Készítette: Detty wonderfulbooks EGY Abban a pillanatban, amikor az ajtó kinyílt, már tudtam, hogy a fenékbe rúgás elkerülhetetlen — de hogy adni fogom-e, vagy kapni, azt még nem láttam tisztán. A szag szinte arcon vágott, amikor kiléptem a nyelvi labor légkondicionált hűvöséből az észak-közép-texasi nyár melegébe, és bele-hunyorogva a naplementébe magasabbra igazítottam a hátizsákot a vállamon. Sammi, a szobatársam, egy lépéssel lemaradva mögöttem még a vendégelőadót szidta, amiért olyan hímsoviniszta módon beszélt a nők szerepéről a tizenkilencedik századi irodalomban. El akartam játszani neki az ördög ügyvédjét, már csak azért is, hogy alaposan felidegesítsem, csakhogy az esti szellő gyenge fuvallata megállított a keskeny lépcső közepén. Az érvelés kiszaladt a fejemből, dermedten álltam és a félhomályos világítóudvart figyeltem, keresve az összetéveszthetetlen szag forrását. Szemre nem volt sem¬mi furcsa körülöttünk: nyári diákok kis csoportjai beszélgettek itt- ott, útban a kollégiumi épületek felé vagy onnan jövet. Ember-diákok. Csakhogy a szag, amit éreztem, nem emberi volt. Még csak nem is hasonlított rá. Sammi annyira elmélyedt a dühöngésben, hogy észre se vette a lefagyásomat. Egyenesen belém gyalogolt, és elég csúnyán kezdett káromkodni. A többiek megbámulták, amikor a mappája kicsúszott a kezéből, a földre esett és kinyílt, papírlapokkal terítve be a lép¬csőt. — Faythe, ha legközelebb beblokkolnál, szóljál előtte, jó? — csat¬tant fel, és lehajolt, hogy összeszedje a jegyzeteit. Morgolódás és szitkozódás hallatszott hátulról, mivel a csoporttársaink elakadtak a gyalogos dugóban. Az irodalom szakos bölcsészhallgatók nem arról híresek, hogy oda néznek, ahova lépnek: többségünk inkább egy könyvvel az orra előtt sétál az ösvényeken. — Bocs! — Letérdeltem mellé, és felkaptam egy papírlapot a betonról, mielőtt a mögöttem álló diák ráléphetett volna. Felpattantam, és Sammi nyomában a kapubejárónál álló alacsony téglafalhoz siettem. Még mindig mondta a magáét, míg a fal tetejére tette a mappáját, és nekiállt, hogy módszeresen elrendezze a jegyzeteit. Fel sem tűnt neki a szag. Az emberek sosem érzik meg. Alig fogtam fel, miről fecsegett Sammi, miközben járt a keze. Az arcomat a szellőbe fordítottam, orrcimpáim remegtek, ahogy igyekeztem minél többet felfogni a szagból. Ott van. A kis udvar túloldalán, a fizika tanszék és a Curry Hall között. Rámarkoltam a hátizsákom szíjára, a fogam megcsikordult. Nem lett volna szabad ott lennie. Senkinek sem. Apám megígérte. Mindig tudtam, hogy figyelnek, annak ellenére, hogy megegyeztünk apámmal: nem avatkoznak az életembe. Időnként kiszúrtam egy-egy túlságosan csillogó szemet a focimeccsen kavargó tömegben, vagy a menzán sorban állás közben tűnt fel egy ismerős arcél. És nagy ritkán — az elmúlt öt évben mindössze kétszer — egy távoli szagot hozott a szél, édeset és ismerőset, de keserű utóízzel, mint a gyermekkorom maga. A szag enyhe volt és bántóan személyes. És csöppet sem hiányzott. Minden efféle dolog jelentéktelen volt, apró utalás, hogy az életem mégsem annyira magánélet, mint ahogy azt mindig is szerettem volna. Apu kémei csendben beolvadtak az emberek és árnyékok közé, mert ők is pont annyira akarták, hogy meglássam őket, mint én magam. Csakhogy ez most más volt. Ő azt akarta, hogy meglássam. Sőt, még rosszabb — nem is apué volt. — .. .hogy az ő gondolatai valamiképpen kevésbé volnának fontosak, csak mert herék helyett petefészkekkel született, na hát ez már több mint hímsoviniszta. Ez egyenesen barbár. Valakinek meg kéne. — Faythe? — Sammi megbökdösött a frissen összerendezett mappával. — Minden rendben? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.

Nem, nem láttam, és nem szellemet. Kiszagoltam egy macskát. — Egy kicsit kavarog a gyomrom. — Fintorogtam egyet, hogy hihető legyen. — Megyek, lefekszem egy kicsit. Kimentesz a csoportban? Összevonta a szemöldökét. — Faythe, ez az egész a te ötleted volt. — Tudom — bólintottam, és a másik négy bölcsészhallgatóra gondoltam, akik a könyvtárban görnyedtek a Lóvátett lovagok egy-egy példánya fölé. — Mondd meg nekik, hogy a jövő héten már ott leszek, becsszó. — Hát jó — felelte megvonva meztelen, szeplős vállát. — Végül is a te jegyedről van szó. — És egy pillanat múlva Sammi eltűnt a többi farmeros diák között, anélkül hogy fogalma lett volna afelől, ami a késő délutáni árnyak között ólálkodott, alig ötvenlépésnyire. Leléptem a járdáról, hogy átvágjak a kis udvaron. Igyekeztem nem kimutatni a dühömet. Néhány méter után ráléptem a cipőfűzőmre, ami időt adott, hogy kitaláljak valami akciótervet, amíg újrakötöm. Még térdelve is a kis átjárót lestem, fél szememmel próbáltam meg¬pillantani a betolakodót. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Eddigi életem huszonhárom éve során még sosem hallottam olyasmiről, hogy egy kóbor ilyen mélyen behatoljon a mi területünkre, anélkül, hogy elkapják. Ez egyszerűen lehetetlen. És ez a példány mégis ott lapult az átjáróban, éppen csak elbújva a szemem elől. Mint aki gyáva. Felhívhattam volna apámat, hogy jelentsem neki a behatolót. Valószínűleg ezt kellett volna tennem, ő pedig riaszthatta volna az aznapra rendelt megfigyelőmet, hogy legyen úrrá a problémán. De ha már felhívom, beszélnem is kellett volna vele, márpedig ez volt az, amit mindenáron el akartam kerülni. A másik lehetőségem az volt, hogy magam kergetem el a kóbort, majd kötelességtudóan jelentem az esetet, amikor legközelebb rajtakapom valamelyik srácot, hogy figyel. Nem nagy ügy. A kóborok magányosak, és ha támadóan lépnek fel velük szemben, olyan ijedősek, mint egy őzike. A falkatag macskák elől mindig megfutnak, mert mi általában párosával járunk. Engem kivéve. De a kóbor nem tudhatja, hogy nincs erősítésem. A pokolba, valószínűleg még van is erősítésem. Apám paranoiájának hála sosem voltam igazán egyedül. Az igaz, hogy nem láttam, pontosan ki is van ma szolgálatban, de ez nem jelent semmit. Nem mindig szúrtam ki őket, de ettől ők még mindig ott voltak. A cipőm megkötve. Felegyenesedtem; apám túlzott védelmi erő-feszítései most az egyszer megnyugtattak. A vállamra vetettem a táskámat, és az átjáró felé ballagtam, a tőlem telhető legjobban meg-játszva a lazaságot. Menet közben feltűnés nélkül körbenéztem az udvaron, kerestem, ki lehet a fedett fegyvertársam. Akárki is volt, mostanra megtanulta, hogyan kell tökéletesen elrejtőzni. Remek időzítés. A nap a látóhatár alá bukott, amikor az átjáróhoz értem. A Curry Hall előtt búgva, vibráló fényt árasztva kelt életre egy automata lámpa. Megálltam a járdára vetülő sárga fénykörben, hogy összeszedjem a bátorságomat. A kóbor valószínűleg csak kíváncsi, és feltehetőleg azonnal el is rohan, amint rájön, hogy megláttam. De ha mégsem, nekem kell elriasztanom őt, más, kézzelfoghatóbb módszerekkel. A legtöbb nőstény macskával ellentétben én tudtam harcolni, erről apám gondoskodott. De az elméleti képzést sajnos nem követte a gyakorlati, kivéve, amikor a bátyáimmal téptük egymást. Persze tudtam tartani magam ellenük, de évek óta nem küzdöttem már, és nem ez tűnt a legjobb alkalomnak, hogy az eddig ki nem próbált készségeimet élesben teszteljem. Még mindig nem késő erősítést hívni, gondoltam, megtapogatva a vékony mobiltelefont a zsebemben. Csakhogy már az volt. Valahányszor csak szót váltottam az apámmal, mindig új és új ürügyekkel hozakodott elő, hogy hazahívjon. Ezúttal még csak ki se kellene találnia egyet. Nem: ezt most magamnak kell megoldanom. Erőt vettem magamon, felszegtem a fejemet, és kiléptem a fény-tócsából a sötétbe.

Kalapáló szívvel közelítettem az átjáró elejéhez, egyre erősebben szorongattam a táskám szíját, mintha csak a kardom markolata len¬ne. Vagy a kabala takaróm csücske. Beleszimatoltam a levegőbe. A kóbor hím még mindig ott volt, éreztem. De most, hogy közelebb kerültem hozzá, már mást is ki tudtam venni a szagából — valamit, ami, ha lehet, még furcsább volt, mint egy kóbor mélyen a falka területén belül. Akárki is volt ez a betolakodó, nem helybéli. A szaga jól érezhetően más volt. Egzotikus. Amerikai macskatársaim unalomig ismert szagához képest fűszeres. A szívem a torkomban dobogott. Idegen. Szar van a palacsintában. Vagy én vagyok benne, de nyakig. A kezem már a zsebemben volt, hogy előhúzzam a telefonomat, ám ekkor az átjáró távolabbi részén valami csattanva a földre hullott. Megálltam, feszülten próbáltam meglátni, de emberi szemekkel esélyem sem volt. Ha nem váltok, elmosódott körvonalakon és mély árnyakon kívül nem vehetek ki semmit. Azonban az alakváltásra pillanatnyilag nincs lehetőségem. Túl hosszú ideig tartana, és az átalakulás ideje alatt védtelen lennék. Szóval marad az emberi alakom. Gyors pillantást vetettem magam mögé, vannak-e a kis udvaron életjelek. Amennyire láttam, már üres volt. Sehol egy lehetséges tanú. Bárki, akinek akárcsak fél agya is volt, vagy tanult, vagy bulizott már. Én vajon miért játszom sötétedés után bújócskát egy ismeretlen kóborral? Megfeszített izmokkal, fülelve léptem be az átjáróba. Négy lépés után rátapostam egy törött teniszütőre, és egyenesen egy koszos szemeteskonténernek estem. A táskám lezuhant, a fejem a bedobónyílás oldalához csapódott, és megkondította a kukát, mint valami túlméretezett gongot. Csak finoman, Faythe, gondoltam a fejemben még mindig visszhangzó fémes bongáson át. Lehajoltam a táskámért, és elvillant valami előttem. A kóbor — hála az égnek, ő is emberi alakjában — kirohant az átjáróból a Curry Hall mögötti parkolóba, a léptei természetellenesen nesztelenek voltak a betonon. Ahogy futott, a halvány holdfény megcsillant sötét, selymes fürtjein. Az ösztöneim átcsaptak a félelmem és az elővigyázatosságom felett, adrenalin öntötte el az ereimet. A hátamra dobtam a táskámat, és utánairamodtam. A kóbor menekülni kezdett, ahogy reméltem, és az agyam macskafele követni akarta. Ha az egerek szaladnak, a macskák üldözik őket. Az átjáró túloldalán megtorpantam, és körülnéztem a parkolóban. Egy vén, rozsdás fényszórójú Lincolntól eltekintve üres volt. A kóbor eltűnt. Hogy a pokolba lépett meg ilyen gyorsan? A nyakam tövénél bizsergés kezdődött, a gerincem mentén az apró szőrszálak mind felmeredtek. A parkolóban egyetlen vészlámpa sem égett. Ezeknek automatikusan kellett volna működni, mint az udvarbelieknek. Az ismerős zümmögés és a megnyugtató fény¬mintázat nélkül a hely a sötét aszfalt háborítatlan tengere volt, ijesztően csendes és zavaróan nyugodt. A szívem zakatolt, ahogy kiléptem az átjáróból, félig-meddig azt vártam, hogy belém csap egy villám, vagy elüt egy eltévedt gyors¬vonat. Semmi ilyesmi nem történt, de nem tudtam lerázni az érzést, hogy valami nincs rendjén. Tettem még egy lépést, a szememet tágra nyitva, hogy minden fényt befogjon. Még mindig semmi. Most már kezdtem magam hülyén érezni. Egy idegent üldözök éjszaka egy sötét átjáróban, mint valami rossz horrorfilm szőke naivája. A filmekben mindig ezekben a pillanatokban fordul minden rosszra. Az árnyékok közül kinyúl egy szőrös kéz, és torkon ragad¬ja a kíváncsi, de agyatlan hősnőt, és miközben ő az utolsó lélegzetét egy sikolyra pazarolja, a gonosz szadista kacajban tör ki.

A filmek és a valóság között annyi volt a különbség, hogy a valóságban én voltam a szőrös szörny, és ha valaha is sikoltoztam, az csak dühömben történhetett. Nagyjából annyi esélye volt, hogy segítségért kiáltok, mint hogy magamtól lángra lobbanok. Ha ez a bizonyos rosszfiú erre még nem jött rá, hát van neki egy kellemet¬len meglepetésem. Kis belső monológomtól felbátorodva még egy lépést tettem előre. A különös, idegen szag elborított, a pulzusom az egekbe szökött, de azt nem láttam, honnan jön a rúgás. Máris a földön hevertem, a gyomromba hasító fájdalomtól kétrét hajolva, és azért küzdöttem, hogy levegőhöz jussak. A táskám a földre esett, a lábam elé. Egy pár fekete katonabakancsot láttam, és a kóbor szaga még erősebbé vált. Még épp idejében néztem fel, hogy lássam sötét szemeit és riasztó mosolyát, mielőtt jobb ökle megindult volna felém. Felhúztam a karjaimat, hogy blokkoljam az ütést, de akkor már repült a másik ökle is, és a mellkasom jobb oldalába talált. Friss fájdalom öntött el, forrón, sugárzó hullámokban áradt szét bennem. A kezemet az oldalamra tapasztva megpróbáltam felállni — és bepánikoltam, amikor nem bírtam. Csúf, tébolyult röhögés csikorgatta lelkem tábláját, és bepipultam. Ez az én campusom és az én falkám territóriuma. Ő a kívülálló, és éppen ideje, hogy megtanulja, hogyan bánnak a falkatagok a betolakodókkal. Felemelte az öklét, hogy újra üssön, de ezúttal már készen vártam. Nem törődtem a bordáim fájdalmával, jobbra vetődtem és be-lemarkoltam a hajába. Az ujjaim vastag, fürtös loboncba akadtak. Lerántottam a fejét, ugyanakkor felrántottam a térdemet. A kettő összeért. Csont reccsent. Valami forró és meleg áztatta a farmeromat. A friss vér illata megülte a levegőt, és elmosolyodtam. Ó, az emlékek. A kóbor kitépte magát a kezemből, és kartávolságon kívülre tán¬colt, emlékül hátrahagyva néhány csapzott hajcsomót. A törött orrából csöpögő vért törölgetve mély torokhangon mordult fel — olyan volt, mint egy motor lefojtott robaja. — Meg kellene köszönnöd — mondtam, magam is meglepődve az okozott káron. — Hidd el, javult az állapotod. — Jodienda puta! — vágta rá, és kiköpött egy pofára való vért az aszfaltra. Spanyol? Abban meglehetősen biztos voltam, hogy nem bókol. — Oké, térjünk vissza rád. Cipeld a rongyos seggedet elfelé innen, mielőtt úgy döntök, hogy a figyelmeztetés kevés volt! Ahelyett, hogy engedelmesen elhúzott volna, a következő csapását egyenesen az arcomba kaptam. Megpróbáltam elhajolni, de nem mozdultam elég gyorsan. Az ökle a halántékomba vágódott. Megtántorodtam az ütéstől, lehunyt szemhéjam mögött tűzijáték villódzott. A fejemben úgy lüktetett a fájdalom, mint a legerősebb migrén, és úgy éreztem, az egész világ csakis nekem forog. Szürkülő látóterem szélén a kóbor a zsebében kutatott, magában szitkozódva azon a spanyolszerű nyelven, amit nem tudtam azonosítani. A karja újra lendült. Még nem voltam képes megmozdulni: fel-készültem az ütésre, de az nem jött. Ehelyett a kóbor megmarkolta a karomat, és megpróbált elvonszolni az elhagyott diákközpontból. Mi a franc történik? Ha egy falkatag macskával kerül összetűzésbe, minden kóbor, amelyiknek még van két összeérő agysejtje, égnek álló szőrrel húzna el. Azok után, amit az arcával tettem, ennek a példánynak visítva kellett volna menekülnie. Tudtam: ez azért van, mert lány vagyok. Ha kandúr volnék, nem pedig nőstény, ez a fickó már félúton volna Mexikóba. Rühellem, ha a hímek nem félnek tőlem. Az otthonomra emlékeztet. Megvetettem a lábamat, hogy el ne essek, és megpróbáltam ki¬húzni a karomat a szorításából. Nem jött be. Immár mérgesen meglendítettem szabad karomat, és halántékon csaptam. Felnyögött és eleresztett.

Az átjáró felé rohantam, futtomban felkaptam a táskámat. A kó¬bor léptei mögöttem dobogtak. Erősen megmarkoltam a szíjat és megpördültem, meglódítva a táskát. A bal fülénél találtam el, a feje hátracsuklott. Az orrából ismét csöpögni kezdett a vér, sötét pettyek a parkoló aszfaltján. A kóbor fenékre esett a betonon, az egyik keze a fülén. Csodálkozva bámult rám. Felnevettem. A Shakespeare-összes szemmel láthatóan lehengerlő hatással volt rá. Ha arra gondolok, hogy anyám szerint sosem veszem hasznát az angol irodalom szaknak! Hogyne! Megnézném, amint ő kiüt valakit köténnyel és pogácsaszaggatóval. — Puta loco — morogta a kóbor, és megint a zsebébe nyúlt, ahogy felkászálódott. Aztán minden további szó — vagy pillantás — nélkül elfutott a Lincoln felé. Pillanatokkal később csikorgó gumikkal kilőtt délnek, a Welch Street irányába. — Adios! — Fájós tagokkal, de elégedetten figyeltem, amint elhajt. Ezek után már apunak is be kell látnia, hogy tudok magamra vigyázni. Az erőfeszítéstől zihálva visszavettem a táskámat a vállamra, és az órámra pillantottam. A francba! Sammi hamarosan visszaér a tanulócsoportból, és frászt fog kapni a véres farmeromtól meg a vadonatúj horzsolásaimtól. Át kell öltöznöm, mielőtt hazaér. Sajnos, sokkal nehezebb ügy lesz eltitkolni a nyomokat Andrew elől. Emberekkel randevúzni néha nagy szívás. Még mindig a betolakodó összetört arca lebegett előttem. Visszafordultam az átjáróba — és szemtől szembe találtam magam egy másik kóborral. Vagyis szemtől árnyékban rejtőzködő arcba, hogy pontosak legyünk. Vagy másfél méterre állt tőlem, éppen a gyenge holdfény sugarain kívül. Csak a kezeit tudtam tisztán kivenni, amelyek lazán, üresen lógtak a teste mellett. Azokra viszont elég volt csak ránézni, hogy tudjam: komoly károkat képesek okozni, még akkor is, ha csak ökölbe szorulnak, nem a nyakadra. Ezt a példányt már nem kellett megszaglásznom, hogy tudjam, kicsoda: a szaga olyan ismerős volt számomra, mint a sajátom. Marc. Apám jobbkeze. Apu sosem Marcot küldte, öt év alatt egyszer sem. Valami nincs rendben. A feszültség felkúszott a gerincemen, aztán le a karomon, ökölbe húzva a kezemet. Összeharaptam a fogaimat, hogy fel ne rikoltsak dühömben: ha valamire nem volt szükségem, hát feltűnésre nem. Az emberi jótevők mindig ott voltak, hogy megmentsék a világot, csakhogy közülük keveseknek volt róla fogalma, miféle világ is az, ahol élnek. Tettem egy lassú lépést Marc felé, és hagytam, hogy a hátizsákom lecsússzon a vállamról. Arra az árnyékra figyeltem, amelyik arany-pöttyös szemét rejtette. O nem mozdult. Még közelebb léptem, a pulzusom felgyorsult. Ekkor megemelte a balját, és felém nyúlt. Félrecsaptam a kezét. Testsúlyomat a bal lábamra helyezve felrántottam a jobbat, és oldalról mellbe rúgtam. Nyögve az átjáróba tántorodott, a sarka meg-akadt egy faládában, és beleült egy átázott kartondobozba. — Faythe! Én vagyok az! — Tudom, ki a franc vagy! — Csípőre tett kézzel indultam felé. — Mit gondolsz, miért rúgtalak meg? — Már kész voltam újra lendíteni a jobb lábamat, amikor a keze olyan gyorsan villant, hogy alig láttam, és az ujjai a bokámra kulcsolódtak. Egyetlen rántással le¬döntött a lábamról, így mellette landoltam egy kirepedt szemetes¬zsákon. — Basszus, Marc! A ma reggeli narancsok kifacsart maradványaiban ülök! Halkan felnevetett, és összefonta a karját a fekete póló alatt feszülő, kidolgozott mellizmain. — Majdnem eltörted a bordáimat. — Túl fogod élni. — Nem neked lesz köszönhető. — Ügyetlenül felkászálódott, és felém nyújtotta a kezét. Amikor nem fogadtam el, a szemét forgatva elkapta a csuklómat és felhúzott. — Amúgy mi van a kungfugyakorlatokkal?

Kirántottam a kezem a szorításából, és dühös szemvillanással hátraléptem, miközben a narancspépet próbáltam lesöpörgetni a nadrágomról. — Taekwondo, mint ahogy egyébként pontosan tudod. — Együtt gyakoroltunk, vele és a négy fivéremmel, majdnem egy évtizedig. — Örülj, hogy nem az arcodat rúgtam szét. Mi tartott ilyen rohadt sokáig? Ha már úgyis folyton engedély nélkül lógtok itt, legalább olyankor tegyétek magatokat hasznossá, ha halálos veszélybe kerülök. Ezért kapjátok a pénzeteket aputól. — Magad is remekül elintézted. — De jól tudod. Fogadok, hogy már félúton volt a kocsijához, mire ideértél. — Még csak negyed úton — vigyorgott. — Egyébként meg én voltam valódi veszélyben. Valami megvadult csajbanda bekerített a menzán. Feltehetőleg most van a párosodási időszakuk. Rámeredtem. Elképzeltem, amint egyforma pink pólós lányok csoportja követi vihorászva, a figyelméért küzdve. Megmondhattam volna nekik, hogy csak az idejüket vesztegetik. Marcot nem érdekelték az ember nők, különösen nem a buta, kihívó, skalpvadász példányok. Sötét fürtjei és egzotikus, aranybarna szeme mindig több figyelmet nyert meg neki, mint amire vágyott volna. És ezúttal még meg is akadályozták a munkájában. — Semmirekellő fattyú — morogtam. Még mindig dühös voltam, hogy nem ért ide idejében, annak ellenére, hogy eredetileg egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen. — Kőszívű ribanc — vigyorgott rám. Szívből jövő sértésem kicsit sem érdekelte. — Összeillő pár vagyunk. Felmordultam. Ez legalább már ismerős terep volt. És — még akkor is, ha magamnak sem ismertem volna be — jó volt Marcot látni. Hátat fordítottam neki, felkaptam a táskámat a könyvvel, és visszatrappoltam az átjáró másik végéhez, onnan ki a kis udvarra. Marc követett, közben spanyolul morgott magában, de túl gyorsan ahhoz, hogy megérthessem. Évek óta eltemetett emlékek öntötték el az agyamat halk mérgelődése hallatán. Amióta az eszemet tudom, mindig ezt csinálta. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Megálltam a diákközpont előtt, megint ugyanabban a fénykörben, és megpördültem, hogy az arcába nézhessek. — Hé, nem akarsz pár lépéssel lemaradni? Már elfelejtetted, hogyan kell kémkedni? Legalább próbálkozz a feltűnésmentességgel! A többieknek nagyjából megy, de te kábé annyira tudsz beolvadni, mint egy travi királynő a cserkészlányok gyűlésén! — Csípőfarmerom övére tettem a kezem, úgy néztem fel rá, és próbáltam nem elgyengülni a sűrű pillák alól visszanéző szemektől. Marc mosolygott, az arckifejezése nyugodt volt, hívogató — és rendkívül dühítő. — Én is örülök ám, hogy látlak. — Vágyakozó pillantást vetett kivillanó derekamra, aztán a tekintete gyorsan feljebb kúszott kényelmes, piros, nyakban kötős felsőmön, végül a hajtűmön állapodott meg. — Menj haza, Marc! — Nem kellene bunkónak lenned. — Nem kellene itt lenned. Összevonta a szemöldökét, úgy nézett le rám a szempillái árnyékából. Egyből jobb kedvem lett. Végre nem mosolyog! Kicsinyes voltam? A pokolba is, igen. — Nézd, ha apu azért dühöng, mert nem hívtam meg senkit a diplomaosztóra, hát megmondhatja ő maga. Nem kell küldönc, hogy tudassa, ha pipa valamiért. — Azért küldött, hogy hazavigyelek. — Az arcomra fagyott a grimasz. Marc felemelte a kezét, hogy megállítsa az előtörni készülő szóvihart. — Csak a parancsát teljesítem. Hát persze. Sosem tett mást. Megráztam a fejemet, és megigazítottam a táskát a vállamon. — Felejtsd el! Nem megyek sehová. — Indulni akartam, de megragadta a karomat. Elrántottam, mert hagyta. — Sara eltűnt — mondta, az arcát gondosan kifejezéstelenre igazítva.

Meglepetten pislogtam rá, mert nem igazán értettem. Sara elment? Jól tette. Ha arra számítottak, hogy kárhoztatni fogom, amiért többet várt az élettől, mint egy férjet és fél tucat kölyköt, hát rosszul becsülték. Sara képes volt a fejét gondolkodásra használni; csak arra volt szüksége, hogy leszedjek róla pár pókhálót. Ha úgy döntött, nem házasodik meg, legyen úgy. Az ő döntése. — Nem az esküvő elől futamodott meg, Faythe. — Marc pillantása borostyán tűzként égette a szememet: nem lehetett félreérteni. Ez kettőnk örök harca, állandó küzdelem, mindegy, hol vagy mikor, vagy mennyi idő múltán. Van, ami nem változik — a többi meg csak idegesítőbb lesz. — Töröld le azt az önelégült vigyorodat! — csattantam fel. — Azt te csak hiszed, hogy még mindig elég jól ismersz ahhoz, hogy olvasd a gondolataimat! — Különben meg mi van, ha igaza volt? Nem ez volt a lényeg. Marc színpadiasan sóhajtott, mintha fárasztó lenne hozzám beszélnie, és ráadásul meg se érné az erőfeszítést. — Nem elment. Elvitték. A pulzusom ismét megugrott, és megint a fejemet ráztam: magamban önkéntelenül is tagadtam a dolgot. Körülöttünk ciripeltek a tücskök, kitöltve a csöndet, amíg én egy értelmes gondolatot próbáltam összerakni a fejemben. — Ez lehetetlen. Egy ember sem képes legyőzni egy... — Nem kellett befejeznem a mondatot: ezt Marc biztosan ki tudta olvasni. Sara lehetett törékeny, de gyenge, az messze nem volt. Bármelyik fickót felaprította volna, aki csak hozzányúl. Vagyis hát bármelyik ember fickót. Csakhogy nem ember vitte el, és ez volt az, ami miatt Marc eljött értem. A kóbor, villant át az agyamon, és a kezem ökölbe szorult a táska szíján. Nem csak átutazott: gyűjtőúton volt. És apu elküldte Marcot, hogy biztos lehessen benne: nem én leszek a gyűjteménye következő darabja. Akkor már tudtam, hogy itt nem lesz érvelés vagy tárgyalás. Marc akkor is hazavisz, ha a vállán kell cipelnie, én pedig végig visítok és karmolok. Akármennyire is szerettem volna ellenállni, inkább megspóroltam magamnak a méltatlanságot, mert tudtam, a végén ő nyerné a verekedést, akárhány aljas trükköt is vetek be. Ez is egy olyan dolog volt, ami sosem változott — mint maga Marc. Mire lecseréltem narancstól bűzlő nadrágomat, és összepakoltam azokat a ruhákat meg könyveket, amik nélkül nem lehettem meg, Sammi is visszaért a könyvtárból. A könyveit a főzőfülke pultjára dobta, és már mondta is a magáét a legújabb nőellenes összeesküvés-elméletéről. Amikor meglátta Marcot, elakadt a szava. Még vicces is volt: végre találtam valamit, amivel befoghatom a száját. Kár, hogy már nem maradok itt, élvezni a csöndet. Marc ránevetett az íróasztalom mögül, ahová letelepedett. Az egyenes hátú irodaszék nem tűnt sokkal stabilabbnak alatta, mint egy marék fogpiszkáló, mintha csak bármelyik pillanatban egy kupac aprófává válhatna. — Faythe, le vagyok nyűgözve — jelentette ki a szék két hátsó lábán hintázva. — Nem hittem volna, hogy találsz valakit, aki képes még nálad is többet beszélni, de láthatóan alábecsültelek. Megint. Nos, ez tényleg szokása volt. — Sammi, ez itt Marc Ramos. Marc, ismerd meg a szobatársamat, Samanthát! Sammi kinyitotta a száját, aztán hang nélkül becsukta újra — hiába próbált valami értelmeset kinyögni. Megforgattam a szemem. Oké, Marc tényleg jól néz ki, de azért ez már túlzás. Másfelől viszont Sammi mindig is imádta a melodrámát. Marc újra nevetett, és a szék koppant a padlón, mikor felállt, hogy megrázza Sammi kezét. Ahogy közeledett hozzá, Sammi hátralépett, és nekiütközött az éjjeliszekrénye szélének, de aztán megrázta Marc kezét — röviden, és még mindig tágra nyílt szemekkel bámulva őt.

— Mi van? — nyögte ki végre, amikor meglátta a nyitott bőröndöt az ágyon. Több könyvet raktam bele, mint ruhát, ami azt jelentette, hogy egytonnányit fog nyomni, de Marc attól még egy ujjal meg tudja majd emelni. Nem fogja, mert azzal felhívná magára a figyelmet. De meg tudná. — Apuci elzárta a csapot — feleltem, és bezártam a bőröndöt. — Ősszel visszajövök, de nem fizeti tovább a tandíjamat, ha nem töltöm otthon a nyarat. — Ez a válasz volt a legközelebb ahhoz, amit hihetőnek gondoltam Sammi számára. — És Marc pedig.? — Nem fejezte be a kérdést, és a beállt csendben rápillantott. Erre mit válaszoljak? Nem volt semmi egyszerű módja, hogy leírjam Marc szerepét az életemben, főleg, mert általában nem is volt ilyen. Már nem volt az ágymelegítőm, a bizalmasom, de még csak egy kellemes emlék sem. És nem illett bele a „barát” szó egyetlen olyan értelmezésébe sem, amit Sammi felfoghat, akkor pedig hogy magyarázzam meg? — A sofőröm — vágtam rá. Ennek hatnia kell. Sofőrré fokoztam le, de még erre is csak kacsintott, és a van egy titkom mosolyát villantotta rám. Remek. Viccesnek találta. Sammi lassan bólintott, mintha nem igazán hinne nekem, de ez már az ő problémája volt, mivel elegem lett a magyarázatok kiagyalásából. Legalábbis az őszi félévig. — Most indulsz? — kérdezte a blúza szegélyét fogdosva, és szétnézett a lakrészünkben. Mindenhol az én cuccaim voltak, amelyek nem fértek be az egyetlen bőröndbe. — Igen, és bocs a káoszért. Az elejét kifizettük, a következő havi bérleti díjról meg küldök neked egy csekket. Ugye, itt hagyhatom a holmimat, amíg visszajövök? — Hogyne — felelte. — És mi lesz Andrew-val? Éreztem, ahogy Marc figyelme rám irányul, és az ajkamba haraptam, hogy nehogy olyasmit mondjak, amit később megbánok. Nem beszéltem neki az új barátomról, és a jelek szerint apám kémei sem. Persze inkább az iránta érzett tiszteletből, semmint miattam. Marc megfeszült, és csak orrcimpáinak mozgása árulkodott róla, hogy a szagomat analizálja. Rosszallóan nézett rám, és én elnyomtam egy mordulást. Hirtelen nagyon hálás voltam azért, hogy Andrew és én inkább nála. nos, ebédeltünk, mint nálam. Egy férfi szaga elkeveredve az enyémmel egy dolog volt, de ugyanez a szag a lepedőmön már egészen más történet. Valószínűleg a kóbor még mindig érezhető szaga volt az egyetlen oka, hogy Marc még nem fedezte fel Andrew., nos, szerepét az életemben. És az ágyamban. A kóbor erős, földes szaga a vérrel keveredve könnyen elfedte Andrew enyhe izzadságának, romlatlan emberségének illatát. Előbb-utóbb elmondtam volna neki. Tényleg. De azért szeretem azt hinni magamról, hogy Samminél azért több tapintat szorult belém. Ugyanakkor mit vártam, hiszen nem mondtam el őszintén, ki is a sofőröm. — Majd felhívom. — Behúztam a táska cipzárját. Marc kitépte a csomagot a kezemből, és kimasírozott az ajtón, nyitva hagyva azt maga mögött. Megöleltem Sammit, és mélyen magamba szívtam samponja virágillatát. Ha a szüleim akarata szerint alakulnak a dolgok, jó idő eltelik, mire megint érezhetem a szobatársam egészséges nőiségét a Herbal Essences sampon és a cseresznyés Bubble Yum alatt. Mármint, ha visszajövök egyáltalán. Mert ha az apám is benne van egy ügyben, akkor ott semmire sincs garancia. — Tanulj kettőnk helyett — súgtam, amikor nagy nehezen elengedtem. Inkább zavartan, mint szomorúan rám mosolygott, én meg viszonoztam. Én sem igazán tudtam, mi történik. A folyosón Marc éppen beszólt a szembeszomszédunknak, épp csak annyira hangosan, hogy halljam. Sóhajtottam, felvettem a kulcsomat és a telefonomat a dohányzóasztalról, és még utoljára körülnéztem a lakásban. Miért érzek minden búcsúzást olyan véglegesnek? Kivéve, ha otthonról megyek el, mert akkor mindig tudom, hogy visszakerülök. Nem azért, mert úgy akarom, hanem mert visszaráncigálnak. Nem nagy különbség, de elég fontos.

Követtem Marcot a lépcsők felé, végig a folyosón, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Kint jó néhány lépéssel lemaradtam mögötte, hogy felmérhessem haragja mértékét, amíg végigsétál a járdán. A keze bütykei elfehéredtek, úgy szorította a táskám fogóját. Hosz- szú, súlyos léptekkel haladt — a legtöbbet mégis a testtartása árult el, amikor a parkoló autókat kerülgette. A fejét felvetette, a vállát megfeszítette, hűvös és távolságtartó volt, mintha valóban nem lenne több, mint a sofőröm. És ha véletlenül nem vettem volna észre az apró jeleket, amikor mellé értem, Marc rám morgott. Dühösen és halkan, hogy senki más ne hallhassa. Király. Nincs is jobb, mint órákig ülni egy kocsiban egy dühös vérmacskával. Üdv az életemben. KETTŐ A hazaút az Észak-Texasi Állami Egyetemről végtelennek tűnt, még úgy is, hogy Marc vezetett. Az Andrew-val való kapcsolatom feletti mérgét a kocsin vezette le — amikor besorolt a főútra, már jó harminccal felette jártunk a sebességhatárnak. A háromszázötvenöt kilométeres út Dentonból Lufkinba — a texasi prériken át a buja keleti erdőségekbe — ezzel a tempóval két és fél óráig tartott volna. Egyébként több mint négyórás. Amikor elhagytuk a dallasi csomópontot, és a 175-ös útra értünk, a forgalom zaja elcsitult, zavaró csöndet hagyva maga után. Marc rám pillantott, az ajka keserű grimaszra húzódott. — Mesélj nekem Andrew-ról! — Semmi pénzért. — Az egyetlen érték, amit valamire is becsültem, a szabadság volt. Kibámultam az ablakon, néztem a holdsütötte mezőket és elhagyott olajkutakat. ÉszaknyugatTexasban kevés a fa és még kevesebb a hegy, ám annál több az üres autópálya. — Mi van, szégyelled? — Marc szemében önelégültség villant. A pokolba is! Öt éve már, és még mindig pontosan tudja, hogy dühítsen fel. Megmarkoltam az ajtóba épített majrévasat. A műanyag borítás megreccsent és a kezemben maradt, feltárva a fogó fém belsejét. Hoppá! A padlóra söpörtem az ölembe hullott műanyag reszeléket, de pár szilánk úgy állt ki a tenyeremből, mint a kaktusz tüskéi. Egyenként kihúzkodtam és lepotyogtattam őket a többi mellé. A kezemen jó pár apró piros pötty maradt, és egy hosszú, sekély vágás. Ezek az apró sebek meggyógyulnak, amikor legközelebb váltok, ha ugyan már előtte nem. Ez volt az egyik előnye annak, hogy a fél életemet négy mancson töltöttem, a gyors anyagcsere, az erő és az éles hallás mellett. Nincs viszont emberfelettien hosszú életünk, akármilyen remek is lenne. Ami azt illeti, bizonyos területeken sok kandúr fiatalon pusztul el, a területvédő vagy párosodási harcok közben. Marc érdektelenül nézte a kezemet. A törött fogantyúval sem foglalkozott. Az ülésének is hiányzott az egyik kartámlája, és a kormány is inkább volt csavart hatszög, mint kerék. Az én apró balesetem semmi sem volt azokhoz a károkhoz képest, amelyeket ő maga okozott a kocsijában valamelyik korábbi dührohama során. — Nem szégyellem, Marc. — Kihúztam egy zsebkendőt a középső konzolon tárolt dobozból, és gyors, dühös mozdulatokkal törölgetni kezdtem a kezemet. — Egyszerűen csak nem akarok róla beszélni. — Senkinek, vagy csak nekem nem? — Fáradt volt a hangja, és a szeme olyan gyorsan villant rám, majd vissza az útra, hogy nem tudtam olvasni az arcából. Senkinek, aki szőrös és karmai vannak. De ezt nem mondhattam ki hangosan. — Számít ez? — Azt hiszem, nem. — Azonban a mély vonalak a szája körül másról árulkodtak. — Nem hívod fel? Kinyitottam a telefonomat, aztán meggondoltam és visszacsuktam. Bármennyire is szórakoztató lett volna rákényszeríteni Marcot, hogy hallgassa végig, amint én Andrew-val beszélek, a hazautat nem tette volna elviselhetőbbé. — Majd ha megállunk tankolni.

— Még jó ideig nem állunk meg. Nem fog aggódni? Majdnem felnevettem. Mintha egy fikarcnyit is érdekelné, aggódik-e Andrew. — Nem, nem fog. O a barátom, nem a lelkiismeretem, valamint nem a sziámi ikrem vagy az apám. Marc összevonta a szemöldökét, és én elkaptam róla a pillantásomat. Megint a tenyeremet kezdtem törölgetni, bár már nem vérzett. A kérdése tipikus falkaszemléletet tükrözött. A kandúr legfőbb ösztöne a nőstények védelmezése, bármi áron, nem törődve a mi magánéletre vagy függetlenségre vonatkozó vágyainkkal. Vagy akár arra, hogy akarjuk-e, van-e szükségünk arra, hogy megvédjenek. Mint azt egy órája bizonyítottam, nem volt szükségem a védelmére. Amire szükségem lett volna, az egy saját élet volt, és ezt a campuson meg is találtam. A döntésem, miszerint elhagyom a falkát, a teljes vérmacska-társadalmat összezavarta — beleértve a szüleimet, amit valószínűleg sosem fogok megérteni. Elvégre ők tanítottak meg rá, hogy gondoljam át a dolgokat, és védjem meg magam. És mégis őszintén meglepettnek tűntek, amikor azért a függetlenségért kezdtem harcolni, aminek a kezelésére ők készítettek fel. Amíg egy kandúrt ebben a helyzetben erősnek könyveltek volna el, és képesnek arra, hogy a maga ügyeit intézze, engem makacsnak tartottak és önzőnek, amiért elhagytam a falkámat, hogy tanuljak és önállóan éljek. A szüleim úgy döntöttek, hogy nem veszik komolyan ezt az élet-szakaszomat, hagyják, hadd legyen a kedvem szerint, végül úgyis vagy kinövöm, vagy a diplomaosztó után megyek haza. Azt hitték, nem veszíthetnek többet, mint négy év kézi vezérlést és manipulációt. Tévedtek. Szándékosan bent maradtam egy ráadás évre diploma előtt, a záróvizsgaprogramra úgy jelentkeztem, hogy nem szóltam senkinek. A záróvizsga után pedig azonnal beiratkoztam két nyári kurzusra is. Az egyetlen jelzés, amit az apám arról kapott, hogy befejeződött a főiskolai szintű képzésem, a záróvizsgaprogram számlája volt. Alábecsült. Mint Marc. Körülnéztem a kocsiban, hová tehetném a véres zsebkendőt, de nem volt olyan hely, amihez anélkül hozzáférhettem volna, hogy Marchoz kelljen hajolnom. Visszanyeltem a nevetést arra gondolva, hová is szeretném dugni a zsepit, és egyszerűen ledobtam, megjegyezve magamnak, hogy ha hazaértünk, azért szedjem fel a szemetet magam után. — És te? — kérdeztem, a menzai csajbandára gondolva. — Randizgattál? — Nem. Nem randizgattam. — Úgy köpte ki a szavakat, mintha rossz ízük lenne; gondolom, úgy is volt. Marc sosem volt a futó kapcsolatok híve, ami kettőnk problémáinak egyik fő forrása volt. Mindent, amit tett, teljes szívével és lelkével tette. A mi dolgainkat is beleértve. Ez az első tíz percben még szívmelengető volt, de utána gyorsan terhessé vált. — Szerinted ez egészséges? — kérdeztem, mert még mindig idegesített a faggatózása. — Évek teltek el azóta, Marc. Nem lehetsz örökké csak az apám fizetett izomembere. Tervezned kellene, kezdened valamit az életeddel, értelmet adni neki. — Úgy beszéltem, mintha lett volna rá jogalapom, én, a nagy tervvel, hogy majd elkerülöm a családomat, amíg csak lehetséges — ami máris dugába dőlt. De persze ettől még osztogathattam olyan tanácsokat, amiket magam sem tudok megfogadni. — Volt egy tervem. — A szeme aranypöttyein átcikáztak a szem-bejövők lámpáinak fényei. Majdnem rávágtam valamit, de olyan pillantást vetett rám, hogy inkább elhallgattam — egy nagyon dühös pillantást. — A magánéletem nem tartozik rád, Faythe. Többé nem. — Ez kétirányú utca. — Nem, egyáltalán nem. — Olyan sokáig nézett rám, hogy a kormánykerék után akartam kapni. — A te magánéleted az egész falka ügye, szokás és szükség szerint. És ezt nem fogod tudni megváltoztatni, mindegy, milyen sokáig lógsz az iskolában, és tetteted magadat embernek.

Mélyen, torokból felmordultam: ilyen hangot egy ember sem képes kiadni. Van, aki azt hiszi, csak a kutyák morognak, azonban a macskák is, többnyire figyelmeztetésképpen. És most az egyszer Marc vette a lapot, és elhallgatott. A következő két órában alvást tettettem, és nem érdekelt, hogy Marc elhiszi-e. Éppen, amikor a szemeim már tényleg kezdtek leragadni, Marc jobbra rántotta a kormányt, és átvágott két sávon: szerencsére mind a kettő üres volt. Végigszáguldott a lehajtón, és beállt egy éjjelnappali benzinkúthoz, bevágva egy másik autós elé az egyetlen működő kútnál. Megfordultam az ülésemen, hogy lássam a másik szerencsétlent: köpcös férfi volt, elszabott nadrágban és ünneplőingben. Kirobbant a Volkswagen Passatjából, és bevágta az ajtót. A féltető neonjainak fényében az arca komikusan vöröslött. Már kiabált, mielőtt két lépést tett volna, és minden szóval egyre szélesebb mozdulatokkal integetett is. Marc a belső visszapillantóból figyelte, és pillanatról pillanatra erősebben szorította a kormányt. A fém halkan nyögött. — Szépen játssz a másik fiúkkal — figyelmeztettem, látva, hogy az izmok megfeszülnek az állkapcsán. Nem vett rólam tudomást. Szó nélkül kinyitotta az ajtaját, és kitette először az egyik, aztán a másik lábát is a betonra. Lassan fel-egyenesedett, és lesimította fekete pólóját, megadva a másik fickónak az esélyt, hogy belássa: méretben is, testalkatban is gyengébb, mint az a szája méretéhez illene. Amikor ez nem vált be, előrelépett. A fickó bevágódott a kocsijába, berántotta az ajtót és lecsapta a zárat. Marc elégedetten bólintott felé, mintha csak üdvözölni akarná. Amikor leemelte a szivattyúfejet, a Passat kikanyarodott mögüle, el a kútról. A tesztoszteron elérte a mérgező szintet. Megráztam a fejem, és elindultam az üzletbe. Amíg Marc tankolt, én felhívtam Andrew-t az egyszemélyes vécéből, állva, hogy még véletlenül se érjek hozzá a mocskos ülőkéhez. — Mit szólnál pizzához? — kérdezte, amint felvette a telefonját. Sosem fáradt azzal, hogy üdvözöljön, mindig úgy szólalt meg, mintha abba a beszélgetésbe kapcsolódna be, amit kapcsolatunk eddigi négy hónapja alatt folytattunk. Nekem ez tetszett, de azért elgondolkoztam rajta, mit mond, ha valaki más számát látja a kijelzőn. Vajon az újságelőfizetést kínáló ügynöktől is megkérdezte, hogy gombásat vagy pepperónisat kér-e? Az órámra néztem. Tizenegy múlt négy perccel. — Vacsorához késő van, éjféli falatozáshoz korán. — Sosincs túl korán a pizzához. — Kicsit orrhangon beszélt, mint-ha kezdene náthásodni. — Minden rendben? — A mocsokkal borított téglafalakat néztem, hátha van valahol egy tiszta folt, aminek nekidőlhetnék, de nem volt szerencsém. — Orrhangod van. — Összeszedtem egy megfázást. De az étvágyamra nem ment rá. Sőt, éhen halok. Hozok egy óriást, megpakolva mindenfélével. Per¬sze csak ha nem félsz, hogy elkapod a bacijaimat. Mosolyogtam. — Nem, nem félek a bacijaidtól. — Valószínűleg amúgy sem kaphattam volna el őket. — De el fog tartani egy darabig, hogy ideérj. — Miért, hol vagy? — kérdezte szipogva. A háttérből hangos grunge-zene szűrődött be, eltéveszthetetlenül visszhangozva a vékony kollégiumi falak között. — Húsz mérföldre északra Wacótól. Semmi habozás, semmi kérdés. — Rendben, de tuti kihűl, mire odaérek.

A koszos tégla azonnal elnyelte a nevetésemet. Andrew jókedve ragadós volt. Emiatt volt olyan klassz vele lenni — ami mostanában az egyetlen kikötésem volt a pasikkal kapcsolatban. Nem mintha nem tudott volna komolyan viselkedni, ha arra volt szükség. De a mosolya mindig őszinte volt, és mindig ott bujkált a szája szegletében. Vele beszélgetni sosem volt annyira kemény munka, mint egyesekkel. És Andrew tudta, hogyan kell nyugodtan megbirkózni az olyan dolgokkal, mint például az én hirtelen távozásom az egyetemről. A maszatos tükörben a képmásomra néztem. Fáradtnak látszódtam, de ez valószínűleg csak a vastag koszréteg miatt volt. A tükör koszrétege miatt. — Azt hiszem, nélkülem kell ma vacsoráznod. És holnap is. És lehet, hogy a nyár hátralévő részében is. — Miért, mi történt? — Az apám dühös, mert nem hívtam meg a családot a diploma-osztómra. Beígérte, hogy elzárja a pénzcsapot, ha nem töltöm otthon a nyarat. Andrew nevetett. — Szóval a titokzatos Faythe Sandersnek is van családja. És hol van az az otthon? Elég sokáig tétováztam, hogy bárki más megjegyzést tegyen, amiért nem akarok válaszolni. Nem úgy Andrew. Ő sosem tett megjegyzést egy kényelmetlen helyzetre, ellentétben Marckal, aki úgy dagonyázott a feszültségben, mint disznók a sárban. — Egy ranchon, a louisianai határ közelében — mondtam végül. Évekig gondosan elkerültem minden olyan társalgást, ami a gyerekkorommal kapcsolatos kérdésekhez vezethetett volna, mert jóval könnyebb volt úgy tenni, mintha nekem nem is lett volna olyan, mint elmesélni a Sanders család életét. Emberi nézőpontból nem volt semmi értelme, és amikor kínlódva próbáltam elmagyarázni, csak rontott a helyzeten. Az emberek gyerekként megtanulják, hogyan kössenek kompromisszumot, hogyan osztozkodjanak és szerezzenek barátokat. Én megtanultam, hogyan kell az állatokat a szagukról azonosítani, és a közelükbe lopózni anélkül, hogy elárulnám a jelenlétemet. Amíg a normális szülők a választásokról és emelkedő kamatlábakról vitatkoztak, az enyémek a territórium határainak kiterjesztéséről és arról, hogy mennyire is kell keményen bánni a behatolókkal. Az emberek egyszerűen nem értették meg a gyerekkoromat, szóval inkább hanyagoltam a témát. Andrew köhögött, de csak fojtottan hallottam, mintha eltakarta volna a mikrofont. — Szóval kiiratkoztál? — Még nem. — A kiiratkozásnak már a gondolata is megrémített, mintha a távollétet már az is megrövidítené, hogy még mindig be vagyok jelentve egy kurzusra. — Majd holnap, telefonon, de csak a nyáriról. Szeptemberben visszamegyek. Talán még előbb is. Attól függ, mennyi időbe telik némi értelmet verni apámba. Persze. Mintha apám és én valaha lefolytattunk volna egy értelmes vitát. Vagy akár csak egy nyugodtat. — Semmi gáz. Majd a szünetekben meglátogatlak. A gyomrom fordult egyet arra a gondolatra, hogy bemutassam a szüleimnek Andrew-t. És persze Marcnak. — Ööö, hadd beszéljek először apámmal, rendben? — Persze. De nyugi, a szülők általában szeretnek engem. De nem az enyémek, gondoltam, nekidőlve egy falból kiálló mosdókagylónak, mint egy porcelánsövénynek. Nem, hacsak nem rejtegetsz az Abercrombie nadrágod alatt bundát és karmokat. De Andrew nem rejtegetett. Ugyan nem ismertem az ország összes macskáját személyesen, de ha találkoztam eggyel, azt megismertem, és ő száz százalékig, igazoltan ember volt. Éppen ez volt benne a pláne.

— Most mennem kell, de később még majd hívlak, jó? — Keserűen néztem a fülke ajtajára. Ha a szaniterek valamivel jobban néznek ki, mérlegeltem volna egy ülősztrájkot, hogy tiltakozzak, amiért akaratom ellenére visznek haza. De elég volt egyetlen pillantást vetnem az ocsmány padlóra, hogy meggondoljam magam. — Oké. Majd felhívlak az első órám előtt, hogy felébredj — mondta. — Vagy ti, farmerlányok a kakas kukorékolására keltek? — Ez a farmerlány nem. Nincs kakasunk. — És ami azt illeti, semmilyen más állatunk sincs. —Jó tudni — mondta Andrew. — Most megyek enni, egyedül. Holnap beszélünk. Elbúcsúztam, és a gyomrom megkordult, amikor letettem. Irigy¬kedve gondoltam a pizzájára. Talán rá tudnám beszélni Marcot, hogy kanyarodjon egy autósétterem felé. De alighanem azt kellene mondanom hozzá, hogy kérlek. Egyszerre már nem is voltam annyira éhes. Amikor visszaértem a kocsihoz, Marc még nem volt sehol. Éppen a kesztyűtartót kutattam át, hátha megtalálom a pótkulcsot, amikor észrevettem, hogy a szomszédos hamburgerezőből lép ki, az egyik kezében zsíros papírzacskó, a másikban kartontálcán üdítők. Francba. Most majd azt kell mondanom, hogy köszönöm. — Négy dupla sajtburger, extra savanyúsággal — közölte, amikor visszacsusszant a vezetőülésbe. A bőr megnyikordult. — De ebből kettő az enyém. — Az ölembe dobta a zacskót, és a középső konzol mindkét tartójába berakott egy-egy poharas üdítőt. Kinyitottam a zacskót, és beledugtam az orromat. Meleg, illatos gőz csapott az arcomba, és összefutott a nyál a számban. A húst grillezték, ahogy a legjobban szeretem a burgert. Marc valószínűleg azért állt meg éppen ennél a benzinkútnál, hogy a kedvenc gyors¬kajámat kaphassam. — Köszi — mondtam, és éreztem, amint a bűntudattól elvörösödöm. De talán azt hiszi, hogy a gőz volt az. Majdnem mosolygott. Még nem, de majdnem. A szemei ragyogtak, amikor összenéztünk. — Hogy tudod megoldani, hogy eleget egyél az iskolában, és ne nézzenek disznónak? — Ugyanúgy, mint középiskolában. — Beleharaptam az első hamburgerbe, alig rágtam meg, úgy nyeltem le. — Rágcsálnivalókat viszek mindenhová, útközben majszolok, aztán az étteremben rendesen eszem is. És mindenkinek azt mondom, hogy bulimiás vagyok. — Horkantottam, remekül utánozva a malacot, ha már szóba került. A szemei tágra nyíltak, aztán felnevetett. A tiszta jókedv hangja váratlanul ért, és én is elmosolyodtam, amíg figyeltem őt, a fejemet a támlára döntve. Egy pillanatra a régi, családias érzés lopakodott közénk, olyan volt, mint a kedvenc, kopott pólóm kényelme. Aztán eszembe jutott, hogy nem akarom így érezni magam vele, és a mosolyom elhalt, ahogy Marc nevetése is elhallgatott. Növekvő csalódottsággal figyelte az arckifejezésem változását. Tudta, mit jelent. Összeszorított fogakkal sebességbe vágta a kocsit, és az üres parkolón át szűk ívben kifarolt. Még egyet haraptam a hamburgerből, és kibámultam a szélvédőn, amikor egyesbe kapcsolt. Az előbb még olyan étvágygerjesztő marhahús hirtelen rágós lett, és alig akart lemenni a torkomon. Marc még egy pillantást vetett az arcomra, és úgy lőtt ki a parkolóból, mintha üldöznének minket. És így is volt, csakhogy nem menekülhettünk el saját magunk elől. Vagy legalábbis nem túl sokáig.

HÁROM MIRE HAZAÉRTÜNK, TÉNYLEG ELALUDTAM, de a kocsi eltéveszt- hetetlen ringása és a murva csikorgása a fél kilométeres bekötőutunkon felébresztett. Felültem, és a csillagokkal teleszórt eget néztem, amint áthajtottunk a kitárt kovácsoltvas kapun. Marc megpöccintette a napellenzőjére csíptetett távirányítót, én pedig visszafordultam, hogy lássam, ahogy a kapu becsukódik mögöttünk. A tetején egy nagy S betű volt, fektetve, mintha pihenne. Nem a miénk volt az egyetlen Lazy S ranch az országban, de még csak Texasban sem, viszont egyedül nálunk voltak a marhák helyett macskák. Azt mondtam Andrew-nak, hogy nincs kakasunk, de a teljes igazság az volt, hogy nem is lehetett, mint ahogy más állatunk sem, mert amikor megérezték a szagunkat, megérezték azt is, hogy természetes ragadozóik vagyunk, és pánikba estek. Évekkel ezelőtt apámon kitört az optimizmus, és egy lovat vásárolt Owen bátyámnak, de elég volt egyetlen szellő, és szerencsétlen pára teljesen megbolondult, megpróbált kitörni az istállójából, és a falaknak verte magát. Végül le kellett lőni szegényt, mert senki sem bírt elég közel jutni, hogy beadja a nyugtatót. Szóval a mi farmunk csak a nevében volt ranch. Sóhajtottam, és a szélvédőn át kinéztem a földekre és épületekre, amelyeket már évek óta nem láttam. Semmi nem változott — legalábbis semmi, amit a sötétben is láthattam volna. A főépülettől keletre és nyugatra eső mezőkön csípőig érő fű nőtt, amiből majd széna lesz, ha az évszak fordul. Mosolyogtam, amikor elhaladtunk a keleti mezőn álló pajta mellett — üres volt, mégis valahogy festői a holdfényben, nyeregtetejével, pattogzó piros festésével. Gyerekkoromban egész nyarakat töltöttem el itt, általában ide rejtőztem az élet és különösen az anyám elől. Azután ott volt előttünk a ház, elnyúlva az udvarban, mint egy pihenő oroszlán. Marc a kör alakú behajtón állt meg, a Volvo mögött, amit anyám alig használt. Kiszálltam és körülnéztem. A vendégházra pillantottam, ahol Marc élt, apám három másik végrehajtójával. Minden ablak sötét volt: senki nem volt odahaza. A murva mocorgott a lábam alatt, ahogy előresétáltam a sorakozó kocsik mellett, és megpróbáltam kitalálni, melyik kié lehet. Sokáig voltam távol, az elmúlt két évben még a nyarat is az egyetemen töltöttem, és már nem voltam teljesen biztos, melyik kocsi melyik fivéremé. De tippelni tudtam. A Porsche — mélyfekete és csillogó a reflektorok fényében — Michaelé. Senki más nem volt ilyen feltűnősködő, talán csak Ryan, de ő soha nem jönne haza önként. Amikor lelépett, még alig voltam tizenhárom, és nem is tér vissza, mert az ő számára ez járható út volt. A nyitható tetejű kocsi Ethané, semmi kétség. Ha bizonyíték kell, ott van az első ülések előtt a földön: gyorskaja-csomagolások, üres üdítős flakonok. A vezetőülés felőli ablakon bebámulva elvigyorodtam, mert megláttam Ethan CD-gyűjteményét: a kilencvenes évek grungezenéjétől a legfrissebb hip-hopig. A következő, a furgon, egy háromnegyed tonnás Dodge Ram, és épp olyan tiszta belül, mint amilyen poros kívül, na, az biztosan Owené. Ezt a kocsit még nem láttam, de eléggé hasonlított a korábbira, hogy megmosolyogtasson. Owen a szíve mélyén egy frusztrált cowboy volt, és kizárólag furgonnal volt hajlandó közlekedni. Marc előrement a főbejáraton át a folyosóra, ahol én szokás szerint balra fordultam, de a konyhát, meglepetésemre, sötéten és üresen találtam. Hű! A fiúk általában mindig a csempézett konyhasziget körül lógtak, majszolták, amit épp találtak, és tele szájjal, egyszerre beszéltek. — Menj, várj az irodában! — mutatott előre Marc, mintha elfelejtettem volna, merre is van. — Szólok apádnak, hogy itt vagyunk. Erre természetesen semmi szükség nem volt, mivel — éppúgy, ahogy én hallottam őket, amint a hátsó hálószobákban sutyorognak — tudtam, hogy ők is hallottak minket. Az autót valószínűleg már egy kilométerről.

Átsuhant az agyamon, hogy vitatkozzak-e Marckal, de egy jó ok sem jutott eszembe, úgyhogy engedelmeskedtem. Látjátok, tudok én szépen is játszani, ha akarok. Csak nem akarok túl gyakran. A cipőtalpam nyikorgott, ahogy átsétáltam a konyha járólapján az ebédlőbe, majd vissza az előtérbe. Bal kéz felől, a bejárattal szemben, egy hosszú, egyenes folyosó nyílt, amely kettéosztotta a házat és a hátsó ajtóban végződött. Szemben várt az iroda. Végigmentem a folyosón, és beléptem apám birodalmába. Élveztem az ablaktalan szoba sötétjét. A szagok az apámat idézték, bőr-bútorokat, fényezett fát és drága kávét. Jobbra a négyzet alakú szőnyeg körül az ülősarok várakozott: egy kis kanapé egy heverővel átellenben, mellette apu karosszéke, mindkettővel szembefordítva. A másik sarokban a masszív tölgy íróasztal állt, beterítve gondosan oszlopokba rendezett és derékszögbe állított papírokkal, jegyzetfüzetekkel és pénztárkönyvekkel. Az íróasztal egyik oldalán a műalkotásnak is beillő, a legeslegújabb programokkal telepített számítógép LCD monitora állt a szék felé fordítva. A másik oldalon egy antik lámpácska gubbasztott óntalpán. Elfordítottam a gombját, és a helyiségen lágy fény ömlött végig, a sarkok azonban így is meghitt árnyékban maradtak. Az asztal mögötti üveges szekrény keltette fel a figyelmemet, oda-léptem, hogy megvizsgáljam. Ezt még anyám rendelte apámnak, hogy legyen hol kiállítani a díjait. Kinyitottam a jobb oldali ajtaját, felkattintottam a pici rejtett kapcsolót az utolsó polc szélén. A szekrényt éles neonfény árasztotta el, én pedig visszacsuktam az ajtót, addig, amíg meg nem hallottam a zár kattanását. Minden polc felülről kapta a fényt, a serlegek és plakettek ragyogtak, a szavak is úgy fénylettek, hogy alig lehetett elolvasni őket. Apám a legtöbbet jótékonyságáért kapta, de a felső polcon állók az épületeit dicsérték, azok közül is a legjobbakat. Öt különböző amerikai város egét karcolták apám épületei, és — nem szívesen bevallott — véleményem szerint minden nézőpontból csak javították a látképet. Fa nyikordult mögöttem. Megdermedtem, úgy próbáltam felismerni az üvegben látható torz tükörképet. Még egy nyikordulás, ahogy közelebb lépett, és én elmosolyodtam, mert rájöttem, ki az. Lélegzet-visszafojtva várakoztam. — Még mindig neked van a legédesebb feneked a Rio Grande innenső partján. — Forró lehelet cirógatta a nyakamat, ajkak súrolták a fülcimpámat. Megfordultam. Máris be voltam szorítva az üvegszekrény és egy magas, kemény és csábítóan férfias alak — Jace — közé. Mélyen beszívtam az illatát. Szappan, öblítő, és valami hús, talán szárított marha. De mindezek alatt bujkált még valami, valami vad és átható, ami felébresztette az ösztöneimet, és a pulzusomat az egekbe küldte. Olyan dolgok iránt ébresztett bennem vágyat, amelyeket emberi alakom képtelen lett volna véghezvinni, amelyeket az agyam meg sem tudott határozni, de amiket az orrom és a szívem azonnal felismert. Félrebillentettem a fejem, hogy felnézhessek rá. — És mi van a másik oldallal? Elvigyorodott, kivillantva tökéletes fogait szép ívű ajkai közül, amelyeket beszédre használni igazi pazarlás volt. — Még sosem voltam a folyótól délre, de fogadok, hogy ott is megállnád a helyed. — A fülemhez hajolt, és én lehunytam a szemem, amikor beleszimatolt a nyakamba, visszafelé végighúzva rajta a nyelve hegyét is. Megborzongtam és levegőért kapkodtam, ő pedig egy nyögéssel válaszolt, és még erősebben nyomta a csípőjét az enyémhez, már a nyakamat harapdálva. — Szállj le a testvéremről! Jace a fülembe sziszegett, aztán hideg levegő csapta meg a hasamat, ahol másodpercekkel korábban még az ő teste volt. Felnéztem. Michael bátyám állt előttem: a nyakszirtjénél fogta Jace-t és kartávolságra tartotta. — Csak köszöntem! — dorombolta Jace, lusta mosolya még mindig felém sugárzott.

— Köszönj a nyelved nélkül. — Michael minden szót gondos hangsúllyal, lassan mondott ki, hogy biztos lehessen benne: Jace megér-tette. Aztán ellökte magától, egy kicsit túl erősen ahhoz, hogy elmenjen játékosnak. Jace megbotlott, és apu íróasztala sarkának ütközött. — Bezzeg, ha Marc volnék, hagynád, hogy tisztességesen üdvözöljem! — felelte, a hangjában némi nehezteléssel. — Ebben semmi tisztességes nem volt — nézett rá Michael, de láttam, hogy szigorú, „komolyan-beszélek” arca mögött jól szórakozik. — Ha Marc volnál, Faythe maga hajított volna ki innen. De nem vagy Marc. — Ha az lennék, Faythe egyáltalán el se ment volna. — Jace hátat fordított nekünk, és olyan hajlékony kecsességgel surrant az ajtó felé, amire egy ember sohase lett volna képes. Az egyszerű szavakban rejlő érzéki ígérettől elvörösödtem. Senki mástól nem tűrtem volna el egy efféle beszólást, még kevésbé egy hasonló üdvözlést, de Jace-nak sok olyasmit is elnéztem, ami másnak egy fülébe került volna, vagy még többe. Mégpedig azért, mert sejtettem, hogy igazat állít: hogy a teste valóban képes megvalósítani mindazt, amit izgató csókjai és érintései ígérgettek. És persze azért, mert sosem próbálkozott igazán. A kapcsolatunk mindig alapvetően plátói volt, játékos flört a biztonságos zónában, amit Michael vagy nem tudott, vagy nem akart megérteni. Magas sarkak kopogtak keményen a folyosó kövén. Megfordultam, és megacéloztam a lelkem, hogy szembenézzek az anyámmal. Belépett az irodába, a hatás kedvéért megállt egy pillanatra az ajtóban, és csak azután tárta ölelésre a karját. — Faythe, olyan boldogok vagyunk, hogy végre hazajöttél! — Mintha csak barátságos látogatásra jöttem volna, nem pedig parancsra. Az anyám éppen úgy nézett ki, mint az emlékeimben, szürke apródfrizurájától grafitszínű nadrágjáig. Ezekből egy egész szekrényre való volt neki, közvetlenül a köténygyűjteménye mellett, amiken olyan vicces dolgok álltak, mint „odaadnám a receptet, de akkor meg kellene, hogy öljelek”. Hozzám sietett, és szinte észrevehetetlen volt a megtorpanása, amikor rájött, hogy nem futok a karjába. Michael és Jace félreálltak, hogy teret engedjenek neki, a tesztoszterontengeren úszó apró ösztrogéntutajnak. Anyám megölelt, és beborított fahéjas-szerecsendiós házi sütemények illatával. Ki süt szerecsendiós sütit a nyár kellős közepén? Csak az én házicica anyám, a szappanoperák boldog családjainak és elnyomott érzelmeinek utolsó élő mementója. A válla felett láttam Marcot belépni, mögötte az apám jött, éppen zsebkendőt húzott elő, hogy megtörölgesse a szemüvegét, amíg türelmesen vár, hogy az anyám eleresszen. Apu mindig utoljára lépett be mindenhová, hogy egyszerre vehesse át az irányítást mindenki felett. Magas volt, és ötvenhat éve ellenére még mindig kemény; ahol csak megjelent, tiszteletet parancsolt, a lényéből fakadóan. Nem tudta volna megmondani, miért teszik meg az emberek, amit akar tőlük, de a tekintélye tagadhatatlan volt, és — hacsak én nem voltam idehaza — nem is kérdőjelezték meg soha. Vitára készen meredtem rá. — Apu, mi a. Elmosolyodott, és széles keze egyetlen intésével belém fojtotta a szót. — Mielőtt a dolgaink a család útjába állnának, még azért ölelj meg! Engedelmeskedtem, de a szavai zavartak. A dolgaink, az mindig is a családot jelentette. Mindegy, mennyi örömet lelt szépséges épületei tervezésében, és az év hány napját töltötte emiatt távol, a valódi szenvedélye — az élethivatása — mindig is a falka volt. Mi voltunk a családja, néhányan vér szerint, mások, mint Jace és Marc, társulás és munkaviszony szerint. Végül elengedett, nehéz kezét a vállamon felejtve, úgy fordult Jace-hez. — Menj, kérlek, pakold ki Marc kocsiját, és add mindenki tudtára, hogy a tékozló leány hazatért!

Ez megint csak szükségtelen volt: mindenki tudta, hogy itt vagyok. Apu egyszerűen ezen az udvarias módon szabadult meg Jace- től. Ezt jó jelnek vettem. Ha az apám dühös vagy ideges, nem törődött volna a tapintattal, hanem egyszerűen elkezdett volna utasításokat kiabálni. Jace bólintott, és szó nélkül elhúzott. Marc becsukta mögötte a vastag tölgyfa ajtót, kizárva a ház hátuljában zsongó férfias társalgás hangjait. Hirtelen idegességemben beletöröltem izzadó tenyeremet a nadrágomba. Sosem éreztem magam otthonosan apu irodájában, amikor becsukták az ajtót. A ház többi részétől eltérően itt a falak tömör betonból voltak, ami még számunkra is tökéletesen hang- szigeteltté tette a szobát. Legalábbis emberi alakunkban. A legtöbb család az efféle helyiségeket házon belüli viharpincének használja, vagy az otthona elleni támadás esetére utolsó védelmi vonalként. Az apám a magánéletét tartotta itt, drága kincset egy olyan házban, amely zsúfolva van macskáéhoz hasonló hallású emberekkel. Marc zsebre dugott kézzel nekidőlt az ajtólapnak, nyugodtnak látszott, de engem nem vert át. Apu sosem felejtett el őrt állítani az ajtóhoz azóta a nyár óta, mikor betöltöttem a tizennyolcat. Ha azt vesszük, milyen sokáig tartott, hogy megtaláljanak, valószínű, nem is fog soha többet. Anyám leült a kis bőrkanapéra, és megveregette maga mellett a párnákat — nem engem, hanem Michaelt hívogatva. Michael rám nézett, mielőtt leült, és én nem tudtam elrejteni egy apró mosolyt. O olyan volt, mint akit egy chippendale-táncos és egy jogi folyóirat szerkesztője keveredéséből lehetne kapni: kellemes arc egy atléta teste felett, méretre szabott öltönnyel és ezüst drótkeretes szemüveggel kiegészítve, a hatás kedvéért. Tényleg. A látása ugyan a tökéletesnél is jobb volt, de úgy vélte, ügyvédesebb a kinézete szemüvegben. És talán, hogy jobban hasonlít apánkra, aki három éve kapott szemüveget. Apu a karosszékben ült, ahonnan mindenkit láthatott. És ez a mindenki engem bámult. Vállrándítva lehuppantam a heverőre egyedül. Marcra néztem, de ő nem viszonozta a pillantásomat. Már megint egyedül álltam a világgal szemben. Vagy legalábbis a falkával szemben, ami, szerencsétlen módon, a világom is volt. Mély lélegzetet vettem, egy pillanatra benn tartottam, aztán kifújtam. Ideje túlesni rajta. — Szóval, mi van Sarával? — Egyelőre nem tudunk túl sokat — felelt anyám, és keresztbe tette a bokáit. — Bement vásárolni Atlanta belvárosába, és nem jött vissza. Apád hazaküldte Vicet, hogy segítsen keresni, és tájékoztasson minket. — Vic Sara bátyja volt, és az apám végrehajtóinak egyike. — Ennyi? — Nem anyámra néztem, hanem apámra. Az nem lehet, hogy összesen ennyit tudnak. — Egyelőre igen — bólintott apu, és észrevettem, hogy a halántékánál húzódó fehér csíkok szélesebbek lettek, amióta nem láttam. — A hitelkártyaszámlákból látható, hogy tényleg vásárolt néhány dolgot, és a bátyjai jártak is mindegyik boltban, hogy diszkréten kikérdezzék az eladókat. A legtöbben emlékeztek rá, de senki sem látott semmi furcsát. Bert minden emberét kiküldte kutatni, de eddig nem találtak semmit. Bert teljes nevén Umberto Di Carlo volt, Sara apja és az egyik szomszédos territórium alfája. És apám egyik legközelebbi barátja. — Mikor tűnt el? — kérdeztem. — Tegnapelőtt este. — Gondolom, kikérdeztétek Seant. Apu a fejét rázta. — Őt se látta senki — tette hozzá Marc. Megfordultam, hogy lássam. — Sean Chattanooga mellett szállt meg, éppen a délkeleti territórium határán kívül, de a lakosztálya üres. A főbérlő szerint pár hete költözött ki. Megint csak vállat vontam, és visszafordultam Michael és a szüleim felé. — Akkor most mit csinálunk? — Semmit. — Apám arcán rosszalló ráncok jelentek meg; közelről ismertem ezt az

arckifejezését. — Bert nem kérte a segítségünket. Csak azért tudjuk a részleteket, mert Vic hazatelefonált tegnap. Összehúztam a szemöldökömet. — Ha nem segítünk, akkor minek kellett engem hazarángatni az iskolából? Csend követte a kérdésemet, és én arcból arcba néztem, ahogy a dühöm lassan forróvá fokozódott. Az anyám elkapta a tekintetét, de Michael visszanézett. — Mégis, mit javasolsz? — kérdezte összehúzott szemmel: vajon van-e bátorságom felelni. — Arra gondoltál, hogy menjünk be hívatlanul? Arra gondoltam volna? Bert és Donna Di Carlo a délkeleti territóriumot vezették, ami magába foglalt mindent, az alabamai Tombigbee folyótól keletre, a Tennessee folyótól és a Great Smoky Mountains szélétől délre. Apám a déli középső térség alfája volt, ami a Missouri folyótól délre, a Szikláshegységtől keletre a Mississippiig nyúló területeket jelentette. A Mississippi vidékének a két terület közötti része, amelyre senki nem tartott igényt, szabad föld volt, ahol a kóborok és minden vérvonalbeli vadmacska élhetett és futhatott anélkül, hogy engedélyt kellett volna kérnie. Apám és Umberto Di Carlo barátok — nagyon régi barátok — voltak. De a vérmacskák világában a legszorosabb barátságot is szigorúan őrzött határok szabályozták, földrajziak és személyesek egyaránt. Egy területi határ átlépése, még ha segítő szándékkal is, több kárt okozna, mint hasznot, mert a Di Carlo család — és valószínűleg a vérmacska-társadalom többi része is — sértésnek venné. A beavatkozás aláásná Umberto tekintélyét, és megkérdőjelezné vezetői rangját. Ezzel az erővel azt is bejelenthetnénk a világnak, hogy nem hisszük, hogy a délkeleti falka meg tud birkózni a maga gondjaival. Ilyen sértést egy alfa sem hagyhatna megtorlatlanul. Tényleg azt vártam volna az apámtól, hogy törjön be egy másik falka területére, és kockáztassa a béke megszegését, csak azért, hogy engem megnyugtathasson: minden lehetségest megtettek? Azért, hogy aztán olyan hamar visszatérhessek az életemhez, ahogy csak tudok? Hm. Nehéz kérdés. Habár apám nyilvánvalóan csalódott volt, amiért Umberto nem kereste a segítségét és nem kérte a tanácsát, hívás nélkül nem tehetett semmit. A határaink régebben fennálltak, mint az Egyesült Államok alkotmánya, és némely hegyi területen majdnem szó szerint kőbe voltak vésve. A hagyomány szerint a vérmacskák több száz évvel megelőzték az Újvilágban az európai telepeseket. Persze mi gyalog költöztünk át Dél-Amerika dzsungeleiből, nem pedig hajón az óceánon. Ösztönösen alakítottuk ki a territóriumainkat, amelyek szükségszerűen átfedték az őslakos emberek területeit. Mint az az emberi határoknál is gyakori, a mieink is természeti választóvonalakat követnek: hegyvonulatokat, folyókat, nagyobb tavakat. A századok alatt a változó tájképpel a határaink is változtak itt- ott, de javarészt még most is ugyanazok, mint eredetileg voltak. Azok a határvonalak a mi törékeny civilizációnk alapjai. Ennek megóvása érdekében apu nem fog átlépni engedély nélkül egy territóriumhatárt, semmiért sem, még egy elveszett lánygyerek miatt sem. Visszafordultam, és nekikészültem, hogy előadjam az ügyemet. — Ha nincs, amit tehetnénk, hagyj visszamenni az iskolába! Most kezdődött a kurzus. Kemény arckifejezése könyörtelen volt. — Nem mész vissza, amíg nem lehetünk biztosak benne, hogy biztonságban vagy! — Biztonságban vagyok — sziszegtem összeszorított fogaim között, és csak reméltem, hogy Marc nem számolt még be neki a kóborról az egyetemen. Na igen, végül úgyis meg fogja tudni, ez elkerülhetetlen. De remélhetőleg csak akkor, amikor én már újra az

egyetemen leszek — kívül a tűzvonalon. — Sean vitte magával — folytattam. — Dühös rá, mert Sara elfogadta Kyle lánykérését, és most vagy megpróbálja meggyőzni, vagy bosszút akar állni. — A legtöbb nőstény macskához hasonlóan Sara is jó néhány jelölt közül válogathatott, amikor a szülei eldöntötték, hogy itt az ideje megházasodnia. Sajnos, az egyik, akit visszautasított, nem fogadta ezt túl jól. Sean kínos, nyilvános hisztit rendezett, majd tiltakozásul elhagyta a területet. — Ez rémes, ijesztő és dühítő. De semmi köze hozzám. A gondolatra, hogy egész nyáron itthon ülhetek, és semmi mással nem szórakozhatok, mint hogy kísérővel járok bevásárolni — ha szerencsém van —, pánik kezdett kerülgetni. Túl sokáig voltam szabad, hogy vissza tudjak illeszkedni a dolgok régi rendjébe. — Faythe, hagyd már! — szólalt meg Marc. Mindenki ránézett. Én is. Könyörgő szemekkel bámultam, hogy csak maradjon csöndben. De ahogy általában, most sem foglalkozott vele. — Tudod, hogy nem Sean volt. — Honnan tudhatná? — Apám hangja elmélyült dühében. Mostanra már rájött, hogy kimaradt néhány körből. Marcot figyeltem, még mindig kérlelőn nézve rá. Csak most az egyszer! Apu soha többé nem ereszt el a szeme elől, ha megtudja. Alig láthatóan megcsóválta a fejét. — Az egyetemen megpróbálta elkapni egy kóbor. — Igen, de szétrúgtam a betolakodó seggét! — Visszapördültem, hogy apámra nézzek. — Faythe! — kiáltott fel anyám, akit sokkal jobban felzaklatott a szóhasználatom, mint a történtek. — Mi van? Így volt! Mondd el, Marc! — követeltem, dühösen. — Tudok magamra vigyázni. Marc megvonta a vállát. Azt bezzeg kényelmesen elfelejtette, hol volt ő, amíg én rugdostam azt a segget. Átfutott az agyamon, hogy kitálaljak, ahogy ő is tette, de úgy ítéltem, ez a kis titok később még többet érhet majd nekem. — Nem mész sehova! — közölte apu, teljesen immunisan az első valódi harcbéli győzelmemre. — A francokat nem! — Összekulcsoltam a kezemet az ölemben, nehogy ökölbe szorítsam őket, ami az agresszió jele lett volna. — Soha, sehol nem vagyok egyedül, szóval mit számít? Tudom, hogy a fiúk mindig figyelnek, akkor is, ha megígérted, hogy lesz magánéletem. Most már egyszerűen csak nem tudom, hogy védeni akarsz-e, vagy kémkedni utánam. — Faythe, ez a hangnem megengedhetetlen. — Anyám sosem emelte fel a hangját: nem volt rá szüksége. Előttem még láthatóan sen-kinek sem jutott eszébe, hogy ne engedelmeskedjen. Gyerekként a bátyáim mind harsányak és rendetlenek voltak, a legnagyobb békében is megtalálták a zűrt, de soha egyiknek sem jutott eszébe, hogy nyíltan ellentmondjon a szüleinknek. Nem: a lázadás az én magányos, felfedezésre váró terepem volt, és én meg is kerestem az utolsó tűréshatárokat. — Ez már lejárt lemez, anyu. — A gondolatra, hogy meghatározatlan időre be leszek zárva a ranchra, klausztrofóbia kezdte szorongatni a torkomat. Elég idős vagyok ahhoz, hogy szavazzak, hogy alkoholt igyak, és ahhoz is rohadtul elég idős vagyok, hogy meghozzam a saját döntéseimet. És én úgy döntöttem, hogy visszamegyek az iskolába. Apám Marc felé biccentett, aki erre az ajtó elé állt és nekidőlt, a karját összefonta a mellén. Földgyalu kellett volna, ha onnan el akarom mozdítani, márpedig én nem voltam nehézgép.

— Faythe, ne fenyegetőzz! — mondta apu. — Csak meg akarunk védeni. Elég volt egy pillantást vetnem az arcára, hogy lássam: a dolgok a rossztól a rosszabb felé haladnak, méghozzá gyorsan. Ha nem tudom megőrizni a hidegvéremet, harmincéves koromig szóló szobafogságban találom magam. — Én nem fenyegetőzöm, apu. Esküszöm. De tényleg nincs szükségem a védelmedre. Éppen ma bizonyítottam be. Apám sóhajtott és a szemembe nézett. — Tudom, hogy úgy gondolod, tudsz vigyázni magadra, és én is úgy gondolom, hogy egy kis gyakorlással még igazad is lehet. Ha ki szeretnéd használni ezt az alkalmat, hogy tanulj a fiúktól, biztos, hogy mindannyian boldogan segítenek neked ebben. De az iskolába nem mész vissza. Legalábbis most nem. Az atyáskodáson feldühödve felpattantam, és apám is felállt. A vállam felett Marcra nézett, és újra bólintott. Azt gondolták, hogy megpróbálok elszaladni, és felkészültek, hogy megállítsanak. Fantasztikus! — És meddig? — kérdeztem, igyekezve, hogy a hangomból ne tűnjön ki a csalódás. Az arcomra már úgyis kiült. — Amíg meg nem találják Sarát és aki elvitte. Felgyorsíthatod a dolgot azzal, hogy adsz egy személyleírást. — Kérdezd Marctól! — csattantam fel kihívón: vajon bevallja-e, hogy alig látta a kóbort. Előreléptem, Michael felugrott, készen arra, hogy megállítson. A szememet forgattam. — Nyugi! Csak a szobámba megyek. Vagy a börtöncellámba. Michael az apámra pillantott. Ő bólintott, és a bátyám visszaült. Egyenes háttal, magasra emelt fejjel az őrzött kijárat felé indultam. Marc nem nézett rám, amíg kinyitotta nekem az ajtót, de amikor végigmasíroztam a folyosón, már ismét a hátamban éreztem a pillantását. A szobámba érve bevágtam magam mögött az ajtót és háttal ne-kidőltem, a tekintetem az évek óta nem látott falakon kalandozott. Olyan gyorsasággal szeltem át a szobát, amit nem mertem volna apám előtt fitogtatni. Megnyomtam a hifitorony gombját, és a hangszórókból, amelyeket Marc állított be nekem a tizenhetedik születésnapomra, áradni kezdett a zene. A kezem a hangerőszabályozó felett volt, azon gondolkoztam, hogy letekerjem-e, de aztán az ajtóm felé közeledő lépteket hallottam a folyosóról. Felhangosítottam a zenét, és hasra vágtam magam az ágyon. Üdv itthon, Faythe, gondoltam, az ablakomra frissen felszerelt rácsokat nézve. Legalábbis egyelőre. NÉGY Halk kaparászás hallatszott a folyosóról. A hátamra fordultam, és az ajtóra bámultam. A kaparászás megismétlődött. Felültem, és a levegőbe szimatoltam. Az orrom ugyan macska alakomban sokkal jobb, de még két lábon is meg tudom különböztetni a bátyáim szagát. Menj innen, Ethan! - kiáltottam ki, nem is próbálva leplezni az idegességet a hangomban. A szerencsétlenségem nem kívánt társat. Az ajtógomb elfordult, pont ahogy arra számítottam. Az ajtó kitárult, én felugrottam. A nyílásban egy sötét fürtökkel keretezett fej jelent meg, és egy szempár, ami alig egy árnyalattal volt zöldebb az enyémnél. Cseszd meg, Ethan! - csattantam fel, csípőre téve a kezem, önkéntelenül is anyám mérges tartását utánozva. - Nem táncolhatsz be ide, amikor csak akarsz, csak mert az én ajtómon nincs zár! - A zárat még apu törte le, amikor bezárkóztam, és az ablakon át akartam lelépni, és azóta sem volt hajlandó visszatenni. Nem táncoltam. És a szó szoros értelmében nem vagyok bent. Ethan nekidőlt az ajtókeretnek. A felsőteste meztelen volt, és egy félig rágott zöldalmát szorongatott. Az arcán a rá olyannyira jellemző féloldalas vigyora ült, amely azt sugallta, hogy az életben semmit sem vesz igazán komolyan. Kölyökkorunkban az idegeimre ment

folyamatos optimizmusával, de most váratlanul a saját mosolyommal viszonoztam az övét. Nem tehettem róla, ragadós volt. Még mindig dühös vagy, vagy már megölelhetlek? — kérdezte. Vállat vontam. Végül is nem az ő hibája volt, hogy Marc hazaiág ugatott. Ethan a komódra tette a fél almát, és mielőtt akár csak pisloghat- lam volna, már magához is ölelt hosszú karjaival. Az arcom sima mellkasához nyomódott, amelyet egy gyermekének lehetett volna nézni, ha a testalkata nem olyan férfias, mint amilyen. De nemcsak ;i mellkasa volt ilyen kisfiús: Ethan két évvel volt idősebb nálam, de ez nem látszott gödröcskés angyalarcán, hatalmas szemein és gyönyörű, hosszú szempilláin. Hogy megmutassa, mennyire hiányolt, egy kicsit túl erősen is szorongatott. Aztán körbeforgatott, én pedig visítottam, mert ismét gyereknek éreztem magam, mint amikor nyaranta Ethan és Jace mögött botladoztam végig, hátha egyszer úgy döntenek, hogy engem is bevesznek a játékba. Végül gyengéden lerakott az ágyra, ő pedig mellém dőlt, hanyatt, a könyökére támaszkodva. Ez a póz épp elég ismerős volt ahhoz, hogy a nosztalgia megsajdítsa a szívemet. Gyerekekként órákat töltöttünk így az ágyamon heverészve, Michael legújabb barátnőjén gúnyolódva, vagy éppen Owen legutóbbi kísérletén, hogy anyánk tudta nélkül becsempésszen egy rémült díszállatot a házba. Nahát - mondta, még mindig vigyorogva. - Kitaláltad már, hogy fogsz megszökni? Mintha pont neked mondanám el, ha igen. - Összegömbölyödtem az ágy fejénél, és egy fodros kispárnát húztam az ölembe. Ez is egyike volt azoknak az értéktelen dísztárgyaknak, amik semmire sem jók, csak hogy útban legyenek. Anyám vette, feltételezve, hogy csak mert petefészkem van, mindjárt szeretni is fogom. Igaza lett, bár más okból: akkor használtam, ha valamit muszáj volt püfölnöm. Gondolod, hogy elárulnálak? — kérdezte Ethan rosszfiúsan csillogó szemmel. Tudom, hogy megtennéd. Ez a dolgod. - Nem is tagadta, én pedig nem tudtam komolyan felmérgesíteni magam rajta. Haragot tartani Ethannal szemben olyan volt, mint puszta kézzel halat fogni. Nem éppen lehetetlen, de majdnem. Valami lágy, suhogó hangra figyeltem fel az ajtó felől. A küszöbön Owen állt, a harmadik bátyám. Olyan magas volt, hogy örökké zilált hajának egy tincse a szemöldökfát érte. Sötét szemébe néztem, és akkor széles mosoly terült az arcára, lassú és édes, mint a texasi akcentusa. Hé, hugi, hallottam, hogy hazaértél! Owen! — Lemásztam az ágyról, félredobtam a párnát és odarohantam. A szoba közepén találkoztunk, Owen felkapott és úgy megölelt a testvéri szeretet jegyében, ahogy senki más, recsegett a gerincem és elakadt a lélegzetem. Ö volt a családban a farmer, cow- boykalapot viselt, meg minden, és olyan szaga volt, mint a földnek, pornak, friss víznek és a kemény munkának. A farmerját szakadások és beivódott foltok tarkították, vagyis még nem öltözött át a munkaruhájából. Amúgy se nagyon szokott. Vagy pontosabban, nem nagyon szokta abbahagyni a munkát, így aztán lassanként minden ruhája munkaruha lett. Nem adnak neked enni odafönt? - kérdezte, és eltartott magától kartávolságra, hogy jobban lásson. - Soványka vagy. Nekem tetszik így is — szólt közbe Jace az ajtóból. A földre ejtette a táskámat, és felkapta Ethan almáját a komódról. Vigyorogva harapott belőle egy hatalmasat, és ráült a megfordított irodaszékemre, a karjait összefonva az ívelt támla előtt. Vékony. - Ethan felült, és megvakarta napbarnított vállát. - De nem lenne annyira feltűnő, ha normális ruhákat viselnél, Faythe. Normális ruhákat viselek. — Végignéztem magamon, próbálva nem látni, mire célzott. Oké, talán a felsőm kicsit mélyen volt kivágva. És feszült. És a farmerom nem ért a köldökömig. De az egyetemen mindenki így járt nyáron. Texasban voltunk, az ég szerelmére. Meleg volt. - Különben te csak ne beszélj - vágtam vissza, meztelen mellkasára célozva.

Megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: nem ő találta ki a szabályokat. - A fiúknál más. Kettős mérce. Őrület, komolyan! Hagyjátok már békén, mielőtt megint elijesztitek - húzta a szavakat Owen. Tudhatnátok, milyen érzékenyek tudnak lenni a nők, ha a ruhájukról van szó. - A derekam köré fonta a karját, és gyengéden megszorított, olyan lágy és finom mozdulattal, amilyen a természete. -- Faythe nem nő, hanem a húgunk - mutatott rá Ethan. Megfordultam Owen ölelésében, hogy nyelvet öltsek rá. Ethan viszonozta, és lecsúszott az ágy szélére, a lába a vastag barnásszürke szőnyeget érte. Nekem nem húgom! - vágta rá Jace almával teli szájjal. A vigyora hétköznapi csipkelődésről beszélt, de a tekintetében annyi forróság volt, hogy egy pillanatra megzavarodtam és elhallgattam, mielőtt válaszolni tudtam volna. Rámosolyogtam, hogy megpuhítsam az ütést. - Nem; neked semmid sem - feleltem. — Óó! — Hátrahajolt az íróasztal felé, a kezét a szívére, jelképes sebére szorítva. Aztán már a szeme is mosolygott, és újra harapott egyet az almából. Nyilvánvalóan halálos csapást mértem rá. Owen még egyszer megölelt, a fejem tetejét szúrós, borostás ál- lával súrolva, aztán eleresztett, és a falhoz hátrált. A rádióban a Miss Independent című szám kezdődött, és én elmosolyodtam az irónián, hogy éppen ezt hallgatom a börtönömben. Te szerencsés szuka, gondoltam a zenét hallva, és még feljebb tekertem a hangerőt, hogy megadjam apámnak a lehetőséget meghallani a falakon át is. Visszaültem az ágyra Ethan mellé, és meztelen vállára támasztottam a fejem. — Mi volt ez veled, hogy megvertél egy kóbort az iskolában? - kérdezte, fél karral magához ölelve. - Anyád sosem mondta, hogy a jól nevelt lányok nem hergelik a fiúkat? Na hiszen. — Semmi sem volt. Csak egy pofon. Jace a levegőbe hajította az almát, és elkapta a háta mögött. — Marc azt hiszi, ugyanaz a fickó lehetett, aki Sarát elkapta. Mintha tudná, gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam: — Nem lehetett. Nagyon ijedős volt. Csak valami seggfej betolakodó volt, aki izgalmat keresett. — Úgy hallom, megtalálta - mondta lassan Owen. Rávigyorogtam. - De még mennyire! — Látom, neked is jutott belőle — állapította meg Jace a hasamat bámulva. Kivergődtem Ethan szorításából, és lenéztem a felsőm szegélye és a farmerom öve közötti sávra. A bal oldalamon, a legalsó bordámnál egy amorf lila folt volt alakulóban. - Gyönyörű - morogtam, és felálltam, hogy jobban lássam a tükörben. Egyszerűen csodás. - Amikor eljöttünk az egyetemről, még egyáltalán nem volt ilyen csúf. Sammi észre se vett semmit. — Hol van mindenki más? - kérdeztem inkább, lehúzgálva a felsőt, hogy takarja a foltot, és visszaültem az ágyra. — Vic Sara után nyomoz — közölte Jace. Az almacsutkát a szemetesembe hajította, és győzedelmes mozdulattal a levegőbe csapott mindkét öklével. Megforgattam a szememet. A fiúk csak nagyobbak lesznek, de fel sosem nőnek. — Igen, ezt hallottam. - Elhúzódtam Ethantól, széles fejkörzések- kel próbáltam enyhíteni a feszültséget, amely az izmaimban lapult, amióta csak megéreztem a kóbor szagát az egyetemen. Nem használt, de legalább elegánsan recsegett. - Mi van Parkerrel? — Ő itt van — válaszolta Ethan. — Marc kiküldte terepgyalogosnak. — A mi saját birtokunkon? — A szemöldököm az égbe szökött meglepetésemben. A nyakamat dörzsölgettem, aztán a kezem csak úgy az ölembe ejtettem, mert megértettem a mondat mögötti tartalmat, és megfeledkeztem a feszültségemről. - Apu igencsak be lehet

ijedve. Ethan és Owen összenéztek, de nem voltam elég gyors, hogy megértsem a pillantást. Valami más is volt még itt, amiről nem beszéltek. Csodás. Utálom azokat a titkokat, amelyeknek nem vagyok részese. — Jobb, ha megyünk — mondta Owen, szigorú pillantást lövellve Ethan felé. - Segítenünk kellene Parkernek. — Aha, persze - mormogta Ethan, és az ágytámla oszlopába kapaszkodva talpra húzta magát. Owen a vállára csapott, és az ajtó felé noszogatta. A küszöbről még visszafordult felém. - Ha érdekel, később kimegyünk vadászni. Meglátom - bólintottam, nehogy elígérjem magam. Imádtam vadászni, és ezt ő pontosan tudta. De ha túlságosan kimutatom az örömömet, még azt hihetik, boldog vagyok itthon, és egy ilyen veszélyes pletykát nem hagyhatok csak úgy terjedni. Owen egy lusta, mindentudó mosollyal válaszolt, és kilépett a folyosóra. Hallgatóztam, amíg nem hallottam a hátsó ajtó csapódását, aztán Jace-hez fordultam. Még mindig ott vigyorgott az íróasztalszékemen, és semmi jelét nem adta, hogy menni akarna. Micsoda meglepetés! Meggondoltam, ne dobjam-e ki, hogy magamban duzzoghassak tovább, de amikor ragyogó kék szemeivel rám nézett - a játékos csillogás tökéletesen illett a korábbi forróság mellé -, nem bírtam megtenni. Nem voltam képes kirúgni, és nézni, ahogy a fény kialszik a szemében. Ehelyett visszamosolyogtam, és végighúztam a kezem az ágyterítőn, simítgattam a ráncokat, amik amúgy cseppet sem érdekeltek. Jace hátradőlt, a Kentucky Vadmacskák feliratú pólója megfeszült széles vállán. Valóban egy kentucky-i vadmacskától származott, úgyhogy ez több volt, mint valami kabala. - Ne légy dühös rám! — kérte. — Nem az én ötletem volt ez az egész. Tudom. - Balra döntöttem a fejem, még mindig a görcsöt próbálva kidolgozni a nyakamból. - Maradhatsz. Amíg el nem kezdesz untatni. Nahát, köszönöm, felség! — Felállt, hogy bemutasson egy mély, gúnyos meghajlást, de ahelyett, hogy visszaült volna a székre, mögém telepedett az ágyra és ellegyezte a kezemet a nyakamról. Óvatosan, hogy meg ne húzza, összefogta a hajamat, és átvetette a vállamon, aztán elkezdte a tarkómat masszírozni. Az érintése erős volt és meleg, az ujjai magabiztosan mozogtak, kitapintva a legérzékenyebb izmokat. Felnyögtem a megkönnyebbüléstől, aztán megfeszültem, és elvörösödtem zavaromban. Jace csak nevetett, és még erősebben dörzsölgetett, amíg újra el nem lazultam. - Szóval hogy vagy, kölyök? - kérdezte, amikor áttért a vállamra. - Ahhoz képest, hogy rab vagyok, nem is rosszul. Halkan nevetett, és a hangja valahogy nem volt együtt érző. - Lehetne rosszabb. - Hogyan? - Lehetnél túsz is. Fújtam egyet, és képzeletbeli szöszöket kezdtem szedegetni a takarómról. Jace a lapockáim közötti izmokat gyúrta vékony pólómon át. - Egy túsz legalább bízhat abban, hogy kiváltják. A keze megállt egy pillanatra, a sóhaját a hajamban éreztem. - Apád csak azt próbálja tenni, ami a legjobb. Kinek? - kérdeztem elhúzódva, hogy legalább félig az arcába nézhessek. - Mindenkinek. Ami jó a csirkének, nem mindig jó a tyúknak, Jace - vágtam rá, visszamenekülve az ócska közhelybe. Nem segített. Nem értette. A kandúrok sosem értették a kínomat, és ez egész felnőtt életemben irigységgel töltött el. De te nem vagy baromfi - vigyorgott Jace, és félresöpört egy hajtincset a vállamról. Különben meg, tekintve, hogy mi minden történt az utóbbi pár napban, be kell látnod, hogy jó ötlet volt vigyáznunk rád.

Francokat volt! - Elkezdtem ütlegelni Jace fejét a csicsás párnával, ami még mindig a kezemben volt. Minden egyes szót egy ártalmatlan csapással hangsúlyoztam, bár felemelte a kezét, hogy védje magát. - Én... vigyáztam... saját... magamra! - Egy utolsó pofon után az ölembe ejtettem a párnát és Jace-re bámultam. - Marc még csak ott se volt. De el ne merd mondani apunak. Gyakorolni fogom a zsarolást. Új hobbid van? Már meguntad az eltűnősdit? Jaj, de vicces! - Adtam neki még egyet a párnával. - Nem viccelek ám! Marcnak semmi joga hozzá, hogy beleavatkozzon az életembe. És ha már itt tartunk, apámnak sincs. Jace vigyora lehervadt. - Az én apám meghalt, amikor hároméves voltam, és a mostohámtól soha semmi jót nem kaptam. A te apád öt év szabadságot adott neked. Ez miért nem elég? — Most, hogy már nem volt, amit masszírozhatott volna, a keze céltalanul hevert az ölében, és én inkább azt bámultam, csak hogy ne kelljen látnom azt az elhagyott pillantását. Túlságosan a szívére vette. Mintha személyesen őt hagytam volna el. Mert az életem nem az övé, nem rendelkezhet vele - válaszoltam, fojtott dühömben elharapva a szavakat. — Az enyém, és úgy illene, hogy azt tehessek vele, amit akarok. - Ezt miért olyan nehéz mindenkinek felfognia? Jace megvonta a vállát. - Oké, és akkor mit is akarsz vele tenni? Belemarkoltam a takaróba. - Még nem tudom. Nevetés helyett komolyan bólintott, mintha értené. Valószínűleg úgy is volt. Ha lettek volna hosszú távú céljai, aligha dolgozott volna még mindig az apámnak. Beletúrt egyenes, világosbarna hajába: a szemem automatikusan követte a mozdulatot. Tudod, apád soha nem küldte el Marcot. Megtehette volna, de nem tette. Máig. - Próbáltam nem duzzogni. Tényleg megpróbáltam, tudva, hogy soha nem fognak felnőttként kezelni, ha gyerekként viselkedek. De a régi szokásoktól nehéz megszabadulni. - Ma más volt a helyzet. Nem, ma ugyanaz volt a helyzet. - Kiegyenesítettem a hátam. Jace követett a tekintetével. - Ugyanaz, mint holnap lesz, és holnapután. Ugyanaz, mint amikor elmentem innen. Nem egészen - mondta, és újra vigyorgott. Kényelmesebb pózba helyezkedett, összegyűrve a takarómat, és előrehajolt. Kék szeme ragyogott. - Mostanra kijöttél a gyakorlatból. A gyakorlatból? Lassan mosolyra húzódott a szám. Jace futni akart. Ez most kihívás? - A szívverésem felgyorsult a verseny gondolatára, a vérem máris sebesebben áramlott az izmaimhoz. Én is előrehajoltam, gyorsan, szaggatottan vettem a levegőt. Az idegességem tovatűnt, elmosta a hajsza szerelme. Ez most tény. - Jace szeme szikrázott, ahogy lassan az ágy széle felé araszolt. — Kizárt, hogy formában maradhattál odafent, ahol arra sincs hely, hogy kinyújtsd a lábad. Magabiztos, fensőbbséges mosolyt villantottam rá. - Meglepődnél, ha tudnád. Összeszűkült a szeme. - Nagyon csodálkoznék. A fák vonaláig? - kérdeztem, és rábólintott. - Gyerünk! - Kihúztam a tűt a hajamból és a padlóra pattantam, egyenként lerúgva a cipőimet. Már félúton voltam az ajtó felé, amikor Jace hátulról megragadott, és a földre rántott. Térdem és könyököm koppanások gyors sorozatával ért a szőnyegre. Jace rám esett, hassal a földre szegezett, a teste végigért az enyémen. A levegő sípolva áramlott ki a tüdőmből, és egy hosszú pillanatig küszködtem érte, mire Jace rájött, hogy mi a bajom. Fél könyékre támaszkodott, éppen csak ahhoz hagyva nekem elég teret, hogy lélegezzek. Kezdtem nyűgös lenni, és már nyitottam a számat, hogy követeljem: szálljon le rólam, de a szavak kiröppentek a fejemből, amint először tétován megsimította a meztelen bőrömet. A testi kapcsolat Jace és énköztem mindig nagyon közvetlen volt, ártatlan csókok, -

alkalmanként egy-egy csípés a fenékbe, egyik sem jelentett mást, mintha a bátyám ölelt volna meg, hiszen jóformán az volt ő is. Ez az érintés azonban más volt, még az apu irodájában bemutatott bátor és csábító üdvözléstől is különböző. Korábban magabiztos volt, majdnem arrogáns, tudva, hogy élvezem a figyelmét. Most azonban tétova volt, az érintése pihekönnyű és lassú, mintha minden pillanatban azt várná, hogy megállítsam. Alighanem meg is kellett volna. Nincs előny adás - suttogta, és a keze a csípőmön, az oldalamon siklott felfelé. Az ujjai csiklandoztak, sokat ígérő borzongással árasztva el mindenhol. Fészkelődni kezdtem alatta, és elakadt a lélegzete. Nem is kértem előnyt - leheltem, az arcom a földön. A hasa melegen nyomódott a derekamhoz, ott, ahol a bőröm csupasz volt a felsőm és a nadrág között. A rádióban egy új dal szólt, lüktető és nehéz, gitárokon és dobokon. A szívem a ritmusával együtt rohant, és a lábaim vágyódtak a futás után. Csakhogy ahelyett, hogy a sebesség szabadságát élveztem volna, csapdában, mozdulatlanul hevertem. - Mindig is gyorsabb voltam nálad, és csak mert pár évig kevesebbet tudtam gyakorolni, még nem lettél jobb. - Tekergettem a nyakamat, hogy ránézhessek. - Ráadásul egyáltalán nem tudsz futni, amíg engem tartasz leszorítva. Az ujjai becsusszantak a felsőm széle alá, a melleim alatti érzékeny bőrt súrolva. Levegőért kapkodtam. Elvarázsolt a helyzet különös finomsága és a saját ellentmondó érzelmeim egyfelől, hogy harcoljak, felmarjam a szőnyeget is a szabadságom visszaszerzéséért, másfelől, hogy csak feküdjek ott, és csöndben várjam, mi következik. Mert bármi következik, Jace-t ismerve jó lesz. Rendben: lehet, hogy a mai nap egy kicsit mégis más, gondoltam. A saját testem reakciója jobban megzavart, mint amit Jace tett. Csak lelassítalak, hogy adjak a fiúknak egy esélyt - súgta a fülembe. Megdermedtem. Hallgatózni kezdtem: valóban, a hátsó udvar felől lábdobogás és nevetés szűrődött be. Ők már félúton voltak a fák felé. A francba! Hogyan is feledkezhettem meg erről? Ethan és Owen már kamaszkorukban is felváltva késleltettek, úgy, hogy elgáncsoltak, vagy még kevésbé tisztességes módszereket vetettek be. Most láthatóan Jace végezte a piszkos munkát. Ha nem jutok ki alóla, elkezdik nélkülem a vadászatot. Türelmetlenségemben és növekvő mérgemben dobálni kezdtem magam, hogy lerázzam, csakhogy Jace könnyűszerrel meglovagolt. Akármennyire is dühített ezzel, mégis kénytelen voltam elismerni, hogy lenyűgöző. Időtlen idők óta nem voltam másik macska közelében, és már el is felejtettem, milyen jó is az egyensúlyérzékünk. Akármit is engedsz meg magadnak most, kint megfizetsz - ziháltam, kifulladva a vergődéstől. Mmmmm - dorombolta, az orra a bőrömet érte. - Ezt mondd még egyszer. - Az ujjai már a melltartóm merevítőjénél jártak, azonban annál tovább nem haladtak. Csak szájhős vagy - feleltem, és erősen próbáltam nem össze- rándulni. Azonban a hangom fátyolosabb volt, mint szerettem volna, és Jace elakadó lélegzete jelezte, hogy ő is észrevette. - Ez most kihívás? Ez most tény - dobtam vissza neki saját korábbi szavait, és úgy nevetett, hogy az egész teste rázkódott rajtam. - Fogadsz rá? Veszítenél - figyelmeztettem, még mindig a többiek hangjait figyelve. Már alig hallottam őket, eltűntek a fák között, a nevetésük beolvadt az éjszakai csönd zajaiba. És akármilyen érdekesnek is mutatkozott Jace elterelő hadművelete, én már vadászni akartam. - Lehet — felelte. — De ha mégsem, jössz nekem eggyel. - Egy mivel?

A hangja elmélyült, és Jace hirtelen mozdulatlanná vált felettem. - Egy eséllyel, hogy bebizonyítsam, nem csak szájhős vagyok. ÖT A szívem kalapált a meglepetéstől, amit áruló módon egy szikrányi kíváncsiság is kísért. Arra számítottam, hogy valami pofátlan kéréssel áll elő, mint például mossam le a kocsiját egy szál bikiniben, vagy efféle, de ez teljesen készületlenül ért. Nagy volt a kísértés, hogy elüssem, mint valami viccet. Csakhogy Jace nem nevetett. Mi több, még csak levegőt se vett. Egy moccanás nélkül feküdt rajtam - rám nehezedett és a pulzusa száguldott, úgy várta a választ. Megint megfeszítettem magam, hogy ránézhessek a vállam felett, hogy láthassam, komolyan beszél-e. Biztos, hogy megint csak cukkol. Azonban akárhogy is tekeregtem, nem láttam az arcát. Megláttam a porcicákat az ágyam alatt, és a komód alatt egy rég elveszett CD tokjának szélét, de Jace-ből mindössze az árnyékát láttam, amint elnyúlik előttem, ki a nyitott ajtón a folyosóra. Mi az? - kérdezte, lágy ajkaival újra a fülemet csiklandozva. - Félsz, hogy veszítenél? Féltem volna? Még sosem veszítettem vele szemben, de soha nem is fogadtunk ilyesmiben. És a testem túl nagy ár volt egy rosszkor elvétett lépésért. De ha nyerek... ezért a tétért olyan díj jár cserébe, ami felér vele. Jóformán bármit kérhetnék. De van-e Jace-nek valamije, amit szeretnék? Apró ötletszikra öltött alakot a fejemben, és elmosolyodtam. Döntöttem. Jace ugyan nem tudta, de épp most kínált nekem egy lehetőséget, amit nem hagyhattam kihasználatlanul feltéve, ha nyerek. Ha pedig veszítek? Amiatt majd akkor aggódom, ha bekövetkezik. - Mit kapok, ha én nyerek? - kérdeztem. Jace dorombolt; már előre várta a díját. Egy ujját lassan végighúzta a nyakamon, elsöpörve onnan egy hajtincset. - Amit csak akarsz. Mondd ki! - Először engedj el! Megmozdult, aztán megtorpant mégis. - Megígéred, hogy nem ugrasz ki? Nem ígérek semmit. - Többé már nem, tettem hozzá magamban. Jace kuncogott. — Még jó, hogy megkérdeztem. — A jobb csuklóm köré fonta az ujjait, szorosan fogva, amíg térdre emelkedett, arra az esetre, ha kivetném magam a folyosóra. Térden járva előredöcögött három lépést, hogy belökhesse az ajtót, közben a kezemet maga után húzta. Végül leült, és nekidőlt az ajtólapnak, és magához húzott. Hagytam, hogy az ölébe emeljen, a hátam a mellének simult. Oldalra söpörte a hajamat, és a vállamra fektette az állát. A torkából az elégedettség apró hangocskája tört fel. Szóval akkor, én mit kockáztatok? — kérdezte, és átölelte a derekamat. Oké. Nem nagy ügy, gondoltam. Már ültem az ölében korábban is. Birkóztunk a pincében a matracokon, és belealudtunk a régi horrorfilmekbe a kanapén. Egyszer, egy túrán, még közös hálózsákban is aludtunk. Ez ugyanaz, csak nagyobb adagban. Baráti össze- hújás. Hát persze, mi más! Mélyen beszívtam a levegőt és visszatartottam, felkészülve rá, hogy frissen kitalált szökési tervemet mozgásba lendítsem. - Fogd a pártomat! Győzd meg aput, hogy engedjen vissza az iskolába! Jace megmerevedett mögöttem, és felemelte az állát a vállamról. A tarkója az ajtóhoz koppant. — Faythe... tudod, hogy nem tehetem. - A karja eltűnt a derekamról, és eltűnt a hév is a hangjából, elmosta a valóság hideg zuhanya. Én mosolyogtam. Örültem, hogy nem látja az arcomat. Kérd a lehetetlent, aztán érd be azzal, amit valójában akartál volna. Ezt a leckét évekkel ezelőtt éppen az apám tanította meg nekem. Aligha gyanította, hogy ilyen jó hasznát veszem majd. Félsz? — vetettem hátra kihívón, és vártam, hogy Jace beismeri-e a gyengeségét.

Tőled vagy az apádtól? Felnevettem. Jó kérdés volt. - Attól, hogy veszítesz. Igen. - Még csak nem is habozott. - Mondj mást, bármit, amit akarsz, de nem szállhatok szembe a parancsokkal! Ügy érted, nem fogsz szembeszállni. Az ugyanaz. - A hangja könyörgött, hogy értsem meg. - Megesküdtem az apádnak. — Bólintottam, és a karja máris megint ott volt a derekamon. Megkönnyebbült, hogy elfogadtam a döntését. Számítottam rá, hogy nemet mond, és nem okozott csalódást. Mint mindegyik befogadott falkatag, Jace is hűségesküt tett az apámnak, amikor csatlakozott, és megújította, amikor végrehajtóvá lépett elő, nem sokkal azelőtt, hogy elutaztam volna az iskolába. Ennek az eskünek bármilyen megszegése azt jelentette volna, Hogy vége a déli középső térség falkájával minden kapcsolatának, és ha más falka alfája nem fogadja be, semelyik másik térségben nem látnák szívesen. Vadmacskává válna, olyan, természetes úton született vérmacskává, aki vagy elhagyta a születése szerinti falkát, vagy kirakták onnan, általában valamilyen bűn elkövetése miatt. Mint például az esküszegés. A vadmacskáknak nincs elismert területük, társaságuk, védelmük. Magányosak és sebezhetők. Nincs is belőlük sok, mert a kamaszkori lázadásokból született szabadsághoz képest - mint amilyen az enyém volt, amikor apu fizette a tandíjamat és lakhatásomat - a valódi függetlenség elnyerése nehéz egy ilyen önmagába zárt társadalomban. A legtöbb kandúr retteg attól, hogy kizárhatják a falkából, és ebben Jace sem különbözik tőlük. A hatás kedvéért sóhajtottam is, és körbejártattam a tekintetem a szobában, mintha ott helyben próbálnék kitalálni valami más díjat, ami megéri, hogy a testemet kockáztassam érte. Az íróasztalom, az ágyam és a fiókos szekrény után megállapodtam egy régi családi fotónál a falon. Az utolsó volt, ami valaha elkészült. Tizenhárom évesen álltam rajta Ryan és Owen között, és sokkal ragyogóbbnak és boldogabbnak néztem ki, mint ahogy emlékeim szerint akkor éreztem magam. Miután Ryan lelépett, anyám soha többé nem állt be családi képekbe. Nagyon a szívére vette Ryan hiányát. Azt hiszem, bűnösnek érezte magát valamiért, amit nem értettem. Ryan egyike volt azoknak a ritka kandúroknak, akik eléggé vágy- ják a függetlenséget ahhoz, hogy a falka biztonságát is elhagyják a felügyelet és tekintélyszemély nélküli életért. Úgy ítélte, hogy amit nyerhet, több, mint amit kockára tesz, és én is többször gondoltam úgy, hogy igaza volt, mint hogy mégsem. Nem így Jace. Ő már tízéves kora óta tudta, hogy az apámat akarja szolgálni, ha másért nem is, csak hogy Ethan közelében lehessen, akinek viszont soha eszébe se jutna elmenni. Ethan és Jace egy érme két oldala voltak, elválaszthatatlanok mindenki számára, elválaszthatatlanok még nekem is. Jace az apámnak esküdött hűséget, de Ethannak tartotta meg. Hátradöntöttem a fejem, a mellkasára. Vettem még egy mély lélegzetet, mintha most ugrott volna be egy ötlet. — Oké, akkor, ha én győzök, megkapom a kulcsaidat. A házam kulcsait? Felnéztem rá, és az arcomat az ingéhez simítottam. - Nem, Jace. A kocsid kulcsait. Minek az ne... - elharapta a szót, amikor megértette, és megrázta a fejét. - Nem. Nem segíthetlek a szökésben. Nem is tennéd. - Gyengéden lefejtettem a karjait a derekamról, és megfordultam, hogy szemtől szembe lássam, de még mindig az ölében. - Azt mondanám, hogy én vettem el. Neked csak kint kell hagyni valami olyan helyen, ahol felkaphatom őket. A folyosóról zsanérok nyikorgása és szőnyegen csusszanó ajtó hangja szűrődött be. Valaki épp most nyitott ki egy ajtót, alighanem azért, hogy jobban hallja a beszélgetésünket. Megfeszültem, vártam még valami neszre, ami segít azonosítani a figyelőt, de csak Jace nyugodt lélegzése hallatszott, ahogy az ajánlatomon töprengett. Ha hallotta is az ajtónyitást, nem mutatta. -

Egy kicsit meglepett, mennyire komolyan veszi az ajánlatomat. Szinte hallottam a két vállán ülő ördög és angyal vitáját. Végrehajtóként Jace nagyon is komolyan vette az apámnak tett esküjét, és az, hogy egyáltalán fontolóra vesz olyasmit, ami veszélyeztetheti a falkával való kapcsolatát, azt jelentette, hogy amit tőlem akart, azt nagyon de nagyon akarta. Amikor erre rájöttem, majdnem meg is gondoltam magam. Ha az érzelmeket is bevesszük a mi kis játékunkba, az veszélyes lesz. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essék. Csak egy kis szabadságra vágytam. — Elkapnánk — állapította meg végül a szemembe nézve, és meleg ujjaival kisimított egy hajtincset az arcomból. - Tudod, hogy így van. A szavai csönddé fakultak, amíg én azon töprengtem, hogyan válaszoljak a titkos megfigyelő füle előtt. Aztán úgy döntöttem, hogy nem számít. Apu volt az egyedüli, aki miatt idegeskedtem volna, ő pedig felette állt annak, hogy kémkedjen, még utánam is. - Aha, de egy hosszú hétvégét még akkor is ki tudnék hozni belőle. - Felmosolyogtam rá. - De ha még azt sem, hát akkor is jelzésértéke lenne. Horkantott. — Minek a jelzése? Hogy hülye vagy, vagy hogy megőrültél? - Hogy felnőtt vagyok. Azzal akarod bebizonyítani a felnőttségedet, hogy elkötsz egy kocsit egy nagy körre? Sóhajtottam. Megérteni Jace se fogja soha, de ő legalább meghallgat, nem úgy, mint a többiek. — Megszerzem, amit tudok. Mellesleg mivel is jársz manapság? — Egy Pathfinderrel, méghozzá újjal. - Remek, szóval áll az alku? Tétovázott, a pillantásomat kutatta, és én kihasználtam az alkalmat, hogy gyakoroljam az ártatlan nézést. Aztán elmosolyodott, és akkor már biztos voltam benne, hogy a tervem működik: igent fog mondani. És végül bólintott. Igen! — Ajánlom, hogy a szavadnak állj, ha nyerek — mondta végül, a keze éppen a könyököm felett. Ami azt illeti... - A felsőm szélét húzkodtam, nem nézve a szemébe. Az állam alá nyúlt, és felemelte a fejemet, úgy kényszerített, hogy i á nézzek. - Máris visszatáncolsz? - A hangja érzelemmentes volt, de ;i szeme elárulta csalódottságát, hiába próbálta leplezni. Nem. - Kirántottam magam a kezéből. - Nem táncolok vissza. ( sak tisztázom a dolgokat. - Azonban valahogy nagyon nem a karódzott tisztáznom, mert ez azt jelentette, hogy kimondom hangosan, amibe beleegyezek - ami hivatalossá teszi, és nincs módja, hogy kibújjak a szavam alól. És egyszerűen nem tudtam ránézni, amikor éppen megígérem, hogy lefekszem vele. Eddig a pillanatig sosem tartottam magamat félénknek, de ez a fogadás arra késztetett, hogy jó néhány dolgot átértékeljek, köztük magát Jace-t. Rendben, csak tisztázd - bólintott, lassan végigfuttatva tenyerét meztelen karomon. Libabőrös lettem tőle, és ez emlékeztetett, hogy még ha veszítek, akkor sem veszítek igazán. Ez itt Jace volt, és ha teljesen őszinte akartam lenni magammal, be kellett vallanom, hogy egy kicsit mindig is kíváncsi voltam... De az őszinteségből ennyi elég is volt. A manipuláció jobban ment: velem született tehetségem volt hozzá. Rávettem magam, hogy a szemébe nézzek, magamban megfogadva, hogy megnyerem a versenyt. Ha már ránézni is kínos volt, hogyan lehetne köztünk bármi több? - Ha veszítek... Szóval, azt akarom mondani... - Elkaptam a pillantásomat, hogy összeszedjem a gondolataimat, de Jace újra felemelte az államat. Vigyorgott: szemmel láthatóan tetszett neki, hogy ennyire zavarba jövök, mert bűnös gondolataim vannak róla. - Egy éjszakára gondolsz, igaz? böktem ki egy lélegzettel, mielőtt újra elgyávultam volna. - Egy olyan... egyéjszakás felállás.

Felállás, mi? — csipkelődött. — Hát mit tanítanak neked abban az iskolában? Úgy elvörösödtem, hogy éreztem is, amint ég az arcom. Behajlított ujját végighúzta a bőrömön, hideg vonalat hagyva utána. — Csak vicceltem, Faythe — tette hozzá, azonban a hangjából kicsendülő vágyódás hiteltelenné tette a szavait. Összerándultam. Hogyan tudok mindig ilyen mélyre kerülni a bajba? Apu megölne, ha Jaceszel kezdenék. Ő Ethan legjobb barátja, remek végrehajtó, és voltaképpen családtag, de apám már korábban nyilvánvalóvá tette, hogy nem tartja elég jó partinak egyetlen leánya számára. És sem ő, sem az anyám nem értett meg egy kapcsolatot — az én számomra legalábbis —, amely nem házassághoz és rengeteg kisbabához vezetett. Jace ujja végigsiklott az államon, a nyakamon, a kulcscsontjaim közötti mélyedésig, friss borzongást ébresztve bennem. - Egyszer, ha úgy akarod. Utána minden rajtad múlik. Elhallgatott, és félrehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. - Amúgy is rajtad múlik. Ha akarod, felejtsük el az egészet most rögtön. Komolyan meggondoltam az ajánlatot. Tényleg. De ha nemet mondok, elveszítem a legjobb esélyemet a szabadulásra. Apu ugyanazért nem engedné, hogy kocsim legyen, amiért rácsokat szereltetett a hálószobám ablakára: a szökésveszély miatt. Ha tehát szabadságra vágyok, akkor valaki más autójának kormánya mögé kell kerülnöm, és bárkinek több esze van annál, hogy csak úgy széthagyja a kulcsait. Mélyen magamba néztem, és újra megszilárdítottam az elhatározásomat: győzni akarok! Szükségem van azokra a kulcsokra. Nem. Meg akarom csinálni! Jace mosolya szétáradt az egész arcán, szemei kék drágakőként ragyogtak. - Remek! Gyerünk, essünk túl a versenyen, hogy rátérhessünk az izgalmasabb dolgokra! Újra elvörösödtem, és odalent valami lágyan összehúzódott bennem. Nem tehettem róla. Nem állt szándékomban, hogy veszítsek, de azért én is emberből voltam — na jó, nagyrészt -, és mindaz a kísértés, ami a nememet fenyegette, rám sem volt hatástalan. Jace pedig nem akármilyen kísértés volt! Lehetséges, hogy Marc annyira túltengett az életemben, hogy eszembe sem jutott Jace-szel randevúzni, pedig ezzel komolyan bosszanthattam volna apámat? Marc. Ó, a fenébe! Marc nagyon csúf hisztit rendezne, ha veszítenék, és állnom kellene a fogadást. És semmiképpen nem lehetne titokban tartani előle. Nem, egy, a miénkhez hasonló házban, ahol az ember már akkor szerencsésnek mondhatja magát, ha a fürdése magánügy marad. Hát Marc pedig cseszheti. Többé már nem érdekel, mit gondol. Tényleg. De azért valamiért mégis nagyon indulhatnékom lett, hogy elnyerjem Jace kulcsait - és kiszabaduljak bármiféle neki tett ígéretem alól. Az izgalmasabb dolgokra, mi? - cukkoltam friss önbizalommal, de máris tornáztam ki magam az öléből. — Ahhoz előbb el kell kapnod. Meglesz! - Olyan gyors és kecses mozdulattal ugrott talpra, ami egy embert megrémített volna. Mégis elkésett. Bár még az ajtót is ki kellett nyitnom, már az előtér közepén jártam, amikor a vállam fölött visszapillantva azt láttam, hogy Marc kilép a folyosóra, és el- állja Jace útját. Engem szándékosan elengedett. Tűnj el Marc, Faythe meglóg! - mordult rá Jace. Lefékeztem, sőt, megfordultam, és hátrafelé kocogtam tovább, kényelmetlen érzéssel figyelve őket. Meg bizony. - Marc oldalra lépett, így Jace nem tudott kitörni jobbra. De ha nyer... Engem jobban idegesít az az eset, ha veszít. Megrándultam, de nem álltam meg. Rá kellett volna jönnöm, hogy Marc hallgatózik. Bárki más megmutatta volna magát. A macskák hallása csodálatos, és igazán szerencsénk volt, hogy nem a szüleim hallották meg. Honnan tudtam ezt? Hát onnan, hogy ha így lett volna, az apám már régen bezárt volna a pincébe, és vasporrá őrölte volna a kulcsot is. —

Lépés közben megfordulva kivágtam a hátsó ajtót, és elrohantam a fák felé, hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem. Teljes erőből futottam, élveztem a szabadság ízét, még ha csak pillanatnyi is volt. A forró, párás éjszakai levegő simogatta a bőrömet, mezítelen talpamat csiklandozta a fű. Ha nem állok versenyben, megcsodáltam volna a holdat is: telihold volt, ami ugyan nem szükséges az alakváltáshoz, de csodálatos díszletté varázsolta az éjszakát. Az első fáknál megálltam. Még mindig hallottam, ahogy Jace és Marc veszekszik a házban, de a fák közül érkező hangok sokkal érdekesebbek voltak. A farmunk és mögötte a nyolchektáros erdőterület a Davy Croc- kett Nemzeti Erdőség határáig ért, mi több, a kettőt csak egy képzeletbeli vonal választotta el. Ez olyan szabadságot jelentett a számomra, amilyet sosem kaphattam volna meg a civilizált társadalomban. A fű, a fák, a hullott levelek, tobozok szabadsága volt ez, és ami a legfontosabb: a sebességé. A gyorsaságunk és velünk született lopakodó ösztönünk hatalmat jelentettek élet és halál felett. Ez olyan mámor volt, amihez nem ér fel az alkohol. És ez születésem jogán járt nekem. Természetesen a turistaszezon idején - ami a három nyári hónapot és az ősz jó részét jelentette - illett óvatosnak lenni, de úgyis jó- v.i I előbb meghallottuk és kiszagoltuk a turistákat, mint ahogy ők észrevettek volna minket. Ráadásul mi még meg is láttuk őket ad- iligra, szóval tényleg nem volt nehéz elkerülni, hogy felfedezzenek. A ini azt illeti, még vicces is volt, mintha valami egyoldalú számháborút játszanánk. Hallottam, ahogy a fiúk mélyen benn a fák között trappolnak, néha meg-megcsapva egymást vagy egy kisebb rágcsálót, nyulat. Mögöttem, a ház előtt, Michael kocsija kelt életre, aztán murva csi- kordult a kerekei alatt, kipufogógáz éles szaga keveredett a levegőbe. Hazaindult. Egy pillanatnyi csalódottságot azért megengedtem magamnak, .miiért a hazajövetelem nem jelentett ennél többet legidősebb bátyámnak, de tényleg csak egy pillanatnyit. Elfogadtam a kötelezettségeit, és tiszteletben tartottam őket. Michael házasember. Ő az t-gyetlen kandúr az ismerőseim közül, aki ember nőt vett el, és bár Holly modell volt, igazi, komoly modell, aki az ideje nagy részét New York, Los Angeles vagy Párizs kifutóin tölti, azért ha itthon volt, a titkolózás és a kreatív tervezés kényes egyensúlyára volt szükség, Michael házasságának fennmaradása érdekében. Ezt jobban megértettem, mint a legtöbben. Bár, bevallom, kíváncsi voltam, hogy jön ki Holly normális, emberi családjával. Még csak a nadrágom cipzárjánál tartottam, amikor a hátsó ajtón kirobbant Jace, a sarkában Marckal. Hagytam, hogy a nadrág lecsússzon rólam, közben lehúztam a felsőmet, végül az alsóneműmet is a füvön heverő ruhák tetejére dobtam. A két férfi felém futott, közben már vetették le magukról az inget. Egy pillanatra elbűvölt a látvány, amint a hold tiszta fénye kirajzolt minden izmot a mellükön, és árnyékba borította kockás hasukat. Gyönyörű. Még majdnem azt is megéri, hogy hazaráncigál- janak. A fiúk sosem törődtek azzal, hogy rendesen pakolják le a ruháikat. Szétdobálták őket mindenhol, bokrokra terítve, néha faágakra is felhajítva. Idegeneknek igencsak fura látvány lett volna. Szerencsére nem voltak közeli szomszédaink, és emberi látogatók sem jártak hozzánk, Michael feleségét leszámítva, aki viszont elég ritkán jött ahhoz, hogy addig macskaénünk pórázon is kibírja. Szóval nagyon ritkán volt bárki körülöttünk, akit megbotránkoztatott volna a viselkedésünk. Immár meztelenül lebuktam a legközelebbi fa ágai alá, és onnan egyenesen berohantam az erdőbe. Gallyak és tüskék karmolászták a bőrömet, ám mégis megkönnyebbülés öntött el, elmosva valami feszültséget, amelyről eddig azt se tudtam, hogy létezik. Most már nem kellett annyira rohannom: amikor átléptem a fák vonalát, megnyertem a versenyt. Jace kocsija az enyém volt, ha valamikor összeszedem a bátorságomat, hogy elvigyem. El ne felejtsem megköszönni Marcnak! Aha, hogyne. így hogy a menekülésem útja már biztosítva volt, kész voltam lazítani és megnyújtóztatni a lábaimat az erdőben - olyan luxus volt ez, ami az egyetemen fájón hiányzott. Amint a fiúk eltűntek szem elől, négy lábra ereszkedtem, és behunytam a szemem, úgy koncentráltam. A

váltás számomra mindig egy rövid, csöndes relaxációval, vagy meditációval kezdődik. Igen, ez úgy hangzik, mint egy bekezdés a Zen kezdőknek című könyvből, de tényleg segít, és csak pár perc az egész. Egy kis idő az elmémnek arra, hogy tudomásul vegye, és teljesítse, amit a testem kíván. Lehetséges alakot váltani nagyon nagy stressz idején is, de nem ajánlom. Ha az agyadnak nem volt ideje alkalmazkodni ahhoz, ami következik, általában úgy válaszol, hogy több fájdalmat küld át a testeden, mint feltétlenül szükséges lenne. Márpedig az elkerülhető fájdalmat senki sem akarja megtapasztalni. Na jó, talán a mazochisták igen, de én nem vonzódom a kínhoz. Mármint ahhoz, amit én érzek. Tompán hallottam a levelek zizegését, ahogy Marc és Jace szintén beértek az erdőbe, de nem adtam jelét, hogy észrevettem volna őket. Nem kellett, ök is mellém huppantak a földre, ketten a két oldalamon, és szintén belefoglak a váltásba. A térdemre ereszkedve, úgy, hogy az orrom nem volt fél méternél messzebb a földtől, belélegeztem az erdő illatát, és hagytam, hogy a fenyőillatú levegő irányítsa a változásomat. Éppúgy, ahogy néhány hang a zongorán az ember eszébe tud idézni teljes dallamokat, a tavalyi év tűleveleinek és avarjának illata előszólította belőlem a macskát. Fájdalom és átváltozás ismétlődő hullámaival folyt rajtam végig a váltás, egy olyan ritmusban húzva össze és lazítva el az izmaimat, amelyet nem tudtam követni. Tizenéves koromban még küszködtem, hogy felkészüljek a változás egymás utáni fázisaira, mert eltökéltem, hogy az alakváltás mestere leszek. Nem működött. A végén mindig a változás győzött. Amikor feladtam, és lazítottam, felfedeztem, hogy bár a kellemetlenséget nem tudom uralni, de számíthatok rá, az első éles szúrástól a csontok utolsó sajgó pillanatáig. Azzal, hogy előre láttam, el is fogadtam, és ez végül elegendőnek bizonyult. A gerincem meghajlott, az ízületeim pattogtak. Osszecsikordítot- tam a fogaimat, amikor a körmeim megkeményedtek, és karmokká nőttek, de észben tartottam, hogy szét kell nyitnom az állkapcsomat, mielőtt a fájdalom első hulláma eléri az arcomat, jelezve a mögötte járó ár közeledtét. Kitátottam tehát a számat, az államat előrenyújtottam, amennyire csak bírtam, és levegőért kapkodtam, amikor az állkapcsom meghajlott, és kidomborodott az új, hegyes és kissé hajlott, de rendkívül éles fogak megjelenésétől. A nyelvem egy pillanatig elviselhetetlenül viszketett, amikor pici, visszafelé hajló horgocskák százai serkedtek ki belőle, egy a tövétől a hegyéig tartó hullámban. És végül, amikor már újra kaptam levegőt, a bőröm is elkezdett finoman viszketni, és megjelent a bunda a hátamon, szinte befolyva karjaimat, hasamat, mielőtt elért volna az arcomig. A fájdalomban a legjobb dolog a rövidsége volt, messze a legrosszabb pedig az erőssége. Olyan volt, mintha felnyitottak és belül átrendeztek volna, egyetlen szem fájdalomcsillapító nélkül. Rögtön a váltás után úgy éreztem, mintha a csontjaimat egyenként eltördelték volna, és aztán hagyták volna rosszul összeforrni, mintha valahogy nem illenék a saját, új testembe. Szerencsére egyetlen jó nyújtózás segített ezen az érzésen. Kinyújtottam elülső mancsaimat, karmaimmal a földbe vájtam, hogy megragadhassam az illatos talajt, hátsó felem közben az égnek meredt, és a farkam lassan hullámzott a levegőben. Volt idő, amikor a rendszeres alakváltás az életem természetes része volt, egy olyan dolog, amit ugyanúgy csináltam, mint az alvást, a fürdést vagy evést. A többi testi változással együtt az első alkalmat a serdülőkor hozta el a számomra. Azonban a többi biológiai folyamattal ellentétben, ezt vissza lehetett tartani, vagy akár elő lehetett hívni, bár mind a kettőért súlyos testi árat kellett fizetni. Az egyetemen akkor váltottam alakot, amikor muszáj volt, vagy amikor egy ellenállhatatlan alkalom adódott, mint például az éves kempingező túra, Sammi családjával. Egy emberektől nyüzsgő erdőn keresztüllopakodni édes és tiltott gyümölcs, de nem hasonlítható ahhoz az összetartozás-érzéshez, amelyet a falkám tagjaival együtt vadászva éreztem. És olyan régen volt, gondoltam, amíg figyeltem Marcot és Jace-t saját változásuk szorításában vonaglani. Túl régen.

HAT Mire Marc és Jace befejezték az átváltozást, és felálltak, én már kész voltam négy lábon üdvözölni őket. Jó hatvan kilót nyomok, ezzel a súllyal egy velem egy magas nő vékony, ha mellette komolyabb domborulatai vannak. Azonban egy hatvankilós nagymacskát mindig megnéznek másodszor is — és ilyenkor általában rémülten sikítanak. De ha én látványos voltam macskának, akkor Marc egyenesen ijesztő. A farkát is beleszámítva éppen két méter fölött volt, fényes, fekete bundával, éles karmokkal és olyan fogsorral, amely képes egy szarvas koponyáját egyetlen harapással kettéhasítani. Száztíz kiló kecses, hullámzó izom, ami mintha minden pillanatban csak arra várna, hogy mikor csaphat le. És azok közül a dolgok közül, amikre Marc egyszer lecsapott, kevés állt újra talpra. Apám elmélete az volt, hogy macska formánkban időnként összetévesztenek minket az úgynevezett fekete párducokkal, ha ezalatt a sötét színű leopárdokat vagy jaguárokat értjük. Röviden: fekete párducok nem léteznek, mi viszont igen. És mindannyian - függetlenül emberi alakunkban viselt színeinktől - egyformák vagyunk macska alakunkban, rövid, fényes fekete szőrrel, amelyben egyáltalán nincsenek csíkok vagy foltok. A testhossz, vagy a testsúly egyénenként változik, de általában valahol a jaguár és a közepes méretű oroszlán között vagyunk. Amikor Marc is befejezte a váltást, lassan körbejárt engem, néhányszor megállt, hogy megszimatoljon bizonyos helyeken, és gyorsan megnyalta az orromat. Végül megbizonyosodva arról, hogy minden rendben van velem, a pofámhoz dörgölőzött, és gyengéden belekapott a nyakamba. Engedtem neki. A társasági szabályok máshogy alakultak macskaformánkban, amikor többé nem számított, hogy ki, kit és miért hagyott el. Macskaként egy nagy egész részei voltunk, mint az alomtestvérek. Jace hátramaradt, hagyta, hogy Marc elvégezze, amit akar, mert bár egyes szabályok megváltoztak, ugyanakkor mások ebben a formában is érvényesek maradtak. Marc elsétált mellettem, végighúzva a farkát a hátamon. Aztán leült elém, és felüvöltött. A szívem majd kiugrott a hang hallatán. Évek óta nem hallottam más üvöltését, csak a sajátomat. A miénk nem annyira jellegzetes, mint az oroszlánoké, de majdnem olyan mély, és egyértelmű, hogy macskától származik. Inkább úgy hangzik, mint mély kiáltások sorozata, halkabbaké és hangosabbaké, amik egymásba olvadnak. Az erdő mélyén elcsendesedett a játékos viháncolás: a többiek mind dermedten figyeltek. Apám távollétében Marc volt a vezetőjük, és most szólította őket. Ahogy Marc üvöltésének utolsó hangjai visszhangoztak a fülemben, már hallottam közeledésük neszeit: gallyak roppanását, avar zörgését, zihálást. A macskák képesek teljesen hangtalanul járni, ha akarnak, de ha nincs rá szükség, ritkán veszik a fáradságot. A fiúk most nem lopakodtak, hanem válaszoltak a hívásra. Hirtelen Parker tört elő a bokrok közül, Owennel és Ethannal a nyomában. Ahogy ugrottak, olyanok voltak, mint három elmosódott folt a levegőben, és könnyű, kecses mozdulattal értek földet. Kivéve Ethant, mert ő nem a talajra érkezett, hanem egyenesen Jace-re, aki az utolsó pillanatban vetődött hanyatt előle. Hatalmas szemfogaival elkapta Ethan torkát, hátsó lábainak karmai már támadója sebezhető hasát érték. Csak játszottak, Jace nem harapta és nem is karmolta meg Ethant, de ha komolyan veszik, véres jelenet lett volna. És másodpercek alatt lejátszódik. Másfelől viszont, ha komolyan veszik, Jace nem is hallotta volna meg, hogy Ethan közeledik. Jace levetette magáról Ethant, aki talpra érkezett, és égnek meredő szőrrel rásziszegett. Aztán mind a ketten csatlakoztak az engem üdvözlő társasághoz. Macskaként az üdvözlés még sokkal inkább fizikai, mint emberi formánkban. Másodpercek alatt egy vo- nagló, doromboló massza közepén találtam magam, fekete szőr, bajszok, farkak fölöttem, alattam és körülöttem. Saját szagunk keveredése egyszerre volt megnyugtató és izgató, ugyanúgy, mint a felszakadó emlékek áradata, amelyek mind helyet követeltek maguknak a fejemben.

Amikor eluntam, bele-belekaptam abba, aki épp a szám közelébe jött. Széna és száraz termőtalaj illatát éreztem, amikor Owen farkába haraptam, Jace füle annak az almának a zamatát őrizte, amelyet Ethan után evett meg. De senki sem törődött a figyelmeztetéseimmel, amíg fel nem mordultam, és még akkor is csak vonakodva vették tudomásul a nemtetszésemet. Végül Marc sietett a felszabadításomra, de ez volt a legkevesebb, amit megtehetett értem, hiszen elsősorban neki köszönhettem, hogy így rám másztak. És még a legkisebbikük, Ethan is többet nyomott nálam vagy húsz kilóval. Marc sziszegett, én ránéztem valaki háta fölött. Néhány lépésre állt tölem, a nyaka kinyújtva, szája nyitva, hogy kimutassa rengeteg, hegyes fogát, a fülei a koponyájára lapítva. Valójában nem volt dühös, csak eljátszotta, hogy magára vonja a többiek figyelmét, de a dolog működött. Mindenki őt nézte, és én, aki sosem hagyok ki egy lehetőséget sem, átugrottam Parkért, és keresztülvetettem magam egy csenevész bokorcsoporton. A hajsza megkezdődött. Hallottam őket magam mögött, ahogy üldöztek, pusztán a sebesség mámoráért, és nem mintha bármelyik is elkaphatott volna. Tudták, hogy igazából nincs esélyük. Talán autóval, egy hosszú autópálya-szakaszon, de nem itt az erdőben, ahol felnőttem. Négy lábon soha. Felgyorsult szívveréssel száguldottam a fák között, kidőlt törzseken ugrottam keresztül, apró teremtmények menekültek előlem. Az erdő látványa és ezer hangja körülölelt; az aljnövényzet sűrű volt és zöld, a fenyőfák harmincméteresre is megnőttek, és a vörös nyírfák sem sokkal maradtak el mögöttük. Fülemet hegyezve könnyedén felfogtam és azonosítottam az éjjeli erdő állatkáinak minden neszét, amint elhaladtam mellettük. Egerek cincogtak, baglyok huhogtak, és oposszumok billegtek odébb, a biztonságot keresve. Nem törődtem velük. Miközben a szívem furcsa ritmust püfölt a bordáimon, felmásztam egy vastag törzsű tölgyre, csak a puszta örömért, újra és újra belemélyesztettem a kéregbe a karmaimat, lábizmaim össze- összehúzódva löktek előre, amíg el nem értem egy alacsony, vastag ágat. Lepillantottam, és átugrottam egy szomszéd fa ágára. Aztán így is haladtam tovább, ágról ágra, fáról fára ugrálva, végül a földre huppantam, és újból futásnak eredtem. A látásom tökéletes volt az éjjeli erdőjáráshoz. Remekül ki tudtam használni a holdfényben fürdő foltokat, amelyek a lombsátor résein át, a tobozzal megrakott fenyőágak között vetültek a földre. A lehetséges préda szemei megcsillantak ebben a halvány fényben, és könnyedén el tudtam választani az éjjeli állatok sötét színű bundáját a minden kis lyukban, hajlatban megbújó, borostyánfüggönyök és fagyöngytakarók alatt rejtőző árnyaktól. Mancsom alatt száraz levelek ropogtak, tövisek kaptak a bundámba, ahogy átrohantam közöttük, élvezve a tiszta, illatos levegő gyönyörét. Az otthonunk számtalan erdei állat otthona volt, a legnagyobbak a szarvasok voltak. Azonban több kilométeres körben nem volt nálunk nagyobb testű ragadozó. A kutyák - és főleg a macskák - elég okosak voltak hozzá, hogy elkerüljék a territóriumunkat. Ez főleg Marcnak volt köszönhető, aki megszállottja volt a határ-szagjelek megújításának. Szabadon rohangálhattunk az erdőben, és ez így volt jól. Jobb felől valami megmozdult egy levélkupac alatt, de nem álltam meg, hogy megnézzem, mi az. Ezen az éjjelen csak egyvalamit üldöztem: a saját démonaimat. Illetve ők üldöztek engem. Evek óta először éreztem a múltam forró leheletét, ahogy a nyakamba liheg. Mindannak a ragadozó szelleme volt ez, amivé a hagyomány szerint válnom kellett volna, és tudtam, hogy csak úgy menekülhetek meg, ha rohanok, ha a mancsaim alatt döng a föld, és ha így megszerzem a hatalmat a saját életem felett. És ezúttal nem fogok veszíteni. Még egyszer nem. Végül, amikor már a tüdőm is szinte égett, a lábaim is sajogtak, és az izmaim azzal fenyegettek, hogy ha nem állok meg, összecsuklom, be kellett ismernem, legalább most, hogy a démonok csak a fejemben léteznek. Valódi üldözőim falkatársaim voltak, akik mindössze azért kergettek, mert futottam. A macskák ösztöne, hogy bármit elkapjanak, ami mozog, mint amikor a kiscica ráveti magát a padlón húzogatott zsinórra. Én pedig úgy futottam végig az

erdőn, mint egy eleven zsinór, tulajdonképpen kihívva őket, hogy kergessenek. Lelassítottam, aztán leálltam, saját zihálásom szüneteiben hallgatóztam is, amíg vártam, hogy a szívdobogásom elcsendesedjen. A fiúk jócskán lemaradtak, és üldözésük zaja beleolvadt az éjszakai erdő suhogásába, mocorgásába, pattogásába, huhogásába. I.eheveredtem egy fenyő tövébe, büszkén, hogy bebizonyítottam, bármikor legyőzöm őket. Körülnéztem, a langyos éjszakai szélben megmozduló minden egyes levelet egyszerre láttam. Az éjszaka az enyém volt, csak akarnom kellett, és végre megvolt az az egyedüllét, ami mán oly régóta sóvárogtam. Kicsit azért zavart, hogy amit annyifti kívántam, a saját birtokunkon találtam meg végül, miután evekig hiába kerestem több száz kilométerre az otthonomtól. A világgal elégedetten lenyaltam a port mancsaimról, és végigtöröltem a íulei met is, ha már úgyis benne voltam a mosakodásban. A tisztálkodás mindig megnyugtató. Alkalmat ad a gondolkodásra, amit egyéb ként soha nem tudtam anélkül csinálni, hogy a kezemet közben el foglaljam valamivel. Vagy a mancsaimat, ahogy épp adódott. Ami kor nekiálltam a bajszom tisztításának, gurgulázó hangra lettem li gyelmes, és a szó szoros értelmében hegyezni kezdtem a füleimet. Amíg benne voltam a futásban, nem nagyon törődtem azzal, mer re is rohanok, sokkal inkább arra figyeltem, hogy meglógjak a kan dúrok és a saját démonjaim elől ezeket idővel már egyre kevésbé tudtam megkülönböztetni , de a rohanó víz hangja eltéveszthetetlen volt. A patak közelében voltam. A házimacskáktól eltérően, mi nagyon jól úszunk, és szeretünk halászni. És ha csak az elmúlt két évben meg nem változtak a dolgok, ez a patak tele volt halakkal, amelyek jóformán egymásal versenyeztek, hogy kielégíthessék étvágyamat. Felálltam, hallgatóztam, a füleim arra fordultak, amerre a hangok forrását kerestem. Igen! Délkeletre, és nem is túl messze. Már éreztem is a víz ásványi anyagokkal gazdagított illatát. Még mindig fáradt voltam a rohanástól, de a patak felé vettem az irányt, és kényelmesen, minden szentjánosbogár után odakapva sétáltam odáig. A patak partján állva lenéztem a hullámzó vízfelszínre. A holdfényben a saját arcom nézett vissza rám. Természetesen nem az emberi ábrázatom a gödröcskékkel és piros orcámmal, de ez a patakban reszkető kép sem volt nekem kevésbé ismerős. A bundám teljesen fekete volt, mindenféle jegy vagy színeltérés nélkül, kivéve a bajuszomat, amely a sötét háttér előtt ragyogóan fehérnek tűnt. A szemem mindkét alakomban ugyanolyan színű volt, halványzöld, de a holdfényben szinte sárga. Az egyetemen a barátaim azt tartották róla, hogy különös, de a macskák között hétköznapi volt, átlagos. Természetesen a formájuk teljesen más volt, mint emberi szemeimnek: macskaként a pupillám rés volt, nem kör. Legalábbis a napfényben. De éjszaka csaknem teljesen kitágult, így a színéből mindössze egy vékony karika látszott a fekete tányér körül. Előrehajoltam, és belelefetyeltem a vízbe, hogy csillapítsam a mardosó szomjúságot, amelyet a rohanás keltett bennem. És a futás nemcsak folyadékveszteséget okozott. A macskák anyagcseréje jóval gyorsabb, mint az embereké, és a miénk még a nagymacskákénál is gyorsabb, valószínűleg azért, mert az alakváltás önmagában is rengeteg kalóriát emészt fel. Egyszerűbben megfogalmazva: az alakváltástól megéhezünk. Azonnal. - 35 - átvillant a víz felszíne alatt, valami, ami túl nagy volt, A víz tükrében mozgást láttam. Valami hogy béka legyen, és túl gyors, hogy teknős. Lekuporodtam, készen arra, hogy belevessem magam a vízbe, .1 vacsorám után. Amikor minden a helyére került - ezt az érzést nem tudnám szavakba önteni, mert nincsen emberi megfelelője, ugrottam. Azonban nem értem el a vizet. Még a levegőben oldalI u talált valami, ami megtörte a lendületem, és jobbra taszított. Az oldalamon értem földet. Mázsás súly szögezett a földhöz. Semmit mm láttam, csak a fekete bundát, de még csukott szemmel is jól mdtam, ki az. Akár két, akár négy lábon, szinte jobban ismertem, mint magamat: a szagát, testének mindkét alakját, minden vonását, minden heget a bőrén, minden cirmot a szemében. Kamaszlányként órákig bámultam azokba a szemekbe, azon gondolkodva, vajon a hold fényében is olyan ragyogóak-e, mint a napéban. Mint később

kiderült, azok voltak. De azok a napok már elmúltak, és én magam döntöttem így! Szállj le rólam, Marci - gondoltam, de ami a torkomat elhagyta, az egy morgás volt. Remek morgás véleményem szerint. Mély és fenyegető, és igencsak komoly. Marc azonban simán elsiklott felette, olyan módon véve semmibe az akaratomat, ami lehetett volna a világon egyedül őrá jellemző, ha éppen nem az apámtól tanulta volna. Lassan lehajolt hozzám, a fejét a bajuszomhoz, a pofámhoz simította, lassan haladva lefelé. Remek munka, Faythe, gondoltam, legalább annyira dühösen saját magamra, mint Marcra. Kevesebb mint egy óra alatt kétszer szegeznek a földhöz. Valahányszor megpróbáltam lábra állni vagy levetni magamról, Marc gyengéden belém harapott. Folyamatosan morogtam. A tör- leszkedéssel megjelölt a pofája oldalán lévő illatmirigyekkel. Utáltam, hogy ezt csinálja. Ennél tovább nem ment volna, ezzel mind a ketten tisztában voltunk. És nagyon gyengéden csinálta, már-már csábítóan, macska létére, de nem ez volt a lényeg. A probléma az volt, hogy semmi joga nem volt, hogy megjelöljön. Egyáltalán semmi. A másik megjelölése nyílt kimutatása volt a birtoklásának. A területi igényeknek. A vérmacskák ösztönösen megjelölik személyes tárgyaikat vagy a zsákmányukat, és persze a területük határát. Azzal, hogy rám dörgölte a saját, személyes szagát, Marc bejelentette rám a jogát, mint a székre az első sorban, vagy a legnagyobb szelet pizzára. Azt jelentette, hogy az övé voltam. Ami messze állt az igazságtól. A viselkedése tökéletesen elfogadható, mi több, várható lett volna, ha a párja vagyok — a felesége vagy akár a hosszú távú barátnője. Akkor nekem viszonoznom illett volna a gesztust. De nem voltam a párja, tehát nem voltam az, akit jelölgethet. Többé már nem. Ha teljesen őszinte akarok lenni, soha nem is voltam az. A lábai kalodájába fogva és a teste súlyától a földre szorítva nem tehettem mást, mint hogy vártam, hogy befejezze. Igen, és táplálhattam a csontjaimig égető dühöt. Lelkem minden sötét zugában bosszúterveket forraltam, képeket a fájdalomról és megaláztatásról, amelynek az első adandó alkalommal kiteszem majd őt. Nos, igen, ez vagyok én. Csupa báj és kellem. Végül Marc elkövetett egy hibát. Lejjebb hajolt, hogy elérje a bordáimat, azonban nem eresztett el, nehogy meglépjek. Inkább csak elfordult, a bal hátsó lábát túl közel téve le a pofámhoz. Nekitámadtam. A fogaim a mancsától pár centire mélyedtek a lábába. Nem fogtam vissza magamat: az ösztön irányított, amely azt parancsolta, hogy harapjam át a csontot is. Marc csakis a legjobbat érdemli. Végül is ő is azt adja nekem, a maga bizarr, gyengéden tolakodó módján. Felkiáltott, és megpróbált elhúzódni, fájdalmában és dühében sziszegve. Nem eresztettem el. Minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy csontját ne törjem. Tépőfogaim összeértek a lába körül, a hátsók a bundájába és izmokba mélyedtek. Morogtam, a karmaimmal kapáltam a földet, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Vér folyt a számba: ha nem nyelek, megfulladok. De azért is kitartottam. Marc macskahajlékonyságával visszafordult, és egyenesen a fülembe üvöltött. De én még ekkor sem engedtem el, egészen addig nem, amíg bele nem harapott a vállamba, eléggé erősen ahhoz, hogy vérezzek. A fogásom a lábán elég lett volna, hogy megbénítsam, ő mégsem okozott szükségtelen fájdalmat. Valaki szerint ez édes, szerintem ostobaság. Én komolyan vettem a játékot, és ha Marc velem akar játszadozni, neki is ezt kellett volna tennie. Befejeztem, hogy kivételeket teszek a kedvéért. Továbbléptem, akár feltűnt ez neki, akár nem. Most már remélhetőleg fel fog. Négy másik árny tört át a vastag aljnövényzeten, mind hatalmas és fekete, bundájuk beleolvadt az éjszakába. Apu hűséges kandúrjai voltak, jöttek a jobb kezét kimenteni egy

feleakkora nőstény fogai közül. Ha tudtam volna, nevetek. így csak fújtatni bírtam, de ezt is megértették. Marc odébb bicegett, és tőlem tisztes távolságra telepedett le, hogy kitisztítsa a sebét: csak néha vetett rám egy dühös pillantást, és morgott hozzá. Miután lemostam Marc vérét a pofámról, Ethan környékezett meg, lehajtott fejjel. Úgy szimatolt közben, mintha nem volna benne biztos, hogy valóban én vagyok az. Ha a szagom nem győzte meg, csak a szemembe kellett néznie. A macskák ugyanolyan jól jelzik a dühüket a mimikájukkal, mint az emberek, és én különösen jó voltam ebben a műfajban. Sokat gyakoroltam. Az étvágyam már odavolt, minden az erdei rohanással megszerzett békességgel. Egy utolsó mérges pillantást vetettem Marcra, aztán a társaságnak hátat fordítva átugrottam egy összegabalyodott bokor- és liáncsomót, és tűlevelek puha szőnyegére érkeztem a másik oldalon. Fáradt voltam ahhoz, hogy újra futni kezdjek, de a visszaút a házhoz most nagyon hosszúnak tűnt. A hangok és a látvány, ami fél órája még gyönyörködtetett, most az idegeimre ment. Mintha minden bagolyhuhogás engem szidott volna, minden rágcsáló cincogása az én helyzetemet gúnyolta volna. Visszaérve a fák szélső vonalához a fogammal felkaptam a ruháim kupacát — mindent sikerült, kivéve a bugyimat. Tétováztam: zavart a gondolat, hogy elhagyom az alsóneműmet ott, ahol mindenki látja, aztán végül mégis otthagytam, mert nem volt kezem ahhoz, hogy felvegyem, viszont még túl mérges voltam, hogy helyben megpróbálkozzak a váltással. Szerencsés módon ahhoz, hogy bejussak a hátsó ajtón, nem volt szükség emberi kézre, az ugyanis egy hosszú, legömbölyített, macskamancsokkal is könnyen kezelhető kilinccsel nyílt. Amíg egyvalaki is volt itthon, sosem zártuk az ajtókat, mivel egy macska nem tudná hova tenni a kulcsait. Ráadásul úgy gondoltuk, hogy ha valaki betörésre vetemedne, megérdemelné, hogy megegyék, és aligha hiányozna. Hülyéskedek, persze. Jobbára. Kinyitottam a szúnyoghálós ajtót, és betrappoltam a hátsó folyosóra. A járólapok hidegek és simák voltak a mancsaim alatt, és a légkondicionáló irritálta érzékeny bajszomat. A ventilátorokból áradó levegő surrogásán kívül az egyedüli hang a hűtőszekrény mormolá- sa volt, macskafülemnek túlságosan is gépi zaj. A nyitott ajtón besétáltam a szobámba, és a szőnyegre dobtam a ruháimat. Magamban még mindig füstölögve felugrottam az ágyra és összegömbölyödtem, a farkamat magam köré kanyarítva. Éhes voltam, szomjas és túl dühös, hogy visszaváltozzak. Fantasztikus! És még jobb lett, amikor Jace hajolt be az ajtón, egyik ujján lógatva a bugyimat, mint valami fehér zászlót. Rámordultam, de csak nevetett. Tudta, hogy nem fogom bántani, amíg emberi alakban van, nem lenne fair. Másfelől viszont az se volt fair, hogy az egész világ, szeme láttára lengette az alsóneműmet. Szeretnéd visszakapni? — kérdezte. Meghajtottam a fejem, és Jace megint nevetett, most azon, hogyan próbálom utánozni az emberi gesztust. - Akkor gyere és vedd el! Megállt az ajtónyílásban. Ő sem viselt mást, mint egy fekete alsónadrágot, és ezért örültem neki, hogy még mindig macska alakomban vagyok. Bárki más nevetséges lett volna egy ekkorka alsóban, de Jace maga volt a megtestesült kísértés. Ha emberi alakomban vagyok, a - 37 pillantásom elárulta volna, hogy kívánom őt. Azonban macskaként, bár egészséges mértékben kíváncsi voltam, mi rejtőzik az apró textilháromszög alatt, mégis távolságot tudtam tartani a faji különbség révén. így Jace jóval kevésbé volt vonzó lehetőség, mintha nem bundás-karmos alakban hevertem volna ott. — Na gyerünk, ha akarod! — ismételte, én pedig oldalra döntöttem a fejem, hogy kíváncsiságot mutassak; nem volt módom megkérdezni, miért is nem adja oda. Bevált. Marc azt mondta, kaparófának fog használni, ha még egyszer kísérő nélkül lépek be a szobádba. Ó igen. Ez Marcra vallott, bár előttem sosem mondana ilyet. Jace csillogó szemmel vigyorgott. — Arról nem mondott semmit, ha te jönnél az én

szobámba. Horkantottam és leugrottam az ágyról, sokkal kecsesebben érkezve négy lábra, mint kettőre valaha is tudtam volna. Jace kitartotta a bugyimat, én pedig odamentem érte, és a fogaimmal elvettem a kezéből. Felnéztem rá. Szívesen - felelte. - Ugye tudod, hogy tényleg kárt tettél a lábában? Ismét meghajtottam a fejem. Tudtam. Ezt akartam. Apád mérges lesz. Marénak holnap el kellett volna ugrania Oklahomába, hogy kivizsgáljon egy jelentést, amit tegnap kaptunk egy kóborról. Pislogtam és ásítottam. A bugyi leesett a padlóra. Hát majd elmegy helyette Owen. Vagy Parker. Nem igazán érdekeltek apám területőrző tervei. Na persze, azzal, hogy megsebeztem Marcot, egyben akaratlanul azt is elintéztem, hogy egy darabig a közelemben legyen és mindig a szeme előtt legyek. Szép munka, Faythe. Hát, ez vagyok én, aki mindig gondosan előre tervez. Változz vissza - mosolygott rám Jace. - Kerítek neked valamit enni. - A válaszomat meg se várva rám csukta az ajtót. Nem tudtam visszautasítani. De azért jólesett volna, ha belenyomhatom az ajtót az arcába. Visszaváltani emberré nehezebb is volt, és tovább is tartott, mint általában, mert folyamatosan Marcon járt az eszem, és a saját mérgemet tápláltam. Még mindig éreztem a vére ízét, ami egyszerre tett dühössé és éhessé; meglehetősen bizarr kombináció volt. Az átalakulás alatt Jace utolsó megjegyzése is átfutott az agyamon. Azt mondta, egy kóbort jelentettek Oklahomából, ami viszont még jócskán a területünk határain belül van. Ez együtt már két jelentés az elmúlt két napban, amiről tudok is. Mi folyik itt? A kóborok eredetileg emberek, akik úgy lettek vérmacskák, hogy valamelyikünk megharapta vagy megkarmolta őket macska alakjában. Nem minden harapásból vagy karmolásból születik vérmacska, de — bár századok óta kísérik figyelemmel a folyamatot — senki sem érti pontosan, mitől függ, hogy igen, vagy nem. De elmélet rengeteg született. Van, aki úgy véli, a seb mérete vagy mélysége egyenesen arányos a „megfertőződés” esélyével, ha egyáltalán ez a megfelelő szó erre. Mások, leginkább az idősebb generáció, úgy tartják, bizonyos holdállásoknál valószínűbb a dolog. Egyszer találkoztam egy kedves öregasszonnyal is, aki egyenesen azt gondolta, hogy a sorsunk dönti el: akinek elrendeltetett, hogy alakváltó lesz, az úgyis váltani fog, akinek nem, az nem. Az. ő elmélete szerint az emberi nőknek nem lett volna szabad vadmacskává lenniük. Soha. Én magam, amióta az eszemet tudom, meg nem hallottam női kóborról. Természetesen majdnem mindenkinek van egy magyarázata a vérmacskává válás nemi egyensúlytalanságára is, és ezek általában éppen olyan nevetségesek, mint maguk a fertőzéselméletek. A legnépszerűbb egy öreg, volt alfa nézete, aki szerint a nők, mint gyengébb nem, nem bírnák ki az első váltást. Szerintem meg ez a vénember sült bolond. Az én elméletem az, hogy a nők fiziológiájában van valami, talán az immunrendszerük, ami megakadályozta a vérmacskaság „vírusát”, hogy hatalmába kerítse a testüket. De amíg ezt nem tudtam bizonyítani - ami azért nem mostanában volt várható -, senkit sem érdekelt, mit gondolok a dologról. Szokás szerint. Akárhogy is, az egyetlen, amit biztosan tudtunk a témában, az az volt, hogy az embereket csak macska formánkban tudtuk megfertőzni, éppúgy, mint a vérfarkasok a moziban. Hollywood eltalálta az átviteles részt, de a fajt eltévesztette. Teljesen. Gyerekkoromban egyszer láttam egy mennydörgőmadár párt repülni a ragyogó kék égen, de nem lehetett kitalálni, valójában mekkorák és milyen erősek. És mindannyian hallottuk apám visz- szaemlékezését a legendás futására a bruinnal — vérmedvével, ha úgy tetszik. De amennyire tudom, a vérfarkasok nem többek puszta ki- talációnál. A kóbor macskák viszont tagadhatatlanul valósak, és állandó gondot is jelentenek nekünk, többieknek. Mivel nem egy falka kötelékébe születnek, a legtöbben nem mondhatnak a magukénak egy

talpalatnyi területet sem, és nincs, aki segítse őket. A vadmacskákkal együtt, akik vagy elhagyták a születésük szerinti falkát, vagy kirakták őket, a kóborok a többségünktől távol, egyedül élnek, a szabad területeken vándorolva, azért küszködve, hogy vagy elfogadják, vagy bevégezzék ezt az új életüket, amelyet nemhogy soha nem kértek, de még csak elképzelni sem tudtak. A kóborok élete minden szempontból nyomorúságos volt, nem csoda tehát, ha időnként átlépték a határokat, hogy társaságot vagy néha válaszokat keressenek. Amikor ilyesmi történt, a végrehajtóink boldogan tisztázták a tudnivalókat — miközben visszakísérték őket a határra. De sajnos a legtöbb betérő kóbor mást akart: bosz- szút vagy egy szeletet a földtortából. Ezért a területi tanács már régen megtiltotta nekik, hogy átlépjék a Falkák határait. Marc volt a kivétel. Persze Marc amúgy is különleges volt, szóval ez nem lephetett meg senkit, aki ismeri őt. És már megint Marcra gondolok. Basszus. Amikor felhúztam a nadrágomat, már éreztem a sülő marhahús illatát. Hamburger. Annak kell lennie, mert Jace kulináris készségei erre és a spagettire korlátozódtak, márpedig paradicsomszósz- illatot nem éreztem. Na de hát egy lánynak sosem lehet elég a hamburgerből, nem igaz? Mezítláb sétáltam végig a folyosón a konyha felé, csendes lépésekkel hagyva el jó néhány csukott ajtót. A hús sercegése mellett most már Jace hamis fütyörészése is megütötte a fülemet. Megálltam az ajtóban: örömmel láttam, hogy legalább egy farmert szerzett magának, ha mást nem is. Lassan elmosolyodtam, ahogy figyeltem az ügyködését. Jace minden konyhai berendezés mellett furcsán mutatott, de anyám behemót, hatégős, rozsdamentes acél sütője előtt különösen. Jackson Pollock művészetéhez hasonlóan főzött, képes volt absztrakt műalkotást varázsolni a korábban makulátlan, fehér csempés konyhából. Amíg figyeltem, elfordult a tűzhelytől a konyhaszigethez, eközbeen széles ívben csurgatva a járólapra a zsírt a kezében lazán fogott műanyag lapátkáról, amit aztán a pultra ejtett — mindenféle kanáltartó mellőzésével -, és nekiállt paradicsomot szeletelni egy tizenöt centis pengéjű henteskéssel. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a nevetést, amikor vörös lé és apró magok spricceltek a pult lapjára, a széthagyott hagymahéjak és a saláta külső levelei közé. — Francba! — morogta, de még mindig nem vett észre. Vigyorogva, de néma csendben leültem egy székre a reggelizőasztalhoz. Mély lélegzetet vettem, magamba szívtam a marha és a hagyma kívánatos illatát. Ezek elnyomták a szokásos konyhai szagokat: legerősebben a fertőtlenítő érződött, elkeveredve a gyenge citrom- és rozmaringillattal, anyám kedvenc fűszereivel. Jace visszafordult a tűzhelyhez, és egy papírtörlővel letakart tányérra pakolta a fűszeres marhahúspogácsákat, miközben ismét fütyörészni kezdett, aztán kecsesen megpördült fél lábon, a tányért az ujjhegyein egyensúlyozva — és megtorpant a lépés közben, amikor észrevette, hogy figyelem. A szeme tágra nyílt meglepetésében. Kibuggyant belőlem a nevetés, nem- 39 tudtam visszatartani. Az arckifejezése már önmagában majdnem elegendő volt, hogy kikúráljon a rosszkedvből. Örülök, hogy jól mulatsz - jegyezte meg, a hangjából áradt az öngúny. Letette a tányért elém az asztalra, és visszalépett a pulthoz, hogy befejezze a paradicsomok lemészárlását. Amúgy miért kémkedsz utánam? Aranyhalszindróma - vágtam rá, és kicsíptem egy darabot a legközelebbi fasírtból. Jace keze megállt és kérdőn nézett rám. Ti srácok évek óta állandóan lesitek minden mozdulatomat, én meg nem tudtam ellenállni az újdonság varázsának, hogy egyszer lehetek megfigyelő is a megfigyelt helyett. Ó! - Folytatta a zöldségtrancsírozást. - Nem mondanám, hogy minden egyes

mozdulatodat figyeltük... Jaj, ne már! - néztem rá szemforgatva. - Csak azon csodálkozom, hogy apám nem utalt ki nekem egy nagy üveggömböt, hogy abba költözzek. Jace felnevetett, és egy tiszta tányérra kotort kétmaréknyi para- dicsomvagdalékot. De ha már itt tartunk, a nagyúr és az úrasszony merre bújkál ma éjjel? - kérdeztem gúnyosan. - Úgy rájuk ijesztettem volna, hogy feladták? -Aligha. Késő van már ilyenkor az öregeknek. Egy órája lefeküdtek, azzal az utasítással, hogy figyeljünk rád oda. Ó! - Hát persze. És hogy imádná az apám, ha hallaná, hogy öregnek nevezik. Csend ereszkedett ránk. Jace fűrészelését nézve gyanút fogtam. Messze túl sok paradicsomot mészárolt le. Ránéztem a tányérra készített fűszerekre, aztán az előttem tornyosuló húshegyre, és a mosoly leolvadt az arcomról. - Jace, nem hizlalhatsz fel egyetlen étkezéssel! Nem is akarlak. — Végzett a paradicsomokkal, és nekiállt savanyúságot halászni egy hatalmas üvegből. A kapor, a fokhagyma és az ecet együttes illatának elegyétől összefutott a nyál a számban. Jace megfordult, egy szelet uborkát akart a szájába rakni éppen. - Meg kell osztoznod rajta, úgyhogy viselkedj szépen! — Beejtette a savanyúságot a szájába, és ráharapott. Amikor felfogtam a szavai értelmét, idegességemben megmarkoltam az asztal szélét. - A fiúk nincsenek meghívva! - Nem bántam volna, ha Parkerrel és a bátyáimmal kell ennem, de Marcot is hoznák, és nekem az lett volna a legjobb, ha őt nem is látom a következő öt évben. Jace szigorú pillantást vetett rám, ami készületlenül ért. Az apám szokott így nézni. - Kapsz egy kis időt, hogy lehiggadj, de ők is éhesek ám, te pedig tönkretetted a vadászatot. Úgyhogy most mindannyian leülünk, mint a komoly felnőttek, és jóízűen, együtt eszünk. A friss szarvashús remek lett volna — itt újra szúrósan nézett rám —, de így beérjük a burgerekkel. Összevontam a szemöldököm, ám Jace elfordult, hogy ne is kelljen látnia. Nem tettem tönkre a vadászatot. Marc hibája volt, de semmi értelme sem lett volna, ha elkezdem magyarázgatni neki, szóval inkább befogtam a számat. Ha a frontvonalak kialakulnak, a fiúk mindig összetartanak, nekem meg csak a vastag bőröm marad, hogy megvédjen a tesztoszteronba mártott szigonyoktól és szuronyoktól. Szerencsétlen módon a legközelebbi nőstény, aki nem az anyám, több száz kilométerrel odébb élt. De álljunk csak meg! Hiszen Sara eltűnt, éppen ez volt az oka, hogy terven kívül hazahurcoltak. Izgatott nevetgélés és meztelen talpak surrogása előzte meg a fiúkat, ahogy besorjáztak a konyhába, mindegyikük többé-kevésbé öltözetlenül. Mint rendesen, egyedül Owenre lehetett volna azt mondani, hogy felöltözött. Utolsónak Marc bicegett be, a haja nedves és samponillatú volt. A bal bokájára pillantottam, de nem láttam a sebet, a lába ugyanis körbe volt tekerve gézzel, és a kötés a farmerja szára alá is felért. Összefonta a karját meztelen mellkasa előtt, és nekidőlt a falnak, vörös arccal elnézve mellettem. Vagy zavarban volt, vagy dühös, de leginkább mindkettő. És akkor mi van? Cseszheti. Magának köszönheti. A másik három köréje csoportosult, mind kerülték a tekintetemet. - Kapjatok fel egy tányért, srácok! - szólt rájuk Jace, nem véve tudomást a levegőben vibráló feszültségről. Lerakott egy kisebb oszlopnyit anyánk hétköznapi tányérjaiból az asztalra, de én nem nyúltam értük. A fiúk egyenként odaléptek, Ethan volt az első, aki már félig meg is ette az első hamburgerét, mire leült mellém. Amíg a többiek is megpakolták a tányérjaikat — Marcot kivéve, aki továbbra is sértődötten állt az ajtóban -, Parker letérdelt a székem mellé, és felmosolygott rám. - Mióta is, Faythe? - kérdezte. Macskaként már üdvözöltük egymást, de nehéz volt nyomon követni az eltűnt időt, ha csak egy dorombolás és egy röpke orron nyalás az eszközöd. - Két év? - A szeme kihívóan csillogott: ellent merek-e mondani? Inkább két hónapnak tűnik - csaptam a vállára szeretettel. - Láttalak a koncerten, tudod-

e? Nem igazán illesz a főiskolás népek közé. Elmosolyodott és megvonta a vállát, ujjait átfuttatta korán őszülő haján. - Parancsot kaptam. Tudod, hogy van ez. Tudtam. Mindenki mindig megkapta a parancsokat, és a fiúk becsületbéli kötelességként teljesítették őket. Én nem éreztem ilyesmit. Másfelöl viszont én nem is kaptam havi fizetést. Parker felállt és lehajolt hozzám, hogy egy illedelmes csókot nyomhasson az arcomra, mielőtt ő is teleszedi a tányérját. Őt követte Marc, aki úgy bicegett el mellettem, hogy még csak felém se nézett. Körbepillantottam a helyiségen, és egyenként végignéztem az ismerős arcokon. Éppen olyan volt, mint a régi szép időkben: gyorskaját zabálni, miután a szüleink lefeküdtek, és azon veszekedni, ki takarítsa el a romokat. Még a Marc és köztem sistergő feszültség, is ismerős volt; mi azon párok egyike voltunk, akiknek mindegy, milyen szenvedély hajtja őket. Legalább annyiszor téptük egymást, ahányszor szeretkeztünk, és az egyik gyakran csapott át a másikba. Szóval, Jace - szólalt meg Owen a bár mellől -, itt robbant fel a Burger King, vagy mi van? Nem láttalak a forró tűzhely fölött izzadni - vágott vissza Jace tele szájjal. - Ő talán izzadt? - nézett rám Ethan. Megvontam a vállam. - Izzadságot nem láttam, csak valami táncot. Parker felvonta a szemöldökét. - Táncot? - Nem. Nem volt tánc! - Jace mérgesen nézett rám. Vigyorogtam. - Nemcsak hogy táncolt, de pörgött is. Parker horkantott, Ethan hangosan felnevetett, majdnem a torkán is akadt a hamburgere utolsó falatja. Na jó, talán tettem egy vagy két kecses lépést - ismerte be Jace egy barbecue-ízű burgonyaszirommal a kezében. — De nem mintha Vic esőtáncát jártam volna el. Beleharapott a chipsbe, és egy hosszú pillanatig csak rágott, megtörve ezzel az érzékeny csendet. Ártatlan célzás volt ez egy pár nyárral ezelőtti, igencsak vicces éjszakára, amikor Vic mezítelenül táncolt a birtokon, az egekhez fohászkodva az oly nagyon várt esőért. Vic említése azonban eszembe juttatta a nővérét, amiről pedig megint csak az jutott eszembe, hogy mit is csinálok én itt, a bátyáimmal és életre szóló barátaimmal körülvéve. Itthon voltam, mert a szüleim úgy látták, hogy az észak-amerikai falka elleni csapás mindannyiunk elleni csapás volt, és zárták a soraikat; körbejárták az otthonokat, hogy megvédjék a nőket és gyermekeket - akármennyire is sértő volt számomra, hogy engem is a védelemre szorulók közé sorolnak, mégis úgy tűnt, egyedül én érzem az elővigyázatosságukat túlzónak. Lehet, hogy tévedek? Azt feltételeztem, hogy a szüleim kapva kaptak Sara eltűnésén, hogy visszatereljék az elkóborolt báránykájukat az akolba, ahová szerintük tartozik. De mi van, ha mégis igazuk volt? Ha valaki tényleg elrabolta Sarát? - 41 - megváltoztatott. Ez a gondolat egy pillanat alatt mindent Hirtelen, mint egy gyomorütés, ért utol Sara eltűnésének súlya. A levegő kiszaladt a tüdőmből, csak hápogni tudtam. Meggörnyedve lihegtem, pánik kerülgetett. Meggyőződésem volt, hogy Sara saját elhatározásából szökött el, de mi van, ha tévedtem? Mi van, ha Sean vitte el? Ha elég őrült volt hozzá, hogy a saját területéről rabolja el, nincs semmi biztosíték rá, hogy nem fogja bántani. Egy súlyos, meleg kéz érintését éreztem a vállamon. A könnyeimet nyelve felnéztem. Marc állt előttem, a másik kezében tányérral, a szemében, ahol az imént még düh fénylett, aggodalommal. Részben zavaromban, amiért majdnem összecsuklottam, részben pedig azért, mert rá még

mindig dühös voltam, rácsaptam a kezére, hogy lelökjem magamról. A csattanás jóval tovább visszhangzott a falak között, mint gondoltam volna. Marc szeme kitágult meglepetéséban, a karja céltalanul hullott vissza a teste mellé. Ne érj hozzám! - sziszegtem összeszorított fogaimon keresztül, villogó szemmel. Semmi joga nem volt hozzá, hogy nyugtatgasson, azután amit az erdőben adott elő. Marc arca elvörösödött megalázottságában, azután az arckifejezése dühbe torzult. A többiek nyíltan bámultak minket, az étellel senki sem törődött. A székem sikoltva csúszott végig a padlón, amikor felálltam. Mindenki rám nézett. Elfordultam tőlük, hagytam, hogy a hajam elszabaduljon és eltakarja az arcomat. Egyetlen dolog lehetett volna roszabb annál, hogy a fiúk láthatták ezt a kisebbfajta összeroppanásomat: az, ha el kell fogadnom a vigaszukat. Nem akartam vigaszt. Magányt akartam. El akartam tűnni mindegyikük, de főleg Marc elől. - Bocs, srácok - mormoltam elment az étvágyam. Két lépést tettem meg az ajtó felé, amikor egy meleg, erős kéz kulcsolódott a csuklómra. Ránéztem Marcra, és megpróbáltam kiszabadítani magam, de a szorítása csak erősödött, szinte összepréselve a csontjaimat. Nyöszörögtem, pedig utáltam a gyengeségem hangjait, már akkor, amikor feltörtek a torkomból. Owen felállt, mintha közbe akarna lépni értem, de Marc egyetlen pillantása megállította. Marc tányérja a pulton landolt. A savanyúságos villája anyám virágos abroszán, az oldalára fordulva. A tányér széléről egy paradicsomszelet lógott. Marc pedig kirontott a konyhából, még mindig engem szorongatva, és szednem kellett a lábaimat, hogy lépést tartsak vele, pedig bicegett. Végigrángatott a folyosón, elhúzott fél tucat csukott ajtó előtt, aztán fél kézzel belökött a saját szobámba. Megbotlottam, és hiába igyekeztem előrelépegetve visszaszerezni az egyensúlyomat, a lendület az ágyig vitt, ahol a combomat az ágyvégbe ütve arcra estem. Fújtatva keltem fel. HÉT MEGPÖRDÜLTEM, HOGY SZEMTŐL SZEMBEN ÁLLJAK MARCKAL, és a szobám ajtaját csukva találtam. Az arcátlansága a düh új, minden eddiginél forróbb hullámát indította el ereimben. Már nem voltam képes tisztán gondolkodni, ökölbe szorított kézzel rárontottam. Ő hátralépett, felemelt karjával védve ki az ütést, de elkésett. Az öklöm az állkapcsát érte, a feje balra hátrabicsaklott. De még mielőtt egy második ütés az eszembe juthatott volna, már fogta is a két alkaromat egy-egy kezével, a szeme aranypöttyei szikráztak a mérgétől. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, de csak még szorosabban markolt. Előrelépett, engem maga előtt taszigálva. Aztán a bal lábára nehezedett, és az arca eltéveszthetetlen, fájdalmas grimaszba torzult. A fájdalom feltisztította az agyát, a tekintete ismét megtalált. Láthatóan küszködött, hogy visszanyerje az uralmat az indulatai fölött, s próbált a szemembe nézni. Megint megpróbáltam kirántani a karomat. Pislogott, és ellökött magától. Erőből. Megint hátratántorodtam, egészen az ágyamig. — Mi a franc bajod van? — köptem felé, és megragadtam az ágyvéget, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Minthogy a karmaimat pillanatnyilag nem használhattam, olyan szavakat kerestem helyettük, amelyek elég élesek, hogy mélyen megsebezzék. - Soha többé ne merészelj hozzám érni, egy ujjal sem! - tettem hozzá, immár a higgadtság álcája mögé rejtve mardosó dühömet. - Ezt a jogodat régen elvesztetted! Fájdalom villant át az arcán, és a bennem lakozó nőstény egy pillanatig boldog volt. De aztán ismét kiült a düh az arcára, és a keze ökölbe rándult. Ha valami bajod van velem, azt leszel szíves énvelem közölni. Egyedül. Egy dolog volt a teljes falka előtt hisztériázni, amikor tizenöt éves voltál, de azóta felnőttél, szóval kezdj el felnőtt módjára viselkedni!

Megmarkoltam az ágy oszlopát, ott, ahol elvékonyodott; új mélyedést vájva a régiek, egy egészen más szenvedély hevének nyomai közé. - Nagyon meg fogsz lepődni, ha azt hiszed, ez már hisztéria volt - sziszegtem, a fogaimat annyira összeszorítva, hogy fájjon. - Ráadásul négy kandúr nemigen jelenti a teljes falkát. És errefelé aztán nincs „egyedül”, ha nem vetted volna észre. Valószínűleg most is hallgatóznak. - Ami azt illeti, ezt biztosan tudtam, mert nem hallottam mást beszélni. Marc sóhajtott, és áthelyezte testsúlyát az ép lábára: megrándult, és én nem tudtam ellenállni egy kis csendes dicsőségérzetnek. — Sok idő telt el, Faythe - mondta, még mindig grimaszolva. Alighanem azt akarta, hogy elhiggyem: egyedül a bokája bántja, de tudtam, hogy nem így van. Ez már egy másfajta fájdalom volt, régebbi, élesebb. - Csak azt szerettem volna, ha újra... megismerkedünk. Ha újra kapcsolatba kerülünk. - Lepillantott a szőnyegre, begörbítette a lábujjait. - Hibáztam. Sajnálom. Csak pislogni tudtam. Meglepett a bocsánatkérése, de a hirtelen témaváltás is. Nem éppen a konyhai hisztimről beszélgettünk? Mikor tért át az erdőbeli otrombaságára? Bárki más egyszerűen elfogadta volna a bocsánatkérést és továbblép. És én? Én nem, mert ha meglátok egy lelki sebet, muszáj megpiszkálnom, hogy lássam, vérzik-e. — Mit akarsz, Marc, mit mondáik? Hogy én is sajnálom? - Elhallgattam, és ő megrázta a fejét. - Heyes, mert nem is fogom. Nem volt jogod hozzá, hogy megjelölj. Nem vagyok a tiéd. Senkié sem vagyok! A szemében ülő fájdalom ijesztő sebességgel váltott ismét dühbe, és megkapaszkodott a komód felső szélébe, hogy megtartsa magát. Elcsesztem, te pedig megfizettél érte. Majdnem le is szedted a lábamat amúgy, szóval szerintem egálban vagyunk. Már kezdtem volna mondani, hogy nem, és addig nem is leszünk, amíg házi őrizetben vagyok, ő pedig úgy jön és megy, ahogy kedve tartja, de most az egyszer megelőzött. Képes volt tanulni - és csak öt évet késett vele. Színlelheted, ha úgy van kedved, hogy a fiúk egyike vagy, de ez azzal jár, hogy rangban feletted állok. Mind feletted állunk. És egy kandúr sem üthet meg engem büntetlenül. Ebben igaza volt, akkor is, ha soha be nem vallottam volna. És habár ezt meg ő nem vallotta volna be soha, egyszerűen dühös volt, amiért megütöttem. Megsértettem és kínos helyzetbe hoztam az alatta álló falkatagok előtt. Mindenki más súlyos árat fizetne ezért. De én nem voltam mindenki más. És most mit akarsz csinálni, kirángatsz és kivered belőlem a szart is? - Előreszegeztem az államat és karba fontam a kezemet: kihívón néztem rá, kíváncsian, hogy megtanítja-e nekem a leckét. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha kísértené a gondolat, de aztán lassan kifújta a levegőt, és fejét rázva az ajtónak dőlt. - Tudod, hogy mit akarok, Faythe. Behunytam a szemem, és magamban lassan elszámoltam tízig, azt remélve, hogy amikor majd kinyitom, újra a szobámban leszek a texasi állami egyetemen, messze-messze Marctól, az érzelmi fekete lyuktól. Felnéztem. És semmi sem változott. Még mindig ott állt, engem figyelt és a válaszomat várta. - 43 Lehet, hogy tizenötig kellett volna számolni. — Nem — válaszoltam, és megrándultam, ahogy az arcára kiült a döbbenet. Testileg megsebezni, az egy dolog volt, de már rég megfogadtam, hogy távol tartom a karmaimat a szívétől, amit általában védtelenül hagyott. Nem kellene olyannak lennie, mint a szüléidnél - felelte. - Tiszta lappal kezdhetnénk. Menet közben állítanánk fel a szabályokat. A szívem fájdalmasan dobolt, és utáltam a gondolatot, hogy Marc ezt érzi, hogy ki tudja olvasni a pulzusom ritmusából a kísértést, a lélegzetem akadozásából a tétovázást. Mindössze két évig voltunk együtt, de ez a két év nagyon sűrű volt, és volt egy olyan időszak, amikor azt hittem, örökre így marad. Aztán a valóság fejbe vágott, és én rájöttem, hogy Marc egy életre

az enyém lehet, ha akarom. Öt, a gyerekeit, de semmi mást. Most többet ajánlott, mint eddig bármikor, kompromisszumot olyan dolgokban, amikről mindig csak esküdözött, hogy megvál- toztathatatlanok. Nekem ez azonban még mindig nem volt elég, nem is lehetett. Ha az, hogy csaknem leharaptam a lábát, nem volt elég világos, nem tudom, mit tehettem volna még. Nem akarok szabályokat építgetni - mondtam fáradtan. Ez volt az a rész, ahol az örök vitánk mindig önmagába fulladt. Az a rész, ahol visszautasítottam. Újra és újra. - Egyáltalán nem akarok szabájokat! Marc nagyot nyelt, és én szinte éreztem a csalódottsága ízét a levegőben: keserű volt, mint az üres fekete tea, és valahogy olyan fájdalmasan fanyar. Szabályok mindig vannak - állapította meg. - Az iskola szabályait gondolkodás nélkül elfogadod, de nem adod be a derekad annak a néhánynak, amely igazán boldoggá tenne. Remekül összefoglalta a bajom lényegét. Nem adom be a derekain. Neki nem. De senki másnak sem. Nem fogjuk ezt újrakezdeni! - vágtam rá. És mégis úgy tűnt, képtelenek vagyunk bármi másról beszélni. Mindegy, honnan indult a társalgás, mindig visszajutottunk oda, hogy hol romlottak el a dolgaink, és hogy én miért is nem akartam újra próbálkozni. Marc folytatta, mintha meg se szólaltam volna. - A dolgaidat úgy intézhetnéd, ahogy neked tetszik, senki sem szólna bele. Nem kell nekem irányítanom. Még csak nem is akarok. Elnémult, és én lassan megráztam a fejem. - Gyerünk, Faythe, legalább gondold végig, amit mondtam! Nem kellett végiggondolnom: már ismertem a mondanivalóját. A hagyományok szerint, amelyek már akkor is ódonok voltak, amikor az első telepesek Amerikába érkeztek, az én felelősségem az volt, hogy olyan férfit válasszak magam mellé, aki alkalmas lesz az új alfa szerepére, valakit, aki képes ráncba szedni — és hosszú távon is rendben tartani - az összes kandúrt. Marc ezzel azt ajánlotta föl, hogy ha hozzámegyek, én lehetnék a vezető — amikor apu átadja neki a falka vezetését, ő azt továbbadná nekem. A saját főnököm lennék, és egyben az övé is. Hogyne, ezzel megkapnám a függetlenséget, amit annyira vágytam, csakhogy méregdrágán: nem csak saját magamért, hanem a falka minden tagjáért is felelőssé válnék. Nem számítva a végrehajtóit, apámnak több mint harminc hűséges kandúrja volt Texas és Oklahoma földjén, emellett Kansas, Louisiana és Arkansas egyes részein, akik mind a maguk életét élték, mint Michael. Mindannyian hűséget fogadtak az alfájuknak és a déli középső területek falkájának, és ha a szükség úgy hozta, szolgálatba is álltak. De addig viszonylagos békében éldegéltek az alfa védelme alatt, bízva benne, hogy az képes megvédeni és vezetni őket. És képes is volt — apu félelmetesen jó vezetőnek bizonyult. De ha elfogadnám Marc ajánlatát, és úgy alakulnának a dolgok, ahogy mondta, egy napon a területeink összes kandúrja tőlem függene, és az én dolgom lenne, hogy vezessem és őrizzem. Márpedig hacsak a munkaköri leírásban nem szerepel egy kitétel a Canterbury mesék előszavának fordításáról, akkor én szörnyen alulképzett vagyok a feladathoz. És ezen egyáltalán nem is akarok változtatni. Marc úgy gondolta, az ajánlata visszautasíthatatlan, de nem értett semmit. Ha nekem adja a falkát, nem ad szabadságot, hanem még sokkal inkább megköti kezem-lábam valami olyan felelősséggel, amit nem akartam és valószínűleg nem is volnék képes kezelni. Vagy talán mégis értette. Talán éppen azt akarta, hogy hozzá legyek kötve, hozzá, és egy olyan élethez, amit egyszer már elutasítottam. Kint ütni kezdett anyám antik állóórája, és én számoltam az ütéseit. Kettő. Hajnali kettő volt, és még mindig nem láttam a végét életem egyik leghosszabb estéjének.

Egy napon vezetőt kell adnod nekik, akár akarod, akár nem - szólalt meg Marc, amikor a második ütés elhalt. - Nem lehetsz egyedül te a vezetőjük. Francokat nem! Ó, a pokolba! Elhallgattam és zavart dühömben összeszorítottam a szemcm. Már annyira benne voltam a veszekedésben, hogy oda se figyeltem arra, amit mondott. Nekidőltem az ágy oszlopának, a fa megnyikordult. Megdörgöltem a homlokomat, hogy a gondolataimon ülő vastag köd felszálljon. - Nem akarom vezetni őket... se veled, se nélküled. - Felnéz tem, és hagytam, hogy leolvassa a meggyőződést az arcomról. Nem tudok semmit a területek megvédéséről, és nem is akarom megtanulni. Marc megajándékozott egy atyáskodó mosollyal, ami megint csak egy volt a kedvenc idegesítő apróságai közül. - Azért ilyen okos lány létedre elég jól játszod az ostobát. Összevontam a szemöldökömet: hirtelen nem tudtam mit mondani a dicséret és sértés ilyen keverékére. — Ezzel most mit akarsz mondani? Amit tudnod kell, annak a legnagyobb részét már tudod. Már csak némi gyakorlatra van szükséged. Fogalmam sincs, miről beszélsz - csattantam fel, és a hátam mögött megmarkoltam az oszlopot. Az ujjaim hegyével dörgöltem a csiszolt fát, hogy a tapintása visszahozzon a valóságba, abba a világba, ahol magabiztos méltósággal beszélek, Marc pedig igazi fanatikus tűzzel ontja a szokásos ostobaságait. Az elmém pedig egyre csak lázadt a gondolat ellen, hogy apu évekig nevelgetett, mint a helyettesét, én pedig még csak észre sem vettem. Ez nem lehet igaz! Vagy mégis? Fogd be a szád és gondolkodj egy kicsit! - Elhúzta a széket az íróasztaltól és leült, miközben idegesítő önbizalommal bámult rám. Jártál valaha tánciskolába? Van ennek a kérdésnek valami értelme? - Túljátszott türelmetlenséggel csípőre tettem a kezem, és dobolni kezdtem a lábammal. Csak válaszolj! Vettél táncleckéket? Voltál bevásárlókörúton? Vagy manikűrösnél? Szándékosan manikűrözetlen ujjaim farmeranyagba mélyedtek, egy az övbújtatómba akadt. — Ha ezt viccnek szántad, hát nem jött be. Ennél jobban ismersz. - Sajnos. Ahogy az apád is. Sosem táplálta az érdeklődésedet semmi frivol dolog iránt, de arról gondoskodott, hogy tizenkét éves korod óta a falkára vonatkozó minden döntésben szavad legyen, még ha nem is használta fel, amit mondtál. A tekintete elkalandozott, amíg új példák után kutatott az emlékezetében, amivel alátámaszthatná eszeveszett elméletét. - Megtanított harcolni. - A tekintete újra rám villant. Szerinted miért tette? Egyetlen másik alfa sem tanítja meg a lányait harcolni. Te sosem viseltél balettszoknyát, de hány alkalommal vettél fel melegítőt, hogy a fiúkkal birkózz? Rövidre, recésre rágott körmeimet vizsgálgattam. - Túl sokszor, hogy összeszámoljam. - A birkózóedzések tízéves koromban kezdődtek, amikor egy iskolai barátnőmmel karatéra akartam járni. Apu nem engedte, attól félt, hogy komolyan kárt tennék valakiben. Az első alkalom, amikor szembekerültem Ethannal, igazolta a félelmét, az én rémületemre és gyönyörűségemre. Ki tanította meg, hogyan irányítsd a légzésedet, amikor rohansz, és hogyan vesd le magad a fákról? Az apám. Nem is kellett hangosan kimondanom, mert Marc, jó végrehajtó lévén, nem is tett fel olyan kérdést, amire nem tudta a választ. És mi van a tanács-diplomáciával? Felnyögtem, és a rádió órájára néztem. Ügy tűnt, az idő mégis megáll olykor-olykor. Miért, mi van vele? - kérdeztem, és vonakodva visszafordultam. Mielőtt elmentem volna az egyetemre, apám legalább évi egy tanácsgyűlésre elrángatott magával. Miután végighallgattam, ahogy két alfa megtárgyalja a főiskolás fiaik területközi utazási jogait, már -

nem volt kihívás a Felsőfokú Nyelvtan előadásokon legyűrni az unalmat. Ismered minden részletét az összes egyezménynek, amit első átváltozásod óta megtárgyalt a tanács. Na és? - Színpadiasan égnek emeltem a kezem. - Hova akarsz kilyukadni? - De ahogy mondta, lassan megértettem, és a következő szavai még az agyam utolsó, legmakacsabb részébe is eljutottak. Marc kiegyenesedett, de ezúttal alig rezdült meg, amikor teljes súlyával sérült lábára lépett. Ezek azok a dolgok, amikre szükséged van ahhoz, hogy elvezess egy falkát. Az apád nem azt várja el tőled, hogy menj hozzá a következő alfához, Faythe. Azt akarja, hogy te legyél a következő alfa. Hogy te kövesd. - Elnémult, és a szememet figyelte, ki tudja-e olvasni belőle az érzéseimet. A dolog arculcsapásként ért, mintha az, hogy valaki kimondta, még inkább valóságossá tette volna. Ó én nyomorult! Apu nem önállóságra nevelt. Végül is, hogyan szolgálná az a falka érdekét? Felelősségre tanított. Még mindig Marcra meredve leültem az ágyra, nem mintha e/,i akartam volna, egyszerűen a lábaim nem tartottak meg tovább. Sokkos állapotomban hagytam, hogy a tekintetem lekússzon róla ;i berber szőnyegre. Az ismerős mintát tanulmányoztam, az egymásba fonódó geometrikus mintákat, egyszerre egyet, mintha a fejemben kavargó kérdésekre a válasz valahol a mintába rejtve lapulna. De ha ott is volt, én nem találtam. Mindvégig... én azt hittem, tudod - suttogta Marc. Felnéztem. Tágra nyílt szemekkel figyelt engem, az arcán hitetlenséggel kevert meglepetés. - Azt hittem, megértetted, mit akar tőled, és elvből megtagadtad. Nem tudom elhinni, hogy soha nem fogtad fel. Aha. Én se. - Alig ismertem rá a saját hangomra: lassúnak, álmatagnak tűnt. De aztán valami új, mélyebb megértés rántott ki a kábulatból, mint egy pofon. Minden, amit Marc mondott, igaz volt, csakhogy nem ennyi volt a teljes igazság. Közel sem. Lassan ráemeltem a szememet. - Marc, mindezek a készségeid neked is megvannak. - A dermedtséget a hangomban is felváltotta egyfajta nyugtalan nyugalom, és Marc elvörösödött a tekintetem alatt. — Tudsz mindent, amit én, ráadásul megvan a gyakorlatod is. Csakhogy nélkülem belőle sohasem lehetne alfa. És ezzel mindketten tisztában is voltunk. Marc a hifi mellett sorba rakott CD-ket nézegette. - A végrehajtói kiképzésem nagyon alapos volt, és sok területen összeért a tiéddel. - Mellébeszélt; vastag réteg szar alá próbálta rejteni az igazat. Mióta? A szemembe nézett, de a pillantása most teljesen üres volt. - Mit mióta? Mióta nevelgetett téged az apám? Mennyi idős voltam, amikor kiválasztott nekem? Nyolcéves? Tíz? Maradt még benne annyi tisztesség, hogy elvörösödjön. – Nem ő választott ki, Faythe, hanem te. Átvillant az agyamon, hogy emlékeztetem a nőstények jogára, miszerint meggondolhatják magukat, de nem gondoltam, hogy hasznos volna. - Marc, nem vagyok teljesen hülye. Apu a fiúmat teszi meg a végrehajtói vezetőjének, és én higgyem el, hogy ez csak véletlen egybeesés? - Hallottam, hogy a hangom magasra szökik, de nem tudtam ellene tenni. - Nem arra tanított ő téged, hogy a határokat védd. Arra készített fel, hogy átvedd a helyét, mint a következő alfa. Nem. - A tagadása egyszerű volt és őszinte. - Arra készített fel, hogy segítselek és támogassalak. Hogy a végrehajtóid vezetője legyck, mint most vagyok az övéinek. Csakhogy én ezt nem tudtam elhinni. Természetes, hogy ezt mondja; bármit elmondana, ami újra összeboronál minket. Igaz, ezzel apám is így volt, csakhogy neki rejtett oka is volt erre. Mindig tudtam, hogy apám azt akarja, menjek hozzá Marchoz, de feltételeztem, hogy a

boldogságom útját egyengetné, csak az irányban téved. Soha eszembe sem jutott, hogy én lévén az egyetlen lánya, én voltam az egyetlen lehetősége is. Aztán kiválasztotta M arcot. Azt akarta, hogy Marc legyen az örököse, és ezt egy úton érhette el: általam. Marc leolvasta a gondolataimat az arcomról, és lassan ingatta a fejét, mintha csak azt mondaná, ennél jobban kéne tudnom. - Nem így volt. Nem képezhetsz ki valakit, hogy alfa legyen. Ezt te is tudod. Persze hogy tudtam. Nem lehet egy macskának megtanítani, hogy azt az erőt, azokat az ösztönöket használja ki, amikkel nem rendelkezik. Azonban a veleszületett tehetséget lehet formálni, ha elég korán kezdenek hozzá, és pontosan ez volt az, amit apu Marckal tett. Egy alfának erősnek és gyorsnak kell lennie, és jól kell bírnia a nyomást. Képesnek kell lennie minimális információk alapján hamar meghozni súlyos döntéseket. És ami a legfontosabb, bírnia kell azzal a meghatározhatatlan valamivel - a karizma rokona, de sokkal több annál -, ami hozzá köti a hűséges kandúrokat, és megtartja őket még a legnehezebb időkben is. Marcban mindez megvolt, és ennél még valamivel több is. Képes volt gyorsan és igazságosan dönteni, azonban, ha kellett, kegyetlen is tudott lenni. Vezetésre született, és apu tett róla, hogy ez a tehetsége ne sikkadjon el - főleg az én szememben ne. Elrendezte, hogy a férfi, aki a legközelebb kerül hozzám - az egyetlen megfelelő férfi a házban a képlékeny éveim alatt -, az legyen, akit ő is jóváhagyott, pontosabban: akit ő maga választott. Aranypöttyös szemeibe nézve felismertem, hogy apám nem azért kormányozott Marc karjaiba, hogy bármelyikünk is boldog legyen, hanem a falka javára. Mert minden, amit apu tett, a falka javát szolgálta, akkor is, ha valamelyik egyednek nem igazán volt jó. Beleértve engem is. Tudod, hogy úgy terelt össze minket - suttogtam, a düh keserűsége ismét beszivárgott a szavaimba. - Tudod, hogy egyikünknek sem volt valódi választása. Marc összevonta a szemöldökét, nem eresztve a pillantásomat. — Faythe, nekem volt választásom, és döntöttem is, évekkel ezelőtt. Megmondtam, hogy sosem fogom magam meggondolni, és nem is tettem. Te voltál az, aki elment. Ebben igaza volt. Elmentem, és ezzel hazavágtam apám alaposan kidolgozott terveit. Mert végső soron egy alfahím semmit sem ér pár nélkül. Nem tudtam már a szemébe nézni: zavaromban hagytam, hogy a tekintetem elkalandozzon. És megpillantottam egy bekeretezett fotót a fiókos szekrényemen, Marcról és rólam. Alighanem anyám tette oda, mert én ugyan nem. Az érettségi bálon készült, akkor kérte meg a kezemet - és én akkor szaladtam világgá először, halálra rémülve. Nem azoktól a dolgoktól, amik éjjel történnek, hanem attól, hogy olyanná válnék majd, mint a tulajdon anyám. A legendáink szerint századokkal ezelőtt az őseink még igazi macskaként éltek, és a legnagyobb, legerősebb kandúrok megharcoltak az alkalmas nőstényekért. Sajnálatos módon mindig is nagyon kevés nőstény született. Amennyire tudom, a baj gyökere nem a nőkben, hanem a férfiakban van. Akár az embereknél, a gyerekek nemét az apai ivari kromoszóma határozza meg. Csakhogy a kandúrok Y kromoszómát hordozó ivarsejtjei jóval mozgékonyabbak, mint az X-et hordozók. Egyszerűbben szólva, a fiúspermák sokkal gyorsabban úsznak, mint a lányspermák, ami miatt átlag öt kandúrra születik egy nőstény. Ha azt mondjuk, hogy a párosodásra való jogért folyó harc heves és véres, az olyan, mintha csak azt mondanánk, hogy a világegyetem elég nagy. Nem fejezhető ki szavakkal, hogy mennyire óvatos megfogalmazás egy efféle állítás. Szerencsére azért, hogy a létezésünk titkát megőrizhessük, a legtöbb falka régen levetkőzte az ösztönei uralmát, és beilleszkedett a civilizált emberi társadalomba. A modern falkákban a nőstények maguk választhatták meg, kihez mennek hozzá. És majdnem minden esetben vagy ösztönből, vagy mélyen gyökerező társadalmi kondicionálásból -, de olyat választottak, aki alkalmas volt a falka vezetésére. Mindazonáltal, még a társadalmi szabályokkal és a végrehajtók csapatával megtámogatva is, az alfának elég erősnek kellett lennie, hogy elnyerje a

falkája tiszteletét és lojalitását. A gyenge alf.i nem tartott sokáig, még manapság sem. Viszont Maréból, apámhoz hasonlóan, remek alfa lehetett volna. A fotón olyan fiatalnak és boldognak tűnt. Hármas fenyegetést jelentett: erős volt, karizmatikus és jóképű. Szép Heléna varázsa megindíthatott ezer hajót, de Marcé legalább annyi szívet, közte a/ enyémet is. Amikor választás elé állítottam, a falka mellett döntött. Még egyszer nem kapja meg az esélyt. Ahogy mondta, én mentem el, és pusztán az, hogy hazarángatott, nem jelentette, hogy maradok is. Visszafordultam a fényképtől az igazihoz, és most először tűntek fel az apró szarkalábak a szeme sarkában. — Sajnálom, Marc — böktem ki. Hirtelen úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem, holott korábban megtagadtam. — Sajnálom, hogy úgy mentem el, ahogy. És elnézést kérek a lábad miatt. De semmi nem változott, szóval kérlek, ne tedd még nehezebbé azzal, hogy nem hiszel nekem. Csaknem egy teljes percig bámult rám, mintha azt várná, hogy összeomlók, és beismerem: hazudtam. Végül bólintott, az arca eltökéltséget sugárzott. - Rendben. - A szemében most már az a megfejthetetlen kifejezés ült, amit hivatalból viselt, ami visszatükrözte az én érzéseimet, de nem árult el semmit az övéiről. Kivetett tehát magából, és felhúzta a védvonalakat. Ideje volt. Visszatolta a széket az asztal alá. — Mindig is makacs voltál, és nem is tudom, miért hittem, hogy ez majd megváltozik. Most, hogy már nagyobb biztonságban éreztem magam az ismerős vizeken, rámosolyogtam. Azt én sem tudom. Próbáljunk meg civilizáltan viszonyulni egymáshoz ezek után. Mindig civilizáltan viselkedtem veled, Marc. Horkantott és felháborodást tettetve előrántotta a kezét a zsebéből. –És azt minek neveznéd, hogy elütötted a kezem, amikor csak meg akartalak vigasztalni? Téves döntésnek? - próbálkoztam, zavaromban rákvörösen. - Naná! - Nem mosolygott, de az álla vonala mintha kicsit meglágyult volna: nem volt gyakori eset, hogy beismerjem, ha tévedtem. - Na menjünk enni! Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek előre. Menj csak! - piszkálgattam a takaróm szegélyét. - Én nem vagyok már éhes. Dehogynem vagy! Hagyd abba a duzzogást! Éhes vagy, irány enni! Különben kényszerítesz? - kérdeztem, igyekezve, hogy tréfásan hangozzon. Ha muszáj. - Felém bicegett, határozottan eltúlozva a sántikálást. Ismét felém nyúlt, de most már kitértem előle. Én is képes vagyok tanulni. - Jól van, jól van, megyek. Mosolyogva sétáltam végig a folyosón, azzal a meggyőződéssel, hogy a magam akaratából teszem, bár egy hatalmas kandúr jön mögöttem. Ahogy már mondtam, az ismerős dolgok biztonságosak. NYOLC MINDEN BAJOM ELLENÉRE IS ELTÜNTETTEM KÉT HAMBURGERT. Nagy dolog kell, hogy elvegye egy macska étvágyát, és a burgert még Jace sem tudta elrontani. Amikor a kaja eltűnt, feldobtunk egy negyeddollárost, hogy lássuk, ki fog takarítani. Owen vesztett Jace- szel szemben, az ő nyakán maradt a mosogatás. Ethant Parker győzte le, ami a szekrények letörlését és a tűzhelypucolást illette. Marc, a sebesülése miatt, felmentést kapott. Nekem a kisujjamat se kellett mozdítanom. Alighanem azért, mert tartottak tőle, hogy ha felidegesítenek, az a lábukba kerülhet. Jo érzés volt, hogy tartanak tőlem, majdnem olyan jó,

mintha tiszteltek volna. Már amennyi fogalmam nekem erről a témáról van, persze. Otthagytam a srácokat a konyhában, és visszasétáltam az apam irodájába. Nem éppen felhőtlen viszonyunk ellenére az ő szentélyében sokkal jobban éreztem magam, mint bárhol máshol a ranchon. Félhomály volt, és mindig egy kicsit hűvösebb, mint a ház többi részében; itt felidéződtek a gyerekkori esték, amikor társasjátékoz- tunk, vagy apu ölében ülve olvasgattam a vasárnapi újság gyerekrovatát. Kislányként nem tudtam elképzelni kényelmesebb helyet az alvásra, mint apu kanapéját, és most is odakucorodtam, a térdemet a mellemig húzva, az arcomat a hűs bőrpárnákra simítva. A bőrápoló szer illata ezer emléket hozott a felszínre: amikor, évekkel ezelőtt itt ücsörögtem és hallgattam, ahogy apu tanácsi ügyekben telefomál. Egyszer, hétéves koromban összekentem a párnákat a krémes kekszemmel, ő pedig letette a telefont, és segített nekem letisztítani, pedig a középső síkvidéki területek alfájával tárgyalt éppen. Emlékeztem, mennyire lenyűgözően fontosnak éreztem magam akkor. De ez sok éve volt, és azóta rengeteg dolog megváltozott. Már majdnem elaludtam, amikor a kilincs halk kattanása felriasztott. Felpattant a szemem, felgyorsult pulzussal néztem körbe-körbe a szobában. Fekve maradtam, átnyúltam a fejem fölött, és az üvegasztalkán álló lámpa kapcsolója után kotorásztam. Az ujjaim átsiklottak egy jegyzettömbön és egy ugráshoz készülő macska kicsi, de nehéz szobrán, azonban lámpa nem volt sehol. Fa nyikordult mezítlábas lépések alatt, de emberi szemeimmel nem láttam többet, mint egy férfi körvonalait a folyosóról beáramló gyenge holdfényben. Még mindig az asztalon matatva csöndben hasra fordultam, hátha úgy jobban elérem. Azonban a lámpa helyett apám márvány és jadekő sakk-készletébe nyúltam bele, a kézzel faragott figurák nagy részét a földre söpörve. Basszus - mormoltam kinyújtózva, amikor az utolsó darabok is lepottyantak. Lélegzetvisszafojtva próbáltam megállapítani a hangokból, eltört-e valamelyik, de nem tudtam. Újabb lépések nesze a padlón, és az árnyék közelebb jött. Megdermedtem. Beleszimatoltam a levegőbe. Amikor megszólalt, már azonosítottam a szagáról. Nyugi, csak én vagyok! Marc, hát persze. - Nem vagyok benne biztos, hogy ez ok a nyugalomra - feleltem, mégis ellazulva a megkönnyebbüléstől. A fejemet a kanapé karfájára ejtettem, a kezem a sakktábla fölött himbálózott. Marc két hosszú lépéssel ott termett, és felkapcsolta a lámpát. A hirtelen ragyogásban összeszorítottam a szemem. - Mi a francért lopóztál így be? kérdeztem számonkérőn, összeráncolt szemöldökkel. Felültem, és az ajtó feletti órára pillantottam. Kis híján hajnali három volt, és nem tudtam tisztán felidézni, miért is jöttem apu irodájába a saját ágyam helyett. Nem lopóztam. Francokat nem! - csattantam fel, és leraktam a lábamat a padlóra. A jobb talpam egy sakkbábut ért, és lehajoltam, hogy felszedjem. Egy jade bástya volt, a hagyományos torony alakra faragva. És egészben volt, hála istennek. Fogalmam sem volt, hogy lehetett volna pótolni egy egyedi sakkfigurát, amelyet kifejezetten apám számára készíttetett egy kínai kapcsolata. Úgy, hogy a mester, akinek a munkáját szétszórtam, tíz évvel a születésem előtt meghalt. Beszélnem kell veled. Ne most, Marc! - A hangom álomittas volt és nyűgös. - Nem tudok ma már többet foglalkozni veled. Nem rólunk van szó. Az jó, mert nincs olyan, hogy rólunk. - A bástya még mindig a tenyeremben feküdt. Lecsusszantam a kanapéról, és nekiálltam ösz- szeszedni a többi bábut. Marc letérdelt velem szembe, kettőnk között ott hevertek a jade és márvány figurák, mint legyőzött katonák egy

miniatűr csatamezőn. Úgy volt, hogy holnap Oklahomába megyek. Tudom. Jace mondta. - Leraktam a bástyát a tábla sarkába, a sörényét lobogtató, merev jade ló mellé. Mit mondott Jace? Csak annyit, hogy ki kell vizsgálnod egy jelentést egy újabb kóborról. - Egy fehér márvány futót emeltem a fénybe, hogy lássam, vannak-e rajta repedések. - Miért? Azt nem mondta, kié az ügy? Lassan megráztam a fejem. Mit számít, hogy ki állította össze a jelentést? Danny Carveré. Megdermedtem, a kezem összeszorult a hideg márványon, és rémülten néztem rá. Basszus. Ha dr. Carveré az ügy, akkor az azt jelenti, hogy holttest is van. Dr. Danny Carver az egyik nyugati falka kandúrja volt. Gyerekkoromban apám részmunkaidős végrehajtójaként dolgozott, ez része volt annak a megállapodásnak, ami szerint a mi területünkön levő egyetemen tanult törvényszéki patológiát. Afféle vésztartalék volt a csapatban. Miután végzett, Oklahomában talált állást, mint helyettes halottkém, és apám örömmel fogadta be a Falkánkba, mint később Jace-t, Vicét, Parkért és még jó pár másik kandúrt is, akik jelenleg a területünk különböző vidékein élnek. Csaknem tíz év egy helyen töltött szolgálat után dr. Carvert az Állami Halottkémi Hivatal vezetőjének helyettesévé nevezték ki, aminek révén mi egy pár igen jó helyen lévő szemhez és fülhöz jutottunk. Reméltük, hogy sose kell hasznát vennünk, és legnagyobbrészt szerencsések is voltunk. Mostanáig. Mi történt? - kérdeztem, a kezem is megállt a levegőben egy fehér gyalog felett. Egyáltalán nem akartam tudni a választ, de azt már régen megtanultam, hogy a tudatlanság nem áldás. Soha. Tegnap reggel bevittek egy részlegesen megcsonkított holttestet - felelte Marc. Felnyögtem, a kezem üresen hullott az ölembe. Nekem most az egyetemen kellett volna lennem és a klasszikusokat tanulmányoznom, nem pedig emberrablásokról és megcsonkított holttestekről társalognom. Ez volt minden idők legrosszabb nyári vakációja. Amikor feltűnt, hogy Marc hallgat, rápillantottam. Felvont fél szemöldöke alól úgy nézett rám, mint egy eleven kérdőjel. Bólintottam, hogy folytassa, felvettem a gyalogot, és leraktam a második sor egyik üres kockájára. A zsaruk képtelenek rájönni, hogy mi történt a nővel, de arra tippelnek, hogy valami pszichopata megtámadta, majd hagyta meghalni, és végül egy nagy vadmacska intézte el. De nem fog soká tartani, hogy lemérjék a karom- és fognyomokat, és rájöjjenek, hogy az oklahomai külvárosokban nem járkálnak ekkora vadmacskák szabadon. De az Államok egész területén sem. Nem bírtam elszakítani az arcáról a tekintetemet, úgy vártam a folytatást, de Marc nem mondott többet. - Mi történt a nővel? - kérdeztem újra; a két kezem egymásba akadva hevert az ölemben. Szándékosan nem mondta el az ügy részleteit, talán azt remélte, hogy ezzel megóvhat engem. Amellett, hogy logikusnak találtam, azért idegesítőnek is. Ha meg kell tudnom, hát hadd legyek egyszerre túl rajta. — Ujjnyi horzsolások voltak a combjain, és még több, de már karomnyomokkal vegyesen, a nyakán. Danny azt gondolja, a gyilkosa megerőszakolta, aztán alakot váltott és feltépte a torkát. - Elkapta a tekintetét, de még megláttam a szemében a nyers félelmet és dühöt. - Aztán a hasát.

Elakadt a lélegzetem, a saját rémületem fojtogatott. A kezemben wmongatott jade gyalog kihullott az ujjaim közül. Marc keze kinyúlt, olyan gyorsan, hogy szinte látni sem lehetet, és a bábu a padló helyett a tenyerére hullott. Szegény lány, gondoltam, amíg néztem, hogy Marc óvatosan a helyére teszi a gyalogot, a többivel egy sorba. Megköszörültem a torkomat, hogy magamra vonzzam a figyelmét. - Hány éves volt? Faythe, nem kell... Egyetlen éles pillantás elég volt, hogy elnémuljon, és én örömmel láttam, hogy a régi trükköknek legalább egy része még mindig működik. - Hány éves volt, Marc? Tizenkilenc. Szorosan becsukva tartottam a szemem, és hagytam, hogy a tagadás szétáradjon bennem. Ilyesmi nem történik a mi területünkön. Dél-Amerikában, ott igen. De nem az Államokban, és egészen biztosan nem a déli középső területeken. Legalábbis Marc anyjának esete óta nem. Végigfuttattam a hüvelykujjam a kezemben tartott hűvös, sima ligurán, és csak félig tudatosult bennem, hogy a márvány vezér az, méltóságteljes alak fehér palástban és hegyes koronával. A tenyeremben hevert; az arckifejezését csak jelezték, de én ugyanazt láttam rajta, amit azon a képen egyszer, mielőtt Marc kiragadta volna a kezemből, hogy visszadugja a felső fiókjába, a zoknijai alá. Sonora Ramos. Marc sosem beszélt róla, így nem is tudtam róla mást, mint a nevét, és azt is csak mert megütötte a fülemet a szüleim egy magánbeszélgetése. A területek tanácsa csak három főbenjáró bűnt ismer. Az első a gyilkosság, a második egy ember megfertőzése, a harmadik a titok felfedése egy ember előtt. A vadmacska, aki tizenöt évvel ezelőti megsértette a határainkat, mindháromban bűnös volt. Sose tudtuk meg az igazi nevét, de a farzsebében volt egy levélke, ami Jósénak volt címezve, ezért ha már mindenképpen meg kellett neveznünk, így neveztük. Jósé azután lopózott be a területünkre, hogy kiközösítették egy közép-amerikai Falkából, olyan bűnökért, amikre még csak gondolni sem bírok. Megtudtuk, hogy éppen az érkezése napján jelentették, hogy látták Dél-Texasban. Hihetetlen szerencse volt. Véletlen. És ha nem így történik, Marc ma nem élne. Amint befutott a hívás, apu kiküldte a három legjobb végrehajtóját azzal az utasítással, hogy találják meg a behatolót, és kísérjék vissza a határra — alkalmazzanak annyi erőszakot, amennyi csak szükséges. Sajnos a puszta kíséret azonban túl kevésnek és túl későinek bizonyult. A végrehajtók macska alakjában találtak rá Jóséra, egy özvegy mexikói bevándorló házában. Kettőjüket megölte, amíg a harmadik alakot váltott; a harmadik az akkorra már sebesült Jósét alig néhány karcolás árán elintézte, csakhogy Sonora Ramos számára már késő volt. Jósé betört Marc anyjának házába, és álmában támadta meg az asszonyt. A részletek kísértetiesen hasonlítottak az oklahomai esethez, beleértve azt is, hogy Jósé többféle éhségét elégítette ki az áldozattal. A pofája akkor is a maradványokba volt éppen fúrva, amikor apu végrehajtói megtalálták. Marc valamikor a támadás során felébredt, és megpróbálta megvédeni az anyját, de Jósé karmos mancsának egyetlen csapásával a falhoz vágta. Jósé halála után a végrehajtó talált a vérző és eszméletlen fiúra az ágy és a fal között. A karomnyomok a mellén máris elkezdtek feldagadni és gennyesedni - biztos jeleként, hogy hamarosan közénk tartozó lesz. Mindössze tizennégy éves volt. Marc egy sakkfigurával a kezében integetni—kezdett 51 — előttem, hogy visszaszerezze a figyelmemet. - Minden rendben? Megpróbáltam mosolyogni, de az eredmény inkább grimasznak tűnt. - Aha. És veled? Bólintott. - Rendben vagyok. - Csakhogy ezt nehezen tudtam elhinni. Hogy lehetne rendben, amikor a saját anyja halálára képszerűen emlékeztető gyilkossággal kell szembenéznie?

Néztem az arcát, és hirtelen ráébredtem, mennyit változott azóta a nap óta, amikor először láttam - a gyilkosságot követő reggelen. Olyan ijedtnek tűnt akkor, egyedül a vendégágyon, egy fiú árnyéka, sötét, göndör hajjal és gödröcskés arccal. Úgy jött a Lazy S ranchre, hogy nem volt mása, mint egy ütött-kopott bőröndje és a szomorú nézése. De harcos volt. Még nyolcévesként is érzékeltem, mennyire akar élni, láttam a tekintetében bujkáló csendes dacból, az ajka kemény vonalából. Az arca azt mondta, hogy ez a fiú már látta a legrosszabbat, amit a világ a számára tartogathat, és azzal semmi, amit én nyújthatok, nem versenyezhet. És igaza volt. Most, tizenöt évvel később, vele szemben ülve a padlón, visszaemlékeztem az első velünk töltött évére. Az alkalmazkodási időszaka hosszú volt és kemény, és az első váltása nagyon megviselte a testét. Eleinte nem is akart senkit magához engedni, és egy szót sem szólt majdnem két hónapig. A végén azonban nemcsak hogy megmaradt, de megerősödött, szemben az egész tanács jóslataival. Azt leszámítva, hogy látnia kellett meghalni az anyját, Marc talán a történelem legszerencsésebb kóbora volt. Mivel annyira fiatal volt még, amikor megkarmolták, és mivel az eset a mi területünkön történt, a szüleim felelősnek érezték magukat érte. Befogadták tehát és ápolták, amikor a kezdeti betegség - a karomláz - erőt veti rajta, amikor más alfák egyszerűen hagyták volna meghalni, nem keményszívűségből, hanem gyakorlatiasságból. A legerősebb éli túl. A dzsungelben ha egy nőstény elpusztul, vele pusztulnak a kÖlykei is. De a szüleim nem bírták veszni hagyni Marcot. Lehetőséget láttak benne, hogy valamennyire jóvátegyék azt a rengeteg fájdalmat és magányt, ami a kóborok sorsa. A kóborok legnagyobb részét más kóborok fertőzik meg: megtámadják, majd otthagyják őket, mielőtt megbizonyosodnának, hogy mi történik az áldozatukkal, aki nemcsak hogy túléli az esetet, de vérmacskává lesz. A támadók csak azt az örök körforgást folytatják, amelybe ők is akkor kerültek, amikor ugyanúgy otthagyták őket, még mielőtt bármit is megtudhattak volna a vérmacskalétről. A vérmacskák sok áldozata nem éli túl a legelső támadást sem, mások nem sokkal utána halnak meg. És bár néhány kóbor megtanulja, hogyan éljen túl egymagában, a legtöbben sosem tanulják meg uralni macskaösztöneiket vagy titkolni létezésüket az emberek elől emiatt nagyon fontos, hogy előbb találjuk meg őket, mint hogy a tetteik felfedjenek minket mindenki előtt. Sajnos mire megtaláljuk a kóborokat, közülük csak kevés örül nekünk. Minket okolnak az életük tönkretételéért, és egyáltalán nem kívánnak egy olyan alfa „fennhatósága” alá tartozni, akit nem ismernek a kezdetektől fogva. És az sem segít, hogy a saját, számukra még érthetetlen ösztöneik teszik őket az idegen macskákkal szemben bizalmatlanná és ellenségessé. Nem túl régen - egy évszázada - egy végrehajtó fő feladata a határok védelme volt, nem az emberek ellen, hiszen ők még nem tudják, hogy létezünk, hanem más falkák ellen, akik a területeiket kívánták volna kiterjeszteni. Azonban a legújabb kori történelem fontos változást hozott. Amint a különböző falkák - legnagyobbrészt - megtanultak egymás mellett élni a titok védelme érdekében, a kóborok száma az egekbe szökött. A falkák végrehajtói ezért mostanában a társadalmunk ezen új tagjaival foglalkoznak. Az apám emberei megkeresik az újonnan megfertőzött vérmacskákat, amint azok feltűnnek valahol, és gyorstalpalót tartanak nekik a történelmünkről, a biológiánkról és a törvényeinkről. Ezen kívül megfigyelik és felügyelik azokat a kóborokat, akik erőszakokká és féktelenekké válnak. Azonban idejük egyre nagyobb része lelik azzal, hogy igyekeznek a kóborokat a területeinktől távol tartani, esetleg feltakarítani utánuk, és helyreteszik azokat, akik nem hajlandók követni a szabályokat. Még az a néhány kóbor, akivel barátságos maradt a viszonyunk, sem kívánt csatlakozni egy

falkához. Ami jobb is, mert a legtöbb i.mácstag meg nem kívánta őket beengedni. A számukra ez osztálykérdés; a kóborok másodrangú polgároknak számítanak. Apámat azért is nagyon megszólták, hogy befogadta Marcot, azonban egyszer sem ingott meg az elhatározása — pedig a kezdeti időszak mindannyiunknak, de különösen Marcnak nagyon nehéz volt. Ránézve újra emlékeztem, mennyire meg volt zavarodva, és menynyire hiányzott neki az anyja. Miért éppen őt küldte volna az apám egy ilyen eset kivizsgálására? — kérdeztem magamtól, és ismét elöntött a düh, ezúttal apu iránt. Én akartam menni - felelte Marc. Hagyd abba a gondolatolvasást! - csattantam fel, és magam alá húztam a lábamat, törökülésbe a szőnyeg szélén. Az arcodat olvasom. - Vékony, önelégült mosolyra húzta a száját. - Nem az én hibám, ha minden átfutó gondolatod meglátszik rajta. - Ahogy mondta, olyan könnyűnek, logikusnak tűnt, de ez is csak egy újabb emlékeztető volt, hogy jobban ismer a világon bárki másnál. Akár tetszik ez nekem, akár nem. Marc kiszedte a kezemből a királynőt, és visszatette jogos helyére, a férje mellé. A legtöbb sakkfigura a szőnyegre esett, ami megóvta őket. De nem a királynő. Teljes súlyával a keményfára zuhant, mégis makacsul sértetlen és egész maradt. Kemény nő! Amolyan nekem való. Ránéztem, és egy pillanatra mintha valami halvány mosoly derengett volna a szájszegletében. Mindig is a királynő volt a kedvenc sakkbábum. A valódi nőkkel szemben neki van hatalma. A feladata, hogy mindenáron megvédje gyenge és gyámoltalan férjét - a király egyszerre csak egyet léphet -, ezért a királynő a legerősebb a táblán, őt nem köti semmilyen megszorítás. Ha az élet sakkjátszma lenne, én dirigálnám, és én rángatnám haza Marc védtelen seggét a saját biztonsága érdekében. Marc összevonta a szemöldökét, mintha azt akarná tudatni, hogy ezt a gondolatot is leolvasta az arcomról. Megköszörültem a torkom, és hátradőlve nekitámaszkodtam a kanapénak. Eltökéltem, hogy visszatérek az eredeti témához. - Feltételezem, dr. Carver ki tudta szagolni a strici nyomát a testen. — Aha. Amikor nem mondott többet, feltettem a nyilvánvaló kérdést. - És? Felismerte a szagot? Marc csak megrázta a fejét. Ez nem is lepett meg igazán. Ha azonosították volna a gyilkost, azt már elmondta volna. - De Danny szerint biztosan kóbor. Van még két másik jelentésünk is Oklahomából az elmúlt másfél hétből egy kóborról. Azt mondanám, ez mind a macska. Rábámultam. A kóborok és a vadmacskák számára egyaránt tilos volt engedély nélkül belépni a területeinkre, mégpedig jó okkal: általában kiszámíthatatlanok voltak, irányíthatatlanok és gyakran erőszakosak. Nem tettünk kivételt, még Ryannal sem, aki maga választotta a száműzött létet. Nem lehet, hogy dr. Carver tévedett? - kérdeztem. - Nem tehette apu macskái közül valamelyik? Akármennyire is rémisztő volt a gondolat, hogy gyilkos lehet közöttünk, még mindig könnyebb egy ismert gonosszal harcolni, mint egy ismeretlennel. Marc megint csak a fejét ingatta. — Danny az összes déli középső macskát ismeri, ha nem is név szerint, de a szagukról biztosan. És erről azt mondta, idegen szaga volt. Közép-, esetleg dél-amerikai. - Nem hagyta elkalandozni a tekintetemet, úgy várta, hogy megértsem, amit - 53 mondott. A szívem kalapált rettegéssel határos félelmemben, amikor az egyetemi kóborra gondoltam. A dzsungelból jött. És nőstényeket gyűjt, de az embereket megöli. A dél-amerikai macskák egy teljesen külön csoportot alkottak. Nem voltak tanácsaik, nem ismertek el semmiféle politikai határt, sosem tárgyaltak. Mivel övék volt az Amazonas esőerdőinek vidéke, a déli félteke falkáinak legtöbb tagja az emberi mivolta kárára élte meg

macskaösztöneit, vagyis sokkal inkább valódi nagymacskaként eltek, mint emberként, mintha a világ az elmúlt néhány száz évet nélkülük élte volna meg. A területi határaik folyamatos hullámzásban voltak, kidagadtak és összezsugorodtak, ha egy-egy alfát lemészároltak, és az utóda felemelkedett a hatalomban. A dzsungelmacskák egyfajta törvénynek engedelmeskedtek: ;i természetének, vagyis egyedül az volt az övék, amit meg is tudtak védeni. Rendszeresen élethalálharcokat vívtak azért a két dologért, ami a legfontosabb volt a számukra: a terület irányításáért és a jogért, hogy egy újabb generációnyi vérszomjas szörnyeteget nemzze- nek. Erőszakos és kaotikus létezés volt ez, az állandóság teljes hiányával és rövid várható élettartammal. A dzsungelmacskák voltak az én mumusaim a szekrényben, a titkos félelmeim. Csakhogy a mumussal ellentétben ezek nagyon is léteztek. Dél-amerikai..- suttogtam, és idegességemben a szőnyeg szélén húzogattam az ujjaimat. Tényleg? Danny valószínűleg téved. - Marc a jade királyt bámulta a sakktábla túloldalán. — Alighanem a régi nóta, valami kóbor átlépte a határt, és nálunk kötött ki. Csak ezúttal elvesztette az önuralmát. Néha előfordul, te is tudod. Bólintottam: tudtam. De azt is tudtam, hogy Marc sebtében kiagyalt elmélete hülyeség. Dr. Carver jól ismerte egy, az Államokban született és egy dzsungelbéli macska szagának alighanem genetikai eredetű - különbségét. Ráadásul az újonnan született kóborok általában a macskaösztönök, és nem az emberi viselkedés feletti kontrollt vesztik el. Macska alakjukban cserkészik be és vadásszák le prédájukat, csak azért ölnek, mert éhesek, és időlegesen elvesztették a képességet, hogy visszaváltozzanak és elmenjenek bevásárolni. Sosem támadnak két lábon járva, hogy aztán alakot váltsanak és széttépjék az áldozatot. Az oklahomai lányt egy emberi szörny ölte meg, akinek véletlenül karmai és tépőfogai is voltak. Ez egy dzsungelmacska munkája volt, nem egy államokbeli kóboré. És ezzel Marc is pontosan tisztában volt. Biztos vagyok benne, Hogy semmiség az egész, Faythe. Akkor miért mondtad el? - Túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy ezt elhiggyem neki. Nem válaszolt, csak nézett rám mélybarna szemeivel, amelyekben aranypöttyök csak egészen közelről csillantak fel. És persze a holdfényben fényben. Szerinted Sarához van köze, igaz? Megvonta a vállát. - Nem tudom. Lehetséges, de épp annyira lehetséges az is, hogy neked van igazad, és Sara lelépett. Alighanem lehetséges üldözési mániám van. - Ezért kapod aputól a fizetésedet. Lepillantott a kezére. - Hát mostanában nem érzem úgy, hogy megdolgoznék érte. Remek végrehajtó vagy, Marc. - Félrenéztem, mert nem bírtam volna úgy kimondani a következő mondatot, hogy ránézek közben, habár igaz volt — éppen, mert igaz volt. — Mindenben remek vagy. - Nem éppen mindenben - felelte. Mély lélegzetet vettem, és megint csak azt kívántam, bárcsak inkább átaludtam volna ezt a beszélgetést. Mire felnéztem, Marc nem volt sehol. KILENC TÖBB MINT KÉT ÉV ÓTA ELŐSZÖR ÉBREDTEM A SAJÁT SZOBÁMBAN. Csak nyögni tudtam, amikor az előző nap fénypontjai gyorsított vetítéssel elvillantak a szemem előtt. A fejemre húztam a párnát, és puszta akarattal toltam volna vissza a napot a láthatár alá. Persze az nem mozdult, hanem ragyogó, idegesítően fényes sugarakkal válaszolt rosszkedvű horkantásomra, amit édesen csicsergő dallal kísért az ablakom alatt álló törpe tölgy ágáról egy madár.

Ugye, tudod, hogy még nem reggeliztem? - morogtam felé. Az ember azt gondolná, a madaraknak több eszük van annál, semhogy bosszantsanak egy kialvatlan macskát. Végül elhatároztam, hogy felkelek, és fel is ültem. A tekintetem körbejárt a szobában, és a komód feletti tükrön állapodott meg. Az üveglap és a tölgyfa keret közé számtalan fénykép volt betűzköd- ve, új, emlékfüzérkeretet adva a tükörnek. Ahogy néztem őket, az életem szépen sorba rakott, fényes, színekkel teli, fagyott pillanatok sorozatának tűnt előttem. Legalul egy pillanatkép volt, a ranchon készült, tizenhét éves koromban, nyáron, kevesebb, mint két hónappal azelőtt, hogy elutaztam volna az egyetemre. Nyolc lány volt a képen, tizenkettőtől húszéves korig a főkapu előtt pózoltak ragyogó fehér mosollyal. Az a fotó jelentette az államokbeli Falkák jövőjét, mert szerepelt rajta az ország minden egyedülálló és fogamzóképes nőstény macskája. A mienk csak egy volt a tíz territóriumból a kontinensen, amelyek mindegyikét egyetlenegy falka alfája vezette és védelmezte. Minden alfa egyben a terület családmagjának is a feje volt, értve ezalatt az ő párját és gyermekeit - jellemzően jó pár fiút és a régen várt leányt egy csapat hű végrehajtót. Mindehhez minden Falkában volt még húsz-negyven lojális kandúr, nagyrészt az alfák nagybátyjai, unokaöccsei, bátyjai, fiai, akik az országban szétszóródva élték világukat. Szerencsétlen módon a kandúrok tömegével szemben egy alfa sem nemzett a legújabb történelemben egynél több leányt, aki majd a Következő generációnak életet adjon. És ennélfogva mi nagyon-nagyon értékesek voltunk. A soraink szűkültek és tágultak, amióta a fotó készült, ahogy az idősebbek közül valaki megházasodott, vagy egy fiatal lány elérte a pubertást. Most újra nyolcán voltunk a tíz területen, azonban most már én voltam a legidősebb, jó néhány évvel. A képen még az első sor közepén álltam, bal karom Abby unokatestvérem dereka körül, a jobb... A jobbomon Sara állt. A gyomrom megkordult, elsőként jelezve az igényét, mint minden reggel, és átfutott az agyamon, hogy vajon Sara reggelizik-e, akárhol is van. Nyújtózkodtam, sóhajtottam, majd ledobtam a takarót, és kiléptem az ágyból, éppen egy, az ablakon bevetülő napfénypászmába. Állj, valami nem stimmel. A napfény nem ér el ide a délelőtt közepéig. Az órára néztem. Tíz óra huszonnégy. Ez nem létezik! Anyám utoljára akkor engedte, hogy átaludjam a reggelit, amikor nagyanyám meghalt. Anyám nem változott semmit az elmúlt évek alatt, tehát valami baj van. A táskámban több könyvet találtam, mint ruhát, de azért előástam egy halványkék, feszes felsőt, amit alkalmasnak ítéltem. Az volt ráírva: „Nem a szó hossza számít, hanem hogy hogyan használod. "Apu imádni fogja. Levettem a hálóingemet és az ágyra dobtam, aztán felkaptam a felsőt meg az előző napi farmert. Éppen a fésűmet rángattam keresztül a fejemen ülő fekete gubancon, amikor a „Criminal” első néhány polifonikus taktusa halkan felcsendült valahol mögöttem. A telefonom. Hol hagytam a telefonomat? Durván tizenkét órája voltam még csak itthon, és máris elfelejtettem, hogy van egy életem a Lazy S-en kívül is. Ez volt a hazajövetel egyik veszélye. Az otthon csapdába ejt. A nosztalgia futóhomokként egészben nyel el, addig szív magába, hogy a végén mozdulni, gondolkodni sem bírsz, és valójában a saját pánikreakciód fojt meg. Vagy csak paranoiás vagyok. Kiborítottam a táskám tartalmát, úgy kerestem - 55 - a zene forrását. A fekete vászonbélés üresen nézett vissza rám, a zene folytatódott. Dühömben a falhoz vágtam a táskát, hogy a megerősített műanyag sarka nyomot hagyott a falon. Remek. És Fiona Apple mély hangú, vontatott dala tovább csengett. Végül megláttam, ott volt egy centi fénylő króm az ágytakaróm alatt. Rávetődtem, és boldog voltam, hogy kiiktattam a hangpostát. A vad kutatástól még mindig fújtatva egy szó közben vágtam el Fiona énekét a zöld gombbal. - Halló? -

Szóval, ma reggel úgy ébredtem fel, hogy valami nincs rendben, és egy percbe beletelt, hogy kitaláljam, mi is. Mi van? Eltartottam magamtól a telefont, és úgy néztem rá, mintha az tehetne a hívóm ostobaságáról. A másik fél megint megszólalt. - Most az jön, hogy te megkérdezed, mi volt az. Ó! Andrew volt az. Tudhattam volna. Faythe? Ott vagy? Visszatettem a mobilt a fülemhez, de még egy hosszú másodperig, nem tudtam megszólalni. Andrew hangját hallani az apám házában zavaró volt, valamiképpen nem helyénvaló, mintha az életem két külön fele összeütközött volna, én pedig a kettő között szoronganék, gondolkodásra, még inkább beszédre képtelenül. Faythe? - Andrew hangja aggodalmasan megemelkedett, amitől csak feltűnőbbé vált, mennyire be van dugulva az orra. Nagyot nyeltem, és megrándultam, mert a torkom taplószáraz volt. - Igen, itt vagyok. - Minden oké? Persze. Csak most keltem fel. - Lehuppantam az ágyra a tükörrel szemben. A fotók saját életem különböző szakaszaival gúnyoltak. - Én is. Ez volt a baj. Hm? - A pillantásom megállapodott azon a képen, amin Marc- kal kaptak le az érettségi bálon. Akármennyire is próbáltam máshová nézni, Marc tekintete visszahúzta az enyémet. Olyan volt, mintha örömtől csillogó szemmel figyelné, mennyire sikertelenül próbálok Andrew mondanivalójára összpontosítani. Vagy egyszerűen a báli dekorációnak használt karácsonyi lámpafüzér fénye tükröződött a szemében. - Elaludtam az ébresztőt, és kihagytam az első előadásomat. Jaj, ne! - Elfordultam a képtől, elégedetten, hiszen győzelmet arattam a kép-Marc felett. De igen, de mindegy. Ma úgyse érzem tanulásképesnek magam. A megfázásom sokkal rosszabb, és szerintem be is lázasodtam. Meg különben is, sokkal szívesebben beszélgetek veled, mint hogy bemenjek előadásra. - Koszi. Koszi? Na igen, agyhalott vagyok. Egyszerűen nem kapcsolok be, mielőtt megkapnám a koffeinadagomat, de most még több liter kávé sem segített volna ki, hogy mit mondjak Andrew-nak. Kényelmetlen érzés volt vele társalogni, mintha nem egy napja, hanem több hónapja váltunk volna el. - Apád mit szólt hozzá, hogy meglátogatnálak a nyáron? Ó! Na, szóval, még nem beszéltem vele. De fogok. — Ököllel ütöttem a fodros párnámat, és örültem, hogy Andrew nem látja az arcomra kiülő rémületet. Egyáltalán nem vártam ezt a beszélgetést apámmal. Vagy, ha már itt tartunk, semmilyen beszélgetést. - Helyes. Három hét múlva ott vagyok. Aha. Király! Élve innen ki nem jut. Csak félig jutott el a tudatomig, hogy Andrew beszél, amíg a hosszú csend rá nem ébresztett, hogy én vagyok soron. Francba. — Mintha elment volna a térerőd egy percre. - Megforgattam a szememet a saját hazugságomon. — Mit is mondtál? - Azt kérdeztem, neked hány van? Hány micsoda? - A telefonon át is beszűrődött a takarói suhogása, ahogy mocorgott. Tényleg rosszul lehet, ha még mindig ágyban van, futott át az agyamon. - Bátyád. Ó! Izé, négy. — Nem láttam értelmét, hogy elmagyarázzam: Ryant az elmúlt évtized nagyobb részében nem láttuk. Vagy hogy elmagyarázzak akármi mást. -

Négy. Hűha. A szüleid nagyon akarhattak egy lányt. Nem is hiszed, mennyire. Faythe, valami baj van? Igen. Nem. - Zavaromban összehúztam a szemöldököm, egy kézzel takargatva a szememet a napfénytől. Ha az életemből is kitakarhatnám. - Minden rendben. Csak még félig alszom. Felültem és az ajtóra pillantottam, mert lépéseket hallottam átvonulni a folyosón. - Figyelj, épp most akartam keríteni valami reggelit. Visszahívhatlak később? - Beleszimatoltam a levegőbe, hátha azonosítani tudom a léptek tulajdonosát, de nem volt ilyen szerencsém. Túl lassú voltam. Hogyne - vágta rá Andrew. - Én is épp reggelizni indultam. Éhen veszek. Rendben, menj és egyél! És jobbulást! - mondtam rá, de annyira a lépésekre koncentráltam, hogy a hangom kicsit se volt őszinte. Most, hogy hallom a hangodat, már el is kezdődött. - Az ő hangja meleg volt és simogató, mint a tavaszi napsugár, de ha az életem lett volna a tét, akkor se tudom, hogyan válaszoljak. Talán ha inkább holdfényszerűen csengett volna? De nem, Andrew-nak soha semmi köze nem volt az éjszakához, egyáltalán semmi. Amit eddig mindig a javára írtam. Édes vagy - böktem ki végül, magamban fintorogva a buta mondaton. - Később hívlak. Aha. - Vajon tényleg a kétség reszketett a hangjában? Andrew nem érdemelt kétséget. Nem miattam. Tudtam, hogy valami vigasztalót kellene mondanom, vagy legalább barátságosat, de a szavaim cserbenhagytak. Mindegyik, egyet kivéve. — Viszlát. Viszlát. Faythe, hogy te micsoda egy idióta vagy!— szidtam magam, amikul lenyomtam a megszakítógombot. Andrew megtestesített mindent, amit csak akarhattam, az egyetlen helyet, amit akartam, de képtelen voltam egyetlen dolgot elmondani neki. Jobb lesz, amikor majd visszamegyek az egyetemre. Jobb kell, hogy legyen, mert ennél rosszabb egyszerűen nem lehet. Önutálatomban az ágyam fejtámlájához vágtam a telefont. Az visszapattant, és egy párnáról a padlóra esett. Amikor lehajoltam, hogy felszedjem, újabb lépések viharzottak el az ajtóm előtt. Megdermedtem, úgy szimatoltam, és még elkaptam a szagot, hogy azonosítani tudjam. Parker. A lépései a folyosón távolabb álltak meg, aztán zsanérok nyikorgása következett. Finom suttogás kúszott át a nyikorgáson. Aztán egy halk kattanás következett, és a suttogás megszűnt. A házban csak egyetlen szoba volt ilyen jól hangszigetelve. Apu értekezletet hívott össze az irodájában. Nélkülem. Hát ez rohadt jó! Az idegesség úgy öntött el, mint a hideg és bénító dagály. Visszarángat ide, aztán hagyná, hogy átaludjak minden izgalmas dolgot. A mobilt a komódra hajítottam - az megcsúszott a fényes felületen, és a túloldalon lebukfencezett, de mire földet ért a szőnyegen, én már a folyosón voltam. A fülemet az irodaajtóra szorítottam, úgy próbáltam kihallgatni valamit. Bármit. De nem hallatszott ki más, mint érthetetlen mormogás. A szemét tömör tölgyajtó! Megpróbálkoztam a gombbal, először csak finoman, de nem nyílt. Bezárták. Szép próbálkozás, de azért egy egyszerű zárnál több kell, ha tényleg kívül is akarnak tartani. Két egymásra tett kezemmel megragadtam az ajtógombot, és erősen jobbra rántottam. A zár elpattant, és amikor elengedtem, az ajtó kitárult és megláttam a mögötte rejtőző hét meglepett embert, akik egy, a földre terített piknikabrosz körül kuporogtak. Az abroszon még ott voltak a reggeli romjai: két szelet toast kenyér, egy kisebb kupac angolszalonna és két fél kanna kávé. Ez zártkörű rendezvény? - kérdeztem, és hívás nélkül beléptem. Reggel minden más -

volt, mint előző este. A szobát ragyogó fénnyel árasztotta el a csillár, nem csak az állólámpa gyenge fénye derengett. Az üvegasztalkák csálé sarkai szikráztak a fényben, az íróasztal mögötti szekrényben tárolt díjak ragyogtak. És mindennek ellenpontjaként a szobában lévők arcára egytől egyig árnyék borult - belülről. Úgy gondoltuk, csak hadd aludd ki magad, drágám - mondta anyám, aki a bőrkanapén ült, Owen mellett. A szemei és az orra is vörös volt a sírástól. Valami nagyon nem volt rendjén. Most már mindig az iroda padlóján fogunk reggelizni? - pillantottam apámra kérdőn, de ő csak a pólómra nézett, és viszonoz- t .i a pillantásomat. Majd szólj, hogy ne adjak több pénzt ruhára! - felelte, és nagyvonalúan a maradék étel felé intett. Lehuppantam Ethan és Jace közé, felvettem egy papírtányért. Ezeket a vendégházból hozta át valaki, mert anyám sosem vásárolt papírtányérokat. Azt tartotta, hogy a társadalom eldobható dolgok felé fordulásának a jelképei, a műanyag borotvával, a papírpohárral és a kényszerházasságokkal együtt. Jace átadott egy bögrét, én pedig leöblítettem egy nagy falat szalonnát egy korty langyos kávéval. Tej nélkül. Fuj. - Szóval mi ez a piknik? - néztem anyámra, aki nem nézett vissza. Sem Parker, sem Owen. Lassan letettem a bögrét és Marcra pillantottam, azonban ő a lekvártól ragacsos morzsákat leste a tányérján. Határozottan rossz jel. Jaj, ne már! Előbb-utóbb úgyis rájövök, szóval akár egyszerűen el is mondhatjátok. Jace megrándult, és én rászegeztem a pillantásom. A jó vadász képes kiszúrni a csorda leggyengébb egyedét. És ami a titkosított infokat illeti, Jace jó választás volt. Abby eltűnt - bökte ki, és egy másodpercig együtt érzőn rám lesett, mielőtt újra a kávésbögréjébe nem mélyedt volna. Leerőltettem a torkomon az előbbi korty kávét, és összeszorítottam a számat, hogy lent is tartsam. Ha csak Jace lett volna ott, biztosra vettem volna, hogy mindössze kitalált egy idétlen viccet, azonban a szüleim ilyesmit sosem engednének. Mellesleg Marc sem, függetlenül attól, mijét próbáltam leharapni korábban. Abby...? - Magamban imádkoztam, hogy kiderüljön: csak rosszul hallottam valamit. Hiszen ő még gyerek! Múlt hónapban töltötte be a tizenhetet - pontosított az anyám. A csészéje megremegett a kezében, a kávéja vasalatlan nadrágjára löttyent. Owen gyengéden elvette tőle a csészét, ám ő rá se nézett. Mióta? - kérdeztem, teljesen elfelejtve a reggelit. Tegnap este elment egy buliba, és nem ment haza. A házigazda szerint tíz tájban indult el tőlük, de azóta senki sem látta. Tegnap este tíz? - Anyámról apámra néztem, és próbáltam visz- szaemlékezni, mit is csináltam én akkor éppen. Alighanem alvást tettettem a hazafelé úton. — Tegnap este óta tudjátok, és nem szóltatok?! Nem így történt. - Apám megreccsentette vastag ujjperceit. - Nagyjából öt órája kaptuk a hívást. A szülei biztosak akartak lenni benne, hogy valóban eltűnt, mielőtt másokat is belerángatnak. Abby és a családja Észak-Karolinában élnek, ami egy időzónával eltér a mi időnktől. Gyors fejszámolás után úgy gondoltam, mintegy tizenhárom órája történhetett a dolog. Az ujjaim összeszorultak a bögrén, és óvatosan leraktam, mert tudtam, különben összeroppantom. A látóterem széle homályossá vált az első kibuggyanni készülő könnyektől. Kipislogtam őket a szememből, és türelmetlenül faggatóztam tovább. - És miért nem ébresztettetek fel? Úgy gondoltuk, nem fogadnád jól a hírt, drágám - felelte anyám, sokktól üveges szemmel bámulva rám. Lehet, hogy neki se kellett volna elmondaniuk. Abby Wade anyám unokahúga volt, a bátyjának, Ricknek egyetlen leánya, és egy

társadalomban, ahol ennyire kevés a nő, a távolságok ellenére mind igen közel kerültünk egymáshoz. Abbyre mindig is úgy gondoltam, mint a kishúgomra, és anyám úgy kényeztette, mint engem soha, hiszen őt az első zűrnél haza tudta küldeni. Na, nem mintha Abby valaha is zűrt csinált volna. Jó kislány volt, aki csak ismerte, kedvelte. Ő volt az a családtag, akivel még az egyetemről is kapcsolatot tartottam. Ami azt illeti, kevesebb mint egy hete beszéltünk telefonon. És most eltűnt. Ki csinálja ezt? - kérdeztem egyszerre senkitől és mindenkitől, tudva, hogy nincs válasz. Rá fogunk jönni - biztosított apu. Reménnyel vegyes kétségekkel néztem rá. Már öreg voltam ahhoz, hogy elhiggyem, apu mindig mindent képes rendbe tenni, de olyan nagyon vágytam rá, hogy igaz legyen. - Kértek segítséget? Apu bólintott, és összefont kezeivel az állát dörgölte. - Összehívom a tanácsot. Szükségük lesz egy személyleírásra, ami után elin dúlhatnak. — Várakozón nézett rám. Bólintottam. — Marcnál alacsonyabb volt, de nálam magasabb. Vékony, legfeljebb közepes testalkatú. Fekete szeme, fekete, fürtös haja volt, és idegen szaga... alighanem egy dzsungelmacska lehetett. - Marcra pillantottam, mert átfutott a fejemen, mit mondott előző este. - Még valami? - kérdezte apám. - Aha. - Álltam a pillantását. - Törött orr. Egy átfutó, halvány mosoly ragyogott fel a szája sarkán, éppen csak mint egy izomrándulás. Aztán el is tűnt. De nekem ennyi is elég volt, hogy lássam, büszke rám. - Köszönöm, Faythe, továbbítani fogom a leírást! A Di Carlo család gépe egykor száll le, valakinek ki kell menni eléjük - szólalt meg mögöttem Michael. Megpördültem. Ethan prüszkölt, amikor a hajam az arcába vágódott. Nem is törődtem vele, annyira meglepett, hogy rájöttem: átaludtam Michael érkezését. Tudnom kellett volna, hogy ha sokat gyakorlom, hogy hogyan kell átaludni a kollégium állandó zaját, az egyszer még visszaüt. - Hányan jönnek? — kérdezte apu. Négyen. - Michael kisimította számtalan egyforma zakója egyikének elejét. - Bért, Donna és két fiú. Vic hátramarad, hogy segítsen a Sara utáni kutatásban. Kimegyek értük a furgonnal - ajánlkozott Parker, és apu rábólintott. - Mi van Abby szüleivel? Rick bácsival és Melissa nénivel a tanácsban találkozunk, de a fiúk otthon maradnak, hátha megtalálják Abbyt. Rendben. Köszönöm, Michael. - Apu felállt, hogy kimentse magát, és átadta a bögréjét anyámnak. - A többi telefont elintézem én személyesen. Estére tele lesz a házunk, úgyhogy hadd ne kelljen emlékeztetnem mindenkit, hogy vegye elő a legjobb modorát. - Rám nézett. Miért csak rám? Mi az? - Lehetetlen, hogy már most bajban vagyok, még csak most keltem fel. Marc lábáról majd később beszélünk. Ó! Ja, hogy az. Greg, véletlen volt - mondta Marc, anélkül, hogy akár csak egy pillantást is vetett volna felém. Apu rezzenetlen pillantással méregette, az egyik keze a széke karfáján - 59 nyugodott. Véletlenül csontig harapta a lábadat? Marc pislogott, de csöndben maradt. Aha, én is így gondoltam - apu sarkon fordult, és a folyosó felé indult. Nyilván inkább a szobájából akart telefonálni. Előfordult, hogy érdes volt a modora, de szinte soha nem volt

igazán durva, ami .ízt jelentette, hogy vagy nagyon dühös volt rám, amiért megharap- lam Marcot, vagy nagyon aggódott Sara és Abby miatt. Nem voltam biztos benne, melyik verzió tetszene jobban. Miután apám elment, anyám téblábolni kezdett az irodában, elpakolta az ételt, és mindenkinek az idegeire ment. Nem tehetett róla. Láthatóan ideges volt, és az ő módszere, ami segített neki megbirkózni az erős érzelmekkel, az volt, hogy mindent kitakarított, amit látott. Ezt a kényszert én nem örököltem. Én a problémákra a régi módszert használtam: széttéptem a dolgokat. Foggal-karommal. A pokolba is, gondoltam, és a szobapiknik romjaira néztem. Amúgy is éhes vagyok. Lehúztam a pólómat és a földre ejtettem. A fiúk úgy néztek rám, mintha elvesztettem volna az eszem. Oké, igaz, annak előtte még sosem vetkőztem neki az apám irodájában, de meztelen nek kellett lennem, ha váltani akarok, hacsak nem akarom időm és pénzem legnagyobb részét ruhatáram pótlására fordítani. Márpedig nem akartam. Számított valamit, hogy idebent veszem le a ru háimat, vagy kint a füvön? Az anyám mindkét kezében egy-egy kávéskannát tartva fordult felém, az álla valahová a kulcscsontjai közé esett. Az ember azt gondolná, még sosem látott meztelenül, holott biztosan tudom, hogy úgy születtem, és még azután is találkoztunk pár alkalommal, amikor nem volt rajtam ruha. Mindenki mindenkit látott már meztelenül, egyszerűen nem volt rá mód, hogy elkerüljük, még ha akartuk volna, se. A meztelenség egy vérmacskatársaságban túlságosan rendszeres ahhoz, hogy bármiféle szexuális töltete maradjon. Ha a cél az, hogy a csupasz bőr átlépje a hétköznapi és az erotikus közötti határvonalat, kellenek bizonyos körülmények is. Mi több, a szoros vagy jelképes ruhadarabok a legtöbb kandúr számára sokkal inkább izgatóak, hiszen azok szándékos szexuális utalások, miközben a meztelenség egyszerűen természetes. Azonban az anyám egy, az 1950-es évekből való fantáziavilágban élt, amelyet még a legtöbb emberi család is prűdnek tartott volna. — Katherine Faythe Sanders, azonnal vedd vissza a felsődet! Ajjaj. Három néven szólított. Igazán, Faythe, ezt most tényleg kellett? - kérdezte Michael, de a szemében vidámság szikrája táncolt. Rámosolyogtam. Apuhoz hasonlóan valószínűleg neki sem tetszettek a ruháim már alapból, de neki nem volt baja a meztelenséggel, amíg annak értelmes célja volt. Csakis anyámnak. Körülnéztem, egyszerre végigpillantva a fiúkon. - Vadászni megyek, ha valaki velem jönne. Benne vagyok! - Ethan inge egy pillanattal előbb hullott a földre, mint Jace-é. Parker felnevetett. Fiúk, kérlek benneteket, ne bátorítsátok! - nyögte anyám, és lerakta az egyik kannát, hogy csípőre tehesse a kezét. - Magától is épp elég vad. Csak leeresztik a gőzt, anyu — mondta Michael. Ő nem vett le magáról semmit, de nem is próbált megállítani. Jól tette. Owen, még mindig felöltözve, átlépett a ruhák növekvő halmán. Szívesen mennék én is, de helyettesítem Marcot Oklahomában. Összefontam a karom a melltartóm alatt, amikor észrevettem, mit is visel valójában: farmert, pólót, sportcipőt. Semmi csizma, de még kalap sem. Inkognitóban utazik, mint bármelyik ember, aki nem cowboy. - Holnap visszajövök, akkor majd elmegyek veletek, jó? - Megígéred? - kérdeztem. - Megígérem. Vigyázz magadra! - Megöleltem, olyan szorosan, ahogy tegnap este ő engem. Bután mosolygott rám. - Ezt miért kaptam? Egy oldalpillantást vetettem anyámra, és a folyosó felé kezdtem húzni Owent. - Kikísérlek -

mondtam, becsukva magam mögött az irodaajtót. Lassan sétáltunk a főbejárat felé. Marc azt gondolja, hogy a kóbor benne van Sara ügyében, és most talán Abbyéban is. Csak azt mondtam, hogy lehetséges - igazított ki maga Marc. Megugrottam és elvörösödtem zavaromban. Közvetlenül mögöttem volt, és nem vettem észre, amikor kilépett az irodából. Határozottan muszáj lesz edzenem a hallásomat. Vigyázni fogok - mondta Owen, és mintha le kellett volna küzdenie egy vigyort. - De most már indulok, mert lekésem a gépet. Holnap találkozunk. Mögöttem felpattant az irodaajtó, és meztelen férfiak özönlöttek ki a folyosóra, nyomukban az anyámmal. „Viszlát, Owen!” zengték kórusban, és anyu is abbahagyta a mai tiszteletlen fiatalságról szóló tirádáját addig, amíg adott neki egy puszit. Nekem dühös pillantás jutott. Visszamosolyogtam, és kigomboltam a nadrágomat. TÍZ 0WEN AUTÓJA AKKOR KANYARODOTT KI A FELHAJTORÓL, amikor én, sarkamban a kandúrparádéval, kirontottam a hátsó ajtón az erdő feé. Számtalan nappali elfoglaltságunk miatt ritkán vadásztunk napközben. Más körülmények között lehetett volna ez egy örömteli kirándulás is, de most nem rohantunk, bár a nyárhoz nem illő, Hűvös szellő és a ragyogó napfény cirógatta a bőrünket. A birtok árnyékos részein még megült a hajnali harmat, de egyetlen pár vállalkozó láb sem akadt, hogy ösvényt vágjon bele. Nem voltunk játékos kedvünkben, és nem viccelődtünk vagy piszkálódtunk a gyorsaságunkkal, ügyességünkkel, még csak a tépőfogaink hosszát sem ha- sonlítgattuk össze. Michael jól mondta, leeresztettük a gőzt. A fiúkból úgy sugárzott a düh, mint egy villanykörtéből a fény és a meleg. Aggódtak Sara és Abby miatt, de a sértett büszkeségük is piszkálta őket. Végrehajtóként nagy kudarcként élték meg, hogy valaki ennyire nem féli a tanácsot, behatol a területeinkre, és ellopja a fogamzóképes nőstények negyedét. Alig várták az alkalmat, hogy megbosszulják a sértést, és közben lehetőleg apró fecnikre szabdalják a támadót. De addig is volt elég levezetendő romboló energiájuk. Én nem voltam megbántva. Kicsit sem érdekelt, félt-e engem valaki, mivel soha senki nem tette. De rémült voltam, komolyan, igazán, életemben először. Féltettem Sarát és Abbyt, mert tisztában vol tam vele, hogy ámíthatja anyám magát, amennyit akarja, kevés a/, esély, hogy sértetlenül találunk rájuk. Erősek voltak, és nem tudtam elképzelni, hogy együttműködjenek a fogvatartóikkal, ha bármiféle esélyt is látnak a szabadulásra. Marc átlátszó nyugtatgatásai ellenére nem tudtam elhinni, hogy a lányok eltűnése és a gyilkosságok ne állnának összefüggésben. De ha a véletlen egybeesésekben nem is hittem, az igazságszolgáltatásban annál inkább. És a bosszúban. Ha valamelyik lány megsérül, a tanács nem fogja megállítani a tettes keresését, hogy levadásszák és megöljék. De nem ám az állatorvos békés altatójával, hanem olyan lassú, erőszakos, fájdalmas módon, aminek - ha elterjed - a puszta híre elegendő lesz, hogy bármi hasonlónak elejét vegye a jövőben. A gondolat, hogy valaki bánthatja Sarát vagy Abbyt, lökést adott a változásomnak, sosem tapasztalt gyorsasággal sodort előre. Még a fájdalom is tompább volt, mintha az agyam nem ért volna rá tudomásul venni. Kirobbanó, dühös erőtől duzzadva értem el macska formámat és visszafoghatatlan vággyal, hogy széttépjek valamit. Vagy valakit. Vérszomj. A farkam idegesen rángatózott a gondolatra, mintha tagadni akarná, amit az elmém tényként felismert. A tünetek összeálltak a- fejemben, bár én magam még sosem tapasztaltam. 61 A sürgetés, a fizikai vágy, együtt a lelkivel, hogy a fogaim feltépjék az eleven bőrt, és a karmaim élő húsba mélyedjenek. A vér ízét úgy éreztem, mint egy íz emlékét a számban, de mégsem csak emlék volt, hanem valódi érzés, egy árnyék-íz, mintha a vér szelleme a nyelvemet kísértené. Mellső lábaimmal egy összegabalyodott borostyáncsomóban

állva felüvöltöttem - amit nagyon ritkán teszek. Az üvöltés inkább kandúros dolog, de abban a pillanatban nem is találhattam volna jobb kifejezést a dühömnek. És az is remek érzés volt, hogy egyszer legalább meghallanak. Körbepillantottam. Macskaszemem a világot tompa zöld és kék árnyalatokban látta. Körülöttem, az aljnövényzetben a fiúk még mindig az alakváltás különböző fázisaiban voltak, és nem tudtak válaszolni nekem. Úgy hagytam ott őket, hogy vissza se néztem. Az én dühöm más volt, mint az övék, és máshogy is kellett levezetni. Egyedül. Néhány száz méterre jutottam, amikor meghallottam Marc üvöltését, és tudtam, hogy nekem szól. Egyébként ő volt a kandúrok legyorsabbika, azonban bicegve sosem érhetett volna utol, és jelenlegi előnyömmel más sem. Sarára és Abbyre gondolva rohantam, olyan sebesen és olyan messzire, ahogy csak bírtam, még akkor sem álltam meg, amikor már ziháltam és a szívem zakatolt. Eltűnt barátnőmön, unokahúgomon és ismeretlen elrablójukon tépelődve az erdőt egészen másnak láttam magam körül, mint eddig. A szellő minden surranása a levelek között Sara nevét suttogta. A madarak minden trillája Abby tiszta, csengő szopránját idézte. Minden árnyék idegen fenyegetést rejtett, pedig annak előtte csak kíváncsiságot és kalandot jelentettek. Az erdő neszei a rettegésemet gúnyolták, örök menedékemet éber rémálommá változtatták, ahol minden reccsenés egy idegen lépte volt, és minden forduló csak messzebbre vitt az ismert és otthonos dolgoktól. A félelem és a szorongás tönkretette a futásomat. Átengedtem az érzelmeim feletti hatalmat valami szadista kóbornak, akit már egyszer lerúgtam. De ez így nem lesz jó! Össze kell szednem magam! Méghozzá gyorsan! És úgy tűnt, a vérszomj lehet a megoldás, ami eltérít a félelemtől. A pataknál kimerültén álltam meg pihenni és inni. A felszín alati csillogó pikkelyű halak cikáztak, de alig néztem rájuk, pedig éhes voltam. Valami nagyobb kellett, valami, amit üldözhetek, aztán széttéphetek, mielőtt megeszem. És akkor meghallottam. Délre, alig néhány méterre, elpattant egy gally, és a levelek suso- gása valami nagy lény közeledését sejtette. Megdermedtem, hallgatóztam, az orrom apró rándulásokkal kóstolgatta a levegőt. Őzek. Kettő. A szaguk alapján egy hím és egy nőstény. Én éppen szél felől álltam, így nem érezhették meg a szagomat. Egy tüskebokor választott el tőlük, mindegyikünket takarva a másik elől. Nem is sejtették, hogy veszélyben vannak. Nagyszerű. Száz csésze kávé erejével ömlött végig rajtam az adrenalin. A koffein hatása nem mérhető a vadászat izgalmához. Felnéztem, aztán körbe, hogy megtaláljam a tökéletes ágat. Szinte azonnal találtam is egyet. Elég alacsony volt, hogy mászás nélkül, egy ugrással feljussak rá, elég vastag, hogy legalább fele hosszáig elbírjon, és elég közel volt más fákhoz, hogy könnyedén ugrálhassak át az ágösvényen, amíg olyan helyre nem érek, ahonnan lecsaphatok. Feltéve, hogy az őzek nem vesznek észre és nem törnek ki. A hátsó lábaimra kuporodtam, a hátsómat riszálva, hogy megtaláljam a megfelelő testhelyzetet. Az alacsony ágra koncentrálva ugrottam. A mellső lábaim értek le elsőnek, csendben, majd szinte azonnal a hátsók is. Amikor a hátsó lábaim megcsúsztak, megijedtem, hogy elveszítem az egyensúlyomat. Kieresztettem a hátsó karmaimat és belemarkoltam az ágba, és dermedten álltam, amíg újra egyensúlyba nem kerültem. Megkönnyebbülésemben szuszogva kicsit odébb mozdultam, hogy jobban - 62 — lássak. Innen a magasból már láttam az őzeket egy kis tisztáson: egy világosbarna suta és a gidája, a hátán fehér pöttyökkel. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért meg akarom ölni Bambi anyját, de hát az élet az erdőben már csak ilyen volt, és nem is zavart sokáig a gondolat. Különösen, amikor megláttam, hogy a gida egy alacsony levelet rángat. Ha már elég idős volt, hogy zöldet egyen, akkor az anyja már legalább részben elválasztotta, és valószínűleg egyedül is túlélhet. Izgatottan helyezkedtem el, ügyelve, hogy az egyensúlyom a legjobb legyen. Átugrottam a

következő ágra, egy pillanatra megtorpantam, aztán jött a következő. Hátulról közelítettem meg a prédámat, és ahogy a szél felém sodorta a szagát, olyan volt, mint egy bemutató az elkövetkező attrakcióból. A suta lehajtotta előttem a fejét rs egy hosszú fűszálat rágcsált, szerencsére nem is sejtette, mi vár rá a következő néhány percben. A mit sem sejtő tudatlansága felizgatott, a lélegzetemet zihálássá fokozta. Az élete kizárólag az én szeszélyemen múlt, és én imádtam azt a hatalmat, amit ez a felismerés jelentett. Amióta hazajöttem, most először irányítottam én, nem volt senki felettesem, és nem volt senki, akitől tartanom kellett volna. A várakozás izgalma hullámzott végig rajtam. Ágról ágra ugráltam, mindig a törzs melletti legvastagabb részre érkezve, hogy a legkisebb zajt csapjam, és nehogy lerázzak egy levelet a sutára. Amikor elég közel voltam, a vastag ágon kimásztam, hogy felülről is szemügyre vegyem a prédámat. Megindult a nyálelválasztásom, a szívem vadul lüktetett, a ritmusát az ereimen keresztülfolyó düh második pulzusként kísérte, éppen úgy táplálva a szívemet, mint a vérem. A suta most balra alattam volt. Ráugrottam, úgy hajolva a levegőben, hogy a hátsó részére érkezzek. Amint elrugaszkodtam az ágról, az őztehén megdermedt és riasztott, megpróbált kitörni, de késő volt: én már a levegőben voltam, és kiengedett karmokkal, lecsapni készen száguldottam felé. A becsapódástól mindketten a földre zuhantunk. Előrevetődtem, hogy elkapjam a torkát és leszorítsam. Löketekben folyt a számba a vér, ahogy a szíve belém pumpálta az életét, de aztán a fogaim elszorították a torkát, és fojtogatni kezdtem. Percek alatt vége volt. Felálltam, és a biztonság kedvéért megráztam a torkánál fogva. Halott volt, a gidája pedig eltűnt. Helyes. Felnyalogattam a nyakából még mindig csöpögő vért, aztán feltéptem a hasát, és enni kezdtem. Ahogy a test lassan kihűlt a vörös tölgy széles árnyékában, az előttem kiterített lakomára összpontosítottam. Maradék vérszomjamat háttérbe szorítottam az agyamban. Úgyis előbb fog kielégülni, mint a gyomrom éhsége. Amikor végre jóllaktam, lehevertem a még langyos tetem mellé, és elkezdtem megtisztítani az arcomat és a mancsaimat. Mocskos étkezés volt, én pedig nem bírom a mocskot. Átvitt értelemben sem, de fizikai valójában még annál is kevésbé. A vér és a friss hús illata betöltötte a tisztást, és ez végre az eszembe idézte, amit még meg kellett tennem. Felálltam, és azon tűnődtem, mit is kezdjek a terítékemmel. Amikor együtt vadásztunk, nemigen maradt, amivel gondunk lett volna, így a maradékainkat meghagytuk az erdő apró hullarablóinak, a természet saját takarítóinak. Azonban most egyedül voltam egy nagy rakás maradékkal, fagyasztódobozok nélkül. Jóllaktam, és semmi szükségem nem volt már a halott őzre, de az ösztön azt parancsolta, hogy a prédát meg kell védeni. Fel-alá sétálgattam előtte egy darabig tétován, aztán megdermedtem. A fülemet hegyeztem. Nyugatról valami bokor száraz zizzenését hallottam. A fiúk utolértek, persze, vezette őket a vérszag is. A szellő másfelé fordult, most már az én szagomat is elvitte a kandúroknak. Habár ők éreztek engem, én őket még nem. De csak ők lehettek, hiszen minden más állat ellenkező irányba szaladna egy ekkora macska szagától, nem pedig felé. Azonban amikor a bokrok szétváltak, nem egy csapat ideges és éhes vérmacskával találtam szembe magam, hanem egyetlen emberrel. Vadászmellényt viselt, amiről tudtam, hogy narancsszínű, bár macskaszemeim nem voltak képesek azonosítani a színt, és az egyik karján óriási fegyvert hordott. Fogalmam sem volt, milyen fegyver lehet. Kevesen ismertük a tűzfegyvereket, hiszen nem volt rájuk szükségünk a vadászathoz - épp ezért nem is birtokoltunk egyet sem. De abban azért biztos voltam, hogy ekkora távolságból halálos volna. A vadász az első pillanatban nem vett észre; túlságosan lefoglalta, hogy a kibelezett őzre bámuljon. Aztán valami felkeltette a figyelmét. Alighanem a farkam, ami sosem bír nyugton maradni, ha izgatott vagyok. A szemei nagyra nyíltak, amikor felfogta, mit lát, és a nyakán

kidagadó ér gyorsabb lüktetésbe kezdett. Éppen annyira megrémült tőlem, mint én a fegyverétől, talán még jobban is. Hacsak nem járt Afrikában, az állatkerteken kívül sehol sem láthatott még ekkora macskát, és egyértelműen beijedt. Ki tudtam szagolni a rettegését, savanyú volt, mint az izzadság, sűrű, mint a füst, és édes, mint a vér. A szag valami rejtélyes, ősi erőt szabadított el bennem, ami a vadon hívó szavára válaszolt, és ami felett nem volt uralmam. Egyszerre megértettem, hogy a fákról becserkészni az őzet nem volt jó megoldás: nem oltotta a vérszomjamat. A sutának esélye sem volt, hogy meneküljön. Nekem pedig üldözés kellett volna, valami kis izgalom, de csak a holt húst kaptam. Azonban ez az ember élt, a szívverése olyan hívogatóan lüktetett. Én pedig zavart voltam és dühös, amit a macskaelme valami egészen másképpen fejez ki. Valamiféle fizikai agresszióként, ami mámorító és ellenállhatatlan. Figyelmesen néztem a vadászt, és közben olyan ösztönökkel küszködtem, amikkel korábban még sosem álltam szemtől szemben. Az izgalom végigbizsergetett, a szőröm felállt, a pupillám kitágult. A farkam ide-oda csapkodott mögöttem, csaknem tapintható veszélyfelhőt verve a levegőbe. És amíg a testem rákészült, hogy megtegye, ami a macskának természetes, valami apró emberi gondolat motoszkált a koponyám hátuljában, és főbenjáró bűnökről meg minden efféléről szövegelt. Idegesen elhessentettem. Macskaagyam túlságosan beszűkült, már nem tudott egyszerre egynél több dologgal foglalkozni, márpedig a legsürgősebb abban a pillanatban a vadász volt, pusztán azért, mert ott volt. És mert a vérszomjam őt akarta. Egyetlen lépést tettem előre. A bajuszszálaim meghajlottak, amint felé szimatoltam, csak hogy lássam, mit lép erre. A pillantása a farkamra ugrott. Az orrán egy izzadságcsepp futott végig, és megült jelentős hasa felett. Az izmai megfeszültek. Futáshoz készülődött. Ó, tejó ég! A füleimet hátralapítva ráfújtam, kivillantottam hétcentis felső tépőfogaimat. A levegőbe emberi vizelet csípős szaga keveredett. Ez aztán a vadász, futott végig az agyamon. Alighanem az őzem nyomát követte, és meg volt győződve, hogy ő az egyetlen ragadozó a környéken. Nos, nem kellett volna magánterületre tévednie. Legalábbis úgy véltem, még mindig apu birtokán voltunk. Persze, lehet, hogy nem. Annyira nem figyeltem. Hátsó lábaimra kuporodtam, és a mellemet a talajhoz közelítve ugráshoz készülődtem, mert ez volt, amit ebben a helyzetben a macskák tesznek, és mert régen túl voltam már minden emberi racionalitáson. Megriszáltam a hátsómat, hogy kényelmes legyen a testhelyzet, és már majdnem támadtam, amikor valami elvonta a figyelmemet a vadászról: jobb felől megzörrent az avar. Marc sétált ki a tisztásra, morgott, és figyelmeztetőn rám villantotta a szemeit. A morgás nekem szólt, de ezt az ember nem tudhatta. Miután meglátta a nálam másfélszer nagyobb Marcot, Bátor Vadász úrnak eszébe jutott a fegyvere. A csövét Marc felé fordította, olyan mozdulattal, ami lassított felvételnek tűnt. Az ujja a ravaszra kúszott. Ekkor valahonnan a hátam mögül egy sötét árny vetődött át felettem. A vadászon landolt és a földre lökte. A puska elsűlt, a csattanás visszhangzott a fejemben. A puskapor keserű füstje marta az orromat. Bal oldalon is mozgást láttam. Odakaptam a fejem. A levelek rezegtek Marc válla felett néhány centivel. Az egész túl gyorsan történt, hogy reagáljak. Még egy másodperc, és Marc halott. A pokolba is, még hét centi, és Marc halott. És az én hibám lett volna. Pislogtam és megráztam a fejemet, hátha visszatér a józan eszem. A vérszomj úgy szivárgott el belőlem, mint a forró víz a kádlefolyón, én pedig ott maradtam fázva, mezítelenül, sokkos állapotban. Reszketve a vadász felé fordultam, és döbbenten észleltem, hogy alig pár másodperc telt el azóta, hogy a puska elsült. Nekem sokkal többnek tűnt. Parker a pasas mellkasán támaszkodott, néztem, ahogy rátelepszik, aztán elütötte a fegyvert, mint egy macskakölyök a pamutgombolyagot. Az tompa puffanással esett egy közeli levélhalomra. Parker a vadász arca fölé hajolt, úgy szimatolta, mintha valami érdekeset érezne

rajta. Alighanem a félelme volt, ugyanaz, ami az én agyamat az ösztöneimre cserélte. Azonban Parkerrel ez nem történt meg. Beleszuszogott a férfi arcába, összeborzolta a haját. A vadász pislogott. Aztán Parker kecsesen leugrott róla, gondosan ügyelve, hogy a puskája és ő közé kerüljön. Sötét mogyorószín szemével a fickóra pislogott. Amikor ezzel nem ért célt, ráüvöltött, és Marc csatlakozott. Ez már megmozdította a vadászt. Átfordult, talpra ugrott, és őrült módjára visítva rohant el, törve-szaggatva az aljnövényzetet. Az ember azt gondolná, hálásnak kéne lennie, hogy életben maradt, de miféle hála ez? A megzavarodott vadászról Marc morgása terelte el a figyelmemet. Igencsak dühösnek tűnt. Én a földre bámulva nyifogtam, hogy megbánást mutassak, azonban a hang elhalt a torkomban, amikor Marc még mindig morogva odabicegett hozzám, és a nyakszirtembe harapott, ezzel alávetett pózba nyomva le a fejemet. Elég erősen nyomta a bőrömbe a fogait ahhoz, hogy vért fakasszon, ami azt jelentette, hogy nagyon dühös. Na igen, ezt sejthettem volna! Most, hogy a vadász és a vérszomjam is eltűnt, rémülten gondoltam arra, hogy mit készültem tenni. A falkatag macskák nem támadnak emberre! Még a kóborok sem, ha kedves az életük! És én kis híján éppen ezt tettem. Egy hajszál választott el a megbocsáthatatlantól. Apu elevenen fog megnyúzni. Már ha Marc nem intézi el előbb. És a legrosszabb az volt, hogy tudtam, teljesen jogosan dühös rám. A fenébe is, én is dühös voltam magamra. Marc eleresztette a nyakamat, és a mancsával a hátsómra csapott, jelezve, hogy induljak előre. Hang nélkül indultam, ő pedig szorosan a jobbomon maradt, miközben Parker bal oldalról kísért. Jace és Ethan a semmiből kerültek elő, és szorosan mögém álltak be. Úgy vettek körbe, hogy nem mehettem másfelé, csak egyetlen úton. Mentem arra tehát, a bűnbánatomhoz illően lógatva a fejemet. Egészen az első fák vonaláig kísértek, ahol Marc ismét rám húzott és Parker felé taszított, aki már elkezdett visszaváltani, ezzel jelezve, hogy tőlem is ezt várja. A visszaváltás ezúttal is lassú volt és fájdalmas. Mire végeztem, mármindenki rám várt, és senki sem nézett együtt érzőn. Marc elkapta a karomat és talpra rángatott. - Senkinek egy szót se erről - mondta, sorban mindenkinek az arcába nézve. - Majd én elrendezem. - De apu... - kezdte Ethan. Marc egy mordulással félbeszakította, ami sokkal inkább egy kutyára emlékeztetett, mint egy nagymacskára. - Azt mondtam, majd én elrendezem ismételte dühösen. – És ha ez nem elég, hát jövök nektek eggyel. Mindegyikőtöknek. Amit csak akartok, amikor csak akarjátok, feltéve, hogy senkinek nem esik kínlódása. — Megállt, és szigorúan nézett Ethanra. — Rendben? Ethan lassan bólintott, az arcán olyan fintor ült, mintha hányingere lenne. Még sosem bosszantotta fel igazán apánkat, ami pedig megtörténne, ha Marc kis üzlete napvilágra kerülne. - Parker? - kérdezte Marc. Ö tétovázás nélkül bólintott, mintha máris volna valami ötlete. Érdekes... Jace? Jace megrázta a fejét. Csalódottan néztem rá, a dolog fájt, de nem lepett meg. Valószínűleg még mindig bosszús volt, amiért Marc beleavatkozott a fogadásunkba, és akármennyire is tetszett a dolog kimenetele, ezért nem kárhoztathattam. Nekem nem kell szívesség - mondta. - Azért teszem, hogy bebizonyítsam, nem csak szájhős vagyok. - A tekintete engem égetett, bár a kijelentést Marcnak címezte. Egy hálás bólintással és egy tétova mosollyal jutalmaztam, amit Marc azonnal le is törölt az arcomról, amikor elindult visszafelé, engem maga után rángatva, hogy majdnem leestem a lábamról. - Ahogy gondolod - közölte Jace-szel. Még sosem láttam azelőtt, hogy valakit ennyire

felbosszantson az, hogy megkapja, amit akar. Végigcibált az udvaron a ház felé, az ajkát mérgében szorosan ősszepréselte. Még mind a ketten meztelenek voltunk. Berángatott a hátsó ajtón, végig a folyosón, aztán be a szobámba. Újra. Kezdtem némi szabályszerű ismétlődést felfedezni. TIZENEGY ABBAN A PILLANATBAN, HOGY A KÜSZÖBÖT ÁTLEPTÜK, kirántottam a kezem Marc szorításából, és átviharzottam a szobán a fiókos szekrényem felé. Sokkal inkább magamra voltam dühös, mint rá. Kirántottam a jobb felső fiókot, előkaptam belőle egy bugyit, aztán bevágtam, és megpördültem, hogy szembekerüljek Marckal. A kezeit csupasz melle előtt keresztbe fonva, a tizenöt éves karmolásnyomok nagy részét eltakarva állt a nyitott ajtóban, elzárva a menekülési útvonalamat. Kezdett zavarni, hogy lassan általánossá vált, hogy mindenki közém és a legközelebbi kijárat közé helyezkedik el. Ennyire kiszámítható volnék? összeszorítottam az állkapcsomat: valószínűleg nem ez a megfelelő idő kérdéseket feltenni. Ethan jelent meg a folyosón, behúzta az ajtóm, de még csak be sem nézett: ő így járult hozzá, hogy kicsit el tudjunk vonulni. Továbbhaladt, a léptei elhaltak, és velük együtt az a reményem is, hogy valaki beavatkozik az érdekemben. Hát jó. Különben sem szerettem, ha megmentenek. Főleg, ha tisztában voltam vele, hogy nem érdemiem meg. Addig álltam Marc mérges pillantását, amíg csak tudtam, de nem kellett egy perc, hogy elgyávuljak. Imádom a jó vitát. Azt is mondják rólam, hogy keresem rá az ürügyet, főleg Marckal. De azt rühellem, ha tudom, hogy nincs igazam, azt meg még jobban, ha ő szemtanú ja annak, hogy valamit elcseszek. És ezúttal valóban kihúzta a fai kamat a tűzből. Nagyon remélem, hogy jó magyarázattal tudsz szolgálni erre a kis megingásodra suttogta. Nála a suttogás mindig rosszabb, mini a kiabálás. Azt jelenti, annyira mérges, hogy nem bízik magában: hátha olyasmit mond, amit később megbán. - De nem is - vetette oda, és az egyik kezével végigszántotta sűrű, sötét fürtjeit. - Erre nincs jó magyarázat, ne is próbálkozz! Miért jutott egyáltalán eszedbe, hogy megtámadj egy embert? Beleléptem a bugyimba, és ideges mozdulatokkal magamra rángattam. Most akkor akarsz magyarázatot vagy nem? - A választ meg sem várva hátat fordítottam neki, és beletúrtam abba a fiókba, amelyben a rövidnadrágjaimat tároltam még a főiskola előttről. Utáltam a meztelen veszekedéseket. Túlságosan emlékeztettek arra az időre, amikor még egy pár voltunk. Ne szórakozz velem, Faythe! - felelte, és a szavak között összecsikordultak a fogai. - Már így is alig tudom visszafogni magamat. Ha fiú lennél, neked mostanra már nagyon fájna! Igaza volt. Ha kandúr lettem volna, már leszedték volna a mancsomat. Azokkal a kóborokkal, akik megszegték a szabályokat, Marc tett már rosszabbat is. De minthogy biztosan nem ez volt megfelelő alkalom arra, hogy a nemek közti egyenlő bánásmódért szólaljak fel, a bocsánatkérés mellett maradtam. Sajnálom. - Rengeteg őszinteséget vittem a hangomba, és közben beleléptem a nadrágba is, de nem bírtam az arcába nézni. - Sajnálod? - Megint suttogás. Ez nem jó jel. Reszkető kezekké turkáltam a régi melltartóim között, és boldog voltam, hogy nem látja, valójában mennyire meg vagyok szeppenve. Inkább higyje, hogy nem érdekel, mint azt, hogy érzelmileg törékeny vagyok. - Ennél jobbat kell kitalálnod. Ennél jobbat?Véleményem szerint a bocsánatkérésnél semmi sem jobb. Húzva az időt, hogy gondolkodni tudjak, kiszedtem egy melltartót ami épp a kezembe akadt, és beletornásztam magam. Amikor a kapcsok kerültek sorra, felé fordultam, együttműködésre kényszerítettem a kezem, elfojtva remegését, nehogy tőle kelljen segítséget kémem. Felszedtem egy pólót a földről, és magamra rántottam. így, teljesen felöltözve úgy éreztem —

először, amióta hazajöttem —, előnyöm van Marckal szemben. A meztelen férfiak nem veszélyesek, bármennyire is dühösek. Csak sebezhetőek. Nos? - A falnak dőlt, hogy ne terhelje sérült lábát. A pillantásom végigsiklott a testén, hogy a bokájáig jutva megvizsgálhassam a sérülését, de amikor a csupasz alhasához értem, úgy kaptam el a tekintetem, mintha a látvány kiégette volna a retinámat. Csak a szemébe! - gondoltam. - Csak a szemébe! Hirtelen megfordultam, és a fürdőszobámba masíroztam. Kinyitottam az ajtót, a kezem már az akasztón lógó köpeny felé nyúlt. Csakhogy az levendulaszínű volt, lila és fehér hímzett íriszekkel. Ilyesmit Marc sosem venne fel. Fejemet rázva inkább felkaptam egy törülközőt, labdává gyűrtem, és fél kézzel hozzávágtam. Marc elkapta, kirázta, aztán rám nézett, furcsálkodva, mintha nem értené, mit akarok ezzel. Tekerd magadra, vagy menj ki! - mondtam, óvatosan csakis a szemébe nézve. Összevonta a szemöldökét, de magára csavarta a törülközőt, a csípőjén begyűrve az egyik sarkát. - Most jobb? - kérdezte, és széttárta a karját, hogy ítéljem meg. A pulzusom megugrott, ahogy áruló szemem végigsiklott a mellkasán és elidőzött a régi hegeken. - Valamennyire. -Jól van, akkor most beszélj! A tekintetem most a szobában kalandozott, valami támpontot keresve, hogy ne kelljen ránéznem. Az üres táskám ragadta meg a figyelmemet, amely a szőnyegen hevert a falba ütött horpadás alatt. - Mit akarsz, mit mondjak? - Elmentem mellette, és felkaptam a táskát. - Elcsesztem. Rohadtuk És nagyon sajnálom. Soha nem teszek többé ilyet. - Az ágy lábánál felcsaptam a táskát, és felé fordultam. - Szóval üss meg, zárj be, vagy csináld, amit a fiúkkal csinálsz, ha elcseszik! Aztán húzzál kifelé a szobámból! Düh villant át a szemén, és a hangját már alig lehetett hallani. - Tudod, most igazán kísértesz. Kísértelek? Miért? Hogy elhúzz? Hogy beléd rugdossak valami értelmet! Gyerünk, csináld! Nyilván nem először tennéd. - Felmarkoltam egy fehérneműkupacot a reggel szétdobált ruhák közül, és megpördültem, kitárt karokkal jelezve neki, hogy ide lőjön. De a hatást elronthatta az öklömről himbálózó melltartó, mert Marc csak bámult rám karba font kézzel. Marc sosem ütött meg, és én tudtam, hogy soha nem is tenné, nem csak azért, mert a tanács igen rossz szemmel nézte a nőstények verését, hanem mert annál több esze volt. Én nem az a tartsd- oda-a-másik-orcádat-is típusú lány voltam. De leginkább azért nem bántott, mert sosem ütött volna meg egy nőt. Még azt sem, amelyik majdnem leharapta a lábát. Amikor dühös volt rám, előfordult, hogy ököllel átütött egy falat, letépett a zsanérjairól egy ajtót, vagy kínjában verekedést provokált a többi kandúrral. Egy emlékezetes alkalommal anyám tömör tölgy étkezőasztalát vágta a falhoz, de úgy, hogy az egy méter hoszan lyukat ütött a könnyűszerkezetes falburkolaton. A lyuk nem is jó szó a kárra. A fal sokkal inkább összecsuklott. Az asztal kettétörte az egyik tartólécet, aminek szálkás végei a szomszédos helyiségben kandikáltak ki a falból. Apu - amellett, hogy levonta Marc fizetéséből - az én zsebpénzemet is megszüntette nyolc hónapra, hogy segítsek megfizetni a helyreállítást, holott én egy ujjal sem értem ahhoz az asztalhoz. Engem azzal vádolt, hogy szándékosan idegesítettem fel Marcot. Mintha ez így tisztességes lett volna. Marc sóhajtott, és lassan ingatta a fejét. - Mit csináljak veled, Faythe? Átkozottul semmit, gondoltam, de annál több eszem volt, mint hogy ezt közöljem vele. Ha kijelentem, hogy nem vagyok a fennhatósága alatt, még tesz valamit, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét - és hogy neki van igaza. Ez úgy hangzott, mintha az anyám mondta volna - morogtam, hehajítottam a melltartót a

táskába, és lehajoltam, hogy felszedjem az Értelem és érzelem egy szamárfüles példányát. Azt, hogy én magam mennyire hasonlítottam anyámra ezzel az ideges takarítással, amit csak azért csináltam, hogy elfoglaljam a kezeimet, szándékosan nem vettem tudomásul. Ha a kezemben nem volt semmi, általában ökölbe szorult. Marc követett a tekintetével, ahogy a polcra raktam a Beowulfot. Sokkal inkább úgy érzem magam, mint az apád - állapította meg. Nem vagy az! Hála az égnek - mormolta a fejét csóválva. Kénytelen voltam egyetérteni. Még egy kisebb halom könyvet magamhoz szorítva újn átsétáltam a szobán. Az utamba állt. Faythe - mondta, kivette a könyveket a kezemből, és lerakiti őket az íróasztalomra, de közben végig a szemembe nézett. — Mondd el, mi történt kint! Ahogy visszaterelt a témához, a bűntudat és zavar friss hulláma ömlött végig rajtam, és behunytam a szemem. Elfordultam tőle és az ágyam szélére huppantam, a kezemet az ölembe ejtettem. Mély lélegzetvételekkel próbáltam megnyugtatni magam. - Nem tudom, mit gondoltam. Nem gondolkodtam. Ideges voltam, frusztrált, és nagyon aggódtam Sara és Abby miatt. Amikor alakot váltottam, minden megváltozott. A dühöm is más volt. Tevékeny. Majdnem katartikus. Azt gondoltam, ha csak megcsaphatnék vagy megharaphatnék valamit, jobb lenne. A pillantása szinte észrevehetetlenül, de ellágyult, és ebből tudtam, hogy megértett: nagyon is személyes tapasztalatból. - Vérszomj? - kérdezte, és én bólintottam, már csak a puszta akaraterő tartotta vissza a könnyeimet. - És az őz nem segített? Nem sokat. - Az ökleimet a szememhez nyomtam, mintha így meg tudtam volna állítani a könnyeket. - Túl könnyű volt. Marc leült mellém, a lába az enyémhez ért. Átkarolta a vállamat, és magához húzott. Hagytam. Nem kellett volna. Bármikor máskor nem is hagytam volna. De most, amint a fejem a vállához ért, a könnyek kitörtek, és forrón csorogtak végig az arcomon. Rémülten elhúzódtam, és a két öklömmel dühödten törölgettem az arcomat, hátha sikerül eltagadni érzelemkitörésem bizonyítékait. Sok. munkám volt benne, hogy mindenki komolyan vegyen, hogy ugyanolyan tisztelettel bánjanak velem, mint egy kandúrral, mint ahogy ők egymással bánnak. És ez a kis vízesésbemutató mindent romba dönthet, azt a látszatot keltheti, hogy valóban az az érzelmileg törékeny kislány vagyok, akinek mindig is véltek. Mielőtt bármi történne, máris a konyhában állhatnék az anyám mellett, az ő egyik kötényében, a sütőpor és a szódabikarbóna különbségét tanulmányozva.. De ettől a gondolattól csak még jobban ömlöttek a könnyeim. - Rosszabb is lehetett volna. - Marc újból átölelte a vállamat. Hagytam. Mit számított most már, hogy amúgy is leégettem magamat? - Nem támadtad meg, és senkit sem látott alakot váltani. Amit elmondhat, az egy őrült mese valami vad párducokról. Senki sem fog hinni neki. - Magához szorított, és én felzokogtam. Jobb volt, amikor dühöngött. A dühvei tudtam mit kezdeni, de az együttérzésben pocsék voltam, akár adni, akár elfogadni kellett. - Különben mind ismerjük ezt az érzést. Mindannyian szerettünk volna szétszedni valamit, és az igazság az, hogy ha nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy téged megtaláljunk, bárki közülünk megtehette volna ugyanezt. Hazudott. Jó szándékú hazugság volt, de mégiscsak hazugság. Egy srácnak sem ilyen gyenge az önkontrollja. Nem érted - szipogtam, és kiegyenesedve megint megtöröltem az arcomat. - Nem csak dühös voltam. Meg is voltam ijedve. - A végét már csak szégyenkezve suttogtam. A félelem beismerése megalázó volt, és nem mertem a szemébe nézni, mert attól tartottam, hogy megvetést látnék benne. De aztán muszáj volt. Tudnom kellett, mit gondol rólam, mert valami furcsa oknál fogva ez még mindig számított nekem. Egy kicsit.

Felpillantottam; az arca csak centikre volt, és nem ellenséges érzelmeket láttam rajta, hanem megértést. Nem racionális, hanem érzelmi értelemben. Tudta, hogy mit érzek, mert ő is érezte. Visszaemlékeztem az arcára tegnap este kiülő félelemre, és tudtam, hogy valóban megértett. Mély lélegzetet vettem, és nekikészültem a magyarázkodásnak. A szavak csak kibuktak, megállíthatatlan, szabályozatlan folyamként szabadultak ki belőlem. - Valaki elrabolta Abbyt és Sarát, és ha ez velük megtörténhetett, megtörténhet velem is. - Marc megrázta a fejét, de nem törődtem vele. - Csak arra tudtam gondolni, hogy ha gyorsabbak vagy erősebbek lettek volna, elszökhettek volna. Azt hiszem, csak magamat akartam biztosítani, hogy én elég gyors és erős vagyok. Aztán... elvesztettem az önuralmamat. Marc előrenyújtotta sérült lábát, és észrevettem, hogy a kötése eltűnt a váltásokkal. Szerencsére már nem is volt rá igazán szüksége. A seb dagadt volt és gyulladt, de a legnagyobb kár meggyógyult már, alighanem az utolsó, emberré való visszaváltása után. Vagy nem sebeztem meg annyira, mint először gondoltam. De még így is vastag heg lesz belőle. Életre szólóan megjelöltem, büntetésül azért, hogy ő a szagával akart megjelölni engem. Miféle irónia ez? Hát hozzám túl gyors vagy, az már biztos — állapította meg, a sebet nézve. Bűntudatosan elmosolyodtam. — Aha, de ezért apu ki fog nyírni. Ha már szóba jött... Gyanakodva felnéztem. - Igen? Semmi okunk nincs rá, hogy beszéljünk neki a vadászról - felelte Marc, és én visszafojtottam a lélegzetemet, a csapdát várva. - Végül is senkinek nem esett baja, semmi sem derült ki, szóval igazán nincs mit elmondani. A szemem összeszűkült. - Be akarsz vágódni nálam? Lehet olyat? - Elvigyorodott, és csak bámultam rá, ahogy védekező gesztussal felemelte két kezét. Csak annyit mondok, hogy aminnyiben ezentúl képes leszel rendesen viselkedni, nem kell emlegetni olyasmit, ami nem történt meg, csak majdnem. Felnyúltam, hogy leemeljek az ágytámláról egy fehér pólót, majdnem fehér zászlót a megadáshoz. - És hadd találgassak, mindezt azért csinálod, mert olyan jó fej vagy. Igen, meg azért, mert bírom, ha tartozol nekem. — Tartozom? — Na, ez már inkább jellemző volt Marcra. — Én inkább úgy mondanám, hogy egálban vagyunk. Te tartod a szádat a vadászról, én tartom az enyémet a menzai csajokról. Felvont szemöldökkel nézett rám, mintha kedve ellenére be kellene ismernie, hogy nagy hatással vagyok rá. - Nem, ezzel még nem vagyunk egálban. Ethannak és Parkernek is tartozom miattad. Mínuszban vagy. Basszus. És Ethan alighanem valami nagy kéréssel fog előállni nehezen megígért hallgatásáért cserébe. Összehajtogattam a pólót, és közben mérlegeltem: Marc adósa lenni, vagy apám haragja elé állni? Hogy is van az a mondás a kalapácsról és az üllőről? Egy lemondó nyögéssel az ágyra ejtettem a pólót. - Ám legyen. Ésszerű határokon belül. — Megegyeztünk — vigyorgott. — Rázzunk kezet? Megvontam a vállam. Sokkal többet is kérhetett volna. Megfogta kinyújtott kezemet, és egy másodpercig úgy tartotta, mintha meg akarná csókolni inkább, nem pedig megrázni. Esetleg azt fontolgatta, megharapjon-e. Az ujjait melegnek, kényelmesen ismerősnek éreztem. Mosolyogtam, de Marc nem vette észre. A sérült bokáját nézte, mintha valamin nagyon gondolkodna. Elengedte a kezemet, és a törülközője szétnyílt, kivillantva egy széles csíkot a meztelen combjából, ahogy felemelte sebes lábát az ágyra, kettőnk közé, hogy szembefordulhasson velem. A tekintete józan volt, de a szemöldökét összehúzta. - Faythe, figyelj! - Megragadta a karomat, mintha meg akarna rázni, de ezúttal nem dühös volt. Hanem aggodalmas. - Sarát és Abbyt nem csak úgy belökdösték valakinek a kocsijába. Erről nem lehetett szó. Tudod te is,

milyen nehéz elkapni egy macskát. Kicsavarodunk, karmolunk és sikítunk. És harapunk. - A szeme a takarón pihenő bokájára villant. — Még emberként is harcolunk. Emlékszel, amikor Ethan betöltötte a huszonegyet? Öten kellettünk, hogy elvegyük tőle a kulcsokat. — Aha. — A bal karomon hordott harapásnyom elintézte, hogy sose felejtsem el. — Mit gondolsz, mennyire lehet könnyű legyűrni egy rémült macskát, még ha az egy tizenhét éves nőstény is? Meggondoltam. Komolyan, igazán meggondoltam, és arra jutottam, hogy szinte lehetetlen volna anélkül, hogy nemkívánatos figyelmet vonjunk magunkra, akár sötétben is. Erősek vagyunk, makacsok, és ha sarokba szorítanak, harcolunk. Belemarkoltam megviselt takarómba, a karom megfeszült a szorításában. - Ezzel mit akarsz mondani? — Azt akarom mondani, hogy valószínűleg harcképtelenné tették őket. Talán lelőtték. — Eleresztett, de a szemét nem vette le rólam. - Faythe, nem számít, mit mond ma bárki, hogy a Wade és a Di Carlo család jobban érezze magát, jó esély van rá, hogy Abby és Sara halott. Csak bámultam rá tompán, a bőröm bizsergett, a szívem összeszűkült torkomban dobogott. Hallottam, amit mondott, és meg is értettem, de egyszerűen nem tudtam elhinni, még úgy sem, hogy nudlin is ezt gondoltam, mielőtt elindultam volna a vadászatra. Nem lehetnek halottak. Abby alig volt tizenhét éves, Sara mindössze húsz. A halál nem az ilyen fiataloknak való. Csakhogy a dzsungelmacskákkal például nap mint nap megtöröm. - Nem megrémíteni akarlak - mondta Marc. - Csak azt akarom, hogy felkészült légy. Bólintottam, de a fejem alig mozdult. Mintha vagy húsz kilót nyomott volna. Két gyors, éles koppanás hallatszott a folyosó felől, és amikor odanéztünk, az ajtóm kinyílt. Parker dugta be a fejét, és elvonta a figyelmemet Marcról meg azokról a gondolatokról, amelyeket nem akartam végiggondolni. — Faythe, apád látni akar, az irodájában. Most? - csattant fel Marc. Ránéztem. Ez a hangnem váratlanul ért. Aha. Most. - Parker belökte az ajtót, és Marc ölébe dobott egy köteg ruhát. - Én most elmegyek, hogy felvegyem Di Carlóékat, de pár óra, és itt vagyok. - Olyan pillantást vetett rám, ami súrolta az együttérzést. Azt hiszem, azt gondolta, ha egy órán belül megcincál előbb Marc, majd az apám is, az már elég büntetés lenne bárkinek. Egyet kellett értenem. Édesanyád előkészítette a büfét a konyhában. Azt mondja, enned kellene, mielőtt mindenki ideér. Igen, ez az anyámra vallott, hogy jobban aggódjon a gyomrom, mint a fejem miatt. Vagy akár az irhám miatt. Az órás rádióra pillantottam, és meglepve láttam, hogy majdnem három óra. Marckal időtlen idők óta beszélgettünk. Vagy talán az erdei futás tartott tovább, mint gondoltam. Mintha az idő múlását akarná alátámasztani, a gyomrom megkordult, és rájöttem, hogy nem ettem semmit, mióta visszaváltoztam. Nem csoda, hogy éhen akarok veszni. — Tudsz valamit arról, ki jön? - kérdezte Marc, és lenyúlt, hogy felszedje a farmerját a padlóról, ahová esett. Aha. - Parker nekidőlt az ajtókeretnek. - Michael szerint mind a tíz alfa. Láthatóan mind bele akar szólni abba, hogy kezeljük a dolgot. Négyen hozzák a feleségüket, Nick Davidson a lányát. Mind a tíz? Csodálkoztam, hátha rosszul hallottam. Ejha. Ez az ország minden területének minden alfáját jelentette. Máskor még a tervezett találkozókon is ritkán volt teljes a létszám. Marc felállt, egyik kezével a nadrágja derekát fogta, a másikkal a törülközőt. - Hol szállnak meg? - Megrántotta a törülközőt, és az a földre hullott. Felpattantam, épp eléggé gyorsan ahhoz, hogy megszédüljek, és a komódhoz botladoztam, ahol a csuklómra kapcsoltam az órámat, csak hogy ne kelljen ránéznem. Parker

megköszörülte a torkát, elleplezve a kuncogását. — Michael mindenkinek foglalt szállást a városban, de Mr. Davidson azt kérdezi, Nikki idejöhet-e. -Anyu imádni fogja - fordultam meg, most már nem annyira pirosán. Az anyám minden kisgyereket szeretett, de főleg a Nikki Da- vidsonhoz hasonló bájos kislányokat. Gyerekkoromban meg nem szűnő frusztráció voltam a számára az örökké lenyúzott térdemmel és szakadt szoknyáimmal. Kilencéves koromban felrobbantottam egy Laura Ashley babát Ethan egyik tűzijáték-rakétájával. Az volt az utolsó alkalom, hogy megpróbált úrinőt faragni belőlem. Legalábbis nyíltan. Azóta a passzív-agresszív taktikát alkalmazta. Marc felhúzta a nadrágján a cipzárt, és a pillantásom akaratlanul is a hang irányába fordult. A farmer derékszabása szabadon hagyta csípőcsontjai felső ívét, és ez a férfias látvány egy pillanatig megigézett. Aztán elkaptam a tekintetemet, és megláttam az ingét, ami gyűrötten, elhagyatva feküdt a padlón. Már azelőtt is gyakran hagyott ott ingeket, mielőtt azoknak bármi keresnivalójuk lett volna a hálószobámban. Az volt az elméletem erre, hogy szerette, amikor visszaviszem őket neki. És minden olyan alkalmat kihasznált, amikor a figyelmét kértem. De ezen most kár lett volna dühöngeni. A hiányzó ing határozottan javította a látványt. Marc azok közé a férfiak közé tartozott, akiknél a súlyzózás csak hozzáadhatott természettől lenyűgözően formás alkatukhoz. A hasa minden egyes izmocskáját megszámolhattam volna, ahogy az elmúlt években nemegyszer meg is tettem, finoman végigrajzolgatva a vonalakat lefelé, amíg... nos, mindegy. Ám az emlék - kissé már düledező - akaratom ellenére visszatért. Csaknem elfelejtettem, hogy volt olyan idő is, amikor úgy tudtuk egymást megérinteni, hogy egyikünk se ránduljon össze pedig volt. Sebaj! Valahol olvastam, hogy a lányok vagy nagyon megszeretik, vagy nagyon meggyűlölik a férfit, aki elveszi a szüzességüket. Nálam mindkettő bejött. Utáltam Marc gőgös önbizalmát, hogy végül majd úgyis vissza akarom kapni, de mégsem tudtam elképzelni, hogy egyszer a hiányára jöjjek haza. Nekem mindenben ő volt az első. Az első szerelmem, az első csókom, az első valódi bizalmasom. És ez volt a fő oka is, amiért gyűlöltem, már amikor ez volt a helyzet. Túlságosan jól ismert. Csakhogy én is ismertem őt. Olyasmit látsz, ami tetszik? Lesütöttem a szemem, és mélyen elvörösödtem. A jelek szerint egy ideje már bámultam. Parker eltűnt, és észre sem vettem, mikor. Már nem volt senki, akit pajzsul használhattam volna a Marc szeméből sugárzó hév ellen. Sóhajtottam; ez a kérdés messze nem szónoki volt. - Marc, nem az a gond, hogy tetszik-e, amit látok. Soha nem is az volt. — Hát akkor mi a baj? — kérdezte, vágytól fátyolos hangon. A kezem már az ajtógombon volt, és küzdöttem a kísértés ellen, hogy megforduljak és ránézzek. És vesztettem. És újra azt láttam az arcán, azt a furcsa félelmet, amit már tegnap sem értettem. Még mindig oda nem illőnek tűnt, mint a karácsonyi lámpafüzér júniusban. Én megváltoztam, te pedig nem - feleltem, és kimenekültem a szobából, mielőtt magyarázatot követelhetne. Nem voltam biztos benne, hogy tudnék adni. Addig legalábbis nem, amíg fel nem vesz egy inget. Addig gondolkodni is képtelen lennék. TIZENKETTŐ A hat méter drapp bársonyszőnyeg a szobám és apám irodája között, akár parázsból is lehetett volna. Minden lépés egy kicsit jobban fájt, mint az előző, és úgy éreztem, a távolság egyre csak növekszik a szívem minden egyes sajgó dobbanásával. Felnővén semmitől sem tartottam jobban, mint hogy behívatnak az irodába. Magamtól menni egy dolog volt, hívattatni egészen más. Akárcsak Marc, apu sosem kiabált, csakhogy őt nem hatnák meg a könnyeim. Persze nem is terveztem sírást.

Számomra apám több volt, mint egyszerű nemző. Az alfám is volt, és mivel lány vagyok, ez így is marad addig, amíg meg nem házasodom. Ennek az elkerülésével töltöttem az elmúlt pár évet. Gyerekként engedelmességgel és tisztelettel tartoztam neki, felnőttként, a falka tagjaként már többel is: életre szóló hűséggel. Mindent, amit tettem, még akkor is, ha távol voltam a ranchtól és a falkától, úgy kellett tennem, hogy közben észben tartom titkos létezésünk biztonságát. A hibáért, amit az erdőben elkövettem, bárki mást, még a bátyáimat is, kivetették volna a falkából. De apu engem nem vetne ki. Soha. A nőstények túl értékesek, hogy akármiért is megszabaduljanak tőlük. Legalábbis amíg lányuk nem születik. Nem, apu nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen, de a szabadságomat elveheti. Korábban is történt már ilyen. Az ajtót bámultam, hogy még néhány keserves másodpercnyi vá rakozással elodázzam az elkerülhetetlent. Ethan azt szokta monda ni, hogy a büntetésre várni rosszabb, mint a büntetés maga. Csakhogy Ethant sosem ítélték még elzárásra, legalábbis nem úgy, mint engem. A ház a hangok szövetét borította rám. Hallottam, ahogy majdnem minden szobában motoszkál valaki. Az anyám a konyhában tüsténkedett, törölgette a pultot és újramelegítette az ételt, békés tudatlanságban az én érzelmi viharaim felől. Ethan zuhanyozott: hallottam, amint a Gilligan’s Island főcímdalát dudorássza, amíg szappanozza és leöblíti magát - aztán újrakezdi. De közvetlen előttem csendvákuum volt, fekete lyuk abban a káoszban, ami az otthonomat jelentette. Apu betonfalú szentélye a maga módján olyan ijesztő volt, amilyen egyetlen sötét mellékutca sem lehet. Bent bármi megtörténhet - tényleg bármi -, és senki sem tudná. De hát éppen ez volt a lényeg. Bekopogtam, és válaszra sem várva benyitottam. Amúgy is aligha hallottam volna, ha kiszólnak. Apu az asztalára görnyedve telefonált, de amikor meglátott, azonnal elbúcsúzott és letette. Ez nem volt jó jel. Kérlek, csukd be az ajtót, Faythe! Betoltam az ajtót, és leültem a kanapéra. Ismertem az eljárást. Még a kezemet is összefontam az ölemben, mint egy jó kislány. Csakhogy apám már évek óta nem hitte el ezt az alakítást. Hátralökte a székét és felállt, két kézzel támaszkodva az asztalra előrehajolt, és olyan arccal nézett rám, amit nem igazán értettem. Aggodalom? Félelem? De semmiképpen nem a düh, amire számítottam. - Mesélj nekem Andrew-ról! - Micsoda? - levegőért kaptam. A felszólítás annyira meglepett, hogy először nem is értettem igazán, mit mondott. - Az egyetemi barátod. - Igen, apu, tudom, ki ő! — csattantam fel, apám pedig felvonta a szemöldökét a hangomra. Mélyet lélegeztem, és újra próbálkoztam. - Az hittem, Marc lábáról akarsz beszélni. Vagy arról... hogy nem hívtam meg senkit a diplomaosztóra. - Majdnem kiböktem, hogy ...”arról az emberről az erdőben”, vagy „arról a kis fogadásról Jace- szel ”, de még idejében észbe kaptam, hogy ő nem is tud a józan ítélőképességem ezen apró megingásairól, márpedig nem fogom elárulni magam. Lassan több titkom lesz, mint a CIA-nak. Apu most összevonta a szemöldökét, sötét árnyékot húzva Ethanéval azonos árnyalatú zöld szeme fölé. - Tudod, ezt a zavart elkerülhetnéd, ha nem lennének állandóan zűrös ügyeid. A francba, miért is nem gondoltam erre? Lehúzgáltam a pólómat, és hirtelen azt kívántam, bárcsak nagyobb gonddal válogattam volna meg a ruháimat. - Miért szeretnél tudni Andrewról? Néhány hosszú lépéssel átszelte a szobát, és a karosszékébe ült, úgy dőlve hátra, hogy a bokáját a másik térdén nyugtassa. Ez a nyugalmat sugárzó testtartás, meg a hosszú szünet is, mind arra szolgált, hogy engem felidegesítsen. És működött. - Mióta jártatok? Miért van olyan érzésem, hogy már tudod is a választ? - kérdeztem vissza, és begörbítettem a lábujjaimat a vastag szőnyegen. Egyszerre nagyon is tudatára ébredtem

csupasz lábamnak, ami fura dolog volt, ha azt is figyelembe vesszük, milyen kevés ruha volt rajtam ugyanitt egypár órával korábban. A teljes falkával szemben felelős vagyok a biztonságodért, Faythe. Remek, a felelősséges duma. Ránéztem, tudva, hogy értékeli a folyamatos szemkontaktust. Szabadságot ígértél. Meg is tartottam. - Egyenként megreccsentette behajlított ujjait, olyan lassan, hogy az első néhány után már előrehajolva vártam a többit. Ez lélektani kínzás volt. Magánéletet is ígértél. - Nem tudtam elszakítani a tekintetemet a jobb hüvelykujjától, amint a másikkal nyomta lefelé. Reccs. - Nem - felelte rezzenetlen arccal, és egy újabb reccsenés húzta alá a szót. - Azt ígértem meg, hogy nem avatkozom az életedbe, és nem is tettem. - Reccs. Apu, ne vitatkozz szemantikáról egy angol szakossal! Amikor végzett az első percekkel, áttért a második sor ujjízületre ugyanazon a kezén, minden mondatot egy roppantással fejezve be, mint valami néma felkiáltójellel. - Nem vitatkozom semmiről. - Reccs. - Tényeket állapítok meg. - Ropp. Megforgattam a szemem. Apámmal vitatkozni hasztalan volt, de mint a felhúzhatós játék katona, újra és újra, arccal előre belegyalogoltam ugyanabba az akadályba. És nem úgy tűnt, hogy ez valaha is elmúlna. Sóhajtva beletörődtem a kihallgatásba, mert tudtam, az ellenállás csak még több bajt jelent, és máris elegem volt a veszekedésből. - Mit akarsz tudni róla? Bólintott; együttműködési készségemet azzal jutalmazta, hogy összekulcsolta a kezét az ölében. Aligha érdekelte, hogy a behódo- lásom sokkal inkább fáradtságból eredt, mint tiszteletből vagy engedelmességből. - Mennyire komoly az ügy? A sérelem belém mart, mint a sav, és némi bátorságot öntött belém. - Miért? Tudod te is, hogy miért. - Csendesen, várakozón figyelt, a korát csak a szemei külső sarkában gyülekező szarkalábak és a halántékán húzódó ősz csíkok árulták el. Ezek voltak az egyedüli apró szépséghibái, különben pedig kemény és szigorú arca volt. - Nem választhatsz ki egy akármilyen kandúrt, hogy lefoglald vele a kápolnát. - A fejem megsajdult arra a gondolatra, hogy újrajátszuk a vitát, amit tizenhét éves koromban kezdtünk. - Nem szerepel a terveim között a házasság. Ha pedig ezen később változtatok, az az én dolgom lesz és az én választásom. Csakis az enyém! - Nem is említettem a házasságot. A francba is, miért kell ilyen józannak tűnnie? Még azt is elérte, hogy én mondjam ki a H betűs szót! Lehunytam a szemem, hogy összeszedjem a gondolataimat és a bátorságomat. Nem, most nem, de tudom, hogy ez jár a fejedben! Ezt nem tudhatod - felelte, még mindig dühítő magabiztossággal. - Egyáltalán nem rólad van szó. Andrew-ra gondoltam. Ha túl sok időt töltesz vele, még azt hiheti, hogy lehet valami közös jövője veled. De nincs, és nem tisztességes tőled, hogy félrevezeted. Talán nem is vezetem félre. Apám higgadtan figyelt a karosszékéből, bemutatva, mi hiányzik belőlem, amiből ő temérdek tartalékkal bírt: a türelem. Nyilvánvalóan azt várta, hogy ez a vita is, mint az összes az elmúlt években, ugyanazt a mintát követi majd: én rekedtre kiabálom magam, amikor azután már nincs hangom az érveléshez, ő megmondja a véleményét. És ezzel ismét elszáll egy választási lehetőség, megint rálépek egy olyan ösvényre az életemben, amelyet a hozzájárulásom vagy beleegyezésem nélkül választottak nekem. De most nem így lesz! Most nem fogok veszekedni vagy hisztizni. Abból már kinőttem. Piszkálódó kérdései elvezettek egy döntéshez - életem első igazán fontos döntéseinek egyikéhez -, és ezt be fogom jelenteni. Egyenlőként. Szerényen. Éretten. Elmegyek. De nem úgy, mint azelőtt, hogy kilopózzak az éjszaka közepén. Tanultam a hibáimból, azt legalábbis megtanultam, hogy mind azt várják, mikor ismétlem meg őket. Ezúttal kiállók apám mai, az alfámmal szemben, bátran, szemtől szembe, a napfényben.

Egyszerű dolog volt. Csak közölnöm kellett vele, hogy elmegyek - aztán meggyőzni, hogy engedjen is el. Persze ez volt a bonyolultabb része. Kisöpörtem a kételyt az agyamból, elhallgattattam a hangocskát, ami azt mondta, szokásom szerint most is túl nagy fába vágtam a fejszémet. Apám küzdeni fog a döntésem ellen. Nem fog kiabálni, hörögni vagy üvöltözni, az nem az ő stílusa. Egyszerűen megtagadja majd a „kérésemet” és megtiltja, hogy elmenjek. Amikor ez nem válik majd be — mert nem fog —, ha kell, végigüldöz az egész országon, mert nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen. Az eszem ugyanolyan biztos volt ebben, mint ahogy a szívem abban, hogy nem maradhatok. A falkának a méhemre volt szüksége, de láthatóan nem tudtak mit kezdeni a makacs, saját véleménnyel bíró egyéb részekkel, amik vele jártak. Azonban ez csomagajánlat volt — mindent vagy semmit. Dühöm és részegítő forradalmi lázam által hajtva felpattantam és a szőnyeg közepére álltam, egyenesen apám elé. - El akarok menni - jelentettem ki, gondosan a szemébe nézve. Ha nem így teszek, az gyengeséget mutatott volna, és most nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget. El? - Egy szemöldöke megemelkedett, mintha nem értette volna biztosan, mit is akartam mondani. El a falkából. Mint Ryan. Egyedül akarok élni a szabad területek egyikén. Vadmacska akarok lenni. Lassan megrázta a fejét, az állát összefont ujjaira támasztotta; láthatóan azon gondolkodott, hogyan roppantsa össze az álmaimat. — Az az élet a számodra nem elérhető. - Fenéket nem! - Bár tudtam, mi lesz a válasza, mégis ideges voltam. Mély lélegzetet vettem, hátha sikerül jó benyomást tennem rá az összeszedett, érett fellépésemmel. - Elmegyek, apu. Reccs. A hirtelen hangtól megriadva megugrottam. Ennyit arról, hogy ne tűnjek gyengének. - Ne légy bolond, Faythe! - A hangja halk volt és fenyegető, mintha figyelmeztetne, hogy ne menjek még messzebbre a veszélyes terepen. De én örültem a hangnemváltásának, mert ez azt jelentette, hogy végre elkezdett komolyan venni. Nem vagyok bolond. - A tulajdon idegességemtől bizsergett a hőröm. - Egyszerűen elmegyek. Nem kell a pénzed. Van végzettségem, és használható a fejem is. Arra pedig megtanítottál, hogyan védjem meg magam. Jól megleszek magamban. - No persze az jól jönne, ha valaki kivinne a pályaudvarra! A tekintete nem engedte szabadon az enyémet, de egy pillanatra azt hittem, feláll. Úgy tűnt, ugyanazért maradt ülve, mint amiért Marc nem üvöltött. Önuralom kérdése volt. Ha feláll, elszakadhat nála a cérna, és akkor olyasmit tehet, amit később megbán. Vagy olyasmit, amit én bánok meg. - Nem engedhetlek el, Faythe - felelte végül. — Még ha egyébként kész is volnék meggondolni valami ideiglenes megoldást, mint a doktori iskola, most azt sem tehetem. Addig nem, amíg meg nem tudjuk, mi történt Sarával és Abbyvel. Nem engedélyt kértem. - Könnyedén, lazán - és nagyon ki- számítottan - elmosolyodtam. - Mississippibe megyek, ha üzennél. Esetleg Nevadába. Ott is vannak még szabad területek, nem? A fejem szédült, mintha elvált volna a testemtől. Megrészegültem a lázadástól, pedig ezt már ki kellett volna nőnöm a limóporral festett haj és a rágópapír-tetkó korával együtt. Csakhogy az érzés inkább fokozódott azóta. Ugyanakkor a belső hangocska folyamatosan piszkált: azt mondogatta, hogy mindegy, milyen jó volt szabaduló- művésznek lenni, végül Houdininek is fel kellett jönnie levegőért. Apám sötét tekintettel méregetett, összefonta az ujjait és ismét rájuk támasztotta az állát; az ujjpercei elfehéredtek a feszültségtől. Egy pillanatnyi gondolkodás után olyan halkan adott választ, hogy visz- sza kellett tartanom a lélegzetemet, hogy jól halljam. Erről nem vagyok hajlandó tovább vitázni! Ha megpróbálod elhagyni a birtokot, a

ketrecbe zárlak. A ketrec. Az agyamat döntötték az emlékek: durva beton, tömör acélrudak, állandó sötét. A lázadás eufóriája semmivé foszlott. Nem voltam a ketrecben azóta, hogy utoljára megléptem, azon a nyárom, amikor betöltöttem a tizennyolcat. Akkor nem apu elől menekültem, hanem az életem elől, de ő a szívére vette. Amint megtaláltak, és Vic terepjárójának hátuljában hazarángattak, tizennégy napra bezárt oda, aminek nagy részét tiltakozásul négy lábon töltöttem. Bámultam rá, hogy lássam, blöfföl-e. De tudtam, hogy nem. Sosem blöffölt, nem volt rá oka. Az öltönyök, nyakkendők és udvarias szófordulatok a lényének csak az egyik oldalát tették ki, és engem a másik fele aggasztott. Az éppolyan erős volt, mint Marc, és még mindig majdnem ugyanolyan gyors is, ráadásul az erejét és gyorsaságát közel harminc év bölcsessége és tapasztalata fejelte meg. Apám nem díszvezető volt: valódi alfa a gyakorlatban is, nem csak névleg. Igen, adott parancsokat, de sosem utasított senkit olyanra, amit ő maga ne lett volna képes vagy hajlandó megtenni. A szava megfellebbezhetetlen volt. Csak magamat hülyítettem, és ezt mindketten tudtuk. A szavamnak állhatnék és elfuthatnék, de mindegy, mit mondtam vagy tettem apu utánam jönne. Ha kell, személyesen. Végül aztán elkapna, és visszakerülnék a rajtkockára, de csak miután a lázadó szellememet kicsit lejjebb törte néhány, a ketrecben eltöltött éjszaka. A valódi kérdés tehát az volt: megéri? És a válasz így szólt: a pokolba is, igen! Lehet, hogy nem sikerül, ha elmegyek, de ha meg se próbálom, biztosan nem sikerül. A lábam susogott a puha szőnyegen, ahogy egyet előreléptem, de én hideg, nyirkos betonnak éreztem. A levegőben apu arcszesze érződött, de alatta ott volt a penész és az acél vékony, fémes szaga, olyan, mint az ember tenyere, miután érméket markolt a zsebében. Tisztában voltam vele, mi a kockázat, és azzal is, mi történik, ha veszítek. De meg kellett próbálnom. Tartoztam magamnak ennyivel. Rajta! - mondtam; az eltökéltségemet csak megerősítette a ketrec emléke, és a szándék, hogy ne lássam újra belülről. - De egyet megígérek. Akárkit küldesz utánam, vakon és kiherélve jön vissza. Megcsördült a telefonja, de nem is foglalkozott vele; engem figyelt. - Ezt nem gondolod komolyan! Nem bántanád a testvéreidet. Láthatóan nem kételkedett benne, hogy bántanám-e Marcot. Ne akard, hogy bizonyítsam, apu. Én... - Nem tudtam befejezni a fenyegetést, mert Michael majdnem az ajtóval együtt robbant be az irodába. Hallottam zakatoló szívét és éreztem az izzadságán a félelmet: savanyú volt, és a saját szívemet is gyorsabb ütemre sarkallta. Valami nagyon rossz történt. Owen van a vonalban, apu, veled akar beszélni. Azt mondja, sürgős. TIZENHÁROM - Ülj le, Faythe: - parancsolta apu, aztán Michaelhez fordult. - Ne engedd, hogy felálljon a kanapéról! Azzal hátat fordított mindkettőnknek, és a fülére szorította a telefont. Még mindig állva figyeltem, igyekeztem meghallani a vonal másik felén beszélőt. Ha már itt kell maradnom, fülelhetek is kicsit. Amúgy is ez volt az egyetlen módja, hogy információhoz jussak. Michael idegessége ragadósnak bizonyult, és a kíváncsiság meg Owen iránti aggodalmam elhalványította menekülési vágyamat. Owen? Mit tudtál meg? - kérdezte apám a telefonban. Michael oldalba bökött, és a kanapé felé integetett. Megráztam a fejem. Féltem engedni, mert ha egyszer megteszem, talán soha többé nem szedem össze megint a bátorságot, hogy kiálljak magamért. Ehelyett újra az éjszaka közepén lopóznék ki, mint korábban mindig. Ugyan a módszer eléggé hatékony volt,

mégis olyan gyávának és gyerekesnek tűnt. És én egyik sem voltam. Egy villanás volt csak, Michael lába kilőtt a bokám mögött, és mielőtt megmozdulhattam volna, kisöpörte alólam a lábaimat. A fenekem kemény puffanással csapódott be a szőnyegbe, az állkapcsom összecsapódott, a kattanás visszhangzott a fejemben. Apu megfordult, és felvont szemöldökkel nézett ránk. Michael vállat vont, aztán a karomnál fogva felhúzott és a kanapéra dobott, mint egy neveletlen kölyköt egy halom újságpapírra. Aztán kisimította a zakóját, mosolygott, és leült velem szembe a kétszemélyes fotelbe, mintha csak teázni telepedne le. Rámeredtem, közben az ujjai nyomai masszíroztam a karomon, de csak a látszat kedvéért. Már rég megtanultam, hogy bár Michael hivatalosan nem dolgozott apánknak, a parancsait komolyan vette. Lehetett vele ellenkezni, de csak a saját felelősségemre. Biztos benne? - kérdezte apu a vitrinszekrény felé fordulva. A polcokról áradó fény megélesítette vonásait, kirajzolta a feszültséget egyébként kifürkészhetetlen arcán. Nyikorgott a bőr, ahogy oldalra hajoltam, és a farkcsontomat dörgöltem, miközben Owen szavaira koncentráltam. Igen, dzsungelmacska volt - hallottam elhúzott szavait. - Semmi kétség. Mi van a szaggal? - Apám rám pillantott, aztán visszafordult a vitrinszekrényhez, mintha ezzel megakadályozhatna abban, hogy meghalljam a választ. Azt mondanám, brazil - válaszolta Owen. Izgatott lettem, és egyszerre nem érdekelt már a farkcsontom. — De bárhol lehet ezen a vidéken. Viszont mindenképpen dél-amerikai. És biztosan kóbor. A kóboroknak sajátos szaguk van, ami egészen más, mint egy falkába született macskáé. Ez olyasmi, mint a Coca-Cola és a Pepsi különbsége; észrevehetetlen, ha rendszeresen egyiket sem iszod, de azonnal feltűnő, ha hozzászoktál az egyikhez, és a másikat találod a poharadban. Marc egyszer elmondta, hogy a falkatagok is másként szaglanak a kóborok számára - ami nem lepett meg. Nekünk van egy bizonyos családi azonosságunk - lehet akár alapszagnak is nevezni ami összefonódik saját személyes szagunkkal. Ezért lehet egyetlen szippantással azonosítani egy macskát vérrokonaival együtt. Ez a kóborok esetében nem lehetséges, hiszen nekik nincs meg ez az alapszaguk. Ők csak a vérmacskák általános macskaszagával bírnak, és persze a sajátjukkal. Ez egy érdekes gondolatot ébresztett bennem, miközben a tekintetem átsiklott az íróasztalon felsorakoztatott családi fotókon. Ha Marc és én megadnánk a szüléinknek az unokákat, amire olyan nagyon vágynak, azok vajon az én falkasza- gomat vagy az ő kóborszagát örökölnék? Vagy ha már itt tartunk, egyáltalán, vérmacskának születnének? Hiszen Marc nem született macskagénekkel, hogyan adhatná tehát őket tovább? Amilyen régen Marc a déli központi falka tagja volt már, köny- nyű volt elfelejteni, hogy még mindig kóbor volt, és mindörökké az is marad. A pokolba is, már én is alig vettem észre a különbséget a szagán; ez csak egy része volt annak, aki ő. De minden más kóbornál azonnal feltűnt volna, mint ahogy Owennek is. Mi van a rendőrséggel? - kérdezte apu. Nem láttam az arcát, de a feszülő vállizma még zakója alatt is tisztán látható volt. Nem tudják, mit gondoljanak. A megbízott nyomozó meg van győződve, hogy valami őrült a házi jaguárjával eteti fel az áldozatait. Mély levegőt vettem, és apu felé fordultam ültömben. Ő rám pillantott a válla felett, és röviden biccentett, jelezve, hogy ő is észrevette a többes számot. — Áldozatait? — kérdezett vissza, megigazítva egy köteg papírt az íróasztalán. - Mások is voltak? A vonal recsegett, aztán Owen hangja újra tisztán hallhatóvá vált - ...egy, három napja, Új-Mexikóban. Apu megdörgölte a homlokát, mintha fejfájását akarná elűzni. - Hogy lehet, hogy ezt nem

vettük észre? - Hát, nem nagyon vannak hírforrásaink a szabad területeken. De alighanem akkor is elkerülte volna a figyelmünket. A sajtó úgy jelentette, mint egy klasszikus darabolós gyilkosságot, mármint ha iyen létezik egyáltalán. A macskás részleteket titokban tartják, hogy ki tudják szűrni a téves vallomásokat. Apu megkerülte az asztalát, fáradtan a székébe süppedt és előrehajolt, két könyöke az itatóson. - Az új-mexikói áldozat is lány volt? Igen, éppen, mint ez most. Tartsd egy kicsit, légy szíves! - Recsegés, papírok suhogása, dr. Carver felismerhető, mély hangjának távoli mormolása, aztán Owen lépett vissza a vonalba. - A Kelet-Uj- Mexikói Egyetem elsőéves hallgatója volt, Portalesben, épp a texasi határ túloldalán. Megerőszakolták, aztán részben... izé, megették. Egy gondnok talált rá egy sikátorban. Felhúztam meztelen lábamat a kanapéra, és átöleltem a térdemet. Ez nem történhet meg, gondoltam. Két eltűnt nőstény macska és két halott emberlány, mindez az elmúlt három napban. Apu most már biztosan nem fog elengedni. Nem mintha egyébként hajlandó lett volna erre. Apám egy darabig csendben dörzsölgette az állát, és az asztalát bámulta. - Jól gondolom, hogy nincs mód rá, hogy akár te, akár Danny vessen rá egy pillantást, vagy...? A vonal túlsó végén Owen megint lapozgatott. — Lehetett volna, de ma reggel eltemették. Már ellenőriztem. Mi van a ruháival? Biztos vagyok benne, hogy még a rendőrségen vannak. - Owen egy pillanatra elhallgatott, mert dr. Carver mondott valamit, amit én nem értettem. - De apu, annak az esélye, hogy két különböző őrült kóbor garázdálkodik szabadon ugyanakkor, ugyanazzal a módszerrel, gyakorlatilag semmi. Biztos, hogy ugyanaz a kúra... Egyetértek - vágott a szavába apu, és hátradőlt a székben. - Csak bíztam benne, hogy bizonyítékot is találok a feltételezésemre. Michaelre pillantottam. Ö a szőnyeget bámulta, de jobban ismertem annál, semhogy azt higgyem, elbambult. Nem: ő is hallgatta Owen minden szavát, és elraktározta őket a jogászagyában, későbbi felhasználásra. Amennyire sejtettem, estére minden megszerezhető anyag a birtokában lesz mindkét gyilkosságról, mert felhasználja minden elérhető szakmai forrását. És amikor azok elapadnak, felmegy a netre, meglovagolja az adathullámokat, mint egy elsőgenerációs digitális szörfös - hiszen valóban az volt. Tehát mit akarsz, mit tegyek? - kérdezte Owen, a feszültségtől még feltűnőbb akcentussal. Apu kiegyenesedett, és a karját az asztallapra fektette. Köszönd meg Dannynek, és gyere haza! És kérd meg, hogy tartsa nyitva a szemét és a fülét! És mi lesz, ha a kóbor újra lecsap? Lehunytam a szemem, és csendben imádkoztam, hogy ez ne történjen meg. Fájt a szívem Abbyért, Saráért és azért a két emberlányért, akik valószínűleg még arra sem jöttek rá, mi támadta meg őket. Feltéve, hogy szerencséjük volt. Apu széke megnyikordult, és amikor felnéztem, az asztal előtt állt, háttal nekem. - Ha úgy lesz, Danny aligha fér majd hozzá az áldozathoz. Ennek a kóbornak őrültnek kell lennie, hogy kétszer gyilkoljon ugyanabban az államban. Talán őrült - vágta rá Owen. - Az biztos, hogy nem normális. Semmi kétség. De ha ostoba is lenne, már korábban tudomást szereztünk volna róla - apu hangját düh feszítette. Önmagára volt dühös, ezt meg tudtam állapítani abból, hogy a szavai végét el-elnyelte. Dühítette, hogy nem tudott már korábban a kóborról és az uj mexikói lányról. - Gyere haza! - Van egy járat kilenckor - hadarta Owen; ő is észrevette apu mérgét. - Azzal tizenegy felé

már otthon vagyok. - Rendben - apu a tartójába ejtette a telefont, és rábámult. Hallottam, ahogy a szívverése lelassul, egyenletessé simul, és tudtam, hogy magában számol, így tartja kordában az indulatait. A válla minden mély lélegzetvételével láthatóan emelkedett és sülledt, ahogy lélekben felkészült az egyik gondot a másikra cserélni: rám. Faythe, ez most nem a legjobb időpont arra, hogy színházat játssz - állapította meg, és lehúzgálta a zakója ujját. Ebben igaza volt: az időzítés pocsékra sikerült. De ezzel már nem tudtam mit kezdeni, hacsak nem hagyom az egészet mégis. Márpedig ez nem volt reális lehetőség. Nem, ha el akartam érni, hogy valaha is felnőttként kezeljen. Leraktam a lábamat, és már felálltam volna, de Michael egyetlen pillantása a helyemre dermesztett. Amíg más utasítást nem kap, ő betű szerint fogja követni apu szavát. Úgyhogy mély lélegzetet vettem, és a párnák közül kezdtem érvelni, merev tartással helyettesítve álló helyzetemet. Nem játszom színházat - kezdtem, és mindent megtettem, hogy tisztelettudónak tűnjek. Komolyan beszélek. Elmegyek. Az apám végre felém fordult, és az arckifejezése komolyságától kiszáradt a szám. - Kapcsold le a magnót, és figyelj egy kicsit arra, amit tényleg mondok! Elszántságom ellenére idegesen, de kissé kíváncsian is bólintottam. Előfordulhat, hogy mást mond a szokásos nem helyett. Apám komolyan nézett rám, mintha ezzel is növelni akarná mondandója súlyát. - Ha megszabadulsz a falkától, még nem leszel valóban szabad - közölte. Már majdnem visszavágtam, de belém fojtotta a szót. - Mi történne, ha hagynám, hogy a magad életét éld egy szabad területen? Azt hiszed, a kóborokat érdekelnék a kívánságaid? Hogy békén hagynának? - Elhallgatott, de nem válaszoltam. Túlságosan lekötött, hogy végiggondoljam. Akár felfogod, akár nem, itt is vannak lehetőségeid. Én törődöm azzal, amit akarsz. De a Mississippi kóborokat nem érdeklik a jogaid. Csak az hatná meg őket, hogy mennyit érsz, és hogy a birtoklásod milyen magasra emelné őket a ranglistán. Összehúztam a szemöldökömet, mintha nem érteném, de a mondanivalója ijesztően tiszta volt, és az érvelésemre nézve megsemmisítő. Egymagamban a szabad területeken nem lennék más, mint egy élő, lélegző státusszimbólum. A legnagyobb, legerősebb kóbor jutalma. Hacsak nem harcolok meg nap mint nap magamért, de mindenképp olyan életem lesz, amit nem érdemes élni. A szabad területeken nem lenne jó. - De mi a helyzet a déli középső területekkel? — villant át az agyamon. Új terv formálódott a fejemben az előző hamvaiból. Apunak több földje volt, mint amivel tudott volna mit kezdeni. Élhetnék ezer kilométerre a ranchtól, és mégis biztonságosan a területhatárokon belül. Rendben - bólintottam, annak jeléül, hogy elismerem az igazát. - A területeket elhagyni nem a legjobb ötlet, ami valaha megfordult a fejemben. De ezek nagy földek, és nem kell a térképről lemennem, hogy lehessen egy kis magánéletem vagy függetlenségem. Mehetnék Oklahomába. Vagy Kansasba. A falka tagja maradnék, csak egyedül élnék. Mint Michael. Átlestem a szőnyeg túloldalára legidősebb bátyám támogatásáért, de tudhattam volna, hogy nem számíthatok rá. Még csak rám se nézett, nem akarózott neki az apánkkal szembeni oldalra állni. Apu lassan ingatta a fejét, de láttam rajta, hogy gondolkodik. - Ünnepekre visszajövök. És a születésnapomra. És apák napjára.. - Elkeseredetten hangzott. Öt évig jártam egyetemre, és minden rendben volt. Ez éppen olyan lenne. A fiúk végig felváltva vigyáztak rád azalatt az öt év alatt — válaszolta bosszúsan, mintha valami nyilvánvaló tényt nem vettem volna figyelembe. Igen, bár az a források teljesen felesleges pocsékolása volt. - Mivel apám arca haragosvörösbe fordult, gyorsan újrafogalmaztam. - Nem volt velem semmi gond. Nem is

lesz. Mert elmegyek. — így ni. A döntés megszületett. És még csak nem is volt ésszerűtlen — az én kevéssé szerény véleményem szerint legalábbis. Csakhogy apám egyértelműen máshogy gondolta. Most figyelmesen nézett rám, az arckifejezése ismét megfejthetetlen volt. Nem látszott már rajta idegesség vagy düh, de eltökéltség sem. Határozottan nem jó jel. Figyelj rám jól! - mondta. A szavai éppen olyan lassúak és kimértek voltak, mint a lépései, mert ekkor már felém sétált - amit most mondok, azt nem az apa mondja a lányának, hanem az alfa az alattvalójának. — A hangja halk volt és veszélyes, majdnem morgás. Már hallottam, amikor néhány más macskával szemben alkalmazta, akik visszaesők voltak, behatolók, akiknek egy utolsó esélyt ajánlott, mielőtt átadta volna őket Marcnak. Velem nem lehetett ilyen terve. Én nem betörtem: éppen ki akartam törni. Lenézett rám, alig egy méterre állt onnan, ahol ültem. Ennyire még sosem láttam dühösnek, és a legrosszabb az volt, hogy tudtam, nincs kiút, mert a mérge az irántam érzett aggodalomból fakadt. A biztonságomra nem alkuszik. Akkor sem, ha a veszély csak elméleti. Megtiltom neked, hogy elhagyd a ranchot... Megpróbáltam közbevágni, de felemelt keze ezt megakadályozta. .. .de elismerem, hogy ha valóban menni akarsz, nem tudlak visszatartani. A választás a tiéd. - Mély lélegzetet vett, akkorát, hogy az inggombjai kifeszültek, és a szívem gyorsabban vert rémületemben. - Mindazonáltal, ha úgy döntesz, hogy elmész, minden egyes kandúrt, aki felett rendelkezem, utánad küldök, hogy hozzon vissza. Ha szerencséd lesz, a jövő születésnapodon visszakerülsz a fényre. Tátott szájjal bámultam rá, a pulzusom száguldott. Alig egy hónappal azelőtt töltöttem be a huszonhármat; ez a fenyegetés azt jelentette, hogy csaknem egy évre bezárna. Azt se tudtam hirtelen, megrémüljek vagy feldühödjek inkább. Vagy örüljek, hogy végre komolyan vesz. Az apám még sosem fenyegetett meg korábban. Legalábbis nem mint alfa. Megértetted, amit mondtam, Faythe? Ha elszaladok, elküldöd a fiúkat, hogy a hajamnál fogva cibáljanak vissza, és a ketrecbe dobatsz. - Igyekeztem, hogy az arckifejezésem nemtörődöm maradjon, mintha mindennapos dolog volna, hogy az alfa megfenyeget. De a szívem ki-kihagyott, ahogy igyekezett visszanyerni rendes ritmusát, és tudtam, hogy ezt ő is hallja. Társasági, udvarias mosolyt villantott rám, és az öltönyét igazgatva visszaült a székébe. Nekem jobban tetszik, ahogy én fogalmaztam meg, de egyébként igen, erre gondoltam. Még mindig menni akarsz? Akarok? Semmi értelme nem lenne; ezt jól láttam. Nem akartam valóban bántani a testvéreimet. És persze végül úgyis elkapnának. Apu mindent felhasználna, amit csak birtokol, és gyanítottam, hogy ha rákényszerítem, a ketrecbéli tartózkodásom jóval túlnyúlhat a fenyegetésében emlegetett egy éven. Michaelre néztem, hadd lássam, mit szól apánk ígéreteihez, ő csak megvonta a vállát, szemmel láthatóan nem volt benne biztos, komolyan vegye-e. Csakhogy én, amióta az eszemet tudom, nem emlékeztem, hogy apu akár csak egyetlenegyszer is blöffölt volna. Előrecsúsztam a kanapé széléig, és reméltem, hogy ez majd magabiztosnak és figyelmesnek mutat, nem pedig olyannak, aki bármelyik pillanatban kitörhet. Feltételezem, hogy ha igent mondok, bezársz. - Összekulcsolta a kezét az ölében és bólintott, azonban a hüvelykujja rángatózott. Ez vajon mit jelent? Nem azt, hogy blöfföl, annyira nem lehetek szerencsés. De talán mégsem volt annyira biztos abban, hogy képes megtalálni, ha meglépek, mint azt mutatni szerette volna. Amikor utoljára elszöktem, még gyerek voltam, és azóta összeszedtem néhány évre való tapasztalatot a való világról. Vagy legalábbis jó pár év egyetemi tapasztalatot. Visszatartottam a lélegzetemet és gondolkoztam. - Mi van, ha azt mondom, nem megyek? Ha úgy vélem, őszinte vagy, beérem huszonnégy órás felügyelettel, amíg bizonyítod a szavahihetőségedet.

Ha, de végre valamerre elmozdultunk. Igaz, mindketten elméleti dolgokról beszélünk... A szám lassan bájos mosolyra húzódott. — Vagyis kész vagy tárgyalni? Felvonta az egyik szemöldökét, és tudtam, eltaláltam a varázsszót. Az apám imádott tárgyalni. Ugyanúgy élvezte az adok-kapok mérlegelését, ahogy a legtöbb macska élvezte az üldözés örömét, és kőkemény alkupartnernek tartotta magát. Amiben igaza is volt. De ha jól ítéltem meg a helyzetet, velem szemben nem lesz annyira szigorú, mert a tárgyalási felkérést úgy veszi, mint jelet arra, hogy lassan kész vagyok elfoglalni a helyemet a falkában. De ez az ő hibája és nem az enyém. Mi jár a fejedben? — Előrehajolt a székében, a szeme csillogott várakozásteljes izgalmában. Megpiszkáltam az órámat, hogy nyerjek néhány másodpercet a töprengésre. Tisztában voltam vele, hogy ezen át fog látni, de nem számított. Az számított, hogy az ő kedvenc játékát játszottuk. — Kész vagyok elhalasztani a távozási döntésemet addig, amíg Abbyt és Sarát megtaláljuk, ha te lemondasz a folyamatos megfigyelésről addig, amíg újra nem tárgyaljuk a kiköltözésemet, valamikor később. Hogy tetszik? Elmosolyodott. - Szép próbálkozás, de ennél pontosabbnak kellene lenned. A reményeim elhalványodtak, és odébb mozdultam a kanapén, hogy tükrözzem a testtartását. - Ezt hogy érted? Nevezd meg a későbbi időpontot! De hát nem tudom, mikor találjuk meg őket. Remélem, minél előbb, de látnok nem vagyok, apu. - Michael kuncogott, és én elszakítottam a pillantásomat apuról, hogy őrá nézhessek. Nem látnoknak kell lenned - felelte az apám. - Csak pontosnak. A tárgyalás kulcsa a részletek tisztázása. Alig bírtam megállni, hogy megforgassam a szemem. Ezt már vagy tucatszor hallottam a tizenkettedik születésnapom óta; végül csak biccentettem, visszaigazodva a szerepbe, amit játszottam. Lássuk, hogy alakul a dolog, ha a dátum az utolsó elveszett lány megtalálása utáni nap; amennyiben Sarát és Abbyt külön találják meg, vagy időközben még valaki eltűnik. És ha a lányokat előbb találjuk meg, mint a dzsungelbeli kóbort, a döntést addig kell halasztanod, amíg őt is el nem kaptuk és meg nem szabadultunk tőle. - Rendben. - Ezzel nem volt problémám: egyetértettem Marccal, hogy az elrablásokért is a dzsungelmacska a felelős. - Akkor, csak a jegyzőkönyv kedvéért, ha belemegyek abba, hogy várok, amíg a behatoló és az emberrablók megkerülnek és elintézzük őket, te lemondasz a huszonnégy órás gyerekfelügyeletről? Hátradőlt a székében, hogy megfontolja, és egy pillanatig azt hittem, győztem. Aztán megszólalt, és rá kellett jönnöm, ostobaság volt azt hinni, hogy velem majd puhábban tárgyal. — Az ajánlatod a halasztásról arra elégséges, hogy a ketrecet elkerüld, de a felügyelet nem alku tárgya. Leesett az állam, fellobbant a dühöm. - Eszerint nem engedsz semmit? Mindenképpen a ketrecbe zártál volna, ha nem halasztóm el a döntésemet? Úgy van! - Kioktató felhangok ütötték meg a fülemet, mintha egy teljes tanteremnyi diáknak beszélne, nem az egyetlen, nagyon dühös lányának. - A tárgyalás másik fontos alapelve, hogy fel kell ismerni, mikor vagy te előnyös helyzetben, és mikor van a partnered. És most éppen én vagyok előnyös helyzetben. Megvontam a vállamat. - Akkor nincs is okom rá, hogy várjak. És ehhez mit szólnál? — Az arcára kiült az elégedettség. Imádta, ha meggyötörhet. Állandó felügyelet, de a vécére próbaidős alapon egyedül mehetsz. Na ne! Ez lószar! - kiáltottam fel, és ököllel csaptam a kanapé karfájára. Egészen eddig eszembe se jutott, hogy a fürdőszoba is a tárgyalás része lehet, és semmiképpen nem fogom alkualapnak felhasználni. Erre neki sem volt joga.

Michael már éppen tiltakozott volna a hangnemem ellen, meri akár az apám volt, akár az alfám, Greg Sanders előtt senki sem ká romkodott büntetlenül. De apu felemelte a kezét, ezzel belefojtva Michaelbe a tiltakozást. Nem, hanem kompromisszum - nézett rám. - Ha nem lettél volna hajlandó elhalasztani a döntésedet, egyáltalán semmi egyedüllétet nem ajánlottam volna. Biztos vagyok benne, hogy Jace imádná figyelni, amíg zuhanyozol, hogy időben lecsapjon minden ablakon kimászási kísérletedre. Összerándultam. - Apu, hogy mondhatsz ilyet? Most nem az apád vagyok, hanem az alfád. - A mosolya semmivé lett: teljesen komolyan beszélt. És láttam, hogy nem fog lejjebb adni a megfigyelésből. - Akár hiszed, akár nem, még Jace is képes rá, hogy egyedül a feladatra koncentráljon. Nem alkalmaznám, ha nem így volna. - Megvonta a vállát, de a köznapi gesztus idegennek tűnt tőle, az öltönyös-nyakkendős apámtól. - Mindazonáltal, ha mégis el szeretnéd felejteni, hogy kísérletet tettél a tárgyalásra, még mindig ott a ketrec. Persze ott egyáltalán nem lehetsz magad. És zuhany sincs, meg rendes vécé sem. Ebben igaza volt, és beláttam, hogy az első kört elvesztettem. De hamarosan várható volt a második — feltéve, ha elég sokáig itt maradok, hogy lejátsszuk. Duzzogva hátravetettem magam a kanapén. — Rendben, nyertél. De ha éjszakára beküldőd a szobámba Marcot, esküszöm, ivartalanítva jön ki. Apu bólintott. - Jogos. Marc a nappali műszakot kapja. - Michaelre pillantott, és a szája vidám mosolyra húzódott. - Tedd meg az előkészületeket! - Nem gond. - Azzal Michael elment, hogy egy alapvető jogomtól megfosszon. Az ember azt gondolná, a jogi egyetem után legalábbis tétováznia kellene. Mi történt az emberi jogi chartákkal? De jelek szerint a Baylor Egyetem nem oktatott ilyen bonyolult dolgokat. Hová jut így a világ? TIZENNÉGY A Faythe-őrzés első körét Jace nyerte meg, mert apu kirendelte Marcot, hogy köszöntse és tájékoztassa az érkező alfákat. Ethan és Parker ugyanígy járt, amint utóbbi visszaért a reptérről a Di Carlókkal. Félóránként szólt a csengő, és egy újabb alfa futott be kis csapatával. Miután a harmadik nagydarab, fekete öltönyös férfi kérdezte meg, hogy bírom, fogtam egy tányért, megpakoltam anyám büféjéből, és Jace-szel visszavonultam a szobámba. Szóval, most mihez kezdesz? — kérdezte Jace teljes kiőrlésű kenyérre pakolt sonkával és sajttal teli szájjal. Én hason feküdtem az ágyamon, előttem a tányér, ő az irodaszékemen ült, amit odahúzott mellém, hogy elérje az ételt. Lenyaltam egy maszatnyi krémsajtot az ujjamról, és egy újabb miniszendvicsért nyúltam. - Mire gondolsz? Tudod te, mire gondolok. - Lesöpörte az ingéről a morzsákat. A tekintetem követte a mozdulatot, és elidőzött a mellizmain, amelyek a fehér vászon alatt tisztán kivehetőek voltak. Mi ez az őrizgetés valójában? Marc lába miatt van, vagy Ethan beköpte a fickót az erdőben? - Miért, lenne jobb dolgod? - Nekem semmi az égvilágon. - Felém szimatolt. - De neked kezd érett szagod lenni. Vehetnél egy fürdőt. Felnevettem, és velem ringott az ágy meg a tányér. — Szép próbálkozás, de a fürdőbe még elmehetek egyedül. - Egy próbát megért — vonta meg a vállát, és a szájába dobott egy darabka csípős cheddar sajtot. - Szóval, Marc lába vagy a vadász? - Egyik sem. - Akkor mi? Hogy kerülhettél egy teljesen új bajba onnantól idáig? Ez nagyon jó kérdés volt. Felszúrtam egy darab sárgadinnyét egy zöld celofánba tekert

fogpiszkálóra, hadd várjon Jace, amíg alaposan megrágom, ezzel is nő a feszültség. Amikor lenyeltem, intettem a kólásüvegért, amiből ketten ittunk. Jace türelmetlenül morogva adta a kezembe. Amíg ittam, kivett egy másik szendvicset, és én megvártam, hogy lenyelje az első falatot, mielőtt feleltem volna. - Megmondtam neki, hogy elmegyek a falkából. A szeme kitágult, és valami fura, kluttyogó hangot adott, amikor a következő falatja majdnem a torkára szaladt. Megütögettem a hátát, mire dühösen nézett rám. — Ez nem volt vicces, Faythe. Megvontam a vállamat. - Azt mondtam, a területen maradnék. És ne aggódj, nem említettem, hogy megnyertem a mi kettőnk kis... — be sem fejezhettem a mondatot, Jace kiugrott a székből, egyenesen rám vetette magát: csak annyi időm maradt, hogy a takaróra ejtsem a szendvicset. Hanyatt zuhantam, a fejem teteje az ágytámlának préselődött. Jace jobbja a számra szorult, a térde a gyomorszájamba préselődött. A francba. Megint lenyomtak. Komolyan dolgoznom kell a reakcióidőmön. Meg akarsz öletni, mondd? - kérdezte idegesen suttogva. Barna fürtjei a homlokába hullottak. Elütöttem a kezét és vigyorogtam. Ez a játék ismerős volt. Ethannal hármasban tízéves korom óta üldöztük és gyűrtük egymást, amióta csak úgy ítélték, elég strapabíró vagyok, hogy beszálljak én is. Kicsit hiányoltam az emberek között is azokat, akik nem törnek össze, ha keményedett a játék. Apu nem ölne meg - feleltem ráragyogva. Szart nem, már akkor szerencsés leszek, ha Marcot túlélem. Ha elviszed a kocsimat, kitálal apádnak a fogadásról, és Greg élve fog megnyúzni, hogy kifeszíthesse a bőrömet az irodában, minden leendő végrehajtó számára figyelmeztetésnek: Ne szórakozz a lányommal! Nevettem, de ő még csak el sem mosolyodott. - ígérd meg, hogy nem mész el! Már megígértem apunak, hogy várok, amíg Sara és Abby előkerül. Utána majd újra napirendre tűzzük az ügyet. Ettől megnyugodott és kicsit visszahúzódott: így a hasam helyett már a combomon ült. - Hogy érte el, hogy hallgass az észérvekre? Vagy ez, vagy a leveleimet egy jó darabig a ketrecbe kellett volna címeztetnem ezután. Egy könyökre támaszkodtam, és szabad kezemmel löktem egyet Jace-en. Le is bucskázott oldalra, de gyorsan visszatalált az ülő helyzetbe. Aha. — A hatás kedvéért duzzogóra fogta. — Tehát pár óra velem azért jobb, mint egy éjszaka a ketrecben. Határeset - vigyorogtam durcázását nézve. - De nem csak egy estéről volt szó. Komolyan. Hosszú távról beszélgettünk. Minimum hónapokról. - Felültem, és akkor láttam, hogy Jace felrúgta a tányért, amikor lebirkózott. Mire felszedtem a tálat és a szendvicseket, ő levadászta az elkóborolt szőlőszemeket. Amikor a többi közé dobta őket, a kezünk összeért, és egy izgalomvillám futott végig rajtam. Levegőért kaptam. Jace egy szelet sajttal a másik kezében megtorpant, a szeme csillogott.- Tuti túlzott. Csak erről lehet szó. Sosem zárt be senkit pár hétnél tovább. És persze az is én voltam, amikor utoljára megszöktem. Két hét a nyirkos pincében, ahol nincs más, csak egy ócska konzervesdoboz a WC helyett, és még csak egy újság sincs sehol, hogy elterelje a figyelmemet saját őrjöngő dühömről. - Nem, teljesen komolyan mondta. - A takarómról a földre söpörtem a morzsákat. - Szóval, azt hiszem, a nyakadon maradok. - Hát, ha ez a helyzet... - Hátradőlt a párnákon, az ujjait összefűzte a tarkója mögött, és sejtelmesen rám kacsintott - akkor akár k i is hozhatjuk a legtöbbet ebből a pár órából. Végül is, vagy én, vagy a ketres… Felnevettem, hogy elrejtsem a remegést, ami forró tekintete láttán söpört végig rajtam. - Alig

hiszem, hogy apu erre gondolt volna. Pedig lehet. Mit is mondott pontosan? Félrebillentettem a fejem, mintha gondolkodnék. - Hát, valamit arról, hogy majd te figyelsz, amikor zuhanyozok... - Jace szeme komikusán kerekre tágult a meglepetéstől, és ezúttal tényleg nevettem. - De fenyegetésnek szánta. Szóval ha rosszat csinálsz, én leszek a büntetésed? Micsoda ragyogó büntetési rendszer! Örülök, hogy jól szórakozol. - Melléfeküdtem, a kezemet összekulcsoltam a hasamon. Jace felkönyökölt, úgy nézett le rám, a szemei éppen csak egy árnyalattal voltak világosabbak, mint anyám kobaltkék borospoharai. Egy lány elveszhet azokban a szemekben - ha hagyja magát. Minden csepp önuralmamra szükségem volt, hogy elszakítsam tőle a pillantásomat. Apu fenyegetése hirtelen nem is volt már olyan fenyegető. De vicces sem. Hogy lehet, hogy olyan sokáig testvéremként gondoltam Jace-re, és egyszerre meg ilyen izgatónak találom, kísértő, tiltott gyümölcsnek? Jace a legjobb úton volt, hogy átlépjen néhány jól megszabott határt, és apu egyikünkkel szemben sem lett volna valami megbocsátó, ha kiderül. Arról nem is beszélve, mit tenne Marc. De még így is, hogy tisztában voltam a következményekkel, így is vágytam újra a szemébe nézni, vágytam arra gondolni, mi történhetett volna előző éjjel, ha Marc nem avatkozik be. Vágytam egy kis izgalomra, amit anélkül élvezhetek, hogy bárki engedélyét kellene kérnem. Jace úgy nézett rám, mintha tudná, mire gondolok, ujjaival lusta kacskaringókat rajzolgatva a takaróra kettőnk között. - Tudod, ha Marc nem állít meg, megnyertem volna a fogadást. Azt hittem, nem akarsz a fogadásról beszélni. - Minden gondolkodás nélkül a karja felé nyúltam, a pillantásom a bicepsze ívesen kirajzolódó vonalát követte, ott, ahol a pólója ujja ráhajolt. A szívverése megugrott, amikor megérintettem, és akkor jöttem rá, mit is csinálok. Rémülten húztam le a ruhaujja felhajló szegélyét, mintha a megjelenése aggasztana leginkább. Elvigyorodott: átlátott siralmas alakításomon. - Nem akartam arról a részről beszélni, amikor lenyúlod a kulcsaimat. De az a rész, amikor én nyerek, nagyjából a kedvenc társalgási témám mostanában. — Nem nyertél — emlékeztettem, és megint szorosan összekulcsoltam a kezeimet, hogy egymást tartsák távol a tűztől. Pedig szerettem volna hagyni, hadd vándoroljanak, hadd fedezzék fel, milyen lágy Jace haja, és hogy vajon a mellizmai valóban olyan szilárdak-e, mint amilyennek kinéztek. Csakhogy ez egy olyan ajtót nyitott volna ki, amin egyszerűen nem léphettem át. Habár lehet, hogy nem küszködtem volna túlságosan, ha valaki lök rajtam egyet. Jace-szel kezdeni felért volna Marc arculköpésével. Továbbá apám közvetlen utasításával is ellenkezett, ami a teljes haragját mindkettőnk fejére idézhette volna. Ám az, hogy egyedül voltam vele, merésszé tett, elsöpörte a félelmeimet, mintha a következmények nem számítanának. Az érintése elszédített, felpörgette a pulzusomat, úgy ahogy azelőtt csak Marc volt rá képes. És ennek nagyon nehéz volt ellenállni. Amit apu nem tud, az nem fáj, gondoltam, még mindig csak eljátszadozva az ötlettel. Nyertem volna, ha nem tart vissza - mondta Jace vágy teli hangon. Ó, mi is lehetett volna... Felcsillant a szeme. - Pontosan. Vicceltem, Jace - válaszoltam a szeme kékségét csodálva. Mindig ennyire kékek voltak? Biztosan nem. De én nem. - Még mindig engem bámult, a szememet fürkészte. Tudtam, hogy félre kellene fordítanom a fejem, de nem bírtam. Annakelőtte Jace biztonságos volt, épp jó partner egy ártatlan kis flörtre, önbizalom-emelésre, semmi több. De tegnap éjjel valami megváltozott. Ő változott meg. És milyen biztos voltam benne, hogy ez csak velem történhet

meg... Jace a fülem mögé tűrte egy hajtincsemet. Az ujja tovább időzött a bőrömön, mint szükséges lett volna. Aztán felém hajolt. Az ajka lágyan súrolta az enyémet, a keze a tarkóm alá csúszott, hogy magához emeljen. Reszketés futott végig a testemen, és az egyenlítőtől délre lévő pontokon ért össze. Behunytam a szemem, és belélegeztem az illatát - olyan ismerős, mégis új, és olyan izgató... Újra megcsókolt, gyengéden, tétován, mintha csak arra várna, hogy eltoljam magamtól. Azt kellett volna tennem. De nem tettem. Valami okból, aminek több köze volt a vágyhoz, mint észhez, nem tettem. Nem gyulladt ilyen szikra bennem már évek óta. Marc óta nem. És én akartam ezt. Jace beleegyezésnek vette, hogy nem álltam ellent, és most már határozottabban csókolt. A nyelve az ajkaim közé hatolt, és közben a párnán szétterülő hajamat simogatta. Csukott szemmel a derekához nyúltam, ahol a gerince íve a pólója szegélyével találkozott, belemarkoltam az anyagba, úgy húztam közelebb magamhoz. Még mindig a számat csókolva felnyögött. A szívverésem vágtázni kezdett, ahogy a keze a hajamról áttért a karomra. A könyökhajlatomban megpihent az ujja, aztán a derekamra siklott. Az érintése táncolt a bőrömön, csiklandozta a hasamat, miközben a nadrágom szegélye mentén haladt a gomb felé, a köldököm alá. Megtalálta a gombot, és tétovázott, elhúzódott a csókból. Elhagyta nyitott, várakozó ajkaimat, és én visszafojtottam a lélegzetemet, attól tartva, hogy megtörik a varázs. És újra megcsókolt, a nyelvével felfedezőútra indulva, miközben az ujjai már a nadrággombom körül kutattak. A gomb kinyílt, és ugyanakkor a szemeim is. Ezzel túl messzire ment, és túl gyorsan. Ez az érintés már nem volt játékos: intim volt, és kicsit túlságosan bátor. A kezem már a mellén volt, hogy eltoljam, amikor a hálószobám ajtaja kivágódott, és nekireccsent az ajtóütközőnek. Mielőtt akár csak felülhettünk volna, Marc már ránk vetette magát: még fel sem ismertem valójában, ki tört be. Lerántotta rólam Jace-t, átlökte a szobán, neki a falnak, éppen oda, ahová én reggel a táskát dobtam - de annak a nyoma eltűnt a másik, Jace háta által ütött mélyedésben. Térdre kászálódtam az ágyon, és riadtan néztem kettejüket. — Marc, mi a... Nem is törődött velem, minden mérgét Jace-re koncentrálta, aki ugyanúgy hevert a földön, ahogy lezuhant. A küszöbön Ethan tűnt fel, és Jace felé indult volna, azonban Marc az arcába vágta az ajtót. A gomb elfordult, de Marc kiszakította Ethan fogásából, vele együtt berántva magát Ethant is a szoba közepéig. Tűnj el! - morogta Marc. Minden izma megfeszült és láthatóan reszketett a dühtől. Ethan Jace felé intett. - Megsérült. — Kifelé! — Marc egyszerűen kilökte a folyosóra, és újra bevágta az ajtót. Ethan nem próbálkozott újra, de az árnyéka nem tűnt el az ajtó alól. Nem hagyta el a legjobb barátját. — Marc! — próbálkoztam újra, és ezúttal felém fordult. Kuss, Faythe! Összerándultam, bár nem kiabált; az arca a tiszta, féltékeny düh maszkjává torzult. Az ágy szélére másztam, de ő felemelte a kezét, hogy megállítson. - Maradj, ahol vagy! Ott maradtam, mert bár én magam sosem láttam még ennyire dühösnek, hallottam már történeteket arról, mit tett apám megbízásából a birtoksértő kóborokkal és vadmacskákkal. Az ő szemszögéből Jace birtokot sértett, belépett egy olyan területre, amelyet Marc még mindig magáénak akart tudni, ezzel kiváltva minden létező agresszív ösztönválaszt. És nem akartam ezt még fokozni is. Marc térdre huppant a padlón, és belemarkolt Jace puha barna fürtjeibe. Addig húzta, amíg azok a szépséges kék szemek rá nem néztek, csak félig fókuszban. - Mit mondtam arról, ha legközelebb kettesben kaplak vele?

Marc, apu küldte! - Zsebre dugtam a kezemet, meg ne lássa, hogy reszket. -Azért, hogy figyeljen, nem azért, hogy molesztáljon. - Nem vette le a szemét a fél-öntudatlan Jace-ről. Nem mo... — elhallgattam. Marc lassan felém fordította a fejét. A szemében sötét, veszélyes pillantás ült. Ezt a mondatot nem tudtam volna jól befejezni, úgyhogy mély lélegzetet vettem, és elölről kezdtem. - Nagylány vagyok, Marc. Tudok vigyázni magamra. Te akartad, hogy... megérintsen? Akartam? Már akkor is tudtam, hogy hiba volna, amikor éppen elkövetni készültem. És mégis az én döntésem volt, vagy nem? Én... Semmi közöd hozzá, mit akartam! - csattantam fel, immár dühvei pótolva gyorsan apadó zavaromat. — A lényeg az, hogy én is el tudom intézni. Semmi szükség rá, hogy betörj ide és a falhoz vagdoss bárkit. Nem akarom, hogy itt legyél, Marc! Idegességemben csípőre tettem a kezem, és csak ekkor, lenézve vettem észre, hogy a nadrágom még mindig ki volt gombolva. Elvörösödtem, és vacakolni kezdtem a gombbal, próbálva bebújtatni a lyukba. Végül sikerült, de későn. Marc addigra már levonta a maga következtetéseit - annak pedig, hogy elmondjam az én változatomat, nem lett volna sok haszna. A düh ködét a szemeiben áttörte a fájdalom, ahogy felnézett rám, de láttam, ahogy elnyomta. Szabályosan láttam, ahogy kikapcsolta a fájdalmat, mint amikor egy szerelő elzárja a főcsapot. Úgy nézett vissza Jace-re, hogy nem is jelezte, tudomásul vette-e, amit mondtam. Magadnál vagy? Érted, amit mondok? - kérdezte. Jace lassan bólintott, fájdalmában megrándulva. - Ami téged érint, az az, amit én mondok, nem, amit ő mond, és semmiképpen nem az, amit ő tesz. Mindegy, mit gondolsz az iránta való érzéseidről, nem kölcsönösek. Csak kihasznál téged, hogy bosszantsa az apját, engem pedig féltékennyé tegyen. És kurva jó munkát végez. Felforrt a vérem, a mérgem már önuralmam megviselt kapuját feszegette, kitörésre készen. De több eszem volt. Marcnak érvelni, mielőtt lecsillapodott volna, veszélyes minden érintett számára. Az ágy előtt Marc eleresztette Jace haját, helyette az állát markolta meg szorosan, mintha egy engedetlen totyogóst akarna megszidni. - Megmondtam, hogy hagyd az ajtót nyitva. Megmondtam, hogy ne érj hozzá. És komolyan gondoltam. Ha még egyszer egy ujjal is megérinted, nem kell többet aggódnod amiatt, hogy esetleg kitépné a szívedet, mert megspórolom neki a fáradságot, és megteszem én magam. Kiszáradt a szám, és az állkapcsom már fájt a dühös szavak visszatartásától. Ennyi elég volt. A pokolba az indulatos természetével. Nem hagyhattam, hogy Jace életét fenyegesse - főleg, mert komolyan gondolta. Mint az apám, Marc sem blöffölt soha. A mestertől tanult. Jelen esetben az alfától. Megragadtam az ágy legközelebbi oszlopát támaszul, és leléptem a padlóra. Jobb lábbal éppen azon az ingen tapostam, amit maga Marc hagyott el korábban. Még mindig az oszlopba kapaszkodva idegesen odébb rúgtam. Semmi más bajom nem volt, mint a sokk és a mély düh, azonban ez a kettő elég volt, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Sajnálatos módon a legmeggyőzőbb érvelés is a semmibe tűnne abban a pillanatban, amint arcra borulnék a szőnyegen. Már teleszívtam a tüdőmet, hogy üvölteni kezdjek, amikor az ajtó feltárult. Marc megpördült, készen arra, hogy ezúttal erélyesebben dobja ki Ethant. Helyette azonban apámmal találta magát szembe. Az apám arcára ült düh láttán a szám becsukódott, és minden szó kifutott a fejemből. Hála az égnek, hogy már begomboltam a nadrágomat, futott át az agyamon. Mi a gond, Marc? - kezdte apám, nyugodt, mégis sarkvidékihideg hangon. - Hadd emlékeztesselek, hogy vendégeink vannak. - Mintha csak bizonyítani akarná az igazát, újra -

megszólalt a csengő. - Nincs semmi gond. Éppen megegyeztünk Jace-szel. Igaz, Jace? Jace bólintott, és Marc felállította, még az apró vakolatdarabkákat is lesöpörgette a válláról. Apu a falba nyomott új, Jace méretű mélyedést nézte, aztán rám pillantott, ahogy ott álltam az ágy végében. - Minden rendben? - kérdezte. Jace-re néztem, aki visszabólintott, tehát én is bólintottam apámnak. - Helyes. Ethan, vidd a vendégházba! Ethan apánk mögül lépett elő, és kitámogatta legjobb barátját a folyosóra. Jace nem nézett rám, azonban Ethan lőtt felém egy mérges pillantást, mintha bármi is az én hibám lett volna. Persze, hogyne, mindig minden Faythe hibája. Apu is szigorúan méregetett, még mindig az ajtógombot markolva. - Parker megint úton van a reptérre, Ethan pedig Jace-t ápolja, szóval a nap hátralévő részében nincs más, Marcra marad az őrizet. Remek, ő is engem hibáztatott. És láthatóan úgy döntött, meg is kínoz, amiért részt vállaltam a káoszban. Nem - feleltem, és belenyomtam a körmeimet az oszlop egy kidomborodó részébe. Inkább a ketrecben töltöm a nap hátralevő részét. Arról is lehet szó - vágta rá apu, az arca megfejthetetlen. - Sőt, egyszerűbb is, mint a tíz emberemből egyet arra tartalékolni, hogy téged figyeljen. - Megint csak nem blöffölt. Csodás! Tehát Marc. TIZENÖT Amint az ajtó becsukódott az apám mögött, felkaptam az inget a padlóról, labdába gyűrtem és Marchoz vágtam. Elkapta, alighanem inkább ösztönből, mint szándékosan. Amíg óvatosan figyelte, mit csinálok - nyilvánvalóan arra számított, hogy hisztériázni fogok -, összekapkodtam egy váltás ruhát, bemasíroztam a fürdőbe, és az arcába vágtam az ajtót. Apu a fürdőszobában mentességet adott nekem, és ki is fogom használni. Engedtem magamnak egy forró fürdőt, és addig áztam benne, amíg ki nem hűlt. Akkor leeresztettem a vizet, és újat engedtem helyette. Marc eleinte megpróbált beszélgetni. Fel-alá járkált a szobámban, néha megállt hallgatózni, vagy esetleg azért, hogy kigondoljon valami új módszert, amivel kiszedhet a kádból, de ami nem tartalmazza azt a részt, amikor beront és csuromvizesen kirángat belőle. Sajnálom, Faythe - mondta, sokkal közelebb az ajtóhoz, mint amire számítottam. Próbáltam nem figyelni rá, és nagyon szerettem volna, ha magamhoz veszem a fülhallgatóimat, mielőtt bezárkózom. Nem így terveztem. Csak beszélgetni szerettem volna veled. Kopoghattál volna, gondoltam, és összeharaptam a fogaimat, nehogy a szavak kiszökjenek. Akármilyen ellenséges választ is adnék, bátorításnak venné, hogy csak próbálkozzon tovább. Nem tudtam mit csinálni. Amikor megláttam, hogy úgy rajtad fekszik, hogy megérint, ennyi volt minden, amit bírtam, hogy nem törtem be a fejét. Sajnos, tisztában voltam vele, hogy nem túloz. A védelmező ösztöne valóban ennyire mélyen gyökeredzett, csakhogy én már nem voltam többé hajlandó ezt mentségként elfogadni. Igen, macskaként a szőr és a karmok mellett bizarr viselkedési szokásaink is voltak. De ugyanakkor emberek is voltunk, és Marc mintha erről elfeledkezett volna. Még az volt a szerencse, hogy apu sosem küldte az egyetemre őrködni. Egyetlen éjszakám Andrew-val több lett volna, mint amit ő elviselni képes. Kedvelem Jace-et - folytatta, még mindig járkálva. - Tudod, hogy így van. De ő néha nem tudja, mikor kell abbahagyni. Mint ahogy te sem, tettem hozzá gondolatban. Tudom, most valószínűleg azt gondolod, hogy én sem, pedig én igen. Az öklöm a vízbe csapódott. Málnaillatú víz fröcskölt mindenfelé. Annyira utálom, amikor

ezt csinálja! Én tudom, mikor kell abbahagyni, Faythe. Akkor hagyom abba, amikor a szívem súgja, hogy nincs esély a sikerre. De nem mondja. Még nem. Rólad még nem. Belemerítettem az arcomat a vízbe, részben, hogy elmeneküljek Marc lágyszívű blablájától, részben, hogy leöblítsem a hajamat, és csak akkor jöttem fel, amikor már muszáj volt levegőt vennem, vagy megfulladok. -.... ..tudomást rólam, amíg csak tetszik. A nap vagy a hónap hátralévő részében. Akár újabb öt évig, ha azt akarod. De azon a napon amikor rájössz, hogy igazam van, itt megtalálsz. Hallgatott, de nem ment el: leült a fürdőszobaajtó elé, ahogy mondta. Átkozottul makacs, futott át az agyamon, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kitartása lenyűgöző vagy bosszantó. Amikor belefáradtam, hogy a saját fürdőmben rejtőzködjek, kiléptem a vízből és belefúrtam a lábujjaimat a levendulaszínű, vastag,, puha szőnyegbe. Levettem a köntösömet az ajtó hátulján lévő kampóról, és belefészkelődtem. Mmmm. Egyiptomi frottír. Azért mégis volt olyan, amit anyu jól csinált. Marc megköszörülte a torkát a szobában, jelezve, hogy még mindig itt van. Mintha elfelejthettem volna. Bár el kell ismerni, próbálkoztam. Lábbal nyomtam le a kis krómozott emeltyűt, ami a lefolyót nyitotta. A fürdővizem elsüllyedt az örvényben, és csak a málna mesterséges illata maradt utána, no meg a heves vágyam, hogy bárcsak a tisztítószerek valóban mindent eltüntettek volna. Megtévesztő reklámok. Persze. Hallottam Marc lélegzetvételét, és ez valamiképpen rosszabb volt, mintha még mindig beszélt volna. Zaj kellett, valami, ami elég hangos, hogy kizárja a szívverését a fülemből, lehetővé téve — egy darabig legalábbis —, hogy elfelejtkezzek róla. Megkötöttem a köpenyem övét, és körülnéztem valami hangos után. A WC? Nem jó. A harmadik lehúzás után már elég hülyén érezném magam. A zuhany? Nem. Ha még egy kicsivel több időt töltök a víz alatt, úgy fogok kinézni, mint egy shar-pei. A tekintetem végül egy, a tükrös szekrényem csukott fiókjából kilógó zsinóron akadt meg. A hajszárítóm. Tökéletes. Addig szárítgattam-kefélgettem a hajam, amíg egyetlen szál sem maradt nedvesen. Amikor, majdnem húsz perc után, lekapcsoltam a hajszárítót, azt vártam, hogy újra meghallom Marc hangját vagy a lélegzését. De semmi. Mezítláb odaóvakodtam az ajtóhoz, és nekinyomtam a fülemet, így sem hallottam semmit. Vagyis Marcot. Valahol a ház elejében egy nő sírt - vagy Donna Di Marco, vagy Melissa néni. Férfiak társalogtak mindenhol, fojtott hangon, hadarva, de abban majdnem biztos voltam, hogy Marc hangja nem volt köztük. Hova tűnt? Az biztos, hogy nem hagyna egyedül apu parancsa ellenére. Kíváncsi lettem, úgyhogy gyorsan visszaakasztottam a köntöst a helyére, felkapkodtam a ruháimat, végül megfordítottam a pólót, amit először fordítva vettem magamra. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem a szobámba. Marc nem volt sehol. Valami baj történt. De mi? Elborított a rettegés, megült a lábamban, mozdíthatatlan ólommá nehezítve őket. De nem is igazán akartam mozdulni. Nem akartam tudni, mi volt a baj, ki más tűnt el. Rajtam kívül már csak öt nőstény volt, akiből választani lehetett, hacsak a rabló nem változtatott a tervein, és nem indult el inkább az anyák, az alfák feleségei nyomában. Ha így döntött, az nagy baj. Az egész világon nincs olyan alfa, aki ne szedne apró darabokra bármit vagy bárkit, aki közte és a felesége között áll. Marc irántam érzett vonzalma semmi volt ahhoz a kapocshoz képest, ami a legtöbb alfa és az asszonya között fennállt; alighanem ezért is nem büntette őt meg apu azért, amit Jace-szel tett. Mert megértette. Semmi nem volt, amit apám ne tett volna meg az anyámért. Semmi. Lassan, tétován átsétáltam a szobámon, és már az ajtógomb felé nyúltam, amikor az elkezdett magától fordulni. Az ajtó kitárult

Hátraléptem, mert Marcra számítottam, de Michael volt az, és ép olyan meglepettnek tűnt, mint én, hogy látom. - Marc szerint bezárkóztál a fürdőszobádba. Felnéztem rá, és megpróbáltam olvasni az arcából, sikertelenül. - De már kijöttem. - Látom. Bejöhetek? - Miért? Mi a baj? - Ülj le! - utasított, és az engedélyem nélkül is belépett. Hátraléptem, hogy be is férjen, de állva maradtam. Michael becsukta az ajtót, és idegesség lett úrrá rajtam. Még egyet hátraléptem, keresztbe tettem a karomat a mellem előtt, és a két könyökömet kezdtem dörzsölgetni, csak hogy lefoglaljam a kezem. - Apu küldött? Együttérzés csillant meg a szemében. - Tudod, hogy igen. Biccentettem. Marc nem ment volna el apu engedélye és egy nagyon jó ok nélkül. Valami nagyon rossz történt, és köze volt a nappaliból kihallott suttogásokhoz meg a konyhában síró nőhöz. - Mi a baj? - Nem akarsz leülni? Nem, csak mondd meg! — Elegem volt belőle, hogy könyörögjek a válaszokért. Miért kerülgeti mindenki a közmondásos forró kását, mintha valami túl törékeny virágszál volnék, hogy kibírjam, akármi is a gond ezúttal? Michael nekidőlt az ajtótoknak és levette a szemüvegét. Lassan sóhajtva szemügyre vette a haszontalan lencséket. — Vic most telefonált. Megtalálták Sarát. Megtalálták? Ez jó hír, szóval miért nem rakja le azt az átkozott okulárét és néz rám? Hideg futott át rajtam, kihűtve a kezeimet. Odamentem az öltözőasztalhoz, felkaptam egy tubus krémet, és reszkető tenyeremre nyomtam egy adagot. A kézfejem hátával csattintottam be a fedelét, és próbáltam óvatosan letenni, de a tubus eldőlt. - Hol? - Arra összpontosítottam, hogy egyenletesen kenjem szét a kencét a karomon, különös tekintettel a könyökömre. Michael visszatette a szemüvegét az orrára. — Otthon. A kurafiak nekitámasztották egy fának a saját birtokukon, mintha egy életnagyságú baba lenne. A tekintetem az arcára villant, ahogy értelmet próbáltam találni a szavaiban. Nekitámasztották? Sok olyan okot el tudtam képzelni, ami miatt meg kellett volna támasztani Sara hátát, de csak egy olyat, ami miatt haza is vitték volna ehhez — és ez nem az volt, hogy szépen kérte. Michael szája még mindig mozgott, de nem hallottam, mit mond. A karomra pillantottam. Gyors, rángatózó mozdulatokkal dörgöltem a krémet. Faythe, figyelsz rám? - kérdezte a bátyám, amikor gyanút fogott. Három lépéssel beljebb jött, aztán megállt. Nem. Nem. - Átnyúltam az öltözőasztalon, hogy még több krémet vegyek a kezemre, de lelöktem egy bontatlan parfümös üveget, amit még anyámtól kaptam három éve karácsonyra. Nem tört el, ami jó volt. Bár sosem szagoltam meg, de tudtam, ha eltört volna, a tömény illattól migrénem lett volna. Majdnem minden, amit anyám adott nekem, migrénné alakult. De az is lehet, hogy ezek csak sima hisztis fejfájások voltak. Minden rendben? Michaelre néztem. Majdhogynem meglepett, hogy még ott van. - Nincs. Hát veled? A fejét rázta. - Szerintem most senkivel. Összeszorítottam a szememet, nehogy kicsorduljanak a könnyeim. Megmarkoltam a tubust és megszorítottam, de nem jött belőle semmi. Megráztam és újra megszorítottam, ugyanúgy zéró eredménnyel. Idegesen megfordítottam és rábámultam. Franc. Elfelejtettem kinyitni. - A szülei tudják már?

Apu megmondta nekik. — Michael egyik lábáról a másikra állt, és a cipőjét nézte. Anyu segít Donnának. Be kellett nyugtatózni. Mi van Kyle-lal? - Visszaraktam a zárt tubust az asztalkára. Már eléggé hidratált voltam. Ő még nem tudja. A gépe fél óra múlva száll le. Apu nem akarta tudatni vele, amíg ide nem ér. Ez bölcs gondolat volt. Kyle-nek egyedüllétre lesz szüksége, hogy kitombolhassa a gyászát, és egy repülőtér erre nem alkalmas. - Hogyan... — behunytam a szemem. — Mit tettek vele? Nem, Faythe - felelte Michael, és amikor felnéztem, szigorú eltökéltséget láttam az arcán. - Nem kell tudnod a részleteket. Nem segítene. - A barátom volt! Tudnom kell! Csak megrázta a fejét, nem minden együttérzés nélkül, de hallgatott. Kérlek, Michael! - Ez bevált. Vagy talán csak megértette, hogy addig nem fogom fel valóban, hogy Sara halott, amíg ki nem mondjuk hangosan. Sokat nem tudok én se - kezdte, és a kezeit sötét öltönye zsebébe dugta. - Csak mondd el, amit tudsz! Bólintott, és újra megcserélte a lábait, hogy a falnak támaszkodhasson, mintha szüksége volna erősítésre. Agyonverték. A fejét ütötték valami keménnyel. A koponyája hátsó részét teljesen bezúzták. A kezem ökölbe szorult, és Michael arca elmosódott a könnyeimtől. - Azt mondtad, kurafiak. Többes számban. Honnan tudják, hogy nem csak egy volt? Michael lesütötte a szemét, és kitapogatta az ajtógombot, mintha inkább elmenne, mint bármi többet mondana. - Kérlek, Michael, tudnom kell. Az ajka körül elmélyültek a ráncok. - Vic azt mondta, érezte rajta a szagukat. Háromét. Mindenhol, Faythe. Az egyikük kóbor volt. De egy szagot felismert. Seané volt. Sean. Most az egyszer igazam volt. Legalábbis részben. De nem volt jó érzés. Sőt, nagyon rohadt érzés volt. A ruháin - suttogtam, a saját zöld felsőmet babrálva. - Vic a ruháin érezte őket, igaz? Michael lassan ingatta a fejét, és most már megmarkolta az ajtógombot. - Ruhákat nem találtak. Nem kaptam levegőt. Ott volt, de nem töltötte meg a tüdőmet. Kinyitottam a számat, és akkor jobb lett. Elfelejtettem lélegezni. Megerőszakolták, aztán bezúzták a koponyáját. Aztán hazavitték, hogy a testvérei találják meg. Olyan volt, mint az emberlányokkal, csak rosszabb. Sara miatt különleges fáradságot vettek, mert ő egy volt közülük. Egy volt közülünk. Egy volt közülünk, és ők megölték. Aztán közszemlére tették. Hányinger markolta meg a gyomromat, a térdem megbicsaklott. A szoba meglódult velem, a falak keringőztek előttem. Ahogy összeestem, Michael előrevetődött. Egyik karjával még a vállam alá tudott nyúlni, és finoman lesegített a padlóra. A látóterem elszürkült, és küszködnöm kellett, hogy eszméletemnél maradjak. Valahogy sikerült. Hevertem a földön, de most már így is akartam, és csak a plafont láttam. Michaelnek igaza volt. Le kellett volna ülnöm. Jól van? - kérdezte Marc valahonnan a látóteremen kívülről. Még csak nem is hallottam, amikor bejött. Maradj vele! — válaszolta Michael, és kivonta alólam a karját. Az ajtóm kilincse halkan kattant, és a bátyám léptei már elhalkullak, amint Marc aggodalmas arca megjelent felettem. Fel tudsz ülni? - kérdezte összevont szemöldökkel. -

Bólintottam, és ellöktem a kezét, amit felém nyújtott, inkább úgy toltam magam ülésbe, hogy a komódnak támaszkodjak. Nem ájultam épp el, de ennyi erővel azt is megtehettem volna. Az, hogy öszecsuklottam, megint annak a törékeny nőnek mutat, legalábbis részben, akit állandóan meg akarnak védeni. Miért nem veszel egy fűzőt és egy napernyőt is, ha már benne vagy, Faythe? Hallottál Saráról? - kérdeztem, és a fejem hátsó részén sajgó pontot dörzsölgettem. Aha. Apád elmondta. - Úgy fordult, hogy mellém ülhessen, de jó pár centivel odébb, hogy kikerülje a fiók fogóját a hátában. - Elkapjuk őket - tette hozzá. - Megígérem neked, hogy megtaláljuk Abbyt. - Az állkapcsa megfeszült és elernyedt, újra és újra. Az ujjaimmal át- és átrajzoltam a szőnyeg mintáit, nem néztem rá. - Lehet, hogy nem is kell. Ahogy most kinéz, néhány nap múlva úgyis hazahozzák. Hagyd ezt, Faythe - csattant fel, aztán lágyabb hangon hozzátette: - Meg fogjuk találni, és minden rendben lesz vele. Úgy tűnt, szüksége van rá, hogy elhiggye, ezért bólintottam. De én magam nem hittem neki. Abban a pillanatban semmiben sem hittem, csak a saját bosszúvágyamban, amely görcsösen szorongatta a lelkemet. Mit fogunk csinálni, Marc? Greg azt szeretné, ha a szobádban maradnál, amíg a dolgok kissé le nem csillapodnak. Nem erre gondoltam. - Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg, és most először éreztem úgy, hogy végrehajtói tapasztalataim hiánya valódi hátrány. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, nem tudtam hogyan lefoglalni az agyamat. Azt akartam tudni, hogyan tovább. Hogyan fogjuk megtalálni a szörnyetegeket, akik megölték Sarát? És hogyan teszünk róla, hogy Abbyt ne öljék meg? Gyakorlati adatokat akartam, akciótervet. Azt akartam, hogy Marc elmesélje, hogyan fog megfizetni az a három kurafi azért, amit tettek. Azt akartam, hogy az életükkel fizessenek, de nem azelőtt, hogy valaki felnyitotta volna őket, és... Az arcomba fájdalom nyilallt, és ez megszakította a gondolataim sorát. Valami hegyes szúrta meg az ajkamat, és a vér ízét éreztem. Marc megmerevedett mellettem, és mély lélegzetet vett. - Vérzel? Megérintettem a számat. Az ujjamon vérnyom maradt. - Azt hiszem, elharaptam az ajkamat válaszoltam, de a szavakat sem tudtam helyesen megformálni. Óvatosan végigfuttattam a nyelvemet a felső fogsoromon, és levegőért kaptam, amikor hegyes, de nem éppen idegen fogakat találtam ott. - Mi a fene? - A kezem a szám előtt reszketett, és próbáltam kitalálni, mit is csináljak vele. Marc a sarkára ült és egy kezével megfogta az államat, így kényszerítve, hogy ránézzek. Engedelmesen kinyitottam a számat, mintha egy mosoly groteszk paródiáját próbálnám fel. Marc szeme elkerekedett, és finoman megérintette az egyik hegyes fogat. - Jesszus, Faythe! A fogaid átváltoztak! Csak a fogaid. Nem, mégsem. Két kézbe fogta a fejemet, és a fény felé fordította. Összerándultam és lecsuktam a szemhéjamat a szúró ragyogás elől, de addigra már látta, amit akart. - A szemed is. - Ez lehetetlen! - A szám csak trancsírozta a szavakat. - A fogaim másnak érződnek, de a látásom nem változott. Még mindig úgy látok, mint egy ember. — Még én is alig értettem, amit nyöszörögtem, úgyhogy azt vártam, hogy Marc majd zavartan néz, de nem ez történt. Csak a tükör felé intett: - Hiát nézd meg magad! A komód elé álltam, és az arcomat bámultam a tükörben. A szám simának tűnt. Az állcsontjaim megnyúltak, de csak kicsit. Talán nem is lett volna feltűnő, ha nincs ott a két pár teljes méretű tépőfog, amely lefelé és felfelé nyúlt. Még csak be se tudtam csukni a számat. A hatás bizarr volt, és finoman szólva sem vonzó. És meglehetősen rohadtul ijesztő. Megrázkódtam: a saját képem borzongatott. Marcra néztem a tükörben, elkészülve az undorra, ami majd kiül az arcára, de nem azt láttam. Elragadtatottnak tűnt. Előrehajolt, hogy közelről láthassa a változásokat. Aztán újra.

Hogy a pokolba csináltad? Nem tudom. - Nevtov. Nézd meg a szemeidet. A tükörbe hajoltam, amíg az orrom kis híján az üveghez ért. Igaza volt: azok is megváltoztak. De ugyanúgy, mint az állkapcsomnál, ez a változás is félbemaradt. A szemgolyóm formája nem változott meg, azonban az íriszem és pupillám igen. Az emberek normális kör alakú szembogarai helyett most álló ellipszisek voltak, aljú kon és tetejükön heggyel tompa ív helyett. Macskaszemek voltak, és ahogy néztem, már elhúzódva a tükörtől, reagáltak is a beérkező fényre: csíkká zárultak. De nem a szembogaraim voltak az igazán különlegesek, hanem az íriszeim. Mindig úgy gondoltam, a színük azonos mindkét formámban, de tévedtem. A macskaszemeimet csak kétszer vagy háromszor láttam eddig, mivel egy macskának viszonylag kevés oka van rá, hogy tükörbe nézzen. Macskaként ráadásul nem is láttam a pici sárga pöttyöket vagy a zöld minden árnyalatában játszó áthajtásokat. És biztosan nem láttam a szivárványhártyáimat átszövő, szédítő csíkozást, amely az írisz alakját követte. Mégis, akármennyire is megváltozott a szemem, és ezzel akármilyen, csaknem elviselhetetlen világosba borult a szoba, a látásom maga változatlan maradt. Még mindig láttam az emberek számára észlelhető teljes színpalettát, és a távoli tárgyakat is tisztán. A macska- és embertulajdonságok ilyen keveredése szédítő volt. Az egyiptomi Bastet istennőt juttatta eszembe, bár emberi orrommal és fülemmel nem hasonlítottam rá igazán. Kényszert éreztem, hogy nevessek a saját abszurd kinézetemen. Marc csöppet sem találta viccesnek. — Ezt próbáld ki. — Lekapcsolta a csillárt, a fények kialudtak. Nem volt nagyon jó tesztje az éjjeli látásomnak, mert a nap még fenn volt, és a redőnyöm résein át be is szivárgott a fénye, de elég volt. A délutáni árnyékokban már úgy láttam, mint egy macska, tompa kékekben és zöldekben, és a feketének, fehérnek és szürkének ezer árnyalatában. — Macskaszem — böktem ki, és megértette. - Hogy csináltad? - faggatott újra. Megvontam a vállam, és lenyűgözve körülnéztem a szobámban. - Arra gondoltam, mit szeretnék tenni Seannal és pajtásaival, és aztán fájt a szám, és éreztem a vér ízét. - Még sosem hallottam részleges átváltozásról. - Én sem. - Éénge. Bár az biztos, hogy nem én élek át ilyesmit először, feljegyeztem magamban, hogy amint minden visszatér a rendes kerékvágásba, mindenkit körbekérdezek, normális-e ez. Már persze ha valaha visszatérnek a dolgok. - Vissza tudod csinálni? - folytatta Marc, és még mindig ámult kíváncsisággal nézett rám. Újra csak megvontam a vállam, és lehúnytam a szemem, hogy koncentráljak. Egy pillanat után sikerült. Az arcomba és a szemem mögé újra belehasított a fájdalom, mintha az arcüregeim sajognának. Végigfuttattam a nyelvemet a fogaimon. Hétköznapiak voltak. A tükörképem megerősítette: Megint embernek néztem ki. Újra. - Apád nem fogja elhinni! Összerándultam, amikor megpróbáltam elképzelni, hogy egy nap kétszer menjek kihallgatásra. És mi van, ha parancsra nem tudom előadni? Bolondot csinálnék magamból. Vagy még rosszabb lenne, mintha elkényeztetett gyerekként egy ilyen gyászos napon is magamnak követelnék minden figyelmet. Nem akarom elmondani neki. Nem most - válaszoltam. - Van most baja elég. És egyáltalán, okosabbnak tűnt nem felhívni magamra a figyelmét, amíg le nem higgadt egy kicsit. Vagy amíg le nem tudom nyúlni a ketrec kulcsát, hogy lemásoltathassam. Marc már nyitotta volna a száját, hogy érveljen, de felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, és az ablak felé fordultam. Autógumik csikorogtak a murván, és megismertem a furgon motorjának morgását. - Parker jött meg Kyle-lal. -

TIZENHAT Két kocsiajtó csapódott, a murva most már Parker és Kyle lábai alatt csikorgott, ahogy közeledtek a házhoz. Marc és én még időben surrantunk be a nappaliba, hogy lássuk, amint apám a zavarodott Kyle-t az előtérből rögtön az irodájába tereli. Most az egyszer hálás voltam a tömör beton falakért. El tudtam képzelni Kyle reakcióját anélkül, hogy hallanom kellett volna. Panaszos csend ereszkedett a házra, ahogy lassan mindannyian felfogtuk, hogy Sara halott. Csak az édesanyja csillapíthatatlan zokogása szaggatta fel a kényelmetlen hallgatást. Az alfák összeszedettnek és nyugodtnak tűntek konzervatív öltönyeikben, és egyre-másra súlyos, mindentudó pillantásokat váltottak. Nyugalmuk azonban olyan volt, mint a tenger látszólagos nyugalma: az üvegsima felszín alatt lobogó, heves folyamok tomboltak. Azért jöttek össze, hogy egyesítsék az erőiket, és kiterjesszék a kutatást az elveszett lányaik után. Most már megvolt hozzá az általam adott személyleírás és Sean szaga, mint kiindulási pont, Sara meggyilkolása pedig feltüzelte a dühüket. Amikor megtalálják az elrablóit - mert meg fogják -, a tanács teljes hatalmával csapnak majd le, olyan példát statuálnak Seanból és a társaiból, amely mindörökre beleég a vérmacskák emlékezetébe. Akármennyire is sokkolt Sara halálhíre, mégis valami sötét várakozás töltött el, amikor a várható nagyszabású vadászatra gondoltam, még akkor is, ha annyi eszem volt azért, hogy ne legyenek vérmes reményeim. Apám sosem engedné, hogy segítsek. Umberto Di Carlo nem sokkal azután indult vissza a repülőtérre, hogy Kyle megérkezett. Nem szólt egy szót se senkihez, legalábbis én nem hallottam. Azért ment haza, hogy elintézze a lánya temetését. Donna vele akart volna menni, de nem volt olyan állapotban. Nem jöttem rá, mivel nyugtatták le, de fél órával a férje távozása után már anyámmal ült a konyhában, és csak bámult rá ködös tekintettel, nyitott szájjal. Apu megígérte, hogy másnap hazaküldik kísérettel, de senki nem jelentkezett a feladatra. Végül Michaelt választotta, aki szokásos csendes méltóságával fogadta a dolgot. Az este hátralévő része az ajtócsengő és más fojtott hangok gomolyában telt, a halottvirrasztás csöndes szomorúságában, mert hiszen erről volt szó. Egy keserű, dühös virrasztásról. Az alfák kisebb csoportokba tömörülve konyakot iszogattak az irodában és a nappaliban, és az elveszített fiatal élet tragédiájáról suttogtak. Sara anyja és Melissa néni a konyhaasztalnál zokogtak, anyám és két másik asszony töltögette nekik a teát. És a kis Nikki Davidson, a maga mindössze nyolc évével, órákig ült a nappali sarkában, és üres arccal bámult maga elé. Meglehetősen biztos voltam benne, hogy többet hallott meg a részletekből, mint kellett volna, de fogalmam sem volt, mit tehetnék vele. Úgyhogy, mint mindenki más, én sem csináltam semmit. Minden percben volt valaki, aki idegesen rám pillantott, de senki sem jött oda. Mind azt gondolták, amit én olyan nagyon nem akartam beismerni magamnak: ha valóban a nőstényeket vették célba, én is lehetek a következő. De emiatt nem aggódtam. Ahhoz előbb át kell jutniuk egy alfákkal teli házon, és ez egyszerűen nem történhetett meg. Amikor meguntam a suttogásokat és a pillantásokat, letelepedtem egy túltömött karosszékbe a nappali ablaka mellett, és az embe reknek háttal néztem a naplementét. A térdemet a mellemhez húztam és átkaroltam, meggörnyesztettem a vállam, hogy megközelíthetetlennek tűnjek, ha esetleg valaki mégis venné a bátorságot. Bevált: mindenki békén hagyott. Ami azt illeti, egy idő után mintha el is felejtették volna, hogy ott vagyok, mint ahogy Nikkit is elfelejtették. Nem számítva persze Marcot. Ő még mindig meg volt bízva az őrzésemmel, és fél szemét mindig rajtam is tartotta. De legalább annyi jó érzés volt benne, hogy a szoba túlsó végéből csinálja. Már jó fél órája figyeltem, ahogy az éjjeli lepkék vergődnek a veranda lámpái körül, amikor néhány északi alfa sétált a székem mellé, észre sem véve engem. Még mindig iszogattak, de

már vastag falú poharakból kortyolgattak és az orrom elárulta, hogy egy ideje whiskyre váltottak. Először nem figyeltem a társalgásukra, halálra untatott a politikai tilitoli, amit még ilyenkor sem hagyhattak el. Azonban elkaptam néhány szót Sara temetési előkészületeiről és a saját részvételi szándékukról. Sarát titokban kell majd eltemetni, a birtokon; a halálát nem jelenthetik be a rendőrségnek. Boncolásról, vizsgálatról nem lehet szó. Emberi barátainak és a szomszédoknak majd azt mondják, egy időre külföldre utazott, hogy még bulizzon egyet, mielőtt férjes asszony lesz. Aztán, úgy egy hét múlva, a szülei közlik mindenkivel, hogy Sarát autóbaleset érte Európában. Majd akkor készítenek emlékművet, és akkor tartanak nyilvános szertartást számára a helyi temetőben. Valahányszor egy falkatag erőszakos halállal halt meg, az ügyintézés hasonlóan zajlott, de mert Sara a kevés nőstény egyike volt, a halála mindenki számára lesújtó volt. Különösen azonban a közvetlen családjának, akik a szertartásig nem gyászolhatták őt nyíltan, de még csak tudomásul sem vehették a halálát. És ami a legrosszabb volt:gyászukat örökre beárnyékolják majd a lányuk halálának körülményei. Szörnyű dolog így megküzdeni egy ekkora veszteséggel, azonban mint oly sok mindenre, erre sem volt befolyásuk. Fél füllel még mindig az alfák beszélgetését hallgattam; közben kibámúltam a sötétbe, és azon töprengtem, vajon az apám kiereszt-e i házból elég hosszú időre ahhoz, hogy részt vegyek én is a temetésan. Aligha. A társalgás mellettem hamarosan új témára váltott, amit nekem sem ártott átgondolnom: a délkeleti területek sorsára. Ha Sara él, egy nap ő vette volna át az apja falkáját, Kyle-lal az oldalán. A halálával azonban minden megváltozott. így Kyle úgy éli majd le az életét, mint a legtöbb kandúr - társtalanul, gyermektelenül, egyedül. És mivel a délkeleti területeknek immár nem volt örököse, aki kihordja a következő generációt, a jövő igencsak kétséges volt, még a legjobb esetben is. Amint Sara apja meghal, hacsak addig nem találnak egy nőstényt, aki átveheti a helyét - hangozzék ez akármilyen kőszívűén a gyász kellős közepén -, a földeket alighanem felosztják a szomszédok, egy része meg szükségképpen szabad terű letté lesz. Miután minden eddiginél zavaróbb kérdéseket ültének a fejembe, az alfák elpályáztak apám irodája felé, hogy újratöltsék poharaikat. Ezalatt megérkezett az utolsó alfa is, és teljes tanács összegyűlt az irodában. Nem is jöttek aztán ki, sem egy tálca szendvicsért, sem italokért, de még csak mosdóba sem, csak később, éjfél után. Nem sokkal azután, hogy becsukódott mögöttük az ajtó, anyám térdelt le a székem mellé; a szeme duzzadt és vörös volt. Azt mondta, nekilát és eltakarítja a büfét, és megkért, hogy kerítsek egy tál ételt Nikki Davidsonnak, amíg ő megveti Donnának a vendégágyat. Fogalmam sem volt, mit esznek a nyolcévesek, de anyámmal vitatkozni merő hiábavalóság lett volna, úgyhogy elindultam a konyhába, nagyon remélve, hogy Nikki szereti a portóis sajtgolyócskákat és a lazackrokettet. A konyha felé félúton szembetaláltam magam Ethannal, aki sarokba szorított az üres ebédlőben: egyenesen behátráltam előle az anyám hatalmas porcelános szekrénye és az arra merőleges fal közötti résbe. Egy kezével a falon, a másikkal a szekrényen támaszkodva el is zárta a menekülési utamat. Megfordult a fejemben, hogy fenékbe rúgjam, de elvetettem az ötletet, mert jól tudtam: ha még valami bajt okozok, amíg tart a tanácsülés, jó hosszú időre elbúcsúzhatok a napfénytől. Ethan csaknem egy percig csendben bámult rám, mintha csak azt akarná elérni, hogy a lelkiismeretem szavára beismerő vallomást tegyek. Amikor látta, hogy ilyesmire nincs esélye, idegesen sóhajtott, és megszólalt. - Jace azt akarta, hogy mondjam meg neked, hogy jól van. A háta ugyan véraláfutásos lett, és a fejére is nőtt egy púp, de semmi komoly. - Ethan arca egyértelműen elárulta, hogy nem önként jelentkezett küldöncnek.

Az ujjamra tekertem egy hajtincsemet, hogy ne is kelljen Ethanre néznem. - Jó. Az jó! Megmozgatta a vállait: az elegáns ing, amelyet fontos vendégeink tiszteletére vett fel, láthatóan kényelmetlen volt számára. — Még csak nem is aggódtál miatta? - Dehogynem. - A hajtincs vége a számba vándorolt, és automatikusan rágni kezdtem. Persze hogy aggódtam Jace miatt, csak éppen fogalmam sem volt, hogyan javíthatnék bármit is a helyzetén. Ethan felmordult, és kihúzta a hajamat a számból, és a miheztartást végett még jól meg is rántotta. — Jace úgy véli, hogy szerelmes beléd-suttogta, hátrapillantva a válla felett, hogy biztos legyen benne: nem hallja senki. Egyszerre roppantul érdekelni kezdtek a saját lábujjaim. Öregujj, mint a kezemen a hüvelyk. Ha majom volnék, az szembefordítható volna, gondoltam, és meg is mozgattam gyorsan. A középső, hosszabb az elsőnél. És azok a picik a sor végén, nem valami kidolgozott példányok, pedig elvben még működő ízület is van bennük. Ethan pattintott az ujjával az orrom alatt. - Faythe, hallasz engem? Igen, hallottam. - Rákényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. Akármi is jöjjön, nem menekülök előle. Na nem mintlu nem próbálkoztam volna. Nem fogom megkérdezni, hogy te mit érzel iránta, mert majdnem biztos vagyok benne, hogy tudom a választ. De mondok neked valamit. Puhára ejtsd, és ne várj vele túl sokáig, mert ki fog csúszni a kezedből. Már így is épp eléggé összekuszáltad, hogy étidig az orránál fogva vezetted. Ettől teljesen felborzolódtam: ha bundában vagyok, a szőröm szálanként állt volna az égnek. Nem vezettem az orránál fogva! - csattantam fel, és kihúztam magam. Szinte boldog votam, hogy akad valami, amin jogosan veszekedhetek. A francokat nem! - Ethan szeme felizzott. - Elmondta, hogy hagytad, hogy megcsókoljon, és azt is hallottam, amit nem mondtál el Marcnak. Pislogtam, és önkéntelenül felé fordítottam a fülem, mintha csak rosszul hallottam volna. — Amit nem mondtam el Marcnak? — Ettől már aztán igazán meg voltam zavarodva. Azoknak a dolgoknak a listája, amiket nem mondtam el, végtelen volt, mindegy, mennyit panaszkodott Marc a beszélőkémre. -Azt kérdezte, hogy akartad-e, hogy Jace megérintsen, és te nem mondtál nemet. Ha nemet mondtál volna, Jace tudta volna, mi az igazság, de mivel nem mondtál, most úgy képzeli, lehet esélye nálad. De ha még egyszer próbálkozik, Marc megöli. Nem lesz képes megfékezni magát. És a te hibád lesz. Idegesen és dühösen fújtam egyet. — Nem hibáztathatsz olyasmiért, amit nem mondtam ki, és főleg nem tehetsz felelőssé bármiért, amit Marc csinál. Ha bajod van a viselkedésével, azt vele beszéld meg. - Oldalra pillantottam, és zavaromban piszkálgatni kezdtem egy görcsöt a szekrény fájában. — Amellett nem hagytam, hogy megcsókoljon. - Ethan már tiltakozott volna, de közbevágtam. — Na jó, egy kicsit igen, de akkor már éppen el akartam tolni, amikor Marc ránk tört. - Ez még a saját fülemben is szánalmasnak tűnt, és Ethan egy pillanatra sem hitte el. Komolyan Faythe, engem egy kicsit feszélyez, ha azon kell gondolkodnom, hogy mit csinál a húgom a magánéletében. De ha egyszer te magad nem gondolkozol rajta eleget... Ezek nem házicicák, akikkel játszadozol. Nem is főiskolás srácok. Ha nem tisztázod mindkettőjükkel az igazságot, valaki meg fog sérülni. Igaz, nem te! Valahol mélyen bennem fellobbant egy mérges szikra, amit még a bűntudatom is csak félig tudott elfojtani. - Először is, nem játszom senkivel! - Megint félrepillantottam: tétováztam, hogy valljam be a többit. - És magam sem tudom, mi az igazság. - Hát akkor találd ki! De gyorsan! - Azzal elmasírozott a nappali felé, ahol már hallottam, amint Jace és Parker ügyetlenül próbálja megnyugtatni Kyle-t. Megkönnyebbültem, hogy Jace rendben van. Tényleg aggódtam miatta. Csakhogy fogalmam

sem volt, hogyan akadályozhattam volna meg Marc dühkitörését. Na jó, talán eltolhattam volna Jace-t egy kicsit korábban, de lassan tényleg kezdett elegem lenni abból, hogy Marc önuralmának hiányáért engem vesznek elő. Mi köze volt hozzá, mit csinálok Jace-szel? Egyáltalán semmi. De ha ő úgy vette, hát ez volt a végszó. Lassan kezdtem felfogni, hogy a való világban semmi más nem számít. Kilenc körül anyu lefektette Nikkit az én szobámban, és közölte, hogy vagy elvackolok a saját padlómon valahogy, vagy a kanapén alszom. Rávágtam, hogy átmegyek a vendégházba, és Ethan megígérte, hogy felügyel rám, mivel Marc műszakja amúgy is letelt. Anyám egyszerűen rábólintott. Nem hiszem, hogy hallott a fenyegetőzésemről, miszerint elhagyom a falkát. Nem is láttam vagy hallottam őket apuval beszélgetni reggeli óta. Egy órával később elfogytak a feladatai, amivel elfoglalhatta magát, hogy ne kelljen a tragédiára gondolnia. Már leporolta a teljes házat, eltakarította a svédasztal romjait és betárolta a maradékokat, és annyi teát és kávét főzött, amitől egy évig foglaltak lehetnek a mosdók. Mivel az udvariasság nem engedte, hogy kiporszívózza a szőnyegeket a vendégeink lába körül, annál maradt, hogy engem idegesítsen halálra az idétlen kérdéseivel. Ez volt a második kedvem szórakozása, már évekkel ezelőtt tökélyre fejlesztette. Abban a pillanatban, amikor mellém telepedett a kanapéra, kezében a kötése és fonalas táskája, már tudtam, ideje visszavonulnom az estéből. Még csak azt nem tudtam, hogyan is kéne megvalósítanom. Mit akart tőled az apád délután? - kezdte, és a fülem mögé tűrte egy hajtincsemet. Elütöttem a kezét, és kétségbeesett pillantásokat vetettem Ethan és Parker felé, akik Kyle mellett ültek a szoba másik felén. Kyle magába zuhanva kuporgott, a kezében egy csaknem üres whiskysüveg. Jace arcába nem bírtam belenézni. Nem, amíg nem tudom, mit mondhatnék neki. Faythe? - szólalt meg újra az anyám. Megfordultam és visszanéztem rá. — Mit akart az apád? Igyekeztem ellazítani ökölbe rándult kezeimet, amint néztem, hogy végigsimít sima, szürke haján, eligazítva minden tincset. Ettől mindig késztetésem támadt, hogy megrázzam magam, mint egy vizes kutya, egészen addig, amíg nem nézek ki annyira máshogy, mint ő, amennyire ez embertestben lehetséges — figyelembe véve, hogy az ő orrát és arccsontjait örököltem. Hazudni akartam. De még mennyire, hogy hazudni akartam - az életem egyik fő célja az volt, hogy elkerüljem a pasik kibeszélését anyámmal. De végül úgyis megtudná az igazat. - Azt akarta, hogy beszéljek neki a barátomról. A barátodról? Andrew a neve. - Jelentőségteljes pillantást vetettem Ethanra, amíg a fogaim közt szűrtem a választ, de ő csak mosolygott és intett. Úgy gondolta, megérdemlem. Anyám két kézzel nyúlt a táskájába, úgy turkált a színes gombolt igok és tűk között. - Melyik évfolyamra jár a fiú? Csak röviden és egyszerűen, gondoltam. Ez volt, amit Michael mondott mindig a klienseinek, mielőtt vallomást tettek volna. - Nem fiú, anyu. Doktorira jár. Matematikus. Tanítani fog. - Gyerekeket? - A szívére szorított kézzel nézett rám, láthatóan megdöbbenve. Ennyit az egyszerűségről, gondoltam, és magamban megborzongtam. - Nem, főiskolán. - Ó! Jól van. - Udvarias, megkönnyebbült mosolyt villantott rám, és újra belemélyedt a táskájába. - Már attól tartottam, kedveli a gyerekeket. Ez anyám titkos kódja volt arra, hogy „boldog vagyok, hogy nem akarsz hozzámenni ehhez az emberhez, mert tudod, hogy nem szülhetsz neki gyereket, és bűnös dolog lenne egy tanítót gyermek nélküli életre kárhoztatni”. Anyámmal soha semmi nem volt egyszerű, ami azért volt fura, mert láthatólag sosem gondolt semmi bonyolult dologra.

Tudod - folytatta, és kihúzott egy kis köteg halványkék fonalat a táskából - amikor annyi idős voltam, mint te most, már volt két fiam, és terhes voltam Owennel. Behunytam a szemem, hogy ne is lássa, amint mindkettő visszafordul a koponyámba. — Tudom, anyu. De te és én mások vagyunk. Fura torokhangot hallatott, és felnéztem. Éppen a kötését teregette ki a térdén: elnagyolt, ívelt formája volt. - Nem vagyunk annyira mások, mint gondolod, drágám! Hát hogyne. Anyám is mindennapos lázadó volt, minden ok nélkül. - Persze, anyu. Akár indigóval is másolhattál volna magadról. - Felesleges gúnyolódnod, Faythe. Megvetően fújtam; élesen, nyersen hangzott. - Ha tényleg így gondolod, akkor főleg nincs bennünk semmi hasonló. Sóhajtott, és a kezébe vett két fémesen kék kötőtűt. - Egyszer majd szeretnék veled komolyan elbeszélgetni. Alig bírok magammal, úgy várom! - Figyeltem, amint neki- áll az egy-sima-kétfordítottnak, vagy akármit is kell csinálni ahhoz, hogy a fonalból szövet legyen a végére. Annak a kis kék izének a formája gyanúsan ismerős volt. Tudod, én sem feleségnek és anyának születtem ám. - Egy pillanatra áttette mindkét tűt egy kezébe, és rám pillantott: közben kisimította az egyikről lógó fonalat. — Voltam olyan idős, mint te most. És, mint épp most mondtad, már volt férjed is, meg két és fél gyereked. Anyám összevonta a szemöldökét, és az ölébe engedte a kötését. Most, hogy a szeme és az ajka körül kirajzolódtak a dühös ráncok, valóban hasonlított rám. Vagy arra, aki újabb negyedszázad után lehetek, amennyiben az életem nem javul ugrásszerűen. — Faythe, komolyan. Fél gyerek? Hát lehet így beszélni a bátyádról? Csak arra gondoltam, hogy még nem szülted meg. Tudom, mire gondoltál! - csattant fel, és vadul kötni kezdett. Rémülten bámultam az alakuló munkadarabra. Rájöttem, mi volt az: egy cipő. Egy pici, halványkék babacipő. Anyám a rejtett jelentések mestere volt, a kreatív manipuláció művésze. Egyetlen szó nélkül újra emlékeztetett, hogy az életem letért az ő normája szerinti útról, és meg is mutatta azonnal, min kellene gondolkodnom inkább. — Igazán, túl kevés hangsúlyt helyezel az életre. Különösen a sajátodra. Most miről beszélsz? — Eltökéltem, hogy nem veszek tudomást a babacipőkről, amíg ő maga meg nem említi, és inkább a szemébe néztem, remélve, hogy némi támadó szempárbajtól visszavonul. - Igen magasra értékelem az életemet. - Akkor miért pazarlod el? Aauu! Mérges pillantást vetettem Ethanra, de ő úgy tett, mint aki nem is látja. Tudtam, hogy csak úgy tesz, mert közben nem bírta abbahagyni a vigyorgást, még akkor sem, amikor Michael oldalba könyökölte. Az ő dolguk a gyászoló vőlegény vigasztalása lett volna. - Nem pazarlom el, anyu. Éppen azt csinálom, amit szeretek. - Az orroddal egy könyvet szántva nap mint nap? Az ölembe fektetett kezeim ökölbe szorultak. - Szeretem a könyveket. - Úgy bújsz el a könyveid mögé, mint régen a szoknyám mögé bújtál. — A tű sebesen kocogtak egymáson: ezt a hangot pici koromban úgy raktároztam el, mint a világ legidegesítőbb neszét. Sosem bújtam a szoknyád mögé, és nem bújok a könyveim mögé sem. Megállt a keze, és lágyan elmosolyodott, mintha valami édes, régmúlt emléket idézne fel. — Ötéves korodig minden alkalommal elbújtál mögém, ha idegenek jöttek. Hátraejtettem a fejem a kanapé támlájára, úgy bámultam a meny- nyezetet. - Erre nem emlékszem. -

Nagyon sok olyan dolog van, amire te nem emlékszel - bólintott, és már megint járt a keze. - Mint például? - Mint például amikor részt vettem a tanácsban apád oldalán. Felemeltem a fejem, és gyanakodva, összeszűkült szemmel néztem rá. — Részt vettél a tanácsban? Most már sugárzott, láthatóan boldoggá tette, hogy felkeltette a figyelmemet. — Úgy ám! Én voltam az egyetlen nő. De miért? — Kivettem a gombolyagot az öléből és a tenyeremre állítottam; figyeltem, ahogy az apró rándítások lassan elforgatják és letekerik. Puha volt és bolyhos, és csaknem elviselhetetlenül csiklandozott. Hogy miért voltam a tanácsban? — kérdezett vissza, és én bólintottam. — Mert a döntéseik fontosak voltak a számomra, és beleszólást akartam. - Apu kényszerített, hogy kimaradj? Anyám felnevetett. Őszintén, hátravetett fejjel, meg is bámulták érte, mert tiszta vidámságának hangjával megtörte az érzékeny, gyászoló csendet. — Apád sosem kényszerített semmire — suttogta aztán, körülpillantva, hogy lássa, nem zavart-e meg valakit a kitörésével. — De azért próbálkozott... azzal, hogy meggyőzzön a maradásról. Azt akarta, hogy maradj? - Nem tudtam kiszűrni a hangomból a hitetlenkedést. Éppen a teljes világomat fordította ki, és fogalma sem volt, milyen hatással vannak rám a szavai. Már azt is majdnem elhittem, hogy a nap lila égen kel holnap, és neonrózsaszín fűre süt le. Olyan nehéz ezt elhinni? Úgy vélte, az alfáknak szüksége van valami kevésbé agresszív befolyásra. Együtt könnyen felingerlik egymást, tudod. Tudom. - A véleményem szerint ez általában igaz volt a férfiakra. — De miért nem voltak akkor más asszonyok is a tanácsban? Hát, mások nevében nem beszélhetek, de úgy tűnt, senkit nem érdekel különösebben a száraz politika és a határvonalak egyeztetése. Ez érthető volt. - De akkor miért léptél ki? - Fontosabb dolgom akadt. - Úgy érted, a mi felnevelésünk? - kérdeztem, és a hangomat újra kiapadhatatlan lenézéstartalékomba mártottam. Miért adna fel egy nő, akit befogadtak a tanácsba, egy ilyen fontos pozíciót azért, hogy pelenkát cserélhessen és ebédet csomagolhasson? - Leginkább a tiéd. - Megint leengedte a kezét, a tekintete a múltba mélyedt, olyan mély vágyódással, hogy megsajdult érte a szívem. - A fiúk foglalkoztak egymással, de veled senki sem bírt. Megpiszkáltam a gombolyagot, hogy ne kelljen a szemébe néznem. - Annyira nem lehettem rossz! Elmosolyodott. - Eltörted Ethan karját. - Az önvédelem volt. Nem akarta elereszteni a lábamat. Csak segíteni akart a cipőfűzésben. Megvontam a vállamat. Én máshogy emlékeztem az esetre. Ehan a bokámnál fogva tartotta lenn a lábam, úgyhogy a másikkal rúgtam mellbe. Hanyatt esett. Amikor felkelt, az arca lángba borult a dühtől, a befűzetlen cipős lábammal rúgtam ki alóla a saját lábait — gyerekes kísérlet a költői igazságszolgáltatásra. Ethan hátrakapott, hogy megtámaszkodjon valahol, és mindketten hallottuk, ahogy elpattan a csuklója. Az egész házban visszhangzott a vonítása. Nyolcéves volt, én hat. — És az, amikor odaragasztottad Ryan... — Anyám elharapta a mondatot, és az ölébe bámult. Egy pillanat múlva az ujjai újra nekilódultak, és a tűi gyorsan, hevesen kocogtak -

megint. Azt akarta megkérdezni, amikor odaragasztottam Ryan kezét a biciklije kormányához. Az az eset egyértelműen jogos megtorlás volt, de anyánk ezt ugyanannyira nem akarta volna hallani, mint ahogy a mondatot sem fejezte be. Tíz éve már, hogy ki sem mondta második fia nevét. Meg tudott birkózni Ryan döntésével, hogy elhagyja a falkát, de csak úgy, hogyha nem kellett még csak gondolnia sem rá. Vagy legalábbis beszélnie róla. Ryan volt anyám számára a kriptonit, az egyetlen gyenge pont ja, mármint amiről én tudtam. A tékozló fiú, aki sosem tért meg. És a neve tilos volt, még apám számára is. Ethan vágott át a szobán, de nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk megmentésére. Akárhogy is, úgy gondolta, ennyi elég volt. - Figyelj, anyu - kezdte, és lehuppant a másik oldalára van még azokból a tegnapi sütijeidből? Anyu abba se hagyta a kötést. - Ethan, lehetetlenség, hogy még mindig éhes legyél, miután háromszor fordultál a konyhában. És nincs, reggel megetted az összes süteményt. A reggelid és a tízóraid között. Ethan elvigyorodott, és felemelte a cipőcskét, hogy jól lássam. Beintettem neki anyánk háta mögött, de csak még jobban vigyorgott, és végig engem bámult, amíg hozzá beszélt. Gondolom, nem szeretnél sütni egy újabb adagot, hm? Anyu sóhajtott, és az ölébe fektette a kezét. Láttam, hogy összevonja a szemöldökét, még éppen mielőtt odafordult volna hozzá. - Késő van, Ethan. Menj és csinálj magadnak egy szendvicset, ha még mindig éhes vagy. A jobbomon Parker kopogtatta meg a vállamat, és a fejével a folyosó felé intett. Bólintottam és óvatosan lecsusszantam a kanapéról, miközben Ethan anyánkat győzködte, hogy fogalma sincs, hogy kell összeállítani egy rendes szendvicset. A macskalétnek számos előnye van, amely emberi alakunkban is élvezhető. Ha csökkentett módban is, de messze a lopakodás a legjobb. Mire anyám észrevette, hogy megléptem, már a kerten rohantam át, Jace-szel és Parkerrel a nyomomban. TIZENHÉT - Várjatok: — Hirtelen megtorpantam, és zihálva mélyesztettem a lábujjaimat a lágy, hűvös fűbe félúton a főépület és a vendégház között. Parker és Jace jó néhány lépéssel lemaradtak mögöttem, a halukat hátrafújta az állandó éjszakai szellő. Parker az utolsó pillanatban került ki, mielőtt a lendülete mindkettőnket levert volna a lábunkról. — Mi van? — kérdezte, és lesimította őszülő haját. Nektek nem Kyle-lal kellene lennetek? Parker szájának egyik szöglete mosolyra húzódott. — Kyle rendben lesz. Michael vele maradt. Különben is kidől már nemsokára - tette hozzá Jace. A holdfény kék-fehér szikrákat szórt a szemében, amikor ő is megállt mellettem. Féltem, hogy mit fogok látni az arcán, de ugyanazt a gondtalan vigyort viselte, mintha mi sem történt volna. - Ügy öntöttük bele a whiskyt, ahogy csak inni bírta. Nem egy nehézsúlyú. Jace, hiszen gyászol! - Ethan lépett ki az árnyékból mögöttünk. - Mellesleg, Faythe, jössz nekem eggyel! - Komoran nézett rám, a szemei súlyosabb haragról árulkodtak, mint pusztán arról, hogy be kellett ülnie anyánk és közém. Még mindig Jace esete miatt dühöngött. — Nyújtsd be a számlát! - csattantam fel, és azt kívántam, bárcsak képes volna a maga dolgával foglalkozni. Ha egyszer Jace nem volt mérges, neki miért volt muszáj? — Szerencséd van, hogy nem az irhádból vágtam ki. — Nem mosolygott, és most már a hangja is szinte morgássá mélyült. Odébb léptem, hogy legyen helyem a manőverezéshez. - Gyerünk, próbáld meg! - Még mindig képes voltam a földre vinni, és most, hogy megnőtt a régi eset óta, csak nagyobbat esne.

Ethan grimaszolt, de nem jókedvében. Ha valódi szemfogai lettek volna, kivicsorította volna őket. - Ne kísérts! — Rendben, fiúk és lányok, mára ennyi épp elég volt! — Parker egyik súlyos kezét az én vállamra tette, a másikat Ethanéra, és az erdő mellett álló vendégház felé terelgetett bennünket. Mindketten, Ethan is és én is ott fogunk éjszakázni, én a kanapén, ő egy vacokban a földön, mert az ő ágyát megkapta Michael. Anyám Owen ágyát vetette meg Kyle számára. Ethan lerázta Parker kezét. — Szükségem van egy italra — morogta, és nekilódult, gyors sétában otthagyva minket. — Nekem is — Jace kilépett mellőlem, hogy utolérje, éppen csak egy gyors pillantást vetve rám. Hosszú árnyékuk imbolygott mögöttük, ahogy a vendégház kinti lámpájának fénye rájuk vetült. — Aha, én is tudnék mit kezdeni egy itallal — jegyeztem meg. — Vagy kettővel. Hárommal. — Nos, biztosan tudunk valamit tenni az ügyben. — Parker megszorította a vállamat, és én hálásan pislogtam fel rá. - Úgy vélem, ma éjjel egy kicsit kirúghatunk a hámból. Nincs is jobb módja, hogy megbirkózzunk a feszültséggel és a gyásszal. Nekem ugyan voltak kételyeim ezzel a terápiával kapcsolatban, de csukva tartottam a számat, mert nem volt jobb ötletem, főleg, ha reggeli vadászatom eredményére gondoltam. Amellett, Parker volt a világon a legjobb ivócimbora. Hatalmas gyakorlata volt. Előttünk Jace és Ethan futott fel a veranda lépcsőin, eltökélten, hogy szerezzenek néhány üveg italt, mielőtt Parker a konyhasziget közelébe jut, amely mellesleg dugig töltött bárszekrényként is működött. Szabad estéiken a fiúk rendesen iszogattak - ami nem olyan vészes, mint amilyennek tűnik. Meglehetősen nehéz dolog berúgatni egy macskát, elsősorban a gyors anyagcserénk miatt, ami tesz arról is, hogy a mámor ne tartson sokáig. Régi szokásom szerint megálltam, a kezem a vaskorláton, és felnéztem a második emeletre. Marc ablakában fényt láttam: még ébren volt. Képtelen voltam úgy elmenni a vendégház mellett, hogy fel ne nézzek az ablakára. Soha. Függés volt, értelmetlen, önpusztító függőség. De különben meg, létezik egyáltalán másféle? Parker, az örök úriember, kinyitotta nekem az ajtót, és belépett utánam a nappaliba. A vendégház kisebb volt, mint a főépület, ugyanakkor jóval barátságosabb és kényelmesebb is. És bár a lakók néha cserélődtek — a kiöregedő végrehajtók elköltöztek és újak jöttek - a hangulat ugyanaz maradt. A hűtő mindig tömve volt üdítőkkel, tubusos sajttal és fagyasztott burritóval, amit anyám sosem tálalt volna fel, és tudtommal soha nem is kóstolt. Amióta csak megtanultunk járni, itt mindig szívesen látott vendégek voltunk egy finom és egészségtelen lakomára. Pár éve a fiúk összedobták a pénzt egy gusztustalanul nagy lapostévére, amin komédiasorozatok ismétléseit, akciófilmeket vagy a sportcsatornát nézték. Minden egyenes felületen üres poharak álltak, a földön lehajigált ruhák hevertek. Valahányszor beléptem az ajtón, olyan volt, mintha nyári táborozásra mennék - amíg nem szakítottam Marckal. Azóta nem jártam a vendégházban, idestova öt éve. Azonban elég volt benézni a nappaliba, hogy lássam: semmi sem változott. A padló most is csak összekarcolt keményfa volt, mert a fiúk képtelenek lettek volna rendben tartani egy szőnyeget. A falak koszosfehérek voltak és majdnem teljesen üresek, mert fogalmuk sem volt, mit lehetne feltenni oda. Az ablakokat olcsó sötétítők takarták, a szekrényben kizárólag papírtányérok lapultak. A földön mindenhol DVD-tokok és videojáték-vezérlők hevertek, és az egész hely izzadságtól és állott pizzától szaglott — ami bennem gyerekkorom legkedvesebb emlékeit idézte fel. Nem tehettem róla, mosolyognom kellett. Parker a kanapé felé intett. - Ülj le, kerítek neked egy italt.

Rátok férne valami új berendezés — állapítottam meg, és lesöpörtem a morzsaréteget a párnáról, mielőtt leültem volna. A kanapét még a nyolcvanas évek barna-sárga stílusában kárpitozták, a tömőanyag azóta a felére ment össze. Amikor leültem, úgy belesüppedtem, hogy a térdem centikkel feljebb volt a fenekemnél. - Na! - Jace szólt ki a szedett-vedett bár mögül, az egyik kezében egy üveg tequila, a másikban kis pohár. - Évekbe telne, mire valami újat így beülnénk. Felnevettem. — Nagy szégyen lenne! - Mit kívánsz? - kérdezte Parker, és a fakó műmárvány pultra kirakott egy sornyi üveget. Ha Marc vagy Jace tette volna fel ugyanezt a kérdést, zavartan bámultam volna vissza rájuk, de őrá nem. Az egyetlen gyengéje az alkohol volt, de még részegen is ő maradt a világ legudvariasabb embere. És Owent leszámítva a legkedvesebb. Mielőtt válaszolhattam volna, meghallottam, hogy a fapadló nyek- lu ii mögöttem, és elakadt a szavam. Valaki más válaszolt helyettem. - Margaritát sok jéggel és sok sóval. Megfordultam, de olyan lendülettel, hogy a hajam elszabadult mögöttem. Marc az alsó lépcsőn állt, mindössze egy kényelmes farmert viselt, amelynek már mindkét térde lyukasra kopott. A veranda villanykörtéjének fénye táncolt az általam jól ismert, kidolgozott, csupasz izmokon. Az egyik kezében egy sörösüveget szorongatott, a másikat zsebre dugta. Összerándultam, és a pillantásom elidőzött a mellén, a négy hosszú, párhuzamos hegen, amelyek az életembe hozták őt. Alig bírtam megállni, hogy fészkelődni ne kezdjek ültömben. Gyűlöltem, hogy már a puszta látványa is ennyire hat rám, és még jobban gyűlöltem, hogy ezzel ő is tisztában van. És nemcsak ő. A szobában mindenki hallotta, amikor levegőért kaptam, és vaknak kellett volna lenniük, hogy ne vegyék észre, mennyire kipirultam, amikor megéreztem a szagát a szoba túlsó feléről. A szemem sarkából láttam, hogy Jace ledönti az első kupica italát és utánaküld egy szelet zöldcitromot, amit épp az előbb vágott le. Aztán, mit sem törődve a bátyám morgó tiltakozásával, elmarja az ő italát is, és azt is ledönti. Alig láttam őt - nem tudtam levenni a szememet Marcról. Ezt honnan tudod? - suttogtam. Alig múltam tizennyolc, amikor szakítottunk, még túl fiatal voltam az alkoholhoz. Szóval nem tudhatta, mi a kedvenc italom. Legalábbis nem kellett volna tudnia. Vic mondta el pár éve. - Marc arca kifejezéstelen volt, megfejthetetlen. - Ő vigyázott rád a Hudson’s-ban, a huszonegyedik születésnapodon. Még jobban elvörösödtem. Ha Vic valóban ott volt azon az elhajláson, akkor tudta azt is, hogy nem egyedül hagytam ott a bárt. Márpedig akkor tudta Marc is. Teljesen hülye vagyok, hogy egy percig is elhittem, hogy az egyetemi és az itthoni életem majd nem kapcsolódik össze. Elválaszthatatlanul fonódtak össze, mint két különböző lián ugyanazon a szegény fán, és csak azért nem láttam ezt, mert olyan nagyon vágytam a magánéletre. Ezúttal Marc nézett félre először, én pedig követtem a tekintetemmel, amíg bevonult a konyhába. A csöpögtetőből kivett egy üdítőspoharat, félig töltötte whiskyvel, majd kólát öntött hozzá egy dobozból. Rám sem nézett, leült egy székre a konyhasziget mellé, háttal nekem. Ne haragudj, Faythe - szólalt meg Parker, és meglóbált egy műanyag flakont, aminek az alján alig félkortynyi világoszöld folyadék lötyögött. - A Margarita elfogyott. Mi a második választásod? Nem tudom. - A Hudson’s óta csak néhány alkalommal ittam. Sosem voltam nagy piás, részben azért, mert fogalmam sem volt, hogyan kell úgy elérni a mámort, hogy közben ne nézzek ki teljesen szétcsapottnak a barátaim szemében. De a fiúk tudták a módját, különösen Parker, hat fivér legidősebbje, akik között nem volt több korkülönbség tizennyolc hónapnál. Tizenévesen a Pierce fiúk meglehetősen hírhedtek voltak, pokollá tették az anyjuk életét. Egy emlékezetes alkalommal Mrs. Pierce arra ért haza, hogy mind a hat fia - a legfiatalabb akkor -

tizennégy - részeg mámorban hever a nappali romjai között. A férje akkor éppen a Lazy S-en volt, tanácsülésen. Amikor az asszony felhívta, apám irodájában ült, a többi alfával, és persze velem, bár akkor még fogalmam sem volt, miért ragaszkodik ehhez apám. Hogy a balszerencse teljes legyen, Mr. Pierce véletlenül a legrosz- szabb pillanatban nyomta meg a telefon kihangosító gombját, így minden jelenlévő hallhatta, amint a felesége rá hárítja a felelősséget mind a hat fiukért. Egyetlen hosszú, csaknem hisztérikus mondatban közölte, hogy az akkor tízéves lányuk, Caroline nevelésével elbír, mással nem, és az apjuk azt csinál a fiaival, amit akar, feltéve, hogy tőle távol tartja őket. Mr. Pierce első dolga az volt, hogy megszabadult három nagykő ni fiától. Ott és akkor egyeztette a dolgot három másik terület ve /.erőjével, hogy fogadják el a fiait végrehajtónak, és verjenek beléjük némi fegyelmet és felelősségtudatot. Parker azóta is a ranchen éli, lassan tíz éve. Az a trükkje, hogy gyorsan hajtsd le, és láss neki egy másiknak szólalt meg most, és átsétálva a szobán a kezembe nyomott egy hosszú poharat, amiben gyanús barna lé lötyögött. A fénybe tartottam a poharat, hátha eszembe jut valami kifogás, hogy visszaadhassam. Talán foltos lesz a pohár, vagy találok az ital bán egy hajszálat? De nem volt ilyen szerencsém. Ha udvarias akar tam lenni, ki kellett próbálnom. Mi ez? Long Island-i jeges tea. Ó! Ha tea, azzal meg tudok birkózni. Csakhogy ha Marc napbarnított vállának játéka helyett Parkért néztem volna, amíg az italomat keveri, tudtam volna, hogy a Long Island-i jeges teának egyetlen közös pontja van a névrokonával: a színe. Belekortyoltam, elfintorodtam, de lenyeltem. Egy pillanatra fontolóra vettem, hogy kérek egy sima üdítőt helyette, de a pillantásom Vic üres karosszékére esett, és újra eszembe jutott, miért is vagyok itt elsősorban, a saját ágyam helyett. Sara. Megerőszakolták és meggyilkolták. És közszemlére tették. Újra kortyoltam, és újra, próbáltam átmosni az agyamat, kitörölni a fájó képeket belőle. De akárhová néztem, láttam magam előtt a testét, ahogy Michael mesélte. Valahányszor behunytam a szemem, még ha csak pislogtam is, Sara ragyogó kék szeme nézett vissza rám dús szempillái közül, amelyeket sosem kellett kihúznia. Úgyhogy ittam tovább, és kétségbeesetten kívántam, bárcsak el tudnám felejteni, hogyan is halt meg, bárcsak visszatarthatnám a még el nem sírt könnyeket. Ittam, hogy eltompítsam a fájdalmat, amely minden szívdobbanásnál újra fellobbant, és megtöltötte a fejemet valami bénító feszültséggel. Ügy éreztem, mintha mindjárt felrobbannék, és ezzel véget érne minden szenvedés egyszer és mindenkorra. Végül, harminc perc, és a harmadik Long Island-i jeges tea után a folyékony fájdalomcsillapítás hatni kezdett, ha az ízét nem is szerettem meg. A szoba túlsó felében Marc telepedett le egy fakó és hepehupás fotelbe. Az egyik kezében a Jack Daniel’s-t markolta, a másikban a kupakját, mintha attól félne, mi történik a kezeivel, ha szabadon hagyja őket. Én arra fogadtam volna, hogy összetör még némi falborítást, esetleg egyúttal pár ujját is. Sem a dühöt, sem a gyászt nem tudta túl jól kezelni, és most mindkettő látszott az arcvonásain. Már elhagyta a poharat a kólával együtt: üvegből itta a whiskyt, a kortyok között nyíltan engem bámulva. Még sosem láttam így vedelni, és aggasztott is a dolog, egészen a második poharamig. Azután már nem érdekelt. O is éppen olyan ideges volt, mint én, és mindkettőnknek lazítani kellett valahogy. Valamikor aztán áttértem a vodka-narancsra. Próbáltam a vodkát tisztán is, de nem bírtam lenyelni. Amikor kiköptem a padlóra, Parker átküldte Ethant a nagy házba egy doboz narancsléért, és az mindent megoldott. Jace a tequila-zöldcitrom kombónál maradt, és hiába vártam, hogy az ismerős vigyora

felragyogjon, egyszer sem mosolyodott el. Csak azért nyitotta ki a száját, hogy legurítson egy újabb pohárral. Ha azért ivott, hogy elfelejtse Sarát, átkozottul rossz munkát végzett; sosem láttam még szomorúbbnak. Próbálta kortyról kortyra követni Marc tempóját, de képtelen volt rá. Végül elájult, de az üveget még a pulton fekve is szorongatta. Kuncogtam, mert az járt a fejemben, hogy megérdemelte, amiért Kyle-t gúnyolta. Aztán kinevettem magam, amiért kuncogok, és ekkor jöttem rá, hogy be vagyok állva. Más logikus magyarázata nem lehetett annak, hogy viccesnek találtam. De legalább jókedvűre ittam magam, Marc pedig simán csak mogorva lett. Parker és Ethan valamikor felcipelte Jace-t a szobájába, hogy aludja ki a tequilát, de akkor már nem sokat fogtam fel abból, amit láttam - és még kevesebbet abból, amit hallottam. Kettesben Marckal kényelmetlenül éreztem magam, és mivel még mindig bámult, szándékosan nem vettem róla tudomást és hallgatóztam, hogy mi zajlik az emeleten. Parker és Ethan valamit beszélgettek, de alig bírtam összpontosítani: csak egy-egy félmondatot tudtam elkapni. .. .ha nem találjuk meg? — kérdezte Ethan. Rugók nyikordultak, amikor letették Jace-t az ágyára. Megtaláljuk - felelte Parker. A szavait két koppanás követte, feltételeztem, hogy Jace cipői a padlón. - És megfizetnek. Valahol fent becsukódott egy ajtó. - .. .ha már túl késő? .. .még egy italt? - Ez Parker volt, egészen biztosan. .. .még egy italt. Ki akarom taposni a szart valakiből. .. .egy ötletem... Amikor Parker lába megjelent a lépcsőn, félrenéztem. Ő éppen elkezdett valamit mondani Ethannak, amikor meglátta, hogy üres a poharam. Újratöltötte - és újra-, és amikor ki kellett volna mennem a vécére, már nem emlékeztem, hol is van az, vagy hogy hogyan kell kimenni. Ethan morcosán eltámogatott az ajtóig, de ott közölte, hogy onnantól csak magamra számíthatok. Sikerült, de alig. A csésze előtt, egyik lábamat a másikra fonva, a „pisilnem kell” nemzetközileg ismert táncában, elátkoztam Levi Strausst az agyonkomplikált gombokért és lyukakért. Mi baj van a sima gatyazsinórral? Amikor visszajutottam a nappaliba, Ethan és Parker, akiket láthatóan a legkevésbé ütött ki a mindenfelé folyó alkohol, már egy konzolos bokszjátszmába próbálták fojtani a mérgüket, a hatalmas képernyőn ugráló pixeles másuk majdnem életnagyságú volt. És nagyon véres. Amikor le tudtam venni a szemem a szimulált élethalálharcról, láttam, hogy Marc elfoglalta a helyemet a kanapén. Megálltam a szoba közepén, és vártam, hogy hátha elmegy onnan, egyúttal próbáltam a padlót is rávenni, hogy ne inogjon a talpam alatt. Mire rájöttem, hogy Marc nem fog megmozdulni, már nem is érdekelt, hova ülök. Nem harapok - mondta, és félig leeresztett szemhéja alól nézett fel rám. — Most nem. Sóhajtottam és megforgattam a szemem, ami utóbb rossz ötletnek bizonyult. Amikor a szoba már nem imbolygott úgy, mint egy hajófedélzet, engedtem. - Oké, mássz odébb! Van itt elég hely. - Megpaskolta a tizenöt centi párnát közte és a kanapé karfája között. Menj odébb, vagy lehánylak. - Ez hatott. Marc jobbra csusz- szant, én pedig lezuttyantam a megüresedett párnára. Üres poharam a lábamnál várakozott, és gondolkodóba estem, ne kérjek-e még egy löketet Parkertől, de aztán arra jutottam, ha túl részeg vagyok ahhoz, hogy töltsék magamnak, akkor ahhoz is túl részeg vagyok, hogy egyáltalán igyák még. Ez végül jó döntésnek bizonyult, az egyetlennek aznap. Bárcsak kicsit korábban jutott volna eszembe! Bal kezem a kanapé karfáján nyugodott, rövid körmeim az elnagyolt mintát kaparászták. A kidomborodó szálkötegeken karmolászott ritmus úgy visszhangzott a fejemben, mint egy reménytelenül ötlettelen dobos produkciója. Valami oknál fogva azonban lenyűgözőnek találtam.

Hallom a szívverésedet — közölte Marc, és ezzel kirántott a ritmus részeg bűvöletéből. Lenéztem, és rádöbbentem, hogy a combunk és a csípőnk összeér. A rövidnadrágom combközépnél végződött, és a farmerja vékony anyagán át is éreztem a bőre melegét. Annyira jó érzés volt, annyira otthonos, még ennyi év után is! Én is hallom a tiédet. - Lassan ránéztem; az arcom csak néhány centiméterre volt az övétől. Néhány jelentéktelen centiméterre. A le- helete melegen cirógatta az orromat, az ajkamat. Már nem is tűnt részegnek. Talán nem is volt. Azért, mert én idáig fenntartottam a szédületemet, nem biztos, hogy ő is. Olyan gyönyörű vagy — súgta most már közvetlenül a fülembe. Az állát a felsőm vékony zöld pántjától eltekintve meztelen vál- lamra támasztotta. Az vagyok? - Alig tudtam beszélni. A szívem hangosan kalapált, és többet árult el, mint amit én a számmal valaha is. Csak pislogtam, és igyekeztem megtartani a fejemet az új szédülési roham ellenében, ami inkább volt a kinyilatkoztatás eredménye, mint az alkoholé. Vagy a fejem nyugalomban volt, csak a szoba forgott. Marc lassan beszélt, hogy biztosan megértsek minden szót — és minden szó egy kínzóan intim kis szusszanással együtt ért a fülembe. - Igen, az vagy. Harsány, makacs, olykor dühítő, de olyan gyönyörű, hogy néha nem is lehet rád nézni. Hallottam, amit mondott, és az agyam egy része fel is dolgozta, de abban a pillanatban a szavak jelentése sokkal kevésbé volt fontos, mint a hangja, a rajtam átgördülő mély mormogás, amely úgy váltott ki válaszokat a megfelelő helyeken, mint amikor a földrengésben megszólalnak a lakásriasztók. — És visszajöttél — mondta, az álla hegyével súrolva a vállamat. — Visszajöttem. — Ezzel valami nem volt rendjén. A pokolba is, ezzel a megállapítással valami nagyon nem volt rendjén, de ha az életem a tét, sem tudtam volna rájönni, mi is. És abban a percben nem is érdekelt. — Szükségem van valami valóságosra. Szükségem van rád, Faythe - mormolta, az ajka most már hozzáért az arcomhoz, az ujjait pedig az enyémek közé fonta, és kétségbeesetten szorongatta a kezemet. Hallottam a hangjában a fájdalmat, azt, hogy mennyivel többre lenne szüksége, mint amit én adhatok, és a szívem összeszorult. Rám még soha senkinek nem volt szüksége. Senkinek, főleg nem egy olyan valakinek, akinek az egész élete arról szól, hogy mindenki más helyett is erős legyen, és élveztem a hatalmat, az erőt, amivel ez a tény felruházott. A segítségemet kérte, és én isten bizony meg akartam adni neki. Helyre akartam hozni minden baját, és hagyni akartam, hogy ő is megtegye ezt énvelem. Nem csak akartam: szükségem volt rá. Szükségem volt valami ismerősre, valami melegségre, valamire, ami erős, ami segít felejteni, ami biztonságot nyújt. Szükségem volt Marcra. És csak annyit kellett tennem, hogy beismerjem. — Nekem is szükségem van rád. - Igaz volt, amikor kimondtam, és még részegen is elcsodálkoztam, hogy miért nem jöttem rá erre korábban. Ó, az alkohol csodája! Minden, amit korábban, józanon olyan szörnyen komplikáltnak láttam, hirtelen csodásán egyszerűvé vált. Szükségem volt rá, és annak az emlékére, ami közöttünk volt: a biztonságos, valóságos, jó dolgokra. Váratlanul megértettem valamit, most, hogy az eddigi életem az orrom előtt hullott darabjaira: megértettem Marcot. Ő nem fog szétesni. Értem képes lesz egyben maradni. A legkevesebb, amit tehetek, az, hogy viszonzom a szívességet. Megcsókolt, és nem csak hagytam, de vissza is csókoltam. Egymásból táplálkoztunk, valami kiéhezett, kétségbeesett sürgetéssel. Nem tudtam eleget érinteni belőle, hogy megnyugodjak, nem tudtam elég mélyre nyúlni, hogy a fájdalmamat a gyönyörök emléke alá temessem. De megpróbálhattam. A nyakába fúrtam az arcomat, és elmerültem az illatában. Olyan volt, mint a megtestesült férfiasság, mint a pézsma, az illatosítatlan szappan, és még valami, valami erős és veszélyes -

— és izgató. Belélegeztem őt, végigbizsergett rajtam a veszély és a teljes biztonság borzongató keveréke, felébresztve minden idegvégződésemet. Mintha kisgyerek lettem volna, aki égő rakétával a kezében áll, és azon töpreng, tudja-e majd kezelni a robbanást, vagy esetleg megég. A kezem rátalált a mellkasára, az övé a hajamra. Hátrahajtotta a fejemet és végigcsókolta a nyakamat, megállt az artéria felett, aztán a nyelvével finoman megsimította, mintha ott a bőröm kicsivel édesebb lenne, mint máshol. O, igen, így kellett lennie, mert az övé is az volt. Egyesek koncentrálni próbálnak - mordult ránk Ethan a padlóról, egy pillanatra megtörve a varázst. Elhúzódtam Marctól, és rábámultam. A bátyám egy pillanatra csalódottnak tűnt, de aztán bólintott, mintha megszületett volna valami döntés. Megszületett valami döntés? Még mielőtt végiggondolhattam volna, Ethan visszafordult a konzolhoz, és a hüvelykujja bonyolult minta szerint kezdett járni a gombokon. — Húzzatok szobára! Szoba! Ez remek ötlet volt. Az én szobám ugyan foglalt volt, de Marcé nem, és az itt volt az emeleten. A lépcsőn felfelé végig csó- kolóztunk, és csak azért nem zuhantunk vissza a keményfa padlóra, mert Marc egyik kezével a korlátot, a másikkal a derekamat fogta erősen. A lépcső tetején megálltunk. Marc nekem dőlt, a csípőjével a falnak szögezett, miközben lehúzta a felsőmet és a földre dobta. A mozdulatai sietősek, kapkodok voltak, és megértettem, miért. Ha hezitálunk, marad időnk a gondolkodásra, márpedig gondolkodni egyikünk sem akart. Csak érezni akartunk, elveszejteni magunkat valami mindent elnyelő erőben, ami elég hatalommal bír, hogy kizárja a valóságot a fájdalommal és félelemmel együtt, amik úgyis visszatérnek majd. És mi ketten együtt robbanóelegyet alkottunk. Régen ez a probléma része volt, most a megoldást jelentette. Azt a tűzijátékos megoldást, amitől az ember elfelejti a saját nevét, amitől nem érzi a lábát, a megoldást minden bajra. Legalábbis ebben a pillanatban. Elbotorkáltunk Vic és Jace közös hálója előtt, és alig vettem észre a lassú, nyugodt, alvó lélegzést. Marc lélegzete forró, szaggatott zihálás volt. A szobája a ház első frontján volt, az utolsó ajtó a folyosón, és mire odaértünk, már türelmetlen volt. Egyszerűen felemelt, én pedig a csípője köré fontam a lábamat, úgy hajolva rá, hogy elérjem a nyelvemmel a fülét. Nyöszörögve vitt be a szobába, alig torpant meg, hogy berúgja maga mögött az ajtót, mielőtt finoman letett volna. A talpam alatt a keményfa hűvöse mint egy horgony, a padlóhoz rögzítette a testemet, miközben a fejem a felhők között lebegett. Behúnytam a szemem és a kezeire összpontosítottam, ahogy bejárták az egész testemet, megszabadítottak feleslegessé vált nadrágomtól, melltartómtól. Marc letérdelt és átölelte a derekamat, a hasamhoz szorította az arcát és úgy kapaszkodott belém, némán reszketve. Elakadt a lélegzetem, amikor éreztem, hogy a tenyerébe veszi a mellemet, aztán csókolja, elnyeli, amennyit csak bír belőle. Forró nyelvével cirógatta a mellbimbómat, azután követelőző ajkaival gyengéden szívogatta, harapdálta, és én nyöszörögve fúrtam az ujjaimat a hajába, hátravetettem a fejemet és lehunytam a szememet. A kezei lesiklottak a derekamon, és magukkal sodorták a bugyimat. A falatnyi anyag egy pillanattal előbb hullott a padlóra, minthogy Marc felkapott és az ágyra dobott volna. Csak egy másodperi em volt a gondolkodásra, aztán meghallottam a cipzárja cikkaná- sát és a textil surrogását, ahogy siklott a bőrén, az ő nadrágja is lekerült. Abban az egy másodpercben mintha az egész életem összeomlással fenyegetett volna. Marc nélkül, aki biztosította a védőfalaimat, minden omladozni kezdett, engedve a düh és rettegés nyomásának. De aztán megjelent felettem az arca, és éreztem a teste súlyát a testemen; nehéz volt, meleg és olyan nagyon valóságos. Felkönyökölt, és én a szemébe néztem. Az írisze sötétbarnáját az ismerős aranyszikrák pettyezték, átragyogva az el nem sírt könnyek fátyolán. Félek - súgtam, és a dereka köré kulcsoltam a lábamat.

Én is. Éreztem, milyen zaklatottan ver a szíve, és tudtam, hogy igazat mond. Az enyémhez nyomta a csípőjét, aztán belém hatolt. Sóhajtottam; százszor annyi kín szabadult ki belőlem, mim amennyiről egyáltalán tudomásom volt. Behunytam a szemem, és megindultak a könnyeim; a hajamba, a takaróra csorogtak. Aztán a nevemet hallottam, és egyszerre nem volt többé hely bennem a fájdalom, a félelem számára. Marc betöltötte a fejemet, a szívemet, a testemet, nem csak önmagával, hanem annak az emlékével is, amit valaha együtt alkottunk, amit feladtam. Végighúztam az ujjaimat a bicepsze vonalán, fel, a válláig, aztán le a hátán. Amikor a csípőjéig értem, erősebben markoltam bele, sürgetően, ugyanakkor felemelkedtem, hogy befogadhassam. Marc felvette a ritmusomat: éreztem, hogy úgy akar megszabadulni felgyűlt energiáitól, hogy közben nem tör el semmit. Bennem nem tehetett kárt. És ami még jobb volt, figyelembe véve, hogy mostanában emberi, törékeny dolgokkal éltem: én sem tehettem kárt őbenne. Amikor végre újra eszembe jutott lélegezni, kettőnk elvegyülő illata elborított. A kiéhezett vágy fojtogatott, szédítő keveréke volt ez mindannak a kipárolgásnak, ami az övé, az enyém — a miénk. És én soha többé nem akartam tiszta levegőt. A szex aromája egymagában majdnem elegendő volt, hogy sikoltozva a csúcsra érjek. Zihálva Marc mellének feszítettem a tenyeremet, és csak a tekintetemmel kértem, hogy várjon. Nem voltam kész. Még nem. Sokkal, sokkal többre volt szükségem. Elmosolyodott, könnypárás szemében elégedettség csillant. Változtatott a ritmuson, figyelte az arcomat, ahogy lassabban, mélyebben hatolt belém újra és újra. Jobban emlékezett rá, mit élvezek igazán, mint én magam. Valahányszor a testünk összeért, szikrák lobbantak bennem, végigszáguldottak az idegvégződéseimen, mint fájdalommal határos gyönyörhullámok. Az ujjaim begörbültek a derekán, a körmeim a bőrébe hasítottak. Sziszegve púpozta fel a hátát, de a mosoly nem tűnt el az ajkáról. Megéreztem a vér jellegzetes szagát: újabb színes szál a vágyam szövetében. Szorosan öleltem Marcot, és nedves csíkokat rajzoltam a hátára. Felemeltem a csípőmet: még egy érintésre, egy utolsó, erőteljes lökésre vágytam, ami mindkettőnknek elhozza a megbékélést, ha csak időlegesen is. És ő tudta, mire van szükségem. Fél kézzel a hajamba markolt és hátrahúzta a fejemet, hogy elnyílt a szám. Erősen belém nyomult, az ajka az enyémre tapadt, és elnyelte, magának követelte kéjes sikolyomat. Újra és újra előrelökte magát, az önuralmával küzdve. A körmeimet a vállába mélyesztettem, friss vért fakasztva, és ezt már nem bírta elviselni. Megrázkódott és felnyögött, a szája még mindig az enyémen. Aztán végül rám borult, az arca az enyémhez simult, az ajka a fülemhez. Szeretlek, Faythe - súgta, még mindig bennem; és aztán, olyan halkan, hogy alig értettem, hozzátette: - Ne hagyj el! -

TIZENNYOLC Lélegzet-visszafojtva harmadszor is megpróbáltam kihúzódni Marc szorongató öleléséből, anélkül, hogy felkelteném. Sikertelenül. Akárhányszor megmozdultam, felgyorsult a lélegzése és a szemhéja megremegett, mintha minden pillanatban felébredhetne. Még álmában is igyekezett biztosítani, hogy el ne tűnjek: a karját átvetette a hasamon, a lábát a lábamon. Felmordultam, de azonnal a szám elé kaptam a kezem, mert Marc fordult egyet álmában. A lába ezzel lecsúszott rólam, de a karja súlya így is rajtam maradt. Annyira összpontosítottam, hogy a fogaim felsértették az ajkamat. Gyengéden két ujjam közé fogtam Marc csuklóját és leemeltem magamról: alig tudtam elfojtani egy megkönnyebbült sóhajt, amikor a nyomás enyhült a hólyagomon. Immár szabadon kivártam még két, kínzóan lassú lélegzetvételt, mielőtt csöndesen lemásztam volna az ágyról.

Amikor a talpam a padlóhoz ért, a szemem az órára tévedt. Zöld, vonalkás számok néztek vissza rám a sötétben: 4:34. Furcsa volt. Mármint a szín, nem az idő. Az én ébresztőórámon a számok pirosak voltak, amitől mindig izgatottnak éreztem magam, mintha siettetnének, mintha amikor csak felébredek, máris elkéstem volna valahonnan. A zöld számok barátságosak, nyugtatóak voltak, azt mondták, hogy még van néhány órám hajnalig. Én mégis a pánik vékony, éles szélén egyensúlyoztam. Az óra szerint vagy három és fél órát aludtam, miután Marc párnáira zuhantunk, mindketten túlságosan kimerültén ahhoz, hogy álmdolkodjunk. Azonban ott, abban a pillanatban, meztelenül a hálószobája közepén, már mást se tudtam csinálni. Most nézd meg, mit tettél, Faythe, gondoltam, és visszanéztem Marc álmában nyugodt arcára. Nem lehetsz addig boldog, amíg nem t seszed szét a sajátodon kívül mindenki más életét is. Csakhogy ez nem volt igaz. Mert még akkor sem lehetnék boldog! Át kellett gondolnom. És pisilnem is kellett. A hólyagom eléggé határozottan formált véleményt az utóbbiról, sőt, az ébresztett lel, hogy rendezzem az ügyeit. De mivel a fürdőszobából már nem jövök majd vissza - hogy egyáltalán képes legyek valami távlatból látni a történteket, távolságot is kellett magam és a probléma közé iktatni -, fel kellett öltöznöm. Szerencsétlenségemre a ruháimat sehol sem láttam. Szorosan becsuktam a szemem, úgy igyekeztem felidézni az este történteket. Minden felvillanó emlékkép egy-egy ökölcsapás volt a mellkasomba, a még dobogó szívembe. És ha nekem ennyire fájt, csak elképzelni tudtam, mit érezhet Jace. Vagy Andrew. A rohadt életbe, mi van Andrew-val? Mégis, mi a franc ütött belém ? Hogy nem gondolkoztam, az nyilvánvaló volt. Ez adta az egésznek a lényegét. Szabadságra küldtem az agyamat, és átadtam a testemet az alkohol és a hormonok kénye-kedvének. És a gyásznak. Az a helyzet, hogy szükségem volt a vigasztalásra, és Marcnak is, tehát megtaláltuk egymást. Akármilyen csodás is volt, az önátadás hihetetlen szabadsága, hogy eggyé váljak valakivel, aki ugyanezt akar ja — a reggel tagadhatatlan bizonyítékokat fog hozni magával a tettemről. De még nem bírtam szembenézni velük. Most még nem. Szóval, hol a pokolban vannak a ruháim? Óvatosan belestem a takaró alá, ami Marcon átvetve hevert, fél lábára rátekeredve. Aha, a nadrágom! Egy ruhadarab megvan, már csak három hiányzik. A melltartómat a szekrényajtó gombján lógva találtam meg, a bugyim az ágy alól kandikált ki. A felsőmet leszámítva immár ruhában, vadul pásztáztam a szobát, de nem láttam nyomát a zöld pán- tos topnak, amit a maratoni fürdőzésem után vettem fel tegnap. Marc horkantott álmában, és az oldalára fordult. A keze a csípőm még meleg helyén landolt a matracon, és engem a pánik új rohama támadott meg. Felkaptam az első ruhadarabot, amit találtam, és áthúztam a fejemen. Az a régi, fekete Aerosmith póló volt, amit előző nap Marc viselt. Még midig éreztem rajta az illatát. A póló óriási volt rám, még a rövidnadrágomat is eltakarta, de ezzel kellett beérnem, mert most már muszáj volt WC-re mennem. Azonnal. Lassan kinyitottam az ajtót, közben fohászkodtam, nehogy meg- nyikkanjon valamelyik zsanér, aztán kisiklottam az emeleti haliba. Ez a helyiség alig volt több egy téglalapnál, a közepén a lépcsővel, és egy-egy ajtóval a négy falán. Három ezek közül hálószobákba vezetett, a negyedik a vécére. Nekem az kellett. És megláttam: a lépcsőfeljáró és a fürdőszobaajtó között félúton ott hevert a felsőm, egy kupac gyűrött zöld pamut. Amint megpillantottam, már emlékeztem, hogy került oda. Elborítottak a képek és az érzések: Marc, amint nekiszorít a falnak és lehúzza rólam a topot. Az emlék olyan erős volt, hogy beleborzongtam, és a gyomrom görcsbe rándult félelmemben és zavarodottságomban. Mi a francot csináljak most Marckal?

A fürdőből folyó víz zaját hallottam, és megdermedtem, három lépésre a felsőmtől. Valaki más is fent volt. Az ajtó kinyílt, és én megmerevedtem. Jace lépett ki. Elakadt a lélegzetem. Teljesen. Elöször észre se vett. A folyosó sötét volt, és hozzám hasonlóan alighanem ő is úgy gondolta, hogy mindenki alszik még. Elmosolyodott, amikor meglátta az arcomat, de a mosolya eltorzult, amikor felfogta a teljes képet: kócos hajamat, Marc pólóját és a látszólag meztelen lábaimat. - Jace... - kezdtem. Kétségbeesetten szerettem volna megmagyarázni, azonban a neve után nem jött más szó a számra. Ő lehajolt, és felvette a topomat. Elhagytál valamit - közölte, és hideg hangja egyértelművé tette, hogy nem csak a topra gondol. Hozzám vágta a ruhámat. Az a fejemen landolt, eltakarva az arcom nagy részét. Nem bírtam megmozdulni, hogy leszedjem, amíg meg nem hallottam a hálószobaajtó csukódását. Faythe, te gyáva! A felsőt a markomba szorítva Jace, majd Marc ajtajára néztem. Hibát követtem el. Érthető volt, még jó is, amennyire csak egy hiba jó lehet, de semmi nem változott. Legalábbis nem javult meg. Nem magamtól jöttem haza, és nem is maradhatok Marckal, de Jace-szel sem maradhatnék. Egy alapos vigasz-szex még kevés volt, hogy ezen változtasson, mindegy, milyen jól bevált - vagy milyen jó volt. A hólyagom már szinte könyörgött, hogy menjek be a fürdőbe, de nem tehettem. Ki kellett jutnom, mielőtt Marc felébred és beszélgetni akar. Vagy bármi mást csinálni. Leejtettem a topot, és kettesével véve a fokokat, lemenekültem a lépcsőn. Lent Ethan falrengető horkolása fogadott. A kanapén elterülve aludt, a karja lelógott oldalt. Remek. Én már sehova se férek. Ami nem számított sokat, mert úgysem volt maradásom a vendégházban. Körbenéztem a szobában, amíg a lehetőségeimet latolgattam, és azonnal tudtam, mit fogok csinálni, amikor megláttam, mi hever őrizetlenül a pulton, üres üvegek, zöldcitromgerezdek és ragadós poharak között: Jace kulcscsomója. Egy pillanatig tétováztam, a kezem megállt a levegőben a Kentucky Vadmacskák kulcstartó felett. Aztán lecsaptam rá és kirohantam. A kulcsok az enyémek voltak, megdolgoztam értük. Az új Pathfinder vezetőülésében ismét elővett a kétely, amikor eszembe jutott: Jace sosem bocsátja majd meg nekem, hogy elvittem a kocsiját, a fogadásunk ellenére sem, mert megígértem neki is és apunak is, hogy várni fogok. De egyébként sem bocsátaná meg nekem, hogy Marckal voltam, szóval mit számít? Amellett nem fogok megszökni. Csak autókázom egy kicsit, és gondolkodom. Még mielőtt bárki felébred, itthon is leszek, és ha van egy kis szerencsém, rá se jönnek, hogy egyáltalán elmentem. Amilyen halkan csak lehetséges, úgy gurultam el a főépület mellett. Megkönnyebbültem, amikor a reflektoraim fénye Owen furgonjára vetődött, ami a szokásos helyén parkolt. Szóval ő is hazaért biztonságban. A kapunál leengedtem az ablakot, hogy megnyomjam a nyitógombot. És újra elbizonytalanodtam. Kint egy vékony, kövezett út volt a határ a birtokunk és az erdő között, amely néhány kilométer után egy főútba torkollt. Onnan aztán akárhová indulhattam. Akárhová. A visszapillantó tükörben néztem a főépületet, és azon töpreng- n in, mitévő legyek. Már végigmentem azon az úton. Kétszer. Mindkétszer az éjszaka közepén, lopott kocsiban. Mindkétszer menekültem, és mindkétszer elkaptak. De most nem menekülhetek el, még ikkor sem, ha csak gondolkodási időt akarnék. Amióta csak hazajöttem, minden alkalommal egyre csak próbáltam meggyőzni a i s.iládomat, hogy megváltoztam, hogy idősebb és bölcsebb lettem. Ahogy a bekötőút elején ültem és kifelé bámultam a szabadságba, megértettem: nem hibáztathatom őket, ha nem hisznek nekem. Ha azt akartam, hogy komolyan vegyenek, be kell bizonyítanom, hogy valóban más lettem. Ha elmennék, az csak azt mutatná, mennyire nem így van. Gyorsan - még mielőtt meggondolom magam - hátramenetbe vágtam a sebességváltót, és

meztelen lábammal a gázra léptem. Óvatosan tolatni kezdtem, vissza a főépület felé. Elég volt a menekülésből. Úgy fogok szembenézni a tetteim következményeivel, mint a felnőtt, akinek tartom magam. Azonban ahogy a kapu egyre kisebbre zsugorodott a szélvédő előtt, úgy zsugorodott az elszánásom is. Még mindig szembe akartam nézni a félelmeimmel - de nem most rögtön. Nem bírtam volna úgy Marc szemébe nézni, hogy fogalmam sincs, mit mondjak neki. Jace-ről nem is beszélve. A bejáró felénél észrevettem, Owen furgonjának párhuzamos keréknyomait, amelyeket a pajtába járva mélyített a földbe. Megállítottam a Pathfindert és kibámultam a keleti mező közepén álló építményre. A pajta. Időtlen idők óta nem voltam a pajtában. Gyerekként ott játszottunk, mind az öten. Hatan, ha Jace is itt volt. Állatunk nem volt, de szénánk mindig rengeteg, amíg apu el nem adta téli takarmánynak. Szóval nyaranta mindig a pajtában lógtunk, és a bálák voltak az erődcink, kastélyaink, birkózőszőnyegeink, asztalaink — és minden más, amit a termékeny gyermeki képzelet csak elővarázsolhat. A többiek idővel kinőtték a szénabála-játszóteret, de én soha. Egy fiúkkal teli házban szükségem volt a magam csendes helyére, ahol gondolkodhattam és olvashattam. A friss széna illata még ennyi év után is felidézte a Jane Austen, Charles Dickens és Louisa May Alcott társaságában töltött órákat. Akkor a menedékem volt a pajta, és az lesz most is. Az oldalsó tükrök segítségével keresztültolattam Owen nyomain, visszakapcsoltam hátramenetből és ráfordultam a földútra, már előre az orromban érezve a szénaillatot. Néhány méterrel az épület előtt állítottam meg a kocsit, és a kormányra hajolva lestem ki a szélvédőn egy csendes pillanatig. Semmi sem változott. Olyan volt, mintha megállt volna az idő a ranchon, mintha valami ijesztő téridőgörbületben éltünk volna, amelyet kitöltött a nosztalgia. Kinyitottam a kocsiajtót és kiszálltam. A kulcsot az indítóban hagytam, és a reflektorokat sem kapcsoltam le. Különben nem sokat láttam volna, hacsak nem váltok, amit viszont nem akartam. Ha komolyan gondolkodni szeretnék, azt emberi alakomban kell megtennem, hogy a macska ösztönei ne zavarjanak össze. A kezem már a kis sarokajtó gombján volt, hogy kinyissam, amikor a hólyagom leadta az utolsó figyelmeztetést. Ha nem találok nagyon hamar egy vécét, vagy legalább valami bokrot, csúffá fogom tenni magamat és egy remek nadrágot is. Kétségbeesetten körülnéztem a sötétben, hogy valami alkalmas helyet találjak. Néhány méterre állt egy almafa - magamtól biztosan nem ezt választom, de már nem engedhettem meg magamnak, hogy válogassak. Rohanni kezdtem a fa felé, és kétszer majdnem el is estem, amikor megcsúsztam a hűvös hajnali harmattól nedves füvön. A vékony fa nem takart belőlem szinte semmit, de minthogy egyedül voltam, legfeljebb a saját szégyenlősségem elől kellett volna elrejtőznöm. Amikor megszabadultam a nyomástól, lassan sétáltam vissza a Pathfinderhez, magamban már a bocsánatkérést fogalmazgattam, amit majd Marcnak mondok el. Isten látja lelkemet, nem kevésszer csináltam már ilyet. Különösen azon a bizonyos öt évvel ezelőtti nyáron. Két évvel azelőtt, amikor tizenhat éves lettem, és komolyan érdekelni kezdtek a fiúk, anyám és apám elkezdett Marc felé terelni. Ők tereltek, én ellenálltam, és akkor ők egy kicsit határozottabban terelgettek. Végül túl nagyot taszítottak, és én egyenesen Marc ágyába repültem tőle. És ki hinné, amint megkapták, amit akartak, a szüleim egyből más nótát kezdtek fújni: hogy lassítsunk, meg hogy előttünk van az egész élet, lesz még időnk, hogy ebben az értelemben is megismerjük egymást. Akkortól azzal próbálkoztak, hogy kísérgettek minket, addig, amíg elég idős nem lettem, hogy megházasodjak, vagyis tizennyolc éves. Csakhogy addigra, látván, hogy az osztálytársaim egyetemre jelentkeznek és karriert terveznek, rájöttem, mit mulasztanék el Marc miatt: az egész életemet. így hát az esküvőnk előtti éjjel kilopóztam a házból, a

zsebemben minden megtakarításommal, és Ethan új sportkocsijával elindultam egy kéthetes önmegismerő túrára. Ha éhes voltam, vadásztam, aludni akkor és ott aludtam, amikor és ahol lehetőségem adódott. Természetesen megtaláltak, és mivel még mindig szerettem, a bocsánatkérés Marctól a legeslegnehezebb dolog volt, amit valaha elő kellett adnom. De ez a mostani alkalom csak kevéssel maradt el mögötte. Már csak egy karnyújtásnyira voltam a pajta kapujától, amikor a kocsilámpák fénye megremegett mögöttem. Jace akkumulátora miatt aggódva odafordultam, és az éles fényben hunyorogva indultam a Pathfinder felé. Fém nyikordult előttem, a reflektorok fénye lefelé kaszált, majd újra felcsapódott, megint elvakítva engem. Megugrottam, és automatikusan a szemem elé kaptam a kezemet. Nehezen, de láttam - és megdermedtem, a szám teljesen kiszáradt. A kocsi hűtőjéhez egy férfi támaszkodott, a két fénytölcsér közötti feketeségben a vonásai kivehetetlenek voltak. Meghallotta volna Jace, hogy elindítom a kocsiját? A szememnek a lámpákkal szemben nem vehettem hasznát, de az orrom segített. A harmattól párás reggeli levegőből egyetlen szippantás is elég volt, hogy elárulja, kit hagytam a közelembe lopózni. Sean volt az. Hideg veríték ütött ki rajtam, és oldalra léptem, ki a vakító fényből. Ahogy a szemem alkalmazkodott, már láttam az arcát is, és az orrom nem tévedett: valóban ő volt az. Világosbarna haja és határozott arcéle volt; vékony testalkata majdhogynem törékenynek láttatta. Azonban ő is kandúr volt, és egy macska sem törékeny. Sean alighanem simán át tudta volna hajítani az átlagos izomembert a falon a szomszéd szobába, és az ellenfele észre sem vette volna, miféle hibát követett el, csak amikor már a levegőben van. Én felfedeztem a hibámat. Csak azt nem tudtam, hogyan javítsam ki. Hacsak nem... A gondolataim száguldásából egy nagy ívű ötlet bontakozott ki. Körbepillantottam, keresve a társait. Abban biztos voltam, hogy ha Sean egyedül van, le tudom nyomni magam is. Akkor pedig az apám is kénytelen lesz belátni, hogy felesleges engem védeni - vagy őrizni. Semmi rendkívülit nem láttam. Csak Seant. Jól gondolom, hogy nem azért jöttél, hogy feladd magad? - kérdeztem, és a pajta fala felé hátráltam, egy pillanatra sem veszítve szem elől őt. A hangom szörnyen hangosnak tűnt a hajnal előtti csendben, még saját magam számára is. Ha idegesítette is, hogy valaki meghallhat, nem adta jelét. El sem mosolyodott. Csak megrázta a fejét, lassan, komoran. - Sajnálom, Faythe - mondta, és ekkor már biztosan tudtam, amit addig csak gyanítottam: értem jött. És a tekintetét látva még azt is majdnem elhittem, hogy valóban sajnálja. De akkor miért kockáztatott azzal, hogy eljött egy alfa birtokára, ráadásul az apáméra? Tudnia kellett, hogy semmi esélye. A fiúk már úton vannak - vágtam rá, megint körbepillantottam, és beletöröltem izzadó tenyeremet Marc pólójába. Sean újra csak a fejét rázta, de most már egy halvány mosoly is megjelent az ajkán. - Nem, senki sincs úton sehova. Greg ki nem engedne téged egyedül az éjszaka közepén. — A pillantása a lábamra villant. - Ráadásul mezítláb. Azt se tudják, hogy leléptél. A francba, lebuktatta a blöffömet. Még egy reszketeg lépést tettem hátra, a lábamat a durva porban csúsztatva. - Figyelted a ranchot - böktem ki, és csak közben jöttem rá, hogy valószínűleg tényleg ez történhetett. - De honnan? - Minden perc, amíg beszéltetni tudom, növeli az esélyét, hogy Marc felébred és felfedezi az eltűnésemet. Sean a kapu felé intett a fejével, de a pillantását nem vette le rólam. Volt esze. - Az erdőből, a kapuval szemben. Erre csak pislogni tudtam, zavartan, üres arccal. Hazugság. Csak az lehet. Hogy lehet, hogy egy rakás alfa nem veszi észre, hogy az ellenség a kapuknál van - a szó szoros értelmében? — Mióta? — Ökölbe szorítottam a kezemet, és felkészültem a harcra. Adrenalin ömlött a

vérembe, és rémült eltökéltséggel töltötte meg a fejemet. Sean elvigyorodott: szemmel láthatóan büszke volt magára. - Alig egy órája. O! Szóval így. Azután érkezett, hogy a többi alfa elment a szállodájába, mi pedig mind lefeküdtünk, jó páran hatalmas alkoholmennyiség elfogyasztása után. Lehet, hogy a saját területeink őrzése mégsem volt olyan rossz ötlet? A szívem fájdalmasan kalapált. A kétely lassan kikezdte az önbizalmamat, és addig koptatta a tervemet, amíg nem maradt belőle más, mint egy bolond indulat. Meghallaná valaki, ha sikoltanék? - töprengtem, és azt kívántam, bárcsak látnám a nagy házat onnan, ahol állok. Bárki, aki ébren van, kétségtelenül meghallana, de aki mélyen alszik — vagyis mindenki —, abban már nem voltam olyan biztos. Sean fészkelődött álltában, egyik piros cipőbe bújtatott lábát a lökhárítóra tette. Mindkét könyökét megtámasztotta a motorháztetőn, és a szemem automatikusan a horpadásokat kereste Jace új kocsiján. Ez a küldetés csak felderítésnek indult, semmi különös, csak leskelődés és hallgatózás. De aztán jöttél te, teljes életnagyságban, a kapuhoz... nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy legalább megpróbálja megszerezni a fődíjat. - Sean megrázta a fejét, mintha csak csalódott volna bennem. - Tudod, legalább egy kicsit megfuttathattad volna. - Kiről beszélsz? - kérdeztem, előre rettegve a választól. És túl későn jöttem rá, hogy mi a célja. Sean csak az elterelés volt. Magára vonta figyelmemet, el attól, ami igazán számított. A válasz mögülem jött, bőrkeményedéses talpak alig hallható surrogása a keményre taposott földön. - Buenos días. A szívem összeszorult, és az igazi félelem első hulláma átcsapott rajtam, egyszerre csiklandozva és égetve. Olyan közel állt, hogy a lélegzete összeborzolta a hajamat, de egy perccel azelőtt még nem volt sehol - erre esküdni mertem volna. És a szaga sem ugyanaz volt. Hasonló, de nem ugyanaz. Ez a példány is dzsungelmacska volt, azonban nem az, amelyikkel a minap harcoltam. Fájdalom szúrt meztelen combomba, és elakadt a lélegzetem. A nyugtató égetett, ahogy a szervezetembe hatolt. Egy kéz tenyereit a számra, belém fojtva a még meg sem született sikolyt. A rettegés elszabadult a gyomrom táján, és hányingerrel küszködtem: nem akartam megfulladni a saját piszkomban. Félig megfordultam, és megláttam a vonásait - határozottan délies, mint Marc, leszámítva az idegen szemében égő vérszomjas ragyogást. De aztán visszaperdített, fél karjával átölelt és a melléhez szorított. Már csak a Pathfinder motorházát láttam, immár Sean nélkül. Alámerülve a pánikba a számra tapadó kezet karmolásztam, és nem értettem, miért nem tudom feltépni a bőrét. Aztán a következő lélegzetvétellel gumi szaga tódult az orromba, és rájöttem: hosszú, vastag kesztyűt hordott. Felkészülten érkezett. És abban a pillanatban felfogtam, mennyire kétségbeejtő a helyzetem; a legnagyobb félelmemnek szolgáltattam ki magam. Éppen, amikor már biztos voltam benne, hogy elértem a rossz döntések csúcsát, újra sikerült túlszárnyalnom magam. Rémülettől tágra nyílt szemem sarkából mozgást pillantottam meg: kocsiajtó nyílt előttem, balra. Fogva tartóm felkapott és maga előtt cipelt, miközben én küszködtem: rugdaltam a lábát, karmo- lásztam a kesztyűit. De még el se értük az autót, a nyugtató hatása kiütött. A karjaim elnehezedve hullottak le, a lábaim ernyedten lógtak. Nem tudtam megakadályozni, hogy betuszkoljon Jace kocsijába. A Pathfinder hátsó ülésénél levette a kezét a számról, hogy becsatolhassa ernyedt testemet a kocsiba. Vállhevedert használt, hogy függőlegesen tartson. Sean ült a kormány mögé, és már sebességbe is rakta a kocsit. Mi a francért kellett nekem benne hagynom a kulcsot? Adrenalin áramlott keresztül rajtam - de hiába próbálta munkára bírni a végtagjaimat. Megrettentett a tehetetlenségem, hogy képtelen vagyok parancsolni a testemnek. A fejem oldalra biccent. Könnyes, szürke látómezőmbe beúszott a fogva tartóm, aki mellettem ült. - Te

vagy a kóbor - suttogtam, és magam is meglepődtem a saját nyugodt, mégis elmosódott hangomon. - A dzsungelmacska. Bólintott. Ezt még láttam, de a szemem aztán lecsukódott, és nem is nyílt ki többé, otthagyva engem a sötétben, az arcomat simogató kéztől és a fülembe lehelő hangtól félelemben. — Buenas noches, mi amor — súgta, forró lehelete az arcomat érte. Ez volt az utolsó, amit hallottam, mielőtt elvesztettem volna az öntudatomért vívott csatát. Valamivel később - nem tudnám megmondani, mennyivel - elegendő időre felébredtem, hogy a zajokból és a kocsi ringásából felismerjem, hogy főúton haladunk, és lássam, hogy a nap is felkelt. Az oldalamon hevertem egy ablaktalan furgonban. A kezeimet a hátam mögött kötözték össze, ahhoz azonban még nem volt erőm, hogy kipróbáljam a kötelékek szilárdságát. A jobb karomat egyáltalán nem éreztem, nem tudtam mozdítani; bíztam benne, hogy ez csak időleges állapot, alighanem azért, mert túl sokáig feküdtem rajta.. De mielőtt ellenőrizhettem volna az elméletet, megint elájultam. Amikor legközelebb felébredtem, a szélvédőn élesebben tűzött be a nap, mint korábban, és még mindig az oldalamon feküdtem. Azonban már nem mozgott a jármű. A kocsi elejében két férfi veszekedett spanyolul: Sean és a kóbor. Megpróbáltam megmozgatni a jobb kezem ujjait, mert aggasztott, hogy még mindig teljesen zsibbadtak. Sikerült, azonban a mozdulat szinte elviselhetetlen tűszúráshullámot indított el a karomban - és akármilyen óvatos is voltam, valakinek feltűnt. Ella está despierta - mondta a kóbor. Műbőr reccsent fölöttem, a kocsi imbolyogni kezdett. A kóbor letérdelt mellém, megmarkolta az államat és felrántotta, úgy, hogy vagy ránézek, vagy lehunyom a szememet. Az utóbbit választottam. Nézel te még a szemembe - hallottam. Az akcentusa fűszeres volt, a jó csípős salsa vokális megfelelője. Más körülmények között kellemesnek találtam volna, de ebben a helyzetben nem igazán tudtam értékelni. Rémülten zártam szorosabbra a szememet; abban bíztam, hogy a passzív ellenállás a legjobb túlélési stratégia. A kóbor ekkor az egyik kezével a rövidnadrágom alá nyúlt, és megsimította a combom belső oldalát. Kirántottam az államat a kezéből, és hátralöktem magam, felhorzsolva a karomat a kárpiton. Nem zavartatta magát, a kezét ugyanott tartotta, és ez az érintés előhívta Marc kezének néhány órával azelőtti emlékét. Marc érintésétől sikoltoztam, vonaglottam, a csípőmet előrelökve vártam a mozdulatait. A kóbor keze hányingert keltett bennem. Legalább annyira émelyegtem a kettőjük érintése közötti különbségtől, mint a rémülettől és undortól. A passzív ellenállási tervem úgy olvadt el, mint a hó júliusban. Kinyitottam a szemem, hogy szembenézzek vele: a düh bátorságot adott. - Cseszd meg! - morogtam, habár az adott helyzetben talán nem ezek a szavak voltak a leginkább helyénvalók. — Hamarosan, mi gatita — súgta, a lehelete forrón, párásán csapódott az arcomba. Ahhoz eléggé tudtam spanyolul, hogy megértsem: a kiscicájának nevezett. Kiráztam a hajamat az arcomból, és igyekeztem olyan fenyegetően nézni, ahogy a reményeim szerint a hangom szólt. - Vedd le rólam a mocskos kezed, vagy leharapom. - A nyakam sajgott, ahogy magasra tartottam a fejem, de nem akartam levenni róla a tekintetem. Egyáltalán nem. Mosolygott, és úgy megszorította a combomat, hogy a szemembe könnyek szöktek, de nem kiáltottam. Akkor nevetést hallottam. Gyűlölöm, ha kinevetnek. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és kellő erőért és gyorsaságért fohászkodtam. Aztán mély lélegzetet vettem, és bal lábbal kirúgtam. Az arcába céloztam. Elkapta a bokámat, lerántotta és megtekerte, a saját lendületemet használva ki arra, hogy hasra fordítson. Egy kezébe összefogta a két bokámat, és a térdem fölé hajlította őket. Vergődve próbáltam kiszabadítani a lábamat. Eredménytelenül.

A kóbor, immár mögöttem, a lábamra támaszkodott, belenyomva a combomat a kárpitba. Kicsavartam a nyakam, hogy átnézzek a vállam felett, és láttam, amint egy tekercs nejlonzsinórt húz elő a zsebéből. - Szeretem a kihívásokat, gatita. - A bokámra hurkolta a zsinórt. Horzsolt, a húsomba vágott. Még mindig próbáltam kiszabadulni, de a súlyával leszorított. - És aszerint, amit hallottam, eddig te vagy a legjobb. Maravilloso. Ezt az utolsó szót is ki tudtam találni: boldog volt. Csodálatos. Alábecsülted a dózist, Miguel - hallottam Sean hangját előröl, és a kocsi ringatózni kezdett, ahogy felállt. — Még csak félúton vagyunk. Akkor tölts meg még egy fecskendőt. - Miguel befejezte a csomót és felnézett. Tépőzár reccsenését hallottam, aztán az üveg félreismerhetetlen csengését. Jeges ujjakkal markolt meg a pánik, és reszketni kezdtem a szorításában. Tessék - szólalt meg Sean, és Miguel mellém térdelt, hogy át tudja venni a fecskendőt. De nem lesz túl sok? - Sean aggodalma őszintének tűnt. A nyakamat tekergetve a hangja irányába próbáltam fordulni, remélve, hogy a szemébe tudok nézni, de csak fél pár piros cipőjét tudtam kivenni a látóterem szélén. -Akkor átalussza a legjobb részt. - Miguel megkocogtatta a fecskendő oldalát, úgy vizsgálta a mennyiséget. A gombóc a torkomban hatalmasra dagadt, de mégis megszólaltam, végig a tűre bámulva: — Ha megint elkábítasz, az első dolgom, amint felébredek, az lesz, hogy visszarugdosom a seggedet a Rio Grande-hoz. - Talán hatásosabb lett volna a fenyegetésem, ha nem úgy adom elő, hogy az arcom félig bele van nyomódva egy bérelt furgon mocskos kárpitjába. Miguel nevetgélt. Először is, mi amor, a seggem, ahogy voltál szíves emlegetni, brazil, nem pedig mexikói! De mi amigo nem ért portugálul, úgyhogy spanyolra és angolra kell szorítkoznunk, ha beszélgetni akarunk. - Rám mosolygott: az örömnek ettől a groteszk paródiájától rám jött az öklendezés. Görcsösen nyeldekeltem, nehogy elhányjam magam, de a legrosszabb még csak ezután jött. Másodszor, ez a picike döfködés - megbillegette a fecskendőt - lesz a legkisebb gondod, amikor felébredsz majd, és érzed a következőt. - A nevetése nem hagyott sok kétséget a mondata jelentése felől. A rettegés ökölnyivé szorította össze a gyomromat. Nekifeszültem a kötelékeimnek: fájdalom hasított a bőrömbe. Hiába próbáltam megállni, tudva, hogy előbb teszek kárt magamban, mint hogy a nejlonzsinór engedne, nem bírtam. A küzdelem immár akaratomon túli, ösztönös válasz volt. Miguel újra meglóbálta előttem a fecskendőt, csak hogy lássa, amint dobálom magam. A térdem nekivágódott valami keménynek. Fájdalom villant végig a lábamon, aztán megállt a térdkalácsom mögött. Dühömben és kínomban válogatott átkokat üvöltöttem, amelyek bármelyikétől a hideg futkosott volna anyám hátán. De Miguel csak mosolygott. — Kérlek, hadd ne kelljen betömnöm egy ilyen szép szájat. — Egy ujját végighúzta az alsó ajkamon. Odakaptam, hogy megharapjam, de a fogaim csak egymáson csattantak. Az ujja addigra nem volt sehol, csak a szaga utolsó foszlánya maradt, meg az én kiszolgáltatott dühöm. Még utoljára megpöckölte a fecskendőt, aztán elvitte a szemem elől. Valami hideg és éles ért a lábamhoz, és megpróbáltam elhúzódni, de Miguel megmarkolta a combomat, hogy mozdulatlanul tartson, közben az ujjai veszélyesen közel kerültek a tiltott részeimhez. Rendben, a bátor kirohanás nem vált be, de nem volt azért méltóságomon aluli a könyörgés sem. - Kérlek, Miguel! - Hagytam, hadd szivárogjon át a félelmem a hangomba, ami, tekintve a körülményeket, nem volt nehéz. - Kérlek, ne! Csendben leszek. ígérem. Mosolyogva simogatta a hajam, mintha egy dédelgetésre vágyó házimacska lennék.

Összeszorítottam a fogam, nehogy újra kitörjön belőlem a káromkodás; tudtam, nem segítene. Azt is megígérted, hogy visszarugdosod a seggem a határra, mi amor. Tartok tőle, hogy nem adhatok sok hitelt a szavaidnak. De igen, adhatsz. - Felpislogtam rá. Megrémített a gondolat, hogy mi történhet, amíg öntudatlan vagyok. - Egy ujjamat sem fogom megmozdítani. Esküszöm. Milyen buli lenne már az? - Beleszúrta a tűt a combomba. Ismét. És ismét az ő arcát láttam utoljára. TIZENKILENC M ozdulatlanul feküdtem a homályban, vártam, hogy a szemem alkalmazkodni tudjon. Macskaként nem lett volna gondom a látással, de emberszemem ilyen kevés fényben sokkal kevésbé volt használható. Várj még egy percet... Behunytam a szememet és összpontosítottam: változzanak, mint az előző délután a szobámban. Több mint egy percig csak vártam hason fekve, és próbáltam erőltetni a változást az arcomon. Semmi nem történt. Amikor felnéztem, csak a szürke háttér előtt lappangó elnagyolt árnyékokat láttam. Az az átkozott nyugtató. Csak az lehetett. Gondolatban azt is hozzáadtam ahhoz a listához, amin az okokat gyűjtöttem, hogy miért ne hagyjam magam soha többé elkábítani, hogy képtelenné tesz a váltásra. A lábam és a kezem nem volt már megkötözve, azonban az órám eltűnt. Amikor a szemem végre alkalmazkodott a derengéshez, felültem. Az ujjaim bizseregtek, a bokám égett, amikor megdörgöltem, a bőrömben még benne volt a nejlonzsinór nyoma. Nem lehettem túl régóta szabadon. Eszembe jutott Miguel buja vigyora, és elkapott a pánik. Végigfuttattam a kezem Marc Aerosmith pólóján és a farmer rövidnadrágomon, szakadásokat keresve. Nem voltak. Gyorsan végignéztem a meztelen bőrömet is, horzsolások vagy vágások után kutatva. Csak térdem kékült meg, és a két tűszúrás nyomát találtam, amikre emlékeztem is - egy-egy a két combomon. Mélyet lélegeztem a forró, párás levegőből: megkönnyebbültem, hogy nem voltak sehol kétes eredetű nyomok vagy fájdalmak. Mindent összevéve elégedett voltam a testi állapotommal. Alattam egy dupla ágyra való matrac volt, vékony és olcsó, de új volt a tapintása és tisztának szaglott. Milyen figyelmes. Egy új matrac, csakis nekem. — Faythe? Az unokatestvérem hangja felé pördültem, azonban a nyugtató után még szédültem, és majdnem el is terültem a matracon. - Abby? - A sötétben csak hunyorogni tudtam. - Hol vagy? Itt, a ketrecben, veled szemben. Ketrec? Ketrecben? Végre élesedett a szemem előtt a kép, és már láttam a fémrácsok kettős sorát, az egyik méternyire a másik mögött. Én is ketrecben voltam tehát, ha jól gondoltam, a pincében. Vagy a föld alatt voltunk, vagy ha felette, akkor valamiféle betonnal erősített építményben, mert semmiféle külső hang nem szűrődött be. Csak a kettőnk szívverését hallottam. A majdnem tökéletes csend ijesztő volt. Mint az otthoni pince. Remek! Egy börtönt elcseréltem egy másikra. Felálltam, hogy jobban lássak, és megragadtam a rácsokat, mert a szédülés újra támadott. Valóban pince volt: a napfény csak két koszos, vízszintes ablakon szűrődött be, a plafon alatt. A padló is beton volt, hűvösebb, mint a meleg, párás levegő, és durván súrolta a talpamat. Jól vagy? - kérdeztem, és megint hunyorítva Abbyn is sérülések nyomát kerestem. A ruhái nem tűntek szakadtnak: egy póló a középiskolája kabalafigurájával, és egy feszes futónadrág.

Az arca egyik oldalán sötét horzsolás látszott, a szemétől egészen az áliáig. Hatalmas barna szemeit karikák övezték, a pillantása űzött volt. Szerencsére ezeken kívül nem volt rajta más sebesülés nyoma. A haja megnőtt, mióta utoljára találkoztunk: most a háta közepéig ért, mint egy ragyogó, gyűrűs, vörös függöny. De semmi más nem változott rajta. Még mindig pici volt - alig több, mint másfél méter, és vékony, teljesen fiús. Tizenhét évesen is elment volna tizenkettőnek. Bár tudtam, hogy már majdnem felnőtt, ám a sötét pincében a szemem előtt mégis egy sérült és rémült, rácsok mögé zárt gyermek állt. De legalább nem volt többé egyedül. Voltam már jobban is, és te? - kérdezte a saját cellájából, vagy másfél méternyire tőlem. Amennyire meg tudom mondani, jól. Meddig voltam eszméletlen? - Lassan körbefordultam, hogy megnézzem a környezetünket. Nem volt rajta sok néznivaló. Nem tudom. Nagyjából egy órája hoztak le. Talán kevesebb. Nem is hittem, hogy tényleg elkaptak, amíg meg nem láttam az arcodat. Olyan biztos voltam, hogy hazudnak. Nem tudtam, hogy megköszönjem-e ezt, ha bóknak vehettem egyáltalán, vagy meséljem el, mennyire idióta voltam, hogy egyenesen belesétáltam a csapdájukba, úgyhogy inkább másra tereltem a szót. - Mit akarnak? - Keresztbe vetett lábbal leültem a padlóra. Abby megvonta a vállát. - Abban bíztam, hogy te meg tudod mondani. Nem küldtek levelet a váltságdíjról? Vagy kívánságlistát? Vagy valamit? - Semmit - ráztam a fejem. - Nem jelentkeztek. Még annyira se vették a fáradságot, hogy felhívjanak, hogy ők voltak. Abby csalódottságát fájt látni, de nem tudtam, hogyan segíthetnek neki. Úgyhogy inkább megint másról kezdtem beszélni. - Van valami ötleted, hol vagyunk? Nemet intett. - Semmit sem tudok. Még azt se tudom, mióta vagyok itt. Milyen nap van ma? - Szerda. A szeme kitágult. - Csak szerda? Komolyan? Bólintottam: magam is jól tudtam, milyen az, amikor állni látszik az idő. - Feltéve, hogy nem voltam egy napnál tovább eszméletlen. Nem lehettél - mondta lassan, elnézve mellettem, mélyen a gondolataiba merülve. Engem hétfő este kaptak el, de már reggel volt, mikor felébredtem itt. És nem mentek el utánad egészen... - Kérdőn nézett rám. - Azt mondod, szerda? - Aha. - Akkor tegnap estig, valamikor sötétedés utánig. Az idő vonala lassan kibogozódott a fejemben. Abbyt nagyjából harminchat órája kapták el. Várj csak! - néztem rá, megkockáztatva egy mosolyt. - Csak másfél napja vagy itt. - És akkor? És akkor, engem ma hajnali öt körül kaptak el, és ha tegnap sötétedéskor még itt voltak veled, akkor nem lehetnek hat-nyolc óránál messzebb a ranchtól. Megforgatta a szemet: a nyomozórutin láthatóan nem tett rá mély benyomást. — Persze, csak az még bárhol lehet. Nem igazán. — Felpattantam és járkálni kezdtem a cellámban, hogy lépést tartsak száguldó gondolataimmal. - Bolondok lennének valamelyik alfa területén őrizgetni minket. Egy szabad vidéken leszünk, így kell lennie. - Megtorpantam és behunytam a szemem, hogy magam elé idézhessem az Államok térképét, amit még középiskola első évében magoltam be, rávetítve a territóriumhatárokat, amelyeket akkor már kívülről tudtam. Elégedetten nyitottam ki a szemem, és Abbyre mosolyogtam. — A mississippi terület az egyetlen, ahova nyolc óra alatt elérhettek. Hm. Úgy tűnik, a tanáromnak igaza lett végül: a földrajztudásom a mindennapi életben is kapóra jön. Csak nem egészen azt a rendszert használtam, amit az órán. Milyen messze van a Mississippi a Lazy S-től? - kérdezte Abby, a szemével követve a lépéseimet, amikor újra sétálgatni kezdtem.

Jacksonba odaérsz hat és fél óra alatt. Mennyi idő volt, amíg idehoztak? Megvonta a vállát. - Nem tudom. Hol magamnál voltam, hol nem. De hosszúnak tűnt. Összevontam a szemöldököm, mintha ez fontos lenne. Nem volt az, de nem láttam okát, hogy hazavágjam a hitelemet. - Lefogadom, hogy a mississippi területen vagyunk. Abby egy pillanatig hallgatott, emésztgette a hírt. - Oké, és ez hogyan segít rajtunk? Jó kérdés volt. Majdnem egy percembe került, mire válaszolni tudtam. - Az, hogy tudjuk, hogy itt vagyunk, azt jelenti, hogy a felmentő sereg hamarosan itt lesz. A tanács a ranchen találkozik éppen. - Nem volt hibátlan, de ennél jobbra nem telt. És azzal, hogy kitaláltam valamit, akármilyen kicsit is, hasznosnak éreztem magam. - A teljes tanács? - Abby most már izgatott lett. - Az apám...? - Igen, és az édesanyád is. — Beletöröltem Marc pólójába az arcomon kiütött verejtéket. Fájdalom hasított a szívembe, amikor az illat előhívta az előző éjszaka megrázó emlékét. Faythe? - Abby engem bámult, aggodalom húzta lefelé a szája sarkát. - A tanácsról beszéltél. Egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy kitisztuljon a fejem és a látásom is. - Aha. Apu összehívta őket, még tegnap. Abby felállt, és a saját rácsai mögött elkezdett velem egy ütemre sétálni. - Van tervük? Nem tudom, én nem voltam bent az ülésen. - Azt egyszerűen nem mondhattam meg neki, hogy éppen berúgtam és szexeltem, amíg az alfák azt próbálták kitalálni, hogyan és hol keressék őt. Csendben sétáltunk tovább, és én megpróbáltam a lépésem hosz- szávai lemérni a ketrecemet. Tizennégy lépésre jött ki, ha a lábaimat szorosan egymás elé raktam. Ebből úgy becsültem, valamivel több, mint három méter hosszú lehet. Szemben, a saját ketrecében Abby leereszkedett a földre, jógapózba, és nagyra nyílt szomorú szemekkel nézett rám. - Abby? -Hm? Saráról akartam kérdezni, de fogalmam sem volt, hogyan vezessem elő tapintatosan. Arra vártam, hogy esetleg ő felhozza, és csak két okát tudtam elképzelni, amiért nem tette. Az első, amit jobban szerettem volna, az volt, hogy nem tudja. Sara már meg is halhatott, mire Abbyt idehozták. Sőt, Sara halála lehetett éppenséggel az ok is, amiért Abbyt idehozták. Egy új játékszer a törött helyébe. A második lehetőség jóval ijesztőbb volt. Mi van, ha Abby azért nem említette Sarát, mert pontosan tudja, mi történt, és még nem képes beszélni róla? Mi van, ha látta is, mit tettek Sarával? Faythe? - Abby kisimított a homlokából egy izzadságtól csatakos tincset. Bocs, gondolatban máshol jártam. - Eldöntöttem: nem kérdezek rá Sarára. Majd elmondja, amit tud, amint eljön az ideje. Az ő számára, és nem az enyémre. Abby a melléhez húzta és átkarolta a térdét. - Aha. Az később majd még jól jöhet. - A padlót nézte a két ketrec között, és nem tudtam az arcából kiolvasni semmit. Jaj, ne, gondoltam, és leültem vele szemben. Szipogott és nem nézett rám. Amiért életben volt, és látszólag nem sérült meg, feltételeztem, hogy nem bántották. Legalábbis még nem. De tévedtem. Mielőtt össze tudtam volna szedni a bátorságomat, hogy megkérdezzem, mi történt, fa nyikorgott felettünk, és a tekintete a meny- nyezetre fordult. Az enyém automatikusan követte. Ez volt az első hang, ami a pincén kívülről jött, mióta visszanyertem az eszméletemet. Tudtam, mit jelent, de Abby ki is mondta. Valaki jön - suttogta, és átkarolta saját magát, olyan ösztönös mozdulattal, hogy biztos voltam benne, nem tudatosan csinálta. Elkúszott tőlem, hátrébb a ketrecben, olyan messzire távolodva az ajtajától, amennyire csak lehet. - Tegyél úgy, mintha még mindig eszméletlen -

volnál, akkor most békén hagy - mondta halkan, tágra nyílt szemében a szomorúság fénylett. Mire gondolsz? - Felemelkedtem, hogy megragadjam a rácsokat. A rettenet görcsbe rántotta a gyomromat. Sssssss - sziszegett rám. - Feküdj le! És ne mozdulj, akármi is van. Én rendben leszek. Valami nyikordult felettünk: elfordult egy öreg ajtógomb. Nem volt időm, hogy megfontoljam a tizenhét évestől kapott tanács bölcsességét. Nem volt időm másra, mint engedelmeskedni. Ideges izzadságtól nyirkos tenyerem lecsúszott a rácsról. A matracra zuhantam, éppen abban a pillanatban, amikor a pincét fény árasztotta el egy falépcső tetején nyíló ajtóból. Egy értékes pillanatig az egész szoba világosságba borult, de fekvő helyzetemből csak a zsalukő falazatot láttam, és egy harmadik, lakatlan cellát. Résnyire nyitott szemem látómezejében, a lépcsőn, egy pár bakancs jelent meg. Ismeretlenek voltak, mint a hang is, .1 mely kísérte őket. Jó estét, Abby cica! - A férfi becsukta az ajtót, és a fény kialudt, ismét megvakítva engem, amíg a szemem nem alkalmazkodik újra a félhomályhoz. Abby nem felelt. Nem láthattam, ha nem mozdulok, de hallottam, amint a cipői surrannak a betonon. Most már a lábán igyekezett a ketrece belseje felé. A bakancsok lebotorkáltak a lépcsőn, felettük fakó farmert és sima, fehér pólót láttam. A férfinak hullámos, szőke haja volt, és olyan masszív testalkata, hogy a póló majd széthasadt rajta. Kandúr volt, és a szaga alapján nem kóbor, de akármennyire is akartam, nem tudtam azonosítani, melyik falkában született. Vigyorgott, az ajkát egy torz mosolyra emlékeztetően húzta fel, amikor a betonpadlóra lépett. - Nem is köszönsz, Abby cica? - Baszódj meg, Eric! Majdnem hangosan felnevettem. Még sosem hallottam a kicsi unokahúgomat káromkodni azelőtt, de remekül csinálta. Büszke voltam. Ejnye, ez nem volt szép. — Eric lerántotta a pólóját és a földre hajította, éppen Abby ketrece előtt, és a szívem sajgott, amikor ránéztem. — A modorodon még javítani kell. A jobb zsebébe nyúlt és előszedett egy kulcsot, amivel felnyitotta az Abby ketrece ajtaján lógó lakatot. Utána már nem láttam, de a fülsértő fémcsikorgás elárulta, hogy kinyitotta az ajtót. Abby pulzusa felgyorsult, és tudtam, ha macska alakban vagyok, kiszagolom a rémületét. Eric szíve is rákapcsolt, de nem félelmében, inkább izgalmában. - Jó leszel? - kérdezte. Abby rásziszegett. — Te jó leszel? Eric nevetett, és a hangtól végigfutott a hideg a hátamon, felállítva minden nem létező szőrszálamat. Soha, Abby cica. Ne nevezz így! Fém csendült, amikor a férfi becsukta a ketrec ajtaját, de nem hallottam, hogy be is zárta. Akkor mit szeretnél? Azt, hogy lélegezz mélyeket a víz alatt! - Abby hangjából kihallatszott a rémület, amire számítottam, ugyanakkor fáradtnak is tűnt, mintha a nagy szája csak azt akarná leplezni, mennyire fáradt és reményvesztett valójában. Tőle távolabb fekve is hallottam, hogy a lázadása nem lesz több a szavaknál. Talán az elején még harcolt volna, de mostanra elvesztette az erejét. Eric bakancsa kétszer koppant a betonon. Gumitalp csattogott: Abby megpróbált elsurranni mellette, alighanem az ajtó felé. Csak három lépést tehetett meg, amikor sikolyt hallottam, egy tompa puffanást és egy fájdalmas nyögést. Utána semmi, csak a két rohanó szívverés, és Eric mély lélegzetvételei. Elfordítottam a fejemet, hogy jobban lássam. Eric túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy

észrevegye a mozdulatot. Abby arcát préselte a rácshoz egy maroknyi vörös fürtjénél fogva. Szóval így szerezte a horzsolást, gondoltam, és a düh végigömlött rajtam, a fejem tetejétől a lábujjaim hegyéig. Eric keze Abby felsője alá csúszott. A kislányból egyetlenegy panaszos nyüszítés szakadt ki, aztán megfeszült az álla, amikor öszeharapta a fogait. - Ez már sokkal jobb - súgta Eric hamisan nyugtatgató hangon.- Látod, nem is olyan rossz. A keze most Abby hasán simított végig, és besiklott a futónadrág gumis derékpántja alá. Abby megmerevedett, és lehunyta a szemét. Az arcán egyetlen könnycsepp gördült le. A kurafi! Nem fekhettem csak úgy ott, hogy várjak, akármit is mondott Abby. Felültem, ökölbe szorított kezem az ölemben. - Vedd le róla a kezedet! - suttogtam, próbálva nyugodtnak, összeszedettnek tűnni, holott egyik sem voltam. Eric felém kapta a fejét, de azonnal magához tért a meglepetésből. - Helló, kislány - felelte, és láthatóan szorosabbra fogta az unokahúgom haját. Ne, Faythe! - nyögte Abby, de nem törődtem vele. Amíg életben vagyok, nem nézhetem végig, hogy valakit bántanak, anélkül, hogy megpróbálnék segíteni. A rácsokba kapaszkodva felhúztam magam, közben a legjobb kezdj-veled-egyformával nézésemmel méregettem Ericet. - Ereszd el! Most. És ha nem? - Eric elvigyorodott és hátrarántotta Abby fejét. Ő levegőért kapott, és felhorzsolt arcán újabb könny gördült le. Morogva kimutattam emberi fogaimat. - Átharapom a torkodat. - Kicsit nehéz lesz onnan odaátról. Akkor gyere ide, hadd próbálkozzak tisztességesen. Most, hogy személyes kihívást kapott, Eric nem utasíthatott visz- sza anélkül, hogy gyávának ne tűnjön. Azt már megfigyeltem a kinézete alapján, hogy az egója az esze elé tud kerülni, és igazam lett. Igen, gyorsan ítéltem, csakhogy Eric nyitott könyv volt, jóformán javarészt képekkel, alig valami szöveggel. Amellett néhány előítéletnek igenis van valós alapja, és a feltételezésem szerint ez itt velem szemben egy igen ostoba farok volt. A gumi visszapattant, amikor kihúzta a kezét Abby nadrágjából. Még mindig rám vicsorogva a hajánál fogva a cella másik végébe lökte. Abby a szemközti rácsoknak esett, de a karjával tompította az ütközést. Mire új véraláfutásait dörzsölve a matracára zuhant, Eric már rácsukta a ketrecajtót. Abby tágra nyílt szemekkel nézett egyikünkről a másikra, némán rázva a fejét, mintha figyelmeztetni akarna. Egyikünk sem törődött vele. Eric bekattintotta a zárat és zsebre tette a kulcsot. - Bíztam benne, hogy hamar felébredsz — somolygott visszataszítóan. Szerencséd van. - Próbáltam lelassítani száguldó pulzusomat, mert tudtam, hogy ő is hallja. Legalábbis hallhatja, ha veszi a fáradságot, hogy hallgatózzon. - Miért nem próbálod ki, mire jutsz egy igazi nővel? Vagy csak a kislányokat szereted? — Minden megjátszott bátorságom ellenére a levegő a mellkasomba szorult, amikor végignézett rajtam, elidőzve a szokásos helyeken. Ahogy bámult, szánalmas fantáziahiányról árulkodott. Nocsak, micsoda hajlandóság! - mondta, még mindig vagy egy méterre a ketrecemtől. — Ne aggódj, megkapod, amit szeretnél. Igaz, nem tőlem. Miguel magának akar téged. A rácsokhoz simultam, hátha közelebb csalogathatom. Csak egyetlen lehetőségre van szükségem. — Talán félsz? - Tüled, cica? - A látványtól önkéntelenül is megnyalta az ajkát, és én nyeltem egyet, hogy el ne kezdjek öklendezni. - De Miguelt kellőképpen tisztelem. A dzsungelmacskák nem kedvelik, ha valaki más is belepiszkít a homokosládájukba. HomokosLáda? - futott át a fejemen. Nem csoda, hogy ennek a pasasnak embert kell rabolnia, ha némi figyelemre vágyik. Akármennyire is lesújtott, hogy valaki vécéjéhez hasonlítottak, mégis sikerült gyorsan visszavágnom. - Ez nekem akkor is úgy hangzik, hogy beijedtél, macsek.

Eric tekintete elborult, és egy lépést tett a ketrec felé. - Majd holnap beszélgessünk, cicus. Majd akkor meglátjuk, ki ijedt be. Fentről bámult rám, láthatóan zavarba akart hozni a magasságával és az izmaival. Korábban már sikere lehetett ezzel a taktikával, mert nem fogta fel, miért nem válik be nálam. Pislogás nélkül álltam a pillantását, hadd lássa, mennyire nem érdekel. Semmi okom nem volt rá, hogy egy olyan férfitól féljek, aki gyerekekre gerjed. Az Erichez hasonlók olyan áldozatokat választanak, akik nem ütnek vissza; semmit sem kívánna tenni velem, ha nem állnának köztünk a rácsok. Sajnos, ez egyben azt is jelentette, hogy aligha jön elég közel ahhoz, hogy lecsaphassak a kulcsára. — Maradj távol az unokahúgomtól — utasítottam, mintha az alfája volnék, ő pedig az alattvalóm, remélve, hogy ezzel felbosszanthatom. Gúnyos mosolyt villantott rám, sajnos még mindig kartávolságon kívül, és nekem azok az emberek jutottak eszembe, akik állatkertbe is csak azért mennek, hogy a biztonsági üveg mögül hergelhessék az oroszlánt. Bocsi, de az a nőstény az enyém - közölte Eric. - Megvettem, kifizettem. Megvette, kifizette? Ezekre a szavakra végigfutott a hátamon a hl deg, és Abbyra pillantottam magyarázatért. - Ez miről beszél? -De Abby csak a fejét rázta. Ő sem tudta. Majd rájössz magad is - válaszolta helyette Eric. - Úgy hallottam, okos vagy. Egyetemre jártál, mi? Messze kerültél a tanszékedtől. Messze az otthonodtól is. - Már elfordulni készült, és én láttam, amint a szabadulási esélyem kisiklik a kezemből. Most már kétségbeesve ciccegtem a nyelvemmel, gunyoros együttérzést mímelve. - Eric, te aztán nem vagy alfának való - sóhajtottam: csak cáfoljon meg, ha mer. Lassan visszafordult, és megmarkolta a ketrecem rácsait, a két keze a két oldalamon. Lebámult rám, és torokhangon morgott. Érdektelenül néztem vissza rá. Ennél hallottam már jobbat. A fenébe, ennél még én is jobbat tudok. Na gyere és bizonyítsd be, hogy igazi férfi vagy. Talán nem áll fel a felnőttekre? Eric vicsorgott, az arca dühös grimaszba torzult. Mielőtt védekezhettem volna, átnyúlt a rácson, elkapta a tarkómat és előrerántotta a fejemet. A bal arcom a fémrúdnak csapódott. Fájdalom lobbant a járomcsontomban, elborítva a fejemet. Nemsokára nekem is lesz olyan véraláfutásom, mint Abbynak. Megrándultam, és megpróbáltam két kézzel eltolni magam tőle. Semmit nem használt: Eric pont olyan erős volt, mint amilyennek kinézett. Fantasztikus, Faythe, gondoltam. Most aztán ott van, ahová szeretted volna odacsalogatni. Most mi van? - kérdeztem motyogva, mert az állkapcsom fele a fémnek szorult. Érzékeny pontra tapintottam? A keze ökölbe szorult, jó pár hajszálamat kitépve. - Majd jusson eszedbe, ki pofozott meg először, amikor Miguel a padlóhoz szegezett! - Emlékezz erre! - A jobb kezem kilőtt, és a körmeimmel végigtéptem az arcát, Abby horzsolásának alakját utánozva. Bár rövidre vágtam őket, a körmeim élesek és erősek voltak még ember alakomban is, és sikerült négy hosszú nyomot szántanom az orcájába. Felüvöltött és eleresztette a fejemet. Elégedetten hátraléptem. Eric az arcára szorította a tenyerét. Az öszevéreződött. Hülye kurva! - rikoltotta, és megfordult, hogy felszedje a pólóját. A fehér pamutcsomót a sebre nyomta, hogy felitassa a bőven ömlő vért — bőven, ilyen felszínes sebhez képest. Talán heges marad, gondoltam, és alig bírtam ki, hogy ne kezdjek el tapsikolva ugrálni örömömben. Ehelyett látványosan lenyaltam a vérét az ujjhegyeimről, egyenként. - Mramm. Olyan íze van, mint a félelemnek. Eric tágra nyílt szemmel megpördült és botorkálva felrohant a lépcsőn. Ahogy kivágta az ajtót, fény áradt be és hangok, de azok elhallgattak, amikor átlépte a küszöböt. Egy pillanattal

később gúnyos röhögés csapott fel. Nem tehettem róla, élveztem, ragyogó pillanat volt. — Nem bírsz a kölyökkel? — kérdezte Miguel két fuldokló roham között. — A te kurva macskád csinálta - felelte dühödten Eric, a méreg úgy sütött belőle, mint a tűz. Faythe ébren van? - kérdezte egy új hang, és a mosolyom lehervadt. De hiába rontottam a ketrecem túlsó végébe, hiába nyomtam sajgó arcomat a rácsnak, nem láttam be a lépcső tetején lévő szobába. Megmondtam, hogy ne nyúlj hozzá! - mondta most Miguel, az akcentusa méregtől torz. Azt kaptad, amit érdemelsz. Csukd be az ajtót! Valaki belökte a pinceajtót, és a fények meg a hangok megszűntek. De már eleget hallottam. Térdre estem, a sokk és az árulás megbénított. Felismertem az új hangot. Tíz éve már, hogy nem hallottam, de akárhol felismertem volna a bátyám hangját. Ryan volt az. HÚSZ - Nem kellett volna ezt tenned - szólalt meg Abby, a hangja megremegett az utolsó szónál. Szerettem volna, ha rá tudok nézni, de nem bírtam elszakítani a tekintetemet a pinceajtóról. Lassan lélegeztem, a be- és kilégzések ritmusára koncentrálva, amíg már biztos is voltam benne, hogy képes leszek összefüggően beszélni. - Mit nem kellett volna tennem? Még mindig a betonon térdepelve felé fordítottam a fejem, és nem lepett meg, hogy a ketrece elejében állva találom. A szeme nagyra nyílt riadalmában. - Megkarmoltad. Nem kellett volna megkarmolnod. Miért nem? - kérdeztem vissza, bár abban a pillanatban kicsit sem érdekelt a válasz. Csak az érdekelt, hogy kijussak a francba ebből a ketrecből, és kitéphessem Ryan gégéjét. Vagy talán csak a nyelvét, hogy életben maradjon, és apánk meg a teljes tanács elé állhasson. - Megaláztad és feldühítetted. A rácsokba kapaszkodva talpra húztam magam, és átmentem a hozzá közelebbi oldalra. - Ez volt a célom, bár igazából ki szerettem volna ütni, hogy elvehessem a kulcsait. Elmosolyodtam és megvontam a vállamat, megjátszva, hogy a hibám nem is ejt teljesen kétségbe. - Ráadásul úgy tűnik, Miguel nem is engedi, hogy hozzám érjen. Ahogy beszéltem, az arcom csak egyre jobban lüktetett, emlékeztetve arra, hogy Eric bizony megsimított. De én is őt. Abby leült velem szemben, a térde a rácsokat érte. - Miguel egymagában is elég rossz sóhajtotta -, Eric meg legközelebb majd rajtam tölti ki. Legközelebb. Nagyszerű. Hát akkor egyszerűen arról kell tenni, hogy ne legyen legközelebb. Én is leültem, ugyanolyan pózba, mint ő, és csak a két rácsozat és másfél méter beton választott el minket. De ez akár a Grand Canyon is lehetett volna. -Jól vagy? - kérdeztem, az arcát nézve. A régi véraláfutásától alig két centire egy új kezdett kialakulni, mintha az első árnyékot akarna vetni. Óvatosan megérintettem a saját arcomat: ott is lesz egy ugyanolyan nyom. De legalább semmim nem tört el. És túl fogom élni, ami máris több, mint amit Eric elmondhat magáról, amint lesz vele szemben még egy esélyem. Nem. — Összevonta a szemöldökét, amikor látta, hogy az arcomat tapogatom. — Miért, te igen? Eddig igen, ami azt illeti. - Elvigyorodtam. - Ez még vicces is volt. Tétován rám mosolygott, a szája sarka icipicit felhúzódott a szep- lői felé. - Aha, lefogadom. Tényleg olyan íze volt, mint a félelemnek. Nyamm. - Tréfálkozva megnyaltam az ujjamat. Felnevetett, de azonnal el is komorodott. - Sajnálom, hogy téged is elkaptak, de örülök, hogy itt vagy. - Megdörzsölte a karját, mintha meg akarná melengetni magát, pedig a pincében igazán nem volt hideg. Szellőzés híján már ragadtam az izzadságtól. - Hát, köszönöm - böktem ki, mert nem tudtam mást mondani. - Feltételezem, nincsen terved.

- Dehogynem, nem hagyom, hogy hozzám érjenek. Abby horkantott. - Briliáns! Hogy én erre nem gondoltam! - Hát igen, a bölcsesség a korral jár, gyermekem. - Meghajtottam a fejem, és az ujjaim hegyét összeérintettem az állam alatt. Azonban a könnyed pillanat gyorsan elszállt, mert eszembe jutott Sara, és az, hogy vajon megéljük-e, Abby és én, hogy valódi bölcsességre tehessünk szert. Hányan vannak? - kérdeztem gyorsan, nehogy Abby leolvashassa ezt az arcomról. - Négyen, legalábbis én annyiról tudok. Négyen. Gyorsan összeszámoltam: Miguel, Sean, Eric, és... - Az Ryan volt? Komolyan bólintott. De ő nem... - Képtelen voltam befejezni a kérdést, csak bámultam egy repedést a betonon, egyméternyire a ketrecem ajtajától. Nem bírtam megkérdezni, hogy a bátyám - az unokatestvére - megerőszakolta-e. Nem — felelte, és megkönnyebbülésemben sóhajtottam. Abby a cipőjét tanulmányozta, egy beszakadt, rózsaszín körmével piszkálgatta rajta a koszt. - Csak Miguel és Eric. Ryan az ételt hordja. Hála az égnek. Ez ugyan nem volt éppen a legjobb hír, de még mindig jobb, mint az ellenkezője. Biztos voltam benne, hogy Ryan Sarához sem ért hozzá. Ha úgy lett volna, Vic megérezte volna rajta a szagát. Vagy megérezte valóban, csak Michael hazudott nekem Nem, mégsem, futott át az agyamon: Michael nem hazudik. nem erőszakol meg nőket. De akkor mi a francot keres itt? Ryannál sosem lehetett tudni. Mindig is más volt, mint a legtöbb kandúr. Megvolt a macskához illő ereje és gyorsasága, de sosem ala kultak ki az ösztönei, hogy igazán használni is tudja a képességeit. És a tizennyolcadik születésnapjáig nem tűnt úgy, mintha bántaná saját középszerűsége. Pár hónappal Ryan nagykorúsága után Michael kilépett a végrehajtói állásából, hogy jogi egyetemre mehessen. Ryan szeretett volna a helyére állni. Sajnos apám, a falka érdekében, nem vehette fel. Ryan egyszerűen nem felelt meg. Apu helyette alkalmazta Marcot, annak ellenére, hogy ő még csak a következő hónapban töltötte be a tizennyolcat. Ryan azon az estén elhagyta a falkát, anyám síró, sikoltozó hisztériás jelenete - az egyetlen, amit tőle valaha láttam - ellenére. Kisöpörtem tincsekbe tapadt, nyirkos hajamat az arcomból, és megpróbáltam az emlékeket is ugyanúgy kisöpörni a fejemből. A családom gondolata honvágyat ébresztett bennem, ami azért volt kegyetlenül ironikus, mert alig pár órával azelőtt kis híján én magam menekültem el a ranchról. Mi van a másik dzsungelmacskával? A másik kóborral? Az unokahúgom zavartan összehúzta a szemöldökét. - Csak egy kóbort láttam, Miguelt. Hm. Lehetséges, hogy a két bűntényhullám, amelyeket egy-egy idegen kóbor követett el, ne függjön össze? Kizárt. Téged hogy kaptak el? - kérdezte Abby, és a hüvelykujjával apró sárdarabkákat nyomot szét porrá. Hülye voltam - ismertem be, és elvörösödtem. Abby várakozón felnézett, de nem kellett elmesélnem, mert fentről valami halk nyikorgás hallatszott. Mindketten arra fordultunk, éppen, amikor mit az ajtó. Ezúttal a fénnyel együtt hagymás marhahús illata is leszivárgott a lépcsőn. Megfeszültem: azt vártam, hogy Miguel fekete munkásbakancsa jelenik meg a lépcsőn, ehelyett azonban pár kopott teniszcipőt láttam lefelé ereszkedni. Ez, és az ételig elárulta, ki az. Ideje egy kis családegyesítésnek. A pulzusom száguldott, úgy vártam, hogy Ryan leérjen a lépcsőn. Száz kérdés keringett a fejemben, és az ajkamba haraptam, nehogy mindet egyszerre vágjam a fejéhez. Válaszokat

akartam, és ő meg lógja adni nekem, így vagy úgy. Azzal kezdve, hogy mi ütött belé. A bátyám korábban ragyogó barna szeme tompa volt, homokszőke haja hosszú és csapzott. Magasabbnak tűnt, mint ahogy emlékeztem, és beletelt egy pillanatba, hogy megértsem az érzékcsalódást. Nem magasabb volt, hanem vékonyabb, mintha csak nem kapna eleget enni. De hát egy macska sosem éhezhet. Még ha annyira le is van égve, hogy nem tud ennivalót venni, akkor is vadászhat. Akkor Ryan miért néz ki úgy, mint egy fogyasztószerreklám? Az egyik kezében két gyorséttermi papírzacskó, a másikban két ásványvizes flakon volt. A gyomrom megkordult, és az éhség azonnal helyet követelt magának a mérgem mellett és leszorította az első helyről, amikor rájöttem, hogy nem is reggeliztem. Válaszokat akartam, de az ételre szükségem volt. Ryan egy hang nélkül ledobta az egyik zacskót és üveget a ketrecem mellé, és elment mellettem. De én figyeltem őt, és láttam, hogy a tartása minden, csak nem nyugodt. Tudta, hogy végül úgyis szembe kell néznie velem. Abby ketrecénél megállt és benyújtotta neki a zacskót, de az unokahúgunk elhátrált előle, be egészen a távolabbi sarokba. Ryan keskeny válla meggörnyedt. — Abby, kérlek, légy eszednél — mondta, hallhatóan idegesen. - Vedd el a hamburgert! Hamburger. Milyen eredeti. Abby a fejét rázta, hogy a fürtjei repdestek az arca körül. - Mondtatam, hogy éhségsztrájkot fogok tartani. Ryan sóhajtott, és leengedte a karját. - Csak rosszabbul fogod magad érezni, ha majd úgy elgyengülsz, hogy mozdulni se tudsz majd. — Mit érdekel az téged? Igaza van, Abby! - szóltam közbe. - Vedd el az ételt! Szükséged lesz az erődre, hogy harcolni tudj. — Nem erre gondoltam — Ryan végre rám nézett összevont szemöldökei alól. - Ha küszködik, csak rosszabb lesz. - A pillantása a szomszédos, üres ketrecre rebbent, aztán vissza rám. Ennél mennyivel lehet rosszabb? - Megragadtam a rácsot, az ujjperceim elfehéredtek. Már elrabolták, bezárták és megerőszakolták. Ryan megrándult az utolsó szavam hallatán, és lesütötte a szemét. Az államokbeli nőstényeket a falkájuk férfiai mindig óvták, és gyakran el is kényeztették. Ha valaki megütött egy nőt, azért kidobták a falkából. Akkor is, ha a nő megérdemelte. Akkor is, ha ő ütött először. Akkor is, ha szinte könyörgött a verésért. És bár még soha nem hallottam olyasmiről, hogy egy nőstényt megerőszakoljanak, abban biztos voltam, hogy egy efféle bűnért halál járna. Ryan is így gondolhatta. Láthatóan felzaklatta, ami Abbyvel történt. De annyira azért nem, hogy meg is akadályozza. — Életben van, ehhez mit szólsz? Nem neked köszönheti - vetettem oda, és örömmel láttam, hogy megint megrándul. Marcangolta a bűntudat. Helyes. Ezzel talán tudok mit kezdeni. - Én nem nyúltam hozzá! - Nem is eresztetted el. Úgy intett rám az ujjával, ahogy anyánktól már ezerszer láthattam, és az ismerős mozdulattól ismét belém hasított a honvágy. Nem is emlékeztem már, utoljára mikor vágytam rá, hogy hazamehessek, de ebben a pillanatban önként vonultam volna be apám ketrecébe. Még azt is hagytam volna, hogy az anyám rágja a fülemet. Vagy kössön nekem egy pulóvert. - Veled majd mindjárt számolok - mondta Ryan, kirántva engem az önsajnálatból. - Előbb meggyőzöm őt, hogy egyen. Nagyot fújtam. - Abby, vedd el azt a zacskót, hadd számoljon velem! A húgom felpillantott: meglepte éles hangom. De aztán előrelépett, és kikapta Ryan kezéből a zacskót meg a vizet. Durcásan visszament velük a sarokba, ahol anélkül, hogy kinyitotta

volna, a matracra dobta őket. A semminél jobb volt ez is, és komolyan felvillanyozott, hogy valaki engedelmeskedik nekem anélkül, hogy vitatkozna. Köszönöm, Abby. - A bátyám őszintén megkönnyebbültnek tűnt. Abby beintett neki, és én felnevettem. Nem tudtam megállni. Valami érthetetlent mormolva Ryan megpiszkálta az én papírzacskómat a cipője orrával, belökve a rácsok között hozzám. Nem nézett rám. A vizet ott hagyta, ahol hevert: ha akarom, elérhetem. Nekem is éhségsztrájkkal kell fenyegetőznöm, hogy szóba állj velem? - szóltam rá. Vagy nem is érdekel, ha felfordulok? Dehogynem érdekli — vágta rá Abby. Osszefont karral állt a sarokban. — Miguel megöli, ha bármelyikünkkel bármi történik. Felvontam a szemöldököm. Ez az apró információ igazán feldobott. — Szóval, te vagy a börtönőr? Hogy lehet ilyen állásba jutni? Válaszoltál egy kiemelt hirdetésre? Keresünk egy vérmacskát, picike aggyal és még kisebb szívvel? Vannak juttatások? Fogászat esetleg? Mert arra szükséged lesz, ha majd egyenként kitördeltem a fogaidat. Ryan rám nézett: az arca inkább tükrözött szégyent, mint félelmet. - Rosszkor voltam rossz helyen. Ennyi. A körülmények áldozata lennél, mi? És mivel a nyomorúság szereti a társakat, elhatároztad, hogy kiadod a húgodat és az unokatestvéredet, hadd végezzen velük egy csoportnyi sorozatgyilkos macska? Téged nem fog megölni, Faythe - felelte Ryan, de az alakításomra csak megforgatta a szemét és viharvert farmerja zsebébe dugta a kezét. — Te túl értékes vagy. Összeharaptam a fogamat, nehogy megkérdezzem, vajon Sarának is megígérte-e ugyanezt. Ryan félrenézett, nem tudta állni a pillantásomat, amikor folytatta. - Még csak bántani sem fog, ha befogod a szád és együttműködsz. Dühösen elkaptam a rácsokat, és úgy megszorítottam, hogy meg- sajdult a kezem. — Ha együttműködök? Ryan, ez valami elcseszett vicc? Tudod, mit akar, vagy nem? -Jobban, mint te. - A földre bámult, és az egyik cipőorrával piszkálgatta a repedést. A szívem ismét a torkomban dobogott. - Ez mit jelentsen? - Oldalra léptem, hogy közelebb kerüljek hozzá, áttéve egyik rúdról a másikra a kezemet. Semmit. - Megrázta a fejét, és egy pillanatra egy kissrácra emlékeztetett, aki a mágneses rajzolótábláját rázza, hogy letörölje. Amikor végre rám nézett, a szeme üres volt, mintha az agyával pontosan ezt is tette volna. - Nézd, csak segíteni akarok. Ne akard a dolgokat még jobban megnehezíteni, rendben? Nem most kell zűrt kavarni! Vicces; el sem tudtam volna képzelni alkalmasabb időt némi zűrzavaráshoz. - Hogy vagy erre képes? — csattantam fel a rácsokat rángatva. Azok meg sem moccantak, és ettől csak még dühösebb lettem. — Hogyan adhatsz el? - Nem voltak szavaim, hogy a képébe vághassam, mennyire haragszom rá, mennyire fáj az árulása. De ha csak két centivel közelebb lép, istenemre, megmutatom neki. Semmit nem csináltam. - Most először nézett rám nyíltan. - Még csak meg sem említettelek. De amikor Miguel hallott apuról, kitalálta. És ki beszélt neki apuról? - Igyekeztem mérges helyett kíváncsinak kinézni, és leereszkedtem a földre, hátha úgy kevésbé nézek ki fenyegetőnek. Ryan megvonta a vállát, és az ingnyaka kinyílt, látni engedve kiálló kulcscsontjait. Ericre tippelnék — felelte, és ő is lehuppant a betonra velem szemben. - De akárki lehetett. Nincs macska az országban, kóbor, vad vagy falkatag, aki ne tudná, hogy Greg Sanders a területek tanácsának vezetője. - Legalább megpróbáltad megállítani őket? Miguelt nem lehet megállítani - válaszolta, és úgy nézett rám, mintha ezt nekem

legalábbis tudnom kellett volna. A büdös életbe, Ryan, meg se próbáltad? - Ököllel vágtam a földre, de azonnal meg is bántam. A durva betonpadló lehorzsolta a tenyerem élét. A sebből vér kezdett szivárogni. Csodás. Mégis, mit kellett volna csinálnom, javasoltam volna más megoldást? Tényleg azt akartad volna, hogy cseréljelek ki valaki másra, valakire, aki még Abbynél is fiatalabb? Természetesen ezt nem akartam volna, csendben maradtam tehát, de a haragom nem csöndesedett. Ryant figyelemre sem méltatva beletúrtam a gyorskajás zacskóba, kiszedtem a szalvétát és megtöröltem vele a kezemet. Egyébként azt gondoltam, sosem kerülnek újra a közeledbe most, hogy hazamentél. Felkaptam a fejem. Újra? Tudott a kóborról az egyetemen? Aha. Miguel már az egyetemen is figyeltetett, várt az alkalomra, ami aztán nem jött el. Nem jött el? Ryan nem tudja, hogy megtámadtak? Szemmel láthatóan nem ők voltak a legjobban szervezett bűnszövetkezet. Vagy csak Miguel nem oszt meg minden információt a talpasaival. Ryan megint a vállát vonogatta, mintha ez az egész nem is számítana. - És ha nyugton maradtál volna, ahogy illik, nem is lett volna második esély. — Somolygott, vádaskodón húzva fel a szája sarkát. — De az neked nem megy, igaz? Apu házi őrizetbe rak, meg huszonnégy órás felügyeletet rendel melléd, erre te csak azért is kiszöksz, hogy bebizonyítsd, megállod a helyed. Elborított a düh. Talpra ugrottam, Ryan ugyanezt tette a rács másik oldalán, reflexből védekező állásba ugorva. - Tehát az én hibám, hogy itt ülök egy ketrecben, valami mocskos mississippi pincében? — morogtam, és hozzávágtam a véres szalvétát, mert nem volt másom, amit hozzávághattam volna. A következő pillanatban azonban megdermedtem, és csak bámultam rá, a morgás elakadt a torkomban. Állj! Mit mondott? Ryan elkapta a szalvétát és összegyűrte, az ökle a levegőben maradt, mint valami ki nem mondott fenyegetés. Közelebb lépett, a szeme összeszűkült a gyanakvástól. — Honnan tudod, hogy Mississipiben vagyunk? - Te honnan tudsz a házi őrizetről és a gyermekmegőrzésről? Lehajította a szalvétát, és az a rácsokig gurult. - Először te. - Deduktív gondolkodás. Azoknak a kiváltsága, akik képesek felmászni az evolúciós létra felsőbb fokaira. — Amint azt éppen bemutattad, tettem hozzá magamban. Megköszörülte a torkát, és félrepillantott. - Hát én is kikövetkeztettem. A szememet forgattam. - Nagy frászt, Ryan. Te még a saját nevedet sem tudnád kikövetkeztetni, ha nem volna belehímezve az alsónadrágodba. - Előrevetettem magam, mellel neki a rácsnak. - Az ujjaim az ingét súrolták, és ő sietve hátralépett. — Kivel beszéltél? követeltem, és én is hátráltam, végig rámeredve. Senkivel - erősködött, de addigra én már kitaláltam. A végrehajtók közül egyedül Marc volt beavatva a tanács terveibe, márpedig ő sosem beszélt volna Ryannek. Azonban volt még valaki, aki részt vett a tanács életében, és akiben apám megbízott... Mióta vagy kapcsolatban anyuval? Ryan elvörösödött, és először azt hittem, nem fog válaszolni. De aztán lehorgasztotta a fejét, ismerős gyerekkori mozdulatával. — Majdnem nyolc éve. Tehát még mindig anyuci kicsi fia vagy. - Nem tudtam elfojtani az elégedett vigyort. Évekig álmodoztam arról, hogy olyan legyek, mint Ryan, bátor és független, és kiderül, hogy végig hazugság volt. Anyu titokban segítette. Nem csoda, hogy nem akart beszélni se róla: még elárulta volna magát. Amellett a bátyám beismerése felvetett egy új, zavaró kérdést. Anyu vajon tudta, mit csinál Ryan? Erre csak egyetlen lehetséges válasz volt: nem. Fogalma sem volt. Anyu kétségkívül azt tette, ami a legjobb volt a családnak, megpróbálta meggyőzni másodszülött fiát, hogy

menjen haza. Mindannyiunk szerencsétlenségére a dolog nem vált be. Ryan komoran nézett rám. - Pénzt küld. És mesél. Leginkább rólad és az aranyifjúról. Meglepetésemben pislogtam egyet: váratlanul ért, hogy dacos dühe még ennyi év után is ugyanúgy ég. - Marc miatt csinálod ezt? Marc...! — Ryan keserűen nevetett, olyan volt, mintha ugatott volna. - Ennek semmi köze Marchoz. Még hozzám sincs. Nem én tettem ezt veled. - Előrehajolt, és lassan, érthetően megformálva minden szót, hogy biztosan megértsem, az arcomba mondta: - Nem én vagyok a főnök! Csak bámultam rá, és próbáltam feldolgozni a szavai igazságát. Ryan hatalom híján? Hát, ez könnyen hihető volt. Akkor segíts! - vágtam rá kihívóan, hátha most az egyszer kiáll mellettünk. - Nyisd ki az ajtót, hagyj elmenni! Nincs kulcsom. Miguel nem bízza rám. Basszus. — Oké, akkor mondd meg anyunak, hol vagyunk. Kérlek, Ryan. Mögötte Abby a rácshoz lépett, és megmarkolta azt apró, elfehéredő ujjaival, éppolyan kétségbeesetten várva a válaszára, mint én magam. Megrázta a fejét. - Apu vérdíjat tűzne ki a fejemre. Tudod, hogy így van. Még anyu sem tudná megállítani. És mit gondolsz, Miguel mit fog csinálni, ha elárulom neki, hogy beszélgettél anyuciddal? Ryan csak rám nézett, de az arckifejezésében volt valami fura, talán a vonalak az ajka mellett... - Hiszen tudja is, igaz? - válaszoltam saját magamnak, amikor megvilágosodtam. - Te kurafi, te kihasználtad anyut, hogy kémkedjen a tanácsról! És ő csak segíteni akart rajtad, meg akart győzni, hogy menj haza! - Megint nekirohantam a rácsoknak, megzúzva a vállaimat, és Ryan még egy lépést hátrált, hogy biztosan ne érhessem el. - Ő az egyetlen oka, hogy még élek - mondta nyugodtan, beletörődőn. A válla előreesett, amikor felnézett, hogy viszonozhassa a pillantásomat. - Pár hete találkoztam Miguellel egy bár előtt, Új- Mexikóban. Már majdnem megölt, amikor elárultam, hogy vannak kapcsolataim a déli középső területeken, és egy forrásom a tanácsban is. Azt mondtam, hiányolnának, és levadásznák őt. Nem érdekelte a fenyegetés, egy kicsit sem aggasztotta, hogy elkaphatják. Viszont információt, azt akart. Hogy mit csinál a tanács, hogy milyen kóborokat figyelnek, hogy ki őrzi a területeket. - Ryan zsebre dugta a kezét és bocsánatkérően felhúzta a vállát. — Nem volt más választásom, Faythe. És nem én adtalak át neki. Azt elintézted te magad. Lassan a lépcső felé hátrált, és én csak pislogtam rá, amíg igyekeztem kitalálni valamit, amivel meggyőzhetem, hogy segítsen rajtunk. Azonban semmi sem jutott az eszembe. Igaza volt: mindegy, mit tesz, halott. - És most, ha megbocsátotok, fel kell hívnom anyut. Biztos vagyok benne, hogy zűrös reggele volt, és jólesne neki, ha valakivel beszélhetne róla. Ne csináld, Ryan! - mondtam, és magam is elbátortalanodtam a hangomban csengő elkeseredéstől. - Ne kémkedj neki! - De tudtam, hogy hasztalan: már elkötelezte magát. Jobban tartott apánktól, mint Migueltől. És istenemre, ezért nem tudtam igazán kárhoztatni. Ez az egyetlen, amiben jó vagyok, Faythe - nézett rám, azzal megfordult, felszaladt a lépcsőn a helyiségbe, amely szerintem a konyha lehetett, és rávágta az ajtót a sötétségre és ránk. HUSZONEGY Ismét egyedül maradtunk Abbyvel. A matracomra huppantam és kicsomagoltam a hamburgeremet. Magamban eldöntöttem, hogy nem rágódom Ryan árulásán. Nem volt kétségem, hogy a végén megkapja, amit érdemel, akár apánktól, akár Migueltől. Vagy akár tőlem.

A hús ízetlen volt, a grillezett hagyma étvágygerjesztő illata ellenére is, de azért csak ettem. — Neked is enned kellene — szóltam át Abbynek két harapás között. Nem vagyok éhes. — A hasán feküdt a saját matracán, az állát a karján nyugtatta. A másik keze lelógott a matrac szélén, és az ujja spirálokat rajzolt a cipője talpáról lekapart koszba. Beleittam a vizembe; nem vettem róla le a szemem. - Dehogynem vagy! Egyél! Nem tudod elkergetni őket, ha nem eszel. - Amúgy sem tudod elkergetni őket. A francokat nem! - Úgy martam bele a hamburgerbe, mintha Miguel torka lenne. Nem érted - mondta Abby, űzött tekintettel nézve rám. - Ha nem tudják elérni, hogy együttműködj, hogy a szabályaik szerint játssz, akkor nem leszel a hasznukra, és akkor megölnek. Mint Sarát, fejeztem be a mondatát magamban. Akármennyire Ii tudni akartam volna, mi történt, mégsem kérdeztem meg. Várnom kellett, amíg magától felhozza. Úgyhogy az egyetlen dolgot böktem ki, amiről azt gondoltam, hogy megnyugtathatja. - Ryan szerint túl értékesek vagyunk. Nem érdekel, mit mondott Ryan. Miguel meg fog ölni, ha sokáig bosszantod. Kiszedtem egy sült krumplit a kartonból, és úgy hadonásztam vele, mintha kard lenne, én pedig épp leszúrnék egy láthatatlan ellenséget. - Csak próbálja meg - válaszoltam, elvágva jelképes ellenfelem torkát. Abby még csak el sem mosolyodott. Nehéz terep. Ha meghalsz, megint egyedül leszek velük. - Elcsuklott a hangja, és a szeme megtelt könnyekkel. Basszus. A számba tömtem a krumplit, és figyeltem, ahogy az arckifejezése félelemből rettegésbe fordul, amíg rágok. - Nem fog megölni - közöltem. - Nem adok rá esélyt. És hozzám se fog érni. Abby felült, poros kezével megtörölte nedves arcát. - Faythe, nem harcolhatsz vele. Nem tudod, mit tett Sarával. Szívdobogva megdermedtem, vártam, hogy folytassa. De nem tette. Nem volt még kész rá, hogy elmondja. Ittam egy újabb kortyot, hátha le tudom mosni a gombócot a torkomban az utolsó falat hamburgerrel együtt. - De igen, tudom. Abby szemei kerekre nyíltak, a szája is tátva maradt meglepetésében. — Honnan tudod? Tétováztam, de úgy tűnt, kétségbeesetten tudni szeretné, és ezt az érzést jól ismertem. Hazavitték, és nekitámasztották egy fának a saját birtokukon. Vic találta meg. Minden vér kifutott az arcából, és még a gyér fényben is láttam, hogy az ajka remeg. - Nem volt elég megölni? Miért kellett így meggyalázni? Szegény . családja... Miért tesz valaki ilyet? - Mert szadista. - A maradék sült krumplit visszaejtettem a zacskóba: elment az étvágyam. Tudnia kellett, hogy egy efféle felhajtás után a tanács csak még jobban meg akarja majd találni. És megbüntetni. De nem törődik vele. Azt gondolja, legyőzhetetlen. Vigyázva lehorzsolt kezemre, besodortam a zacskó száját, és a ketrec távoli sarkába dobtam. Szóval szerinted mit akarnak valójában? - kérdeztem, és finoman, egy ujjal megérintettem a sebemet. A vérzés elállt, de a tenyerem széle még mindig haragosvörös volt. - Hogy érted? Nem lehet ennyi az egész. — Sebzett kezemmel körbeintettem a pincében. - Ha ennyi lett volna a nagy tervük, semmi szükségük se lett volna Ryanre, mert nem érdekelné őket, mit csinál a tanács. Egyszerűen elszórakoznának velünk, aztán megölnének, ahogy Miguel tette azokkal az emberlányokkal. Abby keze ökölbe szorult a hamburger körül, amit eddig bámult. - Milyen emberlányokkal? Lassan sóhajtottam, hogy legyen időm végiggondolni, mennyit mondjak el neki. - Dr. Carver

hivatalához küldték egy-egy lány holttestét, akit megerőszakolt és megölt egy macska. Egy dzsungellakó kóbor. Owen ment el, hogy kivizsgálja, és talált egy másik hasonló ügyet is. Három napja történt Új-Mexikóban. Ahol Ryan állítása szerint Miguellel találkozott. Tudtam - nyögte, és úgy szorongatta a hamburgert, hogy a húslé lefolyt a karján. - Meg fognak ölni minket. Nem. Éppen ezt mondom. Nem fognak. Legalábbis szándékosan nem - tettem hozzá, Sarára gondolva. - Ha Miguelnek eldobható játékszerek kellenének, egyszerűen összeszedett volna néhány emberlányt. De nem így tett. Rengeteget kockáztatott, hogy megszerezzen minket. Ryan is azt mondta, hogy túl értékesek vagyunk, hogy megöljenek. De minek? Vagy kinek? Abby zavarodottan összevonta a szemöldökét. - De Miguel megölte Sarát. — Tudom — sóhajtottam, és igyekeztem nem türelmetlenül szólni Abbyhez, amikor éppen megnyílik. - Talán elvesztette a fejét. Hevesen bólogatott. - Éppen ezért mondom, hogy ne harcoljunk ellene. — Ha nem harcolunk, sosem jutunk ki. — Ha meg harcolunk, nem jutunk ki élve. — Most rajtam volt a szemöldökráncolás sora. — Abby, a logikád szívás! — A tiéd is! Nevettem, és olyan jó érzés volt, hogy megismételtem. Egy pillanat tétovázás után Abby is bekapcsolódott, és ragyogó mosolya majdnem elég fényes volt, hogy kárpótoljon a koszos ablakokért. Ahogy egy kicsit jobban éreztem magam - inkább a nevetéstől, mint az evéstől —, a ketrecem közepére sétáltam, és csípőre tett kézzel alaposan megvizsgáltam azt. Az egyik oldala maga a zsalukő pincefal volt, a másik három oldala kétcentis alumíniumrudakból állt, mindegyik belehegesztve egy ugyanolyan keretbe. A kereteket óriási fémcsavarok rögzítették a padlóhoz, és ujjnyi vastag reteszek erősítették meg. A kereteket a sarkokban összehegesztették, és a falhoz csavarozták. A fejem felett egy majdnem ugyanolyan keretben acélháló feszült, amely minden oldalon a kerethez vagy a falhoz volt rögzítve. — Mit csinálsz? - kérdezte Abby tele szájjal. - Keresem a gyenge pontokat. — Körbesétáltam és minden egyes rudat megrángattam. Sok reményt nem fűztem hozzá, de megkellett próbálnom. Egy sem mozdult. Nem lepett meg. Következőnek a reteszeket próbáltam végig, amelyeket csak elértem. Semmi. Kinyúltam az ajtón, és a lábamat a keretnek vetve húzni kezdtem a lakatot. Meglehetősen erős vagyok, de az a vacak meg sem nyikordult. Az is alumíniumból volt. Remek! Utolsó ötletként felnéztem, és az acélhálót kezdtem vizsgálgatni. A pincének ugyan alacsony mennyezete volt, alig több, mint két méter, és a háló még annál is vagy tizenöt centivel lejjebb esett. Könnyedén elértem volna, de ha azt rángatom, több kárt csinálok, mim hasznot. Nem drótfonadék volt, hanem egyetlen fémlemezből szabi á k, soronként kivágva a gyémántforma lyukakat. És a lyukak széle, amennyire láttam, éles volt. Nagyon éles. Ha csak megpróbálok belekapni, összevissza vagdosnám vele magam, ami minden más menekülési esélyemet hazavágná, amit még ki tudok találni. Minden lehetőségnek a végére érve leültem a matracra, és ittam egy újabb kortyot. — És mi van, ha pisilnem kell? Abby összegyűrte a hamburgere üres papírját, és beledobta a papírzacskóba. — Kell? Aha. Nem vészes, de kell. Van ott hátul a fal mellett egy kávés konzervdoboz, látod? Kinyújtott ujját követve a tekintetem megakadt az üres műanyag hengeren, éppen csak a rácsokon kívül, a ketrecem hátuljánál. - Ettől tartottam. - A pólóm ujjába töröltem az izzadságomat, hátramentem és behúztam a dobozt a rácsok között. Az aljánál kellett megfognom, mert túl széles volt, hogy csak egyszerűen beemeljem.

Abby együtt érzőén mosolygott. — Hozzá kell szokni, de elég gyakran ürítik. Nem bírják a szagát, ha lejönnek. Ezt megértem. - Fintorogva belebámultam a dobozba. - Inkább visszatartom. Miért? Nem fognak kiengedni a vécére. Különben meg Ryan mondta, hogy egyszer két hétig voltál ketrecben. Akkor mit használtál? Valami hasonlót, ami azt illeti. - Magam felé billentettem a dobozt, és beleszagoltam. Tiszta volt, és még mindig őrizte a kávéillatot. Jó volna egy kávé, gondoltam, azzal a kényelmetlen tudattal, hogy a szükségvécém az, aminek az illatától összefut a nyál a számban. Fúj! Örökké nem tarthatnak itt — feleltem, és behajítottam a dobozt a ketrec sarkába. Tudniuk kell, hogy előbb-utóbb lelépünk. Miért lépnénk? — Abby feltépte a kis sós papírzacskót, és a tartalmát a krumplijára szórta. - Te sem léptél meg a ketrecből odahaza. Szomorkás mosollyal végigdőltem az ágyon az üvegemet szorongatva. - Mert senki sem adott rá esélyt. De ha nem tévedek, Miguel majd szeretne csatlakozni hozzám... Na, ebben biztos lehetsz... .. .és akkor vagy behozza a kulcsot, vagy nyitva hagyja az ajtót. Megálltam és elképzeltem vérbe borult arcát. - Ahányszor csak kinyitja azt az ajtót, ad nekem egy esélyt a menekülésre. Neki is tudnia kell, hogy csak idő kérdése. Abby kiszedett egy krumplit a tasakból. - Valószínűleg arra számít, hogy túlságosan elfoglalt leszel ahhoz, hogy megszerezd a kulcsot. Akkor majd teszek róla, hogy ne így legyen. Mi lesz, ha megint nyugtatóval jön? Figyeltem, ahogy eszik és hangosan gondolkodtam. - Nem hiszem, hogy szedálni akarna. Bőven lett volna lehetősége megtenni velem bármit, amit akar, amíg nem voltam magamnál, de nem tette. Azt hiszem, azt akarja, hogy éber legyek és féljek. — A beteg disznó, tettem hozzá gondolatban. - Mi van, ha tévedsz? Utoljára nála volt a meglepetés mint adu. Most már nincsen, én pedig lesni fogom a tűt. Ha azzal jön le, nem hagyom, hogy használja is. Aha. Hát, sok szerencsét hozzá! — felelte Abby egy kókadt krumplit majszolva, nem titkolt kételkedéssel. - Hát köszi. A laza padlódeszka megint megnyikordult a fejünk felett, és fejem a lépcső felé fordult, mielőtt megállíthattam volna. Nahát, gondoltam, még csak pár órája vagyok itt, és máris úgy viselkedek, mint Pavlov kutyái. Csak az én kondicionált válaszom nem a nyáladzás volt, hanem a félelem. - Ez Miguel - suttogta reszketegen Abby. - Honnan tudod? A szívverése lágy surrogása felgyorsult, és visszaejtette a krumplikat a papírzacskóba. - Hidd el, hogy ő az. Csodás. Carpe diem - mormoltam, és talpra kászálódtam, közben próbáltam visszaemlékezni, hogy is van latinul, hogy „a tökeinél ragadd meg a macskát”. Még Marc tanította meg nekem évekkel ezelőtt. Túl sok éve, úgy tűnik. - Van valami tanácsod? Abby a fenekén ülve farolt a ketrec hátuljába. - Gondolj valami másra! - Például, hogy átharapom a torkát? Meglepetten nézett rám, aztán egy zord mosoly emelkedett az ajkára. - Ez jó lehet. Nekem voltak kételyeim, de a Miguel nyakából ömlő vér látványa eléggé tetszetős volt. Az ajtó nyikordulása hirtelen egészségtelen adag valósággal ön tötte nyakon az

álmodozásomat, és a lépcsőre áradó világosság fel riasztott. Egyszerre elfelejtettem, hogy vécére kellett volna mennem. A kezem megszorult a vizesflakonon, és nedvesség csordult az uj- jaimra, a matracra. A térdhajlatomban és a homlokomon izzadság ütött ki, az izmaim megfeszültek, a mellkasom összeszorult. A női felem rettegve figyelte a lépteket, de a ketrecbe zárt másik énem izgatott volt, mert bárki, aki belépett a pincébe, egy újabb esélyt jelentett a szabadulásomra. Még ha küzdenem is kell érte. Mert kész voltam küzdeni. Visszacsavartam a flakon kupakját, és a matracra dobtam. A betonra léptem, próbálva csitítani rohanó szívemet. Fekete munkásbakancsok jelentek meg a lépcsőn. Abby felpillantott. Buenos dias, chicas - mondta Miguel. A szavai, riasztó ellentétben nyilvánvaló szándékaival, szépen, egzotikusán csengtek. De engem nem érdekeltek a szándékai. Megvoltak a magam tervei. HUSZONKETTŐ MIGUEL NEHÉZ, DOBOGÓ LÉPTEKKEL JÖTT LE A LÉPCSŐN. Visszatartottam a lélegzetem, azt vártam, hogy megbotlik, leesik és halálra zúzza magát. Sajnos, ilyesmi a jelek szerint csak a filmekben történik. Lassan lépkedett, és én biztos voltam benne, hogy szándékosan teszi, hogy elnyújtsa a rettegésemet. De ha így volt, a vicce fordítva sült el, mert nekem nagy gyakorlatom volt az ideges várakozásban. Apu nagyon értett hozzá, hogyan kell úgy megvárakoztatni valakit, hogy az félni kezdjen: mester volt abban, hogy addig várasson, amíg végül már megbüntetnéd saját magadat, csak hogy túless rajta. És annak, hogy várnom kellett Miguelre, volt még egy előnye, ami neki aligha jutott az eszébe. Mire az utolsó fokra tette a lábát, a szemem hozzászokott a homályhoz, és meglehetősen jól ki tudtam venni a vonásait. A lépcső alján, Abbyvel szemben megállt. - Hogy van ma este, Ms. Wade? Minden szót ropogós-tisztán ejtett, a hanglejtését portugál anyanyelvének eltérő ritmusa fűszerezte. Abby rémült, kerekre tágult szemekkel nézett rám, aztán behátrált a ketrece végébe, a tenyerét a falnak feszítette, mintha át akarna rajta törni. Ne aggódj, ninal - mondta neki Miguel. - Ma az új vendégünket látogatom meg. - Hátat fordított neki: Abby lecsúszott a fal mentén, és átkarolta a térdét. Résnyire nyitott szemmel figyelte, ahogy Miguel lassan felém indul, és fél méterre a ketrecem ajtajától megáll. - Ms. Sanders, hogy tetszik az elhelyezése? Az elhelyezésem? - Forgó gyomrommal nem törődve körülpillantottam a pincében, mintha komolyan fontolóra venném a kérdést. — Úgy vélem, a fém-és-beton látványvilággal egyszerűségre törekedtél, de ez nekem egyszerűen nem jön be. Túlságosan emlékeztet egy harmadik világbeli büntetőtáborra. Hozzá a toalett is. A szobaszerviz ócska. Reggelente nem térek magamhoz egy jó nagy adag koffein nélkül, de még egy csésze kávét sem kaptam. De a legrosszabb a kaja. Mondd meg Ryannak, hogy emelje meg a seggét, és főzzön nekem valami rendes ételt. Mondjuk csirkét, egy kis rozmaringgal. Tudni fogja, melyik receptre gondolok. Miguel mosolygott: láthatóan szórakoztattam. — Esetleg még valamit tehetek érted? Megvakartam a fejemet a bal fülem mögött. — Hm, hadd gondolkozzak. Igen, van még valami. Szívódj fel! Kuncogva előhúzott a zsebéből egy kicsi, ezüstfényű kulcsot. — Ez tetszik, igazán, de azért mégis valami... együttműködőbbre gondoltam. Együttműködőbbre? Mintha csak egy bizottságot akarna összehozni velem. Az a benyomásom, hogy nem játszol szépen együtt a többiekkel, de ha szeretnél te is egy sor olyan karmolást, ami Ericnek van, csak gyere be bátran! - A ketrec közepére hátráltam, kis terpeszben álltam meg, egyensúlyi helyzetben, és széttártam a karomat, hogy fogadjam a szállásomon - a saját felelősségére. Miguel egy pillanatra megállt, már a záron a keze,

felmérte védekező állásomat. Nyugodt volt és magabiztos, sötét szemében nem ijedség ragyogott, hanem várakozás. És ha esetleg kétségeim lettek volna a szándékai felől, a dudor a nadrágján mindent elárult. Félretoltam a gondolataimból a félelmet és a kételyt. Álltam a pillantását: én is önbizalmat sugároztam a testtartásommal és a hangommal is. - Az apám arra tanított, hogy mindenáron fegyverezzem le az ellenfeleimet... mindegy, milyen fegyverről legyen szó - jegyeztem meg az ágyékát bámulva. Most fenyegetni próbálsz? Pontosan. Csak egy ujjal érj hozzám, és többet nem fogsz állva vizelni. A tekintete elsötétedett, a nevetése most már erőltetettnek tűnt. - Nagyon vicces, gatita. Örülök, hogy te is így látod. Mindig úgy gondoltam, hogy túl kevésre értékelik a humoromat, most boldog vagyok, hogy végre valaki értékeli. Újra felnevetett, ezúttal őszintébben, és felnyitotta a zárat, jóval erőteljesebben rántva meg a kulcsot, mint az szükséges lett volna. A lakat hangos kattanással kipattant és a tenyerébe hullott. Rendben, ideje komolyra fordítani a szót. A mosolyom eltűnt, és olyan mély hangon szólaltam meg, amire egyetlen emberi nő sem lett volna képes. - Most nem viccelek, Miguel. Ha csak meglátom, elveszem, és ezt nem kapod vissza az iskolaév végén. — És morogtam hozzá, sötéten és hosszan: élveztem a hang vibrálását a torkomban. Nem volt igazi macskahang, de átkozottul hasonló. Az utolsó figyelmeztetés. Miguel egy könnyed mosollyal jutalmazta a fenyegetésemet, és a gyomrom összeugrott. Hajrá, Faythe. A kandúr már reszket a csizmájában, de úgy ám. Megfigyeltem, hogy a kulcsot a jobb nadrágzsebébe süllyeszti. Az az én jutalmam, ha azt megszerzem, minden rendben lesz. Legalábbis elméletben. Miguel kinyitotta az ajtót, belépett, majd a rácsokon kinyúlva visszaakasztotta a lakatot. Mögötte Abby bekúszott kedvenc cellasarkába, és a kezébe temette az arcát. Elkerülhetetlen volt, hogy hallja, de végignéznie nem volt muszáj. Már csak ezért a látványért kész lettem volna megölni Miguelt akár már azelőtt, hogy rám emelné a kezét. Esto no tiene que ser difícil, mi amor - Miguel nekidőlt az ajtónak, amíg én próbáltam magamban lefordítani, amit mondott. Milyen udvarias. Amíg a középiskolai spanyolóráim emlékmaradványai után kutattam a fejemben, egy megfelelő pillanatban megkíséreltem átváltoztatni az arcomat. Nyújtottam, feszítettem, rémes grimaszba tátottam a számat — semmi. Miguel nevetgélt: azt hitte, a bajom nyelvtani természetű. Nem az volt. Mire rájöttem, hogy az arcom nem fog az akaratom szerint elváltozni, megvolt a fordítás is. Valami olyasmit mondott, hogy „nem kell megnehezíteni”, azonban izgatott vigyora elárulta, hogy nem gondolja komolyan: azt akarta, hogy ellenkezzek. Nos, meg fogja kapni. A szemem sarkából végig őt lesve körbepillantottam a cellában, hátha találok valamit, amit fegyverként használhatnék. De semmi nem volt ott, a matracot és a kávésdobozt leszámítva. Basszus. Miguel szíve őrülten kalapált, a szemében izgalom ragyogott. Már-már zümmögött benne a várakozás. Az ösztöneim azt parancsolták, hogy tűnjek el előle, de ellenálltam, mert ha elérek a falig, nincs már hova kitérnem. Jobb, ha nyitva vannak a lehetőségek. — Esto va ser una diversión. Még mindig az új mondat értelmét kerestem, amikor előrevetődött, és a vállaimnál fogva hátralökött. Hiába nem akartam csapdába esni, könnyedén nekitaszított a cella egyetlen tömör falának. Felmordultam és felrántottam a térdemet, az ágyékát célozva. Miguel hátralépett, kikerülve a rúgást. Megragadta a karomat előrerántott, egyetlen, rémítően gyors mozdulattal

megperdíted és a hátamhoz csavarta a kezemet. Felszisszentem, és Miguel erre még egyet rántott a könyökömön. A vállamban a fájdalom szinte robbant. Arccal előre a falnak lökött; épp csak el tudtam fordítani a fejemet, hogy az orrom ne törjön be a betonon. Inkább az arcomat nyúztam le. Vaktában hátrarúgtam, és a sarkammal sípcsonton találtam. Portugálul káromkodott, és még feljebb rántotta a bal karomat. A vállízületembe friss, égő fájdalom hasított. Sikoltottam. Miguel hozzám dörgölőzött: egyértelműen felizgatta a szenvedésem. Még egyszer nem, gondoltam. Még egyszer nem fogja a sikolyomat hallani. — Durván szereted, gatita? - suttogta a visszataszító kérdéshez illő, fülledt akcentussal. Válaszul jobb könyökömet teljes erőmmel az oldalába vágtam. Miguel felüvöltött fájdalmában és meglepetésében. Most már dühősen felrántotta a jobb karomat is, a csuklómat a falhoz nyomta, és a saját testével szorított le. Eressz el, és kiegyezhetünk döntetlenben - ziháltam. Az arcom még mindig a betonnak préselődött. Szerintem nagyvonalú ajánlat volt, de ő csak nevetett rajta. Látványosan megszaglászta a nyakamat, a fülemet. Behunytam a szememet, a bőröm viszketett az undortól. Kóborszagtól bűzlesz, mi amor — mormolta, és az orrával tolta arrébb egy izzadságtól nyirkos hajtincsemet. - Mindenhol. A mexikói szeretőd, esetleg? Kinyitottam a szemem, levegőért kaptam. Miguel nevetett. Igen, mindent tudok a fiúdról. Az aranyifjú, ahogy Ryan nevezi. Tetszett, amikor megtudtam, hogy egy tisztavérű hercegnő hajlandó széttenni a lábát egy karomlázas kandúrnak. Biztosan nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy megemlítsem: Marc már nem a fiúm, és hogy az illatát csak egy részegen elkövetett hiba miatt érezheti rajtam. Mivel Miguel másként gondolta, nem is akartam kiábrándítani. Ezért meg fog ölni - nyögtem ki két kapkodó, majdnem páni- koló lélegzetvétel között, amikor a térde felcsúszott a combjaim közé, még jobban szétfeszítve a lábaimat. — Ha én nem teszem meg előbb. A fenyegetőzés ellenére igazán féltem. Arra számítottam, hogy Miguel erős, de gyorsabb is volt, mint vártam. Túl gyors. Attól nem tartottam, hogy megölne - szándékosan legalábbis nem de voltak dolgok, amiktől jobban tartottam, mint a saját halálomtól. Szóval tudsz ennél jobbat mutatni? - kérdezte, a térdét az ágyékom felé tolva. Mély lélegzetet vettem, és eltökéltem: nem adom meg neki azt az örömet, hogy összeránduljak az érintésétől. - Még ha nem is tudok, akkor sincs esélyed. Két kézre lesz szükséged, hogy megakadályozd, hogy megöljelek, így viszont nem tudod lehúzni a nadrágodat. Vagy az enyémet. Szóval miért nem hagyod már a francba, és spórolsz meg mindkettőnknek egy csomó fáradságot? A lehelete a nyakamba csapott, forrón, nyirkosán, és megrándultam . - Ez nem fáradság, bella. Ez csak előjáték. Összeharaptam a számat, hogy ne nyögjek fel. Fantasztikus. Egy pszichopata. Ez mindent megmagyaráz. Faythe nem egyszerű pasasokat kap ki. Neki az az őrült kurafi jár, amelyik a fájdalomra élvez. Miguel keze és térde egyszerre eltűnt: a bal karom lezuhant mellem, és új hullámban borított el a fájdalom. Ő három lépést hátrált: biztos voltam benne, hogy ez csak trükk, és nem mozdultam, de akkor két újabb lépést tett hátrafelé. Lassan, sérült karomat dajkálva megfordultam. A szeme ragyogott. - Gyere, bella. Gyere, kapj el! Ha legyőzöl, a tiéd a kulcs. Ha én győzök, megkaplak. Amit csak akarok. Vajon miért volt ez olyan ismerős?

Majdnem ugyanaz a fogadás volt, mint ami miatt ebben a slamasztikában ültem. De most valahogy elkerült a kísértés. - Ahhoz előbb meg is kell ölnöd - közöltem a szemébe nézve, és hagytam, hogy a tekintete izgatott csillogása tovább fűtse dühömet. Vagy neked engem. Te atrevo darme. Ez remek, az első napom a ketrecben, és máris egy élethalálharc. Igazán szerencsés csaj vagyok. Lassú fejkörzésbe kezdtem, és közben felmértem kisebb-nagyobb fájdalmaimat és kínjaimat. A bal arcom égett, és a térdem még mindig véraláfutásos volt a furgonban történtektől. És a bal karomnak semmi hasznát sem vehettem, valószínűleg jó ideig nem. Szerencsére a jobb még megvolt, és ott voltak a lábaim is, feltéve, ha nem töröm el a lábujjaimat. Végső eszközként pedig tudok harapni és karmolni is. Nagy kár, hogy nem tudtam megcsinálni a részleges váltást. Néhány extra centi fognak jó hasznát tudtam volna venni. Fáradtan figyeltem Miguelt, és felvettem a harci pózt, ahogy aputól tanultam: a lábam kis terpeszben, a térdem behajlítva, mindkét öklöm fent. Nos, majdnem úgy, ahogy aputól tanultam. Ezúttal a bal öklöm lent maradt elmerevedve, az egyensúlyom biztosítására. Miguel vidáman figyelt, az ajka csúf vigyorba gyűrődött. Szórakoztattam. Megnevettettem. És ettől berágtam. Előrelendültem, sebesült karom a hasamhoz szorítva, jobb öklöm elfordult a levegőben, és egyenesen abba a visszataszító vigyorba csapódott. Azt hiszem, azt se látta, hogy megmozdulok. Miguel a rácsnak tántorodott, egyik kezével a szájához kapott, hogy eltakarja felhasadt ajkát és két törött fogát. Az ujjai között vér szivárgott, és lecsöpögött a padlóra. Rám bámult, a szemében sokk és düh. Ügy tűnik, nem várta, hogy tényleg meg is ütöm, ami nem volt meglepő. A legtöbb nősténynek semmi oka nem volt, hogy megtanuljon harcolni: ott voltak az apáik, az udvarlóik és a végrehajtók, hogy megvédjék őket. De az én apám úgy vélte, nekem képesnek kell lennem rá, hogy megvédjem magam, és soha jobban nem éreztem még, hogy igaza volt. Megráztam az öklömet: meglepően fájt. Ethant már számtalanszor megütöttem, és közben sosem tettem kárt magamban. Igaz, akkor őbenne sem akartam. De most Miguelben igen. Az ujjaim közül lesve őt, megvizsgáltam a kezemet. Három bütyköm felhasadt, és csupa vér volt. Végigfuttattam rajta a nyelvemet. Volt benne az enyémből is, de nagy része Miguel szájából származott. Én fakasztottam először vért. Egy hurrát nekem! Sajnos a meglepetés hamar feltisztult mindkettőnk fejében. - Te bolond kurva! - köpte felém Miguel, némi rózsaszín nyállal együtt. Összevontam a szemöldökömet. Miért kell azonnal lekurvázni, ha megsebzek valakit? Beletörölte vérmocskos kezét a farmerjába, és előrerontott, a kezei ökölben. Olyan volt, mint egy megzavarodott bokszoló, alig nézte, hová lép, a szemében düh lángolt. Végre megtörtem az önbizalmát, és a mérgétől már nem tud koncentrálni. Éppen ideje volt, hogy valami úgy alakuljon, ahogy nekem jó. Kitértem előle jobbra, a matracra ugorva. - Mi a baj? - kérdeztem, ezúttal jobbra hajolva egy újabb ütés elől. - Azt hittem, így gondoltad az előjátékot! Úgy gondolta, hogy ő üti a lányokat - szólalt meg Abby. A szemem sarkából láttam, hogy a ketrece elejében áll izgatottan, barna szeme tágra nyitva. Miguel rápillantott. - Kuss, ninal- üvöltötte, és megrázta az öklét Abby felé. Komolyan össze lehetett zavarodva, hogy levette a tekintetét az ellenfeléről. Vagy még mindig nem tekintett valódi fenyegetésnek. Sértő. — Veled majd akkor foglalkozom, ha befejeztem... oh! - Én fejeztem be a mondatát azzal, hogy ágyékon rúgtam. Nem volt nagyszerű rúgás. Egy nagyszerű rúgáshoz cipő kellett volna, merevítéssel. De már jó pár férfi az életemben megerősített, hogy a tökeik esetében nagyjából bármilyen rúgás

ugyanolyan hatékony. Miguel meggörnyedt, az altestét markolászta, közben el is fordult tőlem. Csípőből kivágtam a jobb lábamat, és ezúttal arcon rúgtam, belső talpéllel, hogy vigyázzak a lábujjaimra. A kényelmetlen szög gyengítette ugyan a mozdulat erejét, Miguel mégis hanyatt zuhant. És azt reméltem, hogy betört az orra. Nem tudtam eldönteni, mert már azt markolászta. Azonban az eddigiek miatt a lábam már épp eléggé fájt és összevéreződött ahhoz, hogy az egyensúlyomat veszélyeztesse. Beletöröltem a talpamat a matracba, és egy pillanatra felvillant előttem a győzelmi tánc, amit még Ethan tanított nekem, amikor a gyerekcsapatba járt focizni. De akkor Miguel felnyögött, és én inkább a kulcsra vetődtem. A jobb lábára ültem, térddel az ágyékában, és bepréseltem a kezemet a zsebébe. Túl szűk volt, nem értem el. Mélyebbre nyomultam. A középső ujjam hegye valami simát és keményet érintett. Még egy picit előrébb, hogy jobb szögben találjam el... és akkor elkövettem a legsúlyosabb hibát: levettem a szemem az arcáról. Miguel elengedte dagadó orrát. A keze kilőtt, belemarkolt a hajamba, a kézfejére tekerte és a saját mellére rántott, aztán visszafeszítette a nyakamat, hogy a torkom szabaddá váljon. Megpróbáltam elütni a kezét, de a bal karom nem mozdult, a jobb kezem pedig még mindig a zsebében volt. A másik kezével letaszított magáról és rám fordult. Amikor a sérült vállam a betonnak ütközött, felsikoltottam, aztán elterültünk a matracon, én alul, Miguel fölül. Rám vigyorgott. Még utoljára beletépett a hajamba, aztán elengedte. A kezén lassan száradó vérbe ragadva jó néhány hajszálat láttam. Mosolygott, és még több vért csöpögtetve a pólómra, az arcomra, lassan kihúzta a kezemet a zsebéből. A karjaimat a fejem fölé emelte: könny szökött a szemembe, és az ajkamba haraptam, de megálltam, hogy ne sikoltsak megint, amikor megrántotta a balt. Aztán fél kézzel leszorította a két kezemet a matracra. - Majd én leszek felül, ha nem bánod, gatita. Visszatartottam a zokogást. A vállamban égő kín és a mellemet szorongató pánik ellenére összeszorítottam a fogamat és úgy sziszegtem: - De bánom. Mássz le a francba rólam! Felült, a csípőmön lovagolva előrehúzta a kezeimet. Az ujjaim a levegőt markolászták a hasam felett, mindkét csuklómat a baljában fogta, és hiába küszködtem, hogy kiszabadítsam őket. A jobbját visszahúzta, és az öklével az arcomba csapott. Fájdalom lobbant a fejemben, csillagokat láttam. Kinyitottam és becsuktam a számat, hogy lássam, nem tört-e el az állam. Egészben volt, pedig nagyon nem úgy érződött. Miguel újra visszanyomta a kezeimet a matracra. Akkor már alig volt bennem ellenállás. Szóban persze el tudtam volna vele csatázni hajnalig, csakhogy úgy tűnt, elege van a humoromból. - Elegem volt a pofázásodból! - közölte, és egy újabb vércsíkot húzott az államtól a pólóm közepéig, ahogy kényelmesebben elhelyezkedett rajtam. Csak nem? - Igyekeztem figyelmen kívül hagyni az arcom sajgását. - Azt gondoltam volna, hogy az öklöm jobban zavar. Ne fényezd magad, cicalány. - Felrántotta a pólómat a hasamon, ott is összekenve a vérével. - Az ütésed semmi sem volt ahhoz képest, amit mi padre szokott adni. Azért egy lánytól ez is szép, nem? — kérdeztem, és a vállamban lüktető kín ellenére egyre csak próbáltam kiszabadítani a kezemet. Miguel lebámult rám, az orreimpája ritmikusan tágult-szűkült dühében. - Elegem van a játszadozásból, ribanc. Ahányszor kinyitod a szádat, az életedet kockáztatod. Egy okos nő elhallgatott volna. Én így tettem? Fenét, dehogy! Az intelligenciát különben is túlértékelik. Jaj, menj már! Nem akarsz inkább felmenni a sebeidet nyalogatni? Vagy csinálni egy jeges borogatást a golyóidra? - Azt akartam elérni, hogy újra eléggé megdühödjön, és összezavarodjon. De másodszorra nem vette be a trükköt. Inkább megfizettetem veled az orromat. - Egyetlen behajlított ujjával kigombolta a nadrágomat. Ijesztő gyakorlat.

Nagyot nyeltem. A vérem zúgott a fülemben, és mintha könyör- gött volna, hogy most az egyszer válasszam a könnyebb utat és hallgassak el. Csakhogy nem volt könnyebb út. Vagy erőszak, vagy halál, és én nem bírtam volna együtt élni az erőszakkal. - A fogaidról ne feledkezz meg — emlékeztettem, amikor lehúzta a cipzáromat. Miguel szeme összeszűkült. Kiegyenesedett, és végigfuttatta a nyelvét írissen újracakkozott felső fogsorán. Elvörösödött dühében. Lehet, hogy eddig észre se vette őket? Jobb lett volna nem erőltetni. Újra megütött, ugyanazon az oldalon, de most nem is láttam, hogy mozdul. - Na, ezt a fogaimért. A fejem oldalra csapódott, pislogtam, és kicsordultak a könnyeim. A világ elsötétült, és néhány pillanatig semmit sem éreztem. De aztán megnyertem az eszméletemért vívott csatát, és a fénnyel üvölt- ve tért vissza a fájdalom. Az arcom maga volt a kín, a testem könynyebbségért esedezett. De nem engedhettem. Hogy eszméletemnél maradjak, engedtem a fájdalomnak, ami elborított és elsöpört minden mást - a félelmet is. Na jó, ez már nem vicces — morogtam, és a karomba rejtettem az arcomat arra az esetre, ha megint meg akarna ütni. A bal orcám forró volt és duzzadt, saját ritmusban lüktetett, mégis szinkronban a váltammal. — Akkor lássuk, ezt viccesnek találod-e! — Megrántotta a nadrágom szárát, ami a combomig csúszott, magával sodorva a bugyimat is. Nem, egyáltalán nem találtam annak, azt meg még kevésbé, amikor a másik nadrágszáramat is lerántotta. Pánikban dobáltam magam, próbáltam levetni magamról, de Miguel szorosan lefogott. Mi több, szemmel láthatóan élvezte a lovaglást, amitől a gyomrom görcsbe rándult. Azonban ezen a ponton elakadt: a combomon ülve nem bírta jobban lehúzni a nadrágomat, viszont úgy nem kelhetett fel, hogy el ne engedje a kezemet. Legalábbis így gondoltam. Ő viszont előrehajolt, a csuklóimra nehezedő súlya csaknem összetörte az apró csontjaimat, és először az egyik, majd a másik térdére emelkedett a combom alsó része fölött. Lenyúlt a sortomért, és ekkor felrántottam mindkét térdem, bele az ágyékába. Nem volt túl sok emelőerőm, hogy igazán erőteljesen rúgjam meg, de az előző után nem is kellett sok. Eleresztette a kezemet, ismét kél kézzel markolta az ágyékát, és kihasználva az esélyt, két lábbal mellbe találtam. Hanyatt zuhant, a feje ígéretes koppanással vágódott a betonnak. Lélekben keresztbe tettem az ujjaimat, és felültem: azt reméltem, elájult. Nem volt ilyen szerencsém: Miguel keményfejű gazember volt. De azért megsebesült. Orraszája vérzett, kétszer rúgtam tökön. Ez már csak elég volt neki? Talpra kecmeregtem, felhúztam és begomboltam a nadrágomat, a szememet mindvégig rajta tartva. Ha még egyszer le akar nyomni, hát dolgozzon meg érte ugyanolyan keményen másodszor is. Ami azt illeti, abban a pillanatban magamtól vettem volna fel az erényövet. Miguel mozdulatlanul hevert a padlón, de lélegzett. Felemeltem a lábamat, hogy harmadszor is lágyékon rúgjam, és ezzel hosszú időre elintézzem kedvenc fegyverét, azonban amint a talpam elhagyta a betont, Miguel kisöpörte alólam a másikat. Fenékre estem a matrac szélén, aztán hanyatt. A fogaim úgy koccantak össze, hogy az agyam megsajdult tőle. A bal karom elmozdult a derekamtól, nem tudtam megakadályozni, és a fájdalom, ami addigra elviselhető szintre szelídült, újfent rákezdett. Az egyik pillanatban még álltam és ismét Ethan győzelmi táncán gondolkoztam, a másikban a földön hevertem, lélegezni próbáltam, és azt vártam, hogy Miguel újra rám vesse magát. De nem tette. Vége, ennyivel beérte, erre az alkalomra legalábbis. Fém csikordult fémen, és hallottam, hogy kattan a zár. Elmegy, vagyis ki kell, hogy nyissa az ajtót. Kimerültén és kétségbeesetten átfordultam az ép karom felett és felugrottam. Miguel kinyitotta a rácsot. Előrevetődtem, közben fájó karomat a testem mellett tartottam. Olyan gyors voltam, amilyen csak bírtam lenni, azonban az ajtónál az ökle várt. Gyomorba vágott,

megtörve a lendületemet és kipréselve a levegőt a tüdőmből. Összegörnyedtem és hanyatt zuhantam, rágörnyedve a hasamba nyilalló fájdalomra - és amíg ott feküdtem levegőért kapkodva, a lakat újra bezárult. Elszalasztottam az esélyemet. Sírni kezdtem. Nem tudtam megállni: sikoltoztam csalódott dühömben, a zokogás rázta az egész testemet, olyan erővel, hogy a fejem a betonnak koppant. Nem figyeltem, amíg elmegy, de tudtam, hogy sántít, mert hallottam a lépéseinek féloldalas ritmusát. Nem bírtam Abbyre nézni. Nem bírtam még csak a szemeimet sem kinyitni. A vállamban égő fájdalomtól sikítva másztam a matracra, és álomba sírtam magam. HUSZONHÁROM Amikor elérkezett az első, rácsok mögött töltött naplementem, a gyorsan fakuló fényben ültem a matracon, és a figyelmemet követelő sebesüléseimet mértem fel. A bal vállam még mindig hangosan tiltakozott, ha kinyújtottam, az arcom pedig olyan volt, mint a húspép, amit vihetnék is a hatósági állatorvosnak bevizsgálásra. A hasamon a szivárványszínű foltot meg sem bírtam érinteni, de ugyanúgy a jobb lábamat sem. Fél kezemet megpróbáltam átfuttatni a hajamon is, de az ujjaim pár centi után elakadtak Miguel megszáradt vérében. Imádnivaló. És samponom, az nincs. Alapos önvizsgálat után megállapítottam, hogy szerencsés voltam: semmim sem tört el. Miguel ezt aligha mondhatja el magáról. Az ebédem maradványai között találtam egy használatlan papírszalvétát, amit megnedvesítettem a maradék pár csepp vizemmel. A hajammal nem sok mindent tudtam kezdeni egy jó forró zuhany nélkül, de a többi mocskot leszedhettem. Legalábbis a nagyját. A jobb kézfejem duzzadt volt és alvadt vér borította, úgyhogy azzal kezdtem. Rövid, kimért mozdulatokkal törölgettem, hogy kíméljem a vállamat a felesleges mozgatástól. Jó pár perc munka után megtaláltam a saját vérem forrását: Miguel fogai három helyen felhasították az öklömet, de a sérülések picik voltak, és már össze is húzódtak. Mázli. Amikor a kezem nagyjából tiszta volt, nekiláttam a nyakamnak és az arcomnak, a bal oldala kivételével. Tükör híján úgy kellett végigtapogatnom a bőrömet, keresve Miguel vércseppjeit. Addig dörgöltem, amíg a szalvéta szétmállott az ujjaim között, akkor a körmömmel vakartam le a többit. Amikor már olyan tiszta voltam, amennyire zuhany nélkül lehetséges volt, átlestem Abby ketrecébe, ahol az unokahúgom még aludt a matracán. Őt nézve rájöttem, hogy igaza volt: ha Miguel nem használhat, nincs oka rá, hogy életben tartson. Amint meggyógyul, megöl tehát. Efelől nem volt kétségem. Bár nem hagyom magam harc nélkül, de kettővel szemben nincs sok esélyem - abban pedig meglehetősen biztos voltam, hogy legközelebb magával hozza Ericet is, ha csak azért is, hogy lefogjon vagy elkábítson. Miguel nem volt hülye, csak őrült. A nagy veszélyt hátratoltam a fejemben, hogy az azonnali gondokkal tudjak foglalkozni. Pisilnem kellett. Nagyon. Undorodva, de kétségbeesett szükséggel szedtem fel a lehajított kávésdobozt, és belelestem. Ennél már rosszabbakat is túléltél, győzködtem magamat, de nem segített. Az, hogy egy konzervdobozba kellett a dolgunkat végezni, csak egy újabb elembertelenítő megalázás volt, amit el kellett viselni. Mint az elrablást, a begyógyszerezést, a megkötözést, a tapogatást, a rugdosást és még egy kis tapogatást. Összességében nem ez volt a legjobb napom. Sőt, a házi őrizet máris nem tűnt annyira rémesnek. A pokolba, ennél még az állami börtön is kívánatosabb! Már majdnem rábeszéltem magam a dobozra, amikor - váratlanul — kinyílt a pinceajtó. A testem megdermedt, a fejem arra fordult. A műanyag doboz megremegett a kezemben. Még nem voltam kész rgy újabb verésre az erényem védelmében. Még nem. Hála az égnek, a sült csirke aromája szinte azonnal elárulta, hogy Kyan közeledik. Ellazultam, és a gyomrom hatalmasat korduli Kozmaring nem volt, de még a KFC kínálata is finomabbnak ígér kczett egy újabb hamburgernél.

Ha szépen kérlek, felkapcsolod a villanyt? - kérdeztem, mm dent bevetve, hogy barátságosnak tűnjek, és ledobtam a kávésdo bozt a betonra. Ryan megállt a harmadik lépcsőn. - Halljam a varázsszót. Légy szíves! - Abby megelőzött. Odanéztem és elmosolyodtam Már a matracán ült, keresztbe vetett lábakkal, de ahelyett, hogy visszamosolygott volna rám, csak riadtan pislogott. Egy pillanatig zavartan néztem rá, aztán eszembe jutott, hogy az arcomat a falon és Miguel öklén is lezúztam. Utóbbin kétszer. Még jó, hogy nem voltam hiú. Vagy nem nagyon. Ryan felkattintotta a kapcsolót, és Abby levegőért kapkodott, amikor meglátta az arcomat. A fény alighanem kedvezőtlen volt. Még tükör nélkül is megértettem a riadalmát. A fentről érkező gyenge ragyogásban úgy láttam a saját orcám szélét a látóterem alján, mint valami lila félholdat a horizonton. — Rosszabbnak néz ki, mint amilyennek érzem - mondtam, és közben azon töprengtem, ez lehetséges-e egyáltalán. Az jó, mert szarul néz ki - vágta rá Ryan, immár a legalsó lépcsőről, két újabb gyorskajás zacskót szorongatva. Látnod kéne a másik fickót — idéztem a viccet. Láttam. Miguel őrjöng. Két órája fel-alá masírozik, portugálul átkozódik és mindenki életét megkeseríti. Hát, legalább van a dolgoknak jó oldala is. Miguel elcsúfított ar cára gondolva elmosolyodtam. Hallgatnod kellett volna rám, Faythe. - Ryan megállt a ketrecem előtt. Beejtette a rácson a zacskót, aztán benyúlt, hogy a fénybe fordítsa az arcomat. Aggodalmasan vizsgálgatta a sebesüléseimet. - Miguel azt emlegeti, hogy lecserél téged. A szívem megugrott. - Vagyis hazamehetek? - Ó, istenem, engedd, hogy ez azt jelentse, hogy hazamehetek. De persze tudtam, hogy nem. Aligha. — Ryan a másik irányba billentette a fejemet. Hajnalban elmennek Seannal egy másik lányért. Ha addig nem leszel könnyebben kezelhető... hát, akkor nem lesz rád szükségük. Hátraléptem, kirántva az államat a kezéből. Ha tényleg érdekelné, hogy mi van velem, akkor segítene, ahelyett, hogy leckéket adjon nekem a belenyugvásról. - Csak mondd ki, Ryan csattantam fel dühösen, aminek jóval több oka volt, mint a bátyám beszédképtelensége. Csak mondd ki, hogy meg fog ölni! Lehajolt, hogy felszedje a zacskókat. Túl gyáva volt hozzá, hogy a szemembe nézzen. - Aha, meglehet. Nem hiszem, hogy direkt megtenné, de te aztán képes vagy a legrosszabbat kihozni az emberekből. - Megvonta a vállát, a többit túlságosan is termékeny képzeletemre bízta. A torkom összeszűkült. Nagyot nyeltem, és a sértése helyett inkább a valódi mondanivalójára koncentráltam. A halál a fájdalom és a megaláztatás végét jelenti. A fogságba esés csak a kezdetét. Ryan benyújtotta az egyik papírzacskót hozzám, de én csak álltam vele szemben karba font kézzel, és nem vettem át. - Vedd el az ételt, Faythe. - Úgy rázta meg a csomagot, mintha Nine Lives macskaeledel lenne, de én csak bámultam rá. - Hát jó. – Kinyitotta az öklét, és a zacskó a betonra zuhant. Le sem pillantottam: továbbra is csak őt bámultam. Ryan megforgatta a szemét, és odament Abby cellájához. Neki is benyújtotta zacskót, és láthatóan meglepődött, amikor Abby elvette tőle. - Látod? Abby együttműködő. Te miért nem tudsz az lenni? - Vécére kell mennem. - Rajta! - A doboz felé intett. Nem figyelsz rám! - Meg se próbáltam elrejteni az idegességemet. - A fürdőszobába akarok menni. Megvonta a vállát. - Akkor se segíthetnék, ha akarnék. Nincs kulcsom. -

A francba, tényleg. Elfelejtettem. - Aha, persze. Miguel nem bízik benned. Figyelj, pisilj, ha kell, aztán kiürítem a dobozt. Ez a legtöbb, amit tehetek, és ha felbosszantasz, az sem változtat semmin. Legfeljebb úgy döntök, hogy a dobozkád várhat még. Oké, ebben igaza volt. A helyzet javulni nem fog, szóval akár el is végezhetem. Dacosan felszedtem a dobozt a padlóról. - Fordulj el! Örömmel! - Hátat fordított a rácsnak, és Abbyre pillantottam. Ő arccal a fal felé fordulva ült a maga cellájában, és valami ropogósát rágott. Ryan türelmetlenül fújt. - Már csináltad ezt korábban, szóval igyekezz! -Aha, tudod, csak nem terveztem, hogy megismétlődik ez a méltatlanság, hogy dobozba kell pisilnem. - Csak csináld már! - csattant fel. Csináltam. Ugyan eszembe jutott, hogy megkérem őket, dugják be a fülüket, de az csak kihangsúlyozta volna a zavaromat. A hamburgeres zacskóban talált újabb szalvétával megtöröltem magam, és azt is beejtettem a dobozba. Egy lány ragaszkodjon bizonyos dől gokhoz, még a rácsok mögött is. A dobozt Ryannak adni újabb megaláztatás volt. - írni fogok a képviselőmnek — jegyeztem meg, jobb híján szarkazmus mögé rejtve a szégyenemet, amikor átcsúsztattam a dobozt a rácsok között. Ryan két kézzel vette el. — A börtönfeltételek kiábrándítóak. A képviselődnek. Nagyszerű. írd bele, hogy a fizetésem a minimálbért sem éri el, és a munkaóráim száma embertelen. - Bevitte a dobozt egy, a lépcső alatt nyíló kis ajtón, ahol apró fürdőszobát sejtettem. Hallottam, ahogy lehúzza a vécét, és vaníliás szappan illatát éreztem, amikor kezet mosott. Végül visszajött és leült a harmadik ketrec elé, szemben Abbyvel és velem. Gondolom, nincs kézfertőtlenítőd. - Magasra tartottam a tenyeremet, hogy jól láthassa. Nincs. Bocs! - Megint megvonta a vállát. Van a zacskódban nedves törlőkendő. - Abby megfordult, a kezében egy fél csirkemell. Koszi. - Addig kotorásztam a zacskóban, óvatosan, nehogy az ételhez érjek, amíg valóban meg nem találtam a kendőt. Feltéptem a fóliatasakot, és amennyire tudtam, megtisztítottam a kezem, letörölve Miguel vérének utolsó nyomait is. Akkor nekiestem a vacsorának. Két sült csirkemell volt, krumpliszósszal, egy fél cső kukorica, egy sütemény. Se vaj, se só. - Nem olyan jó, mint anyué, de ezen nem fogok problémázni - közöltem tele szájjal. - Még evőeszközt is adtak. Igaz, műanyagot, de akkor is. Örülök, hogy jól érzed magad. - Ryan a katonanadrágja oldalzsebeiből egy-egy flakon vizet vett elő, egyet átadott nekem, egyet bedobott Abby matracára. Kinyitottam a magamét, és a felét egyetlen korttyal el is tüntettem. Fölöttem, jobbra, az ajtógomb megnyikordult. Visszacsavartam a flakonra a kupakot, de közben végig a lépcsőt lestem. A szívem verdesett, amíg azt találgattam, melyik elrablónkkal fogunk ezúttal találkoztam. Ryanre lestem, hátha elárul valamit arról, mi jön most, de csak a vállát vonogatta megint, felállt és zsebre dugta a kezét. A lépcsőn piros vászon teniszcipők jelentek meg. Sean volt az. Félig megnyugodtam, mert eszembe jutott a hangjából kicsendülő őszinte sajnálat még a ranchon, és az, hogy nem nyúlt Abbyhoz. Azonban bevillant az is, hogy ugyanakkor Sara testén meg ott volt a szagya - mindenhol -, és újra megfeszültem, a kezem ökölbe szorult. Helló, Sean! - szólalt meg Ryan, és láttam, hogy az arca kisimul. Nem tartott Seantól, ami azt jelentette, hogy valószínűleg nekem sem kell. Sean megállt az ötödik lépcsőfokon, és előrehajolt, hogy jobban belássa a pincét. - Ryan! Mélyet sóhajtott. - Halálra ijesztettél. Egy pillanatig azt hittem, Eric az. - Nem, csak én. Mit szeretnél? Semmit. Csak azért jöttem, hogy köszönjek Faythe-nek. - Leszaladt az utolsó lépcsőig és

a szemembe nézett. — Szia, Faythe! Szia! — Félretettem az ételt, és csodálkozva néztem Ryanre. A barátságos hangnemüktől végigfutott a hideg a hátamon. Gyere! - mondta Ryan. Sean vállat vont. Ahogy elment mellettem, a szeme a harmadik ketrecre villant: az álla megfeszült, és a szeme nedvesen csillant. Ó, a francba, villant át az agyamon. Az volt Sara ketrece. Hogy nem jöttem erre rá? Hogy vagy, Faythe? — kérdezte, elszakította a pillantását az üres cellától, és rám nézett. Csípőre tettem a kezem. - Hogy nézek ki? - Pokolian. - Úgy van - bólintottam. - Nagyjából ez a helyzet. Tényleg nagyon sajnálom — bökte ki, és zsebre dugta a kezét, Ryan pózát másolva. - Én sosem akartam, hogy ez történjen. Akkor már ketten voltunk. - Miért, mit akartál, mi történjen? - kérdeztem; a kíváncsiság felülkerekedett a józan eszemen. Azt gondoltam, megértettem, Sean mért rabolta el Sarát. De megölni őt? Semmit. Csak beszélni szerettem volna Sarával. Nem tudtam, hogy ez a tervük. - A hangja furcsa volt, üres. Mit tudtál? - faggattam tovább. Sean mögött Ryan vadul rázta a fejét, de nem törődtem vele. — Miért engedted, hogy elvigyék? Én... - Megállt, egy pillanatra felnézett, találkozott a tekintetünk, aztán megint lesütötte a szemét. - A fenébe, Faythe, tudom, hogy ez szörnyen fog hangzani, de megvettem őt. Csak pislogtam rá, és egyáltalán nem értettem. Megvette? Eric azt mondta, megvette Abbyt, de mi a francot jelentsen ez? Hogyan kell egy embert megvenni? Megvetted őt? - ismételtem, hátha megvilágosodik a dolog. - Kitől? Mennyibe került? Semmibe. - Az arca zavaróan nyugodt volt, a hangja mégis arról árulkodott, hogy megbántottam, mintha szégyellnem kellett volna magam, amiért felteszem ezt a kérdést. Ez több szempontból is baj volt. — Nem fizettem pénzzel. A pokolba is, nem is volt pénzem. Munkát ígértem, mint Eric tette Abbyért. - Gyorsan hátrapillantott a válla felett. - Két évig kell neki dolgoznom, vagy amíg kimondja, hogy az adósságomat rendezettnek tekinti, amelyik előbb bekövetkezik. Egy pillanatig mindenki néma maradt. Abby és én igyekeztünk feldolgozni, amit hallottunk — aztán Abby dühtől vöröslő arccal felrikoltott. - Azzal fizettél Saráért, hogy segítettél elrabolni minket? Sean lesütötte a szemét: végre elszégyellte magát, de már régen késő volt, hogy bármiféle együttérzésre pályázhasson. — Mondtam, hogy szörnyen fog hangzani. Abby hisztérikusan bólogatott, a fürtjei csak úgy röpködtek. — Mocskosul szörnyen hangzik! Igaza van, Sean — tettem hozzá, és igyekeztem megőrizni hangom nyugodtságát. Mögötte Ryan dörgölte a homlokát, és mintha valamiféle figyelmeztetést tátogott volna felém. Tudom. - Sean átfuttatta az egyik kezét élettelen barna haján. Úgy nézett ki, mint akit épp most szidtak meg, mert a dobozból itta a tejet. — Tudom, milyen szörnyen hangzik, de én soha nem akartam, hogy bármi efféle történjen. Én csak beszélgetni szerettem volna vele, egyedül, hogy meghallgasson, úgy, hogy a szülei nem suttognak a fülébe közben. Csak aztán - megint a földre nézett -, aztán nem úgy alakult, ahogy terveztem. Reszketni kezdtem, amikor az ijesztő felismerés elért hozzám. - Azért raboltattad el, hogy megkérd a kezét. — A hitetlenség beszűrődött a hangomba. Ryan a háttérben az égnek vetette a karjait, úgy bámult rám. Sean összehúzta magát. - Ez is rosszul hangzik, igaz? — Igen — bólintottam. A megdöbbenéstől még a bőröm is bizser- gett. — Igazán rosszul. Sean a ketrecem felé lépett, a szeme tágra nyílt, mintha könyörögne: értsem meg, mit tett. Csak azért választotta Kyle-t, mert a szülei jobban kedvelték. De Sara engem kedvelt. Tudom,

hogy így volt. És Miguel megígérte, hogy el tud intézni pár órát kettesben vele. Csak nem ingyen. Szóval te elszegődtél ezért hozzá. Két évre. Igen. - Boldogan bólogatott, mintha örülne, hogy végre megértettem. - Bármit megígértem volna neki. De fogalmam sem volt, kicsoda ő, vagy hogy hogyan kellene törlesztenem. És azt sem sejtettem, hogy majd bezárja Sarát. Erővel kiegyenesítettem az ujjaimat, elengedtem a rácsot. Még mindig próbáltam nyugodtnak tűnni, mintha nem is szerettem volna kitépni a torkát. - Amikor rájöttél, miért nem eresztetted el? Vállat vont, de a tekintetében túl sok fájdalom égett, hogy egy efféle laza mozdulat hiteles lehessen. - Én el akartam, de Miguel azt mondta, hogy a falkája máris keresi, és ha elengedjük, feldob minket. Az apja megölt volna. Te is tudod, hogy így van. - Rám sandított, hogy erősítsem meg, és én nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt. Úgyhogy inkább hagytad, hogy őt öljék meg - állapította meg Abby. Nem kérdés volt. Én... - Sean rám nézett, aztán vissza Abbyre, és már hátrált is a lépcső felé. - Én... sajnálom. Nem kellett volna idejönnöm. Nem várhatom el, hogy megértsétek. Sean, várj! - Utánaléptem, ameddig a rácsaim engedtek, de nem állt meg. Megfordult, felrohant a lépcsőn, és bevágta maga mögött az ajtót. Én próbáltalak figyelmeztetni - csóválta a fejét Ryan, mintha az egész az én hibám lett volna. Az volt az, amit csináltál? - Lehuppantam a rácsok tövébe, és az ölembe húztam a gyorskajás zacskót. - Azt hittem, repülni próbálsz. Aranyos vagy. - Nekidőlt a lépcsősornak, vékony karjait összefonta a melle előtt. - Sean ma nem igazán van formában. Ezt észrevettem. Mi történt? Összevonta a szemöldökét. - Nem tudom biztosan. Talán az tett be neki, hogy érted kellett mennie. Vagy az, hogy el fogják... - még idejében elharapta a szót - el fognak kapni még egy lányt. Ez az egész dolog csak növekszik, és nincs kiszállás. Sean olyan, mintha bármelyik pillanatban elveszíthetné azt a maradék kis eszét is. Meg is érdemelné — vágta rá Abby. Mindketten rápillantottunk. A sütit markolta, de úgy, hogy az lassan morzsává mállott vékony ujjai alatt. Hát, még az is lehet, hogy egyetértene veled - bólintott Ryan. Ha ekkora bűntudata van, miért hagyta, hogy megöljék? Nem hagyta. Csak nem volt ott, hogy megakadályozhassa, és egyébként sem hiszem, hogy meg tudta volna. Michael szerint mindenhol ott volt rajta a szaga - mondtam, az étel érintetlenül hevert az ölemben. Ryan belátta, hogy hosszabb magyarázatra lesz szükség, így sóhajtva a földre huppant. Az még előtte volt. Amikor Eric és Miguel Abbyért ment - gyors pillantást vetett rá, de Abby nem nézett a szemébe -, engem és Seant itt hagytak Sarával. Sean egész idő alatt itt volt vele, hátha a Don Juan-trükk majd beválik. Nyitva volt az ajtó, szóval egy részét még hallottam is a konyhából. Elmondta neki, mennyire szereti, és könyörgött, hogy menjen inkább hozzá feleségül Kyle helyett. Sara remekül felelgetett, mindent megígért, még azt is elmondta, ő mennyire szereti Seant. Sean szerint még szeretkeztek is, de attól tartok, Sara egyszerűen túl rémült volt, hogy nemet mondjon. Utána hallottam, hogy sír és kéri Seant, engedje haza. Sean kiakadt, megvádolta Sarát, hogy végig hazudott neki. Összevissza beszélt, amikor feljött, és azt mondta, Miguelnek igaza volt, nem engedhetik el. Bevágta az ajtót maga mögött, emlékszem, akkor azt gondoltam, hárman maradtunk az ötből. Felkaptam a fejemet. — ötből? Ki az ötödik? — De már magam is biztos voltam benne, hogy tudom. Találkoztam vele. El is törtem az orrát.

Luiz. Akit Miguel utánad küldött. Még azelőtt ment el, hogy én idejöttem, szóval sosem láttam, de Eric szerint ő is dzsungelbeli kóbor. - Ryan rám pillantott. - Hallottam, amikor Miguel telefonon beszélt vele, de nem értek portugálul, szóval... - Felvonta keskeny vállait. A bátyámra bámultam. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy milyen hétköznapi hangon mesélte el, hogy még egy gyilkos mászkál szabadon, mintha az efféle dolgok mindennaposak lettek volna. Bár lehet, hogy azok is voltak. Ryan megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. - Amúgy amikor Abbyvel jöttek vissza, Miguel majdnem felrobbant. Azt mondta, ha nem találom meg Seant napkeltéig, a következő lány Hailey lesz, ebből majd megérti a leckét ő is. Elszörnyedve kaptam levegőért. Sean húga, Hailey ugyan testileg majdnem ugyanakkora volt, mint Abby, azonban még csak tizenhárom éves. Minden kocsmába bementem utána, de mire megtaláltam és visszarángattam, Sara halott volt. Mint egy nehéz takaró, úgy borult ránk a csend, csakhogy ez nem melegített, ellenkezőleg: a hideg futkosott tőle a hátamon. Azt hitték, eszméletlen vagyok - suttogta Abby. A hangja úgy kúszott be a csöndtakaró alá, mint a hideg huzat. Lassan felé fordultam: reméltem, hogy félreértettem, amit mondott. Otthagyta az ételét, és bekucorodott matraca kedvenc sarkába. A szemében könnyek csillogtak. Saját magába kapaszkodott, úgy ringatózott ültében. - Láttam, mit tettek vele. - A szavai torokhangon buktak elő belőle, mintha próbálná, de képtelen volna magában tartani őket. Elakadt a lélegzetem, köhögnöm kellett. Eddig is sejtettem, hogy Miguel volt Sara halálának, de tőle hallani egészen más volt. - Annyira sajnálom, Ab - mondta Ryan, és akaratlanul is elhittem, hogy őszinte. Abby némán sírva hátat fordított mindkettőnknek, és magzatpózba gömbölyödött a matracon. Még ember alakjában is macskáim illő kecsességgel mozgott: a testtartása éppen olyan kifejező tudott lenni, mint más emberek szeme. Láttam karjai feszültségén, ge- i mce ívén, hogy most újraéli Sara utolsó pillanatait. Először Miguel jött le - kezdte, a szavait szipogások szakították meg —, Sara sikoltozott és sírt. Megpróbálta levetni magáról, de Miaguel túl erős volt. Cafatokban tépte le Sara ruháit. Sara nem hallgatott el, úgyhogy Miguel addig fojtogatta, amíg elájult. Még akkor sem tért magához, amikor Eric jött le. De a végén felébredt, és megint sikoltozott. Utána bebújt a sarokba, és igyekezett betakargatni magát a pólója rongyaival. Megpróbáltam beszélgetni vele, de nem válaszolt. Az anyját hívta. Aztán Miguel megint lejött. Sara, amikor meglátta, újra sikoltani próbált, de nem jött ki hang belőle. A betonba kapaszkodott, amikor Miguel kihúzta a sarokból. Sara... — Abby hangja zokogásba fulladt, és nagyon szerettem volna azt mondani neki, hogy hagyja abba, hogy nem kell többet mondania. De úgy láttam, muszáj megszabadulnia tőle. — Sara a padlóba verte a fejét, mintha ki akarná ütni magát. Miguel nem törődött vele. Hagyta. Amikor végzett, felemelte Sarát, és talpra állította. Mint egy kirakatbabát. Akkorra már beszélni sem bírt. Úgy láttam, mozogni sem nagyon. De akkor Miguel hozzáért az arcához. Végighúzta rajta egy ujját. Sara rávetette magát. Megharapta az ujját, és Miguel üvöltött. Elrántotta a kezét, és Sara csak állt ott, és vér csöpögött az állán. Miguel akkor kattant be. Spanyolul kiabált rá, vagy ilyesmi. Visszakézből megütötte, erőből, és Sara elesett, átzuhant a ketrec túloldalára. A feje a rácsnak vágódott, a matracnál, és akkor jött az a szörnyű roppanás. A karja még fent maradt egy pillanatig, aztán lecsúszott. Mindenhol vér volt... Ryan úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog, és pontosan megértettem, mit érez. - Abby... - Nem tudtam, mit is mondhatnék neki. Nem akartam többet hallani, de ezt képtelen voltam kimondani. Nem sírhattam. — Abby szavai most már zokogásba fúltak. — Féltem, hogy ha rájön, -

hogy ébren vagyok, hozzám is átjön... Percekig egyikünk sem szólt, csak ültünk mozdulatlanul, és hallgattuk Abby sírását. Szerettem volna megvigasztalni valahogy, de nem tudtam. Semmi olyasmit nem mondhattam volna neki, ami megszabadítja az emlékeitől. Még azt sem tudtam, én hogyan fogok megszabadulni a sajátjaimtól. Csak annyit tehettem, hogy másról kezdek beszélni. Abban különben is jó voltam. Amikor Abby zokogása csendes hüppögéssé csitult, Ryanre néztem. Ő a földet bámulta. Felhívtad anyut? - kérdeztem, és már előre féltem a választól. De még ez is jobb volt, mint Sarára gondolni. Ryan megköszörülte a torkát, és egykedvű arckifejezést erőltetett magára. - Aha, pár órával ezelőtt - válaszolta. - Eléggé ideges. Ó, a fény az alagút végén. - Leszedtem a törtkrumplis doboz tetejét, és belevájtam a villámat a tartalmába. Az étvágyamat elvette Abby története, de valamit kellett kezdenem a kezeimmel. - Megbékélhetnél már végre vele - feddett Ryan. - Húsz percig sírt a fülembe, mert lelkiismeret-furdalása volt az utolsó beszélgethetek után. - Hát, lehet is. - Meghúztam a vizesflakont. - A magánéletemhez semmi köze. - De azért meglepett, hogy anyu sír utánam. Azt tudtam, hogy aggódni fog, mint mindenki, mert nélkülem nem lesz következő generáció a déli középső területek falkájában. De ha bűntudata volt, amiért Andrew miatt rágta a fülemet, az azt jelentette, hogy hiányzom neki. Nem a tenyésznőstény, hanem én, minden hibámmal együtt. És az igazat megvallva nem csak ő gondolkozott azon az utolsó beszélgetésen azóta. Nekem is volt rengeteg időm, hogy újra végigrágjam, amit a tanácsi részvételéről mondott, és arról, hogy az apám sose kényszerítette őt semmire. Mindvégig azt feltételeztem, hogy anyánk a saját élete foglya, csak éppen nem is fogja fel, mert el sem tudja képzelni, milyen lehetőségek állnak nyitva a nők előtt is. De ezt az elképzelésemet ő maga cáfolta meg. Volt hatalma, és lemondott róla, megelégedett azzal, hogy a színfalak mögött tevékenykedik. Világéletemben gyengének hittem az anyámat, csak mert nem volt látványos az ereje. De nem gyenge volt, csak alázatos. Én pedig hülye és tisztességtelen. Remek, most akkor nekem lesz bűntudatom, amiért beskatulyáztam őt egy ötvenesévekbeli ideális hátébé szerepébe. A bűntudat ördögi kör, csúszós, lefelé pörgő spirál. Ne essetek bele! Tudod mit, Ryan? - néztem rá, és a hangom ellágyult a megbánástól. - Ha valaha is újra látom, bocsánatot kérek tőle. Zavarodottan nézett rám, mintha valójában sosem jutott volna eszébe, hogy ne láthatnám újra az anyánkat, annak ellenére nem, hogy ő maga figyelmeztetett: Miguel könnyedén elintézhet. Néha azt gyanítottam, Ryan csak látogatóba néz be a való világba az álmok földjéről, ahol őslakos. Még mielőtt kitalálhattam volna valami elmés megjegyzést az öncsalására, ő váltott témát. Marcról nem is akarsz kérdezni? Akaratlanul megfeszültem, és a műanyag kanál kettétört az ujja- im közt. Csak lazán, Faythe. Visszadobtam az immár használhatatlan műanyag nyelet a zacskóba. - Miért kérdeznélek? Ryan elvigyorodott: élvezte a kínom. - Anyu szerint valami békülési jelenetetek volt az éjjel, mielőtt elrohantál volna. Beleállítottam a villám maradékát a krumplimba és félreraktam, hogy teljes erőmmel arra a lyukra tudjak koncentrálni, amit Ryan homlokába akartam égetni a tekintetemmel. - Először is nem rohantam el. Mindössze a pajtához mentem, hogy kitisztítsam a fejem és más nézőpontot találjak. — Elégedetten mosolyogtam: így kell erénynek beállítani egy végzetes ballépést. A francba is, nekem kellene írnom az elnök beszédeit. Ryan vigyorgott. - Más nézőpontot ahhoz, hogy miért is feküdtél le Marckal, miután öt évig tudomást se vettél róla?

Nem, te seggfej! - Újra felemeltem a krumplisdobozt, és idegesen turkálni kezdtem az ételt. — Friss levegőre volt szükségem. Az a dolog Marckal tévedés volt. Túl sokat ittam. Ennyi. Bekaptam egy falat krumplit: az álláspontomat tisztáztam, és igazat mondtam. Legalábbis az igazság egy változatát. Aha, Jace is ezt mondta. Majdnem megfulladtam az iménti önelégült falattól: vízzel kellett leöblítenem, miközben a saját mellemet ütögettem. - Jace azt mondta, hogy túl sokat ittam? — kérdeztem, amikor visszanyertem a hangomat. - Nem, azt, hogy hiba volt lefeküdnöd Marckal. - Ryan most már határozottan gonoszul vigyorgott. - Tudod, mindig is bírtam azt a kölyköt. Elég rossz, ami most történt vele. A kezem kihűlt, és leejtettem a krumplit. A nadrágomba töröltem izzadt tenyeremet. - Kérlek, mondd, hogy Marc nem ölte meg! Csak egy riadt suttogás telt tőlem. - Azt nem - felelte Ryan, még mindig vigyorogva. - De hajszálon múlt. Anyu szerint csak a másik három srác együtt bírta lerángatni inla a szerelmedet. Csak apu nyílt parancsa állította meg. Cseszd meg, Marc! Az egész az én hibám volt. Nem azért, mert lefeküdtem vele, hanem mert elvettem Jace kulcsait. Marc tudott a fogadásról, tudott róla, hogy jogom van rájuk. Csak azt nem tudta, hogy nem menekültem el. Alighanem úgy gondolta, elhajtottam, egyenesen bele vágyakozó elrablóim karjaiba. És ehhez Jace adta alám az autót. — Mennyire rossz? — böktem ki a választól félve. Ryan egyenként vette számba a sérüléseket az ujjain: a bűntudatom ujjról ujjra nőtt, a végén már csaknem fizikailag nyomasztva. - Törött orr, dupla monokli, repedt állkapocs, három törött borda, az egyik lábán négy törött ujj. Agyrázkódás és valószínűsíthető hasi belső vérzés. Épp elég rossz ahhoz, hogy ha ember lenne, kórházba vigyék. Felnyögtem, mert megjelent előttem Jace képe, amint a vendégszobában fekszik gipsszel borítva, a karjából pedig infúzió csöve lóg ki. Ugyanazért nem kerülhetett kórházba, amiért Sara halálát sem lehetett a rendőrségnek bejelenteni: a biológiai bizonyítékok miatt. Dr. Carver egyszer elmondta nekem, hogy a vérünk különbözik az emberekétől. A jelek szerint eléggé ahhoz, hogy egy kicsit is hozzáértő technikus felfedezze, ezért soha, semmi körülmények kő zött nem kerülhetünk emberorvos szeme elé. Hogy ezt elkerüljék, néhány falka olyan vallást vett fel, amely tilt ja az orvosi kezelést. Azonban számunkra szerencsére elérhető dr. Carver szakértelme, ha veszélyről van szó. A felfedeztetés veszélye miatt Jace tehát ápolószemélyzet nélkül fog lábadozni, akik kiszolgálnák az igényeit. De dr. Carver- nek hála a csontjai egyenesen fognak összeforrni, és kap fájdalomcsillapítókat. Amik persze nem fognak sokáig hatni, mint az alkohol, a nyugtatok, vagy maga az étel sem, a gyors anyagcserénk miatt. És lehetett volna rosszabb is. Marc meg is ölhette volna. Nem hiszem el - suttogtam a fejemet ingatva. Tényleg nem? - Ryan felvonta a szemöldökét. - Én nem voltam túlzottan meglepve. Marc mindig is brutális volt. Mi mást vársz egy kóbortól? A dühöm fellobbant, és bár tudtam, hogy tartanom kellene a számat, nem bírtam megállni. Te kóbor vagy, Ryan? - tudakoltam, kényszerítve magam, hogy ülve maradjak. - Mert Marc ro- hadtul sokkal bátrabb, mint amit te előadtál mostanában. És ro- hadtul becsületesebb is. Akkor is kijuttatna innen minket, ha úgy kellene keresztülrágnia a rácsokat, szóval mondogasd csak, milyen keveset lehet várni a kóboroktól! — Már kiabálva fejeztem be. Nem tehettem róla. Elegem volt a féltékenységéből, a gyerekes gyávaságából. Ryan nem válaszolt. Csak bámult rám. Leharaptam egy falatnyi ízetlen csirkét és rágni kezdtem, azt várva, hogy a bátyám majd -

kimasírozik a pincéből, de - fogalmam sem volt, miért - nem tette. Biztos voltam benne, hogy felbosszantottam, de úgy tűnt, a gyilkos kurafiaknál, akik fent várták, még ez is jobb volt. Nézzenek oda! A betont nézte, a könyöke a térdén. Abby ránézett, aztán vissza rám; az arca püffedt volt a sírástól, a tartása merev. Amikor úgy tűnt, hogy Ryan lecsillapodott, úgy döntöttem, megpróbálom az információszerzés másik módját - az egyenes kérdést. Amilyen gyanútlan a bátyám, még akár be is válhat. Tehát kiért ment Eric és Miguel? - kérdeztem, és igyekeztem köznapira venni a hangomat. A Mississippitől elérhető távolságon belül csak két lány élt: az egyik Missouriban, a másik Kentuckyban. Még a legkisebb adatmorzsa is elég lehet, hogy kizárjam valamelyiket. Ne kezdd! - nézett rám Ryan bosszúsan. - Tudod, hogy nem segíthetek. - Egy repedést kezdett piszkálni a betonban, és én elképzeltem, amint az szakadékká nő, és elnyeli Ryant. Miért ne? - Felkaptam a fehér papírzacskót, és kutatni kezdtem benne a második csirkemell után. - Nem mintha el tudnám árulni valakinek is - tettem hozzá, de ő csak a fejét rázta. - Jól van, akkor ne mondd meg, ki az. Azt mondd meg, kinek hozzák. Neked? - Azzal nagy műgonddal nekiálltam lebőrözni a csirkét, mintha nem is érdekelne igazán a válasz. Pedig érdekelt. A francba, nem, nem nekem! - üvöltött rám Ryan. Akkor? Luiznak? - Igyekeztem gondtalanul odavetni, de ez a játék pont annyira állt jól nekem, mint Marc pólója. A szemem sarkából lestem Ryant, és a lefejtett csirkebőrt visszaraktam a zacskóba. Igen, macska alakomban nyers húst és belsőségeket eszem, de emberként nem bírok olyan gusztustalan dolgokat a számba rakni, mint a zsírban sült, dudoros csirkebőr, akármilyen éhes is vagyok. Minden lánynak megvannak valahol a határai, és az erőszakos szex meg a baromfibőr már túlmennek az enyémeken. Miguelé lesz, ha te nem embereled meg magad - morogta Ryan, az ételemre bámulva. Mintha ez meghozná, a kedvemet! - Mást nem tudok. Az, hogy továbbra sem volt hajlandó a szemembe nézni, csak erősítette a gyanúmat, hogy valamit elhallgat. Valamit, amit pedig tudnom kellene. A csirkét érintetlenül ejtettem vissza a zacskóba. - Ugyan, Ryan, ha nem akarod elárulni, akkor mondd azt! De ne hazudj! Elhúzta a száját. - Nem hazudok. Nem tudom. Miguel nem árulja el nekem. Miért nem? - A gyomrom összehúzódott, de nem az étel miatt, hanem a rossz érzéstől, amely felállította az apró pihéket a tarkómon. Rossz hírek jönnek. Elég jól ismertem Ryant, hogy kiolvashassam a testbeszédéből: valami rémeset tud, és éppen azon van, hogy megossza velünk. Azt hiszem, azért, mert meg akar ölni. Óvatosan felálltam, nem mozdítva a sérült karomat, és a rácshoz léptem. - Azt hittem, hasznos vagy - vetettem oda, és Abbyre pillantottam. Ő Ryant leste sírástól piros szemeivel, mintha csak az élete függne a válaszától. Talán így is volt. Talán az enyém is attól függött. Ryan is felállt, de a válla lemondóan előregörnyedt. - Ha kijut a tanács hatótávolságából, nem lesz többé szüksége rám, és biztos vagyok benne, hogy egy órával sem élem túl azt a döntést. A hajába túrt. - Látod, nemcsak neked vannak problémáid. Összeharaptam a számat, nehogy kimondjam: még mindig elmenekülhet. Elmehet, amíg Miguel távol van, és kívül kerülhet az országhatáron, mielőtt ezek egyáltalán észrevennék, hogy nincs a házban. De nem mondtam ki, mert tartottam tőle, hogy ha lehetségesnek látja, megfogadja a tanácsomat. Hogy itt hagy minket - akármilyen dühös is voltam rá, Ericnél vagy Miguelnél mégiscsak jobb társaság vult. Ami azt illeti, Seannál is. Sean olyan volt, mint aki bármelyik pillanatban összeomolhat, és egy felbosszantott macskánál csak egy dolog volt veszélyesebb: a tébolyodott macska. - Miért jutna ki a tanács hatótávolságából, Ryan? - A hangom halk volt és fenyegető, de nem

tudtam vele mit kezdeni. Az arcára türelmetlen méreg ült ki, és én pislogtam. Ez új volt. Ugyan már, Faythe. Tényleg azt hitted, majd örökre itt fog tartani? Te olyan okos vagy. Biztosan kitaláltad, hogy ez csak átmeneti állomás. - Valóban így volt, de csukva tartottam a számat, úgy vártam, hogy még többet mondjon. - Vevője van, Faythe. Egy alfa az Amazonasnál, aki párt akar, és kész nagy-nagy árat fizetni érte. A kezeim úgy hullottak az ölembe, mint két jégdarab, de az agyam annyira felpörgött, hogy belesajdult a fejem. A büdös életbe. A rohadt, büdös, mocskos életbe. A legrosszabb rémálmom - a szó szoros értelmében. És abban a pillanatban rájöttem, hogy többet tudok Miguel terveiről, mint maga Ryan. A bátyámnak egy dologban igaza volt: valóban kényszerből dolgozott Miguelnek, a maga szempontjából legalábbis. Nem volt bűnöző. Lusta, hiszékeny, gyáva, ez mind igen, de bűnöző, az nem. És ez a fogyatékosság megakadályozta abban, hogy meglássa Miguel terve mögött az igazat. Miguelnek nem egyszerűen egy dél-amerikai vevője volt. A mi elrablásunk túl nagy kockázattal járt, hogy ilyen kis pályára lépjen be vele. Legalább két, de lehet, hogy három vagy négy kuncsaftja kellett, hogy legyen. Nem azért küldte Seant éppen Sara után, mert neki Sara kellett, hanem mert Seannak viszont igen, és Miguelnek kapóra jött a segítség. De azt sosem tervezte, hogy oda is adja Seannak. Sarát már megvették és kifizették azelőtt, hogy Miguel átlépte volna az Államok határát. Ugyanígy Abbyt és a harmadik lányt. És engem is. Ha ez igaz, Miguel felhasználja majd Ryant, Ericet és Seant, hogy átjuttasson minket Brazíliába. Aztán megöli őket, valószínűleg a vevők és hű kandúrjaik segítségével. Mármint ha van nekik ilyen, de miért ne lenne - meglehetősen hatalmasnak kell lenniük, ha meggyőzték Miguelt, hogy szedjen össze nekik néhány államokbeli nőstényt. Vagy így van, vagy Miguel hülye. És azt már tudtam, hogy nem hülye. Nos, mit mond el rólam, hogy megértettem Miguel esze járását? Semmi olyasmit, amire szívesen gondolnék, ha nem muszáj. A nyilvánvaló lehetőség az volt, hogy a gondolkodási mintáinknak valami perverz része megegyezik. De ijesztőbb volt egy másik lehetőség: hogy Marcnak és az apámnak igaza volt, és anélkül, hogy észrevettem volna, kitanítottak a falka vezetésére. Valahogyan, valamikor kialakítottam azt a képességet, hogy az ellenség fejével gondolkodjak, ami egy vezető számára egyértelmű előny. A baj csak az volt, hogy nem vezető akartam lenni, mindössze túlélő. De egyik sem jöhetett szóba, ha nem kerülök ki a ketrecből. A pince sarkában egy törött csőből víz csöpögött és szélesedő tócsába gyűlt a padlón. A cseppek számolták az ideges csend másodperceit, sürgettek, hogy mondjak valamit; tudjam meg, amit még meg kell tudnom. Ryan? Mikor indul? - kérdeztem, és próbáltam nem elijeszteni a metsző tekintetemmel, kemény hangommal. Olyan szorosan markoltam a rácsokat, hogy szinte hallottam a nyögésüket, bár valójában tudtam, hogy az ujjaim jóval előbb pattannának el, mint a tömör rudak. Egyre csak Ryant bámultam, és igyekeztem lecsillapítani a szívverésem, távol tartani a pánikot. Természetesen ő ezt a percet választotta, hogy teljesen elduguljon. De ki hibáztathatná érte? Mikor?? - kiáltottam, és Ryan megugrott, tágra nyílt szemmel nézett rám. Nem akartam leüvölteni, de nem bírtam megállni. Ha abban a pillanatban elérem, addig szorítom a torkát, amíg a szemei kiugranak az üregükből, amiért ilyen ostoba. A lépcsőre pillantott; hallgatózott, jönnek-e. — Reggel indulnak. A rablást sötétedés után akarják megcsinálni. Másnap reggelre érnek vissza, és akkor éjjel indulunk mind. Összeszámoltam: két nap. Negyvennyolc órám volt, hogy kijuttassam innen magunkat, vagy kapcsolatba lépjek a tanáccsal. De hogyan? Az kellett volna, hogy Miguel újra megpróbálkozzon velem, kinyissa a ketrecemet, de legalábbis közel jöjjön a kulccsal. De ha Ryan nem téved, Miguel nem jön újra le ide, amíg az új lányt el nem kapták. Addig pedig

nem várhatok. Megállíthatod, Ryan — mondtam halkabban, és lehajtottam a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Igyekeztem magabiztosnak tűnni kétségbeesett helyett. - Hívd fel anyut! Megállíthatod, és te is megmentheted a bőrödet. - Azt ugyanis már tudtam, hogy az enyémért egy lyukas garast sem adna. Nem. - Úgy rázta a fejét, mint egy totyogós gyerek, amikor letagadja, hogy ő csinálta a tócsát a padlón. - Megölne. Nem voltam benne biztos, hogy Miguelre vagy apura gondol, és mivel mindkettőre volt esély, azt választottam, ami biztonságos válasznak tűnt. - Nem, nem fog. Nem hagyom. Csak hívd fel anyut, és mondd azt neki, hogy láttál, vagy kiszagoltál valamit. Mondd meg neki, hogy azt hiszed, itt lehetünk, és küldjenek ide valakit, aki ellenőrzi. Csak ennyi, és hős lehetnél. Újabb pozitív fordulat, komolyan sorozatot fogok csinálni a végén! Ryan nem hagyta abba a fejrázást, mintha a fejében beszélgető hangok létezését akarná tagadni. Vagy a lelkiismeretét lerázni. A lépcső felé oldalazott. - Sajnálom, Faythe. Nem tehetem. Miguel megígérte, hogy anyut kapják el, ha segítek nektek. Anyut? Elrabolni anyut, csak azért, hogy megbüntessék Ryant? Édes istenem, kitanulták, mi mozgatja a gyereket. De ez üres fenyegetés volt, annak kellett lennie. Sean húgát elrabolni szörnyű volt, de volt logikája. Anyut elrabolni - annak nem. Kinek kellene egy nőstény, aki már túl van a termékeny korán? Ryan, nem fogják elrabolni őt! Nem fognak annyi időt és energiát elfecsérelni a bosszúra. Amellett soha nem is jutnának a közelébe. Ryan nekiütközött a korlátnak, és értetlenül nézett fel, mintha meglepné, hogy ott van a lépcső mögötte. - Téged is elkaptak - vágta rá, és fellépett az első fokra. — Tényleg azt akarod, hogy anyuval kockáztassak? Erre miféle választ kellene adnom? Mélyen magamban biztos voltam benne, hogy soha nem kaphatnák el anyut, de Ryan rólam is ugyanezt gondolta, és mind láttuk, mi lett annak az ügynek a vége. Leolvasta az arcomról a választ. Hátat fordított nekem és Abby- nek, és kettesével véve a fokokat, felrohant. Most már csak az életösztönére játszhattam. - Tehát hagyod, hogy Miguel megöljön és odavesse a hulládat a dzsungelmacskáknak, hogy lakmározzanak belőled? Megdermedt, a keze megremegett az ajtógombon, aztán, anélkül, hogy megfordult volna, kihúzta magát, kinyitotta az ajtót és kilépett a konyhába. Ismét egyedül maradtunk. Meggondolja magát, mondtam magamban. Muszáj neki! Az ajtó egy véglegesnek tűnő kattanással bezárult. A matracom szélére zuhantam, és üres tekintettel bámultam az éppen előttem heverő ételre, aztán Abbyre, és alig is vettem észre a nyers rémületet az arcán. De azért jól láttam. Felettünk a meztelen hetvenöt wattos körte ontotta a fényt, és nyomasztó tisztasággal megvilágította a pincét és celláinkat, bár odakint már sötét volt. Legalább ezúttal felkapcsolva hagyta a villanyt, gondoltam. Néha bizony hálát adunk az Istennek az apróságokért is - főleg, ha épp nincs semmi másunk. HUSZONNÉGY Miután Ryan elment, újra depresszióba süllyedtem. Hanyatt feküdtem a matracon, mert ez volt az egyetlen kényelmes helyzet. A gyomrom azzal fenyegetett, hogy feldolgozatlanul küldi vissza legutóbbi étkezésemet. Ragadtam az izzadságtól, és mindenhol fájtam is. Két nap. Ennyi időm van, hogy kiszabaduljak egy hegesztett alumínium ketrecből, mielőtt Miguel elad valami brazil dzsungelmacska szexjátékának és gyerekgyárának. És a családom egyetlen tagja, aki tud a dologról, a fogva tartóimat segíti, nem engem. Ez már elég volt, hogy azon kezdjek töprengeni, miféle szörny is lehettem előző életemben. Ez már csak a karmám

lehetett, más magyarázatot nem találtam a rémes szerencsémre. De ha nekem elment az életkedvem, hát Abby igazán összetört. Csak hevert a matracán és a semmibe bámult, nyirkos fürtjei szétterültek a feje körül. Meg sem mozdult, amióta Ryan elment, és magával vitte a menekvés összes reményét. Éreztem, hogy meg kellene nyugtatnom, de fogalmam sem volt, mivel. Bízni akartam abban, hogy a bátyám mégis meggondolja magát. Kétségbeesetten hinni akartam benne. Annyira nem lehet ostoba, hogy harc nélkül feladja az életét Miguelnek? Vagy talán mégis. Ryan sosem volt nagy harcos. Egyórányi önsajnálatomból, amely szőlős fagylaltokról és légkondicionálásról szóló álomképekkel járt, Abby halk horkolása zökkentett ki. Irigyeltem, amiért az álomba tudott menekülni, de én képtelen voltam ugyanerre. Az agyam túl gyorsan pörgött, és mindent elém dobott. Marcot, Jace-t. Apám aggodalmát és dühét. Anyámat vajon újra igényelni fogja a tanácsbeli helyét most, hogy a döntések ismét közvetlenül érintik az életét és a falkáját? Ericet. Miguelt. És azt, hogy melyik barátnőm életét készülnek tönkretenni. Végül én is elaludtam, a szemem előtt Miguel elcsúfított arca táncolt, mint egy tündér Csajkovszkij balettjéből. De ezekből az édes álmokból is ugyanarra a kiábrándító pincére ébredtem, amit csaknem huszonnégy órája pillantottam meg először. Kint az első napsugarak már azzal próbálkoztak, hogy behatoljanak a mocskos ablaküvegeken, de az erőfeszítéseik éppen olyan hiábavalók voltak, mint az én kísérletem a kulcs megszerzésére. Ha a plafonon nem világít a villanykörte, félhomályos nappalra ébredtem volna, amelyben mást nem láthatok, csak elnagyolt körvonalakat. Hála az égnek azért a körtéért, gondoltam, mert elhatároztam, hogy az új napot egy adag optimizmussal indítom. Anélkül alakot kellene váltanom csak azért, hogy láthassak. Várjunk csak, ez talán nem is olyan rossz ötlet. Mostanra már biztosan kiürült a szervezetemből a nyugtató. Most már izgatottan ültem fel, és szembefordultam Abbyvel, aki csak akkor ébredezett. Hé, Ab, akarod hallani a legújabb briliáns tervemet? - Ugyan nem juttat ki a ketrecből, de Miguel terveit legalább keresztülhúzhatja. Ha nem tud a közeliinkbe jutni, nem tud újra elkábítani sem. És ahhoz nem lehetnek elég őrültek, hogy két éber és dühös nősténymacskát akarjanak bepakolni egy furgon hátuljába. Abby is felült és megdörzsölte a szemét. - Aha. - Váltunk. - Váltunk? - A homlokát ráncolta zavarában. - Aha - mosolyogtam rá. - Váltunk. - Ennyi? Ja. Ennyi. Egyszerűségében rejlik a nagyszerűsége, ha mondhatom ezt én magam. Nem is tudom, miért nem gondoltam rá korábban. - Abban bíztam, hogy nevetni fog majd, vagy legalábbis elmosolyodik, ám ehelyett könnyekben tört ki. Olyan közel léptem hozzá, ahogy csak a rácsok engedték, mindennél jobban kívántam, bárcsak megölelhetném. - Ha karmaink vannak, meg tépőfogaink, aligha próbálkoznak bármivel is. Miguel semmiképpen nem kerekedhet fölém macska formámban, ha ő ember. Ha kint vált alakot, nem tud bejönni. Ha meg elég bolond, hogy emberként jöjjön be, és itt kezdjen el váltani, hát lesz elég időm, hogy kiüssem, mielőtt befejezi. Abby csak még hangosabban zokogott, és arccal a matracra vetette magát. Összehúztam a szemöldökömet. - Jó, lehet, hogy nem annyira briliáns terv, de azért ennyire nem is sírnivaló! Felült; nedves, duzzadt arca egyik feléhez odatapadtak a tincsei. - Nem tudok. - Dehogynem tudsz. Nem, tényleg nem tudok. Éjszaka felébredtem, és nem tudtam visszaaludni, úgyhogy

megpróbáltam váltani, hogy elfoglaljam magam. De nem ment. Túl ideges vagyok, vagy fáradt, vagy valami. - zavarában félrepillantott. - Már néhányszor megtörtént korábban is. Ideges vagy mérges leszek, és nem tudok váltani. Hát, a francba! Ha ő nem tud váltani, én meg nem tudok elragadni egy kulcsot, akkor ezzel szépen ki is merítettük a szökési terveimet. Behunytam a szemem, kétségbeesve próbáltam az agyam rejtett rekeszeiben találni még egy zseniális ötletet. Semmi. Ennyit a három-az-igazság viccről. Marad a második terv. Abbynek egyszerűen meg kell oldania a problémáját. — Ne aggodalmaskodj miatta! Csak nyugodj meg és koncentrálj! Ezt megpróbálod a kedvemért? Bólintott, de az arcán nem láttam meggyőződést. A homloka ráncokba gyűrődött félelmében, az arcán tiszta reménytelenség. Amióta felidézte Sara halálát, nem mosolygott, és láttam könnyektől nedves szemében: azt várta, hogy ő is úgy fog meghalni. Mély lélegzetet vettem, és próbáltam megnyugodni, abban bízva, hogy ha nekem sikerül, Abbynek is megy majd. - Tisztítsd meg az elmédet, teljesen, és próbálj semmi másra nem gondolni, mint a változásra, a folyamatra. — Rendben. — Abby vetett egy ideges pillantást a lépcsőre, aztán levette a ruháit, és gondosan összehajtogatva a matrac szélére rakta őket. Négykézlábra állt, és rám nézett - a feszültsége a rettegés élő szobrává torzította az arcát. Sóhajtottam. Ez nem fog menni, hacsak valahogy rá nem veszem, hogy megnyugodjon. — Mi lenne, ha én is csinálnám veled? Köszi. - Hálásan biccentett, láthatóan nagyon igyekezett ellazulni. Semmi gond. - Lehajigáltam a ruháimat, ügyelve, nehogy feltűnjön a sajnálat az arcomon. Abby fáradt volt, éhes, rémült, alighanem szomjazott is - az én szám legalábbis száraz volt -, szóval a legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy még sajnálkozzak is rajta. - Kész vagy? kérdeztem, és én is négykézlábra ereszkedtem. A bal vállam sikítva tiltakozott, és nem tudott megtartani: megrándultam, és áthelyeztem a testsúlyomat a jobb karomra. Abby bólintott, de nem valami meggyőzően. Még mindig meglehetősen idegesnek nézett ki. — Rendben. Most azt szeretném, ha elindulnál a lábujjaidtól, és felfelé haladva minden egyes testrészedet ellazítanád, ahogy sorban következik, jó? Megint bólintott. — Helyes. Először a lábujjaid, a bokáid. Lazának érzed a lábadat? — Azt hiszem. A fenébe is! Ha nem volt benne biztos, akkor nem volt laza sem. Rámosolyogtam, hogy bátorságot öntsek belé. - Akkor most feljebb. A lábszárad, a combjaid következnek. — Lassan beszéltem, a hangom sima, lágy volt. - Érzed már, ahogy az izmaid lazulnak? — Igen — felelte, de a testtartása elárulta, hogy nem mond igazat. Átfutott a fejemen, hogy álljunk le, mert a gyakorlat nyilvánvalóan nem segített, de féltem, hogy ha beismerem a sikertelenséget, azzal csak még jobban felizgatom. — Amikor az egész tested ellazult, lásd magad előtt a változást. Ne félj a fájdalomtól, hanem fogadd el, mert az... — Nem tudtam folytatni; nálam elindult a változás. A gyakorlat olyan mélyen bevésődött, reflexszé vált, hogy a testem akkor is követte, ha az agyam valójában nem akarta. Megállíthattam volna, de jobban fájt volna, mint hagyni, hogy megtörténjen, úgyhogy elengedtem a gyeplőt, és átmenetileg átadtam az irányítást a testemnek. Sajnos, ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Még sosem váltottam alakot súlyos sérüléssel, és fogalmam sem volt, mennyire fáj. Az első percek olyan kínt hoztak, amit még nem tapasztaltam előtte. A testem a szó szoros értelmében széttépte saját magát, ízről ízre, ínról ínra, ami egy dolog az egészséges ízeknek és inaknak, de egészen más volt a sebesült vállamnak. Abban eleven tűz lobbant, .mikor a rákényszerített változások elérték a meghúzódott izmokat.

A fájdalom enyhült, amikor a váltás utolsó mozzanatai is áthullámzottak rajtam, és minden testrészem a helyére került. Akkor már a vállam sem fájt annyira, csak tompán lüktetett, mint egy régi sebesülés. Nyújtózkodtam, hogy kipróbáljam a csontok és izmok új szerkezetét. Csodálkozásomra a vállam valóban jobban mozgott. Még messze volt a gyógyulástól, de legalább már ránehezedhettem. Marc említette egyszer, hogy vele is történt hasonló, de azóta nem gondoltam erre túl sokat. Az ő elmélete szerint mivel a csontoknak és izmoknak meg kell változni, automatikusan elindul a gyógyulásuk, amint rögzülnek az új helyükön. Nagyszerű, gondoltam elégedetten. Korábban kellett volna váltanom. Abby immár felöltözve figyelt, az arcán irigység és elragadtatás keveréke. — Ahogy csinálod, egészen könnyűnek tűnik, mintha nem is fájna. Csak fújtatni tudtam, de biztos voltam benne, hogy megérti. Nagyon fáj, mindegy, kívülről milyennek látszik. Megmozgattam az arcizmaimat: a bajuszomat először előreíveltem, aztán visszalapítottam a pofám mellé. Elörenyújtottam a mellső mancsaimat, úgy nyújtózkodtam, a fenekem feltoltam a levegőbe. Végül körülnéztem a pincében, először macskaszemmel. Általában szeretem a macskatestben eltöltött első néhány percet: ilyenkor minden látvány, minden szag, amit emberként olyan jól ismertem, új lett, más, érdekes a macska érzékeinek. Azonban most fura érzés volt: itt semmi sem mozgolódott, semmi sem nőtt. A látóteremen nem futottak át kis rágcsálók, a tappancsaimat nem szúrták kövek vagy gallyak, a bundám nem akadt tüskébe. Nem volt szellő, még a légkondicionáló mesterséges hűvöse sem. És bár fentről, a házon át hallottam a civilizáció zajait, apu erdei birtokához képest ez a föld alatti börtön borzongatóan csendes volt, és pocsék, amilyen pocsék csak lehet egy ember építette szállás. A macska számára a pince egy betonnal kiöntött gödör volt, mindenféle emberi dologgal elrontva. Támadás volt az érzékeim ellen: a padló karcos a lábamnak, mintha durva dörzspapíron járnék; fentről konzervnevetés hangja szűrődött le, valaki komédiát nézett; a rácsok körülöttem fémbűzt árasztottak, és mindenkinek a személyes szaga rajtuk volt, aki mostanában hozzájuk ért. De a legerősebb a vérszag volt. Sara vére volt, és a jobb oldali üres cellából jött. Semmi sikálás nem tünteti el a vérszagot egy macska orra elől, de a legrosszabb az volt, hogy tudtam: a nagyját a matraccal együtt kivitték. Amit éreztem, az csak egy töredéke volt Sara elfolyt életének. Persze voltak más szagok is, mint például Marc és Miguel személyes szagának felkavaró kombinációja. Akármerre fordultam, mindkettő ott volt az orromban, mert rajtam volt, és a következő zuhanyozásig ez így is marad. Abbyn púderillatú dezodort éreztem, most már többnaposat, és valamit, ami fiatal, nőies és csak ő maga. De mindenekfelett a félelem sajátságos, savanykás szagát. Miguel azt mondta, szereti ezt a szagot, ami többet mondott el a számomra róla, mint amennyit valaha is tudni akartam. A macskák több okból cserkésznek és vadásznak, például gyakorlásból, élvezetből, és így élnek társadalmi életet is. De csak élelemért vagy önvédelemből ölünk. A félelem szaga nem kelt bennünk étvágyat, sem nemi vágyat. Miguel félelemfétise az emberi, nem pedig a macska-énje része volt, olyasmi, amiben számtalan börtönlakóval osztozott a világ minden tájáról, de nem volt közös vonás egyetlen állatkerti macskával sem. Emberként volt szörny, akit valami szerencsétlen idióta felruházott karmokkal és fogakkal. Szívesen a kezem közé kaparintottam volna azt a macskát, aki megfertőzte. De ismerve Miguelt, a szülője azóta rég békében - vagy darabokban - nyugszik a dzsungel közepén. A vér és a félelem mellett felismertem a kávésdobozon a saját vizeletem szagának maradékát. Macskaként cseppet sem zavart. Az életműködésem része volt, nem úgy, mint a rácsok

fémbűze és a valaha kiöntött olaj visszamaradt aromája. De az egyetlen olyan szag, ami abban a pillanatban érdekes volt számomra, a sarokba hajított fehér papírzacskóból jött. Az előző esti vacsorám maradéka. Nem lesz elég, de a semminél jobb. A fogaim közé kaptam a zacskó alját és megráztam a fejem. Szétrepült a szemét, a maradék csirkemell és az első maradványai. Macskaként még a bőr sem zavart, bár nem voltam oda az extra ropogósért. Hamarabb, mint ami ahhoz kellett, hogy átváltozzak, a csirkemell bőröstől eltűnt. Még az is lehet, hogy pár kisebb csont is lement vele. Evés után leültem és nekiláttam megtisztogatni az arcomat és a mancsaimat. Nem laktam még jól, de más lehetőség híján befejeztem. Kérsz még? - kérdezte Abby, és meglengette előttem a második csirkemellet. Meg kellett volna ráznom a fejemet. Nem volt helyes elvenni az ételét, csak mert ő nem tudott váltani. Viszont mivel én tudtam, szükségem volt rá. És nem úgy tűnt, mintha ő meg akarná enni. Pislogtam, és oldalra billentettem a fejem. Biztos... ? — Persze, csak nyugodtan. - Alsó fogással dobta ki a húst a rácsai között. Az vagy fél méterre esett az enyémtől. A ketrec széléhez sétáltam, hasra feküdtem és kinyúltam érte a jobb mellső mancsommal. Majdnem. Kimeresztettem a karmaimat és előrecsaptam, a fülemet a rácsnak nyomva. Fájt, de bevált: elhalásztam a csirkemellet. Behúztam magamhoz és nekiestem. Nem tartott tovább, mint az előző. Dorombolva néztem Abbyre. — Szívesen — felelte. Fémrugók nyögtek a fejem felett, aztán fa nyikordult. Valaki felkelt a házban. Azt lefogadtam volna, hogy Ryan, a tésztaszerű arcszínéből és karikás szemeiből ítélve, napok óta nem feküdt ágyba, ha pedig igazat mondott, akkor Miguel és Sean már úton voltak. Ez egyetlen lehetőséget hagyott: Ericet. Abby a cellájában hevert, hanyatt a matracon, a mennyezetet bámulta, és mit sem érzékelt a fenti mozgolódásból. Korábban felismerte Miguelt a lépéseiről, azonban most nem hallott semmit. Bár még két lábon is sokkal jobb volt a hallásunk, mint az átlagembereknek, a macskához képest sehol sem voltunk. Macskaként olyan hangokat is meghallottam, amely az emberek vagy akár a kutyák hallásküszöbét jóval meghaladták. Halkan morogni kezdtem. Abby felnézett. - Mi a baj? Orrommal a plafon felé mutattam. — Hallasz valamit? — Bólintottam. — Jön valaki? Addig forgattam a fülkagylóimat, amíg bemértem, honnan jönnek a hangok, és figyelmesen hallgatózni kezdtem. Nehéz lépteket hallottam, aztán víz csobogását. Eric zuhanyozott. Mivel nem mondhattam semmi biztosat, inkább megráztam a lejem. — Hála az égnek — sóhajtotta, aggodalmasan lesve a mennyezett. Nem értettem vele egyet. Kulcs nélkül nem jutunk ki, és ha órákon át csak várakozunk, nem jutunk előbbre. Szükségünk volt liricre, hogy kinyissa valamelyikünk ketrecét, leginkább az enyémet. A zuhany percekig csobogott, és én figyeltem, időnként áthallgatva, hogy Ryan nézi-e még a tévét. Vagyis hát hogy a készülék be van-e még kapcsolva. Nem hallottam, hogy a szobából kilépett vagy oda bement volna, de egyébként pont ennyit tudtam arról, merre van a házban. A víz elállt, és Eric kilépett a tus alól. Hogy megtörölközött-e, nem tudtam, de pár másodperc múlva már egy másik szobában volt, és ruhákat válogatott, legalábbis erre következtettem a szekrényajtók nyílásából és csukódásából; fa súrlódott fán. Rendben, ideje cselekedni. Felültem, lelapítottam a füleimet: felkészültem egy jó üvöltésre. Ez volt az egyetlen, amit csalinak ki tudtam találni, és bár arra még nem volt ötletem, hogyan veszem rá, hogy kinyissa a cellámat, úgy döntöttem, egyszerre egy akadályt ugrok át. Kezdve az üvöltéssel. Elég hangos legyen, hogy Eric meghallja, de annyira ne, hogy a szomszédokig is eljusson. A hangerőre mindig nagyon kellett ügyelni, hiszen mindig fennállt a veszélye, hogy az emberek meghallanak.

Végül aztán nem kellett semmiféle zajt csapnom. A léptek abba a helyiségbe értek, amelyről feltételeztem, hogy konyha, és én becsuktam a számat. Eric megállt, alighanem a hűtő előtt, aztán továbbment a pincelejárat felé. Szemmel láthatóan kedvelte a reggeli szórakozást. De jó nekünk! A lépcsőkre nézve felmordultam, hogy figyelmeztessem Abbyt, Rám nézett, aztán követte a pillantásomat, a szeme elkerekedett, ;t válla megfeszült. Az ajtó kinyílt, és Abby talpra ugrott. Méghozzá gyorsan, aminek örültem; ebből láttam, hogy vannak még energiatartalékai, bár a fél vacsoráját én ettem meg. Egyáltalán nem voltam benne ugyanis biztos, hogy ezúttal is sikerül távol tartanom tőle Ericet. Jó reggelt, lányok! - szólt le Eric a legfelső lépcsőről. - Ugye, tudjátok, hogy már reggel van? Egyikünk sem válaszolt, ő pedig megállt, hogy lekapcsolja a lámpát, aztán leszaladt a lépcsőn. Engem nem érdekelt - sokkal jobban láttam a sötétben, mint ő -, de Abby légzése úgy felgyorsult, hogy attól tartottam, elájul. Eric megtorpant az utolsó fokon, úgy bámult rám, és közben nedves hajáról egy vízcsepp a gallérjára hullott. Az arcán gyors egymásutánban jelent meg félelem, meglepetés és végül egy széles vigyor. De az első két arckifejezés sokkal közelebb állt a valódi érzéseihez, és ezt semmiféle fogsorvillogtató mosoly nem rejthette el előlem, még akkor sem, ha a tépőfogai nagyobbak lettek volna az enyémeknél. De nem voltak. Közel sem. Friss és tiszta illata volt: szappan, olcsó sampon, mentolos fogkrém. Ettől megmérgesedtem. Az én fejemen a szőr ragacsos csomókba tapadt az izzadságtól és a vértől, holott amikor ezek rám tapadtak, nem voltam szőrös. Csaknem harminchat órája nem mostam fogat, és életemben nem volt még ekkora szükségem egy zuhanyra. Összefoglalva, undorító volt. A dolgok jó oldala: az undo- rítóakat nem erőszakolják meg. De ha mégis szeretnék, hát a karmok majd tesznek róla. Fel-alá kezdtem járkálni a cellámban, minden fordulónál Ericre mordulva. Ő követett a tekintetével, és sikertelenül próbált valami elmés beszólást kitalálni. Ez nem lepett meg. - Jól áll neked a bunda, Faythe - bökte ki végül. A karmok mégjobban állnak, gondoltam, és szúrósan néztem a bal szeme sarkából az álla hegyéig futó hosszú, már varasodó, négyes karmolásnyomot. A látvánnyal elégedetten megnyaltam a számat. Eric előrevetődött, mintha minden bátorságát egyetlen óvatlan rohamokra akarná fecsérelni. De azért eléggé távol maradt a rácsaimtól. Jobb első zsebéből egy kicsi ezüstkulcsot szedett elő, és feltartotta, hadd lássam. - Akármilyen hívogató is a lakrészed, mindenhol ezekkel a szalvétákkal meg csirkecsontokkal, azt hiszem, ma reggel mégis inkább a húgocskádat látogatom meg. Inkább ő a zsánerem. A gyáváknak mindig a fiatalok, kicsik és védtelenek a zsánerei, gondoltam, és nagyon szerettem volna, ha ki is tudom mondani. De csak nézhettem. Minden egyes lépéssel, amivel Eric közelebb ment, Abby egyet hátrált, amíg a falhoz nem szorult. Lassan rázta a fejét, apró kezei ökölbe szorultak az oldalánál, a szeme tágra nyílt félelmében. Rám pillantott, és én morogtam; nem Abbyre, hanem Ericre. Eric meg fordult, fél méterre Abby ketrecétől, és rám nézett - Mi van, cica? Féltékeny vagy? A te bajod... a múltkor nem részesítettél valami meleg fogadtatásban. - Megérintette a nyomokat az arcán, és megcs- küdtem volna, hogy tudja: magamban mosolygok. Az orromon át fújtam rá, centikre a rácsfaltól. Igen, láttam, mit tettél Miguellel. Büszke vagy magadra, mi? Gondolom, mostanra kitaláltad, hogy lemondott rólad. Majd becserél egy újabb modellre. Reméltem, hogy elszólja magát, és kimondja a lány nevét, vagy legalábbis ad valami tippet. Az, hogy fiatalabb, nem segített, mivel én voltam a legidősebb hajadon az országban. Az, hogy reggelre visszaérnek, többet mondott, mint eddig Eric.

Én azt hiszem, ha nagyon akarná, még mindig lenyomhatna, de tudod, ő belül lusta. Inkább olyan csajt keres, akit nem túl nehéz megdolgozni. Én, másfelől, jobban szeretem, ha a queso rugda- lózik egy kicsit, ha érted, mire gondolok. Értettem, de tudtam azt is, hogy nem mond igazat. Ha valóban szerette volna a kihívást, Abbyé helyett az én ketrecem felé indult volna. De ahogy már korábban is mondtam, egyszerűen nem volt alfának való. A jelek szerint Miguel sem. Eric megfogta Abby ajtaján a lakatot. Újra morogtam, és ő újra rám pillantott. - Hát persze hogy nézheted. Te mocskos kurafi! Persze, macska lévén, csak üvöltöttem, de üvöltésnek nagyon is jól sikerült. Mi az? - Eric ugyanazon a megjátszott hangon folytatta. - Hát ne nézd, ha nem akarod. Feküdj le, tedd a mancsod a füledre, ugyanannyit érsz el vele. Amíg karmaid meg farkad van, nem tudsz megállítani. Hogyan? Szó szerint hegyeztem a füleimet. Tényleg azt mondta, hogy ha visszaváltozok, megállíthatom? Kérdőn oldalra billentettem a fejem. Ezt hogy érted? Azt gondolod, olyan szívtelen vagyok? - kérdezett vissza, de nem várt őszinte választ. Tudom, hogy jó unokanővér vagy, és nem akarod, hogy Abbynak még több baja essen. És én szívesen segítek ebben. De csak ha visszaváltozol. A másik oldalra biccentettem a fejem. Folytasd. Egyszerű csere. Beváltom rád. De a bestialitás nem érdekel, nyilván megérted, miért. Azok a karmok elég élesnek tűnnek. Ásítottam, hogy megmutassam: a fogaim is elég hegyesek. Igen, azok a tépőfogak is tudnának némi kárt tenni. Szóval, ha üzletelni akarsz velem, azoknak mennie kell. Csak van valami módja, hogy az ember szavak nélkül tárgyaljon? Nem akartam addig visszaváltozni, amíg meg nem tudtam, mi jár a fejében, mármint a nyilvánvalón kívül. Akkor ugyanis meztelen leszek és védtelen, ami nem volt nagy ügy, amikor a saját falkám tagjai vesznek körül. Azonban kettesben Ériekéi ez öngyilkosságnak tűnt. Tudod, mit? - mondta, és megkocogtatta az óráját. - Kapsz egy percet a döntésre. Mostantól. Ha visszaváltozol és rendesen viselkedsz, békén hagyom Abbyt. Vagy ülsz ott magad köré tekert farokkal, és figyeled, hogy szereti a húgocskád. Tudtad, hogy sikoltozni szokott? Abby nem nézett rám. A kedvenc sarkában kuporgott, láthatóan rémülten, felhúzott térdekkel. De ő nem kérné, hogy tegyem meg. Nem kívánná, hogy ami vele történik, mással történjen inkább. Csak gyerek volt még, de máris nagyon erős. Pedig nem kellett volna azzá válnia. Harminc másodperc. - Eric nyíltan vigyorgott, és a tenyerén ugráltatta a kulcsot. Mit akarhat? Miguel azt mondta, ő nem nyúlhat hozzám. Változtattak a szabályokon? Vagy Eric kihasználja, hogy nincs itt a főnök? Esetleg Miguel megadta a lehetőséget Ericnek, hogy betörjön engem, mielőtt valóban lemond rólam? Ez jellemzőnek tűnt Miguelre, és a számára ez mindenképpen nyerő helyzet volt. Beküldi Ericet, hogy fárasszon ki, úgyhogy mire ő visszaér, már nem lesz kedvem ellenkezni. Ha Eric veszít is, engem megvisel, ráadásul Eric esetleges sérülései miatt Migueléi máris nem lesznek annyira megalázóak. De a legijesztőbb lehetőség csak ekkor jutott az eszembe. Mi van, ha ezt az egészet magamnak köszönhetem, és semmi köze Miguel- hez? Mi van, ha azzal, hogy kétségbe vontam a férfiasságát és leégettem a többiek előtt, csak azt értem el, hogy most bizonyítani akar? A francba. Ha valakinek ilyen mocskos szája van, minek kellenek neki halálos ellenségek? Hét, hat, öt... - Eric az óráját nézve számolt. Utoljára rámordultam. Ha meglátom az esélyt, megöllek. De nem láttam jelét, hogy megértette volna. Ostobán mosolygott, abban a -

tudatban, hogy nyert. Most igaza is volt. Nem ülhettem ott, és nézhettem végig, amint megerőszakolja az unokahúgomat. Újra. Akkor megegyeztünk? Egyetlen pillanatra még tétováztam, a szívem dobolt. Abbyre néztem. Még mindig nem viszonozta a pillantásomat, úgyhogy bólintottam. Nekem nem lesz olyan rossz, mint neki volt. Remélhetőleg. Eric elvigyorodott, és a gyomrom görcsbe rándult. - Helyes. Nagyon jó unokanővér vagy. És most változz vissza. - A válla felett Abbyre nézett. - Remélem, értékeled, amit érted tesz?! Abby eddig bírta. - Ne csináld, Faythe - suttogta. - Nem kell megtenned. De meg kellett. Bizonyos értelemben már a szavamat adtam. És különben is, ki kell nyitnia az ajtót, hogy bejusson, amit igenis akartam. És ha jelentkezik a lehetőség... Eric közelebb lépett, de még mindig nem érhettem volna el. - Gyerünk, indíts, mielőtt meggondolom magam! Szerettem volna valami diszkréciót, de tudtam, még ha meg is kérném, nem fordulna el. Úgyhogy a durva betonpadlón változtam vissza, ő pedig csorgó nyállal figyelte fázisról fázisra. Az első után egészen közel lépett, és meg is markolta a rácsokat: tisztában volt vele, hogy nincs mitől tartania. Ha képes vagyok rá, elkapom, azonban a változás közepén erre éppen annyira nem lettem volna képes, mint hogy pillangószárnyakat növesszek és elrepüljek. Átfutott a fejemen, hogy visszafordítsam a folyamatot, hátha nem veszi észre, mit tettem, amíg túl késő nem lesz. De letettem róla, mert tudtam, úgysem válna be. És mert tudtam, ha egyszer megpróbálom és elvétem, Abbyt veszi célba, már csak azért is, hogy rajtam bosszúi álljon. Az én esélyem akkor jön el, ha bezárta az ajtót maga után. Zihálva, meztelenül, reszketve térdeltem a padlón. Annyira ki voltam merülve, hogy a testem a saját hőmérsékletét sem volt képes megtartani, a nyár közepén sem, hiszen kétszer váltottam alakot víz nélkül és messze túl kevés étellel. És nem is aludtam rendesen, már napok óta. Eric nem hagyott időt, hogy összeszedjem magam. Nem szeretett volna még egy esélyt adni, hogy megtámadhassam. Szándékosan legalábbis nem. Már leszedte a lakatot, és kitárta az ajtót, mire lábra álltam. Nem volt olyan gyors, mint Miguel, de én annál fáradtabb és gyengébb. Tudtam, a testem már nem visel el sokkal több hiányt és stresszt komoly következmények nélkül. Mint például az ájulás. Kétségbeesetten el akartam kerülni, hogy elveszítsem az eszméletemet, amíg Eric a ketrecben van. Miguellel ellentétben ő nem akarta, hogy küzdjek: talán meg se várta volna, hogy magamhoz térjek. Becsukta az ajtót és megugrottam, amikor a helyére kattintottá a lakatot. Ennyit arról, hogy majd félrelököm, és kirontok a cellából. Ehelyett azért küszködtem, hogy állva maradjak. Elsötétült a szemem előtt a kép, szédültem; széttártam a karomat, hogy megtart sam az egyensúlyomat. Jól vagy? - kérdezte, és láthatóan sokkal inkább örült a gyengeségemnek, mint hogy aggódott volna miatta. — Remekül. — Két kézzel töröltem le a hideg verejtéket az arcomról, és csak utána jöttem rá, hogy nem tudom hová törölni a kezeimről. - Essünk túl rajta! A szemét rajtam legeltette, és zavaromban összefontam a karomat a melleim fölött. Igen, tisztában voltam vele, hogy a szeme miatt kell a legkevésbé aggódnom, de a tolakodása mégiscsak dühített. A düh pedig jó volt, segített kitisztítani a fejemet és összpontosítani. Ilyen gyengén csak egyetlenegy lehetőségem lesz. Ha elhibázom, az első büntetőpofonjától elájulok. Szóval azt a pillanatot nagyon gondosan kell megválasztanom. — Na jó, az alapszabályok... — kezdte. — Alapszabályok is vannak? — Nem tudtam megállni a nevetést. Hogy én milyen szerencsés vagyok, pont egy olyan erőszaktevővel akadtam össze, akinek alapszabályai vannak! De a szabályok mind az én javamat szolgálták. Nohát!

Ha megütsz, megkarmolsz, vagy bármi hasonló rugdalózást csinálsz, mint Miguellel, már itt sem vagyok. Te horpadtra verheted a rácsokat, én meg elszórakozom Abbyvel. Ugye, Abby cica? Abbyre néztem, de ő háttal felénk kuporgott a cellájában, és ha jól láttam, a fülét is bedugta az ujjával. Akárhogy is, nem válaszolt, úgyhogy Eric visszafordult hozzám. Megértettél? - kérdezte, és én bólintottam, mert nem csinálhattam mást. Az én pillanatom még nem jött el. - Akkor megegyeztünk? Még egy bólintás. És aztán egyikünk sem mozdult. Eric mintha nem tudta volna, mit csináljon most, mintha a beleegyezésem ösz- s/i zavarta volna, de azért technikai segítséget nem akartam adni a dologhoz. Jó pár kínos másodperc telt el - kínos Ericnek, mert én i sak fáradt és zabos voltam —, amikor végre elhatározásra jutott, és ,i hal könyökömnél fogva előrehúzott. Ösztönösen kirántottam a karomat a fogásából, és közben örömmel fedeztem fel, hogy a válla in már jóval kevésbé fáj. A visszaváltozás még inkább segítette a gyógyulásomat. Eric figyelmeztető pillantást vetett rám, és felmordult. Abby göndör tincseire gondoltam, és amikor újra értem nyúlt, hagytam. Megcsókolt. Én csak álltam ott. Éreztem a fogkrémje ízét, a samponja illatát. A véremet forró düh fűtötte, de fogalmam sem volt, mit tehetnék. Nem volt annyi erőm, hogy megüssem és komoly kárt tegyek benne, ha pedig elbukom, akármit tesz utána Abbyvel, az az én hibám lesz. Egyetlen csapással kell kiütnöm. Semmi, ami kevesebb a halálnál, nem lenne elég. Ha csak rá tudnék jönni, hogyan változtathatom át a fogaimat... Behunytam a szemem és összpontosítottam, teljes erőmmel igyekezve kizárni Eric kezét, amely a fenekemet markolászta, és újra megpróbáltam előidézni a változást az arcomon. Gyerünk már, a francba is, változz! De semmi sem történt. Eric észre sem vette az erőfeszítéseimet és a csalódottságomat. A számba nyomta a nyelvét, de olyan mélyen, hogy öklendeznem kellett. Ez úgy zúzta össze maradék koncentrációmat, mint a fejsze a vékony jeget. Alig bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy leharapjam a nyelvét. Meg tudtam volna tenni, még tompa emberi fogaimmal is, de nem tettem, mert ezzel nem öltem volna meg. Legalábbis nem elég gyorsan. Viszont nagyon gyorsan felmérgesítettem volna. Előrelépett párat, így nekem hátrafelé kellett, hogy el ne essünk, egész addig, amíg a rácsoknak szorított. A szája még mindig az enyémet szívogatta. A kezei fel-alá jártak rajtam, markolásztak és bökdöstek. Aztán a nyelvével áttért a nyakamra, és végignyalta. Behunytam a szemem, újra megpróbáltam részlegesen alakot váltani. A fogai megcsípték a fülcimpámat, vért nem fakasztottak, de benyomták a bőrt. Megjelölt. Gyűlölöm, ha megjelölnek. De messze a legrosszabb az a kemény dudor volt a nadrágjában. A hasamnak nyomta, még a vastag anyagon át is éreztem, hogy lüktet, mintha figyelmeztetne, hogy még csúnyább dolgok is várnak rám. Eric lehúzta a cipzárját, és az a halk nesz úgy vágott végig rajtam, mint egy vadászgép robaja. Felpattant a szemem. Eric úgy tolta le a nadrágját, hogy el se vette a száját a nyakamról. Túl messzire megy. Ha hamarosan nem jön el az én pillanatom, késő lesz. Dühöm elmosta dermedtségemet. A tekintetemet Abby fejére szegeztem, egyre próbáltam észben tartani az okot, amiért harc nélkül adom meg magam. Nem segített. A fájdalmat elviselem. Azt megértem, és tudom, hogyan kell vele bánni. De ezt nem értettem. Ez pusztán lealacsonyítás volt, egyetlen célja, hogy megtörje az akaratomat és megalázzon. És ez felbosszantott. A kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe vájtak. Minden szándékom ellenére, hogy Abbyt bármi áron megvédem, kezdtem elveszíteni az önuralmamat. Muszáj volt összpontosítanom, mert így csak rosszabb lesz. Mindkettőnknek. Ismerős fájdalom hasított az államba. A szívem furcsa ritmust ütött, és megmerevedtem. -

Összeszorítottam a fogaimat a fájdalom miatt, de közben mosolyogtam. Megtörténik! A részleges változás megtörténik! Végül mégis meglesz a pillanatom, feltéve, ha nem veszi észre, amíg befejeződik a folyamat. — Lazíts! — suttogta Eric a nyakamba. — Befeszítettél. Nem is hiszed, mennyire, gondoltam, és bizsergetett a gondolat, hogy rájöttem a dolog kulcsára: lángoló düh és mély összpontosítás. Jó tudni. Eric most már az alsónadrágját is letolta fél kezével, az ujjai a csupasz combomon csúszkáltak. Még mélyebbre vájtam a körmeimet a húsomban, nehogy eltaszítsam magamtól, tönkretéve az egyetlen .ilkalmamat. A fájdalom rosszabb volt, mint először, ez a változás mélyebbre halolt. Az arcom lüktetése sivító, vakító kínná gyorsult. Ki kellett nyitnom a számat, széttárni az állkapcsomat. Azonban én örömmel fogadtam a fájdalmat. Elvonta a figyelmemet Eric kezéről és szájáról. Apró roppanásokat hallottam, amint az arccsontjaim elváltoztak. Az én helyzetemből az ágyúlövés sem lehetett volna hangosabb. Még egy reccsenés, és még Abby is megfeszült ültében. Majdnem felénk is fordult, de észbe kapott és úgy maradt, az arcát a karjába temetve. Ó, basszus. Mi lesz, ha Eric meghallja? Sokkal közelebb volt a forráshoz, mint Abby. És alighanem meg is hallotta, mert már emelte a fejét, hogy felnézzen. Az egyetlen dolgot csináltam, amivel hirtelen elvonhattam a figyelmét: kilöktem elé a melleimet. Szinte dorombolt örömében, és lejjebb csúszott az ajkával, hogy a szájába vehesse a mellbimbómat. Összerázkódtam, de úgy vette, mintha gyönyörömben történt volna. Öreg, te aztán értesz az öncsaláshoz, gondoltam, már zihálva, mert a fájdalom az arcomban elérte a csúcspontját. Miért hisznek a férfiak kivétel nélkül a szexuális vonzásuk hatalmában, még akkor is, ha minden jel arra mutat, hogy ez nem létezik? Azt hiszem, néhány férfi hatalmas egóval születik, hogy ezzel kapjon kárpótlást más felszerelése hiányosságáért. Például a szellemi hiányosságaiért. A fájdalom végre alábbhagyott, és végigfuttattam a nyelvemet a szám belsején. Levegőért kaptam, amikor teljes hosszúságú tépő- és hegyes kúpos fogakat találtam alul-fölül, szabályos rendben. Eric nyöszörgőit a mellemen, ugyanúgy félreértve ezt is, mint az előbbi rándulásomat. Ellenálltam a vágynak, hogy fejbe üssem. Már nem kellett ütnöm. Már tudtam, mit fogok csinálni. Eric becsúsztatta a kezét a bal térdem mögé, és felhúzta a lábamat, hogy a csípője köré fonja, közben előrenyomta az altestét. Most, gondoltam. Ez a pillanat végre az enyém. Figyelmeztetően felmordultam. Eric, még mindig a mellbimbómmal a szájában, megdermedt. A lábam kicsúszott a kezéből, vissza a padlóra. Lassan felemelkedett. Találkozott a pillantásunk. Nem tudom, az enyém milyen lehetett, de az övé olyan volt, mintha sok kis zöld emberkét látna. A pillanat törtrészéig élveztem ijedt rettegését. Aztán lecsaptam a torkára. HUSZONÖT Vért még nem éreztem édesebbnek, mint Ericét abban a pillanatban, amikor a nyakából a számba folyt, egyenesen le az agyából. Vagy talán ez volt a megtestesült bosszú íze. Akármi is, csodálatos volt. Sikoltani próbált, de csak valami bugyborékoló gurgulázás lett belőle. Hosszú másodpercekig próbált szabadulni, vadul verdesve a karjaival, hatástalanul csapkodva az oldalamat, a csípőmet. Habár átharaptam a bőrét és felszakítottam a nyaki vénáját, nem téptem ki a gégéjét. Az azonnali halált jelentett volna a számára, és Eric nem érdemelte meg ezt a kegyelmet. Ehelyett összeszorítottam a légcsövét, és lassan fojtottam meg, amíg kivérzett. Amikor először történt meg a részleges átváltozásom, két nagyon hosszú nappal ezelőtt, a számat nem tudtam volna ilyen szélesre nyitni. Szerencsére ezúttal a változás sokkal nagyobb

mértékű volt. Ugyan nem láthattam magam, de úgy sejtettem, szőrtelen macskapofám van, hozzá illő orral, amely egy egyébként emberi arcból áll ki. Nem lehetett szép látvány, főleg az eleve megviselt államat is hozzávéve. Azonban a csinos külső most kevésbé számított, mint valaha. A hatékonyság volt a fontos, és ez az új szörnyfej igencsak hatékony volt. Eric még utoljára megrándult, de akkor már én tartottam a testét, magamhoz ölelve. Amikor biztos voltam benne, hogy meghalt, kitátottam a számat. A feje hátracsuklott, saját tehetetlenségétől még egyet bólintva. Ernyedt teste groteszk volt, és enyhén hányingerkeltő. Meglendítettem és a matracra löktem, aztán csak bámultam rá, és hallgattam a saját lélegzésemet. Még nem ért utol a sokk, de elég tisztán gondolkodtam, hogy tudjam: bármelyik pillanatban beüthet. Még sosem öltem embert. Szarvasokat igen. Nyulakat is. És egyszer azt a tehenet, amelyik valahogy bebóklászott apám birtokára, onnan meg a fák közé. De soha nem vettem el emberi életet, akármilyen volt is az az ember, és nem voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam, nem fogom érezni a következményeit. Ekkor hallottam, meg, hogy valaki rövid, kapkodó hullámokban veszi a levegőt. Eric mellkasára pillantottam, azt várva, hogy majd az megemelkedik. De nem emelkedett. Lassan felnéztem és a nesz irányába fordultam. Abby bámult rám, a szemei rettentően elkerekedtek. Amikor összeakadt a tekintetünk, riadt hangocska szakadt ki belőle, és hátraugrott a rácsoktól: a fejét ingatva próbálta letagadni maga előtt is, amit lát. Abby! - Csakhogy macskaszámmal nem tudtam artikulálni, és ami kitört belőlem, nem volt más, csak rövid nyögés, kicsit sem hasonló a nevéhez. Ó, igen, most már emlékeztem a negatív oldalra is. A macskaállkapocs elszigetel a Föld beszélni tudó lakóitól. Tétován végigfuttattam az arcomon a kezemet, és megértettem a rémületét. Hálás voltam az új képességért, hiszen megmentett attól, ami bizonnyal életem legmegalázóbb, leglealacsonyítóbb tapasztalata leit volna. De még ezzel együtt sem akartam volna a tükörben találkozni saját félarcommal. Elfordultam, és összpontosítottam, kényszerítettem az arcomat, liogy változzon vissza. A fájdalom rosszabb volt, most, hogy a tes- icm többi része nem osztozott benne, de legalább gyorsan elmúlt. A mikor vége lett, a kezemmel és a nyelvemmel ellenőriztem az eredményt. Minden rendben volt. Vértől mocskos, de normális, hétköznapi. Visszafordulva a karomba töröltem a számról a vért, ami azért nem volt túlzott előrelépés. Abby, én vagyok az. Összehúzott szemmel nézett rám a sötétben, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, mintha az imént csak a szeme csalta volna meg. Jól vagy? — kérdezte, és újra megmarkolta a rácsokat. Hihetetlen, milyen hamar a szokásunkká válnak bizonyos dolgok. Aha. Koszosán, de jól. - A ruháim kupacára néztem, aztán Eric vérétől ragacsos mellkasomra. Ahhoz, hogy felöltözzek, először meg kell fürdenem. - Eric? - Meghalt. Abby könnyekben tört ki, egy órán belül immár másodszor, de ezek a felszabadultság könnyei voltak, és örültem nekik. Adj egy percet, és kihozlak onnan - mondtam. Bólintott, és az ajtóhoz lépett, hogy ott várjon. Leültem a matracra, Eric hullája mellé, és igyekeztem nem foglalkozni a vérrel, ami átitatta az ingét és az én bőrömre tapadt. Benyúltam a jobb nadrágzsebébe, és ott volt a kulcs, de csak egy: az enyémAz én cellám kulcsát a bal markomba zárva a bal zsebébe túrtam. Kapkodó igyekezetemben, hogy átkutassam, ki is fordítottam, de a zseb üres volt. Se aprópénz, se szösz se kulcs. Csak egy van - suttogtam. Lehet, hogy mindkettőhöz jó - felelte Abby, a hangja reszketett kétségbeesésében.

Visszagondolva ezt nem zárhattam ki. Eric először az ő ketrecét nyitotta ki, az enyémet nem. Miguel éppen fordítva. Sean és Ryan állítólag nem kapott kulcsot. És most Eric egyedül hozzám nyitott be, szóval akár igaz is lehet. A kulccsal a kezemben kinyúltam a rácsokon, és kinyitottam, majd leszedtem a lakatot, aztán kihúztam a kulcsot, és ismét a tenyerembe szorítottam. Lélegzet-visszafojtva löktem ki az ajtót. Aztán átléptem a küszöböt. Úgy éreztem, valaminek történnie kellene; talán megszólalhatna egy riasztó, vagy friss szél csaphatna az arcomba, hogy kifújja onnan izzadt, ragacsos hajtincseimet. Vagy megszólalhatna valami zene, mint egy börtönből megszökős filmben. De semmi. Milyen kár! Abby pillantása a kulcsra tapadt, már amikor kihúztam azt a zárból. Kipróbáltam, de az ő cellájának zárjába még csak bele sem ment végig. A fény kihunyt Abby szemében, a helyét zavar foglalta el. - Nem értem - mondta. - Hol a másik? Nála kell, hogy legyen, ha miattam jött le. De én annál jobban értettem. - Nem miattad jött. Ezúttal nem. —Eric behúzott a csőbe, és én bedőltem neki. Egy Neander-völgyi vert át a palánkon. Faythe, te idióta! Szerettem volna ököllel ütni a saját fejemet, de ehelyett csak néztem a lábamat, amíg a rajtam csordogáló vér látványától be nem kellett csuknom a szemem. — Mi? Mi történt? — kérdezte Abby. — Téged használt, hogy bejusson hozzám. Nem hozta a kulcsodat, mert ezúttal nem téged akart. Csak úgy tett, mintha, hogy megpróbáljalak megvédeni, és felajánlhassa a kis üzletét. Eric ostoba volt. Valóban átlag alatti volt az intelligenciája. Tehát mii mond el rólam, hogy elhittem a játékát? Azért nem olyan sokat, mint a halála mondott őróla. Visszamentem a ketrecembe, és a testre bámultam. A legszívesebben fejbe rúgtam volna, ha nem taszít a gondolata, hogy megérintsek egy hullát, még akkor is, ha én öltem meg. Szóval inkább megkerültem, hogy megvizsgáljam a ruháimat. A vérfolyás nagy részét lel fogtam én magam, úgyhogy azok elfogadhatóan tiszták maradiak, Miguel vérének vékony, már száraz csíkját leszámítva. És ami .1 legjobb volt, a póló még őrizte Marc illatát. Óvatosan, nehogy összekenjem vérrel, az orromhoz emeltem a pólót, és mélyen beszívtam a szagát. Marc illata megdobogtatta a szívemet és meglódította a véremet - nem is mindet a fejembe. Most először futott át a fejemen, hogy esetleg, talán, valami icipici esélye mégis volt annak, hogy lefeküdni Marckal mégsem volt totális hiba. Mert egy hiba ugyan lehet jóleső, talán érdemes is néhány ismétlésre, de az embernek a hiba után harminckét órával nem lesznek fiziológiás reakciói. Olyan egyszerűen nincs. Vagy mégis? Összecsavartam a ruháimat, és a lépcső alatti fürdőbe vittem. Mit csinálsz? - kérdezte Abby, még mindig a rácsait markolva. Megmosdok. Aztán felmegyek a kulcsodért. Vagy egy kalapácsért. De ha úgy megyek fel, hogy mindenem csupa vér, Ryan azonnal megérzi, amint kinyitom az ajtót. Mit fogsz vele csinálni? Megvontam a vállamat. — Már gyerekkoromban is le tudtam nyomni, és most sokkal erősebb vagyok. Abby tétován mosolygott, láthatóan nem hitt nekem. Eric felé biccentettem, hogy emlékeztessem, és bevonultam a fürdőfülkébe. Semmi nem volt bent, csak egy vécé és egy alacsony mosdó, akkora helyen, ahová két ember nem fért volna be. A vécé mellett egy ned vés, de tisztának kinéző törülköző lógott. Elvettem onnan, lehajtottam a fedelet és rátettem a ruháimat, aztán megnyitottam a csapot. Olyan kis vízsugarat engedtem, amennyit csak lehetett, nehogy Ryan meghallja és rájöjjön, hogy valami nincs rendben. Azonban kockázat ide vagy oda, a vért el akartam takarítani. Tükör nem volt, úgyhogy anélkül kellett dolgoznom. Bekentem a kezem a vaníliaillatú szappannal, és addig mostam az arcomat, amíg a tenyeremen nem maradt vérnyom. A testem egyszerűbb volt, mert azon láttam a vért.

Amikor végeztem, bódító vaníliaillatban megszárítkoztam a kéztörlővel és felöltöztem. Amikor kiléptem, láttam, hogy Abby engem bámul, szinte tapintható idegességgel. Mi a baj? - kérdeztem, és körülnéztem. Eric még mindig holtan hevert a nyitott cellámban, ami jó volt, mert élőholtakkal nem foglalkozom. Más nem volt a pincében. Ne hagyj itt! - könyörgött Abby. - Kérlek! Átnyúltam a rácsokon, hogy megöleljem. - A világon semmiért nem hagynálak itt, Abby. De fel kell mennem a kulcsért meg egy telefonért, hogy felhívhassam apámat. Mindjárt visszajövök. Magához szorított, a kezeit összekulcsolta a hátamon. — Megígéred? Esküszöm. Oké. - Eleresztett, és megsimogattam a haját, kisimítva az arcából. Adj nekem pár percet, és kihozlak innen. Bólintott, és én elindultam a lépcsőn. Kettesével vettem őket, egy macska könnyed, lopózó mozgásával. Még mindig éhes és fáradt voltam, de hajtott az adrenalin. Jobb volt még a kávénál is. Felérve felkattintottam a villanyt, és visszanéztem Abbyre. Óvatosan rám mosolygott és a hüvelykujját felmutatva intett, hogy minden rendben lesz. Elfordítottam az ajtógombot és benyitottam a konyhába: a pulzusom olyan hevesen dobolt a fülemben, hogy azt se hallottam, megnyikordultak-e a zsanérok. Megtorpantam, vártam Ryan közeledő lépéseit, de azok nem jöttek. A tenyerem ráizzadt az ajtógombra. Kiléptem a megfakult linóleumra, és betámasztottam magam mögött az ajtót. A lábam alatt világos-indás minta tekergőzött a padlón, keresztül egy rendetlen, poltiúros asztal lábai között, és be az egész falat elfoglaló konyhaszekrény alá. A mosogató felett, éppen a pinceajtóval szemben egy ablak nyílt, rajta a vékony csipkefüggönyök széthúzva; tökéletes kilátás nyílt egy borzongatóan tökéletes kertvárosi utcára, járdákkal, kerti törpékkel és édes, madárházat meg pajtát utánzó levélszekrényekkel. Hangtalanul megkerültem az asztalt, és áthajoltam egy kupac koszos tányér fölött, hogy kinézzek az ablakon. Amíg a külváros békéjétől elzsongítva bámultam kifelé, a ház előtt elhúzott egy autó, lassítás nélkül áthajtott egy sárga fekvőrendőrön, ami megringatta, aztán elhagyta a ház felhajtóját. Az üres felhajtót. Aggodalom töltött el. A furgon nem volt sehol. Sean és Miguel már el is indult. Az ablaküvegen át a szabadságot láttam, de a pillantásomat vonzotta a pinceajtó. Megígértem Abbynek, hogy nem hagyom ott, és sosem szegem meg az ígéreteimet. Azonban az ígéret nélkül sem lettem volna képes elhagyni, ugyanúgy nem, mint megengedni Eric- nek, hogy bántsa. Bal felől boltíves ajtónyílás vezetett egy helyiségbe, ami valaha az ebédlő lehetett. Most üres volt, rajta keresztül egy kicsi, járólapos folyosóra és annak végében a bejárati ajtóra láttam. Jobbra egy ugyanolyan boltív nyílt a nappaliba. A kanapénak csak a hátát láttam, a tévé be volt kapcsolva, és egy reggeli hírshow ment éppen. Ryant nem láttam sehol. Végigfuttattam a tekintetemet az asztalon, hátha a mocskos tányérok és otthagyott ételek romjai között megtalálom a kulcsot. Nem találtam meg, ellenben ott hevert egy mobiltelefon, teljesen feltöltve, jó térerővel. Az enyém vagy, gondoltam, és a nadrágom zsebébe süllyesztettem, majd a nappali felé fordultam. Amikor már csak centikre voltam az ajtónyílástól, megszólalt a telefon. A Bad Boys digitális, polifonikus változata. Valakinek nagyon sajátos humorérzéke volt. Önkéntelenül rácsaptam a zsebemre, aztán beletúrtam. A második csengésre sikerült kiszednem a mobilt, és lenyomtam a megszakítógombot. Semmi sem történt. A francba, másik mobil. A nappaliban, nem egészen két méterre tőlem, Ryan nyögve felült, háttal nekem. Fél kezével

a szemét dörgölte, a másikkal vakon tapogatózott az éjjeliszekrényén a telefon után. Visszasiklottam az ajtónyílásba, hátha megfordul, és ott megálltam hallgatózni. A zene elhallgatott. - Halló? - kérdezte Ryan, még mindig félálomban, aztán dühösen folytatta. — Mi a francért nem írtad le, amikor elmondtam? Vagy miért nem bírtál várni, amíg közelebb nem érsz, hogy megkérdezd, merre kell menni? Még egy csomót alhattam volna. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Biztosan Sean az, mert Miguellel nem beszélne ilyen hangnemben. Anyuval sem. Abban pedig meglehetősen biztos voltam, hogy senki más nem hívja Ryant. —Jól van na. De találj egy nyamvadt tollat most már! — Újabb szünet. — Kész? Oké, a város neve Oak Hill. Nyolcvanöt mérföldnyire fekszik délnyugatra Saint Louistól. Az I-55-ös úton kell mennetek, amíg... Nem érdekelt tovább: mindent megtudtam. Carissáért indultak, de még órák kérdése, hogy odaérjenek, szóval volt idő. Egy perccel később Ryan egy szitkozódó mordulással letette. Gusztusos. Hanyatt dőlt a kanapé karfáján, és pillanatokon belül újra horkolt. Hálásan sóhajtottam, mintha két perce már valóban nem lélegeztem volna. Végre, ideje volt már, hogy valamivel szerencsém legyen. Szó szerint lábujjhegyen igyekeztem vissza. Éppen csak annyira nyitottam ki a pinceajtót, hogy be tudjak csusszanni, és utána hangtalanul visszazártam magam mögött. - Faythe? Igen, én vagyok. Várj egy kicsit! — A legfelső lépcsőn megnéztem, mekkora térerőm van. Két csík. A képernyőt nézve lejjebb lépkedtem. A negyedik fokon eltűnt az egyik csík, a hatodikon mindkettő. Onnantól kezdve már futottam lefelé, egyenesen Abby ketrecéhez. - Megtaláltad a kulcsot? - kérdezte ragyogó szemmel. Még nem, de ezt igen - mutattam fel a telefont. - Azt hiszem, Ericé. Abby mosolygott. - Nagyszerű. Hívd fel a tanácsot. - Nem tudom. Itt nincs térerő, és Ryan még mindig fent van. Abby vádlón nézett rám. - És akkor? Eddig nem volt túl segítőkész, vagy igen? Lehet, hogy ezen változtat, ha látja, hogy kint vagyok, de mi van, ha nem? Mi van, ha felhívja Miguelt, és ők visszaérnek, mielőtt kiszabadíthatnálak téged? Pánik csillant Abby szemében. - Az nem lehet! - Pontosan. De nem tudom csak úgy megölni. Bólintott, mintha értené. - Mert a testvéred. Igen, ez is benne van. - Bár ebben a pillanatban nem igazán éreztem a vérségi kötődést. — De az is kell, hogy együttműködjön. Összevonta a szemöldökét. - Miért? — Ha Sean és Miguel telefonál, és senki nem veszi fel, tudni fogják, hogy valami nincs rendben. Vagy megfordulnak és visszajönnek, esetleg még azelőtt, hogy megtalálnám a kulcsot, vagy elmenekülnek. Ha elmenekülnek, sosem találjuk meg őket. Nem akarod, hogy megfizessenek azért, amit tettek veled? És Sarával? Nem habozott. - A pokolba is, igen! Azt akarom, hogy úgy szenvedjenek, ahogy ő szenvedett! És ahogy én is... A porcelánbabaarcán megjelenő dühös elszántság meglepett. - Akkor mi a terv? Megkönnyebbülten elmosolyodtam: tartottam tőle, hogy úgy kell majd rábeszélnem. Azt mondom, a büntetés feleljen meg a bűnnek - biccentettem a nyitott ketrecem felé. Abby ráncolta a szemöldökét. - Oda akarod betenni, Ericcel? Megvontam a vállam. - Inkább tenném az üresbe, de itt már kész a csali, és nem viszem odébb a testét. A kezemet az övére tettem a rácsokon, és megszorítottam. - Ha bírsz várni addig, amíg

bezárom Ryant, mindkettőnket kijuttatom innen. És... - hatásszünetet tartottam - tudom, kit akar elrabolni Miguel. -Kit? — Carissa Taylort. Abby megborzongott, és biztos voltam benne, hogy tudom, mire gondol. Ijesztő volt tudni, hogy Carissa gondtalanul éli a napját, vásárolgat, telefonál a barátaival, és fogalma sincs róla, hogy pár óra múlva esetleg elrabolják, és várhatja az új életét, amit az esőerdő közepén egy szadista alfa tulajdonaként tölthet, ezer kilométerekre az otthonától. Ezt nem hagyhattam. - Meg tudjuk állítani? - Abby arcát a kétely grimaszba húzta. A tanács meg tudja. De ha igyekszünk, azt hiszem, van egy módja, hogy el is kapják. Nem gond, ha várni kell? Csak nézett rám, hátha valami biztatót mondok, de nem volt már mit. Végül sóhajtott. - Aha. De siess. Igyekszem. - Lehajoltam, felszedtem és a zsebembe dugtam a lakatot, a kulcs és a mobil mellé. - Ó, és Abby? Még valamit meg kéne csinálnod — néztem rá, már a mosdó felé hátrálva. - Mit? - Sikíts! - Sikítsak? - A szája határozatlan mosolyra húzódott. Aha. Amilyen hangosan csak bírsz. Amikor Ryan bejön, és megkérdezi, mi baj, mutass Ericre. A többi már az én dolgom. Bólintott. - Szólj, hogy mikor! Beléptem a fürdőbe, behúztam az ajtót, csak egy rést hagytam, ahol fél szemmel kiláthattam. Most. És Abby sikított. De még hogy! Minden közhelynek megfelelő sikoly volt: vérfagyasztó, üvegrepesztő, dobhártyaszaggató. Magas, hullámzó hangja még a hólyagomban is visszhangzott, és alighanem megrémítette a szomszédságban a kutyákat. Tökéletes volt, ideális levezetése minden összegyűlt félelmének és fájdalmának. Lépések dobogtak felettünk a padlón, és még mielőtt Abby egyáltalán becsukta volna a száját, Ryan feltépte az ajtót, és lerohant a lépcsőn, majdnem fel is bukott a saját lábában, annyira igyekezett kivizsgálni a dolgot. Abby, mi a fene... ? - tudakolta, éppen csak kívül a látóteremen. Abby reszkető jobbjával a nyitott ketrecemre mutatott; másik kezét nagyon hiteles rémületében a szájára szorította. Ryan lassan odasétált: a nyitott ajtót és a matracon heverő testet bámulta. - Ó, a rohadt életbe! Eredj, nézd meg!— sürgettem gondolatban. Ó, a fenébe... - Abby felé fordult, az arca rémült, sápadt. - Hol van Faythe? Nem, gondoltam. Nem jó. Menj, nézd meg Ericet! Menj már! Csakhogy nem ment. — Abby, hol a pokolban van Faythe? — kérdezte újra, és nehéz, fenyegető léptekkel a ketrece felé indult. Majdnem meggyőző volt. Abby a fejét rázva hátrált, a keze a teste mellé hullott. Nem élvezte a színjátékot, kicsit sem, talán mert ez a művészet igencsak emlékeztette a való életre. Kezdeti lelkesedése elszállt a bátyám dühét látva. Komolyan aggódtam a felgyógyulása miatt. — Válaszolj! — csattant fel Ryan, és ököllel vágott a rácsokra. - Az anyámat veszik célba! Mondd meg azonnal, hol van! Abby megugrott a kiáltásra. - Elment - lehelte, a szemében igazi könnyek. - Itthagyott engem. — Nem — suttogta Ryan, egyszerű és kétségbeesett tagadással. Azt hiszem, még lélegzik - mutatott Abby a matracon heverő testre. Remek kislány, futott át a fejemen, és örültem a lélekjelenlétének, amivel elterelte Ryan

figyelmét. Ryan odapillantott, és az ujjaim megszorultak a lakaton. - Hát ez remek. Mit csináljak vele, hívjak orvost? — Az égnek emelte a karját, mintha egy halálosan megsebesült bajtárs csúnyán hátráltatná a tévénézésben. Aztán a nyitott ketrec felé masírozott, félelmében azonban húzta a lábát. Amint átlépte a küszöböt, kilőttem. A bátyám a test mellett térdelt, nekem háttal. A kezét tétován a levegőben tartotta Eric feltépett nyaka felett, mintha azt keresné, hol nézze meg a pulzusát. Mezítelen talpam nesztelenül suhant a betonon. Azt se vette észre, hogy ott vagyok, amíg rá nem csaptam az ajtót. Ryan talpra ugrott, megpördült. Dühösen az ajtó felé vetődött. Rácsaptam a reteszt. Ryan vállal vetődött neki, és nyomta, olyan erővel, hogy a nyakán kidudorodtak az izmok. Az ajtó egy centit, aztán kettőt kijjebb mozdult. Ryan erősebb és nagyobb darab is volt nálam, sokáig nem tarthattam vissza. Megmarkoltam a lakatot a jobb kezemmel. Ryan még egyet lökött az ajtón. Kicsit engedtem neki, aztán összeszedtem minden csepp maradék erőmet, bal lábamat a mellére emeltem, és megtaszítottam. Ryan hátratántorodott, megbotlott Ericben, és a mocskos matracra zuhant. Hátrébb vergődött, és rémülten bámulta az előtte fekvő testet. Előkaptam a lakatot és beleakasztottam a fémhurokba. Határozott kattanással záródott be. Ryan kikerülte Ericet, és a rácsoknak vetődött, de én kitértem a karja elől. - Te kis hülye ribanc! - mordult rám. - Szándékosan csináltad! Lefogadhatod a tökeidbe. — Olyan nagyon okosnak hiszed magad? — Előhúzta a zsebéből a mobilját. Összehúzott szemmel néztem a kijelzőjét, és elkeseredve láttam, hogy Eric Nokiájával szemben Ryan Sony Ericssonja még a pincében is látta a hálózatot. Három vonalas térereje volt. Remek! Nem hagyhatom nála a telefont. Blöffölsz - mondtam, még mindig hunyorogva, mintha nem látnám jól a kis képernyőt. — Itt lent nincs térerő. Kétely futott át az arcán, és ő is a telefonra pillantott. - Három vonás — felelte öntelt vigyorral. Vonást én itt nem látok, csak rácsokat. Vizsgáltasd meg a szemed! - És kidugta a kezét, benne a telefonnal, át a rácsokon, hogy megnézhessem. Előreugrottam és kikaptam a kezéből, mielőtt bármit is tehetett volna. Ryan káromkodott, én somolyogtam. — Na ezért nem ugrottad meg a lécet, Ryan. Vagy nincs ösztönöd, vagy nem törődsz vele. Ezért nem tett meg apu sem végrehajtónak, és ezért fog megszabadítani a kínjaidtól. - Egy pillanatra megálltam, hogy elgondolkodhasson ezen a kijelentésemen. - De tudod, ha kimondod a varázsszavakat, lehet, hogy szólok majd neki pár szót az érdekedben. Nem ingyen, természetesen. Összeszűkültek a szemei. — Mit akarsz? Együttműködést. Segítséget. Esélyt, hogy jóvátedd az eddigieket, ahogy már korábban is kellett volna. Nem válaszolt azonnal: mérlegelte a lehetőségeit. Az arcára kiülő lemondásból láttam, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. — Tudod garantálni, hogy megmarad az életem? Megpróbálhatom — feleltem. Ryan bólintott, és elöntött a diadalérzet. - Akkor bocsáss meg egy pillanatra. El kell intéznem egy telefont. Egy pillanat tétovázás után inkább Eric mobilját vettem a kezembe, Ryanét pedig a zsebembe süllyesztettem. Önelégültségemben sugározva még egyszer megöleltem Abbyt, és felszaladtam a lépcsőn. A bátyám dühös, legyőzött ordítása kísért ki a konyhába.

HUSZONHAT Már felfelé menet benyomkodtam apám személyes mobilszámát, és amint felértem, megnyomtam a hívásindító gombot. Amíg kicsengett, feltúrtam a hűtőt. A szám már tele volt maradék burritóval, amikor Michael felvette. Halló? Szia, Michael, én vagyok - üdvözöltem a hideg marhahús és bab keveréke mögül. - Add aput, légy szíves! - Amúgy meg miért ő vette fel apánk mobilját? Még egyet haraptam a burritóból, és felpattintottam egy dobozos kólát. Mindegy, kivel beszélek, feltéve, ha valaki értünk jön és elvisz innen. Mielőbb. Faythe? Hol a pokolban vagy? - A hangja eltávolodott, ebből tudtam, hogy máshoz beszél. - Eredj apuért! Azonnal. - Hallottam, amint becsukódik egy ajtó, és ismét Michael: Jól vagy? Mi történt? Elengedtek? Egyszerre egy kérdést! - Nagyot kortyoltam az üdítőből, és éreztem, ahogy a testem úgy fogadja a koffeint, mint a háborúból hazatérő katonát. - Először is, jól vagyunk. Kicsit megverve, ro- hadtul éhesen, de alapvetően rendben. Az egyik fogva tartónk agyhalottnak bizonyult, és én kihasználtam az alkalmat. Hol vagy? — kérdezte ismét Michael, hallható megkönnyebbüléssel a hangjában. Toll kaparászott papíron, ahogy elkezdett jegyzetelni. Valahol Mississippiben. Várj egy kicsit, megmondom a címet. — A burrito maradékát a számba tömtem, és rágtam, amíg kisétáltam az üres ebédlőn át a ház elé. Kint aztán körülnéztem, hátha látok egy utcanévtáblát, miközben Michael elismételte valakinek, amit az imént mondtam. - Ki az a mi? - kérdezte. Én és Abby. Ő még be van zárva a pincében, de mindjárt kiszabadítom. - Ö... jól van? Azt hiszem, jól lesz. Nem tudta magától távol tartani őket, de ez alighanem megmentette az életét. Dr. Carver azt mondaná, terápiára lesz szüksége, de szerintem csak egy jó nagy bokszzsákra. A vonal másik végén csend volt, mintha Michael nem tudná, mit is válaszolhatna. Végül megszólalt: - És te? Téged nem... - Megállt, újrakezdte. — Te ugye... - Jól vagyok. Tényleg. Michael megkönnyebbülten sóhajtott, és egy pillanat múlva már megint papírok surrogását hallottam. - Jól van. Akkor megvan már a cím? Dolgozom rajta. - A ház a tömb közepén volt, és bár mindkét sarkon láttam utcatáblát, nem tudtam kiolvasni, mi áll rajtuk. Ugyanakkor nem akartam egyedül hagyni Abbyt annyi időre sem, amíg elfutok megnézni; no meg az időt sem akartam erre vesztegetni. A fényes, bronz házszám a veranda oszlopára volt szegelve. 104. Valamilyen utca 104-es szám, valahol Mississippiben. Már lassan ott tartottam, hogy megkérdezek egy szomszédot, de hirtelen nem tudtam volna mit kitalálni a sebesüléseimre, és arra, hogy nem tudom, hol vagyok, amikor észrevettem a levélszekrényt. Az a régimódi, kovácsoltvas típus volt, közvetlenül az ajtó mellett a falon. És tele volt. Miguel a héten nem nagyon nézte a leveleit. Az első boríték, amit kikaptam, a Mississippi állambeli Crystal Springs, Douglas Circle 104 lakójának szólt. Lediktáltam a címet Michaelnek, ő pedig visszaolvasta, külön lebetűzve a város nevét, hogy biztos legyen: nem rontotta el. Visszadugtam a borítékot a levélszekrénybe, és bementem. Kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Egy egyszerű zár aligha állítja meg Miguelt, ha visszaér, mielőtt mi eltűnünk, de legalább figyelmeztetésnek jó. — Figyelj, Michael, beszélnem kell apuval. Most rögtön! -Jön már. Tanácsülés volt. - Valami kaparászó hangot hallottam a telefonja mikrofonjában: letakarta a mikrofont. - Várj, Faythe, épp itt jön. Apu, veled szeretne beszélni! Abbyvel van,

mindketten jól vannak. Újabb szünet, amíg a telefon átkerült egyik kézből a másikba. Aztán meghallottam apám hangját. - Faythe? Tényleg te vagy az? — Igen, apu, én vagyok. — Osszeszorult a szívem, ahogy kimond- tam, és elhatároztam, hogy ha elcsitulnak a dolgok, leülök és nyugodtan, hétköznapi módon megbeszélek mindent az apámmal. Legalább egyszer, hogy lássam, milyen lehet a szokásos érzelmi töltés nélkül. Apu megkönnyebbülten sóhajtott, és önkéntelenül elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy hiányoltak. — Biztosan minden rendben van? — kérdezte, és hallottam a feszültséget a hangjában. A legrosszabbra számított. Jól vagyok. Michaclnek megmondtam a címet. - Megint megálltam a hűtő előtt, és kivettem egy bontatlan pástétomos csomagot. Feltéptem, és négy szeletet tömtem a számba, szinte rágatlanul nyeltem el, és még több üdítővel öblítettem le őket. Tudom. Már beszél is a másik vonalon, és értetek küldi a legközelebbi keresőcsapatot. Louisianából mennek át öten, és hacsak nem jön valami nagy baj közbe, másfél órán belül ott lehetnek. - Elhallgatott, mély levegőt vett: megacélozta a lelkét a részletekre. - Mondd el, mi történt! Megdörgöltem a homlokomat, és próbáltam eldönteni, honnan kezdjem. - Nem szöktem el - mondtam, és nekidőltem a konyhapultnak. - Azt akarom, hogy ezt tudd! Csak kimentem a pajtához, hogy gondolkodni tudjak. Erről később is beszélhetünk. Most nem számít. - Szék nyi- kordult, és tudtam, hogy leült az íróasztala mögé. - Fenyeget most közvetlen veszély? Nem hiszem - feleltem. Lehunytam a szemem, küszködtem határozatlanságommal. Előbb-utóbb mindent el kell mondanom neki, de telefonon keresztül nagyon ostoba dolog lenne. Sóhajtottam tehát, és a legfontosabbakkal kezdtem. - Az egyik fickó torkát átharaptam, a másikat bezártam a pincébe. - Vártam a válaszát, de az nem jött: lassan, nyugodtan fújta ki a levegőt. Volt mondanivalója, de úgy tűnt, máskorra tartogatja, úgyhogy folytattam. - Azt a kóbort, akivel az egyetemen verekedtem, nem láttam, és a többiek már elmentek, mire kitörtem, nem is jönnek vissza holnapig. Jól van - vágta rá, és tudtam, hogy visszafojtja az érzelmeit. Most, hogy leszögeztem: a közvetlen veszély elmúlt, a figyelmét máris a következő lépésekre fordította. - Most azt akarom, hogy fogd Abbyt, és menjetek a legközelebbi nyilvános helyre. Boltba, benzinkútra, mindegy, csak sokan legyenek ott, arra az esetre, ha... Még nem mehetünk el, apu - szakítottam félbe. - Még meg kell keresnem Abby ketrecének a kulcsát, vagy valami alkalmas szerszámot, amivel leverhetem a lakatot. És nem is vagyok olyan állapotban, hogy nyilvános helyre menjek. Miért? Megsérültél? - A hangjában feszülő düh ez egyszer nem ellenem irányult. Csak horzsolások - feleltem, és jó volt hallani megkönnyebbült szusszanását. - De mezítláb vagyok, és az biztos, hogy az arcom is pocsék látványt nyújt. - Biztos, hogy biztonságban vagytok ott, amíg a fiúk odaérnek? Annyira, mint máshol lennénk, igen - feleltem, bár a hangok a fejemben ellenkező véleményen voltak, és azt kiabálták, fussak, amerre látok. — Nem maradt itt senki, akitől félni kellene. - Kik azok? Tudsz Seanról, volt még egy, Eric, de ő halott. Luiz az, akivel az egyetemen verekedtem, de őt már pár napja senki se látta. R... elharaptam a szót, hogy gyorsan újrafogalmazzam. - Miguel talán megölte, de szerintem ebben még nem lehetünk biztosak. Miguel az a dzsungelmacska, akinek a szaga ott volt Sarán. Ő a főnök. A dzsungelmacska. Atkozott legyen! - mondta, és én félrenyeltem a korty üdítőt. Soha

annakelőtte nem hallottam még az apámat káromkodni. - És az ötödik? Tétováztam. Ha megtudja Ryan dolgát, anyu belehal. - Egyedül vagy? - Lehetek. Miért? - Csak intézd el, hogy más ne hallja, és elmondom a többit. Mire befaltam a maradék pástétomot és kiürítettem a doboz kólát, ő kiküldött mindenkit a szobájából. Megszokásból kidobtam a szemetet és leöblítettem a kezemet a mosogatóban. Aztán elindultam megkeresni Abby ketrecének a kulcsát. Rendben, most már egyedül vagyok - hallottam apu hangját, miközben már a nappalit fésültem át: gyümölcsösládákból lett éjjeliszekrényeken felhalmozott kacatokat túrtam át. Gondolom, ismered a szóban forgó macskát. A szabad kezemmel eltakartam a szememet, mintha ez megvédhetne a reakciójától. - Ryan az. Csend: apu fontolgatta, amit mondtam. Ryan. - Bárki, aki nem ismerte apámat, azt hihette volna, hogy nyugodt, hiszen a hangja az volt. Csakhogy én ismertem. Az ő dühe olyan volt, mint a láva, lassan mozduló, de megállíthatatlan, és elég forró, hogy felégessen mindent, ami az útjába kerül. Igen... Ryan. - Ócska díványpárnákat dobtam a padlóra. - De mielőtt eldöntenéd, mit teszel vele, néhány dolgot tudnod kell. — Benyúltam a kanapé párnái közé, hátha ott lapul a kulcs. Milyen dolgokat? A nappaliban nem volt kulcs, de jobb felé négy másik ajtó nyílt. - Nem akart beszállni, egyáltalán nem. Csak azért működött együtt Miguellel, hogy mentse a saját életét meg anyuét. Azt mondták neki, hogy anyu lesz a következő, ő pedig elhitte. - Kinyitottam az első ajtót és beszimatoltam. Már a szagokból meg tudtam állapítani, hogy ez Sean szobája. Nem mentem be: neki nem voltak kulcsai. Ez nem mentség — állapította meg apám, a hangja sima és kemény, mint a csiszolt kő. Sosem juthattak volna anyád közelébe. Ryannek inkább... Tudom. Ezt már én is elmondtam neki. - Benyitottam a második ajtón, és mélyen beszívtam a levegőt. Bingó. Migueltől bűzlőtt, a szobában pokoli rendetlenség. Ezt egy örökkévalóság lesz átkutatni. - Nem azt mondom, hogy ne büntesd meg - folytattam, szétdobált édességes papírok és maradék aprópénz között kotorászva az éjjeliszekrényen. Nekem is kísértés volt, hogy kitépjem a nyelvét. Csak annyit, hogy nem az ő ötlete volt, és nem a saját akaratából tartott velük. Furcsa, reszelős hang szűrődött be a telefonba. Összehúzott szemmel vizsgálgattam egy kis szemetest a szekrény mellett, hátha abba esett a kulcs. Először fogalmam sem volt, mit hallok, aztán rájöttem. Apu a fogát csikorgatta. - Folytasd! - mondta alig hallhatóan. Dühödten félrelöktem a szemetest. Nem számít, milyen kevéssé vett Ryan részt a dologban, és miért, már az elég volt, hogy részt vett egyáltalán. Még ha apám késznek is bizonyult volna, hogy meghagyja Ryan életét, amire abban a pillanatban egyáltalán nem fogadtam volna, legalább két másik falka is joggal követelheti majd a bátyám vérét. Hacsak ki nem találok egy nagyon jó indokot, miért is ne. Még mindig kapcsolatban áll Miguellel és Seannal — böktem ki, aztán elhadartam a többit is, mielőtt elszállt volna a bátorságom. Apu, hasznos lehet, ha a tanács beleegyezik, hogy életben maradjon. Hasznos, hogyan? - vakkantotta a telefonba. Prémkabátként, gondoltam, de befogtam a számat. Apunak semmi szüksége nem volt tanácsokra arról, hogy mit kell tenni az árulókkal. Ezen a téren az ő képzelőereje jóval nagyobb volt, mint az enyém. Segíthet elkapni őket. Mire gondolsz?

Ettől a választól fenékre ültem a mocskos szőnyegen. Nem vártam, hogy az apám majd törődik azzal, mit gondolok, és egyszerre a véleményemet kéri. Felbátorodva vettem egy mély lélegzetet, és beugrottam a medence mélyebb végébe. Az apám felőli végébe. — Sean és Miguel telefonon ellenőrzik. Ha hívják, és nem veszi fel, tudni fogják, hogy valami nincs rendben, és megugranak. És akkor talán sosem érjük utol őket. De ha rá tudjuk venni, hogy úgy beszéljen velük, mintha minden rendben volna, továbbmennek, és mi ott várhatjuk őket. Apu széke megnyikordult, ahogy előrelendült benne. - Te tudod, hova mennek? Aha. Még egy lányért. - Erről eszembe jutott, hogy még mindig nem mondtam el neki, mire is kellettünk mi. De erre később is lesz idő. Vagy meghagyom Ryannak ezt a dicsőséget... Egyenként kinyitogattam Miguel fiókjait, kiszórtam a ruhákat a földre. Szerencsére a négyből kettő üres volt: újabb jele annak, milyen rövidre tervezték ittlétüket. Ki az? Az üres szekrénynek dőlve tétováztam. Faythe! - Apu hangja kemény volt és sötét, már ha lehet egy hang egyáltalán sötét. — Mondd meg, hova mennek! Most azonnal! Ez az üzleti hangja volt, aminek soha senki nem szegült ellen - mostanáig. Nem hagyhattam, hogy Miguel elmeneküljön. Nem, azután, amit Sarával és Abbyvel tett, amit velem tenni próbált. Ha kell, egyedül indultam volna utána, de apám segítségével sokkal nagyobb esélyem volt. És tudtam, hogyan szerezzem meg, amit akarok. Szóval akkor beszélsz Ryannel? - Felajzva vártam a választ. Szünet. - Most tárgyalni próbálsz velem? Keresztbe tettem az ujjaimat, mert szükségem volt a szerencsére és még egy kicsit mélyebbre úsztam, bízva abban, hogy tanultam valamit a múltkori alkalomból, amikor apámmal egyezkedtünk. - Igen. - Miért? Én is el akarom kapni őket. Van egy tervem. És én akarom vezetni a vadászatot! - Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megtagadja a kérésemet. Nem kellett csalódnom. Nem, Faythe. - Most megviseltnek tűnt. - Túl veszélyes, és nincs meg a tapasztalatod. Ellöktem magam a szekrénytől és határozott pózba álltam, még ha nem is láthatta. Megvolt a tapasztalatom, hogy lerugdossam magamról Miguelt és megmentsem a saját életemet. Megvolt a tapasztalatom, hogy megöljem Ericet és kitörjek a cellámból. Megvolt a tapasztalatom, hogy lecsaljam Ryant és bezárjam. — Apu megpróbált félbeszakítani, de nem hagytam: kétségbeesetten el akartam mondani a magamét. - Megérdemlem, hogy én is ott legyek, amikor levadásszátok Miguelt, és megteszem, akármi kell ahhoz, hogy meggyőzzelek. Adhatsz mellém párt, vagy annyi fiút, amennyit akarsz, csak adj egy esélyt! Apám sóhajtott. - Ha most tárgyalunk, tudnom kell, mit teszel ki az asztalra. Mondd el, kiért mennek, és vázold a tervedet! Gyorsan. ígérd meg, hogy nem döntesz, mielőtt meghallgatnál! - vágtam rá, de közben már az éjjeliszekrénynél térdeltem, ahol felnőttmagazinok és csomagszámra tárolt rágógumik között keresgéltem. - Rendben. Carissát akarják, de autóval mennek, és az egész napjukba beletelik, hogy odaérjenek. Az éjjeliszekrény fiókjának tartalmát az ágyra borítottam, és egy ujjal kezdtem átfésülni. Még több aprópénz, cukorka- és rágópapírok, egy spanyol hangkazetta és egy tekercs nejlonfonal. Hm. Hol láttam én már ezt azelőtt?

Mikor indultak? Ma reggel valamikor. Pontosabban Ryan tudná megmondani, ha beszélnél vele. - Az ágyra szórt szemétkupacból kiemeltem egy doboz fájdalomcsillapítót, és lepattintottam a tetejét. A vállam és az arcom megint lüktetve fájt, de ezen pár kapszula könnyen segíthetett. Csend, majd egy puffanás és lapozgatás nesze. Apu kinyitotta megbízható atlaszát. A mississippi Crystal Springsből a missouri Oak Hill-be. Ez legalább kilencórás út. Mi jár a fejedben? A telefont a vállamhoz vettem, két kapszulát ráztam a tenyeremre, és pislogva néztem rájuk. Nem fájdalomcsillapítók voltak. És biztos, hogy nem recept nélküli szer. A jelek szerint Miguel az alkoholnál durvább anyagot használt, hogy elmeneküljön a modern kori rabló életének kihívásai elől. Mélyet lélegeztem, visszadobtam a kapszulákat a dobozba és rányomtam a fedelet, majd a dobozt is az ágyra ejtettem. - Ha csak biztonságba helyezed Carissát, sosem kapod el Miguelt. Lesz terve neki is. Ül majd kint, és várja, hogy Carissa egyedül lépjen ki. Ha hiába vár, elmegy, és még azt sem fogod tudni, hogy valóban ott volt-e. O nem ostoba, apu. Dadogsz, Faythe. Gyerünk! Még egy mély lélegzet. - Carissa olyan magas, mint én, talán öthat centivel alacsonyabb, de ezt Miguel nem tudja. És a haja elég sötét, hogy éjjel feketének tűnjön. Az enyém hosszabb, de Miguel ezt se tudhatja. Nem. Semmiféleképpen. - A szék nyöszörgött, és tudtam, hogy apu felállt. - Nem fogok újabb esélyt adni neki ellened. Csak hadd mondjam végig. - A következő ellenkezésén keresztülbeszéltem. - A fiúk ott lesznek. A legjobbak és a leggyorsabbak. Marc, Parker. Ethan is, ha akar. És bárki, akit időben oda tudsz juttatni. Azt hiszem, a Di Carlo fivéreket is érdekelné a húguk gyilkosa. És ki tudja, hátha Rick bácsi is igazságot szeretne szolgáltatni Abbynek. Apám sóhajtott, mintha a türelmét próbálgatnám. — Csak egy szippantás a szagodból, és rájön, hogy átverés. Oké, eddig ennyi. Még csak egyszer mondott nemet. Egyetlen nemmel még lehet valamit kezdeni. — Lehetséges. De Carissa ruháit és parfümjét fogom viselni. Mire elég közel jut, hogy az övé alatt felismerje az én szagomat, a fiúk már rajta lesznek. Nem! Túl nagy a kockázat. A francba! A második nem. Leültem a vetetlen ágyra, és összeszedtem a bátorságomat. Ideje volt kijátszani az adumat. Reméltem, hogy nem kell majd felhasználnom, de ha arra gondoltam, mit tett, mit akar még mindig tenni Miguel, a dühöm fellángolt. Bármit kész voltam megtenni, hogy megállítsam. Hogy megbüntessem. Sajnos az apámmal való tárgyalásban kulcsfontosságú volt, hogy elrejtsem az érzelmeimet. Amit könnyebb mondani, mint megtenni. Kölyökkorom óta arra akartál rávenni, hogy vállaljak nagyobb szerepet a falka életében. Még mindig ezt szeretnéd? - Az idegességemet Miguel párnáján éltem ki: amíg vártam, apám bekapja-e a csalit, feltéptem a varrását. A szakadásból tollak szállingóztak a padlóra, csiklandozták meztelen lábamat. Semmit se szeretnék jobban - felelte óvatos optimizmussal. Jó. Kész vagyok a kompromisszumra. Apu felnevetett, és ez az adott körülmények között nagyon furcsán hangzott. A széke ismét megnyekkent, amikor leült, jelezve: kellően elégedett a társalgás menetével ahhoz, hogy kényelembe helyezze magát. - Lássuk! Tehát ha hagyom, hogy felállítsd a csapdát, kimaradsz az egyetemről és megtanulod, hogyan vedd majd át a falkát? Nos, ez az a rész, ahol a kompromisszum belép. — Elmosolyodtam, és hirtelen nem is olyan kis rémülettel jöttem rá, hogy apámhoz hasonlóan én is élvezem a tárgyalást. Basszus! Utálom, ha a szüleimnek igaza van! - Ha hagyod, hogy felállítsam a csapdát, vállalom, hogy a -

következő évet kihagyom, és neked dolgozom, afféle próbaidőn. Nem elég jó - vágta rá tétovázás nélkül, és tudtam, hogy már nem az apámmal beszélek. Az alfa is megérkezett. - Öt év. Legalább ennyi idő kell, hogy kiképezhesselek, és én már adtam is neked öt évet az egyetemre. Semmiképpen. - Megráztam a fejem, bár ő ezt nem látta. - Az túl sok, főleg, ha nem is tetszik. Két év, legfeljebb. A vonal zaja pattogott a fülemben, amikor kihangosította. Szinte láttam, ahogy gondolkodik, a szeme csukva, a karjai keresztben a hasa előtt, és hátradől a székben. Három év. És adsz Marcnak még egy esélyt. Sértetten fújtam egyet. - Szép próbálkozás, de a magánéletem nem része az alkunak. Két és fél évet ajánlok, és Marc lehet a partnerem a vadászaton. Áll, vagy sem? — Megbizseregtem. Mindig is szerettem volna ezt kimondani apámnak. Mindig látótávolságon belül maradsz? Persze. Ez most igen volt? - Visszafojtottam a lélegzetem, úgy vártam a válaszát. - Ez a végső ajánlatod? - Aha, és nagy mázlid van, hogy ezt kapod. Magában nevetett, szórakoztatta a támadójátékom kísérlete. - Áll az alku. - Szünet, és valami hangocska, mintha a tollával kocog- tatná az asztalát. - Feltéve, ha rá tudom venni Umbertót és Ricket, hogy egyezzenek bele, elvégre az ő falkájuk is érintett. És Taylorékat. De azt hiszem, meg tudom győzni őket. Igen! Sikeresen tárgyalni apámmal majdnem olyan jó volt, mint egy újabb esély Miguel fenékbe rúgására. És ha mindkettő összejön: hát az jobb, mint a karácsony. Megálltam a tükör előtt, és eljártam Ethan győzelmi táncát, mutogatással, mindennel. - Faythe? Visszanéztem Eric telefonjára; Miguel ágyán hevert, ahová leejtettem, amikor rám tört a táncláz. Zavaromban elvörösödtem, felkaptam és a fülemhez emeltem. Itt vagyok. Bocs, elejtettem a telefont. - Letérdeltem és benéztem az ágy alá, de az ijesztően vastag porrétegen kívül mást nem láttam. Michael majd előkészíti az akciót. - Még több papír surrogása. — A fiúk most már egy órán belül ott lesznek. Az első járattal elrepültök a Jackson megyei reptérről. Elintézem a foglalást. Van még valamire szükséged? Fejben végigfutottam a terven. - Igen, az kellene, hogy Carissa egyik bátyja maradjon ott, és segítsen, hogy minden hétköznapinak tűnjön. Vagy az egyik végrehajtójuk. El tudod rendezni? - Biztos vagyok benne. Nagyszerű! Köszönöm, apu. - Kiléptem Miguel szobájából, és benyitottam a következőbe. Fürdőszoba volt, úgyhogy kihagytam, és a következőbe léptem be. Ez csak Ericé lehetett, és ezt az orrom is megerősítette. Mi legyen Abbyvel? - vetettem fel, miközben Eric ruháit ha- jigáltam ki a szekrényéből. Nem vihetnénk magunkkal, még ha akarna jönni, akkor sem. Annyi mindenen ment már keresztül, soha nem volna szabad újra látnia Miguelt. A fiúk egyike visszahozza ide, a szüleihez, miután benneteket kirakott a reptéren. A szülei már alig várják, hogy láthassák. Beletúrtam az Eric íróasztalán felhalmozott cuccokba: ceruzák, bélyegzők, iratkapcsok, számtalan feliratozatlan CD. - Megmondhatod nekik, hogy az érzés kölcsönös. Abby valahogy más. Nagyon erős. Megmondom, hogy ezt üzened. - Egy macska nem adhatott nagyobb dicséretet, mint hogy valakit erősnek nevezzen, testben vagy lélekben. A sebesség és az erő a legnagyobbra értékelt kincsünk. Apu? - Megálltam az éjjeliszekrény előtt, és csak a szememmel fésültem át a tartalmát,

mert az egész be volt borítva valami ragacsosnak kinéző, édes szagú, barna réteggel. Eric alighanem kiöntötte a kólát, és nem törölte fel. A kulcs amúgy sem volt a ragadós kacathalomban. Igen? Gyorsan újragondoltam, mit is akarok mondani. De már túl nagy utat tettem meg a félelmeimmel szemben ahhoz, hogy visszahátráljak. - Beszélhetnék Marckal? Nincs itt. Ó! — Nagyot nyeltem, hogy elrejtsem csalódottsággal vegyes megkönnyebbülésemet. A legkevésbé most az hiányzott, hogy apu hátsó szándékot tulajdonítson a kérésemnek. Életem végéig hallgathatnám. Egy órán belül láthatod személyesen. - Apu sem magyarázkodott túl sokat: értsem, ahogy akarom. Tanulékony volt. Ó! Rendben. — Marc tehát a legközelebbi kutatócsoporttal volt, már úton Mississippibe. A szívverésem száguldott, és boldog voltam, hogy apu nem hallja a telefonon keresztül. Vagy legalábbis úgy gondoltam, nem hallja. Szeretnék most beszélni Ryannel is - mondta, finoman kirángatva a gondolataimból. Persze, egy perc! - Felkaptam az Eric szekrényén heverő farmert. Abby kulcsa ott volt a jobb első zsebében. Az öklömbe szorítottam, és hirtelen rögtönöztem még egy, rövidített diadaltáncot. Aztán végigrohantam a nappalin, a konyhán, kivágtam a pinceajtót, az egyik markomban a telefon, a másikban a kulcs. Abby, megtaláltam! - kiáltottam, amint a lépcsőre értem. A negyedik fokon megtorpantam, hogy ellenőrizzem, van-e még térerőm. Még élt a vonal. Amikor letérdeltem, hogy a lépcsőre tegyem Eric mobilját, a zsebemben felcsendült a Bad Boys. A fenébe! Eric Nokiájával a fülemen zsebrevágtam a kulcsot, és előszedtem Ryan telefonját. A hívó körzetszáma ismeretlen volt, nem lehetett anyu. Csak egyetlen más ötletem volt. Ryan rögtön megerősítette a gyanúmat. - Ez Miguel csengőhangja. HUSZONHÉT - Apu, Miguel hívja Ryant. — Miközben beszéltem, a másik telefont messze eltartottam magamtól, mintha fel akarna robbanni. Mondd meg neki, hogy ha szépen játszik, meghagyom az életét! - felelte apám. — Jelenleg ezt vagyok hajlandó megígérni. A bátyámra néztem — Azt mondja... Ryan egy türelmetlen legyintéssel félbeszakított. - Hallottam, de ennél több kell! Ki akarok kerülni a ketrecből! Nem. - Meg sem kérdeztem apámat, mert tudtam, ugyanezt mondaná. - Apu megtette az ajánlatát. Az életed az együttműködésért. De ha addig tökölsz, hogy miattad nem tudjuk elkapni őket, apu hiába hagyja meg az életedet, Miguel nem fogja. És akkor itt hagylak bezárva, hadd találjon meg. A Bad Boys tovább csengett. Másodpercek kérdése, és Miguel a hangpostába jut. Itt hagynál meghalni? — Az arcáról le lehetett olvasni, hogy nem hisz nekem. Feltéve, hogy nem öllek meg a saját kezemmel, igen. A szeme öntelten felcsillant, a tartása ellazult. - Nem ölnél meg! Jelentőségteljesen Eric hullájára néztem, és Ryan követte a tekininemet. - Te hagytad volna, hogy Miguel annak adjon el, aki a legtöbbet ajánlja? Ryan összefonta a karját a melle előtt, gondolkodott. A telefonja egyre csörgött. Látszólag nyugodtan állt, azonban a homlokán legördült egy izzadságcsepp. Félt. Ráijesztettem a fivéremre anélkül, hogy a karmomat kieresztettem volna, méghozzá jobban, mint apámnak huszonnyolc év alatt valaha sikerült volna. Ettől motoszkálni kezdett bennem a gondolat,

hogy vajon mi mindenre lehetek még képes. Dönts! - szóltam rá. - Most rögtön! Rendben. De mondd meg apunak, hogy kényszerítettél! Már megmondtam. — Letettem Eric telefonját a negyedik lépcsőre, hogy a vonal meg ne szakadjon, aztán lerohantam, és a másikat Ryan kezébe adtam. Mit akarsz, mit csináljak? - nézett rám, az ujja a zöld gomb felett. Vedd fel, és társalogj mint egyébként. Ha megsejtenek valamit, az alku borul. Akkor is, ha utána megtartanád a telefont — tettem hozzá egy kósza gondolattól vezérelve. Ryan nekitámasztotta a homlokát a rácsoknak, és felvette a telefont. — Halló? Reméltem, hogy Miguel álmosságot hall majd a hangjában, azt, amit én vereségnek hallottam. A vonal másik felén Sean válaszolt. Alig tudtam visszafogni magam, hogy fel ne ugorjak örömömben. Lábujjhegyen visszamentem a lépcsőre. Ideje volt már, hogy a dolgok tényleg nekem megfelelően alakuljanak. A vécén ültem - felelte Ryan a szemét forgatva. Sean valami olyasmit kiabált, hogy eltévesztették a lehajtót. - Nem, jól csináltátok. Csak menjetek tovább északnak, amíg meg nem látjátok a... Amikor már biztos voltam benne, hogy nem lesz baj, suttogva elköszöntem apámtól, és megígértem, hogy hívom, ha bármi változik. Abbynak elmutogattam, hogy amint Ryan leteszi a telefont, kiengedem. Bólintott, de tudtam, hogy már türelmetlen, és nem hibáztattam érte. Csakhogy nem vállalhattam a kockázatot, hogy Sean vagy Miguel meghallja a lakat nyílásának zaját. Esküszöm, Sean hülye - csóválta a fejét Ryan, és zsebre dugta a telefont. - Annyira nincs irányérzéke, hogy azt is csodálom, hogy az anyja hasából kitalált. Ez nagyon szép hasonlat volt, köszönöm. - Leszáguldottam a lépcsőn és kiengedtem Abbyt. Akkora erővel ölelt meg, hogy majdnem fellökött. - Tűnjünk el innen! - hadarta az üres ketrec felé sandítva. Természetesen — bólintottam. — Rengeteg kaja van a hűtőben, ha nem zavar a disznóól a konyhában. Miért nem eszel valamit? Úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, hogy nosztalgiából menjen vissza a ketrecébe. - Faythe, nem bírok itt maradni! Gyerünk! Tűnjünk el innen! Marc és a fiúk egy órán belül itt vannak. Meg kell várnunk őket. Remek! Családegyesítés - mordult Ryan, még mindig a ketrece első részének dőlve. Ennél jobb már talán nem is lehet. Amióta rákattintottam a lakatot, nem mozdult, és amennyire láttam, csak egyszer nézett Ericre. Igazad van. - Kinyújtottam a kezem a telefonjáért. - Eltaláltad. Kivéve, ha úgy gondolom, hogy még a segged is szétrúgom, amíg rab vagy és védtelen. Ryan nevetett és a zsebébe nyúlt. Nem erre számítottam. - Ha ezzel arra akarsz célozni, hogy te valaha is védtelen lettél volna, a szó bármilyen értelmében, hát el vagy tévedve. Azt hiszem, erre Eric a legjobb példa. Rámeredtem, és valami választ fontolgattam, de végül nem nyitottam ki a számat, mert igaza volt. Nem voltam védtelen. Ami azt illeti, még örültem is, hogy valaki elismeri ezt, még akkor is, ha pont ő. Vigyorogva fordultam Abbyhez. De ő eltűnt. Sajnálom, Faythe - szólalt meg, már félúton felfelé a lépcsőn. - Nem bírok itt maradni! Túlságosan borzalmas! A konyhában értem utol, a karjánál fogva tartottam vissza. - Ülj le egy pillanatra, Abby! Felé löktem egy konyhaszéket, és ő úgy nézett rá, mintha a bútor egészben lenyelhetné. Inkább állok. Jól van. Megértelek. De egyedül akkor sem mehetsz sehova. Apu már elindította értünk a

kutatócsoportot, és az egyikük visz- szavisz téged is a ranchra. A szüleid ott várnak rád, Abby. Ne ijessz még jobban rájuk azzal, hogy elindulsz egyedül a világba. Mikor lettem megátalkodott menekülőből tanácsadó, aki éppen az unokahúgát próbálja rávenni, hogy maradjon nyugton? Abby tétovázott, óriásira nyitott barna szemeivel könyörögve nézett rám, hogy ne kényszerítsem erre. Együtt éreztem vele, de nem másítottam meg a szavam. Nem mehetett sehová kíséret nélkül. Amióta megegyeztem apámmal, hogy neki fogok dolgozni, Abby hivatalosan is a védelmem alatt állt, és ha bármi történne vele, mialatt én ügyelek rá, apu mindenkivel megjáratná a poklot. Különösen velem. Két másodperccel azelőtt, hogy megfenyegettem volna: visszazárom, egy mélységes sóhajjal beadta a derekát. - Rendben, maradok. De jó lenne, ha letusolhatnék! Hála az égnek. Igazán nem akartam testi fenyítésnek alávetni, mindazok után, amin keresztülment. - A nappalin átmész, a folyosón a második ajtó jobbra. De nem tudom, mennyire tiszta. Ha van forró víz és szappan, nem érdekel más. - Megfordult: még így is láttam, mennyire mérges rám. Egy perc múlva megindult a víz, és hamarosan csukladozó zokogás csatlakozott a csobogáshoz. Nagyon szerettem volna, ha elvonulhatok valahová, hogy Abby egyedül maradhasson. Joga lett volna, hogy egymagában gyászolja ártatlansága elvesztését, de a pincébe én sem voltam kész visszamenni. Tíz perc múlva Abby csatlakozott hozzám a konyhában. Ugyanazokat a ruhákat viselte, de szappanillata volt, és a haja tisztán, nedves tincsekben hullámzott a háta közepéig. Jobban érzed magad? - kérdeztem, és a lábammal odalöktem neki a mellettem álló széket. Nem. - Átkarolta a szék ívelt hátát. - Csak tisztábbnak. És éhesnek. Szolgáld ki magad! - intettem a hűtőszekrény felé. Három gyorsfagyasztott burritót szedett ki, és egyszerre dugta be a mikroba őket. Csendben ültünk, amíg az időkapcsoló le nem járt, aztán csak figyeltem, ahogy rág és nyel, és próbáltam valamit kitalálni, mit mondhatnék. Sok mindenen mentünk együtt keresztül az elmúlt napokban, de úgy éreztem, mintha ezekről beszélni rossz dolog volna; mint egy gyerek, aki nem akarja feleleveníteni a rémálmát, nehogy valóra váljon. Csak éppen a miénk már valóra vált. Abby kibámult a konyhaablakon, úgy evett, az arcán kétségbeesett vágyakozás. Tudtam, hogy érez: amíg a házon belül voltunk, mintha valójában nem is szabadultunk volna ki. Mintha Miguel minden pillanatban visszatérhetne, hogy újra bezárjon minket. Mintha csak esztelen módon várakoztunk volna, holott szabad volt az út. Minden ösztönöm, emberi és macska, egyaránt azt követelte, hogy ragadjam karon Abbyt és rohanjak, amilyen gyorsan csak tudok. De nem így tettem, mert megígértem apunak, hogy várni fogunk a végrehajtóira, és egy alfának adott szavadat megszegni sosem jó ötlet. Az egyetlen fickó, akiről tudom, hogy megtette, azóta sántít, és műfogai vannak. A szemfogai helyén is. Kint motor morajlott, és valami jármű közelítette meg a házat. Felkaptam a fejemet. Kilestem az ablakon, de még nem láttam semmit. A lélegzetem elakadt, úgy vártam, hogy a kocsi elhajtson, azonban az behajtott a ház elé. Két egyforma fénynégyszög villant át a bejárati ajtó üvegén: napfény tükröződése krómon. Abby megdermedt, úgy, a falattal a szájában. A keze reszketett rémületében. Kinéztem volna az ablakon, de nem kockáztathattam, hogy felfedjem magam. Az órára pillantottam. Marc gyors volt, de ennyire mégsem. Ez nem lehet ő. Még nem. Abby leejtette a burritót, oda se nézett, amikor az a tányér mellé esett. Felpattant; a széke csattanva zuhant hátra. Abby lassan hátrált a nappali felé, a szemét nem vette le a bejárati ajtóról. A szívem zakatolt. Adrenalin öntötte el az ereimet, a testem már a harcra készült. Nem teszi újra rám a kezét, nem megyek vissza a ketrecbe. Nem, amíg lélegzem. Utána már nem számít.

Kint kinyílt egy kocsiajtó, majd még egy. Nehéz lépések döngtek a tornác lépcsőin. A bejárati ajtó kicsapódott, a fénynégyszögeket árnyékszeletekkel tagolva. Marc szólított. A megkönnyebbülés szökőárként borított el, és kioltotta a Miguel elleni dühöm lángjait. A karom ernyedten a testem mellé hullott, az ujjaim bizseregtek. A sokk félig megbénított, csak álltam egy helyben. Faythe? - kérdezte Marc újra. Itt vagyunk. - Abby elröppent mellettem, be az ebédlőbe, és Marc nyakába vetette magát. Úgy lógott róla, mint egy tépőzáras kismajomfigura. Marc megpróbálta lefejteni magáról, de Abby erősen kapaszkodott, és úgy zokogott, mintha új könnyforrás fakadt volna fel benne. Marc átnézett a feje felett, egyenesen rám, és intett, hogy segítsek, de én csak néztem. Nem bírtam mozdulni. Valaki végül lehúzta Abby karjait Marc nyakáról, de nem láttam, ki, mert én nem bírtam levenni róla a szememet. Amikor azonban megszabadult - az unokahúgunk már valaki másba kapaszkodott Marc még mindig csak bámult rám a szoba túloldaláról. Mi az?—gondoltam. Mire vár? Aztán megértettem. Úgy gondolja, elhagytam. Úgy gondolja, elrohantam tőle egyetlen szó nélkül, mint öt évvel azelőtt. És így is volt. Csakhogy ezúttal vissza akartam menni, még ha csak elmagyarázni is. Tétován elmosolyodtam, és ő visszamosolygott, a szemében könnyek ragyogtak. Nem is láttam mozdulni, inkább csak éreztem a légáramlatot a nyomában - és a következő pillanatban már a karjában voltam, a lábam sem érte a földet, és Marc úgy szorongatott, mintha a gerincemet akarná törni. Végül lassan leeresztett, és a szememet figyelte, amíg lecsúsztam róla, és újra a saját lábamra álltam. Visszautasítást, kételyt keresett az arcomon. Ha lát, talán valóban feladja. Talán valóban elhiszi, hogy nem szeretem. Ez volt az az alkalom, amire vártam. Csak éppen most már nem voltam biztos benne, hogy akarom-e. Egyedül abban voltam biztos, hogy oda akarom hajtani a fejem a mellére, és hallgatni akarom a szívverését. Úgyhogy ezt is tettem. Körém fonta a karjait, és egy hosszú pillanatig egyikünk sem mozdult. Hogy a pokolba értetek ide ilyen gyorsan? - kérdeztem, megzúzott arcomat Marc ingébe rejtve. Majdnem kinyírta apu furgonját, úgy - válaszolt Ethan. Felnéztem, hogy lássam a szokásos buta vigyorát, és a szemét, amely most egy árnyalattal zöldebb volt, mint amire emlékeztem. Örült, hogy látott. Az érzés kölcsönös volt. - Százhatvannal hajtott majdnem az egész úton, Lousianából idáig. Nevettem, de kicsit sem voltam meglepve. Marc maga felé fordította az arcomat, így követelve a figyelmemet. Tétovázott, várt, megengedem-e, és tudtam, mit akar. Bólintottam, és akkor megcsókolt, gyengéden, mintha attól félne, hogy fájdalmat okoz. Azonban amikor elhúzódott, a fájdalom az ő arcán tükröződött, mintha csak én bántottam volna. Az ujjai közé vette egy hajtincsemet, és megszagolta. A tekintete elsötétült, mint az ég vihar előtt, veszélyekkel fenyegetett. Az öklébe szorította a hajtincset, és láttam rajta, hogy önmagával viaskodik. Aztán elengedte a hajamat, nagyon lassan, mozdulatról mozdulatra küzdve az önuralmáért. Mit tettek veled? - suttogta olyan halkan, hogy más ne hallja. Olyan halkan, hogy én sem voltam biztos benne: hallottam-e, vagy leolvastam a szájáról. Semmit - válaszoltam, és elöntött a jeges, tiszta megértés. Azt hitte, hagytam magam, hogy feláldoztam a testemet az életemért. Nem tudta, hogy inkább meghaltam volna, mint hogy engedjek nekik. Egy pillanat, egyetlen tébolyító pillanat alatt magába szippantott a pánik. Mindent beborított

bennem, körülöttem, mint a dagály, attól féltem, hogy könnyen kisodródhatok a nyomorúság tengerébe. A hirtelen, esztelen félelem, hogy talán most már nem is kellek majd Marcnak, némára és bénára dermesztett; a rettegéstől felkavarodott a gyomrom. Annyi év után, amíg ő mindig csak futott utánam, én pedig menekültem, most feladná, mert nem tudja elviselni azt, amiről úgy gondolja, megtörtént. Abban a pillanatban megvilágosodtam: nem akarom, hogy feladja! Talán nem vagyok rá kész, hogy mindenestől odaadjam magam, de azt sem akarom, hogy feladjon mint veszett ügyet. Kifelé! - mordult Marc a többiek felé, még mindig a szemembe nézve. Ethan eldadogott valami ellenkezésfélét, hogy nem akar kettesben hagyni minket, amíg én is bele nem egyezem. Kifelé, most rögtön! - ismételte Marc, és én bólintottam Ethannek. Parker mindenkit a napsütötte hátsó tornácra terelt, aztán egy utolsó kérdő pillantással ránk csukta az ajtót. Marcot figyeltem, és elkészültem a legrosszabbra. Dühöt vártam, vagy undort, de egyiket sem láttam rajta. Nem volt dühös. Legalábbis nem rám. Sebzett volt, és megpróbálta elrejteni még saját maga elől is. Érzem az ízét rajtad. - Fölém hajolt és megszimatolta az arcomat, a nyakamat. Még lejjebb is ment volna, de megállítottam, és felhúztam a fejét szemmagasságba. - Érzem a szagukat. Kettejükét. Megölöm őket, Faythe. Csak mondd meg, mit tettek, én megölöm őket! Megfeszültem, és elhátráltam tőle. - Állj be a sorba! A szeme nagyra nyílt meglepetésében, és én folytattam. - Megtanulták a leckét, Marc. Nem tehettek mást. Amelyiknek az ízét érzed, az Eric. Lent van Ryannel, és ha jól becsülöm, úgy egy órája nem vesz levegőt. Akkor haraptam át a torkát. Ez pedig - megérintettem a nyakamat, ahol Miguel otthagyta sajátságos, dzsungelbéli szagnyomát - Miguel, ez az övé. Előrehúztam a pólót, ahol merev volt a beleszáradt vértől; maga a ruha Marcé volt, de nem ez volt a legmegfelelőbb idő, hogy technikai részletekbe menjünk. - Vele még nem végeztem. De ha majd igen, kísértetiesen fog hasonlítani a lent fekvő hullához. Legalábbis nyaktól felfelé. — Elhallgattam, magamban mulattam ámuló arcán. — Van még kérdésed? Ami azt illeti, van. Nem is egy. - Felnevettem, de ő összevonta a szemöldökét. - Mi olyan vicces? Semmi. - Visszaléptem az ölelésébe. - Csak örülök, hogy itt vagy. Felfelé fordította az arcomat. - Tényleg jól vagy? Jobban, mint valaha. A seggberugdosás meglepően jó terápia. Évek óta ezt mondogatom, de senki sem hallgat rám. Üdv a világomban - böktem ki, és ezúttal ő nevetett fel. - Azt hiszem, be kellene engednünk őket. Egy perc. — Újra megcsókolt, és hagytam. Le kellett küzdenem a késztetést, hogy úgy rátapadjak, mint Abby tette. Olyan jó lett volna csak hagyni, hogy átöleljen, és sírni, miközben simogatja a hajamat. De nem ez lett volna a legszerencsésebb módja az első küldetésem kezdetének. Főleg, mivel elvben én voltam a főnök. Úgyhogy beértem egyetlen csókkal, aztán szelíden eltoltam magamtól. - Menj, hozd be a fiúkat! Légy szíves! Marc kinyitotta a hátsó ajtót, és Abby lépett be, nyomában a legelső végrehajtó csapatom. Mindegyiket megjegyeztem magamnak, ahogy belépett, fejben listát készítettem a kezem alá rendelt emberekről. Aki megmentette Marcot Abby karjaiból, Abby legidősebb bátyja, Lucas Wade volt. Úgy nézett ki, mint egy amerikaifutball-hát- véd és egy Mack teherautó keveréke, a vállai annyira szélesek voltak, hogy a legtöbb helyiségbe csak oldalazva tudott belépni. Az embereknek általában elég volt egyetlen pillantást vetni Lucasra, hogy inkább a másik irányba induljanak, főleg, ha sötétedés után találkoztak vele. A legnagyobb kandúr volt, akit valaha láttam, több mint százharminc kilós súlyával és a két métert meghaladó macskatest- hosszával — igaz,

ebben a farka is benne volt. Bár emberi alakjában alacsonyabb volt - egy méter kilencven körül -, mégis elég hatalmas, hogy elgondolkozzak, vajon Miguel tudott-e a létezéséről, amikor Abby elrablása mellett döntött. Ha igen, ideje volt átgondolnom az eszéről alkotott véleményemet. Az ajtóban állva végignéztem a társaságon, és számba vettem a seregemet. Marc és Lucas mellett apu elküldte Ethant, Owent és Parkért. Jace kivételével az összes kedvencem jelen volt. A gyors ölelkezés és üdvözlés után már feltűnt, hogy páran nagyon izgatottak, mintha meg akarnának kérdezni valamit, csak nem tudnák, hol is kezdjék. — Mi az fiúk? — kérdeztem én, és kiszedtem egy új doboz kólát a hűtőből. Ethan végigpillantott a többi végrehajtón, és válaszolt helyettük is. Nem mintha kétségbe akarnánk vonni a képességeidet, Faythe, vagy valami, de tudnunk kell. Apu azt mondta, átharaptad valakinek a torkát... - Megállt, várta, hogy rábólintok-e; megtettem, és elégedetten fürdőztem a cserébe kapott elismerő pillantásokban. - Hogy a pokolba érted el, hogy a közeledbe menjen macska formádban? Vigyorogva kortyoltam egyet a dobozból. Ők még nem is tudtak a részleges átváltozásról. Ez hosszú történet, de emlékeztessetek, ha ennek vége, hogy mutassak nektek valami érdekeset. Parker a homlokát ráncolta, de Ethan szemében csak még jobban ragyogott a kíváncsiság. Nevettem. A bátyám nekidőlt a szekrénynek, úgy várta, hátha valaki beszélni kezd. Owen megköszörülte a torkát, és felnézve láttam, hogy mindenki engem néz. Ó, persze, I u- tott át az agyamon, most nekem kell beszélni. Hat szempár követett, amikor előreléptem, hogy elkezdjem élt- tem első eligazítását. Feltételezem, apu már ismertette a tervemet - mondtam csak úgy a szobának. Marc szeme ragyogott jókedvében. - Nos, mondott valamit, miszerint lázálmaid voltak a hozzáértésről és felelősségről. Azt gondolja, beszedtél egy alapos ütést a fejedre. Hálásan mosolyogtam rá: máris megkönnyebbültem. - Ha-ha. Egyszerűen nem tetszik a gondolat, hogy én legyek a főnököd. -Ahogy én hallottam, partnerekről volt szó. - Nekidőlt a mosogatónak, a karját összefonta. Ismerős volt ez a magabiztos tartása: már akkor is így állt, amikor először hívott randevúra. - Nos, ha a technikai részletekbe akarsz belemenni... - Kifelé akarok innen menni! - vágta rá. Én is. - Nagyon szerettem volna megfogni a kezét. - Mikor kell a reptéren lennünk? A gépünk kettő harminckor indul — felelte Parker. — Legalább fél óra lesz, hogy odaérjünk, és egy egész órával előbb oda kell érnünk, hogy átjussunk a biztonsági ellenőrzésen. Az ellenőrzés. A francba! - Lezökkentem egy székre, és máris sirathattam első megbízatásomat. - Mi a baj? - kérdezte Abby. Nem repülhetek. Nincs nálam személyi. A kurva életbe! — Akkorát rúgtam egy másik székbe, hogy az átrepült a szobán, és gyer- mekökölnyi lyukat ütött a szemközti falon. Még büszke is lettem volna magamra, ha nem fájdul bele a nagylábujjam. Marc elém kuporodott, és a térdemre tette a kezét. — Mondd, hogy szeretsz! - A mosolya egyszerre volt tenyérbemászó és titokzatos. Összehúzott szemmel méregettem. - Miért? - Mert igaz. - Ennél jobbat adj elő! Látványosan duzzogott. - Eljöttem a megmentésedre. Ennél mi kell még jobb? Ahogy emlékszem, én jöttem a saját megmentésemre. A halott fickón odalent nincsenek rajta a harapásnyomaid.

Ethan kuncogott, és Marc rámeredt. Elkaptam az állát, és visszafordítottam a fejét. - Ha valamit mondani akarsz, mondd! Jól van. De úgyis kimondod nemsokára, és talán lesz ott tanú is, hogy később ne tagadhasd le. Azért addig ne tartsd vissza a lélegzetedet — figyelmeztettem mosolyogva, de úgy nézett rám, mintha megütöttem volna. Benyúlt a bal hátsó zsebébe, és előhúzta onnan az én irattárcámat. Csodálkozva vettem át. - Hogy kerül hozzád a tárcám? Egy pillanatra fájdalom villant fel a szemében, aztán eltűnt, és tudtam, akármit is felel, az csak a fele lesz az igazságnak. — Mert apád évekkel ezelőtt megtanított, hogy minden váratlan lehetőségre fel kell készülni. Mint például egy hirtelen repülőút. Ez az a fajta előremutató tervezés volt, amit el kell majd sajátítanom, hogy az új munkámban sikereket érjek el. - Köszönöm. – Behunytam a szemem, úgy próbáltam visszaemlékezni, hol is tartottam. Délután egy óra tájban kell elindulnunk - szólalt meg Parker, visszaállítva engem a helyes vágányra. Tizenhárom óra. Igen. — Ránéztem a mosogató felett lógó faliórára. - Vagyis valamivel kevesebb, mint három óránk van, hogy kipucoljuk ezt a helyet. Álljunk neki! - De mire kimondtam, már csinálták is. És ezen nem kellett volna meglepődnöm. Habár elvben én voltam a főnök, gyakorlatban ők mégis sokkal jobban tudták nálam, mi a teendő. Owen a mosogató alá térdelt, ott kereste a tisztítószereket. Egy tekercs nagy, fekete szemeteszsákkal jött fel, de mást nem talált. — Még csak egy ablakpucoló rongy sincs sehol. Valakinek el kell mennie a boltba. Remek. - Végignéztem saját pocsék állapotú ruháimon. - Párkér, te mész. Vidd Abbyt magaddal - tettem hozzá, mert reméltem, hogy valami hétköznapi, mint egy gyors bevásárlás, egy kicsit helyrehozza a lelkét. Valószínűleg van itt egy illatszerbolt vagy egy kisáruház, ha szerencsénk van. Szedjétek össze, ami kell, és valami ruhát, ha találtok, nekem és Abbynek! És fogkefét - fejeztem be, mert visszagondoltam Eric számban kalandozó nyelvére. Marc nem szólna még egyszer, de biztos voltam benne, hogy zavarja. Engem is zavart. Azt akarod, hogy ruhákat vegyek? - Parker bizonytalanul ráncolta a homlokát. Ha csak nem gondolod, hogy összevérezett pólóban is átengednek a biztonságiak? Nem, nem hiszem... — motyogta, és a pólómra bámult. — De, izé, milyen ruhákat? És milyen méretben? -Jaj, hagyd már, én tudom, milyen kell. - Abby szemforgatva karon ragadta Parkért, és kirángatta az ajtón, le a lépcsőkön. Amikor apám furgonja lefarolt a behajtóról, Ethan letépett a tekercsről jó néhány szemeteszsákot, és lehajtotta a többieket a pincébe. - Ideje, hogy visszatereljük a fekete bárányt a családhoz - mormolta, de szokásos mosolya helyett arca komor és merev volt. — Mibe fogadunk, hogy anyuci kedvenc kisfia nem lesz boldog, hogy láthat? Csak finoman! - szóltam utána. - Vele még nem végeztünk! Ethan csak megvonta a vállát, nem szólt semmit, és már indultam volna utána, de Marc félrehúzott. Faythe, miért nem bízod ránk a takarítást? Ti? Takarítani? - A szívemre szorított kézzel ájulást színleltem. Körülnéztél már a saját házatokban? Nevetett. - Az, hogy nem törölgetem kényszeresen a port, még nem azt jelenti, hogy ne tudnám, mit kell tenni egy hullával. Tudod, nem ez az első halott csavargóm. Tudtam, de tudni és megérteni nem mindig ugyanaz. Mindig tisztában voltam vele, hogy végrehajtónak lenni azzal jár, hogy időnként bepiszkolód a kezedet, de sosem gondoltam végig, mit jelent ez Marc és a fiúk számára. Most a saját szememmel láthattam, mi minden teendő van egy halott csavargóval.

A csavargó az a macska volt, aki megsértette a falkatörvénye- ket, mindegy, hogy vadmacska, kóbor vagy falkatag. Ezek a megjelölések társadalmi helyzetet jelentettek, de nem mondtak semmit a macskákról, amelyekhez tartoztak. Voltak tisztességes kóborok, mint Marc. És a született macskák között is voltak bűnözők, mint Eric. Miguel, Luiz, Eric és Sean csavargó volt, mert embert raboltak, erőszakoltak és öltek. Szigorúan véve Ryan is csavargó volt, mert segített nekik. A csavargókkal azért is volt szükséges gyorsan és keményen elbánni, hogy a lehetséges követőik elbátortalanodjanak. A mi területeinken, és a szabad földek némelyikén, Marc intézte el a csavargókat, bár ritkán egymagában. Ha a bűn nem volt nagyon komoly, nem olyan súlyos, mint például a gyilkosság vagy alakváltás egy ember előtt, apu általában beérte figyelmeztetéssel: egy heggel, ami eltorzít, vagy valami enyhébb testi fogyatékossággal. De csak egy figyelmeztetés járt. Ha a csavargó elég ostoba volt, hogy újra bajt keverjen, Marc kivonta a játszmából. Szerencsés esetben törött nyakkal, de ha a bűn különösen súlyos volt, Marc példát statuálhatott a pokolra ítélt macskából. Ami általában eltartott egy darabig. És koszos meló volt. Aha. Azt hiszem, tényleg tudjátok, mi a dolgotok - ismertem be. Aha, tudjuk. - A mosolyát komoly pillantás váltotta, de engem nem hatott meg vele. Amellett nem hiszem, hogy részt kéne venned benne, azután, amin átmentéi. - Hirtelen elhallgatott, de én tudtam, hogy még nem fejezte be. Lenézett a vérre a mellemen. — Lezuhanyozhatnál. Gondolom, a pólómról letehetek, mi? Bocs! Megvonta a vállát, és a kezembe nyomott egy szemeteszsákot az asztalról. — Amúgy is régi volt már. Ha levetkőztél, pakold ebbe a ruháidat, majd a többivel együtt ezektől is megszabadulunk. Köszi. - Elvettem a zacskót, és elindultam a nappali felé. Aztán, amikor még valami eszembe jutott, visszafordultam. - Hé, Marc! Igen? Ne felejtsd el, hogy apu megegyezett Ryannal. Bólintott, de nem volt valami meggyőző. - Ez azt jelenti, hogy nem nyúlhatsz hozzá. ígérd meg nekem! — Mind a kilenc életemre esküszöm! Nevettem. Nem, valójában nincs kilenc életünk. Akármilyen szuper is volna. Különösen Miguel esetében. Ha valóban kilenc élete volna, mind egyenként megölhetnénk. De hát, ez van. Be kell érni annyival, hogy rögtön elsőre jól csináljuk. HUSZONNYOLC Parker És Abby még nem értek vissza a ruhákkal, mire kimásztam a zuhany alól, úgyhogy egy nagy fehér fürdőlepedőt tekertem magam köré, és egy biztosítótűvel rögzítettem, amit a fürdőszobában találtam. A hajamat egy másik törülközőbe csavartam, úgy néztem a tükörképemet. Idáig elkerültem, hogy magamra nézzek, de most már be kellett látnom, hogy ez gyávaság. Végül is a harci sebesüléseket kiérdemeltem, akár meg is nézhetem, milyenek. Nem volt szép látvány. A fürdőlepedő alatt szegfűként nyíló vér- aláfutás terjeszkedett a hasam bal oldalán, sötétlila alapon rózsaszínű, bütyöknyommintás virágokkal. Már az is fájdalmas volt, ha éppen csak hozzáértem, de azon az oldalon az összes bordám is ugyanúgy. A bal vállam a szívverésem ütemére lüktetett tompán, és a csuklómat karperecként fogták körbe a horzsolások, mint valami aktuális ékszerdivat bántalmazott nőknek. De messze a legrosszabb az arcom volt. Valójában az utolsó átváltozásom valamennyit segített, meggyógyította az orcámat is, ahogy a vállamat. El sem tudtam képzelni, hogy nézhetett ki azelőtt. Most az arcom teljes bal fele duzzadt és kék-zöld volt, a legsötétebb a járomcsontomon. Átkozott Miguel.

Megindultak a könnyeim, és összeszorítottam a szememet, hogy visszatartsam őket. Nem sírtam, amikor Miguel ütött. Nem sírtam, amikor megtudtam, hogy Marc majdnem agyonverte Jace-t. Nem sírtam, amikor megöltem Ericet. De most, hogy a tükörben Torpilla és Rocky Balboa szerelemgyereke nézett velem szembe, már nem bírtam tovább. — Húsz éve igyekszem kitalálni, hogyan ríkassalak meg - szólalt meg Ethan. Felpattant a szemem, és a tükörben az övébe néztem. Mögöttem állt, a kezében egy félig megpakolt szemeteszsák. — Csak az arcomra kellett volna céloznod. — Van benne valami, de anyu alighanem megölt volna. — Leejtette a zsákot, és maga felé fordított. A vállára ejtettem a fejemet, és sírtam, és hagytam, hogy átöleljen, amíg sírok. Hülyének éreztem magam, hogy egy pár karcolás miatt bőgök, de nem tudtam megállni. — Engem hányszor láttál monoklival vagy betört orral? - kérdezte Ethan, és simogatni kezdte a hajamat. Jó néhányszor, de ez egy olyan terület volt, ahová a feminizmus nem hatolt be. Egy tönkretett arc még mindig mást jelent egy férfi, mint egy nő számára, mindegy, milyen nagyra értékeli az egyenlőségét és függetlenségét. — Ráadásul — folytatta Ethan — Jace-szel összehasonlítva remekül nézel ki. Felnyögtem. Hogy felejthettem el Jace-ről kérdezni? — Ő hogy van? — Elhúzódtam Ethantól, és megtöröltem a szememet egy nagyrészt tiszta kéztörlőbe. Egész jól. Pár hónap a nyújtóágyon, és minden rendben lesz vele. Nyújtóágy? A francba! - Felpillantottam rá. - Nekem senki sem mondott semmit semmiféle nyújtóágyról. Komoran mosolygott vissza rám, és besöpört a polcról egy zsíros borotvát a zsákjába. — Vicc volt, Faythe. A karjai meg a lábai rendben vannak. És valami csoda folytán egy foga sem veszett oda. Ez volt a legjobb hír, amit eddig hallottam, mert a fogászok pótolni tudják ugyan a törött vagy hiányzó emberi fogakat, az alakváltók esetében a mesterséges daraboknak el kell tűnniük a transzformáció előtt. Macskaként nem lehetett mit kezdeni a törött fogakkal. Legalábbis olyan macskaként, aminek már eleve léteznie sem volna szabad. - Szörnyen érzem magam. Nem kellett volna elvennem a kulcsait. Ethan megvonta a vállát. - Mondtam neki, hogy majd ha felgyógyul, lefoglak, hogy kioszthasson egy-két pofont érte. Csak az arcomat ne! Kérlek! — Átfuttattam az ujjaimat nedves hajamon, újra és újra, próbáltam úgy fésülni, hogy eltakarjam az arcom jobb felét, ugyanakkor lássak tőle. Nem sikerült. Vagy a hiúságomat legyezgetem, vagy a térlátásom marad meg, de a kettő együtt nem megy. Na jó, most már eleget tollászkodtál, eredj és tarts fel valaki mást! - Ethan kiterelt a fürdőből. - Nekem itt ki kell takarítanom. - Érdekesnek hangzik. Lehet, hogy itt maradok és nézlek. - Maradhatnál segíteni is. A kezemmel tölcsért formáltam a fülem mögé. - Mintha Marc hívna. Ethan horkantott, és kinyitotta a szemeteszsákot. Hagytam dolgozni. Marc szavai ellenére komoly kétségeim voltak a fiúk takarítási készségével kapcsolatban, de még soha életemben nem csalódtam kellemesebben. Kevesebb mint fél órát töltöttem a fürdőszobában, de mire kijöttem, már sehol nem volt egyetlen üdítősdoboz, egyetlen pizzamorzsa sem szem előtt. A padlón és a bútorokon még mindig vastag porréteg ült, néhol éppenséggel kosz, hiszen még mindig nem volt semmiféle tisztítószerünk. Ennek ellenére a változás hihetetlen volt. A falnak támasztva nyolc nagy, fekete szemeteszsák várakozott, mindegyik minden irányban kidagadva, a nyakukon fehér drótból kötött masni. A másik

falnál három másik, még csak félig tele, nyitott szájjal. Azok mennek a tűzre - szólalt meg mögöttem Marc, és fejével a nyitott zsákok felé intett. - A többit majd bedobjuk az első utcai konténerbe. Mi van a nyitottakban? Minden, ami elárulhatna minket vagy azonosíthatná őket. Eric személyije, a véres ruhái és cipői, a személyes tárgyai. Hányinger környékezett. - Légy szíves, mondd, hogy őt nem tettétek bele egy zsákba! Marc nevetett. - Túl sok krimit néztél. Te meg túl sok hullát tüntettél már el. Ezt nem vitatom. - Fél karjával átfogta és megszorította a vál- lamat. - Eric még mindig lent van a pincében. Ilyen rendrakásra nincs időnk. Csak takarítószolgálatot játszunk. — A szeme sarkából rám lesett. - Nem láttad a Ponyvaregényt? Elmosolyodtam. A kedvenc filmjeim egyike volt, és ezt ő is tudta. Hadd találgassak, Wolf jön és eltakarítja a mocskot? Inkább a Rózsaszín Párduc. Apád ma este átküldi Michaelt egy másik csapattal, akik elrendezik a nagyobb dolgokat. A testet, a matracokat, szétszedik és eltüntetik a ketreceket is. - Marc az ujjain sorolta a teendőket, mintha a bevásárlólistát állítaná össze. Egy kiló cukor, egy kiló kenyér, egy liter tej, egy hulla a pincében... Vigyorgott. - Az esethelyszín megtisztításának első számú szabálya: sose pakold sehová a hullát, amíg fenn van a nap. Megpróbálom majd észben tartani - morogtam. - Mi lesz a bútorral? Minden matracot elégetnek, a fentieket is, a többi bútort, már amennyi itt van, meghagyják. A főbérlő csinálhat vele, amit akar. Szóval ti akkor készen is vagytok? Körülbelül. Csak még várjuk, hogy Parker és... - A konyhaablak felé fordult, fülelt. Én is arra néztem, és akkor vettem észre, hogy az üvegtáblát lefedték egy nagyjából négyzet alakúra vágott kartonlappal. Itt is vannak. Az jó. Muszáj felöltöznöm. Igen? Azt hallottam, idén divat a frottír. - Megint vigyorgott, és beakasztotta egy ujját a törülközőm szegélyébe. Elütöttem a kezét, közben hiába próbáltam szigorú arcot vágni. Nem vált be. - Na, hagyd már, jól nézel ki ebben a bolyhosban! Nélküle még jobban - feleltem ingerkedve. Marc álla leesett, és a mordulását még a bejárati ajtónál is hallottam, ahová közben kiszaladtam, hogy kilessek a felhajtóra. Abby megbotlott felfelé a lépcsőn, valamin mosolygott, amit Parker mondott. Épp idejében téptem fel az ajtót, hogy elkapjam, mielőtt elterül a földön degeszre tömött reklámszatyraival. Köszi. - Ellépett mellettem, be a házba, majdnem teljesen hétköznapi módon. Kérdő tekintettel Parkerre néztem. Ő megvonta a vállát. Csak ki kellett jutnia - mondta. Aha, igaz - feleltem, de magamban Abby javulását inkább a házban található ismerős macskák számlájára írtam, mintsem a friss levegőére. Mosolyogva elvettem tőle a felém nyújtott szatyrot. Végre ruhák. Abby követett a fürdőszobába, de ott Ethan még mindig takarított. Lerakta a tisztítószereket a konyhában, aztán bevezettem Sean szobájába, hogy átöltözzön, azt feltételezve, hogy az ő szaga kevésbé fogja zavarni, mint akár Ericé, akár Miguelé. Abbynek jó ízlése volt, vagy engem ismert jobban, mint korábban feltételeztem. Csípőfarmert és egy sötétvörös felsőt választott nekem, széles vállpántokkal. A fekete hajhoz jól megy a vörös, úgyhogy elégedett voltam. Amíg bele nem néztem a tükörbe. Több eszem is lehetett volna, mint hogy megint belenézzek abba az átkozott tükörbe. Abby együtt érzőén mosolygott az üvegbe mögöttem, és én elszégyelltem magam, hogy így beleestem az önsajnálatba, miközben ő annyival rosszabb dolgokon ment keresztül. - Tessék -

mondta, és átnyújtott egy cipősdobozt. - A méretet csak tippeltük, de azt hiszem, a stílus bejön neked. Felemeltem a doboz tetejét. Alatta egy pár fehér Reebok cipő volt, vörös-fekete csíkozással. — Jól tippeltetek. Csak fél számmal nagyobb. Köszönöm, jó érzés újra cipőbe bújni. Nincs mit. Együtt kötöttük meg az új cipőnket. Az övé lila-rózsaszín csíkos volt. A folyosóról lépteket hallottunk; a közeledő fütyörészett. - Ha készen vagytok, tegyétek végre magatokat hasznossá - mondta Lucas, és nekidőlt az ajtókeretnek. - Kapjátok el! Abbynek egy flakon bútortisztítót hajított oda, nekem padlófényezőt. Abby el is kapta az övét, hiszen kilenc éve játszott softballt, mint fogó, de az enyém kicsúszott születésem óta lyukas tenyeremből, és a padlóra loccsant. Lucas nevetett. - Jó, ez is egy módja. De amúgy a konyhában van a felmosó, a hűtőszekrény mellett. Nekiálltunk, és fél óra múlva Marc hivatalosan is kijelentette, hogy a ház tiszta. Még a kauciót is visszakaphatnák, ha Faythe nem rúgta volna be a falat - jelentette ki. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! - csattantam fel. Közben Parker és Owen már bepakolta a szemeteszsákokat apu tizenkét személyes minibuszába. Ethan a takarítószereket kapkodta össze, és még utoljára végigfutott mindenen, hogy biztos lehessen: nem felejtettünk el semmit. Mindenki bezsúfolódott az első ülésekre, miközben mi Marckal a pincében álltunk, és figyeltük, ahogy Lucas előkészíti a foglyot az utazáshoz. Ryan homlokán egyre mélyültek a ráncok, ahogy a kényszerítő eszközöket nézte: tömör acél boka- és kézbilincsek, a derékon körbefutó lánchoz erősítve, nem túl hosszú szárral. Ez mindig is ott volt a furgon hátuljában, vészhelyzetek esetére, de sosem használtuk azelőtt: ritkán volt olyan alkalom, hogy valakit élve vittünk volna haza. Ryan nem tűnt különösebben hálásnak, hogy ő lehet az első. Dugd át a kezed a rácsokon, a csuklóidat összetéve - utasította Lucas. Gumitalp csoszogott a betonon, ahogy Ryan előrelépett. Egyszerre nézett ki rémültnek és nyűgösnek, de bölcsen élt a hallgatáshoz való jogával. Eddig legalábbis. Fémes csendülés-csusszanás-kattanás, és a bátyám csuklóin megszorult a bilincs. Még egy kis csörömpölés, amint Lucas kinyitotta az ajtót, és a bokáit is megláncolta. Egy macska teste nagyon sok szenvedést el tud viselni, mielőtt meghalna - közölte Lucas olyan mély hangon, mint a barlangok moraja. — Erre gondolj, mielőtt akár csak vakarózni is megpróbálsz engedély nélkül. Ryan nagyot nyelt, aztán, még mindig némán, bólintott. Marc Lucast jelölte ki kísérőnek, két nyilvánvaló okból. Mivel ő volt a legnagyobb macska, akivel bármelyikőnk is találkozott valaha, neki volt a legjobb esélye, hogy Ryant behódolásra bírja anélkül, hogy kezet emelne rá. Arra volt szükségünk, hogy Ryan eszméleténél és együttműködő kedvében maradjon, így minden konfliktus rontotta volna az esélyeinket, hogy elkapjuk Miguelt. De főleg azért választotta Marc Lucast, mert mint Abby testvérének, jobb oka volt, mint bármelyikünknek, hogy Ryan halálát kívánja, és ezzel Ryan maga is tisztában volt. Ez volt Marc módszere, hogy a meleg szart is kiijessze a bátyámból. És ez volt az egyetlen megtorlás, amit alkalmazhattunk rajta, amíg még hasznát vehettük. HUSZONKILENC Owen elvitt minket a Jackson megyei nemzetközi repülőtérre, és egy majdnem üres fizetőparkolóban állt meg a közelebbi tömött állások helyett. Nem kockáztathattuk meg, hogy egy arra járó meglássa a vékony, kimerült és összeláncolt férfit egy, az apám nevén lévő furgonban. Hacsak a rendőr, akit kihívnának, el nem hinné, hogy megkötözős orgiára tartunk, az este hátralévő részét börtönben töltenénk, és próbálnánk kitalálni valami hihető

magyarázatot, mielőtt apu megérkezik az óvadékkal. Igen, a legjobb, ha teljesen elkerüljük az embereket. Marc, Parker, Ethan és én sorba álltunk a parkolóban, mialatt Lucas átrendezte Ryant a hátunk mögött, úgy, hogy Abby kartávolságába kerüljön. Abby az anyósülésen ült, és nála volt Ryan telefonja: ha Miguel telefonálna, odatarthatja a füléhez. Lucas még ellátta Ryant egy utolsó figyelmeztetéssel, amibe belefoglalta, milyen kis helyen elfér majd a széttépett hullája egy szemeteszsákban, ha akár csak rá is tüsszent Abbyre, mielőtt a ranchre érnek. Aztán becsapta az ajtót, ezzel elnémítva Ryan panaszkodását, miszerint az égre is, ő nem volt erőszakos senkivel. Addigra már eleget hallottunk a nyafogásából, hogy kényszerrel vették rá, hogy Miguelnek dolgozzon, és senki sem volt nálam boldogabb, amikor a behúzódó acél- és sötétített üveg lemez elválasztott szánalmas nyüszítésétől. Lucas elbúcsúzott a húgától, és figyelmeztette Owent, hogy nehogy leintsék az úton. Aztán rácsapott a kocsi tetejére, mint egy ló farára szokás, és Owen indított. Kihajtott a parkolóból, megvillantotta a féklámpáit, és Abby is integetett, kinyúlva az első ablakon. Lucas addig integetett vissza, amíg be nem fordultak egy sarkon és el nem tűntek szem elől. Sorba álltunk a jegykiadónál, hogy felmutassuk az igazolványainkat egy koffeinmérgezéses hivatalnoknak, aki egy rejtett billentyűzetet kalapált. A jegyeinket már lefoglalták és ki is fizették. Apu azonnal elintézte, még telefonon, amint biztossá vált, ki fuvarozza haza Abbyt és Ryant. Szerencsétlen módon nem volt közvetlen járat a Mississippi állambeli Jacksonból Saint Louisba, és a negyvenperces cincinnati kitérő majdnem pontosan négy órára emelte a Delta légitársasággal töltendő repülési időnket. Ez és a kilencvenperces autóút Saint Louisból Oak Hillig, Carissa városáig, azt jelentette, hogy nem érünk oda nyolcnál előbb. Azonban Ryan a nagyon kényelmetlen hazaút terhe mellett biztosított minket, hogy még így is jobbak leszük Seannál és Miguelnél másfél órával. Vagy annál is többel, miután egyikük sem volt képes térképet olvasni. Ezzel még nem volt sok időnk a felkészülésre, de azzal kellett dolgozni, amink volt, mert az egyetlen esélyünk, hogy elkapjuk őket, a Missouri állambeli Oak Hillben rejtőzött. Miután egyikünknek sem volt feladni való csomagja - ami azt illeti, kézipoggyásza sem -, a jegykiadótól rögtön a terminálra mentünk, ahol türelmetlen nyaralók sora várta, hogy átsétálhasson a fémdetektoros kapun. Amíg lépésről lépésre haladtunk előre, észrevettem, hogy a kapu túloldalán az őrök gyanakvóan figyelnek. Egyébként nem figyeltem volna rájuk, elintézem annyival, hogy nyilván minden fiatal lányt ugyanígy megbámulnak, csakhogy ez most más volt, és ezt mind tudtuk. Most az arcomat nézték. A csoportunkból én voltam az első, és amikor minden gond nélkül átértem a fémdetektoron, a legközelebbi őr rám nézett: azt várta, hogy elindulok a kapu felé. Ehelyett félreálltam, hogy megvárjam a többieket. Az idősebb őr kedvesen rám mosolygott, mintha csak azt mondaná, osztozik a fájdalmamban. Visszamosolyogtam és biccentettem, holott tudtam: ez a fajta fájdalom ráhozná az öregre a szívgörcsöt. Amikor Marc, majd Ethan és Parker is csatlakozott hozzám a túloldalon, az őr aggodalmas pillantással közelebb araszolt. Rosz- szat sejtett, és nem is alaptalanul. Mi magunk voltunk a rossz - csak épp nem őt fenyegettük. De ezt neki nem kellett tudnia. Miért utazik egy fiatal lány, akit szemlátomást összevertek, egyedül, jó pár nagydarab férfival, de csomag nélkül? Még csak kézitáskája sincsen. Nagyon reméltem, hogy nem fog rákérdezni, mert nem tudtam volna használható magyarázatot adni, az igazat leszámítva, és abból pedig egy szót se hitt volna el, akárhogy győzködik a fiúk. Úgyhogy az egyetlen dolgot tettem, ami hirtelen eszembe jutott: megfogtam Marc kezét és odabújtam hozzá, jelezve, hogy szabad akaratomból vagyok velük. Annak ellenére, hogy én nyugalmat sugároztam, az őr automatikusan nyúlt a fegyveréért,

amikor Lucas lépett át a kapun. Lucas általában felhívta magára a figyelmet, és ritkán a a jó irányba. Marc megfeszült mellettem, és figyelte, amint az őr Lucast vizslatja. Én magam olyan észrevehetetlenül lestem Marcra, ahogy csak bírtam. Nyugodtnak tűnt ő is, a szabad keze lazán a farmerja zsebébe csúsztatva, a lába kényelmesen szétrakva - de én tudtam, mi az igazság. Hallottam, ahogy ver a szíve, és biztos voltam benne, hogy már a cselekvési tervet készíti elő, ha az őr mégis zűrt kavarna. Valami csoda folytán egyikünknél sem jelzett a fémdetektor, de nem is lepődtünk meg, amikor a gyanakvó őr a saját kezével is át akarta vizsgálni Lucast. A motozások elvben véletlenszerűen történtek, de még én sem hibáztathattam az őrt, amiért éppen Lucast szúrta ki. Ha nem lett volna az unokatestvérem, én is rajta tartottam volna a szemem. Szó nélkül alávetette magát a motozásnak, és olyan türelemmel viselte, ami bárki ismeretlent meglephetett volna. Minket nem lepett meg. Igen, tényleg nagy volt és ijesztő, főleg, mert az orra görbén gyógyult meg, miután utoljára eltört. Igen, két ujjával el tudta volna törni az őr nyakát. És igen, kész volt széttépni Miguelt, amint meglátja. De Lucas, bár minden zűrrel elbánt, ami az útjába került, maga nem kereste a bajt. Az helytelen lett volna, és méltatlan hozzá. Az őr nem talált okot, hogy feltartóztassa Lucast, így elengedett minket. Éreztem, ahogy Marc feszültsége hirtelen eloszlott, mint friss szélben a köd. Elmosolyodott, és megszorította a kezemet, amikor elindultunk megkeresni a kaput, és ha nem ismertem volna ennél sokkal jobban, meg mertem volna esküdni, hogy magában du- dorászik. De ezt csak képzelhettem, mert Marc nem dudorászik. Morog, vagdalkozik, néha spanyolul átkozódik, ha igazán felbosz- szantják. De egészen biztosan nem dudorászik. Utunk mindkét szakaszán bóbiskoltam, hátha bepótolhatom rémálmoktól gyötört előző éjszakámat. Azonban egyszer sem jutott ki másfél óránál több folyamatos alvás: hol a turbulenciák, hol a ré- mítően vidám légikísérők, hol a hólyagom folyamatos követelőzése miatt. Természetesen ez az utóbbi a saját hibám volt, mert még Jacksonban megittam egy hétdecis kólát, Cincinnatiban pedig lekísértem egy félliteres kávéval. De még ennyi koffein ellenére is sokkal inkább éreztem magam zombinak, mint alakváltónak, amikor Missouriban lekecmeregtem a gépről. Saint Louisban tömött repülőtér fogadott minket. Minden sornyi öntött műanyag szék foglalt volt, a levegő zsongott a délutáni ingázók beszélgetéseitől: egy hadseregre való céges droid készült mindenre elszántan, mobilokkal és laptopokkal felfegyverkezve, hogy átvegye a világ feletti uralmat, értekezletről értekezletre haladva. Az útiterv szerint, amit Michael kiosztott, a Di Carlo fivéreknek a szomszéd kapuhoz kellett volna érkezniük, húsz perccel előttünk, az atlantai járattal, ami itt csak megállt. Úgy volt, hogy várnak ránk, de nem láttam őket sehol. Már majdnem elindultam az orrom, pontosabban a sült ételek és a finomított cukor illata után, amikor feltűnt egy ismerős arc a tömegben. — Vic! — kiáltottam, és azonnal elpárolgott az álmosságom. Ügy fordította felém a fejét, hogy a mozdulaton látszott minden gyásza és kimerültsége, véreres szeme csak egy pillanatra derült fel, amikor meglátott. Pokolian nézett ki. Kétnapos borosta szürkítette az állát, tincsekbe tapadt haja legalább azóta nem látott fésűt, mióta az arca borotvát. Izmos alakján utazástól gyűrött ruhák lógtak, fehér inge a nyakánál ki volt gombolva, és egy kényelmes fekete nadrágot viselt fényes ünneplőcipője felett. Temetési ruhákat hordott, és a mellette álló másik férfi szintén. Közel tíz éve nem láttam Anthony Di Carlót, de ha nem látom soha többé, akkor sem felejtem el azt a szempárt. Kék volt, mint az óceán, amiben ha túl mélyre úszol; egyszerre kísértő és kábító. Saráé majdnem ugyanilyen volt. Vic kitárt karral jött felém, a szemeit óriásira nagyították a köny- nyek. Másfélszer akkora volt, mint én, de amikor összeölelkeztünk, úgy tűnt, én tartom meg őt, és semmi mást nem

tudtam tenni, mint állva maradni. A hajamba temette az arcát, a teste rángatózott a vállamon, ahogy nyíltan zokogott. Ez már majdnem több volt, mint amit még méltósággal el tudtam viselni. Jobbat érdemelt volna, Faythe - suttogta az arcom mellett, elharapott hangokkal, nedves, kapkodó lélegzetvételekkel. Tudom - mormoltam. - Elkapjuk őket. - A kezem szinte magától simult a hajára, ahogy egy kisgyereket vigasztalnék meg, ha lehorzsolta a térdét. Vagy ahogy egy rémült macskát nyugtatgatnék. A fiúk úgy vettek körbe, mint egy élő, segítő gubó, veregették Vic és Anthony vállát, ahogy azt a férfiszimpátia kifejeződése megköveteli. Elkaptam Parker tekintetét Vic válla felett, és némán segítségért könyörögtem. Ő kisegített Vic öleléséből, és átvette a helyemet, közben halk, személyes, részvétszavakat suttogott a fülébe. Sara bátyja láthatóan küszködött, hogy visszanyerje az önuralmát. Szép látvány lehettünk: hat megtermett, felkavart ember, és egy fiatal nő kék-zöld arccal. Nem csoda, hogy megbámultak minket. Marc átvette a vezető szerepet, és elkezdett mindannyiunkat elterelni a kaputól. A központi várócsarnokban a Hertz autókölcsönző standja felé indultunk, ahol az emberek beszélgetve, automatából vásárolt édességeket majszolgatva várták a sorukat. Megfogta és megszorította a kezemet, amíg sétáltunk. Ránéztem, de ő a kölcsönzőnél várakozó embereket figyelte. És akkor felmordult, túl mélyen ahhoz, hogy rajtunk kívül más is meghallja. Senki nem szólalt meg, senki nem tett egy hirtelen mozdulatot sem, egyszerre mégis minden megváltozott. A fiúk nesztelenül léptek, szinte kecsesen osontak. Inkább macskaszerűen mozogtak, mint emberként, és én megszokásból követtem a példát. A különbséget egy ember sem ismerte volna fel pontosan, mégis határozottan megijesztette őket. Elléptek az utunkból, hogy kikerüljenek, ösvény nyílt előttünk a zsúfolt csarnokban. Lopva pillant- gattak ránk, többen levegőért kaptak, amikor meglátták összevert arcomat, de senki sem jött közelebb, hogy segítséget vagy vigaszt ajánljon. Hála az égnek. A sor végén megálltunk, elöl Marc és Parker. Elkerekedett szemek követtek minket rövid, ideges pillantással. A legtöbb szempár tulajdonosa egyetlen ilyen pillantás után eldöntötte, hogy inkább vesz még valami emléket, vagy iszik valamit, mielőtt kocsit bérel. A mentségek, amikkel kiléptek a sorból, csak védekező módszerek voltak, arra jók, hogy megmaradjon valamicske önbecsülésük, és ne kelljen beismerni a félelmüket. Az emberek sosem hittek az ösztöneik szavának, amikor az éppen látott szörnyetegek természetéről volt szó. És nekünk ez remekül megfelelt. Magamban mosolyogtam, amikor előttünk egy férfi, semmitmondó fekete öltönyben kilépett a sorból, és elindult a mosdók felé. Kevesebb mint két perc múlva az egyetlen ember előttünk az volt, akit éppen kiszolgáltak. A pult mögött álló hajszolt alkalmazott egy kis táblácskát viselt, ezzel a felirattal: Kérem, legyen türelemmel, gyakornok vagyok. Nagyszerű. A vérnyomra állított végrehajtók általában nem türelmesek. Felváltva kíváncsiak és apatikusak, az igen. De nem türelmesek. Marc megkocogtatta Parker vállát. - Olyat kérj, amiben hűtés és fűtés is van. És műholdas rádió. - Ez már Ethan volt, aki szerint az élet zene nélkül értelmetlen. Az mp3-lejátszóját otthon hagyta az ágyhoz kötött Jace-nek, és így láthatóan unatkozott. Parker horkantott. — Megteszem, amit tudok. — Az arckifejezéséből ítélve abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tudja, mi az a műholdas rádió. Amikor a gyakornok a harmadik biztosítási papírt szedte elő, és a másodjára is elrontott példányt a szemetesbe dobta, összecsikor- dítottam a fogamat. Alig tudtam megállni, hogy ne követeljem a főnökét. Az eszemmel tudtam, hogy nem a pult mögötti tökölődés bosszant ennyire, de ez nem segített. Kávé. Kávéra volt szükségem. Nem tudtam világosan gondolkodni anélkül, hogy még egy kis

koffein bekerüljön a szervezetembe. Szerencsére a Seattle’s Best előtt gyorsabban haladt a sor, mint a Hertznél, és már osztogattam a gőzölgő poharakat két kartontálcáról, mire Parker a birtokába jutott a kulcsoknak. Egy hagyományos, hétszemélyes egyterűt bérelt, bőrülésekkel és kétoldali csúszóajtókkal. Volt hűtése és fűtése, de műholdas rádiója nem. Ethan azonban hamar túljutott a csalódásán, amikor Marc megfenyegette, hogy talál egy új, ötletes tárolóhelyet a fülhallgatói számára. Aggódtam, hogy a kisbusz valóban kicsi lesz, de Lucas emlékeztetett, hogy a terveinkben nem szerepel Sean vagy Miguel visszautaztatása. Legalábbis nem akkora darabokban, hogy azoknak külön ülés kellene. Szóval a hétüléses éppen megfelel. Parker vezetett, mert ő volt a legmegbízhatóbb. Marc volt a leggyorsabb, de a Mississippibe vezető úton eljátszotta a lehetőségét. Ami nekem megfelelt. Számtalanszor utaztam már vele, és úgy véltem, nagyobbak lettek volna az esélyeim, hogy túléljek egy Miguellel folytatott újabb harcot, mint egy nyolcvan kilométeres utat Marckal a volánnál, főleg, hogy éreztem az ideges feszültséget, ami auraként vette körül. Még alig tizenöt perce voltunk úton, amikor Marc dobolni kezdett a lábával, önkéntelenül. Ránéztem és ő mosolygott, de nem is vette észre, mit akarok. Rátettem a kezemet a combjára, és megváltozott a mosolya. A pillantásával együtt valahogy mélyebb lett, forróbb. Félreértette az érintésemet, de legalább működött a dolog: a lába nem rángatózott tovább. Talált egy új helyet, ahová összpontosíthatta az energiáit. Az orrcimpái megremegtek, ahogy mélyen beszívta az illatomat, és a sárga pöttyök felszikráztak a szemében. Ezt a pillantását régóta nem láttam már, és olyan átható volt, hogy csaknem megijesztett. Rám hajolt, és mielőtt még felfoghattam volna, mi is történik, a szája már az enyémen volt. Nem állhattam volna ellent, akkor sem, ha akarok. Azonban nem is akartam. Mindegy, mi történt éppen köztünk, vagy mennyire voltam dühös rá, ha elővette ezt a pillantását, képtelenség volt ellenállni. Még gondolat formájában is. És éppen ezért maradtam olyan sokáig olyan messze tőle. Ha nem így teszek, lehetetlen lett volna fenntartani a szakítást. A testem úgy válaszolt neki, hogy meg sem kérdezte az agyamat. Abbahagynátok? - csattant fel Ethan, és oldalba könyökölt. A jobb oldalamon ült, az ujjai a fülében. Marc csak annyi időre húzódott el tőlem, hogy rámorduljon, de aztán, még mielőtt én is visszaszólhattam volna a bátyámnak, a nyelve már megint a számban volt. Végre rájött, hogyan hallgattathat el. Megjegyeztem, hogy majd gratulálnom kell hozzá - amint újra képes leszek beszélni. Srácok, tényleg - szólt hátra Parker. Ha bárki más tette volna, Marc őrá is csak rámorog, de Parkért komolyan vette. Elengedett, és én belesandítottam a visszapillantóba, ahonnan Parker nézett vissza rám. Elvörösödve nevettem. De a mosolyom az arcomra fagyott, amikor meghallottam a Nokia csengőhang első, fojtott hangjait a zsebemből. Eric telefonja szólalt meg, és fogalmam sem volt, felvegyem-e vagy ne. Előszedtem a mobilt, és úgy néztem, mintha elmondaná, mit csináljak vele. De nem mondta. A telefonok általában nem túl segítőkészek az ilyesmiben. A kijelzőn megjelenő telefonszám sem volt ismerős. - Tudja valaki Ryan mobilszámát? Ethan úgy nézett rám, mintha idegen nyelven szólaltam volna meg. — Oké — nézett körül — az tegye fel a kezét, aki ma reggel előtt már tudta, hogy Ryannek van mobilja. — Senki sem mozdult. Jól van, értem. Senki sem tudja. Mondhattad volna ezt is - pirítottam rá. - Valaki hívja fel aput. - Egyikük se mozdult. - Most! Hat kéz nyúlt hat zsebbe a telefonokért. Marc nyert. Apu száma a „főnök” címszó alatt volt elmentve. Sejthettem volna. Greg, Marc vagyok. - Hallgatott, és közben Eric telefonja elhallgatott. A francba. Megvan neked Ryan mobilszáma? Valaki épp most hívta Ericet, és nem tudjuk, ki volt az. -

Újabb szünet. - Ó! Máris? A főút zajában nem hallottam aput, és majdnem megbolondultam attól, hogy nem tudom, mi történik. Ugye, a türelem. Adom. - Marc a kezembe nyomta a telefont, a keze a mikrofonon. - Ryan volt. Már a ranchen van. Apád veled akar beszélni. Elvettem a készüléket. - Szia, apu! Miguel éppen most hívta Ryant - válaszolta, a hangja szárazon üzleti. - És mit mondott? Gsak bejelentkeztek. Kétórányira vannak Oak Hilltől, de az ellenkező irányból jönnek, szóval nem fogtok összeakadni a pályán. Bólintottam, még ha nem is látta. - Jól van. Több mint egy órával előbb ott leszünk. Beszélt már valaki Taylorékkal? Igen. Mindent elintéztünk. Carissa és az anyja elmentek délután négy végrehajtójuk kíséretében. Brian maradt, ő fog beengedni. Örömmel veszi a lehetőséget, hogy segíthet. Brian Carissa egyik bátyja volt. Az apja, a többi alfával együtt, a ranchen tanácskozott. - Oké. Jól hangzik. - Faythe? - Igen, apu? - Légy óvatos! A szívverésem megugrott, és nagyot nyeltem. - Az leszek. Megígérem. Jó. Add vissza még egy kicsit Marcot, hadd fenyegessem meg, hogy élve nyúzom meg, ha veled történik valami. Nevettem. - Én vagyok a főnök, apu, nem emlékszel? Engem kellene fenyegetned. Azt már csináltam annyiszor, hogy egy életre elég legyen. Csak légy óvatos! - Ezt már mondtad. Tudom. - Sóhajtott, és láttam magam előtt, ahogy az arca ráncai elmélyülnek, amikor lenéz az asztalára. - Biztosabb, ha többször mondom. Mosolyogtam, és valami békés melegség öntött el, ami fura volt, ha arra gondoltam, hová is megyünk. - Ne aggódj! - Te mindig lehetetlen dolgokat kérsz. - Aha, és azt is, hogy mégis megtörténjenek. Szóval ne aggódj! Megteszem, ami tőlem telik. - Egy pillanatra elhallgatott. - Figyelj csak, Ryan azt mondja, Miguel hagyott nála egy üzenetet neked. Akarod hallani? A gyomrom összerándult a reptéri lasagna körül, azzal fenyegetve, hogy kilakoltatja. - Nem tudom. Akarom? - Én nem hallottam, de Ryan szerint nem kedves. Remek. De hát a pokolba is, a szavak nem bánthatnak. Fia pedig feldühít, talán jobban harcolok. - Aha, add őt! - Itt van. Kaparászást hallottam, ahogy a telefon kézből kézbe vándorolt, aztán Ryan hangját a fülemben. - Figyelj, én mondtam apunak, hogy nem akarnád hallani, úgyhogy ne lődd le a futárt, oké? Mégis, mit gondoltál, átnyúlok a telefonvonalon és eltöröm a nyakadat? Meglehetősen biztonságban vagy, legalábbis amíg haza nem jutok. Marc nevetett, és elmutogatta a nyaktörést. Szerintem nem volt vicces, de ezzel a véleményemmel kisebbségben maradtam. - Köszönöm - mondta Ryan. - Nagyon megnyugtató. - Bökd már ki! Mit mondott? Hogy megfizetsz az arcáért. A következő részt idézem: Azt mondta, addig üt majd, amíg kegyelemért nem könyörögsz, utána addig dug, amíg nem vérzel.

Kiszáradt a szám. A félelem a tüdőmbe markolt, alig tudtam teleszívni őket. És egy pillanatig azt hittem, a mély mormolást a gyomrom adja, hányás előtt. De aztán rájöttem, hogy Marc morgását hallom; úgy feldühödött, hogy jobbnak láttam nem a szemébe nézni. De mielőtt bármit is mondhattam volna, egy hangos csattanás hallatszott a telefonban, és Ryan felüvöltött fájdalmában. A mobil zörögve zuhant apu irodájának padlójára, és én elkaptam a fülemtől a sajátomat, hogy védjem a hallásomat. Aztán újra apám hangját hallottam a vonalban. — Sajnálom, Faythe. Több esze is lehetett volna, mint hogy átadjon egy ilyen üzenetet. Megmarkoltam Marc kezét, és megpróbáltam a szokásos hangomon megszólalni. Majdnem sikerült is. — Csak figyelmeztetett. — Elfogyott a türelmem, és igenis több eszének kellett volna lennie — felelte apu. — Talán most majd gondolkodik, mielőtt legközelebb kinyitja a száját. Elszorult a szívem, amikor eszembe jutott, hányszor hallottam én is ezeket a szavakat. Apám mélyet lélegzett, és belefújt a mikrofonba. — Most lettszem, hogy tudj összpontosítani. Csak ne feledd, hogy a fiúk látótá volságán belül kell maradnod, és tartsd nyitva a szemed és a fii led! Tudod, mit csinálsz, szóval ne kételkedj magadban! Minden remiben lesz. — Köszönöm, apu! Csak miután mind a ketten letettük, akkor jöttem rá, hogy meg kellett volna mondanom neki, hogy szeretem. Ez vagyok én, mindig egy pillanattal elkések, amikor fontos volna. De ennek most vége, mert Miguel esetében egy pillanattal elkésni a halálomat jelentheti. Vagy rosszabbat. HARMINC Már majdnem nyolc óra volt, amikor megérkeztünk Oak Hillbe. A nap rózsás sávokkal festette meg az ég alját, hogy figyelmeztessen: közeledik az éjszaka, és az éjszakában Miguel. És így vagy úgy, de ez az egész véget ér. Bár évek óta nem jártunk feléjük, nem volt nehéz megtalálni Carissáék házát. Valamivel több, mint három kilométerrel azután, hogy kiértünk az utolsó lakott környékről is, Parker lekanyarodott a 19-es útról egy egyszerűen 12-es útnak nevezett földes magánútra. A 12-es út mentén nem lakott más, mint a Taylor család és az ő végrehajtóik. Oak Hill kisváros volt, ők az északi szegélyén laktak, egy sűrűn erdős, két és fél négyzetkilométeres területen, amely már generációk óta a család birtoka volt. Fél évszázada, amikor mindenki árulta a földjét a környéken, a gyors meggazdagodás reményében, Taylorék nem így tettek. Mostanra az övék volt a vidék legnagyobb földterülete. Hozzánk hasonlóan ők is nagyra értékelték a teret és a magánszféra biztonságát, és a buja missouri erdőségekben ez ugyanúgy biztosítható volt, mint a saját magánerdejükben. Jó pár perccel azután, hogy lekanyarodtunk, az út jobb oldalán megpillantottuk a Taylor család házát egy alacsony dombtetőn, majdnem egy kilométerre a főúttól. Mögötte, ameddig a szem ellátott, mindenhol erdő, leginkább különböző fajú tölgyek - fehér tölgy, festőtölgy, bíbortölgy és vöröstölgy - és más magasra növő fajták, mint a tupelófa, a juhar, a kőris, a szilfa, a dió és a virginiai boróka. A buja zöld háttér előtt a ház büszkén és tiszteletreméltóan állt, olyan volt, akárcsak a család, amelynek már több mint egy évszázada otthont adott. Vörös téglából épült, klasszicizáló stílusban, karcsú fehér oszlopokkal, és a jellegzetes széles, előre néző oromzattal. Bő hatvan méterre volt az úttól, jókora zöld pázsit közepén, amelyen virágágyásokkal szegélyezett sétány vezetett át. A szigorú vonalvezetésű épület igazán remekül mutatott erdei magányában. A garázsajtó felnyílt, amikor rákanyarodtunk a felhajtóra. Egy szabad hely várt minket egy régebbi, de márkás szedán mellett, amely bézsszínűre volt fényezve; a katalógusban alighanem Őszi Aratás, vagy valami hasonlóan hivalkodó név alatt rendelhető meg. Parker behajtott a garázsba, és leállította a motort. Az ajtó lecsukódott mögöttünk.

Na jó, ez egy kicsit ijesztő — állapította meg Ethan a hátsó szélvédőn kinézve. Csak Brian az - nyugtattam meg. - Apu mondta, hogy itt maradt a fogadásunkra. - És valóban, nyílt is a házba vezető ajtó, és a helyiséget elöntötte a fény a kis szerszámoskamrából. Az ajtón Carissa egyik fivére lépett ki. Húszas éveinek elején járt, fiatal még, hogy elkísérje az apját a ranchre a tanács ügyeiben, de ahhoz már elég idős és tapasztalt, hogy segítsen elkapni Miguelt, akár abban az esetben is, ha a tervünk csődöt mond. Helló, Brian! - Parker kiszállt, és kezet rázott a fiúval, miközben mi egymás fejére mászva igyekeztünk elsőnek kijutni a zsúfolt furgonból. Sikerült fenékre esnem a betonon, ami nem egy méltóságteljes póz annak, aki vezető akar lenni. Marc a kezét nyújtotta és felsegített, majd rögtön neki is szorított a kocsi oldalának. Az ajkán sokatígérő mosoly játszott. Hagyd már! - Lucas elkapta Marc nadrágján az övbújtatót, és hátrahúzta, mint egy gyerek a játékautóját. Marc vigyorgott és rám kacsintott, azonban rögtön fel is vette a helyzethez illően komoly arckifejezést. Mire Brian arcába nézett, már megfontolt hozzáértés és veszélyes elszántság tükröződött a tekintetében - egyszerre. Én annak is örültem volna, ha legalább az egyiket sikerül felmutatnom. A gyors és férfias hátba veregetési körök után én is előreléptem, és Brian kezet nyújtott. Hogy vagy, Faythe? - kérdezte, mintha pertu lettünk volna. O alighanem úgy gondolta, hogy ez a helyzet. Mivel olyan sok kandúrra olyan kevés nőstény jutott, minden fiú úgy vélte, jól ismer minket, még azokat is, akikkel csak egyszer vagy kétszer találkozott. Különösen engem. Az én hírnevemet eléggé megalapozta, hogy egyetemre mentem, és nem férjhez Marchoz, és sok kandúr máris úgy érezte, a személyes felelőssége, hogy megszelídítse a botrányos boszorkát. Marc nem nézte jó szemmel a megszelídítésemre tett kísérleteket. Én sem, amint azt egy emlékezetes alkalommal valamelyik északkeleti kandúr megtudta. Azért rendbe jött. Dr. Carver ki tudta egyengetni az ujjait komolyabb komplikációk nélkül. Ráadásul csak a bal keze volt - ahogy láttam, így is alig vette hasznát. De Brian Taylor nem effélének tűnt: nem volt öntelt vagy tolakodó, inkább az ellenkezője. Udvarias volt, láthatóan őszintén aggódott miattam. Jól vagyok, köszönöm. - Elfogadtam a felém nyújtott kezét, és a szemébe néztem. - Hogy van Carissa? Rendben. Kicsit megrémült azért ettől az egésztől - felelte Brian, és bólintottam. Ez érthető volt. - Azt mondta, adjam át, hogy köszöni a figyelmeztetést. És jó szerencsét. Köszönöm, de nem számítok sok bonyodalomra - mondtam, és elengedtem a kezét. Négyszeres túlerőben vagyunk. Ez azért egészen jó esély. Igazad van. De gyertek be, hadd vezesselek körbe benneteket. Brian mutatta az utat a kamrán át a hatalmas, tiszta konyhába, amelyet a rozsdamentes acél felszerelések sora és a fehér járólap tengeréből kiemelkedő széles előkészítő sziget uralt. A konyhán túl az étkező vezetett át a süllyesztett, makulátlan fehér berber szőnyeges nappali részbe. A ház berendezése éppen annyira volt modern és kényelmes, mint amennyire méltóságteljes és gyönyörű a külseje. A helyiségei nyitottak, hívogatóak voltak, ideális helyszín egy partihoz - vagy egy mészárláshoz. De nem tudtam szabadulni a képtől, milyen csúf látvány lenne egy vérfolt azon a steril, fehér kövön. Biztosra kell mennünk, és kint kivégezni Seant és Miguelt, hogy megkíméljük Taylorékat az égbekiáltó takarítási számlától és a hatóságok - amelyeket a takarítók minden bizonnyal kihívnak — faggatózásaitól. Szerencsére eléggé messze voltunk a civilizáció sűrűjétől ahhoz, hogy ne kelljen aggódnunk az emberi szemtanúk vagy a zaj miatt. Ezeket készítettük össze neked - nézett rám Brian, és a kezét egy gondosan hajtogatott -

ruhakupacra tette az ebédlőasztalon. Apád mondta, hogy szükséged lesz Carissa néhány holmijára. - Tegnap éjjel ezekben aludt, úgyhogy még őrzik az illatát. Jó lesz ez, vagy keressek valami mást? Felemeltem a hálóruhát és az arcomhoz szorítottam. Valóban olyan illata volt, mint Carissának: fiatal és egészséges, pici virágos parfümmel és hidratáló arckrémmel. - Ez tökéletes - feleltem, és visszatettem az inget a halomra. Akkor jó. A hűtőszekrény tele van, egyetek bátran, amit csak megkívántok! - Ez a mondat arra az esetre szólt, ha alakot kellene váltanunk, ami valószínű volt. Sosem találkoztam még olyan macskával, akinek a hűtője ne lett volna dugig tömve. Minden időben. És a Taylor család extra széles, fagyasztós, inox szörnyetegét elnézve választék is volt bőven. Szükségetek van még valamire? Nem, ez elég kell, hogy legyen - mondta Marc. Brian bólintott, és a javára kellett írnom, hogy csak kissé tűnt feszültnek, ami azt jelentette, hogy nálam jobban bírja. Én már kezdtem határozottan ideges lenni. Fiúk, miért nem esztek valamit és mondjátok el Briannek a tervet, amíg én átváltozom Carissává? -Jó gondolat - szólt hátra Lucas, fejjel már a hűtőben. Az első emeleti fürdőszobában letusoltam, igyekeztem elmosni a saját szagomat; Carissa szappanát, arclemosóját és samponját használtam. Tisztán, fiatalosan illatozva és szárazon — a hajamat leszámítva - belebújtam Carissa hálóruhájába. A felsője rózsaszín, vállon megkötött spagettipántos póló volt, mellben kicsit szűk - a hatalmas, festett százszorszép szirmai kinyúltak - de azért elment. A nadrág hozzá illő rózsaszín volt, ezernyi pici, fehér virágocskával, ugyanolyannal, mint az az egy nagy a mellemen. A felső éppen nem ért le a köldökömig, és a nadrágot nem tudtam teljesen felhúzni, még úgy sem, hogy a zsinórt bekötöttem, úgyhogy egy széles csík kivillant a hasamból. Marc füttyentett, amikor kiléptem a fürdőből. - Te miért nem ilyenekben alszol? Titokzatos mosollyal válaszoltam. - Talán mégis. - Nem. Ennyit nem változtál. Nincs egyetlen rózsaszín ruhád se. Na jó, ebben igaza volt. A rózsaszínnel szembeni ellenérzésem abból eredt, hogy anyám rajongott érte. De azért a nadrág lágy, laza esése tetszett. Talán ha kapható volna pirosban... De ezt majd máskor. A fiúk a konyhasziget körül gyűltek össze, mindegyikük egy sajtos-sonkás szendvicsváltozattal birkózva. - Jere eél, Aythe! - szólalt meg Ethan, a szája tele volt rozskenyérre pakolt sonkával és svájci sajttal. Lenyelte, és felém nyújtott egy tálat két szendviccsel és egy halom bolti krumplisalátával. - Gyorsan egyél! Nincs sok időnk. Köszi. - Elvettem egy szendvicset és beleharaptam. Teljes kiőrlésű kenyéren sok, vékony szelet sonka, provolone sajt, kapros savanyúság, paradicsom és valódi majonéz. Az örök kedvenc szendvicsem. - Nem hiszem el, hogy emlékszel. - Még egyet haraptam. - Nem is - felelte Ethan. - Marc csinálta. Marc. Hát persze. Soha semmit nem felejtett el, ami azért nem volt olyan nagyszerű, mint amennyire annak hangzik. — Köszönöm, Marc. - Felkanalaztam egy falat krumplisalátát. Nem volt olyan jó, mint a házi, de azért finom. - Majd később megköszönöd. Most egyél! Mire befejeztem az első szendvicsemet, a fiúk el is takarítottak mindent, az én tányéromat kivéve. Amikor felemeltem a másodikat, Ethan felkapta azt is, leöblítette és berakta a mosogatógépbe. Anyu mérges lesz, ha megtudja, hogy egy takarítóbrigáddal él együtt, akik odahaza a mancsukat se mozdítják. És hogy meg fognak fizetni a hallgatásomért, de hogy...!

Nyolc negyvenkor, amikor a napfény utolsó sugara is eltűnt az égről, utoljára ismételtük át a tervet. A legegyszerűbb módja, hogy Mi- guelt rávegyük: eredjen „Carissa” után az volt, ha kirakjuk a lányt a szabadba egyedül. Az első három nőstényt is így kapta el, bár velem csak szerencséje volt. Akármennyire is kínos beismerés volt, de tudtam, ha apám utasításait követem, sosem juthattak volna a közelembe. Most azonban, Ryannek hála, Miguel már tudta, hogy minden falka riadókészültségben áll. Azt várja, hogy a lányokat fivérek és végrehajtók serege kíséri, és egyáltalán, tilos egyedül kijárniuk. Egyetlen másik lány sem menne egyenesen szembe az apja ilyetén parancsával, de még ha ebben Miguel nem is lehetne biztos, Sean tudja jól. Ha „Carissa” egymagában megy sétálni, az gyanús; Sean és Miguel rájönne, hogy csapdába csalták őket. Elmenekülnének, és sosem kapnánk el őket. Szóval hogy tegyük a csalit kirakatba úgy, hogy ne jöjjenek rá a csapdára? Hova mehet el egyedül, vagy legalábbis csak kevés, esetleg egyetlen testőrrel úgy, hogy ne keltsünk gyanút? A Taylor-birtok fekvése adta az ötletet: menjen a kunyhóba. Ez logikus is volt. Apám embereitől eltérően a középnyugati végrehajtók nem az alfájuk udvarában laktak. Az ő házuk vagy fél kilométerre volt egy tisztáson a nagy ház mögött. A kunyhó, ahogy ők nevezték, egy három hálószobás épület volt, amelyet valamikor a hetvenes években újítottak fel, akkor vezették be az áramot is. Mélyen bent ült az erdőben, és csak a jól kijárt csapás kötötte össze a nagyházzal. És ami a legszebb volt, egyik házból sem lehetett látni a másikat. A Seantól és Ryantől származó bennfentes információ eleinte ellenünk dolgozott, de ez most megváltozott. Sean tudott a kunyhóról, és számíthattunk rá, hogy elmondja Miguelnek is. Ha Carissa gyerekkora kicsit is hasonlított az enyémre, akkor a nagy részében az otthona és a kunyhó között bóklászott, és mindkettőben örömmel fogadták. Ami azt illeti, most, hogy már majdnem felnőtt, valószínűleg megint sok időt töltött itt, hogy a szülei társaságán kívül máshol is lazíthasson. Szóval a saját birtokukon egy gyors sétából nem lehet baj. Még érthető is, ha azt vesszük, mennyire nyomaszthatta Carissát a kétnapos folyamatos őrizet. De arra az esetre, ha egy magányos séta az erdőn át mégis gyanús lenne, velünk volt Brian. Ő vállalta, hogy elkíséri „Carissát”, hogy fenntartsa az erős védelem látszatát. Ha a többiek közül választottunk volna kísérőt, Sean azonnal rájött volna, hogy valami nincs rendjén. De Brian a Taylor-birtokhoz tartozott, és teljesen hihető volt, hogy a testvérét kíséri. A terv szerint a mi embereink a fákon, az ösvény mentén rejtőznek el, ki ember, ki macska alakjában, hogy mindkétféleképpen kezelni tudjuk a rablókat. Két ok is volt, hogy magasított leshelyeket választottunk: először is, a levegőből messzebbre lehetett látni, mint a földről, másodszor, Miguel és Sean nehezebben kap szagot a feje fölül. Marc hátramarad, az erdőnek az úttól távolabb eső részén vár majd egy fán, mert az övé az egyetlen szag, amelyet Miguel megismerhet. Elképzelhető, hogy Sean felismeri a többiekét, de valószínűleg azt feltételezi majd, hogy a Taylor család erősítést kért a lányuk védelmére. Hacsak ki nem szagolja Marcot. Az ország minden falkájának minden macskája tudta, hogy Marc sosem fogadna el másik megbízatást, amíg engem meg nem talált. Szóval őt - és a szagát - olyan távol kellett tartanunk az ösvénytől, amennyire lehetett. Néhány perc vitatkozás után eldöntöttük, hogy Anthony, Ethan és Marc alakot vált, Parker, Vic és Lucas marad ember. Brian és én a házban maradunk, amíg azt nem halljuk valamelyik ember őrzőnktől, hogy Miguel vagy Sean megjelent. Hogy hogyan hallhatjuk? Nos, Parker, Vic és Lucas beírta a telefonjába Eric számát, aztán lenémították a mobilt. Amint valamelyikük meglátja az egyik csavargót, felhív engem, és egy csöngés után megszakítja a vonalat. Ez lesz a jel, hogy elhagyhatjuk a házat. Komolyan nem tudom elképzelni, hogy az internet és a mobiltelefonok előtti időkben hogyan intéztek el az emberek bármit is. Brian már kicsavarta a hátsó veranda lámpájából az égőt, úgyhogy Sean és Miguel számára

csaknem lehetetlenség volt tisztán látni az arcomat. Még ha az egyikük vagy mindkettő alakot is vált, a sötétség engem segít, nem őket. A macskák remekül látnak a sötétben, csak nem túl messzire; a legjobban közepes távolságokra. Szóval akármilyen alakban jönnek is, nem kerülhetnek elég közel ahhoz, hogy jól megnézzenek maguknak - vagy jól megszimatoljanak —anélkül, hogy legalább egy őrzőt fel ne riasszanak. Ha befutott a hívás, Brian és én csapunk valami zajt, miközben kinyitjuk a hátsó ajtót. Ez figyelmezteti majd a mi embereinket, hogy jövünk, és a rosszfiúk figyelmét is ránk tereli a fejük felett történő dolgok helyett. Aztán én és a „bátyám” átvágunk a hátsó kerten, és nekivágunk az ösvénynek, nevetgélve és viccelődve a kunyhó felé menet. Ez lesz igazán nehéz, úgy tenni, mintha minden rendben volna, miközben arra várok, hogy Miguel lecsapjon rám. Ismét. Ha eljutunk félútig, és egyik csavargó sem jelentkezik, Brian és én megédesítjük kicsit a csalit. A bátyót kivesszük a képből, még ha csak egy pár percre is. Fogócskába kezdünk majd, vagy versenyezünk a kunyhóig. Ez veszedelmes lesz, mert a nagy számnak hála, Miguel ismeri a hangomat, szóval ebben a részben nem beszélhetek sokat. Vagy hangosan. Akárhogy is, az ötlet lényege az volt, hogy Brian előreszalad a kunyhóhoz - amely kivilágítatlanul marad, hogy lássák: üres - rövid időre egyedül hagyva engem az ösvényen. Én pedig sétálok majd tovább, várva, hogy elkapjanak. Ha pedig erre sem reagálnak, akkor bemegyünk a kunyhóba Briannel és tévét nézünk, várva a támadást. Elvégre ketten vannak, és abban bíztunk, ha elhiszik, hogy csak egy kísérőm van, jobbnak ítélik a saját esélyeiket. Feltételeztük, hogy valami olyasmivel próbálkoznak, mint a múltkor, amikor megszúrtak: hogy készületlenül kapjanak, és megpróbáljanak elkábítani. Csakhogy most már ismerem a trükköt, és igyekszem elkerülni a tűt. Amint az első rosszfiú megjelenik, Lucas, Vic és Parker leveti magát a fáról. Együtt feltartóztathatják és kikérdezhetik. Még mindig tudnunk kell, mi lett Luizzal, és kik voltak a dél-amerikai vevők, például. Aztán, amikor megkaptuk a válaszokat, a fiúk tőlem szabadon verhetik őket halálra, akkora lelkesedéssel, amekkorával akarják. Lucas és Vic megegyezett egymással: ha Sean tűnik fel, Vic veszi át az irányítást, mert ő volt az oka, amiért Sarát vették célba. De ha maga Miguel támadna rám, Lucasé a terep. Biztos volt benne, hogy egymaga is le tudja nyomni a dzsungelmacskát, de ha élesben mégis kétesélyesre fordulna a dolog, a másik kettő bármikor beavatkozhatott. Marc, Ethan és Anthony macska alakjában szedi le a másik gazfickót. Ha olyan ostobának bizonyulnak, hogy mindketten egyszerre megjelenjenek, mindenki akcióba is lendül. Szép nap lesz! Amikor Marc ismételte el, mi lesz a szerepe, az egész dolog súlya hirtelen zuhant rám, mintha egy nehézsúlyú öklözőtől kaptam volna egy jobbhorgot. Ez volt a lehetőségünk. Az egyetlen. A terv az én ötletem volt, de egy szikrányi büszkeség nem volt most bennem, amiért kitaláltam. Rettegtem. Mi lesz, ha nem válik be? Vagy ami rosszabb: ha valakinek baja esik? Az én hibám lesz. Ha bármi balul üt ki, engem fognak hibáztatni, mert - legalábbis elvben - én voltam a főnök. Ez éppen az a fajta felelősség volt, ami elől az iskolába menekültem, és most mégis itt ültem, nyakig benne. De legalább ez csak képletesen ért a nyakamig. Ha az éjszakának úgy lesz vége, hogy senkinek nem esik baja, elégedett leszek. Ethan oldalba könyökölt, és amikor felnéztem, láttam, hogy a tanácskozás véget ért. Ideje volt, hogy elinduljanak. A furgont a garázsban hagytuk, azzal, hogy Miguel úgysem láthatja, hacsak be nem tör, de akkor előbb fog a nyakán át levegőt venni, minthogy körbeszimatolhatna. Nyolc negyvenötkor Anthony, Ethan és Marc berakta a ruháit az enyémek mellé a kocsiba, és

elindult a fák közé, hogy alakot váltson és jó búvóhelyet találjon. Parker, Vic és Lucas ellenőrizte a telefonját, aztán ők is elindultak, hogy találjanak olyan fákat, amelyeket két lábon is könnyedén meg tudnak mászni. Az egyetlen, akinek a rejtekhelyét a főházból is látni lehetett, Parker volt. Amikor a fiúk elfoglalták a helyüket, leültem a konyhakőre, a hátamat a mosogatógépnek vetettem, és az ölembe tettem Eric telefonját. Brian fel-alá járkált az ebédlőasztal előtt. Túlságosan fel volt pörögve ahhoz, hogy leüljön. Már a látványa is idegesített. Az első tizenöt percben még jól voltam; majdnemhogy izgatott. A testem egész kincsestára volt a különféle zúzódásoknak, mindenféle alakban, színben és méretben, és már alig vártam, hogy ezt a kincsemet Miguellel is megosszam. De ahogy a várakozás percei fél órává álltak össze, a tenyerem izzadni kezdett, és Carissa nadrágja a lábamhoz tapadt. Próbáltam megnyugodni, mert tudtam, hogy minden egyes izzadságcsepp, amely a kölcsönruhákba ivódik, a szagomat inkább a sajátom, mint Carissáé felé változtatja. Percenként néztem a telefon kijelzőjén az órát. Minden alkalommal biztos voltam benne, hogy egy negyedóra is eltelt már, de nem így volt. Az óra elromlott. Biztosan. Hé, Brian, nálad mennyi az idő? - suttogtam. Nem is tudtam, miért suttogok, hacsak azért nem, mert helytelennek tűnt zajt csapni a sötétben. Szentségtelennek, mint templomban kiabálni. Az emeleten fel voltak kapcsolva a villanyok, és egy lámpa a nappaliban is égett, hogy Miguel úgy gondolja, vannak itthon. De ez az egy lámpa a szobában a konyhát a bútorok árnyékával takarta be, és a formátlan árnyalakok között legrosszabb félelmeim rejtőztek. Kilenc harmincöt - felelte Brian. Ő is suttogott. Megint a telefonra néztem. A pokolba is, igaza volt. A szívem verdesett a bordáim alatt, mintha csak azt követelné, hogy engedjék ki. Mély lélegzetet vettem, és megpróbáltam lecsillapítani száguldó pulzusomat. Miért vagyok ilyen ideges? Könyörögtem apunak, adjon esélyt, hogy elkaphassam Miguelt. Az életem következő két és fél évét odaadtam érte. De most, hogy az idő már majdnem eljött, lefagytam. Megint a telefonra néztem, hogy ellenőrizzem az akkumulátort. Amikor megtaláltam, teljesen tele volt, és azóta is csak félig merült le. Ezzel tehát nem volt gond. De mi van, ha a kintiek egyik mobilja merült le? Mi van, ha kimegyek ellenőrizni, és Miguel meglát? A teljes felállást hazavágnám. Jobb nyugodtan ülni és várni. Utálok várni. A nyugodt várakozásban nem vagyok túl jó. Legalábbis amíg eszméletemen vagyok. Brian együtt érző pillantást vetett rám. Tudtam, hogy hallja a szívverésemet, talán a félelmem szagát is érzi. Visszamosolyogtam, tettetve, hogy minden rendben; hogy nem készülök éppen kellemes sétát tenni az ösvényen, egyenesen a halál karmaiba. Melodramatikus? Én? Biztos, hogy nem. A légkondicionáló egy halk kattanással kikapcsolt, és teljes csönd borult ránk. Amíg el nem hallgatott, észre sem vettem a működését, de most egyszerre nem hallottam mást, mint a saját szívverésemet. Amikor megint felvettem a telefont, hogy megnézzem, mennyi az idő, a csöndbe egyetlen hullámzó fájdalomkiáltás vágott bele - aztán egy másodperccel később ugyanolyan hirtelen el is hallgatott. Északról jött. Marc. A fejem a hátsó terület felé fordult, a nyakam is belereccsent, de alig vettem észre. Egy pillanat múlva már talpon voltam, és rohantam a hátsó ajtó felé. Faythe, várj! - kiáltott Brian, nem is törődve a színházasdival. Nem érdekelt. A léptei dobogtak mögöttem, műanyag roppant, amikor rálépett Eric leejtett telefonjára. Elfordítottam az ajtógombot, de semmi sem történt. Dühömben artikulálatlanul üvöltöttem, félig pánikban, mert nem tudtam kinyitni a zárat. Miért kellett bezárkózni? Brian megragadta a vállamat. Szembefordultam vele és rásziszegtem. Erre eleresztett, a karját

maga elé emelte. Két kézzel löktem el. Hátrabotorkált, leesett két szőnyegezett lépcsőn, hogy végül a fenekére érkezzen a süllyesztett nappaliban. Meg se próbált felállni, és én visszafordultam az ajtóhoz. Kalapáló szívvel megragadtam a gombot mindkét izzadt tenyeremmel, és jobbra fordítottam, erőből. Valami elpattant, és az ajtó felém lendült. A viharvédő ajtót kitaszítottam; annak a zárja is eltört, a hang elveszett a fülemben dübörgő vér zúgásában. Leugrottam a hátsó tornácról, és futásnak eredtem. A lábaim úgy csapódtak a földhöz, mintha csak a gravitáció ellen harcolnék. Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy valaki az északi oldalon megsérült. Súlyosan. És Marc arrafelé volt. A holdat vastag felhőtakaró rejtette, és csak annyi fény volt az utamon, amennyi az emeleti ablakokból kiszűrődött. Éppen elég volt, hogy meglássam a drótkerítés tetejét vagy tízméternyire. Rohantam, szinte repültem a kerten át. A kerítéshez közeledve még jobban felgyorsítottam, majd megragadtam a felső szélét és átvetettem rajta magam, felsértve a tenyeremet. Talpra estem, mindkét térdem behajlítva. A becsapódás végigrándult a lábaimon. Lassan egyenesítettem ki őket, a fájdalmamat elnyomta az aggodalom Marc miatt, és a félelem, hogy vajon mire érek oda. Még mielőtt a lábujjaimból kiállt volna a zsibongás, már újra rohantam, ezúttal az ösvény felé. Öt méterre a kerítéstől azonban megbotlottam túl nagy cipőmben és orra estem. Azonnal felpattantam, és véres-poros tenyeremmel söprögettem a karomra ragadt illatos fűszálakat. De mielőtt még egy lépést tehettem volna, mély macskamorgást hallottam bal oldalról, a fák közül. A hang végiggördült rajtam, és a nyakszirtemen égnek álltak tőle az apró szőrszálak. Megdermedtem. Ott állt az erdő szélén, három lépésnyire tőlem, az ösvényen. A fülei a fejére simultak, a fülkagylók hegye kifordult a két oldalra. A farka lustán kígyózott a talajon, a tavalyi avart kavarva. Amikor pislogott, tükrös pupillái rám villantak. Újra morgott, mélyen fenyegetően. Rám. Zavartan néztem rá. Marc volt az. Még a sötétben félvakon, az emberekénél alig jobb szaglóérzékkel is felismertem. Ismertem a hangját, a dorombolását, az üvöltését, még a morgását is. Marc volt az, hála az égnek, sértetlenül. De miért morgott rám? Fű roppant mögöttem. Mielőtt megfordulhattam volna, egy kéz kulcsolódott a nyakamra, egy meleg és nyirkos kéz, acélszorítással. Riadt kis hangocska röppent fel belőlem, és reflexből odakaptam, hogy meglazítsam. Miguel. Nem kellett látnom vagy szagolnom, hogy felismerjem, és rájöjjek a hibámra. Elestem a saját lábamban, és annak az embernek a karjába zuhantam, akit el akartam kapni. Briliáns, Faythe! Buenas noches, mi amor - mondta, és a másik kezével lefeszítette az ujjaimat a nyakamról. - Ma este álruhában? - Nem igazán érdekelte a válaszom: inkább lassan elkezdte szorítani a nyakamat, mintha így akarna figyelmeztetni. Zihálni kezdtem. Elöntött a pánik, a gyomrom fájdalmasan remegett, mintha pengeszárnyú pillangókkal lett volna tele. Még kaptam levegőt, ami azt jelentette, hogy nem akar megölni. Egyelőre legalábbis. Ha egy ember szorongatja a nyakamat, talán elég ahhoz hogy fuldokolni kezdjek. Ám azt tudom kezelni, ha fojtogatnak. Nem túl gyors, ha hasba könyöklőm, vagy a lábára taposok, elveszíti az egyensúlyát, vagy legalább esélye lenne Marcnak, hogy lecsapjon. De Miguel vérmacska volt, és a szorítása elég erős, hogy bármikor eltörje a nyakamat egyetlen rándítással. Bár inkább az elvágott torok. Akkor legalább összevérezhetem a cipőjét. Egy utolsó bosszú, mielőtt meghalok.

HARMINCEGY Marc farka megrándult, árnyékok játszottak az éjszakában, és valami nehéz huppant a földre, tőlem jobbra, éppen előttünk, de a látóteremen kívül. Marc elfordult tőlem, a szeme oldalra villant, arra, aki éppen leugrott a fáról. Miguel elkapta a bal karomat, közben a nyakamat is szorosabban markolta. Visszafelé fordult, oldalazva, magával rángatva az ösvényre. így Marcot már csak a szemem bal sarkából láttam: a farka még mindig a földet söpörte lassan, dühösen. Most Parker állt előttem az ösvényen. — Gyertek elő! — kiáltotta Miguel, majdnem egyenesen a fülembe, és én önkéntelenül is elhúzódtam a hirtelen, süketítő hangtól. - Tudom, hogy ott vagytok fenn. Ha azt akarjátok, hogy a nőstényetek életben maradjon, gyertek le, most! A bal fülem még mindig csengett. Vic huppant az ösvényre, tizenöt méterrel Parker mögött, Marc oldaláról. Vannak még többen is, mi amor— súgta Miguel, az ajka a hajamhoz ért. - Kik azok? Megráztam a fejem, már amennyire a nyakammal a kezében tudtam, jelezve, hogy nem fogok felelni. Kik azok? - A tenyere megszorult, és a légcsövem elkezdett elzáródni. Marc Vicre mordult, aki erre előrelépett. - Lucas - bökte ki. - Már csak Lucas. Lucas, gyere és csatlakozz hozzánk! - kiáltotta Miguel, és lazított a szorításon. Egy néma pillanat elteltével a kunyhó felé vezető éles kanyar mögül léptek hallatszottak. Lucas lépett ki az ösvényre, lassan és óvatosan közeledett, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen mozdulatára Miguel elroppantja a nyakamat. Talán igaza volt. A szívem fájdalmasan kalapált, ahogy figyeltem. Hol van Ethan? És ha már itt tartunk, hol van Anthony? De amint a kérdés megfogalmazódott bennem, már tudtam a választ. Anthony meghalt. Az ő utolsó kiáltása volt az, ami kihozott a házból. A Di Carlo család ezzel elvesztette legfiatalabb fiúgyermekét is, nemcsak a lányát, és az én hibámból, mert ez az én ötletem volt. Az én szerencsétlen ostoba ötletem. És az a másik a házban? - Miguel szabad kezével az arcomat cirógatta. - Az, amelyik a nevedet kiáltotta? Már tudott róla, tehát felesleges lett volna hazudnom. - Brian! szólítottam, de a hangom rekedten elfulladt. Megköszörültem a torkomat, és újra próbálkoztam. - Brian, gyere ki! Lágy, mély mordulást hallottam, és éreztem, ahogy Miguel megrándul, hogy mögénk lásson. Brian alakot váltott. Ez tartott eny- nyi ideig. Irány a többiekhez! - utasította Miguel, és Brian engedelmeskedett. Még mindig morogva lépett el mellettünk, hogy megálljon Marc és Parker között, éppen akkor, amikor Lucas is odaért melléjük. - Szép kis gyülekezet, de csak egyetlen olyan dolgot tudok mondani, ami közös bennünk. - Végigsimított a bal karomon, a derekamon és a csípőmön. Marc felmordult és előrelépett. A kéz a nyakamon még jobban megszorult, hogy már csak rövid, kapkodó lélegzetvételekre voltam képes. - Vissza! - parancsolta Miguel, és a hangja egyértelművé tette, miért követte Sean és Eric az utasításait. Ezt a hangot nem lehetett nem meghallani. De Marc megállt előtte, szemében tükröződtek az éjszaka fényei, valamivel fölém és mögém összpontosította a figyelmét. — Nem akarnád, hogy valami történjen a nőstényeddel, vagy igen? - Miguel fogást váltott a nyakamon, az ujjai felfeszítették az államat. Most már nem fojtogatott. Ehelyett rövid, recés körmei a nyakam bőrébe vájtak a légcsövem bal oldalán; hüvelyke a másik oldalon ugyanúgy. Nem bajlódik a nyakam eltörésével. Egyszerűen — 189 —összeroppantja a gégémet. Vagy kitépi. Persze utána a fiúk apró fecnikre szaggatják, de rajtam ez már nem segít. Marc szeme bocsánatkérően rám villant, amikor visszalépett - mindvégig morogva. Mit akarsz? - kérdezte Parker feszülten. — Miért teszel fel hülye kérdéseket? — Miguel akcentusa ropogott a fülemben. - Kérdezd

meg azt, mi történt a másik macskával ott, az erdőben! Kérdezd meg, hol van Sean! Kérdezd meg, hol van Luiz! Kérdezd meg, hogyan jutottam ilyen mélyre a területeiteken anélkül, hogy megfogtak volna! De ne alázd meg magad olyan kérdésekkel, amikre már amúgy is tudod a választ! Parker zavartalanul újra próbálkozott. - Hol van Luiz? Na, ez már jobb - felelte Miguel, és úgy tűnt, valóban tetszik neki az új kérdés. - Válasz helyett én is hadd kérdezzek tőled valamit. - Nem várt reakciót; csak folytatta. - Volt valami ügyetek az emberekkel? Elveszett asszonyok? Félig felzabált holttestek? Mert Luiznak, hogy úgy mondjam, különös ízlése van. - A hangjában öröm vibrált, és ettől összeszorult a mellkasom. Nagyon tetszett neki a saját szóhasználata. - Igen, szereti az emberi asszonyokat. Ha fiatalok és csinosak. És nyersek. És három napja a ti területeitekre küldtem egy kis... feladattal. Feladat? Az Oklahomában meggyilkolt lányról beszélt? Miguel parancsolta meg az emberi nő — vagy nők — megtámadását? De miért? Parker és Vic egymásra nézett. Tudtak az emberölésekről. Mind tudtunk róluk. Csak Luizról nem tudtunk eddig eleget. Ő egy barátod? - kérdezte Vic, és lassan az ösvény távolabbi széle felé araszolt. Miguel álla a nyakamat súrolta, amikor válaszolt. - A testvérem és üzleti partnerem. Kinek dolgoztok? - szólalt meg Lucas is. Nem dolgozunk senkinek. Független beszállítók vagyunk. Független beszállítók, hogyne. Mintha az, amit tett, valaha is leírható volna egy ilyen ártalmatlan szókapcsolattal. Lucas rámeredt. - És ki bérelt fel? A partnereink adatai bizalmasak. Mi a franc? Miguel talán elhitte, hogy ha nagy szavakat használ, azzal majd legalizálja az üzletét? Vagy tiszteletreméltóvá, értékessé teszi? Akármilyen sokban tértek el az Államok falkái a dél-amerikaiaktól, volt azért pár közös dolguk. Mint a kóborok. Mindegy, milyen fontosnak is gondolta magát Miguel, csak egy kóbor volt, másodosztályú állampolgár. Az úgynevezett partnerei talán hagyták, hogy elvégezze a piszkos munkájukat, de az asztalukhoz sosem ülhetne. Soha. Van ötleted, hol találjuk Luizt? — Ez Parker volt. Csak kövessétek a hullák nyomát. Valahányszor elbukik, kerül egy újabb. Vicnél ekkor szakadt el a cérna. Nem érdekelték Miguel rejtélyes válaszai. Nem érdekelte Luiz és az emberi nők sorsa. Csak az érdekelte, hogy elszakítson Migueltől, és végre megbosszulhassa az öccsét és a húgát. — Tudod, hogy nem fogjuk hagyni, hogy elmenj vele jelentette ki. Miguel az arcomba nevetett, és a bőröm bizsergett az undortól. - Nélküle sem fogjátok, szóval azért megnézném az esélyeimet, ha velem van a ribanc. - A nyelve a bal fülembe siklott. Megpróbáltam elrántani a fejemet, de a szorítása a nyakamon akadályozott. Az igazat akarod? - kérdezte Vic, a hangja hideg és kemény a gyűlölettől. - Ügy van. Valóban nem fogunk elengedni. De ha őt elereszted, gyorsan és könnyen vége lesz. Fájdalommentesen. Szavamat rá. - Elhallgatott, és láttam a szemén, hogy hazudott. Azt akarta, hogy Miguel szenvedjen. És nem volt vele egyedül. Amikor Vic folytatta, a hangját alig lehetett hallani. - De ha még egyszer hozzáérsz, esküszöm, darabról darabra szedünk szét, és megmutogatjuk neked a részeidet, amik lejöttek. Miguel újra nevetett, a melle a hátamnak nyomódva rázkódott. - Már hozáértem, mindenhol hozzáértem, nem láttad talán az arcát? - Jobbjával elfordította az államat Vic felé, miközben bal keze besiklott Carissa pántos felsője alá, át a megzúzott bordáimon. A spagettipántok miatt nem vettem fel melltartót, úgyhogy amikor a kezébe fogta

a mellemet, a csupasz bőrömet érintette. Megszorította, és a szemembe könnyek szöktek. Nem fájdalmamban, hanem a megaláztatástól és az igazi düh első lángocskáitól. Kitéptem a kezét a felsőm alól, és rámarkoltam a csuklójára. Csontok csikordultak egymáson, Miguel levegőért kapott. Jobbja megszorult a nyakamon, és egyszerre nem kaptam levegőt. Óvatosan, mi amor — a lehelete a fülemet csiklandozta, miközben én kétségbeesetten próbáltam lélegezni. Pánikomban még jobban megszorítottam a csuklóját, és majdnem elszörnyedtem, amikor az egyik csontját reccsenni hallottam. Miguel megrándult, de nem enyhített a szorításán. — Nem veszel levegőt, amíg el nem engedsz - suttogta, az orrával bökdösve a fülcimpámat. A körmei a nyakamba szúrtak, másodpercekre attól, hogy felsértsék a bőrömet. Marc sziszegve előrelépett, de nem tehetett semmit, amíg Miguel el nem eresztette a torkomat. Úgyhogy elengedtem a kezét. A bal keze lezuhant a szemem elől, a jobbja elernyedt a nyakam körül. Olyan mélyen szívtam be a levegőt, ahogy csak tudtam, éppen csak arra ügyelve, hogy el ne kezdjek hiperventillálni most, hogy újra lélegezhetek. Marc farka ide-oda csapdosott, figyelmeztetésképpen, de Miguel nem látszott észrevenni. Ez a te nőstényed? - kérdezte. - Te vagy az a kóbor, akinek a szagát mindenhol éreztem rajta? Mindenhol. Marc morogva lépett még egyet előre, de Miguel nevetgélve elfordult tőle, és Vichez szólt. — Ha ez a nőstény az övé, melyik tartozott hozzád? Vic fogai összecsikordultak. Nem felelt, de még a homályban is láttam, hogy a nyakán kidagadnak az izmok. Nahát, mivel a nagyfiúnak ugyanolyan helyes göndör vörös haja van, mint Abbynek, úgy vélem, Sara jelentett neked valamit. Az a kiscica egészen különleges volt. — A szavai egybemosódtak, az akcentusa felerősödött. - Képzeld, az arcomba köpött. És meg is harapott. Vic rámordult. Nem volt ugyanaz a hang, mint amit Marc adott ki, mert olyan mélyen rezonálni emberi torok nem képes. Mégis, egy két lábon járótól nagyon jó megközelítés volt. Persze minden lány különleges - folytatta Miguel, és sérült csuklójával mit sem törődve átkarolt. A hüvelykujja a mellem alját súrolta a hálóing anyagán keresztül, és nem tudtam elfojtani a borzongást. Tetszett neki. Miguel élvezte, ha kierőszakolhat belőlem valami reakciót. Még szorosabban hozzám préselte magát, a lehelete a nyakamat csiklandozta. - Igen, minden lánynak megvan a maga saját stílusa. Néhányan a legvégéig küzdenek, mint a ti Sarátok. Vagy inkább a mi Saránk, most már, nem? Vic szemében düh lobbant. Parker kinyújtotta a kezét, hogy figyelmeztesse és megnyugtassa. Arra vártak, hogy esélyük legyen Miguellel szemben, de már fogyóban volt a türelmük. És nekem is. Mások túlságosan megrémülnek, hogy ellenálljanak, de ez általában az emberi lányokra igaz. Azt hiszem, ezért kedveli őket Luiz. Megint mások, mint a kis Abby, eleinte nagyon hangosak, sziszegnek, sírnak, megpróbálnak elmászni. De ha egyszer jól betalálsz — előrelökte a csípőjét, és ha nem tart meg, el is vesztettem volna az egyensúlyomat - mintha feladnák. Mintha már nem volna miért harcolni. És Abby friss hús volt. Érintetlen. Muy dulce, nagyon édes. Lucas karjain kidagadtak az izmok, hatalmas kezei ökölbe szorultak. Az arcát elborította a düh vöröse. Marc előrelépett, amíg Miguel Lucasra figyelt, de Miguel még a szeme sarkából is észrevette a mozdulatot. - Ó, ó! - intette. - Ne gyere túl közel! Nem szeretném, ha el kellene törnöm a nőstényed nyakát. Addig nem, amíg nem végeztem vele. - A szabad kezét lesiklatta a hasamon kölcsönnadrágom szegélye alá, óvatosan mozdítva törött csuklóját. Az ujjai éppen a szeméremdombom felett álltak meg. A kezem ökölbe szorult a nadrág két oldalán, erősen markoltam az anyagot, és csak

kapkodón, aprókat lélegeztem, mintha a hasam mozgása még lejjebb sodorhatná a kezét. Csak a fuldoklás emléke tartott vissza, hogy le ne tépjem magamról. Vele még van egy befejezetlen ügyünk, vagy nem, mi amor? Dehogynem, gondoltam. A halálod! A szorításában még följebb emelkedett az állam, az ajka a fülem hez ért. - De megmondom neked, mit teszek - mondta Miguel, rúttal Marcnak címezve. - Ha nem tetszik az ingyenes minta, visszaküldöm. Használtan, persze. De hát mi, kóborok hozzá vagyunk szokva a használt árukhoz, vagy nem? Ha Miguel azt hitte, a származásával majd felpiszkálhatja Marcot, tévedett. Ő már régen kialakította az érzelmi pajzsait, és az effélék meg sem érintették. De ha egy kéz nyúlkált a nadrágomba, az igen. Marc válaszul fújt egyet, felpúpozta a hátát, a farka most már dühősen csapdosott. Közelített néhány lépésnyit, a bundáján megcsillant a felhők között átleső hold sugara. Aztán oldalra szökkent, és kecsesen, négy mancsra érkezett, méterekre az ösvényen álló fiúktól. Miguel felé fordult; így ő már mind az ötüket kényelmesen szemmel tarthatta. Én is Marcra bámultam, zavartan, hiszen úgy tűnt, ennek a mozdulatnak semmi értelme és csak a pánik szülte, mint amikor egy túsz táncra perdül a bankrablás alatt. De ő végig a szemembe nézett. Valamire készült. Patthelyzetbe kerültünk. Miguelnek esze ágában sem volt, hogy elengedjen, de ők sem hagyhatták, hogy magával vigyen. Szóval valaminek meg kellett változnia. Ideges vagy, cicus? - kérdezte Miguel kuncogva. Félreértette Marc megmozdulását, ideges döntésképtelenségnek hitte. Azonban Marc soha semmit se tett ok nélkül, még akkor sem, ha rajta kívül senki más nem értette az indokait. Mi a fenére készül most? Újra sziszegett, kimutatta mindkét pár hosszú, hegyes tépőfogát. A füle a fejére lapult, a bajusza előreívelt. Kimeresztett karmai alatt recsegett az avar. Pózolt: mindent elkövetett, hogy magán tartsa a figyelmemet. Várjunk! Nem az én figyelmemet, hanem Miguelét. Miguel figyelmét akarta elvonni, de miről? Még egy mozdulat, és Faythe halott - közölte Miguel; most, hogy Marc komolyra fordította a dolgot, ő sem tréfálkozott már. Kihúzta a kezét a nadrágomból, és megragadta a felkaromat, a vállam alatt, olyan erővel, hogy tudtam, az ujjainak nyoma megmarad. Úgy tűnt, mintha nem is érdekelné a csuklója, pedig biztosan fájt. Marc a földre kuporodott, és mozdulatlanná dermedt: csak a szeme járt ide-oda. Figyelt, várta az alkalmat, hogy lecsapjon. Marc farka megrándult. Miguel jobbja megszorult a torkomon. A körmei émelyítő, pattanó érzéssel szakították át a bőrömet. Éles fájdalom szúrt belém, és a látóterem széle sötétbe borult. De aztán azonnal el is lazította a kezét, és megint kaptam levegőt. Csak egy rándulás volt, ebben majdnem biztos voltam. Tartott Marctól, de a kezét felettébb kényelmetlen módon a torkomon tartotta. Jó érzés volt tudni, hogy Miguel sem volt beoltva félelem ellen, és hogy még nem akart megölni. Csakhogy ha Marc túlfeszíti a húrt, még mindig megteheti, akár véletlenül is. És véletlenül halottnak lenni nem sokban különbözik a szándékos esettől. A végén meglehetősen ugyanaz a helyzet. Vér csordogált a nyakamon, és összegyűlt a kulcscsontom üregében. Éles szaga betöltötte az éjszakát. Marc bajusza megremegett: szimatolt. A vérem szagát érezte. Egy pillanat néma mozdulatlanság borult ránk. Marc és Miguel szembenéztek, de egyikük sem rezzent, nem adott ki egy hangot sem. Levelek ropogtak mögöttem. Először azt gondoltam, Miguel helyezte át a testsúlyát, de aztán meghallottam, hogy valaki liheg. Valaki a talajhoz közel. Marc figyelemeltereléses taktikája

bevált. Miguel megdermedt. A feje eltávolodott az enyémtől, ahogy elfordult, hogy átnézzen saját bal válla felett. Nem tudta úgy megtenni, hogy ne fordítson hátat mindenki másnak, de ez most már nem számított, mert körbe volt véve. Mögöttem felhangzott a morgás, mélyen, lágyan. Gyors, hangos csúcsra ért, és a düh ismerős és rémítő kitörésével egy ordításban ért véget. Ismerős volt, mert Ethan érkezett, és rémítő, mert ölni vágyott. Miguel megpördült, velem a karjában, nem is nézve az emberi alakban álló macskákra, akik immár a kisebb veszélyt jelentették. Megfeszült, éreztem a hátamon, és hallottam, ahogy száguld a pulzusa. Végre tényleg megijedt. És ahogy az önbizalma megrendült, már nem összpontosított olyan erősen, éppúgy, mint a pincében, a ketrecben történt. Az én szívverésem is felpörgött. Nekem is lesz hozzá egy-két szavam! Már éreztem, hogy így lesz. — Szép cica — suttogta Miguel, és lassan megpróbált elhátrálni Ethantól. Jobbra-balra kapkodta a fejét, igyekezett megosztani a figyelmét Marc, Brian és Ethan között, így aztán nem sok maradt nekem. Tökéletes. Marcra pillantottam, próbáltam a szememmel tudtára adni, mit akarok. Hegyezte a fülét. Megértette, hogy valamit mondani szeretnék, de ennél többet nem. Akármilyen régen is ismertem, Ethant még régebben. Ökölbe szorítottam és kiengedtem a kezeimet az oldalamnál, miközben a tekintetemet Ethanra emeltem. Kétszer pislantottam rá, felelevenítve a jelet, amelyet még gyerekkorunkban találtunk ki. Egy pislantással válaszolt: megértette. A biztonság kedvéért megismételtem. Megint viszonozta. Várni fog a lépésemre. Készen állt. Nyissátok ki a kaput - mondta Miguel. Milyen kaput? — futott át a fejemen, és elnéztem Ethan mögé, hátha rájövök, miről maradtam le. — Nyissátok ki most azonnal, vagy leharapom a fülét. — Miguel fogai a bal fülem tetejébe mélyedtek, és összerándultam, ahogy húzni kezdte. Marc Vic felé bólintott, aki elfutott az ösvényen, ki a látóteremből. Fém csikordult mögöttem, és megértettem Miguel követelését. A kerítésen volt egy kapu. Miért kellett nekem átugranom felette, ha volt kapuja is? Miguel eleresztette a fülemet. - Most eredj oda a macskádhoz! A kóborhoz! A szemem sarkából láttam, ahogy Marc ismét bólint. Vic elindult, lépései egyre közelebbről hallatszottak, aztán elénk lépett, végül elment előttünk. Anélkül, hogy a szemét levette volna Miguel- ről, megállt Marc mellett, a kezei ökölben, az izmai megfeszítve, a fogai összeszorítva. — Most lassan elhátrálunk a ház felé, és ha valamelyikőtök hősködni kezd, leszakítom a kislány fejét - jelentette ki Miguel. Nem gondoltam, hogy valóban be tudná váltani a fenyegetését emberi alakjában, de még egy jól sikerült kísérlet is kivégzett volna engem, úgyhogy megtartottam magamnak a véleményemet. Miguel még szorosabban fogta a nyakamat, pedig már így is biztos voltam benne, hogy az ujja nyoma megmarad a bőrömön. Gyors, kétségbeesett zihálással kapkodtam a levegőt. Egyet lépett hátra, magával húzva engem is. Megbotlottam, és a nyakamnál fogva rántott fel, egy szörnyű pillanatig teljesen elzárva a levegőm útját. Adrenalin öntötte el az ereimet, cselekvésre sürgetve. Nem hagyhattam, hogy bejusson velem a házba: tudtam, mi következne akkor. Bezárkózna, engem kiütne, bevonszolna a furgonba és elhúzna. Márpedig én még egyszer el nem megyek Miguellel! Még egy lépést tett, és azután még egyet. A fiúk figyelték, ahogy halad, ők is lépkedtek előre, de nem mertek támadni, amíg Miguel a torkomat fogta. Ethan lassan oldalra siklott, a bundája beleolvadt a minket körülölelő erdő sötétjébe.

Jó pár - kínszenvedéssel felérő - perccel később már csak egy lépésre voltunk a kerítéstől. Láttam Vic arcán, hogy pillanatok múlva már túl távol leszünk. Valamit tennem kellett, és ráadásul azonnal. Miguel nyaka hajlása mögöttem elárulta, hogy nem Ethant figyeli, hanem Marcot és a fiúkat. Biccentettem a bátyámnak. Viszonozta. Ragadd meg a napot! - gondoltam. De amit akkor tényleg megragadtam, az sokkal fájdalmasabb volt - Miguel számára. Jobb kezemmel elkaptam az egyik, torkomra szoruló ujját, a ballal az ágyékát. A jobbomat visszarántottam, a balomat összemarkoltam. Miguel egy pillanattal azelőtt üvöltött a fülembe, hogy éreztem - inkább, minthogy hallottam volna -, hogy az ujja elpattan. Ethan felénk rohant, de néhány méterre megállt. Miguel még használható ujjai a torkomba vájtak. Újra feltépték a sebeket a nyakamon, és elszorították a légcsövemet. Fuldokolva eltörtem még két ujját. Az üvöltése magasra szökött, immár egészen hasonlított egy macska visítására. Még szorosabban markoltam az ágyékát, és éreztem, ahogy valami pukkan. A sikolya az emberi fül számára hallhatatlan tartományba szárnyalt - és végre eleresztett. A földre vetettem magam, és levegőért kapkodtam. Ethan lecsapott, a bundája beleolvadt az éjszakába, amikor átugrott felettem, a szemében a hold fénye csillogott. Miguel fájdalma valami nedves gurgulázásba fúlt. Fém csikordult, amikor Ethan a földre lökte, és vele együtt letarolta a drótkerítés nagy részét is. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak feküdtem a hasamon, a nyitott számon át nyeltem a levegőt nagy kortyokban, mintha éhező kisgyerek volnék egy banketten. Fájt, mintha eleven tüzet nyelnék. A nyakam duzzadtnak érződött, és síkosnak, és csak tapogattam, hogy kiderüljön, mi a baj. Vértől volt csúszós, az én véremtől. Ezt leszámítva kívülről rendben lévőnek tűnt. Belül pokolian fájt. De vége volt! Végre vége volt! Elkaptuk, és amint kiszedtük belőle a válaszokat a kérdéseinkre, Miguel megtanulja majd, hogy az államokbeli falkák hogy bánnak el az ellenségeikkel. Egy kéz jelent meg előttem. Felpillantottam, és a holdfényben megláttam Vic arcát. Megfogtam a kezét és talpra segített. Átkaroltam és hozzátapadtam, boldog voltam, hogy megoszthatom a bennem egyszerre tomboló gyászt és megkönnyebbülést valakivel, aki megérti. Vic átölelt és gyengéden ringatni kezdett. Tudtam, hogy Sarára gondol. Akarod nézni? - kérdezte, és megsimogatta a hajamat. Mit? - A hangom reszelős volt, mintha hangszálgyulladásom volna. Lassan megforgatott, és lehajolt, hogy a fülembe suttoghasson. — Most fogják megtenni. Akarod nézni? Miguel a földön hevert, alig egyméternyire. Marc állt mellette, a pofája a dzsungelmacska hasa felett. Ethan a fejénél várakozott, nyitott szája centiméterekre annak nyakától, amelyen négy mély szúrásból folyt a vér; kettő-kettő az ádámcsutkája két oldalán. Nem! - nyögtem ki, még mindig Vicbe kapaszkodva, és elborzadva néztem Miguelt. Ekkor megremegett, a lábai megrándultak. — Még nem tehetik meg! Marcra néztem, aki már engem figyelt. - Előbb ki kell kérdezni. Meg kell tudnunk, hol van Luiz, és hogy ki bérelte fel őket. Marc szándékos lassúsággal megrázta a fejét. — Miért? Mi a baj? — kérdeztem, és visszafordultam, hogy Vicre nézzek. — Összeroppantották a gégéjét. — Az arcán elégedettség keveredett megbánással. — Nem tud beszélni. Nemsokára meghal úgyis, de megérdemli, hogy szenvedjen előtte. Ha meg akarják tenni, most kell elkezdeniük. Pár perc múlva már késő lesz.

Visszafordultam a földön fekvő férfihoz, és alaposan megnéztem a nyakát a holdfényben. Vicnek igaza volt: a torka horpadt volt, formátlan. Azt se tudtam elképzelni, hogyan vesz még egyáltalán levegőt. Miguel felnézett rám, rémülten pislogott, és én álltam a pillantását. Itt volt hát az ember, aki elragadott az otthonomból, aki kegyetlenül megvert, amikor ellene szegültem. Aki megölte Sarát és otthagyta kiszolgáltatva és eltorzítva, hogy a bátyjai találják meg. A férfi, aki ellopta Abby ártatlanságát és tönkretette az életét. Most itt hevert tehetetlenül a lábaim előtt, és a szemeiben végre megértés tükröződött. Tudnia kellett volna, hogy így lesz vége. Valóban nem volt más lehetőség. Akarod nézni? - ismételte Vic, és Marc rám nézett, várta a válaszomat. Sara arca villant az eszembe, kék szeme ragyogott az emlékezetemben. Láttam magam előtt Abbyt felhorzsolva, megerőszakolva, mély lelki sebekkel. Bólintottam. Nézni akartam, igen. Miguel rászolgált! És én is kiérdemeltem. Lucas és Vic is részt akartak venni a dologban, de most már nem volt idő, hogy agyonverjék. Miután egyiküksem váltott alakot, ameg- tiszteltetés Marcra és Ethanra maradt. Ok osztoztak meg az ölés- ben. Mi többiek, néztük. A falkában felnőve többször ettem nyers húst, mint születésnapi tortát, de még sosem láttam Miguel halálához hasonlót. Nem volt idő az eredeti terv szerinti hosszú és kegyetlen eljárásra, úgyhogy a fiúk beérték a kegyetlennel. És a gusztustalannal. Marc diadalmasan üvöltött ellensége teste felett állva. A hang győzedelmes volt, erőszakos és ősi, ösztönös vágyat keltett az én szívemben is, és a saját macska-énem is vágyni kezdett rá, hogy mellette üvölthessen. Amikor az utolsó győzelmi hang is elhalt az erdőben. Marc morogva végighúzta a mancsát Miguel hasán. Miguel gurgulázva vonaglott a fájdalomtól, gerince ívbe hajlott, felvetve a testét a földről. Lucas ráállt törött bal csuklójára, Parker a jobbra, így szögezve a talajhoz. Négy csík látszott az ingén. A sebből vér ömlött, azonnal eláztatva a ruhaanyagot. A fekete-vörös pa- takocskák aztán túlcsordultak, és a földet kezdték táplálni Miguel maradék életerejével. Marc hátralépett; Ethan következett, a friss sebet a saját négyes karomnyomával keresztezte pontosan kilencven fokban. Zavaróan rendezett volt, mégis tagadhatatlanul gyomorforgató. Miguel újra megrándult és nyöszörgött, saját vérében fulladozva. Marc ezután a fogával tépett Miguel hasába, inget és bőrt egyszerre szakítva fel. A kiszakított darabot az áldozata mellé dobta. Ez, valami szürreális módon, arra emlékeztetett, ahogy én a csirkebőrrel bántam. Majd Ethan tépett egy újabb darabot, és Miguel másik oldalára dobta. Egy falatnyit sem nyeltek le. Nem voltak emberevők, és Miguel sem zsákmány volt, hanem másfajta préda. Egy kiküszöbölt fenyegetés. Addig bírtam, amíg Marc a fogaival nem kezdte kihúzkodni Miguel belsőségeit a hasán tátongó lyukból. De csak addig: elég volt a kínzásból és bosszúból. Elfordultam. Vic fogta össze a hajamat, amíg hánytam, és hallottam, ahogy a hátam felett odaszól a fiúknak: igyekezzetek, Faythe-nek pihennie kell. Pihenés. Igen, arra volt szükségem. Inkább, mint a sokkterápiára. Elfelejteni az elmúlt két napot, kitörölni az emlékezetemből mindenestől. Az agyamban nem volt hely Shakespeare összes művei mellett Marc öt legjobb módszere számára, amellyel az ellenségedet kínozhatod, mielőtt hagynád meghalni. Nem akartam rémálmokat arról, ahogy a barátom kibelez valakit, még ha az Miguel is. Vigyél el innen! — suttogtam. Mi? - Vic fölém hajolt, de még mindig a mögöttem lévő látványosságot figyelte. Belemarkoltam az ingébe. - Hallottad! Vigyél el innen! Most! Faythe...

Kiegyenesedtem, Carissa felsőjének elejébe töröltem a számról a hányadékot, és Vic arcába néztem. A szeme könyörgött, hogy hadd maradhasson, szinte sírva kért, hogy ne parancsoljam el innen, amíg Miguel ki nem leheli megkínzott lelkét. Csak tedd a fejed a vállamra, és hunyd be a szemed - felelte, és megpróbált újra átölelni. Hátraléptem. Mögöttem még több gurgu- lázás hallatszott, és valami nedves, csúszós hang, amiről nem is igazán akartam tudni, honnan ered. Miért akarnád ezt nézni? - kérdeztem, és visszanyeltem a hányingert. Vic elviselhetetlen fájdalommal és zavarral nézett rám, mintha ilyet nem is lenne szabad kérdeznem. Mert ez az, amit ő is megtett Sarával. Életében megerőszakolta, halálában meggyalázta. Most megfizet. O! Ezzel nem tudtam vitába szállni. Csakhogy nézni sem bírtam. Parker megfogta a karomat. - Gyere, Faythe, beviszlek. A szemébe néztem, és azt láttam benne, amiről tudtam, Marcéban sosem fogom, bármennyire is szeretném. Parker sem akarta nézni. Egyáltalán nem akart részt venni benne. Elvezetett Brian mellett, aki szintén elragadtatva figyelt, aztán kikerülte Miguelt és a macskákat, végül átsegített a kerítésen, puszta udvariasságból. Ethan egy nagy szakaszon lelapította, úgyhogy csak át kellett sétálnom egy sávnyi összegörbült dróton. Parker végig a balomon maradt, a testével takarva el előlem a látványt, amelyről tudtam, sosem fogom elfelejteni, akármilyen erősen próbálom is. Beérve lezuhanyoztam a földszinti fürdőszobában. Addig álltam a víz alatt, amíg az ki nem hűlt, igyekeztem ledörgölni magamról Miguel szagának utolsó molekuláját is. Utána az emlékeimet. De azok ragadós kis szörnyek voltak, úgy tapadtak rám, mint valami érzelmes illat, akárhányszor is szappanoztam be és öblítettem le magam. Amikor végre kimásztam a víz alól, Parker már várt a ruhákkal, amelyeket ő és Abby vettek még aznap reggel. Alig bírtam elhinni, hogy még ugyanazon a napon vagyunk. De elegendő volt egy pillantás az órára, hogy lássam, akármilyen hosszúnak is tűnt a Miguel túszaként eltöltött idő, a másodpercek ugyanolyan ritmusban peregtek végig. Az idő állandó, örök mérték, ami az életemet száz percmutató ketyegésével, ezer inga lendülésével méri ki. Felosztja jó és rossz szakaszokra, amelyekből az előbbiek mindig túl rövidek, az utóbbiak mindig túl hosszúak. És most az óra azt mondta, hogy kevesebb mint két óra telt el azóta, hogy behajtottunk Taylorékhoz. Fél tizenegy volt. Majdnem fél óráig áztattam magam. Parkerrel leültünk a konyhában, Mrs. Taylor ínyenc kávéját iszogattuk, francia tejszínnel. Június közepe volt, rajtam hosszú farmer, mégis megállíthatatlanul reszkettem. A zúzódásaim és horzsolásaim gyűjteményéhez a lila nyakat és négy körömnyomot is hozzáadhattam. Nagyjából olyan vonzónak éreztem magam, mint Frankenstein teremtménye. És majdnem annyira népszerűnek is. — Nem kellett volna már végezniük? — kérdeztem, pedig magam sem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ. Már végeztek - válaszolta Parker. - Most már takarítanak. Ó! - Ebben volt logika. Átfutott az agyamon, hogy vajon hogyan kell eltakarítani egy kibelezett testet, de tartottam tőle, hogy ha megkérdezném, még elmondaná. Annyira azért nem akartam tudni. Volt viszont valami más, amit igen. — Anthony volt az? — tettem fel a kérdést, a kezeim között dajkálva a meleg csészét. Parker szemöldöke kérdőn ívelt a magasba, és már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mire is gondoltam - aztán az arcomba nézett, és eldöntötte, hogy ennél többet érdemiek. Tudta, mire gondoltam. Igen, ő. - A csészéjébe bámult, mintha abból akarná kiolvasni a jövendőt. - Anthony halott, és Sean is. Marc elmondott mindent, amíg tusoltál. Parker tehát továbbadta, amit tudott, de úriember lévén, a korhatár nélküli változatot,

figyelemmel kimerültségemre, és a sokkra, ami kerülgetett. Északról jöttek, Sean négy lábon, Miguel kettőn. Sean egy közeli faágról csapott le Anthonyra, és a földre lökte. Anthonynak csak egyetlenegy kiáltásra volt ideje, de enélkül a végső figyelmeztetés nélkül Marc talán nem is tudta volna, hogy veszély közeleg, csak amikor már túl késő. Marc csendben intézte el Seant, hála a sok év kiképzésnek és gyakorlatnak. Sean azonban meg sem próbált védekezni. Úgy tűnt, elkészült a halálra, és Marc szerint csak azért támadta meg Anthonyt, hogy biztosítsa a saját sorsát. Marc már Miguel nyomában volt, amikor kettejük közé zuhantam, megállítva Marc lendületét, és majdnem megöletve magam. A csészét szorongatva hallgattam végig, és hirtelen hálás voltam, hogy Marc kész volt elvégezni, amit én nem. Ha az én kiképzésemnek is része lenne bármi, amit ő tett Miguellel, muszáj lesz találnom egy utat, hogy kibújjak az ígéretem alól. Erre nem vagyok képes. Egyszerűen nem. Egy órával később már mindenki megfürdött és felöltözött, és senki sem szólt be, amiért elhasználtam az összes meleg vizet. Miguel testét, és a leesett részeit egy fekete nejlonlepedőbe csomagolták, amit a garázsban találtak. Lucas körbetekerte a csomagot vastag szigetelőszalaggal, és behajították a saját furgonjába, amellyel menekült, és amelyet Vic talált meg lejjebb az út mentén. Sean ugyanebben az elbánásban részesült. Anthony testét jóval nagyobb gonddal készítették elő, eligazították a végtagjait, mintha azt akarnák, hogy kényelmesen feküdjön, és óvatosan csavarták a nejlonlepelbe. De neki is a fehér furgonban volt csak hely. Az esethelyszínek takarításának negyedik számú szabálya: minden testet egy autóba, hogy ha leintenek, kevesebb embert kapjanak azon, hogy hullákat fuvaroz. Éppen ezért nem is ment Miguel kocsijával más, mint a sofőr, jelen esetben Lucas. Vic akarta bevállalni, hogy a testvérével lehessen, de Marc és én egyaránt megvétóztuk. Vic látszólag jól tartotta magát, de hamarosan eljön az a pillanat, amikor a gyásza áttör, és nem lenne szerencsés, ha ez a volán mögött érné. Miután még egyszer ellenőrizték a helyszínt, inkább szokásból, mint szükségből, Marc kijelentette, hogy készen állunk az indulásra. Valaki közben avarral takarta el az erőszak nyomait, a hányásomat is beleértve, és Marc biztosított afelől, hogy az első erősebb eső elmos mindent, amit ők esetleg kifelejtettek. Aztán afelől is biztosított, hogy nem felejtettek ki semmit. A drótkerítés sajnos javíthatatlannak bizonyult. Apu felajánlotta, hogy kifizeti, de a Taylor család visszautasította a pénzt. Azt mondták, egy kerítés csekély áldozat a lányuk biztonságáért, és azért, hogy megszabadítottuk őket azoktól, akik a bajokat okozták. Azt gondoltam, a baj szó talán kicsit alulértékelte a helyzetet, de a Taylor család nem látta be, miért kellene az igazsággal bonyolítani a dolgokat. És különben is ki vagyok én, hogy megítéljem? HARMINCKETTŐ - Tényleg hánytál? - faggatott Jace. Rámosolyogtam. Elég idő telt már el, hogy nevetni tudjak az eseten, bár azután az éjszaka után néhány hétig úgy gondoltam, sosem fog újra felfelé görbülni a szám. - Aha. Mindenhová jutott, szerintem még Vic cipőire is. Jace nevetett, de aztán eltorzult az arca és a melléhez kapott. Képes volt felülni, és ragaszkodott hozzá, hogy sakkozzunk, miközben beszélgetünk, de tisztában voltam vele, hogy ez csak egy csel a részéről. Ügy gondolta, ha beszélek, majd nem tudok a játékra figyelni. Csakhogy volt a számára egy meglepetésem: mivel örökké beszéltem, ez nekem nem volt probléma. Sakk - közöltem, letéve a futómat. Az egyik huszárral blokkolta.

Bárcsak ott lettem volna! Ezt nem mondod komolyan. - A leütött bábuimat néztem, amelyek ott sorakoztak a tábla felé eső szélén. Ha vissza tudnám szerezni a másik futómat... — Hidd el, nem volt szép látvány. - Hát, a másik lehetőséget figyelembe véve... - Maga felé intett. Hányszor kérhet egy lány bocsánatot? - kérdeztem, és a királynőmet előrehúztam, hogy védjem megmaradt futómat. — Soha nem lett volna szabad lenyúlnom a kocsidat. De nézd meg, mit nyertél vele. Imádnék hat hét szabadságot. — Hát én nem. — Az egyik gyalogjával előrelépve az egyszem maradék huszáromat fenyegette. - Négy már különben is eltelt, már csak kettő van. A leggyorsabban az orra gyógyult, és dr. Carvernek hála, éppen úgy nézett ki, mint újkorában. Rémes lett volna, ha egy görbe orra csúfítja el Jace arcát. A lábujjai már nem voltak ennyire szerencsések, az utolsó, a kicsi sosem lesz már a régi. Jace remek humorral viselte a szépséghibát: azt mondta, egyéniesíti. Valójában persze egy új csajozós dumát köszönhetett neki. Már ki is találta a történetet, amit majd Ethannal előadnak a gyanútlan nőknek a legközelebbi kocsmatúrán. Volt benne egy elszabadult vonat, egy kétségbeesett hölgy és egy babakocsi. Ezt ugyan soha senki nem találná eredetinek! De szerencsére azért még ott volt a csinos arca, meg két további hete, amíg munkálkodhatott a sztorin. Két bordája elég csúnyán tört, és dr. Carver nem volt hajlandó rászabadítani őt a világra, amíg azok meg nem gyógyulnak. Mindaddig az én dolgom volt, hogy szórakoztassam, játsszak vele, amit csak akar, de csakis ruhástól. Ez volt a büntetésem, amiért elemeltem a kulcsait. És ez volt Marc büntetése is. Apunak immár el kellett ismernie, hogy Marc vérmérséklete irányíthatatlan. Marc mindazonáltal jól viselte, leginkább azért, mert az ágyam egyik felén gyakrabban lehetett érezni az ő szagát, mint sem. Boldog volt; néha idegesítően vidám. Én csak vártam, mi lesz még ebből. Tudtam, ha hamarosan nem tisztázunk néhány dolgot, nekem kell leültetnem, hogy beszéljek vele. Matt - jelentettem ki, és szegény agyonhajszolt királynőmet leraktam utolsó helyére, Jace királyával átlósan. A francot! - kiáltotta Jace. - Adj egy percet, és kitalálok valamit. Nem volt sok esélye. Az egy lovammal és egy futómmal sarokba szorítottam. - Amennyit csak akarsz - dőltem hátra a székben, a kezemet a tarkóm mögött összefonva. - Csak szólj majd, ha végeztél! - Ki nyert? Megpördültem. Marc állt az ajtóban, farmerben és sima fekete pólóban. Munkaruhában. Nagyszerű. - Én. - Leeresztettem a kezemet, és előrehajoltam. - Mi újság? - Van egy kóborunk Louisianában. Épp most jött be a hívás. Megdermedtem, a szívem a torkomba szökött. - Dzsungelmacska? - kérdeztem, bár amit valójában tudni akartam, az volt: Luiz az? Amióta megszabadítottuk a világot Migueltől, nem láttuk nyomát, nem hallottuk hírét Luiznak, annak ellenére, hogy minden érintett területen kettőzött őrség járt. Mivel az oklahomai lány után nem érkezett bejelentés másik áldozatról, a tanács meg volt róla győződve, hogy egy másik kóbor elintézte nekünk a problémát, még mielőtt mi elkaptuk volna Miguelt. A vadmacskák között terjedt egy olyan pletyka is, miszerint Luiz elmenekült, amikor megtudta, mi lett Miguellel. Nem tudtam, mi az igazság, és nem is érdekelt, mindaddig, amíg nem mutatkozik újra. Marc a fejét rázta, a mosolya továbbra is ragyogó; nyugtatni próbált. - Nem, sima amerikai kerti kóbor. A miénk, ha úgy akarjuk. - Elvigyorodott. - Akarod megnézni New Orleanst? -

Jace-re pillantottam. Aggodalmasan nézett maga elé, de amikor észrevette, hogy figyelem, elmosolyodott. - Menj csak! Biztos vagy benne? - kérdeztem. - Maradhatok és elverhetlek még néhány játszmában, ha szeretnéd. Hű, ennek hogyan is állhatnék ellent? - Egy kézlegyintéssel elbocsátott. - Eredj! Majd hozzál nekem egy gyöngysort! Nevettem. - Jace, július van! - Na és? - A Mardi Gras fesztivált februárban tartják. Összevonta a szemöldökét. - Jó, akkor jambalayát hozzál! Szemforgatva mosolyogtam. — Oké, Jace, hozok jambalayát. Köszönöm. - Visszafordult a táblához, és elkezdte visszarakni a figurákat. - Kifelé menet kapd el Ethant, és mondd meg neki, hogy unatkozom, jó? - Oké. Marc utánam jött a szobámba, és kivette a táskámat a szekrényből. - Éjszakára is maradunk? New Orleansban? Hát hogyne. - Az ágyra dobta a merevített falú táskát. - És mi van, ha már ma este elkapjuk? Válasz helyett derékon ragadott, a táska mellé lökött az ágyra, és még mielőtt felkelhettem volna, leszorított. - Amiről apuci nem tud, az nem fáj neki. Föléje kerekedtem és meglovagoltam, mosolyogva néztem le rá. - Majd fájok én neked, ha megpróbálod bevasalni rajta az út árát. - Aha, aha. - Vigyorgott. - Mi van? - Szép vagy. Elvörösödtem. Hetekig nem voltam hajlandó tükörbe nézni, addig, amíg az arcom rendben lévőnek nem tűnt, amikor megérintettem. Az orcám szépen gyógyult, azonban a nyakamon megmaradt a négy kicsi félhold függőleges vonala, éppen a nyelőcsövem bal oldalán. Annyira nem voltam hiú, hogy azt gondoljam, ezek tönkretették a megjelenésemet, de soha többé nem nézhettem a képmásomra anélkül, hogy eszembe ne jutott volna az az este. Úgyhogy egyre kevesebbszer és kevesebbszer néztem tükörbe. Igazad van - közöltem, és rátenyereltem a mellkasára. - Te pedig nagyon szerencsés. Sosem tagadtam. - Ez így is volt. Magához húzott és megcsókolt, aztán legördített magáról. - Kezdj el pakolni! - Egy utolsó mosollyal otthagyott; ment a vendégházba, hogy ő is összepakoljon. Az ágyam végében állva kinyitottam a táskát, és meglepve láttam, hogy már tele van könyvekkel. Mi a fene? De aztán a szemem megállapodott egy írástechnikai szöveggyűjteményen, és már emlékeztem. Miután az arcom meggyógyult, visszamentem az egyetemre, hogy összeszedjem a maradék holmimat, elbúcsúzzak Sammitől és megpróbáljam megmagyarázni a döntésemet Andrewnak. Ő azonban nem volt ott. Nem sokkal a távozásom után minden magyarázat nélkül kimaradt. Ez összezavart. Könnyes búcsút vettem Sammitől, és néhány táskába összehajigáltam a dolgaimat, azzal sem törődve, mit hozok el és mit hagyok hátra. És csak most jöttem rá, ahogy a táskára bámultam, hogy egyáltalán nem is pakoltam ki. Sóhajtva elkezdtem kiszedni és négyesével a polcra pakolni a könyveket a már ott lévő sor elé. A legutolsó kötetnél megálltam. A Walden volt. Thoreau-tól, vékony, papírkötéses kiadás - és nem az enyém. Sosem szerettem a transzcendentalistákat. A természetet négy mancson tapasztaltam meg inkább, mint hogy olvassak róla. Alighanem tévedésből elraktam Sammi egyik könyvét, gondoltam, és fellapoztam. Azonban

az első oldalon tiszta, nyomtatott nagybetűkkel Andrew Wallace neve állt. Hogyan került volna hozzám Andrew Walden-példánya? A sajátomat azonnal elajándékoztam, amint befejeztem a róla szóló kurzust. Lapozgattam, próbáltam eldönteni, hogy mitévő legyek vele, amikor két lap között találtam valamit. Egy virág volt az, egy préselt, kiszáradt virág. Arra tippeltem, hogy valami trópusi növény, talán orchidea. Szép, halvány rózsaszín szirmai voltak, középen egy árnyalattal sötétebbek. Hm. Nem is tudtam, hogy Andrew szereti a trópusi virágokat. De talán egy csomó mindent nem tudtam róla. Mi az? Becsaptam a könyvet és megpördültem, a szívem a torkomban dobogott. Marc állt az ajtóban, a kezében tömött sporttáska. - Még nem vagy készen? - Megjátszott csalódással ciccegett a nyelvével. - Mi ez a dolog a nőkkel és a csomagolással? Nem kell elraknod mindent, amid van. Annak meg, hogy pár ruhát bedobj a bőröndbe, nem kellene ennyi ideig tartani. Sőt, ha ezzel időt spórolsz, a fehérneműt egy az egyben kihagyhatod. Hadd segítsek! — Lehajolt és felemelt a földről egy melltartót, amit leejtettem. - Látod? Csak az idődet vesztegeted ezekkel. - Átdobta a melltartót a válla felett, és egy pólót hajított a táskába. Nevettem. Andrew virága már ki is ment a fejemből. - Köszönöm. — Szívesen. De ezt nem hozhatod. — Kiszedte a kötetet a kezemből, és becsúsztatta a többi közé. - Nem lesz időd olvasni. Még aludni sem lesz időd, ha minden úgy alakul, ahogy terveztem. Az ajtó felé indult, aztán visszanézett, mintha akkor jutott volna eszébe valami. - Az igazolványaidat ne felejtsd el! A homlokomat ráncoltam, mert erről eszembe jutott valami más. - Hé, Marc! -Na? Mondd el, miért volt nálad a tárcám Mississippiben! Igazából. Marc elvörösödött, éppen, mint amikor először kérdeztem. Felcsigázott. Mondd már! - kértem, átkaroltam a derekát és csókot leheltem a szájára. - Bökd ki végre! Sóhajtott, még mindig vörös arccal. - Azért vettem magamhoz, mert a blúzod nem fért a zsebembe. - Tessék? ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni! - kérte, és én bólintottam. - Az első nap, amikor eltűntél, nem voltam eszemnél. Csak kiabálni tudtam és csapkodni. Újra bólintottam, és szegény Jace-re gondoltam. Később megtaláltam a blúzodat a nappaliban a padlón. Egész nap magammal hurcoltam, mert a te illatodat éreztem rajta. De amikor apád beosztott a kutatócsapatba, valami kisebbre volt szükségem. Bejöttem ide, és a tárcádat láttam a szekrényen heverni. Szóval elvettem. Kutatón nézett rám, lát-e az arcomon dühöt vagy vidámságot, de nem láthatott. - Mert az illatomat érezted rajta? - Aha. Tudom, hogy hülyeség, de... Igen, tényleg hülyeség - feleltem. A szeme kitágult, az állkapcsa megfeszült, ahogy a csalódás megütötte. - De köszönöm, hogy ilyen hülye vagy nekem! - Lábujjhegyre álltam, hogy megcsókolhassam, és amikor elhúzódtam, a szemébe nézve kimondtam, amit korábban megtagadtam. - Szeretlek, Marc. Néha az agyamra mész, de azért szeretlek. Mosolygott. — Kimondtad! - Azt hiszem, ilyenkor azt kell felelni, hogy „Én is szeretlek”. Nevetett, és gyengéden megrázott a vállamnál fogva. - Igen, de te azt már úgyis tudod. És most kimondtad! — Körbepillantott az üres szobában, aztán ugrott egyet, és kiviharzott a

folyosóra, engem pedig ott hagyott, hogy csodálkozva nézzek utána. Hol van mindenki? — kérdezte valakitől az ajtómtól balra, aztán a másik irányba indult, a ház túloldalára, tanúkat keresve. - Végre kimondja, és akkor nincs senki, aki meghallaná! - Én hallottam! - szólt ki Jace Ethan szobájából, ahol lábadozott. Aha! - Marc visszaugrott az ajtóba, és én hangosan nevettem. Van tanúm. Most már nem tagadhatod le. Megvagy. Jól van. - Nem tudtam visszafogni a vigyoromat. - Igazad van, megvagyok. - Amíg ki nem mondod a H betűs szót, gondoltam. De nem kellett figyelmeztetnem. Öt magányos év jól megtanította neki ezt a leckét. Felém tántorgott, és újra megcsókolt. Remek csók volt, az a fajta, amitől a moziban mindig felemelkedik a lány lába. Én nem emeltem fel a magamét, mert nem voltam bolondul szerelmes. Legalábbis még nem. De attól még ez egy átkozottul remek csók volt. És most, hogy megvagyok, mit fogsz csinálni velem? — kérdeztem, felnézve rá. Nevetett. - Munkára foglak. Leesett az állam. - Ennyi? Bólintott. — Gyerünk, asszony! Hív a kötelesség. Igen, a kötelesség hívott, és a jelek szerint megvolt neki az itthoni számom is. Életemben először más parancsának engedelmeskedtem, a saját fejem helyett, és a munka világa is javarészt igencsak szívás volt. Az új munkakörömnek azonban volt egy nagy előnye is: a megrugdosható hátsó felek. Miféle, magára valamit is adó lány mondhat erre nemet? VÉGE