasta az egész „Három Testőr”-t.

Utánozta, ahogy Madame Loubet morgott és zsörtölődött, a mama pedig úgy tett, mintha mulatna rajta. Vacsora után átmentek a nappali szobába egy csésze kávéra és udvariasan elbeszélgettek az időjárásról, Annette-ről és Josephről. Lassanként elapadt a szavuk, néhány kényszeredett megjegyzést ejtettek csupán. Ott ültek egymással szemben a kandalló két oldalán; Adèle a horgolása fölé hajolt, arca borostyánszínt öltött a lámpafényben; Henri estélyi öltözetben, mereven belebámult a tűzbe és azon törte a tejét, mi lehetne a következő biztonságos beszédtéma. Amióta Henri visszatért a Montmartre-ra, kettejük viszonya fájdalmas, végtelenül kényes játékká alakult, amit mindketten tökéletes ügyességgel oldottak meg. Külön világban éltek, jóformán lehetetlen volt számukra bármilyen bizalmas kapcsolat. Henri tudta, hogy anyja nem helyesli, nem helyeselheti életmódját, ezért tapintatosan elkerülte, hogy beszéljen róla. Ugyanúgy szerették egymást, mint azelőtt, mégis eltávolodtak egymástól. Megingathatatlan szeretetük csak még jobban elmélyítette elidegenedésük felett érzett keserűségüket és magányosságuk kínját. – Ejnye, elmondtam már, mama, hogy meghívást kaptam a Húszak Társaságától, Brüsszelből, hogy kiállítást rendezzek náluk a jövő hónapban? – Igazán? Milyen kedves! – Adèle rámosolygott a horgolása fölött. – Őszintén örülök. Henri búsan nézett rá vastag üvegén keresztül. Szegény mama, édes mama, állja a játékot… Megpróbál elragadtatást mímelni, noha elragadtatva sincs, büszkeséget sem érez, még csak nem is érdekli nagyon a dolog. Persze, fogalma sincs arról, mi is a Húszak Társasága, de még ha volna is, nem számítana. Annyira bánkódik fia „bűnös” montmartre-i élete és az ivása miatt – különösen az ivás miatt –, észre sem vette, hogy nevének híre kerekedett… Látta-e például valaha a „Saint-Lazare” címlapját? És a folyóiratokban megjelent rajzait, a festményeit, amelyek néhány műkereskedésben már láthatók, a hízelgő kritikákat, amiket írtak róla, vajon tudott-e róluk egyáltalában? Soha egy szóval nem említette. Talán ez a külföldi meghívás hatni fog rá, meggyőzi, hogy ő több, mint egy félresikerült montmartre-i bohém, hogy élete nem csupán ivásból áll és dorbézolásból a Moulinban, hogy ő dolgozik, keményen dolgozik… Lelkesen beszélt neki a Húszak Társaságáról. – Belga festők kis köre, akik évenként meghívnak néhány külföldi festőt, hogy velük együtt állítsák ki a műveiket. Jelentőssé az tette meghívásukat, hogy a múltban a „Húszak” meglepő érzékkel válogatták ki azokat a művészeket, akik később híresek lettek. Olyanokat, mint Renoir, Whistler, Sargent, Rodin… – És én vagyok a legfiatalabb, akit valaha is meghívtak – tette hozzá, reménykedve, hogy anyja megdicséri.

– Ez igazán nagyon kedves. – Arséne Alexandre, a Figaro művészeti kritikusa cikket írt a meghívásról. Azt mondta… Mialatt beszélt, reménye összeomlott. Semmi értelme sem volt. Anyját nem érdekelte, mit mondott Arséne Alexandre, mi a jelentősége a meghívásnak. Számára mindig a kudarcba fulladt tehetséget fogja jelenteni, egy imádott, de sikerületlen gyermeket. Soha nem fogja elfelejteni, hogy nem jutott be a Szalonba. Benne élnek osztályának előítéletei: a jó muzsikusok a Konzervatóriumban végeznek, a jó színészek a Comédie Francaise-ban játszanak, a jó énekesek az Operában énekelnek, és a jó festők a Szalonban állítják ki műveiket. Henri magába fojtotta csalódását és tovább beszélt, hogy ne kelljen hallgatnia. Egész sor festményt szándékozott a kiállításra küldeni, közöttük Mademoiselle Dilhau portréját is. (Egy szót sem szólt persze a többi arcképről, amiket tavaly nyáron festett a lányokról a Papagájban…) Mademoiselle Dilhau tiszteletre méltó idősebb hölgy volt, akivel Monsieur Degas révén ismerkedett meg. Zongoraleckéket adott és együtt élt két fivérével, azok is muzsikusok voltak. Az idősebb, Désiré, a basszuskürtöt fújta az Opera zenekarában (ez csak tiszteletre méltóan hangzott!), az öccse pedig a fuvolát. Vasárnap este Dilhau-ék zártkörű házihangversenyeket szoktak rendezni és Monsieur Degas soha nem mulasztott volna el egyet sem, annyira szerette a zenét, különösen Mozartot… Amilyen sokáig csak tudott, Henri Dilhau-ékről csevegett: hogy milyen elragadóan művelt család, milyen érdekes emberekkel lehet a házikoncertjeiken találkozni, mennyire élvezte ezeket az estéket. Anyja pedig azt mondta, örül, hogy ilyen kellemes barátai vannak, milyen kedves Mademoiselle Dilhau-tól, hogy időt szakít magának a portréhoz… Azután mintha függöny ereszkedett volna le közéjük, csend lett, kimondatlan gondolatoktól terhes csend. Még egy teljes óra telt el ilyen vontatottan, hiába igyekeztek időnként némiképpen felélénkíteni. A kis alabástrom óra a kandalló párkányán egyhangúan pergette az időt. – Kedves volt tőled, Henri, hogy velem töltötted Szilveszter estéjét, de tudom, van még más elfoglaltságod is… és nem akarnálak visszatartani . .. Henri gyengéden megcsókolta, elsuttogta: – Boldog új évet, mama –, és eltávozott. Az utcán intett egy arra haladó bérkocsinak. – Moulin Rouge! – kiáltotta, mialatt beszállt. Amikor a kocsi elindult a járda mellől, Henri előrehajolt, hogy egy utolsó pillantást vessen anyja ablakára. Tompán derengett a fény a gesztenyefa ágainak fekete csipkézetén át. Szegény mama, egyedül ül ott újév előestéjén! Talán az egész

estét vele kellett volna töltenie? Mit ért volna, hiszen csak fájdalmat okoznak egymásnak… Sóhajtva húzta fel a kocsiablakot, átcsapta a vállán estélyi köpenyének szárnyát és hátradőlt a sarokban. Jó, kissé túl sokat iszik, de mit tesz az? Ért hozzá, úgy iszik, mint egy úr. És abba tudná hagyni, amikor csak akarja. Azonkívül, az ital tompítja fájdalmát a lábában, azt az istenverte fájdalmat, ami nem szűnik meg soha… Az emberek ezt nem érthetik meg… Ingerülten kinyitotta a kocsiablakot. – Nom de Dieu, nem tud kissé gyorsabban hajtani? A kocsis hangja alig hallatszott az esőn keresztül. – Megyek, ahogy tudok, M'sieu… Ma este mindenki az utcán van… Szilveszter estje… – Hát iparkodjék, hogy odaérjen, mielőtt itt a jövő újév! Mialatt visszahúzta az ablakot, meghallotta a kocsis ziháló nevetését, és ez az egészséges jókedv valahogy felderítette. A világ mégsem olyan rossz, ha a kocsisok még esőben is tudnak nevetni. Nevetni, ez a nyitja. Nevetni, amennyit csak lehet és nem gondolkozni. Hogy mondta La Bruyére? „Ne várj a nevetéssel, amíg boldog leszel, mert meghalhatsz anélkül, hogy valaha is nevettél volna.” Okos fickó volt az a La Bruyére… Végre megállt a kocsi a Moulin Rouge előtt, amit erre az alkalomra elborítottak a vörös villanylámpások füzérei. Bíborszárnyai izzottak az éjszakában. – Jó estét, Monsieur Toulouse… Jó estét, Monsieur Toulouse… Jó estét, Monsieur Toulouse… Barátságosan odaintett a kikiáltónak, a pénztárosnak és a többi alkalmazottnak, miközben átment az előcsarnokon, anélkül, hogy felnézett volna a falra, ahol nagy cirkuszképe függött.∗ – Boldog új esztendőt, Monsieur Toulouse – köszöntötte ragyogó ábrázattal Trémolada és kitárta előtte az üvegajtót. – Korán érkezett ma. – Egy kis vendégséget rendezek, azért jöttem, hogy megnézzem, rendben van-e minden. Jöjjön oda később és igyon velünk egy pohárral. – Megpróbálom, de ma estére nagy tömeget várunk. Szükségünk is van rá – tette hozzá halkabban. Összenéztek, mindketten tisztában voltak azzal, hogy a Moulin nem ment olyan jól, mint ahogy várták. Még a kiállítás alatt is megcsappant néha a forgalom. – Hát próbálja meg, ha lehet.

∗

Ez a k ép , a „Fernando , a cirk us zigazgat ó ”, m a a ch icagó i Szép mű v és zet i Mú zeum ban van.

Belépett a bálterembe. A világítás itt olyan káprázatos volt, hogy kénytelen volt kezével beárnyékolni szemét. Lélegzetelállító volt a bálterem első látásra, Henri nem tudott úgy belépni, hogy ne döbbenjen meg mindig újból óriási méretétől és megkapó csúnyaságától. Semmi nem volt benne az Ely halódó poéziséből, sem a többi ódon montmartre-i lokál ütött-kopott bájából. Új volt, rikító, célirányos, idegenek gyülekezőhelye, mint egy tágas pályaudvar, amit egy éjszakára átrendeztek táncarénává. A bálterem túlsó végén egy fából ácsolt emelvényen már játszott a zenekar. Emberek foglaltak helyet a táncparkettet körülvevő asztaloknál. Az újév tiszteletére nemzetiszínű krepp-papírcsíkokkal cifrázták fel az erkélyek rácsozatát és a nagy csillárt a középen, a helyiség ezáltal mesterkélten ünnepi díszt öltött. Henri újra elindult és a mahagóni bárpult felé tartott, ahol Sarah épp az edénymosogató fölé hajolva öblögette a poharakat, mögötte ezer színben tündököltek a tükrös háttérben az italospalackok. – Ejnye, de korán jött ma – kiáltott már messziről. Nagy fekete szeme volt és sima fekete hajából frufrut vágatott; csinos arcán ragyogó mosoly jelent meg. – Méghozzá frakkot öltött. Jól áll magának az estélyi öltözet. Miért sietett úgy? Henri már ott állt lihegve a bár előtt és mosolyogni próbált, mialatt egyik kezével megkapaszkodott a pult szélében. – Kérek egy konyakot – nyögte ki nagy nehezen. Sarah ügyesen teletöltött egy talpas pohárkát és áthajolt a pulton, hogy odanyújtsa neki. – Lám, egészen kifulladt. Nem szabadna annyira sietnie. – Nézte, amint Henri egy hajtásra kiitta a konyakot. – És nem szabadna olyan gyorsan innia. Égni fog a gyomra. Henri letette a poharat és felhúzódzkodott a pult előtt sorban álló magas székek egyikére. Egyszerre magasnak látszott, széles válla egy vonalba jutott a leányéval. Sarah megláthatta arca tükörképét orrcsíptetője lencséiben. – Komolyan, Monsieur Toulouse, maga túl gyorsan iszik. Miért nem kortyolgatja inkább az italt, mint mindenki más? – Szomjas voltam. – Levette a cilinderét és kigombolta köpenyét. – Ami azt illeti, még mindig szomjas vagyok. Otthon vacsoráztam és ez lehangolt. Nem ittam egy kortyot sem délután hat óta. – Cigarettára gyújtott és elfújta a gyufát. – Nem töltene még eggyel? – Nem inna inkább egy jó pohár vizet, ha annyira szomjas? A konyak nem fogja a szomját oltani. – Ohó, ebben téved! A konyak igenis oltja a szomjat, elősegíti az emésztést, erősíti az izmokat, tisztítja a vért, kimossa a májat, serkenti a vesét, melegíti a beleket és jókedvre hangol. Most pedig legyen jó kisleány és adja ide azt az italt. És ne csóválja úgy a fejét. Ma Szilveszter estéje van és ó, majd elfelejtettem, jó, hogy

újévről beszélünk – kotorászni kezdett a köpenyében és előhúzott egy lapos, négyszögletes kis dobozt –, egy csekélységet hoztam magának. Nem mintha megérdemelné, ezt jegyezze meg. Örökké prédikál és minden pohárkát ki kell könyörögnöm magától. De azért mégis szeretem magát. – Nekem hozta? – kiáltott fel Sarah izgatottan, mialatt kezeit a kötényébe törülte és átvette a dobozt. – Ó, Monsieur Toulouse, milyen kedves magától! – Ösztönszerűen előrehajolt és csókot nyomott Henri arcára – Hát ez meg mi? Házassági ajánlat? Vigyázzon magára! Most pedig mi lesz azzal az itallal? Sarah ezt elengedte a füle mellett és kicsomagolta a dobozt. – Gyönyörűek! És az én monogramommal! – Elragadtatva tapogatta a finom gyolcsot. – És kézi hímzéssel! – Régente az emberek éjjeliedényeket ajándékoztak újévre, csodaszépeket, híres emberek arcképeivel a fenekükre festve. Mi már finomabbak vagyunk és zsebkendőt ajándékozunk. De az ég szerelmére, hol marad az az ital? – Tenyerével a pultra csapott. – Siralmas rossz a kiszolgálás itt. – Már ivott egy pohárral – mondta a lány, egyre a zsebkendőket nézegetve –, árt magának a szeszes ital. – Ez meg miféle beszéd? Így szokta fellendíteni a forgalmat? Zidler meg azt hiszi, maga remek bárkezelő! A leány szemeiben furcsa gyöngédség fénylett. – Bánom is én, ha mások tönkreteszik magukat, de maga, Monsieur Toulouse… – De megmondtam már, hogy nekem nem árt az ital. – Ezt mondja mind. – Az én esetemben véletlenül így is van. Látott már engem valaha részegen? Nos? – Nem – ismerte el vonakodva Sarah. – Azért mégsem válik a javára. – Nőkkel hiába vitatkozik az ember! Nom de Dieu, megkapom, vagy nem kapom meg.. . – Rendben van – mondta ajkát biggyesztve a leány –, itt van, tessék! – mérgesen megtöltötte a poharat. Henri felhajtotta, csettintett a nyelvével és megelégedetten vigyorgott. – Most pedig tegye el azokat a zsebkendőket és beszéljünk komolyan. Beküldte Drouant a homárt? – Benn van a jégszekrényben – felelte Sarah még mindig duzzogva. – Jó. És mi van a pezsgővel? A leány rámutatott egy egész sor aranykupakos üvegre a jéggel telt ezüstvedrekben. – Moet és Chandon 7 8 -as évjárat. Ahogy megrendelte. – Maga valóságos kincs, Sarah.

A bár mögötti tükörben megpillantotta Zidlert, lekonyult vállakkal, kedvetlenül, amint szájában a kialudt szivarral közeledett felé. – Mi a baj, öregem? – kiáltott fel Henri, hátrafordulva a székén. – Olyan képet vág, mint aki most temette el az utolsó barátját. Igyon egyet, az kell magának. Sarah, gyorsan! Két dupla rumot! Zidler felmászott egy székre és fáradtan könyökölt a bárpultra. – Nem tudok rájönni – motyogta maga elé meredve –, egyszerűen képtelen vagyok rájönni. – Mire nem tud rájönni? – Henri átkarolta barátja vállát. – Van néhány dolog, amire én sem tudok. Mi a baj ? – Hiszen éppen ez az. Magam sem tudom. – Csüggedten nézett Henrira. – Emlékszik még, folyton mondtam, lehetetlen, hogy ne legyen sikerem, egy milliót fogok keresni vele? Nos, éppen most vizsgáltam át a könyvelést és nem áll jól a dolog. De nem tudok rájönni, mi az oka. Jó a műsor, jó a zene, jók az italok, az embereknek tetszik a kánkán, az árak megfelelőek. Akkor miért nincs zsúfolva a helyiség minden áldott este? – Ma zsúfolva van – próbálta megnyugtatni Henri. – Nézze, hogy özönlenek be az emberek. Zidler vállat vont. – Mindenütt tömve van újévkor. Nem. Valahol valami hiba van. Már a kiállítás idején sem jött annyi angol, amennyit vártam és igen kevés amerikai. Pedig egy ilyen helyet nem lehet fenntartani amerikaiak nélkül. Túlságosan hencegtem, úgy látszik. Hiba volt. – Nincs a Moulinnak semmi hibája, kivéve, hogy az emberek nem tudnak róla. Zidler levertsége ingerültségbe csapott át. – Nom de Dieu, hát mit akarnak még? Egy vagyont költöttem el rekIámra. Minden újságosbódén, minden nyilvános illemhelyen ott a plakátom. Egy lépést nem tehet anélkül, hogy ne látná. – Ez igaz, csakhogy az emberek mégsem látják. – Hogyhogy nem látják? Miért nem látják? – Mert a plakátja nem plakát. – Nem értem. A szakma legjobb embere rajzolta. – Tőlem akár Michelangelo is csinálhatta volna. Csinos kép, de nem plakát. Zidler szemében fellobbant valami újfajta megértés. – Mi a különbség? – Körülbelül ugyanaz, mint az ágyúdörgés és egy fuvola hangja között. Meglepő, feltűnő, eredeti legyen a plakát, az sem baj, ha megbotránkoztató. Vágja fejbe azt, aki megpillantja, állítsa meg az útjában, és úgy ragadjon az emlékezetébe, mint a kullancs a kutya hátába. Nézze, Zidler, mit ábrázol a maga plakátja? Egy csinos

leányt szamárháton, amint bárgyú mosollyal mutatja a lábát. Mi köze ennek a Moulinhez? – Hát mit kellene tennie? Henri szélesen elvigyorodott. – De hát öregem, ez kézenfekvő dolog. Kánkánt kellene táncolnia. – Kánkánt! Zidlernek kikerekedett a szeme. – Istenemre, azt hiszem, igaza van! Azt hiszem, fején találta a szöget! – Riszálnia kellene a derekát és magasan felrúgnia a lábát – folytatta Henri, belemelegedve a témába. – Egy csomó nézőtől körülvéve kellene ábrázolni, hogy mindenki lássa, ez így megy itt estéről estére, mégpedig nem a színpadon, hanem a parketten, ahol mindenki láthatja. Úgy kellene … Hirtelen elhallgatott, mert leolvasta Zidler arcáról a gondolatait. – Ohó, várjon csak! Ha azt gondolja, amit feltételezek magáról, jobb, ha kiveri a fejéből. Én nem fogom megcsinálni magának azt a plakátot. Szó sem lehet róla! Ha ítéletnapig vár rá, akkor sem… Életemben nem rajzoltam plakátot, soha nem foglalkoztam litográfiával. Évekbe telik, amíg az ember megtanulja, hogyan kell kőre rajzolni… – Cotelle apó megmutatná – vágott a szavába rábeszélően Zidler. – Ő nyomta a másik plakátot is. Nagyon kedves ember. – Nem érdekel, hogy milyen kedves. Nem akarom megrajzolni a plakátját. Nem érdekelnek a plakátok. Időm sincs, jövő hónapban Brüsszelbe megyek, és millió egyéb dolgom van. Nincs az a földi hatalom… Félórával később, miután égre-fóldre esküdözött, hogy senki kedvéért nem hajlandó plakátot rajzolni, és tizedszer is megmagyarázta, hogy életében nem csinált egyetlen plakátot sem, miután kiveszekedte magát Sarah-val, aki versenyt ostromolta Zidlerrel, érvelt, vitatkozott, könyörgött, hízelgett, alkudozott, hogy soha többé be nem teszi a lábát a Moulinba, végül beadta a derekát. – Csodálatos plakát lesz – turbékolt Sarah, alighogy Zidler, könnyekig meghatva a hálától, elment. Henri dühös volt rá. – Menjen innen. Szeretném kitekerni a nyakát. Már majdnem sikerült meggyőznöm Zidlert, erre bele kellett szólnia, hogy mindenki megáll az előcsarnokban és megbámulja a képemet. – De amikor így van. Mindenki megbámulja. – Lehet, hogy megteszik, de nem kellett volna elkotyognia neki. Miért nem képesek a nők befogni a szájukat! Most nézze meg, mit tett velem. Mehetek ahhoz a nyavalyás Cotelle apóhoz, kezdhetek litográfiát tanulni; öt évembe kerül, amíg elkészülök a plakáttal. Órájára pillantott, szórakozottan felhúzta és visszacsúsztatta a zsebébe.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha az asztalomhoz ülök. Mindjárt itt lesznek a barátaim. Küldjön oda Gastonnal egy üveg konyakot. És most semmi prédikáció! Jegyezze meg, ha nincs konyak, nincs plakát! Sarah szemmel követte, amint ez az estélyi ruhába bújt szánalmas és nevetséges kis alak elsántikált a bártól. – Köszönöm a zsebkendőket! – kiáltott utána. – És boldog új esztendőt, Monsieur Toulouse! Henri megállt, hátrafordult és rámosolygott. Egy pillanatra szinte belehasított a lányba a szomorú, barna szemek pillantása. Szegény kis csúf emberke, mennyire igyekszik felejteni…

Özönlöttek az emberek a bálterembe, megtöltötték a folyosókat, a körbefutó erkélyt, álldogáltak és nézelődtek, üres asztalt keresve. Imitt-amott a mulatozó vendégek a fejükre tették a papírsüveget és belefújtak a papírtrombitákba, amikről a Moulin vezetősége gondoskodott. A levegőn végigsüvített az első szerpentin szalag, nagy ívet írt le és beleveszett a táncolók forgatagába. Az asztaloknál a nők kigombolták kesztyűiket, lehámozták magukról köpenyüket, mialatt a férfiak levetették kabátjukat és fontoskodva közölték megrendeléseiket a pincérekkel. Henri helyet foglalt a vacsorához terített hosszú asztalnál, a táncparkett mellett. Figyelmét egy percre lekötötte egy vidám, pityókos, amerikai társaság, amint tört franciasággal igyekeztek megértetni a pincérrel, hogy a házban található legnagyobb üveg pezsgőt akarják, és a négy legcsinosabb leányt. – Vu komprenay,

garszonn? Kat zsoli p'tit femms. Oui, oui. Tré zsoolii. Vive la Francé! – Jó estét, Monsieur Toulouse. Itt a konyakja – Gaston az asztalra tette az üveget és a poharat. – Sarah azt üzeni… – Mindegy, mit üzen. El tudom képzelni. Hogy van a felesége? – Azt hiszem, kissé jobban van. Délután bent voltam nála a kórházban, azt mondta, el ne felejtsem megköszönni, hogy meglátogatta. Engedelmet kérek, Monsieur Toulouse. Ma este mindenkinek sürgős. .. Henri nézte, ahogy odasietett az egyik asztalhoz, amelyet türelmetlen vendégek ültek körül. Töltött a poharába és unalmában számolni kezdte a villogó fehér tányérokat, közben magában mormolta meghívott vendégei nevét. Először is Maurice… aztán a többiek… A montmartre-i barátok, a festőkollégák a Comité Exécutifből, a potyázók, akik idejönnek a homár, a pezsgő és az ingyen szórakozás reményében… Ajkához emelte poharát és ahogy szokta, egyetlen hajtásra ürítette ki. Utána megtörölte zsebkendőjével a bajuszát.

Hirtelen megpillantotta Maurice-t, amint feléje sietett. Szívét forró szeretet járta át, egyetlen igaz barátjának csinos, fiatal arca láttára. Milyen jó volt, hogy visszajött hozzá, hogy együtt tölthessék Szilveszter estéjét… – Sajnálom, hogy elkéstem. Maurice kigombolta estélyi köpenyét és leült az asztalhoz, szemben vele. – Havazik és elakadt a forgalom. Az utcán belebotlottam Dreyfusba. Emlékszel még rá? Nálam találkoztál vele. Csak egy percig beszélgettünk. Most már kapitány és a napokban várja az áthelyezését a vezérkarba. Azt mondta, tavasszal megházasodik. – Nagyszerű. Nem innál valamit? Később majd pezsgőt bontunk. – Egyelőre nem kérek semmit. – Jelentőségteljes pillantást vetett az asztalon álló konyakosüvegre. – De látom, te már elkezdted. Henri, komolyan, nem szabadna… – Kérlek, ne! Sarah már prédikált. Engedd, hogy jól érezzem magam Szilveszter estéjén! Maurice nem szívesen, de ráhagyta. – Rendben van. – Szeme végigfutott az asztalon. – Egész vendégsereg! Kiket vársz? – A művészeti és irodalmi élet néhány kiemelkedő nagyságát. Ha műkereskedő akarsz lenni.. . Ha már erről beszélünk, miért nem keresed fel Monsieur Boussod-t? – Kit? – Monsieur Boussod-t. Talán alkalmazna Théo mellett. Senkitől nem tanulhatod úgy meg a szakmát, mint Théótól, ő meg azt hiszem, örülne, ha segítene neki valaki. Alig ismertem rá, amikor utoljára láttam. Betegnek látszott. Most már házas és nemrég a gyermeke volt komolyan beteg. Azután Vincent-nal történt az a dolog Arles-ban, amiről már beszéltem neked. Gondolhatod, mennyire megviselte… – Köszönöm. Majd fölkeresem ünnepek után. Mondd, nem került véletlenül kezedbe a „Figaro” cikke a Húszak Társaságáról? Beszélgetésüket félbeszakította egy csinos és szemmel láthatólag igen felindult fiatal hölgy érkezése. – Nem látták Sharlie-t? – kérdezte. Fekete szemei villámokat szórtak. – Azt mondta, idejön. – Perceken belül itt lesz. Üljön le, Germaine, és igyék valamit. – Henri intett Maurice felé. – Bemutatom a barátomat, Monsieur Joyan-t, Maurice, Mademoiselle Germaine, Conder menyasszonya. – Menyasszony! Ezt eltalálta! – Germaine röviden megbiccentette fejét Maurice felé és leült. – Annyi esélyem van arra, hogy elvegyen, mint összeházasodni a pápával. Fogalmam sincs róla, miért töltöm az éjszakáimat ezzel a lusta, iszákos, semmirekellő angollal! Ebből látszik, milyen buta vagyok. – Lehúzta kesztyűit, hátravetette fátylát és lélegzet nélkül folytatta. – Azzal a magas, kövér angol barátjával ment el, aki felbodorítva viseli a haját és festi az arcát, akár egy leány…

Henri integetett Gauzi és Anquetin felé, akik a tömegen át feléje tartottak. Anquetin még mindig ugyanazt az elnyűtt, ócska cilindert viselte, amit növendék korában. Szőke szakálla ugyanolyan göndör volt, csak kissé dúsabb, mint régen. Gauzi olyan volt, mint mindig, fakó arcú, sovány és gondterhelt. – Brrr! Micsoda időjárás! – dideregve ért az asztalhoz. – A cipőm teljesen átázott, biztos, hogy halálra fázom. – Vesse le – tanácsolta Germaine lelkesen. – Nem lehet. Nincs rajtam harisnya. – Kezet fogott Maurice-szal. – Remélem, nem festő. Ha valaha gyermekem lesz, és festő akar lenni, vízbe fojtom. Anquetin közben lefújta kürtőkalapja karimájáról a havat, jeges zuhatagot fröccsentve a környező asztaloknál ülő hölgyek nyakába. – Sohase törődjenek vele – vigasztalta őket fölényesen –, csak egy kis víz. Újabb vendégek érkeztek, élükön Desboutins-nal, az öreg rézmetsző művésszel. Pecsétes, fekete körgallért vonszolt maga után, kusza, ősz szakállából hosszú agyagpipa meredt ki. – Üdvözlöm az egész társaságot – bömbölte, miközben földig meghajolt és toprongyos kalapjával végigseperte a padlót. Modorához hozzátartozott a lovagkori udvariasság, ami egyre fokozódott, mennél részegebb lett, míg végül már a legkacskaringósabb kitételekben tobzódott. – Vezéreljen mindörökké Bacchus és Vénusz, a műkritikusok és műkereskedők pedig ítéletnapig főjenek olajban. Amen! Henri nevetve pillantott Maurice-ra, mialatt az öreg bohém odabotorkált egy székhez. – Elemózsia! A világ legszebb látványa! – Megragadott egy rákot, amit éppen akkor tettek az asztalra és gyengéd szeretettel pislogott rá. – Nézzék ezeket a síkokat, ezeket a hajlatokat, ezt a szomorú kifejezést a szemében! Micsoda metszetet tudnék erről készíteni! Mint egy második Rembrandt vagy Dürer! De túl éhes vagyok, meg kell ennem! Ha szembekerül a szív a gyomorral, a nyertes mindig a gyomor. Egyre érkeztek a vendégek, párosával vagy kis csoportokban, élénk beszélgetés közben. Maurice bemutatkozott és a nők elismerő, kacér mosollyal üdvözölték. Csakhamar valamennyien vígan itták a pezsgőt, ropogtatták a rákok ollóját és összevissza kiabáltak egymásnak az asztalon át. – Mondd csak, Lautrec, hogyan ütötted nyélbe, hogy meghívjanak Brüsszelbe? – ordította Dethomas az asztal végéről. – Miért nem hívtak meg engem? Henri válasza sohasem ért el hozzá. – A második felvonásban huszonnyolc elefántra lesz szükségem a színpadon a kéziratom szerint! – üvöltötte Bouleval, a színműíró. – A házasságot el kellene törölni, erkölcstelen és biológiailag haszontalan … – Láttad Durand-Ruelnél Renoir kiállítását?

…senki így nem festett nőket Rubens óta… …a konyhalányok Boucher-ja. Csupa ülep és ülep… …Mondd csak, Lautrec, hallottad, hogy Seurat… … A következő festményem egyesíteni fogja Veronese és Cézanne… Így ment ez szünet nélkül, egyre növekvő hangzavarban, süvítő szerpentinek, konfetti-zápor, a szomszéd asztaloknál felhangzó kacagás és a papírtrombiták érdes recsegése közepette. A bőséges lakmározástól és a nők közelségétől felajzott férfiak széles gesztusokkal, szenvedélyesen vetették bele magukat a szóáradatba, mint akiknek a beszéd az utolsó menedéke, egyetlen önámítása sikertelenségük előérzetével szemben. Időnként félbeszakították mondókájukat, hogy lenyeljenek egy-egy falat rákot és ajkukhoz emeljék poharukat, vagy felálltak táncolni, hogy hamarosan kivörösödve, lihegve térjenek vissza és ismét nyakig merüljenek a vitába, bármi került is szőnyegre közben. Szeretetre méltóan, kéjsóváran, nyakrafőre flörtöltek barátaik kedvesével és lopva tapogatóztak utánuk az asztal alatt. A nők – összesen nyolcan – tipikus montmartre-iak voltak, sonkaujjas blúzban és otthon készült kalapban. Sokfélét megpróbáltak már, egyiket sem nagy sikerrel. Festőmodellként kezdték, azután mulatókban dolgoztak, megpróbálkoztak a varrással és a kalaposnői pályával, vagy félhivatásos kokottként keresték meg kenyerüket. Nem szeretkeztek okosan, még csak jól sem, csupán gyakran. Most, húszas életéveik végén, vagy gondosan leplezett harmincas éveik elején feladták már ifjúkori álmaikat, és ha az élet bármilyen kis jót nyújtott nekik, elégedettek voltak. Ezen az estén jól érezték magukat, ebben a fülhasogató pokoli lármában, ami felcsiklandozta érzékeiket és elnémította bánatukat. Kipirultan, pezsgőtől ragyogó szemmel, felingerelten a teremben szabadjára engedett érzékiségtől, csevegtek, dobálóztak a szerpentinekkel, táncoltak, mormolták a férfiak közeledéseire nem őszinte tiltakozásukat, boldogan, hogy részesei lehetnek ennek az éjjeli dorbézolásnak, hogy megint udvarolnak nekik és hallhatják, milyen elragadó – és meg nem értett – teremtések. – Találd ki, mennyit ajánlott a metszetemért az a zsivány kereskedő? – „De drágám – ezt mondta a férjének – hogy állhattam volna ellen neki, amikor úgy hasonlít hozzád?” – Nem igaz, hogy az élet ingyen nyújtja a legjobb dolgokat, a legjobb dolgok pokolian drágák… Henri a sok beszédtől rekedten és az italtól kissé kábultan nyúlt az előtte álló konyakosüveg után és gépiesen töltötte újra tele poharát. Szeme rátévedt az amerikai fiatalemberekre; mélabúsan fújták együtt a „Geneviéve, édes Geneviéve” melódiáját és tökéletesen megfeledkeztek az asztaluknál ülő négy kis nőről. Sarah a bárpultnál most valóságos csodát művelt, egyik végéből a másikba termett, mintha

egy óriás méretű hangszeren játszana. Pincérek suhantak ide-oda, ujjuk hegyén magasra emelt kerek tálcáikkal, mint szabadjára engedett, felhúzott bábuk. Az újév közeledtével egyre jobban nekivadult a hangulat a teremben. A táncparketten a nők hozzátapadtak párjukhoz, lehunyt szemmel, nyitott ajakkal, mintha homályos félelem szállta volna meg őket. Az emberi kilégzéstől nehéz és dohányfüsttől sűrű levegőt konfetti pettyezte és szerpentinek szabdalták csíkokra. Igen, ez mulatság volt, élet, így kell újév előestéjét tölteni. Ez sokkal jobb volt, mint a mama nappali szobájában a tűz mellett töprengeni. Igaza volt La Bruyérenek: „Ne várj a nevetéssel, amíg boldog leszel”… Ivott és begörbített ujját végighúzta bajuszán. A szesz melege elborította, mint egy takaró. Észrevette Charles Condert, ahogy nagy üggyel-bajjal asztala felé tartott, egy testes, magasnövésű férfi kíséretében; az idegennek hullámos, gesztenyebarna haja a fülére borult és simára borotvált lefittyenő arca kövér hurkákat vetve veszett bele óriási szárnyas, keményített inggallérjába. Mindketten frakkot viseltek. Ingmellük gyűrött volt, cilinderük ferdén félrecsapva állt a fejük búbján. Tökrészeg volt mindkettő. – Itt jön a Sharlie-d – intett Henri Germaine-nek. A leány már javában zokogott az önsajnálattól és Anquetin megértő vállára borulva könnyített nehéz szívén. Abban a pillanatban villámló szemekkel fordult meg ültében. – Ez a disznó! Nézzen reá! Nem megmondtam, hogy olyan részeg lesz, mint egy disznó? – Henri, vén cimbora – dünnyögte angol szertartásossággal Conder – engedd, hogy bemutassam régi barátomat, Oscar Wilde-ot. Csodásan nagy író és így tovább. Most futott be Londonból… A bemutatás fáradsága teljesen kimentette. Térde megroggyant és belehuppant egy székbe. – Ó, Párizs! – kiáltott fel a vendég, mialatt terebélyes méreteivel elhelyezkedett. – A világ egyetlen civilizált városa! Két nappal ezelőtt érkeztem agyonhajszoltan a házi gondoktól – feleségem van és két fiam –, kimerülten a londoni szalondámák szóáradatától, meg a mindennapi munka terhétől és máris újjáéledek. – Tágult mellkassal szívta magába a füstös levegőt. – Itt, a csodás Párizsban lélegzethez jutok, tudok gondolkozni… Ejha, pezsgő! Henri cigarettája füstje mögül tanulmányozta a férfi arcát. Sokrétű és mégis átlátszó volt, egy kiegyensúlyozatlan ember belső vívódásáról tanúskodott. Bűnös vágyak lappangtak a zavaros, dülledt szempárban. Enyhén rúzsozott szája kicsiny

volt, duzzogó, nőies. Homloka azonban lenyűgözően hatott, mintha márványból faragták volna és szinte fejedelmi nagyság áradt róla.∗ Szeretett volna odafigyelni, mit beszél ez a meghökkentő és egyben vonzó külsejű külföldi, de Anquetin hozzá fordult. – Mondd csak, Lautrec, nincs igazam, nem közönséges csirkefogó az a műkereskedő a Rue des Martyrs-on? Műkereskedő! Ez a szó tűzcsóvaként hatott az egész társaságra. Desboutins, Ibels, Gauzi, Dethomas – valamilyen sérelem mindegyiküket érte a kereskedők részéről és hevesen, majdnem kéjesen adtak hangot érzelmeiknek, amitől kidagadtak nyakukon az erek és szikrázott a szemük. – Huszonhét frankot szoktam azelőtt egy Mennybemenetelért kapni – visított Anquetin –, most meg az az átkozott Shylock nem fizet, csak huszonötöt. Azt mondja, szűnőben van a vallásos érzés. Persze tudjátok, hogy ez hazugság. Menjetek el bármelyik templomba vasárnap. Rogyásig tömve van mind. Henri gyors pillantást váltott Maurice-szal. Ó, a kereskedők! Ők voltak a művészet valódi vérszopó piócái, zsiványok, akik vagyonokat kerestek – igenis vagyonokat – a nagy művészek tehetsége és szorult helyzete kiaknázásával. Hogy élvezték, ha kétségbeejtő szükséget szenvedtek és megalázó nyomorban sínylődtek a ragyogó és eredeti festők. A már amúgy is élénk eszmecsere még tüzesebbé vált, amikor Bouleval megtoldotta saját panaszaival a színházi rendezők ellen. – Az aztán a legaljasabb népség! Csak az elmúlt héten történt, hogy a Comédie Francaise igazgatója visszautasította a megtiszteltetést, hogy előadassa a darabomat, a „Hannibál halálát”. És akarjátok tudni, mit mondott az a tökkelütött hülye? Senki sem akarta és a színműíró általános érdektelenség közepette folytatta átkozódását, mint búgó ellenpontját a műkereskedők aljasságát zengő panaszkórusnak. – Mondd csak, Dujardin – szólalt meg Henri, mert már fárasztotta ez az örökös lamentálás –, hogy megy a pornográfia mostanában? – Virágzik, sajnos, de való – dörögte jókedvűen Dujardin. – Pazarul virágzik, mint minden olyan üzletág, ami az emberek feneketlen butaságán alapszik. Kezét előhúzta az asztal alól és szakállát Henri felé fordította. – Jelenleg szorgalmasan írom A szerelem titkos emlékiratait, amit Madame de Pompadournak kellett volna megírnia, csakhogy nem írta meg. Szegényke frigid

∗

L au t rec j ó fo rm án m indenk inek m egf es t et t e az arck ép ét , ak i ezen az es t ély en rés zt v et t. Bo ileau po rt réj a m o st a Clev elandi Mú zeu m ban v an. Os car Wilde-ró l k és zü lt arck ép e. 1 895bő l, v ilágh írű.

volt, de az én könyvemben még a lepedője vásznát is megpörköli. Úgy fogják elkapkodni, mint a sült krumplit a vásáron. – Szégyellje magát, Monsieur Dujardin, igazán szégyellje magát! A szemrehányás Georgette ajkáról hangzott el. Bujaszemű, barna lány volt, montmartre-i körökben a „Férfifaló” néven ismerték. Dujardin a szemébe helyezte monokliját és végigmérte Georgette-et. Pillantása elárulta, mennyire értékeli a leány ennivaló külsejét és milyen tökéletesen semmibe veszi szellemi képességeit. – Igaza van, Mademoiselle, teljesen igaza van. Szégyellenem kellene magam. Olyan a lelkem, mint egy gorgonzola sajt. Bűzlik. Csakhogy túl szegény vagyok ahhoz, hogy megengedhessem magamnak az irodalmi lelkiismeretet. Két évvel ezelőtt elvittem a kiadómhoz az ősnyomtatványokról és a tizennegyedik századbeli misekönyvekről szóló kéziratomat. Másnap az arcomba vágta. Azóta a szerelemről írok és rendszeresen eszem. Persze, nagyon szűkkörű és kissé unalmas téma. Végre is, ha alaposan szemügyre vesszük, a szerelem egyszerű biológiai folyamat. Megsimogatta lángvörös szakállát és mélyen felsóhajtott. – De arról igazán nem tehetek, hogy ez az egyetlen, amiről az emberek olvasni akarnak, különösen a nők. A jelenlevő hölgyek vihogva tiltakoztak. – A nők nem olvasnak szennyes könyveket! – vakkantott Ponpon, egy üde kis varrónő, aki amúgy sem tudott olvasni. – A férfiak olvassák csak. Mindnek szennyes a gondolkodása. Ezekre a megjegyzésekre az asztal körül elhallgatott a többi folyamatban levő vita, és az érdeklődés homlokterébe a szerelem örökké népszerű témája került. Még Bouleval is abbahagyta a színházi rendezők szidalmazását, hogy kijelentse, a nőknek egyáltalán nincs esze, sem szennyes, sem másmilyen. – Az átlagnő értelmi képessége annyi, mint az iszapban csücsülő vízilóé. A vitát pillanatnyilag megszakította Desboutin, mert bejelentette, hogy ki kell mennie. – A hólyag legenyhébb figyelmeztetése zsarnokibb rendelkezés, mint egy királyi parancs. – Fenségesen elvonult a mosdók irányába, hátracsapott, gyűrött nemezkalapjában, köpenyét maga után vonszolva a földön. Alighogy eltávozott, mindkét részről nagy élvezettel újrakezdték a nemek körüli vitát. A nők aljas, sportszerűtlen kis ütéseket mértek és becsmérlő megjegyzéseket tettek a férfiak szerelmi képességeire. – Úgy jár a szájuk, mintha mindegyikük csupa Herkules volna! – fintorgatta az orrát a Férfifaló, nyilván személyes emlékei alapján. – Egy kis tusakodás után pedig pihegnek és levegő után kapkodnak és zihálnak, és ki kell mászni az ágyból, hogy repülősóval magukhoz térítse őket az ember.

Éjfél felé járt az idő. A bálterem óriási katlanná vált, tele forrpontig felhevült emberekkel. A parkett túl kicsinynek bizonyult a rázsúfolódott tömeghez képest és a tánc átalakult csosszanó tolongássá, hátak és csípők dörgölődzésévé. A mindent elborító zűrzavarban olyan volt a papírtrombiták hangja, mintha birkanyáj bégetett volna a viharban. Dufour, a karmester, az emelvényen himbálta csípőjét, csapkodott könyökével és lengette pálcáját. Henri újra megtöltötte poharát, kiitta és hátratámaszkodott székén. Az a gyönyörteljes pillanat következett be, amikor lábain megszűnt minden fájdalom, mintha elfújták volna. Elmosódott színfoltokká váltak az arcok az asztal körül; a beszélgetők hangja összefolyó zümmögésként ért el hozzá. Igen, így kell Szilveszter estéjét tölteni! Végre is az ember percről percre éli az életet, mint ahogy a szőlőt is egyenként szemelgeti… Ha nyélbeütheti, hogy minden egyes percet kiélvezzen, minden cseppnyi időt, anélkül, hogy észrevenné, már magát az életet élvezi… A zenekar egy taktus közepén hirtelen elnémult. A karmester élesen rákoppantott pálcájával a kottaállványra, a közönség felé fordult és kitárta karjait. – Mesdames et Messieurs! – éles, rikácsoló hangja volt, hasonlított egy kiskutya csaholásához. – Pontosan éjfél van! A Moulin Rouge vezetősége nevében mindnyájuknak boldog és sikerekben gazdag újévet kívánok! Éljen az új esztendő! Ezzel sarkon fordult és valósággal epileptikus roham szállta meg. A zenekarban felbődültek a rézfúvósok. A termen kitört a téboly. Az emberek csókolóztak, kurjongattak, lábukkal döngették a padlót, rázták egymás kezét és összeütötték poharukat. Maurice áthajolt az asztalon. – Boldog új évet, Henri. Életre-halálra! – Boldog új évet, Maurice. Henri a fejébe nyomott egy papírsüveget, felkapott egy trombitát és arcát felpuffasztva teljes erejéből belefújt. Új esztendő kezdődött. 1 8 9 0 … Marie Charlet éve.

XII. – Nos, milyen volt Brüsszel? – Degas mellére terítette szalvétáját, visszatolta mandzsettáit és óvatosan néhány csipetnyi sót szórt egy jókora, salátához való szarukanálba. – Hogy sikerült a kiállítás? Mit mondtak a kritikusok – A kiállításnak magának sikere volt – felelte Henri. – Hanem a kritikusok! Hogy azok miket mondtak! – A kritikusok! – Degas harsogó nevetésbe tört ki és Camille Pissarró-hoz fordult, aki szemben ült az asztalnál és Mikulás-szakállát simogatta. – Hallod Camille? A kritikusoknak nem tetszettek a képei. Ismerősen cseng, mi? Emlékszel még, miket írtak a balerináimról tíz évvel ezelőtt? Degas remek jókedvében volt ez este. Magányos életében változatosságot jelentettek ezek az odahaza rendezett fesztelen vacsorák. Jókedve madárszerű rebbenő mozdulatokban jutott kifejezésre és pesszimista megjegyzések áradatában. Minden újabb ételfogás újabb káromlásokat szült. Mire a hűséges Zoé, a művész markáns arcú házvezetőnője betálalta a sültet, már megjósolta a mindent elsöprő végzetszerű világkatasztrófa bekövetkezését. – Első az ecet! – jelentette ki és a kis kancsó után nyúlt. – A salátaöntet elkészítése – hátrapillantott, hogy Zoé visszament-e már a konyhába – túl kényes művelet ahhoz, hogy rá lehessen bízni egy tudatlan cselédre. Gondosan, szertartásosan számolta cseppenként az ecetet, amit a sóval és borssal goromba péppé kevert. – Most jön az olaj! – ünnepélyes arcot vágott és kritikus pillantással bírálta művét. – Camille, hogy szereted a salátádat? Jó olajosan vagy inkább tisztán? – Nekem mindegy – nevetett Pissarro –, csináld, ahogy te szereted. Istenem, ekkora hűhót csapni egy fej saláta miatt! Degas hevesen Henrihoz fordult. – Tessék! Ebből is láthatja! – kiáltott fel dühösen. – íme, az impresszionista! Nem fér a fejébe, hogy lehet időt és gondot fordítani egy saláta ízesítésére! Neki mindegy, akármelyik bevált módszer megfelel! Rakj bele sót, fokhagymát, önts rá olajat, zúzd össze az egész kotyvalékot és kész a saláta! Ilyen minden impresszionista! Minek törődjenek olyan jelentéktelen dolgokkal, mint rajz meg anatómia? Miért fárasszák magukat? Elég odakenni néhány festékpackát, szétmázolni a kéket meg a vöröset az egész vásznon, elnevezni a mázolmányt „egy impresszió”-nak és ezzel kész! – Ejnye, ejnye, Edgár, ne olyan izgatottan! – tiltakozott kedvesen Pissarro. – Az egész asztalt összemaszatolod azzal a salátával.

– Ki izgatott? Én teljesen nyugodt vagyok! – horkantott reá Degas, miközben jobbra-balra repültek a salátalevelek. Fölényes nemtörődömséget tettetve fordult el vendégétől és Henrihoz intézte szavait. – Meséljen nekem Brüsszelről. Látta persze a Sainte Gudule-teplomot és Verbruggen szószékét? Csodálatosak, ugye? De volt alkalma a múzeumba is elmenni és tanulmányozni a Van Eyckeket? Látja, fiatal barátom, azok tökéletesek! Felülmúlhatatlanul tökéletesek! Micsoda kezek, micsoda drapériák! Csak Isten festhetne nála jobban, de a magam részéről ebben is erősen kételkedem. És mi igaz abból, amit hallottam, hogy párbajozott? No, ki vele! Ne üljön ott, mint aki megkukult! Henri várta ezt a kérdést. „Párbajának” a híre bejárta az egész Montmartre-ot. – Nem vívtam meg senkivel, Monsieur Degas – mondta elpirulva –, csupán provokáltam egy De Groux nevű egyént. Nem bírtam ki a megjegyzéseit, amiket Vincent-ra tett. A kiállítás záróbankettjén történt. Mialatt elmesélte az esetet, visszaemlékezett a fényes estélyre, a hosszú, fehérrel terített asztalra, a csillogó poharakra, a ragyogó ingmellekre, a társalgás kések és villák csörrenésével átszőtt, zümmögő hangjára. Hirtelen felfigyelt De Groux-ra, egy sápadt, szőke esztétára az asztal végén, aki ametisztköves gyűrűjét villogtatva, selypítő hangon nyilatkozott arról, hogy nem lett volna szabad meghívniuk Vincent Van Gogh-ot kiállítani. Hiszen az az ember dühöngő őrült. Még saját fülét is levágta! Ami meg a munkáját illeti, nos, mit lehet elvárni egy elmegyógyintézet lakójától? Henri jó ideig próbált uralkodni magán, csakhamar azonban felülkerekedett benne a düh. – Monsieur De Groux! Olyan vadul csapott öklével az asztalra, hogy végig összecsendültek a poharak. Még a pincéreknek is földbegyökeredzett a lábuk, kezükben félúton megálltak a pezsgősüvegek. – Gyávaság olyasvalakit támadni, aki nem tud védekezni. Minden nagy embert őrültnek neveztek az olyan ostoba fráterek, mint maga! Vincent, ha itt volna, leütné. Az is lehet, hogy megbocsátana – mit tudom én. Én azonban a barátja vagyok és nem bocsátok meg magának. Bárcsak kihívhatnám, hogy vívjunk meg karddal. A legnagyobb örömmel vágnám le mind a két fülét. Egy ravaszt azonban én is meg tudok húzni és… – … És ha megölik Monsieur Toulouse de Lautrecet, akkor én állok helyébe! – kiáltott Seurat talpra ugorva. Pokoli lárma tört ki erre. De Groux megpróbált visszafeleselni, de a klub elnöke a szavába vágott és kiparancsolta a teremből.

– Így tehát – fejezte be Henri és szégyenlősen rámosolygott Degas-ra –, amint látja, nem került párbajra sor. De Groux az asztalra lökte a szalvétáját és kivonult. Az elnök bocsánatot kért a Társaság nevében. Ezzel lezárult az eset. – Remek! – Degas el volt ragadtatva. – Azokra a párbajokra emlékeztet, amiket annak idején az „Olympia” miatt vívtak sokan. Hajnalban keltek fel, kikocsiztak a Bois-ba és halálra fáztak amiatt a festmény miatt. Emlékszel, Camille? Erről jut eszembe, vajon mi lett abból a leányból, az „Olympia” modelljéből? Csinos jószág volt, nem? Hogy az ördögbe is hívták? – Victorine. Victorine Meurend. Most már bizonyára unokái vannak. – Olyan kacér kis melleket azóta se láttam – folytatta Degas, belemelegedve emlékeibe –, és a legbűbájosabb gömbölyű csípője volt. Ahogy riszálta, rögtön meglátszott, hogy tudja, mitől döglik a légy… Szentséges ég, mindjárt nyolc óra! – kiáltott fel, órájára pillantva. – Megígértem Dilhau-éknak, hogy vacsora után átmegyünk hozzájuk zenét hallgatni. Clémentine ígérte, hogy játszik nekem valami Mozartot. Mozart! Az aztán a muzsika! Befejezték a vacsorájukat. Henri bókokat mondott Zoénak a narancs-befőttjére és az öreg szolgáló örömében elvörösödött. – Jómagam ki nem állhatom a narancsbefőttet – morgott Degas, mialatt elhagyták a lakást –, Zoé azonban azt hiszi, remekel vele és naponta betálalja. A nők rendkívül büszkék rá, ha tudnak valamit, még akkor is, ha csak képzelik, hogy tudják. Pissarro a sarkon elbúcsúzott tőlük, szemére húzta kerek, fekete kalapját és a Gare du Nord felé indult. Degas és Henri gyalog tették meg a rövid utat a Rue Frochot-ba, ahol Dilhau-ék laktak. Viharos januári éjszaka volt, rázkódtak a zsalugáterek a szélben és fodrozódott a kövezet kockái közt felgyülemlett tócsák vize. Már a lépcső alján meghallották Désiré Dilhau basszuskürtjének mély trioláit, amibe belefonódtak öccse fuvolájának ezüstös futamai. Valami megmagyarázhatatlan gondtalanság, szinte rusztikus hangulat áradt a két hangszer vidám kergetődzéséből, emlékeztetett az erdő mélyén kölykeivel játszadozó anyamedve mókás hancúrozására. Degas csengetésére elhallgatott odabent minden hang. – Jöjjenek, jöjjenek – köszöntötte őket az ajtóban Désiré Dilhau ragyogó arccal. – Éppen jókor érkeztek, hogy egy kis jó muzsikát halljanak. Félelmetes bajuszával és kékesen erezett orrával inkább látszott részeges kocsisnak, mint az Opera köztiszteletben álló fúvósának. – Clémentine a konyhában van és készíti a kávét – közölte, mialatt elvette a kalapokat és kabátokat és beakasztotta egy szekrénybe. – Jólesik a kávé a muzsika mellett. A sör is. Emlékszem, a Tannhauser próbái alatt Wagner hordószámra itta a

sört. Képzeljék, százötvenszer próbálta velünk végig azt az átkozott operát és a bemutató estéjén egyebet nem kaptunk, mint záptojást. Még javában csevegett, mialatt betessékelte vendégeit a fülledt, bútorokkal túlzsúfolt fogadószobába, ahol már egybegyűlt néhány zenekedvelő. Clémentine éppen bejött a konyhából, csontos vénlányarca kipirult a tűzhely melegétől. Letette a tálcát az asztalra és izgatottan felkiáltott. – Istenem, az a szegény ember remélem rátalál a házunkra! Leírtam a címet, de olyan szórakozott, lehet, hogy elfelejtette. Örökké a zenére gondol… Észrevette Degas-t és Henrit. – Ó, Monsieur Degas és Monsieur Toulouse, milyen kedves maguktól, hogy eljöttek ilyen rossz időben! Egészen oda volt az aggodalomtól. Szórakozottan félresimított homlokából egy elszabadult haj fürtöt, mialatt felpillantott a kandalló tetején üvegbura alatt álló órára. – Istenem, már kilenc óra – dünnyögött magában. – Biztos, hogy eltévedt. Azért muzsikáljunk már. A Mozart-szonátával kezdjük, amit Monsieur Degas-nak ígértem. Éppen bele akart fogni a játékba, amikor megszólalt a csengő. Fivére az ajtóhoz sietett és egy zömök, kerekarcú úrral tért vissza; bolyhos oldalszakálla volt és bocsánatkérően mosolygott. Clémentine kitárt karokkal ment eléje. – Azt hittük már, hogy eltévedt. – Úgy is volt – vallotta be az öreg úr a leány kezét szorongatva. – Tudtam, hogy megadta a címüket, de elraktam valahová. Bocsásson meg, kedvesem. Az ember feledékeny lesz hatvannyolc éves korában… van úgy, hogy még a tanítványaim címe is kimegy a fejemből… De mialatt kerestem a házukat, a Jóisten egy remek modulációt juttatott eszembe… csodaszép modulációt! Nem áll egyébből, mint egy kis-szeptimából meg egy csöppnyi fordított ellenpontból. Le is jegyeztem egy utcai lámpa fényénél. Clémentine elvágta a további mentegetőzések lehetőségétől, karon ragadta, mintha attól tartott volna, hogy megszökik, és bemutatta vendégeinek. – Monsieur César Franck…

Aznap reggel háromkor Henri kimerülten, bőrig ázva ült egy szutykos kis bisztróban és rövidlátón meredt az ablakon át az ismeretlen mellékutcára, azon tűnődve, hol is van és hogy fog hazajutni ilyen késői órában. – Hogy a csodába találok egy bérkocsit? – mormogta a fogai között és rábámult tükörképére az ablaküvegen.

Nem mintha fontos lett volna. Barátságos kis lebuj volt ez, meleg és csendes – jólesően csendes – sercegő gázlángjával és légyköpéses kalendáriumaival a falon, rajtuk gyönyörű hölgyek estélyi ruhában, amint vermutot isznak. Hál' Istennek már majdnem túl volt a krízisen! Súlyos megrázkódtatás volt és teljesen váratlan! Kellemesen telt az este. Clémentine eljátszotta a Mozart-szonátát, leheletkönnyen, mint az üvegkristály csengése. Azután valaki elővett egy hegedűt és az a Monsieur Franck leült a zongorához és a saját szerzeményű szonátáját adták elő. Meg kell adni, nagyon szép volt. Akkor történt. Clémentine hízelkedve kunyerált, hogy játsszék még valamit. – Kérem, Monsieur Franck! – A művész engedett, hogy a kedvében járjon. És a fene ott egye meg, hát nem Denise Prelüdjét játszotta! Ettől azután egyszerre minden eszébe jutott! Furcsa, hogy tud az ember hónapokig békében élni, szinte megfeledkezve arról, milyen csúf, nyomorék kis törpe. Azután egyszerre, bummm! Mint egy arculcsapás. Ismét itt vannak a régi gondolatok. Soha nem lesz képes egy egyenes lépésre; – soha nem fogja egy leány szeretni; mindig egyedül lesz… Odafordult a söntéspulthoz, ahol a gazda suttogva beszélgetett egy sunyiképű, barna keménykalapos, testhezálló ruhájú alakkal. – Melyik utca ez? – Rue Lallier, Monsieur – válaszolta a gazda, vaskos arcán leereszkedő mosollyal. – Messze vagyunk a Boulevard Clichytől? – Nem, Monsieur. A háztömb végén forduljon balra és már ott is van. – Köszönöm. Kérem, hozzon még egy pohár konyakot. Henri megint előredőlt és kinézett a sötétbe. Az eső elállt, de még hallatszott a szél zúgása. Micsoda éjszaka! Nos, majd csak ráakad egy kocsira a Boulevard Clichyn és hazamegy. Egy pillanatig rábámult a legyező alakú gázlángra. Kedves jószág! Folyékony, élő, lüktető kis láng, mint pókhálóba akadt pillangó. Az egyik sarokban fehérblúzos nőszemély aludt az asztalra borulva, arcát a karjaiba temette, előtte üres borosüveg. Kalapja leesett a földre, ott hevert a lábánál a fűrészporban. Szabályosan lélegzett, mint egy gyermek, időnként halk, álomittas horkolásba csapott át. Henri hallotta, amint a gazda azt mondta a suhancnak: „Bocsánat”, látta, amint odacammogott a nőhöz, vállánál fogva megrázta és várta, hogy felébredjen. A nő ólmos lassúsággal megmozdult, felemelte püffedt arcát és elmosolyodva, kocsonyás szemekkel rábámészkodott. A férfi a kezefejével pofon vágta. – Csend legyen, Gueule-de-Bois! Tudod, hogy utálom a horkolást. Mellesleg nem is illik. Legközelebb kirúglak. Ezzel visszaballagott a pulthoz.

– Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam – mondta –, de rendet kell tartanom valahogy. – Természetesen – helyeselt a barnakalapos –, magától értetődik. Az egész oly gyorsan zajlott le, hogy Henri föl sem fogta rögtön a jelenet kimért durvaságát. Most azonban dühbe gurult. – Disznó, aljas disznó, hitvány gazember! – dühöngött magában. – Csak volnék magas és erős! Ha torkon ragadhatnám ezt a barmot és belevághatnám az öklömet abba a vaskos, ostoba képébe! Egy másik érzés azonban már háttérbe szorította fölháborodását. A nő, még kábultan az ütéstől, megmozdult. Öklével dörgölte az arcát és szórakozottan bámult az üres borosüvegre. Tökrészeg ábrázata szürke volt a kimerültségtől. Az emberi lealjasulás legmélyén volt ebben a pillanatban. Henri gyorsan előrántott a zsebéből egy ceruzavéget és egy darab papirost. Csak egy percig megmaradna így, ebben a helyzetben… Kérem, kérem, ne mozduljon… Ceruzája lázasan száguldott a papíron. Nem telt bele néhány pillanat és életre kelt az elállatiasodott profil, a csapzott, kócos haj, a borospalackra szegezett, nem látó, üveges szempár… De máris szertefoszlott a remekmű, a szeme láttára vált semmivé. A nő imbolyogva megbillent, szemhéja lekonyult. Tompa puffanással ráborult az asztalra és nyomban mélyen elaludt.∗ Henri fizetett. – És itt van egy üveg bor ára. Vigye oda neki. – Várt, amíg a palackot a nő asztalára tették. Azután kibicegett a bisztróból. A hideg levegőtől megborzongott. Felhajtotta kabátja bársonygallérját és nekivágott a fáradságos útnak végig az utcán, küszködve a szél ellen, egyik kezével a kalapját fogva. Fent a magasban, a viharos felhők közt, sápadtan derengett a téli holdfény. A sarkon körülnézett, nincs-e kocsi valamerre, de a máskor oly élénk útvonal üres volt és baljósan csendes. Újból nekiindult, botjával vonszolta magát előre és hangosan pihegve lélegzett. Tudta, hogy ilyen módon húsz, néha harminc lépést is sikerül megállás nélkül megtennie. Még húsz perc, és ágyban van… Már elhagyta a Moulin Rouge-t, amely sötét és néma volt, mint egy megszenesedett rom. Csoszogva törtetett előre a teljesen néptelen körúton, amikor a háta mögül könnyedén futó léptek nesze ütötte meg a fülét. Hirtelen mellette termett egy leány. – Kérem, Monsieur – könyörgött lihegve, suttogó hangon –, nagyon kérem, mondja, hogy magával vagyok. Máris újabb lépések hallatszottak. A sötétből kinyúlt egy férfikéz és csuklón ragadta a leányt. ∗

Ennek a v ázlat nak az alap j án k és zü lt a „Gu eu le-de-Bo is ” című h íres f es t mény , egy ik e L au t rec m est ermű v einek .

– Mutassa az igazolványát! A lány rúgott, karmolt, megpróbált beleharapni a kézbe. A férfi elfojtott egy káromkodást és vadul hátracsavarta a lány karját. A lány felsikoltott és összecsuklott a fájdalomtól. – Na mi lesz? Jön szépszerével, vagy erőszakhoz nyúljak? – Eressze el a kezét – szólt rá Henri. – Nem látja, hogy fájdalmat okoz neki? A férfi hátrafordult. – Megláttam, amint leszólított valakit, és nincs bárcája. Engedély kell ahhoz, hogy az utcát járja. Különben is, mi köze hozzá? – Már hogyan szólíthatott volna le bárkit is, amikor velem volt egész este? — A hazugság önkéntelenül tódult Henri ajkára. – Egész este? – ismételte gúnyosan a férfi. – Ezt azután ne próbálja nekem bemesélni. Mondom, hogy magam láttam az előbb. – Hirtelen elhallgatott és hangjába némi tisztelet vegyült, amikor újból megszólalt. – Ha nem tévedek, Monsieur Toulouse, ugyebár? – Az vagyok. És feljelentem magát a rendőrségen, ha továbbra is zaklatja az embereket. – A rendőrségen? Ez aztán jó. Hiszen én vagyok a rendőrség. – Honnan tudjam? Miért nem visel egyenruhát? Mutassa az igazolványát. A férfi kelletlenül elengedte a lány csuklóját és elkezdte kigombolni a zubbonyát. – Balthazar Patou a nevem, az Erkölcsrendészet felügyelője vagyok. A mi munkánk megkívánja, hogy ne hordjunk egyenruhát. – Ne fáradjon. Elhiszem így is. Pudeur apótól ez Elyben már hallottam magáról. Azt mondta, maga a kerület leglelkiismeretesebb rendőrtisztje. Annyi biztos, több is elkelne a maga fajtájából. De higgye el, ezúttal tévedett. Ez a lány tényleg velem volt egész este. – De ha mondom, hogy a saját szememmel láttam. – Hogy lehet olyan biztos ebben a sötétben? Ami azt illeti, épp az imént láttam egy nőt erre szaladni. – Mutatta az irányt. – Az lehetett az, akit keres. – Látta az arcát? -Már hogyan láttam volna? Épp hogy elsuhant mellettem. Henri határozott hangja zavarba hozta Patou-t. – Azt mondta, ebbe az irányba futott? – Igen. Befordult a Rue Fromentinbe. – A lányhoz fordult. – Te is láttad, ugye, chérie? – Persze hogy láttam – mondta a leány mérgesen, még egyre a csuklóját

dörgölve. Fejét megrántva hozzátette: – Arra ment, lefelé. A detektív határozatlanul nézett egyikről a másikra és a bajuszát pödörgette. – Ha a Rue Fromentinbe futott, aligha érem már utol – dünnyögte magában. – Sajnálom, hogy zaklattam, Monsieur Toulouse. De parancsunk van, ezt megérti,

ugye? Vigyáznunk kell a lakosság egészségére és szemmel kell tartanunk ezeket a lányokat. – Természetesen! Tökéletesen megértem. Hát akkor… jó éjszakát, Monsieur Patou. – Intett a lánynak. – Gyere, kedvesem, menjünk. Későre jár. Csendben távoztak el, mindketten magukon érezték a rendőr szemét. Henri sietett, amennyire tőle telt; különös módon hatott reá a mellette lépegető leány és homályosan neheztelt reá ruganyos járása miatt. Mi az ördögnek keverte magát ebbe a nyakatekert hazugságba? – Mondja, nem tudna kissé gyorsabban menni? – sürgette a leány suttogva, amikor Henri másodszor is megállt. – Mi baja a lábának? Hangjában nem volt részvét, sem visszatetszés, még csak kíváncsiság sem, csupán bosszankodás a késedelem miatt. Henrit dühbe hozták a szavai. Hát ez volt számára minden mondanivalója? – Ha nem tetszik, ahogy megyek, miért nem hagy itt? A rendőr már elment, nem fog maga után futni. Nem kell velem maradnia. A leány egy darabig hallgatott. – Maga így született, vagy mi lelte? – kérdezte egy perccel később ugyanolyan közönyös hangon. – Ismertem egy embert, akinek a karját leszakította egy gép. Szerencsés pasas volt, ötszáz frankot kapott a biztosítótársaságtól. – Hátrapillantott. – Kérem, siessen. – Az Isten szerelmére, hát nem látja, hogy sietek, amennyire tudok? – Kifogyott a lélegzetből, és nehezére esett a beszéd. – Mondtam már, nyugodtan elmehet. A rendőr nem fogja kergetni. Biztonságban van. – Szeretném beverni a fogait annak az alaknak! – Bosszút lihegve mormolta a szavakat. – Szeretném arculköpni! – Hiszen elengedte magát, nem ? – Mindegy, zsaru, és szeretném hasba rúgni az egész nyavalyás bandáját! – Fantasztikus és egyszersmind személytelen indulat csengett szavaiból, az üldözött évezredes gyűlölete az üldözővel szemben. – De maga lóvá tette. Nem könnyű a rendőröket lóvá tenni – jelentette ki váratlanul, egy kis szünet után. – Maga agyafúrt alak. Ugyanaz a közönyösség áradt megint a hangjából. Nem köszönte meg Henrinak, amit tett, nem bókolt, csupán megállapította, mint tényt, hogy „agyafúrt alak”. Megérkeztek a Rue Caulaincourt sarkára, és Henri megállt egy gázlámpa alatt. – Ott egy hotel. – Rámutatott egy ócska épület kapuja fölött égő, homályos burára. – Nyitva van egész éjjel, ott kaphat szobát. Van pénze? – Nem akarok hotelba menni – duzzogott a leány. – Be sem engednek, ha nincs rendben az igazolványom. Ha meg beengednek, kétszeres árat számítanak, reggel pedig bejelentenek a rendőrségen, hogy bezsebeljék a tíz frank jutalmat.

Henri most látta először az arcát. Szőke volt és fiatalabb, mint ahogy elképzelte. Tizennyolc, legfeljebb tizenkilenc éves lehetett. A sötétben zöldesbarnán villogott a szeme, napvilágnál talán világosbarna volt. Széles, mozgékony száját ügyetlenül rúzsozta. Nem volt rajta se kalap, se kabát és valószínűleg nem viselt a ruhája alatt semmit sem. Szemmel láthatólag mégsem fázott. A vékony szövet rátapadt csúcsos melleire, kirajzolta formáit, mint a görög szobrokon. Szívós volt, hajlékony, mocskos, veszélyes – és rendkívül kívánatos. – Itt lakik errefelé? – Igen. Műtermem van valamivel feljebb, ebben az utcában. – Engedje, hogy magánál maradjak. – Hangja most először csendült behízelgően és Henrit átjárta a gyönyörűség erre. – Nem okozok semmi kényelmetlenséget, reggel meg eltűnök. Félig lecsukott szemhéja alól hosszan ránézett. – Ha pedig kívánja, a magáé vagyok. Ingyen. Komolyan mondom, nem kerül egy garasába se. Nincs egy cigarettája? Henri átnyújtotta arany tárcáját. A lány megnézte, végighúzta rajta az ujját, kivett belőle egy cigarettát, azután visszaadta. – Valódi aranynak látszik. Egyszer kaptam egy férfitól egy pár arany fülbevalót, de elvesztettem. Van gyufája? Henri gyufát gyújtott, és a leány kezeivel óvta a lángot, hozzáhajolt. – Úristen, de csúf maga! – dünnyögte, mialatt beszívta a füstöt és szempillái alól ránézett. A férfi arcát elhagyta a vér. – Menjen! – förmedt reá. – Menjen és hagyjon békét! Nem kell nekem. – Dehogynem. Nyugodtan elfújta a gyufát és megszívta cigarettáját. – Látom a szeméből. – Hagyjon békét. – Henri elindult. – Hagyjon békében, vagy átadom a rendőrnek. A leány néhány könnyű lépéssel mellette termett. – Miért olyan dühös? Csak arra kértem, hogy a szobájában alhassam ma éjszaka, ennyi az egész. Nem fogok semmit sem ellopni. Ha meg kíván, hát megkaphat. Nem bánom, hogy nyomorék. Annak ellenére is kedves leszek magához. – Hízelkedett megint. – Majd meglátja, tudok én kedves lenni, ha akarok. Henri nem válaszolt, tovább baktatott a csendes, néptelen utcán és kikerülte a holdfényben ragyogó esőtócsákat. A leány mellette ment, orrán át eregette a füstöt és megvárta, valahányszor megállt. – Ha műterme van, akkor biztosan festő – jegyezte meg, amikor már majdnem elérték a házat. – Ismertem valamikor egyet, angyalkákat festett levesestányérok aljára.

Elvonultak Madame Loubet fülkéje előtt és nekiindultak a lépcsőnek. A gázlángok halkan sercegtek és imbolygó árnyékot rajzoltak a falra. – Nem szokta bezárni az ajtaját? – kérdezte a leány, amikor Henri benyitott. – Miért zárnám be? Nincs bent semmi, amit érdemes volna ellopni. Várjon itt, amíg lámpát gyújtok. Az ismerős sötétben odabicegett a rajzasztalhoz és meggyújtotta a petróleumlámpát. Borostyánszínű fény áradt a nagy szobára, megvilágította a gerendás mennyezetet, a keretezetlen képeket a falon, a festőállványok szegletes sziluettjeit. Középen a kályha vöröses fényben izzott. A leány lassan körüljártatta a szemét. – Jókora szoba. A kályha még ég. Egész nap fűti? Odaőgyelgett az ablakhoz, leült a heverőre és a legtökéletsebb nemtörődömséggel vetkőzni kezdett. Henri figyelte, még egyre szorongatva ujjai közt a leégett gyufaszálat. Az első nő, aki az éjszakát itt tölti a műtermében!… Milyen kecses! Még a falra vetett megnőtt árnyéka is gyönyörű. Mi bosszantja benne annyira? Mert nem köszönte meg, amit érte tett? Nem, inkább az, hogy mindent természetesnek talál, ahogy nyugodtan biztosra veszi, hogy megkívánta. Honnan tudta? Tényleg elárulta a szeme, meglátta benne, hogy kívánja? Még nincs itt öt perc óta, máris levetkőzik, mintha a saját szobájában ülne. A Papagájban csevegnek a lányok vetkőzés közben, azt mondják neki, „chéri”. Ha nem is gondolják őszintén, legalább mímelik, mintha úgy volna. Ez a lány még annyi fáradságot sem vesz, hogy tettesse magát. – Mit bámul úgy? – kérdezte, ráemelve macskaszemeit. – Még sohasem látott egy lányt, amint leveti a ruháját? – Kivette szájából a cigarettavéget és elnyomta a padlón. – Ahhoz képest, hogy festő, igazán nem beszél valami sokat – folytatta, amikor Henri nem válaszolt. – Az, akit már említettem, aki levesestányérokat festett, nahát, annak aztán járt a szája. Folyton mesélt és vicceket mondott. Henriba belenyilallt a féltékenység azzal a festővel szemben, aki értett hozzá, hogyan mulattassa a leányt, hiszen minden férfi, aki látta levetkőzni, birtokába is vette. Hányszor húzta így le idegenek előtt a harisnyáit, hányszor aludt idegen szobákban, idegenek ágyában – ez a tizenkilenc éves leány? Most fölállt, hogy levesse a ruháját. Henri jól sejtette, nem hordott alsószoknyát. Gyorsan leszedte a nadrágját, most ott állt előtte egy olcsó, csipkével beszegett vékony ingben. – Merre van az illemhely? Nem, nem fogja megengedni, hogy a szép fürdőszobáját használja. Csak menjen végig a folyosón és hűljön meg! Talán megtanulja így, mi illik… – A folyosó végén. Káröröme máris lelohadt.

– Úgy érti, ugyanezen az emeleten? – A lánynak elakadt a lélegzete, úgy csodálkozott. – Néha két-három emeletet kell megmászni, hogy az ember rátaláljon. Henri nézte. Milyen férgektől hemzsegő házakban, hány nyomorúságos folyosón tapogatódzott már végig? Mióta volt már prostituált? Talán gyermekkorától fogva…. – Nem adná ide a gyufát? – kérdezte a leány alig észrevehető tétovázással, árnyalati esdekléssel a hangjában. – Nem ismerem a házat. – Tessék, vigye a lámpát. Rögtön megbánta a szavait. Szánalmas volt a lány, meghatóan nevetséges, amint ott állt ingben, mezítláb. Azért nem lett volna szabad az ösztönének engednie, oda kellett volna hajítania a gyufát. Minden más férfi ezt tette volna, a festő és a többiek is. Így bánnának vele, a kóbor kis csavargóval. Nem mondanának le kényelmükről a kedvéért. A lány nem szokta meg a gyöngédséget, meg sem érti. .. A leány szó nélkül elvette előle a lámpát és átment a szobán. Henri egyedül maradt a kékes félhomályban. Ha siet, ágyba bújhat, mielőtt visszajön… nem fogja meglátni a lábát. Hál'Istennek, a heverőn meg van ágyazva… Gyorsan kifűzte a cipőjét, ruháit rendetlenül rádobálta a karosszékre. Éppen lefeküdt, amikor meghallotta a mezítelen lábak neszét. – Már ágyban van? Tyű, maga azután nem vesztegette az időt! A leány letette az asztalra a lámpát és fején át lehúzta az ingét. – Akarja, hogy égjen a lámpa? – Nem. Fújja el. Most előrehajolt, átfogta a lámpaüveget lélegzetelállító bájjal. Egy futó pillanatig látszott sáfrányszínű arcéle, gömbölyded nyaka, rózsás mellbimbói. Azután eltűnt… lengő árnyékká vált a szoba kobaltkék sötétjében. – Félt, hogy meglátom a lábait? Hangjának enyhén gúnyos zöngéje feldühítette Henrit. – Takarodjon! – ordította haragtól reszketve. – Takarodjon, a fene egye meg! Fogja a ruháit és menjen! Nem kell. Nem hívtam ide. Ó, csak lenne nagy és erős! Ha arcul tudná ütni, vagy kicsavarni a karját, ahogy Patou tette! – Még soha nem aludt nyomorékkal? Hisz' mindenfélével aludt már! A lány nyugodtan felemelte a takarót és melléje kúszott. Henri érezte selymes testét, egész hosszában. – Ne kiabáljon úgy – szólalt meg lágyan –, mindenkit felébreszt a házban. Csak annyit mondtam, maga nem akarja, hogy lássam a lábát, semmi többet. Mit törődöm én a lábával? Bánom is én, ha nyomorék! Megígértem, hogy kedves leszek magához, ha megengedi, hogy itt maradjak. Azt akarja, hogy maradjak, ugye?

Szavainak forró szele megcsapta Henri nyakát. Érezte, amint ujja hegyével végigsiklik a derekán. Hangja suttogóra halkult. – Meglátja, kedves leszek. Tudok én kedves lenni, ha akarok. Kecses könnyedén, mint a kígyó, megemelte magát, a férfi alá csúsztatta karját és rátapasztotta száját a szájára. Egy pillanat alatt elmerült a világ, nem volt már más, csak a lány mindent elborító meztelensége… És az ablakban, magasan, a hold.

Amikor felébredt, már pattogott a tűz a kályhában. Innen tudta, hogy Madame Loubet fennjárt. Fennjárt… és lement. Helytelenítésétől vibrált a néma csend. Odakint finom eső szitált, a cseppek végigperegtek az ablaküvegen. Megint kezdetét vette egy kietlen téli nap. Óvatosan megmozdította fejét a párnán és a mellette fekvő lányra nézett. Még aludt, arcát a karjára hajtotta, ajkai szétnyíltak, egyik melléről lecsúszott a takaró. Festett szája és feketével utánarajzolt szemöldöke ellenére Henrit Clouet fiatal szüzeire emlékeztette. Milyen békésen aludt! Ugyanilyen zavartalanul aludna bármilyen más ágyban… vagy egy szalmazsákon, vagy a szabadban egy padon. Vagy akár összekuporodva egy kapu alatt… Megszokta, hogy akárhol elaludjék, mint ahogy megszokta, hogy éjszaka sötét folyosókon járkáljon és kalap meg kabát nélkül rója az utcákat. A véletlen idevetette néhány órára, mint nyáron a dongót, ami betéved a műterem ablakán. Nemsokára felébred, felöltözik és elmegy. Hová megy? A jó ég tudja. Kóborolni fog az esőben, végigportyázza a rossz szagú sikátorokat, bújik a rendőrök elől és ebédre egy almát csen valamelyik gyümölcsárus taligájáról. Alkonyatkor meghúzódik az árnyékban és vár, felajánlja magát idegeneknek öt frankért, négyért, háromért… vagy egyszerűen egy ágyért, egy helyért, ahol alhat, ahogyan vele tette. Ma este másvalaki fogja végignézni, amint levetkőzik, más veszi birtokába karcsú, vadóc testét. Más férfi fogja érezni ujjai érintését, fölfedezni különös, buja csókjait. Ugyanolyan fesztelenül fogja átengedni magát, azzal az enyelgő nemtörődömséggel, ami őt is megrészegítette – szerelem nélkül, gyengédség nélkül, egyszerűen azért, mert feslettnek született, mert az erkölcstelenség géniusza lakik benne. Talán. .. talán… ha fizetnék neki, sokat fizetnék… Ne légy bolond! Engedd az útjára! Ez egy szutykos ringyó, semmi egyéb, mint egy lelketlen, aljas, ostoba ringyó… Egy ilyen nő csak bajba juttat… Henri a festőállványánál dolgozott, amikor a leány felébredt. – Jó reggelt – köszöntötte ültéből. – Jól aludt? A lány felült és átkarolta a térdeit. Fejének egy mozdulatával hátralökött homlokából egy szőke hajfürtöt.

– Nincs egy cigarettája? Henriban forrni kezdett a düh. Miért nem tud rendesen viselkedni? Sebaj, úgyis elmegy nemsokára… Odasántikált a heverő melletti karosszékhez és megfontolt lassúsággal nyújtotta feléje arany tárcáját. – Jobb lesz, ha felkel. Dél elmúlt már, és dolgoznom kell. – Gyufát nem ad? Rágyújtott és beszívta a füstöt. – Ezeket a képeket mind maga festette? – Szemét végigjártatta a falakon. – Mit csinál velük? Eladja? Henri a botja végével felemelte a földről a lány bugyiját és az ágyra lökte. – Vegye ezt fel és keljen fel. Dolgozni akarok. A lány nem mozdult, szívta a cigarettáját. – Merde! – kinézett az ablakon. – Már megint esik! Ki látott még ennyi esőt! Felfelé fordított arca fürdött a szürkés nappali fényben. Henri észrevette, hogy a szeme világosbarna, sokkal világosabb, mint várta. Lapockacsontjának és hónaljának árnyéka kékben játszott. Henrinak eszébe ötlött, hogy megkéri, maradjon ebben a helyzetben, míg vázlatot készít róla, de meggondolta magát. – Mi a csuda van a fején? – nevetett a leány hátrafordulva. Henrit bosszantotta, hogy meglátta lehetetlen, festékpecsétes kalapjában. – Mindig ebben dolgozom – felelte mogorván. – Beletörlöm az ecseteimet. Ez a szokásom. – Buta szokás. A vér megint kifutott a férfi arcából. – Ha nem tetszik, nem kell ránéznie. Most pedig lekötelezne, ha fogná a kacatját és elmenne. Patou nem várja lent, én meg dolgozni szeretnék. – Könnyen dühbe gurul, mi? Folyton kiabál velem, hogy menjek már. Törődöm is én a kalapjával. Csak furcsán fest benne, ennyi az egész. Huncut pillantást vetett rá és félrehajolt, hogy leverje cigarettájáról a hamut a földre. – Mi van odafent? – kérdezte, mert észrevette az erkélyre vezető lépcsőt. – A háló- és a fürdőszobám. – FÜRDŐSZOBA! Egy szempillantás alatt kint volt az ágyból és szaladt föl a lépcsőn. Henri hallotta elragadtatott felkiáltását a fürdőkád láttán. Majd az erkélyrácshoz futott és kihajolt. – Kérem, nagyon kérem, engedje meg, hogy megfürödjem. – Hangjában benne rezgett a játékért könyörgő gyermek szepegő vágyakozása. – Ki fogom takarítani, gyönyörűen. Megígérem. Egy gyenge belső hang intette Henrit: „Ne engedd. Mondd, hogy öltözzön és menjen.” – Ha annyira akarja…

A szavak mintha önmaguktól szólaltak volna meg. Henrinak az a baljós érzése támadt, mintha egy idegen lakna benne, egy lázadó én, akit nem tud kordában tartani. – De ne tartson sokáig – tette hozzá barátságtalanul. – Dolgom van. – Botja segítségével feltápászkodott a székről és visszament a festőállványhoz. Hallotta a víz csobogását, a lefolyócső zúgását. Egy perccel később valami zavar támadhatott, mert a legközönségesebb átkozódás ütötte meg a fülét. A leány megint az erkélyrácshoz szaladt. – Kérem, jöjjön! Nem tudom elzárni a csapot. Mindjárt kifolyik a kádból a víz. Mire Henri fölért, a fürdőszobában csend volt. A lány kuncogva feküdt a kádban. – Már rendben van. Elcsavartam. Tudja, életemben még nem fürödtem, úgy értem, valódi fürdőben. Igazi kádban. Henri az ajtóból nézte, ahogy locsolta vállát, mozgatta lábujjait, ahogy apró kis sikongásokkal a kéjes gyönyörűségtől mélyebben belemerült a vízbe. Megható volt az izgalma: az utcagyerek ujjongó lelkesedése, amikor először gázol bele a tengerbe. Szőke haját sebtében laza kontyba csavarta a feje búbján, ettől pikánsan fiús lett a képe. Kicsiny, csillogó mellei serdülőfélben levő kislányé lehettek volna. Tizenhat évesnek látszott. Henrit ismét szíven ütötte mozdulatainak mesterkéletlen bája. Egyszer felemelte a karját, hogy megigazítsa szétbomló haját és néhány pillanatig egy pompeji szobrocska pózában maradt, amilyenről a Louvreban készített vázlatot. A Stabiae fürdőit látogató gyermekkéjnők lehettek ilyenek. . Felajzottan legeltette rajta a szemét. Egy éjszakát… még egy éjszakát vele, ideges testével, lágy ajkával… Nem. Rossz nő és veszedelmes… De hogy lehet rossz? Rá kell nézni. Egy tizenhat éves kis utcagyerek… Talán még lakik benne valami romlatlanság, rejtett gyöngédség… – Tudom ám, miért nem szólt nekem a fürdőszobájáról! – Beszappanozta a hónalját és a szappanhabot végigfröccsentette a mellén. – Mert nem akarta, hogy használjam és meglássam a szép holmiját. Azért küldött tegnap a folyosó végébe. Tudom, hogy nem szeret. Folyton kiabál velem. Nedves szempillái alól ránézett. – De én, ugye, kedves voltam magához? Megtartottam a szavamat, nem? Szeretett velem lenni, mi? Ne tagadja, úgyis tudom, hogy igen. Ha nem hordaná azt az üveget, szép szeme volna – jegyezte meg minden logika nélkül. Henri a gondolatai ködén át hallotta a szavait. – Mit számít, hogy szeretem-e vagy sem? – Nem, nem fogja őt léprecsalni hízelgő pillantásaival és csacska fecsegésével… – Kiszabadítottam a bajból, ágyban aludt és megfürdött. Ezt akarta, nem? Most pedig öltözzék és hagyjon békében. Dolgom van. Sarkon fordult, hogy kimenjen. A lány pazar élvezettel mélyen belemerült a meleg vízbe.

– Ha akarja – hangja hízelkedve dorombolt –, visszajöhetek ma este. És megint kedves lennék. A kísértés… nem lehetett félreérteni, kiszáradó torokkal, csontja velejéig érezte, ez az… így hangzik. Így jelenik meg… így beszélhetett a kígyó Éden kertjében, ilyen lágy, behízelgő hangon… „Mondd, hogy nem! Mondd neki: nem!” sürgette a belső hang. „Csak a műtermed kell neki, a fürdőszobád, a pénzed…” De a másik hang is megszólalt, lázadó énjének a hangja: „Még egy éjszakát… Csak egyetlen éjszakát még…” Két vagy három másodpercig küzdött a két hang dobogó szívében. Elodázó mozdulattal vette le orrcsíptetőjét és lassan fényesítgette az üveget. – Ahogy tetszik. – Vállat vont, kissé túl nyomatékosan. – Bánom is én. A lánynak alig észrevehetően megvillant a szeme. – Még csak meg sem mondta nekem a nevét. Az enyém Marie. Magát hogy hívják? – Henri. – Szép név. Csillogó, nedves karját kinyújtotta a kádból. – Adja ide a törülközőt, Henri.

Két órával később Henri végigsietett a Rue Caulaincourt-on. Ügyesen kikerülte a tócsákat és dúdolgatott magában mély bariton hangján. Mint mindig, ha boldog volt. Ugrálni szeretett volna, cigánykereket hányni, csókokat dobálni a mosónők felé. Marie visszajön! Tíz perce ment el és azt mondta: – Este hétkor. Nem, nem felejtem el. Meglátja. Kedves leszek… – Szavai még ott rezegtek a levegőben, cirógatták, mialatt figyelte könnyű léptei neszét a lépcsőn lefelé. Csak azután jött rá, hogy farkaséhes. Persze, szó sem lehetett arról, hogy Cotelle apóhoz menjen, ahogy korábban tervezte. Úgyis későre jár. Azonkívül, sokkal érdekesebb dolgokkal volt most elfoglalva, mint a litográfia… Zidler plakátja várhat, ennyi az egész, különben is, a pokolba vele! Marie. .. milyen egyszerű, kedves név! Vele fog vacsorázni. Megígérte. Először úgy gondolta, elviszi Drouant éttermébe, most azonban jobb ötlete támadt. A műtermében fognak vacsorázni. Kettesben, ahogy szerelmesek szoktak a regényekben. Finom ételeket rendel, kitűnő borokkal. Pezsgőt? Miért ne? A pezsgőtől nevetni fog, fintorgatja orrocskáját és csacskaságokat mond. Virágot is rendel. Semmi nem varázsolhatja otthonosabbá a műtermet, mint a virág. Marie

majd meglátja, milyen az, ha gyengéden bánnak vele, megérzi, mi a különbség egy úr és a durva csirkefogók között, akikkel eddig dolga volt. Mert ez volt eddig a baja. Szegény kis lánnyal egész életében rosszul bántak. Fázott, éhes volt, félt. Nem csoda, ha megkeményedett. Még egy kutya is alattomossá válik, ha folyton verik. Gyengédnek kell lenni az emberekkel, erre van szüksége mindenkinek. Egy kicsit kedvesnek. Ő majd gondoskodik róla, hogy a leány ezt megérezze, hogy feledtesse vele a hideg éjszakákat, az üldöző rendőröket, a levesestányérokat festő művészt és a többieket mind… Meglepő, milyen tévesen ítéli meg az ember embertársait! Ő is önzőnek, durvának, ostobának tartotta Marie-t, holott valójában minderről szó sincs. Természetesen műveletlen, de hát mindenki úgy születik. Védekezésből kéreggel vette magát körül. Ki kerülhette volna ezt el olyan életkörülmények között, ahogy ő volt kénytelen élni? A kéreg alatt azonban ott rejtőzik érzékeny lelke és jó szíve. Röviddel azután, hogy Henri átnyújtotta neki a törülközőt, kezdett róla megváltozni a véleménye. A leány egyetlen csodálatos lendülettel kiszökkent a fürdőkádból – minden mozdulata kecses volt –, megtörülközött és azon mezítelenül elkezdte fésülni a haját, miközben fecsegett, mint a szarka. Minden párizsi utcagyerek született színész. Marie elképesztő hűséggel utánozta Patou-t, dörgő hangjával egyetemben. Felső ajkához egy fésűt szorított és azon keresztül dörmögött, mintha a bajuszán át jönne a hangja. – Balthazar Patou vagyok, az Erkölcsrendészet felügyelője. A mi munkánk megkívánja, hogy ne hordjunk egyenruhát. – Nem telt bele sok idő, Henri már mosolygott csúfolódó taglejtésein, jasszos kiszólásain. Már Marie-nak szólította, és megbizsergett a vére teste illatától, attól a nyugodt szemérmetlenségtől, ahogy az ajkát rúzsozta és egy leégett gyufaszállal kirajzolta a szemöldökét. Még a „munkakalap” felett is eltréfálkoztak. Marie-n nem volt egyéb, mint a bugyija, fogta a festékpecsétes kalapot, jól félrecsapva szőke fejére rakta és grimaszokat vágott a tükörbe. Bolondság volt… elragadó volt. .. Ma este, amikor visszajön, új ruhát fog viselni. Ó, nem volt könnyű elfogadtatni vele a pénzt. Marie tiltakozott: – Nem azt mondtam, ingyen leszek a magáé? – Végül belátta, milyen kopott a ruhája, és hogy ráfér az új fehérnemű. Vicceltek még ezen is. Merész kis megjegyzéseket tettek, amilyeneket szerelmesek szoktak egy csók és egy mosoly közt. Végül a lány mégis elfogadta a pénzt, és Henri soha nem fogja elfelejteni, milyen arcot vágott, amikor meglátta a százfrankos bankjegyet. – Száz frank!… – dadogta nagyot nyelve. Szegény kis leány, keményen bánt vele az élet; nem ismert egyebet, mint mocskot és keserűséget. De ő majd változtat ezen… A Boulevard Clichyn intett egy bérkocsinak és Drouant-hoz vitette magát, ahol megrendelte a vacsorát, hogy házhoz szállítsák.

– És ne felejtsék el a pezsgőt! Moet-Chandon 78-as évjárat legyen. Egyúttal küldjenek néhány üveg konyakot is. Azután elhajtatott a virágkereskedésbe; amikor kijött az üzletből, elengedte a kocsit. Éppen egy közeli tejcsarnok felé tartott, amikor barátságos dörmögéssel melléje lépett valaki. – Jó napot, Monsieur Toulouse. Pompás, hogy így összetalálkoztunk! Micsoda véletlen! Éppen meg akartam látogatni! Patou volt, ugyanaz a Patou, aki előző éjjel úgy kicsavarta Marie karját, hogy sikoltott fájdalmában. Szívélyessége őszintének látszott, volt azonban valami baljós abban, ahogy hirtelen felbukkant. Fenét volt ez véletlen! – Miért akart meglátogatni? Patou arcán megint megjelent a jóindulatú mosoly. – Ó, semmiség az egész, Monsieur Toulouse, igazán semmiség. Bemegy egy falatra? Éhes, mi? Semmi nem csinál olyan étvágyat, mint egy kis szerelmeskedés. Megengedi, hogy csatlakozzam? A tejcsarnok egyike volt a Várostól támogatott restaurant sanitaire-ek hálózatának, amelyekkel le akarták küzdeni az alkoholizmust és megkedveltetni az alsó néposztállyal a tejtermékek fogyasztását. Az étrend itt tojásból, vajból és sajtból állt, és italként kizárólag tejet szolgáltak fel. A helyiségek büszkék voltak tisztaságukra, fehér csempés falaikra és erényes légkörükre. A tejcsarnok máskor sem örvendett nagy látogatottságnak, ebben a délutáni órában pedig teljesen üres volt. A két férfi leült egy márványasztal mellé, és Henri rendelt valamit egy kikeményített ruhás, ápolónő külsejű pincérnőnél. – Sajnos, Monsieur Patou, nem kínálhatom meg egyébbel, mint egy pohár tejjel – mondta és igyekezett barátságos arcot vágni. A detektív szintén barátkozni szeretett volna és elfogadta a meghívást. Ráérősen levette a kalapját, letette a mellette álló székre és megtömte a pipáját. Mialatt Henri nekiesett tojásrántottájának, mintha korlátlan idő állna a rendelkezésére, hosszan megtárgyalta az időjárást és a Panamabotrányt, ami éppen a sajtó legfrissebb szenzációja volt. Megvárta még a csemegét is, s csak akkor jegyezte meg, szinte kapásból, mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe: – Tudja, Monsieur Toulouse, maga jól kifogott rajtam az elmúlt éjjel. Jó darabig bedűltem. Jó ötlet volt az a história egy másik lányról, aki befutott a Rue Fromentinba. Meggyőzően hatott, amikor elmesélte. Jókedvűen kuncogott, mialatt hüvelykjével szorosra gyömöszölte pipája kupakjában a dohányt. – De azután, amikor eltávozott a hölgyismerősével – gúnyos hanghordozására Henri felpillantott tányérjából –, gondolkodóba estem. Hogy lehet az, mondtam

magamban, hogy lehet, hogy látta, amint a lány befordult a Rue Fromentinre, amikor olyan sötét van, hogy tíz lépésnyire nem lehetne meglátni egy elefántot? Balthazar Patou, kedves barátom, így szóltam magamhoz, agyafúrt egy fickó ez a Monsieur Toulouse. Ez bizony lóvá tett. Ocsút adott búza helyett, kérem, ne vegye sértésnek. Ivott egy korty tejet és lenyalta bajusza szélét. – Mármost, Monsieur Toulouse, maga fiatal ember és szeretnék egy kis tanácsot adni. Modora alig észrevehetően megváltozott. – Nem lett volna szabad ezt megtennie. Igazán nem lett volna szabad. Nem veszem rossz néven, hogy hazudott, noha pontosan tudom, hogy Marie nem töltötte magával az estét, amint állította, de… – Honnan tudja a nevét? Patou arcvonásain leereszkedő mosoly futott át. – Megvannak az eszközeink arra, hogy tájékozódjunk. Nem olyan nehéz valakiről mindent megtudni, ha nagyon akarjuk. Később majd elárulom, honnan tudom a nevét. Most csak figyelmeztetni akarom magát, hogy el a kezekkel. Rossz fajta, higgye el nekem. Férges alma. Tudom, hogy vele aludt az éjjel, és ez rendben van. Ebben nincs semmi. De ne tartsa ott maga körül. Rúgja ki. Az utolsó szavakat élesen, parancsolóan mondta, mint a sebész a végleges diagnózist. – Rúgja ki! – Honnan tudja, hogy velem maradt az éjjel? – Honnan? – Megint megjelent leereszkedő mosolya. – Követtem magukat, onnan tudom. Láttam, amint mindketten befordultak a Rue Caulaincourt-ra, ahol lakik. – Tiltakozva felemelte a kezét. – És ne próbálja azt mondani, a lány a Hotel de la Lune-ben aludt, mert már utánajártam. Ó, rendben van. Nem bűn egy lánnyal lefeküdni, különösen ilyen csinos lánnyal nem, mint ez. Mindnyájan voltunk fiatalok és megértjük ezeket a dolgokat, csakhogy… Szünetet tartott és a mosoly eltűnt az arcáról. – Nem – tűröm – itt – a – kerületemben! Minden szónak külön hangsúlyt adott azzal, hogy ujjait odaverte az asztal széléhez. – Nincs bárcája, nincs joga embereket leszólítani az utcán. Portyázó csavargó. Lehet, hogy egészséges, viszont az is lehet, hogy nem. Nekünk vigyáznunk kell a közegészségre. Ezért kapjuk a fizetésünket. Ne gondolja, kérem, Monsieur Toulouse, hogy beleártom magam a magánügyeibe, de tartsa magát távol attól a leánytól. Rúgja ki, higgyen nekem és rúgja ki. Ha pedig nem szabadul tőle szépszerével, csak üzenjen értem. Majd a gondjaimba veszem. Százat és százat ismerek a fajtájából. Nyomortanyákon születtek, az anyatejjel együtt szívják

magukba az erkölcstelenséget. A csatornában nőnek fel. Ötéves korukban már koldulni küldik őket a szüleik. Tizenkét éves korukban odaadják magukat öt souért a kapu alatt vagy a nyilvános illemhelyen. Tizenöt évesek, amikor elkezdik az utcát járni. – De nem akarnak jelentkezni a rendőrségen és kiváltani a bárcájukat, mert félnek elmenni a Saint-Lazare-ba kétszer havonta orvosi vizsgálatra. Azonkívül azt hiszik, agyafúrtabb dolog bárca nélkül járni az utcát; szeretik azt a játékot, hogy meddig tudnak kibújni a hálónkból. Ez mind nagyon szép, de én nem akarom, hogy ez a lány errefelé járkáljon. Hangja ismét fenyegetővé vált. – Amit másfelé csinál, ahhoz semmi közöm, de ha itt akarja a mesterségét folytatni az én kerületemben, hát beviszem a Saint-Lazare-ba azzal a javaslattal, hogy csukják le hat hónapra. Attól majd észre tér. Henri rábámult cigarettája végére. – Úgy látszik, jó sokat tud egy lányról, akit csak egy percig látott a sötétben. Arra soha nem gondolt, hogy talán téved? A rendőr szeme csak úgy táncolt a nevetéstől. – Ezúttal nem tévedek, Monsieur Toulouse, ezúttal nem! Mindent tudok erről a lányról. Kicsoda, honnan jött – mindent. Emlékszik rá, amikor megálltak a lámpaoszlopnál, és cigarettát kért magától? Nem látott, de nem voltam tíz méternyire maguktól. Amikor a lány lehajolt, hogy rágyújtson, jól megnéztem és megismertem az arcát. Nem azonnal, de azt mondtam magamban, Balthazar Patou, kedves barátom, ezt a nőcskét láttad már valahol. Ma reggel azután eszembe jutott. így hát fogtam magam s utánajártam. És igazam volt. Örült Henri meglepett arckifejezésének. Újból megtömte pipáját és jó hangosan néhányat szippantott. – Igen, igazam volt – bólogatott, elhessegetve a füstöt. – A neve Marie Francoise Charlet. A Rue Mouffetard-on született. Nem ismeri a Rue Mouffetard-t, mi? Nem sokat mulasztott. Még a Temple-kerületben sincsenek ilyen utcák. A bor- és szeszlerakatok kellős közepén húzódik és orrfacsaró bűz terjeng benne. Ott jött a világra Marie. Az apja palackozó volt az egyik rumraktárban és természetesen iszákos. Az anyja fiatal korában utcalány volt, most azonban engedélyes utcai árus, kézikocsival. Marie nővére, Rose, tizenhat éves korában szökött meg hazulról és a Sebastopol-kerületben telepedett meg, ahol akkor dolgoztam. Marie két évvel később követte. Amint mondtam, oda voltam beosztva és innen emlékszem rá. Lehetetlen észre nem venni azzal a szőke üstökével és rézsútos szemeivel. De azért nem kevésbé férges alma. Egy pillanatig szöszmötölt a pipájával, mielőtt folytatta, mintha időt akart volna engedni arra, hogy a szavai jól bevésődjenek Henri lelkébe.

– Így hát ma reggel fölkerestem régi barátomat, Rempart felügyelőt a Sebastopolkerületi erkölcsrendészeten. Elmondtam neki, hogy láttam Marie-t és persze, volt róla dossziéjuk. Marie-nak hosszú ideig volt egy bizonyos Bébert nevű kitartottja, az a fajtájú selyemfiú, aki nem elégszik meg azzal, hogy a lányok vérét szívja, mellesleg egy kis betöréstől sem riad vissza és rendszerint azzal végzi, hogy megöl valakit és leütik a fejét a guillotinnal. Marie majd megőrült ezért a Bébertért. Folyton ott lógott körülötte, dörgölődzött hozzá, italt vett neki és pomádét a hajára, ha volt pénze. Valóságos boszorkány volt, ha feltüzelték. Egy napon a fiú kirúgta. Henri le nem vette a szemét cigarettája végéről. A szavak, amiket hallott, égették a szívét. Miért fájt úgy, amit Patou mondott? Hiszen tudta, hogy Marie egy kis kóbor lotyó. Most arról értesült, hogy a prostituáltak hagyományos, szinte klasszikus környezetéből származik. Iszákos apa, lompos anya, céda testvér és egy strici… Miért fájt akkor úgy, hogy annyira szerelmes volt abba a Bébertbe, hogy hozzádörgölődzött és italokat meg pomádét vett neki? Mindez bizonyítja, hogy van szíve, szerelmes is tud lenni… És természetesen egy tagbaszakadt, brutális hülyére akadt. Ez is hozzátartozott „klasszikus” hátteréhez. Akkor meg miért fájt úgy, hogy a legszívesebben kezébe temette volna arcát? Hiszen nem remélte, hogy a lány majd belészeret, annyira talán mégsem bolond. .. – Miért rúgta ki a fiú? – kérdezte és igyekezett csupán kíváncsinak látszani. – Miért? Patou harsány hahotára fakadt. – Mert nem hozott elég pénzt, ez magától értetődik. Túl fiatal volt még, alig tizenhét éves abban az időben és túl szerelmes ahhoz, hogy jól tudjon palit fogni. Nem dolgozott szívvel-lélekkel. Folyton vele akart lenni, ahelyett, hogy az utcán leste volna a zsíros pasasokat. Végül Bébert türelmét vesztette és kirúgta. Ennek két éve, talán azóta megjött az esze. De kételkedem benne. Bárhogy is áll, egy biztos, soha nem tért vissza a Sebastopol-kerületbe. Én azonban nem akarom, hogy itt legyen az én körzetemben. Előrehajolt és szeméből váratlan kedvesség sugárzott. – Látom, mennyire fáj magának, Monsieur Toulouse, mindaz, amit tőlem hall, de valahogy fel kellett világosítanom, milyen romlott kis jószág. Egy ilyen előkelő urat, mint maga. – Elmosolyodott Henri meglepett pillantása láttán. – Hogyne, magáról is mindent tudok! Még a gróf úrról is tudok mindent, a kedves apjáról. A lovairól, a madarairól, a… – Ha már, úgy látszik, mindenkiről mindent tud – Henri mosolyt erőltetett magára –, nem árulná el, hogy magának van-e családja? Meglepő változás ment végbe Patou arcán. Áthatóan éles pillantása, szájának szigorú vonala, szögletes állának szinte brutális keménysége egyszerre mintha feloldódott volna.

– Csak egy leányom van, Monsieur Toulouse, de micsoda lány! Senki nem kívánhat az én kis Eulalie-mnál jobb gyermeket! Valóságos kincs! Úgy főz, mint egy angyal, megvarrja a saját ruháit, a ház olyan rendben van, mint egy patika. Látnia kellene a papucsot, amit nekem kötött. Henri lelki szemei előtt felvillant az erkölcsrendészeti felügyelő képe kézzel kötött papucsban. – Szerencsés ember. Megdöbbenésére Patou felsóhajtott és csüggedten rázta a fejét. – Azelőtt, de most már nem. Az én kis Eulalie-m nemsokára férjhez megy. Nem mintha ellenemre volna a házassága, értse meg. Rendes ember a vőlegénye. Lenyomoztam… – Efelől biztos vagyok. Patou rá sem hederített Henri enyhén gúnyos megjegyzésére, lelkesen folytatta: – Derék, becsületes fiatalember. Szép jövője van. Jelenleg őr a Roquettebörtönben, de éppen most léptették elő a guillotine osztagba. Ez bizalmi állás. Biztos vagyok benne, hogy eljön az idő, amikor kapitány lesz belőle, sőt talán még annál is több. Megint ivott egy korty tejet és keze fejével letörülte dús bajuszát. – Azért mégis nagyon hiányzik majd nekem a kis Eulalie. Henri valahogy nem tudta gyűlölni ezt a szegény ördögöt, aki összezúzta a boldogságát. A maga módján ő is magányos volt. Elnyomta cigarettáját és intett a pincérnőnek. – Hálás vagyok mindazért, amit Marie-ról elmondott, Monsieur Patou. Teljesen egyetértek magával és sajnálom, hogy az éjjel becsaptam. Bárcsak bekísérte volna a Saint-Lazare-ba. Ha volna valami, amivel viszonozhatnám a fáradságot, amit okoztam, örömmel megtenném. – Van valami, Monsieur Toulouse. – Patou kemény arcát, mintha pír borította volna el. – Már régóta szeretnék a kislányomról egy arcképet. Most, hogy férjhez megy, ha volna róla egy képem, felakasztanám a szobámba a kandalló fölé. Nem lennék olyan egyedül. Az élet iróniája! Valaki feldúlja a boldogságát, ő pedig szépen megköszöni azzal, hogy megfesti a leánya portréját. – Örömmel megfestem Mademoiselle Eulalie arcképét. Hozza fel a műtermembe, amikor akarja. – Elmosolyodott. – Nem kell megadnom a címemet. Úgy látszik, az égvilágon mindent tud már rólam. Amikor visszaért este a műterembe, észrevette, hogy Madame Loubet már az asztalra készítette a vacsorát. Egy üveg pezsgő behűtve állt egy vödörben. A vázák tele voltak virággal. A szoba ki volt seperve, a kályha befűtve, az ágy megvetve. Derék Madame Loubet! Mi mindent gondolhatott magában, azt könnyen el tudta képzelni. Szinte hallotta, amint felháborodva csettintett a nyelvével.

Mindegy, holnapra már mindez a múlté lesz, elfelejtve, megbocsátva. Ma este vacsora után elküldi Marie-t… Patounak igaza van. Romlott jószág. ..

– Ide nézzen! Ott állt az ajtóban, olcsó fekete bársonyruhában, vállán tollboával, hátravetve, ahogy a kokottok hordták. – Valódi bársony! Ugye szép? Elindult a szobán át. Éjfél felé járt. Henri már vagy öt órája ült magába roskadtan a heverő szélén, lábánál egy üveg konyakkal. Minden hangra felfigyelt, szíve megdobbant a lépcsőházból beszűrődő minden lépés neszére, és minden újabb csalódás után egyre jobban forrt benne a méreg. A ringyó, az a nyavalyás ringyó! Esze ágában sincs visszajönni! Most biztosan együtt vihog Bébert-tel a sántalábú törpén, aki megmentette a rendőr karmaiból! Mert persze nyílegyenesen az agyonpomádézott stricijéhez futott és átadta neki a ropogós százast, amit attól a hülye nyomoréktól kapott. .. Rámeredt a lányra, túl dühösen, túl fáradtan – túl boldogan, semhogy egy szót ki tudott volna ejteni. Visszajött… – Mi az ördög bújt magába? Beteg? Miért nem mond valamit? Nem tetszik a ruhám? Olyan olcsón jutottam hozzá egy barátnőmtől. – Mellé ült a heverőre. – Azért mégis ötven frankot kellett adnom érte. Drága a valódi bársony. Tapogassa meg. – Ötven frankot ezért a rongyért? – Henri hangja azonmód feléledt, amint megkönnyebbülten föllélegzett. – Tíz frankot sem fizetett érte! De nem érdekel. Mi lesz a vacsorával? Úgy emlékszem, azt mondta, itt lesz hétkor? – Tíz frank! – A lány szinte a szemébe köpte a szavakat. – Látszik, menynyit ért a ruhákhoz! Mit ért maga a ruhákhoz? Az anyag számít egy ruhánál. Fogja meg ezt az anyagot. – Hozzányomakodott. – Tapogassa meg! Próbálja meg, kaphat-e ilyet tíz frankért! Henri eltolta magától. A lány elterült a heverőn és Henri érezte, mennyire meglepődött kezeinek erején, acélos, lépcsőkorlátok markolásától izmos kezeinek erején. Egyszerre egyedül szeretett volna lenni, aludni, soha többé nem látni a lányt. Szerette volna, ha elmegy, a hazugságaival, durva hangjával, olcsó ruhájával együtt. – Rendben van – bólintott fáradtan. – Valódi bársony, és ötven frankot fizetett érte. Maga derék lány és örülök hogy visszajött. Végiggondoltam azonban a dolgot és jobb volna, ha… - A vacsora miatt? Azért mert nem tudtam eljönni vacsorára? És én még arra gondoltam, hogy fog örülni, ha meglát az új ruhámban! Egész délután loholtam,

hogy megtaláljam a barátnőmet és megvehessem tőle. Azután elmentem a nővéremhez. Beteg volt, komoly beteg. Azt akarta, hogy nála maradjak, de megmondtam neki, én megígértem… – Hagyja már a hazugságait! Nem számít. Nem érdekel a vacsora, nem érdekel a ruhája, a barátnője, a nővére… Csak hagyjon magamra, fáradt vagyok. Aludni szeretnék. Itt van, fogja… Belső zsebébe nyúlt, de a lány átkarolta a nyakát. Érezte a mellét, ruganyos derekának feszülését. – De igazat mondtam, esküszöm! – ajkával Henri fülét súrolta. – A nővéremnél voltam, lázas volt, ágyban feküdt. Még pénzt is adtam neki, hogy orvost hívjon. De nem maradtam nála. Szerette volna, én azonban azt mondtam, nem. Látja, hogy visszajöttem. Visszajöttem, nem? Henri hiába próbálkozott kibontakozni karjaiból. – Igen, igen – motyogta fáradtan. – Úgy van, visszajött, örülök, hogy visszajött, örülök, hogy megvette a ruhát, de legyen szíves… Tiltakozása elenyészett a csókok varázslata alatt. Szemei lecsukódtak. Egész éjjel küszködött a lánnyal és önmagával. Heves szerelmeskedésük alatt folyton újra kezdte tiltakozását, hol haragos parancsolón, hol könyörgő, sírós hangon, végül zavaros, álomba kábult dünnyögéssel. A lány azonban rá sem hederített. Ráerőszakolta mezítelenségét, felkorbácsolta érzékiségét buja testének minden mozdulatával. – Szeret, ugye? – búgta bele a holdfényes éj kékjébe. – Nagyon szeret, ugye? Tudom ám. Ugye, kedves vagyok? Örül, hogy eljöttem. Nem akarja, hogy elmenjek, azt akarja, hogy itt maradjak, igaz? Végül mindketten kimerülten elszenderedtek, összeborulva, csókolódzva, és a leány haja sárga selyemként terült a férfi vállára. Hajnalban felébredt egy pillanatra és szemét résnyire kinyitva, nézte a lányt. Hiába, minden hiába… Nem számított, amit Patou mondott, amit Madame Loubet gondolt, amit megígért önmagának, nem számított, hogy mi volt és honnan került ide. Semmi sem számított, csak az, hogy itt volt, mellette. Hogy érezhette testének melegét, hogy megsimogathatta, tehetett vele, amit akart.. . Hogy ma éjszaka megint az övé lesz… Lehunyta a szemét. Megszűnt lelkében a tusakodás. Mint az esti szürkület a csatateret, megszállta a béke – a teljes vereség békéje.

XIII. Beköltözött. Henri fürdőszobája megtelt a lány cifra, értéktelen holmijával. Címeres toalettkészlete összekeveredett a fésűjével, hajtűivel, sütővasával. Marie használatba vette keféit, körömráspolyát, drága szappanát. Henri hozzászokott az együttlakással járó apró méltatlanságokhoz, az ajakrúzzsal bemaszatolt törülközőkhöz, a földre dobott, levetett harisnyákhoz, a rizspor szagához, a bútorokon szanaszét heverő fehérnemű-darabokhoz. Mindezt szerette. Életében először volt részese egy nő titkos, intim életének. Látta, amikor fürdött, ahogy az ajkát rúzsozta, kirajzolta a szemöldökét, bodorította a haját. Olyan volt mindez, mintha másodszor is birtokába vette volna, nőiségének ez a kulissza mögötti feltárulása majdnem ugyanúgy felajzotta, mint első csókjai. Addig nem ismer valaki jól egy nőt, amíg nem látta öltözködés közben. Életében először volt kedvese. Nem… nem egészen… – Ha azt akarja, hogy újra eljöjjek, akkor fizetnie kell – közölte Marie egyik reggel. Henri úgy érezte, a lányt nem kapzsisága készteti erre, hanem a prostituált fogalma arról, hogy szerelmi szolgálataiért fizetség jár. Áruba bocsátja a testét, azzal kereskedik. Bérbe lehet venni, óránként, vagy egész éjszakára, de semmi esetre sem lehet ingyen élvezni. – Ha egész éjszakára akar – a férfi pillantásából kiolvasta a választ és lelkében rábökött az árjegyzék egyik rovatára –, akkor tíz frankot kell adnia. Amikor Henri megmondta neki, hogy azt akarja, maradjon vele napközben is, hitetlenkedve nézett reá. Miért kívánná, hogy vele maradjon ? Soha senki még nem kérte ezt tőle. Jó, ha ezt akarja… Újabb lázas számítgatás következett. – Abban az esetben külön fizet még öt frankot. – Elkészült rá, hogy a férfi alkudozni fog és meglepődött, amikor szó nélkül belement. Nagyon gazdag lehet… Második csalódása néhány nappal később következett be. Henri remélte, hogy elhenceghet vele kávéházi barátai előtt és élvezheti, amint irigykednek rá. Marie kijózanította. – Nem akarok találkozni egyetlen barátjával sem. Minek hallgassak végig egy csomó fecsegést a művészetről, amit meg sem értek ? Ugyanígy visszautasította, hogy elkísérje a Moulinbe, vagy elmenjen vele Drouant éttermébe. – Nem akarok azokra a helyekre menni, ahol a pincérek lenéznek.

Henri rájött, hogy a lánynak nincsenek társadalmi törekvései, nem kívánkozik magasabbra. Ami minden szajha álma volt, hogy egy gazdag barátra tegyen szert, még álmában sem jutott eszébe. A csatornából jött és nem vágyott rá, hogy kiemelkedjék onnan. Henri belátta: vagy elfogadja a feltételeit, vagy elveszíti. A lány az ő kedvéért nem fogja megváltoztatni szokásait. Ha azt akarja, hogy nála maradjon, neki kell megváltoztatnia a szokásait. Megtette. Elhanyagolta a barátait, lemondott az aperitifjeiről, a Moulinban töltött estéiről. Mivel hajnalban aludtak el és a délután derekán ébredtek fel, amikor a rövid téli nap világossága már tünedezőben volt – elhanyagolta a munkáját is. Nem ment el Cotelle apó műhelyébe, nem fejezte be a festményt, amit Sarah-nak ígért, elfelejtkezett Zidler plakátjáról. Nem vett részt többé a Comité Exécutif ülésein. Elkerülte Maurice-t. Életének rendje felbomlott, mintha láthatatlan kéz nyúlt volna bele. Viszonyuk titokban, rejtve bonyolódott le, nem fért bele sem külső barátság, sem semmiféle szórakozás. Ráérősen felöltöztek, reggelijüket összevonva az ebéddel valamelyik olcsó kifőzésben költötték el, ahol a toprongyos házigazda maga szolgált fel ingujjban és papucsban. Idejük legnagyobb részét a Carmen Bárban töltötték, egy szutykos kis kocsmában, ahová kerítők és prostituáltak jártak, és Marie-t emlékeztette a Sebastopol-kerületi lebujokra. Vég nélküli órákon át üldögéltek ott, dohányoztak, iszogattak, alig ejtve egy-egy szót, nézték a suhancokat, amint lökték a biliárdgolyót és várták az éjjelt. Akkor visszaballagtak a műterembe. – Marie ragaszkodott hozzá, hogy gyalog menjenek és visszautasította, hogy kocsiba szálljon. Az első hetekben Henri ezerszer is eltűnődött azon, hogy miért tűri a nőt, miért egyezik bele abba az életformába, amit rátukmál. – Mi történt velem? – kérdezte haragosan önmagától. A válasz mindig ugyanaz maradt. Kívánta a lányt – a züllöttségét, testének részegítő, folyton megújhodó élvezetét. Hogy megtarthassa, el kell tűrnie állandó jelenlétét… Elengedni veszélyes lett volna. Csavargó volt, vérében volt az utca. Találkozhat valakivel… és talán nem tér vissza… Volt benne valami lelki tunyaság, űr, ami elképesztette Henrit. Nem tudta megmagyarázni az ellentétet szinte lírai érzékisége, testének találékonysága és lelki durvasága között, hacsak el nem fogadta, hogy eredendően ilyen, a bujaság géniusza, mint ahogy némelyekkel vele születik a zenei vagy a matematikai tehetség. Henri hiába szidta magát, amiért szégyenletesen alárendelte életét a nő feltételeinek. Felfedezte a lelke mélyén szunnyadó gyávaságot és rátapintott a férfiak közös nyomorúságára. Türelmes és elnéző lett másokkal szemben, mert megismerte önmagát.

Közben nem cserélte volna el ezt az életet semmivel a világon. Marie az övé volt. Övé ruganyos, nyúlánk testének minden hüvelykje. Éjjelenként újra és újra izgalomba hozta kezének érintése, cirógatása, mind az a sok-sok jó, amit napi tizenöt frankért eladott neki. Egyik márciusi reggelen Marie a szokottnál korábban ébredt fel. – Van egy cigarettája? Egy darabig csendesen szívta a füstöt és kibámult az ablakon. Hirtelen kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett. A harisnyáját húzta fel, amikor megkérdezte: – Hogy kell takarékbetét-könyvet váltani? – Nyilván már régóta rágódott ezen a kérdésen. – Nagyon egyszerűen. Henri leplezte meglepetését a furcsa kérdés felett. – Elmegy a Rue Provins-be a Takarékpénztár kerületi fiókjába és megmondja a pénztárosnak, hogy takarékbetét-könyvet akar váltani. Ennyiből áll az egész. – Ennyi az egész? Nem fog mindenfélét kérdezni? – Senki nem tesz fel kérdéseket, ha pénzt adnak neki. Azért valószínűleg megkérdi a nevét. A könyvelés miatt. – Semmi egyebet? – Ujjait végigfuttatta a lábán, térde fölött bekapcsolta a harisnyakötőt és lehajolt a másik harisnyájáért. – Más semmit nem kérdeznek ? – Más semmit. – És kikapom a pénzemet, amikor csak akarom? – türkészve ránézett szempillái alól. – Bármikor, ha akarja. Ez a hirtelen támadó takarékosság volt az első házias vonás, amit elárult. Lehetséges volna, hogy lehiggadt? – Szabad tudnom, miért akar betétkönyvet váltani? Nem válaszolt rögtön. - A hatósági engedélyre kell… a kézikocsis – árusítási engedélvre. – Hangjában felvillant az átéhezett gyermekkor emléke. – Az anyám mindig azt mondta, első alkalommal, ha módom van rá, tegyek félre pénzt az engedélyre. Ha megvan az embernek az árusítási jogosítványa, soha nem éhezik. – Mennyi kell hozzá? – kérdezte Henri gyengéden. – Ezerötszáz frank – felelte Marie, lenyűgözve a hatalmas összegtől. – De egész életre szól. Ha egyszer megvan, soha nem kell újat váltani. – És mennyije van együtt? – Majdnem háromszáz. Henri arra gondolt, hogy odaadja neki a hiányzó összeget, de meggondolta magát. Hátha akkor elhagyná… – Már nem kell sokáig várnia, meglesz hamarosan az egész – mondta.

Amikor Marie visszajött a bankból, olyan izgatott volt, mint egy kisgyerek. – Ide nézzen! – kiáltotta a takarékkönyvet lobogtatva. – Nem kérdezett az az ember semmit. Csak a nevemet – pontosan, ahogy maga megmondta. Ott állt, szépen beleírva kacskaringós írással – Marie Francoise Charlet. Utána az összeg. Éjszakáinak az ára, a sivár óráké, amiket vele töltött… – Gratulálok – mondta mosolyt erőltetve Henri. – Ha így folytatja, nemsokára gazdag nő lesz magából. Ettől fogva a takarékkönyv fontos szerepet játszott Marie életében. Magával hordta, elővette a táskájából, a kezében tartotta. Beszélt róla és ennek kapcsán rátért arra, hogy magáról is beszéljen. – Volt valaha a Rue Mouffetard-ban? – kérdezte egyik nap váratlanul. – Ott születtem… Egyszerű szavai nyomán életre kelt a szegénynegyedek szennye és fojtó nyomorúsága, egy nyüzsgő, kérges tenyerű, szutykos bőrkötényben és szeges cipőben járó világ, tele kádárokkal, palackozókkal és raktári munkásokkal. Leírta a Percheron-lovaktól vont hordóskocsik dübörgését, a kalapálás zaját, amikor dugaszolják a hordókat, a kövezethez tapadó, borral átitatott mocskot, az erjesztőkádakból kiáramló bűzt, ami összekeveredik a rothadó szemét szagával. Mesélt arról, hogyan játszott a többi copfos kis sihederlánnyal a nyirkos udvarokon. A fagyos, átéhezett szombat éjszakákról, amikor a szülei túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy vacsorára gondoljanak, az anyai pofonokról, az apai verésekről, amiket kétértelmű gyengédségi rohamok követtek. – Előbb levétette velem a nadrágomat, azután elvert. Amikor meg sírva feküdtem az ágyban, odajött és megcsókolt és kért, hogy bocsássak meg. Néha, visszaemlékezései közben hirtelen elnémult és rásandított Henrira, a szegények rosszindulatával a gazdagokkal szemben. – Nem tudom, miért mondom el magának mindezt. Maga soha nem volt éhes, nem értheti meg… Henri nem sürgette és váratlanul, egy órával vagy egy héttel később, a lány folytatta bizalmas közléseit. Minden szégyenérzés vagy bűntudat nélkül számolt be a szomszéd kamaszokkal folytatott malackodásokról. – Egyik szombat este, tizennégy éves voltam akkor, a házban, ahol laktunk, a kapu alá vitt egy férfi, be a lépcső mögé. Kádár volt, ugyanabban a raktárban dolgozott, ahol az apám. Tökrészeg volt, de azért fizetett. Egy frankot. Vettem rajta egy szalagcsokrot a ruhámra. Az elkerülhetetlen veszekedés után megszökött hazulról és a nővéréhez költözött a Sebastopol-kerületbe. Az idősebb nő vezetése mellett ott azután megkezdte tanoncéveit, mint utcalány. Naiv, őszinte szavakkal ecsetelte elragadtatását az első kalap, az első darabka csipke megszerzésekor, a könnyű pénz

csodáját, a füstös lebujokban töltött esték szenzációját és első keringőit kipomádézott suhancokkal. – Egy napon találkoztam Bébert-rel. – Pillantása álmodozó lett. – Pompás volt a külseje, a lányok majd megbolondultak érte. – Azután hozzátette, mert önkéntelenül is hazudott: – De én persze rá se néztem. Végül, miután összeverekedett egy lánnyal – így adta elő, ebben a változatban el kellett hagynia a kerületet. Azóta a csavargók életét élte, végigkóborolta egész Párizst, evett, ha tudott, lapult a rendőrök előtt, parkokban, padokon aludt, vagy idegen ágyakban. – Azután idevetődtem, erre az átkozott Montmartre-ra, és az a disznó zsaru bekísért volna a Saint-Lazare-ba, ha maga nem jön. Remekül becsapta akkor éjjel. Először történt, hogy a hangjában némi hála csengett. Magában mulatva és egyben szánakozva nézett Henrira. – Maga csúnya és nem tud járni, de kedves. Kedves hozzám. Ezek az utolsó esős márciusi napok voltak egész kapcsolatuk legboldogabb napjai. Nem sok időbe telt, a takarékkönyv kezdte elveszíteni az újdonság varázsát. Marie még elvitte ugyan megtakarított pénzét a bankba, de izgalma alábbhagyott. Többé nem mesélt magáról. Szeme a távolba révedt, anélkül, hogy Henrit észrevette volna. Közönyös viselkedése állandósult. A tavasz első fuvallatára megváltozott. Mint az állat, amikor téli álmából ébred, úgy bontakozott ki letargiájából. Nyugtalan lett, szeszélyes. Henri aggódva figyelte, amint homlokát ráncolva kibámult az ablakon, vagy mozdulatlanul feküdt a heverőn, nyitott, üveges szemekkel. – Unatkozik – gondolta rémülten Henri. Megtette, ami tőle telt. Drága ruhákat vett neki és egy elragadó tavaszi főkötőt, amit frivol pirosszalagos dobozban szállítottak. Marie fásultan nyitotta ki, egy pillanatig kezében tartotta, azután félredobta. Most néha rárivallt Henrira, azután kiszámíthatatlanná vált, szándékosan ellentmondóvá. Ha éppen indulóban voltak valahová, kijelentette, hogy otthon akar maradni. Ha hazafelé tartottak és meghallotta Henri ziháló légzését, ragaszkodott ahhoz, hogy tovább menjenek egy másik kocsmába – mindig jó messzire. Rámeredt Henri lábára, fölösleges megbízásokkal elküldte és összeszidta, mert lassú volt. – A fene egye meg, nem tud kissé gyorsabban menni? Henri mással próbálkozott. – Nem volna kedve kikocsizni Versailles-ba? – kérdezte egyik délután, amikor mellette ült a heverőn. – Minek ?

– A palota tele van érdekes látnivalóval. A kertek gyönyörűek. Jót tenne magának a friss levegő. Marie nem felelt és hátat fordított neki. – Talán színházba szeretne menni? Sarah Bernhardt játszik a „Kaméliás Hölgy”ben, a Renaissance-ban… Vagy talán menjünk el egy mulatóba? – Sehova nincs kedvem elmenni magával – válaszolt hirtelen felcsattanva. – Azt hiszi, akarom, hogy egy nyomorékkal lássanak ? Henri elsápadt és kisántikált a szobából. Az unalom kihozta belőle rejtett kegyetlenségét. Már csak mulatságból is bántotta Henrit, hogy elverje az időt valamivel. Öntudatlan osztálygyűlölet, a szegény ember örök ellenséges érzése a gazdagokkal szemben arra késztette, hogy kínozza. Kíváncsi volt arra, mennyit tűr el tőle ez a dúsgazdag nyomorék, aki életében nem fázott és nem éhezett. Kigúnyolta kényességét, szokásait, ahogy kínosan vigyázott tisztaságára. – Ejnye, de bogaras! Ennyire magába van habarodva? Azok a férfiak, akiket ismerek, nem törődnek annyit a mosakodással, meg kefélkedéssel. Azok azonban talpig férfiak, nem olyan nyomorékok, mint maga. Tudta, hogy felnyög arra a szóra: nyomorék. Elkezdte állandóan használni; csak hogy lássa arcának fájdalmas reflexét. Veszekedni kezdtek, és Henri elképedt a lány értelmetlen, vad dühkitörésein. Marie nem is próbák vitatkozni. Kiabált, szemérmetlen mozdulatokat tett, csak úgy köpködte a trágárságokat. Üvöltését meghallotta az egész ház. Ajtók nyíltak mindenfelé. A lakók kinn álltak a lépcsőházban és hallgatták durva káromkodását. Madame Loubet sírva fakadt fülkéjében. Amikor érezte, hogy Henri elért béketűrése határára, odasomfordált hozzá, bocsánatot kért tőle és a heverőhöz édesgette. Gyorsan, egyetlen kecses mozdulattal, amivel mindig elbűvölte, kikapcsolta blúzát és lehúzta szoknyáját. Mint egy mérgező virág kúszó indája, fonódott karja a férfi nyaka köré. A régi varázs megint hatott. Amint lélegzetük párája egybeolvadt, Henri elfelejtette szégyenét és undorodását. Egy-két napig ilyenkor a lány vidám volt, csábító, szinte gyöngéd. Egyik ilyen szánom-bánom idején történt, hogy Henri egy délután megkérte, üljön modellt egy képhez. Legnagyobb meglepetésére Marie örömmel ráállt. – Az arcképemhez? Egy valódi arcképhez? – Igen. És ha tetszik, magának adom. Marie felszaladt a fürdőszobába; jó sokáig tartott, amíg kifestette magát és felbodorította a haját. Amikor lejött, a fekete bársonyruha volt rajta – az ötvenfrankos ruha. Egyik vállán átvetve a tollboáját viselte. Henri majdnem rászólt, hogy öltözzön át, de még idejében elharapta a szót. Esetleg újabb veszekedés kezdődött volna. A lány két nap óta kedves volt.

Marie ragaszkodott ahhoz, hogy maga válassza meg: milyen pózban üljön. – Profilból vagyok a legszebb. – Helyet foglalt az emelvényen és a haját igazgatta. – A számat pedig jó kicsire fesse, ezt ne felejtse el. Minden természetessége elhagyta. Ő, aki természettől fogva kecses volt, mint modell esetlenné vált. – Nehéz munka teljesen nyugodtan ülni – panaszkodott kis idő múlva. – Nem tudna kissé gyorsabban festeni? – Azután mintha abban a pillanatban jutott volna eszébe, megkérdezte: – Mennyit szokott a modelljeinek fizetni? – Ritkán veszek igénybe hivatásos modellt. De a szokásos díj három frank egy délelőttre és öt frank egész napra. – Akkor fizetnie kell nekem is – vetette oda félvállról. – Nem maga kért meg, hogy üljek? Én nem kértem, hogy lefessen. Maga akart mindenáron lefesteni, így tehát ugyanannyit kell kapnom, mint egy modellnek. Minden tulajdonsága közül Henri ezt a prostituáltakra jellemző vonását utálta a legjobban, hogy bármit tett, megszabta az árát. így megfosztotta attól az örömtől, hogy a maga jószántából adjon. Igaza volt Patou-nak: férges alma… – Azt mondtam, magának adom a képet, ez nem elég? – kérdezte fáradtan. — És mi van azzal az összeggel, amit naponta kap tőlem? Marie villámló szemekkel fordult szembe vele. – Azt azért kapom, mert magával maradok. És hadd mondjam meg, nem sok lányt találna, aki öt frankért hajlandó volna magával tölteni az egész napot. Ha még dolgoznom is kell, azért külön kell fizetnie. Három frankot. – Egy modell négy óra hosszat ül, hogy ennyit megkeressen. Maga egy órát sem ült. Marie leugrott az emelvényről. – Ha nem fizet, nem ülök. Átpenderült a szobán, előkotort egy cigarettát a táskájából, azután visszajött, hogy megnézze a képet. – Nem is hasonlít rám. Sokkal szebb vagyok ennél. Tudtam, fogalma sincs arról, hogyan kell festeni. Az, aki levesestányérokat festett, igazi… – Menjen innen! – robbant ki Henriből. – Hagyjon békében! Menjen vissza hozzá, menjen ahová akar. Én nem bánom! – És mi lesz a három frankommal? Most azért nem akarja, hogy üljek, hogy ne kelljen fizetnie? Azzal a pénzzel tartozik nekem. Henri tapasztalatból tudta, hiába vitatkoznék vele. Elővette a három kis ezüstérmét és odahajította neki. Marie röptében elkapta, becsúsztatta ruhája derekába és elindult az ajtó felé. – Hová megy? – kiáltott rá Henri.

– Mit törődik vele? Nem maga mondta, hogy menjek innen? Nos, megyek! Elegem volt ebből a szobából, elegem volt magából. Ha társaságot akar, vegyen magának másik arcot és új lábakat! Az ajtó becsapódott. Egy órával később visszajött, bűnbánóan, mosolyogva. – Bocsásson meg, chéri. – Odakuporodott Henri lábához, arcát rászorította a térdére. – Nem akarok veszekedni magával. Az, hogy állandóan ebben a szobában vagyok, az megy az idegeimre. Henri szerette volna emlékeztetni rá, hányszor hívta, hogy menjenek el valahová, de hallgatott. Mi értelme lett volna? – Látja, soha nem voltam még egy helyen ilyen sokáig. Ha csak tudnék … – Mit tudna? – Szomorúan simogatta a lány szőke haját. – Ha csak el tudnék néha menni. Ha elengedne néha, hogy meglátogassam a nővéremet, nem lennék többé ideges. És kedves volnék magához, nagyon kedves… Hazudott persze, de mit számított? Végig akarta parádézni a lebujokat a Sebastopol vidékén, hencegni korábbi vetélytársai előtt, orruk alá dörgölni a takarékbetét-könyvét és felvágni a gazdag palijával, aki majd megbolondul érte. Kicsúszik a keze közül… Henri tudta, hogy ez bekövetkezik egyszer, de pillanatnyilag túl fáradt volt, hogy törődjön vele. Nem bírta már ezt az állandó veszekedést. Még mindig az övé marad majd éjszaka… – Nem túlságosan mulatságos egy nyomorékkal élni, ugye? – mondta, fájdalomtól elborult szemét a lányra emelve. – Megértem. Menjen és látogassa meg a nővérét, ha ez az, amit kíván. Marie talpra ugrott és felsietett a lépcsőn, hogy fölvegye a kalapot, amit tőle kapott. Az ő kedvéért soha nem vette fel, gondolta Henri bánatosan, de a sebastopoli barátai kedvéért viseli… – Korán visszajövök és meglátja, milyen kedves leszek – kiáltotta az ajtóból. – Igazán kedves. Henri nem válaszolt. Lépteinek kopogása a lépcsőkön úgy hangzott, mint vidám szárnycsattogás.

Marie mostanában délben ébredt, sietve felöltözött, elkérte a pénzét és már ott sem volt. Esténként, ha visszatért, a nap izgalmaitól kipirult az arca és ragyogott a szeme. Mialatt levetkőzött, csak úgy ömlött belőle a szó, csupa átlátszó hazugság, a testvére betegágya mellett töltött órákról. Mivel nem volt eléggé okos, gyakran belegabalyodott saját történeteibe, árulkodó módon elszólta magát, táncról, kicsapongó tivornyákról a Sebastopol mulatóiban, környékbeli vásárokra tett kiruccanásokról és körhintázásról mesélt.

Zagyva szavaiból Henri leszűrt annyit, hogy istenigazában éli a világát, régi ismeretségeket újít fel, csatangol mindenfelé a nővérével és dobálja a pénzt, amit tőle kap. Henri nemigen tett semmire megjegyzést, alig kérdezett valamit és úgy tett, mintha mindent elhinne. Egyszerre rengeteg szabad ideje lett. Furcsa volt, hogy megint egyedül van a műtermében, nem látja a leány elterpeszkedő alakját a heverőn, nem hallja a jól ismert kérdést: van egy cigarettája? Talán jobb volt így. Többé nem veszekedtek, és Marie még mindig eljött esténként. Még mindig az övéi voltak az éjszakák. Talán így sikerül tovább megtartania… Megpróbált festeni és rájött, hogy nem ízlik a munka, elszokott tőle. Egy pár vázlatot megkísérelt a Moulin-plakáthoz, néhány lagymatag, bátortalan ceruzavonás után abbahagyta. Pepecselt a műteremben, elbóbiskolt. Egyik délután félénk kopogást hallott az ajtón. Balthazar Patou volt a lányával. A „kis Eulalie-ról kiderült, hogy félelmetes külsejű hölgy, hosszú orral, pihés bajuszkával, homlokába eső, rövidre nyírt fekete hajjal. Henri szívből sajnálta a gyanútlan fiatal börtönőrt, aki rövidesen házasságra lép ezzel a rettenetes nőszeméllyel. – A portré miatt jöttünk. – Patou zavartan gyűrögette a kalapját. – Persze csakis, ha nincs ellenére, Monsieur Toulouse. Eulalie három egymást követő napon át ült modellt. Mereven és némán, sztoikus nyugalommal viselte el borvörös ruhaderekának és halcsontos gallérjának szorítását.∗ Az arckép könnyekig meghatotta a detektívet. – Ezt soha nem tudom eléggé megköszönni, Monsieur Toulouse. A kandallóm fölé fogom akasztani, és emlékeztetni fog a kislányomra, ha már nem lesz velem. Beszélt Henrinak az esküvőről, amit júliusban szándékoznak megtartani, és meghívta a táncos fogadódélutánra. Ilyen nagyszabású esküvő lesz! – A rendőrfőnök úr is eljön – Patou majdnem keresztet vetett, mialatt kimondta a magasztos tisztséget –, továbbá a Sureté több felügyelője. Henri jól megjátszott elragadtatással fogadta el a meghívást. Patou már elmenőben volt, amikor körülnézett és néhány sokatmondó szippantás után halkan megszólalt. – Rizspor. Még mindig itt van, mi? Henri bólintott.

∗

A „Rendő r leány a” cím ű h íres f est mény a Jo y ant -k ataló gu s s zerint a Bernheim-gyű j t em ény ben v an.

– Sajnálom, hogy nem fogadta meg a tanácsomat, Monsieur Toulouse. – Patou elgondolkozva pödörgette bajuszát. – Az a lány rosszfajta, de azért megértem. Van az úgy néha, hogy egy nő befészkeli magát az ember bőre alá, és az ember tehetetlen. Sokszor tanúja voltam ilyesminek. A börtönben a férfiaknak fele valamilyen asszony miatt ül. Szörnyű az, ha valaki beleszeret egy rossz nőbe. Egy pillanatig hallgatott, azután vállat vont. – A maga dolga persze. Ameddig az a lány meg nem próbál az én kerületemben dolgozni, addig békén hagyom. De ne felejtse el, egy szavába kerül és bekísérem a Saint-Lazare-ba. Miután Henri befejezte Eulalie portréját, idejének legnagyobb részét házon kívül töltötte. Hosszú idő után meglátogatta anyját, aki nem tudta elrejteni kétségbeesett pillantását. – Henri, kérlek, nagyon kérlek, vigyázz magadra! – suttogta, amikor elbúcsúzott tőle. Együtt vacsorázott Maurice-szal, és barátjának feltűnt idegessége. – Mi van veled? Valami bajod van? Micsoda? Fáj a lábad talán? Nyugtalanít valami? Egy nő? Henri esküdözött, hogy életében nem érezte magát jobban és azzal magyarázta nyugtalanságát, hogy kimerült a túlzott munkától. – Nemsokára beköszönt a nyár, talán elutazom Párizsból. Kibérelek egy villát valahol vidéken, Dieppe-ben, vagy Trouville-ban, vagy Arcachon-ban. Újból felkereste a kávéházakat, ahol a barátai még mindig azzal voltak elfoglalva, hogy átkozzák a műkereskedőket és kritikusokat; mohó igyekezettel oltogatták szomjukat, amit kénytelenek voltak távolléte alatt mérsékelni. Megpróbálta agyonütni az időt, ahogy tudta és rájött, hogy ez milyen nehéz feladat. Lézengett, terhére vált a barátainak; betoppant néhány percre hozzájuk és ott maradt egész délután. Órákon át figyelte, ahogy Seurat egy középkori szerzetes türelmével rakja fel vásznára a színes pontocskákat. Egy délutánt Gauzival töltött, beletemetkezve a katalógus-illusztrációkba, egy másikat Anquetinnel, aki négy Mennybemenetelen dolgozott egyszerre. Kinyomozta Desboutin műtermét és fölkereste. Az öreg rézmetsző piszkos fürdőköpenyegbe volt burkolódzva, mosdatlanul és vaksi szemekkel hajolt éppen egy salétromsavas oldat fölé. Őgyelgett a Louvre-ban, tanulmányozta a Pollaiuolókat és Lippiket, elment délelőtti hangversenyekre és végigbóbiskolta az előadást, amerikai mogyoróval etette a Jardin des Plantes elefántjait és figyelte a majmok bohókás grimaszait. Hosszú órákat töltött Tanguy apó boltjában és átböngészte japán nyomatokkal telt mappáit, festéktubusokat rendelt, amire nem volt szüksége. Hálásan elfogadott egy vacsorameghívást Madame Tanguytól. – Jöjjön a hónap vége felé, amikor már melegek az esték.

Tanguy széles mozdulattal mutatott a bolt mögötti udvarra. – Kint vacsorázunk majd a kertben. Olyan lesz pontosan, mintha falun lennénk. Meglátogatta Dilhau-ékat, itt megtudta, hogy César Franckot elütötte egy omnibusz. – Tudtam, hogy ez fog történni! – siránkozott Clémentine. – Tudtam! Túlságosan szórakozott volt. Ahelyett, hogy figyelt volna a forgalomra, a zenén járt az esze, mint mindig… Még a Moulinba is visszatért. Zidler leült az asztalához és könyörögve kérte, kezdjen már hozzá a plakáthoz. – Monsieur Toulouse, mikor fog már hozzá a plakáthoz? Nézze, az asztalok fele üres. Így ment ez napról napra. Kocsikázott, konyakot ivott, beszélt, még nevetett is, de szinte révülten, félig öntudatlanul tette mindezt, mintha egy idegen cselekedeteit figyelné csupán. Rájött, hogy vitatkozni tud festészetről, nevetgélni műtermi pletykákon és egész idő alatt az jár a fejében, mit csinálhat Marie ezalatt. Árnyékszerűvé, valószerűtlenné tette ez az életét, ami csak akkor oldódott fel, ha a lány visszajött és ő karjaiba zárta. Egyik este Marie túláradó jókedvvel érkezett haza. A nővére végre felgyógyult különös betegségéből. – És tudja, mit csináltunk? – kérdezte azoknak az álhebehurgyaságával, akik hazudni készülnek. – Elmentünk együtt egy bisztróba. Hogy örült mindenki, amikor meglátta! Néhány barátunk odajött az asztalunkhoz és ittunk az egészségére. Meséltem neki a szép műterméről, a fürdőkádjáról, meg a remek képeiről. Nem akartak hinni nekem, így azt mondtam, jöjjenek el és nézzék meg a maguk szemével. Holnap este idejönnek mind, rendezünk egy kis mulatságot… – Nem lesz semmiféle mulatság. Nem akarom, hogy idejöjjenek a barátai. Nem akarok velük találkozni. Marie hátrahőkölt. – Azt hiszi, maga túl finom ahhoz, hogy velük barátkozzék! Hadd mondjam meg… – Azt nem mondtam. – Fáradtan ingatta a fejét. – Csupán azt mondtam, nem akarok találkozni velük, ennyi az egész. – Még a testvéremmel sem? – Nem, még a testvérével sem. Látta, amint világosbarna szemében felvillan a harag, és tudta, vége közöttük a békének. Ezt Marie megfizetteti vele. Volt a hangjában valami, ami figyelmeztette a lányt, hogy ne feszegesse a dolgot. – Legyen, ahogy akarja. Azt hittem, örülne nekik. Eugéne, Rose kedvese, el akarta hozni a harmonikáját, és táncolhattunk volna. De ha nem akarja…

A mulatság nem jött létre, Marie azonban kezdett egyre későbben hazajárni. Rosszkedvűen, morcosan jött, bisztrók szaga áradt belőle és a lebujok harmonikazenéjének visszhangja, ahol a délutánjait töltötte. Ha Henri megkérdezte, hol járt, dacosan felhúzta az orrát. – Semmi köze hozzá. Ha nem akarja, hogy idejöjjenek a barátaim, nem kell, hogy megmondjam, hol voltam. Ha tartózkodott attól, hogy kérdéseket tegyen fel, Marie belekötött, kitalált mindenfélét, arra számítva, hogy fölkelti féltékenységét. – Idejövet az úton követett egy elegáns úr. Integetett. Kedvem lett volna vele menni. Vagy elkezdett Henri lábairól beszélni. – Hogyan törte el? – Elmondtam már. Megcsúsztam a padlón. – Valami baja kellett hogy legyen. Fiúk sokszor elpotyognak, mégsem törik el a lábukat. Mankója is volt? – Igen. Egy darabig. – Mit csinált az anyja, amikor… – Az Isten verje meg, hallgasson már! Hallgasson és menjen innen! – Tessék, már megint káromkodik és kiabál! Nehéz magával kijönni. Pedig csak a lábáról beszéltem. – Hát ne beszéljen róla. Fáradhatatlanul piszkálta Henrit, vagy hízelkedett, hogy engedje a nővérét meg a barátait eljönni a műterembe. Ez volt az egyetlen kérdés, amiben a férfi nem engedett, úgyhogy ez állandó veszekedés tárgya lett. Marie fenyegetődzni kezdett, hogy elhagyja. – Meglátja, egy napon nem jövök vissza. Várni fog, és nem jövök. Akkor mit fog csinálni? Lám, fehér lett a képe, mint a lepedő. Egyre több pénzt követelt. – Tíz frank, az nem elég. Most húszat akarok. Egy hétre rá harmincat. Majd ötvenet. Ez a folyamatos pénzkunyerálás győzte meg Henrit arról, hogy ismét találkozik Bébert-rel. Most már a várakozás kínjához hozzájárult a féltékenység kínja is. Miért fájt úgy megosztania azt, aki soha nem volt az övé? Nem volt-e köztulajdon az ilyen lány? Egy prostituált? Számított az, hogy van-e szeretője vagy nincs? Henri próbálta meggyőzni magát, de nem sikerült. Végül már nem bírta idegekkel. Tehetetlen, habzó dührohamok fogták el. Ordított a lánnyal, sértéseire sértésekkel válaszolt. Estéik ittas veszekedésbe fulladtak, éjszakáik örömtelen kicsapongásokba, mint kölcsönös gyűlöletük egyetlen levezetőjébe. Vakon dulakodtak, együttlétük állati

viaskodássá fajult, amiből zihálva, végképp kimerülten kerültek elő – ellenségesebben, mint valaha. Ha Marie nem volt vele, legyőzhetetlen letargia vett erőt rajta, ilyenkor a legegyszerűbb cselekvés is hallatlan megerőltetésébe került. Napközben még valahogy ment a dolog: fürdött, felöltözött és ebédelt, de nem járt már el este a kávéházba, nem találkozott barátaival. Megviselt idegzete nem bírta el a nyüzsgő utcát, a fecsegést műkereskedőkről és kritikusokról, a kávéházak lármáját. Otthon maradt műtermében, végignyúlt a heverőn, keze a feje alatt, mellette egy üveg konyak, kínlódva gondolt Marie-ra, imádta és gyűlölte és fantasztikus terveket eszelt ki a menekülésre. Egy idő múlva – és jó sok pohár konyak után – elnehezedett a feje. Szeme előtt lebegett Marie képe. Fájdalma eltompult. Néha álomba is merült. Így talált rá egy délután Maurice. – Túlerőltetted magad, mi? Tudtam, hogy nem mondasz igazat. Nem hasonlított rád. Mindig keményebben tudtál dolgozni, mint ismerőseim közül bárki más. Emlékszel még Fontanes-ra? Most nézd meg magad! – Miért nem dolgozol? Azt hittem, nem tudnak nélkülözni a lapodnál? – A gúnyolódás nem segít, öregem. Maurice megfontoltan leült a karosszékbe, az asztalra lökte kalapját és cigarettára gyújtott. – Szabaddá tettem ezt a délutánomat. Aggódtam miattad. És addig nem megyek el, amíg meg nem mondod, mi bajod. – Voltál már Monsieur Boussod-nál? – Maurice bólintott. – Milyen volt? – Egészen kedves. Igazad volt, nyugtalankodik Théo miatt. A képtár forgalma lecsökkent az utóbbi időben. Tisztában van azzal, hogy Théo-nak pihennie kellene, de nem tud most segítségről gondoskodni. Így hát följegyezte a nevemet és címemet és azt mondta, majd értesít, ha úgy adódik – ahogy ez már szokás. De nem azért jöttem, hogy magamról beszéljek. Azért jöttem, mert tudni akarom, mi a bajod, és addig nem megyek el innen, amíg meg nem mondod. – Miért nem törődsz a magad dolgával ? – Nem akarok! – Eredj a pokolba és hagyj békén! – Megmondtam, hogy nem. Bajban vagy, és ha milliószor is a pokolba kergetsz, addig nem mozdulok, amíg meg nem tudom, mi bajod. – Előrehajolt, hangja sürgetővé vált. – Meg kell mondanod, Henri, kell! Bármi legyen az, nem fojthatod magadba. És kinek mondhatnád el, ha nem nekem? Vértestvérek vagyunk, nem emlékszel? – Rendben van! Mire vagy kíváncsi? Összeakadtam egy lánnyal. Marie a neve. Csavargó. Ostoba, közönséges, hazug, csalta kis csavargó. És – mélyet szippantott

cigarettájából és összeszorított ajkán keresztül kifújta a füstöt – és nem tudok nélküle élni. Ennyi az egész. – Szereted? – Szeretni? Ojjé! – vállat vont és mogorván nevetett. – Ki beszél itt szeretetről? Nem azt mondtam, szeretem, azt mondtam, nem tudok nélküle élni. Egyik ok, amiért nem érdemes effélékről beszélgetni, hogy ez a szó: szeretni, száz különböző dolgot jelent és soha nem tudni, melyikről beszélünk. Szereted Istent és szereted a habos süteményt, szereted az anyádat és szereted a kutyádat, szereted Rembrandtot és szereted a forró fürdőt. Nem, nem szeretem Marie-t, ha ez az, ami aggaszt. Nem kívánom holdfényben szorongatni a kezét, szonetteket sem írok hozzá. De szeretem a száját, a mellét, meg ahogy csókol. És gyűlölöm – úgy gyűlölöm, ahogy még senkit sem gyűlöltem. Attól a pillanattól kezdve, amikor először találkoztunk, dühbe hozott minden, amit mondott, minden, amit tett. Az első megjegyzései… Legnagyobb meglepetésére különös megkönnyebbülést érzett, majdnem ujjongó örömet, hogy beszélhet róla. Leírta találkozásukat akkor éjszaka, a Patou-epizódot, a hanglejtését, amikor azt mondta a lámpaoszlop alatt „Istenem, milyen csúf maga!”, beszélt arról, milyen ostoba, durva, mennyire kapzsi – és milyen részegítő mámort nyújt a teste. – Ne kérdezd, hogy lehet egy nőt gyűlölni és ugyanakkor kívánni. Nem tudom. De egyet tudok: a gyűlölet talán a leghatalmasabb izgatószer és a harag hevében folytatott szeretkezésnél nincs fenségesebb dolog. Egy pillanatig a mennyezetre bámult. – Az az egyetlen baja az ilyen fajta szerelemnek, hogy nem csillapítja az ember vágyát, nem ad sem megnyugvást, sem megkönnyebbülést, nem old meg semmit és… Felült, egyet szippantott cigarettájából és nyugodtan töltött magának egy pohárka konyakot. – … és lassanként őrületbe kerget. Maurice nézte, amint felhajtotta a konyakot, és megvárta, amíg letette az üres poharat az ablakpárkányra. – Mi teszi olyan ellenállhatatlanná? – kérdezte, és nyugodt kék szemében zavar tükröződött. Henri szája körül fáradt mosoly bujkált. – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. Ezerszer is feltettem magamnak ugyanazt a kérdést és még mindig nem tudnék rá válaszolni. Látod, Maurice, ha elkezded firtatni a nemi dolgokat, jóformán azonnal elveszíted lábad alól a talajt. Nem tudod, hogy állsz vele, semmit nem látsz tisztán és amit látsz, az nem tetszik. Azt hiszed magadról, teljesen normális vagy, a világ legegészségesebb embere; és hirtelen ráeszmélsz, hogy két fityingért képes vagy szadistává válni, liliomtipróvá, homoszexuálissá, vagy másfajta mániákussá. A nemiség hasonlít az óceán

mélyéhez, ahol örök éjszaka van, és ahol utálatos szörnyek élnek. Miért ellenállhatatlan számomra Marie? Megint csak azt mondhatom, fogalmam sincs róla. Senki más számára nem az. Férfiakkal aludt tizennégy éves kora óta és senki nem követett el miatta semmi őrültséget. – Kurtán, örömtelenül fölnevetett. – Rajtam kívül. Felkönyökölt és feszülten nézett barátjára, barna szeme óriásinak látszott az üveg lencséi mögött. – Belehabarodott valamilyen csirkefogó stricibe és még azt sem tudja elérni, hogy az beleszeressen! Hát akkor miért éppen számomra ellenállhatatlan? Nem tudom. Először azt hittem, talán a mozdulatainak a bája miatt – vele született simulékony kecsesség van minden megnyilvánulásában, ami izgalomba hoz. Vele élni olyan, mintha egy Tanagra figurával élnék együtt. De persze, nem ez a lényeg. Azután arra gondoltam, az érzékisége, a romlottsága a magyarázat, a mód, ahogy szeretkezik. Csupa nemiség, vérbeli nőstény. Szemérmetlenségének szinte poézise van, a trágárság varázsa lebegi körül. Hirtelen abbahagyta. – Van értelme annak, amit mondok? Meg tudsz egyáltalában érteni? Talán a közömbössége vonz, az az őrjítő mód, ahogy rám néz, mintha nem is látna. Nem remélem, hogy megértesz, hiszen nem vagy nyomorék, és rád még soha nem nézett így egy leány. De hidd el nekem, Maurice, ha van valami, ami még mélyebb, még bonyolultabb, mint a nemiség, akkor a büszkeség az — nem a társadalmi büszkeségre gondolok, hanem az emberi méltóságra. Az a lány úgy néz rám, mint ahogy egy féregre, egy varangyra néz az ember, mintha nem volnék egyéb, mint egy nevetséges szakállas jószág, aki embernek álcázza magát. Az ilyen csúfolódó, sértő közönytől hamarabb meg lehet bolondulni, mint bármi egyébtől. Olvastam valaha a Matterhorn első megmászásáról. Az az ember hétszer kísérelte meg, hogy feljusson a „szörnyű hegy”-re, ahogy a svájciak nevezik. Amikor végre sikerült neki, megkérdezték tőle, mi indította arra, hogy évről évre visszatérjen és ezerszer kockára tegye az életét? Tudod, mit felelt? „Mert az a ringyó hegy kinevetett!” Pontosan ez az érzésem Marieval szemben. Feldühít, ha látom, hogy az enyém lehet, és nem vagyok képes elérni, hogy bármit is érezzen irántam. A megszállottja lettem, rögeszmémmé vált. Benne látom a közöny, a szánakozó megvetés megtestesülését, amit számtalan más nőben megéreztem. A szobába beszűrődött az alkony. A nagy ablakban az ég bíborszínűvé vált. – És most? – kérdezte Maurice csöndesen. – Most? Olyanok vagyunk, mint két birkózó, akik belegabalyodtak ugyanabba a hálóba. Bántjuk egymást, ahogy csak tudjuk. Ide akarja hozni a barátait, hogy megmutassa nekik ezt a tüneményt, a gazdag törpét, aki ötven frankot ad neki naponta. Azzal fenyegetőzik, hogy itthagy, ezerféleképpen kínoz és megaláz. És minden, amit tehetek, hogy gyűlölöm és szeretkezem vele. Mert, többek között, a

szeretkezés a legnagyobb megalázás, amiben egy nőt részesíthetsz és remek levezetője a bosszúállásnak és megvetésnek. Hallgattak. Sötétség borult a szobára. – Mit fogsz csinálni? Henri vállat vont. – Nem tudom. Talán rendbejönnek valahogy a dolgok. Lehet, hogy elhagy nemsokára és ezzel véget ér az ügy. Vagy lehet, hogy meglepem magam és kidobom… Vagy talán elegem lesz belőle. Nem tudom… nem tudom …

XIV. – Az én pénzem, nem? Én kerestem, vagy nem? Azt tehetek vele, amit akarok, talán nem? – üvöltve vágta a szavakat Henri arcába, szeme összeszűkült és villogott. – De mennyire neki adtam. Imádom, vegye tudomásul. Megőrülök érte. Most pedig visszamegyek hozzá és látni sem akarom többé a maga csúf pofáját! A lépcsőn lemenet énekelni kezdett. Henri aznap ráakadt a furdőszobapolcon a betétkönyvére és rájött, hogy Mariekivette egész megtakarított pénzét. Kibírhatatlan féltékenység vett rajta erőt. Gorombaságok tömegét zúdította a fejére, ajtót mutatott neki, botot emelt rá és tán meg is üti, ha a lány nem ugrik gyorsan félre. Mindez már két hete történt. Haragja rég lelohadt, fájdalom lépett a helyére. Ahogy teltek az órák, úgy fokozódott a vágyakozás kínszenvedése. Hogyne, eleinte megpróbált ujjongani a bátorságán, elhitette magával, boldog, hogy megszabadult tőle. Mindez mit sem ért. Nem lehet lecsillapítani a test éhségét önmagunk vállon veregetésével. Marie kis melleinek emléke, szépséges idomainak képe gyötrelmessé tették éjszakáit. Átkutatta utána a Sebastopol környéki sikátorok labirintusát, befürkészett homályos bisztrók mélyére. Estéit odahaza töltötte, ivott, várt és megremegett minden lépés neszére. Most már tudta, hogy Marie soha nem jön vissza.

Egyik reggel – május huszonkettedike volt – ott ült a heverő szélén és a padlón csillogó napsugárszőnyegre bámult, amikor léptek zaját hallotta odakint. Az értelmetlen reménység megint fellángolt benne. Nem, ez nem lehetett Marie. Egy férfi lépései voltak – nehéz, döngő, fáradt lépések. Gyorsan felállt, állványához botorkált és elkezdte a palettájára nyomkodni a festékeket. Kopogtak. – Szabad! Amint kinyílt az ajtó, ujjongva felkiáltott. – VINCENT! Elejtette a festéktubust és megragadta a botját. – Mikor érkeztél meg? Meddig maradsz? Gyere, ülj le ide a heverőre, hadd nézzelek meg! Hogy érzed magad? Mialatt beszélt, agyával felfogta, amit a szeme befogadott. Igen, Vincent volt, de egy megváltozott Vincent… Csendes, megfélemlített ember, kísérteties szemekkel… Nem hordott sem rajzmappát, sem rumos-fiaskót magával, nem

gesztikulált… Illedelmesen, jól viselkedett, zavartan feszengett készen vett ruhájában, ami túl szűk volt és nemezkalapjában, ami túl nagyra sikerült. – Kitűnően érzem magam – mondta Vincent fakó hangon és leült. – Jólesik, hogy ismét láthatlak, Henri. Tegnap érkeztem és Théóval meg Johannával töltöttem a napot. Tudod, hogy a kisbabát rólam nevezték el? Most először mosolyodott el. Révült, hitetlenkedő mosoly volt, beragyogta szikár, sovány arcát. – Szinte hihetetlen! Vincentnek hívják – úgy, mint engem! És milyen szép kisbaba! A haja is vörös, akárcsak az enyém. Mosolyogva tömte meg a pipáját és kinézett az ablakon. – Jólesik a napfény, igaz? – Hangja idegenül csengett, mintha most épült volna fel hosszú betegségből. – Arles-ban néha szinte túl forrón süt. Azt hiszem, a naptól bolondultam meg. – Végre alkalmad volt annyi sárgát használni, amennyit csak akartál, ugye? – vetette közbe gyorsan Henri. – Emlékszel, mennyire szerettél volna sárgával festeni, mert az az Isten színe, én meg azt mondtam neked, Cormon jobban szereti a Van Dycket? Lassan feloldódott a závár, ami kezdetben mindkettőjüket elfogta. Régi meghittségük újraéledt. Egymásra mosolyogtak. – Örülök, hogy visszajöttél Vincent. Sokat gondoltam rád. A Montmartre nem a régi, amióta elmentél… Emlékszel Cormonra? Hát a sterno-cleido-mastoideusra meg a rhomboideus maiorra? – Ó, igen. Bárcsak jártam volna inkább azon a télen az atelier-be, ahelyett, hogy otthon vagy az utcán festegettem. Még mindig nem tudom jól az anatómiát. – Ördög vigye az anatómiát! A képeid élnek! Végre megtaláltad önmagadat! – Igen, azt hiszem. – Vincent rámeredt bütykös kezeire. – Csakhogy majdnem belepusztultam. De lehet, hogy megérte – még a bolondokháza is… Henri, nincs fogalmad, mit jelent egy elmegyógyintézetben bezárva lenni. – Ne beszélj róla. Próbáld elfelejteni. Most teljesen rendben vagy. – De én beszélni akarok róla – makacskodott szelíden Vincent. – Talán így kevesebbet fogok rágondolni. Nem a bezártság esett nehezemre, hanem az őrültek szomszédsága. Egyesek közülük szörnyű ordítással ébredtek fel éjszaka, ami sokáig hallatszott azután is, amikor az őrök elvonszolták őket. Néha magam is úgy éreztem, megőrülök… Mintha a bensejében egy láthatatlan kéz felhúzott volna egy zsilipet, egyszerre áradt belőle a szó. Elmondta Henrinak, hogyan élt Arles-ban. Beszélt a hosszú órákról, amiket künn töltött a mezőkön, tűző napsütésben, őrületig hajszolt lázas munkában. Beszélt tántorgó útjáról a poros országutakon, napnyugta után, vissza a városba, a hátára szíjazott festőállvánnyal, kezében a még nedves vászonnal. Azután Gauguin rég várt megérkezéséről, az első napok boldog együttlétéről, közös kirándulásukról Avignonba; első összekoccanásukról a visszaérkezésük után Arles-

ban, a vad veszekedéssé fajuló vitákról, a kibékülések tiszteletére a Café de la Gareban ivott abszintokról; a bordélyban töltött éjszakákról, a szajhák félszeg szánalmáról. És végül az összeomlásról: amikor Gauguinnek arcába vágta a pohár abszintot, a verekedésről, gyilkos dühkitöréséről. Cintányérok verődtek össze a koponyájában. Forgott vele a világ… Úgy érezte, rázkódnak a falak és a padló himbálódzik alatta. Előkerült a borotva, lemetszette a saját fülét; ment a bordélyba, éjszaka volt, újságpapírba csomagolva vitte a hátborzongató húscafatot, ajándékba. Ezután visszatért a hotelbe, a vér a nyakába csorgott, fejében a cintányérok egyre hangosabban verődtek egymáshoz, egyre hangosabban, hangosabban… Végül kitört az epileptikus roham. Agyára roskadt. Elhallgattak a cintányérok. . . Csend lett, sötétség… béke… – A többit már tudod. Théo lerohant Párizsból és elintézte, hogy felvegyenek Saint Rémyben a gyógyintézetbe, nehogy bezárjanak egy állami tébolydába, vagy visszavigyenek Hollandiába. Az apácák igazán kedvesek voltak hozzám. Hagyták, hogy az udvaron festegessek. Odasereglettek, nézték, ahogy dolgozom, közben pedig csacsogtak egymással. De nem volt bennük rosszindulat. így múltak a hónapok. Egy tébolydában az ember elveszíti időérzékét. Most pedig itt vagyok. Úgy érzem magam, mintha soha el sem hagytam volna a Montmartre-t. Henri a karjára tette kezét. – Álom volt, Vincent, rossz álom. Most azonban jól vagy már. Új élet küszöbén állsz. Vincent elmosolyodott, lassan, szomorúan. – Igen, talán… Egy percig hallgatott. – És itt? – kérdezte. – Mi újság a Montmartre-on? Te mit csináltál? – Én? – Henri vállat vont. – Velem soha nem történik semmi. Eltöltőm az időt, ahogy lehet. Festek. Csináltam néhány rajzot folyóiratoknak és néhány kottacímlapot. Sőt, megígértem, hogy rajzolok egy plakátot. Itt maradsz egy darabig Párizsban? Vincent a fejét rázta. – Holnap utazom Auvers-be. Théo lakása már így is túlzsúfolt… – Miért nem maradhatnál nálam? Együtt dolgozhatnánk úgy, mint régen. Teljesen egyedül vagyok… most… Vincent megfogta Henri kezét. – Köszönöm, hogy hívsz, de jobb, ha elmegyek. Párizs nem tesz jót nekem. Felállt a heverőről és a falhoz lépett. – Megnézhetem a festményeidet? Hónapok óta nem láttam képeket. – Természetesen. Csak nézz, amennyit akarsz, én azalatt fölmegyek és megmosdom. Utána elmegyünk együtt és megebédelünk. Mit szólnál Agostina vendéglőjéhez? – Szemük összevillant. Egy pillanatig csendesen, mosolyogva

néztek egymásra és a múltra gondoltak. Olyan közel volt a múlt és mégis messze, nagyon messze…

Agostina, sarkában két farkaskutyájával, előrohant a konyhából. – Vincente! Carissimo Vincente! Karjaiba zárta Vincentet, simogatta, megcsókolta mind a két orcáját. Amikor végre elengedte, arca nedves volt a könnyektől. – Úgy örülök! – zokogta, keblében zsebkendő után kotorászva. – Azt hittem, már sohasem látom viszont! Mondtam is magamban, „Vincente nem jön vissza soha.” És magát sem láttam már hosszú idő óta, Monsieur Toulouse. Most meg olyankor jönnek, amikor már mindenki elment és kihűlt a pasfasciutta… Agostina még mindig túláradóan kedves volt, éppúgy, mint régen, de ő is megváltozott. Orcái petyhüdtebbek lettek, dús fekete haját ezüstös szálak szőtték át. Csendben megebédeltek a néptelen vendéglőben. Amikor befejezték, Agostina egy üveg likőrt hozott és leült hozzájuk. – A viszontlátás örömére – mondta, mialatt megtöltötte a három poharat. – Ez a La Strega∗ a világ legpompásabb likőrje. Megvigasztalja a szívet – tette hozzá mélabúsan. – Mi a baj, Agostina? – kérdezte Henri. – Miért szomorú? Agostina gyönyörű szeme a távolba merengett. – Szeretnék visszamenni, haza, ahol mindig süt a nap, és a lábat mintha simogatná a meleg, barna föld. A tengert szeretném látni, figyelni, amint a hullámok tajtékot vernek a napfényben… Végül elbúcsúztak Agostinától és kocsiba ültek. – Tökéletes idő kocsikázáshoz – jegyezte meg Henri. – Láttad már az Eiffeltornyot? Végighajtattak a nyüzsgő utcákon, elhagyták az Operát, átvágtak a Place de la Concorde-on és befordultak a Champs Elysées-re. – Egészen elfelejtettem, milyen gyönyörű Párizs – jegyezte meg hosszú hallgatás után Vincent. – Igen, gyönyörű… színpad, ahol a díszlet felülmúlja a színészeket. Néha azon tűnődöm, vajon nem az építészet a legmegrázóbb minden művészet között. Még a zenénél is jobban hat az emberre.

∗

* L a St rega – A bos zo rk ány .

Megnézték az Eiffel-tornyot, látták a Conciergerie-t, a távolban a Louvre hatalmas tömegét, amint ott lapult akár egy kincseit őrző griffmadár, s a Notre Dame hajószerű sziluettjét, lehorgonyozva Párizs szívében. Végigmentek a Szajna balpartján, keresztül-kasul ügettek a szűk, kanyargós, sötét utcákon, kocsik kereke csikorgott és rázkódott a kikopott kockaköveken. Szunyókáló boltocskák, békés kis kocsmák között vezetett útjuk és koromtól megfeketedett házak közé beékelt ódon templomok előtt. Néha váratlan parányi terekre bukkantak, csobogó kutakkal, valamelyik generális bronzszobrával, ahol négy vagy öt platánfa árnyékában egy fapadon kecskeszakállas öreg nyugdíjas üldögélt keménykalapban és felöltőben, újságját olvasva. Néhol kicsiny körhinta csinnadrattázott egy csomó bámészkodó utcagyerek gyönyörűségére. – Nem akarnál bemenni? – vetette fel Henri, amikor kocsijuk elhaladt a Notre Dame előtt. Beléptek a hatalmas templom borongó árnyékokkal telt hajójába, és megcsapta őket a tömjén és a nagyon régi épületek nyirkos illata. Itt-ott kendőbe burkolt asszonyok térdepeltek, szájuk előtt összekulcsolt kézzel, egy oszlop mögött fiatal nő zokogott hangtalanul. Henri rápillantott Vincent-ra, aki belebámult a tabernákulum előtt égő parányi láng fényébe; ajka alig észrevehetően mozgott, mintha az aranyozott ajtó mögött trónoló Istennel beszélgetne. Szegény Vincent, megnyerte a csatát, de fáradt volt… Vadul lüktető életereje elapadt. – Úgy volt, hogy Tanguy apóéknál vacsorázom – mondta Henri, amikor kijöttek a templomból. – Nem jönnél velem? El lesznek ragadtatva, ha meglátnak. A Rue Clauzelra már ráborult az esti szürkület, amikor a kocsi megállt Tanguy apó boltja előtt. A csilingelő ajtócsengő hangjára előkerült a bolt mélyéről a vén festékes. Vincent láttára kitárta rövid karjait. – Monsieur Van Gogh! Micsoda öröm! Ez aztán meglepetés! Keblére ölelte Vincent-t, lábujjhegyre állt és sikerült csókot nyomnia az állára. – Most igazán teljes a társaság. Éppen idejében jöttek a hagymás raguhoz! Még egyre beszélt, mialatt a konyhába vezette vendégeit, ahol a felesége csupasz karokkal, verejtékezve hajolt egy nagy gőzölgő fazék fölé, mint valamiféle gondos vén boszorkány. Itt újabb örömujjongás tört ki Vincent váratlan megjelenésére, azután a három férfi kiment a bolt mögé, az udvarra. Az asztal már megterítve várta őket. – Ugye, hogy olyan, mintha vidéken lennénk? Érzik ezt a levegőt? – ragyogott Tanguy, mélyet lélegezve. – És nézzék meg a fámat! – mutatott egy ruhaszárítókötelekkel teleaggatott, viharvert hársra. – Mindig mondom, nem kell elmenni Párizsból, hogy az ember a vidéket élvezze. Egy pillanat múlva megjelent Madame Tanguy és az asztalra helyezte a gőzölgő fazekat. Megkezdődött a vacsora. A hagymás ragu mesterműnek bizonyult.

– Ilyen pompás ragut életemben nem ettem! Hogyan csinálja? – kiáltott fel Henri. – Ó, semmiség az egész – az asszony elpirult a büszkeségtől. – Csak egy kis babérlevelet kell beletenni, egy csipetnyi zsályát, kakukkfüvet, egy kevés petrezselymet, snidlinget, rozmaringot, néhány vöröshagymát… – Fáradt szeme ragyogott az örömtől. Henri észrevette, hogy Tanguy alig eszik valamit és hozzá sem nyúl a borához. – Magát mi lelte, Tanguy? Már nem szereti a bort? A vén anarchista feléje fordította borostás ábrázatát és szánalmasan ránézett. – A gyomrom nem bírja, Monsieur Toulouse. Folyton fáj, de nem tudom, mi baja… – Mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, de olyan makacs, mint egy öszvér – vágott közbe a felesége. Felállt és kezdte összeszedni a tányérokat. – Nem engedem, hogy egy akármilyen burzsoá orvos belenézzen a gyomromba. Nálam ez elvi kérdés – jelentette ki fölényesen Tanguy. – Most pedig, uraim, mutatok maguknak egy gyönyörű kis Hokusai-nyo matot, csak a minap bukkantam rá… – Tanguy, jöjjön és segítsen elmosogatni! – kiáltott ki a felesége a konyhából. Az öreg csüggedten ránézett vendégeire, mélyen felsóhajtott és megadással ment a konyha felé. Leszállt az éjszaka. A levegő lágyan simogatott. Csend borult az udvarra és sötétség, kivéve a lámpa parányi fénykörét. A hársfa ágazata most fekete csipkeként rajzolódott az égre. Pillék szállingóztak ügyetlenül a lámpa körül, nekiütődtek az izzó üvegnek és az asztalra pottyantak. Kis idő múlva megmozdultak, gyenge szárnyacskájuk megrebbent és újrakezdték az egészet. – Ezek is azt akarják, ami elérhetetlen nekik – mélázott Henri. – Annyit írnak az állatok csodálatos ösztönéről, és nézd meg ezeket az ostoba pilléket. . . – Henri!? – Tessék ? – Mialatt öltözködtél, megnéztem a képeidet. Az a lány… az a szőke! Vigyázz magadra… nehogy tönkretegye az életedet! Ne hagyd, hogy megakadályozzon a munkádban. – Bánatosan elmosolyodott. – Tíz évvel vagy fiatalabb nálam, és még nem mondtad el minden mondanivalódat. Rögzítsd vászonra, mert talán soha senki nem akad, aki elmondja, ha te nem mondod el. És ne hagyd, hogy egy nő meggátoljon ebben. Henrit hirtelen balsejtelem szállta meg, érezte, hogy soha többé nem látja viszont Vincent-t. Az a Vincent, akit ismert, máris halott volt. Gyönyörűen csúf arcából eddig nem látott derű áradt. Kék szeme mintha valamilyen közelgő part felé irányult volna.

Sokáig beszélgettek még, miután Tanguyék aludni tértek. Azután csendben visszakocsiztak a Cité Pigalle-ra, ahol Théo lakott. Vincent kiszállt az ajtó előtt és erős, csontos kezét odanyújtotta Henrinak. – Vaarwell myn vriend. – Fájdalmas mosolya utoljára jelent meg arcán. – Hollandul ez annyit jelent: Isten veled, barátom. Isten veled? Akkor hát ő is tudta, hogy soha többé nem látják egymást. Henri egy pillanatig fogta Vincent kezét, még egyszer ránézett sovány, vörösszakállas arcára. – Isten veled, barátom – mondta rekedten. – Isten veled, Vincent.

A kis Eulalie esküvője pontosan úgy zajlott le, ahogy a szerető édesapa remélte. A táncos fogadódélután különösen fényesen sikerült, a Rendőrzenekar négy muzsikusának közreműködésével. Ott voltak a Sureté képviselői, a Gyilkossági Különítmény, a Pénzügyi Osztag, a Titkos Rendőrség, egész sereg rendőrfelügyelő és magasrangú tiszt. És személyesen megjelent a Rendőrfőnök úr! Ez a majdnem emberfeletti méltóság magaslatán élő lény közelről megnézve kopasz, lapátszakállat viselő, kenetteljes beszédű úr volt, hajszálcsíkos nadrágban és zsakettben, egy temetésrendező-vállalat főceremóniamesterének arckifejezésével. Gyönyörű beszédet mondott, néhány percig maradt és alantasai felé főpapi áldását osztva elvonult, sarkában a hajlongó, köszönetet dadogó Patou-val. Az ajtóban megállt és kezet rázott Henrival, néhány udvarias szólam kíséretében. A Főnök távozása után a zenekar rázendített egy vidám polkára. A rendőrök derékon ragadták életük párját és harcias tempóban körülugrándozták a szobát. Patou, magánkívül a büszkeségtől és izgatottságtól, ragaszkodott ahhoz, hogy Henrinak bemutassa a megjelent előkelőségeket. – Gróf úr, engedje meg, hogy bemutassam Culot kapitányt a Gyilkossági Különítményből. Húsz embert küldött már a guillotin alá… Ez itt Guilguet kapitány úr, az ékszerrablások specialistája… Ponjel felügyelő úr a Roquettebörtönből… Vége felé tartott már a fogadódélután, amikor visszatért Henrihoz egy zömök, kedélyes arcú férfi kíséretében. – Gróf úr, bemutatom régi barátomat, Rempart felügyelőt, a Sebastopol-kerület Erkölcsrendészeti Osztályának főnökét. Hiszen tudja, már beszéltem róla… – Jelentőségteljesen hunyorított és már ott sem volt. Rempart felügyelő helyet foglalt Henri mellett és előbb néhány meleg szót mondott Patou-ról, dicsérte becsületességét és eredményes, jó munkáját. – Említette, hogy érdekli az egyik Charlet leány – folytatta, halkabbra fogva hangját. – Higgye el, szerencse, hogy megszabadult tőle. Rossz fajta nőszemély. Most visszatért az én kerületembe, de szemmel tartom ám! Megint összeszűri a levet a stricijével és egész nap ott lődörög abban a kis bisztróban a Rue de la

Planchette-en. Jól tenné, ha vigyázna magára! Egyetlen ballépés, és kiteszem a szűrét! Henri lüktető halántékkal tért vissza aznap este a műtermébe. A sötétség megtelt suttogó hangokkal. – Rue de la Planchette… Ott van… Menj oda és meglátod… Talán vissza lehet hozni… Órákon át küszködött magában izgató szájának, elomló testének kísértő emléke ellen. Visszaidézte mocskos jellemét, kapzsiságát, ostobaságát. Éjfél után feladta a küzdelmet… A Rue de la Planchette piszkos kis sikátor volt, sötét árok két sor férgektől hemzsegő ház között. Odaszólt a kocsisnak, hogy álljon meg, gyalog botorkált a bisztróhoz és belesett a párás ablakon. Éppen hogy ki tudta venni a tulajdonos elmosódott sziluettjét, amint poharakat öblített a pult mögött és két férfit, akik kártyáztak. És ekkor meglátta Marie-t! Bébert mellett ült és szemében könyörgő kifejezéssel beszélt hozzá. Ugyanaz a szempár volt, amely olyan kegyetlen tudott lenni. . . Látta, amint a suhanc ellöki magától, ráordít, felemeli a kezét, mintha meg akarná ütni. A lány alázatosan bólintott és félénken rámosolygott. Milyen lealacsonyodásra képes a szerelem! Henri visszament a bérkocsihoz. – Legyen szíves, kérem – szólt a kocsisnak –, menjen be oda és keressen egy Marie Charlet nevű leányt. Mondja neki, hogy idekint beszélni kíván vele valaki. A várakozás szinte vég nélkülinek tűnt. Végre megpillantotta a leány karcsú körvonalait a világos ajtónyílásban. – Marie! – kiáltotta fojtottan. – Marie! – Ó, maga az! – Odament hozzá. – Mit akar? – Szeretném, ha visszajönne hozzám, Marie – kérlelte és örült, hogy Marie a sötétben nem láthatta szemében a szégyenkezést. – Nem volt igazam. Nagyon kérem, jöjjön vissza. – Igazán nem is tudom – ingerkedett a lány. – Jól megy a sorom, egy sereg gazdag úr van a sarkamban. Azonkívül maga mindig csak kiabál velem. – Többé nem teszem, megígérem. Kérem, kérem, Marie! – És még valami. Ha visszajövök, hatvan… nem, hetvenöt frankot kell fizetnie. – Nyert és most megszabta a feltételeket. – Igen?… Akkor várjon itt egy percig. Visszaszaladt a bisztróba, és Henri várt rá a kocsi ülésén, magába roskadva, legyőzötten, szerencsétlenül és önmagát megvetve. Igen, határtalan lealacsonyodásra képes a szerelem! Egy pillanat múlva visszatért a lány. Az ajtóból csókot dobott kedvese felé, azután szoknyáját suhogtatva fellibbent a kocsira. – Rue Caulaincourt – szólt oda Henri a kocsisnak.

– Tudtam ám, hogy eljön – súgta Marie, hozzádörgölődzve. – Örülök, hogy értem jött, Henri. Én is nélkülöztem magát. Mit számított, ha hazudott! Számított egyáltalán valami? Marie itt ült mellette, és ő vitte magával haza.

Helyreállt a régi rend. Henri fizetett, a lány házon kívül töltötte a nappalt, este visszajött és „kedves” volt hozzá. Valami különbség azonban mégis volt és nem telt bele sok idő, hogy Henri észrevegye. Marie, amilyennek korábban ismerte, szabadon portyázott, a maga ura volt, csupa talány és kegyetlenség. Az új Marie szerelmes asszony volt, aki parancsot teljesített. – El sem fogja hinni – mondta néhány nappal visszatérése után –, de aznap éjjel, amikor értem jött, Bébert éppen magáról beszélt. És tudja, mit mondott? – Nem, nem tudom. Marie nem volt okos. Meglátszott az arcán, amint minden figyelmét összeszedve ráncolta homlokát, hogy elmondja az előre megbeszélt hazugságot. – Azt mondta, szégyellhetem magam, amiért úgy bántam magával, mikor pedig maga mindig olyan kedves volt hozzám, és hogy ide kellene jönnöm bocsánatot kérni. Hogyne, Bébert ilyesmit mondhatott neki akkor éjjel, amikor kezet emelt rá, hogy megüsse. Biztosan a szemére vetette, micsoda bolond volt, hogy elvesztette a gazdag paliját, aki ötven frankot „köpött” naponta, és hogy jobban tenné, ha visszaszerezné, ha jót akar. . . Henri ránézett. Marie már nem szegte fel lázadozva a fejét és nem biggyesztette megvetően az ajkát. Engedelmes kis szajhává vált, azt tette, amit a stricije ráparancsolt – és azt is rosszul csinálta. – Jól van, Marie. Nem kell bocsánatot kérnie. Én követtem el a hibát. Végre is a maga pénze volt, a maga bankbetétje, megvolt a joga hozzá, hogy azt tegye vele, amit akar. – Nem. Én voltam a hibás – ragaszkodott hozzá a lány. – Bébert azt mondta, kérjek bocsánatot. – Rendben van. Megmondhatja neki, hogy bocsánatot kért. – Újra teletöltötte a poharakat. – Ne beszéljünk erről többet. – Soha többé nem akarok magával veszekedni. Ahhoz túlságosan szeretem. – Jó. – Henri figyelte az asztalon át. Még huncutkás kis szemvillanása is eltűnt. Mosolygott rá, még az álnoksága is ügyetlen volt. Egyik reggel, ahelyett, hogy elsietett volna, felajánlotta, hogy modellt ül. – Ha akarja, akár mezítelenül is.

Tettetett közönyös hangja elárulta. Henri szinte hallotta, amint Bébert kitanította és felvázolta előtte a csábítás hadmozdulatait. – Ide nézzen! – Marie ledobta a takarót. – Nem szép a testem? Nincs egyetlen pörsenés rajta. Sima a bőröm, nem olyan durva, mint sok más lányé. Érintse csak meg. Megfogta Henri kezét és végighúzta a combján. – A mellem pedig kemény, ugye? – csacsogott és a férfi kezét a mellére fektette. – Tetszik magának, ugye? – Igen, Marie. Gyönyörű melle van – mondta Henri gyengéden és visszahúzta a kezét. – Nem gondolja, hogy mennie kell már? El fog késni. – Nem is kell fizetnie, ha ülök. Ingyen tenném. – Ez igazán kedves magától. Talán majd egyszer máskor… Most inkább öltözzön fel. Máskor meg felajánlotta, hogy kitakarítja a műtermet. – Nagyszerűen tudok ám takarítani. Az anyám velem szokta azelőtt felsúroltatni a padlót. Ha lenne egy csepp viaszom, fényesre dörgölném a bútorokat, hogy ragyogjanak. Henri majdnem felnyögött erre a szolgálatkészségre. Mi mindenre nem képesek a nők, ha szerelmesek! Félrefordította a fejét, ha Marie azt mímelte, hogy megcsodálja a festményeit, mert ez is beletartozott a sebastopoli bisztróban kifőzött csatatervbe, ami az ő leigázására irányult. Bébert azt mondhatta: – Hízelegj neki, mondd, hogy tetszenek a képei. – És a lány kötelességtudóan engedelmeskedett, hogy megkapja jutalmát – egy csókot vagy egy simogatást – azért, mert megcsodálta a törpe képeit. Marie még ennél is többet tett. A szerelem kedvéért lemondott a szerelemről, nem ment el Béberthez látogatóba, kivéve egyszer egy héten, amikor – úgy mondta – a nővérénél töltötte a napot. – Emlékszik arra a férfira, akiről beszéltem magának, az, akiről azt mondtam, mennyire bele vagyok bolondulva –, hát már nem szeretem! – jelentette ki egyik este. Vörösre sírt szeme elárulta, milyen nagy árat fizetett minden kimondott szóért. – Soha nem akarom viszontlátni. Magát sokkal jobban szeretem. Maga igazi úr. Most lett először igazi kedvese, vele élt, egyszerű kis ebédeket főzött hátul a konyhában, megtette mindazt, amiről Henri valaha álmodott. Felajánlotta, hogy megismerkedik a barátaival, elmegy vele mindenfelé, és a férfi csodálkozott azon, mekkora önmegtagadásra képes ez a kis prostituált, mint ahogy elbámult ugyanezen a többi pályatársánál is. Mi volt az, ami arra kényszerítette őket, hogy elvállalják a legaljasabb feladatokat, csak azért, hogy azután elajándékozzák lealacsonyodásuk jutalmát? Honnan jött ez a szomjúságuk az önmegalázásra?

Marie most állandóan vele volt és folyton zaklatta félszeg kis figyelmességeivel. Időnként mégis megfeledkezett magáról, álmodozva hallgatott és arca sugárzott a gyengédségtől. Henri tudta, hogy ilyenkor a fiújára gondol, lelke mélyén megsimogatja és érte hozza az áldozatot: az unalmát és szánalmas csalfaságait. Volt valami szerzetesi a szenvedélyében, ahogy ahhoz a hülye selyemfiúhoz vonzódott. Még a mozdulatai is elvesztették macskaszerű bájukat. Elnehezült a szerelemtől, mintha gyermeket hordana magában. Megváltozott magatartása folytán megváltozott szexuális viszonyuk is. Kölcsönös ellenségeskedésük a sava-borsa volt szeretkezéseiknek. Most szorgos kis prostituálttá vált, igyekezett tetszeni. Buzgólkodott, eksztázist szimulált, sóhajokkal és szerelmes suttogással cicomázta fel a munkáját. – Nagyszerű szerető maga, Henri. Csönd. – Azt mondtam, maga nagyszerű szerető. – Jobb volna, ha már elaludna, Marie. Későre jár. – Szeret? – Nagyon kedvelem. – Nem úgy értem. Úgy értem, szeret engem? – Annyi mindent jelent ez a szó… – De ugye, szeret? Öröme van bennem? Ugye hogy kedves vagyok magához? Mindent megteszek, amit csak kíván? Soha nem volt még dolga ilyen leánnyal, amilyen én vagyok, senki nem volt ilyen jó magához? Mondja már, hogy senki nem volt olyan jó magához, mint én! – Soha, senki… Már majdnem itt a reggel… Marie, kérem, aludjon már. Ajkán érezte a lány ajkát. – Jó éjszakát, chéri. Tegye a fejét a vállamra. Milyen csodálatos lett volna, ha őszintén mondja ezeket a szavakat! De hazugság volt, és csupán fájt. .. – Jó éjszakát, Marie. Lassanként rájött, hogy sóvárgása a lány iránt tűnőben van. Ez a közönséges kis kullancs csupán valamilyen homályos szánalmat ébresztett benne. Komiszkodó érzékisége annak idején felcsigázta haragját és vágyait. Most, szivacsos megalázkodásával, nem különbözött egy bordélyházi szajhától. Az udvariasság gyakran kendőzi a szerelmi fáradtságot. Ahogy alábbhagyott Henri sóvárgó vágya, megkülönböztetett udvariassággal kezdett Marie-val bánni, amit a lány félreértett és a férfi teljes leigázása bizonyítékának tartott. Olyankor, ha Henri meggyújtotta a cigarettáját vagy segített bekapcsolni a blúzát, látta, amint Marie szeme diadalmasan felvillan. Nem ábrándította ki. Fáradt volt, békét akart. Véget ért a viszonyuk. Szerette volna, ha a végleges elszakadásuk csendben, természetes módon következik be –

mint ahogy egy rothadt gyümölcs lehull a földre. Nagyboldogasszony ünnepére – egy tikkasztó augusztusi napon – megajándékozta egy pár arany fülbevalóval. – Valódi arany? – kiáltott fel Marie és elragadtatva szorongatta tenyerében az ékszert. Henri bólintott. – Azon az éjszakán, amikor megismerkedtünk, említette, hogy volt egyszer egy pár arany fülbevalója, de elvesztette. Emlékszik még? Ahelyett vettem magának. – De az nem volt valódi arany. – Ez valódi. Ha megszorul, bármikor elzálogosíthatja. – Soha! Mindig meg fogom őrizni. Én soha. .. – Jól van – hagyta rá Henri unottan. – Azért csak próbálja fel. Hadd lássam, jól áll-e? Nézte, amint bekapcsolta a fülcimpáiba, és azon tűnődött, vajon meddig hagyja majd Bébert, hogy megtartsa ezt az értékes kis cicomát. Meglepetve jött rá, hogy nyoma sem volt benne a féltékenységnek erre a gondolatra. Csendesen vállat vont és visszament a festőállványhoz. Augusztus utolsó hetében végre bevallotta magának, hogy végképp kigyógyult szerelméből. Óvatosan tervezgetni kezdett, hogyan fog véget vetni kapcsolatuknak. A befejezésnek ezúttal komolynak kell lennie, visszavonhatatlannak és lehetőleg méltónak önmagához – legalábbis tisztességesnek. Mint a lábadozó, aki hosszú betegség után előbb próbálgatja, van-e jártányi ereje, bejelentette, hogy el kell mennie Párizsból három napra. – Három napra! – kiáltott fel Marie. Henri észrevette, amint felvillant a szeme elragadtatásában. Három napot és három éjszakát tölthet Bébert-rel… A lány azonban uralkodott magán. – Sajnálom, hogy el kell mennie – nyögte ki. – Ha akarja, közben el sem megyek hazulról. Itt fogok várni magára. Egyszerűen itthon maradok és megvárom. Henrit hányinger környékezte. Biztosította a lányt, hogy jobban örülne, ha a testvérével töltené a három napot, ragaszkodott hozzá, hogy megfizesse a távolléte alatt járó összeget, sőt még kiadósan meg is tetézte és megjátszotta, mintha nagy sebtében összecsomagolná a holmiját. Három napig bezárkózva élt műtermében, Drouant vendéglőjéből küldetett fel magának ételt és dolgozott kedve szerint, alig gondolva a lányra. Meggyógyult! Jöhetett a kegyelemdöfés!. .. Egyszerre ráeszmélt, milyen fájdalmas és nehéz bármilyen megrögzött házirenddel szakítani, még a leggyarlóbbal is. Megértette, miért van annyi boldogtalan házaspár, aki inkább vonszolja egy életen át ellenséges érzületét egymás iránt, semmint hogy szembenézzen a válás megpróbáltatásaival és bonyolult kellemetlenségeivel. Marie ruhái, kevés motyója, szánalmas

toalettholmija még mindig ott hevert szanaszét a fürdőszobájában vagy bezsúfolva a szekrényében. Ezeket majd össze kell csomagolnia és elküldenie valahová, valószínűleg a nővére címére. Azután ott volt a pénzkérdés. Valami végső gesztussal, egy búcsúajándékkal kell válásukat megpecsételnie. Nem tartozott neki persze semmivel, de megsajnálta ezekben az utolsó hetekben. Mi lesz vele? Most „kidobja”. Bébert talán követni fogja a példáját abban a pillanatban, amint nem hoz neki több pénzt. Ott fog állni lakás nélkül, pénz nélkül, szeretet nélkül. Mit csinál majd? Hiányzik belőle a nagy kokottok minden adottsága, és kénytelen lesz visszatérni korábbi életmódjához. A kapuk alatt vagy sötét sikátorokban lopva megejtett prostitúcióhoz… Azután jön a Saint-Lazare, a bárca, talán a bordély… Később a csatorna… Végül a deszkakoporsó és a tömegsír… Még egy hétig várt. Egy szeptemberi délutánon azután megmondta, amit már az ötvenfrankos ruha estéjén is próbált megmondani. – Marie – kezdte csendesen. – Mindent átgondoltam. Jobb lenne, ha többé nem látnánk egymást. Mondja meg, hová küldessem a holmiját? Marie értetlenül meredt reá. – Úgy érti… azt akarja, hogy elmenjek? – Kérem, próbálja megérteni. Egyetlen éjszakára jött ide és itt maradt hét hónapig. Mindez nagyon kellemes volt és hálás vagyok érte. Most elérkezett az ideje, hogy elváljunk. Ne csináljunk jelenetet belőle. Intézzük el barátságosan. Kabátja belső zsebéből előhúzott egy borítékot. – Nézze, ezt az ajándékot készítettem magának. .. Elhallgatott. A lány arca szürke lett. Henri észrevette, hogy tetőtől talpig reszket, mint akit a hideg ráz. Gyenge eszével még nem fogta föl szerencsétlensége egész horderejét, teste azonban – amely mindig fogékonyabb volt, mint az agya – remegett, mint a halál közeledtét érző állaté. Ijesztő volt látni ezt a megértést megelőző ösztönös rettegést. – Jobb lenne, ha leülne, Marie – mondta gyengéden. A lány nem mozdult. – De hát mit… mit követtem el? – nyögte vacogó fogakkal. – Hiszen kedves voltam magához, talán nem? Mindent megtettem, amit kívánt… Még… még azt is felajánlottam, hogy meztelenül modellt állok, ha akarja… Hogy lepucolom a bútorokat… Ziháló mellel, összeszorult torokkal, akadozva adta elő szánalmas védekezését és hitetlenkedve pillantott Henrira. Beszéd közben nyelve hegyével megnedvesítette ajkát. Egészen belekábult az érzésbe, hogy mekkora igazságtalanság érte. Hiszen ő alkalmazkodott, mindent megtett, amit mondtak neki és íme, most megbüntetik! – Maga nem követett el semmi rosszat – vigasztalta Henri. – Mindig igen kedves volt. Csakhogy én…

– Látja! – kapaszkodott bele a kis sajnálat szülte udvariasságba, mintha Henri beismerte volna ezzel a saját hibáját. – Látja, hiszen maga is azt mondja, hogy kedves voltam! – Kérem, Marie, nagyon kérem, ne… – De épp most mondta maga is, hogy kedves voltam! – Önmagának ellentmondó okoskodás volt számára az egész, amit lehetetlen volt megérteni. – Mondjon egyetlen esetet arra, hogy ne tettem volna meg valamit, amit maga… – Marie, nagyon kérem! – fogta könyörgőre Henri – ne vitatkozzunk. Szavakkal soha nem lehet megmagyarázni semmit. Odanyújtotta a borítékot. – Itt az árusítási engedélye a kézikocsira. Ugye ilyet szeretett volna? Itt van. A maga nevére szól. Nem adhatja el, el sem ajándékozhatja. Nem emlékszik? Ezért nyitott takarékbetét-számlát annak idején. Marie csak most kezdte fölfogni a dolgot. Meglátszott rajta, amint tágra nyílt a szeme. – De hát mit szól majd hozzá Bébert? – Megfeledkezett Henriről és hangosan felnyögött félelmében. – Mit szól majd hozzá, ha megmondom neki, hogy megelégelt? Felpillantott, és mint a lobogó láng, ragadta meg a kezét, kegyelemért esdekelve. – Henri, kérem, könyörgöm! Ne küldjön el… – A kétségbeesés visszaadta macskaszerű kecsességét és mozdulata, ahogy ráhajolt, maga volt a megtestesült könyörgés. – Henri, nagyon kérem… Mindent megteszek … mindent… Fájdalmas üvöltésbe fulladtak szavai. Szeme óriásira nőtt, olyan volt, mint üveges könnytócsán lebegő két zöldes lámpás. – Bármit, amit mond… amit akar… – ismételte. Beszéd közben letérdelt eléje, megragadta a kezét és zokogástól nedves, apró csókokkal borította el. – Marie, kérem, ne tegye ezt – Henri félrefordította a szemét, képtelen volt elviselni ezt a látványt. – Nagyon kérem! A lány azonban önkínzó hangulatában se nem látott, se nem hallott, csak egyre csókolgatta a kezét és összefüggéstelenül motyogott. Azután, hirtelen támadó ötlettel feltépte a blúzát és leengedte az ingét. – Ide nézzen, Henri, nézzen reám! Nézzen már ide! Ugye, szép vagyok? Hiszen mindig mondta, hogy tetszem magának… Egyszer azt mondta, édes… Szeretett megérinteni. Megérinthet, megcsókolhat, bármit megtehet … bármit… Henri soha nem felejtette többé el azt az órát, ami ezután következett. Marie borzasan, könnyáztatott arccal könyörgött, rimánkodott neki, megpróbálta a heverőhöz vonszolni. Megtörten zokogva felajánlotta, hogy főz neki, modellt ül, mos reá, kijavítja a ruháit, felsikálja a padlót.

Henri egyik kezével eltakarta a szemét és egész idő alatt összegörnyedten ült festőszékén. A lány óhatatlanul felidézte benne, amit a vérpadon álló Madame Du Barryról olvasott egyszer. Ő is szőke volt, ő is a nyomornegyedből származott; ő is térdre borult a hóhér előtt, csókokkal borította a kezeit, felfedte neki mellét és kegyelemért könyörgött: „Csak egy percet még, Monsieur le bourreau! Egyetlen percet még!”

Hirtelen talpra ugrott a leány. Most skorpióvá változott és marni készült. – Gyűlölöm magát, tudja? Mindig is gyűlöltem, azt a csúf pofáját és a korcs lábait. Maga nyomorék törpe. Átkozott nyomorék, még csak járni sem tud. Gyűlöltem, amióta először megpillantottam. Még ha azt mondtam, szeretem, befelé akkor is gyűlöltem. Összeborzadtam az utálattól, valahányszor hozzámért. Soha nem jöttem volna vissza, ha nem Bébert kedvéért teszem. Ő csikarta ki belőlem. .. Eltorzult arcával egészen közel hajolt Henrihoz. – És még egyet! Örülök, hogy nyomorék! Érti? Örülök! Boldog va-vagyok! Gonosz kéjjel vágta arcába ezeket a szavakat, éles kacagásba tört ki, minden szavából áradt a düh. – Azonkívül, eszem ágában sincs elmenni! Ehhez mit szól, mi? Nem, nem megyek, és tudja miért? Mert tartozik nekem pénzzel! Igenis tartozik! Ne tagadja – azt ígérte, száz frankot ad naponta és csak hetvenötöt adott. Megcsalt… Úgy beszélt, mint egy megháborodott, vadul és bizonytalanul, meggyőződés és minden logika nélkül, ami jellemző volt rá. Eleinte Henri szinte hálás volt bosszúszomjáért. Megkönnyítette a dolgát. Minden egyes sértő szava megerősítette benne elhatározását. Végül kimondta Patou nevét. Ha még egy szót szól, Patou eljön és bekíséri a Saint-Lazare-ba. Ettől észretért a lány. Kimerülten, legyőzetve, vinnyogva, mint egy kisgyerek, odakuporodott a heverőre és kezeivel kotorászva bekapcsolta a blúzát. – A holmimat elküldheti a nővéremhez. Majd oda megyek érte. Henri leült mellé és megfogta a kezét. – Hát nem megy vissza Bébert-hez? Marie a fejét rázta és egy pillanatig kimondhatatlan fájdalom ült arcán. – Nem mehetek… nem szeret engem, egy másik lányba szerelmes, egy vörös hajúba… Csupán a pénzem kell neki… – Kegyetlen dolog olyasvalakit szeretni, aki nem szereti az embert, ugye? – mondta halkan Henri. – Maga meg én, mi tudjuk ezt. Meglátja, egy idő múlva az ember megszokja az egyedüllétet… ez nem igaz. .. Az egyedüllétet soha nem lehet megszokni… Talán egyszer még ráakad valakire, aki kedves lesz magához.. . Marie nem figyelt reá, talán nem is hallotta. Gépiesen megigazította a haját, öklével letörülte könnyeit – gyermekes mozdulat volt, meghatotta Henrit. Azután felállt és elvette a feléje nyújtott borítékot, köszönet nélkül. Merev léptekkel

kiment a szobából és nyitva hagyta az ajtót. Henri egy pillanatig még hallgatta nehéz lépteinek kopogását, amint lement a lépcsőn. A műterem egyszerre nagyon csöndes lett. Legyek zümmögtek a napsugár fénykévéjében. Még a levegőben lebegett Marie rizsporának illata. Két vagy három nap alatt az is elszáll… Henri visszabotorkált a festőállványához, telenyomkodta színekkel a palettáját és festeni kezdett.

XV. Cotelle apó Művészi Litográfiai Műhelye rozoga fészerben lapult meg egy téglával kövezett udvar mélyén a Notre Dame de la Croix templom mögött, a Mémilmontant kerületben. Valaha istálló volt és falai még mindig enyhe lótrágya bűzt leheltek, ami nem is kellemetlenül keveredett a nyomdafesték, salétromsav és gumiárábikum maró szagával meg a dohány és kávé illatával. Henri bemutatkozott és megmagyarázta, miért jött. Cotelle apó figyelmesen meghallgatta, szemét közben le nem vette a vastag, négyszögletes litografáló kőről, ami a kézisajtójába volt beillesztve; fején hátratolva kis fekete papsapkát viselt és elgondolkodva simogatta az álláról lelógó ritkás, hosszú szőrzetet, amitől kínai bölcsre vagy öreg kecskére hasonlított. Henri nem tudta eldönteni, melyikre. – Plakátot, úgy mondta? Megígért Monsieur Zidlernek egy plakátot… – Színeset — toldotta meg Henri. – Egy színes plakátot – visszhangozta Cotelle apó bólintva. – És ha jól értem a szavaiból, soha életében még nem végzett semmiféle litográfiái munkát. Így van? – Így. – Még a legelemibb fogásait sem ismeri a mesterségnek? – Úgy van. Hosszú csönd következett, miközben Cotelle apó csapzott szakállával babrált. Henri végigjártatta szemét a szanaszét heverő vagy a falaknak támasztott köveken, a nyomdafestékkel telt kannákon, a sarokban álló csorba mosdótálon, a gázlángon rotyogó kék zománcos kávésfazékon. Az ablak előtt asztal állt. A kézisajtó fölött hatalmas, tejüveggel borított tetőablak volt beépítve. Odakint a játékos szeptemberi szellő megcsikorgatta az ajtó fölött lógó rozsdás cégért. Valahol egy madár énekelt. – És ha szabad érdeklődnöm, mikorra szándékozik leszállítani azt a színes plakátot? – kérdezte, hangjában enyhe iróniával, Cotelle apó. Most először emelte fel szemét a sajtóban levő kőről és Henrira szegezte. – Amilyen gyorsan csak lehet. Zidlernek igen sürgős. Vége a Moulin-nek, ha nem látok máris hozzá. – Értem. A beálló csendben, Henri megesküdött volna rá, hogy látta, amint a gyér szakáll hosszabbra nyúlt a sok ideges huzigálástól. Cotelle apó végre abbahagyta tűnődését. – Józan becslés szerint öt év elegendő lesz rá – jelentette ki mézédesen. – ÖT ÉV!

– Még valószínűbb, hogy hat. Úgy látszik, nincs tisztában azzal, hogy a litográfia a legkényesebb és legbonyolultabb grafikai eljárás. És ha kromolitográfiáról van szó, vagyis színes litográfiáról, annak még nehezebb a technikája. Talán érdekli, ha elmondom, hogy a „Jeruzsálem bevétele” című híres krétanyomat előállítása teljes két évig tartott és a londoni Day és Haghe műhely valamennyi szakembere vállvetve dolgozott rajta. Rákacsintott Henrira. – A maga helyzete hasonlít az olyan emberére, akinek fogalma sincs a zenei kompozícióról és nekifog, hogy szimfóniát írjon. Fel kell világosítanom ezekről a dolgokról, mielőtt fejest ugrik egy ilyen vállalkozásba. Ha ennek ellenére is ragaszkodik hozzá és hajlandó tanulni és keményen dolgozni, örömmel fogom tanítani. – Rendben van. Mikor kezdjük? – Akár most rögtön, ha akarja. Vesse le a kabátját és kalapját, és kösse maga elé ezt a kötényt. Kezdhetjük mindjárt azzal, hogy a „litográfia” elnevezés két görög szóból ered, a „lithos” és „graphein”-ből, ami azt jelenti : kőre írni. Alois Senefelder bajor nyomdász találta fel a tizennyolcadik században. Lángész volt, Monsieur! Először is meg kell jegyeznie, ha kőre kezd rajzolni… Így kezdődött. Elmúlt szeptember, azután október is. Az őszi szél leszakította az utolsó sárga leveleket a boulevardok gesztenyefáiról és besodorta a csatornába. A Művészi Litográfiai Műhelyben azonban békés csend honolt. Folyt a munka, mialatt a tetőablakot verte az eső. Henri minden reggel megjelent, felvette kék kötényét és egy kő fölé görnyedve naphosszat tanulmányozta a litografáló kréta fogásait és az anyag lehetőségeit. Nem sok idő telt bele, hozatott a fészerbe néhány láda konyakot és örült, hogy Cotelle apó sem ellenzett hébe-hóba egy kis itókát, mert valamivel le kellett küzdenie a nedves időjárást! – Tudja, ez egészen meglepő – jelentette ki Henri munkája fölé hajolva nemegyszer az öreg nyomdász. – Magának, úgy látszik, természetes hajlama van a litográfiára. Biztos, hogy soha nem foglalkozott még vele? Henri csakhamar kísérletezgetni kezdett, újfajta eljárásokkal próbálkozott és messze elkalandozott a hagyományos munkamódszertől. Cotelle apó csodálkozással vegyes ijedséggel kísérte figyelemmel tevékenységét. – Jaj, nem, nem, nem! Ezt nem szabad! – Miért nem? – Mert így még soha senki nem csinálta. Nem volt még olyan litográfus, aki valaha ilyesmit csinált volna. Henri egyik reggel egy fogkefét hozott magával, bemártotta a nyomdafestékbe és ujja hegyét végighúzva a sörtéken, milliónyi apró pettyet fröccsentett a kőre.

– Istenem, mit csinál? – jajdult fel Cotelle apó és odasietett hozzá. – Másféle eljárással próbálom meg a kő szemcsézését. – Egy fogkefével! Jaj, nem, nem, nem! Ki hallott már ilyet! Ez lehetetlen! Soha még litográfus nem csinálta ezt fogkefével! Henri a vállán át rávigyorgott. – Pedig úgy látszik, beválik. Akarja megpróbálni? Az öreg mester óvatosan megfogta a kefét, a kő fölé hajolt és végighúzta az ujját a sörtéken. – Úgy látszik, tényleg beválik, no de ilyet… – dünnyögött csodálkozva. – Csak tudnám, miért nem gondolt még erre soha senki? Maga született litográfus, Monsieur Toulouse. Biztos, hogy még soha nem foglalkozott litográfiával? Egy októberi délután Henri éppen egy követ szemcsézett, amikor izgalomtól lihegve Maurice rontott be hozzá. – Találd ki, mi történt? – kiáltotta már az ajtóból. – Szélhűdés érte Théo van Gogh-ot és elvitték Hollandiába! Monsieur Boussod azt akarja, hogy én vegyem át a galéria vezetését. Ezután Henri mindennap találkozott Maurice-szal, sőt volt úgy, hogy kétszer is. Esténként, ha elhagyta a fészert, soha nem mulasztotta el, hogy elhajtasson a galériához, ahol még ingujjban találta barátját, amint leltárba vette a rengeteg képet és metszetet, átvizsgálta a könyvelést és rendbe hozta a cég dolgait, amik Théo betegsége miatt abbamaradtak. Együtt vacsoráztak, bizalmasan elbeszélgettek, mindkettőjüknek jólesett, és erőt merítettek abból, hogy együtt lehetnek. A műhelyben szédületes iramban haladt a munka. – Sietnem kell – mondta Henri olyankor, ha Cotelle apó mérséklésre intette. – Zidler már kétségbe van esve. Most már vérbeli litográfus volt, nyomdafestékes ujjakkal és krétától maszatos ábrázattal. A kisujjában volt a kőrajz technikája, ismerte az árnyékolás és szemcsézés minden fortélyát és belevetette magát a kromolitográfia bonyolult tudományába. Cotelle apó még otthagyta ugyan a kézisajtóját, hogy Henri válla fölé hajolva kilesse, mit csinál, és kusza szakállába beletúrva hajtogatta örökös „Jaj, nem, nem, nem”-jeit, de kettőjük viszonyában alig észrevehetően mégis megváltozott valami. Ámulva kísérte figyelemmel növendéke haladását, tanúja volt lélegzetelállító rajzkészségének, nézte tévedhetetlenül biztos kezét, amely szinte nem ismert technikai nehézséget. Mindez zavarba ejtette. Ez a mértéktelenül sokat ivó, törpe nyomorék tényleg rendkívüli fiatalember volt. Talán csak nem lángelme? Röviddel karácsony után Henri közölte Cotelle apóval, hogy néhány napig nem jön el. – Úgy érzem, most már meg tudok birkózni azzal a plakáttal.

A következő hetet a műtermében töltötte La Goulue-vel és Valentinnel. Ezek alatt a napok alatt nem ment el hazulról, a két modelljén kívül nem fogadott senkit, alig aludt. Otthon evett, szórakozottan lenyelte, amit Madame Loubet eléje tett, legtöbbször megfeledkezett arról, hogy egyáltalában egyék valamit. Éjjel-nappal a rajzasztalnál ült, elkapta az alkotás láza, s csak olyankor hagyta félbe, ha rágyújtott egy cigarettára, vagy töltött magának egy-egy pohárka konyakot. A padlón szanaszét hevertek a cigarettavégek és a plakátvázlatok. Minden újabb rajz egyszerűbb, merészebb és erőteljesebb lett, mint az előző, amíg végre elérte azt a tökéletes vonalvezetést és lenyűgöző optikai hatást, amire törekedett. Amikor visszatért a műhelybe, átnyújtotta Cotelle apónak az eredeti vízfestményt. A vén litográfus egyetlen pillantást vetett Valentin gyászos sziluettjére és La Goulue sokrétű fehérneműire és érezte, amint megdermed a szakálla és égnek áll kevés hajaszála. – Ezt nem lehet kinyomtatni! – Miért nem? – Először is, mert ilyen színek nincsenek a litográfiában. .. – Majd megcsináljuk. – Másodszor is, mert ha ez a plakát kikerül az utcára, mindnyájunkat lecsuknak. Magát azért, mert megrajzolta, engem, mert segítettem magának, Zidlert, mert nyilvánosságra hozta és Charles Lévyt, mert kinyomtatta. – Jó. Lássunk hozzá. Először is el kellett készíteni a bonyolult eredeti akvarellnek megfelelő, végtelenül kényes negatív rajzokat, színenként külön-külön. Ezt követően különböző finomságú krétákkal pontosan elvégezni az árnyalást, utána nyomdafestékkel szemcsézni és „kitölteni” a feketén nyomandó részeket. Ez napokig tartó szakadatlan munkába került, rossz sejtelmekkel telített légkörben, baljós hangulatban. Végül a kövek maratásra készen álltak. Ez már Cotelle apó dolga volt, és óriási handabandázást csapott vele. Visszafojtotta a lélegzetét, rángatta a szakállát és Alois Senefelder, a litográfia szülőapja égi segítségét idézte maga mellé. – Egyetlen hibás mozdulat és kárba veszett az egész! – Levette kis sapkáját és megvakarta a fejét. Óvatosan belecseppentett a gumiarábikum-oldatba egy kevés salétromsavat. – Ha nem elég a sav, nem fog az oldat, ha túl sok, elmosódnak a finom vonalak. Előreláthatólag persze két vagy három követ újra kell majd megcsinálni… A maratás sikerült, és elkezdték a próbalevonatokat nyomni. Cotelle apó ebbe majdnem beleháborodott.

– Nem létezik világos almazöld nyomdafesték, Monsieur… És ez meg miféle zöld? Zöldnek hat, de nem az. Ez kék, sárga, rózsaszínű, szürke… Minden, csak nem zöld. Hogy gondolja, honnan vegyek ilyen színeket? – Keverjük össze a festéket. Engedjen csak, majd megpróbálom… Végre egy este Henri besántikált a Moulin Rouge-ba és odavonszolta magát a bárhoz. – Jó estét, Monsieur Toulouse – kiáltott fel Sarah nyomban, amint észrevette. – Rég nem láttuk. Úristen, mi történt az arcával? A szivárvány minden színét magán viseli. Henri zihálva állt előtte, egyik kezével megmarkolta a pult szélét. – Adjon egy konyakot, Sarah – mondta lihegve. A leány töltött egy hosszú nyelű pohárkába és előrehajolt, hogy átnyújtsa. – Látja, egészen kifogyott a lélegzete… És nem szabadna olyan gyorsan innia. Kiég a gyomra. Henri felhúzódzkodott az egyik magas bárszékre. – Mondja meg Zidlernek, elküldheti Lévyt Cotelle apóhoz a kövekért. Készen van minden, kezdhetik kinyomni a plakátot. Sarah ráemelte nagy, szelíd szemeit. – Tudtam, hogy egyszer elkészíti, Monsieur Toulouse. Tudtam, hogy megtartja a szavát. Mialatt Henri plakátját nyomták, a Független Művészek Társasága tavaszi tárlatára készült. Henri lelkiismeretesen részt vett az intéző bizottsági üléseken, egy montmartre-i kávéház hátsó helyiségében. Egyik este már javában együtt ült a bizottság, amikor belépett a füstös szobába és leült Seurat mellé. Monsieur Dubois-Pillet, az elnök, dühösen veregette kanalát abszintos poharához, hogy rendet teremtsen. – Csendet kérek, uraim, csendet kérek! Vegyék tekintetbe, hogy ülés van. Szabályzatunk tiltja a magánbeszélgetést tanácskozás közben. Kérem, uraim, legyenek olyan jók… A bizottsági tagok tovább tereferéltek, átkiabáltak egymásnak a szoba egyik végéből a másikba, tüzet kértek, pipára gyújtottak és italokat rendeltek. DuboisPillet tehetetlenül vállat vont, letette a kanalat, hátradőlt bőrszékén és maga is beszédbe elegyedett szomszédjával. – Így megy ez már egy órája – jegyezte meg Seurat, mialatt Henri kigombolta a kabátját és levetette kalapját. – Nem mulasztottál semmit. – Filozofikusan hozzátette: – Majd csak megnyugszanak egyszer. – Egy dupla konyakot – szólt Henri egy arra menő pincérnek. Éppen befejezte vacsoráját és elnéző, méla hangulatban volt. – Hogy vannak a pontocskák? – kérdezte a barátjához fordulva.

– Még mindig a „Cirkusz”-ommal bíbelődöm. – A szelíd fiatalember türelmes beletörődéssel simogatta szakállát. – Roppant nehéz a kompozíciója, és az a belső világítás még kényesebb, mint a napsütés. Ehhez képest a „Grandé Jatté” gyerekjáték volt. Ha van pár perced, az ülés után szeretném megmutatni. Az elnök váratlanul elkezdett megint csengetni a poharán. Ezúttal elhagyta a béketűrése. Sárgás arcszíne vörösesbejátszott dühében. – Nom de Díeu, lesz csend vagy nem? – ordította haragtól villogó szemekkel és összeráncolt homlokkal. – Elhallgatnak már végre? Mert ha nem, mindenkit megbírságolok! Üggyel-bajjal, valahogy helyreállt a rend. – Ez már más – morgott az elnök, még mindig haragosan meredve a tagokra. Odafordult egy zömök, kopottasan öltözött férfihoz, aki úgy nézett rá, mint egy bánatos és izgatott rozmár. – Maga pedig, Rousseau, folytathatja a mondanivalóját. Csak az Isten szerelmére, ne vágjon ki egy újabb szónoklatot. Henri Rousseau felkászolódott. – Elnök úr – kezdte és meghajolt Dubois-Pillet felé –, uraim, kedves kollégáim! Száz évvel ezelőtt, azon a dicső július tizennegyedikén. .. – Térjen a tárgyra. Ezúttal mi a panasza? Nem ülhetünk itt egész éjjel. Rousseau sértődött pillantást vetett reá. – Tavaly sokan kifogásolták a képek akasztását. Nem lógtak egyenesen. Nem vették tekintetbe a rendezésnél a színhatásukat. Milyen benyomást keltünk a kritikusokban, ha ferdén lógnak a képeink? Vegyük például az én képeimet, az én gyönyörű festményeimet. .. – Ebből elég – vágott a szavába az elnök. – Eleget beszélt már. – De még nem fejeztem be! – Dehogynem. Befejezte. Megvonom a szót. Üljön le. Seurat felhorkant apatikus nyugalmából. – Mondd csak, Rousseau, miért nem veszed a kezedbe te a képek akasztását? Szívesen lemondok róla a javadra. Az ajánlat viharos tiltakozást váltott ki. – Nem, nem, üljön le, Rousseau – kiáltotta az elnök. – Maga örökké beszélni akar. – Öklével rávágott az asztalra. – Csendet kérek, uraim! Monsieur Pipinette, a pénztárosunk beszámolója következik. A teremben kényszeredett csend állt be. Egy gyászos képű úr állt fel és kabátzsebéből előhúzott egy kis fekete noteszt. – Sajnálattal közlöm a bizottsággal – kezdte, miközben feltette aranykeretes csíptetőjét és az üveg fölött rákacsintott a választmányra –, hogy üres a pénztárunk. Annyira nincs semmink, hogy kár beszélni róla. Ez a helyzet mindaddig nem lesz jobb, amíg bizonyos urak rá nem szánják magukat, hogy befizessék a tagdíjakat.

Egy pisszenés sem hallatszott, mialatt leült. Kényes téma volt a pénzkérdés. Az elnök, hogy könnyítsen a jelenlevők zavarán, fellengzős beszédben köszönte meg Monsieur Pipinette-nek áldozatkész munkáját és értékes jelentését. Úgy bizony, a festők kissé félvállról veszik a pénzügyeket. Hiszen, ha erről van szó, még ő maga is elhanyagolta ezt a dolgot. Egyszerűen kiment a fejéből. Több se kell ide, mint a pénztáros tapintatos figyelmeztetése. Ezek után egészen biztos, hogy egy-kettőre megtelik a kassza. Sietve fordult Henri felé. – Monsieur de Toulouse-Lautrec, aki a katalógus ügyeit intézi, a nyomdásszal folytatott tárgyalásairól fog most tájékoztatni bennünket. Henri közölte a bizottsággal, hogy alig van miről beszámolnia. A tárgyalások abbamaradtak, mert a nyomdász ragaszkodik a tavalyi katalógusok kifizetéséhez, mielőtt hozzáfogna az újhoz. Talán ajánlatos volna egy kevésbé anyagias gondolkodású nyomdász után nézni? Az elnök megint megmentette a helyzetet. – Pénzharácsolók! Minden üzletember pénzharácsoló – hangoztatta. – Nem is értékelik azt a megtiszteltetést, hogy kinyomhatják a Társulat katalógusát. Nem lenne helytelen Monsieur Toulouse-Lautrec tanácsa szerint eljárni és utánanézni egy kevésbé pénzéhes és cinikus nyomdásznak – legjobb lenne talán valamelyik távoli külvárosban. Henri Rousseau felállt erre. – Üljön le, Rousseau! – mennydörgött az elnök. – De, elnök úr, én… – Nem, nem, nem! Nem hallgatom meg. Maga folyton beszél és soha nem mond semmit. Az ülésen ezután már ment minden, mint a karikacsapás. Gyors egymásutánban olvasták fel és hagyták jóvá a jegyzőkönyveket, határozatokat hoztak, indítványokat tettek, felszólaltak mellettük és megszavazták. Egyhangúlag elfogadták, hogy a kiállításon egy egész termet szenteljenek Vincent van Gogh műveinek, a holland festő és fivére emlékének adózva. Vége felé járt az ülés, az elnök már a kalapját is feltette, amikor az egyik tag beterjesztett egy javaslatot, hogy nevezzenek ki zsűrit a Társulat évi tárlataira beérkező művek elbírálására. A következő óra folyamán nem csupán az ülés, de maga a Független Művészek Társulata is közel járt a felbomláshoz. Eddig még soha hivatalosan nem vetették fel az örök kérdést, ami felett négyszemközt gyakran folyt a vita: Zsűri vagy nem zsűri? Legyen-e a Független Szalonnak is zsűrije, bírálják-e el, hogy beveszik-e a képeket, úgy, mint a hivatalos, az akadémikus Szalon? Váljon rátartivá és ne engedje be ajtaján a giccses mázolókat, a komolytalanokat, a dilettánsokat, az ecsetjüket lobogtató őrülteket?

– Támogatom a javaslatot! – kiáltott fel Henri Rousseau talpra ugorva. – Csakis egy olyan bíráló bizottság, amely ennek a választmánynak előkelő tagjaiból áll, tudná kigyomlálni sorainkból azokat a naiv műkedvelőket, akik nevetségessé teszik kiállításainkat és tönkreteszik művészi tekintélyét. Meglepően sok támogatóra talált az előterjesztés. A tagok egymás után keltek fel helyükről, hogy kifejezzék tetszésüket. – Teljesen igaz… Nevetség tárgya a tárlatunk, cirkusz… Az emberek azért jönnek el a kiállításainkra, hogy jót röhögjenek… Ha pedig megválogathatnánk a kiállításra kerülő képeket… Képmutató ellenvetéseik mögül kibukkantak régóta visszafojtott csalódásaik, rang és hivatalos elismerés utáni vágyódásuk. Bíróvá lenni! Hatalmat gyakorolni mások felett, a kiválasztottak, az uralkodók közé tartozni, arisztokratává lenni, még ha csak a Független Művészek Társulatában is! – Ellenzem ezt a javaslatot! – kiáltott Henri és botjával rákopogott az asztal márványlapjára. – Én is – visszhangzott Seurat szájából, hatalmas füstfelhő mögül. A bizottsági tagok ijedten elhallgattak egy pillanatra erre a kettős kijelentésre. – Igaz – folytatta Henri –, a közönség nevet a képeinken, de mit számít az? Nevettek Rembrandt „Éjjeli őrjárat”-án és Manet „Olympiá”-ján is. A nevetés a bárgyú ember első menedéke. Sokkal könnyebb nevetni, mint megérteni valamit. Igaz, bemutattunk már a tárlatunkon jó néhány szörnyű mázolmányt, de kiállítottunk nem egy igazán nagy alkotást is, ami nélkülünk soha nem került volna nyilvánosság elé. Azonkívül, mi az ördögnek képzeljük magunkat, kik vagyunk, hogy eldöntsük, mi a jó és mi a rossz a művészetben? A festők hírhedtek arról, mennyire rosszul ítélik meg kortársaikat. Michelangelo lekicsinyelte Leonardót. Dávid gúnyolódott Watteau, Ingres meg Delacroix fölött. Az Impresszionisták szégyenkeztek Cézanne miatt, ma pedig Cézanne azt képzeli, más nem tud festeni, csak ő! Maradjunk csak, amik vagyunk. Adjunk mindenkinek lehetőséget. Az idő majd eldönti, ki a nagy művész közöttünk, és ki nem az. Ha már zsűri kell maguknak, legyen az Idő a zsűrink. A javaslatot igen kis szótöbbséggel leszavazták. Az elnök sietve elnapolta az ülést. – Menjünk innen – mondta –, mielőtt valamelyik bolond előáll egy újabb javaslattal. Éjfél is elmúlt, mire Henri elkísérte Seurat-t a műtermébe, hogy megnézze barátja festményeit.

Egy februári délutánon Henri ott ült egy magas festőszéken a Pavillon de la Ville de Paris egyik termében és segített Seurat-nak felakasztani Vincent képeit a Független Szalon soron következő tárlatára. Vagyis fölolvasta a térdén fekvő

katalógusból a számokat, mialatt a tagbaszakadt fiatal pointillista a falba verte a szögeket, beillesztette a csavarokat a rámákba és elintézte a munka javát. – Ennek itt mi a száma? – kérdezte Seurat, szögekkel tele szájjal. – Huszonnyolc. Ciprusok. Kissé balra, Georges. Seurat megigazította a vásznat. – Így jó? Henri rápillantott vastag üvege mögül. – Tökéletes. Gyere ide és nézd meg. Seurat odaballagott Henrihoz, pipára gyújtott és morogva leült a padlóra. Néhány pillanatig figyelmesen nézték Vincent festményét. Seurat a fejét rázva felsóhajtott. – Itt egyen meg a fene, ha tudom, hogyan csinálta. Optikailag teljesen hibás, és mégis, csak úgy ragyog. – Nem olyanok, mint a zöld lángnyelvek? – jegyezte meg Henri, mialatt szemügyre vette Vincent izgatott ciprusait. – Ha elgondolom, hogy egy ilyen képet néhány óra leforgása alatt létre tudott hozni! Tudod, hogy majdnem ötven képet festett az alatt a nyolc hét alatt, amíg Auvers-ben volt? És még ő akart pointillista lenni! Szegény Vincent! – Ötven képet nyolc hét alatt! – ismételte Seurat hitetlenkedve. Hirtelen heves köhögőroham fogta el. Arca kivörösödött, és időbe telt, amíg lélegzethez jutott. – Jó lesz, öregem, ha vigyázol ezzel a köhögéssel – mondta Henri és ránézett. – Komoly baj lehet belőle. – Úgy látszik, meghűltem a műteremben múlt éjjel. Kialudt a kályha és nem vesződtem vele, hogy újra befűtsem. Krákogott és zsebkendőjével megtörülte a száját. – Igaz, hallottad már, hogy Gauguin Tahitiba utazik a jövő hónapban? – Komolyan? – kérdezte Henri cigarettára gyújtva. – Ideje. Vagy tíz éve egyébről sem beszél, mint az átkozott kókuszpálmáiról és a meztelen lányokról. De majd meglátod, visszajön. Mint pár év előtt, amikor Martinique-be ment, nem emlékszel? Egész életében ott akart maradni, de kiderült, hogy nyáron kissé túl nagy ott a meleg. Amikor elment munkásnak a Panama-csatorna építkezéséhez, az sem volt ínyére. – Búcsúvacsorát rendeztek neki. – Biztosan rezesbandát fogad a pályaudvarra. Képtelen valamit egyszerűen csinálni az az ember. Seurat a szeme sarkából felpillantott reá. – Nem nagyon szereted, mi? – vigyorgott. – Nem szeretem, ahogy Vincenttel viselkedett Arles-ban. Képzeld, azt követelte tőle, hogy „Mester”-nek szólítsa! Nem szeretem a pózait, a faragott facipőit meg a hímzett zubbonyát. Tehetséges, de feleakkora művésznek sem tartom, mint

amilyen Vincent volt. Láttad az „Angyallal küzdő Jákob”-ját? Olyan, mintha az angyal Jákob pulzusát mérné. Hát a „Sárga Krisztus”-át? Ezeket a vallásos tárgyú breton képeit nem tartom őszintéknek. Egyszerűen nem hiszek a primitívvé váló tőzsdésekben. Lehet, hogy Rousseau együgyű, unalmas fickó, de azt hiszem, őszinte. És történetesen néhány dzsungelképe igazán figyelemre méltó, véleményem szerint. Láttad már? Ha akarod, elmehetünk egyik nap a műtermébe. Érdemes megnézni. De Gauguin… nem tudom. Mindig az az érzésem, hogy igyekszik mindenkit elképeszteni, hadd lássák, mi mindenre képes. Megjátssza a gyermeteget. Legalábbis így érzem. És ha van valami, amit ki nem állhatok, az ez a mesterkélt gyermetegség! – Talán még nem talált önmagára – vetette fel nagylelkűen Seurat. – Lehet – vont vállat Henri. – Talán majd Tahitiben sikerül neki. Mindegy, gyerünk, folytassuk… Huszonkilences. „Napraforgók.” Seurat éppen fel akart állni, amikor újabb köhögési roham fogta el, sokkal erősebben, mint az előbb. – Fenemód fáj a torkom – panaszkodott, amikor végre ismét lélegzethez jutott. – Nem tudom, mi lehet ez. Soha nem éreztem magam még így. – Jobb lesz, ha hazamész. A képakasztást befejezhetjük holnap is. Gyere, majd leteszlek útközben. Későre jár, és tudod, anyád mennyire aggódik érted. Másnap Seurat nem jött el a Pavillonba. Henri elhajtatott a Boulevard Magentára és megtudta, hogy a barátja magas lázzal ágyban fekszik. – Most alszik – suttogta Madame Seurat és ujját ajka elé emelte. – Először tudott elaludni, amióta beteg. De az orvos azt mondta, rendbe jön néhány nap alatt. Március 10-én megnyílt a Függetlenek tárlata és a Pavillon impozáns termei rengtek a kacagástól. Henri Rousseau frakkban és jól kifényesített szöges cipőben állt őrt a képei előtt és beszédbe elegyedett mindenkivel, aki véletlenül egy pillantást vetett rájuk. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. – Derekából meghajtotta magát. – Henri Rousseau a nevem, azelőtt őrmester voltam a vámnál. Ezeket a csodás képeket én festettem. Nézze meg ezt a fát! Fenségesen dekoratív, nem gondolja? Azonkívül hasonlít egy szivacsra. Huszonöt frankért megveheti. – Azután halkabban hozzátette. – Mondjuk huszonkettőért!… Húszért… Potyaolcsó! Nem? Tizennyolc? Nem kell? Vincent festményeit jóformán figyelemre se méltatták, ellenben vihogó csoportokban egész tömeg verődött össze Seurat művei előtt. Azokat a párás, villogó tengereket és békét lehelő tájakat a kiállítás legmulatságosabb képeinek tartották. Egy szellemes fickó azt mondta rájuk: „konfetti festészet” és a kifejezés óriási sikert aratott. A művészt azonban megkímélte a sors a gúnyos, csúfolódó szavaktól.

Verejtékezve, bíborvörös arccal, fuldokolva kapkodott levegő után és küszködött a halállal. Henri mindennap ellátogatott a Boulevard Magentára, és amíg Madame Seurat beszámolt fia állapotáról, hallotta a haldokló érdes, hörgő légzését. Egyik reggel, amikor beengedte, az asszony ráemelte fátyolos tekintetét és képtelen volt megszólalni. Tenyerébe rejtette arcát és rázkódott a zokogástól. Végül lefejtette ujjait könnyáztatta szeméről. – Ha akarja, most megnézheti – mondta megtörten. – Egy órával ezelőtt halt meg. Seurat elveszítése, közvetlenül Vincent öngyilkossága után, mélyen megrázta Henrit. Mind a ketten fiatalok voltak, tehetségük teljében és most már egyikük sem él… Néhány nappal a temetés után Henri a festőállványa előtt ült, és Madame Loubet egyhangú felolvasását hallgatta, amikor Zidler az izgalomtól magánkívül berontott a műterembe. – Most jövök Lévy műhelyéből. Kész a plakát. Ma éjjel egész Párizst teleragasztjuk vele. Holnap reggel kint lesz az utcán!

XVI. – Látta már? – Látta már? – Látta már? Reggel még csak morajlott, estére harsogó kórussá dagadt. – Micsodát ? – Hát a plakátot! Azt a kánkánt táncoló lányt… – Gyalázat! – Művészi! – Szemérmetlenség! – Mestermű! Fejbe vert, lehetetlen volt, ellenállhatatlan, mindenképp észre kellett venni. Párizs lázba jött! Párizs megbotránkozott! Párizs forrt az izgalomtól a plakát miatt! Mindenütt ott volt, nem lehetett kikerülni, vagy megfeledkezni róla. Ordított minden falról, minden elárusítóbódéról, minden illemhelyről. Csődület támadt előtte, megakasztotta a forgalmat, trágár megjegyzések röpködtek a levegőben. Jöttek a rendőrök, előbb szép szóval, majd fenyegetődzve, karjukkal hadonászva. – Nom de Dieu, még sohase láttak egy fruskát, amint illegeti-billegeti magát? Gyerünk, kérem, tessék továbbmenni! Menjünk tovább, kérem! Az emberek nyújtogatták a nyakukat és majd kiugrott a szemük, hogy leolvashassák a rajz aláírását. Ott volt a bal sarkában: „LAUTREC”. – Lautrec! – Lautrec! – Lautrec! Számtalan ajkon buggyant ki a név a kávéházak teraszain, hivatalokban, klubokban, borbélyok műhelyében, varrószalonok munkatermeiben, a Champs Elysées divatos éttermeiben és az olcsó kifőzésekben, ahol kocsisok kanalazták levesüket, félszemmel ügyelve az odakint álló fogatra. Az újságok tele voltak vele. Némelyik kijelentette, hogy a plakát sátáni mű és követelte azonnali eltávolítását az utcákról. Mások meg azt írták, ez az első plakát, ami egyben igazi műalkotás. A közigazgatás vezetői és az erkölcscsőszök huhogtak, hogy veszélyezteti a párizsi jól nevelt fiatal leányok ártatlanságát, és hogy az úrinők nem sétálhatnak már pirulás nélkül az utcán. Másrészről meg számos festő és műkritikus emelte fel önkéntesen a szavát a plakát védelmében. – Művészi munka, kifejezetten mély erkölcsi tartalommal… A

fin de siecle erkölcseinek hogarthi szatírája… Egy haldokló civilizáció grafikus

sírfelirata… – A Moulin Rouge-plakát mesteri kézre vall. Valentin sziluettje például olyan, mintha maga Holbein alkotta volna. Ez a bús képű cilinderes csontváz méltó lenne a „Haláltánc” mesteréhez. Ezzel a plakáttal a litográfia elszabadult a palackcímkék és szivar-gyűrűk színvonaláról és felemelkedett a grafikus művészetek sorába. Monsieur de Toulouse-Lautrec a művészetet kivitte az utcára! Párizs legelképedtebb embere azonban Henri volt. Úgy érezte magát, mint aki kavicsot dob a szakadékba és rájön, hogy elindította a lavinát. – Nem értem az egészet. Nem értem, miért csapnak ekkora hűhót -vallotta be Maurice-nak. – Hát, azt be kell látnod, a plakátod megdöbbentő. – A fene egye meg, arra való a plakát. Én csupán Zidlernek akartam segíteni, hogy az embereket bevonzza abba az átkozott Moulinjébe. – Edd a vacsorádat és ne izgasd úgy magad. Mit szólt hozzá anyád? – Nem tudom. Soha még nem beszélt róla. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalában látta-e. Közben pedig tönkreteszi az a vacak az életemet. – Hogyhogy? – Már dolgozni sem tudok. Fogalmam sincs róla, honnan veszik a címemet, de egész hordák jönnek a műtermembe. Mindenki plakátot akar… fűzőkészítők, parfüm- és arckrémgyárosok, rendezők, színésznők, Isten tudja, kicsodák. – És mit mondasz nekik ? – Hogy menjenek a pokolba. Madame Loubet minden reggel egy halom meghívást hoz olyan emberektől, akiknek a hírét sem hallottam. – Mit csinálsz velük ? – Visszaadom neki, hogy gyújtson be velük. Miért, mit vársz tőlem? – Talán nem volna hiábavaló néhányat elolvasni. Sőt, talán egyikét-másikát el is fogadhatnád és a változatosság kedvéért megismerkedhetnél néhány rokonszenves, kedves emberrel a szedett-vedett népség helyett, akikkel barátkozol. Erről jut eszembe, egész életedben itt szándékozol maradni a Montmartre-on? – De még mennyire! – Nem unod még, hogy estéről estére a Moulinba mész? Miért nem rendes, művelt emberekkel érintkezel ezek helyett a félresikerült montmartre-i alakok helyett? Szívesen bemutatnálak Natansonéknak. Madame Natanson egyike Párizs legkedvesebb, legintelligensebb asszonyainak. Kért már, hogy hozzalak magammal… – Nem akarok sehová se menni. Tökéletesen jól érzem magam a Moulinben. Ott mindenki ismer, és mindenki kedves hozzám. Igaz, van ott most egy új táncosnő, ha megismernéd. A neve Jane Avrill.. .

Már évek óta feszült volt a viszony Henri és az apja között. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy néha meglátogassa, ezért nagyritkán felkereste és e rövid, formális látogatások alkalmával mindketten igyekeztek elpalástolni kényelmetlen érzéseiket. Egy reggel, nem sokkal a plakát megjelenése után, az apja berontott a műterembe. – Hogy merészelted! – A gróf egészen hamuszínű volt a méregtől. – Hogy merészelted az alá az ocsmány mulató-plakát alá odaírni a nevünket! Ha nem volnál nyomorék, elvernélek! Henri arca elszürkült. Hallott már apja dühkitöréseiről, és amit most látott, valóban ijesztő is volt. Néhány pillanatig visszahőkölt félelmében az aranygombos bottól, amit a gróf az öklében rázott. Azután egyszerre elmúlt a félelme, csupán harag fojtogatta, gyilkos harag ez ellen a piperkőc világfi ellen, aki arról beszél, hogy megüti. A hétszentségét, ő is Toulouse-Lautrec, és ha nyomorék is, nem fogja tűrni, hogy bárki így beszéljen hozzá. Felpillantott. – Nem hiszem, hogy ennek a látogatásnak volna valamilyen értelme – kezdte fagyos nyugalommal. Vastag üvegei mögött szeme higgadtan, ijedtség nélkül pihent apján. – Sajnálom, hogy nem tetszik a munkám. Sajnálom, hogy nem lovagolhatok magával végig a Champs Elvsées-n. Tudom, mennyire kétségbe ejti torz növésem, és csupán arról biztosíthatom, hogy számomra ez éppolyan kétségbeejtő. Nem kértem, hogy világra jöjjek és sajnálom, hogy az egyetlen fia vagyok, a család utolsó sarja. Tudom, nem helyesli az életmódomat, és nem vagyok biztos benne, hogy én helyeslem-e a magáét. Nem félek magától, papa. Valaha rajongtam magáért, de ez már elmúlt. A mamának meg nekem szükségünk lett volna a szeretetére, támaszára, megértésére. Kétségbeejtően nagy szükségünk volt rá, de magunkra hagyott. Így hát, ha nincs ellenére, vessünk véget ennek a jelenetnek és a jövőben térjünk ki egymás útjából. Ami pedig a munkámat illeti, úgy fogom szignálni, ahogy akarom, mert az én munkám és az én nevem, és ezen még maga sem tud változtatni. – Munka! – fitymálta megvetően a gróf. – Ezt nevezed munkának? – A falon függő vásznakra mutatott. – Pornografikus szemét! Ürügy arra, hogy leidd magad, bordélyházakban lődörögj, meg mulatókban. – Igenis, munkának nevezem! – vágott vissza Henri. – De maga honnan is tudná? Miből állapíthatná meg, mi a munka, és mi nem az? Maga soha nem dolgozott. A mi fajtánk nem szokott dolgozni. A munka alantas polgároknak meg jobbágyoknak való. Mi grand seigneur-ök vagyunk, a kard urai! Mi fölötte állunk a munkának. A világ még mindig tisztelettel tartozik nekünk, amiért már rég semmit nem adunk cserébe. Olyan nemesek vagyunk, olyan kékvérűek, kitenyésztettek, annyira át

vagyunk itatva büszkeséggel és előítélettel, hogy semmi hasznunkat nem lehet venni, nem maradt más hátra számunkra, mint hogy védtelen vadállatokat öldössünk, vagy lóháton feszítsünk és, ha szerencsénk van, vitézül meghaljunk egy csatatéren. Beburkolódzunk nevünk dicsfényébe, mintha valamilyen nevezetes teljesítmény volna az, hogy megszülettünk. – Az az igazság, hogy a mi világunk meghalt Versailles-jal és Marie Antoinettetel, és talán jobb lett volna, ha vele együtt mi is meghalunk. Egy letűnt kor kövületei vagyunk, idejétmúltak, mint a dinoszaurusz és körülbelül ugyanolyan fontosak is. Azt mondja, hogy prostituáltakkal barátkozom. Hát persze, hogy azokkal. És hálás vagyok nekik, amiért barátkoznak velem. Milyen másfajta nő tenné meg? Azt mondja, iszom. Igen, iszom! Minden nap valamivel többet. Hogy miért? Mert ha iszom, megfeledkezem a csúfságomról, a magányomról, a szüntelen fájó lábamról. Hogy tetszene magának az én helyemben? Hogy tetszene, ha úgy kellene vonszolnia magát, mint nekem? Azt hiszi, tetszene? Persze, hogy iszom. Maga is inna, ha olyan volna, mint én. Mindnyájunknak van valamije, amibe belemenekül. A mamának ott az imádság, magának a sólymai meg a lovai. És én… az enyém a konyak! Mit szeretne, hogy tegyek? Töltsem el az életemet egy nyugágyon? Megpróbáltam. Nem bírtam ki. Maga sem bírná ki. Elhallgatott és ránézett apjára. A gróf mozdulatlanul állt előtte, mint egy szobor. Szeméből eltűnt a szigor és a haragos villogás. Nagyon öregnek, nagyon büszkének és nagyon magányosnak látszott. Egy pillanatig mintha eltűnt volna selyemhajtókás kabátja, helyette arany sisakjában, páncélingében és hosszúkás pajzsával, mintha IV. Raymond, Toulouse grófja állt volna ott. Mögötte lengedeztek a keresztes vitézek zászlói és címeres jelvényei. Vértje és kardja csillogott a napfényben, lovak nyerítése keveredett a trombiták harsogásába… Eltűnt a látomás. Apja megint a párizsi világfi volt, fehér gamásniban és klubnyakkendővel. Egy pillanatig Henri nagyon közel érezte magát ehhez a letört, tévelygő feudális nagyúrhoz, aki öt évszázaddal később született, mint ahogy kellett volna, egy olyan világban, ahol nem volt számára hely. Szerette volna megfogni a kezét, megmondani neki, hogy megérti a bánatát, beteges büszkeségét, oktalan múlt-imádatát. Szerette volna biztosítani afelől, hogy ha nyomorék is, azért ő is a kivesző kaszthoz tartozik, ő is Toulouse-Lautrec. De mi értelme lett volna? Nem lehetett semmit megváltoztatni… – Henri, ezzel vége közöttünk mindennek. – Apja hangja rekedt volt, távoli. – Többé nem látjuk egymást. Tégy, amit akarsz, élj ahogy kedved tartja, de hozzám ne fordulj segítségért, mert hiába fordulnál. – Ezelőtt sem segített soha – mondta Henri keserűen. – A jövőben sem számítok rá.

A gróf megbiccentette a kalapját, mintha egy idegentől venne búcsút, és merev testtartással elhagyta a szobát. Henri egyszerre érezte, hogy fázik. Az asztalhoz sántikált, és töltött magának egy pohár konyakot. A plakát már hónapok óta megjelent az utcán, és Henri még mindig a Montmartre-on lakott. – Még mindig nem untad meg azt a nyavalyás Moulint? – kérdezte egyre Maurice. – Nem megy az idegeidre, ha estéről estére ugyanott vagy, ugyanazokat az arcokat látod, ugyanazt a vég nélküli badarságot hallod a műkereskedőkről meg a kritikusokról? Te vagy talán Párizs legsikeresebb festője, és mégis ragaszkodsz ahhoz, hogy csupa félbemaradt ember közt élj. Körülveszed magad egy csomó fecsegővel és lézengővel, amikor Párizs legelbűvölőbb és leghíresebb embereivel érintkezhetnél. – Egy csomó hülye sznobbal, akik csak a lábaimat bámulnák… – A lábaid! Örökké a lábaid! Azt hiszed, az emberek egyebet sem látnak, csak a lábaidat. Tévedsz, Henri, ezt már ezerszer megmondtam! Beszéltem már neked például Natansonékról, ugye? A legelragadóbb emberek, akikkel valaha is megismerkedhetsz. Missia Natanson hónapok óta kér, hogy vigyelek már el egyszer hozzájuk. Kitűnő zongorista és nagyon érdeklődik a festészet iránt. Gyönyörű gyűjteménye van… – A nőket nem érdekli a művészet – vont vállat Henri megvetően. – Legkevésbé a társaságbeli nőket. Ha képeket gyűjtenek, az csak ürügy arra, hogy festőket gyűjtsenek. Nem értik meg a művészetet. Pózolnak vele, hogy cseveghessenek róla. Különben is, mi a kifogásod a Moulin ellen? Nekem megfelel. Szeretem a lármáját, a fényét, az egész zenebonát. Szeretek beszélgetni Sarah-val meg a kánkántáncosnőkkel. Zidler pedig azt se tudja, mivel mutassa ki a háláját. Pezsgőt küld az asztalomhoz, még az italt sem engedi megfizetnem… – Azok után, amit érte tettél, meg se kottyan neki. – Jaj, ne kínozz már folyton! Tartsd meg magadnak Natansonékat, én meg megtartom magamnak a Moulint! Pedig akárhogy tagadta is, Henrinak kezdett elege lenni a Montmartre-ból. Nem ringatta magát semmiféle illúzióban az emberek legtöbbje felől, akik az asztalához siettek, alighogy belépett egy kávéházba, de fárasztotta fellengős hetvenkedésük és örökös panaszuk. Már a kánkánt járó lányok sem voltak olyanok, mint régen az Elyben, már nem voltak huncutkodó kis csibészek. Három év alatt a Moulin átformálta őket öntudatos, hivatásos táncosnőkké és zsákmányra leső kokottokká. La Goulue nagyképű arroganciája pedig jóformán nem ismert határt, amióta hírnevét az egekig verte a plakát és a kánkán koronázatlan királynőjévé avatta. Azt képzelte magáról, hogy egyedül ő vonzza a mulatóba estéről esetre a tömegeket. Egyszer előadás közben odakurjantott a walesi hercegnek:

– Ma este a maga zsebére isszuk a pezsgőt, Wales ? – Henri szemében már nem ő volt a montmartre-i ősi vidámság megtestesítője. Festészetileg sem érdekelte már. Tragikus események egész sorozata kellett azonban ahhoz, hogy legyűrje beteges érzékenységét és úgyszólván kitépje magát abból a kerületből, amire megesküdött, hogy soha el nem hagyja. Egyik este egy kánkán-táncosnő ott halt meg a parketten a spárga közben, és Henrira mélyebben hatott ez az eset, semmint bevallotta. Néhány nap múlva zokogva állított be műtermébe Berthe és elmondta, hogy egy férfi megölte az egyik lányt a Papagájban. A bordélyt lezárta a rendőrség. Három napig Henrinál lakott, amíg új állást talált a Rue d'Amboise egyik nyilvánosházában. A többi lány szétszóródott a városban. Henri kénytelen volt szakítani szexuális életének eddigi rendjével. Most hosszú kocsiutakat kellett megtennie, hogy megtalálja, ami eddig kényelmesen a keze ügyébe esett. Alig tért magához ebből a megrázkódtatásból, amikor Jane Avril közölte vele, hogy a Folies Bergére-be szerződött egy kisebb szerep eljátszására. A végső csapás egy hónappal később érte. Zidler odaült az asztalához, szokásos kialudt szivarját rágva és a kezeit dörzsölve. – Hát megtörtént! Már mindent aláírtunk! Épp most adtam el a Moulint, Monsieur Toulouse. Emlékszik még, amikor egyre azt hajtogattam, hogy egy milliót akarok keresni rajta? Nos, megkerestem! De nehogy azt gondolja, most visszavonulok és ülök a pénzemen. Nem én! Nyitok egy új mulatót. A Champs Elysées-n. A neve „Le Jardin de Paris” lesz. Sarah-t magammal viszem… Henri úgy érezte magát, mint azon a rég múlt szeptemberi délutánon, amikor az anyja közölte vele, hogy iskolába kell járnia. Összeomlott körülötte a világ. Sarah nélkül, Zidler nélkül a Moulin nem lesz már a régi. Mit fog csinálni? Rengeteget festett a Moulinről, és körülbelül elmondta mindazt, ami mondanivalója volt róla. Mostantól kezdve már csak ismételgetné magát. Maurice-nak talán mégis igaza volt. Talán társaságba kellenejárnia, megismerkednie másokkal. .. Figyelte a kánkánt ezen az estén, de nem rajzolt egyetlen vonást sem. Előadás után megállt a bárnál, hogy elbúcsúzzék Sarah-tól és kedvenc pincérétől, Gastontól. Kifelé menet kezet szorított Tremoladával. Egy percig megállt a hallban lógó cirkuszképe előtt. Azután kiment. Amikor elindult a kocsi, kihajolt az ablakon. A ragyogó vörös malomszárnyak lassan forogtak az éjszakában, ahogy Zidler megjósolta. Ellágyultan azt képzelte, neki forognak. Csakis neki, és beleírják az éjszakába izzó búcsúszavukat. – Isten veled, Moulin – suttogta, és alig észrevehetően meglengette a kezét, mintha búcsút venne egy jóbarátjától. – Isten veled, Moulin! És még halkabban hozzátette.

– Isten veled, Montmartre! Néhány nappal később Maurice bemutatta a Natanson családnak. Az ajtóban livrés inas vette el kalapjukat és kesztyűiket és segítette le kabarjukat. A két fiatalember keresztülment a hallon és megállt a széles lépcsősor végén, amely a fogadószobához vezetett. Henri, mialatt kifújta magát, egy pillantást vetett a hatalmas terembe. Félhomályban volt a számtalan kis selyemernyős lámpa ellenére is, hasábfák égtek a márvány kandallóban, egyik sarkában hangversenyzongora terpeszkedett, mint tokba rejtett hárfa, rojtos, plüssel kárpitozott bútorok között kis csoportokba verődve estélyi ruhás, ékszerekkel borított hölgyek és ragyogó ingmellben feszítő szakállas urak sherryjüket kortyolgatva udvariasan társalogtak, miközben fehérkesztyűs inasok tálcákat hordtak körül. Henri rögtön ráismert Missia Natansonra, nem azért, mert ő volt a legszebb a nők között, hanem mert ösztönszerűen érezte, hogy ez a pazar szoba csakis az övé lehet. Missia bocsánatot kért vendégeitől, felkapta rózsaszínű taftruhájának uszályát és odasuhant a két fiatalemberhez. – Monsieur Joyant, milyen kedves, hogy eljött és elhozta a barátját! Azután Henrihoz fordult. – Monsieur de Toulouse-Lautrec, végre valahára! – mondta mély, szlávos csengésű hangján. – Nemigen lehetett arról tudomása, Monsieur, de hónapok óta mesterkedem azon, hogy eljöjjön. És most, hogy itt van, nem fogom átengedni másnak. Ugye, nem bánja? És lecsapott rá mosolyával, ellenállhatatlan, bűvös mosolyával…

HARMADIK KÖNYV MYRIAME

XVII. Meddig… meddig tart, amíg egy bolondnak kinyílik a szeme? Amíg rájön, hogy minden csak ámítás és kegyetlen tréfa ?… – Öt évig körülbelül. – Hangosan ejtette ki a szavakat, közben csendesen kuncogott. – Nálam addig tartott. Egy darabig átengedte magát a kocsi enyhe ringásának. Körülötte lüktetett az Avenue de l'Opéra délutáni forgataga. Egy szőke, feltűnően öltözött színésznő kecsesen intett neki a hintójából. Henri szórakozottan megérintette selyemcilinderét, lesöpörte a cigarettahamut kabátja prémhajtókájáról és előrehajolt. – Ne hajtson kérem Weberhez. Vigyen a Joyant-Galériához, a Rue Forest 9 alá. Igen, öt hosszú évbe telt, amíg tudatára ébredt, hogy az egész nem volt egyéb, mint egyetlen, hatalmas tréfa. Öt esztendő, egész tekintélyes idő… De fene tudja, eleinte megejtően valóságosnak tűnt minden… Mintha az egész világ összeesküdött volna, hogy elfeledtesse vele nyomorékságát. Ott volt mindjárt Missia. Nem kellett volna úgy reá mosolyognia. Azt a mosolyát lövellte feléje, amivel rendszerint mindent megkaparintott, amit a fejébe vett, mert sokkal intelligensebb volt, semhogy pusztán az eszére bízza magát – azt a mosolyát, ami által az övé lett Párizs egyik leghíresebb szalonja, amivel olyan edzett és mindenki által áhított hírességeket is magához csábított vetélytársnői szalonjából, mint Zola, Clemenceau, Anatole Francé… Elképzelhető, miként hatott ez a mosoly egy szegény nyomorék törpére! Fejbe kólintotta, rabul ejtette a szívét, ha volt benne egy pirinyó józanság, azt is elseperte és belekergette egy ötéves álomvilágba! Átkozottul gyönyörű volt az a nő akkor este! Ha összetalálkozik a szépség, az ízlés és a pénz – márpedig Missiánál együtt volt mind a három –, félelmetes az eredmény. Missia elegáns volt, magabiztos, csupa kellem és báj, diadalmas bizonyítéka annak, mire képes a pénz, ha megfelelő alanyra talál. Nem mindenkinek áll jól a gazdagság, de neki jól állt. Egyetlen pillantásra meglátszott rajta, hogy a legdrágább fodrász fésülte a haját, hogy szobalány szorgoskodott körülötte, amíg öltözött és vigyázott, hogy minden kapocs be legyen kapcsolva, minden csat össze legyen csatolva, meglátszott, hogy rózsaszín taft toalettje egyenesen Worth vagy Paquin keze alól került ki és egy vagyonba került. .. Henri, mivel akkor huszonhét éves volt, és olyan amilyen, abban a pillanatban tisztában volt még azzal is, hogy az estélyi ruha alatt a legcsodásabb habkönnyű

fehérnemű rejtődzik, ami pénzen elérhető, egy alenconi csipkeálom, a fehérnemű alatt pedig a virágzó szőke szépség buja, barackszínű, sima teste… Most, ahogy visszagondolt rá, rájött, hogy nem lett volna szabad Missiának úgy reá mosolyognia. Kegyetlenség volt tőle. És túlzás is – mintha ágyúval lőtt volna nyúlra. Elég lett volna egy udvarias, mindennapos mosoly. És jobban tették volna azok az emberek, akikkel akkor került össze, ha kevésbé barátságosak hozzá. Nem kellett volna annyira dicsérniük a plakátját. Azt kellett volna mondaniuk: – Jóságos Isten, iszonyú még ránézni is! Micsoda arc, micsoda lábak! – Jobb lett volna. Ehelyett azonban hízelegtek neki, elhitették vele, hogy szívesen látják – sőt, ami még rosszabb –, hogy híres… Belerögződött az az este a legapróbb részletekig. Hogy ki mindenki volt ott, milyen ruhát viseltek a nők, ki mit mondott, ő maga mit válaszolt, még az is, hogy mire gondolt közben. Emlékezett a zöldarany pompában ragyogó ebédlőre, a fagyos, tiszteletet parancsoló hangulatra, ami úgy hatott reá, mintha a Banque de Francé trezorjába lépett volna be, ami feloldódott, szinte meghitten barátságossá vált, mire a fácánsültre került a sor. Sarah Bernhardt fehér moaré ruhában Claude Debussy és Oscar Wilde között ült, a vállán apró szeplők látszottak. Anatole Francé udvarias vitába bocsátkozott egy püspökkel – mert püspök is ült a vendégek között, egyike azoknak a nagyvilági prelátusoknak, akikre bíbornoki méltóság vár. Mosolygó, könnyed hajlongásokkal és kézmozdulatokkal kísért vita volt – varrótűk párbaja… Clemenceau az amerikai polgárháborúról beszélt csinos szomszédnőjének: – Lee volt a jobb hadvezér, Madame, de nem volt egyebe, mint a lelkesedése; Grantnak ágyúi voltak… – Még arra is emlékezett, mennyire felkeltette érdeklődését Madame de Gorcikov óriási briliáns-szoliterje, eltűnődött, mekkora lehet a súlya és mennyibe kerülhetett… Arra gondolt, hogy a beérkezett emberek – márpedig annál az asztalnál csupa olyan ült – általában érdekesebbek, mint a sikertelenek és jóval kevésbé keserűek… Hogy intelligens férfiaknak szép hölgyek figyelmére van szükségük, ez felszínre hozza képességük legjavát… Hogy sok az értelmes ember, de kevés a szellemes, aki megfelelő időben tudja értelmét csillogtatni, és a legtöbb jó bemondás este születik, jó társaságban… Megfordult a fejeben, hogy a nagy divatszalonok ruhakreációi jobban állnak a nőknek, mint az otthon készült ruhák… Hogy a nagyon gazdag asszonyok – amennyiben egyáltalán emberi a külsejük – sajátosan lenyűgözőek, mert a pénznek szövevényes és nagyon is valóságos vonzóereje van, s talán ezért akar minden kis midinett bankárlánynak látszani… Mindenekfelett azonban Missiára emlékezett. Ahogy Lengyelországról mesélt neki, ahol született, és Cipáról, a fivéréről, arról, mennyire szereti a zenét és a balettet, milyen határtalanul tetszik neki Henri plakátja, és mennyire örülne – itt megcsillogtatta híres mosolyát –, ha hajlandó lenne néhány rajzát átengedni a La Revue Blanche-nak, annak a folyóiratnak, amelyet a férje azért pénzelt, hogy neki

legyen mivel szórakoznia… – Boldog vagyok, hogy eljött, Henri… ugye, nem bánja, ha Henrinak szólítom? Ugye, eljön ismét? Gyakran, nagyon gyakran… Ekkor tette nagy felfedezését. Hiszen ő ide tartozik, ezek közé az elragadó, beérkezett emberek közé! Ő is elragadó és sikeres! Nyomorék… ugyan, miért nyomorék? Lautrec ő, az ifjú és vakmerő művész! Híres ember! Híres! Párizs nyitva áll előtte! Mindenhová elmegy, mindent megnéz, mindenkivel megismerkedik… Oda mehet, ahová akar, bebocsátást nyer, látni kívánják, hiszen híres!… Rávetette magát Párizsra. Mindenhová elment. Nem tudott betelni a sok látnivalóval, nem tudott eleget rajzolni, eleget hallani, elég helyre eljutni egy-egy éjszaka. Minthogy nappal dolgozott, éjjel kellett élnie. Hogy ezt megtehesse, nem aludt, és hogy alvás nélkül győzze, ivott… Az élet hovatovább a kocsikból való ki- és beszállás vég nélküli láncolata lett. – Pszt, szt, kocsis! A Weberbe!… A Café Anglais-be!. .. Az Ir-Amerikai Bárba, a Rue Royale-on!… Pszt, szt, kocsis! Maxim éttermébe!… Az Eldorádóba!… Alhambra!… Ambassadeur!… Casino de Paris!… Folies-Bergére! Nem, ne a főbejárathoz, a hátsó színészbejáróhoz, de siessen!… Kocsis, Rue de la Boétie 21. Kérdezze meg a portást, otthon van-e Madame Sarah Bernhardt… Kocsis, Palais de Glace!… Vélodrome!… Kocsis, vigyen a Rue Montaigne 16 alá, Madame Gorcikovhoz… Clairmont-Tonnerre hercegnőhöz… Caraman-Chimay hercegnőhöz… Larue éttermébe… Voisinhez… La Tour d'Argent!… Furcsa, de alig valami ragadt meg benne ebből az öt hajszás, álmatlan évből; maréknyi jelentéktelen, összefüggéstelen emlékkép, ami valamilyen okból belerögződött, mint a kabátgallér alá csúszott konfetti, ami két hónappal a karnevál után kerül csak elő. Weber étterme este hat után, a hegedűjükre ráhajló vörösdolmányos cigányokkal és Charles-al, a főpincérrel, amint egy uralkodó fenséges lépteivel járkál az asztalok között… Maxim bárja: Gérard, a monoklis, piros-kék livrés borfiú… Ralph, a félindián-félkínai bárkezelő, aki Monsieur le Vicomte-Marquis-nak szólítja mindig. .. Bárok, egymás hegyén-hátán… Lányok… szőkék, barnák, vörös hajúak… Gömbölyded csípőjükkel, szűk derekú ruhájukban, merev, rúzsos mosollyal csinos arcukon… Fiatal nők, viharvert öreg szívvel… a párizsi éjszakák villódzó denevérei… Színésznők százai… Polaire Réjane fehér öszvérektől vont kocsijával, Sarah és selyemmel bélelt koporsója az ágya lábánál, Eve Lavalliére, Anna Held, May Milton, Yvette Guilbert, Jeanne Grenier, Marcelle Lender.. . Loie Fuller a Tűz-tánc után, amint arcát szárítgatja és mesél neki a kis városról Illinois államban, ahol született… May Belfort hálóköntösben, karján kis macskával, amint elénekli: „Van egy kis fehér cicám”.. . Jeanne Derval, amint reggel kettőkor beállít Maximhoz, ékköves kantárral övezett juhászkutyájával… Jane Avril, előadás után a Café Riche-ben, amint éhesen lenyel egy szendvicset és közli vele: – Henri, ezúttal komolyan megtaláltam! Olyan kedves, gyengéd, értelmes és… olyan tüzes… –

Színházi öltözők. Kék, rózsaszín, zöld öltözőszobák, bútorokon szanaszét heverő, vagy spanyolfalakon fityegő fehérneműdarabokkal, maszatos, gyűrött törülközőkkel a kenceficés tégelyek között… Ilyesmikre emlékezett. A Folies táncosnőire, amikor egy-egy szám után levonultak a színpadról, belebotoltak hosszú, uszályos ruhájukba és csendesen káromkodtak… Debussyre, amint csokoládés süteményt majszolva beszámolt oroszországi kalandjairól… Zimmermannra, amint reggel ötkor trenírozott a hatalmas, üres Vélodrome-ban… Ahogy reggel hatkor elhajtatott Cotelle apó műhelyébe, felkötötte kék kötényét és nekiállt egy új követ megdolgozni… Ahogyan Maurice a fejét rázta néha: – Dolgozz vagy szórakozz Henri, de az Isten szerelmére, ne csináld egyszerre a kettőt… Ahogyan Madame Loubet könyörgött neki, hogy feküdjön le… Ebédekre Missiánál… Hétvégi meghívásokra vidéki kastélyában… Eszeveszett vágtatásokra visszatérőben a longchamps-i versenyekről… Madame Gorcikov pazar ebédlőjére, kozák egyenruhába öltözött lakájaival… Egy estére a Jardin de Paris-ban, együtt a walesi herceggel.. . Mi is volt még? Ahogyan Tanguy apó rákbetegségtől haldokolva feküdt az Hotel de la Pitiében, beesett, fájdalomtól üveges szemmel és beszélni próbált. .. Egyszer Maurice-szal Dreyfuséknál ebédelt, néhány hónappal a botrány előtt.. . Ahogyan egyszer éjfélkor a montmartre-i temető fölötti hídon La Goulue és Aicha összeverekedtek és rúgták, karmolták, harapták egymást… És ahogyan néhány nappal később a legyőzött La Goulue, szeme körül fekete véraláfutással és összekarmolt ábrázattal megjelent a műtermében és megkérte, hogy fessen függönyöket a vásári sátra számára…∗ Armandine „néni” halála. .. Két hónappal később Celeyranba utazott a mamával nagyapa temetésére… Milyen csöndes volt a hajdan kacagástól hangos nagy ház, milyen kietlen.. . Némelyik ház a gazdájával együtt hal meg. .. Mi volt még? London.. . Amsterdam… Ismét London, ezúttal Maurice-szal. Chelsea-i műtermében lerajzolta Whistlert, vele vacsorázott a Criterionban… Látta Oscar Wilde-ot, magábaroskadtan, a szőnyegre meredő szemmel, amint letartóztatását várta… A hajóút Lisszabonba… Csinos útitársnő ült a fedélzetén, a férjéhez utazott Dakarba. .. Madrid, reggel kettőkor is zsúfolt utcáival… Toledo és a káprázatos El Grecók… Barcelona, ahol egy bordélyban rátalált egyik lányra a Papagájból… Vissza Párizsba. Megint mulatók, bárok. Pszt, szt… kocsis… Natansonék egyik estélyen ő kezelte a bárt pincérkabátban, a brit zászlóval mellény helyett. Kitalált egy újfajta koktélt, a „Földrengés”-t és büszke volt

∗

La Goulue eladta ezeket a függönyöket, egy tudatlan műkereskedő darabokra szabdalta, és évekig nyomuk veszett. 1929-ben a Louvre fáradságos nyomozás után sikeresen összeszedte a darabokat, amelyek gondos restaurálás után visszanyerték eredeti formájukat.

bármixeri tehetségére. Vacsorákat rendezett, majomhússal etette vendégeit, a vizeskancsókba aranyhalacskát csempészett… Ilyenféle ostobaságokat művelt… És mert magányos volt és elkeseredett, egyre jobban hajszolta magát, egyre többet ivott és feltűnési viszketegségből vörös kesztyűt csináltatott, vérpiros inget és fűzöld zubbonyt, biliárdasztal huzatból. Körülbelül ez volt minden… Nem sokat tudott felmutatni öt év emlékeiből. Egész hetek, egész hónapok nem hagytak semmilyen nyomot benne. Jóval halála előtt az ember már elkezd meghalni. .. És most? Jobbára ugyanúgy folyt élete. Eladta kocsiját és shetlandi póni lovait. Már nem öltözött úgy, mint egy vásári komédiás, de csak azért nem, mert túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy megjátssza a bohócot. Még mindig fölkereste a színházak és mulatók öltözőit, de inkább csak megszokásból, mert nem tudta, mi egyebet csinálhatna. Még mindig kóborolt egyik helyről a másikra és bérkocsikban aludt. És még mindig egyedül volt. Már tudta, hogy soha nem fogja szeretni egy nő sem, gyönyörű mosolyuk nem neki szól, hanem művészi hírnevének. Harminckét éves volt, de negyvenötnek látszott. Egészsége leromlott, feleannyit sem tudott dolgozni, mint azelőtt. Reszketett a keze, amikor poharát ajkához emelte, a másik kezével kellett csuklóját megtámasztania, hogy ne lássék. Az ital már nem használt, lába néha úgy fájt, mint a pokol. Meddig tart még? Nem tudta, nem is nagyon törődött vele… A bérkocsi befordult egy elhagyott mellékutcába és megállt egy szerény-külsejű műkereskedés előtt, amely fölött aranybetűs felirat hirdette: „Joyant Galéria”. Henri kiszállt, benyitott az egyszárnyú üvegajtón és keresztülbicegett a két homályos, üres kiállítótermen. Amint közeledett az irodához, megpillantotta Maurice-t az íróasztalánál. Az asztali lámpa fénye ráesett komoly arcára, kiemelte haja és bajusza szőkeségét, elmélyítette homlokán az összpontosított figyelem ráncait. Drága Maurice, mennyit küzdött az utóbbi évek alatt, hogy megnyithassa ezt a kis műkereskedést. Milyen komoly és tekintélyes ebben a fekete öltönyben! Maurice felipllantott. – Jó estét, Henri… Istenem, már megint ittál! – Csak két pohárka aperitifet, jó, mondjuk három volt, és egyet lehajtottam idejövet. Nem vagyok részeg. – Nem, nem vagy részeg, de véres a szemed, és az a bizonyos nézésed… – Szabad leülnöm? – Belesüppedt az öblös bőr karosszékbe. – Nézd – Maurice rosszkedvűen nyújtotta feléje az újságot. – Olvasd el, mit írnak a kiállításról, amíg befejezem a levelemet. – Az úton, amíg ideértem – mondta Henri az újság után nyúlva – számot vetettem az utolsó öt évemmel és arra az eredményre jutottam, hogy teljesen fölösleges vagyok. Mint Szent József. .. – Hallgass, kérlek. Hadd írjam meg a levelemet.

– … elkótyavetyéltem az ifjúságomat. A te hibád volt az egész! Ne felejtsd el, te vittél el akkor este Missiához… – Azt akartam csak, hogy megismerkedj néhány rendes emberrel… Az Isten szerelmére, engedd, hogy befejezzem ezt a levelet! Egy perc múlva beszélek veled – tette hozzá baljósan. Henri lármás zizegéssel lapozta az újságot. – Ezt hallgasd meg! Ennek a fiatal és vakmerő művésznek első önálló kiállítása, amely holnap délután nyílik meg a Joyant Galériában, szenzádósnak ígérkezik… és így tovább… Igazán változtathatnák a jelzőiket hébe-hóba ezek a kritikusok! Ha kilencven éves leszek, még mindig „fiatal és vakmerő”-nek fognak titulálni. – Kilencven! – Maurice aláírta a levelet és becsúsztatta egy borítékba. – Amilyen iramban haladsz, jó lesz, ha megéred a negyvenet. – Raffael nem érte meg, Correggio sem, Watteau sem… Nos, ki vele! Látom, prédikációra készülsz és nincs kínosabb, mint egy visszafojtott prédikáció. Rajta. Ezúttal miről van szó? Maurice hátradőlt a székén, feje alatt összekulcsolta kezeit és végignézett barátján. – Néha azon tűnődöm, vajon egész éjjel fennmaradsz-e és töröd a fejed, hogyan árthatnál még jobban a karrierednek? Például: mit gondolsz, miféle híred lesz attól, hogy elmész az Opera-bálra azzal a hírhedt nőszeméllyel, akit úgy mutatsz be, mint nagynénédet? – Ja, arról van szó! Először is, Madame Potieron nem hírhedt. Ellenkezőleg, rendkívül diszkrét. Másodszor, akkor este igen tiszteletre méltó volt a külseje. Harmadszor, még életében nem látott Operabált és majd meghalt, úgy vágyott rá. Azonkívül lehetett volna a nagynéném is. – De nem az, és ezzel mindenki tisztában van. Azt is tudják, hogy sokszor heteket töltesz a bordélyában. Mindenki erről beszél. – Igazán? Hát csak beszéljenek, ha jólesik. Nem tudod, hogy a társalgás savaborsa a pletyka, és a legtöbb embernek nem lenne semmi mondanivalója, ha nem jártathatná a száját a hátad mögött? Miért bánod, ha én nem bánom? Nagyon jól tudod, Maurice, hogy ha nem volna a Fehér Virág, már régen nem is élnék. Isten tudja, az az egyetlen hely, ahol megpihenek, ahol békében hagynak, ahol nyugodtan dolgozhatom. Rendben van, néha heteket töltök egy bordélyházban. Kinek mi köze hozzá? Kinek ártok vele? Berthe régi barátnőm a Papagájból. Mialatt festek, a lányok bejönnek a szobámba, a koszt pedig kitűnő. Nem is képzeled, mi mindent lát az ember, ha bent él egy bordélyházban! – Azt hiszem, el tudom képzelni – vigyorgott Maurice. – Nem, nem tudod! És ne légy mocskos lelkű, mint a többi képmutató. A témákra gondoltam, a pózokra, a kifejezésekre – csupa olyan dologra, amit még soha senki le nem festett.

– Tudod, minek nevezett téged az egyik kritikus? A szajhák Velazquezének. – Nem tudtam, de bóknak veszem. Nézd, Maurice, egy percig felejtsd el, hogy puritán és keresztény vagy, és vedd elő a jobbik eszedet. Erkölcsileg, ugye, nincs semmi különbség abban, hogy egy aktot műteremben festenek-e, vagy a bordélyban? Művészi szempontból azonban óriási a különbség. Hogyan értessem ezt meg veled? A különbség ugyanaz, mint ha a párduc a dzsungelben, vagy az állatkikészítő műhelyében van. Ott szabad, természetes, gyönyörű, emitt kitömött tárgy, élettelen és groteszk. Az akt az emelvényen nem egyéb, mint egy nő, akin nincs ruha. A róla készült olajfestmény sem lesz egyéb, mint pornográfia, mocskos levelezőlap, amire ráfogják, hogy művészet. A bordélyban ezzel szemben a nő teljesen megfeledkezik mezítelenségéről, szabadon mozog, járkál, megáll, leül, nyújtózkodik, akár Éva az Édenkertben. Az ember ráébred, hogy a nő nem sétáló ruhafogas, aminek az utcán látszik. A nő sima bőrű, rendkívül hajlékony kétlábú, aki a legváltozatosabb helyzeteket veszi fel. Láttad már egy nő gyomrát, mialatt nevet? Én láttam. Rolandé egyszer elmesélte egy éjszakáját, amikor egyik vendége mindenáron apácának akarta felöltöztetni. Remekül mondta el a történetet, megfelelő taglejtésekkel és grimaszokkal. Egy szemernyit sem volt szentségtörő, csupán hallatlanul mulatságos, s a lányok halálra kacagták magukat. Az ágyamon heverésztek, egyik a hátán, másik a hasán. Megfigyelhettem, hogyan vibrált a törzsük, lüktetett a köldökük, egész testük nevetett. Még a lábujjuk is izgettmozgott, részt vett benne. Más alkalommal, emlékszem, megfigyeltem, ahogy az egyik nőnek megfeszültek az izmai a combján, ahogy jéggé merevedett az arca és elállt a lélegzete, amikor Bouchon doktor közölte vele, hogy vérbajos. A legmegrendítőbb dolog volt, amit valaha láttam… De te műkereskedő vagy, ezt nem értheted meg. – Jó, nem érthetem meg. Hát akkor miért akasztod a bordélyképeidet az alagsorba, ha olyan nagyszerű hely a bordélyház? Miért nem állítod ki együtt a többi festményeddel? Kímélni akarod a közönség érzelmeit? – tette hozzá Maurice burkolt iróniával. – Szó sincs róla, inkább azért, mert el szeretném kerülni buja kíváncsiságukat. Csupán néhány embernek akarom megmutatni, akikről feltételezem, hogy eléggé intelligensek és meg fogják érteni. Azonkívül kellemetlenül dobra verném velük a Fehér Virág hírét és bajba keverném Madame Potieront. Végre is nem az a hivatása, hogy festők számára tartson fenn penziót. Nem akarom megismételni a hibát, amit a Moulin-plakátommal követtem el, annyi embert odavonzani, hogy végül lehetetlenné váljék számomra, és nekem kelljen elhagynom. Így tetszik, amilyen most. Mondd csak, minden rendben van lent az alagsorban? A bár, az italok? Mennyi konyakot küldtek?

– Egy hadihajót is vízre lehetne bocsátani rajta. Csak abban reménykedem, nem csaptok akkora lármát, te meg a barátaid, hogy az emberek kíváncsiak lesznek, mi az ördög megy végbe odalent. – Ne félj, csendben leszünk. A hátsó bejáraton átjönnek és mennek majd el. Missia is itt lesz. Legalábbis azt írta. Jane Avril is megígérte, hogy eljön. De tudod, milyenek ezek a színésznők, nem lehet bízni bennük, hacsak nem akarnak valamit. Mindössze húsz-huszonöt embert várok, nem többet. Igaz, elfelejtettem megmondani, meghívtam Degas-t. Csakhogy azt felelte, nem menne el egy kiállításra a világ minden kincséért sem. Ki nem állhatja az emberszagot. Rosszul esik, annyira szerettem volna megmutatni neki a bordély-képeimet. Ő megértené. Reméltem, hogy magával hozza Whistlert is. – Mit mondjak, ha valaki megkérdezi, hol vagy? Például Camondo, Franciaország legnagyobb műgyűjtője. Talán beszélni akar veled. – Mondd, hogy beteg vagyok. Mondd neki, hogy meghaltam. Mondd, hogy meghaltam! Biztosan vesz valamit, ha azt hiszi, nem élek. Egy halott festő tízszer annyit ér, mint egy élő. – És ha a szerb királlyal jön? Camondo szólt nekem, hogy lehet, hogy vele jön. Segítségére van a műgyűjteménye összeállításában. Ha itt a király és érdeklődik utánad, feljössz az alagsorból? – Miért mennék? Mondd meg neki, hogy ő jöjjön le, ha beszélni akar velem. – Micsoda sznob vagy, Henri! – Döntsd el végre, mi vagyok! – mosolygott Henri. – Egyik percben azt mondod, lealacsonyodom, mert bordélyházi nőkkel barátkozom és elviszem Madame Potieront az Operabálba. A következő percben pedig sznob vagyok, mert nem rohanok hanyatt-homlok a balkáni király lába elé. Miért tenném? Különben is, már találkoztam vele. Nagyon kedves volt és így tovább, de nem látom be, miért másszak annyi lépcsőt, csak azért, hogy láthassam? – Jó, jó, rendben van! – hagyta rá fáradtan Maurice. – Mindegy, nem erről akartam veled beszélni. Hanem, mi az ördögnek űztél bolondot Monsieur DurandRuelből? Henriből kitört a nevetés. – Hát elmondta neked? – Igen, elmondta! De nem nevetett! – Hát mit kellett volna tennem, mit gondolsz? – kérdezte Henri, még egyre kuncogva. – El akart jönni a műtermembe, megnézni a képeimet. Mondtam neki, jöjjön csak és nézze meg. Látnod kellett volna az ábrázatát, amikor belépett a Fehér Virágba, és a lányok munkába vették. „De hölgyeim, én ide üzletileg jöttem… házas ember vagyok!” – Tudod-e, hogy Durand-Ruel Párizs legnagyobb műkereskedője, és hogy mit tehet érted?

– Mit tehet? – Ne tettesd magad. Nagyon jól tudod, hogy mit tehet. A festők térdre borulnak előtte, ha beszélnek vele, te pedig meginvitálod egy bordélyházba! Az isten szerelmére, Henri, hát semmivel sem törődsz már? – Alig valamivel. Sajnálom azért a Durand-Ruel-esetet. Tudod, hogy nem akarok olyasmit csinálni, amivel neked árthatnék. Csupán a lányoknak szerettem volna egy kis mulatságot szerezni. Olyan ritkán van benne részük. Most pedig mondj el mindent a kiállításról. Nagy tömeget vársz? Még mindig azt hiszed, el is tudsz majd adni valamit? Ne fessek néhány virágot gyorsan? A virágképeket mindig megveszik. – Ne aggódj, lesz eladás. Az emberek kezdenek rájönni, hogy egyébhez is értesz, mint a plakátokhoz. Remélem, eljön Camondo. Ha ő vásárol, akkor befutottál, Henri. Kizárólag a legjobbakat veszi – Manet-t, Degas-t, Renoirt. És tőlük sem akármit, csakis mesterműveket. Gyűlöl fizetni, de magas árat ad egy-egy valóban jelentékeny vászonért. Azt beszélik, a gyűjteményét a Louvre-ra hagyja… Mi van veled? Ide sem figyelsz, nem izgat a kiállításod? – Persze, hogy izgat – mondta Henri kedvetlenül. – Roppantul izgat. – Hazudsz. Fittyet hánysz az egész kiállításra, Camondóra vagy bármire. Nehogy azt hidd, nem tudom, miért rendezted ezt a kiállítást? - A barátom vagy, talán nem? Életre-halálra! – emlékszel? Ha egyszer nem engeded meg, hogy anyagilag támogassam az üzletedet, a legkevesebb, amit tehetek, hogy nálad mutatom be a képeimet. Bárcsak eladhatóbbak lennének és kereshetnél rajtuk. Most pedig mi lenne, ha elmennénk vacsorázni? Maurice habozott. – Értem – mondta Henri bánatos mosollyal. – Renée-vel mész vacsorázni és egyedül akarsz lenni vele. A te helyedben én is így tennék. Felkászálódott és megállt az íróasztal előtt. – Örülök, hogy végre találtál egy leányt, öregem. És hozzá még milyen csinosat! Olyan szerelmes beléd, hogy az már szinte illetlenség. Ha rászánod magad és feleségül veszed, el ne felejtsd, én leszek az első csöppség keresztapja. Akkor hát jó éjszakát, Maurice. Viszontlátásra holnap. Maurice és szerelmese este, vacsora alatt Henriről beszélgettek. – Nem tudna valaki segíteni rajta? – kérdezte a leány. – Sajnos nem. – Maurice elgondolkozva verte le cigarettájáról a hamut. – Pedig tönkremegy, belepusztul a magányosságba. Ismerem Henrit. Senki nem szomjazik úgy az életre, mint ő és valójában soha nem élt. Vannak emberek, akik nem tudnak meglenni szerelem nélkül, ő is egyike ezeknek. Körülbelül egy évvel ezelőttig még reménykedett. Ma már ennek is vége. Már nem vágyódik az életre. Mit lehet tenni, ha valaki itt tart?

Másnap délután nyílt meg Henri kettős kiállítása. Röviddel négy óra után megérkeztek az első kocsik. A kritikusok valamivel később jöttek, mintha kerülnék a feltűnést, de azért mindent elkövettek, hogy észrevegyék őket. Karjukra akasztva esernyőjük kampóját, úgy lépdeltek el a képek előtt, mint csapatszemlén a tábornokok, meg-megálltak és szemügyre vettek egy-egy vásznat, hátraléptek, fejüket oldalvást hajtották és jegyzeteket firkantottak katalógusaikba. Fél hatra zsúfolásig megtelt a kis kiállítóterem. Az emberek egy-egy pillantást vetettek a festményekre, azután körülnéztek ismerős arcok után. Urak nyújtogatták a nyakukat a hölgyek kalapjai között, hátha sikerül meglátniuk a képekből is valamit. Maurice zsakettben és csíkos nadrágban hol az egyik, hol a másik csoportnál termett, meghajolt, egy-két szót mondott, kimentette a művészt, aki őszinte sajnálatára hirtelen megbetegedett. Késő délután megjelent Isaac Camondo gróf egy katonás külsejű, prémbundás úr kíséretében és a helyiségben rögtön zsibongás támadt. Halkan suttogták egymásnak az emberek: – A magasabbik, az Milán, Szerbia királya… Tudja, aki leköszönt néhány évvel ezelőtt… – Ez tetszik nekem – jegyezte meg Camondo és megállt egy festmény előtt. Vásári komédiásnak öltözött nőt ábrázolt, amint fűzőjét igazgatta. – De hol az aláírás? Nem látom az aláírást. – Dülledt, rövidlátó szemét végigfuttatta a képen. – Nem veszek meg olyan képet, amelyik nincs szignálva. A gyűjteményemben minden festményen van szignó. – Bölcsen teszi, grófúr! – mosolygott Maurice, aki mellette termett. – Itt az aláírás, a kép jobb sarkában, a keltezés is. Fölösleges rámutatnom a mű rendkívüli szépségére, a kompozíció biztonságára, a tökéletes színkezelés… – Mi az ára? – Hatezer frank. A műbarát felszisszent. – Hatezer frank! Nézze kérem, Lautrec még igen fiatal ember… – Raffael is az volt, gróf úr. Vannak persze kevésbé drága vásznak is a kiállításon. De ez itt, történetesen, mestermű! – Mégis… hatezer frank! Hiszen három év előtt egy Degas-t vettem ennyiért! – Ma pedig megkapná a dupláját érte. A gyűjteménye, Monsieur, méltó remek üzleti érzékéhez és fennen hirdeti, milyen kiváló műértő. Camondo gróf nagyokat szuszogva vizsgálta meg még egyszer a képet. – Biztos benne, hogy mestermű? Remélem, igaza van. Hét óra elmúlt, amikor az utolsó látogató is elhagyta a galériát. Maurice lesietett az alagsorba vezető rozoga lépcsőn. Henri, pohárral kezében, éppen kikísérte Jane Avrilt.

– Jól van, kedvesem, előadás után találkozunk Le Riche-nél. De ha azt hiszi, kikunyerálja tőlem azt a plakátot, akkor csalódik. Nem csinálok többé plakátot. Túl nagy munka. A színésznő csókot dobott feléje és elsietett. – Nos, Maurice, hogy sikerült odafent? – Henri ajkához emelte poharát. Vásárolt valaki? Jókedvűnek látszol. Eljött Camondo? – Jókedvű! Boldog vagyok! Camondo nem csupán eljött, de megvette Cha-UKao-t. Hatezerért! Vele volt a király és ő is vásárolt egy képet.∗ Öregem, befutottál! Ezúttal nem mint plakátművész, hanem mint festő. Már tervbe vettem egy londoni kiállítást. A jövő évben. Utána New York következik. Igenis, New York, ott aztán van pénz! Odafent csilingelve megszólalt a bejárati csengő és félbeszakította Maurice lelkendezését. – Ez meg ki az ördög lehet? Biztosan valamelyik nő ittfelejtette a kesztyűjét. Felrohant a lépcsőn, útközben gyorsan felcsavarta a gázlángokat és ajtót nyitott két cilinderes úrnak, akiket rögtön felismert. – Monsieur Degas! Monsieur Whistler! Micsoda megtiszteltetés! Csakhogy, sajnos, már mindenki eltávozott. – Ezért jöttünk most – pattogott Degas. – Hol van Lautrec? – Odalent. Rögtön érte megyek. Amikor Henri felért az alagsorból, Degas és Whistler egy nagyméretű MoulinRouge-kép előtt álltak, amely egy asztal körül ülő két nőt és három férfit ábrázolt.∗∗ – Mi jutott eszébe, hogy a nő arcát zöldre festette? – horkant rá Degas már messziről. — Tudom, persze, miért csinálta így, és igaza volt, de majd meglátja, mit írnak a kritikusok! Ojjééé!… – Előrehajolt, orrával szinte átintette a vásznat. – Majdnem vak vagyok. Nem sokat látok, de ennek a nőnek a haja fenséges. – Olyan, mint az én „Fehér ruhás leány”-om hajának a színe – jegyezte meg Whistler, szemére illesztve monokliját. – Különösen azt csodálom, hogyan sikerült elrejtenie a munka nehézségének minden nyomát. Emlékszik még, miről beszélgettünk múlt évben Londonban? Nem szabad meglátszania a nehézségeknek! Fiatal barátom, soha ne feledje el…

∗

A kartonra festett kép, amelyet Camondo vett meg, ma a Louvre-ban van. Milán szerb király is vásárolt egy képet, amely ugyancsak Cha-U-Kao-t ábrázolja és a Joyant-katalógus szerint a király gyűjteményében őrizték. Azóta többször cserélt gazdát.

∗∗

A „Moulin Rouge-ban”, ma a chicagói Szépművészeti Múzeumban van.

– Ejnye, Jimmy – vágott a szavába Degas –, most ne kezdj előadásba. Nem vagy Londonban. – Megvakarta rövid, őszes szakállát. – Gyerünk, Lautrec, mutassa meg a többi képét. .. Egy óránál tovább mustrálgatta az alagsorban függő festményeket, szokásos rosszmájú megjegyzései kíséretében. Távozófélben volt már, amikor hirtelen odafordult Henrihoz. – Hány éves maga, Lautrec? – Harminckét éves vagyok, Monsieur Degas. – Harminckettő! Pontosan harminckettővel fiatalabb, mint én. Bárcsak én tudtam volna azt a maga korában, amit úgy látom, tud. Bárcsak lett volna bátorságom, hogy néhány hetet töltsek abban a maga bordélyában. Micsoda reveláció! Szeme fátyolos lett, hangja furcsán ellágyult. – Maga egyike annak a vagy hatvan embernek a művészet történetében, akinek mondanivalója van és meg is mondja. Sarkon fordult, nyaka köré csavarta gyapjúsálját és Whistlerrel együtt kilépett a sötétbe. – Eljönnél velem vacsorázni? – kérdezte Henri, amikor Maurice másodszor is lecsavarta a gázlángokat. – Nem mehetek. Ma este lehetetlen. Meg akarom írni az újságoknak, hogy Milán király képet vett tőled. Ez, öregem, igazi reklám! Vacsora után Henri benézett a Folies Bergére-be és a kulisszák mögül figyelte a „Velencei szerelem” első felvonásának fináléját. Egy papírmasé gondola himbálódzott a karton Rialto-híd alatt, benne örök szerelemről énekelt duettet egy ifjú pár, mialatt a tánckar a hídról a színpadra özönlött. A lányok velencei háromszögű kalpagot, fekete félálarcot és jóformán semmi egyebet nem viseltek: csípőre tett kézzel, finomkodva tipegtek a rivalda elé és bégették: „Ez a veeeleeencei szereeeeeeeeelem!” A zenekar végső harsogássá dagadt, és dörgő tapsvihar közepette lement a függöny. Abban a pillanatban a színpadon fenekestül felfordult a rend. Leoltották a holdfényt, a gondola abbahagyta himbálódzását, a szerelmesek úgy másztak ki belőle, hogy rá sem néztek egymásra. A táncosnők levették álarcukat és fecsegve siettek kifelé: – Fene egye ezt a magas cipősarkot, belesántulok!… Láttad azt a bulldogképű pasast az első sorban? Előadás után elvisz a Maximba… Henri, miután eljött a Folies Bergére-ből, úgy érezte, nem bírja tovább ital nélkül és betért a szomszéd kocsmába, ahová leginkább csak a színháziak jártak. Színészek szaladtak át ide két szám között, sebtében felhajtottak valamit és elszívtak egy cigarettát. Néha átfutott a tánckarból egy férfikabátba bugyolált lány, lihegve rendelt egy ibrik forró kávét és rohant vissza az öltözőbe.

Henri már a második pohárka konyaknál tartott, amikor eszébe jutott az elmúlt héten tett ígérete, hogy felkeresi Polaire-t. Épp idejében ért az Eldorádóba, a dizőz még szétvetett lábakkal állt kint a színpadon és előreugró állal, száját csücsörítve utolsó ráadását énekelte. – Azt hittem, rég elfelejtette! – kiáltott fel, amikor besuhant öltözőjébe. Leült és kezdte leszedni arcáról a festéket. – Milyen pózban akar lerajzolni? Ugye, a Le Rire számára lesz? Remek. Egy színésznőnek mindig kapóra jön a reklám. Mit csinál ma este? Nem csatlakozna később hozzánk a Maximban? Éjfél is elmúlt, mire Henri befejezte a vázlatot és elhagyta a mulatót. – Öt percen belül a Café Riche-ben kell lennem – mondta a kocsisnak. – Gondolja, hogy odaérünk? Éjfél után a Café Riche kedvenc találkozóhelye volt a színházi világnak. Sokan még színpadra kifestve jöttek át, hogy felkanalazzanak egy tányér hagymalevest, bekapjanak egy tojásrántottát vagy egy-két sajtos szendvicset, találkozzanak a színházi ügynökökkel, barátaikkal, szeretőjükkel. A helyiségben kulissza mögötti hangulat uralkodott, zűrzavar és kedélyes fesztelenség. Színészek és színésznők kiabáltak át egymásnak az asztaloktól, mindenki tegeződött, ahogy ez már a kulisszák világában szokás, hangos megjegyzéseket fűztek az esti előadáshoz és tele szájjal tereferéltek. Evés közben sörözgetve, pohár és tányércsörömpölés zajában és népszerű slágerek hangjai mellett bonyolították le üzleti ügyeiket a kívülről behallatszó utcai kocsiforgalom szakadatlan zsongása kíséretében. Riporterek és a lapok pletykarovatának vezetői füleltek az elejtett szavakra, és lopva jegyezgettek keményített kézelőjükre. A Le Riche-ben senki sem nagyképűsködött. Még a befutott csillagok is, akiknek nevét nagy betűkkel hirdették a mulatók, megfeledkeztek itt újdonsült méltóságukról és jólesően úgy viselkedtek, mint alig néhány év előtt, amikor még utcalányok és szerény kis kokottok voltak. – Majd meghalok, olyan éhes vagyok! – kiáltott fel Jane Avril. Egy szék támlájára dobta prémbundáját és lehúzta kesztyűit. – Nem tudom, mire van kedve, de én hagymalevest eszem… ejnye! – ujjaival pattintott – nem ehetem hagymát, hiszen éjjel együtt leszek… egyszóval inkább sajtoslevest kérek, rántottát és kávét. Hát maga? Maga mit rendel? Henri elismételte Jane rendelését a pincérnek. – Nekem csak egy pohár konyakot hozzon – mondta és kigombolta prémmel bélelt kabátját. – Várjon! – Jane megállította a pincért. – Henri, magának is kell valamit ennie! Nem csoda, ha csupa csont és bőr, hiszen semmit sem eszik. – Odafordult a pincérhez. – Hozzon neki is rántottát. – És egy dupla konyakot – vetette oda Henri. – Most meg árulja el, miért kell magának a plakát. Már megmondtam, hogy többé nem csinálok plakátokat.

Felé nyújtotta cigarettatárcáját és körülményesen meggyújtott egy gyufát. Jane észrevette, mennyire reszket a keze. – Henri, abba kell hagynia az ivást. – Csinos, keskeny arcocskája ráncokba szaladt az aggodalomtól. – Ez így nem mehet tovább! Mit akar? Nem eszik semmit és iszik, iszik, iszik! – Ó, Istenem, még maga is! Tíz percre sem ülhetek le, hogy jól érezzem magam, anélkül, hogy valaki prédikációt ne tartson! Hát idefigyeljen, ifjú hölgyem! Én nagyon szeretem magát. Maga igen csinos, és évek óta jó barátok vagyunk, de kiverem azokat a gyöngyfehér kis fogait, ha még egyszer megemlíti, hogy iszom! Térjünk vissza a plakáthoz. Minek magának új plakát? A meglevő tökéletesen jó. – Nem, nem jó. Tenyerébe támasztotta arcát és fátyolos szemét Henrira emelte. Nem, senki sem tudja lebeszélni az ivásról. Kár minden szóért. – Tavasszal Londonba megyek. Májusban lépek fel először a Palace-ban és olyasvalamit szeretnék, ami fejbe kólintja az angolokat és észreveszik. Drágám, tegye meg! Mindenki másnak rajzolt már plakátot! – Csupán vagy egy tucatszor festettem meg a portréját és magam sem tudom, hányszor rajzoltam le – vigyorgott Henri. – Mi hasznom van egy portréból? Nekem plakátra van szükségem. Henri, kérem, könyörgöm! Ez a londoni szerződés rengeteget jelent nekem. Ha sikerem lesz, az ügynököm azt hiszi, jövőre szerződtetni tudna New Yorkba. Mellesleg, a maga plakátjai szerencsét hoznak. Nézze meg például Yvette Guilbert-t. Azt hiszi, ott tartana, ahol tart, a maga plakátja nélkül? És Loie Fuller? És May Milton? És May Belfort, az a kis ír prücsök? Nem tesz egyebet, mint hogy végigsétál a színpadon hálóingben, egy macskával a karján és nyafog: „Van egy piciny fehér cicám! Van egv piciny fehér cicám!” Min nevet? – Semmin – kuncogott Henri. – Csak arra gondoltam, milyen csendes hely lenne ez a világ, ha a nők nem acsarkodnának egymás ellen. Most pedig – folytatta, mialatt a pincér az asztalra tette a levesestálat – verje ki a fejéből May Belfort-t és egye meg szépen a levesét, amíg forró. Szeretetteljes szemhunyorítással figyelte Jane-t, amint tányérját tele merítette levessel. – Nagy utat tett meg az utóbbi pár év alatt, ugye, Jane? Elképzelni is sok! Alig öthat éve még a Moulinben táncolt. Most pedig, huszonkilenc éves korában, beérkezett sztár! Jane felkapta a fejét. – Nem vagyok huszonkilenc éves, csak huszonöt. – Huszonöt? Hogy lehet az? Azt mondta nekem, hogy 68 -ban született. – Bánom is én. Huszonöt éves vagyok. – Elbűvölő mosollyal hozzátette: – Négy év óta huszonöt éves vagyok és még jó ideig ennyi szándékozom maradni.

Régi jó barátok voltak és elbeszélgettek a Moulinról, a Folies-ról, a Casmo de Paris-ról és a többi mulatóról, ahol Jane eseménydús pályafutása során hosszabbrövidebb ideig fellépett, amíg elérte jelenlegi hírnevét. Ráérősen ettek, időnként megszakítva, hogy integessenek vagy évődve, csipkelődve átkiabáljanak a szomszéd asztaloknál ülő ismerőseiknek. – Múlt héten a Montmartre-on jártam barátaimmal. – Jane megvárta, amíg a pincér letette az asztalra a rántottástálat. – Úgy megváltozott ott minden, alig ismertem rá. Henri, egyen, még ha nem is éhes! Jóformán egyebet se látni, mint turistát meg idegeneket. – Tudom. Ha nem lennék tekintettel Madame Loubet-re, azt hiszem, rég elköltöztem volna. De olyan régen lakunk már ott mind a ketten. – Itt az a kis jöttment – súgta Jane Avril és kezével barátságosan integetett May Belfort felé, aki egy dúsgazdagnak látszó úr kíséretében éppen belépett a kávéházba. – Magával hozta a bankszámláját. Henri nem fordult hátra, elgondolkozva bámult tányérjára. Igen, megváltozott a Montmartre. Rideg lett és kozmopolita. Már nem csupán Párizs éjszakázó helye volt, hanem az egész világé; olyasféle piac, mint Pittsburgh, csakhogy bűnnel kereskedett, a világ négy sarkából ide sereglettek a mulató- és bordélyháztulajdonosok, hogy kiválogassák árujukat. Becsukott az Ely, megszűnt a legtöbb régi tanya. Helyettük egész sereg éjjeli bár nyílt meg mindenfelé: rosszul világított lebujok mindkét nembeli fajtalankodók számára, kokain- és morfinbarlangok. .. – Mi jár a fejében? – kérdezte Jane. – Egye meg a tojást. – Tudja, Jane – szólalt meg, mintha hangosan gondolkodnék –, ha újra kellene kezdenem az egészet, nem hiszem, hogy megcsinálnám a Moulin-plakátot. Zidleren segített ugyan, de rengeteg kárt okozott. Emlékszem… – Hol késik Georges? – a leány nyugtalanul pillantott az órára. – Azt mondta, előadás után idejön. – Georges? Az meg kicsoda? Hova lett Albert? – Albert! Ne is említse nekem azt az embert! Folyton azt hajtogatta, szerelmes belém és egész idő alatt azzal a kis… Henri hallgatta, szomorú barna szemében mosoly bujkált. Igen, Jane megint szerelmes volt. Hogyan történik ez nála? Hogy tud háromhavonként más és más férfiba beleszeretni, mindig teljes komolysággal? Nem volt pénzsóvár; a szerelem szórakozást jelentett számára, kaland volt – soha sem üzlet. Ízlése a művészetek és az irodalom felé hajlott és egyre-másra fedezte fel a költőket, szobrászokat, regényírókat, zeneszerzőket, akik valamennyien okosak, megértőek, hűségesek és rajongók voltak és egytől egyig koldusszegények. – …de Georges más, mint a többi volt. író. Eddig még nem jelent meg könyve, de várjon csak, nemsokára híres ember lesz. Majd meglátja!

Örömében, hogy új szerelmeséről beszélhet, lángra gyulladt az arca. Eltűntek szeme sarkából a finom ráncocskák. Huszonöt évesnek látszott… – Henri, most végre rátaláltam az igazira! A többi nem számít. Azt hittem, szeretem őket, de tévedtem. Georges annyira más! Rendkívül éles, mély elme és milyen erős… férfias… – Gondoltam, hogy erről lesz szó – mosolygott Henri. – Tudja, Jane, régen ismerem magát és azt hiszem, a legkedvesebb teremtés, akivel valaha találkoztam, de sohasem tudtam eldönteni, hogy maga a földkerekség leghiszékenyebb nője, vagy csak egyszerűen becsapja önmagát. – De ha mondom, hogy szeretem. Egész szívemmel. Még arra is gondolok, hogy hozzámenjek feleségül. – Ohó, vigyázzon! Amennyire én láttam, a házasság olyan buta étkezés, ami a csemegével kezdődik. Vigyázzon, Jane. Ne csináljon olyasmit, amit később megbánna. ígérje meg, hogy nem tesz semmit, mielőtt nekem szól. – Megígérem. Cigarettára gyújtott, néhányszor mélyet szippantott és csendben eregette a füstöt egy darabig. – Henri – szólalt meg hirtelen gyöngéden –, miért iszik olyan sokat? Miért öli magát azzal az átkozott konyakkal? – Jane, könyörgöm! – Hangjából ezúttal hiányzott a hetykeség. – Tisztában vagyok vele, hogy túl sokat iszom, de ezen sem maga, sem senki ezen a világon nem tud segíteni. Nem tudom abbahagyni. Bárcsak tudnám, de képtelen vagyok rá. A leány elgondolkozva rágta alsó ajkát és fürkészve nézett a férfi csúf, kusza szakállas arcára, amely sápadtsága és duzzadt, élénk vörös ajka miatt még a szokottnál is csúnyább volt. – Ugye, nagyon egyedül van ? – folytatta, és Henri a zsivajgó lárma ellenére is meghallotta hangja részvétteljes csengését. – Ne tagadja, tudom, mennyire magányos. Az arcára van írva. Bárcsak tudnám.. . Szeme kitágult, és mereven maga elé bámult. Keskeny, piros ajka elbiggyedt és hangtalanul felszisszent. – Myriame! – suttogta. – Myriame!… Miért nem gondoltam előbb reá? – Mit dünnyög magában? – Ó, semmit sem! Csak eszembe jutott valami. Két óra is elmúlt, amikor Henri elbúcsúzott Jane Avriltól és legújabb szerelmesétől és kisántikált a Café Riche-ből. – Hajtson a Maximhoz. – Borravalót adott a küldöncfiúnak, aki a kocsit hozta. – Nem kell sietnie. Mialatt a kocsi tovagördült a csöndes és jóformán kihalt boulevard-on, térdére terítette a takarót, kabátja zsebébe mélyesztette kezeit és hátradőlt az ülés sarkában. Hál' Istennek, nem volt hideg az éjjel… néha pokolian hideg tudott lenni ezekben a kocsikban hajnali három, fél négy táján…

Nos, megint itt ül és útban van… a Maximba. A Maxim után az Ír-Amerikai Bárba vagy az Achille-be vagy talán máshová… Hány ezer mérföldet tett meg már így, az éjszaka minden órájában, az elmúlt öt esztendő alatt?… Talán csak egyszerűen nem leli a helyét, egyike azoknak, akik képtelenek nyugton maradni? Mint Gauguin… Gauguin – ő is egyike volt az elmúlt öt év emlékeinek. Gauguin, világoskék redingot-ban, sárga mellénnyel, fehér kesztyűvel, amint végigparádézott a boulevard-okon, ujjai közt forgatva faragott sétabotját, amelynek gombján igazgyöngy ragyogott… Egy nagybátyjától tizenháromezer frankot örökölt és ezúttal, ó igen, ezúttal egy csapásra meg akarta hódítani Párizst Tahitiben festett képeivel, a műtermében rendezett teadélutánokkal és polinéziai csecsebecséivel. De nem sikerült, ez megint másik emlék volt… Amikor két évvel később abban a bal parti kocsmában rátalált, nem volt rajta se kesztyű, se gallér, se nyakkendő, magába roskadtan ült egy pohár abszint mellett. Néhány nap múlva ismét útra kelt az aranyló homokos partok felé, a mezítelen lányok közé, de most nem rendeztek tiszteletére bankettet, nem tartottak búcsúbeszédeket. Egy fityingje sem maradt, ötven felé közeledett és teljesen megtört. A tizenháromezer frankjáért nem kapott egyebet, mint gúnyt, betegséget, egy törött bokát és elegendő rossz emléket, ami megmérgezze egész hátralevő életét. Szegény Gauguin… Ő is olyasmit akart, amit nem tudott elérni… Mit csinálhat most?… – Megérkeztünk, m'sieu. Itt a Maxim. Nem hallja a zenét? Henri felnézett az első emeleti fényárban úszó ablaksorra. Igen, kihallatszott a keringő dallama… Drága jó Rigó és cigánybandája!… Drága jó Maxim, rangrejtett nagyhercegeivel és búsuló korhelyeivel, pezsgősüvegeik és luxuskokottjaik között! Igazán nem volt kedve most felmenni. Polaire nem fogja zokon venni. Ami azt illeti, kisebb gondja is nagyobb annál, eljön-e vagy sem. .. Elmenjen Ralphhoz?… Vagy az Ír-Amerikai Bárba?… Talán később… Enyhe az éjszaka, miért ne kocsikázna még egy ideig? – Menjünk, kérem, tovább. – Hová, m'sieu? – Mindegy. A folyóparton… akárhová. Ismét átengedte magát a kocsi ringásának, érezte arcán a párás éjjeli levegő simogatását. Egy darabig a folyóparton gördültek végig. Itt-ott megcsillant a hidak íve alatt a Szajna vize. Keresztülvágtak egy néptelen kis téren; titokzatosan és romantikusan hatott boltíves kapubejáratával és csobogó kútjával, mint egy spanyol udvar. Ez az elhagyatott, holdbeli tájék, ez a hangtalan szimfónia, ez lett volna Párizs, az idegenforgalmi útmutatók vidám metropolisa? Egy-egy kivilágított ablak mögött elsuhant néha egy árnyék, egy-egy padon újságpapírba csavart lábakkal összekuporodva aludt valamilyen nyomorult. Két rendőr bandukolt ráérősen

valahol a sötétben, hangjuktól visszhangzott a csöndes utca; Henri nem látta őket, csupán kopogó lépteik neszét hallotta. – Rágyújthatnék a pipámra, m'sieu? – kérdezte a kocsis hátrafordulva. – Egyhangú így ülni a bakon, ha sehová nem hajt az ember. – Csak rajta. Én is rágyújtok egy cigarettára. Megkínálhatom? – Nem, köszönöm, m'sieu. Pipás ember vagyok. Amióta az eszemet tudom, mindig pipáztam. – Ölébe ejtette a gyeplőt és beletúrt a zsebébe. -A pipa olyan, mint az asszony, megszokjuk, melegen tart és jólesik. Csakhogy nem felesel vissza. A kocsis a beszédtől egyszerre felvidult. Asztmás, fulladozó nevetésbe tört ki és Henrinak átvillant a fején, mennyire hasonlít a jókedv kifejezése a bánatéra. – Ha tudni akarja, mi a véleményem – még egyre nevetve gyújtott pipára és nagyokat szipákolt –, a nő olyan, mint a szivacs. Időnként meg kell nedvesíteni, különben a nyakunkra romlik. Hatalmas füstfelhőt eregetve megrántotta a gyeplőt, nyelvével csettintett és pusztán jókedvből nagyot pattintott ostorával. A ló megrázkódott és ügetésbe kezdett. Henri eldobta cigarettáját, behunyta a szemét és minden megerőltetés nélkül elképzelte, hogy Arcachonban van, arccal a nap felé fordulva fekszik csónakjában és hallgatja, amint a hullámok vidáman nekiverődnek a bárka falának. Arcachon!… Az arcachoni nyarak… ezek voltak a legboldogabb emlékei… A reggeli napsütésben ragyogó öböl, a tükörsima, rózsaszínbe játszó víz napnyugtakor, az öböl éjjel, holdfényben… Néhány hónap múlva ismét nyár lesz… Közben azonban még keresztül kell vergődnie a télen… Hála Istennek, a kiállítás egészen jól indult… De az elkövetkező hetekben nemigen lehet együtt Maurice-szal… Maurice kezd már erősen elfoglalt ember lenni – azonkívül ott van Renée. A szerelem előbbre való, mint a barát. Ez csak természetes – de a barát megsínyli. Ünnepek után el kell készítenie Jane plakátját. Robotmunka, de tartozik vele Jane-nak… És közben, mi az ördögöt csináljon a következő hetek alatt?… Mi volna, ha elmenne a Fehér Virágba? Madame Loubet nem aggódna, tudná, hol van. Nemigen lehet előle eltitkolni semmit. . . Majdnem olyan rossz, mint a mama… Felnyitotta a szemét. Sötét volt még, de a tintafekete éj palaszürkévé ritkult. A Szajna mellett kivehetővé vált a Notre Dame tornyos sziluettje. – Kocsis, hajtson a Fehér Virághoz, a Rue des Moulins-be. A Rue des Moulins rövid, jelentéktelen utcácska volt, a legtöbb párizsi térkép még csak nem is jelezte. A Rue des Moulins-ben soha nem történt semmi; nyugalmát nem kavarta fel szerelmi bűntény, kövezetét soha nem áztatta kiontott vér valamely történelmi tömegmészárlás következtében, Napóleon soha nem lakott benne, jóllehet majdnem mindenütt megfordult változatos pályafutása folyamán.

A szürke kőházak még magukon viselték tizennyolcadik századbeli eleganciájuk nyomait, kovácsoltvas erkélyeikkel és dór oszlopaikkal, de szerény kis lakások százait rejtették magukban, takarékos kispolgári családok hajlékait. Az egyik ház különösen feltűnt nemes előkelőséget lehelő homlokzatával. Egy könnyelmű Régence-korabeli bankár építtette bájos parasztlány szeretőjének; ide menekült az üzleti élet fáradalmai és odaadó, csúf felesége figyelmességei elől. A bankár halála után a kegyes sors megkímélte a finom kis épületet attól a megaláztatástól, ami szomszédait érte. Nem szabdalták fel polgári lakásokká, maradt, aminek szánták: a szerelem otthonának. Mivel azonban elmúlt már a kicsapongó könnyelműségek kora, a kecses kis palotából, faragott kőcímerével, mosolygó, gödröcskés arcú kerubjaival, márványlépcsőivel és hálószobatükreivel, bordélyház lett. A Második Császárság alatt rövid időre fellendült a Fehér Virág. Közel volt a Tuileriákhoz, ennek köszönhette, hogy az udvari méltóságok kedvenc találkahelyévé vált. Plüsskerevetein elegáns félvilági szépségek simultak káprázatos egyenruhákhoz és játszadoztak a vezérkari aranypaszománnyal. Mindennek hirtelen végeszakadt Sedannal. Nem jöttek el többé a ledér kamarások, elmaradtak a szerelmes adjutánsok. A szigorú és erkölcsös republikánusok, akik hatalomra jutottak, összeráncolt homlokkal néztek a császári bujaság eme fészkére. Már-már arról volt szó, hogy visszavonják az értékes iparengedélyt, pedig a Madame sikongva bizonykodott, hogy a lányok párnájuk alatt Monsieur Thiers képével alszanak és készek arra, sőt alig várják, hogy ugyanazt az elsőrangú kiszolgálást nyújtsák a republikánusoknak, amilyent – vonakodva és meggyőződésük ellenére a bonapartista disznóknak nyújtottak. Végül néhány hivatalos személy elhatározta, hogy utánajár, mi az igazság, és a dolgok mélyére hatol. Odamentek, utánajártak. Egyenként és nem hivatalosan ismét megjelentek és még alaposabban utánajártak. Már nem volt szó arról, hogy visszavonják az engedélyt. Amikor Henri ezen az éjjelen belépett a Fehér Virágba, csak éppen beköszönt a lányoknak a szalonba – úgyis mind el volt foglalva – és megállt egy szóra Berthe előtt, aki illedelmesen üldögélt pultja mellett, két oszlopban tornyosuló, rendesen összehajtogatott törülközők között. Közölte vele, hogy néhány hetet a házban szándékozik tölteni, és Berthe szívből helyeselte elhatározását. – Szörnyen rossz bőrben van – jegyezte meg, mialatt letette kötését és fejcsóválva szemügyre vette. – Olyan, mint a halál. Félbeszakította mondókáját, hogy két frissen vasalt törülközőt nyújtson át Adrienne-nek és átvegye a tíz frankot, amit a vendég aprópénzben szurkolt le eléje.

– Nem tesz jót magának ez a sok szaladgálás – folytatta, amikor Adrienne és vendége eltűntek. – Akarja, hogy felküldjem magához az egyik lányt? – Köszönöm, Berthe, ma éjjel nem. Azt hiszem, elalszom és holnap korán reggel dolgozni fogok. Felment a márvány csigalépcsőn Madame Potieron irodájába egy kis barátságos tereferére. A Madame főkönyve fölé görnyedt, törpe pincsije, Tutu, az ölében aludt. Sírt és sebtében letörült könnyeinek nyoma még ott fénylett petyhüdt orcáján. – Jó estét, Monsieur Toulouse – köszöntötte Henrit félénken rámosolyogva. – Nálunk marad egy darabig, vagy csak látogatóba jött? Madame Potieron-t elhibázta a Természet. Megdöbbentően rút volt, helyrehozhatatlanul csúnya, amit egyetlen vonás sem enyhített. Szerető szívét elomló húshegy takarta, éles üzleti esze olyan arc mögé rejtőzött, amely ellenállhatatlanul emlékeztetett egy malacra. A kislányos szalagcsokrokkal, amiket abban a reményben tűzdelt a hajába, hogy férje figyelmét jobban felkelti, csak annyit ért el, hogy olyan lett, mint egy frivol koca.∗ Henri volt talán az egyetlen barátja, az egyetlen, aki meghallgatta ennek a magányos és rendkívül visszataszító külsejű asszonynak búját-baját. – Jó ember az én Alexandre-om – fejezte be házassági csalódásairól szóló beszámolóját. – Hűséges, gyengéd, de ha arra kerül a sor… hiszen tudja, mire gondolok, Monsieur Toulouse…, egyszerűen képtelen rá. Azt hiszem, nem hatok reá. – Szívszaggató sóhajtás tört ki belőle. Henri, amennyire tőle telt, vigasztalta Madame Potieron-t, azután felment a szobájába és lefeküdt. A lepedő jólesően hűvös volt. Az éjszakai szellő meglebbentette a függönyt az ablakon. Egy darabig hallotta a szomszéd szobákból beszűrődő hangokat és zörejeket, azután elaludt. Sokkal később ébredt, semmint gondolta és meglepetéssel látta, hogy Elza ott fekszik az ágyában. – Nem szeretek egyedül aludni – magyarázkodott a lány –, és Lucie-nek egész éjszakára vendége volt. Így hát azt gondoltam, bejövök és itt alszom. A bécsi Elza valamikor gyönyörű leány volt és néha még most is szép tudott lenni.∗∗ Férfiakkal szemben olyan mélységesen közömbös volt, hogy minden nehézség nélkül eleget tett legfurcsább szeszélyeiknek.

∗ ∗∗

Lautrec portréja a Madame-ról, férjéről és az ölebről most az Albi Múzeumban van.

Lautrec portréja a bécsi Elzáról most az Albi Múzeumban van.

Ezen a reggelen az ágyban lustálkodott, cigarettázott és figyelte Henrit, amint dolgozott. Amikor Henri lehajolt a lábánál álló konyakosüvegért, megjegyezte, hogy nem jó annyit inni. – Megöli magát – mondta, mialatt egykedvűen reszelgette körmét. Henri ráhagyta, hogyne, valószínűleg belepusztul, de mivel amúgy is meg kell halni, a halál oka meglehetősen közömbös. Elza Bécsről kezdett mesélni, hogy milyen csodásak a parkjai, elragadóak a sörkertjei, és mennyire kedvesen közvetlenek ott az emberek. Közömbös, tárgyilagos hangon beszélt a családjáról és megemlítette, hogy tizenkét éves volt, amikor nagybátyja elcsábította. Hangjában nem volt sem vád, sem rosszallás. Henri egy pillantást vetett rá: a lány buzgón vakargatta a lábát. – Esni fog – jósolta. – Mindig esőt jelent, ha fáj a tyúkszemem. Egy ideig belemelegedett ebbe a témába, azután valami különös eszmetársítással rátért a nőkre, akiket szeretett és a férfiakra, akik őbelé voltak szerelmesek. – Emlékszem egyikre – mondta, ismét a körmeit ráspolyozva –, ulánus-kapitány volt. Nagyon tetszett nekem. Ulánus egyenruhába szokott öltöztetni, mindent rám adott, kivéve a nadrágot, azután egzecíroztatott. Nagyon szigorú volt. Ha hibásan csináltam valamit, dühbe gurult. Jó Isten, milyen dühös volt! Büntetésből lefokozott. Először lekapta a csákót a fejemről és összetiporta. Azután letépte az aranypaszományt a dolmányomról… Amikor utoljára hallottam róla, éppen lecsukták. Végül megismételte az időváltozásra vonatkozó jóslatát és kiment. Kora délután egymás után állítottak be Henri szobájába a lányok. Bő pongyolájukban, dagadt szemmel, fésületlenül jöttek be. Unalmukban nagyokat ásítva nyivákolták: „Bonjour, Henri”, megnézték, mit fest, egy percre megálltak az ablak előtt és lenéztek az utcára, hátha látnak valami érdekeset. A Rue des Moulins-en azonban soha nem történt semmi, és csalódott sóhajtással huppantak le az ágyra, fölkuporodtak rá vagy elterültek rajta. Cléo előhúzott egy csomag kártyát és kezdte kirakni. – Levelet fogok kapni! – kiáltott fel. – Mit gondoltok, ki… A barna hajú Rolandé félbeszakította. Nyúlánk végtagjai, nagy szeme, ideges nevetése nyugtalan paripára emlékeztetett. Hátrasimított homlokából egy elszabadult hajfürtöt és megjegyezte: – Henri, ebben a fürdőköpönyegben pontosan olyan, mint egy szerzetes. – Mulatságos – mosolygott rá Henri –, Elza is ezt mondta ma reggel. – Félretette palettáját és lehajolt a konyakosüvegért. – Talán szerzetesnek kellett volna mennem. – Viselnek nadrágot a csuhájuk alatt? – kérdezte Yvonne, akit „Trombitá”nak csúfoltak hangjának rezes csengése miatt –, vagy nincs rajtuk semmi? Egyikük sem tudta és áhítatos tisztelettel fejtették ki nézeteiket a szerzetesrendekről.

Liane, mialatt körmét tisztogatta, véletlenül fennhangon tette fel magának a kérdést, vajon lehet-e ülve is imádkozni, vagy csak térdelve vezet eredményre a könyörgés. Valamilyen oknál fogva ez felháborította a többit és a beszélgetés egykettőre heves veszekedéssé fajult. Pillanatok alatt oda nem tartozó, kegyetlen igazságokat vágtak egymás arcába, acsarkodtak, majdhogynem verekedtek. Elza, akit a lárma csábított vissza közéjük, megkockáztatta véleményét, hogy Isten talán nem sokat törődik vele, így vagy úgy imádkoznak-e hozzá. Megjegyzése felbosszantotta Yvonne-t, a „térdeplők” bajnokát. Gorombaságok áradatát zúdította Elzára, szemére vetette perverz szeretkezését, anyját, nemzetségét. – Akárhogy is, az osztrákok majdnem németek, igaz? – Szinte köpködte a szavakat, szeme villámokat szórt. – És tudod, mi a véleményem a németekről? Ez a véleményem róluk! – Sértő taglejtéssel fejezte ki ítéletét. Elza fölényesen ellenkezett. – Csak azt mondtam, hogy Isten… – Mit tudsz te Istenről? – Yvonne egy kézmozdulattal megszabta a mérhetetlen távolságot közöttük. – A te Istened még franciául sem tud! Azonkívül, hadd mondjam meg… Henri festőállványa mellől figyelte az értelmetlen veszekedést. Ezek a lányok a bűnnek szentelték életüket, a bűn apácái voltak, idegbajos mind, mert életükből hiányzott a napsugár, együttlétük örökös súrlódásokhoz vezetett és szerelem nélkül szeretkeztek éjszakáról éjszakára, vég nélkül. Megfigyelte előreugró állukat, hullámzó keblüket, dühtől vicsorgó ajkukat. A régi görög és római bordélyházakban dulakodhattak így a kurtizánok… Szélsebesen, tévedhetetlen, biztos kézzel lerajzolta őket. A veszekedés javában folyt, amikor felpattant az ajtó, és Marcelle azzal a hírrel állított be, hogy a mosoda tévedése folytán egy másik nyilvános ház törülközőit szállították a Fehér Virágnak.∗ – Annyi biztos, én ugyan nem használom – méltatlankodott. – Még elkapok valami betegséget. Inkább a zsebkendőmbe törülközöm! Abban a pillanatban kiment a fejükből az előbbi vita és valamennyien rávetették magukat a mosodai esetre, Cléót kivéve, aki visszafordult kártyáihoz. – A nagynéném az egyetlen, aki írhatna nekem – tűnődött elképedve. Szórakozottan befedte mellét, mert kilátszott a pongyolája alól. – Nem írt ugyan már vagy tíz éve…

∗

Lautrec festménye a mosoda emberéről ma az Albi Múzeumban van.

Ingerülten összekeverte a kártyákat és hívta a Trombitát és Elzát egy játszma pikétre. A három nő csakhamar belemerült a játékba. Később délután bejött Marcelle, röviden biccentett a többiek felé és félhalkan gyors beszédbe elegyedett Rolande-dal, a legjobb barátnőjével. – … így hát azt mondtam neki: „Nézze, egy leánynak vigyáznia kell az önérzetére.” Erre elkezdte magyarázni, hogy egy nő testének hét nyílása van – így nevezte, meglátszott a beszédén, hogy nagyon művelt ember, talán valamilyen professzor –, és hogy a legrosszabban tartom az önérzetemet. Mire azt feleltem… Még egyre pergett a nyelve, amikor bekukkantott Berthe és hívta őket, mert már majdnem öt óra volt és elkészült a vacsora. Henri letette palettáját és megtörülte az ecseteit. Töltött magának még egy pohárka konyakot, gondosan megmosta a kezét és követte a lányokat az ebédlőbe. Az étel, mint mindig, most is kitűnő volt. Alexandre Potieron maga látta el a konyhát, nem annyira takarékosságból, hanem hogy legyen mivel eltöltenie az idejét. Letört lelkületű ember volt, a főzésben élte ki minden energiáját, ezzel vigasztalódott. Ha a lányok néha megdicsérték a főztjét, halvány mosoly jelent meg csupasz ábrázatán és sárgás, fénytelen szeme egy pillanatra felragyogott. Henri a Fehér Virágban töltött hetek alatt dolgozott, konyakot ivott, szeretkezett és alkalmazkodott mindenben a ház napirendjéhez. A lányok annyira megszokták, hogy már észre sem vették jelenlétét. Teljesen közömbösen öltözködtek, vetkőztek, fürödtek, zuhanyoztak, mosták, fésülték és bodorították a hajukat és önfeledten feltárták előtte a prostituáltak titkos, ősi világát, amely alig változott Babilónia óta. Mint ahogy egy kolostor szellemileg alaposan felkavarhat valakit, és a miszticizmus felemelő hatását tapasztalhatja, úgy merült Henri a Fehér Virágban a nemiség legmélyebb gyökereinek tanulmányozásába. Hallgatta a lányok fecsegését és veszekedéseit, megfigyelte ömlengéseiket, ahogyan egymást csókolgatták.∗ Bizalmasan közöltek vele hol meghökkentő naivságról, hol lélegzetelállító romlottságról tanúskodó dolgokat. Az emberi lélek határtalan térképén az aljasság és gyalázat új szakadékaira bukkant, de az ártatlanság váratlan szigeteire is. Behatolt erkölcsi felfogásuk zilált, tekervényes labirintusába. Megértette és megvigasztalta Adrienne-t, amikor egyik reggel keserű könnyeket ontva rontott be a szobájába és bevallotta, hogy élvezte a vendége csókjait. – Igenis élveztem! Élveztem! – zokogta mardosó önváddal. – Ringyó vagyok, aljas némber, semmirekellő! Elvesztettem a becsületemet! Mit mondjak ezekután a szerelmemnek, ha megkérdezi tőlem a jövő héten, hogy hű voltam-e hozzá?

∗

,,A csók”, Lautrec legjelentékenyebb tanulmánya a homoszexualitásról; ma a Louvre-ban van.

Tanúja volt, amint Madame Potieron ebédnél szigorúan megkocogtatta poharát egy kanállal és rendreutasította a lányokat, ha illetlen szavakat használtak: – Mesdemoiselles, kérem, gondolják meg, hol vannak! – Még a rettegett hétfői orvosi vizsgálatnál is jelen volt és papírra vetette a lányok reszkető félelmét, amikor felsorakoztak a rendelőszoba előtt. Felülmúlhatatlan mesteri vonásokkal örökítette meg a nevetségesen szánalmas és végletekig megalázó jelenetet, ugyanúgy, mint ahogy a korábbi években megrajzolta kórházi rendelők gyötrelmeit vagy a Moulin Rouge és az Elysée-Montmartre féktelen vidámságát.∗ A távozását megelőző estén Alexandre Potieronnal dominózott. Egyedül ültek az ebédlőben. A mennyezeti lámpa fénye egy holland festmény intim hangulatát varázsolta köréjük. – Sajnálom, hogy elmegy, Monsieur Toulouse – sóhajtott fel a Madame férje. – Nem szívesen megyek el – mondta Henri. – De egyik barátnőmnek egy plakátot ígértem. Alexandre kifejezéstelen arcán sóvárgó irigység tükröződött. – Maga legalább akkor mehet el innen, amikor akar! Jólesett, hogy itt volt a körünkben, szinte családtagnak számít már. Idegeimre megy körös-körül ez a sok nő, lépten-nyomon beléjük botlik az ember; olyanok, mint a svábbogarak. – Újra teletöltötte Henri poharát. – Mit szólna, ha lemennénk és innánk egyet a cimboráimmal? A cimborák elmerülten kártyázgattak, amikor Henri és Alexandre beléptek a Café de la Patrie-ba. Higgadt, középkorú bordélyház tulajdonos volt mind a három a szomszédságból, esténként összejöttek, hogy néhány percre kifújják magukat és megbeszéljék a szakmabeli híreket. Potieronhoz hasonlóan, még magukon viselték hajdani kissé vaskos csinosságuk nyomait, de a kor, az ülő életmód, amit folytattak és az üzleti gondok meglátszottak rajtuk. Szemük alatt zacskók képződtek, homlokuk ráncossá vált. Negyvenes éveik végén vagy ötvenes éveik elején már nemigen hasonlítottak a hetyke kerítőkre, akik valaha voltak. Meggondoltan pödörgették bajszukat, dörgölték állukat, ahogyan felelősségteljes üzletemberekhez illik. Keménykalapjukkal, nyakkendőtűjükkel és óraláncukkal tekintélyes, megtollasodott boltosoknak látszottak, olyanoknak – akik nem túlságosan boldogok. – Egy perc alatt a végére érünk – mondta Marius, egy Rue Montesquieu-beli ház gazdája. Udvarias kézmozdulattal intett Henrinak és Alexandre-nak, hogy foglaljanak helyet az asztalnál. ∗

Az „Orvosi vizsgálat”. Lautrec kevés számú magántulajdonba került képeinek egyike, ma a Chester Dalegyűjteményben van.

Egy darabig csendesen játszottak tovább. Azután gyors egymásutánban ledobták lapjaikat, és vége volt a játszmának. Henri gratulált. – Megint maga nyert, Marius. Maga szerencsés ember. – Ebben aztán téved, Monsieur Toulouse. – Marius hangja háborgott az elégedetlenségtől. – Ismeri a közmondást: „Aki szerencsés a kártyában, szerencsétlen a…” Az üzleti életben, rám így vonatkozik. Megnyalta a ceruzáját és egy darabka papíron számolni kezdett. – Philibert, maga két és fél frankkal tartozik nekem, maga meg, Antoine, egy frankkal és öt sou-val. A vesztesek nagy gonddal guberálták ki fekete bőrerszényükből a pénzt. – Előbb azt mondta, szerencsés vagyok – fordult Henrihoz Marius, mialatt mellényzsebébe csúsztatta az aprópénzt. – Ami azt illeti, körülbelül a világ legszerencsétlenebb emberét látja maga előtt. Ma orvosi vizsgálat volt nálunk. Tudja, mi történt? Ketten rajtavesztettek! A két legjobb madárkám! Most azután nézhetem, hogy honnan vegyem az utánpótlást. Se vége, se hossza a bajnak a mi foglalkozásunkban. A szakma már nem az, ami régen volt. Higgye el nekem. – A lányokon múlik – jelentette ki habozás nélkül Philibert. – Megváltoztak. Régente szófogadók, tisztességtudók, szorgalmasak voltak, szívükön viselték a ház hírnevét. Volt szívük. Amikor Victor Hugó 8 5 -ben meghalt, emlékszem, az én madárkáim úgy megrendültek, hogy gyászszalagcsokrokat tűztek magukra mindenhová – kezével jelezte, hová – és azon az éjjelen nem voltak hajlandók semmiféle különleges szolgálatra. – És szerették a hazát – toldotta meg Antoine. – Július tizennegyedikén nemzetiszínű harisnyakötőt viseltek és a hogyis-mondjam-micsodájukra kékfehér-piros rozettákat tettek, hazaszeretetből. Ma?… – És ez még nem minden – tette hozzá Marius. – Régente vagy úrilány volt a lány, vagy ringyó. Az ember pontosan tudta, mihez tartsa magát. Ma minden kis midinettnek ez a mellékfoglalkozása. Az én utcámban minden lámpaoszlop alatt áll egy lány. Ez a sok műkedvelő szajha árt a szakmának. És még valami. Azelőtt a rendőrtelügyelők természetben fogadták el a sápot, legfeljebb még egy-két üveg bort fogyasztották hozzá. Ma pénzt akarnak! Az ilyesmi erősen lecsökkenti a hasznot. Akár hiszi, akár nem, Monsieur Toulouse, volt idő, amikor meg lehetett keresni évente öt-hatezer frankot egy szerény kis házzal – mondjuk hat madárkával – és amellett nyugodtan lehetett aludni. Ötvenöt éves korában az ember visszavonulhatott. Ma pedig örül, ha eleget kapar össze a puszta megélhetésre. Csüggedten pödörgette bajuszát. – A barátaim itt tanúim rá, hogy a magam erejéből küzdöttem fel magamat. A semmiből építettem ki az üzletemet. Csupán a feleségem meg a sógornőm álltak

mellettem. Ők látták el a vendégeket, én végeztem a szellemi munkát. Keményen dolgoztunk és megtakarítottunk annyit, hogy végül megvehettünk egy kis házat a Rue Saint Antoine-on, ahol öt frank a díj. Nyolc év óta, Monsieur, egyebet sem teszünk, mint dolgozunk. Meg kell adnom, a feleségem, jóllehet annyi esze sincs, mint egy bolhának, dolgozni azután tud! „Még csak ezt az egyet, chéri”, így könyörög nekem, ha kérem, hogy pihenjen egy kicsit. „Engedd hogy még egyet ellássak. Kitelik belőle egy mosdótál ára!” Hát igen, szeret engem, és azt akarja, hogy sikerem legyen. Higgye el, Monsieur Toulouse, csodálatos dolog egy jó asszony szerelme…

XVIII. Madame Loubet egy kanna szenet töltött a kályhába, miközben méltatlankodva ingatta a fejét. – Ha értesített volna, hogy megjön – panaszkodott –, szépen rendbe hoztam volna a szobát és befűtöttem volna. – Jaj, ne zsörtölődjön annyit, Madame Loubet. Hogyan értesíthettem volna? Vidéken voltam látogatóban egy öreg nagynénémnek Mindig ugyanaz a jelenet játszódott le, valahányszor Henri visszatért titokzatos kirándulásairól. Madame Loubet tudta, hová ment, rég kiszedte Maurice-ból és régen felhagyott azzal, hogy a szemére vesse. Akármi, minden jobb volt, mint hogy az utcákat rója éjszaka… Zsémbelése mögé rejthette azonban elragadtatását afelett, hogy végre megint itt van, és közben még azt is értésére adhatta, hogy őt nem lehet becsapni. – Még csak postahivatal sincs, ahol a néném lakik, az erdő mélyén – folytatta Henri, mitsem törődve az asszony prüszkölésével, és egyre növekvő lelkesedéssel talált ki újabb részleteket. – Beteg volt szegény egész idő alatt, amíg ott voltam. Egy percre sem mozdultam el az ágya mellől. Ravaszul rávigyorgott, az asszony viszont úgy tett, mintha nem látná. – De ugye, ez a három hét igazán jót tett nekem? Ugye, jobb a színem? Madame Loubet összeráncolt homlokkal vetett rá egy pillantást. – Legalábbis nem annyira sápadt, amilyen volt, ez is valami. És remélem, kissé kialudta magát ott vidéken… szegény beteg nagynénjénél – tette hozzá tömény gúnnyal. – Azért mégis értesíthetett volna, hogy megjön. Henri nézte, ahogyan a kályhával bíbelődött és hízelkedve magához hívta: – Hát nem hiányoztam magának egy csöppet sem? Egy icipicit sem? Hagyja, kérem, azt a kályhát, jöjjön, üljön ide mellém. Az asszony vonakodva megindult feléje. – Üljön le – ruhaujjánál fogva húzogatta –, ide, mellém. Madame Loubet ellenkezve, morogva telepedett melléje a heverő szélére. – Rengetegen keresték, amíg elvolt. Egész halom posta gyűlt össze odalent. - Ó, az ráér! – Henri vállat vont és apró kis dobozt vett elő a zsebéből. – Ide nézzen, mit hoztam magának vidékről. – Ejnye, Monsieur Toulouse, igazán nem kellett volna… Minden alkalommal így történt, mindig megzavarta, megakadályozta elhatározásában, hogy komoly és szemrehányó legyen. – Igazán nem kellett volna! – ismételte egy utolsó rosszalló pillantással.

Arca sírós mosolyra torzult, amint kicsomagolta a dobozt és szeme ráesett a kámea melltűre. – Ha mondom, hogy nem kellett volna… – mondta harmadszor is, elgyengülve. Hangja megtört és elkezdte a jól ismert kutatást számtalan zsebében. – Itt van, vegye az enyémet – nyújtotta át a zsebkendőjét Henri kedvesen mosolyogva. – De micsoda fogadtatás ez? Visszaérkeztem vidékről, hozok egy szép melltűt, és erre pityereg! Madame Loubet zokogott, csuklott, szipogott, az orrát fújta, törölgette a szemét, azzal a buzgalommal, ahogy csak azok szoktak, akikben sokáig érlelődnek a könnyek és a sírásban lelik egyetlen vigaszukat. Megfeledkezett a melltűről és néma kétségbeeséssel meredt Henrira. Megszakadt a szíve, ha arra gondolt, hogy egy ilyen kedves fiatalember tönkreteszi az egészségét azzal a nyomorult konyakkal, egész éjjel csatangol. Isten tudja merre, reggel kerül haza ittasan és olyan fáradtan, hogy gyakran ahhoz sincs ereje, hogy levetkőzzék… Tavaly nyáron megígérte, hogy kialussza magát Arcachonban és ahelyett mégis idegen országokban kóborolt. Lisszabonból hozott neki ezüst karkötőt, Madridból hímzett sálat, ezüst szelencét egy Toledo nevű városkából. És ha valami baj érte volna… De törődött is vele! Meglátszott a nézésén, hogy már semmivel sem törődik, még az életével sem… Ez nem mehet így tovább sokáig. Ha a jó Istennek szándékában áll csodát tenni, sietnie kellene, különben késő… – Nagyon kérem, ne sírjon, Madame Loubet – szólalt meg Henri halkan, gyengéden. – Tudom, mi jár a fejében és így még rosszabb. Kérem, ne… Megcirógatta az asszony szabad kezét és néhány pillanatig a magáéban tartotta. Azután erőltetett buzgalommal felállt és festőállványához bicegett. – Mademoiselle Avrilt várom körülbelül egy óra múlva. De kérem, maradjon itt, amíg jön, és mondja el, mi újság. Az egész utca beteg volt.. . Ez az ocsmány párizsi időjárás volt az oka, ez a párás levegő, tele veszedelmes kis állatkával, ami olyan apró, hogy nem is látni… A második emeletről az a csiricsári meglógott lakbérfizetés nélkül, újév másnapján. Így jár az ember, ha ilyeneket fogad be a házba! Nagyjából azonban minden úgy volt, mint mielőtt elment vidékre… – Látogatóba szegény, beteg, öreg nagynénjéhez – mondta a lábadozók sápadt mosolyával. Mialatt beszélt, elhelyezkedett megszokott karosszékében, könyökével maga mögé gyömöszölte a párnát és feltette acélkeretes szemüvegét. Most kinyitotta az újságot, gyorsan átfutotta a címeket, lapozott és olyat kiáltott, hogy Henri ijedten hátrafordult. – Mi a baj, Madame Loubet? Csak nem beteg? – Gyilkosság, Monsieur Toulouse! Gyilkosság volt az utcánkban! – Hol?

– Még nem tudom. Lélegzet nélkül olvasta: VÉRES SZERELMI DRÁMA A MONTMARTRE-ON Páratlanul kegyetlen gyilkosság színhelye volt a Rue Caulaincourt-beli Hotel de la Lune, egy nyomorúságos kis szálloda a Montmartre szívében. A Kriminológiai Tudományos Laboratórium véleménye szerint a gyilkosságot már több nappal ezelőtt követték el. Monsieur Pipiton, a szerelmi bűntények specialistája volt olyan szíves és nagy elfoglaltsága ellenére időt szakított ahhoz, hogy olvasóink számára lépésről lépésre rekonstruálja ezt a borzalmas bűntényt.

– Rettenetes! – szörnyülködött Madame Loubet. Monsieur Pipiton rekonstrukciója borotvaéles logikával tárta fel a bűnügy érzelmi hátterét és bővelkedett hátborzongató részletekben. Amikor az áldozat átnyújtotta az éjszaka sovány bevételét, a selyemfiú összeszidta lustasága miatt és szemére vetette, hogy hiányzik belőle minden lendület. A nő azt felelte, sokkal betegebb, semhogy lendülettel láthassa el a dolgát; sőt, kifejezést adott abbeli óhajtásának, hogy teljesen felhagyjon tevékenységével. A férfi ezt rossznéven vette. Heves szóváltás keletkezett, amelynek folyamán Caillette — erőszakos, durva ember volt mindig – torkon ragadta a szerencsétlen teremtést és megfojtotta. Ez ideig még nem sikerült a férfit elfogni, de a párizsi rendőrségnek fontos nyomok vannak birtokában, és minden pillanatban várható a gyilkos letartóztatása. – Remélem, elcsípik és lefejezik – borzadozott Madame Loubet. Éppen belefogott, hogy széltében-hosszában kifejtse nézetét, amikor kopogtattak az ajtón és Jane Avril viharzott be a műterembe. – Mi történt itt? Az utca hemzseg a rendőröktől. Azt hittem, keresztül sem engedik a kocsimat. Mialatt Henri megmagyarázta az izgalom okát, Madame Loubet felcihelődött. – Leszaladok az Hotel da la Lune elé, talán megtudok valamit – mondta. Egy órával később a színésznő leszállt a modell-emelvényről. – Nem haragszik, ha ma nem folytatjuk a munkát? El kell mennem Paquinhez, fel kell próbálnom egy ruhát. Nem jönne velem? Kérem, jöjjön – beszélte rá. – Vegye a kabátját és kalapját, és kísérjen el. Amikor kocsijuk végiggördült a Rue Lafayette-en, Henrinak megakadt a szeme egy kosár csodaszép fehér rózsán egy virágüzlet kirakatában. – Nem állhatnánk meg egy percre? – kérdezte. – Szeretném elküldeni ezeket a rózsákat az anyámnak. Rövid idő múlva kilépett az üzletből és visszaült a kocsiba. – Tessék, ez a magáé. Azelőtt, a régi időkben szerette az ibolyát. Emlékszik még? Vagy talán mint sztár, ma már előkelőbbek az igényei? Jane beletemette arcát a csokorba és mélyen beszívta illatát. – Henri, maga egy angyal! – Felemelte fejét és meghatott pillantást vetett rá. – Mindig figyelmes!

Henri még javában ellenkezett, nem ment a fejébe, miért akarja őt Jane mindenáron Paquinhez vonszolni, amikor kocsijuk megállt a híres divatszalon előtt. Egyenruhás portás tárta ki előttük a kaput. Kör alakú, vastag szőnyeggel fedett, tükrökkel borított kicsiny helyiségbe vezették őket. – Lenne olyan kedves megkérni Mademoiselle Hayemet, hogy jöjjön be, ha pillanatnyilag nincs elfoglalva? – kérdezte Jane egy hajlongó, kecskeszakállas, kifogástalanul öltözött úrtól. Henri befelé morogva helyet foglalt a kereveten, amikor egyszerű, fekete ruhában feltűnően szép barna nő suhant be. Sudár növése volt és kecses könnyedséggel mozgott; Henrit Marie Charlet-re emlékeztette. Sötét, ragyogó, középen választott haja, amelyet nyakszirtje fölött kontyba csavarva hordott, kiemelte ovális arcának elefántcsontszerű sápadtságát. Legigézőbb rajta azonban a szeme volt. Nem egészen fekete, inkább kávébarna – Henrinak legalábbis úgy tűnt –, csillogó, egymástól távol ülő szempár, éles nézése meghazudtolni látszott szájának érzékies hajlatát. – Bonjour, Jane. – Bizalmas hangú köszöntése váratlanul hatott. – Myriame, bemutatom Monsieur de Toulouse-Lautrecet. A mannequin Henrihoz fordult. – Ott voltam a kiállításán, Monsieur mosolyogva mondta, és Henri észrevette tökéletes fogait –, de nem sikerült megnéznem a képeit, akkora volt a tömeg. Tekintetük találkozott, és Henri nem vett észre a nő szemében sem gúnyt, sem részvétet, inkább valamilyen hűvös felbecsülést. – Őszintén sajnálom. Bárcsak tudtam volna. Mit számított volna? A leány bizonyára valamilyen gazdag úr társaságában volt ott. Minden mannequinnek van szeretője… Myriame közben már visszafordult a színésznőhöz. – Akarja felpróbálni a ruháját? Henri legnagyobb meglepetésére Jane ijedten felszisszent. – Szent Isten, majdnem elfelejtettem! Fontos megbeszélésem van. Holnap visszajövök. A két nő gyorsan, megértően pillantott egymásra. – Nos, mi a véleménye róla? – kérdezte Jane Henritól, amikor keresztülhajtottak a Place Vendome-on. – Hogy van az, hogy a keresztnevén szólítja magát? – Ezt majd később elmesélem. Előbb mondja meg, mit gondol róla? – Nem gondolok semmit. Igen szép leány. Mit számít az, hogy mit gondolok róla? – Maga tetszett neki. – Honnan tudja? – Megmondta nekem.

– Szó sincs róla. Minden, amit mondott… – Nem szavakkal mondta, de én ismerem. Henri ránézett, mosolygós-haragosan összeráncolt homlokkal. – Mi ez? Mi jár már megint abban a csinos kis fejében? – Hát, ha tudni akarja, azért vittem el magát ma Paquinhez, mert azt akartam, hogy maguk ketten megismerkedjenek. Beszéltem neki magáról. Nem csak azt mondtam meg, kicsoda, de azt is, miféle életet él, elmondtam a jót is, a rosszat is. – Mi a csodának tette ezt? – Mert azt hiszem, maguk ketten jó barátok lehetnének. Myriame bámulja magát. – Honnan tudja? – Mert ismerem Myriame-ot. A siker az, amit a világon a legjobban csodál, magának pedig sikere van. Most pedig figyelmeztetnem kell, Henri, Myriame különös leány. Valamikor együtt laktunk és szerettem volna, ha színpadra lép. Bemutattam Brasseur-nek, aki csodálatosnak találta. Rábeszélte, elmondta neki, mi mindent tehetne az érdekében. És tudja, mit csinált Myriame? Brasseur arcába ásított! Igen, különös leány és sok tekintetben nem értem. Valójában nem sokat tudok róla. Zsidó leány, és azt hiszem, árva. Rendkívül becsvágyó, tudja, mit akar. Szerelemnek nincs helye a terveiben. Nem akar belehabarodni egy olyan csinos fiúba, akinek egy fillérje sincs. Neki palota kell az Avenue du Bois-n, és mindaz, ami ezzel együtt jár. És, hacsak nem tévedek nagyon, meg is fogja kapni egyszer. Jelenleg azzal tölti az időt, hogy vár, amíg útjába akad a megfelelő ember. Nyugodtan várhat, csak huszonegy éves. – És nekem mi közöm mindehhez? – Már megmondtam. Azt gondolom, maguk ketten jó barátok lehetnének. Barátok, Henri. Ezt vésse a fejébe. Egyszerűen, barátok. – És mellettem biztonságban érezné magát – jegyezte meg Henri keserűen. – Nem lenne veszélyben, hogy belém szeret, erről van szó? – Há-át… igen, bizonyos fokig erről is. Neki baráti kapcsolatra van szüksége, nem szerelemre. Talán el sem hiszi, Henri, de vannak lányok, akik élvezni tudják egy férfi barátságát, anélkül, hogy lefeküdni kívánnának vele. – Úgy érti, hajlandó a barátnőm lenni? Vacsorázni, színházba járni velem – ilyesfélére? – Igen. Persze, azért el kell érnie, hogy Myriame eléggé megkedvelje magát ahhoz, hogy ő is óhajtsa a társaságát. Most hajlandó megpróbálni. Még valamit akartam mondani. Ne várja, hogy a kapcsolatuk örökké tartson. Egy szép napon felbukkan majd valaki, akitől megkapja mindazt, amire vágyik, akkor pedig… Addig azonban, hat hónapig vagy esetleg egy évig is, egy remek leány társaságát élvezheti. Egyszóval, Henri, ennyiből áll az egész. Vagy akarja, vagy nem. De ha

van egy csöpp esze, akkor akarja. Jövő héten, ha megfelel, találkozunk színház után a Le Riche-ben és alkalma lesz rá, hogy megismerje. Henri rögtön felismerte, amint azon az estén belépett a Café Riche-be. Myriame megint talpig feketében volt. Jane-nel és George-zsal ült együtt, könyökét az asztalon nyugtatta, arcát tenyerébe hajtotta, unatkozva nézelődött – nyilván őreá várt. Henrit újból elfogta a kétség Jane jóakaratú igyekezetével szemben. – Csakhogy itt van! – kiáltott feléje már messziről Jane, szemmel láthatólag megkönnyebbülten. – Mivel volt úgy elfoglalva? Már azt hittem, el sem jön! Henri meghajolt Myriame előtt, kezet fogott Georges-zsal és bocsánatot kért, amiért elkésett. Mialatt szendvicset rendelt, Jane latba vetette szerény színésznői képességeit, hogy vidám hangulatot teremtsen az asztal körül. – Georges – biztatta a fiatalembert –, mondja el a regényét Myriame-nak és Henrinak. Roppantul fogja őket érdekelni. – Szívesen – egyezett bele az ifjú. – A féltékenységről szól, Dosztojevszkij modorában. . . Öröme nem tartott sokáig, mert Jane magához ragadta a szót és folytatta a regény cselekményének ecsetelését. Élénken pergett a nyelve, egész csomó lényegtelen részlettel tarkította a történetet, lényeges dolgokról viszont megfeledkezett, önkényesen változtatott rajta és hozzáfűzte személyes megjegyzéseit. A megbántott szerző eleinte szerényen tiltakozott, majd felhorkant és gátlás nélkül szabadjára engedte mérgét. A szerelmesek csakhamar megfeledkeztek vendégeikről és kéjjel veszekedtek. A szóváltás javában tartott még, amikor Myriame odafordult Henrihoz. – Talán egy újabb plakáton dolgozik, Monsieur? – Igen, Mademoiselle. Jane részére készítek egyet. – Nehéz plakátot készíteni? Nyilván a társalgás kedvéért tette fel a kérdést, de kedves volt tőle, hogy érdeklődést színlelt. – Van, amelyiket nehéz, és van, amelyiket nem nehéz, Mademoiselle. Attól függ, mennyire érdekli az embert a litográfia. Ha érdekli, akkor nem bánja a nehézségeket, és a plakátkészítés lenyűgöző munka. Ha nem, akkor hosszadalmas és halálosan unalmas eljárás. – Melyik plakátjával volt a legnehezebb dolga? Henri nem tudta elnyomni mosolyát, annyira nyilvánvaló volt a kérdés. – Az elsővel, Mademoiselle – válaszolt bohókás udvariassággal. – Egy plakáttal, amelyet jó néhány évvel ezelőtt a Moulin Rouge-nak csináltam. – Ó, arra emlékszem! A kánkán-plakát! Emlékszem, munkába menet megálltam, hogy megnézzem. Nem tudtam persze művészi szempontból megítélni, de rendkívül hatásosnak találtam. És ez a plakát lényege, nem?

Henri, kezére támasztva állát, figyelte a leányt, mialatt beszélt, és nem tudta eldönteni, őszintén érdekli-e, amit mond, vagy csak mímeli? Igaza volt Jane-nak: volt valami különösen lenyűgöző benne. Tetszett neki természetessége, ahogyan munkásnő voltára utalt, tetszett nyílt tekintete. Meglehet persze, hogy mindez nem volt egyéb, mint egy olyan huszonegy éves leány ügyes színjátéka, aki nem kíváncsi a szerelemre és arra adta a fejét, hogy idővel nagy dáma váljék belőle. Más volt, mint a többiek – és valóban gyönyörű. Szépsége annál jobban elmélyült, mennél tovább nézte. Mintha most érett volna nővé, meleg, buja, kissé keleties légkör vette körül. – Amikor megérkeztem a műhelybe, ahol akkor dolgoztam – folytatta Myriame –, egyébről sem folyt a szó. Ebédidő alatt is arról vitatkoztak a lányok. Akkor hallottam először a nevét. – Attól tartok, nem nagyon hízelgő módon. Arról a plakátról meglehetősen megoszlott az emberek véleménye. Igen sokan trágárnak gondolták. Én ugyan őszintén nem hiszem, hogy trágár lett volna, de… – De az tette híressé! – Elmosolyodott, szemében őszinte bámulat csillogott. – Erről nem tudok – Henri lekicsinylően legyintett és elnevette magát –, de azt tudom, hogy annyira felforgatta az életemet, szinte kívántam, bárcsak hozzá se kezdtem volna soha. – Sok időt vett igénybe, amíg elkészült? – Hónapokat. Akkor persze még fogalmam se volt a litográfiáról. – Szeretnék érteni a litográfiához. Ez a furcsa kívánság és hangjának mohósága újból felkeltették Henri gyanakvását. Biztosan színészkedik… Ez a sok beszéd a Moulin-plakátról nem egyéb, mint szemfényvesztés, ürügy… Talán csak Jane kedvéért viselkedik így, aki időnként lopva, aggódó pillantásokat vet reá, vagy azért, hogy műveltnek és művészlelkűnek lássék… Talán ott sem volt a kiállításán… – Úgy látszik, nem hiszi el, amit mondtam? – jegyezte meg a leány, mert észrevette Henri gúnyos arckifejezését. – Látom magán. – Ellenkezőleg, Mademoiselle – tiltakozott Henri, de mosolya nyílt kételkedést árult el. – Teljes mértékben elhiszem. Talán még az etruszk cserépedények is érdeklik, sőt a titokzatos metafizika is. Engedje meg, hogy sok szerencsét kívánjak. Egy hosszú élet áll maga előtt, tele lenyűgöző tanulmánnyal. Myriame lesütötte a szemét és nem válaszolt. Amikor végre megszólalt, hangja már nem volt mohó és lelkes, csupán sértődött, noha beletörődő – olyan ember hangja, aki hozzászokott a csalódásokhoz. – Sajnálom, hogy nem hisz nekem, mert őszintén beszéltem. De belátom, nevetségesnek és hamisnak tűnhet egy bolti lány szájából, amikor kijelenti, hogy szeretne érteni a litográfiához. Pedig valóban szeretnék. Mindig is kíváncsi természetű voltam.

– De hát miért? – kérdezte Henri, most már nem gúnyosan, de meglepetve. – Hogy lehet az, hogy olyasmi érdekelje, mint a litográfia technikája? Myriame ránézett. – Nem tudom, miért. Mondtam már magának, sok mindenfélét szeretnék tudni. – Megérezte, hogy Henri megbánta szavait és ki akarja békíteni. Alig észrevehetően elmosolyodott. – Mindig ilyen voltam. Amikor még együtt laktunk Jane-nel, folyton ugratott emiatt. Azt hiszem, természettől fogva kíváncsi vagyok. – Tudja, mit mondanak a kíváncsiságról? – Hogyne. – Széles mosolyra derült. – Aki kíváncsi, hamar megöregszik, csakhogy nem hiszek ebben. Valahol olvastam, hogy a kíváncsiság minden tudomány kezdete. Nem tudom, így van-e, de azért még mindig szeretném megérteni, miből áll a litográfia, és szeretném, ha elmagyarázná nekem. – De halálra fogom untatni – akadékoskodott erőtlenül Henri. – Téved. Miért nem tesz próbára? Fogjon hozzá. Rövid idő alatt rájöhet, unatkozom-e vagy sem. – Tudom. Az arcomba fog ásítani. Myriame elnevette magát. – Egyszóval, Jane elmondta magának a Brasseur-esetet! Istenem, mit mondhatott el még rólam! Közel hajolt Henrihoz és suttogóra fogta a hangját. – Köztünk maradjon, nem hiszem, hogy Jane valami sokra becsül. – Azért, mert sok mindenfélét szeretne tudni? Henri beszélt neki a litográfiáról: elmondta a történetét, hogyan fejlődtek a különböző eljárások. Időnként gyorsan lerajzolt az asztalterítőre egy ábrát. Áradt belőle a szó, lassanként átengedte magát a gyönyörűségnek, hogy egyes-egyedül magának sajátíthatja ki ennek a különös, szép lánynak minden figyelmét. – Mit szólnának hozzá, ha átmennénk a Maximba? – vetette fel Jane, aki közben kibékült szeretőjével. Későre járt már. Sokan eltávoztak, mások intettek a pincérnek és kocsiért küldték a portásfiúkat. Odakünn a hó elnémította a forgalom zaját. – Ha nem haragszanak, én inkább hazamegyek. – Myriame felvette rövid, prémmel szegett köpenyét és begombolta kesztyűjét. – Ne felejtsék el, nekem reggel kilencre az üzletben kell lennem. – Megengedi, hogy hazakísérjem, Mademoiselle? Alig szólaltak meg az úton. Most, hogy egyedül voltak, Henrinak semmi nem jutott eszébe, amit mondhatott volna. Egy pillanatig felvillant előtte a leány arca, amikor egy utcai gázlámpa röpke fénye megvilágította a kocsi belsejét. Myriame nem nézett reá, nyugodtan kibámult az ablakon. Jól állt neki a csend… De az is lehet, hogy megfeledkezett róla, ahogyan Marie szokta…

Újra fellobbant benne a kétség Jane lehetetlen tervével szemben. Hogyan is tételezhette fel, hogy egy ilyen leány érdeklődhetnék iránta? Nos, megtette, ami tőle telt. A leány útban van hazafelé és még csak nem is ajánlotta fel, hogy ismét találkozzanak. Néhány perc múlva a kezét nyújtja és azt mondja: – Jó éjszakát, Monsieur. Nagyon kedves este volt. – Azután eltűnik és soha többé nem látja… A kocsi megállt a Rue des Petits Champs egyik háza előtt. Szerény háromemeletes épület volt, időtől kormos-barna homlokzattal, földszintjén egy órásmester boltjával. Henri azon tűnődött, hogyan futja egy mannequin fizetéséből lakásra a Rue de la Paix szomszédságában. A leány, mintha kitalálta volna a gondolatát, megszólalt: – Nincs igazi lakásom persze, csak egy udvarra nyíló szobám. De van benne kandalló és mellette konyha – nem valami tágas, de nekem elég nagy. Szívesen hívnám, hogy jöjjön fel, de sajnos, már túl későre jár. Nagyon élveztem a mai estét, Monsieur. – Az élvezet az enyém volt, Mademoiselle – felelte szertartásosan Henri. – Szabad remélnem, hogy viszontláthatom? – Volna kedve holnap együtt lenni velem? Közvetlensége meghökkentette Henrit. – Holnap? – Igen. Együtt vacsorázhatunk, ha akarja. Hatkor vége a munkámnak. A kocsi belsejében terjengő félhomályban csupán a leány lefátyolozott arcának elmosódó fehérségét tudta kivenni és szájának piros foltját. Fejében kavarogtak a gondolatok. Lehetséges volna – lehetséges volna, hogy őszintén gondolja? Talán csak Jane-nek tett ígéretét próbálja beváltani? – Biztos benne, hogy tényleg szeretné? – kérdezte, és hangjában most gyengédség rezgett. – Nem csupán egy találkozóra gondolok, hanem az egész dologra. Jane mondta, kérjem meg magát, jöjjön velem mindenfelé. Nem kell beleegyeznie, igazán nem kell, ha nincs hozzá kedve. Megérteném. Kezén érezte a kesztyűs ujjak szorítását. – Viszontlátásra holnap. Fél hétkor. A Place Vendome sarkán.

Két héttel később Henri a szokott helyen várt Myriame-ra a Place Vendome és a Rue de la Paix sarkán; kibámult a kocsiablakon az utcai forgalomra és a tér közepén álló Oszlopra, amely mint valami óriási gyertyaszál meredt az ég felé a korai téli szürkületben. Órájára pillantott. Még egy félóráig kell várnia… Nem bánta. Élvezet a várakozás, ha az ember tudja, hogy nem vár hiába… Ha tudja, hogy harminc perc múlva megjelenik a

leány a Paquin-cég szolgálati bejáratában és mosolyogva siet feléje, kezével lefogja kalapját, sudár termete nekifeszül a szélnek… Myriame… Lágyan görgette nyelvén a nevet. Myriame… Két hét alatt olyan boldogságban részesítette, amilyennek még a létezését sem sejtette. Egész életét megváltoztatta. Sokkal, de sokkal kevesebbet ivott. Kinek jut eszébe inni, ha boldog? Már nem járkált mulatóból mulatóba, nem rótta hajnalig az utcát. Aludt; dolgozott. A mama ismét boldog volt – legalábbis kevésbé volt boldogtalan. Maurice szorgalmasan tervezgette a londoni kiállítást. Madame Loubet pedig hálát adott a jóistennek. Még az sem számított, hogy az isteni csoda egy gyönyörű leány alakjában jelentkezett; a csoda csoda volt, tekintet nélkül az alakjára. Még tíz perc… Most elkezdte figyelni a Paquin-cég szolgálati bejáratát. Elsőnek a midinettek jöttek ki, az eladólányok, kézilányok, tanulólányok – a párizsi haute couture névtelen, személytelen atomjai. Úgy özönlöttek ki a homályos kapu alól, mint az iskoláslányok, lármás, kacarászó csoportokban. Fürkészve végignéztek a járdán, amíg megpillantották szerelmesüket, hozzásiettek, lábbujjhegyre állva megcsókolták, azután kart karba öltve belevesztek a tömegbe. Következtek az idősebb alkalmazottak: a varrónők, rajzolónők, próbavezetők, szabásznők. Ezeket nem várta senki. Szerényen vonultak ki, rosszul szabott kábátokban, végigsiettek az utcán a legközelebbi omnibuszmegállóhoz, hogy hazatérjenek távoli, külvárosi otthonaikba, sovány vacsorájuk mellé. Utánuk a férfi alkalmazottak jelentek meg: a hölgyeket fogadó tisztviselők, a pénztárosok, könyvelők, levelezők, keménykalapban, nyakuk körül sállal, felöltőben, igyekeztek mind komoly üzletembernek látszani, kezet ráztak egymással, mintha legalábbis hathónapos tengeren túli utazásra indulnának, azután elszéledtek különböző irányban. Végül feltűntek a mannequinek. Meg lehetett ismerni őket elegáns öltözetükről és kényeskedő járásukról. Megálltak a kapuban kacéran és gőgösen, körülnéztek, mialatt begombolták kesztyűiket vagy felrázták prémboájukat. Azután keresztüllejtettek a járdán és a várakozó kocsikba hajoltak, ahová kesztyűs férfikezek segítették be őket. Végre megpillantotta. Myriame nem állt meg a kapuban, mint a többiek, hanem egyenesen odasietett a kocsijához. – Jó estét, Henri – kiáltotta vidáman és helyet foglalt mellette. – Sokáig kellett várnia? – Csak néhány percig, de örülök, hogy nem késett. A Comédie Francaise-ben a „Kényeskedők”-et játsszák, és vettem jegyet. Gondoltam, talán örülni fog, ha lát egy jó darabot ma este. – De még mennyire! Még sohasem voltam a Comédie Francaise-ben.

Henri kiszólt a kocsisnak. – Voisin étterem! Fiatalos jó étvággyal megvacsoráztak, beszélgettek és nagyokat nevettek, nem annyira azon, amit mondtak, hanem, mert boldogok voltak és a szájuk nevetésre állt. Ahogy rendszerint szokták, most is szüntelenül vitatkoztak. Kapcsolatuk első percétől kezdve jóformán minden dologban homlokegyenest ellenkező véleményen voltak, leginkább a vita kedvéért. Ezen az estén Henrinak az a megjegyzése váltotta ki a vitát, hogy mint royalista, kifogásolja a Vendome Oszlopot. – Micsoda arcátlanság attól a korzikai kalandortól, hogy a saját szobrát állíttatta annak az oszlopnak a hegyére. Úgy áll ott, mint kanóc a gyertya végén! Tudja, Myriame, a nemzetek ugyanolyan elképesztőek, mint az egyének. Egy jó kormányzatot megtűrnek valahogy, de szerelmesek csak diktátorokba lesznek. Mennél komiszabb a diktátor, annál inkább. Észrevette a tiltakozást a leány szemében. – Nem hiszi el? Hát nézzen körül. Napóleon tönkretette Franciaországot, tökéletesen kivéreztette, több fiát pusztította el, mint valamennyi király együttvéve, és mégis egész Párizs egyetlen nagy kegyhelye Napóleonnak! A Diadalív, az Invalidusok Dómja, az a fránya Vendome Oszlop, az Obeliszk. Hiszen egy lépést nem tehet anélkül, hogy bele ne botlana. Sérti a szememet, mint royalistáét. – Ugyan, Henri, csak nem gondolja komolyan, hogy maga royalista? – Persze, hogy az vagyok! Mi más lehetnék? Micsoda kérdés! Mintha megkérdezné a bíbornokot, hogy a pápa pártján áll-e! – Előbb egy szót sem hiszek el! Hogy képes erre? Hogy veheti védelmébe azokat az erkölcstelen, vén királyokat? – Először is nem voltak vének. XV. Lajos már ötéves korában király volt. . . – Rendben van. Hát akkor azokat a fiatal és erkölcstelen királyokat. – Tiltakozom. Tisztelettel bejelentem, hogy a királyok semmivel sem voltak erkölcstelenebbek, mint a vízvezetékszerelők, pénztárnokok, festőművészek vagy templomi elöljárók. Ami azt illeti, akadtak közöttük – sajnos, éppen a legrosszabbak –, akik kifejezetten erényesek voltak. Legalábbis egyiküket, IX. Lajost, hivatalosan szentté avatták. Myriame ingerkedő pillantást lövellt feléje és egy percig csak az étellel foglalkozott. – Hát a nemesek, az arisztokraták! – kiáltott fel, visszatérve a témára. – Azok is erényesek voltak talán? Ördögöt! Durvák és arcátlanok voltak, önteltek a saját fontosságuk tudatában. Henri drámai mozdulattal söpörte félre a leány vádjait.

– Idővel majd rájön, kedves Myriame, hogy a szolgák a durvák, nem a grand seigneur-ök. Meglátja, rendszerint a komornyik az arcátlan sznob, nem a ház ura. A

kastélyunkban volt egy főkomornyikunk, az „öreg Thomas”, nála nagyobb sznobot még nem láttam. Órájára pillantott. – Most pedig, kedves kis forradalmárom, siessünk, mert elmulasztjuk az első felvonást. Aznap Moliére „Kényeskedők”-jét látták; másnap Henri elvitte a leányt Dilhauék házikoncertjére, ahol mindenkit elbűvölt bájával, szépségével és őszinte zeneszeretetével, még Degas-t is. A következő estén a Renaissance Színházba mentek. Előadás után Henri bevitte a kulisszák mögé és bemutatta Sarah Bernhardt-nak. A rákövetkező estét azonban Myriame szobájában töltötték, a kandallóban lobogó tűz mellett. Henri a kereveten ült, egy pohárka konyakot kortyolgatott, a leány a földre kuporodott, karjaival átkulcsolta térdét és a lángokba bámult. Viharos februári éj dühöngött odakint, meg-megújuló szélrohamok nekiverték az esőt az ablaküvegnek, a szobában azonban csend volt és meleg. Henri megelégedetten dőlt hátra a párnákra és nézte a leányt. Arcát pirosra festette a parázs fénye. Hogy szerette a tüzet!… Amint beléptek a szobába, első gondja volt, hogy begyújtson. Egész este élesztgette, játszadozott vele, olyan közel ült hozzá, amennyire csak mert, érzéki gyönyörűséggel engedte át magát a sugárzó melegnek, mint egy kis cica. Egy darabig egyikük sem szólalt meg. Barátságuknak egyik legbecsesebb jellemvonása volt ez a gyönyörűség, ahogy mind a ketten bele tudtak merülni a hallgatásba. – Jó? – kérdezte Henri lágyan. – Jó. Most dorombolok. – Mindig gyanítottam, hogy félig-meddig kis macska. Noha a leány nem fordult feléje, látta az ajkán bujkáló mosolyt. A szobában megint csend honolt, amit csak a szél zúgása tört meg odakint és az égő fahasábok pattogása. Henri szórakozottan simogatta szakállát és végigjártatta szemét a helyiségen. Kicsiny, szerényen bútorozott szoba volt, alacsony mennyezettel, a padlót majdnem teljesen beborította egy zöld szőnyeg. A könyvespolctól és a falakon lógó metszetektől kissé intellektuális jellege volt. Meghitt hangulatot árasztott, a sokat használt zugok meghittségét, és tetszett neki, mert pontosan olyan volt, amilyennek Myriame szobáját elképzelte, mert ez is hozzátartozott, mint kávébarna szeme, bal orcáján a kis anyajegy, az a szokása, hogy szeretett lekuporodni a padlóra, ahogy ajka szétnyílt, amikor zenét hallgatott.

– Henri – szólalt meg váratlanul –, mondja el, mit tud Dreyfusról. A műhelyben folyton róla beszélnek a lányok. Nem tudom, bűnös-e vagy ártatlan, de szeretném tudni, miről van szó. Először is, ki az az ember? – Elzászi. Mulhouse-ban született, mint Maurice, a barátom. A katonai pályára lépett, tüzérkapitány lett, és négy évvel ezelőtt letartóztatták, hadbíróság elé állították és elítélték. Lefokozták és elhurcolták az Ördögszigetre, ott sínylődik egy olyan bűnért, amit nem követett el. – Honnan tudja, hogy nem követte el? Mindenki azt mondja, hogy elkövette. – Ami magában véve már elég ok volna, hogy biztosak legyünk az ellenkezőjéről – mosolygott Henri. – De más bizonyíték is van. Aprólékosan elmagyarázta a tragikus pert, beszélt a szakértők zavaráról Dreyfus kézírásával kapcsolatban, a bírósági tárgyalást körüllengő titkolódzásról, a hamisított bizonyítékokról, a tanúk hamis esküjéről. – Nem, Myriame – fejezte be, mialatt kiürítette poharát és botja után nyúlt –, Dreyfus nem bűnös. És akad még néhány becsületes ember Franciaországban, aki küzd azért, hogy jóvátegyenek egy kiáltó igazságtalanságot. Remélem, sikerülni fog nekik. Noha félek, hogy nem lesz könnyű dolguk. Amikor elment, a leány felvette az asztali lámpát és kikísérte a keskeny előszobán keresztül. – Nem volt magának túl szórakoztató itt ülni egész este a tűz mellett, ugye? – kérdezte, amint elérték a lépcsőházat. – Kellemesebbet el sem tudnék képzelni. Talán a legkedvesebb estém volt, amiben valaha is részesültem. A lelkem mélyén tulajdonképpen nagyon házias természetű vagyok.. . Találkozhatunk holnap? Alig észrevehető tétovázás után hozzátette: – Nem elégelte még meg, hogy minden idejét igénybe veszem? Még mindig hajlandó… – Pszt!… Holnap. A szokott helyen – mondta gyorsan a leány. Mint a simogatás, úgy érte a tekintete. Szerette volna kezébe venni a kezét és hosszasan megszorítani. Ehelyett alig hallhatóan suttogta: – Köszönöm, Myriame. A leány magasan feje fölé emelte a lámpát, amikor megindult a lépcsőn. Szánalom sugárzott szeméből és visszafojtott egy sóhajtást, mialatt figyelte, ahogyan lassan, félszegen botorkált lefelé. A lépcső alján megállt, hogy kifújja magát és pihentesse a lábait. Felpillantott a sárgás lámpafényben fürdő tiszta, tojásdad arcra. Boldogan intett feléje. – Jó éjt, Myriame.

Amikor két héttel később a leány felvetette, hogy menjenek vasárnap délután a Louvre-ba, Henri makacsul tiltakozott. – A Louvre-ba! Abba az ócska temetőbe! Kinek volna kedve a Louvre-ba menni? – Nekem. – Hát nem tudja, hogy csak a küldöldi utasok mennek a Louvre-ba? Külföldiek és festőnövendékek. Biztosíthatom, nincs a földkerekségen nyomasztóbb látvány, mint azok a szobrokkal, múmiákkal, szarkofágokkal, töredezett márványtáblákkal telezsúfolt termek. Olyan, mint egy hatalmas temető raktára. Azok a mérföldhosszú galériák, ezer és ezer festménnyel … – De Henri, én szeretem a festményeket. Szeretem nézni. Szeretném, ha beszélne róluk, ha elmagyarázná nekem, mi teszi naggyá őket. – Lehetetlen! Mintha arra kérne, magyarázzam meg, miért szép egy nő. Nem igaz, hogy az igazi művészet egyszerű; ellenkezőleg, ördögien komplikált. Végre is, miért ne lenne? Az élet sem egyszerű. Az emberi lélek sem. Az emberi szív egész biztosan nem. A zene sem. Lehet, hogy egyszerűnek hangzik, de valójában nem az. A matematika sem az. – Ez eggyel több ok, hogy jövő vasárnap elvigyen a Louvre-ba és hozzáfogjon a nevelésemhez – mondta Myriame, selymes szemében ingerkedő mosollyal. – Ha a művészetet annyira nehéz megérteni, ahogyan állítja, évekig is tanulmányozhatjuk! Már látom magunkat mint töpörödött öregeket, amint minden vasárnap elmegyünk a Louvre-ba, hogy megnézzük a Mona Lisát. – Ne említse nekem azt a firenzei polgárasszonyt a bárgyú mosolyával! – Azt hittem, nagyon kedves az arca, de ha magának nem tetszik… Szelíd hangja nem leplezte el megingathatatlan fölényét, hiszen tudta, mi lesz a vita vége. Mosolyából áradt a biztos győzelem nyugalma, ami nem kerülte el Henri figyelmét. – Azt mondtam, nem megyünk a Louvre-ba és ez az utolsó szavam – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – És ne higgye, hogy azzal a mosolyával az ujja köré csavarhat, levesz a lábamról, azt tesz velem, amit akar. – Ejnye, Henri – ellenkezett a leány a megbántott ártatlanság arckifejezésével. – Nem is mosolyogtam magára. – Akkor valaki másra mosolygott, ami még rosszabb. Ujjával megfenyegette. – Ismerem ezt a mosolyt. Missia is szokott így mosolyogni. Láthatja ebből, hogy hiába pazarolja reám. Olyan bájos volt Myriame, amint így a földön ült, hajában és tél arcán a megcsillanó tűz fényével, karcsú lábait szövetszoknyája alá vonva, hogy néhány pillanatig rajtafelejtette szemét és elvesztette gondolatai fonalát. – Ha azt mondtam, nem megyünk a Louvre-ba, akkor nem megyünk és nincs vita.

Következő vasárnap ott voltak a Louvre-ban és azután rendszeresen elmentek minden vasárnap délután. Henri legnagyobb meglepetésére, ezek a látogatások újfajta és rendkívüli élvezetet szereztek neki. Örült, amikor a leány szeme tágra nyílt egy-egy világhírű festmény láttára, örült, ha válaszolhatott kérdéseire és figyelmeztethette valamelyik mesterségbeli részletre. Mialatt végigsétáltak a visszhangos galériákon, elámult fogékony, nyílt szellemének mohó tudásszomján. Akaratlanul is elkezdett művészetről beszélni, megmagyarázta, miért nagyobb festő Rembrandt, mint Pieter de Hooch, Fragonard, mint Nattier, elemezte a vásznakat, rámutatott arra, mi az alkotó tehetség és mi csupán az ügyesség műve. Egyik vasárnap a Milói Vénusz előtt álldogáltak; fehéren és megfoghatatlanul lebegett előttük a márciusi délután homályában. – Gyönyörű, ugye gyönyörű? – suttogta Henri. – Semmit sem tudunk róla, csak azt, hogy egy görög paraszt egy barlangban találta és eladta a francia kormánynak hatezer frankért. Az egyetlen jó vásár, amit a kormányunk valaha is csinált, kivéve természetesen azokat a csodálatos képeket, amiket Napóleon lopott össze Olaszországban. Olyan szép, hogy elfelejtjük, milyen régi. Tudja-e, hogy ez a szobor idősebb, mint Párizs, idősebb, mint Krisztus, mint Caesar? Néha azt kívánom, bárcsak Szent Pál soha ne ment volna Athénbe. Halkan, suttogva beszélgettek, lassan körüljárták a szobrot és megnézték minden oldalról. – Mennünk kell – mondta Henri –, későre jár. Láttuk az egyiptomi domborműveket, a görög Karyatidákat és a föníciai márványtöredékeket. Ez ki kell, hogy elégítse kultúrszomját a következő hétig. – De, Henri, hiszen megígérte, hogy megmutatja nekem Filippo Lippi Madonnáját. Nem emlékszik? – Istenem, maga sem feledkezik meg soha semmiről. Akkor viszont sietnünk kell, nemsokára zárnak. Felmentek a széles márványlépcsőkön az első emeletre, keresztülmentek a Salon Carrén és beléptek a Salle des Sept Métres-be. A helyiségben egyetlen lélek sem volt. – Csak a Lippire maradt időnk. – Henri lihegve sietett a képhez. Rendkívül finomvonalú, szőke hajú Máriát ábrázolt, amint a térdén fekvő kisdeden nyugtatta szelíd tekintetét. – A többit majd megnézzük jövő vasárnap, ha akarja. Áhítatos csendben álltak egymás mellett a kép előtt. – Ez, Myriame, valóban nagy festmény – szólalt meg végül Henri. — Nézze, mintha a bőre alól törne elő a fény, mintha belülről volna megvilágítva. Ez azért van így, mert Lippi előbb aláfestette okkerrel. Mesterségbeli fogás, de igen hatásos. Belső ragyogást idéz elő. Most már minden növendék alkalmazza, de Lippi idejében még újdonság volt. Hát nem leheletszerű, angyali jelenség? – Hamiskásan

hunyorított. – Ha ránéz, nem is gondolná, hogy ebben a percben talán a pokol kénköves tüzében sül. Ami azt illeti, maga Lippi is. Csintalan párocska volt ez a kettő… Egy egyenruhás teremőr dugta be a fejét az ajtón és félbeszakította. – Néhány perc múlva zárunk, Mesdames et Messieurs. Sebesen kerepelte a szavakat, elismerő pillantást vetett Myriame-ra, csodálkozva nézett Henrira, vállat vont és elsietett. – A művészet rendkívül sokat köszönhet a bűnnek – fejtette ki gondolatát Henri kifelé menet. – Különös véletlen folytán igen kevés erényes nőt festettek le igazán nagy művészek. Figyelmeztessen majd, hogy elmondjam Filippo Lippi szerelmének történetét a csinos kis apácával. – Ha majd otthon leszünk – mialatt elkészítem a teát. A következő vasárnapon nem mentek a Louvre-ba, hanem a Függetlenek Tárlatára, amely a hét folyamán nyílt meg. Henri bemutatta a Comité Executif több tagját Myriame-nak és jólesett neki leplezetlen csodálatuk. Azután végigsétáltak a kiállítótermeken, és menetközben gyors pillantást vetettek a számtalan festményre. – Most már megérti, miért halnak éhen a festők – jegyezte meg Henri, amikor végigkanyarogtak egyik folyosón, ahol kép kép mellett sorakozott a falon. — A festmény a legbőségesebben előforduló és legkevésbé szükséges árucikk. Csak kelekótyák vagy zsenik, vagy olyanok, mint jómagam, akiknek nincs más választásuk, határozhatják el, hogy erre adják a fejüket. Megpillantották Henri Rousseau-t, amint őrt állt festményei előtt. Tekintélyt parancsoló jelenség volt a levitézlett őrmester és vámtiszt, fényesre kefélt bakancsában és foltozott redingot-jában. – Myriame, bemutatom régi barátomat, Monsieur Rousseau-t. Ha bármikor eszébe jutna, hogy meg akar tanulni hegedülni, vagy egy bonyolult szerelmeslevelet kell írnia, forduljon hozzá. Történetesen kiváló festő is. Henri Rousseau mereven meghajtotta magát, morgott valamit lekonyuló bajusza alatt és karonfogva Myriame-ot odavezette egy nagyméretű képhez, amelynek „La Carmagnole” volt a címe. Rámájára egy feliratot erősített ezzel a szöveggel: „Szabadság! Légy örökké vezérlője mindazoknak, akik munkájukkal akarnak hozzájárulni Franciaország nagyságához és dicsőségéhez.” Útban vissza a Rue des Petits Champs felé, Henri mesélt a Comité Exécutif szánalmas üléseiről és megnevettette vele Myriame-ot. Lassanként rátért Seurat-ra és Vincent-ra. – Bárcsak akkor ismertem volna magát. Szerette volna őket… Mindketten nagy művészek voltak, noha úgy különböztek egymástól, mint a nappal és az éjjel. Azt hiszem, különösen Vincent tetszett volna magának. Nehéz volt nem szeretni, pedig furcsa ember volt. De demokrata volt ő is, akárcsak maga és remekül megegyezett volna a véleményük az erkölcstelen királyokról és az arcátlan arisztokratákról.

Valószínűleg beleszeretett volna magába. Olyan bolond volt szegény Vincent, nem értette meg, hogy vannak emberek, akiknek nincs szükségük szerelemre. – Mi lett vele? – Megölte magát… Így múltak a hetek. Henri minden este várt Myriame-ra a Place Vendome-on. Színházba mentek, az Operába, hangversenyekre és a cirkuszba. Elvitte a Vélodrome d'Hiverbe és a leány izgalomba jött, amikor bemutatta neki a híres Zimmermannt. Egyik nap megkérdezte tőle, hogy látott-e már kinematográfiás szeánszot. – Jóságos Isten, az meg micsoda? – Magam sem tudom pontosan. Úgy hallom, valami laterna magika-előadás, de olyan gyorsan cserélődnek a képek, hogy az emberek mozogni látszanak. Végignéztek egy kinematográfiai előadást az Indiai Szalonban, a Boulevard des Capucines egyik alagsori helyiségében. Felejthetetlen, hajmeresztő élmény volt, mozdonyok rohantak a lepedőről feléjük, lovak vágtattak egyenesen be a szobába, a nézők sikoltoztak félelmükben, hanyatt-homlok otthagyták helyüket, ájuldoztak. Időnként Maurice-szal és Renée-vel vacsoráztak és kellemes estéket töltöttek együtt, beszélgetés és kártya mellett. Vasárnap reggel gyakran meglepte Myriame Henrit azzal, hogy beállított a műtermébe, egy könyvvel a kezében felkuporodott a heverőre és figyelte, hogyan fest. Meleg barátságot kötött Madame Loubet-val és suttogva hosszas tanácskozásokat folytatott vele Henri háta mögött. Kapcsolatuk fokozatosan bizalmas, meghitt barátsággá érett. Henri beszélni kezdett saját magáról, elmondta, mennyire magányos volt az elmúlt években. Még Denise-ről is beszélt, sőt egy esős estén Marie Charlet-ről is. Lassanként Myriame is közlékeny lett és sok mindent elmondott gyermekkoráról. – Tudja, miért akarok folyton még és még tanulni? Mert nem volt rá alkalmam, amikor kicsi voltam. Nem jártam ki az iskolát. A szüleim nagyon szegények voltak, és amikor apám meghalt, tanulólánynak szegődtem egy varróműhelybe. Napi egy frankért. Tizenhárom éves voltam akkor… Szánalom fojtogatta Henri torkát, amikor elképzelte a kis kézilányt a zsúfolt, szellőzetlen szobában, amint naponta tíz óra hosszat görnyedt egy hosszú asztal mellett, varrt és összeszurkálta az ujjait. Tizenhárom éves korában… Milyen kegyetlen a szegénység! – Maga nem tudja, Henri, milyen az, szegénynek lenni, igazán szegénynek. Ez örök nyomokat hagy az emberben. Majd egyszer elmondom. Aznap nem mondott többet, de egy hónappal később mesélt az apjáról. – Ékszertervező volt. Fiatalon jött Párizsba egy lengyel városkából… Szőke hajú, csendes szavú ember volt, tüdővészes. Hivő, ájtatos lélek.

Elvitte a kisleányt a Rue Nazareth-i zsinagógába, megtöltötte gyermekkorát a Talmud poézisével és a héber dallamok zokogó szomorúságával. Sokáig lappangó, hosszú betegségben halt meg, ami fölemésztette a család nyomorúságos megtakarított pénzét és fillér nélkül hagyta az anyát meg a leánykát. Az ezt követő évek a nélkülözés és küszködés szakadatlan lidércnyomása alatt múltak el. Az egészségtelen műhelyben töltött nappalok után a kisleány esténként a konyha tűzhelye mellett kuksolt és anyjának segített gombokat felvarrni kesztyűkre. Vacsorára felmelegített krumpli és langyos vízben felpuhított száraz kenyérhéj járta. És az örökös gond a házbér miatt. Nem volt vasárnapja, nem mehetett Szajnaparti kirándulásokra, nem viháncolhatott vidám körhintán, nem játszott bújócskát más gyermekekkel. Valahogy azért túlélte. A sötétszemű kamaszleány felnőtt. Záráskor fiúk várták a műhely bejáratánál, hogy hazakísérjék. – Azután egy napon megismerkedtem Andréval és beleszerettem. Előmunkás volt egy optikai műszergyárban. Kedves volt és komoly. Megegyezett az ízlésünk, a reményünk. Nagyon szerelmesek voltunk. Annyira, hogy amikor anyám meghalt, megkért, legyek a felesége. Majdnem hozzámentem. – Hangja elhalt a szoba csendjében és belebámult a tűzbe. – Miért? Miért nem ment hozzá? – Mert szegény volt. – Hangja éles lett és határozott. Henrit meghökkente. – Intelligens, szorgalmas, kedves és csinos fiú volt – de szegény. Az apám is intelligens és szorgalmas volt, és magam előtt láttam, miféle életet nyújtott az anyámnak. És láttam, hogyan halt meg. Hallottam, amikor egész éjszakán át köhögött, köhögött, köhögött, mert nem tudtunk orvosságot venni. És valahányszor áthallatszott a falon a köhögése, beletemettem arcomat a párnámba és megesküdtem, hogy nem leszek többé szegény, hogy mindent elkövetek, csak ne legyek soha szegény. Ezért hagytam el Andrét. Egyetlen szó, egyetlen sor írás nélkül. Tudtam, ha látom, elgyengülök. így tehát megszöktem. Soha többé nem láttam – mondta nagyon halkan. Azután május volt és megújult a tavasz csodája, Párizs vén kövei friss lombok közül villantak elő. A boulevard-ok tarkállottak a szalmakalapoktól és a színes napernyőktől. A Parc Monceau-ban ismét megnyílt a bábszínház és a gyermekeknek egy újabb évjárata figyelte révülten Guignol és az Ördög elkeseredett viadalát. A kapualjak megteltek csókolódzó szerelmespárokkal. Jane Avril, a szeretője, a komornája, a titkára, két pincsikutyája és huszonhat bőröndje kíséretében elutazott Londonba óriási zűrzavar közepette, utolsó percben váltott sürgönyök, szanaszét heverő poggyászdarabok, búcsúajándékok tömkelegében, ahogy egy primadonnához illik. Vonatindulás előtt a színésznő még nyélbeütötte, hogy a fülkéjében néhány percig egyedül maradjon Henrival.

– Magát mintha kicserélték volna – mondta Jane, kesztyűjével legyezgetve magát. – Hogy megy a dolog Myriame-mal? – Remekül. Olyan, amilyennek leírta, de sokkal több annál. Soha nem tudom meghálálni magának, amit tett. Annyi plakátot kaphat tőlem, amennyit csak akar. Lelkes hangjára Jane gyanakodva kapta fel a fejét. – Csak nem szerelmes belé? – Persze hogy nem. Mi jut az eszébe – nem vagyok bolond! – El ne felejtse, Henri. Barátság – semmi több! Ezen az estén egy Brahms hangversenyre vitte el Myriame-ot, amelyet a közelmúltban Bécsben elhunyt zeneszerző emlékére rendeztek. A C-moll szimfóniát játszották, és Myriame behunyt szemmel, ölében összekulcsolt kezekkel hallgatta a dübörgő hangáradatot. Henri a szeme sarkából figyelte és emlékébe véste képét, a zene élvezetétől átszellemült arcát, ajkát, amely mintha csókra nyílt volna, nyakának szelíd hajlatát. Tökéletesen szép pillanat volt, arra való, hogy becsben tartsa és újra meg újra átélje, ha már nem lesz vele a leány. A szimfónia utolsó tétele alatt Myriame megérintette a kezét. – Köszönöm, Henri – suttogta. – Mindig magára fogok gondolni, ha ezt a szimfóniát hallom. A kocsiban ismét megfogta a kezét. – Maga nagyon jó hozzám. Tenyerük lassan összeért, ujjaik egymásba fonódtak, titkos, szinte öntudatlan gyönyörűséggel. A szobába érve a leány ledobta magáról köpönyegét egy székre és leguggolt, hogy tüzet gyújtson. – Bárcsak én tehetném ezt meg maga helyett – szólalt meg Henri a kereveten ülve. Myriame nem válaszolt és hogy áthidalja zavarát, könnyed hangon hozzátette: – Kíváncsi vagyok, mit csinál nyáron, amikor túl meleg van ahhoz, hogy begyújtson. – Egész idő alatt morgk és várom az őszt. Különben is, ki nem állhatom a nyarat. Párizs szörnyű nyáron. – Szó sincs róla! Párizs elragadó nyáron! Majd meglátja. Elviszem a vásárokra. Egetett cukrot fogunk szopogatni és minden sátrat meglátogatunk. Felkeressük régi barátnőmet, La Goulue-t a Foire de Trone-on. Hajókázunk a Szajnán és kis zöldvendéglők teraszán ebédelünk, harmonikaszó mellett. Kikocsizunk Saint Cloud-ba, Versailles-ba és… – Idén nem megy Arcachonba? – kérdezte meglepetten a leány. – Jane azt mondja, villája és vitorlás hajója van ott. – Nem, idén nyáron nem megyek – jelentette ki gyorsan Henri. – Nagyon sok a dolgom.

– Tudja, Henri – mondta Myriame, kis szünet után –, még sohasem voltam távol Párizstól, soha nem láttam a tengert. – Arcachon tulajdonképpen nincs is a nyílt tenger mellett, hanem egy öböl partján. Azt hiszem, az a legbűbájosabb öböl a világon. A városka maga egy fenyőerdő mögött húzódik meg – ez a „téli város”, a nyaralótelep a vízparton van. Ott van az én villám is, a Denise-Villa. A terasza egyenesen az öbölre néz. El se tudja képzelni, milyen szép, ha lejövök reggelizni: a ragyogó napfény, a vitorlák, a homokos parton játszadozó gyermekek. Reggeli után én is elmegyek Laurentinnel, úszom egyet, vitorlázom. Laurentin! Csoda egy figura! Fiatal korában matróz volt és becsatangolta az egész világot. Most halász, de csak télen. Nyáron Mariette-el, a feleségével együtt elszegődik nyaralókhoz. Megtanított a vitorlázásra és most két éve részt vettem a helyi yachtversenyen. Nemigen lehet róla tudomása, de szakavatott vitorlázó vagyok egész sereg győzelmi kupával. No és a reggeli úszások! – Hirtelen ráeszmélt, hogy elragadta a lelkesedése és lekicsinylően vállat vont. – Azért nem kell elhinnie mindazt, amit mondtam. Arcachon is csak olyan egyhangú parti városka, amilyen tucatjával akad. Idén nem megyek oda. Nem hagyhatom el Párizst. Megígértem, hogy Clemenceau könyvét illusztrálom és még hozzá se fogtam a munkához. Erről jut eszembe, magát bizonyára érdekelni fogja. Zsidó elbeszélések gyűjteménye. Megkaptam a kefelevonatot; elhozom magának, ha akarja. Myriame beleegyezően bólintott, talpra ugrott és lesimította szoknyáját. – Készítek egy kis kávét. Ugye, iszik egy csészével? Eltűnt a csöpp konyhában, és Henri egy darabig hallgatta a kávédaráló csikorgó zaját. Milyen kevés kell a boldogsághoz… Egy meleg zug, kávé, egy leány… egy olyan leány, mint ő. Milyen lágy volt a keze a kocsiban. .. – Milyen szép volt maga ma este, Myriame – kiáltott feléje. A leány bekukkantott a konyhából. – Köszönöm Monsieur. Ideje is, hogy végre mondjon valami bókot. – Nincs magának bókra szüksége, se tőlem, se bárki mástól. Tudja maga úgyis, milyen csinos. Ami azt illeti, túlságosan csinos. Azonkívül, egy nőnek nem lehet olyan szépet mondani a külsejéről, amit már ne tudna régen. – Azért mégis jólesik neki, ha hallja – nevetett Myriame a kávédaráló mellől. – De ha reggel látna, elszörnyedne. – Ó, erről meg vagyok győződve – felelte ugyanazon a tréfálkozó hangon Henri. – Ennek ellenére ma este valahogy sikerült nagyon szépnek látszania. A férfiak mind magára bámultak a koncerten és meg tudnám mondani, mire gondoltak. – Igazán? – Megint hallotta gyöngyöző nevetését. – Mire gondoltak? – Hogy milyen szörnyű lehet reggel! – Maga undok! Gyűlölöm! – Bedugta fejét a konyhaajtón és kiöltötte a nyelvét. – Igaza volt Jane-nak. Azt mondta, hogy maga.. .

– Verje ki a fejéből, amit mondott – nevetett Henri. Hát látja? Ha szaván fogunk egy nőt és egy véleményen vagyunk vele, akkor gyűlöl és nyelvet ölt ránk. Hízelgés kell neki. Hízelgés vékaszámra. Tény, ami tény, magára vonta a figyelmet azon a hangversenyen. Egy olyan nő, mint maga, kifejezetten közveszélyes és nem kellene szabadjára engedni. – De én nem voltam szabadon. Magával voltam. A múltban is ugratták egymást ilyenféleképpen, de ezen az estén Henrit megkapta valami a leány hangjában, ami gyengédség volt és egy újfajta, majdnem szabados bizalmasság. – Tessék, igyon egy pohár konyakot. – Üveget és poharat tett eléje az asztalra. – Nem, mintha megérdemelné, hanem mert kedves, elnéző, nagylelkű és jószívű leány vagyok. – Pontosan ezt akartam mondani én is – ingerkedett Henri –, csak attól tartottam, megbántom természetes szerénységét. De örülök, hogy megegyezik a véleményünk. – Tréfás rémülettel húzódzkodott össze, amikor a leány tiltakozásra nyitotta száját. – Jó, jó, bocsánatot kérek. Ezek a tulajdonságok mind távol állnak magától. Most pedig arra kérem, engedje meg, hogy megfizessem a konyakot, amit megiszom. Mert így tönkreteszem magát. – Nem. És ha még egy szót szól… – De Myriame, maga nem engedi, hogy ajándékot vegyek magának. Nem engedi, hogy megfizessem az italt. Nagyon kérem! – Nem. – Olyan csökönyös, mint egy öszvér. Ugyan, Myriame, próbálja meg… – Nem. Ha még egy szót szól, elviszem az üveget. Kiment a konyhába és rögtön visszatért két csésze kávéval. – Igya meg, amíg forró. Lekuporodott a földre a tűz mellé, karcsú lábait maga alá húzta. Egy ideig hallgattak mindketten. Milyen kívánatos volt ma este! Az elmúlt hónapok nem csökkentették a csodát, hogy van, nem vontak le semmit izgalmasan bájos lényéből. Egész életében ilyen leányról álmodott. Ő utána kutatott az elmúlt kétségbeesett, elpazarolt évek alatt. És egész idő alatt itt volt, ebben a kis szobában! Hányszor hajtott végig ezen az utcán és soha nem gyanította, hogy itt él, az ódon házak egyikében! Hiszen ha már akkor találkoztak volna! Milyen kár, mi minden történt volna másképpen… – Miért bámul úgy rám? – kérdezte Myriame, anélkül, hogy levette volna szemét a tűzről. – Honnan tudja, hogy magára néztem? Azonkívül, hogy kedves, elnéző, nagylelkű és jószívű, ahogy mondta, még hátul is vannak szemei? Valószínűleg azt is tudja, mire gondoltam. – Mire gondolt?

– Ha mindenáron tudni akarja, azon tűnődtem, hogy maga tényleg itt van-e, vagy csak én találtam ki. Nagyszerűen tudok képzelődni! Olyasmit is látok, ami soha nem volt, és hallom, amit nem mondott ki senki. Van úgy, hogy felébredek éjjel és azt gondolom, maga nincs is és sohasem találkoztunk. Ó, Myriame, úgy örülök, hogy találkoztunk! Olyan boldog, olyan hálás vagyok! – Hálás – miért? – Mert maga a világon van, itt van mellettem, engedi, hogy itt üljek magával, hogy a barátja legyek. A lány nem mozdult. Mozdulatlansága bizonytalan kétséget lehelt. Ölébe tette a csészéjét, szeme még egyre a tűzbe meredt. Arca zárkózott volt, gondolataiba merült. – Henri, maga szerelmes belém? – Hangjából eltűnt a korábbi ingerkedés. Henri nagyot nyelt, érezte, amint a konyakospohár megremeg a kezében. Myriame el akarja hagyni.. . Furcsán viselkedett már egész este… Túlságosan kedvesen… Közölni fogja, hogy a várva várt gazdag férfi megjelent… Vagy kitalálta, hogy szerelemre gyulladt… Elárulta magát azzal az ostoba megjegyzésével, hogy éjszaka felébred és reá gondol… – Szerelmes, magába? Honnan veszi ezt? Persze, hogy nem! Minden agysejtjével éberen figyelt. Ezúttal jól kell hazudnia, olyan jól, ahogyan még sohasem hazudott… Kell! Meg kell győznie Myriame-ot, különben elhagyja. . – Jó barátok vagyunk. Élvezem, ha együtt lehetünk. De szerelem – nem, Myriame. Nem, köszönöm szépen. Megtanultam a leckémet, keservesen megtanultam, erről biztosíthatom. – Biztos benne? – Biztos? Hogyne volnék biztos benne. Ösztöne azt súgta, hogy legyen hetykén könnyed, igyekezzék kérdésekkel, gúnyolódással megzavarni a leányt, mímelje, mennyire mulatságosnak találja a dolgot. Ha védi magát, akkor elveszett. – Mi ez? Miféle játék? Maguk nők annyira hiúk, el se tudják képzelni, hogy egy férfi élvezheti a társaságukat anélkül, hogy elvesztené a fejét és fülig ne szeressen magukba. Sajnálom, ha csalódást okozok, de csupán barátságra tartok igényt. Azt hiszem, öregszem. Nem kívánom már a szerelemmel járó izgalmakat. Zavartalan, nyugodt barátságra vágyom. Lassanként visszatért önbizalma, lenyűgözte a saját hangja, majdnem maga is elhitte, amit mondott. – Hogy tetszene, ha hirtelen azzal a kérdéssel fordulnék magához: Myriame, nem szerelmes belém? Na, ne beszéljünk erről többet. Most pedig, szegény kis kijátszott szerelmesem, engedje, hogy békességben megigyam a kávémat. – Jó, rendben van, hiszek magának. De – de ugye megkíván?

– Ha-ha-ha, ez egészen más! A szerelem mocsaras dolog, érzelmi ingovány. A bujaság azonban teljesen normális, kellemes úri érzés. Természetes, hogy megkívánom magát, édes kis Myriame-om, ugyanúgy, mint ahogy bármelyik fiatal, szép nőt megkívánnám. Végre is nincs kifejezetten szörnyű külseje – kivéve persze reggel –, én meg még nem vagyok kilencven éves. Egyikünkre nézve sem volna hízelgő, ha teljesen érzéketlen maradnék. De ne féljen, ne fogom megkötözni és betömni a száját, hogy lecsendesítsem testi vágyaimat. Vannak Párizsban helyek, ahol az effajta vágyakat megfelelően kielégítik. – Tudom – mosolygott a leány. – Jane elmondta. – Istenem, azt a nőt le kéne döfni! Jó, hát ha már tudja, ez megnyugtathatja, hogy nem fogom váratlanul megtámadni, leteperni és magára kényszeríteni az akaratomat – ha ez az, ami aggasztja. Nyert; meg tudta győzni. Nem védekezett tovább. – Nem, Myriame – mondta gyengéden, mosolyogva –, csupán a barátja szeretnék lenni. Nem remélek és nem kívánok magától egyebet, mint bűbájos barátságát. Tudom, egyszer itt fog hagyni, erre felkészültem, de addig engedje meg, hogy a barátja lehessek. A leány mélyreható, figyelmes szemmel fürkészte a férfi arcát. – Örülök, hogy ezt mondta, Henri. Én is a barátja akarok lenni. Hálás vagyok magának. Sokkal inkább, mintsem tudja, vagy képzeli. Jane elmondta, mit kívánok az élettől. Maga tudja, hogy nem vagyok szerelmes és nem akarom, hogy szerelmes legyen belém, mert az fájna, én meg nem akarok fájdalmat okozni magának. Nem akarok egyebet, mint örömet szerezni. – Köszönöm, Myriame – mondta Henri rekedten. – Most pedig, miután mindenben megegyeztünk, azt hiszem, legjobb lesz, ha hazamegyek. Holnap vasárnap van, és nagyon szép idő ígérkezik. Mit szólna hozzá, ha kikocsiznánk Versailles-ba? – Letette üres poharát az asztalra és botja után nyúlt. Mielőtt felkelhetett volna, a leány mellette termett, ajka majdnem érintette a férfi ajkát. – Nem kell elmennie, Henri.

XIX. Még mielőtt felnyitotta a szemét, tudta, milyen gyönyörű nyári reggelre virradt, szobája fürdik a napfényben és az ég ragyogó kéken feszül az öböl felett. A nyitott ablakon át behallatszott a homokban játszadozó gyermekek zsivaja és a parton megtörő hullámok csendes morajlása. Enyhe légáramlat figyelmeztette, hogy a tizenegy óra tájban keletkező szellő nemsokára vidáman fújdogál, és a vitorlások rövidesen kifutnak a kikötőből. Nem nyitotta ki a szemét, mozdulatlanul feküdt ágyán, hallgatta a leány nyugodt lélegzését és magábaszívta mezítelen testének melegét, amint mély álomba merülve elnyúlt mellette. Tökéletesen boldog óra volt, amilyen csak egyszer fordul elő egy életben. Kristálytiszta, a szivárvány minden színében csillogó óra, szívszaggatóan mély boldogság. Elérkezett végre hozzá ezen a nyári reggelen, és most átéli minden egyes percét. . . Senki nálánál boldogabb nem lehetett ezekben az utolsó hetekben. A leány odaadta magát neki. Nem szánalomból, nem leereszkedően, hanem szívesen, örömmel, pogány bőkezűséggel, mint aki jóvá akarja tenni, amit Denise és Marie vétettek ellene, magányos éveit, csúnyaságát, fájó lábait – mint aki ki akarja egyenlíteni az élet minden igazságtalanságát önkéntes ajándékával. A múltban gyakran töprengett azon, milyen érzés lehet szerelmi viszonyba kerülni egy szép, értelmes és érzékeny leánnyal. Most már tudta. Az elképzelhető legfelsőbbrendű gyönyörűség, amiért érdemes volt Ádámnak elveszíteni a Paradicsomot. . . Myriame mohó volt és kéjvágyó. Semmit nem tagadott meg tőle, mert azt akarta, hogy legalább egyszer életében ízlelje meg a szerelem maradéktalan extázisát, és mert olyan leány volt, aki vagy mindent odaadott, vagy semmit. Párizsi szobájának parázsfényű félhomályában és itt a tintakék nyári éj sötétjében engedte, hogy a férfi birtokába vegye testét és annyit élvezzen belőle, amennyit akar. Henri ez egyszer áldotta testi telhetetlenségét, áldotta az alázatos szajhákat, akik megtanították az élvezet anatómiájára, a szerelem mesterségbeli fogásaira. Mert élvezetet nyújtott a leánynak – ebben biztos volt. Érezte, amint keze alatt megremeg a teste, ívbe feszül a gerince. A szépség nem számít a szeretkezésnél. Nem számít az értelem, a hírnév, a társadalmi állás… A szexualitás bizonyos fokán túl megszűnik minden illem és előítélet, nem számít más, csak a puszta testi kéj és a nemi állhatatosság. A mindent elborító sötétben már nem voltak ők ketten egy szép nő meg egy csúnya férfi, hanem két arc nélküli árnyék, akiket egybekapcsolt mámoros szenvedélyük és vágyuk, hogy gyönyörűséget nyújtsanak egymásnak.

Henri tudta, soha nem fogja elfelejteni a leányt, de ugyanúgy a leány sem fogja őt elfelejteni. Emlékezni fog a csúf törpére, aki olyan vadul, olyan nagyszerűen szerette. Emlékezni fog reá, ha Brahms Első Szimfóniáját hallgatja, ha a Louvre-ba megy, ha elkocsizik Voisin étterme vagy a Vendome-Oszlop mellett. Tovább fog élni benne, valahol a lelkében, a szívében, az ösztönéletében akkor is, ha már nem lesznek többé együtt. Mert el fognak válni egymástól. Az ilyenfajta szerelmi viszony, amilyen az övék, nem szokott sokáig tartani. Az élet nem tűri az ilyesmit. Valami mindig történik, ami végét veti. Myriame nem szerelmes belé – erről is meg volt győződve. Soha nem is lesz. Neki ajándékozta a testét, de nem a szívét. Ha fiatalabb és tapasztalatlanabb volna, talán reménykedne, mint ahogy reménykedett Mairoméban. De most, harminckét éves korában, őszülő szakállal… Idővel az ember megtanul egyet-mást, bizonyos fokú belenyugvást a megváltoztathatatlanba, a lemondás tudományát, aláveti magát az elkerülhetetlennek. Nem kívánja már elérni a holdat. Ami őt magát illette, szerelmes volt, kétségbeejtően szerelmes – és ezt fájlalta. Szerette volna, ha ura marad érzelmeinek, de nem sikerült. Ez viszont a saját problémája, neki kell a végére járnia. Hazudott Myriame-nak, fizetnie kell érte. Ha elérkezik a búcsú pillanata, meglesz a bátorsága, lesz benne annyi tisztesség, hogy mosolyogva távozzék és megkímélje a leányt a könnyező, rimánkodó szerető nevetséges látványától. Egyelőre azonban még messze a jövő. Myriame itt fekszik mellette. Még három hét van előttük. Három hét úszás, vitorlázás, ebéd a napsütötte teraszon. Három hét nyári éjszakája… Henri felnyitotta szemét, óvatosan felkönyökölt és szomjasan szívta magába a leány bájos vonásait, néma suttogással vallott neki szerelmet. Elfojtotta vágyát, hogy megsimogassa fedetlen keblét, megcsókolja nyakának sima bőrét. Ösztöne visszatartotta. Szerelmük az éjszakáé volt… Óvatosan felkelt, felöltözött és lement. A hallban Laurentin várt rá. Inasruha volt rajta, és igyekezett a szorgalmas háziszolga látszatát kelteni. – Jó reggelt kívánok, gróf úr – tollseprűje megállt a levegőben és ráncos arcával rámosolygott Henrira. – Csodaszép az idő, vitorlázásra való – jegyezte meg szomorúan sóhajtva. A fiatal Madame megérkezése óta nem olyan volt itt az élet, mint azelőtt. Kevesebbet ittak, megritkultak a bizalmas beszélgetések gazdájával, alig-alig mentek ki kora reggel halászni. A gróf úr egyébbel volt mostanában elfoglalva, mint a halászattal és őszintén szólva, ezt nem is lehetett a szemére vetni. Az a fiatal hölgy, akit Párizsból hozott magával, igazán párját ritkította. Kedves volt és barátságos, nem olyan, aki magasra tartja az orrát, mint közülük annyian… Azért mégis, a nők felborítják az ember életét.

– A parti szél éppen kedvező – jegyezte meg, mialatt leporolta a lépcső karfáját. – Kár érte. – Menjen és hozza rendbe a hajót – nevetett Henri. – A teraszon leszek. Leült és cigarettára gyújtott. Fehér vitorlások cikáztak ide-oda az öböl vizén. A parton gyermekek ástak buzgón a homokban, a mamák pongyolában ültek a széles napernyők alatt, kötögettek, vagy sárga fedelű regényeket olvastak. Az urak evezéshez öltözve, vagy csíkos fürdőruhában páváskodtak közöttük, mielőtt bemerészkedtek volna a hullámok közé. Mariette kerek ábrázatán széles mosollyal jött ki a teraszra. – Gyönyörű az idő, ugye Monsieur le Comte? – Sugárzó arccal tette eléje a tálcát. – Arcachon csodás hely nyáron – télen is – tette hozzá lojálisan. Halkan beszélgettek, vigyázva, nehogy felébresszék az emeleten alvó fiatal Madame-ot. Ekkor megjelent Laurentin vigyorgó ábrázata a korlát két oszlopa között. Már nem komornyiköltözékben volt, elnyűtt szalmakalapot, nyitott inget és kifakult kék nadrágot viselt, amelyet térdéig feltűrt. Természetesen mezítláb volt. – A hajó készen áll, m'sieu. Amikor akarja. Egy perc múlva már az öböl vizét szántották. Henri végignyúlt a fedélzeten és élvezte arcán a nap bizsergető melegét, Laurentin pedig, kezével a kormányrúdon, tetovált szőrös mellét kitárva a szélnek, fecsegett. – Ismeri gróf úr, azt az elegáns urat és hölgyet, akik szemben laknak velünk? Nincsenek összeházasodva. De akár lehetnének is, ahogy az a nő felszarvazza a párját… És az a hölgy, aki a Villa Mon Plaisirben lakik – nahát, ha látná a fehérneműjét… – Ejnye, mit tud a fehérneműjéről? – nevetett Henri és felült. – Laurentin, maga veszedelmesebb, mint egy vénasszony. Mi az ördögöt csinál, amíg azért fizetem, hogy ellássa a házat? Kulcslyukakon át kukucskál? – Van szemem, gróf úr. A konyhalány meg szeret fecsegni. Az öreg halász egy üveg konyakot vett elő az ülés alól. – Nem akar egy kortyot úszás előtt, úgy, ahogy szokta? – Nem, köszönöm, de maga csak igyon. Úgyis meginná a hátam mögött – mondta vigyorogva. Magányos öblöcskéhez értek; homokzátonyok és tengeri fenyők szegélyezték, vize csillogott. Henri levette csíptetőjét, bemártotta lábaujját a vízbe, azután karjaira támaszkodva előrelendült és belevetette magát a tengerbe. Néhány pillanat múlva felbukkant a hajó tatjánál, homlokába tapadó hajjal, lihegve, prüszkölve, boldogan lubickolva az átlátszó zöldes habokban. Kezét meglengette Laurentin felé, ismét lebukott a mélybe, bukfencet vetett és úszni kezdett, el a hajótól.

– Ne menjen túl messzire – figyelmeztette Laurentin és másodszor is ivott egy kortyot Henri konyakjából. Henri a hátára fordult, egy darabig pacskolta a vizet, ide-oda fickándozott, végül visszaúszott a hajóhoz, megragadta a halász kérges kezét és felhúzódzkodott a fedélzetre. Ahogyan közeledtek a part felé, megpillantotta Myriame-ot. Fehér ruhában állt a kikötő végében és integetett feléje. Visszaintegetett neki és ismét meglepte az előbbi hangulat, boldogsága azonban most imába szökkent. – Köszönöm Istenem, hogy megismertetted velem ezt a kimondhatatlan boldogságot!… Már nem gyűlöllek, soha nem foglak gyűlölni… Ha majd ő eltávozik mellőlem, ne engedj túl sokáig élnem… De most, kérlek, add, hogy lassan múljon az idő – nagyon lassan. . . Vitorláztak, halászgattak. Hevertek a hajócska fedélzetén, behunyt szemmel, arccal a nap felé. Kezük összeért. Nevetésre állt a szájuk, csacskaságokat mondtak egymásnak, mint ahogy boldog emberek szokták. A teraszon ebédeltek és vacsoráztak. Kocsikáztak a „téli város” fenyőerdejében, parti kiskocsmák teraszain ették a híres arcachoni osztrigát és bordeaux-i fehérbort ittak hozzá. Böngészgettek a boltok ajándéktárgyai között és Madame Loubet-nek egy porcelán Szent Ferenc-szobrot küldtek; óriási osztrigahéjon állt, „Arcachoni Emlék” felírással. Az éjszaka sötétje ráborult gyönyörteljes ölelkezésükre, a derengő hajnal mély álomban találta őket, kimerülten a gyönyöröktől. Augusztus vége felé néhány napra ellátogatott hozzájuk Maurice és Renée. Vacsora után a két leány megvitatta a legújabb ruhadivatot, Maurice pedig kifejtette eljövendő terveit. – Minden készen áll a londoni kiállításodra. Goupil londoni üzletvezetője, Monsieur Marchand, tavaszra osztott be. Két hétre, májusban. Jövő évben azután soron következik – New York! Igaz! Jelentkezett egy drezdai kiállító, bizonyos Herr Morrow, aki szintén szeretné bemutatni a műveidet. Csupán garancialevelet kér az eladásokra és fizeti a szállítás költségeit. Biztosítlak, Henri, öt év alatt olyan árakat érsz el, mint Degas. Barátaik elutazása után Henri és Myriame ismét visszazökkentek henyélő életmódjukba. Még kikocsiztak egy-kétszer, elüldögéltek esténként a teraszon. Myriame szünideje azonban már vége felé járt és meglepte őket a búcsúzás melankóliája. Párizsba való visszatérésük előestéjén egymás mellett ülve figyelték a naplementét a felhőtlen égbolton. Néhány kései fürdőző jött még ki a vízből, szemükből dörzsölve a sós vizet. Szellő sem rezdült már. Myriame megfogta Henri kezét. – Életem legboldogabb nyara volt ez. Négy isteni hetet töltöttünk itt. Soha nem fogom elfelejteni.

Henri nem mert megszólalni, félt, hogy elárulja magát. A jövő kísérteties rémekkel volt tele. Párizs ezer karú vetélytársként lebegett előtte, amely csak arra vár, hogy elcsábítsa tőle a leányt. – Nagyon, nagyon boldoggá tett, Henri. Akarom, hogy ezt tudja. – Én is boldog voltam – suttogta Henri, a leány kezeire bámulva. – Ezért olyan szomorú, hogy vége van. – De nincs vége. Párizsban ugyanígy lesz. Henri a fejét rázta. – Nem, nem lesz így. Kocsikban ülve fogom látni magát, meg vendéglőkben. Néhány órára, este. Talán vasárnap. . . – De hiszen múlt télen is így volt, és azt mondta, boldog. – Gyengéd szemrehányással nézett reá. – Nem emlékszik, biztosított afelől, hogy megelégedett úgy, ahogyan élünk és nem kíván egyebet. – Úgy értettem, hogy ne kívánjunk lehetetlent. De ez olyan egyszerű lenne. – Micsoda ? – Hogy töltsük itt az őszt és karácsony után térjünk vissza Párizsba. – A szavak kiszaladtak a száján; az elernyedt hangulat és a lány kezének érintése tehetett róla. Henri érezte, amint Myriame ujjai megmerevednek. – Bocsásson meg. Nem úgy értettem… – Ugye, hogy szerelmes belém? – Nem kérdezte, hanem megállapította. – Már jó ideje éreztem, de nem voltam benne biztos. Henri bólintott. Hirtelen belefáradt a tettetésbe, mint a bűnözők, akik váratlanul vallani kezdenek, annyira kimerültek. – Igen Myriame, szerelmes vagyok. Jóformán első találkozásunk óta. Akkor is szerelmes voltam, amikor megesküdtem, hogy csupán a barátságára tartok igényt. Ugye, meggyőzően hazudtam akkor este? Egyszerűen azért hazudtam, mert nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy elveszítem. Azóta is folyton hazudtam. De reménykedtem abban, hogy soha nem fogja megtudni, sem észrevenni, és megfogadtam, hogy soha nem árulom el. Most azonban, mivel már tudja, nem engedné meg, hogy a gondját viseljem? Felemelte a fejét és könyörögve nézett rá. – Tudom, hogy nem szeret szerelemmel és nem is várom magától. De azért ugye, kedvel? Nem adná meg nekem ugyanazt a lehetőséget, amit bárki másnak megadna? Jane elmondta nekem, mi az, amit meg akar kapni az élettől. Én mindazt nyújtani tudom. Kérem, Myriame, nagyon kérem… Érezte, amint a leány visszahúzza a kezét, és ajkára fagytak a szavak. – Sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie, rettenetesen sajnálom. -Myriame hangja halk volt és szomorú. – Nem, nem haragszom azért, mert hazudott nekem. Megértem. Ugyanazt tettem volna én is. Csupán az fáj, hogy elromlott valami, ami

mindkettőnknek boldogságot jelentett és mindkettőnknek szükségünk lenne egy kis boldogságra. Nem sok részünk volt benne. Kis szünet után folytatta. – Azt mondja, nem várja tőlem, hogy szeressem. Téved, Henri. Minden szerelmes ember reméli, várja, hogy viszontszeressék. Maga is. Ne tagadja. Még mindig azt hiszi, hogy ha elég kedves, elég nagylelkű, elég türelmes lesz, akkor majd csak beleszeretek magába. Emlékszik még arra, amikor azt mondta, hogy megtanulta a leckéjét? Akkor elhittem, de most már tudom, hogy sohasem fogja megtanulni. Soha. Továbbra sem fog beletörődni, mindig reménykedni fog, hogy egy leány mégis magába szeret és mindig csalódni fog, mindig sebeket kap. Mint ahogyan most én okozok magának fájdalmat, kedvesem. Lássa be, bizonyos fokig egyforma a sorsunk. Mind a ketten olyasmire vágyunk, amit nem kaphatunk meg; mind a ketten szerelemre vágyunk és egyikünknek sem jut osztályrészül. Nekem azért nem, mert visszautasítottam; magának azért nem, mert nyomorék és csúnya. A szavak ökölcsapásként érték Henrit. Ahogy a leány kimondta, újfajta, végérvényes reménytelenség csengett ki belőlük. Egyszerre szürke lett az ég, a levegő hideg, az öböl ólmossá vált. Myriame látta, hogy a vér elhagyja a férfi arcát, mégis tovább beszélt, lassan, megfontoltan. – Igen, Henri, maga nyomorék és csúnya. Azzal telik az élete, hogy igyekszik megfeledkezni róla és próbálja másokkal is elfelejtetni, de hasztalanul. Egyetlen leány sem szeretheti magát úgy, ahogy kívánja. Ha ez lehetséges volna, én lennék az, mert megpróbáltam. De nem szeretem és sohasem fogom szeretni! Henri megpróbált a szavába vágni. – Ne, most ne – mondta fáradtan. – És tudja, miért nem szeretem sem most, sem azelőtt? Mert még mindig Andrét szeretem, azt a férfit, akiről beszéltem magának, aki el akart venni feleségül. Ha nekem adná az Avenue du Bois legszebb palotáját, ha elhalmozna ruhákkal, prémekkel, ékszerrel, akkor sem szeretném magát. Ellenkezőleg, kevésbé kedvelném, sőt talán egyáltalában nem kedvelném. Már nem volna a legjobb barátom, aki volt; gazdag fiatalemberré válna, aki meg tudja fizetni, amit kap. Már nem magát látnám, csupán a pénzét. És a pénze miatt lassan meggyűlölném. Meg akarom kapni mindazt, amit felsoroltam, de csak olyasvalakitől tudnám elfogadni, akit nem kedvelek – nem magától, Henri. Nem hiszi el, pedig így van. – Biztosan nem nyújthatnék többet magának, mint amennyit már nyújtottam és valószínű, hogy kevesebbet nyújtanék. Könnyűszerrel válhatnék kegyetlenné. Olyan egyszerű kegyetlenül bánni azzal, aki szerelmes. Aki szerelmes, az védtelen. Bennem annyi keserűség gyülemlett fel, hogy kegyetlen tudok lenni másokhoz ugyanúgy, mint ahogy kemény tudok lenni önmagamhoz. Fájdalmat okoznék magának, Henri – és nem akarok fájdalmat okozni magának. Szerettem magát,

amennyire csak lehet szerelem nélkül szeretni és továbbra is szeretni akarom. A pénz csupán megmérgezné kapcsolatunkat, csúnyává tenne valamit, ami szép volt. Sokáig nem szólalt meg, a kezére bámult. – Most pedig mit tegyünk? Azt hiszem, legjobb, ha nem látjuk egymást többé. Így döntöttem magamban már régen arra az esetre, ha belém szeret. Szomorúan elmosolyodott. A fokozódó félhomályban szeme sötétje elmélyült. – Csakhogy túl gyenge vagyok. Annyira ragaszkodom magához, olyan kedves nekem, nagyon rosszul esnék, ha nem találkozhatnánk többé. Emlékszik még a Louvre-ra, az együtt töltött estéinkre a tűz mellett? A kinematográfiai előadásra, ahol majdnem elájultam? Ez így maradhatna. Csupán nem szabad soha, soha többé szerelemről beszélnie. Magától függ, Henri. Nagyon kérem, próbálja meg. A nap eltűnt a homokzátonyok mögött. Két vitorlás hajó siklott lassan a kikötőbe és horgonyt vetett. Az öbölre már ráborult a néma éjszaka.

Visszatértek Párizsba. Amitől Henri tartott, bekövetkezett; az élet közébük állt. Arcachoni állandó együttlétük után nehezére esett csupán esténként rövid percekre találkoznia a leánnyal. Az áttetsző hófehérbe öltözött, vagy a hajó fedélzetén félmeztelenül elnyúló Myriame helyett újra az elegáns mannequin állt előtte, kalapban, kesztyűben, sejtelmes arccal, a fátyol finom szövedéke mögött. Mivel korán kellett kelnie és szüksége volt az alvásra, nem volt idejük szerelmeskedésre; a nyári éjszakák gyönyörteljes hosszú órái helyett együttlétük sietős kapkodássá vált, ami mindkettőjüket kielégítetlenül hagyta. De Henri megtartotta a szavát, soha nem beszélt szerelemről. Megint elhajtatott minden délután a Place Vendome-ra és várakozott az esti forgalom kavargásában. Megint visszatértek Voisin és Larue éttermeibe és nevetgélve vitatkoztak vacsorájuk mellett; hangversenyekre jártak, meghallgatták a Carment és a Manont az Opera Comique-ban, végignéztek még egy kinematográfiai előadást. És ültek a tűz mellett a Rue des Petits Champs-on, a kis szobában. . . Henri mindent elkövetett, hogy ismét az a tréfálkozó jóbarát legyen, aki az elmúlt télen volt, de kapcsolatukban most árnyalatnyi változás állott be. Vidámságuk mögött kényelmetlen érzés lappangott. Beszélgetés közben gyakran váratlanul csend támadt, tátongó szakadék, amit sietve hidaltak át egy-egy zavart mosollyal, vagy odavetett megjegyzéssel. Barátságuk, amely néhány hónappal előbb annyira természetes volt, mesterkélt ámítássá vált. Henri most neheztelt az emberekre, akik körülvették, már nem töltötte el gyönyörűséggel, ha nyilvános helyen látták vele a leányt. Megreszketett a félelemtől, valahányszor rajtakapott egy csinos férfit, amint rajta felejti a szemét. Szinte zokon vette Myriame-nak a szépségét, az eleganciáját. Mivel félt, hogy

netán találkozhat valakivel, aki felkelti vonzalmát, nem vitte el Natansonékhoz, elkerülte, hogy bemutassa társaságbeli ismerőseinek. Színházban legalább senki sem beszélhetett vele… Mennél jobban nőtt Henri félelme, hogy Myriame elhagyhatja, annál hevesebb lett birtoklási vágya. Ha késett, képzeletében máris mélyen dekoltált estélyi ruhában látta, amint egy kéjenc milliomos legelteti rajta szemét, és ha megérkezett, kérdőre vonta, miért késett. Még amikor a tűz mellett ültek, akkor is gyanakodott a gondolataira. A leány érezte féltékenységét és megsértődött. Henri nemegyszer érezte magán fájdalmas, mindent tudó tekintetét. A boldogtalan szerelem is betegség, ugyanúgy zajlik le, mint a testi megbetegedés. Fejlődik és rosszabbodik vagy javul és megszűnik, nem marad állandóan egyforma. Amint múltak a hetek, Henri egyoldalú szerelme kezdte megmérgezni együttlétük perceit, elvette az örömet, amit a leány jelenléte okozott. Henri átkozta önmagát szerelme miatt, keserves szemrehányásokkal illette magát, amiért megsértette Myriame-ot, de amint vele volt, megismételte azokat a dolgokat, amikre megesküdött, hogy soha többé nem teszi. Rájött, hogy a féltékenység ugyanúgy, mint a vágy, fölötte áll az értelemnek, a szív van olyan önkényes hatalom, mint a test. Nem hagyta békén a gondolat, hogy a leány elhagyhatja. Éjszaka hideglelős rémülettel ébredt fel arra a gondolatra, hogy már el is hagyta. Reggelenként gyakran odahajtatott a Rue des Petits Champs-ra, hogy csak egy pillantást vethessen reá, amint munkába menet elhagyja a házat. Haragudott önmagára, és emiatt újból elkezdett inni. Nem túl erősen ugyan, mert félt, hogy a leány esetleg az ivását fogja ürügyül használni arra, hogy elhagyja. Mint Marie Charlet idejében, megszűnt számára az idő, ha nem volt vele. A napok szinte vég nélküli hosszúra nyúltak. Ismét megjelent a montmartre-i kávéházakban, ahol régi társai még mindig szidták az Akadémiát és a művészetet semmire sem értékelő publikum vakságát. Hogy idejét agyonüsse valamivel, megint céltalanul kocsizott keresztül-kasul Párizs utcáin hosszú órákon át, vagy váratlanul betoppant egy-egy barátjához. Egy esős délutánt Debussynél töltött, aki az operáján dolgozott éppen; meglátogatta Gauzit és megtudta, hogy a régi barátja az atelier-ből házasodni készül. – Tökéletes nő, mon cher! Gyönyörű szép! Rendkívül érzékeny, hallatlanul temperamentumos. És közöttünk szólva, igen csinos hozománya v a n … Kiutazott Plaisance-ba, ahol Henri Rousseau megmutatta a vásznait, hegedült neki és felolvasta hosszú beszédét, amelyet a Comité Exécutif legközelebbi ülésén szándékozott elmondani. Megint felkereste alagsori műhelyében az öreg Desboutins-t. Az érdemes rézmetsző rongyos fürdőköpenybe burkolva idegesen járkált fel s alá, sörényes ősz feje körül fellegekben gomolygott a pipafüst és a salétromsav gőze.

– Aáá, mon cher Lautrec! Ez aztán öröm, ez aztán kedves meglepetés! Foglaljon helyet. Nincs véletlenül ötven frankja? Rendkívül jelentős eladások előtt állok, de az az istenverte háziúr… Nem sok vigaszt talált ezekben a látogatásokban. Sőt, még fokozottabban érezte, mennyire magányos. Az emberek mind a saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Megvolt a maguk baja, és nem érdekelte őket a másé. Miért erőltette volna rájuk a társaságát? Maurice-on kívül nem volt igazi barátja, és Maurice el volt foglalva. Különben is, mit mondhatott volna neki? Hogy majd meghal a féltékenységtől, retteg a gondolattól, hogy Myriame elhagyhatja, hogy saját ostobasága miatt fogja elveszíteni? Így múlt el az ősz. Október is véget ért, csatakos felhők, csöpögő ereszek kietlen szomorúságában.

Egyik reggel, amikor Henri felébredt, kis virágcsokrot talált a hálószekrényén, mellette egy lapot Madame Loubet jókívánságaival. Egy perccel később ő maga is berontott a szobába, magánkívül az izgalomtól. – Boldog születésnapot, Monsieur Toulouse! Találja ki, mi történt? Nyakoncsípték! – Kicsodát? – kérdezte Henri és ásítva felült. – Caillette-et! Azt a szörnyeteget, aki múlt télen megfojtotta azt a leányt. – Itt az ideje. Majdnem egy éve, hogy megölte. – Marseille-ban fogták el. Képzelje, Monsieur, Marseille-ban! Sok ezer kilométernyire innen. – Nincs az olyan messze, Madame Loubet – mosolygott Henri –, legfeljebb nyolcszáz kilométernyire. – És tudja, hogyan csípték el? – folytatta az asszony zavartalanul. – Megpróbálta eladni a leány gyűrűjét egy ékszerésznek, az meg rendőrt hívott. Reggeli közben Henri megtudta Caillette elfogatásának minden részletét. Az az ember úgy küzdött, „mint egy oroszlán”, felmászott egy háztetőre és téglákat dobált a rendőrökre. Végül azonban sarokba szorították, leteperték és megbilincselték. – Most visszahozzák Párizsba a tárgyalásra. És ha le nem ütik a fejét, akkor nincs igazság! Szokása szerint az anyjánál ebédelt a születésnapján. Mint mindig, most is megkapta Joseph és Annette gratulációját, valamint a szakácsnő és a szobalány jókívánságait. Igyekezett, amennyire tőle telt, kivenni a részét a kissé erőltetett születésnapi vidámságból és elragadtatott képet vágni a nagy teljesítményhez, hogy betöltötte harmincnegyedik életévét.

Esni kezdett és Myriame késett, amikor odaért a Place Vendome-ra. Cigarettára gyújtott és idegesen szippantott egy-kétszer. Az ebéd anyjánál csak növelte levertségét és elégedetlenségét. Szegény mama! Micsoda fájdalmas teher a fia! Persze, megérezte, hogy valami nincs rendjén. Riadt volt. Nos, ami azt illeti, ő maga is a z … Fél, hogy Myriame elhagyja, fél, mert iszik, fél a jövőtől… Hol lesz a jövő születésnapján? Addigra Myriame már biztosan elhagyta. Csak azért nem hagyta el eddig, mert olyan nagyszerű teremtés, csak azért nem mondta neki, hogy menjen a pokolba az örökös gyanakvásával, kérdéseivel, féltékenységével… Az esőverte ablakon át figyelte, amint az utolsó alkalmazottak is elhagyták a szolgálati bejáratot. Ő miért nem jön? Mi tartja vissza? Talán egy vén róka, aki azt hazudja, hogy ruhát választ a feleségének… Ajánlatokat tesz neki… Ő meg talán rámosolyog és becsúsztatja ruhaderekába a névjegyét… És ha megteszi? Mi köze hozzá? Milyen jogon tilthatná meg neki? Myriame hibája talán, hogy őt nem szereti? Nem adott neki többet, mint bárki, valaha? De nem! Neki mindez nem elég! Neki az is kell, amit nem tud megadni. A szerelem csillogó kellékei, a szavak, pillantások, sóhajok, a nyilvános parkok padjain elhangzó szentimentális badarságok! És ha már ilyen bolond, hogy szerelmes belé, nem tarthatta volna ezt magában? De nem! Neki ki kellett kürtölnie az egészet, mint egy szerelemtől nyavalygó kisdiáknak. Neki, aki harmincnégy éves! Azon a reggelen Arcachonban, azon a mennyei reggelen megesküdött reá, hogy megkíméli a leányt a rimánkodó, őrjöngő szerelmes szánalmas látványától. Akkor meg miért zaklatja? Miért? Az ördög vigye, miért teszi ezt vele? Mert szerelmes. Ez a magyarázat. Mert szerelmes belé… A szerelmes ember nem méltányos, még csak nem is értelmes. A szerelmes a szívével gondolkozik és nem az agyával, kegyetlen, önző, eszelős bolonddá válik. A szív a vérkeringés izma, nem arra való, hogy gondolkozzanak vele. – Sajnálom, hogy késtem, Henri. Nem vette észre, amint jött, és néhány pillanatig vaksin pislogott reá. – Ó, maga az! – sóhajtott fel végül hihetetlen megkönnyebbüléssel. – Azon tűnődtem… – Igazán sajnálom, különösen ma, a születésnapján. De nem tehettem semmit. Éppen zárás előtt egy olyan vevőnket szolgáltam ki, aki nem tudja, mit akar és nem tud dönteni. Valamennyi ruhát, ami csak volt az üzletben, meg kellett mutatnom neki, a végén azután vett egy pár kesztyűt! Tyű, de fáradt vagyok! – Rámosolygott Henrira a fátyla mögött és megfogta a kezét. – És maga, mivel töltötte a mai napot? A La Tour d'Argent-ban vacsoráztak és Henri ragaszkodott ahhoz, hogy pezsgőt rendeljen. Erősen igyekeztek derűs hangulatban lenni és a pezsgő segítségével majdnem sikerült is nekik. – Ma ünnepelnünk kell – mondta Henri, mialatt kiitták feketéjüket. – Hová menjünk ezután, drágám?

– Haza, ha nincs ellenére. Gyerünk haza és üljünk a tűz mellé. Keserves napom volt, és halálosan kimerültem. Azonkívül – fáradt mosolyt erőltetett – egy kis meglepetést tartogatok magának. A meglepetés nem volt más, mint a Japán Metszetek Antológiájának luxuskiadása bőrkötésben, a borítékon a Toulouse-Lautrec ház címerével. Henrinak elakadt a szava, mint mindig, ha mélyen meg volt hatva. Nagyot nyelt, végigfuttatta ujjait a könyvön és könnyes szemmel nézett a leányra. – Ezt – ezt nem lett volna szabad… – nyögte ki végül. – Nem tudtam, mit adjak – mondta Myriame és hozzásimult a kereveten. – Maga mindennel el van látva. Végül eszembe jutott, mit mondott a japán nyomatokról és mennyire szereti. Tetszik, kedvesem? – Nem lett volna szabad megvennie – zsörtölődött gyengéden. – Egész vagyonba kerülhetett. Miért nem ajándékozott néhány zsebkendőt? – Olyasmit akartam adni, amit mindig megőriz. – Mindig megőrzöm. Suttogva beszéltek, arcuk majdnem összeért. Kis idő múlva Henri feléje fordult és a fülébe súgta: – Köszönöm, hogy olyan türelmes velem… A szerelem betegség… el fog múlni… – Azt hiszi, kedves? – Szemében bánat ült és kételkedés. – Igazán azt hiszi? Ez az este egyike volt utolsó örömeiknek, noha Henri minden tőle telhetőt elkövetett, megpróbált fegyelmezetten viselkedni, igyekezett kedves és könnyed lenni a leánnyal. De nem volt sztoikus és nem tudott színészkedni. Szomorúsága lerítt az arcáról, szinte kiabált óriási szeméből. – Miért folytatjuk ezt, kedves? – jajdult fel Myriame egyik este – hiszen csak fájdalmat okozunk egymásnak! Henri olyan hevesen tiltakozott, olyan rimánkodva ígérte, hogy megjavul, hogy a leány végül beleegyezett: továbbra is találkozik vele és megszerzi neki az élvezetet, akármilyen keserű is az, amit együttlétükben talál. És Henri újból megpróbálta, jobban erőlködött, mint valaha. Túlságosan. Mesterkélt vidámságát a leány még szánalmasabbnak találta, mint amikor gyötrődve kínlódott. Minden igyekezetük ellenére egyre mélyült közöttük a szakadék. Együttlétük percei ki nem mondott szemrehányásokkal és óvatosan rosszalló pillantásokkal voltak terhesek. Vacsorák alatt Henri árgus szemmel figyelte a leány minden mozdulatát, szemének minden rezdülését. A színházban nem volt hajlandó szünetek alatt kimenni vele az előcsarnokba. Megint kezdte kérdőre vonni. A leány megint kérve kérte, hagyják abba, ne találkozzanak többé. Henri megint könyörgőre fogta és a leány megint megbocsátott. Végül Henri belátta, hogy még Myriame türelmének is van határa. Már nem tölthettek el kettesben egy estét anélkül, hogy ne került volna kínos jelenetre sor.

Belátta, hogy ha tovább is meg akarja tartani barátságát, meg kell osztania mással – és valószínűleg még úgy is elveszíti. Kezdte bemutatni társaságbeli ismerőseinek. Megjelent vele több nagyszabású estélyen. Elvitte Natansonékhez, és Missia szívesen fogadta a hallgatag szép leányt, aki tudta, hogyan öltözzék, mikor szólaljon meg és mikor hallgasson. Kölcsönös vonzalmuk áthidalta a társadalmi szakadékot közöttük, megértették egymást és barátságot kötöttek. Egy este Henri Missia egyik nagyszabású vacsorájára kísérte Myriame-ot. A leány behúzódott a kocsi sarkába, cobolyköpenye – Henri karácsonyi ajándéka – nyitva borult a vállára, kivillant alóla mélyen dekoltált fekete moaré estélyi ruhája. Henri még soha ilyen szépnek nem találta, mint most, ahogyan elgondolkozva bámult ki a kocsiablakon és szerette volna ezt megmondani neki, mint ahogy közölte vele a Brahms-hangverseny után. Akkor szívesen fogadta a bókot; tréfálkoztak, Myriame grimaszokat vágott, nyelvet öltött reá. Akkor boldogok voltak. De most minden természetesség eltűnt barátságukból. Nem merte kimondani, amit gondol, mert csak olyasmi fordult meg a fejében, amiről jobb volt hallgatnia. – Mit gondol, ott lesznek ma este Monsieur Clemenceau és Monsieur Zola? – kérdezte Myriame, amikor az Arc de Triomphe mellett elhajtottak. – Nagyon valószínű, mind a ketten szeretik a jó ételt, amellett, hogy féligmeddig szerelmesek Missiába. Hacsak, persze, nem tartja őket vissza az az átkos Dreyfus-ügy. Elmondtam már, mind a ketten fülig belevetették magukat és igyekeznek bebizonyítani az ártatlanságát. Myriame hevesen megragadta a kezét, amit már hosszú ideje nem tett. – Azt akarom, hogy tudja, mennyire hálás vagyok azért, hogy megismerhettem ezeket a híres embereket. Ezt is magának köszönhetem. – Véleményem szerint ők a szerencsések – mosolygott Henri ódivatú gavallérossággal. – Híres emberek tucatjával vannak, szép asszonyok viszont ritkák. Myriame egy pillantásával nyugtázta a bókot. – Remélem hamarosan befejeződik ez a Dreyfus-ügy. Ha ártatlan… - N e úgy mondja: „ha”! Ártatlan! Minden elfogulatlan ember előtt világos. – Remélem. De különben is, bárcsak már véget érne így vagy úgy. – Habozva folytatta. – Egyre kényesebb lesz a helyzetem a műhelyben. Nem tudom, meddig tűrnek még meg. Tegnap minden teketória nélkül megkérdezte egyik legjobb vevőnk, hogy zsidó vagyok-e, és amikor megmondtam neki, hivatta az üzletvezetőt és közölte vele, hogy ezentúl nem csináltat nálunk ruhát. Mintha én adtam volna el a németeknek azokat a tervrajzokat! Henri vegyes érzésekkel hallgatta. Ha elveszítené az állását, talán megengedné, hogy segítségére legyen… Másrészt, akkor esetleg készségesebben fogadná el egy más férfi ajánlatát…

– A vállalat biztosan nem fogja elbocsátani magát egy ostoba öregasszony miatt. De még ha meg is tenné, maga minden nehézség nélkül találna másik állást. – Efelől nem vagyok biztos. Más cégek sem akarnák elveszíteni a vevőiket énmiattam. Akárhogy is van, remélem ez a Dreyfus-dolog most már egyszer és mindenkorra lezárul… Semmi sem változott: a márványpadlós előcsarnok, a hajlongó, fehérkesztyűs lakájok, a fogadószoba, kandallója felett a rózsaszín tüllfelhőben díszelgő Missia portréjával, az uszályos estélyi ruhás hölgyek és frakkos urak, akik fesztelenül csevegve álldogáltak… Pedig mégis megváltozott minden. A levegő a küszöbönálló katasztrófa nyomasztó, baljós előérzetétől volt terhes. A férfiak arca komoly volt és halkan beszélgettek, a nők mintha elveszítették volna kacér mosolyukat. A Dreyfus-per árnyéka lebegett felettük. Henri és Myriame megálltak a fogadóteremhez vezető márványlépcsőkön. Hallották, amint Zola fojtott és mégis búgó hangon felolvasott valamit a kezében tartott papírlapokról. Amikor elhangzott az utolsó „J'accuse” a lélegzet-visszafojtott csendben, Henrinak megütötte fülét Clemenceau jól ismert vihogása. – Ha leközlik ezt a levelet, drága Missiám, maga két hűséges vacsoravendéggel lesz szegényebb. Elküldheti a börtönbe a fácánsült adagunkat. Missia Natanson az újonnan érkezettek elé sietett. – Bocsássanak meg, Monsieur Zola felolvasta legújabb cikkét, amely a L'Auroreban fog megjelenni. Egy perccel később bevonultak az ebédlőbe. – Most pedig – jelentette ki Missia, végigsöpörve tekintetével az asztal körül ülőket – nagyon kérem, vacsora alatt egy szót se többet Dreyfusról! A szakácsom azzal fenyeget, hogy felmond. Azt mondja, elfecsérli a tehetségét, és senki sem hederít a főztjére. Beszéljünk művészetről, zenéről, ha úgy tetszik, botrányokról, de egy szót sem a politikáról! – Ezzel Anatole France-hoz fordult, aki éppen kibontotta asztalkendőjét. – Mivel foglalkozik mostanában, mon cher, amióta tagja lett hírneves Akadémiánknak? Az akadémikus felsóhajtott. – Írok, kedves Missiám, egyebet sem teszek, mint írok. Az én koromban már az egyetlen élvezet, ami megmaradt, a munka, és higgye el, ez a legunalmasabb időtöltés. Mintegy varázsütésre visszatért Missia vacsoráinak kedélyes hangulata. A férfiak szellemeskedtek, a nők újra nevetgélni kezdtek. Henri ímmel-ámmal evett egy keveset, csevegett a szomszédaival és figyelt a beszélgetésre az asztal körül. – A nő lehet remek feleség, vagy remek szerető, de túlzás lenne megkövetelni tőle, hogy mindkét szolgálatot ellássa egyetlen férfi mellett… – S o h a ne adjon könyvet kölcsön, kedves Missiám… Képzelje, az egész könyvtáramat abból rendeztem be, amit kölcsön kaptam…

– Látta már azokat az újfajta szerkezeteket, amiket automobilnak neveznek? – Persze, hogy Jézus megbocsátott a házasságtörő nőnek! Nem az ő felesége volt! … – Nem tűnt még fel magának, hogy a modern festmények gyűjtői mind akadémikusokkal festetik meg az arcképeiket? Henri lopva figyelte Myriame-ot az asztalon átellenben. Jules Dupré szavait hallgatta, egy erőszakos, bikanyakú férfiét, aki egyike volt Franciaország leggazdagabb embereinek. Remélte, hogy majd csak ránéz, de a leány lesütötte a szemét, ajka körül alig észrevehető, talányos mosoly bujkált. Hála Istennek, úgy látszik, unatkozott. . . Helyette Jules Dupré fogta el a tekintetét és feléje hajolt. – Mademoiselle Hayemnek Caillette-ről beszéltem, egy montmartre-i kerítőről, aki hónapokkal ezelőtt meggyilkolta egyik szeretőjét. Folytatásos történetet szándékozunk róla közölni, amint befejeződik a tárgyalás, és kivégezték. Hallott már róla? – Hogy hallottam-e! A házmesternőm másról sem beszél egy álló éve! Úgy tudom, elfogták végre és visszahozták Párizsba. Dupré bólintott. – Pontosan olyanfajta ügy, amilyet szeretnek az olvasóink és megbíztam egyik emberemet, fejelje meg kissé a tényeket és írja meg folytatásokban. Körülbelül három hónap múlva szeretnők elkezdeni a közlését. Nem volna kedve egy plakátot tervezni hozzá? – Nem.. . nem hinném.. . – felelte meglepetten Henri. – Mostanában nemigen csinálok plakátokat. Azonkívül, néhány hónap múlva Londonba kell mennem a kiállításomra. Myriame most rámosolygott az asztalon át és Henri biztatást vélt felfedezni a szemében. – És mégis – várjon csak! Talán meg tudom oldani. Óriási téma volna. Egy ember, aki a guillotine alá megy…

Nagyszerű hangulatban volt, amikor visszakocsiztak a Rue des Petits Champs-ra. – Igen, rendkívül jó téma plakát számára, nem gondolja? Azt mondják, Leonardo da Vinci is sok kivégzést nézett végig, hogy az elítéltek arcát lerajzolja. Nem mintha da Vinci volnék… A rémület kifejezését az összes festő közül Michelangelo ábrázolta a legfélelmetesebben a Sixtusi Kápolnában levő „Utolsó Itélet”-én. Egy férfi arcán látható, aki megtudja, hogy a pokolba kerül. Csak a felét látni az arcának, de az vérfagyasztó. Igaz, miért bólintott felém ? – Nem bólintottam. Mosolyogtam, mert reméltem, hogy megcsinálja azt a plakátot. Nagyon szép dolgot kell belőle komponálnia. Talán megengedi majd,

hogy megnézzem, amikor az első próbanyomatokat készíti. Gondolja, lesz ellene Cotelle apónak kifogása? – Szó sincs róla. Majd tépdesi a szakállát, vakargatja a fejét, éreztetni fogja magával, hogy a világ legnehezebb dolgát műveli, de különben el lesz ragadtatva. Mellesleg, hogy tetszett Dupré? – Nem nagyon. Okos ember, de csiszolatlan és rendkívül beképzelt. Szereti fitogtatni a gazdagságát. Vagy egy tucatszor az orrom alá dörgölte a versenyistállóját és a yachtját Monté Carlóban. A kocsi megállt, Myriame a vállára vetette prémköpenyét és csókot lehelve arcára, jó éjszakát mondott. – Nagyon élveztem a mai estét. Felhívnám, de már nagyon későre jár. – Megértem – bólintott Henri és megpróbálta elleplezni csalódását. – Akkor holnap? – Nem – holnap ne, ha nincs ellenére. Majdnem minden este elvoltunk ezen a héten, és szeretném egyszer kialudni magamat. Holnapután – jó? Ugye, nem haragszik? – Dehogynem – mosolygott Henri –, persze hogy haragszom, de megértem. – Két napig nem látja, egész örökkévalóság… – Jó éjt szívem. Akkor pénteken, a szokott helyen várom. Figyelte, ahogyan keresztülvágott a havas járdán, ahogy szoknyája bokáját verdeste. A kapunál megfordult és búcsút intett feléje. Azután már nem volt semmi, csak a fekete, üres éjszaka. A következő hetekben kevesebbet voltak együtt. A leány néha kimentette magát, nem akart találkozni vele a megbeszélt időben. Henri azért elhajtatott a Place Vendome-ra, messziről figyelte Paquin bejáratát, remélve, hogy megpillantja és rettegve, hogy esetleg másvalakivel találkozik. De Myriame soha nem találkozott senkivel, egyenesen hazament. Ennek ellenére, ha együtt voltak, Henri nem tudta fékentartani gyanakvását, kikérdezte, megpróbálta rajtakapni, amint ellentmond magának. Végül a leány már nem bírta. – Ez így nem mehet, egyszerűen nem mehet tovább! – kiáltott fel egyik este, homlokára szorítva tenyerét. – Nincs az a férfi, akitől eltűrném, amit maga művel velem! – Azért tűri, mert sajnál, ugye? Sajnál, mert nyomorék vagyok. Mondja ki hát! Mondja ki! – Hallgasson! Az Istenért, Henri, hallgasson! Nem tudja, mit beszél. Mindent elront, ami kettőnk között volt. Sajnálom, hogy valaha is találkoztunk. Igenis, sajnálom. Nem akarom többé látni! Szavai észre térítették Henrit. Arca hamuszürke lett.

– Könyörgöm, Myriame, könyörgöm, ne küldjön el! Nem tudnék maga nélkül élni. Maga a mindenem. Soha többé nem kérdezek semmit, soha nem kételkedem a szavában. De kérem, nagyon kérem, ne küldjön el! A leány reményvesztetten nézett kíntól eltorzult szemébe. – Rendben van – sóhajtotta. – Jó, próbáljuk meg még egyszer. Mindenek ellenére még voltak boldog perceik. Újra elmentek a Louvreba, újból megnézték a Milói Vénuszt. Henri végre elmondta Filippo Lippi és Madonnája történetét. – Lucrezia Buti volt a neve. Firenzei, fiatal, szőke kis apáca. A festő középkorú vándorló szerzetes volt. Meglátta a leánykát, amikor freskót festett kolostora kápolnájában és megkérte a rendfőnökasszonyt, engedje, hogy modellt üljön neki. Egymásba szerettek, és mikor elkészült a falikép, megszöktek. Azután, ahogyan a francia tündérmesékben mondják, sok-sok gyermekük volt és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Egyszer meg így szólt Henri: – Emlékszik még a Clemenceau könyvre? Végre hozzáfogtam. Amint már említettem, zsidó történetek gyűjteménye. Nem tudom, volna-e kedve megmutatni nekem a Temple kerületet? Még sohasem jártam arra és szeretnék néhány vázlatot készíteni róla. Henri számára olyan volt ez a kocsiút a zsidónegyeden keresztül, mint egy utazás egy idegen, titokzatos világban – pedig ott feküdt Párizs szívében. Héber betűs feliratokat látott a boltokon, az emberek olyan nyelven beszéltek, amit nem értett… Myriame megmutatta neki a bérházat, ahol felnőtt, ahol annyit nélkülözött és olyan elhagyatott volt. Beszélt neki az utcákról és az ismerős emberekről: a pékről, ahol húsvétra a kovásztalan kenyeret vette, a zsinagógáról a Rue de Nazareth-en, a városi zálogházról, ahová bevitte anyja fülbevalóit, hogy orvosságot vehessen. Útközben, mocskos kis zsákutcák sötét odúiból hegedűszó ütötte meg fülüket; Rembrandt ecsetjére méltó zugokba pillantottak be, zsibárusok boltjaiba, ócskaruha-kereskedésekbe az alagsorban, ahol hajlotthátú öreg emberek, tarkójukon selyemsapkával, kaftánban kuporogtak a sötétben és elmélázva álmodoztak az ígéret Földjéről. Megebédeltek egy kis étkezőben, ahol orrfacsaró hagymaszag és kisülő zsír illata terjengett… Myriame a desszertnél zsidó történeteket mesélt, és hetek óta először, nagyokat kacagtak. – Miért nem lehet ez mindig így? – kérdezte a leány, hazafelé menet. – Olyan jó volna! Egy másik vasárnap Versailles-ba mentek ki. Változékony időjárás volt, pajkos szélrohamok incselkedtek Myriame-mal, belekaptak a szoknyájába, majd elfújták új kis szalmakalapját. Meglátogatták a királyi lakosztályokat, a Tükör Galériát, a kápolnát és az impozáns, nyomasztóan pazar termeket. Végül belefáradtak a sok

aranyozott barokk kacskaringóba és kimentek a parkba. Leültek egy kőpadra és hallgatták a madárdalt. – Látja azt az ablakot? – Henri megmutatta gumivégű botjával, melyikre gondol. – Az a Pompadour-ablak. Ott ült, amikor meghalt. Biztosan hallotta már, hogy nem tudott feküdni. Elmondta a nagy kurtizán történetét, hogyan halt meg magashátú, hatalmas karosszékében, teljesen kicicomázva, rúzsozva, púderezve, szeme előtt ugyanazzal a tájképpel, amelyen most az ő tekintetük nyugodott. – Milyen szép így meghalni! – fejezte be szavait.

Egy komor márciusi hajnalon Henri végignézte Caillette kivégzését. Lerajzolta a gyilkost, kopaszra nyírt fejével, félelemtől eltorzult arcával, amint keresztülment a Roquette-börtön kockaköves udvarán a guillotine felé. Látta, amikor felvillant az acélpenge, kibuggyant a vér és a pap bűnbocsánatot jelezve felemelte kezét. Egy órával később már egy kő fölé görnyedve dolgozott Cotelle apó műhelyében. Rövid néhány nap alatt elkészült a plakát és Myriame eljött, hogy lássa, hogyan készülnek az első próbalevonatok. Örömteljes izgalommal figyelte, amint az öreg mester befestékezte a hengereket, dörmögve megjósolta, hogy biztosan tönkremegy az egész, hátralökte fején kis selyemsapkáját, behelyezte a köveket a kézisajtóba és végül megforgatta a nagy kereket. – Gyönyörű – kiáltott fel, kartávolban tartva a plakátot. – Borzalmas, de gyönyörű. Henri, maga tényleg nagy művész! Néhány perccel később Jules Dupré is megérkezett, bocsánatot kért pontatlansága miatt és elhalmozta Henrit bókjaival. – A legjobb, amit eddig alkotott! Ha visszatér Londonból, minden falról ez fogja köszönteni. Április vége felé Henri magával vitte Myriame-ot Eragnyba, hogy egy napot Camille Pissarróval töltsenek. Korán reggel indultak Párizsból, később átszálltak egy zötyögő, szuszogó helyiérdekű vonatra, amely minden látható ok nélkül percenként megállt és vidáman sípolva igyekezett keresztül az álmos kis falvakon. Pissarro várta őket az állomáson; hosszú, lengő körgallérjában, bakancsos lábával és kerek kalapjával jobban hasonlított egy bibliai pásztorhoz, mint valaha. Egy rügyező gesztenyefa alatt ebédelt együtt az egész család, a gyerekek szolgáltak fel. Csemegénél az idős festő rágyújtott hosszú szárú, faragott pipájára és pöfékelés közben visszaidézte az impresszionizmus kezdeti korszakát, amikor még a Café Guerbois-ban együtt ültek mind: Manet, Degas, Cézanne, Renoir, Whistler; a heves vitákat a szabadban festésről és a kék árnyékokról, és beszélt a nélkülözéssel telt hosszú évekről. Az öreg festő fátyolos szemeiben azonban nem volt keserűség.

– Ez mind nagyon régen történt, maga még a világon sem volt – kacsintott Henrira az asztalon át, hatalmas füstfelleg mögül, mint egy jóakaratú Olümposzi isten. – Hányszor gondoltam, hogy jobb lett volna, ha otthon maradok a Szent Tamás-szigeten. Igaz! Erről jut eszembe, levelet kaptam Gauguintől. Valahol a Marquesa-szigetek egyikén egy kunyhóban él, nagy fájdalmak kínozzák és belepusztul a magányba. Szegény Paul! Ő is egyike azoknak, akik nem tudnak alkalmazkodni az élethez. Vincent is olyan volt. Csak a halál hoz számukra megnyugvást. Sétálgattak az elgazosodott kis kertben, benéztek a mester műtermébe, amely egy csoport öreg fa árnyékában húzódott meg. Amikor Pissarro szerény bricskáján kikísérte vendégeit az állomásra, hirtelen odafordult Henrihoz: – Ha találkozik Degas-val, adja át üdvözletemet. Nem láttuk egymást azóta a szerencsétlen Dreyfus-ügy óta… Hát nem borzasztó, amikor egy régi barátság tönkremegy egy ilyen dolog miatt! Degas azt hiszi, minden zsidó német ügynök. Nem hallgat semmilyen érvelésre. Szegény Edgár, nem valami boldog ő sem. A látása egyre romlik, akár az enyém. Magányos és tele van keserűséggel. Rossz társaság a keserűség… Ahogy közelgett Henri londoni utazása, egyre nyugtalanabb és rosszkedvűbb lett. Megfoghatatlan félelem vett rajta erőt, ha arra gondolt, hogy Myriame-ot egyedül hagyja Párizsban. Három nappal a kitűzött indulási idő előtt kereken megmondta Maurice-nak, hogy nem megy. Maurice nagyot nyelt. – Nem mész? – Arcán ijedtség, majd harag és elkeseredés tükröződött. – Mi jut eszedbe! – Most már ordított. – Teljesen elment az eszed? – Megkapták a festményeimet, nem? Azokat akarják látni, nem? Biztos, hogy nem engem akarnak megnézni. Akkor meg minek menjek? – Hogy miért? – Maurice kék szeme szikrát hányt a kétségbeeséstől. – Majd én megmondom, miért kell menned. Mert több mint egy éve dolgozom ennek a kiállításnak a sikerén. Mert a sajtó már bejelentette a megérkezésedet. Mert riporterek serege várja az ígért nyilatkozataidat. Mert a tiszteletedre bankettet rendeznek; mert Monsieur Marchand-nak szüksége van az útmutatásaidra, hogy jól akassza fel a képeidet, és végül, mert a walesi herceg. . . – Ó, hogyne, a fene vigye! Elfelejtettem, hogy ő nyitja meg a kiállításomat. Nagyon kegyes tőle. – Kegyes! Jóságos Isten, mi van veled, Henri? Úgy látszik, fel sem fogod, mekkora megtiszteltetésben részesülsz! – Megtiszteltetésben? – Henri haragosan felfortyant. – Hát ide figyelj, Maurice! Mint barátságos gesztust, nagyra becsülöm a herceg látogatását, de ha megtiszteltetésről van szó, szeretném tudni, ki tisztel meg kicsodát? A hétszentségre, Maurice, tudod-e te, ki vagyok? Én Toulouse grófja vagyok! Az

egyik Toulouse keresztes háborút vezetett, egy másik ősöm pedig Anglia királya volt már akkor, amikor a Szász-Koburgok még thüringiai parasztok voltak! Maurice, Missia és Myriame egyesített rábeszélőképessége kellett hozzá, hogy meggyőzzék az utazás szükségességéről. – Rendben van – egyezett bele morogva Henri. — De csak egy hétre… egyetlen nappal se tovább! Myriame kikísérte az állomásra és beült vele a fülkébe a vonat indulása előtt. – Csak egy hétre megyek el – mormolta és magába szívta a leány kedves képét. – Ír nekem, ugye? Jegyezze meg a címemet, Claridge Hotel, Grosvenor Square. Ha szüksége lenne rám, bármilyen okból, sürgönyözzön. Rögtön jövök. Csendben ültek, lelkükben érezték a tovaröppenő utolsó pillanatok múlását. – Ha visszajövök, más lesz minden, majd meglátja… Myriame nem moccant, mintha nem is hallotta volna, csak merően ránézett, mint aki a szemével próbálja közölni, amit mondani akar. – Nemsokára itt a nyár – Henri megszorította a kezét. – Visszatérünk Arcachonba. Emlékszik még az öbölre, a teraszra, a szobácskánkra… Nagyon boldogok voltunk ott, ugye, nagyon boldogok? A leány észre sem vette, hogy könnyek peregnek végig az arcán. – Igen, nagyon boldogok voltunk. Soha nem felejtem el… A mozdony élesen füttyentett. A vonat csörömpölve megrázkódott. – Isten vele, Henri… – Csókot lehelt az ajkára. – Isten vele, szívem… Ne felejtsen el. . . Amikor elindult a vonat, Henri kihajolt az ablakon és zsebkendőjével integetett. – Csak egy hétig! – kiáltotta a távolodó fehér folt felé, amennyit az arcából még látott. Azután már nem látta, csak állt az ablaknál, széltől zilált hajjal, lengette a zsebkendőjét és belebámult a semmibe. A Goupil-Galéria kifejezetten luxusvállalkozás volt, nem is akart egyéb lenni. A szegények és alázatosak talán bejutottak a mennyországba, de Goupilhoz aligha. A félelmetes ajtónálló egyetlen szempillantással felbecsülte minden közelgő látogató bankszámláját és aszerint hajlongott meghunyászkodva, vagy húzta ki magát merev visszautasítással. Odabent csend honolt és előkelőség. A Regent Street hangos lármáját nehéz bársonyfüggönyök zárták ki, és az otromba napvilágnak ólomfoglalatú gótikus ablakokon kellett beszűrődnie, mielőtt megpihenhetett a kátránybarna olajfestmények aranyozott keretein. A termekben kifinomodott és áporodott unalom terjengett, felsőbbrendű közöny, mintha a „Művészet” ebben a bársonydrapériás hajlékában a halhatatlanságba ásítaná magát. A templomszerű félhomályban szertartásos suttogással bonyolították le az üzletet, a magas gallérban, zsakettben és csíkos nadrágban feszítő alkalmazottak olyan mozdulattal kísérték eladói tevékenységüket, mint misén a papi segédlet.

Mr. Spencer Dawson Marchand, az igazgató, halandó szemek számára jóformán láthatatlan volt, kivéve azokban a válságos pillanatokban, amikor egy-egy sötét, simán ragyogó vászon eladásának a sikere forgott kockán. Olyankor, de csakis olyankor, előkerült dolgozószobájából, rózsás arccal, halálos biztonsággal, ragyogó ábrázata árasztotta a jóindulatot és felsőbbrendű tudást. A szenvedélyes szerelmesek rafinériájával vetette rá magát a habozó vásárlóra, udvarolt neki, legyezgette hiúságát, megbénította az agyát olyan kifejezésekkel, mint: „a festői tónusok polifóniája, a kromatikus értékek rejtett szintézise”. Az egyenlőtlen küzdelem elkerülhetetlenül eldőlt az igazgatói irodában, ahová időközben ügyesen átvitték a képet. Itt, finom sherry és havannaszivarok illatában, a megzavarodott műbarátnak végre világosság gyúlt az agyában: megértette a művész legbensőbb céljait, felfedezte a megvásárlandó kép rejtett szépségeit, előre élvezte barátainak irigységét és végezetül aláírta a csekket. A Goupil-cég ismét elkönyvelhetett egy eladást. Mr. Marchand legszívélyesebb hangulatában volt ezen a reggelen, amikor Henri a függönyökön át bebicegett irodájába. – Remélem, Monsieur, kipihente már az utazás fáradalmait. Ha szabad megjegyeznem, nagyon megviseltnek látszott tegnap, amikor megérkezett. Meg van elégedve a hotellel? Hála Istennek. Akkor most munkához láthatunk. Éppen most kaptam meg a hajóstársaság számláját, ma délután szállítják be a vásznait. Nem is tudom kifejezni, milyen izgalommal várom, hogy végre megláthassam. – Még nem látta? – kérdezte meglepetten Henri. – Egyiket sem? – Nem, sajnos, még nem láttam. Tudom, hogy a párizsi éjjeli élet jeleneteinek ábrázolásában specializálta magát, és merem mondani, nem fog megártani nekünk egy kis realizmus, különösen, mivel Párizsból jön… Hahaha! Ugye nem veszi rossz néven, ha kissé tréfálok? Tudja, Párizs, a vidám Párizs és így t o v á b b … 8 9 -ben voltam Párizsban a Világkiállításon, magam is tapasztaltam, mi mindent nyújt a maguk elragadó fővárosa! Ahogy már említettem, már régóta éreztem, hogy galériánknak érdeklődnie kellene a modern festészet iránt. Egy annyira jelentékeny vállalat, mint a Goupil, nem maradhat el, és kell, hogy megértő érdeklődéssel kísérje a művészeti törekvések különböző megnyilatkozásait, nem gondolja? – Minden bizonnyal – hagyta helyben szórakozottan Henri. – Amikor olvastam a beszámolókat tavalyi nagysikerű kiállításáról a JoyantGalériában és megtudtam, hogy őfelsége a szerb király és egy annyira kényes ízlésű műgyűjtő, amilyen Camondo gróf, vásároltak öntől képeket, rögtön tudtam, a Goupil-cégre vár a feladat, hogy bemutassa a műveit Londonban. Azonnal érintkezésbe léptem Monsieur Joyant-nal, és mondhatom, igen kedvező tapasztalatokat szereztem. Azt a rövid életrajzot, amit önről küldött, a sajtó széles körben ismertette; szokatlanul nagy érdeklődést keltett a művészetszerető

publikumban. Csütörtökön egész London itt lesz – úgy értem, mindazok, akik számítanak. Természetesen, amikor megjelent egy szárnysegéd és közölte velem, hogy őfensége a walesi herceg kegyesen beleegyezett, hogy megnyissa a kiállítást – ami példátlan megtiszteltetés, Monsieur –, tudtam, felmérhetetlen attrakciót biztosítottam cégünknek. Most pedig, Monsieur, ha óhajtja, átfutunk a meghívásokon, amelyeket rövid itt-tartózkodása alatt le kell bonyolítania . . . Henri a következő napok alatt lélegzethez sem jutott a sok tennivalótól. Szerette Londont, impozáns épületeivel, népének rend iránti érzékével. Jólesett újból látnia a Piccadillyt, a Trafalgar Square-t, a Nelson-oszlopot – amely annyira hasonlított a Vendome-oszlophoz –, lábánál a dölyfös oroszlánokkal; szerette a londoni bérkocsikat, a fehérkesztyűs rendőröket, akik furcsa sisakjukkal életnagyságúra megnőtt játékbábuk benyomását keltették; élvezte Conder, Rothenstein és a többi angol festő társaságát, akikkel több ízben találkozott már Párizsban. Örömét azonban elrontotta, hogy Myriame-tól nem érkezett semmi hír. Már megérkezésekor is csalódott, mert nem várta tőle távirat, de ezt azzal magyarázta, hogy Myriame értelmes leány, aki csak akkor küld sürgönyt, ha valami halaszthatatlan közlendője van. Nyilván nem volt semmi sürgős mondanivalója számára… A következő két napon sem jött levél, és türelmetlensége most már gyötrő aggodalommá vált. Miért nem ír? Miért nem köszöni meg a virágot, amit elutazása után küldetett neki? Annyira el van foglalva, hogy nem jut ideje az írásra? Talán beteg? Aggodalma teljesen hatalmába kerítette. Az újságíróknak kétszer is meg kellett ismételniük a kérdéseiket, amikre szórakozott, jóformán összefüggéstelen válaszokat adott. A Chelsea-Klub bankettjén a felköszöntők zavaros zümmögéssé mosódtak össze fülében. Miért, jaj, miért nem ír? Egy percig úgy tűnt, mintha módja nyílna a menekülésre, Marchand annyira meghökkent a festmények éles realizmusa láttára. – Teljesen igaza van – osztotta nézetét lelkesen Henri. – Túlságosan mocskosak, túl brutálisak. Egyszerűen nem illenek egy ilyen helyre. Viharos nemtetszést fognak kiváltani, ami kárára lesz a cég hírnevének. Mellesleg erősen kételkedem abban, hogy egyet is eladna közülük. Miért ne fújhatnók le az egészet? Örömmel megtéríteném az összes költségeit. Reménye azonban szertefoszlott. A műkereskedő a fejét rázta. – Késő, Monsieur. Őfelsége eljön. A kritikusok is, mind. A meghívók már elmentek. Késő. Minden, amit tehetünk – jó angol szokás szerint –, hogy összeszorított fogakkal kitartunk. A megnyitás napján Henri idegei végsőkig feszültek már. Két újabb táviratot küldött Myriame-nak és nem kapott választ; Maurice-nak is hiába sürgönyzött, nem felelt. Most már nem volt kétséges: valami baj történt, valami nagy baj. Miért kellett idejönnie ebbe az istenverte országba? Miért hagyta el egyáltalában Párizst?

Előző éjjel egyedül ült hotelszobájában, whiskyt ivott és ezekkel a gondolatokkal kínozta magát. Képek jelentek meg előtte, ujjait belemélyesztette a hajába és arcát karjaiba temette. Myriame, amint mélyen dekoltált ruhát mutat be egy kéjsóvár bankárnak; Myriame, amint egy csinos, gazdag imádójával vacsorázik Voisinnél; Myriame, kis szobájában ágyban fekve, betegen, és nem képes őt elérni; Myriame, amint egy baleset áldozataként hordágyon fekszik, mentőkocsin szállítják kórházba, és ott meghal… Betegen az aggodalomtól, lázban égve érkezett meg délután a Galériába. Észre sem vette a virágkosarakat, az ünneplőbe bújt alkalmazottakat. Botjára támaszkodva betámolygott a bársonyfüggönyök között a kiállítóterembe. Üres volt még, levegője fojtogató, virágillattól terhes és furcsán csöndes a szinte kibírhatatlan várakozás feszültségében. Igen, valami baj történt, és neki Párizsban kellett volna maradnia… Leroskadt a zöld plüsskerevetre. Akárhogy is, holnapra megtudja, mi történt. Hatkor este indul egy vonat Doverbe és szent elhatározása, hogy azzal elmegy! Éppen arra lesz ideje, hogy visszasiessen a hotelbe, ledobja magáról ezt a buta zsakettet és az állomáshoz hajtasson. Holnap Párizsban lesz… Soha, soha többé nem gyötrődik így! Ha jövőre New Yorkba megy, magával viszi Myriame-ot. Soha, soha többé nem veszíti el szeme elől!… Miért nem írt ? Nem hasonlít reá – arra a leányra, aki nem kímélte a fáradságot, amikor felkutatta a születésnapjára a Japán Metszetek Antológiáját.. . Milyen szomorú volt az arca az utolsó pillanatokban, a vasúti fülkében! Milyen szomorú és mennyire kedves! Istenem, milyen meleg ez a szoba… Felemelte álmatlanságtól égő szemét, ujját végigfuttatta gallérja alatt. Nincs itt levegő, nem szellőztetnek… Mindig túlfűtik ezeket az átkozott galériákat, még Maurice-nál i s … Észrevette, hogy még mindig a fején van a cilindere, levette és óvatosan letette a szőnyegre. Órájára pillantott. Még majdnem egy óráig kell várnia. Nos, holnap majd vár, de az boldog várakozás lesz a szokott találkahelyükön. Myriame! Mialatt lelki szemei előtt megjelent Myriame képe, amint kijön Paquin szolgálati bejáratán és a kocsi felé siet, végignyúlt a kereveten. Most integetett neki a leány, rámosolygott a kocsiablakon át, örömtől sugárzó arccal. És elmondta, mennyire hiányzott neki, és hogy nem tudta megérteni, miért nem érkeztek meg a táviratai, hosszú levelei… De most már mindegy, hiszen visszajött, mert mialatt el volt Londonban, rájött, hogy szereti. . . igen, szereti… Kezdetben csupán elgondolta, azután már álmodta. Mosolygó ajakkal, mellén keresztbe tett kézzel aludt, álomba fojtva szíve minden vágyódását.

– Monsieur! Uram! Nahát, ez hallatlan! Pedig figyelmeztettek rá, hogy iszákos. Őriztetnem kellett volna! Istenem, ezek az átkozott franciák…

Henri előbb csak annak ébredt tudatára, hogy rázzák a testét és búgó zaj üti meg a fülét. Azután érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára. Valaki izgatottan kiabál vele. Résnyire felnyitotta a szemét, zavarosan látta, hogy tömeg állja körül, és Marchand az, aki föléje hajol, grimaszokat vágva, dühtől vörös ábrázattal, mintha nem is a régi Marchand volna. Pislogott, megdörgölte a szemét és nagy nehezen felült. – Úgy látszik, elaludtam – dünnyögte álomittasan. Hirtelen észbe kapott. – Szent Isten! A herceg! – Őfensége itt volt és elment! – prüszkölt Marchand. – Jött és már ment is, hallja? Henri rábámult. – Miért nem ébresztettek fel? – Hogy miért? Mert őfensége megparancsolta, hogy hagyjuk aludni! Széles, méla mosoly jelent meg Henri ajkán. Milyen kedves ember a herceg… Tapintatos volt tőle… Még egyre mosolyogva szemügyre vette a köréje gyűlt tömeget. Egyszerre felszisszent. – A vonatom!… Hány óra van? Mennyi az idő? – ismételte, amíg előkotorta óráját. – Öt óra – mondta valaki. – Öt óra! Ó, mon Dieu!… Most teljesen ébren volt már, felkapta cilinderét a földről, botja után nyúlt, rátámaszkodott és felállt. Az ajtóban megfordult és meghajolt a tömeg felé. – Bocsánatot kérek, hölgyeim és uraim, de el kell érnem egy vonatot… egy vonatot. Ugyebár megértik? Nagyon fontos… Végtelenül fontos… Ajánlom magam, hölgyeim és u r a i m … Tolmácsolják sajnálkozásomat őfenségének … Még egyszer meghajtotta magát és elment. A bársonyfüggöny meglebbent egy pillanatra, azután nem mozdult többé. A vonat Párizs külvárosain robogott keresztül. Már ki tudta venni az Eiffeltorony jól ismert körvonalait. Öklére támasztva arcát figyelte fülkéje ablakán á t a tovatűnő távírópóznákat. Megpróbálta megszámlálni, hogy foglalkozzék valamivel, de hamar elernyedt a figyelme. Még egy fél óra és megérkezik Párizsba! Lesz még annyi ideje, hogy hazamenjen és megmosakodjék, mielőtt elhajtat a Place Vendome-ra. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy gondolat szaladt végig agyán és annyira megrázta, hogy tágranyílt szemmel, tátott szájjal meredt saját tükörképére az ablakon. Őrült volt, micsoda őrült, hogy ez nem jutott előbb eszébe! De hiszen ez az egyetlen megoldás! Ezt kellett volna tennie akkor Arcachonban, ahelyett, hogy megsértette és pénzt ajánlott fel neki! Meg kellett volna kérnie a kezét! Annyira hatalmába kerítette a rettegés, hogy elveszíti, még

csak nem is gondolt rá, hogy a házasság a legbiztosabb módja annak, hogy sohase veszítse e l … Talán erre várt a leány, ezért látszott sértődöttnek, amikor pénzről beszélt neki. Igaza volt, százszorosan igaza. A pénz csak lealacsonyítaná kapcsolatukat. Nem a pénzét kellett volna felajánlania, hanem a nevét! Istenem, kérlek, engedd, hogy még ne legyen túl késő!… Ma este a szobácskájában mindent helyrehoz. – Myriame – ezt fogja mondani –, kérem, jöjjön ide, üljön mellém. – Egy percig, kéz a kézben, belebámulnak a tűzbe. Azután komolyan, gyengéden azt mondja: – Myriame… – Milyen jól áll majd neki az ősi nagy név! Myriame, Toulouse-Lautrec grófnője… Elfoglalja a helyét a többi egzotikus nevű hercegnő mellett, akik hasonlóan házasodtak. Sibille, Ciprus hercegnője… Richilde, Provence hercegnője… Elvire, Castilia hercegnője… A vonat lármásan zakatolva száguldott a váltókon keresztül, mielőtt befutott az állomásra, végül nagyot zökkenve megállt. Henri már lent is volt és könyökével vágott utat magának a tömegben. Félúton a kijárat felé eszébe jutott, hogy a fülkében felejtette a poggyászát, de nem fordult vissza. – Rue Caulaincourt huszonegy – kiáltott a kocsisnak. – Öt frank borravalót kap, ha siet! Jólesett megint itt lenni. Viszontlátni a bajszos rendőröket, a nők ruganyos járását, a virágárusokat, a kávéházak csíkos napellenzőit… Észrevette a falakon a Caillette-plakátot, de sokkal jobban elmélyedt gondolataiba, semhogy törődött volna vele. Madame Loubet nem volt portásfülkéjében, és ez kissé lehűtötte. A műtermében sem volt, ahogy remélte. Pedig jólesett volna, ha látja. A szoba barátságtalanul sötét volt, a kályha hideg. A nagy ablakban az égbolt vörösen izzott a naplementétől. Megmosdott, átöltözött és éppen indulni készült, amikor meghallotta Madame Loubet nehézkes lépteit. Kinyílt az ajtó. – Ezek a lépcsők – szuszogta. – Egyre meredekebbek lesznek. Sajnálom, hogy nem voltam itthon, Monsieur Toulouse. Elmentem a templomba… – Mi történt, Madame Loubet? – kérdezte élesen Henri. Tudta, hogy valami baj van. Látta az asszony arcán. Lába a földbe gyökeredzett, de érezte, hogy teste úgy remeg tetőtől talpig, mint ahogyan Marie remegett akkor… – Mi történt? – ismételte. Most először emelte reá tekintetét az asszony. Szeme tágra nyílt, száraz volt és halálosan szomorú. – Üljön le inkább, Monsieur Toulouse. Ezt mondta ő is azon a napon Marie-nak… Nem tudott megszólalni, csak bizonytalanul bámult Madame Loubet-ra, aki kötényéből egy borítékot húzott elő. Úgy reszketett, hogy összeverődtek a fogai. Ilyen lehet a halál…

– A Mademoiselle ezt aznap hozta, amikor elutazott… Feltépte a borítékot és rövidlátó szeméhez emelte a levelet. „Ma este elutazom Monsieur Duprével. Jobb, hogy igy történt, chéri!”

A FÜGGÖNY LEGÖRDÜL

XX.

– Abszintot! Nom de Dieu, Victor, hozzon még egy pohár abszintot! – Bocsásson meg, Dodo – mondta Victor a pultnál álló férfinak –, tudja milyenek ezek az iszákosok. . . Hangosan viszont így szólt, Henri asztala felé fordulva: – Ugyan, Monsieur Toulouse, nem gondolja, hogy már elég volt mára? – Aljas csirkefogó, hozz még egy abszintot, vagy összezúzok mindent ebben a … Üvöltése érthetetlen dünnyögésbe veszett. Feje lehanyatlott, oldalra billent és tompa puffanással, amit még hallani is rossz volt, nekiverődött a márványtetejű asztalkának. – Talán megsérült? – aggódott Dodo. – Részegek sohasem sérülnek meg. Ez itt a legkevésbé. Más régen belepusztult volna, annyiszor potyogott el és ütötte összevissza magát. Hátrapillantott Henri elnyúlt alakjára. – Nézzen rá! Most alszik. Hangos sóhajtással vállat vont és megtörölt egy poharat. – Egy éve folyton mondom neki, hogy boldogítson mást. De nem, idejár. Valami baja van. Hát kinek nincs, nem igaz? Ha így alszik, az még nem olyan rossz, de ha felébred! Néha birkózni akar. Hát nézzen rá. Ha egyet lekennék neki, összecsuklana, mint egy zsák. De törődik is vele! Százszor is elolvassa néha ugyanazt a levelet, és sír, mint egy kisgyerek. Az ember azt gondolná, már betéve tudja, de nem, folyton azt olvassa. – Biztosan valami nőtől van – jegyezte meg Dodo, levette gyűrött kalapját és megvakarta a fejét. – Mindig a nők hozzák bajba az embert. – Ez bizony így van! – bólintott Victor. – Azután néha énekel. Ez a legrosszabb. Nem is hinné, micsoda hangja van ennek a csöpp kis embernek. Végighallatszik az utcán. Én meg mit tehetek? Az ég világon semmit! Hogy miért? Mert Patou a barátja. Tudja – a zsaru. És Patou a lelkemre kötötte, mint ahogy megmondta a kerület minden kocsmájában: „Ha bármi történik vele, velem gyűlik meg a bajuk”. Márpedig, akinek van egy csöpp esze, az nem akar ujjat húzni az erkölcsrendészeti felügyelővel, nem igaz? – Igaz – hagyta rá Dodo, az orrát piszkálva. – Annyit mondhatok, örökös bajlódás az élet! – kesergett Victor, mély szánalommal saját maga iránt.

– Mindenkinek megvan a maga baja – támasztotta alá Dodo, másik orrlikát véve munkába. – De nem úgy, mint nekem. És minden bajom közül – hüvelykjével beszédesen Henrira bökött – ez itt a legrosszabb. – Abszintot! Abszintot! Hol az abszintom? Henri hirtelen felébredt és botjával verte az asztalt. – Látja, mire gondolok? – sóhajtott Victor. A pult végére ment, Henri felé. – Hiszen tudja, hogy csak Patou-val gyűlik meg a bajom… – Patou! Az egy hatalmas kövér disznó, igenis az! Mondtam már, hozzon egy pohár abszintot. Nem! Jöjjön ide. Beszélni akarok magával. JÖJJÖN IDE! – mennydörgött. A kocsmáros kelletlenül odaballagott. – Mit akar mondani? Henri komoly érdeklődéssel végignézett rajta. – Ejnye Victor, hiszen mi régi barátok vagyunk, nem? Maga bölcs ember, mélyen belelát a dolgokba. Ne tagadja! Látom a jóképű arcáról, a szellemes szájáról, a ragyogó szeméből. Nos Victor, magunk között, mi a véleménye a nőkről? – Ha már kíváncsi rá, hát szerintem a nőkkel csak baja van az embernek. Vegyük például a feleségemet. Horkol, sípol és beszél álmában. Vele hálni annyi, mintha az ember megpróbálna együtt aludni az egész Vígoperával. – Szörnyű! Nem próbált még az arcára kötni egy vánkost? – mondta Henri, a részegek túláradó együttérzésével. – Egy barátom megtette és remekül használt a feleségének. Nemcsak a horkolása szűnt meg, még lélegzetet sem vett többé. Most pedig menjen és hozzon még egy pohár abszintot, azután majd folytatjuk a beszélgetést. Mialatt beszélt, az iménti ütéstől kábult fejét lüktető fájdalom járta á t megmegújuló hullámokban. Néhány pillanatig vibráló szemmel meredt Victorra, mintha követni próbálná táncoló képét. Azután újra félrebillent a feje és lehanyatlott a karjára. Egyszerre hányinger fogta el. Kavargó sötétség vette körül és hörögve felnyögött. Érezte, hogy rögtön okádni fog… Már a nyelvén volt az epe keserű íze. Úgy maradt összegörnyedve, mozdulni sem mert, még a lélegzetét is visszafojtotta. Néhány pillanat múlva valamennyire enyhült torkában a nyomás és ismét szabadabban lélegzett. Megkönnyebbülten felmordult, felemelte a fejét és csíptetője után tapogatódzott. T y ű h a … így most jobb volt. Biztosan elrontotta a gyomrát… De hiszen nem evett reggel óta… Úgy látszik, éhes! Ez az! Éhes! Pedig nincs semmi étvágya, mégis talán. . . Hirtelen megmerevedett. Bugyborékolva tört utat szájába az epe, olyan erővel, mint a pezsgő, ha kihúzzák palackjából a dugót.

Vaktában megragadta botját. Egyik kezét a szájára szorítva botorkált a latrinába. Belökte az ajtót, de a feléje áramló bűztől visszahőkölt. Egy pillanatig csukott szemmel, tántorogva állt a küszöbön, azután előrebukott, lehajolt és hányt. Füle dobolt, majd' szétrepedt a koponyája. Térde megroggyant. Szabad kezével a falba kapaszkodott és olyan erővel nyomta rá ujjait, hogy sikerült fenntartania magát. A görcsös inger alábbhagyott, azután néhány pillanat múlva újult erővel tért vissza. Mintha inogna a padló és rászakadtak volna a falak. Melle zihált, nyeldeklője összeszorult, sziszegő, hörgő hang tört elő belőle. Szájából nyál és epe csorgott alá. Váratlanul abbamaradt émelygése, és tüdeje levegőt követelt. Elgyengülten végighúzta kezefejét a száján. Arcát kiverte a verejték és lepergett a szakállába. Néhány pillanatig imbolyogva állt így, újabb hányingerre várva. Nem ismétlődött meg. Óvatosan, vigyázva előhúzta zsebkendőjét, letörölte száját, arcát, leitatta kabátja hajtókájáról a ráfreccsent nyálat. Visszabicegett asztalához, megpróbálta felemelni a kezét, de képtelen volt erre a megerőltetésre. Ráhanyatlott az asztalra és minden elfeketedett előtte. Megszűnt az idő, a fájdalom, nem voltak többé emlékei. Hosszú ideig maradt így, teljesen eszméletlenül, ami olyan volt, mint a halál. Azután a semmiből elérte egy tiszta, hihetetlenül távoli hang. – Monsieur Toulouse! Monsieur Toulouse! Nem mozdult. Jóleső melegen tapadt keze az arcára. – Ejnye, Monsieur Toulouse, ébredjen fel! ÉBREDJEN FEL! A hang erősödött, kellemetlenné vált. Valaki rázta a vállát. Nagy nehezen kinyitotta szemét, de csupán az orra hegyét látta meg, amint öklére lapult és az apró fekete szőrszálakat ujjai hátán. – Gyerünk, térjen észre, Monsieur Toulouse. Itt az ideje, hogy hazamenjen. Felemelte a fejét és megismerte Patou-t kemény kalapjában és fekete felöltőjében. – Óóóóóó – maga az! – bután rá vigyorgott. – Igen, én vagyok. – A detektív egy csésze feketekávét nyújtott feléje. – Ezt igya meg most, Monsieur Toulouse. Minden rendben lesz. – Mi. . . mit. . . Azt akarta kérdezni: „Mit keres maga itt?”, de a szavak nem jöttek a nyelvére. Szeme lecsukódott és feje ellenállhatatlanul, mint egy kidűlő fa, visszahanyatlott a karjára. Megint eszméletlenségbe süllyedt, de most tudata peremén érzékelte, ami körülötte zajlott, mintha énjének egy darabkája ébren lett volna. Suttogó hangokat hallott, azután érezte, amint hóna alatt megfogják, felemelik és viszik. Hideg, nyirkos hajnali levegő csapta meg arcát és átjárta kabátja ujjait, érezte a bérkocsi gyengéd ringását, hallotta a lovak patáinak ritmikus dobogását, „kip-kop, kip-kop, kip-kop” – mintha óriási esőcseppek verődnének egy bádog mosdótálhoz.

Késő délután ébredt fel. Fájt a feje, szájában áporodott ízt érzett, és homályos bűntudata nyugtalanította. Valami történt, de micsoda? Párnájába temette arcát, megpróbált visszafeledkezni az alvásba, de tudata már működésbe lépett, nem jött álom a szemére. Jó, mi történt h á t ? Feje alatt összekulcsolt kezekkel bámult a mennyezetre, mintha onnan várna választ. Megpróbálta visszaidézni az elmúlt estét. Késő délután hagyta el a műtermet, végigsétált a Rue Caulaincourt-on és… – Ó, Istenem, már megint elfelejtettem! – szisszent fel, bosszankodva. Harmadszor történt meg, hogy elfelejtkezett a találkozójáról Maurice-szal. És épp Maurice-szal! Ez kezdett már komollyá válni. Egymás után veszíti el barátait. Missia a múltkor nagyon dühös volt. Sem virággal, sem sűrű bocsánatkéréssel nem tudta kiengesztelni… Vendéglátó háziasszonyok nem szeretik asztaluknál az üres helyeket. Olyan az, mint az elöl kitört f o g … így jár az, aki i s z i k … Feledékennyé válik. A hasogató fejfájást is annak köszönheti. És a fejfájás egyetlen ellenszere a konyak. Az asztalhoz lépett, fogta az üveget és töltött magának. Az alkohol kimosta szájából a ragacsos lepedéket, égette érdes, gyulladt torkát és szemébe könnyeket kergetett. Fejfájása azonban alábbhagyott. Még egy korty és rendbejön. Szájához emelte a poharat. Az ajtón kopogtattak. Idegesen összerázkódott. – Bejöhet! – üvöltött fel. – Az ég szerelmére, jöjjön már be! A küszöbön Maurice állt, mosolytalan arccal, őt nézte. – Mit állsz ott? – ordított rá. – Még sohasem láttál valakit inni? – Szégyellte, hogy így rajtakapták palackkal és pohárral a kezében, kusza hajjal, gyűrött, rendetlen ruhában, és ettől még dühösebb lett. – Bejössz, vagy nem jössz be? Szeretett volna hozzárohanni, megfogni a kezét, bocsánatot kérni tőle, de valami perverz harag lobbant fel benne, amikor meglátta barátja ápolt, csinos külsejét és komoly arcát. Maurice is lenézi, mert túl sokat iszik, ugyanúgy, mint Madame Loubet, mint ezen az egész átkozott képmutató világon mindenki… – Biztosan azt akarod tudni, miért nem jöttem el tegnap este. Teljesen kielégítő magyarázattal szolgálok. Megvolt rá az okom. Váratlanul közbejött… – Nevetséges, abszurd, émelyítő volt ez a hazudozás, ez a kiabálás Maurice-szal… Maurice-szal, a vértestvérével, legrégibb barátjával… Miért nem kiabál vissza? Miért nem dühödik fel? – Biztosan leselkedni jöttél, ki akarod szaglászni, hány órakor jöttem haza. Nom de Dieu, mondj már valamit! Ne állj ott és tátsd a szádat! Felhajtotta a konyakot, a poharat letette, hogy csak úgy koppant, idegesen visszament a heverőhöz és végignyúlt rajta. – Nem azért jöttem, hogy a tegnapi estéről beszéljünk. – Maurice csendesen becsukta az ajtót és keresztülment a műtermen. – Azért jöttem… Látom, nem kellett volna eljönnöm. Sajnálom. – Hát ha már itt vagy, mit akarsz?

– Egy hölgy szeretné megfestetni az arcképét. Háromezer… – Minek nekem háromezer frank? Hogy még több konyakot vegyek? Különben is, túl sok a dolgom. Rengeteg munkám v a n … Nagy terveim. . . – Értem – mondta Maurice nyugodtan. – Nem foglak többé zavarni. -Nehéz csend támadt. – Isten veled, Henri. Amikor becsukódott az ajtó, Henri a kezébe temette arcát. – Elment – motyogta letörten, mintha barátja haláláról értesült volna. – Hogy tehettem! Hogy beszélhettem így vele! – Ó, alkohol! Hirtelen kísérteties világossággal látta maga előtt az Apolló Bárban lejátszódott jelenetet: a bűzös latrinát, öklendezését, részeg kábulatát, a kocsiutat haza. Jóságos Isten, milyen mélyre süllyedt! Ő, Henri, Toulouse grófja! Igaza volt az apjának. Korai és nyomorúságos végnek megy elébe. Ó, alkohol! Görnyedten ült a heverőn, arcát tenyerébe temetve. Talán… talán még nem késő? Vannak, akik abba tudják hagyni az ivást. De még mialatt erre gondolt, már érezte, amint felülkerekedik benne a vágy egy újabb pohár konyak után. Még egy pohárral – utoljára! A gondolatra összefutott a nyála. Nem, nem szabad itt maradnia, körülötte a sok palackkal. El innen! De hová? Mindenütt kocsmák leselkednek. A mamához! Nála biztonságban lesz. Nála ellenáll a kísértésnek. Reszkető kézzel befűzte a cipőjét. – Kell. . . kell… ellen kell állnom… – Még akkor is ezeket a szavakat ismételte összeszorított fogakkal, amikor becsöngetett anyja lakásába. Az út odáig kínszenvedés volt. Kávéházak, kocsmák lépten-nyomon, mindenütt, csak kérnie kellett volna, máris elébe tették volna, egy pohárral, kettővel, hárommal… De ellenállt. Végigküzdötte az út minden egyes percét, minden másodpercét. És töméntelen sok perc volt, vég nélküli másodpercek… De most végre biztonságban volt! – Örülök, hogy eljöttél Henri – mondta az anyja a hintaszékéből, amikor belépett a nappali szobába. – Rég nem láttalak és szeretném kikérni a tanácsodat. Előbb azonban enned kell valamit. Josephhez fordult, aki kinyitotta az ajtót. – Kérem, hozzon be még egy csészét és kétszersültet Monsieur Henri-nak. Alighogy egyedül maradtak, Henri megcsókolta; ajka megpihent orcáján, mintha nyugodt erejét akarta volna magábaszívni. – Mama – súgta a fülébe –, olyan jó itt. Úgy hiányzott nekem! Adèle átkarolta és magához szorította. – Nekem is nagyon hiányoztál. – Érezte láztól égő arcát, testének remegését. Szegény Riri! Beteg, fájdalmai vannak, bajban van és hozzá jött. Nemsokára véget ér értelmetlen vándorútja, ez a reménytelen vándorút és visszatér, ezúttal véglegesen. – Elfáradtál. Vedd le a kalapod, ülj ide a zsámolyra, ahogyan szoktad.

Kinyílt az ajtó, Annette tipegett be, fehér bóbitája reszketett az izgalomtól. Letette a csészét és tálat, megragadta Henri kezét, egymás után többször is megcsókolta, fogatlan szájával rámosolygott, azután ismét eltotyogott. – Egyél, Henri – unszolta az anyja. Henri mohón nyúlt a kétszersült után. Csodálatos teremtés egy anya. Honnan tudja, hogy majd meghal éhen? Milyen jó itt lenni. – És idd a teádat, amíg meleg – mondta, mialatt teletöltötte a csészéjét. Villanásszerűen megjelent előtte Myriame képe. Ugyanezt mondta akkor este a Brahms-hangverseny után… A következő óra gyorsan telt el. Henri két csésze teát ivott, mind elfogyasztotta a kétszersültet és elálmosodott a tűz melegétől. Biztonságban érezte magát itt, anyja közelében. Mosolyogva hallgatta, amint Adèle megjátszotta, mintha kikérné a tanácsát Annette dolgában. – Nagyon megöregedett és jóformán teljesen süket. Állandóan tájnyelven veszekszik a szakácsnővel meg a szobalánnyal, azok persze nem értik meg, Josephfel pedig úgy bánik, mintha hatvannyolc évével kis kölyök volna és tíz napja sem szolgálna… Egyszerre elhatalmasodott rajta megint. Előbb minden izma megfeszült. Szomjúsága sürgető parancsként jelentkezett, torka kiszáradt, idegei ugráltak. A szobában hirtelen mindenütt palackok keringtek. Anyja hangja hol elhalt, hol hangossá dagadt. – Kell… kell.. . ellen kell állnom… kell… – ismételte magában rémülten. Behunyta szemét, mint annak idején a rohamok alatt és ösztönszerűen kinyúlt anyja keze után. Anélkül, hogy ráeszmélt volna, ajka már megformálta a szavakat. – Mama kérem, innom kell. Adèle felfogta hangja kétségbeesett sürgetését. Szó nélkül felállt, kisietett a szobából és csaknem rögtön visszatért egy üveg konyakkal. – Itt van Henri, igyál – mondta és töltött fia üres teáscsészéjébe. Henri két kézzel megragadta a csészét és olyan mohón hajtotta fel, hogy a szesz néhány cseppje kiömlött a kabátjára. Máris jobban érezte magát. – Bocsásson meg, mama. – Zsebkendőjével felitatta a konyakot és megtörölte száját. Azután felemelte fejét és ránézett anyjára. – Most már tudja. – Már régóta tudom. – De azt nem tudja – szakította félbe és hangja elárulta, mennyire szégyenkezik – , mennyit iszom. Igyekeztem mindig félrevezetni, hogy ne érezze meg a lélegzetemen az alkohol szagát. Eleinte büszke voltam rá. Azt hittem, úgy iszom, mint egy úr. A szeszes ital csökkentette a lábfájásomat és még hencegtem is vele, hogy bírom az italt. Kárpótolt sok mindenért. Legalábbis azt hittem. Most már azonban nem segít a lábamon, és lerészegszem. Részeg leszek, mama, tökrészeg. Tegnap hánytam az egyik kocsmában, és haza kellett, hogy vigyenek. Legtöbbször

azt sem tudom, hol vagyok és hogy kerültem oda. Már nem dolgozom. Megfeledkezem a megbeszélt találkozókról. Elvesztettem barátaim nagy részét. Mielőtt idejöttem, összevesztem Maurice-szal… Mama, kérem, segítsen rajtam! Vigyen el valahová. Akárhová – olyan helyre, ahol van orvos. Olvastam, hogy az iszákosság gyógyítható. Szeretnék meggyógyulni. Mindent, mindent elkövetnék érte. Menjünk talán Baréges-be. Nem, ne Baréges-be – inkább Evianba! Gyerünk Evianba! Emlékszik még? Egyszer már voltunk ott. Majd vitorlázunk a tavon… Adéle-t nem tévesztette meg. Beszéd közben figyelmesen nézte a fiát. Megható volt a lelkesedése. Hogyan lehetett valaki ennyire befogadóképes és mégis ennyire v a k ? Nem mindenben érett felnőtté. Örökké illúziókba ringatja magát, akár a lábairól van szó, akár önmagáról, vagy általában az életről. – Evian kitűnő lesz. Mikor szeretnél indulni? – kérdezte és igyekezett osztozni a lelkesedésében. Talán igaza volt Henrinak. Talán az orvosok tudnának segíteni rajta annak ellenére, amilyen. – El tudnál készülni holnapra? – Hogyne tudnék! – Hevessége futó mosolyt varázsolt anyja ajkára. – Két óra alatt el tudnék készülni! Nincs más dolgom, mint búcsút venni Maurice-tól és Madame Loubet-tól. Nem tudja, mikor indul a vonat, délelőtt vagy délután? – Azt hiszem, van a szobámban egy menetrend. Nem, maradj. Nem tudnád úgysem, hol keresd. Magam sem tudom pontosan, hol van. Rögtön itt leszek. Egyedül maradva, Henri tovább szította magában lelkesedését. Evian. Egészen biztos, remekül érzik majd ott magukat… Együtt fognak vitorlázni, hosszú kocsiutakat tesznek. Gyönyörű a környék. Majd… Valami a bensejében elnevette magát; hangtalan, kongó gúnykacaj volt, egész testében érezte és megdermedt tőle. Te kötnivaló bolond, hát tényleg azt hiszed, ilyen egyszerűen fel tudsz hagyni az ivással? Csak annyit kell mondanod, „mama kérem, vigyen el Evianba”, és máris minden jóra fordul? Vitorlázni a mamával – milyen megható! És mi lesz, ha meggebedsz egy korty alkoholért, ha kiszárad a torkod, megdagad a nyelved és úgy érzed, még a saját nyáladat sem vagy képes lenyelni? Mi lesz akkor? És éjszaka, ha nőre éhezel, és nincs ott a Fehér Virág? Akkor mit csinálsz? Elmégy vitorlázni? A gyönyörű tóra? És mivel nem lehet egész nap vitorlázni, órák hosszat heverészhetsz egy nyugágyon a hotel verandáján és gyönyörködhetsz a fenséges Alpokban… Te őrült, hát nem látod, hogy az egész nem más, mint Malromé, máshová plántálva? Suhanc korodban sem bírtad el, most bírnád, amikor felnőtt vagy – és alkoholista? Ugyan! Eredj csak vissza a Montmartre-odra, a kocsmáidba. Menj, mielőtt olyasmit csinálsz, amivel szégyent hozol az anyádra és megint összezúzod a szívét. Siess! Siess, mielőtt késő! Kelj fel és fuss! Fuss el, mielőtt a mama visszajön, mielőtt benne vagy a kelepcében. Henri felkapta botját és kisurrant a szobából. Mint egy tolvaj, visszafojtott lélegzettel körülnézett az előcsarnokban, keresztülsietett rajta, óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót és menekült.

Madame Loubet megmozdult fektében és felijedt. Jól hallotta: ő az! Jön haza – jobban mondva, már megint hozzák. Részegen, persze. Mindig részeg. Felkönyökölt az ágyban és fülelt. Most kiabál valakivel. Megismerte a hangját, ahogy behallatszott az utcáról és összekeveredett a patkók csattogásával a kövezeten és a kerekek csikorgásával. Kiabál, ordítozik, mint egy őrült, felébreszti az egész szomszédságot. Ő, aki mindig olyan udvarias volt és halk szavú! Vajon ma mit vett a fejébe? Mit csinált? A jó ég tudja, milyen állapotban lesz már megint! Talán vérzik az orra, és beverte a fejét! Valószínűleg beszakadt a gallérja, a nyakkendője nyitva fityeg a kabátja felett és nincs rajta kalap. Vagy egy tucat kalapot veszített el az utolsó hat hónap alatt! Hogy egyáltalában hogyan tud hazajönni… Lelökte magáról a takarót, lámpát gyújtott és kinyitotta az ablakot. A fagyos februári éjszakában didergett hálóingében, de mindkét kezével az ablakpárkányba kapaszkodva mégis kihajolt és hallgatódzott. Jól hallotta, ő volt az. Az asszony felnyögött, kétségbeesetten rázogatta a fejét és öltözködni kezdett. Ha nem lenne Monsieur Patou, sohasem térne h a z a … Egy padon aludna, vagy valamelyik kapu alatt. Akárhol, mint egy csavargó. Nem törődne vele. Mintha az eszét vesztette volna, olyan, amióta megkapta azt a levelet. Semmivel sem törődik, már a szakállát sem fésüli, sőt még a körmét sem tisztítja többé. A ruhái szakadtak és pecsétesek, az egyetlen, amire rá tudja venni, az, hogy átöltözzék. Ő, aki azelőtt annyira adott magára! És olyan betegnek látszik, olyan öregnek, néha alig lehet ráismerni. Arca sápadt, mint a holdvilág, a szeme kétszer akkora, mint volt… Nem mehet ez így már sokáig… Valami rettenetes dolog történik vele egyszer… Felkötötte alsószoknyáját, ráhúzta a szoknyát és újból az ablakhoz vánszorgott. A bérkocsi most felérkezett a lejtős utca végére, és már ki tudta venni Henri zilált alakját, amint botjával hadonászott. Hangja végigharsogott a csendes utcán. – Maga nem egyéb, mint egy disznó zsaru, hallja? Egy piszok zsaru! Az bizony, Patou. Folyton beleüti az orrát a mások dolgába. Mit zaklat engem? Adófizető polgár vagyok. Talán írott parancsa van arra, hogy letartóztasson? Ezért még az Ördögszigetre kerül! Ittas, dünnyögő siránkozásba csapott át. – Nézze, Patou, hiszen mi régi jó barátok vagyunk. Soha nem felejtem el a jó tanácsát, amikor Marie-tól óvott. Hát nem látja, hogy nem akarok hazamenni? Tele van a szobám svábbogárral. Menjünk el valahová, csak mi ketten, és igyunk egy pohárral, j ó ? Átbeszélünk mindent. Nem? – Hangja ismét rikácsoló üvöltéssé dagadt. – Akkor maga nem egyéb, m i n t egy piszok, aljas, disznó zsaru! Madame Loubet az ablakból figyelte, amint viaskodni kezdett a detektívvel és megpróbált kiugrani a mozgó kocsiból. Sírni tudott volna. Gyorsan kiment a konyhába, forró kávét öntött egy csészébe, azután vállára borítva piros gyapjúkendőjét kisietett az utcára.

Kisegítette Henrit a kocsiból, fogta a karját, amíg Patou kifizette a kocsit. Félig vonszolva, félig emelve, ketten együtt felvitték a negyedik emeletre, lefektették a heverőre és elkezdték levetkőztetni. Henri ellenszegült, ellökte őket magától, hadonászott, végül mégis sikerült ráhúzniuk a hálóingét, levenni az orrcsíptetőjét és jól betakarni. Lassanként egyhangú, összefüggéstelen és értelmetlen motyogássá halkult ordítozása, végül már csak az ajka rángott meg időnként, némán. Elaludt. De nem merték egyedül hagyni, leültek a heverő közelében és suttogva beszélgettek. – Ma nem volt nehéz dolgunk vele – jegyezte meg az asszony, gondterhes arccal figyelve az alvót. – Nem, ma nem. – Az enyhe világításban Patou szögletes vonásain meglátszott, hogy töpreng valamin. – Nem hányt, mint tegnap. Tűnődve pödörgette bajusza végét és rámeredt összekulcsolt kezeire. – De ha azt hiszi, Madame Loubet, hogy megjavul, akkor téved. Erről szó sincs. Egyre rosszabb lesz. Tudom, mennyire szereti, és én is szeretem. Lefestette a leánykámat, a kis Eulalie-t, és sajnálom szegényt. De ez nem mehet így tovább. Sohasem józan; mindenkibe beleköt, több bajom van vele, mint egy tucat utcalánnyal. Múlt héten nekiesett egy stricinek, mert verte a nőjét! Még szerencse, hogy az emberem idejében érkezett oda! – És a legátkozottabb dolgokat műveli! Tudja, mit csinált ma este? Kilopódzott a Montmartre-ról, nem messzire, csak a La Villette-be, azt hitte, ott nem találok rá. Egy olyan kocsmába ment, ahol nem ismerik, és megrendelte az összes italfélét, amijük volt – whiskyt, rumot, konyakot, vermouthot, abszintot, calvadost – összekeverte és megitta ezt a kotyvalékot! Egy lónak is sok lett volna. És ami azt illeti, azt hiszem pontosan erre törekszik: meg akarja ölni magát. Madame Loubet összeszorította száját és lesütötte a szemét. Patou meg akarta mondani a magáét, hogy túlessen rajta. – Ne áltassuk magunkat, Madame Loubet. Elég iszákost láttam életemben, de ez itt nem iszákos, hanem elmebeteg. Komolyan mondom. Őrült! Őrült! Mint a kés, úgy járta át a szó Madame Loubet szívét. Szemét lesütve tartotta, hogy elrejtse könnyeit. Őrült! Lehetséges volna, hogy a petit Monsieur tényleg megőrült? Igazán maga se tudta, mit gondoljon. Ha az ember látta, miket csinált az elmúlt néhány hónap alatt – hiszen még Patou sem tudott mindenről –, nem tehetett róla, de megfordult a fejében, hogy talán elvesztette az eszét! Amikor végigöntözte petróleummal a műtermét, hogy megölje azokat a svábbogarakat. Felgyújthatta volna vele az egész házat! És amikor felhordatta azt a sok veder homokot, mert azt akarta, hogy a műterme olyan legyen, mint a tengerpart. Hogy örült akkor! – Nézze, Madame Loubet, most hasonlít a szobám Arcachonra. – És az a szörnyű varangyos béka! Isten tudja, hol akadt rá. Egy álló hónapig tartotta a szobájában, egész idő alatt legyeket próbált fogni annak a szegény párának.

Mennyire szerette azt a varangyot! – Hasonlítunk egymásra. Nézze, Madame Loubet, milyen csúf. Senki sem szereti. Ezért kell, hogy jó legyek hozzá. – És az az ördöngös evezősgép, amitől a lábainak kellett volna megnőniük! Értelmes ember létére hogyan hihetett el ilyen ostobaságot, pedig elhitte! – Garantálták, Madame Loubet, teljes mértékben garantálták! – És hajtotta azokat az evezőket, lökte és húzta, lökte, húzta éjjel-nappal! Nem volt rajta egyéb, mint az alsónadrágja meg egy trikó, zihált, mint egy lokomotív, patakzott róla a veríték, lökte és húzta. Garantálták, Madame Loubet, teljes mértékben garantálták! – Sírni tudott volna! A legrosszabb azonban az volt, ha csendesen végignyúlt a heverőn, rámeredt a mennyezetre, semmi egyebet nem csinált, csak rámeredt és meglátszott rajta, hogy arra a leányra gondol! Még részegen is azt emlegette magában mindig… Észrevette, hogy Patou nézi, és ráemelte könnyes szemét. Egy pillanatig nem hallatszott más, csak Henri nehéz légzése. – Tudom, hogy fáj magának, amit mondok – szólalt meg ismét a detektív –, és biztosíthatom, nekem sem esik jól. A rendőrfőnök úr megparancsolta, hogy ügyeljünk reá, én meg minden emberemet utasítottam, hogy tartsák szemmel. De kicsúszik a kezünkből. Kezd eljárkálni a Montmartre-ról. Isten tudja, mit fog holnap elkövetni. Az anyjával kell beszélnie, mielőtt komolyabb baj történne. Ha nem akar, akkor én teszem meg. De ha magától hallja, kevésbé fogja bántani. Nő létére, maga jobban tudja, mit kell mondania. Az asszony feje előrehanyatlott, zokogás rázta vállát. – Ne vegye úgy a szívére – vigasztalta Patou és megveregette a kezét. -Csak a javát akarjuk. – Becsukják a bolondokházába, egy csomó őrült közé. . . – A tébolydába? Szó sincs róla! Szanatóriumba, Madame Loubet! – tiltakozott gyorsan Patou. – Olyan urak, mint ő, nem kerülnek elmegyógyintézetbe. A szanatórium gondoskodik minden kényelmükről, minden kívánságukról. Csak kéthárom hétről van szó… Madame Loubet arca földerült kissé, és ráemelte a szemét némán könyörögve, hogy nyugtassa meg jobban. – És meg fogják gyógyítani – tette hozzá Patou. – Meggyógyítják? Úgy érti, nem iszik többé? – Egyetlen cseppet sem. Azok az orvosok értik a módját! Néhány hét alatt megint olyan lesz, amilyen azelőtt volt. Az asszony latolgatta. – És nem fogják bántani… megverni, ha valamit elkövet? – kérdezte reszketve. Patou egy kézlegyintéssel elintézte az ilyenfajta ötleteket. – Mi jut eszébe Madame Loubet! Egy szanatóriumban! Úgy bánnak vele, ahogy maga, vagy én, csak éppen hogy tudják, mit kell csinálniuk. Adnak neki mindenféle szert, hogy lefeküdjön és aludjon. És távol tartják az italtól.

– És meggyógyítják? – Egykettőre. Csodálatos eredményeket érnek el az olyan helyeken. Úgy látszik, ez meggyőzte Madame Loubet-t, de azért még nem adta be a derekát. – Majd meglátom, milyen állapotban lesz holnap és ha nincs jobban… – Rendben van, tegyen így, de ne várjon vele túl sokáig. Nos, azt hiszem, most már mennem kell. – Egy kis kávé melegszik odalent a tűzhelyen. Megiszunk egy csészével, mielőtt elmegy. Utána visszajövök és megnézem, hogy van. – Nehézkesen felállt, Henri fölé hajolt és gyengéden feljebb húzta takaróját, egészen a nyakáig. – Mélyen alszik – suttogta hátrafordulva. Csendesen kivonultak, vigyázva, nehogy zajt üssenek és megindultak lefelé a lépcsőn. Leértek a harmadik emeletre, amikor velőtrázó, eszelős üvöltést hallottak. Rögtön utána kivágódott a műterem ajtaja, és Henri hálóingben, félelemtől tágrameredt szemmel kitántorgott a lépcsőházba. – Madame Loubet! Madame Loubet! Merre v a n ? Megint itt a sok svábbogár! Millió és millió! Nem volt rajta a csíptető, vaksi szemmel tapogatódzott a lépcső korlátja után. – Milliók, Madame Loubet! Hol van, Mada-a-a-!… Sarka megakadt az ing szélében. Rémülten látták, amint meginog, kétségbeesetten a falba kapaszkodik és még egyre üvöltve előrebukik. Azután már csak tompa dübörgést hallottak, a lépcsőn leguruló test ütődő zaját.

XXI. Doktor Selamaigne szanatóriuma Auteuilben, Párizs legelőkelőbb külső negyedében emelkedett és egyáltalában nem hasonlított egy elmegyógyintézethez. Pompás, tizennyolcadik században épült palota volt, valamikor Marie Antoinette barátnőjének, Lamballe hercegnőnek tulajdona, akinek címere még mindig ott díszelgett az elegáns és félelemkeltő kapu fölött. Hatalmas kertjével, ápolt virágágyaival és szomorúságot lehelő nyugalmával pontosan olyan volt, mint egy pazar, melankolikus vidéki kastély. Doktor Selamaigne szerint nem is volt egyéb. Vidéki birtok, ahová ideges bántalmaktól szenvedő vagyonos betegek visszavonulnak a jóleső magányba. Henri gyűlölte és ijesztőnek találta a helyet. A három hét alatt, amióta falai között „időzött”, megutálta makulátlan folyosóit, örökké vigyorgó orvosait, a fehérruhás ápolókat, a titokzatos, csukott ajtajú szobákat, ahonnan néha hátborzongató hangok hallatszottak ki. Besötétedés után a ház megtelt rémekkel, kísérteties csendjét időnként vérfagyasztó üvöltés törte meg; temető volt, a halál békés nyugalma nélkül. Ezen a márciusi délutánon, mialatt szobája nehéz vasrácsos ablakánál ült és úgy tett, mintha az eget bámulná, minden agysejtjével gyűlölte. Hiszen ha segítségért kiálthatott volna! De az a szörnyeteg, az ápolója, aki fogpiszkálóját rágva ült ott és az újságját olvasta, csak annyit mondott volna: – Csak rajta! Kiabáljon, ahogy kifér a torkán, úgysem hallja meg senki! – Ez volt a félelmetes benne. Aki itt volt, azt nem hallotta meg senki, senki sem akarta meghallani. Halott volt –, őrült! Mikor fognak rájönni végre ezek a szemforgató, zavarosfejű specialisták, hogy ő nem elmebeteg? Iszákos, ez igaz. De nem őrült! – Mondott valamit? – az őr fürkészve nézett rá újságja mögül. – N … nem. Talán azt a nőt hallotta, szemben a folyosón. Úgy látszik, magában motyogott. Ezt nem szabad. Az ember nem beszél önmagával. De a fene egye meg, még egy hónap ezen a helyen és teljes diskurzusokat fog folytatni önmagával, kérdésekkel és feleletekkel együtt. Három hónap múlva pedig megesküszik, hogy ő Napóleon, vagy akár a Szentlélek… – Kíváncsi vagyok, nem jött-e ma látogatóba hozzám valaki? – Ezt nem tudhatom. De úgysem szabad látogatókat fogadnia. Nincs értelme haragra lobbanni, megmondani ennek az emberi csökevénynek, hogy ő teljesen épelméjű, és annyi látogatót fogadhat, amennyit akar. Sem Selamaigne doktor, sem az asszisztensei nem látnák be. Még a múlt héten is próbálta megmagyarázni nekik és nem ért el egyebet, mint ugyanazt az édeskés

tekintetet, ugyanazt az elnéző, őrjítő mosolyt. – De hiszen természetes, hogy épelméjű! Tökéletesen épelméjű. Különben is, ez nem elmegyógyintézet, ez remetelak. Magának pihenésre van szüksége –, jó hosszú, zavartalan pihenésre… Mind azt hiszi, hogy bolond, meglátni a szemükből. Nyomoztak utána. Hogy ezek az orvosok mennyire szeretnek nyomozni! Rosszabbak az ügyvédeknél, mindent sötét színben tudnak feltüntetni. Szegény Madame Loubet-ból kiszedték az evezősgép történetét, a petróleumöntözést, a padlóra felhordott homokot. Kiásták még azt is, amikor koldusnak öltözve botrányt okozott a Durand-Ruel Galéria ajtajában. Megtudtak mindent a Fehér Virágról, a svábbogarakról, arról, hogy elaludt, amikor a walesi herceg megnyitotta a kiállítást. Értesültek a fűzöld zubbonyról, a piros ingről, a rózsaszín kesztyűkről, a kenguru-vacsoráról mindenről. Mindent kiszimatoltak, mint ahogy a disznó előtúrja a makkot. Papiroson mindez igen rosszul hatott. Latin szavakba átültetve pedig borzalmasan. Az ablak rácsán át nézegette az eget. Nem szokott még hozzá a rácshoz, de azt sem szokta meg, hogy állandóan figyeljék, parancsolgassanak neki, gyógyszereket kelljen lenyelnie, kilenckor este lefeküdnie, és hogy mindig józan, noha a józansághoz kezdett most már hozzászokni. De azok az első napok, az első éjszakák – azok leírhatatlanok voltak! Ágyhoz szíjazva, képtelenül arra, hogy megmoccanjon, majd' meghalt a szomjúságtól… Törött kulcscsontjának fájdalma még tetézte nyomorúságát. Kiabált, ordított, üvöltött és fenyegetődzött, de ebben a házban sokan üvöltöztek… Most már nem üvöltött, és jutalmul már nem szíjazták le. Már nem tekintették dühöngő őrültnek, előlépett: csendes őrült lett belőle. A kérdés csak az, meddig fogják még csendes őrültnek tekinteni és itt tartani ebben a házban? Kétségbeesetten húzta kezét végig a homlokán. – Fáj a feje? – kérdezte az ápoló. – Nem, dehogy. — Henri visszarántotta a kezét. – Teljesen rendben vagyok. Kitűnően érzem magam. – Elfordult az ablaktól. – Szép idő van, nem? – Ühüm. – Nem gondolja, hogy talán sétálhatnánk egyet lent a kertben? A férfi gyanakodva nézett reá. – Nem tudom. Azt hiszem, nem lesz belőle baj. De nehogy aztán… ! Így beszélnek az emberrel, ha bolondnak tartják. Bármit mond, gyanús, mindenből következtetéseket vonnak le. Végighúzta a kezét a homlokán? Akkor fáj a feje, tehát bolond… Azt ajánlotta, hogy a kertbe menjenek sétálni? Biztosan azt tervezi, hogy felmásszon egy fára, vagy hogy megszökjön… Ásított? Bolond. Ha beszél, bolond, ha nem beszél, akkor is bolond. – Csupán arra gondoltam, hogy talán jót tenne egy kis friss levegő – mondta alázatosan. – De persze, ha azt hiszi, nem ajánlatos. . . – Remélem, nem lesz belőle baj. – Az őr felállt. – De csak tíz percre megyünk le.

A nárciszágyások koratavasz illatát lehelték, az orgona bimbózott. Virág o k … néma, hűséges barátai a boldogtalanoknak, betegeknek, halottaknak … A bennlakók közül többen őgyelegtek céltalanul az utakon, őreik kíséretében, vagy üldögéltek a padokon. Egy őszhajú, előkelő külsejű hölgy rámosolygott Henrira, azután nyelvet öltött reá. Elveszett lelkek kertje… Igaza volt Vincentnek. Nem a magány volt elviselhetetlen, hanem az őrültek közelsége… – Elvehetem ezt? – kérdezte és lehajolt, hogy felszedjen egy szalonka-tollat. – Minek ez magának? Minek? Hogy megegyem! Hogy elnyisszantsam vele a torkomat! Ezt felelte volna három hét előtt, most azonban már több esze volt. Ez a féleszű barom rohanna az irodába, elismételné, amit mondott. Selamaigne doktor pedig a fejét rázná és a nyelvével csettintene… – Azt gondoltam, talán megpróbálhatnék rajzolni vele, ha kaphatnék egy kis tintát és papirost. Azelőtt rajzoltam – mielőtt idejöttem. Az őr kutatva nézett rá, de hagyta, hogy megőrizze a tollat. Ezen az estén Henri elkészítette első cirkuszrajzát. Először történt, hogy az órák gyorsan teltek. Az őr mellette ült és óvatosan figyelte; hovatovább, mintha valami érdeklődésféle csillant volna fel a szemében… – Látom, sokat volt cirkuszban – jegyezte meg majdnem barátságosan. – Én is szeretek cirkuszba járni. A szabadnapjaimon gyakran megyek a Téli Cirkuszba. Szeretem a trapézművészeket. – Nekem is azok a kedvenceim. Látta valaha a Morelli-együttest? – Ügyes artisták. De nem foghatók a Zuppini-trióhoz! – vitatta az őr felélénkülve. – Zuppiniék három szaltót csináltak, nem kettőt, mint Morelliék. És háló nélkül… Henri unszolta, hogy fecsegjen, hízelgett neki és nekiadta a rajzot. Néhány nappal később behívták az irodába; Selamaigne doktor és két asszisztense egy hatalmas íróasztal mögött ragyogó mosollyal fogadták. - E l vagyunk ragadtatva, őszintén el vagyunk ragadtatva! – kezdte az orvos a szakállát simogatva. – Mindig azzal érveltem, hogy magának nincs egyébre szüksége, mint egy jó kiadós pihenésre, és igazam volt. Javult az étvágya, visszatérőben van az emlékezőtehetsége, és jóformán eltűntek azok az aggasztó tünetek, amelyek annyira nyilvánvalóak voltak, amikor bejött. A legnagyobb érdeklődéssel szemléltük azokat a kis rajzokat, amiket készített. Amikor kedve van rá, rendelkezésére áll a könyvtárunk, h a újabb illusztrációkat szeretne lemásolni. . – Másolni? Hiszen én nem… – Hozzájárul majd emlékezőtehetsége visszaszerzéséhez. Mit mond? Hogy nem másolta azokat a rajzokat? – Persze hogy nem! Emlékezetből rajzoltam. – Lehetetlen! A maga állapotában…

- A z én állapotom! – Henri meggondolatlanul rákiabált. – Hát nem látja, hogy semmi baja a memóriámnak? Iszákos voltam, ez igaz, de az emlékezőtehetségemet nem vesztettem el. Kérdezzen akármit. Mit akar? Dátumokat? Kérdezzen, kérdezzen, bármit… – A feljegyzéseink szerint. . . - A pokolba magukkal és a feljegyzéseikkel! Hát süketek? Vakok? Hányszor mondjam, hogy nem vesztettem el az emlékezetemet és nem vagyok őrültebb, mint akár maguk, de egész biztosan értelmesebb! Az isten szerelmére, miért nem tesznek próbára? Mondom, hogy teljesen normális vagyok! Kérem, higgyék el. Épeszű, nem hallják? Normális! Épeszű! Egészséges! Tehetetlen rémülettel jött rá, hogy nem győzte meg őket. Az orvosok fagyos arca tanúskodott erről. Csupán egy őrült ordítozik, hogy épelméjű. – Természetes, hogy épelméjű – mondta Selamaigne doktor a legsziruposabb mosolyával. – Olyan egészséges, amilyen csak lehet. Csupán még egy kis pihenésre van szüksége, ennyi az egész. Néhány hónap… – HÓNAP? – Henri felüvöltött. – Hónapokat töltsek ebben a bolondokházában! Most már látom, azt akarják, hogy megőrüljek! Nem akarják, hogy valaha is kikerüljek innen! Azt akarják, hogy itt rothadjak egész életemben! Mondom, hogy nincs semmi bajom! Kérdezzenek, kérdezzenek bármit… Engedjék meg, hogy rajzoljak maguknak valamit… Hadd bizonyítsam be… Ordított még akkor is, amikor két tagbaszakadt őr kivonszolta az irodából. Visszatérve a szobájába, levetette magát az ágyra, öklével verte a párnát és zokogva kiáltozott az anyja után. – Mama! Mama! Másnapra lehiggadt. Nem törődött bele a helyzetébe, de megőrizte nyugalmát. Csak a papa tudná innen kiszabadítani. Rögtön látná, hogy nincs megháborodva. Neki nem imponálnának azok a szamár orvosok, sem a feljegyzéseik, sem a fecsegésük amnéziáról és aggasztó szimptómákról. Délután írt az apjának, megvesztegette az őrt, hogy adja fel a levelet és bizakodva várta, hogy a gróf villámokat szórva megjelenjék. Napok múltak el. Egy hét – kettő – három. Az apja nem jött. Henri a vereség tompa kábulatában naphosszat ült hintaszékében a rácsos ablak mellett. Kelepcében volt, soha nem szabadul innen… Furcsa módon az elmegyógyászok bódult tépelődését javulásnak tartották. Megengedték, hogy az anyja meglátogassa. – Megérted, ugye, Henri? – suttogta, amikor egyedül maradtak. – Nem volt más választásom. Ha nem hoztalak volna ide, hatóságilag helyeztek volna el egy állami gyógyintézetben. Henri bólintott, de nem nézett reá. – Igen, mama. Megértem.

Szeretett volna belécsimpaszkodni, kérni, hogy vigye magával, megmondani neki, hogy nincs semmi baja, de ezzel csak fokozta volna anyja kétségbeesését. Mit ért volna a szava három kiváló tudóséval szemben? Azonkívül látta a feljegyzéseket is. . . Es talán tényleg őrült volt, csak nem tudta. Végre is, honnan tudja az ember, hogy nem őrült? – Nagyon hálás vagyok – folytatta, a szőnyegre szegezve szemét. – Az én érdekemben tette, mint mindig, mindent. Én meg nem adtam érte soha egyebet, mint fájdalmat. Bocsásson meg nekem, mama. Adèle átkarolta és ujjaival megsimogatta a haját, úgy, mint gyermekkorában, a kastélyban. – Bátorság, Riri, bátorság… Sétálgattak a kertben, egy rügyező fa alatt leültek egy padra. Henri tompa hangon válaszolgatott a kérdéseire. Igen, a kulcscsontja összeforrt. Már nem fáj… hogyne, csoda, hogy nem törte el akkor éjjel a lábait… Az orvosok igen gondosak és kedvesek… Ó, igen, megvan minden kényelme, megengedik, hogy olvasson… Nem, nem magányos… – Újra szabad rajzolnom. Így hamarabb múlik az idő. – Igyekezz türelmes lenni. Az idegeidet nagy megrázkódtatás érte. Időbe telik, amíg visszanyered az erődet. Eljövök hozzád, ahányszor csak megengedik az orvosok. A kapunál lehajolt, hogy megcsókolja és ezt suttogta: – Imádkozz, kisfiam, ha tudsz. Az ima békességet ad. Henri a kapu mögül figyelte anyját, amint beszállt a kocsiba. Joseph nem ült elöl a bakon. – Nem akarta, hogy engem lásson – gondolta lehangoltan, mialatt viszszavánszorgott a házba. Maurice volt, aki a segítségére sietett. Amikor Henri meglátta barátját szobája küszöbén, hisztérikus zokogásba tört ki. – TE ITT! Hogy kerülsz… Hogyan engedtek… Te vagy… – Én hát! – vigyorgott Maurice és becsukta maga mögött az ajtót. – Mondhatom, könnyebb dolog együtt reggelizni az angol királynővel, mint bejutni ebbe az átkozott házba. Azok után, amiket odalent a titkár mondott, azt vártam, hogy legalábbis kényszerzubbonyban csücsülsz egy párnázott cellában, de fogalmad nincs arról, milyen meggyőző ereje van az ötvenfrankos bankónak egy rosszul fizetett alkalmazottra. Szóval itt vagyok. Nem látszol bolondnak. Ülj le, beszélgessünk, mert nincs sok időnk. Mondj el mindent sorjában. Az újságok tele vannak a legfantasztikusabb mesékkel. Hogy történt tulajdonképpen? Nem akartam anyádtól megkérdezni. Ami Madame Loubet-t illeti, egészen megzavarodott, nem sokat tudtam belőle kiszedni. Egész idő alatt sírt, amíg nála

voltam. Delírium tremens tört ki rajtad, kirohantál a lakásodból és leestél a lépcsőkön – így volt? Mint az áradat, úgy tört ki Henriből a szó. Elmondott mindent, amire emlékezett, ecsetelte, mennyire retteg ettől a háztól, a folyosón túlról hallatszó női sikolyokról, és hogy az orvosok nem hajlandók belátni, hogy épelméjű. – Ide nézz! – kiáltott fel; az asztalhoz lépett és felkapott egy rajzlapot. -Nézd meg! Először azt mondták, másoltam. De még akkor is kötötték magukat ahhoz, hogy bolond vagyok, amikor már tudták, hogy nem másoltam – nem másolhattam. Maurice, az ég szerelmére, hogyan tudom rábírni ezt az ostoba bandát arra, hogy belássák: nem vagyok őrült. Kérlek, nagyon kérlek, segíts rajtam! Te vagy az utolsó reménységem. Írtam az apámnak, hiába, nem válaszolt. Maurice alaposan megnézte a rajzokat, egyiket a másik után. Végül ráemelte tekintetét barátjára és megkönnyebbült, széles mosoly ült arcára. – Ha ezeket egy őrült rajzolta, akkor én sem vagyok épelméjű! Azok a hülye újságok teljesen megzavartak, és némi kétkedéssel jöttem ide. Tudod, az idők folyamán elkövettél egy-két meglehetősen bolond dolgot. De nem vagy megháborodva és ki foglak innen szedni. Most figyelj ide. Van egy ötletem, de nem tudom még, beválik-e. Ha nem, akkor valami mást próbálok kieszelni. Közben maradj nyugton, légy olyan jó, mint egy angyal és rajzolj mennél többet. Néhány nap múlva hallasz rólam. Ezt itt magammal vihetem? – Természetesen, vidd, amelyiket akarod. Maurice már éppen elmenőben volt, amikor a zsebébe nyúlt. – Itt a postád. Magamhoz vettem, amikor Madame Loubet-nél jártam. Isten veled Henri, és ne csüggedj. El ne felejtsd: Életre halálra! Kiszedlek innen, akkor is, ha szét kellene robbantanom ezt a helyet! Az egyik levél a Szépművészetek Minisztériuma pecsétjét viselte. A hivatalos leiratok kimért nyelvén közölték vele, hogy neve szerepel a Becsületrend várományosainak listáján, amelyet most terjesztenek aláírás végett a Köztársaság elnöke elé. Legyen olyan jó, értesítse a szakosztályt, amilyen gyorsan csak módjában áll, hogy elfogadja-e a rendjelet, mert különben nem ítélik oda neki. Ezt a magas kitüntetést kiváló művészi teljesítménye és a francia művészet és kultúra ügyének tett szolgálatai elismeréseként kapja meg. Harmincöt éves korában, amikor a legtöbb festő még az ismeretlenség homályában küzd és padlásszobájában éhezik, felajánlják neki a Becsületrend keresztjét! Különös, hogy a siker milyen állhatatosan kitart mellette… A Hírnév istenasszonya az egyetlen nő, aki fáradhatatlanul a karjaiba veti magát… Fogadja el? Szó sem lehet róla! Kiváltképpen ez után a botrány után nem, hogy lecsukták. Egy őrült festő megkapja a Becsületrendet! Csemege lenne az újságoknak. Nem, elege volt a hírverésből, jó és rossz értelemben egyaránt. Nem akarja többé nyomtatásban látni a nevét. A mamának így is, úgy is mindegy. Túl van azon, hogy

boldog lehetne. A papa? A papa dörmögne valamit az ostoba kormányról, amelyik rendjeleket aggat holmi pornografikus szemét mázolóira. De Myriame-ot felvillanyozná. Mindig megbámulta a sikert. Hirtelen felködlött előtte a kép: Myriame a tűz mellett kuporog. Nyugalmas téli este van, az ablaküvegeket belepi a sötétség. Csend borul a szobára, hosszú csend, és akkor ő megszólal: – Ja igaz drágám, megkaptam a Becsületrend keresztjét. – A leánynak elakad a lélegzete, tágra nyílik a szeme a büszkeségtől, amint feléje fordul… Lehajtotta a fejét és kezeibe temette. Hát sohasem szűnik meg reá gondolni? – Rossz híreket kapott? – kérdezte a belépő őr, aki a vacsorát hozta. – Nem – dehogy. – Henri felegyenesedett. – Nem fontos. Lassan széttépte a levelet és bedobta a papírkosárba. Maurice egy héttel később visszatért és magával hozta Monsieur Arséne Alexandre-t, a Figaro műkritikusát. – Látod, megtettem, amit kívántál – mosolygott Henri és felállt, hogy üdvözölje őket. – Dolgoztam. – Megnézhetem a rajzait? – érdeklődött a kritikus, mialatt feltette aranykeretes csíptetőjét. Egy ideig csendben maradt. – És azt mondja, teljesen emlékezetből dolgozott? – Levette cvikkerét és a tenyeréhez veregette. – Nem voltak jegyzetei, előzetes, eleven modellről készült vázlatai? Henri a fejét rázta. – Honnan lett volna? Minden feljegyzésem a műtermemben maradt. – Hihetetlen! Az egész művészettörténetben nem tudnék hamarjában még valakit, akinek ehhez fogható vizuális memóriája volna! Ha maga őrült, akkor csak annyit mondhatok, bárcsak volna még néhány őrült művészünk! Lementek a kertbe. Henri, tudva azt, hogy figyelik, tartózkodott minden csúfondáros megjegyzéstől és egykedvű, rendkívül higgadt válaszokat adott. Mire véget ért a délután, a kritikust teljesen meggyőzte. Selamaigne doktor a reggelije mellett olvasta Alexandre cikkét és alaposan elment tőle az étvágya. Egy kiváló műkritikus, aki egy délutánt töltött az állítólag megháborodott festővel, nem csupán teljesen épelméjűnek találta, hanem azt írja róla, hogy művészi alkotóképessége csúcspontján áll. Az orvos, mire Henrit irodájában fogadta, visszanyerte nyugalmát és szinte sugárzott belőle a jóindulat. – Mindig mondtam, magának nincs egyébre szüksége, mint egy kis pihenésre – kezdte atyai mosollyal és összekulcsolta kezeit pocakja felett –, a tények most igazoltak engem. Ez a kis remetehajlékunk megint felmutathat egy csodálatos gyógyulást. Nos, milyen érzés, felgyógyulni? Tökéletesen felgyógyulni? – Nagyon jó – mondta Henri illedelmesen.

– Meghiszem azt! – turbékolt az elmegyógyász, egyre jobban belemelegedve. – Válságos volt az állapota, de véleményem szerint teljesen helyreállítottuk. Az orvostudomány ismét győzedelmeskedett. Hogy tetszene, ha látogatókat fogadhatna? És festhetne, rajzolhatna, amennyit csak akar? Sőt, kikocsizhatna néha – kísérettel, természetesen. Ugye, hogy jól esne? Nos, pontosan így lesz a következő két héten… Henri nem próbált vitatkozni, nem mondta, hogy azonnal ki akar költözködni. Most, amikor szabadsága biztosítva volt, már nem volt olyan sürgős, hogy elhagyja ezt a helyet. Mit is csinál, ha kiszabadul? Folytatja a régi életét, újra kezdődik a „Pszt, kocsis…”, a mulatók… Italhoz természetesen életében nem nyúl többé, be nem teszi a lábát egy kávéházba. . . Unalmas lesz az élet. . . Lakosztályának nappali szobáját átrendezték műteremmé. Beszereztek egy festőállványt. Maurice – mindig Maurice – küldött festéket és vásznakat. Most, hogy közhírré tették Henri gyógyulását, látogatók tarka serege zarándokolt el hozzá Auteuil-be. Madame Loubet volt az első, elegáns, ódivatú fekete lüszterruhában, kámeás brosstűjét fitogtatva, amelyet tőle kapott. Missia Natanson és Henri néhány más barátja az előkelő világból ott teázott a szokatlan, rácsos ablakú társalgó mesterkélt légkörében. A Fehér Virágból eljött a Potieron-házaspár és Berthe; szörnyen tiszteletreméltóan festettek, talpig feketében. Megjelent Henri Rousseau vezetésével a Független Művészek Társulata Intézőbizottságának küldöttsége is. Az öreg Desboutins dölyfös hangon követelte a portán, hogy vezessék „intim jó barátjához”, Toulouse-Lautrec grófhoz. Mint rendesen, ócska filckalapja most is a tarkóján ült, pipája a mellét verte és papucsban volt. Mialatt átnyújtotta szutykos névjegyét a kapusnak, körgallérja alól kicsúszőtt egy üveg konyak és összetört a földön. Hiába érvelt, hogy fogalma sincs róla, hogy került ilyesmi hozzá, szélsebesen kirúgták. Henri az ablakából látta egy pillanatra a vén rézmetszőt, amint vadul gesztikulált egyik kezével – a másikkal a kalapját fogta –, és két markos ápoló között bukdácsolt kifelé, köpenyegét maga után vonszolva. Egy magas, kócos fekete hajú, szenvedélyes lóarcú fiatalember kíséretében megérkezett Jane Avril is. – Ez itt Christophe – mondta. – Zeneszerző. Néhány udvarias szó után Christophe kijelentette, hogy majd a kertben vár inkább. – Hát nem remek ember? – ujjongott Jane, cigarettára gyújtva. – Zseniális muzsikus. Még nem jelent meg egyetlen műve sem, de egy operán dolgozik. Végigfut a hideg a hátamon, ha arra gondolok, hogy majdnem hozzámentem Georges-hoz. Mi a csudát láttam benne? Unalmas alak volt és teljesen tehetségtelen. A regénye kész zagyvaság. Azt hiszem, csak úgy belehabarodtam. De Christophe – ó, Christophe egészen más! Henri mosolyogva és csodálattal nézte.

– Drágám, maga rájött az örök ifjúság titkára. Beszélgettek egy ideig és mindketten óvatosan elkerülték Myriame nevét. Érezték azonban, hogy közöttük áll. – Úgy sajnálom, hogy ez lett a vége – sóhajtott fel Jane, mialatt felhúzta a kesztyűjét. – Komolyan jót akartam. Azt szerettem volna csupán, ha maga. . . – Ne bánkódjék – mondta Henri kedvesen –, magának köszönhetem az egyetlen boldogságot, amiben valaha részem volt. Néhány nappal azelőtt, hogy elhagyta a szanatóriumot, eljött hozzá az anyja. - É s most mi a terved, Henri? – kérdezte Adèle, ráemelve fájdalmas tekintetét. – Mit csinálsz ezután? – Nem tudom még – tért ki a válasz elől Henri és félrefordította a fejét. Mint mindig, most is meghökkentette anyja egyenessége. – Azt hiszem, visszamegyek a Montmartre-ra. Úgy látszik, számomra nem marad más hátra. Szeretnék újra dolgozni, meg akarom festeni Maurice arcképét. Tudja, hogy még soha nem festettem le? Furcsa, ugye? Sohasem kért meg rá, de azt hiszem, örülne. – Akkor mindenképpen meg kell csinálnod. Maurice ember a talpán. – Ne higgye, hogy nem vagyok ezzel tisztában. Senki nálam jobban nem tudja. Életemben nem tudom meghálálni neki mindazt, amit tett. – Még mindig nem mondtad el, mik a terveid? – Már megmondtam. Visszamegyek a Montmartre-ra. . . Azután – magam sem tudom. Nem csináltam terveket. A terveim valahogy sohasem sikerülnek úgy, ahogy elgondolom. Maurice felvetette egy New York-i kiállítás lehetőségét a jövő évben. Talán rá tudnám venni, hogy velem jöjjön. Érdekes lenne ellátogatni az Egyesült Államokba. – De addig mik a szándékaid? – Mit ért ezalatt? Dolgozni fogok, természetesen. Több munkám van, amit be akarok fejezni. Júniusban talán elutazom Dieppe-be vagy Trouville-ba. Nem akarok ismét Arcachonba menni. Meguntam már azt a helyet. Leolvasta anyja halvány, mindent tudó arcáról a gondolatait. – Vagy úgy… magát az aggasztja, hogy újra kezdem az ivást? Eltaláltam? Efelől nyugodt lehet, mama. Soha többé nem nyúlok italhoz. Soha. Szavamat adom rá. – Tudom, hogy komolyan gondolod, Henri, meg vagyok győződve róla – mondta lassan Adèle. Fiára függesztette szemét, áradt belőle a szeretet, de nem lehetett megtéveszteni. – Hallatlan akaraterő lakik benned néha, máskor meg semmi. És olyan könnyen csapod be magadat, holott másokkal szemben rendkívül elővigyázatos vagy. Látod, sok tekintetben jobban ismerlek, mint ahogy önmagadat ismered és azt is tudom, menynyire magányos vagy, és fáj a szíved az után a leány után. Az elhagyatottságod arra késztet majd, hogy szórakozás után nézz. Lassanként visszatérsz régi életmódodhoz. Kísértésbe kerülsz és nem tudsz majd

ellenállni. Nem, fiam, nem fogsz tudni. Csak hiszed, hogy tudsz majd, de nem fog menni. Megint az italhoz nyúlsz, mert felejteni akarsz. És akkor mi lesz? Henri lesütötte a szemét és nem felelt. – Akkor – folytatta az anyja nyugodt hangon – csakhamar megint mértéktelenül fogsz inni, mert ez is a természetedben rejlik és egykettőre ugyanott tartasz, ahol tartottál, amikor idekerültél. Ez legyen az életed? Örökös keringés a Montmartre és a szanatórium között? Sokat gondolkoztam ezen. Egyetlen nyugodt percem sem lenne, ha tudnám, hogy egyedül vagy a Montmartre-on és megkértem családunk régi barátját, Monsieur Viaud-t, hogy jöjjön Párizsba és lakjon veled. Paul nőtlen, igen kedves és művelt úriember. Kellemes és megértő társra találsz benne. Henri lassan ráemelte a tekintetét. – Egyszóval őr? – Igen, Riri… őr. Henri több mint egy évig nem nyúlt italhoz és megízlelte, milyen emelkedett érzés az önmegtartóztatás. Az Erény a gyakran cserbenhagyott és mindig megbocsátó szeretők módjára szűzies keblére zárta. Henri szenvedélyesen viszonozta ölelését. Hónapokig szinte kéjelgett az erkölcsös élet gyönyörűségeiben. Szokott hevességével vetette bele magát a megtért bűnös szerepébe. Kárhoztatta múltbeli kicsapongásait, lelkesült a Paul Viaud-val és Madame Loubet-val folytatott lottójátékért, a rendszeres életmód előnyeiért és a jó lelkiismeret áldásos nyugalmáért. – Ha arra a sok millió férfira és nőre gondolok, akik tönkreteszik alkohollal az egészségüket, a nyomorgó családokra, az ártatlan gyermekekre, akik örökletes úton válnak áldozatává az iszákosságnak, akkor azt mondom, keresztes háborút kellene folytatni – világszerte keresztes hadjáratot az alkoholizmus ellen… Megtérése teljes volt, minden téren. Még testének aljas követelményeit is alávetette ennek. Ha időnként sürgetővé váltak, és kénytelen volt fölkeresni a Fehér Virágot, előbb mindig engedélyt kért rá Paul Viaud-tól – sűrű mentegetődzés között és olyan arckifejezéssel, mint aki bocsánatot kér, de egy sürgős és kimondhatatlan szükségletét kell elintéznie. Ebben a fennkölt lelkiállapotban festette meg Maurice és még több más férfi portréját. Sötét tónusú, bizonytalanul komponált képek voltak, emlékeztettek az atelier-ben készült tanulmányaira. Lefestette Renée-t is, a csinos kis kalaposnőt; finom profilja és a lámpafényben lobogva szikrázó, dús szőke fürtjei felajzották szunnyadó géniuszát és megalkotta egyik utolsó mesterművét. De nem festett aktokat, sem prostituáltakat, sem színésznőket. Az erény nyakon ragadta és fokozatosan megfojtotta. Szigorú, nagyképű műkritikusok, akik eddig visszarettentek művészetének „felháborító brutalitásától”, harsányan ünnepelték a Tékozló Fiút, aki megtért a tiszteletreméltó portréfestés berkeibe. Most, hogy elismert nagy festő volt, a

műkereskedőknek egyszerre eszükbe jutottak azok a képek, amelyeket gondtalan ifjú éveiben ajándékozott nekik. Hatásos rámákba keretezve itt is, ott is megjelentek a divatos galériák kirakataiban. Hamisítványok láttak napvilágot – a legtöbbje arcátlanul odakanyarított aláírással – és elkeltek mint a harminchat éves mester alkotásai.∗ Ha nagy néha leült egy kávéház teraszára egy pohár ártalmatlan limonádéra vagy egy csésze feketére – mindig Viaud társaságában –, a festőnövendékek abbahagyták vitájukat, bökdöstek egymást és majd elnyelték szemükkel az őszes szakállú nyomorékot, mint ahogy ő bámult Degas-ra annak idején. A legbátrabbak odajöttek az asztalához, ő pedig művészetről, szorgalomról és tiszta életmódról prédikált nekik, azzal a hamis kedélyességgel, ahogy a hírességek szokták. Mint a kínosan erkölcsös emberek általában, ő is kezdte elhinni mindazt a sok bókot, amivel elhalmozták és kezdte magát komolyan venni. Elvetette a silány kartonlapot és fára kezdett testeni. Most, amikor alkotóereje már kimerült, az utókor felé fordult a tekintete. Egy rövid ideig rézkarccal pepecselt és kilenc lapot készített hidegtű eljárással. A hírnév, hűséges, soha nem lankadó szerelmese, ismét bekopogtatott hozzá. Másodszor is felajánlották neki a Becsületrendet és ezúttal komolyan latolgatta, hogy elfogadja-e. A köztársaság elnöke kinevezte a zsűri élére, amely hivatva volt elbírálni a mágikus huszadik század felszentelésére rendezendő Világkiállításra készülő plakátokat. Az alkalomhoz méltó komoly ábrázattal bírálta végig a plakátok százait és fűzött hozzájuk illő észrevételeket. Legendás alakká vált. Még élt, de már a halhatatlanok dicsfénye övezte. Egy sűrűn szitáló esős éjszaka sötétjében véget ért a tizenkilencedik évszázad. Aznap este, amíg papírtrombiták recsegésétől és az újévet köszöntő dorbézolok kicsapongó jókedvétől rengtek a Moulin Rouge falai, Henri a Boulevard Malesherbes-re hajtatott és meglátogatta az anyját. Vacsora alatt bőbeszédűen ecsetelte, milyen éberen vigyáz állandóan magára és kissé megbántódott, hogy anyja alig reagál erre. Adèle fáradtan rámosolygott. A haja fehér volt, az ajka halavány. – Boldogabbnak kellene látszania – gondolta Henri –, de az is lehet, hogy már nem tud boldog lenni. Mialatt felszolgálták a kávét, megjegyezte: – Mama kérem, nem gondolja, hogy most már lemondhatnánk Paul szolgálatáról? Kedves ember, örömmel megyek vele sétálni az állatkertbe, vagy játszom vele lottót. Magának teljesen igaza volt abban, hogy ragaszkodott hozzá, ∗

Olyan sok hamisítvány került forgalomba Lautrec festményeiből, rajzaiból, sőt plakátjaiból is, hogy Maurice Joyant külön jegyzékbe foglalta ezeket, a művész alkotásairól készített katalógusa végén.

amikor elhagytam a szanatóriumot… Gyenge voltam még, könnyen visszazökkenhettem volna a régi szokásaimba. Most azonban visszanyertem az önuralmamat, és igazán nincs többé szükség reá. – Lehet… – sóhajtott Adèle fáradtan. – Majd visszatérünk erre néhány hónap múlva. – De mama, biztosíthatom, hogy… – Paulnak szüksége van a pénzre – füllentett gyorsan Adèle, hogy véget vessen a vitának. – Ó, akkor persze…

XXII. – Victor, kérem… A siránkozó, könyörgő hang beleveszett az üres kocsma sivár szürkeségébe. – Legyen olyan jó, Victor, hozzon még egy pohár abszintot. Csak egy keveset. . . A siránkozás esdeklővé vált. – Nagyon kérem, Victor.. . Hát nem látja, hogy szükségem van r á ? - Hamuszínű arcán szánalmas grimaszba futottak a ráncok. – Kap húsz frankot. . . százat… ötszázat… – Istenem, ezek az iszákosok – nyögött fel Victor. Fogai között morogva levett egy üveget a polcról és odacsoszogott az asztalhoz. – Itt van. – Zöldes, sűrű folyadékot töltött a pohárba és egy kevés vizet öntött hozzá. – Most pedig az Isten szerelmére, hagyjon nekem békét. Ez az utolsó pohár, többet nem kap. Komolyan mondom, Monsieur Toulouse. Az utolsó. . . Henri mohón ivott egy kortyot. A szesztől hirtelen elszédült, a padló hullámzani kezdett alatta, szeme előtt keringett az asztalka márványlapja, fülében furcsa zúgást érzett. Egy pillanatra megingott ültében; szabad kezével próbált megkapaszkodni valamiben, visszafojtotta lélegzetét, összeszorította a torkát, hogy megállítsa a szájába gyülemlő epét. Csak nem kell megint hánynia? Lassanként visszatért egyensúlya. Az asztal megszilárdult, a padló már nem himbálódzott. Csupán az agya kóválygott még, de hiszen ez mostanában jóformán állandóan így volt. Óvatosan letette a poharat. Figyelme most minden ok nélkül az ablak üveglapján zegzugos patakokban lefolyó esőre tévedt. Gyulladt szemével kisandított a kietlen utcára. Csakugyan, túl sokat esik az eső itt Párizsban. Igaza van Madame Loubet-nek: undok ez a párizsi időjárás. Szinte egész élete szörcsögő esőcsatornák és csöpögő ereszek között telt el. Szegény öreg Viaud! Biztosan csuromvizesen kóborol ebben az esőben és bekukkant minden kocsmába. Nem született arra, hogy egy iszákos testőre legyen. Nem tudja, hogy az iszákos hazudik és csal, ha meglepi az ital utáni vágy. A mama jobban tette volna, ha a tébolydából fogad melléje őrt. Nos, Viaud majd megy és szól Patounak, az a sátán pedig tíz percen belül rátalál. Megint be fogja gyömöszölni egy bérkocsiba és hazaviszi. Viaud és Madame Loubet majd kávét itatnak vele, levetkőztetik és ágyba dugják. Holnap valamilyen ürügy alatt újra kilopódzik és újra kezdődik az egész.

És holnapután… és azután. . . és azután… . Az emlékeken múlott. Addig zaklatták, amíg idegei teljesen tönkrementek és megszegte a szavát. Hirtelen úgy érezte, egy pillanattal tovább sem tudja elviselni Myriame emlékét. Maga előtt látta gyönyörtől ívbe feszülő testét, csókra nyíló száját, kemény kis melleit… Nem tudta elviselni a tudatot, hogy elhagyta, hogy talán ebben a pillanatban egy más férfi szerelmét élvezi… élvezi a csókjait… Aznap először szökött meg Viaud mellől és lerészegedett. Azaz nem részeg lett, hanem beteg. Mert ilyen a sors iróniája. Hazudott, összetörte anyja szívét, ivott, hogy felejtsen – és csupán arra jött rá, hogy már inni sem tud! Két pohár abszint után – a latrina! Forgott a gyomra, szeme előtt úszott a világ, a szája megtelt epével és úgy érezte, ráomlanak a falak… Így ment ez már vagy négy hónapja. Az emlékek még egyre kínozták és még mindig élt… Szégyenben, állandó fájdalmakkal… – Elvehetem ezeket, m'sieu? Meglepetten kapta fel a fejét. Rongyokba bugyolált vén banya állt előtte és vaksi szemmel nézett reá. Csapzott ősz haja nedves fürtökben csüngött az arcába. Átázott, fekete-rojtos sál takarta mellét. – Mit akar? – Henri bódultan pislogott reá. – A csikkeket, m'sieu. – Rámutatott a hamutartóra. – Elvehetem ? Mert aztán eladom. Valami reménytelen véglegesség lengte körül. Olyan volt, mint aki elérkezett a mélypontra és lejjebb már nem süllyedhet. Furcsa módon arcára ettől bizonyos nyugodt fölény, szinte méltóság költözött. Neki már nem lehetett ártani. – Természetesen. Vegye csak. Feléje tolta a hamutartót és kotorászni kezdett a zsebeiben. – Tessék, vigye ezeket is – mondta és arany cigarettatárcája tartalmát az asszony tenyerébe öntötte. – Talán szívesen inna is valamit? Kérem, üljön le. Mit szeretne? – Kaphatnék egy kis rumot? Leült, kibontotta sálját és meglepően kecses mozdulattal hátrasimított arcából egy ősz fürtöt. – Maga ugye festőművész? – kérdezte, csipás szemével ráhunyorítva Henrira. – Igen, az vagyok, vagyis inkább voltam. Honnan tudja? – Könnyű a festőt felismerni. Sok festőt ismertem valaha. Várt, amíg a gazda eléje helyezte az italt. – Egészségére, m'sieu. – Egészségére, Madame – mondta Henri, udvariasan telemelve poharát. Figyelte, amint a nő ide-odagörgette szájában az italt, azután hátravetette a fejét és lenyelte. Az asszony letette poharát az asztalra, keze fejével megtörülte száját és csendesen kuncogott magában.

– Madame… azt mondta nekem, Madame. . . Még egyre vihogva az asztalra könyökölt és kíváncsian méregette Henrit. – Ő is olyan volt, mint maga. Udvarias, még az ágyban is. Igazi úr. Talán hallott róla? Manet volt a neve. – Manet? Edouard Manet? – Ekkor hirtelen felismerte. – Maga Olympia! – Igen, ő mindig így hívott. Nem tudom, miért. Az én nevem Victorine, de ő azt mondta, nem, nekem te Olympia vagy! Talán még a képet is látta, amit rólam festett? - H o g y láttam-e? – Henri elvigyorodott ekkora tudatlanság hallatára. – Mindenki látta! Mindenki! A világ egyik leghíresebb képe! – Hát épp elég nagy hűhót csapott vele! Csak látta volna, amikor a műteremben tetőtől talpig végigméregetett engem. Én meg ott feküdtem a díványon és nem volt rajtam semmi. Előbb egy nagy sárga párnát tett alám. Azután virágot tűzött a hajamba. De látszott rajta, hogy még mindig nem tetszik neki. Akkor kiszaladt a szobából és egy kis fekete szalaggal tért vissza. – Ez az! – nevetett. – Pontosan ez hiányzott. – Tudja, milyenek a festők. A felét sem érti az ember annak, amit tesznek. Nyakamra kötötte a keskeny kis szalagot és meg volt elégedve. – „Meg ne moccanj” – ezt mondta, és akkor elkezdett festeni. Olympia! Ez a formátlan, toprongyos jószág! Szörnyű! Kimondhatatlanul borzalmas látvány, ahogy szétmorzsolódik, elenyészik a lüktető élet, a szépség, az ifjúság! A művészet valóban felülmúlja az életet. Az egyetlen, ami megállítja az időt. A nő felállt. – Mennem kell már. Össze kell szednem a csikkeket. Különben nem lesz mit ennem. Azelőtt négy frankot kaptam egy kilóért, most csak három és felet adnak érte. Egyre romlanak a viszonyok. Ilyen az élet! Köszönöm az italt, m'sieu. Henri egy bankót nyomott a markába. – Fogja. És ne köszönjön semmit. Kérem, ne! A nő szemében nem volt semmi mohóság, ahogy a pénzre nézett, még meglepetés sem. – Ő is olyan volt, mint maga. Bőkezű… Megfordult, vállára csavarta sálját és nehézkesen kicammogott a kocsmából. Magára maradva, Henri kiitta abszintjét. Fülében megint felharsant a süvítő zúgás, megint érezte, amint görcsösen összehúzódik a gyomra és rángatódznak az idegei. Arca egy pillanatra fájdalmasan eltorzult. Előtte üresen állt a pohár, a szivárvány minden színében csillogva, mint a lélektelen gúny megtestesülése. – A tárgyak is tudnak sírni – gondolta –, de nevetni is tudnak!

Ez a pohár itt, a gonoszság kelyhe, kinevette. Mert végzett vele… Már nem tudott inni. Más áldozatokra lesett már, más bolondokat fog ezentúl elcsábítani az álomszerű halálos menekülés útjára. – Méreg az abszint – dünnyögte. – Méreg, és köpök rá! Egy kevés nyálat gyűjtött a nyelvére és kiköpött a pohár felé, azután keze fejével lesodorta a padlóra, ahol csörömpölve ezer darabra tört. Odakint sötétedett már, és elállt az eső. Egy percig tétován álldogált a járdán, nem tudta miért jött ki és hová menjen. Szeme bizonytalanul tapogatta végig az utat. Bérkocsit csak a Rue des Martyrs-on kaphatott, odáig mehetett gyalog. Jó. A séta eltart egy kis ideig, legalább addig van mit tennie. Ha már a kocsiban ül, majd csak elhatározza, mit csináljon, hol töltse az estét. Leszegett fejjel elindult, keményen rakta a botját és minduntalan megállt, hogy kifújja magát. Befordult a sarkon. Meglepődött; a Rue Clauzelen volt. Tanguy apó boltjának kékre mázolt, esőverte portálja üresen és sötéten meredt rá a túloldalról. Átment a kocsiúton és arcát a kirakatüveghez szorította. A pult, amelyen Madame Tanguy a festékestubusokat csomagolta, még a helyén állt, belepve porral. A falakon, ahol Cézanne-ok és Van Gogh-ok lógtak, halvány négyszögek kísértetkiállítása volt csupán. Milyen csendes volt minden – milyen halott! Tanguy apó, ujjai közt a japán nyomattal. – Egy Utamaro, Monsieur… egy Utamaro h á r m a s k é p … – Madame Tanguy, amint a hagymásragu fölé hajol… Vincent, amint az udvaron pipáját szíva hintázza magát a széken… Mind halott volt, és ha mindenki meghalt, az élők válnak kísértetekké… Mit keres ő itt, a közelgő éjszakában, belemeredve a semmibe? Felgyűrte felöltőjét és folytatta fáradságos útját. Mire elérte a Rue des Martyrs-t, újra eleredt az eső. Kocsinak persze nyoma se volt. Az élet csupa csalódás, hol kicsi, hol nagy… Megborzongott és továbbment. Mire elért a Place Pigalle-ra, sűrűn szitált az eső. Egyhangúan verte keménykalapja tetejét, néha egy-egy csepp jegesen siklott végig a nyakán. A járda szélén megpillantott egy csukott fogatot. – Szabad? – Igenis, m'sieu. – A kocsis maszatos ujjával megérintette kalapját. – Csuda időjárás békáknak, m i ? Hová parancsolja, m'sieu? Henri leroskadt az ülésre és megrázta csöpögő kalapját. - H o v á parancsolja? – ismételte meg kezébe véve a gyeplőt a kocsis. – Hallottam! Notn de Dieu, hadd gondolkozzam! Nem látja, hogy bőrig áztam? Hová? Ez volt a kérdés – hová? Hová akart menni, hová mehetett? Üresen bámult maga elé. A leghelyesebb lenne, ha hazamenne és ruhát váltana. Ami azt illeti, nem lett volna szabad egy ilyen kedves öregurat, amilyen Paul, felültetnie.

Vajon még mindig őt hajszolja ebben az esőben? Ide vezet, ha az ember iszákos. Nekivág a világnak, tekintet nélkül a következményekre. Azután sajnálja. Egész életét azzal töltötte, hogy sajnált valamit. Amit megtett. Amit nem tett meg. A mamát. Madame Loubet-t, Viaud-t. Saját magát. Ó, vigye el az ördög! – Hajtson a Moulinbe – kiáltotta találomra. – A Moulinbe? De hisz' az nincs ilyenkor nyitva. – Bocsánat. Menjünk akkor az Elybe. – Most már látom, hogy idegen errefelé. Hiszen az Elyt már évekkel ezelőtt becsukták, m'sieu. – Persze! Valami más járt a fejemben. Hajtson az Északi Pályaudvarra – vetette oda kapásból. Elővette cigarettatárcáját. Szerencsére még maradt benne egy szál cigaretta. Gyufát gyújtott, néhányat szippantott és lassan kiengedte orrlikán a füstöt. Jóságos Isten, egy percig azt hitte, sohasem sikerül rágyújtania! Sokkal jobban reszket a keze, mint a szanatórium előtt. Ráz a kocsi. Fenét ráz! Hát sohasem fogy már ki a kifogásokból? Rosszabb, mint egy ügyvéd. Jó, jó, rendben van, reszket a keze. Hát aztán? Egy darabig csendesen szívta a füstöt, lehunyt szemmel hallgatva a lovak patáinak ütemes kopogását a nedves kövezeten. És az Északi Pályaudvarról hová menjen? A La Nouvelle-be? Igen, a La Nouvelle-be. Úgysem volt ott már régóta. Jólesik majd viszontlátni a régi cimborákat… Felnyitotta a kocsiablakot és kidugta a fejét. – Meggondoltam magam. Kérem, hajtson vissza a Place Pigalle-ra. A Nouvelle Athénes-be megyünk. Amikor a kocsi megállt a kávéház előtt, nem volt kedve bemenni. Miért menjen be? Öregedő újságolvasó polgárok ülnek bent; zajos, fekete körmű festőnövendékek; középkorú bohémek kordbársony nadrágban, abszintet szürcsölnek és anyagi gondjaikon, meg a saját sikertelenségükön töprengenek… És kísértetek. Rachou, Fanny, Julie, Vincent, saját m a g a … Leonardo… – Köpök r á … Mer de alors!… – Mind a múlté… A levegő tele van holt szavakkal. – Nos, itt vagyunk! – A kocsis türelmetlenül fordult meg a bakon. – Ide akart jönni, nem? Henri nem hallotta. Nem, nem akart bemenni. Sehova sem akart menni. Nem tudta, mit akar. Nem akart semmit, amióta… a levél óta. Még mindig itt volt a tárcájában. Jó, jó, hát ha már nem akar bemenni a La Nouvelle-be, mi volna ha felkeresné Drouant éttermét és jól megvacsorázna? Órák óta nem evett semmit. De nem volt éhes. Fájt a gyomra. Az Isten szerelmére, akkor hova? – Kérem, legyen szíves, hajtson vissza az Északi Pályaudvarhoz – szólalt meg bocsánatkérően –, és nagyon kérem, hajtson lassan.

A kocsis vállat vont és a kocsi nagyot rándulva elindult. Mi volna, ha beállítana Natansonékhoz? Hónapok óta nem látta Missiát. – Milyen kedves magától, Henri – ezt mondaná. – Hol bujkált ennyi ideig? – De ez sem volna olyan, mint régen volt. A börtön és az elmegyógyintézet két olyan dolog, amit senki nem mos le végképp magáról. Az emberek óhatatlanul is arra várnak, mikor kezd el badarságokat mondani, leveti-e magát a padlóra, vagy zsebre rakja-e az ezüstkanalakat… Wilde is rájött erre. Büntetése akkor kezdődött el igazán, miután kiszabadult a börtönből. Milyen kegyetlen tudott lenni ez a keresztény világ, mennyire nem ismerte a megbocsátást! Szegény Oscar, végre meghalt… Már nem kell többé kocsmáról kocsmára vonszolnia magát és italt kunyerálnia. Méltóságteljesen, majdnem királyian feküdt olcsó koporsójában, nyakában rózsafüzérjével, egy Szent Ferenc-éremmel a mellén. Nem volt skarabeus gyűrű az ujján, sem orchidea a gomblyukában. Nem, nem megy el Natansonékhoz. Jó, de akkor hová? Valahová csak kell, hogy menjen. Nem maradhat örökké ebben a kipárnázott skatulyában. Mi van a Moulinnel? Nem. A Folies? Az Eldorádó? ..Le Riche”? Maxim? Talán a cirkusz… Ez jó ötlet. Akrobaták, tüllszoknyás műlovarnők, idomított elefántok. Nem, elege volt ebből. Túl sokszor látta, túl sokat rajzolta már őket. Még a bohócok sem mulattatják már. És ha színházba menne? Jó helyre, egy jó előadásra. A Renaissance-ban Sarah játssza az Aiglon-t… És egész este ott üljön Myriame szellemével? Egy szót sem hallana a darabból. Őt látná csupán, próbálná megfogni a kezét, beszélni hozzá, botrány lenne megint… Arra gondolna, milyen volt akkor este, amikor megnézték a Phaedrát. Voisin éttermében eszébe jutna, ahogyan azt mondta: – Hogyan veheti védelmébe azokat az erkölcstelen vén királyokat? – A Comédie Francaise-ben, a hangversenytermekben, még a cinématographe-bm is csak őt látná. Mindenütt, egész Párizsban. Ő maga volt Párizs. A Fehér Virág! Megvan! Elmegy a Fehér Virágba! Ott senki nem figyeli… Alexandre Potieron, a cimborái, a szegény prostituáltak… De nem, oda sem mehet. Nem tudna ránézni a nők vánnyadt húsára, petyhüdt mellére, fáradt szájára. Emlékébe idéznék Myriame simogató ajkát, karcsú derekát, és ahogyan a mámor tetőfokán párnájába fúrta arcát vagy feléje fordította a fejét. Így hát ennek is vége. Remek! Nem akar a Fehér Virágba menni. Nem akar Natansonékhoz menni, sem a cirkuszba, sem színházba. Hát akkor hová akar menni? Hogy fogja eltölteni ezt az estét? És a holnapi estét? És mi lesz a jövő héten? És a jövő hónapban? A jövő évben. Hogyan? Hogyan? – HOGYAN? – kiáltott fel. Arca megrándult a hirtelen fellépő őrjítő fájdalomtól. A cigaretta kicsúszott ujjai közül. Fojtott kiáltás hagyta el ajkát, előrelendült, majd kétrét görnyedt ültében,

mintha hasba lőtték volna. Néhány pillanatig összeszorított fogakkal vonaglott és nyögött, kezeit ökölbe szorítva. A görcs lassanként alábbhagyott, de úgy maradt, abban a helyzetben, magába roskadva, tehetetlenül, majdnem élettelenül, csak a lábai kalimpáltak nevetségesen. – Mama! Tört zokogással szakadt ki belőle a szó. – Mama! – ismételte, mintha maga az, hogy kimondja, már enyhülést adna. Kétségbeesése és ijedsége mélyéről őt szólította. Mert tudta, hogy megh a l … Olyan biztosan tudta, mint az, aki először pillantja meg kezén a pestisfoltokat. Nem először jött rá ilyen roham. Rövidesen újabbak lepik meg, egyre gyakrabban, egyre fájdalmasabban. Teste felmondta a szolgálatot, miután annyi éven át visszaélt vele. Torkát fojtogatta a tudat, a biztos halál tudata, az, hogy nem lesz szeme, amivel lásson, orra, hogy lélegzetet vegyen, megáll a szívverése és a föld alatt lesz, mélyen a föld alatt, nehogy a bűze bántsa az élőket. Furcsa hatással van az emberre, ha tudja, hogy meghal. Úgy érez, úgy gondolkodik, mintha máris halott volna, mert kívül kerül az élők társadalmán. Hirtelen mindent más színben lát. Olyasmi, ami egy perccel előbb még fontosnak tűnt, elveszti fontosságát. Megfeledkezik a legtöbb emberről, akit ismert valaha, mint ahogyan azok is kezdenek megfeledkezni róla. Másrészt viszont bizonyos dolgok kristályos tisztán állnak előtte – és parancsolóan lépnek fel. Először i s : nem szabad a Montmartre-on meghalnia. Nem szabad összeesnie a csatornában, egy kocsmában, egy bérkocsiban. Egy Toulouse-Lautrec nem hal meg a Montmartre-on. Másodszor: jóvá kell tennie sok mindent. Nem, nem az élettel szemben. Az élet nem volt irgalmas, nem tartozik neki semmivel. De az a néhány ember, aki jó volt hozzá – amíg élt. Maurice, Madame Loubet, Patou, Berthe… Ezt holnap elintézi. Bocsánatot kér a sok fáradságért, amit nekik okozott, megköszöni, amit érte tettek. Cselekedetekre már nem jut idő. Maradnak a szavak és a pénz… Persze, nem Maurice és Patou számára, noha mindketten használhatnák. De a pénznek olyan rossz a híre, az emberek könnyen félreérthetik. Egész életükben nem gondolnak egyébre, robotolnak érte, és ha kapják, zokon veszik… De Berthe meg fogja érteni, hogy nem fizetség, nem sértés, nem egyenlít ki vele adósságot. Madame Loubet is meg fogja érteni. Öreg asszony, sok tekintetben bölcs asszony. Tudja, hogy mind a gazdagok, mint a szegények csak azt adhatják, amijük van. Néhány ezer frank, amit szórakozottan ottfelejt a fülkéjében, megvalósíthatja számára, hogy utolsó éveit szeretett Chambéryjében élje le. Annak fogja venni, ami: hálája megnyilvánulásának, mint a kámea brossot, a Szent Ferenc-szobrot Arcachonból, a sok apró-cseprő ajándékot, amit az évek folyamán adott neki.

Szerény figyelem, a legszerényebb, hiszen olyan kevésbe kerül. Az utolsó, amit még megtehet. Talán azt fogja hinni, a Jóisten tett vele csodát… Ha ezen túl van, igyekeznie kell megengesztelnie a mamát. Ha csak egy kicsit tovább maradhatna életben, ha csak egy pár hónapig részesíthetné teljes, osztatlan szeretetében, megelégedetten menne e l … Ha csak közölni tudná, megértetni vele, mennyire, milyen mélyen bánja azt a töméntelen sok szomorúságot, amit azok alatt a hosszú évek alatt okozott neki, amíg reá várt! Nem tudja meg nem történtté tenni a múltat, nem tudja jóvátenni a hibáit. De legalább bocsánatot kér tőle és felajánlja neki összezúzott, tönkretett, visszautasított szívét.

XXIII.

Sötétség borult Mairoméra, csak a második emeleten égett a lámpa, Henri szobájában. – Azt hiszem, aludni fog ma éjjel. Az öreg orvos Henri pulzusát vizsgálta, mialatt szeme a grófnőn pihent. – Most, amióta megbénult, alig szenved már. Ez is valami. Gyengéden visszahelyezte a lesoványodott kezet a takaróra és elment az ágy mellől. – Szeretném, ha a szobájába térne, grófnő. Alvásra volna szüksége – szüksége lesz az erejére. Az ajtónál megfordult, hogy meghajtsa magát és kiolvasta a rászegett szempárból a kérdést. – Nehéz lenne megmondani – mormolta és tehetetlenül vállat vont. – Két nap, talán három. Lehet, hogy kevesebb. Fiatal. Harminchét éves korban a test még ellenáll. De ma éjjel nincs mitől tartani. Reggel visszajövök. Szelíden nézett az asszonyra. – Próbáljon elaludni – sürgette halkan, mély együttérzéssel. A lépcső alján Joseph várta. – Milyennek találta ma este, doktor úr? – kérdezte, mialatt rásegítette esőkabátját. – Jóformán változatlan. Nem tudom, hogyan élte túl azt a szélütést. De nem tarthat már sokáig, sajnos. Van valami hír az apáról? Joseph a fejét rázta. Az öreg körorvos elindult lefelé a verandalépcsőkön, várakozó bricskájához. – Ha egyáltalában jön, jól tenné, ha sietne. Fáradtan, nagyot nyögve helyezkedett el terebélyes testével a könnyű járművön. – Legyen rá gondja, hogy a grófnő aludni menjen – figyelmeztette, mialatt kezébe vette a gyeplőt. – Jó éjt, Joseph. Joseph szemével követte, amíg csak a kocsi el nem tűnt a homokos kerti úton. Hallotta a park kapujának csikordulását és a kölcsönös jó éjszakát kívánságok halk visszhangját a sötétben. Azután csend volt – jobban mondva felhangzott az az ezerféle apró nesz, amiből a holdvilágos éjszakák csendje összetevődik. Fáradtan megindult fölfelé a lépcsőn.

A grófnő nem hallotta, amikor belépett a szobába. Ott állt a mennyezetes ágynál, nézte a fiát, még egyszer bevésve lelkébe szegény kiaszott arcának minden vonását. Mélyen beesett orcája alig látszott kusza, őszes szakállától. Orrcimpáin viaszos, halálos sápadtság ült. Besüppedt szemei körül árkokat ásott a fájdalom, az utolsó hetek gyötrelmeiről adva számot. A takarón pihent egyik keze, csontos, élettelen keze, bütykein megfeszült a bőr, mint egy vékony, áttetsző gumikesztyű. Visszajött hozzá, elhozta kétségbeesett szeretetét, hogy jóvátegye a hibáit. Szenvedélyes természetének utolsó fellobbanásával egy egész élet minden imádatát belepréselte ebbe a néhány utolsó hónapba. Szemének minden pillantása, minden mosolya töredelmes megbánásról beszélt és bocsánatért esdekelt. És most elmegy. Ó, miért nem jön Alphonse? Nem hagyhatja, lehetetlen, hogy gyermekét így hagyja meghalni, egyetlen szó, egyetlen csók nélkül… Két nap, talán három, lehet, hogy kevesebb – ezt mondta az orvos… Jobb így. Eleget szenvedett. Ha a fájdalomtól megtisztul a lélek, akkor olyan tiszta, mint a hó. Istennel is megbékélt. A halál könyörületesebb lesz hozzá, mint amilyen az élet volt. Milyen szánalmasan csöppnek látszik ebben a nagy ágyban! Olyan kicsiny most is, mint gyermekkorában a rohamok idején. De hiszen minden cinizmusa ellenére egyéb sem volt soha, mint kis gyermek – éhes szívű, vágyakkal telt gyermek, aki hiába áhítozott arra a szeretetre, amit nem kaphatott meg. Akármit követett is el, senkinek nem ártott vele, csak önmagának… – Madame… A grófnő hátrafordult. Joseph állt mögötte. Ő is Henrit nézte és szeme könnyekkel volt tele. – Az orvos azt mondta, pihennie kellene. . . Egy pillanatra találkozott tekintetük, a bánat eggyé olvasztotta őket. – Igaza van, Joseph. – Mellette maradok, és ha bármi történne… Adèle hevesen megragadta a kezét. – Köszönöm Joseph. – Suttogva mondta a szavakat, bennük rezgett a hála egy életen át tanúsított néma hűségért. – Mindent köszönök.

Még nem hajnalodott, amikor Henri felnyitotta a szemét. Az ablakban ibolyaszínű volt még az égbolt, de azért érezni lehetett már, hogy rövidesen vége az éjszakának. A csillagok elhalványodtak. Ez volt az az óra, amikor azelőtt így szólt a kocsishoz: – Gyerünk haza, a Rue Caulaincourt 2 1 alá. És útközben álljon meg az első nyitott bisztró előtt… – Az az óra, amikor hazafelé tartottak az éjszakai pincérek, sőt az utolsó utcalányok is, és a kövezeten végigzörögtek az első targoncák, útban a vásárcsarnok felé. Talán Marie is egyike

azoknak, akik ebben a pillanatban a targoncájukat húzzák? Vagy talán egy padon alszik? Sok minden történhetett tizenegy év alatt. Talán már nem is él? A bánat öl, ha lassan is, de azért öl. Milyen csendes a ház! A hálószekrényen ég a lámpa. Joseph ültében elbóbiskolt. Szegény Joseph, milyen öreg… Meglátszik rajta, mennyire kimerült, borostás álla lehanyatlik a mellére, csontos keze az ölében pihen, összekulcsolva. Az ő korában nem szabadna már virrasztania. Hagynia kellett volna, hogy a mama éjjelre ápolónőt vegyen. De nem, Joseph ilyen módon fejezi ki odaadó hűségét – mintha bárki is kételkednék benne – és egy keserves éjszakán át ül mellette. A mama olyan fáradt, aligha tudott ellenkezni vele. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy emberi arc ennyi fáradtságot és szomorúságot tud kifejezni. A halálnak talán ez a legkeservesebb része. A fáradság, amit az ember kénytelen ráróni mindazokra, akiket a legjobban szeret, egyszerűen azzal, hogy betegen fekszik és nem lesz jobban. Ha legalább meg lehetne magyarázni nekik, hogy jól van ez így, már nem fél a haláltól, sőt kívánja – de ez is fájna nekik. Milyen csodálatos lett volna meghalni két héttel ezelőtt, attól a szélütéstől. Joseph most nem bóbiskolna azon a széken, a mama nem volna olyan fáradt. A halál pihenést hoz. A reménykedés az, ami kimerítő. A halál után csak a szomorúság marad – a mamát soha nem fogja elhagyni többé –, a feszültség azonban felenged. Az élők visszatérnek munkájukhoz, gondjaikhoz, örömükhöz, bánatukhoz, ismét esznek, ismét nevetnek. A halottak pedig halottak, bármit jelent is a halál. Most már úgysem tarthat soká. Rövidesen befejezi és nem kínoz tovább senkit. Talán már m a … Még ez a bolondos szíve is rájöhetett már arra, hogy nincs értelme tovább dobognia. Már csak az agónia van hátra, és túl lesz mindenen. Azt mondják, akkor áll be, ha az ember elkezd hörögni… Az ember sírva lép az élők sorába és hörögve hagyja el… Milyen megalázó! A betegség viszont mindennél megalázóbb! Akárhogy is, most már semmi sem számít. Még a hiúságnak is vége. És nem fél már a haláltól. Megbarátkozott vele; ez a bizalmas viszony még nem jelent halálmegvetést, csupán meghittségét. Kívánja, siettetni szeretné a halált… mert elkészült rá. Megbékült Istennel. Mindenekfelett azért, hogy örömet szerezzen a mamának – szegényke annyit imádkozott ezért. Ezenkívül az ember sok mindent megért, amikor meghal, amit azelőtt nem értett meg. Békességet és reménységet akar, sokkal inkább, mint igazságot. A józan ész idővel nagyon fárasztóvá válhat. Mindent megfoszt a poézisétől. Elhibázza a lényeget, nem ad magyarázatot a legfontosabb kérdésekre. És egészen biztosan nem segít olyankor, amikor az ember vonaglik a fájdalomtól és érzi, hogy meghal. A racionális gondolkodás kissé hasonlít ahhoz, amikor az ember lábujjhegyen áll. Könnyen megy az életerős

ifjúnak, a kimerült, halálos beteg azonban a hit meleg kényelmére vágyik. Egy kézre van szüksége, ami átsegíti a túlsó oldalra. Így történt, hogy egy este vacsora után, egy héttel a szélütés előtt – amikor a mama már visszavonult – kisétált Soulac abbéval a teraszra. Ezt mondta: – Monsieur l’Abbé, legyen olyan jó, hallgasson meg. Gyónni szeretnék. – Balzsamos nyáréjszaka volt, a jegenyék mint a szökőkutak nyúltak a holdfényes égbolt felé. Tücskök ciripeltek, és ő elmondta egész szeszélyes, magányos életét, a Moulint, a kocsmákat, a bordélyt – mindent. Furcsa módon az egész hihetetlenül hétköznapiasan hangzott – még csak nem is nagyon bűnösnek…

Ismét elszunnyadt. Hajnalodott már, amikor felébredt, rózsaszínben játszott az ég. Elmúlt az éj, eltűntek a csillagok. Valahol egy kakas kukorékolt, Joseph felneszelt, megdörgölte a szemét és Henrira pillantott. Henri rámosolygott. - J ó reggelt. Joseph. Jól aludt? – Sajnos, úgy látszik, elszundítottam, Monsieur Henri. Nem akartam, d e … – Nagyon fáradt, tudom. Mindenki fáradt a házban. Menjen csak le a konyhába és igyon egy csésze kávét, az jól fog esni… – Megyek nemsokára. A szakácsnő még nincs fenn. Nagyon korán van még. Régóta van ébren, Monsieur Henri? – Csak néhány perce. Támasszon meg, legyen szíves, Joseph, szeretnék felülni, és adja ide a csíptetőmet. Az öreg kocsis gyengéden felsegítette és átnyújtotta a csíptetőjét. – Köszönöm, ez még megy. Egyik kezemet még tudom használni. – Nem akarná, hogy becsukjam az ablakot, Monsieur Henri? Henri halkan kuncogott. – Maga semmit sem változott. Emlékszik, amikor még keltegetett reggel, hogy iskolába menjek, én meg úgy tettem, mintha horkolnék? Jöjjön közelebb – suttogta –, üljön ide az ágy szélére. Mondani akarok valamit magának. – Kérem, Monsieur Henri, most ne! Az orvos… – Pszt! Beszélni akarok magával, amíg még beszélni tudok. Hajoljon fölém, hogy jobban hallja. – Mélyen besüppedt szeme felcsillant a szeretettől, mialatt az öreg kiaszott, fáradt arcát nézte. – Először is meg akarom köszönni mindazt, amit magától kaptam… Pszt! Ne szakítson félbe. Mint egy apa, olyan volt mindig hozzám. Gondoskodni fognak magáról, amíg csak él, ez magától értetődik, de szeretnék adni magának valamit, és nem jutott egyéb az eszembe, mint az órám és a cigarettatárcám. Tudom, nem dohányzik, de azért fogadja el tőlem emlékül. Jó? Szeme lecsukódott, hangja gyenge suttogássá halkult.

– Most pedig jól figyeljen – folytatta és kétségbeesett erőfeszítéssel ismét felnyitotta a szemét. – Ha meghaltam, nem szeretném, ha a mama sokat volna egyedül. Találjon ki valamilyen ürügyet, amiért bemegy hozzá, még ha nem is csenget. Csináljon úgy, mintha felpiszkálná a tüzet, vagy megnézné, hogy behúzták-e a függönyöket. És ne lépkedjen körülötte ünnepélyes ábrázattal és ne csak annyit mondjon, „Igenis, grófnő”, „Nem, grófnő”. Gondoljon ki egyebet, valami vidámat. Próbáljon jókedvű arcot vágni. Beszéljen a lovakról és ha szép az idő, igyekezzék rávenni, hogy kikocsizzon. Újra lecsukódott a szeme és egy percig lélegzete sípolva, zihálva tört elő. – Kérem, Monsieur Henri – könyörgött Joseph. – Még van valami. Nagyon szereti a virágot, különösen a fehér rózsát. Beszélje meg Auguste-tel, hogy mindig legyen virág a házban. Mindig… Most pedig menjen le. A szakácsnő biztosan fenn van már. Észrevette Joseph tétovázását és halvány mosoly ült ajkára. – Ne féljen. Nem halok meg, amíg távol lesz. Henri aznap kissé jobban érezte magát. Reggel eljött hozzá Mouré doktor, rámosolygott és ahogy egy lelkiismeretes öreg körorvoshoz illik, szertartásosan megmérte a pulzusát. Délben sikerült lenyelnie néhány kanál húslevest. Annette bejött, megállt egy percre az ágyánál, pillátlan szemével végigcirógatta, megcsókolta a kezét, provence-i nyelven gőgicsélt neki, felzokogott és kitipegett a szobából. Bejött kis időre a szobalány és a szakácsnő is. Auguste, a kertész, bedugta fejét az ajtón, hosszan ránézett és eltűnt. Délután meglátogatta Soulac abbé. Csendesen ült az ágyánál, keze az ölében pihent, foltozott reverendáján. Mielőtt elment, a kereszt jelét írta a levegőbe az ágy felett. Azután megint csend volt, az idő múlt, üresen, vég nélkül. A félig leeresztett zsalugáteren át a nap csíkokat szórt a padlóra. Megint egyedül voltak ketten, a mama meg ő. – Mama kérem, milyen nap van ma? – Vasárnap, kisfiam. Szeptember nyolcadika. – Sajnálom, hogy miattam elmulasztotta a misét… Adèle ajkára szorította az ujját. – Pszt! Ne beszélj, Riri. – Jól van, mama. Olyan volt ez, mint régen, Baréges-ben. Mint Baréges, Nizza, Lamalou, Amélieles-Bains. Az éjjeliszekrény tele haszontalan orvosságos üvegekkel, a betegség áporodott illata a levegőben. Visszatért a gyermekkor. Párizs, a Montmartre, a műterem, „La Nouvelle”, a Comité Exécutif, a Riche, a Rue des Petits Champs, Natansonék, sőt még Arcachon is olyan távolinak tűnt, olyan valószínűtlenül távolinak. Talán mindez álom volt csupán hosszú, hosszú

álom, és most ébredt fel belőle ősz szakállal, félig bénán. És a mama még mindig itt ül az ágya mellett, csak éppen megöregedett, amíg az álom tartott… – Kényelmesen fekszel, chéri? Most ő törte meg a csendet, szemében az a mosoly ült, a m i t olyan jól ismert. Ez a gyöngéd hang! – Igen, mama. Csend. Henri figyelte, ahogyan kötése fölé hajolt. A mama örökösen kötött. A kastélyban, régen, hímezni szokott. Akkor is éppen varrt, mialatt ő lerajzolta, azután közölte vele, hogy iskolába kell m e n n i e … A kötésével, mint valami legyezővel, eltakarja a gondolatait, kétségbeesett pillantását… Mi lett azzal a rengeteg holmival, amit folyton készítget? A kis harisnyákkal, sálakkal, gyermektakarókkal? Valószínűleg egy árvaháznak adja. Egy lelencgyerek alszik majd a piros takaró alatt, amit most k ö t … – Mama? – Mi az, kisfiam? – Mi lett Denise-zel? Férjhez ment? – Igen. Egy tengerésztiszthez ment feleségül. Most már három gyermekük van. – Tudja, mama, én nem akartam, h o g y … Adèle megint az ajkához emelte ujját. Tudta, hogy azt akarja mondani, sajnálja, amit akkor tett, a fájdalmat, amit neki okozott. Henri egy darabig megpróbálta felidézni magában a Denise-zel töltött napokat, a kocsikázást a kék hintóban, a portréját, de rájött, hogy alig emlékszik a leány vonásaira. Csak azt tudta még, hogy a haja aranybarna volt, akár a mamáé. Idővel még az emlékek is meghalnak. Furcsa volt így feküdni, kiszolgáltatva a halál kényének-kedvének, világos fejjel, fájdalom nélkül; hűdött jobb oldala teljesen érzéketlen volt – testének ez a fele már meghalt. Mintha lépcsőkön menne le, fokról fokra, egyre lejjebb. A világ nagyobb része már megszűnt számára. Tudta például, hogy sohasem látja viszont a kertben a jegenyéket, a terasz futórózsáit, az égen kószáló felhőket. Mairomé nagy része elenyészett már. Többé nem heverészik kerti nyugágyán, nem támaszkodik rövid gumivégű botjára, amelyet oly sokszor elátkozott. Szegény kis bot, mi lesz vele? Talán egy nyomorék gyerek örökli majd? Soha többé nem présel ki egy festékestubust és nem nyúl ecsethez. A holtak nem festenek… Lehet, hogy a mennyben – ez volt a hitben a legcsodálatosabb, hogy álmodozni engedte –, lehet, hogy a mennyben is van Montmartre, a kerület égi mása. Miért ne? Azt mondják, paloták vannak a mennyekben, talán kerületek is vannak? Ez az égi Montmartre a mennyország külső peremén lehet, olyan külváros féle, bizonyos harmadosztályú Paradicsom, ahová Isten azokat küldi, akikkel nem tud mit kezdeni, de még sincs szíve hozzá, hogy a pokolba küldje őket. Festőket, amilyen

Vincent, Henri Rousseau, Desboutins, a Comité Exécutif tagjai… Olyan lelkeket, mint Agostina, Julie, Pudeur apó, a „grosse Maria”, modelleket, midinetteket, kis utcalányokat… Olyanokat, mint Gaston, Tremolada, Tanguy, Cotelle apó, Sarah, még szegény La Goulue i s … Azokat a szerencsétlen szajhákat, akik jók voltak őhozzá; Berthe-t, aki azt mondta „Istenem, hiszen ez Henri!”, Monsieur és Madame Potieront és Marius feleségét, aki olyan keményen dolgozott azért, hogy a férjének sikerüljön. Sőt, még Marie-t is, mert Mária Magdolnához hasonlóan ő is szeretett, kétségbeesett szerelemmel szeretett, és Isten nemigen küldhet a pokolba valakit csupán azért, mert túlságosan szeretett… Ha van ilyen mennyország, ő is odakerül… – Mama! – Ne beszélj, kisfiam. – Szeretem, mama. – Tudom, kisfiam. – Adèle szemében mosoly jelent meg. – Én is nagyon szeretlek. – Ezt mondta akkor is, a kastélyban, aznap, amikor megpirongatott az érsek úr őeminenciája miatt. – Kérlek, ne beszélj. – Csak egy kicsit… Nem fáj, ha beszélek… Ismeri azt a könyvemet, a Japán Metszetek Antológiáját? Arra vigyázzon, nagyon. A festményeimre i s … Keveset látott közülük, de higgye el nekem, nem mocskos egyik sem. Igazak, és az igazság néha nagyon csúnya… Hagyja, hogy Maurice foglalkozzon velük, ő tudja, megérti… Festmények százai! Rajzok ezrei, akvarellek, vöröskréta, szén-, színes toll-rajzok, litográfiák… Akármit is gondolhatnak róla – ha egyáltalán gondolnak reá –, de azt az egyet sohasem, hogy henyélt… Csak azt bizonyította be, mennyit lehet véghez vinni, ha az ember agyon akarja ütni az idejét. Heteket, hónapokat, éveket… – Mama! Látta, amint anyja ismét az ajkára teszi ujját. Hízelkedve mondta úgy, mint kisfiú korában: – Csak még egy k i c s i t … Hagyjon még egy kicsit beszélni. Azután csendben maradok. Maga mindig jó volt, amikor még kislány volt? Adèle ölébe tette a kötését. – Nem mindig. Sok csacskaságot csináltam. Minden gyermek ilyen. Most pedig aludj el, kisfiam. Henri behunyta a szemét és egyszerre megint Arcachonban volt, Myriame ott állt a villa kikötőjének végén és integetett neki. Hányszor integetett így lelki szemei előtt! De most valóságosabb volt, mint valaha. Érezte, amint hajója a tengeröböl hullámain tovasiklik, érezte a hűs szellőn át a nyári reggel rekkenő

melegét. De először történt, hogy nem volt benne bánat, sóvárgás, keserűség. Szíve megpihent végre. Halkan kopogtattak. – Sürgöny jött, Madame – suttogta Joseph. – Mi az? – Henri felneszelt. – Sürgöny? A papától? Figyelte, ahogyan anyja lázasan feltépi a borítékot, látta, amint a remény pírja elhagyja arcát. – Nem, Henri. Maurice küldte. Olvassam föl? Odahúzta székét az ágyhoz, arcuk most nagyon közel volt egymáshoz. Olvasni kezdte: „Az állam elfogadta a Camondo gyűjteményt a Louvre számára. Benn vagy, Henri…”

– A Louvre? – ámult el Henri. – Azt mondja, a Louvre? Adèle hirtelen sírva fakadt, föléje hajolt, az arcát csókolgatta. – Drága egyetlenem, ó, bárcsak megértettem volna… Nem tudtam… Olyan boldog vagyok… olyan boldog… – Büszke rám, mama? – Igen, Riri. Büszke vagyok, kimondhatatlanul büszke… - A Louvre, az még a Szalonnál is jobb, nem? Ó, mama, ha tudná, mennyire szerettem volna megmutatni magának az Ikarust! De ez fölér vele, ugye? A Louvre… Hangja megtört, torkából hörgő hang tört elő. Ajka még mozgott, de beszélni már nem tudott. Most már majdnem reggel volt – és a papa még mindig nem jött. Joseph lehajtott fejjel állt az ablaknál. Annette az ágynál térdelt, csendesen sírdogált és motyogott magában, rózsafüzérét rászorítva besüppedt szájára. És ott volt a mama, föléje hajolt, suttogva becézte, letörülte arcáról a verejtéket, mint réges-régen… – Még nincs itt, kisfiam.. . még nem… Nemsokára itt lesz.. . Bátorság Riri… Bátorság… Hát ilyen az, meghalni. Ilyen zihálva dolgozik a tüdő, ilyen hörögve tör elő a levegő, ilyen kétségbeejtően éberen működik a fulladozó testbe börtönzött agyvelő. . . Egyszer átkelt a La Manche-csatornán, akkor volt ugyanez az érzése. Lába alatt hirtelen emelkedni kezdett a fedélzet, mintha a hajó el akarna szabadulni a tenger markából, ő meg mintha hintán repült volna fel, fel, egyre feljebb, a magasba. Néhány pillanatig a hajó fent lebegett a hullám taraján, orrától tatjáig remegve, propellere a levegőben verdeste a tajtékot. Azután kimerülten, legyőzötten, csikorogva zuhant alá a mélybe. Meghalni is ilyen. Ha levegőhöz jut a tüdő, úgy érzi felemelkedik, ha távozik a levegő, lesüllyed.

- A papa siessen, siessen!… – Még egy kevés l e v e g ő t … Csak egy csepp levegőt még… – Várj, halál, várj még egy keveset! Hiszen olyan rövid volt az életem…! Hörgő lélegzetén át megütötte fülét a hajnali harangszó, a kakaskukorékolás… Új napra virradt – meleg, napsütéses, szép szeptemberi napra, kissé szomorkás őszies napra. Szeme lecsukódott, forgott vele a világ. Egy pillanatig kihagyott a lélegzete és úgy érezte, feneketlen mélységbe zuhan. Azután ismét megrebbent a szíve, görcsfojtott torkán át fütyülve tódult be a levegő, tüdeje mohón szívta magába és ismét kitágult. – Bátorság, kicsi f i a m … Riri kérlek, k é r l e k … nemsokára… nemsokára. . . Anyja hangja bizonytalan mormolásként ért el hozzá. Még egy-két lélegzet a mama kedvéért… Még egy csepp levegő a mamáért. . . Várj, halál, várj még…

Valami zaj támadt odakint. Látta, amint anyja arcvonásai hirtelen megmerevednek a gyötrelmes várakozás feszültségében. Azután felhangzott a kerti kapu jól ismert csikorgása, majd egy vágtatva közeledő l ó egyre erősbödő dobogása. A papa! Itt van végre… Milyen jellemző rá, hogy lóháton érkezik! Bizonyára kiszállt a gyorsvonatból Bordeaux-ban, s ahelyett, hogy megvárta volna a Saint-André-de-Bois-i vonatot, bérelt – vagy vett, vagy ellopott – egy lovat és mint a mesebeli lovagok, egész éjjel vágtatott a holdfényben, réteken keresztül, kerítéseket átugratva, rábízva magát az állat ösztönére és saját nagyszerű tudására. Kitelik a papától, hogy ilyesmit csináljon, amikor fia halálos ágyához siet – a Család utolsó sarjához! Izgatott moraj hallatszott lentről, majd felhangzott a gróf harsogó hangja. – Idejében jöttem? Jóformán abban a pillanatban feltárult az ajtó és csapzottan, sáros csizmában, kezében lovaglóostorral belépett és az ágyhoz sietett. Még lihegve hajolt fia fölé, arcát marcangolta a fájdalom. – Henri!… Henri, fiam… - Z o k o g v a törtek elő belőle a szavak. – Bocsáss meg n e k e m … Ha tudnád, mennyire hiányoztál… Homlokon csókolta, és tekintetük egy röpke pillanatra megbocsátóan egybeforrt. Ó, ha a papa nem várt volna ezzel ilyen sokáig! Ha beletörődött volna abba, hogy a gyermeke nyomorék! Ehelyett leélték életüket egymástól távol, mindketten magányosan, feledést keresve. És most már késő. Talán a halála ismét közel hozza egymáshoz a papát meg a mamát. Mindketten öregek, egyedül vannak. Talán az ő emléke arra készteti őket, hogy megosszák

magányukat, együtt viseljék közös gyászukat és e g y ü t t éljék le hátralevő napjaikat… A gróf fölegyenesedett és feleségéhez fordult. – Adèle, próbálj te is megbocsátani nekem – mondta megrendülten, új, gyengéd hangon. – Menj oda hozzá, téged akar. Most már csak a mama volt vele. Arca egészen közel volt, ajka majdnem érintette ajkát. Hűvös ujjait végigfuttatta a haján, ugyanúgy, mint gyermekkorában, ha azt akarta, hogy elaludjon. – Aludj, kisfiam. Könnyek reszkettek szemében, mégis mosolygott. Nem, nem annyira mosolygott, de látszott rajta, hogy boldog. Ezt meg tudta ítélni. És büszke. Mert ő nem hagyta cserben. Most elpihenhet. A mama nem tartja már vissza… – Aludj, Riri… Arca, komoly, gyöngéd arca egyre távolodott már, vonásai halványodtak, árnyékba borultak, noha a derengő reggeli fény betöltötte a szobát. Belülről fakadt a sötétség. Mama… mama… Ég áldja, m a m a …

Felelős kiadó a Corvina Kiadó igazgatója Egyetemi Nyomda, 78.3296 Budapest – íves ofszetnyomás Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató Felelős szerkesztő: Lukáts Júlia Műszaki vezető: Murányi István Műszaki szerkesztő: Kozma Miklós Készült: 26 A/5 ív +24 tábla terjedelemben, 1979-ben Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (789053/8) CO 1737-h-7981