Susan Mallery

Egy falat csokoládé

Claire kókuszos csókja Hozzávalók: 22,5 dkg cukor 2 tojásfehérje keményre felverve 45 dkg kukoricapehely 22,5 dkg kókuszreszelék 11,5 dkg durvára vágott dió ½ teáskanál vaníliaırlemény vagy vaníliakivonat Elkészítés: A sütıt melegítse elı 175 °C-ra. Keverje össze a cukrot a keményre felvert tojásfehérjével. Adja hozzá a kukoricapelyhet, a kókuszreszeléket, a diót és a vaníliát. Két teáskanál segítségével adagoljon kis halmokat a masszából egy zsiradékkal jól megkent tepsire. Süsse 15-20 percig, aztán tegye a tepsit nedves konyharuhára, és azonnal vegye le a sütılapról a kókuszos csókokat. Ha némelyik leragadt volna, rövid idıre rakja vissza a tepsit a sütıbe, hogy kicsit megpuhuljanak. Ez a mennyiség körülbelül 18 db kókuszos csókhoz elegendı.

1. Claire Keyes rögtön felugrott, amikor megszólalt a telefon, mert még Lisával, az ırjöngı menedzserével is szívesebben beszélgetett volna, mint hogy folytassa a nappaliban tornyosuló szennyes szortírozását. – Halló! – Ööö… szia! Te vagy az, Claire? Itt Jesse. Hála istennek, mégsem Lisa az, gondolta megkönnyebbülten a lány. – Jesse? Milyen Jesse? – A húgod Jesse. Claire annyira megdöbbent, hogy le kellett ülnie. A kanapéra rogyott, miután a lábával odébb sodort egy blúzt. – Te jó ég, Jesse! – lehelte. – El sem hiszem! Tényleg te vagy az? – Bizony! Ez aztán a meglepetés, mi? A „meglepetés” szó közel sem fejezte ki azt, amit Claire most érzett. Évek óta nem találkozott a húgával. Egészen pontosan az apjuk temetése óta, amikor tétova kísérletet tett rá, hogy helyreállítsa a kapcsolatot a testvéreivel, hiszen már csak hárman maradtak egymásnak. De cserébe csupán keserő szemrehányásokat és elutasítást kapott. Jesse és Nicole közölték vele, hogy legközelebb akkor szeretnék látni, amikor a hátuk közepét. Claire elképedésében jóformán levegıt sem kapott. A hideg ellenségesség, amely a testvérei szavaiból áradt, felért számára egy arculcsapással. Sehogy sem értette, miért ilyen elutasító vele az ikertestvére, Nicole és a húga, Jesse? Hiszen ık hárman egy család! Össze kellene tartaniuk, vagy nem?

Claire, mivel ezek után nem volt más választása, leforrázva elhagyta a szülıvárosát, és azóta vissza sem tért. Jesse hangja kissé kényszeredetten csengett, amikor vidáman folytatta: – No és, mi újság? Hogy vagy mostanában? Claire zavarodottan megrázta a fejét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a húga keresi, aki ráadásul a hogyléte iránt érdeklıdik. Pillantását végighordozta a nappali közepén tornyosuló szennyeshalmon, a zongora tetején éktelenkedı nyitott bıröndön és a bontatlan levelek kupacán. Ehhez jött még egy ırjöngı menedzser, akitıl percnyi nyugta sem volt, és aki szívesen megnyúzta volna elevenen, ha ez közelebb viszi a céljához. – Remekül – füllentette. – És te? – Én csodálatosan! Nicole-lal azonban van egy kis baj. – Mi történt vele? – Claire önkéntelenül is erısebben szorította a telefonkagylót. – Még semmi, de hamarosan át kell esnie egy mőtéten. És mivel az epehólyagja nem ott vagy nem úgy helyezkedik el, ahol lennie kellene, nem tudják egynapos sebészet keretében elvégezni a beavatkozást. Lapi… lapa… Valami hasonló neve van az eljárásnak. – Laparoszkópia – dünnyögte Claire, és közben az órájára sandított, mert fél óra múlva zongoraórája kezdıdött volna. – Igen, az! – örült meg Jesse. – Szóval nem tudnak laparoszkópiát csinálni, hanem jó nagy vágást kell ejteniük Nicole hasán, aminek következtében nagymértékben megnövekszik a gyógyulási idı. Márpedig ez komoly gond, hiszen Nicole nem zárhatja be a sütödét. Rendes esetben persze beugranék helyette, csakhogy ez most nem megy… Hogy miért, azt kicsit bonyolult volna most elmagyarázni, a lényeg, hogy Nicole tegnap megpendítette, hátha te haza tudnál jönni segíteni. Nagyon hálásak lennénk neked mindketten. Haza… – gondolta vágyakozva Claire. Újra hazamehetne. Vissza a szülıi házba, amelyre már alig emlékezett, ám a mai napig fontos szerepet játszott az álmaiban.

– Azt hittem, ti ketten győlöltök engem – suttogta, és azt kívánta, bárcsak reménykedhetne a kapcsolatuk jobbra fordulásában. – Ugyan! Apa temetésekor teljesen kivoltunk mindketten érzelmileg és idegileg. Hiszed vagy sem, már régóta tervezgetjük, hogy felvesszük veled a kapcsolatot, és Nicole maga is felhívott volna, ha nem félne annyira, hogy nemet mondasz. Pillanatnyilag ugyanis olyan rossz bırben van szegény, hogy nem tudna feldolgozni egy visszautasítást. Claire felállt. – Soha nem tudnám visszautasítani Nicole-t – jelentette ki határozottan. – Ha szükségetek van rám, természetesen odamegyek. Hiszen ti vagytok az én családom, rajtatok kívül senkim sincs. – Csodás! Mikorra tudsz ideérni? Claire a jól felépített kis életére gondolt, mely nemrég kártyavárként omlott össze. Aztán Lisára, az ırjöngı menedzserére, valamint a mesterkurzusra és a magánórákra, melyeket záros határidın belül meg kellett volna tartania. Nem volt nehéz a döntés. – Holnap – mondta. – Holnap hazarepülök. – Mi lenne, ha lelınél? – tette fel a kérdést Nicole Keyes, miközben vadul törölgette a konyhapultot. – De most komolyan, Wyatt! Nyilván van fegyvered… Tedd meg, légy szíves! Majd írok egy levelet, hogy nem a te hibád, én akartam így. – Ne beszélj szamárságokat! Egyébként pedig nincs fegyverem. – Sajnos nekem sincs – dünnyögte Nicole, és a mosogatóba dobta a szivacsot. – Hogy lehetek ilyen balszerencsés? A mőtét idızítése már nem is lehetne rosszabb… A doki szerint hat teljes hét, mire megint munkába állhatok. Hat hét, érted, Wyatt? Hogyan boldoguljanak az alkalmazottaim a pékségben nélkülem másfél hónapig? És ne merészeld azt javasolni, hogy kérjek segítséget Jessetıl, mert akkor nem állok jót magamért! Leendı exsógora megadóan felemelte a kezét. – Esküszöm, nem mondok semmi ilyesmit.

Nicole a hasára szorította a kezét. Bármibe le merte volna fogadni, hogy a kínzó fájdalom nem kizárólag a gyulladt epehólyag következménye, hanem a húga, Jesse galád árulása is közrejátszik egészségének hirtelen megromlásában. – Győlölöm ezt az egészet! Győlölöm, hogy a testem cserbenhagyott. Hát mit vétettem én ellene?! Wyatt kihúzott egy széket az asztal mellıl. – Ülj már le, az ég szerelmére! Mi értelme van így felhúznod magad? Mivel engedelmeskedni egyszerőbb volt, mint veszekedni, Nicole lerogyott a székre. Hát nem siralmas? Már vitatkozni sincs energiám, gondolta. – Vajon mit felejtettem el? – morfondírozott félhangosan. – Remélem, semmit. Igyekeztem mindent elintézni, mielıtt kórházba vonulok… Te, Wyatt! Ugye nem felejtetted el, hogy egy ideig nem tudok majd Amyre vigyázni? Amy a férfi nyolcéves lánya volt, aki gyakran töltötte Nicole-lal a délutánokat. Wyatt elırehajolt és a lány karjára tette a kezét. – Nyugi! Nem felejtettem el semmit. Biztosra veszem, hogy te sem. És ha ez megnyugtat, megígérem, hogy minden második nap benézek a sütödébe. Az alkalmazottaidban megbízhatsz. Szeretnek téged, és értik a dolgukat. Meglátod, minden rendben lesz. Pár nap múlva hazajössz a kórházból, alaposan kipihened magad, és megint a régi leszel. A fiatal nı tudta, hogy Wyatt ez alatt nem csupán a mőtét utáni testi felépülést érti, hanem a lelkit is abból a nagy megrázkódtatásból, amelyet a volt férje okozott neki. De nem akart most Drew-ra, erre a szemétládára gondolni. A szeme megakadt Wyatt kezén, mely még mindig a karján nyugodott. Nagy, erıs kéz volt, tele forradásokkal, apró sérülések nyomaival. Olyan ember keze, aki keményen dolgozik a boldogulásáért. Egy jóképő, egyenes fickó keze, akinek még humorérzéke is van.

Nicole ráemelte a tekintetét. – Miért is nem beléd szerettem inkább, miért abba a szélhámos öcsédbe? A férfi elmosolyodott. – Ezt én is megkérdezhetném, sógorasszony. Igazán csodásan összeillettek volna… csakhogy a legkevésbé sem vonzódtak egymáshoz fizikai értelemben. – Dolgozhattunk volna rajta egy kicsit – merengett el Nicole. – Ha például erıt veszünk magunkon és ágyba bújunk… – Képzeld csak el, milyen lenne ágyba bújni velem! És most mesélj, miféle érzések kavarognak benned? – Hagyjuk! – borzongott meg Nicole. – Igazad van, ezen gondolkodni sem érdemes. A gondolat, hogy lefeküdjön Wyatt-tel, feszültté és idegessé tette, de nem a szó jó értelmében. Wyatt olyan volt számára, mint egy testvér, egy gondoskodó báty, és ezen már nem lehetett változtatni. Bezzeg Drew egészen más érzéseket keltett életre benne! Az érzékek valóságos tőzijátéka volt minden egyes találkozásuk, kár, hogy ez a tőzijáték nem csupán gyönyörködtetett, de fel is gyújtott és porig égetett Nicole körül mindent. – Beszéljünk inkább rólad! – próbált témát váltani a lány. – Halljuk, mikor szándékozol újra megnısülni? A férfi a kávéscsészéje után nyúlt. – Ki mondta, hogy meg akarok nısülni? – dörmögte. – Amynek anya kell. – Annyira azért nem sürgıs a dolog. Ha eddig elboldogultunk kettesben… – Annyi klassz csaj van a környéken! – Csak egyet mondj, aki szóba jöhet! Nicole eltöprengett, aztán sóhajtott egy nagyot. – Tudod mit? Térjünk vissza erre a témára késıbb, jó? Claire gépe kora délután landolt a SeaTac repülıtéren. Nagyon

büszke volt magára, hogy sikerült teljesen egyedül megszerveznie ezt az utazást. Még autót is bérelt az itt-tartózkodása idejére. Rendes körülmények között inkább a taxit választotta volna, de rájött, hogy folyamatosan ingázni fog a ház, a kórház és a pékség között, vagyis nyilván szüksége lesz egy saját kocsira. Miután leemelte két óriási bıröndjét a futószalagról, maga után vonszolva ıket, megindult a mozgólépcsı irányába. Mire a lifthez ért, már zihált, mire pedig elérte az autókölcsönzı pult elıtti hosszú sort, csorgott a hátán az izzadság. Izgatottan várta, hogy sorra kerüljön. Örömmel töltötte el, hogy megérkezett, és tele volt tervekkel. Eltökélte, hogy helyrehozza a kapcsolatát a testvéreivel. Semmi esetre sem fogja elpuskázni ezt a váratlanul adódó második lehetıséget. A pult mögött ülı nı magához intette Claire-t, aki elindult, és húzta magával a kofferjait is. – Üdvözlöm! Lefoglaltam egy bérautót. – Milyen névre? – Claire Keyes. Azzal átnyújtotta a jogosítványát és a platina hitelkártyáját. – Van biztosítása? Vagy szeretné, ha inkább mi biztosítanánk a kocsit? – Inkább ez utóbbi – biccentett Claire. Ez sokkal egyszerőbb volt, mint elmagyarázni, hogy soha nem volt kötelezı biztosítása, mert soha nem volt saját autója sem. És ha tizennyolc évesen nem áll a sarkára Lisával szemben, akkor most jogosítványa sem lenne. – Okozott-e balesetet valaha, kapott-e büntetıcédulát? – Nem, soha – mosolygott a lány. Naná hogy soha, hiszen az elmúlt tíz évben, amióta megszerezte a vezetıi engedélyt, jó, ha háromszor vezetett. A nı aláíratott vele néhány formanyomtatványt, aztán visszaadta a jogosítványát és a hitelkártyáját.

– A hatvannyolcas a magáé. Egy Malibu. Azt kérte, közepes mérető legyen az autó, de ha idıközben meggondolta magát, csak szóljon! Tudok adni nagyobbat is. Claire értetlenül hunyorgott. – Hatvannyolcas? Hogy érti, hogy hatvannyolcas? – A hatvannyolcas számú parkolóhelyen találja. Benne van a kulcs. – Ó, értem… És nem, nem kell nagyobb. – Ahogy gondolja. Adjak térképet? – Igen, azt megköszönöm. Claire zsebre dugta a papírokat, aztán kivonszolta bıröndjeit a hatalmas üvegcsarnokból. A fedett parkolóban megszámlálhatatlanul sok kocsi sorakozott, és Claire gyorsan rájött a számozás logikájára. A hatvannyolcas számú helyen valóban ott állt az ezüstszínő Malibu, amely négyajtós volt, és sokkal nagyobb, mint amilyenre a lány számított. Nyelt egy nagyot. Már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy vezetni akar, de késı bánat. Ki kellett jutnia a parkolóházból. Az egyes számú feladat az volt, hogy elhelyezze a bıröndjeit a csomagtartóban, de már ebbe is beletört Claire bicskája. Ugyanis nem tudta kinyitni a csomagtartót. Nem talált egyetlen gombot vagy fogantyút sem rajta, és hiába nyomta, húzta, egyszerően nem mozdult. Végül feladta, és a csomagtartó helyett a hátsó ülésre tette be a két bıröndöt. Aztán beült a volán mögé. Beletelt néhány percbe, mire sikerült úgy beállítania az ülést, hogy kényelmesen elérte a pedálokat. Aztán elfordította a kulcsot, és a motor duruzsolni kezdett. Claire beállította a tükröt is, majd vett egy nagy levegıt. Már csak a navigációs rendszer volt hátra. Bekapcsolta a GPS-t, ám a készülék ékes francia nyelven köszöntötte. Claire hitetlenkedve rázta a fejét. Már csak ez hiányzott! Értett ugyan franciául, de azért annyira nem, hogy vezetés közben is elboldoguljon a nyelvvel. Maga az autó is óriási kihívást jelentett a számára, nem hiányzott még az is, hogy esetleg ne értsen meg egy-

egy fontos kifejezést. Nyomkodni kezdte a gombokat, és sikerült is megtalálnia a nyelvi menüt. Még néhány gombnyomás, aztán a holland és a japán után végre angolul köszönt rá a barátságos nıi hang. Tovább tanulmányozta a GPS használati utasítását, és bevitte a készülékbe a pékség címét. Sajnos elfelejtette megkérdezni Jesse-tıl, melyik kórházban mőtik Nicole-t, így az tőnt a legésszerőbbnek, ha egyenesen a pékségbe megy. Ám ehhez elıbb ki kellett keverednie valahogy a garázsból. Ismerıs szorítást érzett a mellkasában. Ne, gondolta kétségbeesetten, most ne! Késıbb akkor eshetsz pánikba, amikor akarsz, de most indulnod kell Nicole-hoz! Lehunyta a szemét, próbált nyugodtan lélegezni, és közben elképzelte az ikertestvérét, amint sápadtan fekszik egy kórházi ágyon, és rá vár. Igen, gondolta. Oda kell mennem. Nicole-nak szüksége van rám. A páni félelem, amely hatalmába kerítette, elcsendesedett. Claire kinyitotta a szemét, és a tettek mezejére lépett. A parkolóban sötét volt, de szerencsére az elıtte lévı sorban nem álltak autók, így volt helye, hogy kikanyarodjon. Óvatosan sebességbe tette az automata váltót, mire a kocsi azonnal elindult. Claire ijedten a fékre taposott – mire a jármő egy nagy rántással megállt. Erre lassan kiengedte a féket. Az autó ismét mozgásba lendült, már ha mozgásnak lehet nevezni a percenként tizenöt-húsz centiméteres araszolást, mert a lány nagyjából ilyen tempóban hagyta el a parkolóhelyet. Tizenöt perc sem telt bele, és megtalálta a parkolóházból kivezetı utat, majd néhány pillanattal késıbb a repülıtérrıl kivezetı mőúton találta magát. – Százötven méter után a jobb oldali sávot válassza! Jobb kanyar következik. Térjen rá az I5-ösre! A GPS hangja kifejezetten parancsolóan csattant, mintha a gép tisztában lett volna vele, hogy Claire-nek gıze sincs a vezetésrıl, tájékozódni meg aztán végképp nem tud.

– Az I5-ösre? – kérdezte meg fennhangon. – Hát az meg mi a nyavalya lehet? Egy pillanattal késıbb észrevett egy táblát, mely azt jelezte, hogy a jobb oldali sáv az I5-ös autópályába torkollik. A lány felsikoltott. – Nem, nem… Nem akarok az autópályára menni! – magyarázta a GPS-nek. – Maradjunk a rendes utakon, jó? Csupán egy csilingelı hangjelzést kapott válaszul. – Forduljon jobbra! – De nem akarok, nem érted?! Claire páni félelemben forgatta a fejét, mit tehetne, ám egyszerően nem volt más lehetısége. A sávja egyszer csak elkanyarodott, és már nem tudott balra átsorolni, mert túl sok volt az autó. És nem elég, hogy annyian voltak, mindegyik szinte egyszerre váltott félelmetes sebességre. A lány mindkét kezével görcsösen markolta a kormánykereket. Lelki szemei elıtt összetört, kiégett autóroncsok jelentek meg. – Meg tudom csinálni! – suttogta, és próbált lelket önteni magába. – Sikerülni fog! Rátaposott a gázra, úgyhogy most már majdnem hetvennel „száguldott”. A háta mögött egy nagy kamion tőnt fel, és hangosan rádudált. Aztán az megelızte, újabb autók jöttek, és mielıtt megelızték volna, némelyik ijesztıen megközelítette Claire Malibuját. A lány annyira félt, hogy elfelejtett besorolni a megfelelı irányba. Még szerencse, hogy a navigációs rendszer figyelmeztette: – Forduljon jobbra, és térjen rá az I5-ös autópályára! – Mi a nyavalya… De aztán az út maga is elkanyarodott, és kiderült, hogy mégsem kell sávot váltania, csak tovább követnie ezt a nyomvonalat. Claire hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy lehunyja a szemét, de tekintve, hogy egy ilyen akció végzetes következményekkel járhatott volna, inkább mégsem kockáztatta meg. A homlokán izzadság gyöngyözött, és szerette volna letépni magáról a kabátot, ám erre

természetesen szintén nem volt lehetısége. Úgy szorította a kormánykereket, hogy belesajdultak az ujjai. Nicole-ért teszed, emlékeztette magát. A testvéredért. A családodért. A sáv, amelyen haladt, beletorkollott az I5-ös autópályába. Claire még mindig hetvennel ment a legkülsı sávban, és elhatározta, hogy itt is marad, amíg vissza nem térhet a városba. Mire végre elérte az egyetemi negyedet, és attól északra letérhetett az autópályáról, Claire már egész testében reszketett. Győlölt vezetni. Utálta az autókat, ezeket a füstokádó, veszedelmes szörnyetegeket, az erıszakos, rosszindulatú vezetıktıl meg, akik ordítoztak vele és az öklüket rázták feléje, kifejezetten félt. A GPS utasításait követve mintegy tíz perc múlva elérte a sütöde parkolóját. Ott leparkolt, leállította a motort, a kormánykeréknek támasztotta a homlokát, és próbált normális tempóban lélegezni. Amikor a pulzusszáma elhagyta a kolibrik szívfrekvenciatartományát, és közelíteni kezdett egy közepes mérető emlısállatéhoz, Claire felült, kihúzta magát, és tanulmányozni kezdte az elıtte magasodó épületet. A nyolcvan évvel ezelıtt alapított Keyes sütöde épületét. A dédszülei kezdetben csak az épület felét bérelték, aztán ahogy nıtt a forgalom, átvették a szomszédos üzlet bérletét is, végül pedig, mintegy hatvan éve, megvásárolták az egész házat. A két kirakat alsó fele tömve volt kenyerekkel, péksüteményekkel, tortákkal, fölül pedig díszes betőkkel ott állt, mi mindent lehet még kapni odabent. Az ajtó fölött régimódi cégér hirdette: Keyes sütöde – itt kapható a világ legfinomabb csokoládétortája. Királyok és elnökök, filmsztárok és egyéb hírességek is kóstolták és méltatták már ezt a sokrétegő csokoládés különlegességet, mely elmaradhatatlan kelléke volt a környékbeli esküvıknek, fogadásoknak, ünnepségeknek. Volt benne vagy százezer kalória, és a cukron, liszten, vajon, tojáson és étcsokoládén kívül tartalmazott még egy-két titkos hozzávalót is, amelyet csak a család ismert. Claire

persze nem, mert neki semmi köze nem volt a pékséghez. De kíváncsi volt rá, és remélte, Nicole elıbb-utóbb beavatja a titokba. Kiszállt a kocsiból, de nem vette le a kabátot, mert elég hideg volt. Fogta a táskáját, gondosan becsukta a vezetıülés felıli ajtót, aztán vett egy nagy levegıt, és bement a pékségbe. Délutánra járt, alig volt forgalom. Claire csupán két kismamát látott az egyik sarokasztalnál, akik kávéztak és süteményeztek. A székeik között ott állt a két sportbabakocsi. A lány futólag a babákra mosolygott, majd odalépett a csillogó-villogó és végtelenül hosszú pulthoz. Egy fiatal nı pillantott rá kérdın, olyan fiatal, hogy talán még a húszat sem töltötte be. – Mivel szolgálhatok? – Köszönöm, semmivel. Claire vagyok. Claire Keyes. – Örvendek! Az én nevem Maggie. – A lány kissé értetlenül bámult rá. – Mit szeretne, hölgyem? Tudom ajánlani a fokhagymásrozmaringos kenyerünket, épp most sült ki. – Claire Keyes vagyok – ismételte Claire türelmesen. – Mint az üzlet, érti már? Nicole nıvére vagyok. A fiatal lány nagy, barna szeme, ha lehet, még inkább kimeredt, sıt mintha az álla is leesett volna. – Ó, egek! Az nem lehet! Tényleg maga lenne az? A zongorista? Claire kezdte kényelmetlenül érezni magát. – A zongoramővész – helyesbített. – Jesse felhívott és mondta, hogy Nicole kórházban van. Azért jöttem, hogy segítsek. – Jesse felhívta? – A lány hangja természetellenesen élesen csengett. – Hát ilyet! Ezt egyszerően nem tudom elhinni. Miközben szörnyülködött, egyre hátrált a sütödébe vezetı ajtó felé. – Nicole meg fogja nyúzni Jesse-t elevenen – jövendölte. – Ha meg nem tette máris. Tudja mit? Várjon meg, jó? Ne mozduljon, mindjárt visszajövök. És még mielıtt Claire egy szót is szólhatott volna, a fiatal lány eltőnt a hátsó ajtón keresztül.

Claire megigazította a vállán a táskája pántját, aztán szemügyre vette a kínálatot. Volt ott minden: torták, péksütemények, kenyerek… A szájában összefutott a nyál. Eszébe jutott, milyen éhes. A gépen alig evett pár falatot, túlságosan izgatott volt. Lehet, hogy mégis vásárolnia kellene egy fokhagymás-rozmaringos kenyeret, és vehetne hozzá a közeli csemegeboltban egy kis… – Hát maga meg mi az ördögöt keres itt? Claire meglepetten mérte végig a férfit, aki magas volt, izmos és napbarnított. Nagyon úgy nézett ki, mint aki fizikai munkával keresi a kenyerét – vagy mint aki az egész napját a fitneszstúdióban tölti. Bár viseltes, kopott farmerja és kockás inge inkább az elıbbire vallott. – Claire Keyes vagyok – kezdte a lány. – Nem ezt kérdeztem. Tudom, ki maga. Azt kérdeztem, miért van itt. – Nem. Ön egészen pontosan azt kérdezte, mi az ördögöt keresek itt. És ez azért nagy különbség. A férfi szeme résnyire szőkült. – Különbség? Én nem látok semmiféle különbséget. – Az elsı kérdésbıl az derül ki, hogy a kérdezı tényleg kíváncsi a válaszra. A másodikból ellenben az, hogy a kérdezı dühös, a legkevésbé sem érdekli a válasz, viszont mindenképpen az érkezı tudomására akarja hozni, mennyire nem kívánatos itt. És ezt meglehetısen furcsának találom, hiszen most találkozunk elıször. – Nicole barátja vagyok, és nem kell személyesen ismernem ahhoz, hogy mindent tudjak magáról, ami fontos lehet. Juj! Ez fájt. És Claire kezdte nem érteni a dolgot. Ha Nicole még mindig ennyire haragszik rá, akkor Jesse miért hívta ide? És miért állította, hogy megváltoztak a dolgok? – Maga kicsoda, ha szabad érdeklıdnöm? – A nevem Wyatt Knight. Nicole a sógornım. Pontosabban a mostohafivérem felesége. Nicole férjhez ment? Mikor? Kihez?

Claire elszomorodott. A saját testvére nem tartotta fontosnak, hogy elmondja: bekötötték a fejét. Arról már nem is beszélve, hogy az esküvıjére is meghívhatta volna. Hát nem szánalmas ez a helyzet, ahová jutottak? Az érzései kiültek az arcára, de Wyatt nem tett rá kísérletet, hogy megfejtse. A nıi lélek titok volt és maradt a számára, s úgy gondolta, jobban jár, ha meg sem próbál olvasni benne. Hány és hány férfit döntött romlásba, hogy megpróbálta megérteni a gyengébbik nemet! És eddig még senki sem járt sikerrel. Így aztán Wyatt nem találgatott, inkább végigmérte az elıtte álló magas, karcsú szıke nıt, és kereste az ismerıs vonásokat. A nagy, kék szeme, gondolta. A szeme kétségkívül hasonlít Nicole-éra. És az ajka is hasonló formájú. Aztán persze a haja színe… De az már csak nyomokban. Nicole egyszerően szıke volt, Claire haja viszont felvonultatott vagy tucatnyi árnyalatot. Egyéb hasonlóságot azonban nem talált. Nicole a legjobb barátja volt, akit évek óta ismert. Egy helyes, csinos, de két lábbal a földön járó, normálisan öltözködı nı. Claire ellenben talpig fehérben állt itt. Fehér volt a nevetségesen hosszú kabátja, a pulóvere, a nadrágja. Akár maga a Jégkirálynı. – Szeretném látni a testvéremet – szögezte le a Jégkirálynı határozottan. – Tudom, hogy már kórházban van, de Jesse nem mondta, melyikben. – Én sem fogom megmondani. Fogalmam sincs, miért jött ide, hölgyem, de egy dologban biztos vagyok: Nicole nem fog örülni magának. – Én máshogy hallottam. – Kitıl? – Jesse-tıl. Azt mondta, komoly mőtét lesz, Nicole hosszan fog lábadozni, és emiatt sokáig segítségre lesz szüksége. Tegnap telefonált, és én ma ideutaztam. – Claire büszkén felvetette az állát. – Szóval a maga helyében nem reménykednék, Mr. Knight. Biztos lehet benne, hogy nem tud elijeszteni. Ha már itt vagyok, látni

akarom a testvéremet. És ha nem mondja meg, hol találom, minden környékbeli kórházat végigtelefonálok. Mert Nicole az én családom része, ha nem tudná. – Hogy oda ne rohanjak! – dünnyögte a férfi, de kicsit zavarba jött, mert fölöttébb ismerısnek tőnt neki a dacosan elıretolt áll meg Claire hangjának eltökélt színezete. Szóval mégiscsak hasonlítanak egymásra Nicole-lal, nem hiába ikrek. De vajon miért csinálta ezt Jesse? Miért hívta ide Claire-t? Még több bajt akart keverni? Vagy egyszerően csak megoldást keresett egy nehéz helyzetben? Tény, hogy Nicole-nak jó ideig segítségre lesz szüksége, márpedig ı az a fajta, aki nem szívesen kér. Wyatt persze boldogan segített volna, de hát neki ott a vállalkozása meg a lánya, mégsem töltheti az elkövetkezı egy hónapot betegápolással! Arról szó sem lehetett, hogy azt a piszok disznó Drew-t Nicole közelébe engedje, Jesse pedig még kevésbé lett volna jó megoldás, így aztán tényleg nincs más választásuk… De miért pont neki kellene eldöntenie mindezt? Mintha nem lenne elég baja. Wyatt lenyelt egy szaftos káromkodást. – Hol fog lakni? – kérdezte, csak hogy mondjon valamit. – A házban, hol másutt? – Remek. Két nap múlva Nicole is hazamegy a kórházból, és akkor mindent megbeszélhetnek. – Csak nem képzeli, hogy két teljes napig várok a testvéremre? Most azonnal látni akarom! „Beképzelt, önzı, elkényeztetett liba.” Wyatt jól emlékezett minden szóra, amellyel Nicole jellemezte az ikertestvérét. És tökéletesen helyénvalónak talált minden jelzıt. – Na, ide figyeljen hölgyem! Felılem beköltözhet a családi fészekbe, vagy visszamehet Párizsba, nekem édes mindegy… – New Yorkba – helyesbített hanyagul Claire. – New Yorkban élek. – Szóval felılem oda megy, ahová akar, de egy biztos: a kórházban ne zaklassa Nicole-t, megértette? Arra a két nyugodt

napra, amelyet a mőtét után odabent tölt, nagy szüksége van, ne merészelje megzavarni a pihenését! Van elég baja maga nélkül is.

2. Claire látványosan összezuhant, akár egy kipukkasztott lufi, Wyatt pedig egyszerre úgy érezte, ı a legundokabb alak a Szikláshegységen innen. Hiába igyekezett bemagyarázni magának, hogy ez csak mősor, hiszen ez a lány tökélyre fejlesztette a színjátszás képességét. Mert ha ennyire fontos neki a testvére, amint állítja, akkor miért nem látta ıt Wyatt még soha, amióta Nicole-t ismerte? Sem születésnapokon, sem Nicole esküvıjén, sem Jesse ballagásán. Milyen jól adja a bánatosat! De ıt aztán hiába próbálja átejteni! Éppen abban a pillanatban, amikor el akart fordulni, hogy távozzon, Claire erıt vett magán, felszegte az állát, és a férfi szemébe nézett. – Maga nagyon jó barátja a testvéremnek. Remélem, Nicole értékeli a fáradozását. Taktikát változtatott, gondolta Wyatt. Megpróbálja behízelegni magát nálam. Nem is rossz kísérlet… Ha nem lennék tisztában vele, kiféle-miféle, még akár sikerrel is járhatna. – Jesse felhívott – ismételte a lány. – İ mesélt a mőtétrıl is. Látja, ez is azt bizonyítja, hogy igazat mondok, mert különben honnan tudnék az operációról? Jesse azt mondta, Nicole szeretné, ha segítenék neki ebben a nehéz idıszakban, és hogy nagyon örülne, ha eljönnék. És már megbocsásson, de én inkább a húgomnak hiszek, mint magának. – Annak hisz, akinek akar, de biztosíthatom, hogy Nicole-nak a mőtét elıtt húsz perccel még halványlila sejtelme sem volt arról, hogy maga idejön. Erre akár meg is esküszöm.

Claire homloka ráncba szaladt. – Ennek az egésznek semmi értelme. Mi oka lett volna Jesse-nek arra, hogy hazudjon? Persze elismerem, magának sincs semmi oka rá, hogy ne az igazat mondja. – Nem szoktam hazudni – jelentette ki mereven a férfi. A lány teljesen össze volt zavarodva, Wyatt majdnem megsajnálta. Micsoda fonák helyzet! Akármi legyen, ha nem Jesse találta ki az egészet! Igazán jellemzı volna rá… De vajon mi volt a célja azzal, hogy iderendelte a Jégkirálynıt? Még nagyobb kellemetlenséget akart okozni a nıvérének, vagy tényleg segíteni szeretett volna? Jesse-nél sosem lehetett tudni. – Csak hogy világos legyen: nem szándékozom elmenni innen, amíg Nicole-lal nem találkoztam – szögezte le Claire. – Itt maradok, és elmegyek a kórházba, hogy… – Arról szó sem lehet! – De hát… – Nem mehet oda, és kész. Claire szemében megcsillant valami. Valami, amitıl egy pillanatra egészen kicsinek és törıdöttnek látszott. Aztán azt mondta: – Hát jó. Beköltözöm a házba és várok, amíg Nicole haza nem jöhet. Akkor majd mindent megbeszélünk, és kiderül, pontosan mi a helyzet. – Maga egyáltalán nem idevaló, hölgyem. Úgyhogy az lenne a legegyszerőbb, ha szépen fogná magát és visszautazna New Yorkba. – Ki mondta, hogy az egyszerő megoldásokat kedvelem? Nem vagyok az a fajta, aki szereti megkönnyíteni a saját dolgát. Tudja, szakmai ártalom. Wyattnek sejtelme sem volt róla, mirıl beszél. Csak nem képzeli ez a nı, hogy ı beveszi, miszerint olyan kemény munka volna egy rakás gazdagnak zongorázgatni Európa legszebb városaiban? Rántott egyet a vállán. Aligha kényszerítheti Nicole ikertestvérét távozásra. Legfeljebb annyit tehetett, hogy távol tartja ezt a nıt a kórháztól és Nicole-tól, amíg lehet.

– Szóval azt mondja, Nicole két nap múlva hazajöhet a kórházból? – Nagyjából akkor, igen. A lány mosolygott. – Ön igen elszántan védelmezi a testvérem érdekeit, Mr. Knight. De mivel odaköltözöm Nicole házába, meglehetısen nehéz lesz elılem eltitkolnia, mikor jön haza a kórházból, nem gondolja? A férfi hallgatott, Claire ajkáról pedig lehervadt a mosoly. – Maga nem kedvel engem, igaz? – Wyatt ismét nem érdemesítette válaszra. – Ami fölöttébb különös, hiszen egyáltalán nem ismer. – Ó, dehogyisnem! Épp eleget tudok magáról! Claire megrándult, mintha megütötték volna. Nem elég, hogy öntelt, még érzékeny is, gondolta a férfi. Ördögi kombináció. A lány úgy döntött, elég a megaláztatásból. Sarkon fordult és elhagyta a pékséget. Wyatt követte, már csak azért is, hogy megbizonyosodjék felıle: tényleg autóba száll, és eltőnik innen. A parkolóba érve azt várta, hogy egy hatalmas limuzint vagy legalábbis egy Mercedest talál, és meglepte a közepes mérető, négyajtós Malibu látványa, mely meglehetısen átlagos autónak számított. Azt is furcsállotta, hogy a hátsó ülésen bıröndök tornyosulnak. – Mi az, nem fértek el a cuccai a csomagtartóban? – kérdezte gúnyosan. A lány megállt és ránézett. – Ennyit hoztam, amennyit lát. Ezt a két bıröndöt. – Ezek szerint valami kifogása van a csomagtartó ellen? Talán fél, hogy miközben kinyitja, letörnek a mőkörmei? – Mivel zongorázom, nincsenek és nem is lehetnek mőkörmeim – húzta ki magát Claire, de közben olyan arcot vágott, mintha máris várná a következı csapást. – A helyzet az, hogy mivel New Yorkban lakom, nincs saját autóm, jobbára taxival közlekedem. Amióta a jogosítványt megszereztem, alig néhány alkalommal volt

lehetıségem vezetni. Úgyhogy a bıröndök azért vannak a hátsó ülésen, mert nem tudtam kinyitni a csomagtartót. Jóságos ég! Mi az, hogy nem tudja kinyitni a csomagtartót? Hiszen az még Wyatt nyolcéves lányának sem jelentett volna gondot! A férfinak legalább száz ócska vicc jutott eszébe a szıke nıkrıl, de végül egyiket sem mondta el. Éspedig azért nem, mert titkon csodálta Claire-t a bátorságáért, amiért feltárta elıtte a sebezhetı oldalát, pedig tudta, hogy csak gúnyt és csúfolódást kaphat cserébe. Hát csak azért sem lesz bunkó! Nem fogja kigúnyolni! Odalépett a lányhoz, kivette a kezébıl a kulcsot, és a központi zár távirányítójára mutatott. – Eszébe sem jutott megnézni ezeket az ábrákat? Pedig itt van minden, a kis rajzok egyértelmővé teszik, melyik gomb mire való. Csak megnyomja, és kész. Megnyomta a gombot, és a csomagtér ajtaja felpattant. Claire arcát örömteli mosoly derítette fel. – Komolyan? Ennyi az egész? – Megkerülte a jármővet és benézett a nyíláson. – Nahát! Hiszen ez óriási! Még legalább két bıröndöt elhozhattam volna. Vannak más gombok is? A férfi hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hát ez elképesztı! Maga tényleg semmit sem tud? – Még annál is kevesebbet. – Claire egyre szélesebben mosolygott. – Szóval? Beavat a titokba? – Ez itt az ajtónyitó – mutatta Wyatt. – Ez az ajtózár. Ez meg a pánikgomb. – Ez egyszerően fantasztikus! Claire úgy örült, mint egy kisgyerek, ha új játékot kap. – Köszönöm – hálálkodott az ámuló férfinak. – Szívbıl köszönöm a segítségét! Úgy éreztem magam az autókölcsönzınél, amikor felvettem a kocsit, mint egy idióta, fogalmam sem volt róla, mit kellene csinálnom. De most már mindent tudok. Csak az autópályától ne félnék annyira! Mondja, miért érzik az emberek szükségét annak, hogy ırült tempóban száguldozzanak?

Wyatt csak nézett. Egyszerően nem tudta hová tenni ezt a nıt. Nicole mondta ugyan róla, hogy megbízhatatlan és a gyakorlati dolgokhoz semmi érzéke, de azt is mondta, hogy hideg és megközelíthetetlen. Márpedig ez utóbbi csöppet sem találó. De mi közöm hozzá? – rántott egyet a vállán megint a férfi, majd gyorsan Claire kezébe nyomta a kulcsot. Közben az ujjai egy pillanatra a lány tenyeréhez értek. Csupán egyetlen pillanatig tartott az érintés, és tökéletesen ártatlannak indult, mégis olyan forróság öntötte el utána, hogy Wyatt rémülten elkapta, majd zsebre dugta a kezét. Na ne! Miért pont ez a nı vált ki ilyen heves érzéseket belıle? Egek, bárki más lehetne, miért éppen ı az?! Claire tovább csacsogott, feltehetıen hálálkodott, de Wyatt tudatáig egyetlen szava sem jutott el. Egyre azon rágódott, hogy a Föld összes nınemő lénye közül miért ez az egy kelt ilyen vihart a testében? A GPS kedves, nıi hangon elirányította Claire-t a házhoz, ahol élete elsı hat évét töltötte. Szerencsére pont a ház elıtt talált egy parkolóhelyet is a keskeny utcában, akkorát, hogy elırefelé is be tudott állni. Különben nagy bajban lett volna, tekintve, hogy a rükvercben parkolást meg sem merte volna próbálni. Leállította a motort, kiszállt, aztán a távirányító segítségével lezárta a kocsit. Közben titkon büszke volt magára, hogy már ezt is tudja. Megkerülte a házat, és megtalálta a pótkulcsot azon a helyen, ahol Jesse mondta. A hátsó ajtón keresztül ment be. Hosszú évek óta nem látta belülrıl a szülıházát. Majdnem tizenkét éve, számolta össze gyorsan, és felidézte azt az estét, azt az egyet, amelyet az édesanyjuk halálát követıen itt töltött. Az estét, amikor Jesse úgy bámult rá, mint egy idegenre, és amikor Nicole nyíltan az arcába vágta, hogy ıt okolja mindenért. Tizenhat évesek voltak akkor, de Nicole nem rejtette véka alá a véleményét.

– Megölted! – sikította. – Te ölted meg ıt! Nem elég, hogy elraboltad tılünk, most még meg is gyilkoltad! Ezt sohasem fogom megbocsátani neked, Claire! Győlöllek! Győlöllek, érted?! Claire-t a menedzsere, Lisa vitte el a szülıi házból. A Four Seasons Hotelben foglalt szobát kettejüknek, ott laktak a temetést követı napig, utána pedig elvitte Párizsba. Tavasszal mindenkinek látnia kellene Párizst, mondogatta Lisa. Olyan szép ilyenkor, hogy Claire-t talán még meg is gyógyítja a látvány… Sajnos errıl szó sem volt. Csupán az idı, az évek hoztak enyhülést a lány bánatára, s bár a sebek behegedtek, a hegek még mindig nem tőntek el egészen. Párizsi tavasz… Claire ismerte a híres dalt, de ha meghallotta valahol, sohasem a város szépsége jutott róla eszébe, hanem – milyen furcsa fintora a sorsnak – az anyja halála, és az, hogyan üvöltötte Nicole az arcába, hogy győlöli. Gyorsan elhessegette az ijesztı emlékképeket, és megkereste a konyhát, amely egészen máshogy nézett ki, mint régen, sokkal modernebbnek, mi több, tágasabbnak tőnt. Nicole nyilvánvalóan felújíttatta a házat, sıt részben át is alakíttatta. Ahogy Claire tovább nézelıdött, rájött, hogy néhány kisebb földszinti helyiséget egybenyitottak, és kialakítottak egy hatalmas, barátságos nappalit, melyet a meleg földszínek uraltak. Az egyik falat egy üveges szekrény foglalta el, ebben kapott helyet a nagy képernyıs lapos tévé és az egyéb elektronika. Az étkezı nem változott, az olyan maradt, mint volt, de a földszinti hálószobát dolgozószobává – egyfajta irodahelyiséggé – alakították. A ház mindent egybevéve sötét volt, és hideg. Claire felfedezte a termosztátot, és felcsavarta a főtést, meg pár lámpát is felkapcsolt, de ettıl még korántsem érezte otthonosabban magát. Aztán rájött, hogy nem is annyira a házzal van baj, inkább a kellemetlen emlékek zavarják, melyek ehhez a helyhez főzıdnek. Utoljára az apja temetésére jött el Seattle-be. Egy ismeretlen férfi hívta fel és közölte vele, hogy az apja meghalt. Lehet, hogy éppen Wyatt volt az, gondolta Claire, miközben leereszkedett a kanapé

szélére. Aztán az illetı kurtán-furcsán tájékoztatta a temetés pontos idejérıl és helyérıl, majd letette. Claire elıször sokkot kapott, nagyon váratlanul érte a hír. Fogalma sem volt arról, hogy az édesapja beteg, senki sem szólt neki elızıleg. Persze tudta, mit gondolnak róla a testvérei: hogy Claire fütyül rájuk, és egyáltalán nem érdekli, mi van otthon. Pedig a lány számtalanszor megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy ez nem így van. Hogy ıt kiskorában elvitték innen, meg sem kérdezték, mit szeretne, Nicole és Jesse bezzeg maradhattak a biztonságot nyújtó családi fészekben. Nicole azonban nem így látta ezt. Dühös volt az ikertestvérére, és minden rosszért, ami történt, ıt okolta. Claire végigsimított a kanapé puha huzatán. Egyáltalán nem volt ismerıs számára sem a kanapé, sem a huzat, mint ahogyan a ház belseje sem. Wyatt Knightnak igaza volt, ı egyáltalán nem idevaló. De ettıl függetlenül eszébe sem jutott elutazni. Nicole-on és Jesse-n kívül nem volt élı hozzátartozója, ezért nem akarta ilyen könnyen feladni. A telefonhívásai és a levelei, melyeket az elmúlt években írt, ugyan visszhang nélkül maradtak, de most itt van, eljött, és addig nem mozdul innen, amíg meg nem békítette a testvéreit. A lány eltökélten felállt, és felsétált a lépcsın a felsı szintre. Itt három hálószoba volt, a legnagyobbhoz saját fürdıszoba tartozott. A szoba színvilágából és a toalettasztalkán álló tárgyakból Claire arra következtetett, hogy most itt alszik Nicole. A másik két háló kicsit odébb, a folyosó végérıl nyílt, ezeknek közös volt a fürdıszobájuk. Az egyik úgy festett, mint egy vendégszoba. Semleges színek, tisztaság és már-már kínos rend. A másik ellenben inkább egy lázadó kamasz lány ízlését mutatta: lila minden mennyiségben és árnyalatban, poszterek a falon, számítógép az íróasztalon. Odabenn vaníliaillat fogadta Claire-t. – Mit tettél? – kérdezte félhangosan. – Mit tettél, Jesse? Tényleg felültettél? Úgy hívtál ide, hogy Nicole nem is tud az érkezésemrıl? És ami még rosszabb, úgy, hogy még mindig haragszik rám?

Szeretett volna hinni a húgának, de kétségek mardosták. Wyatt túlságosan is ellenséges volt vele. Ha Nicole megbocsátott volna neki, errıl a legjobb barátjának tudnia kellene, nem? Pocsék érzés volt, hogy még ez az idegen fickó is pálcát tör fölötte, méghozzá úgy, hogy semmi rosszat nem követett el, de Claire próbálta figyelmen kívül hagyni a mellkasát szorongató fájdalmat. Majdcsak elrendezıdnek a dolgok valahogy. Visszament a földszintre, és a bejárat közelében észrevette a pincébe vezetı lépcsıt. Megtorpant, és hosszan bámulta a lejáratot. Tudta, mi van odalent. Minden idegszála berzenkedett ellene, hogy lemenjen, mégis meg kellett tennie. Lassan, mintha álmában cselekedne, odament, lesétált a lépcsın, és kinyitotta a pinceajtót. Odalenn az a látvány várta, mint amire számított: ott volt a válaszfal az ajtóval, amelyet utólag építtettek be a szülei. Szóval ehhez nem nyúlt hozzá Nicole, gondolta Claire, de nem tudta volna eldönteni, hogy ez jó jel, vagy rossz. Hogy azt jelenti-e: még van remény, vagy inkább azt, Nicole nem vállalta a felfordulást, ami az átalakítással járt volna. Claire keze már a kilincsen volt, de még mindig habozott. Vajon tényleg be akar menni oda? Nicole és ı háromévesek voltak, amikor a szüleik látogatóba mentek egy barátjukhoz, és a lányokat is magukkal vitték. A gyerekek még sosem jártak abban a házban, és a vendégség nem ígérkezett különösebben érdekesnek, hiszen nem volt ott más gyerek, csak ık. Egy esıs seattle-i délután, egy felnıttekkel teli ház és két unatkozó kislány… Így indult a dolog. Aztán az egyik vendég megszánta Nicole-t és Claire-t. Szórakoztatni próbálta ıket: gyerekdalokat játszott nekik a zongorán. Nicole hamar megunta a mókát, és eloldalgott, Claire-t azonban teljesen elvarázsolta a hangszer. Mozdulatlanul ült a bácsi mellett a kemény zongorapadon, és megbővölten nézte a csodás fekete és fehér billentyőket, melyek érintése nyomán csak úgy áradt a zene.

Ebéd után vissza is osont a zongorához, és mivel túl kicsi volt még, és egyedül nem tudott felülni a padra, a feje fölé emelt kézzel tapogatta ki a billentyőket. Bár nem látta ıket, így is tudta, melyik melyik, és szépen el tudta játszani azt a dallamot, amely az imént a legjobban tetszett neki. Noha negyedszázad telt el azóta, Claire pontosan emlékezett mindenre, ami aznap történt. Arra, hogy anyja utánajött a zongoraszobába, és sokáig nézte-hallgatta ıt, aztán leült a padra, és az ölébe vette, hogy a kislány könnyebben elérje a csodás billentyőket. Arról persze fogalma sem volt Claire-nek, honnan tudta, melyik billentyő milyen hangot ad. Egyszerően tudta. Olyan volt, mintha a bensejében született volna meg a dallam, mely aztán a hangszer segítségével a felszínre tört, és mindent elárasztott. Nicole is ült az anyja ölében, de ı semmi érdeklıdést nem mutatott a hangszer iránt, ha pedig nagy unszolásra mégis a billentyőkre tette a kezecskéit, csak bántó zaj támadt az ujjai nyomán. Ezen a napon minden megváltozott. Claire egész élete. A szülei negyvennyolc órán belül zongoratanárt fogadtak mellé, aztán hamarosan munkások jelentek meg a házban, akik hangszigetelt gyakorlótermet alakítottak ki a pincében. Az ikrek eddig sülve-fıve együtt voltak, és mindent együtt csináltak. Ezután nem. A zene és Claire tehetsége közéjük állt. A lány belökte az ajtót. Elsı pillantása a zongorára esett, az elsı saját zongorájára, amelyet gyerekkorában gyönyörőnek és tökéletesnek látott. Bizonyára rengeteg pénzbe került – a család lehetıségeihez képest feltétlenül. Azóta Claire már játszott a világ leghíresebb és legdrágább koncertzongoráin is, de egyiket sem érezte annyira fontosnak és meghatározónak, mint ezt a hangszert. Megállt elıtte, és rábámult a takarót borító vastag porrétegre. Te jó ég, mikor használhatta utoljára? Sok-sok évvel ezelıtt. Nyilván le is hangolódott azóta.

Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy leüljön a székre, és játsszon valamit. Mi több, a mellkasában kellemetlen szorítást érzett már a puszta gondolatra is. Vett néhány mély lélegzetet, és azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy senki nem kényszeríti, ha nem akar, nem kell játszania. Még csak ürügyekre vagy kifogásokra sincs szüksége. Egyszerően nem ül le, és kész. Sok ezer mérföld választja el attól a világtól, ahol muszáj zongoráznia. De akármennyire tisztában volt is ezzel, a pánik még mindig leselkedett az agya egy távoli zugában, és várta a pillanatot, amikor lecsaphat. Claire azonban nem hagyta magát, küzdött ellene. Elsısorban úgy, hogy visszatért a földszintre, ahol egyértelmően fellélegzett. Elhatározta, hogy nem törıdik a zongorával, úgy tesz, mintha itt sem lenne. De mivel azt nem tudta volna elviselni, hogy a drága hangszer tovább porosodjon és végül tönkremenjen, úgy döntött, hogy felhangoltatja. Miután a pincében egy ideig farkasszemet nézett a démonaival, kicsörtetett a kocsihoz, majd kivette és becipelte a bıröndjeit. A vendégszobába állította ıket, aztán lement a konyhába, hogy keressen magának valami ehetıt. Nem sok mindent talált, de végül rábukkant egy konzerves levesre, melyet csak meg kellett melegíteni a tőzhelyen. Amíg melegedett, Claire kikereste a telefonkönyvbıl a környékbeli kórházakat, és sorra felhívta ıket. Gyorsan kiderült, melyikben fekszik Nicole. A nıvér, akivel beszélt, igazán kedves volt, felajánlotta, hogy kapcsolja a szobát, de a lány megköszönte, és inkább elbúcsúzott. Egyelıre elég volt neki ennyi. Örült, hogy a testvére mőtétje jól sikerült. Ezt onnan tudta, hogy nem az intenzív osztályon, hanem a normál sebészeten feküdt. Annak azonban kevésbé örült, hogy Wyatt szerint Nicole nem is tud az ı ittlétérıl, mi több, valószínőleg látni sem akarja. Lehet, hogy hiába tette meg ezt a hosszú utat? Claire megnézte lenémított telefonját, és látta, hogy Lisa, a menedzsere már kétszer kereste a mai nap folyamán. Mivel semmi

olyasmit nem tudott volna mondani neki, amit az asszony hallani szeretett volna, egyszerően törölte az üzeneteit, anélkül hogy lehallgatta volna ıket. Míg kikanalazta a levest – egyenesen a lábasból –, megállt a mosogató elıtt, és kibámult a ház mögötti kicsiny kertbe. Pontosan tudta, mikor romlott meg a kapcsolata Nicole-lal. Igen, pontosan tudta, mikor kezdıdött, és hogy mi a baj. De hát akkor miért nem tudja megoldani mégsem ezt a dolgot? Csak azért is megcsinálja! Ha már idejött, újra összefogja a családot. Visszaszerzi Nicole és Jesse megbecsülését és szeretetét. Akármit is csinálnak vagy mondanak, tıle nem szabadulnak meg, annyi szent! Egy család lesznek újra, kerül, amibe kerül! Nicole próbált nem mozogni. A fájdalmat ugyan tompították némileg a modern csodagyógyszerek, de attól függetlenül jelen volt, ott leselkedett a háttérben, fenyegetıen. Igyekezett megfeledkezni róla, és titkon hálát adott annak az ismeretlen zseninek, aki feltalálta a gombnyomással mozgatható ágyat. Ezek szerint az elkövetkezı hatnyolc héten nem lesz más dolga, csak a gombot nyomogatni, meg várni, hogy tökéletesen rendbe jöjjön. Valaki belépett a szobába. Nicole hallotta a lépteket, de nem fordult oda rögtön. Behúzta a nyakát, és várta az elkerülhetetlen kérdéseket, meg a rákövetkezı biztatást. De akárki volt is, aki bejött hozzá, meg sem szólalt. A lány végül mégiscsak odanézett. Wyatt állt az ágya mellett. Pocsékul érezte magát, és sejtette, hogy nem is nézhet ki sokkal jobban… Az ilyen pillanatokban, mint ez, hálát adhatott az égnek, hogy Wyatt meg ı csak jó barátok, semmi több. – Jó ronda forradás marad a helyén – mondta szárazon a férfi. – Nem baj – suttogta Nicole, akinek nagyon kiszáradt a szája. – Azt hallottam, a pasik imádják a hegeket. Bottal sem fogom tudni elkergetni ıket. Nem mintha fogalmam lenne róla, mikor leszek

képes felemelni egy botot. Lehet, hogy soha. Vajon szalmaszállal is el tudom majd zavarni ıket? Mert az talán menne… – Majd ott maradok melletted és segítek. – Kösz. – Nicole halványan elmosolyodott. – Ez igazán kedves tıled. A férfi megsimogatta az arcát, aztán odahúzott magának egy széket az ágy mellé, és leült. – Hogy érzed magad? Nicole lehunyta a szemét. – Nem méltó hozzád ez az ostoba kérdés. Van fogalmad róla, milyen érzés, ha felvágják az ember hasát és összevagdalják a belsı szerveit? Azt hiszem, gyógyszerfüggı leszek. – Nem javaslom. Az elvonókúra nem tetszene. Még jobban megkeserednél. – És ideges lennék tıle. Még idegesebb – sóhajtotta Nicole, aztán az ágy melletti éjjeliszekrényen álló pohárra bökött. – Ideadnád? Wyatt megfogta a poharat és a lány ajkához tartotta. Bár Nicolenak legutóbb felkavarodott a gyomra a víztıl, inni akart egy újabb kortyot, ugyanis az imént egy goromba nıvér ráparancsolt, hogy igyon, mert minél hamarabb pisilnie kellene. Hogy ez miért annyira fontos, azt nem mondta, mindenesetre makacsul ragaszkodott a véleményéhez, miszerint a frissen mőtött beteg legfıbb feladata, hogy igyon. Így aztán Nicole ivott, és meg is ijedt, mert ismét rátört a rosszullét, igaz, kevésbé hevesen, mint az elsı alkalommal. Ezen felbátorodva újra belekortyolt a vízbe, és már alig érzett valamit. Mi ez, ha nem haladás? Visszaadta a poharat Wyattnek, és vett egy nagy levegıt. – Szórakoztass, légy szíves! Mesélj valamit! De ne legyen vicces, mert nem szeretnék nevetni. Az nagyon fáj. A férfi elırehajolt és megfogta a kezét. – Voltam a pékségben, és mondhatom, minden a legnagyobb rendben.

– Az jó. Gondoltam, hogy nélkülem is boldogulnak, hiszen tudják, mit kell csinálni. Jó, hogy legalább emiatt nem kell aggódnom. Persze ettıl függetlenül még aggódni fog, ilyen a természete. De akkor is jólesett a tudat, hogy nincs oka az aggodalomra. – Még nem is említettem, hogy jókora meglepetésben volt részem. – A sütödében? – csodálkozott a lány. – Ott. Találkoztam valakivel. Nicole minden fájdalma és kábultsága ellenére csodálkozva meredt a férfira. Volt abban valami nyugtalanító, ahogyan Wyatt visszanézett rá. Mintha… igen, határozottan úgy tőnt, mintha bőntudat gyötörné! – Egy nıvel? – próbálta megvilágítani a helyzetet. Wyatt bólintott, és Nicole egyre kevésbé értette a dolgot. Hol itt a gond? Találkozott egy helyes lánnyal, na és? Ennek inkább örülnie kellene! – Hívd el moziba! – javasolta. – Vagy vacsorázni. – Tessék? Jaj, nem, félreérted a dolgot… – szabadkozott Wyatt kissé zavarodottan. – Nem olyasvalakivel találkoztam, aki tetszik, hanem… Egy olyan nıvel, akire végképp nem számítottam. – Lehet, hogy a mőtét vagy a gyógyszerek teszik, de egy szót sem értek abból, amit mondasz. – Claire volt ott a pékségben. – Claire? Milyen Claire? – De még ki sem mondta a kérdést, Nicole magától rájött a válaszra. Claire, a tökéletes. A világutazó Az önimádó, dúsgazdag, fennhéjázó zongoramővésznı. hercegkisasszony. Az ikertestvére. – Az kizárt – suttogta, és lehunyta a szemét. Ó, milyen jó is lenne, ha most álomba merülhetne és elfelejthetné ezt az egészet! – A jelek szerint Jesse hívta ide. Telefonált neki, tájékoztatta a mőtétedrıl, ı meg iderepült. Állítólag segíteni akar. – Tessék? – Nicole szemhéja ismét felpattant. – Azért jött, hogy segítsen, amíg fel nem épülsz.

Ha nem érezte volna magát ennyire nyomorultul, Nicole felkacagott volna. – Segíteni? İ? Hát ez jó! Ha ilyen segítıkész, akkor vajon miért nem volt itt soha az elmúlt huszonkét évben, amikor szükségem lett volna rá? Hol volt apa halála után? Amikor egyszerre szakadt a nyakamba Jesse nevelésének a feladata és a sütöde vezetése? Van képe most idejönni? Hát ezt egyszerően nem hiszem el! Látni sem akarom, Wyatt, megértetted? Gondoskodj róla, hogy elhúzzon innen a legújabb divat szerinti méregdrága ruháival együtt! Menjen vissza a felsı tízezerbeli barátaihoz és… Nicole elkövette azt a hibát, hogy megpróbált egyedül felülni. A fájdalom olyan erıvel sújtott le rá, hogy a lélegzete is elakadt, felnyögni is csak egy másodperccel késıbb tudott. Visszahanyatlott az ágyra, és elgyötörten lehunyta a szemét. Claire itt? Már csak ez hiányzott! – Győlölöm! – suttogta indulatosan. – Tudom. – Wyatt megszorította a kezét. – De mit tehetek? Azt mondja, segíteni akar. – Most nem tudok ezzel foglalkozni – rázta a fejét Nicole. – Kicsit sok nekem ez így egyszerre. De most komolyan, Wyatt… Ide ne hozd nekem! Sıt azt is akadályozd meg, hogy magától idejöjjön! – Így lesz, ígérem. – A férfi fölébe hajolt és homlokon csókolta. Jó fiú, gondolta elégedetten Nicole, immár félálomban. Milyen kár, hogy nem belé szeretett, hanem abba az átkozott öccsébe, Drewba… Ezért futott zátonyra a házassága. És mintha ez nem lenne elég, most itt van Claire is. Mi jöhet még? Sáskajárás? Vérzivatar? Claire túl korán érkezett meg a kórházba Nicole elbocsátásának napján. Elızı nap kétszer is eljött ide autóval, hogy begyakorolja az útvonalat. Szerencsére a vezetés már korántsem rémítette meg annyira, mint elsı alkalommal. Tegnap sikerült beszélnie a nıvérrel

is, aki Nicole-t ápolta, tıle tudta, körülbelül mikor bocsátják el a beteget. És most eljött, hogy hazavigye a testvérét. Próbált nem gondolni arra, amit Wyatt mondott, miszerint Nicole egyáltalán nem tud az ı ittlétérıl, és ha megtudja, sem valószínő, hogy örülni fog neki. Próbálta Jesse-t hívni, legalább tucatszor megcsengette a mobilját, ám a húga nem vette fel és nem hívta vissza. Claire rosszat sejtett, de még reménykedett, hátha csupán egy könnyen tisztázható félreértésrıl van szó. Amikor kilépett a liftbıl, határozottan megmarkolta a táskáját, majd elindult a hosszú folyosón arra, amerre a táblák a nıvérszobát jelezték. Ám még mielıtt megérkezett volna oda, meglátta Nicole-t: egy nıvér tolta kerekes székben, Wyatt pedig egy kézitáskával ballagott mögötte. Claire-t gyöngéd érzések rohanták meg. Megtorpant, és csak nézte, nézte a testvérét, akit hosszú évek óta nem látott. Nicole kissé sápadt volt ugyan, de különben jól nézett ki. Ahhoz képest, hogy tegnapelıtt mőtötték, különösen jól. Pólót viselt, fölötte cipzáraskapucnis pulóvert, a haját lófarokba kötötte – és ahogy az öltözetét szemrevételezte, Claire egyszerre túlöltözöttnek érezte magát. – Nicole! – suttogta boldogan. – Csakhogy láthatlak! – Ó, hogy az a… – Nicole elharapta a káromkodás végét. – Kaphatnék még egy fájdalomcsillapítót? – A nıvére? – kérdezte kedvesen az ápolónı. – Le sem tagadhatná. Nagyon hasonlítanak. Mintha ikrek lennének. – Azok vagyunk, de kétpetéjőek – felelte szárazon Nicole. – És kérem, ne mondja, hogy hasonlítunk, mert ez csak a látszat. Valójában egészen mások vagyunk. Wyatt a lány vállára tette a kezét. – Majd én elintézem – mondta csillapítóan, azzal megindult Claire felé. – Hát maga meg mi a csudát keres itt? Nem megmondtam, hogy ne jöjjön be a kórházba? Claire ügyet sem vetett rá, és Nicole iménti epés megjegyzése sem bátortalanította el. Odalépett a kerekes székhez, és leguggolt elé.

Szerette volna átölelni Nicole-t, de attól tartott, hogy fájdalmat okozna neki, ezért inkább nem tette, csak a kezét fogta meg. – Remekül nézel ki – mosolygott rá. – Hogy érzed magad? – Mint akinek kitépték az epehólyagját – hangzott a morcos válasz. – Minek jöttél ide? – Hogy hazavigyelek. – Én viszem haza Nicole-t – szögezte le Wyatt ellentmondást nem tőrıen. Claire leforrázottan elhallgatott. – Remélem, csak villámlátogatásra jöttél, és legkésıbb egy órán belül köd elıtted, köd utánad – jegyezte meg csevegı stílusban Nicole. – Nem, errıl szó sincs – tiltakozott Claire. – Hallottam a mőtétedrıl, ezért ideutaztam, hogy a segítségedre legyek, amíg fel nem gyógyulsz. – Milyen kedves magától! – mosolygott az ápolónı. – Nincs szükségem a segítségedre! – Nicole dühösen fújt egyet. – Úgyhogy mehetsz is vissza oda, ahonnan jöttél. Claire-nek minden lelkierejét össze kellett szednie, hogy ne törjön össze ennyi győlölet és ellenségeskedés hallatán. Nicole beteg, fájdalmai vannak, és gyógyszerek hatása alatt áll, mentegette a húgát. És különben is, túl mélyen gyökereznek az ellentétek, még nem hegedtek be egészen a régi sebek. Persze legszívesebben méltatlankodva közölte volna, hogy Nicole csak hallgasson, mert a sértett fél itt bizony ı, Claire. Hiszen ı volt az, akit elzavartak innen, akit méltatlan vádakkal illettek, akinek a leveleit felbontatlanul visszaküldték. De mi értelme lett volna vádaskodni? Ez csak újabb veszekedéshez vezetett volna, márpedig Claire-nek célja volt. Békülni jött ide, nem civakodni. – Nem megyek sehová – jelentette ki eltökélten. – Ugyanis szükséged van rám. Nicole felnyögött.

– Sok mindenre és sok mindenkire szükségem van, de te egészen biztosan nem vagy rajta a listán. Wyatt, nem megmondtam neked, hogy lıj le? – De igen. Csakhogy, mint erre akkor is rámutattam, soha nem tennék ilyet. – A francba! A férfiak semmire sem jók! – jajongott Nicole, majd a nıvérére nézett. – Felkelnél innen, ha szépen megkérlek? Fáradt vagyok, mindenem fáj, egyszóval szeretnék minél hamarabb hazamenni. – Itt áll a kocsim a kórház elıtt – magyarázta Claire. – Tegnap kétszer is végigjöttem az útvonalon, hogy el ne tévedjek hazáig. – Nahát! Kétszer is? Irtó büszkék vagyunk rád! Nicole hangjából csak úgy csöpögött a gúny. Az ápolónı bocsánatkérın mosolygott Claire-re, miközben megindult védencével a lift felé. Claire elbizonytalanodva lépkedett utánuk. Most mit csináljon? Aligha kényszerítheti a húgát, hogy az ı kocsijába üljön. Meg aztán talán biztonságosabb is volna, ha Nicole Wyatt-tel tenné meg a házhoz vezetı utat. A férfi utána úgyis elmegy, ı meg folytathatná a húga ápolását. Közvetlenül a kórház bejárata elıtt egy nagymérető terepjáró állt. Wyatt kinyitotta a hátsó ülés ajtaját, aztán kiemelte Nicole-t a tolószékbıl és beültette a kocsiba. Közben olyan gyöngéd volt, olyan óvatos, hogy Claire-nek elszorult a torka. Neki is jólesett volna egy kis gondoskodás. Nem Wyatt-tıl persze, csak úgy. Akárkitıl. De jó is lenne, ha volna egy férfi, aki törıdik vele, aki aggódik érte! De jó is lenne, ha nem egyedül állna a világban, ha szeretı család és barátok vennék körül! De jó is lenne, ha volna igazi, hagyományos értelemben vett élete! Mert valójában ezt kereste itt, Seattle-ben. Ezért jött haza, nem másért.

3. – Azt hittem, csak kitaláltad – törte meg Nicole a csendet a kocsiban, a kórházból hazafelé menet. – Egyszerően képtelen vagyok elhinni, hogy itt van! És nem értem, minek jött, merthogy semmi értelmes dologhoz nem ért. Wyatt hallgatott. Az elmúlt évek során sok csúnya dolgot hallott Clairerıl, úgyhogy nem volt túl jó véleménnyel róla, de ma a kórházban majdhogynem megsajnálta. Olyan reménykedı volt az arca, és annyira lerítt róla a csalódottság, amikor a húga elutasította. Persze ez nem jelent mást, csak annyit, hogy egy címeres ökör vagyok, ami a nıket illeti, zárta rövidre a témát a férfi. Akárhány lehetısége van is, mindig a legrosszabbat választja, mint ahogy ezt a házassága is bizonyítja. Nicole nyilván sokkal jobban ismeri a testvérét, mint ı, és Nicole a barátja, tehát megbízhat a véleményében. – Mégis mihez kezdesz vele? – Gondolom, hiába kérnélek, hogy lıdd fıbe, mi? – A lány felsóhajtott. – Fogalmam sincs. Majd megpróbálok úgy tenni, mintha ott sem lenne. Ha nem szólok hozzá, egy idı után biztosan megunja, és elhúzza a csíkot. – De tényleg szükséged lesz segítségre, Nicole. Legalábbis az elsı néhány napban, amíg nem tudod ellátni magad. A férfi nem nézett oldalt, állhatatosan az utat bámulta, mégis észrevette, hogy Nicole dühös pillantást lövell felé. – Ezt, remélem, viccnek szántad – sziszegte. – Csak nem képzeled, hogy engedem, hogy úgy tegyen, mintha gondoskodna

rólam? Kétlem, hogy munkára fogná azt az értékes kis kezét! A végén még megerıltetné vagy bepiszkítaná. Wyatt eddig is tudta, hogy a testvérek nem jönnek ki egymással, és az elidegenedés okaival is tisztában volt, Nicole gyilkos dühe és elkeseredettsége azonban meglepte. Semmi kétség, Nicole árulásként értékelte és a mai napig nem heverte ki, hogy a nıvére elhagyta a családot. – Esténként munka után átjöhetek egy órácskára – vetette fel Wyatt. – Hogyisne! – Nicole összekuporodott az ülésen, a karját összefonta a hasa elıtt. – Hiszen neked ott van Amy, róla is gondoskodnod kell. Én majd elboldogulok. – Ugyan, hogy boldogulnál? Hiszen segítség nélkül felállni sem tudsz. Wyatt vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe, és felismerte az ıt követı autó volánjánál Claire-t. Amennyire innen látta, a lány arcán elszántság ült. – Mi lenne, ha átköltöznél hozzám és Amyhez? – vetette fel. – Ez volna a legegyszerőbb megoldás. – Nem. – Átkozottul makacs vagy, ugye tudod? – Ez az egyik legvonzóbb tulajdonságom. Rendes körülmények között, hasonló esetben az ember lánya számíthatott volna ugyebár a férjére vagy a kishúgára. De rendes körülményekrıl sajnos nem lehetett beszélni. Wyatt tudta, hogy Nicole az elkövetkezı ezer évben biztosan nem fog szóba állni sem Drew-val, sem Jesse-vel. – Az odáig rendben van, hogy engem elutasítasz – próbálkozott újra óvatosan. – De valakire mindenképpen szükséged lesz, aki bevásárol, megfız, és ágyba viszi neked az ételt. Miért ne lehetne ez Claire? – Csak nem képzeled, hogy a zongoramővésznı fızni is tud?! – Akkor majd rendel neked ételt telefonon.

– Azt én is meg tudom csinálni. – De ajtót nyitni már nem tudsz, ha a futár becsönget, Nicole. És Claire annyi mindenben a segítségedre lehetne még… – Nem igényelhetnénk egy idomított majmot valamelyik szociális szolgálattól? Esetleg egy kutyát, amit betanítottak? – De Nicole! Claire mégiscsak a testvéred! – Vele kezdıdött a hosszú pechsorozat, amit az életemnek nevezhetek – sóhajtotta a lány. – Valóban? Akkor állj bosszút rajta! Használd ki ıt! Akár még örömödet is lelhetnéd abban, hogy ugráltatod. Közben hazaértek. Wyatt megállt a ház elıtt, kiszállt, aztán kinyitotta a hátsó ajtót. – Eszedbe ne jusson, hogy ölbe vegyél! – zsörtölıdött Nicole. – Tudok járni. – Hát persze. Azért toltak a kórházban kerekes székben, mi? Na, gyere! Azzal a férfi kiemelte a kocsiból. Addigra Claire már kinyitotta nekik a hátsó ajtót, majd követte ıket a házba. Wyatt felment a lépcsın, egyenesen Nicole szobájába. Valaki – feltehetıen Claire – már elıkészítette a terepet: felhajtotta az ágytakarót. Wyatt letette a lányt az ágyra, és hallotta, hogy felszisszen. – Mikor vehetsz be legközelebb fájdalomcsillapítót? – tudakolta. – Nem mostanában, az biztos. Mielıtt eljöttem volna, a kórházban kaptam egy injekciót. Majdcsak kibírom valahogy. A férfi levette Nicole cipıjét, majd lehúzta a kapucnis pulóver cipzárját, és kibújtatta belıle. Nicole nem viselt melltartót. Wyatt tisztán látta a mellét kirajzolódni a vékony póló alatt, de a legkevésbé sem izgatta fel a látvány. Pedig milyen jó lett volna, ha egy kicsit is vonzódik a lányhoz! Mennyi gondot megspórolhatnának mindketten! Segített Nicole-nak lefeküdni, aztán betakargatta, és leült az ágy szélére.

– Csak egypár napról van szó – biztatta. – És csak a nappalokról, mert este nagyon szívesen benézek. Amyt is elhozom, hiszen tudod, mennyire szeret téged. Napközben viszont kell melléd valaki. Nicole lehunyta a szemét. – Ezt vehetem beleegyezésnek? – vigyorodott el Wyatt. – Annak veszed, aminek akarod. – Hát akkor én most elmegyek. – A férfi felállt. Elsétált az ajtófélfát támasztó Claire mellett, és lement a földszintre. Claire követte. Amikor a konyhába értek, Wyatt hirtelen megfordult. – Azt mondta, azért jött, hogy Nicole-t ápolja. – Természetesen. Mi másért? – Jó. Vigyázzon rá nagyon, mert komoly fájdalmai vannak. Mostantól magára bízom, a maga felelıssége, mi történik vele. Kérem, vegye nagyon komolyan ezt a feladatot, ne hagyja magára, csak mert valami partira vagy a jó ég tudja, hová hivatalos. Minden este eljövök, és megnézem, hogy van Nicole. És ha azt tapasztalom, hogy elhanyagolja, esküszöm, megkeserüli! Claire elképedve nézett rá. – Mégis minek néz maga engem? Szeretném tudni, miket mondott magának Nicole rólam, másrészt viszont úgy sejtem, jobb, ha nem kérdezem meg. Elég élénk a fantáziám, el tudom képzelni. Mindig is a szegény elhagyott testvér szerepében tetszelgett, ı volt a jó, a hibátlan, én ellenben a megtestesült gonosz. Nyelt egy nagyot, és Wyattnek az az érzése támadt, hogy a könnyeivel küszködik. Claire azonban nem fakadt sírva, csak vett pár mély lélegzetet, aztán ismét a férfira emelte a tekintetét. – Maga egyáltalán nem ismer engem – mondta vádlón. – Azt leszámítva, amit Nicole mesélt, semmit nem tud rólam. És higgye el, én is tudnék csúnyákat mondani ıróla, mert sokszor nagyon igazságtalanul bánt velem. De hagyjuk a vádaskodást, a mocskolódást. Nem lenne szabad így viselkednünk, hiszen ikrek

vagyunk. – Hirtelen elhallgatott, és egy pillanatra összeszorította a száját. – Elnézést. Gondolom, ez magát a legkevésbé sem érdekli. Wyatt hallgatott. Claire dacosan kihúzta magát, még az állát is felvetette. – Azért jöttem, hogy segítsek, és hogy kibéküljek a testvéremmel. Nem fogok partikra járni, ahogy maga fogalmazott. Egyébként sem nagyon szoktam, most meg pláne nem fogok, mert Nicole-nak szüksége van rám. Seattle-ben különben sincs egyetlen barátom sem, úgyhogy emiatt igazán nem kell aggódnia. Nyugodt méltósággal beszélt, ami komoly hatást gyakorolt Wyattre. Az ösztöne azt súgta, hihet Claire-nek. Igaz, Nicole-tól egyebet sem hallott, mint azt, hogy a nıvére nemcsak zongorán tud játszani, hanem a színjátszásnak is valóságos mestere. De akárhogy is, nem volt más választása, mint hogy megbízzon a lányban, hiszen sem a munkáját, sem a lányát nem hanyagolhatta el hosszú távon, még Nicole miatt sem. – Figyelni fogok – jegyezte meg figyelmeztetıen. – Az még hagyján, de a kákán is csomót keres majd. Ürügyet, hogy elítéljen. A férfi megvonta a vállát. Csöppet sem érdekelte, ha esetleg megbántotta volna a Jégkirálynıt. Elıhúzott egy névjegykártyát az ingzsebébıl. – Itt a mobilszámom, ezen el tud érni. Ha bármiben segíthetek, hívjon nyugodtan! – Nem hinném, hogy szükség lesz rá. – Azért tegye csak el! – Ahelyett, hogy letette volna a névjegyet a konyhapultra, Claire kezébe nyomta. Ahogy azonban az ujjaik összeértek, már tudta, hogy komoly hibát követett el. A forróság, amely elöntötte, olyan egyértelmő volt, és olyan kíméletlen, hogy azt hitte, a konyha is lángra lobban. Elfojtott egy cifra káromkodást, aztán dühödt pillantást vetett a lányra, mert persze ıt hibáztatta a nem mindennapi jelenség miatt.

Claire vetett egy pillantást a kártyára, aztán csodálkozva a férfira nézett. – Hát ez meg mi volt? A hangjában ıszinte elképedés csengett, mintha ı is tapasztalta volna az iménti tüzet, de nem tudta volna mire vélni. Ez volt az a pillanat, amikor Wyatt eldöntötte, hogy Nicole-nak mindenben igaza van. Claire a világ legnagyobb színésznıje, és valamiért úgy döntött, hogy ıt is bevonja a kisded játékaiba. Hát csak játsszon nyugodtan, ha akar, de én nem leszek a partnere, annyi szent! – döntötte el. İ nem az a fajta férfi, aki hagyja, hogy az érzései vagy éppenséggel a hormonjai vezéreljék; a fejével szeret gondolkodni, nem pedig azzal a bizonyos testrészével. Mégis, amikor Claire rámosolygott és azt mondta: „Köszönöm, hogy ennyire törıdik a húgommal”, majd könnyedén megérintette a karját, Wyatt legszívesebben magához rántotta volna, hogy aztán ájulásig csókolja. Pusztán attól, hogy ezt elképzelte, kiszáradt a szája, a pénisze pedig egy másodperc alatt akkora lett, hogy alig fért a nadrágjába. Köszönés nélkül kimasírozott a konyhából, és közben szentül megfogadta, hogy távol tartja magát ettıl a nıtıl. Más sem hiányzott az életébıl, csak még egy haszontalan, semmirevaló nıszemély, aki megırjíti, és mellékesen mindent szétrombol, amihez csak hozzáér. Claire nagyot sóhajtott, ahogy szemügyre vette az ágyra kirakott ruháit. Úgy látszik, a csomagolás tudománya nem tartozik az ösztönösen elsajátítható ismeretek közé, mert bár nagyon igyekezett, a holmija reménytelenül összegyőrıdött. Hasonló vészhelyzet esetén Lisa asszisztense vette kézbe a dolgokat: elvitte a ruhákat valahová, és amikor visszahozta ıket, ismét makulátlanul néztek ki. Ha pedig ı valamiért nem volt kéznél, Claire bármikor felhívhatta a szálloda tisztítószolgálatát. Csakhogy ez itt nem szálloda volt, hanem egy családi ház.

Kézbe vett egy selyemblúzt, és azon morfondírozott, vajon megkockáztassa-e, hogy kivasalja. De aztán sóhajtott egy nagyot, és letett a gondolatról, hiszen sejtelme sem volt róla, mi fán terem a vasalás, és rájött, hogy talán mégsem egy méregdrága selyemblúzon kellene gyakorolnia. Zajt hallott a folyosó irányából, és felkapta a fejét. Aztán, kezében a blúzzal, elindult, egyenesen Nicole szobája felé, mert onnan jött a zaj. Nicole éppen a mosdóból jött ki lassan, hétrét görnyedve, hasára szorított kézzel. Az arca eltorzult a fájdalomtól. – Miért nem szóltál? – sietett oda hozzá Claire. – Segíthettem volna… – A pisilésben? Kíváncsi vagyok, hogyan. Claire elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést, és az ágyhoz lépett, hogy megigazítsa a lepedıt és felhajtsa a takarót. Nicole nagy nyögések közepette lefeküdt és összekucorodott, amikor azonban a nıvére megfogta a takarót, feljajdult. – Ha be mersz takarni, esküszöm, megöllek! Talán nem ma, de késıbb egészen biztosan. Akkor fogok lecsapni rád, amikor a legkevésbé várod. Claire engedelmesen hátrált egy lépést. Nicole közben elhelyezkedett az ágyon, és lehunyta a szemét, de egy perc múlva ismét felnézett. – Mit ácsorogsz itt? – Szükséged van esetleg valamire? Hozzak vizet? Esetleg jégkockát? Ha jégkockát szopogatsz, anélkül veheted magadhoz a megfelelı mennyiségő vizet, hogy rosszul lennél. – Ezt meg honnan tudod? – Utánaolvastam az interneten. – Nahát! A lelkiismeretes jó kislány megcsinálta a házi feladatát! Éljen! Claire megcsóválta a fejét.

– Arról egy cikkben sem volt szó, hogy a mőtéti beavatkozás undokká és zsörtölıdıvé tesz, úgyhogy ez a sok gonoszság feltehetıen belülrıl fakad. – Abban biztos lehetsz! – sziszegte Nicole, aki megint helyezkedni kezdett az ágyon, és elsápadt fájdalmában. – Mi az ördögöt akarsz tılem, áruld el, Claire?! – Jesse pár nappal ezelıtt felhívott, mesélt a mőtétrıl, és azt mondta, segítségre lesz szükséged. – A többit nem szívesen mondta el, de tekintve hogy Wyattnek úgyis megemlítette, a férfi pedig feltehetıen továbbadta, nem volt sok értelme a titkolózásnak. – Azt is mondta, sajnálod, hogy így elvadultunk egymástól, és szeretnéd rendezni a kapcsolatunkat – tette hozzá, és nagyon büszke volt rá, hogy sem a hangja nem remegett, sem a hangszíne nem árulta el, mennyire fájdalmas errıl beszélnie. – És bevetted? – Nicole ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Ennél azért okosabbnak képzeltelek! Mindazok után, ami történt, elhitted, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozott rólad a véleményem? – Nem rólam, hanem arról a személyrıl, akinek gondolsz – vágott vissza Claire. – Mert az az igazság, hogy egyáltalán nem ismersz engem. – Hála legyen a jó istennek! Claire meg sem hallotta a csúfondáros választ. – Akárhogy is, most itt vagyok, neked pedig tagadhatatlanul segítségre van szükséged. És mivel senki sem jelentkezett, hogy szívesen vigyázna rád, be kell érned velem. – Vannak barátaim, akiket felhívhatok. – De nem fogod felhívni ıket, mert utálsz szívességet kérni. – Honnan veszed? Hogy téged idézzelek: egyáltalán nem is ismersz! – Akkor is tudom. Ugyanis én is pontosan ilyen vagyok. – Ne tégy úgy, mintha lenne bennünk bármi közös! – csattant fel Nicole. – És ne játszd el az irgalmas nıvért sem, mert kétlem, hogy

bármiben segíteni tudnál. Hiszen mihez értesz te azonkívül, hogy másokkal kiszolgáltatod magad? Claire-t nem dobta fel különösebben ez a beszélgetés. Azért jött ide, mert reménykedett, hogy ismét egymásra találhatnak a testvéreivel, de a békülés sokkal nehezebben indult, mint gondolta. Hát minden köteléket széttépett a távol töltött idı és az állandó ellenségeskedés? Ha már itt volt, ezt mindenképpen ki akarta deríteni. – Biztosan fáradt vagy – mondta elnézıen. – Ha nem kérsz semmit, én megyek is, nem zavarlak tovább. – Jó ötlet! – hangzott az epés válasz. Claire elfordult, de az utolsó pillanatban eszébe jutott valami. – Van olyan tisztítószolgálat, amelyikhez fordulni szoktál? – Takarítókra gondolsz? Nem, magam tartom rendben a házamat. – Ami azt illeti, nem… Hagyjuk, nem fontos. Nicole ránézett a nıvérére. – Ja, értem már – mondta, amikor a pillantása a Claire kezében lévı selyemblúzra esett. – Olyan tisztítóra gondolsz, ahol ruhákat tisztítanak? Hadd találjam ki! A zongoramővésznı ınagyságának fogalma sincs róla, hogyan tartsa rendben a ruháit, igaz? Elmagyarázhatnám persze, hogyan mőködik a mosógép, de nem hiszem, hogy azzal sokat segítenék. Szerintem egyetlen olyan holmid sincs, amit be lehetne rakni a gépbe. Szegény kis Claire! Még egy árva farmerja sincs, csupa-csupa selyem és kasmír az összes ruhája. Meg kell a szívnek szakadni! Claire hiába próbálta felvértezni a szívét a mérgezett nyilak ellen, melyek Nicole szájából záporoztak rá. – Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert az életem más, mint a tiéd. Attól, hogy más, még nem kevésbé értékes. És sajnos azt kell mondanom, hogy nagyon megváltoztál, Nicole. Régen is dühöngtél, és szemrehányásokkal halmoztál el, de nem voltál gonosz. Mi történt veled? – Tőnj innen, most rögtön!

Claire bólintott. – Megyek. A folyosó végén leszek, a vendégszobában. Ha szükséged van rám, csak szólj. – Soha! Inkább éhen halok, semmint kérjek tıled valamit. – Dehogyis halsz éhen. Azzal Claire visszament a szobájába. Próbált nem tudomást venni arról, hogy a szemében könnyek égnek, meg arról, hogy a szíve majd megszakad. Eltökélt volt. Helyre akarta hozni azt, ami kettejük között elromlott, és elhatározta, hogy nem éri be kevesebbel. Az ébresztıóra háromnegyed négykor szólalt meg. Claire lecsapta, és értetlenkedve bámult a piros számokra, melyek immáron nem villogtak. Mi a csuda? Ki az ördög kel fel ilyen korán? Aztán egyszerre eszébe jutott: akik pékségben dolgoznak. İ pedig Keyesnek született, tartozik tehát annyival a családi vállalkozásnak, hogy összeszedi magát és felkel. Mivel Nicole ágyhoz kötött, Jesse pedig titokzatos, eddig tisztázatlan okok miatt felszívódott, csak ı maradt, neki kell mennie. Kimászott az ágyból, arcot és fogat mosott, aztán magára kapott pár holmit, a haját lófarokba kötötte, majd leosont a lépcsın. Tíz perccel késıbb leparkolt a pékség mögött, ahol már ott álltak az alkalmazottak autói. Odabent természetesen világos volt, így hát Claire odasietett a hátsó ajtóhoz és benyitott. Megcsapta a meleg, melyet a számos kemence ontott magából, és a fahéjas cukor meg a csokoládé finom illata. A falak mellett mindenütt polcok sorakoztak, tele különféle konyhai eszközökkel, de volt ott cukor és liszt is zsákszámra. Megtorpant, és áhítattal szívta be a bódító illatot. Tegnap este megint csupán egy levest melegített magának, ma pedig még nem reggelizett, úgyhogy nagyon éhes volt. Egy hófehérbe öltözött középkorú férfi jelent meg a színen. A homloka ráncba szaladt, amikor meglátta.

– Hé, hölgyem, ez itt nem a bejárat! És különben is, a pékség csak hatkor nyit. Claire magára öltötte a legszebb mosolyát. – Jó reggelt, Claire Keyes vagyok, Nicole nıvére. Amíg beteg, én helyettesítem. – A nıvére? Hiszen nincs is neki… – A férfi alacsony volt, legalább tíz centiméterrel alacsonyabb, mint Claire, ám csupa izom. Amikor összehúzta bozontos szemöldökét, ugyancsak félelmetes látványt nyújtott. – Csak nem maga az a zongorista? – kérdezte gyanakodva. – Aki annyira fenn hordja az orrát? – De igen, pontosan az vagyok. A zongorista. Viszont nem hordom fenn az orromat. Nicole megkért, hogy jöjjek ide és segítsek neki, amíg ı az ágyat nyomja. – Azt nem hiszem – rázta a fejét a férfi. – Nicole ugyanis nem kedveli magát, és akkor még finoman fogalmaztam. Claire bele sem mert gondolni, miket mesélhetett róla Nicole az embereknek. – Kibékültünk – füllentette, és még szélesebben mosolygott. – És arra gondoltam, valamiben biztosan tudnék segíteni. Hiszen Keyes vagyok én is. A sütés a véremben van, vagy mi. Sajnálatos módon azonban Claire soha semmit nem sütött, úgyhogy ez az elmélet még igazolásra várt. – Na, ide figyeljen! Fogalmam sincs, mi ez az egész, de itt nekem valami bőzlik. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha szépen hazamegy. Azzal a férfi sarkon fordult, de Claire nem hagyta elmenni: elindult utána. – Nézze, egészen biztos vagyok benne, hogy hasznomat tudnák venni. Ügyes vagyok, bármit megtanulok, higgye el. Persze csak afféle kisegítı jellegő munkákra gondoltam, amiket a tanulóknak adnak. Nem a világhírő csokoládétortát akarom elkészíteni, ne féljen! A férfi megpördült és rámeredt. – A csokoládétortának a közelébe se menjen, megértette? Azt csak ketten csinálhatjuk, Nicole meg én. Tizenöt éve vagyok itt, ha valaki,

én aztán tudom, ki az, akire rá lehet bízni egy feladatot. Magára egészen biztosan nincs itt szükség, úgyhogy nyugodtan hazamehet. – Hé, Sid! Idejönnél egy percre? A hang hátulról szólt, a kemencék mögül. Sid szigorú pillantást vetett Claire-re, aztán elsietett, a lány pedig kihasználva, hogy végre felügyelet nélkül maradt, kicsit körülnézett a pékségben. Rámosolygott egy fiatal nıre, aki valami csuda finomnak tőnı tölteléket adagolt éppen egy leveles tésztából készült süteménybe, de az illetı egy pillantásra sem méltatta, így aztán Claire továbbsétált. Rátalált egy másik fiatal nıre, aki egy olyan gépet kezelt, mely cukormázzal vonta be az elkészült fánkokat. Isteni illat terjengett a levegıben, Claire gyomra pedig követelıen megkordult. Tétován közelebb lépett a futószalaghoz – és összeütközött egy férfival, aki el akart sietni mellette. Míg mindketten azon igyekeztek, hogy megırizzék az egyensúlyukat, a férfi kezébıl kirepült egy nagy papírzacskó. Claire ösztönösen utánakapott, de ahelyett hogy megfogta volna, csak beleütött oldalról, aminek következtében a zacskó megbillent, és a benne lévı fehér kristályos valami kiborult: rájuk, kettejükre, a padlóra, de ami még rosszabb, a futószalagon araszoló cukormázas fánkokra, és a szomszédos dagasztógépbe, amely tele volt tésztával. – Mondja, mi az ördögöt csinál!? – fakadt ki a férfi, akivel összeütközött. – És egyáltalán, hogy a csudába kerül ide? – Aztán fennhangon szentségelni kezdett egy olyan nyelven, amit Claire nem is értett. Sid futólépésben érkezett. – Hát maga még mindig itt van? – kérdezte fenyegetıen. A fiatal nı közben leállította a futószalagot, és rémülten szemrevételezte a fánkokat. – Te jó isten! – sápítozott. – Só ömlött rájuk! Most kidobhatom mindet! Claire szeretett volna feltőnés nélkül köddé válni, de erre sajnos esélye sem volt.

– Szívbıl sajnálom – mentegetızött. – Összeütköztünk és… – Hiszen megmondtam, hogy menjen haza! – üvöltötte Sid. – De maga persze nem az a fajta, aki szót fogad, nem, maga megy a saját feje után! Istenemre mondom, már értem, miért beszél Nicole olyanokat magáról. – Belekukkantott a hatalmas dagasztógépbe, és az arca eltorzult a dühtıl. – Hogy az a… Legalább egy kiló só ömlött a tésztába! Ebbıl akartunk baguette-et sütni ma, ez a napi adag. Mit gondol, ki fogja ezt megvenni? Jaj, ne! Claire úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. – És… és nem lehet újat csinálni? – motyogta zavarodottan. – Van fogalma róla, mikor lesz abból kenyér, ha most újra kezdjük? De miket is kérdezek, nyilván nincs. Azonnal menjen innen! Megértette? Mára már pont elég kárt okozott, elégedjen meg ennyivel. Claire szeretett volna mondani valamit, amivel megmentheti a helyzetet. De mit is mondhatott volna? A három ember, aki szemben állt vele, úgy nézett rá, mint valami alacsonyabb rendő, undorító létformára. Egyiküket sem érdekelte, hogy csak segíteni akart, és nyilván nem szándékosan ütközött össze azzal a férfival, vagyis baleset volt. Így aztán nem tudott mit tenni: sarkon fordult és hazament. Öt óra tájban már otthon volt. Ránézett Nicole-ra, aki még aludt, aztán visszatért a konyhába kávét fızni. Az elsı adagnak elég fura szaga volt, aminél csak az íze volt furább, Claire ezért azonnal kiöntötte és újat fızött. Ez a második fızet szerencsére ihatónak bizonyult. Töltött magának egy csészével, és lerogyott a konyhaasztalhoz. Miért is kezdıdött ilyen pocsékul a nap? Miért van az, hogy mindent tönkretett, holott kizárólag a jó szándék, a segíteni akarás vezérelte? Milyen igazságtalan a sors! Hiszen ı egyáltalán nem rossz ember, miért utálja mégis mindenki? Igaz, az élete egészen más, mint az átlagembereké, de ez a lényegen egyáltalán nem változtat. Attól ı még az, aki.

Meglepıen kemény feladatnak bizonyult, hogy helytálljon a való világban, azon az aranykalitkán kívül, melyben mostanáig tengette a napjait. De nem akarta feladni. Hiszen ha többé nem zongorázik, muszáj teljesen új életet kialakítania, felépítenie. Zongora nélkül… Zene nélkül… Már önmagában ez a gondolat elszomorította. Hároméves kora óta a zene volt a mindene, ugyanolyan nagy szüksége volt rá, mint a levegıre. Legalábbis eddig úgy hitte. De muszáj lesz új alapokat találnia. Új munkát, új örömforrást. Egy darabig elüldögélt a kávéja mellett, aztán valamikor hat óra után megkereste a pirítót, mert talált egy csomó kenyeret a fagyasztóban. Az elsı három szeletet elégette, mire rájött, hogyan kell beállítani a készüléket. Éppen azon igyekezett, hogy egy tálcát találjon, amikor hallotta, hogy nyílik a kertkapu. Amikor felnézett, Wyattet látta. Wyattet, aki legalább úgy győlölte ıt, mint Nicole. Wyattet, aki tegnap egészen különös érzéseket keltett életre benne az érintésével… De még mielıtt ebbe jobban belegondolhatott volna, észrevette, hogy a férfi nincs egyedül: egy helyes kislány követte, amikor a férfi belépett a konyhába. – Itt valami ég – jegyezte meg Wyatt, miután letett két nagy bevásárlózacskót a konyhapultra. – Már nem. Elégettem a pirítóst – tette hozzá magyarázóan Claire, aki le sem tudta a szemét venni a gyerekrıl. – A maga kislánya? – kérdezte. Ebbıl azonnal levonta a következtetést, hogy a férfi nıs, és valami érthetetlen okból rosszkedve támadt. A gyereket azonban továbbra is érdeklıdéssel nézte, és szerette volna megismerni. Mindig is kedvelte a gyerekeket, arról álmodott, hogy egyszer neki is nagy családja lesz. – A neve Amy – mondta Wyatt, és közben fura mozdulatokat végzett a kezével. – Amy, bemutatom Claire-t. – Megint olyan különösen gesztikulált. – Tudja, Amy siket.

– Ó! – A lány csak most vette észre, hogy Amynek mind a két fülében hallókészülék van. Életében elıször találkozott olyan emberrel, aki nem hall. Te jó ég! Hogy lehet úgy élni? Hangok, zörejek, dallam és ritmus nélkül? Hogy lehet elviselni, ha az ember soha nem hallhat egy Mozartszonátát vagy egy Beethoven-szimfóniát? – Ó, istenem! Ez rettenetes! – sóhajtotta ıszinte kétségbeeséssel. Wyatt dühösen meredt rá. – Mi ezt nem így látjuk, de köszönöm, hogy ilyen finoman biztosított minket az együttérzésérıl – sziszegte. Claire elvörösödött, és bőntudatos pillantást vetett a kislányra. – Igazán sajnálom, nem úgy gondoltam. Én csak… Szóval az jutott eszembe, hogy zene nélkül… Nem akartam semmi rosszat, higgye el. – A magafajták mindig ezt szokták mondani, és azt hiszik, hogy ezzel el is van intézve a dolog. Wyatt elkezdte kipakolni az élelmiszereket a zacskókból. Claire szívesen felajánlotta volna a segítségét, de tisztában volt vele, hogy a férfi elutasítaná, ezért inkább átment a nappaliba és eltöprengett, nem lenne-e okosabb felfogadni Nicole mellé egy ápolónıt, és aztán szépen visszarepülni New Yorkba. Ott legalább kiismeri magát, és senki sem ellenséges vele. Lerogyott az egyik kanapéra, és erısen küzdött a sírás ellen. Kétségbe ejtette, hogy bármit mond, bármit csinál, minden balul üt ki. Bár igaz, ilyen nehéz helyzetben még sohasem volt. Amy bejött utána a nappaliba, és Claire azonnal mentegetızni kezdett amiatt, amit az imént mondott. Aztán gyorsan elhallgatott, mert eszébe villant, hogy a gyerek aligha érti. Ezért csak ült ott kukán, és nagyon ostobán érezte magát. A kislányt azonban láthatóan nem zavarta a dolog. Odalépett a könyvespolchoz, levett egy nagy képeskönyvet, odavitte a kanapéhoz, aztán Claire kezébe nyomta. – Azt akarod, hogy felolvassak neked? – csodálkozott Claire. – De miért pont ezt? Szerintem nagy vagy már ehhez a könyvhöz.

Amy gesztikulált: Claire ajkára, majd a saját szemére mutatott. – Látom, ahogy beszélsz – mondta, nagyon lassan és nagyon hangsúlyosan ejtve a szavakat. – Te tudsz beszélni? – álmélkodott Claire. Amy felemelte a jobb kezét, és ide-oda mozgatta, majd felmutatta egymástól körülbelül egy centiméternyi távolságban a mutató- és a hüvelykujját. – Egy kicsit – fordította le Claire boldogan. – Egy kicsit tudsz beszélni. A kislány bólintott. – Az iskolában tanulom. – Az iskolában beszélni tanulsz? Újabb biccentés, majd Amy a szájára bökött. – És szájról olvasni? A gyerek elmosolyodott, aztán a könyv felé intett. Claire engedelmesen kinyitotta. Az elsı oldalon egy kislány képe volt. Amy a lányra mutatott, aztán ökölbe zárta a kezét, végül a hüvelykujjával végigsimított az arcán. – Lány – mondta, és megismételte a mozdulatot. Claire-nek derengeni kezdett, mit is csinálhat. – Aha! Szóval ez a „lány” szó jele a jelnyelvben. Amy helyeslın bólogatott, majd a könyvre mutatott. Aztán összezárta a két tenyerét, mintha imádkozna, és kinyitotta, mint egy könyvet. Claire utánozta a mozdulatot. – Ez a könyv jele, ugye? … Ez nagyon érdekes. Mutatsz több jelet is nekem? Szívesen megtanulnám a jelnyelvet. Azzal Claire lapozott egyet. Wyatt felvitt Nicole szobájába egy bögre kávét és egy szendvicset, melyet készen vásárolt. – Jó reggelt, álomszuszék! A beteg kinyitotta a szemét. – Szia!

– Hogy vagy? – Szerinted? Elég rám nézned, hogy kiderítsd. – Ami azt illeti, istenien nézel ki. Nicole feltornászta magát ülı helyzetbe, de olyan fájdalmai voltak, hogy hamarosan megint visszarogyott a párnára. – Édesen hazudsz, köszönöm. Pocsékul érzem magam, és rá kellett jönnöm, hogy a kórházi fájdalomcsillapítóval egy napon sem lehet említeni azt, amit a patikában lehet kapni. Az ott kávé? – Az. De tulajdonképpen fogalmam sincs, szabad-e neked ilyesmit innod. – No persze, csak azért hoztad fel a bögrét, hogy felbosszants, mi? Na, ide vele! – Nicole megkaparintotta a csészét. – A nıvér különben azt mondta, hogy mindent ehetek és ihatok, amit megkívánok. Márpedig most semmit sem kívánok jobban, mint egy csésze kávét. Wyatt az éjjeliszekrényre tette a tálcát, aztán odahúzott magának egy széket az ágy mellé. – Claire-rel minden rendben? Nicole a szemét forgatta. – Békén hagy, ezért igen. Viszont Sid felhívott ma reggel. – A mobiljára bökött, amely ott hevert a tálca mellett az éjjeliszekrényen. – Képzeld, a nıvérem ınagysága ma reggel bement a pékségbe segíteni. Sid elzavarta, de ı persze nem fogadott szót, hanem tovább bóklászott, nekiment Philnek, és kiverte a kezébıl a kétkilós sószacskót, melynek a fele a kenyértésztába zúdult, a másik fele pedig a frissen lecukormázazott fánkokra. – Gondolom, nem szándékosan tette – dünnyögte Wyatt. – Persze hogy nem, de akkor is! – Nicole szeme villámokat szórt. – Ne merészeld megvédeni! – Eszemben sincs. – Akkor jó. Rettenetes, milyen kétbalkezes! Még annál is reménytelenebb eset, mint gondoltam. Képzeld, megkérdezte tılem, milyen tisztítószolgálattal dolgoztatok! Mindezt azért, mert pár

ruhája összegyőrıdött a bıröndben, és képtelen kivasalni ıket. Szánalmas, mi? Ha tudnád, mennyire győlölöm! – Nem is győlölöd. Nicole hallgatott egy darabig. – Na jó, tényleg nem, de attól függetlenül szeretném, ha mihamarabb eltőnne innen. Ezért Wyatt is sokat adott volna. A dolgok jelenlegi állása szerint annál jobb, minél kevesebbet látja Claire-t, a közvetlen érintkezést meg végképp kerülni akarta a lánnyal. Az éjjel ugyanis szinte semmit sem aludt. Pillanatnyi nyugtot sem hagyott neki az a bizonyos tőz, amely a testét emésztette. Miért pont ı van ilyen hatással rá? Miért nem egy normális, rendes nı? Egy olyan lány, mint Nicole… Ez aztán különös fintora a sorsnak. Nem is gondolta volna, hogy a testének is van humorérzéke. Nicole az órára pillantott. – Amy hol van? – Odalent a nıvéreddel. – Akkor jól nézd meg a gyereket, mielıtt elmész, hogy egyben van-e! – Feltétlenül. – A férfi odahajolt az ágyhoz, és arcon csókolta a barátnıjét. – Vigyázz magadra! És hívj fel, ha valamire szükséged van. – Úgy lesz. – Este majd benézek. Azzal a férfi elhagyta a szobát, és elindult lefelé a lépcsın. Még elég messze volt a nappalitól, de már hallotta a kacagást. Amy Claire mellett ült a kanapén, aki nagyon lassan, nagyon ügyetlenül, de kétségkívül a jelnyelvet használva próbálta visszaadni a rövid történetet, amelyrıl a mesekönyv szólt. Minden egyes jel elıtt gondolkodnia kellett ugyan, de hellyel-közel emlékezett a mozdulatokra, amikor pedig Amy kijavította, hálásan rámosolygott. – Jó tanár néni lennél – mondta lassan. – Jó diák – jelelt Amy.

Claire erre magához ölelte, és a kislány viszonozta az ölelést. Wyatt szívét azonban nem volt ilyen könnyő elnyerni. Egy gyereket akárki megtéveszthet, de ıt… Az már keményebb dió. İt aztán nem csavarja ez a nı az ujja köré!

4. Másnap Claire kivárt, hogy biztos legyen benne, Wyatt nem jön ma reggel, aztán tálcán vitte fel a húga szobájába a maga készítette reggelit. Nicole-t legnagyobb meglepetésére ébren találta. Azért volt ez ennyire meglepı, mert eddig bármikor ment be hozzá, a húga aludt – vagy úgy tett, mintha aludna. – Még mindig itt vagy? – Így festett a „Jó reggelt!” Nicole módra. – Mindig ilyen harapós vagy reggel, vagy egyszerően arról van szó, hogy a legrosszabbat hozom ki belıled? – Az utóbbi. – Örülök, hogy az érdem teljes egészében az enyém. Claire letette a tálcát az éjjeliszekrényre, mire Nicole, szemügyre véve az egyszerő reggelit, az ajkába harapott. – Köszönöm – morogta. Claire büszkén mosolygott. – A zabkása nagyon jól sikerült. Magam készítettem. – Két hozzávalóból, plusz a cukor. Szívbıl gratulálok! Claire azonban nem hagyta elrontani az örömét. Ez volt élete elsı igazi reggelije, és sikerült. – Azt hittem, sokkal hamarabb feladod – jegyezte meg Nicole, miközben a tálkáért nyúlt. – Mikor akarsz hazamenni? – Majd ha teljesen meggyógyultál. – Claire-nek eszébe jutott Jesse, aki furcsamód még egyszer sem mutatkozott a szülıi házban azóta, hogy ı megérkezett. – Kivéve, ha idehívod Jesse-t. Akkor hamarabb is elmehetek.

– Arról szó sem lehet! – Nicole hangja hideg volt, mint a jég. – Az a személy többé nem lépheti át a házam küszöbét! Aha! Szóval komoly baj van. Claire valami ilyesmit gyanított. – Mióta vagytok ilyen rosszban? – Errıl nem szeretnék beszélni. – Miért, mit mővelt? – Süket vagy? Nem akarok errıl beszélni! – csattant fel Nicole. – Jesse egy ocsmány kis perszóna, csaló és hazug! Neked is volt képe azt mondani, hogy ki akarok békülni veled. Beleejtette a kanalat a zabkásába. – Menj innen, Claire! – suttogta elgyötörten. – Menj innen! – Ugyan már, Nicole! Hogy haragudhatsz rá ennyire? Hiszen Jesse még olyan fiatal! Jóformán gyerek… – Elmúlt huszonegy, és hidd el, Claire, fogalmad sincs róla, mirıl beszélsz. Claire elhallgatott. Szerette volna ugyan tudni, mi történt a két húga között, de nem akart tovább erısködni. – Hát jó, hagyjuk ezt a témát. De kérlek, egyél! Ha eszel, gyorsabban felépülsz, és hamarabb megszabadulsz tılem. – Igazán biztató kilátás. – Nicole újból felvette a kanalat, és belekóstolt a zabkásába. – Hmm… Egész jó. Barna cukrot tettél bele? – Aha. Nicole lassan tovább evett, Claire pedig tovább ácsorgott az ajtóban. Szívesen leült volna valahová, de nem akart tolakodó lenni. – Hogyhogy nem vagy koncertkörúton? – kérdezte meg Nicole hirtelen, miután belekortyolt a kávéjába. – Nem azzal töltöd az életed, hogy folyamatosan fellépsz, hol itt, hol ott? Claire megdermedt. A húga kérdése felidézte benne a legutóbbi koncertet. A reflektorokból áradó forróságot, az éles fényt, a tömeg moraját és azt a rettenetes, szorongató érzést a mellkasában. A koncert elıtt nem volt ideje lazítani, pihenni egy kicsit, és azzal az érzéssel lépett ki a pódiumra, hogy a szíve menten felmondja a

szolgálatot, ı pedig a nyílt színen meghal. A halálfélelem annyira elhatalmasodott rajta, hogy alig tudott a játékára figyelni. Pocsékul játszott, és ezt tudta is. Pedig a közönsége, a rajongói nem ezt érdemlik. Ha már feláldozták ezt a két órát az értékes idejükbıl, ha már megvették a méregdrága belépıjegyeket, az a legkevesebb, hogy valódi élményt kapjanak a pénzükért. Az élmény azon az estén elmaradt. Claire nem volt képes végigjátszani a darabot, úgy vitték le a pódiumról. Még most is mardosta a szégyen, ha arra gondolt, hogy kudarcot vallott: hagyta, hogy a pánik gyızedelmeskedjen fölötte. De a legrosszabb nem is ez, hanem az, hogy fogalma sem volt, hogyan gyızhetné le a pánikot. – Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz kérdést teszek fel – mondta Nicole. – Éppen nem dolgozom, szünetet tartok – motyogta Claire, és hálát adott az égnek, amiért megszólalt a húga telefonja. – Szia, Sid! Mi újság? … Na ne hülyéskedj! Szerintem ez nem jó ötlet. – Nicole pillantása Claire-re vándorolt. – Komolyan gondolod? De nem emlékszel? … Hát jó. A te döntésed, a te felelısséged. Szólok neki. Azzal bontotta a vonalat. – Van egy kis baj a pékségben. Claire-nek önkéntelenül is eszébe jutott a repülı sószacskó. – Éspedig? – kérdezte óvatosan. – Mindkét alkalmazottunk beteget jelentett, nincs, aki kiszolgáljon az üzletben. Rendes körülmények között ilyenkor én szoktam beugrani, vagy Jesse, de sajnos egyik megoldás sem jöhet szóba, úgyhogy csak te maradtál. – Én? Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Tudnod kell, hogy fogalmam sincs semmirıl, amit ott csinálnak, és… – A boltban leszel, a pénztárnál. Kiadod az árut, elveszed a pénzt, visszaadsz és ennyi. Még csak számolni sem kell hozzá tudni, azt

megcsinálja a gép. Nem nagy boszorkányság, nekem elhiheted. Ezt még te sem tudod elrontani. Claire testén kiütközött a hideg verejték. Nem akart odamenni az üzletbe, semmi esetre sem. Elég volt egyszer. Másrészrıl viszont… Nicole végre szívességet kért tıle. Hogy mondhatott volna erre nemet? – Hát jó – mondta. – Megcsinálom. Öt perccel késıbb Claire éppen indulni akart a sütödébe, amikor a ház elıtt, a kocsifeljárón észrevette Jesse-t. A húga hanyagul nekidılt a bérautónak, és rámosolygott. – Üdv, nıvérkém! Hogy s mint mostanság? – Hogy s mint mostanság? – Claire-t elfutotta a pulykaméreg. – Ez minden, amit mondani tudsz azok után, hogy felültettél? Hát nem szégyelled magad? És még ahhoz is van képed, hogy idejössz nevetni rajtam? Nicole egyáltalán nem akarta, hogy idejöjjek, és ezt te tudod a legjobban! Győlöl engem! Minek szédítettél? Miért nem segítesz neki te? – Mert nem vagyunk valami jóban mostanában. – Mindjárt megszakad a szívem! És ezért kellett a bolondját járatnod velem? Jesse kihúzta magát. Szép lány volt, magas, karcsú, gyönyörő, dús haja egészen a derekáig ért. – Nem járattam veled a bolondját. Nicole-t megmőtötték, jó ideig ápolásra szorul. – De győlöl engem, és eszében sincs kibékülni. És ami a legrosszabb, az összes ismerıse is fúj rám. – Hát persze. Mert folyton téged szid, folyton rólad mesél. Mulatságosnál mulatságosabb történeteket. – Jesse felsóhajtott. – Figyelj, Claire, most nem ez számít, hanem az, hogy Nicole-nak segítségre van szüksége. Velem nem áll szóba, ezért gondoltam, hogy idehívlak téged. Mert bármit gondol rólam Nicole, én igenis

szeretem ıt, és törıdöm vele. Nyilván te is szereted ıt a magad módján, hiszen eljöttél, és ez a fı. – De itt engem mindenki utál! Legfıképpen Nicole és az a Wyatt nevő pasas, akirıl voltaképpen azt sem tudom, kicsoda. Mindenesetre legszívesebben megfojtana, azt látom a szemén. Hát Nicole tényleg mást sem csinált az elmúlt húsz évben, csak rágalmakat terjesztett rólam az ismerıseinek? – Csinált azért mást is, de erre mindig hagyott egy kis idıt. Ami Wyattet illeti, ı Nicole legjobb barátja, méghozzá hosszú évek óta. Wyatt mostohatestvére, Drew, Nicole férje… Pontosabban csak volt, mert… ööö… szóval két héttel ezelıtt különköltöztek, és nem tudom, kibékülnek-e valaha. Miközben beszélt, Jesse védekezın összefonta a karját a melle elıtt, és a hangjában is volt valami furcsa. – Még az esküvıjére sem hívott meg – csóválta a fejét szomorúan Claire. – Eljöttél volna, ha meghív? – Természetesen. – Feltéve, ha nem kell aznap este a királynı elıtt fellépned – tette hozzá csúfondárosan Jesse. Claire szeme dühösen megvillant. – Ne pimaszkodj! Nincs hozzá jogod. Ez az egész elsısorban a te hibád. – Na ne mondd! Talán én voltam az, aki cserbenhagyta a családját, mert vonzotta a világhír? Jesse hangja keserően csengett. Claire homloka ráncba szaladt. – Te komolyan azt hiszed, hogy ez így történt? Hogy híres akartam lenni, és felcseréltelek benneteket a karrieremmel? Gondolkozz, Jesse! Hatéves voltam, amikor elmentem innen. Gondolod, hogy én döntöttem így? Az egyik pillanatban még itthon voltam, a következıben egy repülın, útban New York felé. Mert anyáék és a zongoratanáraim így látták helyesnek. Fogalmad sincs,

mennyit sírtam, mennyit könyörögtem, hadd jöhessek haza, de nem engedték. – Szegény kis csodagyerek! A végén még megsajnállak. Mi az, eleged lett a hajnalig tartó mulatozásokból meg a hírnévbıl? – Ebbıl is látszik, hogy sejtelmed sincs, milyen életem volt. – Claire elkeseredetten megrázta a fejét. A családjából senkit sem érdekelt az igazság. Sem a múlt, sem a jelen igazsága. Senki sem akart a napi öt-hat órás gyakorlásokról hallani, a sok-sok éjszakázásról, a hajnalban kelésekrıl, a gyilkos menetrendrıl. Igen, bejárta a világot, de valójában nagyon kevés hely volt, amit meg is nézhetett. – Olyan voltam, mint egy betanított cirkuszi majom – mondta leverten. – Tettem, amit mondtak, és ennyi. – Királykisasszony voltál – grimaszolt Jesse. – Folyton mindenki körülötted ugrált, azt sem tudták, hogyan járjanak a kedvedben. Az emberek szerettek, rajongtak érted. Tudod, nekem nem jutott ilyesmi. Soha. Claire hallgatott egy darabig. – Min vesztetek össze, te meg Nicole? Jesse megrázta a fejét. Az arca maszkká dermedt. – Errıl nem szeretnék beszélni. – Pedig kellene. Hiszen ez a veszekedés az oka, hogy most itt vagyok. Emiatt hazudtál nekem és kábítottál ide, hogy úrrá legyek a káoszon, amelyet te nem tudsz megoldani. Szóval mi történt? Jesse vett egy nagy levegıt. – Az a helyzet… hogy Nicole rajtakapott minket Drew-val. Claire-nek a szája is tátva maradt elképedésében. – Úgy érted, az ágyban? Jóságos isten! Lefeküdtél a nıvéred férjével? Hogy tehetted, Jesse!? Hiszen Nicole mégiscsak a testvéred! Sıt több mint testvéred, mert jóformán ı nevelt fel! – Ezt neki mondd, légy szíves! İ taszított el engem, nem fordítva. – Jesse hangja dacos volt, a bőnbánatnak vagy a lelkiismeretfurdalásnak Claire a legapróbb jelét sem tudta felfedezni rajta. – Csodálod, hogy eltaszított? Mégis mit vártál?

– Hogy ıszinte legyek, semmit. És mellesleg nem is sok mindent csináltam, de ez sajnos a kutyát sem érdekli… – Hát ennél azért jobb kifogással kellene elıhozakodnod! – förmedt rá Claire. – Mi az, hogy nem sok mindent csináltál? A szexhez tudtommal két ember kell. Ne beszélj úgy, mintha egyszerően megbotlottál volna Drew-ban, és aztán merı véletlenségbıl az ágyban landoltatok volna! Ilyesmi nem történik csak úgy! Nyilván egy folyamat eredménye volt, hogy viszonyba bonyolódtatok… Mióta tartott a dolog, amikor Nicole felfedezte? – Semmióta. Nem volt viszonyunk. Ez csak úgy jött. Egyszerően megtörtént. – Jesse megrázkódott, aztán kihúzta magát, és visszasétált a kocsijához. – Itt a vége, ne faggass tovább! Tényleg nem akarok beszélni róla. – Hát ezt egyszerően nem hiszem el! Még van képed adni a mimózát! Hallottad már azt a mondást, hogy ki mit fızött, egye meg? Jesse nem felelt. – Legalább szereted? – törte meg a csendet kisvártatva Claire. – Ne röhögtess! Csak nem képzeled? Hiszen barátom van! – Barátod van, és mégis lefeküdtél Drew-val? – Claire most már végképp semmit sem értett. – Miért? – Nem feküdtem le vele, hát nem érted? – De csak azért nem, mert Nicole félbeszakított benneteket, ha jól értettem. Úgyhogy ezzel ne takarózz, mert nem a te érdemed, hogy végül semmi sem történt. Jesse hosszan nézte a nıvérét. – Tudtam, hogy nem hiszel nekem. Nicole sem hitt. Egyszerően fogalmam sincs, miért kellett ennek így történnie. Talán mert világéletemben én voltam az, aki mindent elront. Most is sikerült mindent tönkretennem, igaz, kicsit máshogy, mint máskor. – Ez a magyarázat sajnos nem elég jó – csóválta a fejét Claire. Jesse halványan elmosolyodott, miközben kinyitotta a kocsija ajtaját. – Hát ez vicces! Nicole is szóról szóra ezt mondta.

Wyatt begombolta hátul a lánya blúzát, aztán a hajkeféért nyúlt. Látta, hogy Amy közölni akar vele valamit, de úgy tett, mintha nem venné észre, hogy jelel. Ugyanis egyáltalán nem tetszett neki, amit a gyerek mondott. Ám Amy ekkor feléje fordult és csípıre tette a kezét. Wyatt lerakta a hajkefét, és tenyérrel felfelé elırenyújtotta mindkét kezét. Ez azt jelentette, hogy: „Na, mi az?” – Pontosan tudod, mi az – felelte Amy. Ez igaz volt. Tudta, mit akar a gyerek, csak nem volt ínyére a dolog. – Szerintem ez nem jó ötlet – jelelte, mire azonnal jött a kérdés: – Miért? Hát ennek sok oka volt, csak sajnos egyiket sem mondhatta el egy nyolcévesnek. – Claire-t akarom – mutogatta a kislány, és az arcára kiült az az akaratos, duzzogó kifejezés, amitıl Wyatt annyira tartott. Iskola után Amy rendszerint az apjához ment a munkahelyére, ám ezt csak akkor tehette meg, ha Wyattnek az irodában volt dolga. Amennyiben a férfinak délután valamelyik építkezéshez kellett kimennie, Nicole vigyázott a gyerekre. Mivel azonban Nicole egyelıre lábadozott, új megoldást kellett keresni, és Amy nem habozott érvényt szerezni az akaratának. Most mit mondjon neki? Hogy a választottja nem az a bébiszitter típus? Úgysem értené. Azt pedig még kevésbé mesélhetné el Amynek, miért döntött úgy, hogy kerülni fogja Claire-t. Egyszerően túl veszélyes lenne napi kapcsolatban maradnia vele, amíg ilyen heves érzéseket kelt benne. – Kedvelem ıt – tette hozzá Amy. – Kedves lány. Wyattnek sok jelzı jutott eszébe, hogy leírja Claire-t, de a „kedves” egészen biztosan nem lett volna köztük. – Nem hiszem, hogy vigyázni akarna rád – bizonygatta a férfi. – Sok a dolga.

– Lehet, de attól megkérdezhetnéd. Hátha mégis vállalna. Tudom, hogy kedvel engem. Erre már Wyatt nem tudott mit mondani. Erısen kételkedett benne, hogy Claire bárkit is kedvelne saját magán kívül. – Ugyan, apa! Hiszen nem egy pónit kérek! – jelelte Amy, mire a férfi elmosolyodott. Ez volt az ı külön bejáratú, saját kis viccük. – Hát jó – adta be a derekát végül. – Beszélek Claire-rel és Nicole-lal. De többet nem ígérhetek. Válasz helyett Amy a nyakába ugrott, és melegen átölelte. Wyatt magához szorította, a szíve csordultig telt boldogsággal és szeretettel. Talán nem volt szerencséje a nıkkel, de ami a gyerekeket illeti… nos, ezen a téren igazán nem panaszkodhatott. A pékség elıtti parkoló tele volt, Claire alig tudott hátrahajtani, az épület mögé, ahol a dolgozók jármővei álltak. Itt is csupán egy meglehetısen szőkös helyet talált, ahonnan rükvercben kell majd kiállnia – de erre egyelıre gondolni sem akart. Határozott léptekkel odament a hátsó ajtóhoz, és belépett. – Üdv mindenkinek! – Mivel nem kapott választ, elindult arrafelé, ahol az üzletet sejtette, és nem tévedett. Amikor áthaladt egy lengıajtón, a zőrzavar kellıs közepén találta magát. A bolt tele volt sorban álló emberekkel. Még az asztalokat is félretolták, de így is csak nagyon szőkösen fértek el, és valamennyien roppant türelmetlennek tőntek. Jézusom, mennyi ember! – rémült meg Claire. Miért kell mindenkinek egyszerre vásárolnia? Ez volt az a pillanat, amikor Sid észrevette. – Csakhogy megjött végre! Mi tartott ilyen sokáig? Itt meg közben elszabadult a pokol. A lány válaszolni sem tudott neki, mert Sid karon ragadta és hátravonszolta. Lerakatta vele a táskáját az egyik irodai íróasztalra, aztán egy dobozból kivett egy hajhálót. – Tessék! Ezt vegye fel!

Claire még nem is végzett a haja megigazításával, amikor a férfi hozzávágott egy kötényt, majd visszavonszolta az eladótérbe. – Maggie majd megmutatja magának, hogyan kell kezelni a pénztárgépet. Ne féljen, nagyon könnyő. Csak beüti az összegeket, közli a végeredményt a vásárlóval, átveszi a pénzt és visszaad. Hitelkártyás fizetésnél még egyszerőbb, mert ott visszaadni sem kell. Sok szerencsét! Azzal visszament a sütödébe, magára hagyva Claire-t, akinek sejtelme sem volt, mi a tennivalója. A Maggie nevő fiatal nı visszaadott valakinek, aztán odasietett hozzá. – Az árak itt vannak, ezen a listán. Fánkok, kenyerek, péksütemények… A mennyiség gombot hagyja békén. Ha valaki öt darabot vesz valamibıl, akkor egyszerően üsse be ötször az árát, jó? Gyorsan megmutatta Claire-nek, hogyan mőködik a gép, aztán azt is, hogyan kell lehúzni a hitelkártyákat. Végül egy sorszámra mutatott, amely ott világított az elektronikus kijelzın. – Hívja a következıt! Ez volt a betanítás? Ez a harminc másodperces bemutató? Jól nézek ki, gondolta Claire, és bizonytalan pillantást vetett a falitáblára. – Ööö… százhatvankilences! – Én vagyok. – Egy jól öltözött, testes asszonyság nyomakodott a pulthoz. – Huszonnégy darab zsömlét kérek, fehéret és teljes kiırlésőt vegyesen, meg ugyanannyi muffint, mindegyik fajtából néhányat. Ja és krémsajtot, egy-egy csomaggal a rendesbıl és a zsírszegénybıl. Claire odasietett, ahol a zsömlék voltak, és elkezdte a csipesszel bepakolni ıket egy papírzacskóba. Gyorsan rájött, hogy rossz zacskót választott, mert ebben nem fog elférni a teljes mennyiség. Talált is nagyobb zacskót, de csak állt tanácstalanul, mert nem tudta, hogyan juttassa át a kicsi zacskóba rakott zsömléket a nagyba? – Nem tudna egy kicsit sietni, kérem? – türelmetlenkedett a hölgy. – Így is késésben vagyok.

– Persze, elnézést… – Mivel jobb nem jutott eszébe, Claire átborította a zsömléket, aztán tovább rakodott a csipesszel, és közben igyekezett nem akadályozni a villámgyorsan mozgó Maggie-t meg a fiatalembert, aki a harmadik kasszánál dolgozott. Odavitte a hölgynek a zsömléket. – Parancsoljon. Mit is kért még? A nı úgy bámult rá, mintha egy idiótával hozta volna össze a sors. – Ugyanennyi muffint, és krémsajtot! De csipkedje már magát, az ég szerelmére! Claire bizonytalanul fordult meg, mert fogalma sem volt, hol tartják a krémsajtot. Szerencsére Maggie már ott is volt, és a kezébe nyomta a két mőanyag tégelyt. – Köszönöm – mormolta Claire, és ment, hogy begyőjtse a muffinokat. A vevı hitelkártyával fizetett. Claire átvette a kártyát, és kétségbeesetten bámult elıbb arra, aztán a gépre. – Te jó isten, ébredjen fel, ne aludjon el állva! – sóhajtotta a hölgy. A lány mellkasában újra jelentkezett az ismerıs szorítás. – Sajnálom. Még soha nem csináltam ilyesmit – mosolygott a nıre. – Ha nem mondja, sosem találom ki – dohogott a vevı. Ismét Maggie mentette meg a helyzetet, aki jött, elvette tıle a hitelkártyát, és arrébb taszította a másik géphez. – Majd én. Maga foglalkozzon a következı vevıvel! Claire biccentett, és a táblára pillantott. – Százhetvennégyes! Két, iskolai egyenruhát viselı kamasz lány jött a pulthoz. – Egy szelet cseresznyés túrótortát és egy közepes kávét – mondta az egyikük. – Kérem, hagyjon a csészében jó sok helyet a tejnek! – Hát persze. – Claire próbált figyelni az egyenletes légzésre, ám ez nem sokat használt a fajdalom ellen. A mellkasa már úgy szorított,

hogy alig jutott levegı a tüdejébe, mi több, a füle is zúgni kezdett. Maggie-t megkerülve odalépett az üvegezett süteményes pulthoz. – Melyik is az? – kérdezte tanácstalanul a lánytól. – Az ott, ni! Az a sárga, cseresznyével a tetején! Claire elvett egy szalvétát, megfogta a kért tortaszeletet, átadta a lánynak, aztán hátrament kávéért. Sokféle adagolót látott, fogalma sem volt, melyikben mit talál, így elvett egy csészét, és a lány kívánságának megfelelıen nem töltötte egészen tele. Ám amikor visszatért, a bakfis csodálkozva meredt rá. – Nem kicsi, hanem közepes kávét kértem, és ha jól láttam, a koffeinmentesbıl adta… Mi a csuda van magával? Claire hátrafordult, és csakugyan: a csészék három kupacban álltak, és ı a legkisebbet vette el, az adagolón pedig, amelyet használt, jól láthatóan ott volt a tábla: koffeinmentes. A mellkasában egyre erısödött a szorongató fájdalom. Hiába próbált nyugodtan lélegezni, a levegıbıl semmi sem jutott el a tüdejébe. Fuldoklott. Tudta, hogy már csak másodpercek kérdése a teljes eszméletvesztés, aztán pedig nem jöhet más, csak a halál. – Nem bírom – zihálta és szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy letette a csészét a pultra. – Nem tudok… – Mi történt magával? – A lány gyanakodva nézett rá. – Mi történt vele? – ismételte meg a kérdését kisvártatva hangosabban. – Valami rohama van, vagy mi? Hé, maguk ott, azért megkaphatnám a kávémat? Ebbıl Claire már nem hallott semmit. A füle zúgott, és nekitántorodott a falnak. Maggie odafutott hozzá. – Mi történt? – Nem… nem kapok levegıt. Pánikroham… – Uramatyám! Maga még annál is rosszabb, mint amilyennek Nicole lefestette. Hiszen elriasztja a vendégeinket! – Azzal Maggie dühösen elcsörtetett. Kicsit más volt a helyzet, mint amikor a színpadon történt meg vele ugyanez. Akkor ugyanis tucatnyian sürgölıdtek körülötte, vizet

hoztak, lefektették, orvost hívtak. Most meg mindenki fütyült rá. Átnéztek rajta, mintha ott sem lett volna. Még mindig zihálva, sápadtan lekuporodott a fal mellé, és várta a halált. Közben az agyára telepedı ködön át érzékelte, ahogy jönnek a vevık. Maggie-ék gyors egymásutánban kiszolgálták ıket, aztán a vásárlók elégedetten távoztak. Mindenki ment a dolgára, mindenkinek megvolt a saját élete. És neki? Neki mi jutott? A szeme megtelt könnyel. Nem akart kétbalkezes, haszontalan nı lenni, és azt sem akarta, hogy bolondnak nézzék. Erıs akart lenni, és ügyes. Olyasvalaki, akire mindig és minden körülmények között lehet számítani. Megpróbálta emlékeztetni magát, hogy akármilyen pocsékul érzi is magát, és akármilyen halálfélelme is van, valójában mégiscsak lélegzik. Ha nem tenné, már rég halott lenne. A pánikroham tulajdonképpen egy érzékcsalódás. Az érzései elıidéznek egy testi reakciót, amelynek azonban nincsenek valós, biológiai okai. Claire szerette volna egészen kicsire összehúzni magát, amíg teljesen el nem múlik ez az egész. Ehelyett azonban felkelt, vett két mély lélegzetet, visszatért a kasszához, és hívta a következı sorszámot. – Egy tucat fánkot kérek – mondta a férfi, aki elılépett. – A lányoknak lesz az irodában, úgyhogy a nagy része legyen minél csokoládésabb, jó? Claire bólintott. Kiszedte a kívánt mennyiségő fánkot, köztük nyolc csokisat, aztán visszatért a kasszához, és megnézte a listát. Egy tucatnyi fánkra már kedvezményt adtak. – Öt ötven – mondta. A vevı adott egy tízest, Claire visszaadott. – Köszönöm – mosolygott rá a férfi. – Igazán nincs mit. Hívta a következı vásárlót. Még mindig szorított a mellkasa és nehezére esett a légzés, de nem adta fel. Nagy odafigyeléssel szolgálta ki ıt is, sıt még mosolyogni is próbált közben.

A két vevıbıl öt lett, az ötbıl tíz. Aztán lassan elfogytak a vásárlók. – Minden rendben? – pillantott rá aggodalmasan Maggie, amikor kettesben maradtak. – Most már igen – biccentett Claire. – És Maggie… Nagyon sajnálom az iménti pánikrohamot. Tudja, ezt egyáltalán nem lehet szabályozni, és néha sajnos rám tör. Mostanában meglehetısen gyakran, tehette volna még hozzá, de nem akart túlságosan belemélyedni ebbe a témába. – A fı, hogy nem adta fel. – Maggie elismerıen nézett rá. – Ez azért mégiscsak valami. És nagyon köszönöm a segítségét. – Szívesen. – Most már elmehet. Délig kicsi a forgalom, akkor pedig jön Tiff, úgyhogy gyızni fogjuk a munkát. Claire bólintott, majd hátrament. Levette a kötényt, a hajhálót, fogta a kézitáskáját, és kisétált az ajtón. Miután beszállt a kocsiba, beindította ugyan a motort, de aztán mégsem indult el rögtön. Hátradılt az ülésen és sóhajtott egy nagyot. Egy pillantás az órájára elárulta, hogy még két órát sem töltött a pékségben, és ez nagyon megdöbbentette. Úgy kiszívta ez a bı másfél óra, mintha az egész napot végigdolgozta volna. Mivel megszólalt a telefonja, benyúlt a zsebébe és megnézte a kijelzıt. Lisa kereste. Már megint. De nem akart vele beszélni, úgyhogy kinyomta a telefont, és visszatette a zsebébe. Nicole bizonyára tesz majd néhány epés megjegyzést a pánikrohamára, de neki az arcizma sem fog rezdülni. Sikerült legyıznie a rohamot, és végül mégiscsak segített Maggie-éknek. Ez a fı, nem? Claire halványan elmosolyodott. Hosszú idı óta ez volt az elsı gyızelem, amit aratott, és ezt az érzést nem vehette el tıle senki.

5. Claire megmelegítette az utolsó adag készételt, amelyet még Wyatt hozott, és miközben a mikróra várt, a konyhapultra tette a kezét és lehunyta a szemét. Egyszerre azon kapta magát, hogy az ujjai mozogni kezdenek a hős grániton, önkéntelenül, de egyáltalán nem véletlenszerően. Egy Chopin-szonátát játszott, és ahogy az ujjai leütötték a képzeletbeli billentyőket, a hangot is hallani vélte. A zene egészen elandalította, könnyőnek, szinte súlytalannak érezte a testét – míg csak a mikrohullámú sütı hangjelzése vissza nem rántotta a valóságba. A szomorú valóságba, ahol számára nem létezett többé a zongora, ugyanis képtelen volt leülni mellé és játszani rajta. Ezért aztán mindennel felhagyott, ami korábban az életét jelentette: a gyakorlással, a koncertezéssel, a tanulással. Ó, mennyire hiányzott neki a zongora! Kész ırület, hiszen ugyanakkor alig nézett rá a hangszerre, a puszta látványától rátört a pánikroham. Bár lehet, hogy valójában nem is a zongora hiányzott neki, hanem a zene, az az érzés, amikor maga is feloldódik, belefeledkezik egy csodálatos dallamba. Egyszerre eszébe jutott a pincében lévı zongora, és az, hogy fel akarta hangoltatni. Megkereste a telefonkönyvet, de nem volt könnyő dolga. Három számot is fel kellett hívnia, mire talált egy zongorahangolót, aki vállalta, hogy már ezen a héten kijön. Aztán rámelegített még egy kicsit Nicole vacsorájára, tett mellé egy szelet kenyeret meg egy nagy bögre gyógyteát, majd mindent

tálcára pakolt, és felment az emeletre. Nicole ajtaja tárva-nyitva állt, így csak be kellett lépnie a szobába. – Szia! Gondoltam, kicsivel több kaját hozok, mint tegnap este, hátha azóta megjött az étvágyad. Hogy vagy? Nicole idıközben képes volt átöltözni. Tiszta melegítıalsó és póló volt rajta, sıt az ágyat is bevetette, és most már az ágyterítın heverészett. Az arcába egyértelmően kezdett visszatérni a szín. – Jól – mondta. – Ennek örülök. Ez még a tegnapi kaja maradéka – mentegetızött Claire. – Holnap, ígérem, valami egészen mást hozok. – Fızni akarsz? – Azt inkább nem kockáztatom meg. Arra gondoltam, hozatok valamit a kínaiból. Nicole erre nem szólt semmit, és ettıl Claire kezdte megint kellemetlenül érezni magát. Mintha újra felsült volna. Igen, nem tud fızni, na és? Mégis mikor kellett volna megtanulnia? Nicole az ölébe húzta a tálcát, aztán ránézett a nıvérére. – Köszönöm, hogy kisegítettél reggel a pékségben. Sid szerint elszabadult a pokol. – Igen, rengeteg ember győlt össze. És mindenki sietett, mindenki türelmetlen volt. Én meg persze ügyetlenkedtem, hiszen elıbb bele kellett tanulnom. De az elsı óra végére már egészen jól ment. – Hallottam, hogy volt valamiféle rohamod – jegyezte meg Nicole, de a hangja inkább kíváncsian csengett, semmint aggodalmasan. – Szedsz valami gyógyszert a betegségedre? Claire elvörösödött. – Ez nem olyan betegség… Csak egy pánikroham volt, de leküzdöttem. Teljesen egyedül. – Remélem, érdemrendet azért nem vársz érte – mordult fel Nicole, mire Claire zavara tovatőnt, elöntötte a hosszú ideig visszafojtott düh. – Talán kértem bármiért is kitüntetést vagy dicséretet? – csattant fel. – Sıt kértem tıled valaha egyáltalán valamit? Épp ellenkezıleg!

Engem kért meg Jesse, hogy jöjjek haza, mert szükséged van rám, és én otthagytam csapot-papot, már másnap reggel repülıre szálltam, hogy segíthessek neked! És azóta mást sem csinálok, mint ellátlak élelemmel, segítek a fürdıszobában, beszerzem, amit kérsz, hajnalban kelek és indulok a pékségbe. Cserébe viszont kizárólag epés, gonoszkodó megjegyzéseket kapok. Szerinted ez normális? Mi történt veled, Nicole? Húga a tálcára csapta a villáját. – Hogy velem mi történt? Beszéljünk inkább rólad, mert miattad van minden! Szóval úgy véled, hálával tartozom, amiért a kedvemért végre-valahára leereszkedtél a mővészet finom és emelkedett világából a szürke, munkás hétköznapokba? Hát azt hiszed, pár napi tüsténkedéssel mindent jóvátehetsz? – Ezt te mondtad, nem én. – Claire hangja is egyre élesebb lett. – És mi az, hogy végre-valahára? Úgy teszel, mintha soha azelıtt nem is hallottál volna felılem, holott én évek óta próbálom rendezni a kapcsolatunkat! Leveleket, e-maileket írtam, üzeneteket hagytam a telefonodon, és soha nem kaptam választ. Soha! Meghívtalak, hogy kísérj el egyszer egy turnéra, kérdeztem, hazajöhetnék-e, de még csak arra sem méltattál, hogy azt mondd: nem. Egyszerően semmibe vettél, mintha nem is léteznék! – Számomra nem is létezel! – sziszegte Nicole. – Mi közöm lehet nekem egy körülrajongott, ünnepelt zongoramővésznıhöz, akinek a lelkén mellékesen ott szárad az anyám halála? Claire elsápadt. Egy darabig dermedten bámult a húgára, mintha azon töprengett volna, melyik vádra válaszoljon elsıként. – Semmit sem tudsz rólam, az életemrıl – rázta meg a fejét végül. – Nem ismersz engem. – És ez vajon kinek a hibája? – Az enyém nem, arra mérget vehetsz. – Claire vett egy nagy levegıt. – A másik dolog pedig, amit mondani akarok, hogy nekem is az anyám volt, nem csak neked. És nem miattam halt meg. Ostoba baleset volt. Ketten ültünk az autóban, késı volt, zuhogott az esı,

amikor egyszer csak ott termett a semmibıl az az autó, és a vezetıülés felıl belénk rohant. Ott halt meg mellettem, és én semmit sem tehettem érte… El tudod képzelni, milyen érzés volt? Milyen érzés volt látni, hogy haldoklik, és nincs segítség? – A hangja elcsuklott, a szeme könnybe lábadt. – Én is elveszítettem ıt, nem csak te! Nem csak téged ért veszteség! – Kit érdekel a szánalmas nyavalygásod? – sivította Nicole. – Ha éppen tudni akarod, én sokkal hamarabb elveszítettem anyát! Már akkor, amikor itthagyott minket miattad, hogy téged kísérgessen a nagyvilágban. Tudod, milyen érzés rájönni, hogy az anyád téged kevésbé szeret, mint a testvéredet? Mert én tudom. Anya elment, hogy veled lehessen, és rám maradt minden. Jesse, a háztartás, sıt még a pékségben is ki kellett segítenem. Tizenkét éves voltam, Claire! Tizenkettı! És négy évvel késıbb anya meghalt, nekem pedig bele kellett törıdnöm, hogy soha nem kaphatom ıt vissza, örökre elvetted tılem! Claire-nek eszébe jutott a temetés. Látta magát, ahogy ott áll a sír mellett. És Lisa mellett. A családjától pár lépéssel távolabb, mert akkor már furcsán idegennek érezte valamennyiüket. Emlékezett rá, hogy szeretett volna sírni, de akkor nem tudott. És arra is emlékezett, mennyire vágyott rá, hogy otthon maradhasson. Szerette volna, ha az apja azt mondja, most már elég az utazgatásból, itt az ideje, hogy hazajöjjön. Ehelyett Lisa beszélt, a lekötött koncertkörutakról meg arról, hogy a kislány most már elég nagy és érett ahhoz, hogy egyedül, kísérı nélkül boldoguljon a nagyvilágban. Az apja pedig, ahelyett hogy tiltakozott volna, rábólintott. A tízéves Jesse mélán és közönyösen nézett Claire-re, ami nem is csoda, hiszen vele tényleg semmilyen kapcsolata nem volt az ifjú zongoristapalántának. Nicole pedig ellenséges volt, és győlölködı. Olyan, mint most. – Eredj csak vissza az ötcsillagos életedbe! – kiabálta. – A hülye zongorádhoz meg a szállodáidhoz! Nincs itt semmi keresnivalód! Látni sem bírlak! És tudod, miért nem?

Claire kiszaladhatott volna, de valami itt tartotta. Valami azt súgta neki, hogy Nicole-nak végre ki kell adnia magából minden dühét, és neki kötelessége, hogy végighallgassa. Így aztán rezzenéstelen arccal várta a csapást. – Mert nem anyának kellett volna meghalnia azon az éjszakán, hanem neked! – sziszegte a húga. – Nem múlik el nap, hogy ne átkoznám a sorsot, amiért ıt ragadta el, és nem téged! Claire a vendégszobában ült az ágyán, és zokogott. Hatalmas könnycseppek peregtek a szemébıl, de sajnos bármennyi könnyet ontott is, a fájdalma csak nem akart csillapodni. Úgy érezte, mintha kitépték volna a szívét. Eddig is tudta persze, hogy Nicole dühös rá, de hogy legszívesebben holtan látná, arról sejtelme sem volt. Reménytelen ez az egész, gondolta elkeseredetten. Semmi értelme nem volt hazajönnie. Itt senki nem szerette ıt, senki sem volt kíváncsi rá. De hová máshová mehetett volna? A tenyerébe temette az arcát, sírt még egy keveset, aztán szipogott egy sort, és rájött, hogy élete végéig azért mégsem sajnálhatja magát. Igaz, ezen az estén dagonyázhat még egy kicsit az önsajnálatban, ennyit ı is megérdemel. Felállt, a nagy bıröndhöz lépett, és a legaljából kivett egy kis fotóalbumot. Csupán tucatnyi kép volt benne, még azokból az idıkbıl, amikor Seattle-ben élt a családjával. A hatéves kora elıtti idıkbıl. Ahogy kacagnak Nicole-lal… Ahogy ketten ülnek egy pónin… Halloweenkor egyforma jelmezben… Az ágyban, amint összebújva alszanak… Claire vágyakozva simított végig a képek sima felszínén. Milyen jó is lenne, ha visszahozhatná ezeket az idıket! Ám erre láthatóan nem volt semmi esély. Gyorsan megmosta az arcát, aztán az ágy mellé készített egy nagy csomag papír zsebkendıt, és levetkızött. Azt a nagymérető pólót használta hálóingnek, amelyet egyszer régen még Londonban vásárolt, és amelyiknek az elejérıl Vilmos herceg mosolygott hő

alattvalóira. Nem mintha abban reménykedett volna, hogy aludni tud. Viszont jobban szeretett összegömbölyödve sírni, volt abban valami megnyugtató. Aztán az álom mégiscsak kegyes volt hozzá. Érezte, hogy kezd elszunnyadni, és boldogan menekült a kellemes öntudatlanságba – ám nem idızhetett ott sokáig. Úgy érezte, perceket aludt csak – de ettıl azok még órák is lehettek –, amikor valami fura zaj felébresztette. A másik oldalára fordult, és készült megint elaludni, amikor megismétlıdött a zaj. Kintrıl jött, a lépcsı irányából. Mintha a lépcsıfokok nyikorogtak volna valakinek a súlya alatt. És megint… Claire fülelt. Ki lehet az? Nicole biztosan nem, hiszen ı egyáltalán nem tudna még lemenni a lépcsın. Különben is, a léptek mintha közeledtek, és nem távolodtak volna. Jesse az ötven kilójával nem elég súlyos egyéniség ahhoz, hogy ilyen zajt csapjon. Wyatt? Nem, ı meg nem óvatoskodna. Claire-nek határozottan az volt az érzése, hogy ez az illetı észrevétlen akar maradni, mi másért lopakodna felfelé ilyen lassan? Kiszállt az ágyból, az ajtóhoz osont, és résnyire kinyitotta. És csakugyan! Egy idegen férfi állt a lépcsı tetején. Nem volt sokkal magasabb, mint Claire, és nem is túlságosan erıteljes testfelépítéső, így a lány fegyver után nézett, amivel ártalmatlanná teheti. De nem talált semmit, csak egy tősarkú cipıt, amelyet aztán marokra is fogott, majd az ajtóhoz óvakodott vele. A férfi már Nicole ajtajában állt, keze a kilincsen, vagyis Clairenek nem volt ideje hosszasan fontolgatni, mitévı legyen: támadásba lendült. Ráugrott a betolakodó hátára, és csépelni kezdte a fejét a tősarokkal. A fickó felüvöltött, és valósággal bezuhant Nicole szobájába. – Hívd a 911-et! – sikította Claire, még mielıtt a betörı elterült volna a földön. Felkészült az esésre, de szerencsére teljes testével a férfin landolt. Egy pillanattal késıbb már talpon volt. A cipıt eldobta, mindkét kezével megfogta a pasas csuklóját, és felrántotta egészen a

lapockájáig. A férfi ordított a fájdalomtól. Közben Claire nem tétlenkedett, rátaposott a nyakára, és a földhöz szegezte. A csuklóját persze továbbra sem engedte el. A fickó hangosan szitkozódott. – Ó, hogy az a… Hiszen vérzek! Nicole, az ég szerelmére! Mi az ördög ez az egész? – Hívd a 911-et! – szólt rá a húgára Claire, most már türelmetlenebbül. – Nem tudom örökké fogva tartani. Nicole ıszinte csodálattal nézett a nıvérére. – Te jó ég, Claire… Te ilyet is tudsz? Ez már valami! Hol tanultad? – Pár évvel ezelıtt részt vettem egy önvédelmi tanfolyamon. – Nicole! – kiabálta a férfi. Claire csodálkozva lenézett rá, aztán meg a testvérére bámult. – Honnan ismer téged ez az alak? – Onnan, hogy ı a férjem, Drew. Pontosabban csak volt a férjem. De nyugodtan eleresztheted. – Mi? – Claire azonnal elengedte a férfi kezét, és leszállt a nyakáról. – İ lenne Drew? Az az aljas, alávaló szemétláda, aki nem átallotta volna ágyba vinni a felesége kishúgát? Ezt persze már nem tette hozzá, csak gondolta. Drew közben feltápászkodott, és dühödten meredt rá. – Hát maga meg ki az ördög? – dörmögte. Nem festett valami jól. Volt egy mély seb a jobb arcán, amelybıl folyt a vér, és egy másik, kisebb seb a jobb füle alatt. Claire figyelmen kívül hagyta a kérdést. Felvette a földrıl a cipıjét, és felegyenesedett. – Hátul leszek a szobámban – mondta a húgának. – Kiálts, ha segítségre van szükséged! – Köszönöm. – Nicole ezúttal tényleg hálásnak látszott. Claire nyitva hagyta a szoba ajtaját, és visszavonult a vendégszobába. Mielıtt az ajtót behúzta volna maga mögött, még hallotta, hogy Drew ingerülten megismétli a kérdését:

– Ki az ördög volt ez? Azt azonban, hogy a testvére mit felelt, már nem értette. Elégedett volt magával, annál is inkább, mert úgy érezte, hogy ezúttal Nicole is elégedett vele. Vigyorogva huppant le az ágyára. Ez tényleg jól ment! Lehet, hogy újra be kellene iratkoznia egy önvédelmi tanfolyamra, ezúttal egy haladóra? De aztán a kezére tévedt a pillantása. Nem, ezt a kezet nem teheti ki sérülésveszélynek, erre vigyáznia kell. Szeretett volna az ajtóban állva hallgatózni, ez azonban nem lett volna illendı. Ezért aztán bekapcsolta a tévét, hogy valamivel lefoglalja magát. Kis híján elbóbiskolt a képernyıre meredve, amikor Drew hangos kiabálása felriasztotta: – Félreérted ezt az egészet! – Mégis mit lehet ezen félreérteni!? – csapott le Nicole ugyanazzal a hangerıvel. – Csak nem azt akarod mondani, hogy merı véletlenségbıl egyszerre csúsztatok meg a szınyegen, és mit ad isten, pont az ágyba estetek? De még ez sem magyarázza a hiányos öltözéketeket. Jesse az édestestvérem, te mocskos disznó! A kishúgom! Hogy mertél egy ujjal is hozzáérni? Ha már nem bírsz a véreddel, legalább ne a családomban keresgélj! – Tudom, hogy rosszul áll a szénám, de hidd el, a dolog nem úgy áll, ahogy te gondolod… – Nehogy nekem azzal gyere, hogy az egésznek semmi jelentısége, mert azzal nem segítesz magadon! – Hiszen nem is mondtam ilyet! Én csak… Szeretném, ha tudnád, mennyire sajnálom. Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked, és… A férfi hangja elhalkult. Claire lejjebb vette a tévén a hangerıt, és lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott. Mivel még így sem hallott elég jól, résnyire kinyitotta. – Hidd el, nem akartalak megbántani – mondta éppen Drew. Claire homloka ráncba szaladt. Bár nem sokat tudott a férfi-nı kapcsolatokról és a házastársi összezördülésekrıl, úgy vélte, hogy Drew nem azért kér bocsánatot, amiért kellene. A probléma lényege

nem abban állt, hogy megbántotta Nicole-t a nıiségében, hanem inkább abban, hogy éppen a felesége húga volt az, akivel szórakozni akart. Nicole hasonló véleménnyel lehetett errıl az egészrıl, mert hangos csattanás hallatszott, mintha valamit a férfihoz vágott volna. Aztán éles kiáltás harsant: – Tőnj innen, te féreg! Ne is lássalak! Claire kitárta az ajtót. Lélekben felkészült rá, hogy kitessékelje a házból Drew-t. Futólag azon is eltöprengett, vajon hogy jött be a férfi. Talán még mindig kulcsa van az épülethez? Akkor legfıbb ideje lecserélni a zárakat. Azon töprengett, beavatkozzon-e, vagy hagyjon még egy kis idıt Drew-nak, hátha önként távozik, amikor megint megnyikordult a lépcsı. Újabb látogató érkezett? Wyatt fel nem foghatta, mi vitte rá a mostohafivérét, hogy idejöjjön. Ha vannak menthetetlen házasságok, hát ez az volt a javából. Amit Drew mővelt, azt nem lehetett sem megbocsátani, sem elfelejteni. Elindult felfelé a lépcsın, de még fel sem ért, amikor a lépcsı tetején észrevette Claire-t, aki szemlátomást igen feszült volt, és mondott neki valamit. Legalábbis Wyatt erre következtetett, hiszen a lánynak mozgott a szája. A hangja azonban sokáig nem hatolt el a tudatáig. Minden idegszálával a látványra összpontosított, ahogy Claire ott állt egy szál túlméretezett, combközépig érı pólóban, mely alatt nyilvánvalóan semmit sem viselt. Melltartót legalábbis biztosan nem. – Egyszer csak itt volt a lépcsı tetején – susogta izgatottan a lány. – Én meg nem tudtam, kicsoda, és rávetettem magam a tősarkúmmal. Van egy csúnya seb az arcán. Nem mintha nagyon sajnálnám, de azért mégis. Nem ártana, ha elvinné orvoshoz. Wyatt most már hallotta a szavakat, de egyelıre semmit sem értett. Claire ekkor közelebb lépett hozzá, és…

Ördög és pokol! Tényleg nincs rajta melltartó! Wyatt tisztán látta, hogy a lány gyönggyé dermedt mellbimbói kirajzolódnak a póló vékony anyaga alatt. Bugyi, gondolta kétségbeesetten. Bugyinak csak kell lennie rajta… De ez a gondolat egyáltalán nem nyugtatta meg. Sıt. Idegesen megdörgölte az orrát. Miért pont ı?! Miért pont a Jégkirálynı van rá ilyen hatással? Eddig is tudta, hogy nık tekintetében rémes az ízlése, de ez már tényleg mindennek a teteje. Zavarában faképnél hagyta Claire-t, és besétált Nicole szobájába, ahol viszont rá sem nézett a fivérére, egyenesen a lányhoz intézte a szavait: – Minden rendben? Nicole a fejét rázta. – Vidd ki innen, légy szíves! – Ahogy akarod. – Wyatt végre Drew-ra pillantott. – Nem lett volna szabad idejönnöd, tesó. Nem is tudom, mit gondoltál… Te jó isten! Mi történt az arcoddal? – Claire megtámadta – szipogta Nicole, aztán, bár könnyes volt a szeme, elnevette magát. – Látnod kellett volna, eszméletlen jelenet volt! Hátulról ráugrott Drew-ra, és ütötte a cipıjével, ahol érte, aztán mikor a földre vitte, kicsavarta a kezét, és rálépett a nyakára. Utoljára valamelyik akciófilmben láttam hasonlót. – Meglepetésként ért a dolog – mentegetızött Drew. – Ráadásul ittam is, nem a legjobbak a reflexeim. Wyatt elvigyorodott. – Szóval egy lány a földre terített! Öcskös, ez több mint kínos. – Azzal megfogta Drew karját. – Gyere, hazaviszlek. Aludd ki a mámorodat, és ne gyere többet vissza! – Nem megyek sehová! – Drew kiszakította magát a szorításából. – Nekem ez az otthonom. Nicole-lal akarok élni. Szeretem ıt, tudod? – Elég sajátos módját választottad, hogy kifejezésre juttasd a szeretetedet – dünnyögte Wyatt. – Na, gyerünk! Különben szólok Claire-nek, hogy páholjon el még egyszer.

– Hagyj békén! Mit rángatsz? Zavar, hogy veled ellentétben én legalább küzdök a feleségemért? Wyatt elengedte a füle mellett a kérdést. Shanna nem volt méltó rá, hogy ı küzdjön érte, ezért aztán nem is tette. – Látod, ha hőséges maradtál volna, akkor most nem kellene küzdened. A fivére dühös pillantást vetett rá, majd kimasírozott a folyosóra. Wyatt utánanézett, nem indul-e Claire szobája felé, aztán megnyugodva visszafordult. – Jól vagy? – kérdezte együtt érzıen Nicole-tól. – Az egyik cimborám említette, hogy együtt ivott valamelyik kocsmában Drewval, aki alaposan elázott, és részegségében rólad áradozott, hogy mennyire hiányzol neki. Emiatt odafordultam a házához, hogy megnézzem, épségben hazaért-e, és amikor láttam, hogy nincs ott a kocsija, idejöttem. Nicole hátrahanyatlott a párnára. – Micsoda idióta! Még csak azt sem tudja, miért kellene bocsánatot kérnie. Azt persze sajnálja, hogy rajtakaptam, de úgy látom, nem éri fel ésszel, mi a legrosszabb az egészben. Hogy éppen Jesse volt az, akit… A szeme újra könnybe lábadt. Wyatt odaült mellé az ágyra. – Tudom. Nekem nem kell elmagyaráznod, mekkora tökfilkó. Nicole lehajtotta a fejét. – Már nem szeretem… Nem tudom, hogy történt, de egyik pillanatról a másikra meghalt az érzés. Viszont még mindig fáj. – Letörölte a könnyeit egy papír zsebkendıvel. – Kösz, hogy idejöttél. – Hála istennek, nélkülem is boldogultatok. Ez azért megnyugtató. – Claire félelmetes volt! Életemben nem láttam még ilyet. – Drew szarvát mindenesetre sikerült letörnie. Remélem, egyhamar nem próbálkozik meg azzal, hogy visszajöjjön. – Látod, azt én is remélem. Wyatt megpaskolta a lány karját, aztán felállt.

– Megyek, hazaviszem azt a félnótást. Nem akarom, hogy részegen felcsavarodjon egy fára. – Persze, menj csak. – Holnap találkozunk! A férfi lélekben felkészült arra a pillanatra, amikor viszontlátja Claire-t. Hát persze hogy még mindig a folyosón lófrált, és természetesen még mindig nem öltözött fel tisztességesen. Wyatt győlölte ezt a fékezhetetlen tüzet, ezt a legısibb ösztönök által irányított sürgetı késztetést. Nem akarta kívánni Claire-t, már csak azért sem, mert a lány egyáltalán nem illett hozzá. No, nem mintha számára meg ı lett volna a megfelelı férfi… – Beszélnem kell magával – vetette oda neki mogorván. Claire felszegte az állát. – Egyáltalán nem sajnálom, ami történt – mondta eltökélten. – Drew megérdemelte, amit kapott. – Én is úgy gondolom – biccentett a férfi. – Igen? Akkor jó. Azt hittem, szemrehányást akar tenni nekem, amiért megtámadtam. – Szó sincs róla. A férfi nem nézett rá, hanem elnézett fölötte, és Claire ettıl annyira zavarba jött, hogy ı is hátrapillantott, vajon mit figyelhet ennyire. De nem látott semmi érdekeset. – Amyrıl van szó – törte meg a csendet végül Wyatt, majd magyarázóan hozzátette: – A lányomról. – Tudom, hogy ki az az Amy. – Claire összefonta a karját a melle elıtt. – Tudja, építési vállalkozó vagyok, és mindig van két-három nap a héten, amikor építkezéseket felügyelek, márpedig olyankor nem vigyázhatok rá, hiszen az építési terület veszélyes üzem, nem gyerekeknek való. Ezeken a délutánokon Nicole-t szoktam megkérni, hogy menjen el érte a suliba és hozza ide magához vagy a pékségbe…

Claire csodálkozva hallgatott. El sem tudta képzelni, hová akar kilyukadni a férfi… – Amy kedveli magát – mondta Wyatt, és közben olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna. Láthatóan nem tette nagyon boldoggá ez a tény. – Úgyhogy megígértem neki, hogy megkérdezem, vigyázna-e rá délutánonként. Csak amíg Nicole fel nem épül. Természetesen nem kívánom ingyen… Claire hitetlenkedve hunyorgott. Amy megkedvelte ıt? Kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. – Amy tényleg azt szeretné, ha én vigyáznék rá? – Képzelje, igen. – Hát ez igazán megtisztelı. – Claire olyan boldog volt, hogy legszívesebben táncra perdült volna ott, a lépcsı tetején. Végre! Végre valaki, aki nem akarja elzavarni, aki tudja értékelni a társaságát! – Annál is inkább, mert Amy tündéri gyerek, és boldog vagyok, hogy vigyázhatok rá. Csak azt mondja meg, hol kell lennem, és mikor, én pedig ott leszek. Fizetségrıl pedig szó se essék. Örülök, hogy segíthetek. – Azt látom, hogy örül – felelte szárazon a férfi. – Valósággal sugárzik az arca. Mi a csuda ütött magába? – Roppant izgatott vagyok – magyarázta Claire. – Tudja, ez egy kiváló lehetıség számomra, hogy… hogy megtanuljam a jelnyelvet. – Nincs abban semmi izgalmas. A kommunikáció egyik módja. Amy pedig egy gyerek, akire vigyáz. Nem több, nem kevesebb. – Megértettem. – A lánynak még mindig fülig ért a szája. Ez volt az elsı pozitív élmény, amely azóta érte, hogy visszajött Seattle-be. – Holnap már kezdjük is? A férfi felsóhajtott. – Mondja, hogy nem fogom megbánni! – Egyetlen pillanatra sem – emelte a kezét esküvésre Claire. – És Wyatt… Nagyon köszönöm.

A férfi dünnyögött még valamit a bajusza alatt, aztán lecsörtetett a lépcsın, és elhagyta a házat. Claire pedig betáncolt a szobájába, ahol rávetette magát az ágyra. Mi ez, ha nem jel? – gondolta boldogan. Isteni jel, hogy türelem, minden jóra fordul…

6. Claire másnap reggel négy óra harminckor már ott volt a pékségben. Sid, amikor meglátta, komoran megrázta a fejét. – Nem! A lány azonban úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Segíteni jöttem – közölte derős határozottsággal. – Szó sem lehet róla! Sokba kerül nekünk a maga segítsége. Tegnap meg valamiféle rohama volt, ha jól tudom. – Pánikrohamom – pontosította elızékenyen Claire. – De kijöttem belıle, és egész jól helytálltam. Adjon valami munkát, Sid! Jogom van itt dolgozni. – Nem értem, miért ragaszkodik ehhez annyira. – Nem is kell, hogy értse. Csak fogadja el, hogy ez nekem fontos. Ingyenesen felkínálom a munkaerımet, hol itt a probléma? – Ott, hogy két nappal ezelıtt maga miatt ki kellett hajítanunk az aznapra szánt összes kenyértésztát. Sokba került nekünk a maga ingyenmunkaereje. – Azért az a dolog a sóval nem csak az én hibám volt. Sid már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Claire felemelte a kezét. – Természetesen elismerem, hogy én is hibáztam, nem akarok kibújni a felelısség alól. De segíteni akartam, és most is csak segíteni akarok. Adjon nekem valami munkát, valami egyszerőt, amit még én sem tudok elrontani.

Noha csattogtak a keverıgépek és zümmögtek a kemencék, a lány hallani vélte Sid megvetı, türelmetlen fújtatását. Ám aztán a férfi mégsem zavarta el, hanem elüvöltötte magát: – Phil! A zongoramővésznı megint itt van! Phil, egy magas, vékony férfi kidugta a fejét egy nagy rakás tepsi mögül. – Mondd meg neki, hogy tartsa magát távol tılem! – Arra gondoltam, hogy esetleg átvehetné a cukorszórást. A gép úgyis elromlott. – Sid Claire-re bökött a mutatóujjával. – Aztán el ne rontsa ezt is, hallja-e! – Nem fogom, esküszöm! – ragyogott fel Claire arca. Sid legyintett és távozott, mire a lány Philre villantott egy ragyogó mosolyt, de az komoran, sötéten nézett vissza rá. – Na, jöjjön! Claire követte a hosszú, kacskaringós és szők úton, s közben igyekezett nem hozzáérni semmihez. Egy hosszú futószalag mellett állapodtak meg. – Tönkrement a szóróberendezés – magyarázta Phil, aztán odanyújtott a nınek egy hajhálót és egy kesztyőt. – Úgyhogy kézzel fog cukorgyöngyöket szórni. Nem túl keveset és nem is túl sokat, megértette, szöszi? Claire bólintott, és közben fohászkodott, bárcsak tudná, mi az a mennyiség, ami nem kevés, de nem is sok. – Ebben a ruhában akar dolgozni? Claire végignézett a fekete nadrágján és a kötött pulóverén, aztán csodálkozva bólintott. A férfi dünnyögött valamit, majd a kezébe nyomott egy tárgyat, amely leginkább egy óriási sószóróra hasonlított, végül megnyomott egy gombot, aminek következtében a futószalag megmozdult, és a csokoládéval bevont fánkok elindultak Claire felé. – Na, szórja már! – rikoltotta Phil. Claire győlölte, hogy már megint rosszul öltözött fel, és győlölte a férfi becsmérlı, gyanakvó tekintetét is. A saját ügyetlensége sem

dobta fel túlzottan. Amikor megfordította a szórót, vagy fél kiló cukorgyöngy zúdult az elsı fánkra. – Hát ez remek! – sóhajtotta Phil. – Majd beletanulok – mentegetızött Claire. – Mibe akar beletanulni? Hiszen csak szórni kell, nincs ezen semmi tanulnivaló. – Azzal a férfi legyintett egyet, és távozott. Claire gyorsan rájött, hogyan, milyen szögben kell tartania a szórót, hogy a megfelelı mennyiségő cukorgyöngy jusson egy-egy fánkra. Csokoládébevonat váltakozott a cukormázzal, és Claire csak szórt, csak szórt. Amikor a jobb keze elfáradt, átvette a szórót a balba, majd vissza. Fél óra múlva mindkét karja úgy fájt, majd leszakadt, a keze pedig remegett, de ı nem adta fel, kitartott, amíg Phil vissza nem jött, és ki nem kapcsolta a szalagot. – Jöjjön! Tálcára kell raknia a muffinokat. A lány letette a szórót és ment. Amikor a sütılapokon illatozó muffinokat meglátta, összefutott a nyál a szájában. Phil megmutatta neki a nagy, üres tálcákat. – Csak egyfélét rakjon egy tálcára, és pakolja tele rendesen, megértette? Claire bólintott, és munkához látott. Miután ezzel végzett, a frissen kisült zsömléket kellett kosarakba raknia. Hat harminckor hazasietett, fızött egy kávét, és felvitt egy kis kannával Nicole szobájába, természetesen két muffin kíséretében. A testvére még aludt, úgyhogy Claire letette a reggelit az éjjeliszekrényre, és kiosont a szobából. Hétkor már megint a pékségben volt, hogy kenyeret csomagoljon egyenként celofántasakokba. Nicole kávéillatra ébredt. Az oldalára fordult, de még így is szüksége volt pár másodpercre, hogy eldöntse, nem csak képzelıdik-e, és tényleg ott áll-e a kávéskanna a tálcán, az éjjeliszekrényén, két, pékségbıl származó muffin társaságában.

Még fél nyolc sem volt, ami azt jelentette, hogy Claire korán kelt, és elment a pékségbe, hogy reggelit hozzon neki. Mástól talán ez nem lett volna akkora teljesítmény, de a zongoramővésznıtıl, aki soha életében nem dolgozott, igazán elismerésre méltó. Nicole lassan felült, és megállta, hogy ne nyögjön, amikor húzódni kezdett a seb. Fájdalmai voltak, de ezt már kezdte megszokni. A mőtét óta így indult minden egyes nap. Tudta ugyan, hogy szépen gyógyul, de lassúnak érezte a folyamatot, nagyon lassúnak. Sokkal hamarabb fel szeretett volna épülni. Hirtelen eszébe villant a tegnap este. A veszekedés a testvérével, amikor olyan csúnya dolgokat vágott a nıvére fejéhez, és Drew akciódús belépıje, amikor Claire a földre vitte, és alaposan elagyabugyálta a cipıjével. Claire amazonként védelmezte ıt, mindazok után, amiket ı mondott neki… Nicole kávét töltött magának, aztán apró kortyokban megitta. Claire olyan volt, akár egy hőséges kutya, egyre ott lihegett a nyomában, hiába próbálta elzavarni. Persze valójában egyáltalán nem volt kutya… És ı, Nicole nem csupán elzavarni próbálta, hanem azt kívánta, bárcsak halott lenne. – Ocsmány dolog ilyet mondani valakinek – ismerte el fennhangon Nicole. – Legfıképpen, ha az illetı az ember testvére. És még ocsmányabb, ha komolyan is gondoljuk a dolgot. Mert ı komolyan gondolta. Legalábbis tizenkét éve, az anyjuk halálakor. Akkor tényleg azt kívánta, bárcsak Claire halt volna meg helyette. Nem lett volna szabad hagynia, hogy idáig fajuljon a helyzet, gondolta szomorúan Nicole. Hogy ennyire eltávolodjanak egymástól… Hiszen kicsi korukban elválaszthatatlanok voltak. Mint a legtöbb ikerpár, ismerték a másik gondolatát is, és mindig számíthattak egymásra. Aztán Claire egyszer csak elment, és Nicole úgy érezte magát, mintha egy végtagját veszítette volna el. Hetekig sírva járta a szobákat, abban a reményben, hogy ha ügyesen keres, akkor megtalálja a nıvérét. Claire azonban nem volt

sehol, és Nicole elkeseredettsége az évek során irigy dühvé alakult át. Hát persze, bizonyára sokkal jobb ott neki, a messzi New Yorkban, mint itthon a családjával! Élvezi az utazást, a szép ruhákat, a sikert. Nyilván már el is felejtette ıt, Nicole pedig, amilyen ostoba, még most is egyre csak rá gondol. És dolgozik, mint az állat, mert persze minden rászakadt, mindennel neki kell törıdnie. Ivott még egy kis kávét – amit Claire fızött és hozott fel neki. Ez persze nem volt olyan nagy dolog, nem kell feltétlenül hasra esnie tıle, de mégiscsak egy gesztus. Hiszen hazautazhatott volna mindjárt azután, hogy ı, Nicole elsı alkalommal hazaküldte. Mégsem tette. Kitartóan próbálkozott tovább. Talán itt az ideje, hogy elkezdje komolyan venni a nıvérét. Hogy ne mindig a legrosszabbat feltételezze róla. Déltájban Claire megjelent a nyitott ajtóban. – Hogy vagy? – kérdezte, miután udvariasságból koppantott kettıt az ajtófélfán. – Jobban. – Ennek örülök. – Köszönöm a kávét és a muffinokat. Nagyon finomak voltak. – Szívesen, máskor is. – Claire arca felragyogott a dicséret hallatán, Nicole-nak pedig egybıl tucatnyi epés megjegyzés jutott eszébe. Hirtelenjében választani sem tudott köztük, mert egyik maróbb és gonoszabb volt, mint a másik. De aztán egyszerre belévágott mindaz, ami tegnap történt, és hogy a nıvére mindennek ellenére kiállt érte – és megfogadta, hogy soha többé nem lesz olyan dög, mint akkor. – Jó korán felkeltél – jegyezte meg könnyedén. – Igen. Fél ötkor már a pékségben voltam. – Claire helyet foglalt az ágy melletti széken. – Sid kis híján szívrohamot kapott, amikor meglátott. Szentül megfogadtam, hogy nem teszek tönkre semmit, ezért aztán végül hagyott dolgozni. Cukrot szórtam a fánkokra, zsömlét és muffint pakoltam, kenyeret csomagoltam…

Olyan feladatok, amelyeket egy idióta is könnyőszerrel el tud végezni, gondolta Nicole. A gyerekek mindig ezzel kezdik, ha kisegítınek jelentkeznek. – Tulajdonképpen miért csinálod? Miért kelsz ilyen korán, miért mész oda, és miért vállalod a legunalmasabb munkákat? – Mert a családhoz tartozom. Mert ez egy családi pékség, és te most nem tudsz odamenni. Téged nyilván nem tudlak helyettesíteni, de ha a munkámmal tehermentesítek valakit, aki többre is képes lenne, akkor már megérte. Ebben volt logika, Nicole mégsem értette. – Híres zongorista vagy. Rengeteget keresel, egyáltalán nem szorulsz rá, hogy itt robotolj. Mégis mit jelenthet neked a sütöde? Claire úgy nézett a húgára, mintha kételkedne az épelméjőségében. – A testvérem vagy, Nicole. Csak természetes, hogy sokat jelentesz nekem. És minden más is, ami veled kapcsolatos. Mindazok után, amit tegnap mondott… Nicole egyszerre végtelenül elszégyellte magát. – Figyelj, Claire – kezdte, és az ajkába harapott. Nem volt erıs oldala a bocsánatkérés. – Tegnap este, amikor azt mondtam, hogy… Szóval azt akarom, hogy tudd, nem gondoltam komolyan. És nagyon sajnálom. – Tudom. Ne gyötörd magad! A helyedben valószínőleg én is azt mondtam volna. Nem haragszom – tette hozzá Claire. Nicole el sem tudta képzelni, hogyan lehetséges ez, de nem vitatkozott. Elvégre most kért bocsánatot, ideje fátylat borítani a múltra. – Csuda érdekesnek találom a pékséget – mesélte Claire. – Minden olyan gyorsan, gördülékenyen megy. És az a rengeteg sütemény! Sid igyekezett ugyan távol tartani a csokoládétortától, de azért láttam párat, amikor kivették ıket a sütıbıl.

– A Keyes sütöde híres csokoládétortája – búgta a reklámszöveget Nicole – a világ legjobb csokoládétortája. A valaha volt legkelendıbb termékünk. A titkos receptet több generáció óta birtokolta a család, és Seattleben már régóta nagy siker volt a torta. Igazi, országos hírnévre a nyolcvanas években tett szert, amikor az egyik helyi politikus, aki be akart vágódni Reagan elnöknél, küldött a Fehér Házba egy tortát, amelyet az elnök levélben köszönt meg, és azt írta, hogy mostantól ez a kedvenc édessége. Három évvel ezelıtt Nicole-t még Oprah Winfrey show-jába is meghívták a torta kapcsán. Nicole bízott az adás óriási reklámértékében, ezért plusz telefonvonalakat kért, és új alkalmazottakat vett fel, hogy a beérkezı megrendelésáradatot fogadni és teljesíteni tudják. Nagy elvárásokkal repült tehát Chicagóba, de sajnos csalódnia kellett. Oprah, a show háziasszonya el volt ugyan ragadtatva a tortától, de mindössze nyolc másodpercig áradozott róla. Aztán áttért Claire-re, akinek egy koncertjén nemrég volt szerencséje megjelenni… És ennyi volt. Egy-két hétre valóban megugrott a megrendelések száma, ám aztán visszatért minden a régi, rendes kerékvágásba. – Fogalmam sincs, hogy gyızöd ezt a rengeteg munkát – mondta Claire. – El sem tudom képzelni, honnan tudod, mibıl mennyit kell sütni, hogy elég legyen, de azért ne is túl sok. És irányítani azt a rengeteg embert, aki neked dolgozik… Nekem csak Lisával, a menedzseremmel kell együttmőködnöm, de többnyire az is meghaladja az erımet. – Ne felejtsd el, hogy évek óta csinálom, a tapasztalat sokat számít – felelte Nicole, megint elfojtva a késztetést, hogy beszóljon a nıvérének. – Gyerekként kezdtem itt dolgozni, és lassan felnıttem a feladathoz. Gimis koromban már szinte mindent meg tudtam csinálni, két évvel az érettségi után pedig teljesen átvettem az üzlet vezetését.

Az édesapjukat igazából sohasem érdekelte a pékség. Csinálta becsülettel, kötelességtudatból, Nicole-nak azonban tényleg a vérében volt ez a munka, minden másodpercét élvezte. – Én képtelen lettem volna ezt végigcsinálni – rázta a fejét Claire. – Semmi üzleti érzékem nincs, és akkor sem álltam kétszer sorba, amikor a gyakorlatiasságot osztogatták. – Ugyan, semmi baj nincs veled, azt leszámítva, hogy nincs gyakorlatod. Ha nem kerülsz el innen gyerekkorodban, mindent ugyanúgy meg tudnál csinálni, ahogy én. Claire az ajkába harapott. – Sajnálom… Már úgy értem, azt, hogy el kellett mennem. Nicole kezdte kényelmetlenül érezni magát. Valamiért nem tetszett neki a beszélgetés új iránya. – Hatéves voltál – mondta nem túl nagy meggyızıdéssel. – Aligha volt választási lehetıséged. – De így minden a te nyakadba szakadt. A pékség, Jesse nevelése… Mindent egyedül kellett végigcsinálnod. – Hát, ez utóbbival kudarcot is vallottam, amint a mellékelt ábra mutatja – suttogta Nicole. Próbálta megállni, nehogy újfent elborítsa az a kellemetlen érzés, a megalázottság, a düh és a fájdalom sajátos elegye, amely rendszerint úrrá lett rajta, ha Drew és Jesse aljas árulására gondolt. – Rettenetes, ami történt. Mélyen együtt érzek veled. Nicole felkapta a fejét. – Honnan tudod, mi történt? Kitıl? Csak nem Wyatt…? – Nem. Jesse maga mondta el. Tegnap reggel itt állt a ház elıtt, amikor kiléptem az ajtón, és kiszedtem belıle, miért haragszol rá annyira. Hát, mit mondjak, megdöbbentem. Felfoghatatlan, hogy tehetett ilyet. – Számomra is – biccentett komoran Nicole, és megvetette magát, amiért legszívesebben megkérdezte volna Claire-tıl, hogy van Jesse. Csak nem hiányzik neki az a szemérmetlen kis perszóna? Azok után,

amit mővelt? Nem, ez képtelenség! – Tudod mit? Váltsunk inkább témát! Nem akarok errıl beszélni. – Ahogy akarod. Képzeld, Wyatt megkért, hogy vigyázzak Amyre! – Van tapasztalatod gyerekekkel? Úgy értem, máskor is vigyáztál már kicsikre? – Nem, még soha. De nem lehet olyan nehéz. Nicole-nak már megint a nyelve hegyén volt a csipkelıdı megjegyzés, ám szerencsére végül sikerült lenyelnie. – Biztosíthatlak, bármely más gyerek komoly nehézségeket okozhatna neked – mosolygott –, Amy azonban tündéri. Akármibe lefogadom, hogy remekül meg fogjátok érteni egymást. Claire már a megállónál várakozott, amikor Amy intett a barátnıinek, majd leszállt a buszról. – Milyen napod volt? – kérdezte jelbeszéddel Claire, és elvette tıle az iskolatáskáját. – Jó – jelelt Amy. – Látom, gyakoroltál. – Igen, egy keveset. Próbálkozom. – Claire elindult a bérautója felé. Eredetileg az volt a szándéka, hogy egyenesen hazaviszi a kislányt Nicole házába, de most eszébe jutott valami. – Be kellene vásárolnom – mondta nagyon lassan, és közben végig Amyt nézte, hogy a gyerek jól láthassa a száját. – Ruhát kellene vennem. Tudod, farmert meg ilyesmit. Amy egy új jelet mutatott, amit Claire nem értett. – Sportos holmikat. – A kislány újra mutatta a jelet, és közben mondta is, mit jelent. – Pontosan – mosolygott Claire. – Sıt egy jó szakácskönyvre is szükségem volna. Szóval az a kérdésem, hogy velem jössz-e, vagy inkább vigyelek haza Nicole-hoz? Amy rámutatott. – A vásárlást választom.

Claire gyorsan felhívta Nicole-t, és közölte vele, hogy csak késıbb érnek haza. Húsz perccel késıbb pedig már az Alderwood bevásárlóközpont parkolójában álltak. Miután szereztek egy bevásárlókocsit, Amy a Macy’s áruház felé vette az irányt. Amint beértek az áruházba, Amy átvette az irányítást, és titkon Claire örült is ennek. Ugyanis az volt a helyzet – szégyen, nem szégyen – hogy még soha életében nem vásárolt áruházban. Lisa, a menedzsere mindig egész halom holmit hozatott fel a szállodai szobájába, ahol Claire ruhapróbát tartott, majd ami tetszett neki, az maradt, a többit meg visszavitette. Amy egy óriási állványhoz vezette, melyen különbözı színő és mérető farmerek halmai magasodtak. Claire kiválasztott egy sötétkéket és egy világosabbat, majd egy farmerdzsekit, két lezser pulóvert és két pamutblúzt. Közben Amy pólókat válogatott neki, sıt egy világos rózsaszín kötött felsıt is talált. Fél órával késıbb Claire egy új ruhatár boldog tulajdonosa volt, melynek minden egyes darabja könnyen kezelhetı pamutból készült. Amy segített neki bepakolni a csomagtartóba, aztán Claire becsukta a kocsit. – Ez jó volt – állapította meg, és utána a „köszönöm” jelét mutatta. – Szívesen – felelte Amy jelnyelven. Claire javaslatára a könyvesbolt elıtt beiktattak egy kis szünetet: beültek a bevásárlóközpont egyik fagylaltozójába. – Mi volt a suliban? – kérdezte Claire. – Semmi különös – mutatta Amy, aztán hirtelen lassú beszédre váltott: – Beszélni tanulunk. Azt gyakoroljuk mindennap. – Valamit azért hallasz, ugye? – Csak hangokat. A szavakat nem. – És ha igazán hangosan ordítanék? – Akkor sem – kuncogott Amy, és jelnyelven folytatta: – Siket vagyok.

Claire egyszerően képtelen volt felfogni, milyen lehet semmit sem hallani. El sem tudta képzelni, milyen lehet örökös csöndben élni. Az ı fejében mindig szólt a zene. Még most is, hogy nem mert odaülni a zongora elé. – Mindig is siket voltál? – kérdezte meg a kislánytól, aki bólintott, majd mutatott egy jelet, és Claire rájött, hogy az annyit jelent: a születése óta. – Szerencsés vagyok – folytatta Amy mutogatva és szóban egyszerre. – Mert egy picit azért hallok. A többség ennyit sem. – A testedben érzed a hangokat? – Claire a mellkasára tette a kezét. – Itt, benn? – Aha. Érzem a zenét. Claire eltöprengett, vajon a zongoramuzsikát is képes lenne-e érzékelni a kislány. Ha például rátenné a kezét a zongorára… Ki tudja, talán még a hangokat is képes volna megkülönböztetni? Miután megették a fagyijukat, a könyvesbolt felé vették az irányt, ahol Claire Amy segítségével két egyszerő ételeket bemutató szakácskönyvre is szert tett. – Most már egyedül is tudok majd fızni – jelentette ki büszkén Claire. Amy bólintott, és addig lapozgatott az egyik könyvben, míg egy kedvére való receptet nem talált. Rábökött. – Rúdfasírt? – csodálkozott Claire. – Mit akarsz ezzel? Készítsem el? Amy bólintott. – Ma estére? Újabb biccentés. A recept roppant egyszerőnek tőnt. Hozzá köretként burgonyapürét és párolt répát ajánlott a könyv, aminek a hátuljában ott volt a krumplipüré elkészítésének módja, valamint egy táblázat, melybıl ki lehetett deríteni a répa fızési idejét. – Rendben – egyezett bele a lány. – Hol van itt az élelmiszerbolt? – Odaviszlek – mosolygott Amy.

És valóban, a gyerek olyan ügyesen odakormányozta, és a vásárlást is olyan gyorsan lebonyolította a segítségével, hogy Claire titkon fel is tette magának a kérdést, ki is kettejük közül a bébiszitter? – Milyen szép kislánya van – jegyezte meg egy idıs hölgy, miközben elsétált mellette. – És hogy hasonlít magára! A szemük például… Claire elmosolyodott. – Köszönöm. De az édesapjára még sokkal jobban hasonlít, higgye el. – Jóképő férfi lehet. Claire kicsit elgondolkodott. – Hát igen. Megjárja – ismerte el. Az idıs asszony mosolyogva ment tovább. Amy megrángatta Claire ruhaujját. – Mit mondott? – Azt hitte, az én kislányom vagy, és úgy találta, hogy a szemünk nagyon hasonlít. A gyerek ráemelte a tekintetét, jól megnézte magának, aztán felemelte a kezét, az ujjait összezárta, a hüvelykjét a tenyerébe fektette. – Kék – mondta, és közben ringató mozdulatot végzett. – Az igazi anyukám elment – mondta Amy. – Elhagyott minket. – Szívbıl sajnálom… A kislány megvonta a vállát, mintegy jelezve, hogy nem érdekli különösebben a dolog, aztán belenézett a szakácskönyvbe, nem felejtettek-e ki valami fontos hozzávalót. Folytatták a bevásárlást, de Claire egyre azon töprengett, miféle nı lehet az, aki egyszerően csak úgy otthagyja a gyerekét. Legfıképpen ezt a gyereket. Hogy lehetséges egyáltalán örökre elmenni, és faképnél hagyni a családot… Claire pontosan azért jött vissza, mert vissza akarta szerezni a szeretteit. Ki akart békülni Nicole-lal és Jesse-vel, hogy ismét

tartozhasson valahová. Egyelıre fogalma sem volt róla, hogy ez egy elérhetı cél-e, vagy csak egy buta, kislányos vágyálom, amely sohasem válhat valóra. Fél ötre értek haza. Amy segített Claire-nek kipakolni a zacskókat a kocsiból, aztán felszaladt a lépcsın, hogy Nicole-t üdvözölje. Claire közben a konyhapultra tette az élelmiszereket, aztán bekapcsolta a sütıt, és kinyitotta a szakácskönyvet. Nekifogott mérni, főszerezni, elegyíteni és keverni, amíg csak el nem készült a massza, amit végül egy hosszú, kizsírozott formába töltött, elsimította a tetejét, majd betette a sütıbe és beállította a konyhai órát. Amikor a hús már sült, a krumpli került sorra, a répa elkészítése csak ezután következett. Hogy a vacsora teljes legyen, Claire még egy tasak kész barnamártást is beszerzett, sıt egy üveg vörösbort is vásárolt. Egy saját készítéső vacsora… Életében nem csinált még ilyet! Fogott egy dugóhúzót, kinyitotta a bort, aztán töltött magának egy pohárral. – Az alkalmazkodásra! – emelte meg a poharát, mintegy a saját köszöntésére. – Arra, hogy most olyan vagyok, mint mindenki más.

7. Wyatt maga nyitotta ki az ajtót. Késve érkezett a lányáért. Az elmúlt két órát azzal töltötte, hogy elmagyarázta egy nınemő ügyfelének: egyáltalán nem mindegy, hogy egy kész házban hová nyitunk ablakot, ugyanis nem mindenhová lehet. Ennek következtében hullafáradt volt, meglehetısen rosszkedvő, és csöppet sem vágyott rá, hogy mindennek a tetejébe még Claire-rel is találkozzon. Nem mintha nem értékelte volna a lány segítségét. Nagyon is hálás volt neki, amiért elvállalta Amyt, de így sokkal többször kényszerült arra, hogy találkozzanak, márpedig az maga volt a gyötrelem. Egyenesen a nappaliba ment, és ott találta Amyt Claire-rel. A kanapén ültek, Claire éppen jelelt, a kislány pedig nevetve csóválta a fejét. A nı erre mutogatva lebetőzte a „mutáns” szót. Amy megint kacagott, de utána felnézett, és észrevette az apját. Felugrott és odafutott hozzá, Wyatt pedig felkapta. – Szia, kicsim! Halljuk, milyen napja volt az én egyetlen kis csillagomnak? Megölelgették egymást, aztán a férfi letette a gyereket, Amy pedig mint az ırült kezdett gesztikulálni. Olyan sebesen mutogatott, hogy Wyattnek ugyancsak figyelnie kellett. – Ötöst kaptál matekból? Remek! … Hmm. Tacos ebédre… Ez jól hangzik… Ó, vásárolni is voltatok? – Claire-re pillantott, aztán visszanézett a lányára. – Jó. Ha gondolod, vehetünk neked is egy új farmert.

Wyatt egyszerre beszélt és mutogatott. Boldoggá tette, hogy látta a csillogást Amy szemében. Mint az egyedülálló apák többsége, ı is folyton szorongott, hogy valamit rosszul csinál, hogy kudarcot vall. Amy gyorsan beszámolt a fasírtról, meg arról is, hogy Nicole idıközben már a fotelban is tud üldögélni. Aztán elrohant, hogy tudassa Nicole-lal, hogy az apja megérkezett. Wyatt kettesben maradt Claire-rel. – Köszönöm, hogy vigyázott a lányomra – törte meg a csendet. – Bármikor, boldogan – mosolygott a lány. – Amy bőbájos kis teremtés, öröm vele együtt lenni. Legfıképpen, hogy olyan türelmes velem, ami a jelnyelvet illeti. – Miközben beszélt, megmozdult a feje, és könnyedén elırehullott a haja a válla fölött. Wyatt pedig elképzelte, milyen lenne beletúrni a selymes fürtökbe. Milyen lenne, ha a lány haja a meztelen bırét cirógatná, miközben ı fölé hajol, és a szájával kényezteti a… Némán szitkozódva hessegette el az érzéki képeket. – Nem hinném, hogy különösen türelmesnek kellene lennie, hiszen maga csodálatosan halad a jelelésben – mondta, és hogy Claire észre ne vegye a hirtelen támadt gerjedelmét, gyorsan oldalt lépett, mert a nagy fotel így legalább részben eltakarta az ágyékát. – Mirıl beszéltek, amikor bejöttem? – kíváncsiskodott. – Mi az, ami mutáns? Claire elmosolyodott. – A kezem. Merthogy olyan hosszúak az ujjaim. Így ránézésre elég furcsa, de a zongorázás szempontjából égi adomány, hiszen rengeteg billentyőt tudok egyszerre átfogni… Képzelje, vettem egy szakácskönyvet – váltott témát a nı. – És elkészítettem életem elsı rúdfasírtját, ott van a sütıben. Lehet, hogy vicces, de mivel még sohasem fıztem, nagyon büszke vagyok magamra. – A fızés nem különösebben bonyolult tevékenység. Gyorsan beletanul, meglátja. – Remélem. Egyelıre még a sütı beállítása is komoly gondot okozott.

– Igen, Nicole nemrég beszerzett egy modern, légkeveréses sütıt. Ebben sokkal egyenletesebben oszlik el a hı. Nekünk csak egy hagyományos sütınk van. – És használja is? Mivel a duzzanat az ágyéka tájékán idıközben eltőnt, Wyatt elıjött a fotel mögül, és leült. – Hogyne. A csokis piskótám pocsék, de például linzert egészen jót tudok sütni. – Igazán figyelemreméltó. Maga egy sokoldalú tehetség. – Á, szó sincs róla. Egyszerően csak egyedülálló apa vagyok. Shanna, a feleségem lelépett, amikor Amy három hónapos volt. Akkoriban páni félelemben teltek a napjai. Már önmagában az a tény is megrémítette, hogy apa lett, hát még amikor kis idı elteltével át kellett vennie mindkét szülı szerepét… De valahogy csak túlélték ezt az elsı évet, és miután Amy már tudott járni, sıt megtanulta a jelnyelv segítségével kifejezni a gondolatait, jelentısen leegyszerősödtek a dolgok. Wyatt megnyugodott, hiszen a gyerek már képes volt jelezni azt, ha valami baja van. – Hogy tehetett ilyet a felesége? – csóválta meg a fejét Claire, és a szemében teljes tanácstalanság tükrözıdött. – Hogy hagyhatta el a tulajdon gyerekét? Hiszen minden gyerek egy csoda, de Amy különösen az. – Én magam sem értem. Egyszerően elment, és azóta sem tért vissza. Még csak nem is látogatja Amyt. – Miközben ezt elmondta, Wyatt nem rejtette véka alá a haragját. Neki ugyan csöppet sem hiányzott a felesége, Amynek ellenben szüksége lett volna az anyjára. – Ez nagyon szomorú – sóhajtotta Claire. – Szerintem a feleségének fogalma sincs, mit veszít. Amy csodálatos kis teremtés. És elképesztı, milyen jól beszél máris. – Olyan iskolába jár, ahol a jelnyelv elsajátítása mellett különös hangsúlyt fektetnek a szájról olvasásra és a beszédre is. Az elején persze nagyon nehéz volt neki, de gyönyörően halad. Egyébként a

siketek közösségében komoly viták tárgya, mit is kell tanítani a gyerekeknek. – Úgy érti, vannak, akik ellenzik a beszédtanulást? – Pontosan. Sokan azt mondják, nekik van nyelvük, van saját kultúrájuk, és vonakodnak alkalmazkodni a többség szabályaihoz. De én másként gondolom. A családtagjaink, a barátaink mind hallanak, márpedig Amynek valahogyan meg kell értetnie magát velük is. Jaj, ne haragudjon! Nem akarom untatni… – Egyáltalán nem untat – szakította félbe Wyattet a lány. – Nagyon is érdekel minden, ami Amyvel kapcsolatos. És jólesik, hogy megosztotta velem a gondolatait. Köszönöm. – Én tartozom magának köszönettel. Egymásra néztek, és a levegı egyszerre megtelt feszültséggel. A férfi érezte, hogy megint ébredezik a vágya, és ezzel egyidejőleg újból ingerült lett. Gyorsan felállt, még mielıtt megbánthatta volna Claire-t. – Megyek, lehozom Amyt, és aztán elköszönünk. – Lehozom én. – Azzal Claire kisietett a szobából. Wyatt hosszan bámult utána. Hogy az a…! Most aztán benne van a pácban. Márpedig valahogyan meg kell találnia a módját, hogy túltegye magát ezen az ırült szenvedélyen. Claire ugyan egyáltalán nem olyan rettenetes, mint amilyennek eleinte gondolta, de ettıl függetlenül szó sem lehet róla, hogy összeszőrje vele a levet. Akárhogy is vágyakozott utána, nem akarta túlbonyolítani az életét. Márpedig egy ilyen nı, mint Claire, mást sem jelent, mint bonyodalmat. Nicole áthelyezte a testsúlyát a fotelban. Az egyenes testtartással ülés a gyógyulási folyamat következı lépcsıje. Voltak bizonyos izmok, melyeket újra használatba kellett vennie, és ha lassan haladt is, egyértelmő volt a fejlıdés. Már nem kaparta a falat fájdalmában, és nem is érezte úgy magát, mint akin keresztülment egy úthenger.

Egyszóval bıven volt minek örülnie, mégsem az öröm volt az uralkodó érzés a szívében, hanem az aggodalom. Igen, Nicole-t kifejezetten aggasztotta, hogy a pékségben nélküle is úgy megy minden, mint a karikacsapás. Persze tudta, hogy egy jól mőködı üzletnek ki kell bírnia két hetet a fınök személyes jelenléte nélkül is, de azért fájt egy kicsit, hogy nem omlott össze minden. Megszólalt a telefon, ı pedig ösztönösen felkapta. – Igen, tessék! – Én vagyok – hallotta Jesse hangját, mire azonnal letette. Kisvártatva azonban megint csörögni kezdett a készülék. – Menj a pokolba! – szólt bele sötéten Nicole. – Várj! Ne tedd le! Beszélnünk kell! – Tévedsz. Nem kell. Jesse sírni kezdett. – Hiszen csak azt akartam megtudni, hogy vagy – hüppögte, de a könnyei egyáltalán nem hatották meg a nıvérét. Nicole tisztában volt vele, hogy Jesse akkor sír, amikor csak akar. – Szépen gyógyulok, ha a mőtét érdekel. Sokkal több idı lesz kiheverni azt, hogy a húgom és a férjem képletesen szólva kést döftek a hátamba. – Szóval még mindig dühös vagy… – Csodálkozol? Meglep, hogy azok után, amit érted tettem, szíven ütött az aljas árulásod? Büszke lehetsz magadra, igazán kiváló munkát végeztél. Nicole igyekezett nem teljesen a befolyása alá kerülni azoknak a torokszorító érzéseknek, melyek kezdtek elhatalmasodni rajta. Okosabb volt megmaradni ennél a hővös-gúnyos stílusnál, mert érezte, hogy különben teljesen kikészül, márpedig azt végképp nem akarta. – Te győlölsz engem – zokogta Jesse. – Tiszta szívembıl – felelte Nicole, és letette. Szegény szíve olyan erısen dobogott, majd kiugrott a helyébıl, és egyszerre megint sajogni kezdett minden porcikája.

Igen, győlölte ezt az egész helyzetet, amelybe belekeveredett. Győlölte, amit Jesse ellene elkövetett, győlölte Drew-t, győlölte a testét, amiért épp most hagyta cserben, és győlölte önmagát, amiért nem teljesen közömbös a húga iránt. A házban csend honolt, Claire éppen nem volt otthon. Nicole még sosem érezte ilyen magányosnak magát. Lehunyta a szemét, hogy visszatartsa a kétségbeesés könnyeit, de azok feltartóztathatatlanul kibuggyantak. Claire megállt Wyatt háza elıtt. Miközben szemügyre vette a barátságos, kétszintes épületet, melyet veranda vett körbe, megpróbálta bemesélni magának, hogy csak az örömtıl ilyen ideges, az dobja fel, hogy hamarosan viszontláthatja Amyt. A férfi egy órával ezelıtt felhívta, és megkérdezte, át tudna-e ugrani hozzájuk, mert neki váratlanul el kell mennie egy üzleti megbeszélésre. Claire természetesen igent mondott, és maga is meglepıdött, milyen öröm fogta el arra a gondolatra, hogy láthatja Wyattet. Ami azt illeti, mostanában nagyon gyakran gondolt rá, és igazából nem tudta, miért. Persze Wyatt a maga módján nagyon jóképő volt, és Claire-nek tetszett az is, ahogy a kislányával bánt. Értékelte, hogy a férfi át tudott lépni a vele kapcsolatos elıítéletein. De volt ott még valami más is. Ahogy felsétált a verandára és megállt az ajtó elıtt, ugyanazt a vibráló remegést érezte a gyomrában, mint régen, a fellépéseit megelızıen. De valahogy mégis más volt kicsit az érzés. Járult hozzá még valami, egy másfajta izgalom… Az ajtó kinyílt, és Wyatt betessékelte. – Gyorsan ideért – mondta. – Köszönöm, hogy eljött. Én is szívesen átvittem volna Amyt, de közeleg a lefekvés ideje, és ha másnap iskola, akkor nem szívesen zavarom meg a napirendjét. Ez az ügyfél, akihez el kell mennem, teljesen kikészít. Legszívesebben visszaadnám a megbízást, de elvem, hogy ha egyszer elvállalok

valamit, akkor azt végig is csinálom. Hülyeség, mi? Egyszer még sírba visz a túlzott becsületesség. Ahogy elmosolyodott, a szeme is nevetett. Claire egy pillanatra valósággal elveszett a pillantásában. – Amy már vacsorázott, és a leckéjét is megcsinálta. Vagyis nincs semmi különös dolga vele. – A férfi vetett egy pillantást az órájára. – Egy félóráig még nézheti a tévét, aztán készülıdjön a lefekvéshez. Ha nem nagy kérés, esetleg egy mesét még elolvashatnak az ágyban. – Dehogy, szívesen olvasok neki. – Köszönöm. Komolyan. Tényleg hálás vagyok magának. – Ööö… Nincs miért. – A nı gyorsan elfordította a pillantását. – Nyugodtan induljon csak el az ügyfeléhez! Gondom lesz Amyre. – Köszönöm. A férfi futólag megérintette a karját, de Claire a feje búbjától a lábujja hegyéig beleborzongott az érintésébe. Egyszerre ellenállhatatlan késztetés fogta el, hogy hozzásimuljon és… Wyatt a következı pillanatban eltőnt, és a lány hosszan töprengett, vajon mit is akar tıle valójában. Ekkor apró lábak dobogása hallatszott fentrıl, és amikor Claire megfordult, meglátta Amyt lefelé igyekezni a lépcsın. Kitárta a karját, még épp idejében, mert a kislány valósággal a nyakába ugrott. – Hát eljöttél! – A gyerek arca ragyogott a boldogságtól. – Annyira örülök! – Én is. Képzeld, apukád használati utasítást is mellékelt hozzád. Amy vágott egy grimaszt. – Annyira azért nem kell megijedni – nevetett Claire. – Egy félóráig azt csinálsz, amit akarsz, akár tévét is nézhetsz, aztán irány a fürdıszoba. Utána mese és alvás. Jó lesz így? Amy az igen jelét mutatta, aztán megkérdezte: – Meg akarod nézni a szobámat? – Még szép! A kislány erre kézen fogta. – Gyere, körbevezetlek!

Minden helyiségben parketta borította a padlót, és Claire-nek az is feltőnt, milyen tágasak és világosak a szobák. A földszinten volt egy étkezı, egy konyha, egy dolgozószoba és egy fürdıszoba, valamint egy tévé- és zeneszoba, ahol több elektronikus kütyüt lehetett látni, mint akármelyik színház stúdiójában. Az elıtérbıl széles, ívelt lépcsı vezetett fel az emeletre, ahol a bal oldali elsı ajtó vezetett Amy szobájába. Igazi kislányszoba volt: a falak halvány levendulaszínben pompáztak, de a lila visszaköszönt az ágynemő mintájában és a szınyeg színében is. Amy megfogta Claire kezét, és odahúzta maga mellé a széles, alacsony ablakpárkányra, mely igazi kuckónak volt berendezve. Aztán oldalra nyúlva az éjjeliszekrénye fiókjából elıhúzott egy bekeretezett fotót. – Az anyukám – mondta, és Claire felé nyújtotta a képet. A nı nem volt különösebben kíváncsi az egykori Mrs. Knightra, de nem tudta, hogyan hárítsa el udvariasan Amy gesztusát, ezért elvette a fotót. Shanna Knight gyönyörő volt, fogpasztareklámmosolyú, szabályos arcú, bájos szıkeség. Nem csoda, hogy Wyatt beleszeretett, gondolta Claire. De vajon miért hagyta elmenni? – Nagyon szép – mondta óvatosan, és visszaadta a képet a kislánynak. – Thaiföldön van. – Hol? – Claire azt hitte, rosszul értette, de Amy lebetőzte a szót kézjelekkel. Tényleg Thaiföldet mondott az imént. – És mit csinál ott? A kislány vállat vont. – Fogalmam sincs. Akkor ment el, amikor kisbaba voltam. Apa szerint az egésznek semmi köze ahhoz, hogy siket vagyok, de talán mégis. Mivel Amy ide-oda csapongott a jelelés és a beszéd között, Claire nem volt biztos benne, hogy mindent tökéletesen értett. De a lényeget azért felfogta, és el nem tudta képzelni, mint mondhatna erre.

– Nicole anyukája meghalt – szakította meg a lány töprengését Amy. – És a tiéd? – Nekünk egy anyukánk volt. Testvérek vagyunk, tudod. Sıt ikertestvérek. – Tényleg? – Amy nagy szemeket meresztett. – De nem vagytok egyformák! – Mert kétpetéjő ikrek vagyunk. Különbözünk egymástól, de egy napon születtünk. – Én is szeretnék egy ikertestvért – duzzogott Amy, aztán felderült az arca. – De ha olyanom már nem lehet, legalább egy húgocskát vagy egy öcsikét… – Ha apukád megnısül, egyáltalán nem reménytelen a dolog. – Claire önkéntelenül eltöprengett, vajon van-e barátnıje a férfinak, és meglepıdött, milyen izgatottá tette a gondolat. Amy elhúzta a száját. – Apa és a nısülés… – Miért is ne? Hiszen még fiatalember. És válás után sokan megházasodnak… „még egyszer” – tette hozzá Claire jelbeszéddel. – Á, apa nem jár sehová. Nem ismerkedik. Ó! Tehát nincs barátnıje? Hogy lehet az? Talán ennyire letaglózta, hogy a felesége elhagyta? Bár Claire csöppet sem találta ezt valószínőnek. Inkább arra szavazott, hogy Amy nem tud az apja nıirıl. De valamiért ez a gondolat sem tetszett neki… – Te például randizhatnál vele – vetette fel a kislány. Claire kinyitotta a száját, ám a meglepetéstıl nem jött ki hang a torkán. – Kedveled ıt? – A kislánynak egyre jobban tetszett a saját ötlete. – Nos, igen, kedves ember… Amynek feltehetıen tetszett a válasz, mert visszatette anyja képét a fiókba, és megfogta Claire kezét. – Gyere, mutatok valamit! Levitte a földszintre, ott is a tágas nappaliba, melynek ablakai majdhogynem a földtıl a plafonig értek. A nappali fekvésén és

különösen elegáns, ízléses berendezésén látszott, hogy csak ritkán, különleges alkalmakkor használják ezt a helyiséget. De nem ez volt az, ami miatt elakadt Claire lélegzete. Hanem az, hogy a sarokban felfedezett egy zongorát. Amy jelelt. Nyilván valami olyasmit, hogy „Játssz valamit!”, de Claire nem is figyelt rá. Csak a fényes, fekete hangszert látta, és ahogy lassan odalépett hozzá, a vágyakozás és a félelem különös egyvelege kavargott a lelkében. Már majdnem négy hete nem zongorázott. Az óta a bizonyos koncert óta, amikor elhatalmasodott rajta a pánik. Megérintette a hangszer sima felszínét, de gyorsan vissza is rántotta a kezét. Anélkül is el tudta képzelni a zenét, hogy leütötte volna a billentyőket. Tudta, hogy a dallamok lassan betöltenék a nappalit, majd az egész házat, és addig áradnának, míg az egész testét átjárnák, felpezsdítenék a vérét, megdobogtatnák a szívét. Vágyott rá, hogy hallja a zenét, hogy együtt élhessen, együtt lélegezhessen vele. Kottára nem volt szüksége, egész szonátákat, zongoraversenyeket tudott fejbıl, a rövidebb darabokról már nem is beszélve. Ha csak ránézett egy ismeretlen kottára, azonnal tudta, hogyan cseng a dallam. Igen, mindent hallott zongorajáték nélkül is, de azért mégis hiányzott a billentyők érintése. Fütyült a koncertezésre, a pénzre, a hírnévre, de a zene, az nagyon hiányzott neki. Amy barátságosan a zongoraszék felé tessékelte. – Játssz! Claire megbővölten lépett közelebb. A mellkasa elszorult, a légzés mindinkább nehezére esett. De azért leült a zongoraszékre, felemelte a fedelet, és rámeredt a billentyőkre. Légszomj kínozta, ráadásul minden ízében reszketett. – Játssz! – ismételte Amy. Claire lassan bólintott. Elhatározta, hogy nem törıdik a mellkasát szorongató félelemmel és az ujjai remegésével. Csal azért is a billentyőkre tette a kezét.

Valami könnyőt, gondolta. Valami egészen egyszerőt, ami gyereknek való… Bach egyik altatójával kezdte. Könnyedén szökkent ki ujjai alól a dallam, olyan könnyedén, hogy maga is meglepıdött. Egyetlenegyszer sem hibázta el. A szoba megtelt zenével, és a muzsika mindkettejüket körbefogta, elringatta. Amy a hangszer mellett áll, lehunyt szemmel, mindkét kezét a zongorán nyugtatva. Claire szemébe könnyek szöktek. Boldog volt. Mert akárhogy utálta is néha a zongorát, és akárhogy félt is tıle, a hangszer ennyi év alatt a részévé vált. Nem élhetett nélküle. Csak játszott és játszott, teljesen elmerült a zenében. Amy mint közönség egyáltalán nem zavarta. Hiszen csak egy gyerek volt, aki ráadásul egyetlen hangot sem hallott, csupán érezte a muzsikát.

8. Claire izgatottan toporgott a sütı mellett, miközben a konyhai óra az utolsó másodperceket számolta. Amikor meghallotta a csengıszót, tüstént kinyitotta az ajtót és kivette a sültet. Elsı pillantásra minden a legnagyobb rendben volt. A csirke gyönyörő aranybarna lett, sehol sem égett meg, és a belsejébe töltött rozmaring isteni illatot árasztott. Claire egy tálra tette, aztán beleszúrta a mellébe a digitális húshımérıt, mely egypár másodperccel késıbb pont a megfelelı hımérsékletet mutatta. Aztán újabb teszt következett: elıvett egy keskeny pengéjő kést, és beleszúrt a combba, hogy ellenırizhesse a csirke belsejébıl kicsorduló levet. Tiszta volt, és áttetszı. Remek! De mivel ez volt élete elsı csirkéje, ezzel sem elégedett meg, hanem egy harmadik próbának is alávetette a pecsenyét. Egy darabon felhajtotta a mellérıl a bırt, lemetszett egy falatnyi húst, és bekapta. Szaftos volt, csöppet sem száraz, mégis teljesen átsült. Egyszerően tökéletes! Élete elsı sült csirkéjével tehát nem vallott szégyent. Hát nem csodálatos, hogy elsıre sikerült? A sütıbıl elıkerült még egy tepsi krumpli, amiért nagy dicséret nem illette Claire-t, ugyanis zacskós, elıre főszerezett fagyasztott burgonyát vett. De azért ez is jól nézett ki. Mint ahogy a zöldbab is, mely a tőzhelyen párolódott, és amelyet azonnal le is szőrt. Amikor mindennel elkészült, kivett egy tányért, és éppen meg akarta rakni Nicole számára, amikor zajt hallott az elıtérbıl. Felnézett, és legnagyobb meglepetésére a húgát pillantotta meg a konyhaajtóban.

– Elegem volt már a négy falból – magyarázta Nicole, miközben a hasát fogva lassan bejött a konyhába. – Itt lent szeretnék enni, ha nem baj. – Már miért lenne baj? Hogy jöttél le a lépcsın? – Elég nehezen, és gyanítom, hogy felfelé még nehezebb lesz… De addig még van idım. Nagyon jó illatok vannak! – Csirkét sütöttem. – Claire büszkeségénél már csak az idegessége volt nagyobb. – Gratulálok! Claire zavartan nézett a húgára. Nem tudta, ez most mi volt: bók vagy egy újabb csúfondáros megjegyzés. Nicole elmosolyodott. – Ezt most komolyan mondtam. Hiszen említetted, hogy korábban soha nem fıztél. Ehhez képest most mindennap saját készítéső vacsorával kényeztetsz. Köszönöm, ez igazán kedves tıled. – Szívesen. Claire pillanatok alatt megterített, és feltálalta az ételt, Nicole pedig lassan, óvatosan leült. A kezét még mindig a hasán tartotta. – Hozzak egy fájdalomcsillapítót? – tüsténkedett Claire. – Nem, köszönöm. Ideje csökkenteni a napi adagomat. Egy perc, és jobb lesz… Erre Claire is helyet foglalt, és enni kezdtek. – Hoztam haza a sütödébıl csokitortát desszertnek – magyarázta. – Ott sajnos még nem tartok, hogy a sütéssel is megpróbálkozzam. – Nem is kell – legyintett Nicole. – Ez a jó abban, ha az ember pékséget üzemeltet. A süteményre soha nincs gondja. Claire bólintott. Néhány percre csend borult rájuk. – Klassz lehet ilyen sok idıt tölteni egy helyen – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit. – Seattle egyre jobban tetszik nekem. Szeretsz itt lakni? Nicole ránézett. – Ez az otthonom – mondta némi éllel a hangjában. – Soha nem éltem másutt, tehát nem tudom összehasonlítani semmivel sem.

– Ja, persze… Igaz. Az én otthonom feltehetıen New York, pedig nem sok idıt töltök ott sem. De van ott egy lakásom. Nem volt egyszerő olyan lakást találni, ahol elfér egy zongora, és mellette marad annyi hely a szobában, hogy körbe lehessen járni. Egy rémálommal felért a költözés. Nicole felszúrt a villájára néhány zöldbabot. – Pár éve elutaztunk New Yorkba Drew-val. Színházban voltunk, bámészkodtunk, vásároltunk, de nekem nem nagyon tetszett. El sem tudom képzelni, hogy egy akkora nagyvárosban éljek. Claire étvágya elment a hír hallatán, és amikor végül lenyelte a falatot, az kis híján megakadt a torkán. Szóval Nicole New Yorkban járt, és ıt még fel sem hívta? Bizonyos szempontból nem volt ebben semmi meglepı, hiszen a húga az esküvıjére sem hívta meg, Claire mégis megdöbbent és vérig sértıdött. – Hm… Az esküvıtök elıtt vagy után? – kérdezte, hogy életben tartsa a társalgást. – Elıtt. Afféle elıjáték volt a nászúthoz. Mielıtt rájöttem, mekkora seggfej a férjem, remekül megvoltunk. Minden férfi szörnyeteg! Claire udvariasan bólintott. Semmi tapasztalata nem volt a férfiakat illetıen, ismeretlenül meg nehezen törhetett volna pálcát fölöttük. Ráadásul Wyatt például egyáltalán nem is úgy nézett ki, mint egy szörnyeteg. – A férfi zenészek is megérik a pénzüket – mondta, hogy oldja a feszültséget. – Nekem nagy szerencsém, hogy túl fiatalon kerültem bele ebbe a világba, évekig figyelhettem és kiismerhettem ıket. És mire elég idıs lettem az ilyesmihez, megtanultam a leckét. Ráadásul napi több órát kellett gyakorolnom, erre jöttek még a magánórák, a riportok, fotózások, ilyesmi. Nagyon kemény napirendem volt, de azért természetesen részt vettem egy-két érdekes partin… Tudod, néha hívnak olyan helyekre is, ahol igazi hírességekkel találkozhatok, és olyankor nem mindig tudok ellenállni. George Clooneyval például már kétszer is találkoztam. És egyszer Richard

Gere-rel is. İ egyébként egész jól zongorázik. Még duettet is játszottunk. – Ó, milyen izgalmas! – Nicole hangjából szinte csöpögött a gúny, a szeme dühösen villogott. – Lehet, hogy újat mondok, de képzeld, nem kell napjában többször is eldicsekedned vele, mennyivel érdekesebb és színesebb az életed, mint az enyém! Amúgy is tudom. – Micsoda? – hüledezett Claire. – Nem értem… Te most megsértıdtél? De hát én… egyáltalán nem dicsekvésbıl mondtam. İ mindössze el akarta kerülni, hogy csendben egyenek. Beszélgetni akart. Hát már ez is bőn? – Úgy látszik, neked tényleg az a hobbid, hogy a legrosszabbat feltételezed rólam – sóhajtotta. – Én nem akartam felvágni, csupán egy témát kerestem, amirıl azt gondoltam, hogy érdekelni fog. Az életünk különbözik, de ez nem jelenti azt, hogy az egyikünké jobb vagy rosszabb. Egyszerően csak más. – Mondja az, akié tökéletes! – Nicole lecsapta a villáját. – Én ugyanis nem utazhattam sehová. Itt ragadtam a kistestvéremmel meg a szüleimmel, akik folyton az ı híres zongorista lányukról beszéltek. Már akkortájt is tele volt veled a hócipım, de igazán csak azután győlöltelek meg, hogy anyát elvetted tılem. És tudod mit? İt, ha lehet, még jobban győlöltem, mert menni akart. – Nicole nyelt egyet, aztán lassan folytatta: – Amikor a nagyi hazajött, és közölte, túl öreg már ahhoz, hogy téged kísérgessen, anya majd kiugrott a bırébıl örömében. Önként és dalolva vállalta a feladatot, hogy veled tartson, mert utazni vágyott, és veled akart lenni, nem velünk. Claire nem tudta, mit mondhatna erre. İ akkor, tizenkét éves kislányként nagyon hálás volt az édesanyjának, hogy vele tartott, soha nem gondolt bele abba, hogy ez a többieknek mit jelent. – Én meg itt maradtam, mert valakinek persze Jesse-re is vigyáznia kellett. A nagyi öreg volt már, apa meg sosem tudott igazán mit kezdeni velünk, gyerekekkel. Tizenkét éves voltam, és gyakorlatilag a háztartást vezettem, egy kisgyerek felügyeletével

súlyosbítva. Ehhez jött még az iskola, és késıbb, amikor nagyobb lettem, a pékség… Elloptad tılem a gyerekkoromat! Claire kezdte elveszíteni a türelmét. – Ó, szegénykém! – váltott ı is gunyorosra. – Szegény kis Nicole itthon maradhatott a szülıi házban a családjával! Iskolába járhatott, barátokat szerezhetett, miközben én állandóan egyedül voltam! Egyedül a magántanárommal, egyedül a gyakorlóteremben, egyedül a szállodában… Soha nem barátkozhattam korombeliekkel, és hiába jártam be a világot, többnyire csak a repteret, a szállodát meg a koncerttermet láttam. És amíg te a szüleiddel, Jesse-vel meg a barátainkkal lehettél, én vagy gyakoroltam, vagy koncerteztem, vagy aludtam. Így nézett ki az én irigylésre méltó életem. – De legalább anya a tiéd volt. Amíg meg nem ölted. – Most már aztán elég legyen ebbıl! – kiáltotta Claire. – Hogy öltem volna meg? Még csak nem is én vezettem! És tudod mit? Engem sokkal nagyobb veszteség ért anya halálával, mint téged. Mert nekem csak ı volt. İ jelentette a kapcsolatot veletek is. Neked ott volt apa, Jesse meg a nagyi, de nekem csak anya. Mellettem halt meg, és nem tehettem érte semmit, mert beszorultam a kocsiba… El tudod ezt képzelni? És azt el tudod képzelni, milyen volt a halála után néhány órával fellépni? Mert meghirdették a koncertet, az összes jegy elfogyott, és Lisa azt mondta, játszanom kell. Én meg játszottam, mert nem volt mellettem senki, aki azt mondta volna, állj! Idıt kell hagyni a gyászra. – Claire felpattant a helyérıl, és betolta a székét az asztal alá. – Lisa a temetés után elbeszélgetett apával, és végül arra a következtetésre jutottak, elég érett vagyok ahhoz, hogy egyedül járjam a világot. Hát persze, miért is ne? Tizenhat éves voltam, pár napja veszítettem el az anyámat, erre ık gyorsan felnıttnek nyilvánítottak. Én meg mentem és csináltam, amit mondtak. Betartottam a játékszabályokat, mert már csak azokba kapaszkodhattam. A szabályok jelentették a biztonságot a szerinted irigylésre méltó kis világomban, amely sokkal kevésbé érdekes, mint

gondolod. Ó, Nicole, éld csak bele magad az örök áldozat szerepébe, az sokkal kényelmesebb! Azzal sarkon fordult és elhagyta a konyhát. Boldog volt, hogy egészen a szobájáig vissza tudta tartani a könnyeit; csak akkor tört ki belıle a sírás, amikor becsukta maga mögött az ajtót, és összeroskadt a szınyegen. Összekuporodott, egészen kicsire, és csak zokogott, zokogott. Semmi haszna nem volt annak, hogy hazajött. Nagyjából tíz percig teljesen elmerült az önsajnálatban, de aztán összeszedte magát. – Azt eddig is tudtad, hogy nem lesz könnyő – mondta magának. – Csak nem akarod mégis feladni? Ez szónoki kérdés volt. Dehogyis akarta feladni! Fel-alá kezdett járkálni a szobában, de ez csak még feszültebbé tette. Így aztán kinyitotta az ajtót és lement a lépcsın. Nicole-ra, aki még mindig a konyhában ült, ügyet sem vetett, ehelyett a pincelépcsı felé vette az útját. A gyakorlóterem semmit sem változott, csak a zongorát borító takaró volt kevésbé poros. Milyen jó, hogy felhangoltatta a hangszert! Talán pontosan azért, mert sejtette, hogy el fog jönni a pillanat, amikor nem bírja tovább, és játszani akar. Jó ideig sikerült távol tartania magától a vágyakozást, de amióta Amy kedvéért legyızte a félelmeit, valami megváltozott. Mintha átszakadt volna egy belsı gát. Az élet áttekinthetetlen és zőrzavaros, gondolta. A zene viszont megnyugtató, állandó és csodaszép. Leült a zongorához, és ellenırzésképpen végigfuttatta ujjait a billentyőkön. Egész jó hangja volt… Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a lelkében egyre fokozódjon a vágyakozás. Nem gondolkodott el rajta, mit fog játszani. Majd azt, ami jön. Ami éppen abban a pillanatban a szívébıl fakad. És csakugyan: amint a billentyőzetre tette a kezét, megindultak az ujjai, tudták, mi a dolguk. Claire játszani kezdett.

Wyatt bekopogott a hátsó ajtón, aztán belépett a konyhába. Claire-re számított, ám ehelyett Nicole-lal találta szemben magát, aki a konyhapultnál állt. – No, nézd csak! Hát már le tudsz jönni a lépcsın? – Bizony. Lassan elindulhatok egy maratonon… – Azt azért nem sietném el a helyedben. Jól vagy? – Láthatod. Miközben beszélt, Nicole nem nézett a férfira, hanem jó adag ételmaradékot kapart a mosogatóba, bekapcsolta a konyhamalacot, majd némi vizet engedett rá. – Ennyire nincs étvágyad? – kérdezte Wyatt. – Igazából nagyon is éhes voltam, de… – A lány felsóhajtott. – Veszekedtünk Claire-rel, és a családi veszekedésektıl mindig elmegy az étvágyam. Nem is értem, hogyan történhetett. – Megrázta a fejét és felnézett. – Azért jöttem le, mert együtt akartam lenni Claire-rel, mert beszélgetni akartam vele. És erre tessék, megint nekifogtunk marakodni. Ki érti ezt? Wyatt inkább nem szólt erre semmit. A húgaként szerette Nicolet, de tisztában volt vele, milyen nehéz a természete. Úgy tőnt neki, Claire sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb, persze ezt a világért sem ismerte volna be. – Sokáig voltatok távol egymástól – mondta békítıen. – Ne légy türelmetlen! Hagyj idıt magadnak, és persze neki is! – Igen, lehet, hogy tényleg ez a baj. Hogy túl sokat akarok egyszerre. Nicole lassan odasétált a férfihoz, átölelte, és a vállgödrébe temette az arcát. – Mit gondolsz, milyen ember vagyok? – Ezt meg hogy érted? – Jó embernek tartasz? – Hát persze! Miért kérded?

– Mert most például úgy érzem, a legnagyobb szemétláda vagyok a földkerekségen. – Ismerlek, Nicole. Nyakas vagy, és erıszakos, de nem rosszindulatú. – Akkor jó. Kösz. Wyatt átölelte a lány derekát, és finoman magához szorította. – Pocsék az életem – dünnyögte Nicole, majd eleresztette a férfit, és leült egy székre. – És mintha ez nem volna elég, én ráadásként igyekszem mindent még jobban elszúrni. – Látod, ezt kétlem. – Wyatt leült vele szembe. – Ne védj meg, légy szíves! Nem érdemlem meg. Igazán undok voltam Claire-rel. Wyatt nem szólt semmit. Bölcsen hallgatott, mert rájött, hogy ez a legtöbb, amit egy férfi tehet, ha egy nı beszélni akar. – Vacsorát készített nekem – mesélte Nicole. – Csirkét sütött, életében elıször, és igazán jól sikerült. Elkezdtünk enni, egész jól elvoltunk, amikor egyszer csak megemlítette George Clooneyt. Merthogy ismeri. İt is meg egy sor más hírességet. Én meg begurultam, amikor ezt elmondta, egyszerően leereszkedett az agyamra egy vörös függöny. Dühös lettem, hogy bezzeg az én életem nem ilyen nagyszerő. Nem keresek vagyonokat egy kis zongorázgatással, nem utazom be a világot, nem vagyok puszipajtás Richard Gere-rel, és így tovább… – Elhallgatott, hirtelen felnézett a férfira. – Most már más a véleményed rólam, ugye? – Nem. De azért jó volna megérteni, miért van az, hogy a nıvéred egy tized másodperc alatt ki tud hozni a sodrodból. Nicole eltöprengett. – Nem tudom. Talán mert mindig is irigyeltem tıle azt, hogy ı a család sztárja. Apa és anya folyton róla beszéltek, rá voltak büszkék. És neki mindig mindene megvolt, amirıl én csak álmodhattam… Csoda, hogy megutáltam? – Ugyan már! Egyáltalán nem utáltad meg. Nicole szeme résnyire szőkült.

– Utálom, hogy ilyen kiábrándítóan józan és tárgyilagos vagy. Mondtam már? – Párszor. De a nıvéredet egyáltalán nem utálod. Neked azzal a helyzettel volt és van bajod, ami Claire távozása után kialakult, és egyszerőbb mindenért ıt okolni, mint a szüleidet hibáztatni, akik pedig nyilván sokkal inkább tehetnek arról, ami történt. – Honnan tudsz te ilyeneket? Titokban pszichológiai könyveket tanulmányozol, vagy mi? – Szó sincs róla. Egyszerően csak van némi beleérzı képességem. Meg aztán mint kívülállónak nyilván sokkal jobb a rálátásom a dolgokra. – Lehet, hogy igazad van… Mindenesetre most pocsékul érzem magam. Mardos a bőntudat, mert a lelkem mélyén tudom, hogy Claire semmi rosszat nem akart, én meg nekitámadtam. Vajon jól van? – Akarod, hogy megnézzem? – Nagyon megköszönném. Odalent van. – A pincében? – Aha. A zongorateremben. Wyatt felállt, és elindult a pincébe. Kinyitotta a zongoraszoba ajtaját, és a zene azonnal elvarázsolta. Nem tudta, mi ez, egyáltalán nem értett a komolyzenéhez, csak azt tudta, hogy amit hall, az fájdalmasan gyönyörő. Claire háttal ült neki, nem vette észre, hogy valaki bejött, ezért tovább játszott. Zongorázás közben lágyan ringatózott a teste, hosszú, szıke haja a vállán hullámzott és csillogott a fényben. Nem akarta megzavarni, ezért észrevétlenül behúzta az ajtót, és visszament a konyhába. – Hogy van? – tudakolta Nicole. – Szerintem jól. Zongorázik. Wyatt kivett a hőtıbıl egy sört, aztán leült a konyhaasztalhoz.

– Hogyhogy nincs dolga, és simán el tudott jönni? – tette fel a kérdést, mely már Nicole-ban is megfogalmazódott. – Hiszen ilyenkor turnéznia kellene, nem? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy szabadságon van. – No persze. És merı véletlenségbıl pont arra az idıszakra tette szabaddá magát már jó néhány hónappal ezelıtt, amikor téged mőtöttek? Nicole sötét pillantást vetett rá. – Most azt szeretnéd, ha még amiatt is furdalna a lelkiismeret, mert akadályozom a karrierjét? – Nem, dehogy! Semmi biztosat nem tudok, tehát nem is mondhattam ilyesmit. Csupán feltettem egy kérdést. Jesse felhívta, és ı már másnap iderepült. Tehát vagy valami különös véletlen folytán tökéletes volt az idızítés, vagy… – Vagy csapot-papot otthagyott a kedvemért – fejezte be a mondatot Nicole, és eltöprengett. – Azt hiszem, a koncertkörutak többhetesek, és utána szokott lenni egy-egy hosszabb szünet. Talán most éppen két körút között van. De erre azért nem mernék megesküdni. A lány nem tőnt valami boldognak. Nem igazán tetszett neki a gondolat, hogy Claire sokkal fontosabb és izgalmasabb dolgokat is csinálhatott volna, ám ehelyett inkább az ı ápolását választotta. – Mégiscsak az a valószínőbb, hogy szabadságon van – döntötte el. – És az olyan nagy különbség? – mosolygott a férfi. – Akár koncerteket mondott le miattad, akár a drága szabadidejét áldozza rád, így is, úgy is minden elismerést megérdemel. – Tudom – suttogta Nicole. – Csak még kell egy kis idı, hogy ezt feldolgozzam magamban. Nem fog sokáig tartani, ígérem. Igazad volt az elıbb. Valójában egyáltalán nem győlölöm. Wyatt válasz helyett belekortyolt a sörébe.

– Nem győlölöm, de nem is szeretem – szögezte le a lány, majd sóhajtott egyet. – Most te jössz! Mondj valamit! Halljuk, mi a véleményed Clairerıl? Erre a kérdésre Wyatt egyáltalán nem volt felkészülve. – Se… semmi – hebegte. Nicole ránézett, és a pillantása szinte égetett. – Mi az, hogy semmi? – kérdezte gyanakodva. – Miért hazudsz? Valld be, hogy megkedvelted! Erre a férfi még nyugtalanabb lett. – Korai még ilyesmit mondani, hiszen alig ismerem… – Ó, te jó ég! – Nicole szeme résnyire szőkült. – Tetszik neked, mi? Ó, istenem… Látom már! Totál odavagy érte! – Ez az egész színtiszta testi reakció, és az égvilágon semmi jelentısége… – Hát ilyen nincs! Szóval már neked is fontosabb Claire, mint én? Ezt nem teheted, Wyatt! Nem kedvelheted ıt jobban, mint engem! – Nicole a tenyerébe temette az arcát. – Jézusom, úgy siránkozom, mint a tulajdon öreganyám. Ez már tényleg szánalmas. – Ne ostorozd magad, igazán semmi okod rá. Megértelek. – Te csak ne érts meg engem, jó? Ne légy ilyen átkozottul megértı! – Nicole elvette a kezét az arca elıl, és villámló szemmel ránézett. – Különben pedig Claire a testvérem, és kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztesselek: nehogy bántani merd! – Nocsak! – Wyatt elmosolyodott. – Érdekel a nıvéred sorsa? – Nem. Vagyis egy kicsit mégis… A lényeg, hogy ne hamarkodd el a dolgot! – Ezt megígérhetem. Wyatt könnyő szívvel tett ígéretet, ugyanis feltett szándéka volt, hogy megzabolázza a vágyait. Nem akarta még tovább bonyolítani ezt az egyébként is bonyolult helyzetet.

9. – Gyere! – hívta Amy Claire-t, mielıtt kiszállt a kocsiból. – Gyere be velem! A nı habozott. Ránézett a szemrevaló, kétszintes épületre, majd a kocsi mellett álló kislányra. Nagyon szívesen bement volna, hiszen örömmel volt együtt Amyvel, ám a feljárón álló nagy terepjáró gondolkodásra késztette. Wyatt itthon tartózkodott, és ez a tény – bár kétségkívül szerette volna látni a férfit – fura idegességgel töltötte el. Ennek ellenére biccentett, és kiszállt a kocsiból. Felmentek a lépcsın a verandára, de még mielıtt bekopoghattak volna, kitárult az ajtó, és Amy már röpült is, egyenesen az apja karjába. Wyatt felkapta, magához szorította és nevetve körbeforgatta. – Hogy van az én kis csillagom? – kérdezte aztán, miután letette a gyereket. Gondosan ügyelt rá, hogy Amy közben láthassa az arcát, a száját. – Jól – mutatta a kislány a megfelelı jelet, aztán a nıre pillantott, és hozzátette: – Claire egyre jobban vezet. – Ó, köszönöm – mosolygott a vendég. – Megteszem, ami tılem telik. Mivel mostanában sokat gyakorolok, egész szépen haladok. – Jöjjön csak be! – udvariaskodott Wyatt, és kitárta elıtte az ajtót. Claire belépett a házba. Idıközben többször is járt már itt, most mégis különös elfogódottság kerítette hatalmába. A gyomrára mintha egy nagy kı nehezedett volna, a testén meg mintha hangyák szaladgálnának: egyfolytában valami fura bizsergést érzett. A szempillája takarásából óvatosan szemügyre vette a férfit, és nagyon tetszett neki, amit látott.

Amy jelezte, hogy felmegy a szobájába, így kettesben maradtak. Wyatt utánanézett, ahogy a gyerek felszaladt a lépcsın, aztán Clairehez fordult. – Nagyon hálás vagyok, amiért ilyen sok idıt tölt vele. – Pedig semmi oka rá. Nem azért csinálom, hogy magát lekötelezzem, hanem mert én is élvezem az együttléteket. Nagyon megszerettem Amyt. Azt külön szeretem benne, hogy milyen türelmes velem, pedig rengeteget ügyetlenkedem a jelnyelvvel. – Boldog, hogy taníthatja magát. Pontosabban, hogy maga hajlandó megtanulni a jelnyelvet. – Miért ne lennék hajlandó? – csodálkozott a nı. – Hiszen ez a kommunikáció egy formája. Csak nyerhetek vele, ha megtanulom. – Egy csomóan nem vennék a fáradságot. – Wyatt tanácstalanul széttárta a karját, aztán hirtelen zsebre dugta a kezét. – Még nem beszéltük meg, mit kér cserébe azért, hogy vigyáz a lányomra. Mondtam, hogy nem kívánom ingyen, és ezt továbbra is így gondolom. – De én nem akarok ezért fizetséget! Kérem, ne is beszéljünk errıl! Hiszen tulajdonképpen egy család vagyunk. Áttételesen legalábbis. – Ez igaz. De csak addig, amíg Nicole rendbe nem jön annyira, hogy felkeressen egy válóperes ügyvédet. – A férfi megrázta a fejét. – El sem tudom képzelni, hogy tehetett ilyet Drew. – İszintén szólva, én sem értem. Jut eszembe: rendbe jött már az arca? Tudja, ahol kilyukasztottam. – Tényleg érdekli? – kérdezett vissza Wyatt. Claire eltöprengett. – Nem, valójában nem. A férfi nevetett. – Egészen úgy beszél, mint Nicole. – Végül is testvérek vagyunk, vagy mi! A férfi elırement a konyhába, amely tágas volt, és világos, mint a legtöbb helyiség a házban. A konyhaszekrények viszonylag újnak

tőntek, a munkalapok gránitból készültek, a háztartási gépek és a konyhai segédeszközök nemesacélból. Nagyon szép minden, állapította meg újfent Claire, és egy pillanattal késıbb eszébe jutott, hogy a szép konyha nem csupán dísz, hiszen Wyatt fızni is tud. Semmi kétség, ı a férfiak gyöngye… De ha egyszer ennyire tökéletes, hogyhogy nem csapott még le rá senki? Miért nincs új felesége, vagy legalább egy barátnıje? – Megkínálhatom valamivel? – kérdezte Wyatt. – Ha van valami diétás, akkor szívesen innék egy pohárral. – Úgy nézek én ki, mint aki diétázik? – Nem, nem igazán – ismerte el a nı, és megint átfutott rajta az a furcsa, bizsergetı érzés. – Akkor jó. Különben mégis van mivel megkínálnom, mert Nicole kedvéért tartok itthon szénsavas vizet. – Wyatt a hőtıhöz lépett, kivett belıle egy palack ásványvizet, aztán kitöltötte egy pohárba. – Parancsoljon! – Tőnıdve a nıre nézett. – Van valami, amit szeretnék megkérdezni magától. Hogyhogy most nem játszik? – Hogy érti azt, hogy nem játszom? – hökkent meg Claire. – Hát hogy itt van Seattle-ben, és nem ad koncerteket. Mert hiszen az a dolga nem? Hogy koncerteket adjon. Már nem, gondolta szomorúan Claire, és a tegnap este jutott eszébe, amikor sikerült újra megmerítkeznie a zenében. Órákig zongorázott megszakítás nélkül, a végén már reszketett a fáradtságtól, és valósággal fürdött a verítékben. Reménykedett, hogy a zene segíteni fog rajta, hogy meggyógyítja, de sajnos csalódnia kellett. Az ı életében már úgy elhatalmasodtak a gondok, annyira túlnıttek rajta, hogy a zongorázás csupán egyfajta figyelemelterelésnek volt jó, gyógymódnak nem. – Most nincsenek koncertjeim – magyarázta. – Tavasszal véget ér a szezon, és aztán csak ısszel kezdıdik az új. Wyatt kivett magának egy sört a hőtıbıl, és leült a lánnyal szembe.

– Szóval akkor nem kellett koncerteket lemondania, hogy ideutazhasson? – Nem. De ha úgy alakul, gondolkodás nélkül szívesen lemondtam volna akárhányat. Nem mintha Nicole ezt elhinné nekem… – Igen, Nicole nem könnyő eset. – Nekem mondja? Összemosolyogtak. – Maguk ketten sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint gondolják – állapította meg a férfi. – Persze. Hiszen testvérek vagyunk. Hallgattak egy ideig. – Hogy megy ez tulajdonképpen? – törte meg a csendet Wyatt. – Állandóan utazgat a világban, vagy vannak New Yorkban állandó helyek, ahol fellép? És egyáltalán: magányosan koncertezik vagy zenekarral? Egyszerő kérdés volt, mely nyilván felszínes kíváncsiságból fakadt, Claire mégis zavarba jött. – Általában új helyeken lépek fel, ritka, hogy több koncertet adok ugyanabban a városban. És igen, rendszerint zenekarral együtt koncertezem. De mindig más zenekarral, néha még egy szezonon belül is van váltás. Az az igazság, hogy… – Megint jelentkezett az a fura szorítás a mellkasában, és ezúttal egyáltalán nem azért, mert Wyatt olyan pokoli jól nézett ki. – Szóval az az igazság, hogy már nem játszom. Egyáltalán nem. – Hogyhogy? Kicsit fiatal még ahhoz, hogy nyugdíjba menjen. – Nem is arról van szó, csak… – Claire mosolyogni próbált, ez azonban nem igazán sikerült neki. – Szóval nem vagyok képes játszani. Pánikroham tör rám, valahányszor zongorát látok. A férfi értetlenül bámult rá. – Tavaly kezdıdött – mesélte Claire. – A szezon végén nagyon fáradt voltam, és szerettem volna egy kicsit pihenni a nyáron. Csak úgy semmit sem csinálni pár hétig, ahogy mások szoktak. Lisa

azonban kitalálta, hogy a karrieremnek jót tenne egy nyári turné. Én emiatt nagyon kiborultam, és úgy tettem, mintha… mintha rám tört volna egy pánikroham. İ pedig annyira megijedt, hogy azonnal visszakozott. Persze tudom, hogy sokkal tisztességesebb lett volna, ha elé állok, és ıszintén megmondom neki, mi a helyzet. Hiszen felnıtt ember vagyok, és ez végtére is az én életem… Mégsem volt elég erım hozzá, hogy a sarkamra álljak. – Claire két kézzel fogta a poharát, és belebámult, mert nem mert Wyattre nézni. – Aztán ezt még eljátszottam párszor. Pánikrohamot színleltem, csak hogy Lisától és a kínos kötelezettségektıl megszabaduljak. Igen ám, de egy szép napon jött egy igazi roham, amelyet nem én irányítottam, hanem teljesen átvette az uralmat fölöttem. És onnantól fogva nem volt megállás. Egyre gyakrabban jött a pánik, és egyre erısebben szorongatott. Az utolsó turném vége már rettegésben telt, azon imádkoztam, hogy jaj, csak a koncerten ne legyen baj. De lett… A legutolsó koncerten összeomlottam. Lehajtotta a fejét, az arca égett. Akárhogy szerette volna elfelejteni, mi történt, újra és újra rátört a szégyen. – A legszörnyőbb az, hogy teljesen tehetetlen vagyok – folytatta. – Voltam pszichológusnál, aki meg is próbált segíteni, és ennek következtében már tudom, az a baj, hogy mindenáron össze akarom szedni magam, de egyelıre fogalmam sincs, hogyan kellene megváltoztatnom az érzéseimet. Közben persze rettegek, mert mi van, ha soha többé nem tudok játszani. Számomra az maga lenne a tragédia, hiszen a zene az egyetlen dolog, amihez értek. Zene nélkül semmi sem vagyok… Wyatt már nagyon bánta, hogy szóba hozta ezt a témát. Nem elég, hogy egy teljesen feldúlt Claire ült vele szemben, ráadásul sejtelme sem volt, mit mondhatna neki, hogy megnyugtassa. Nem értett különösebben a bonyolult nıi lélekhez sem, de volt két dolog, amihez még kevésbé konyított: az egyik a pánikbetegség, a másik annak leküzdése.

– Talán valaki… szóval valaki máshoz kellene fordulnia – köszörülte meg a torkát. – Úgy értem, másik pszichológushoz. – Igen, lehet, hogy igaza van. Claire egyszerre nagyon kicsinek és megtörtnek látszott, Wyatt pedig pocsékul érezte magát. A maga férfias módján legszívesebben azt javasolta volna, hogy fütyüljön erre az egészre, aztán valamikor majdcsak megoldódik a dolog. De tudta, hogy Claire számára ez aligha jelentene megoldást. – Utálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok – sóhajtotta a nı. – Tehetetlen és gyönge. Gyönge? Az jó, azon tudok segíteni, gondolta megkönnyebbülten Wyatt. Én erıs vagyok, és kitartó. Meg tudom védeni mindentıl és mindenkitıl. De várjunk csak! Megvédeni Claire-t? Hát ez meg miféle ostoba gondolat?! Miért is akarna ı bárkit megvédeni Amyn kívül? Na jó, esetleg még Nicole-t, elvégre ı jó barátja – de Claire-t? Vele le akart feküdni. Jó ideje másra sem tudott gondolni, csak erre. Ám ez pusztán testi vágy, amihez semmi köze az együttérzésnek, a gondoskodásnak meg az összes érzelmi maszlagnak. Nem, errıl szó sem lehet! – Hogy ıszinte legyek – folytatta Claire –, Jesse épp a legjobbkor hívott fel. Persze egyébként is mindenképpen eljöttem volna, mert már jó ideje terveztem, hogy rendezem a kapcsolatomat a testvéreimmel. Így viszont valósággal kapóra jött az utazás. Nicole betegsége a legjobb ürügy volt, hogy egyszerően eltőnjek otthonról, és megszökjek Lisa, a menedzserem elıl. Ugye nem ítél el ezért? A férfira pillantott, aki önkéntelenül is arra gondolt, milyen szívesen foglalkozik Claire a lányával. Milyen kitartóan tanulja a jelnyelvet, csak hogy Amyt megérthesse. Milyen türelmes Nicole-lal, aki eleinte mással sem viszonozta a kedvességét, mint igaztalan vádakkal és szemrehányásokkal. És végül az is eszébe jutott, hogyan zongorázott tegnap a pincében. Milyen átéléssel, milyen tehetséggel!

– Hogy elítélem-e? Dehogy! Mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol meghúzódhat az élet csapásai elıl. – Ha ezt most Nicole hallaná, megkérdezné, miféle csapásokról beszél. Hiszen az én életem csupa móka és kacagás. – Nicole sem tudhat mindent. – Mégis meg van róla gyızıdve, hogy mindent tud. – Nos, akkor téved. – Wyatt a lány kék szemébe nézett, és nagy meglepetésére látott benne valami mást is a szomorúságon kívül. Valamit, amirıl nem tudta volna rögtön megmondani, mi az. Érdeklıdés? Netán vágyakozás? Elképzelte, hogy átöleli Claire-t, és eszméletvesztésig csókolja. És ugyanakkor eljátszott a gondolattal, hogy tényleg ı az a támasz, akibe a lány mindig kapaszkodhat, akire mindig számíthat. Claire elmosolyodott. – Köszönöm, hogy meghallgatott. Már önmagában ezzel is sokat segített. – Örülök. Nincs kedve velünk vacsorázni? A meghívás váratlanul jött, Wyattnek önmagát is sikerült vele meglepnie. Claire ragyogó mosollyal köszönte meg, melynek láttán a férfinak egészen melege lett. – De igen, nagyon szívesen. Nicole igyekezett úgy tenni, mintha egyáltalán nem számolná a perceket, és nem töprengene azon, mikor jön már meg Claire. És egyáltalán, miért tart ilyen sokáig hazavinni Amyt? Ahogy telt az idı, egyre idegesebb lett, lelki szemei elıtt véres balesetek és emberrablások képei merültek fel. – Milyen hülye vagyok! – korholta magát aztán. – Hiszen ha baj történt volna vele, már réges-rég tudnék róla. Ebben a pillanatban kopogás hallatszott a bejárat felıl. Nicole feltápászkodott a fotelból, és elindult az ajtó felé. Nem volt nagyon gyors, ezért az illetı újra kopogott.

– Jövök már! – kiáltotta Nicole félig dühösen, félig aggodalmasan. – Egy pillanat! Egyenruhás rendırre számított, vagy a seriffre, így aztán jócskán meglepte a küszöbön álló jól öltözött, idısebb hölgy látványa. A nınek tökéletesen belıtt, rövid, barna haja volt, és olyan sminkje, amelyet aligha saját maga készített el. – Ki maga? – meredt Nicole-ra. – Hogy én ki vagyok? – háborgott a lány. – Szeretném emlékeztetni, hogy maga kopogott be hozzám. Nyilván eltévesztette a házszámot. – Claire Keyes itt tartózkodik? Nicole egy pillanatig hallgatott. – Nem, jelenleg nincs itt – felelte ıszintén. – De egyébként itt bujkál, igaz? – A nı szigorúan mustrálta Nicole-t, majd megjegyezte: – Maga nyilván Claire testvére. Nicole nem tartotta szükségesnek, hogy bemutatkozzon. – A kérdés inkább az, maga kicsoda – mutatott rá. – Lisa Whitney vagyok, Claire menedzsere. Azzal a nı egyszerően besétált mellette a házba! Nicole rövid számvetést végzett, de mivel úgy ítélte meg, hogy fizikai erı híján semmi esélye kihajítani ezt a pofátlan nıszemélyt, becsukta az ajtót, és követte Lisát a nappaliba. Az asszony közben levette a kabátját, mely egészen biztosan nem konfekcióáru volt, és megmutatta korához képest meglepıen karcsú alakját, no meg egyedi tervezéső, pasztellkék kosztümjét. Nicole, akinek fogalma sem volt a dizájnerholmikról, el sem tudta képzelni, mennyibe kerülhettek ezek a cuccok. Elsı ránézésre győlölte ezt a nıt. Lisa az egyik fotelre terítette a kabátját, aztán körülnézett. – Claire tényleg itt lakik? A kérdés nagyon úgy csengett, mintha erısen kételkedne benne, hogy bárki is itt akarhat maradni ezen a rettenetes helyen. – Igen. Itt lakik, nálam.

– Értem. És mi a helyzet a gyakorlással? Mert legnagyobb sajnálatomra nem látok zongorát. – Nem mintha bármi köze lenne hozzá, de odalent, a pincében van egy zongoraterem. Lisa szeme megvillant. – Mindenhez van közöm, ami Claire-rel kapcsolatos – jelentette ki élesen. – Mennyit gyakorol? Megvan a napi négy óra? Három is elmegy, de annál kevesebb hosszú távon teljesítményromlást eredményez. Nos? Várakozóan nézett Nicole-ra, aki azonban nem tudta, mit mondhatna. Sejtelme sem volt róla, játszott-e a nıvére a tegnapi zongorázást leszámítva akár egyetlenegyszer is. – Nem tudom. Nem vezetek füzetet Claire napi tevékenységérıl. – Pedig kellene. Legalább jól eszik? Eleget alszik? – Most viccel? – fakadt ki Nicole. – Claire huszonnyolc éves, csak képes rá, hogy egyen, ha éhes, és aludjon, ha fáradt! Nicole egy csapásra mindent megértett. Jóságos isten, nem csoda, hogy a nıvére semmilyen hétköznapi problémát nem képes megoldani! Hiszen ez a nı kisbabaként kezelte, egyszerően nem engedte neki, hogy felnıjön. Lisa azonban más véleményen volt. – Vegye tudomásul, hogy a testvére nem olyan, mint más közönséges ember! İ egy különleges tehetséggel megáldott mővész. Ha nem figyelünk rá, hajlamos túlhajtani magát, pedig nyugalomra van a leginkább szüksége. Sok-sok pihenésre és nyugalomra. Az elmúlt idıszak eléggé kimerítette. Tudja, vannak lehetıségek, amelyeket egyszerően nem lehet kihagyni. Most pedig, hogy végre eljutott a csúcsra, mindent meg kell tennünk, hogy ott is maradjon… Nem tudja véletlenül, Claire megkapta már a jövı szezonra vonatkozó terveket, amelyet elküldtem neki? Azt mondták, ma kézbesítik. Nicole-nak eszébe jutott a kicsi, FedEx által kiszállított csomag, amely reggel óta ott pihent a konyhaasztalon.

– Nem, még nem. Megjött a csomag, de még nem bontotta ki. – Akkor ma este feltétlenül tegye meg. Igyekeznünk kell, vissza kell igazolnunk az ıszi felkéréseket. Már így is szorít az idı. Új darabokat kell tanulnia, ki kell tőzni a próbák idıpontját, egyeztetni kell, mikor legyenek a sajtótájékoztatók. És akkor még az utazások megszervezésérıl nem is beszéltem. Bár mindössze harminc koncertet iktattam be az elsı négy hónapra, de akkor is lesz dolgunk bıven. El kell kezdenünk az elıkészületeket. Harminc koncert négy hónap alatt? Nicole nagyon nem értett a zenéhez, de számolni azért tudott. Ez azt jelentette, hogy Claire minden negyedik-ötödik napon koncertezik, és ha nem ugyanabban a városban lép fel, akkor ehhez még hozzá kell számolni az oda-vissza utazást is. Meg a napi négy óra gyakorlást, amit Lisa nyilvánvalóan elengedhetetlenül fontosnak tart, plusz a próbákat, interjúkat és a jó isten tudja, még mit… Szent ég! Hiszen ez ırült fárasztó lehet! Tényleg így nézne ki Claire irigyelt élete? Állandó utazgatás, vég nélküli gyakorlás, és ráadásként még ott ül a nyakán ez az elviselhetetlen, gonosz nıszemély is? Lisa az ablakhoz lépett. – Ja, és még ott vannak a lemezfelkérések is – sóhajtotta. – Sajnos Claire mostanában jórészt kizárólag jótékony célból volt hajlandó stúdiófelvételeken közremőködni, de nem ártana, ha változtatna ezen a szokásán. Micsoda?! Nicole-nak kezdett elege lenni ebbıl az egészbıl. – De legalább utazhat, és megnézheti azokat a gyönyörő városokat – sóhajtotta vágyakozva. – Mármint hogy Claire? – Lisa kurtán felkacagott, és ismét feléje fordult. – Arra szinte soha nincs idı. Claire feladata az, hogy játsszon, és hogy interjúkat adjon, nem az, hogy nézelıdjön. Persze nincs könnyő dolga, valahol megértem, hogy legszívesebben elbújna, elrejtızne elılem és a világ elıl. Sajnos rövid idıre kicsúszott a kezembıl a dolgok irányítása. De most azért vagyok itt, hogy mindent helyre tegyek.

Lisa visszament a fotelhez, és a karjára vette a kabátját. – De nem ácsoroghatok itt, amíg Claire kegyeskedik visszajönni. Mondja meg neki, hogy itt jártam, és hogy hívjon fel a mobilomon, ha hazaérkezett. Biztos lehet benne, hogy addig nem hagyom el Seattle-t, amíg rendbe nem tettünk mindent. Hogy mi az a minden, amit rendbe kell tenni, azt Nicole nem tudta, de szerencsére ez már nem is az ı dolga volt. Meghallotta ugyanis, hogy egy kocsi áll meg a ház elıtt, a feljárón. – Mondja meg neki maga! Éppen most jött haza. – Megjöttem! – kiáltotta Claire. – Bocs, hogy elkéstem, de Wyatt meghívott vacsorára, ezért velük tartottam a Kentucky Fried Chickenbe. A mai volt az egyetlen gyorséttermi napjuk a héten, Amy pedig rajong a csirkéért, úgyhogy oda mentünk. Igaz is, te ettél már ott? Szerintem szenzációs… Claire belépett a nappaliba, meglátta Lisát és abban a pillanatban torkán akadt a szó. Kezdte sajnálni, hogy nem ette meg a második csirkecombot is. – Szia, Claire! – köszöntötte hővösen az asszony. – Komolyan mondod, hogy gyorséttermi szemetet vacsoráztál? Lisa mindig is nagyon tudta, mit mondjon, hogy Claire egészen kicsinek és butának érezze magát. Most is kis híján elkezdett mentegetızni, amikor rájött, hogy felnıtt ember, nem tartozik senkinek számadással arról, mit eszik. Ha gyorsétteremben kapható ételeket kíván, akkor azt eszik, és kész. – Igen, és mondhatom, nagyon finom volt – felelte dacosan. – No és mi van a diétával, amelyet olyan gondosan állítottam össze számodra? A szójaalapú, vitaminban és ásványi anyagokban gazdag bioélelmiszerekkel? El sem tudom mondani, milyen csalódott vagyok, Claire. Micsoda dolog csak úgy eltőnni, egyetlen szó nélkül? Legalább egy üzenetet hagyhattál volna arról, hová mész… De nem, te a telefont sem vetted fel, pedig milliószor kerestelek. Talán azt

hitted, hogy ilyen könnyen megszabadulsz tılem? Hogy egy idı után szépen békén hagylak? Claire kihúzta magát és felszegte az állát. – Vészhelyzet volt itthon – mondta, és titkon azért imádkozott, nehogy Nicole meghazudtolja. A húga azonban szerencsére hallgatott. Lisa pillantása Nicole-ra siklott, aztán visszanézett Claire-re. – Én úgy látom, minden a legnagyobb rendben. Úgyhogy remélem, mihamarabb visszatérsz New Yorkba. – Nem. Nem térek vissza. – És mi lesz az ıszre tervezett programmal? Már így is csak feleannyi koncertet kötöttem le, mint máskor szoktunk. És te is tudod, ha nem mutatkozol elég gyakran a nyilvánosság elıtt, akkor az emberek elfelejtenek. A tehetség önmagában nem elég, jelen kell lenni a zenei életben, különben mindent elveszítesz, amit mostanáig elértél. Ó, hányszor hallgatta már végig ugyanezt! Most azonban Claire megmakacsolta magát. – Pillanatnyilag nem fogadhatok el egyetlen felkérést sem. És megközelítıleg sem tudom megmondani, mikor lesz itt az ideje, hogy ismét koncertezésre gondoljak. – Ezt nem teheted! – kiáltott fel Lisa. – Már csak azért sem, mert nem csak rólad van szó! Te egy két lábon járó üzleti vállalkozás vagy, akitıl több ember boldogulása függ. Ezeknek az embereknek a jövıjét is kockára teszed, nem csak a sajátodat… Egy újabb szemrehányás, amelyet Claire-nek már vagy ezerszer módjában állt meghallgatnia. Szegény Lisa, kezdett olyan lenni, mint egy elakadt lemezjátszó. – Itt most fıként magadról beszélsz, ugye? – csattant fel. – Tudod mit? Ha nem vagy velem elégedett, nyugodtan rúgj ki. Bontsunk szerzıdést, nekem úgy is jó. Lisa ijedten hıkölt hátra.

– Nem, azt azért nem. – Megköszörülte a torkát, és egy pillanat alatt hangnemet váltott. – Claire, kedvesem… – fuvolázta. – Nem gondoltam, hogy ennyire megviselt a dolog! Természetesen megértem, hogy a családoddal akarsz lenni egy ideig, nem sürgetlek a világért sem. – Felılem nyugodtan sürgethetsz is, édes mindegy – jelentette ki Claire. – Úgysem megyek New Yorkba. Itt maradok, amíg Nicole teljesen fel nem épül, lehet, hogy még tovább is. Majd meglátom, mihez lesz kedvem. Idén ısszel egészen biztosan nem fogok fellépni sehol, úgyhogy mondj le mindent! Lisa sokáig nem szólt semmit, csak némán bámulta a lányt. – Hát jó – biccentett kelletlenül. – Látom, hogy még nagyon nincs kedved hazajönni. Várni fogok. Ha szükséged van rám, tudod, hol érhetsz el. Claire bólintott, és csendben megvárta, amíg Lisa elhagyja a házat. Eszébe sem jutott, hogy kikísérje. Aztán lerogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát. – Na, ennek aztán jól megmondtad a magadét – jelentette ki Nicole. – Életemben elıször. – Claire az ölébe ejtette a kezét. – Még mindig reszketek az idegességtıl. – Ne aggódj, gyorsan elmúlik. Tényleg a menedzsered ez a Lisa? – Igen. Tizenkét éves korom óta. – Félelmetes egy nıszemély! – Nekem mondod? Viszont tényleg ı a legjobb. Rengeteg tehetséges muzsikus van, akiknek feleannyi lehetıség sem jut, mint nekem jutott, mert nem találják meg a megfelelı embereket. Nicole leült a fotelba a nıvérével szemben. – Mielıtt megjöttél, egy csomót beszélt a koncertekrıl, a napi többórás gyakorlásról, a próbákról, az interjúkról… Mondd csak, neked tényleg ilyen feszített tempóban telik egy napod? Claire hátradılt és lehunyta a szemét.

– Többnyire. Nagyon ritka, hogy marad egy kis szabadidım. Néha úgy érzem magam, mint egy hörcsög, tudod, amikor fel-alá futkos abban a mókuskerékben… Csak futok, csak futok, mégsem jutok el sehová, és nem változik semmi. De az évek során azért könnyebb lett egy kicsit a dolgom, mert már nagyon sok darabot kívülrıl tudok. Régen, fiatalabb koromban ezeket meg kellett tanulnom, úgyhogy sokkal többet kellett gyakorolnom. Valóságos rémálom volt. Hirtelen elhallgatott. Felvértezte magát a húga csipkelıdı megjegyzései ellen, de Nicole nem szólt semmit. Pontosabban egy perccel késıbb mégis. – Ez nagyon komolyan hangzik – mondta meggyızıdéssel. Claire csak nézett. – Mi van veled? – emelte meg a szemöldökét. – Talán csak nem vagy beteg? Belázasodtál, vagy mi? Nicole fészkelıdött egy sort a fotelban. – Nem. Tökéletesen jól vagyok. De a Lisával folytatott beszélgetés rávezetett, hogy talán mégsem volt olyan irigylésreméltó az életed, mint régebben gondoltam. És hogy a sikereidet nem a szerencsédnek, hanem legalább annyira a kemény munkának köszönheted. – Te jó ég! – Claire boldogan elmosolyodott. – Csak nem ismered el, hogy… Rajta, mondd ki! Mondd már ki! – Arra aztán várhatsz. Legfeljebb annyi történt, hogy rosszul tájékoztattak. – Igazságtalan voltál – jelentette ki ragyogó arccal Claire. – A szó, amit keresel, az „igazságtalan”. – Hogyisne! – Nicole gyorsan témát váltott. – Szóval Wyattékkel vacsoráztál? – Aha. És nagyon jól éreztem magam. Imádom Amyt. Tündéri kislány. – És Wyatt? Róla mi a véleményed? Claire érezte, hogy most nagyon óvatosnak kell lennie. – Remek apa. Türelmes, gondoskodó, és nagyon szereti a lányát.

Nicole hosszan nézte a nıvérét. – Hát igen. Amy a mindene. – Én is úgy vettem észre. Ami azt illeti, csodálom is, hogy nincs barátnıje. Vagy te tudsz valakirıl? Nicole felállt. – Megkérdezhetem, miért érdekel? – A hangja szükségtelenül éles volt, és gyanakvó. – Nem, nem érdekel – visszakozott Claire. – Egyáltalán nem, csak meglepett a dolog. Wyatt olyan kedves fickó, és elég jóképő is, csodálkozom, hogy nem nısült újra. Nicole arca mintha kıvé dermedt volna, és a nappaliban egyik pillanatról a másikra fagypont körüli lett a hımérséklet. – Hát ilyen nincs! Neked tetszik Wyatt? Szemet vetettél a legjobb barátomra? Csak nem képzeled, hogy összeszőrheted vele a levet a hátam mögött? Ebbıl aztán nem eszel! İ az én barátom! Hallod? Az enyém! És nem adom! Legfıképpen neked nem! Azzal sarkon fordult és ökölbe szorított kézzel kimasírozott a nappaliból.

10. Claire még soha életében nem járt építkezésen. Kiszállt a kocsiból, s körülnézett, azt a lakókocsit keresve, amelyet Wyatt leírt neki. Gyorsan meg is találta az építési terület legszélén, de nem indult el mindjárt, hanem nézelıdött egy kicsit. Jókora területrıl volt szó, ahonnan pár fát leszámítva kiirtották az összes növényzetet. Voltak házak, melyeknek már álltak a falai, de voltak olyanok is, amelyeknek csak az alapjai álltak ki a földbıl. Még mindig dolgoztak a hangos, félelmetes munkagépek, alapot ástak, földet szállítottak el a helyszínrıl. Egy idı után Claire elindult a lakókocsi felé. Talán félúton járhatott, amikor egy magas, vékony, szakállas férfi megállította. – Magácska a legszebb dolog, amit ma szerencsém volt látni – mosolygott Claire-re. – A nevem Tüske. Hát önben kit tisztelhetek? Tüske? Claire még senkivel sem találkozott, akit így hívtak volna. A férfinak volt egy nagy tetoválás a karján, és egy Washingtoni Egyetem feliratú pólót viselt, a mosolyát azonban a nı kifejezetten kedvesnek ítélte. – Claire vagyok, és Wyatt kislányára vigyázok – mutatkozott be. – Wyatt elfelejtett aláírni egy iskolai papírt, azt hoztam most el neki. Tüske jól megnézte magának a nıt. – Szóval maga egy csinos kis bébiszitter, mi? Mivel ez sokkal jobban hangzott, mint a pánikbetegségben szenvedı zongorista, Claire nem helyesbített. – Hát, valami olyasmi. – Örülök, hogy megismerhettem, Claire.

– Részemrıl a szerencse. – Még sosem láttam ezen a környéken. – Mert csak mostanában kezdtem el Amyre vigyázni, és csak nemrég jöttem Seattle-be. – Akarja, hogy megmutassam magának a várost? Nahát! Ez a pasas fel akarja csípni? Claire nagyon ostobán érezte magát. Mivel nem akart nevetségessé válni, kitérı választ adott: – Ó, köszönöm, de van GPS-em. Azzal egész jól elboldogulok. – Tüske nevetett. – Elnézést, most már mennem kell. Miután Wyatt aláírta azt a papírt, még vissza kell vinnem az iskolába. Örülök, hogy találkoztunk – búcsúzott a lány. – Hát még én! Ha van kedve, egyszer elmehetnénk együtt meginni valamit. Claire félig már elfordult, de erre meglepetten visszanézett. Ez az ember meghívta egy italra! Randizni akar vele… Istenem, egy igazi randevú! Még soha senki sem hívta találkára… – Lehet róla szó – mondta titokzatosan, aztán továbbsétált a lakókocsi felé. Nem mintha szemernyit is érdekelte volna Tüske, de az önbizalmának jót tett a férfi közeledési kísérlete. Végtére is miért ne találkozhatna vele? Csak hogy gyakorlatot szerezzen. Akkor késıbb, ha majd olyanokkal találkozik, akik tényleg tetszenek neki, sokkal ügyesebben viselkedne. Még oda sem ért a lakókocsihoz, amikor kivágódott az ajtaja, és Wyatt villámló szemmel ráförmedt: – Hát magának meg hogy jut eszébe szóba elegyedni azzal a csirkefogó Tüskével? Claire megrökönyödött. – Nem nekem jutott eszembe, hanem neki. İ szólított meg. És alig pár szót beszéltünk, teljesen közömbös dolgokról. – Annál azért többnek nézett ki.

– Na persze! – A nı gúnyosan elmosolyodott. – Kiterveltük, hogy megszökünk és titokban összeházasodunk. De sajnos ki kell várnunk Tüske legközelebbi szabadnapját. – Nem áll jól magának, ha gúnyolódik. – Wyatt hátralépett, és egy kézmozdulattal betessékelte Claire-t a lakókocsiba. – Tolakodó volt? Kikezdett magával? – Nem. Csak annyit mondott, hogy egyszer megihatnánk együtt valamit. Wyatt becsukta az ajtót. A lakókocsi nem volt nagy, és teljesen betöltötte a két íróasztal meg a fal mellett álló irattartó szekrények. A férfi közelebb lépett, és már annyira közel volt, hogy Claire-nek hátra kellett hajtania a fejét, ha a szemébe akart nézni. – Nem fog találkozni Tüskével – szögezte le Wyatt eltökélten. Claire maga sem gondolta komolyan, hogy bármi köze lehetne ahhoz a férfihoz, mégis felbıszítette Wyatt erıszakossága. Hogy mer beleszólni abba, kikkel találkozzon, és kikkel ne? – És miért nem, ha szabad érdeklıdnöm? Mert maga azt mondja? – Nem csak azért. Hanem mert Tüske börtönviselt ember. Két hónapja engedték ki a sittrıl, ahol súlyos testi sértés miatt ült. Jelenleg próbaidın van. Claire nyelt egy nagyot. Most jött ki a börtönbıl? Szent ég! Még jó, hogy nem cseréltek telefonszámot! – Ráadásul családos ember. – Micsoda? Ez komoly? Ilyen az én formám, gondolta elkeseredetten Claire. Egyvalaki figyel fel rá, arról is kiderül, hogy börtöntöltelék, és ráadásul felesége van… – Látom, ez a hír jobban megrázta – somolygott Wyatt. – Egy feleség nem szerepelt a tervei között? – Ugyan már! – Claire lemondóan legyintett. – Gondolhatja, hogy Tüske egyáltalán nem érdekel, csak kedves volt hozzám, és nyilvánvalóan érdeklıdött irántam. És ez… szóval jólesett.

– Maga arra vágyik, hogy börtöntöltelékek udvarolják körül? – csodálkozott Wyatt. – Dehogy! Arra vágyom, hogy egyáltalán valaki körüludvaroljon. Tudja, engem még soha senki nem hívott meg sehová. Sikerült hidegen hagynom minden férfit, akivel mostanáig találkoztam. Felkészült rá, hogy a férfi kicsúfolja, és aztán nagy kegyesen elmagyarázza neki, mi a baj vele. Wyatt azonban ehelyett csak összefonta a karját a melle elıtt. – Aha, na persze! – Nem hisz nekem? Pedig ez az igazság. Még sosem randiztam senkivel. Tudja, az év nagy részét utazással töltöm, nincs idım ismerkedni, kapcsolatot kialakítani pedig még kevésbé. És mivel jobbára külön utazom a zenekari tagoktól, még velük sem töltök valami sok idıt. Nem mintha a velük való kapcsolat sokat segítene… Egy részük javíthatatlan szoknyapecér, és kizárólag a trófeagyőjtés érdekli. Az az ember, akivel a legtöbbet vagyok együtt, a menedzserem, Lisa. De elhiheti, ı aztán végképp nem az esetem. A férfi nem szólt semmit, csak bámult rá. Claire felsóhajtott. – Nem hazudok – bizonygatta. – Miért tenném? Tudja, milyen kínos ez nekem? Ha nagy ritkán találkozom valakivel, aki kicsit is tetszik, az illetı rendszerint fél tılem. A hírnév zavarja, vagy a pénzem, nem tudom. Mindenesetre ez van, és higgye el, mindent megtennék, hogy változtassak ezen a lehetetlen állapoton. Nagyon szeretnék megismerkedni valakivel… Igen, nagyon is vágyom rá. Ahhoz persze nem ragaszkodom, hogy Tüske legyen ez a férfi… Claire még akkor is beszélt, amikor Wyatt a két kezébe fogta az arcát, és az ajkára tapasztotta a száját. – Hé, mit csinál? – dünnyögte fojtottan a nı, de nem tiltakozás, csupán meglepetés csendült ki a hangjából. – Pszt! Maradj csendben! – intette Wyatt, és ez volt a legjobb tanács, amit adhatott. Az ajka forró volt, ugyanakkor elmondhatatlanul lágy. Claire lehunyta a szemét. A csók óvatosan és tartózkodón kezdıdött, mintha

Wyatt idıt akart volna adni neki, hogy felkészüljön mindarra, ami a rövid bevezetı után következik. Épphogy csak hozzáért Claire ajkához, aztán visszahúzódott, hogy évıdve tovább próbálkozzon. Nem kellett sok idı, és a lány mindenrıl megfeledkezett, teljesen átadta magát a csók gyönyörőségének. Eleinte nem tudott mit kezdeni a kezével, ezért tétován Wyatt vállára tette, mire a férfi szorosan átölelte a derekát, és magához húzta, de úgy ám, hogy a testük jóformán teljes hosszában összesimult. Ez jobb volt, mint bármi, amiben Claire-nek eddig része volt. Wyatt teste ruganyos volt, izmos és forró, az illata férfias… És akkor a nyelve finoman megérintette a lány száját. Claire pontosan tudta, mit jelent ez. Megnyitotta az ajkát. A csók egyre mohóbb, egyre szenvedélyesebb lett, a nı úgy érezte, egész testét tőz emészti el. Erısen Wyatt nyaka köré fonta a karját, nehogy a földre rogyjon, mert úgy vélte, a lába már nem tudja sokáig megtartani. Melle a férfi kemény mellkasának feszült, a hátán ide-oda vándorolt, kutatott Wyatt keze. Bárcsak a meztelen bırén érezhetné az érintését! A férfi pedig újra és újra megcsókolta, amikor pedig szétvált az ajkuk, a lány alig tudta megállni, hogy tiltakozni ne kezdjen. Szerencsére azonban Wyatt még nem hagyta egészen abba: ajka továbbvándorolt Claire állára, nyakára, majd onnan a fülcimpájára. A lánynak libabırös lett az egész teste, a mellében kellemes feszülést érzett, az ölében lüktetı forróságot. Ó, igen, ez volt az, amit annyira akart, amire annyira vágyott! Akarta most mindjárt, akár még könyörögni is hajlandó lett volna érte… Ekkor Wyatt lassan felegyenesedett, és ránézett. A szemében ugyanaz a tőz égett, mint ami Claire minden porcikáját emésztette. Ó, hála istennek, akkor ezek szerint nem egyoldalú a vonzalma! – És most megbeszélhetnénk egy randit – jelentette ki a férfi. – Eee… egy igazi randit? Wyatt bólintott, Claire pedig beleremegett az örömbe.

– Az csodás volna – mondta ıszinte lelkesedéssel, és remélte, hogy az arca nem annyira vörös, mint amennyire ég. – De ugye neked… szóval nincs senkid, ugye? – Ha volna, nem hívnálak randira, és nem csókoltalak volna meg. És csak hogy tudd: Nicole meg köztem soha nem volt semmi. Csupán barátok vagyunk. Claire sosem mert volna erre rákérdezni, de nagyon jólesett neki, hogy a férfi mindjárt az elején tisztázta. – Nagyon szívesen találkozom veled bármikor – ismételte. – Mit szólnál a péntekhez? Az egész estém szabad, Amy az egyik barátnıjénél alszik. – Jól hangzik. – Akkor hétre érted megyek. – Várni foglak. Csak így, ilyen egyszerően… Hát ilyen, ha az embert randira hívják? Claire-rel madarat lehetett volna fogatni örömében. Kis híján kiszédült a lakókocsiból, de aztán eszébe jutott az engedély, amit alá kellett volna Wyatt-tel íratnia. Elıvette hát a táskájából, a férfi aláfirkantotta, és azzal Claire távozott. Úgy érezte magát, mintha nem is a földön járna, hanem legalább fél méterrel fölötte lebegne. Randija lesz! Igazi randevúja! Ráadásul nem akárkivel, hanem Wyatt-tel. Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan hozza ezt óvatosan Nicole tudomására. – Ez tényleg nagyon jó. – Claire egy újabb hagymakarika után nyúlt. – Ilyen finomat még nem is ettem. De tényleg… Jesse jóízően beleharapott a hamburgerébe. – Látod? Nem csak New Yorkban vannak jó dolgok. – Sosem hittem, hogy így van. – Claire körbehordozta pillantását a Kidd Valley nevő gyorsétterem színpompás belsı berendezésén. Jesse javasolta, hogy itt találkozzanak. – Lehet, hogy megrendelem a

következı koncertemre. Eddig még úgysem léptem fel semmiféle követeléssel, nem voltak sztárallőrjeim. Ezzel kellene kezdenem. – A szállítás nem tenne jót neki. Ez csak frissen jó. – Kár. – Claire lenyalogatta az ujjait. – Mi újság, miért akartál találkozni velem? – Á, semmi, csak… csak meg akartam tudni, hogy vagy. – Jesse nem nézett a nıvérére. – Na és te? Te biztos, hogy jól vagy? – Claire gyanakodva meredt rá. – Persze. Sokat dolgozom, meg ilyesmi, de különben jól… Nicole még mindig haragszik? – Ezt tılem kérdezed? Gondolod, hogy olyan közeli és szeretetteljes a kapcsolatom Nicole-lal, hogy megosztja velem az ez irányú véleményét? A Wyatt miatti összeveszésüket követıen leginkább kerülték egymást, ami rosszul érintette Claire-t, hiszen nagyon szerette volna már valakinek elmondani, hogy végre randija lesz, méghozzá olyasvalakivel, aki független, ırülten jóképő, és még börtönben sem ült. – De most már jól van, ugye? – faggatózott Jesse. – Úgy értem, javul az állapota? – A testi állapota természetesen javul. Most már elég jól tud mozogni, és szerintem jövı héttıl be fog járni a pékségbe is. – De rám még mindig dühös? Jesse lehangoltnak tőnt, és Claire nagyon szerette volna valami jó hírrel megörvendeztetni, csakhogy semmiféle kedvezı fordulatról nem számolhatott be. – Mégis mit vártál? – tette fel a kérdést. – Hiszen majdnem lefeküdtél a férjével! Azt hitted, hogy két-három nap alatt túlteszi magát ezen? – Nem az történt, amire Nicole gondol. – Claire közbe akart szólni, a húga azonban felemelte a kezét. – Ne is mondd, tudom, hová akarsz kilyukadni. Hogy nem volt rajtam szoknya, tehát

biztosan lefeküdtünk egymással. Ez a legegyszerőbb: bőnösnek kikiáltani mindkettınket. Claire csak nézett. Hát a húga tényleg nem érti ezt az egészet? Nem érti, hogy az a körülmény, hogy Nicole megakadályozta kettejüket az aktusban, egyáltalán nem menti fel ıket? – Van egy barátom, Mattnek hívják – mesélte Jesse. – Szeretem, és sosem okoznék fájdalmat neki. De aznap… Szóval megtaláltam a győrőt. Egy eljegyzési győrő volt. Matt dugta el, mert meg akarta kérni a kezemet. Claire egyre kevésbé értette ezt az egészet. – De ha komoly barátod van, akit ráadásul szeretsz, és aki feleségül akar venni, akkor mi az ördögöt akartál Drew-tól? – Nem tudom. Tulajdonképpen semmit. Mindig jóban voltunk Drew-val. Aznap, amikor megtaláltam a győrőt, teljesen fel voltam dobva. Azt sem tudtam, mit csinálok, majd kibújtam a bırömbıl örömömben. És akkor Drew megcirógatott és magához húzott… Ha lehetne, hidd el, visszacsinálnám az egészet! – bizonygatta Jesse. – Elküldtem volna Drew-t a fenébe, és elhagytam volna a házat még aznap este. Mi sem állt tılem távolabb, mint hogy fájdalmat okozzak Nicole-nak… Csak hát nem tudtam, mit csinálok. Jesse szívszorítóan fiatalnak látszott, miközben ezt mondta. És sebezhetınek. Claire szíve azonban nem esett meg rajta. – Most hol laksz? – kérdezte, mert úgy döntött, okosabb témát váltani, mint veszekedni. – Eleinte egy barátnımnél húztam meg magam. Egy ideje azonban az egyetem közelében bérelek szobát. A szorgalmi idıszak végeztével már sokkal olcsóbb az albérlet. – És mit dolgozol? Jesse kissé mintha elpirult volna, és zavartan kezdett ide-oda csúszkálni a helyén. – Internetes munkákkal próbálkozom. Semmi komoly egyelıre, de pénzt kell keresnem, mert enni és lakbért fizetni muszáj.

Claire eltöprengett rajta, vajon miért tőnik ennyire idegesnek a húga. Vajon mit csinálhat? – És mielıtt ez az egész történt, mivel foglalkoztál? – Közgazdaságtant hallgattam a fıiskolán, és a pékségben dolgoztam. Tudtad, hogy a fele az enyém? Persze csak ha betöltöm a huszonötöt. Addig a részemet a nyereségbıl egy letéti alap kezeli. Szeretném, ha Nicole kifizetne, de persze nem teszi. Végül is miért tenne olyat, ami nekem jó? … Szemét módon viselkedik, én mondom neked. – Szerintem az vesse rá az elsı követ, aki másképp viselkedne a helyében. Te pedig gondolkodhattál volna egy kicsit, vajon okos dolog-e hagyni, hogy Drew letépje rólad a szoknyát… – Persze, állj csak mellé! Claire szigorúan meredt a húgára. – Te tényleg nem érted, mit tettél? Tényleg nem érted, mekkora bánatot okoztál a nıvérednek? – És hogy ı mekkora bánatot okozott nekem, az senkit sem érdekel? – Jesse félretolta a tányérját. – Az mindegy, ugye? Itt is csak az van, mint a pékségben, mindig Nicole-nak van igaza, mindig az övé az utolsó szó. Ott sem szerette, ha kísérletezem, pedig voltak ötleteim, és tudom, hogy képes lettem volna valami igazán egyedit, valami igazán jót alkotni. – Miért nem próbálkozol tovább? Hiszen Nicole már nem akadályoz meg benne. Jesse a fejét rázta. – Pénzem sincs túlzottan sok, márpedig a jó minıségő alapanyagok drágák. – Le vagy égve? – Mondhatjuk. De azért még megvagyok. – Nincs nálam a csekk-könyvem, de egy kevés készpénz van a tárcámban. Odaadjam? Késıbb még adhatok többet is, ha akarod… Jesse furcsán nézett rá. – Miért akarsz te nekem pénzt adni?

– Hogy segítsek. Hiszen az elıbb mondtad, hogy szükséged van rá. No, akkor adjam azt a pénzt, vagy ne? – Most ne. De nincs kizárva, hogy késıbb megváltoztatom a véleményemet. – Csak szólj! – Úgy lesz. Mostanra lehiggadtak mindketten, már nem volt puskaporos a hangulat. Jesse ismét nekilátott a hamburgerének. – Hogy boldogulsz Nicole-lal? Jobban kijöttök már? – Egész jól megvoltunk, amíg meg nem pendítettem, hogy tetszik nekem Wyatt. Jesse kis híján félrenyelt. – Mi történt? – Teljesen kifordult magából, és megtiltotta, hogy találkozzam vele. De fütyülök rá. Wyatt randira hívott, és természetesen elmegyek. Azzal randizom, akivel akarok. – Sok szerencsét hozzá! – vigyorgott Jesse. – Végtére is nem járnak, vagy ilyesmi. Sohasem volt köztük semmi – dohogott Claire. – Kit akarsz meggyızni tulajdonképpen? – Jesse jó nagyot harapott a hamburgerébe. – Engem vagy saját magadat? – Mindkettınket – felelte rövid töprengést követıen a nıvére. – Téged sikerült? – Mondhatni. Mindenesetre a te oldaladon állok. Csak azt sajnálom, hogy nem leszek ott, amikor elmondod Nicole-nak. – Egyelıre még azt sem tudom, mit vegyek fel – töprengett Claire. – Tudod, nem valami gyakran járok férfiakkal szórakozni. – Hová mentek? Megmondta? Claire a fejét rázta. – Akkor feltehetıen vacsorázni – vélekedett a húga. – Aztán talán moziba. Legyél csinos, de ne túl elegáns. Ez itt nem New York. Felvehetsz például egy menı farmert egy szép blúzzal és egy hozzá illı blézerrel. Légy szexi, de semmi esetre sem közönséges. Ne játszd

meg, hogy egyáltalán nem érdekel, de azért ne is legyél nagyon oda érte. – Mi a különbség a menı farmer és a normális farmer között? – tudakolta Claire. Jesse felsóhajtott. – Reménytelen eset vagy, tudsz róla? Miután Claire hazaért, még sokáig nem szállt ki a kocsiból. Győjtötte a bátorságot. – Erıs vagyok – mondta a tükörképének a visszapillantó tükörben. – Felnıtt ember vagyok, jogomban áll dönteni a saját sorsomról. Úgyhogy most odamegyek Nicole-hoz, és megmondom neki, mit gondolok. Mindent elmondok neki, ami a szívemet nyomja, és nem fogok berezelni tıle, akármilyen utálatos lesz is velem. Vett egy nagy levegıt, aztán kiszállt. Nicole-t a konyhában találta. – Jó, hogy itt vagy – mondta határozottan. – Beszédem van veled. Nicole nem szólt semmit, csak felvonta a szemöldökét. – Nicole, én tiszteletben tartom a kapcsolataidat. Tudomásul vettem, hogy Wyatt a jó barátod, és nem akarok ezen változtatni. A lényeg a következı: téged nem érdekel Wyatt mint férfi, nem akarsz randizni vele. Én ellenben nagyon is. És nem értem, mi kifogásod lehet neked ez ellen. Talán úgy véled, hogy nem vagyok elég jó neki? Ez szíved joga, de hadd döntse már el ı, kit tart érdemesnek arra, hogy vacsorázni hívja. – Vagyis vacsorázni hívott – állapította meg fáradtan Nicole. – Igen. Én pedig elfogadtam a meghívását. És te duzzoghatsz, kiabálhatsz, meg tiltakozhatsz, de egyébként semmit sem tehetsz. Nicole rábámult. – Ez minden? Vagy van még valami? – kérdezte élesen. – Van. Egy-két jelentéktelen apróság. Mindenekelıtt az, hogy sajnálom, ami veled történt. Sajnálom, hogy Drew lefeküdt Jesse-vel, hogy mindketten megcsaltak és becsaptak téged. Sajnálom, hogy már egészen fiatal korodban a nyakadba szakadt minden munka a

pékségben. És végül sajnálom, hogy elveszítetted anyát. De az én veszteségem sem volt kisebb, hidd el. Nicole mondani akart valamit, Claire azonban elhárítóan felemelte a kezét. – Még nem fejeztem be. Szóval anya elvesztése engem is padlóra küldött, de ezt te sosem vetted figyelembe. Kikiáltottál fıgonosznak, és soha egyetlen pillanatig sem próbáltad elképzelni vagy megérteni az én érzéseimet. Az elmúlt tíz évben folyamatosan próbáltam veled felvenni a kapcsolatot, de te tudomást sem vettél a leveleimrıl, telefonhívásaimról. És én mégis otthagytam csapot-papot, amikor Jesse felhívott, hogy szükség van rám. – Tudomásom szerint nem is volt semmi, amit otthagyhattál volna – szúrta közbe epésen Nicole, Claire azonban a legkevésbé sem zavartatta magát. – Mégis megtehettem volna, hogy nem jövök. De te a testvérem vagy, és melletted akartam lenni a bajban. És hidd el, teljesen mindegy lett volna, ha tele van a határidınaplóm fellépésekkel. Akkor is jöttem volna, ha szükséged van rám. Igen, hiába rázod a fejed. Eljöttem volna, mert a testvérem vagy, és mert fontos vagy nekem. Claire-t hirtelen régi emlékek rohanták meg, erıs, felkavaró érzések, melyek ellen küzdenie kellett. – Emlékszel még, amikor ötévesek voltunk, és meghívtak minket Sandy Smith születésnapjára? Te boldogan készülıdtél, én azonban nem mehettem, mert gyakorolnom kellett. Hiába üvöltöttem, nem segített semmit, a tanáromat nem érdekelte… És amikor bárányhimlıs voltál, arra emlékszel? Mindenáron megpróbáltak távol tartani tıled, nehogy elkapjam. De én veled akartam lenni, úgyhogy éjszaka bemásztam az ágyadba, és együtt aludtunk. Persze sikerült is elkapnom a bárányhimlıt, de az sem érdekelt, mert legalább együtt lehettünk. Hiszen testvérek vagyunk… – Ezt mintha már mondtad volna – dünnyögte Nicole.

– Sajnos muszáj önmagamat ismételnem, mert úgy látom, te már nem emlékszel. De hogy a tárgyra is rátérjek: ezúttal ne számíts arra, hogy elmegyek. Addig biztosan nem, amíg ki nem találtuk, hogyan építhetünk fel egy normális testvérkapcsolatot. Nagyon nagy könnyebbség lenne, ha idınként próbálnál emberi módon viselkedni, és kedves lennél, esetleg hálás vagy ilyesmi. De ha nem leszel, úgy is jó. Akárhogy is döntesz, kérlek, kímélj meg a folyamatos szemrehányásoktól. Ugyanis kettınk közül nem egyedül te vagy az, aki nem dönthetett szabadon az életérıl. – Az agyamra mész, tudsz róla? – sziszegte Nicole. – Tudok. De miért gondolod, hogy érdekel? Egymásra bámultak: mint két harcos a csata elıtt. Claire-nek fogalma sem volt, mi következik, de egy dolgot biztosan tudott: nem szándékozott feladni. – Jól van – mondta nagy sokára Nicole, és lesütötte a szemét. – Menj és randizz Wyatt-tel! Nekem aztán mindegy. – Tényleg? Nicole bólintott. – Azért annyira ne legyél nagyra magaddal! Én talán nem vagyok rendes, amiért engedélyt adtam? – A tıled kapott bárányhimlı hegei még mindig megvannak. Meggyızıdésem, hogy cserébe tartozol nekem ennyivel. Erre már Nicole is elmosolyodott. – Igen, lehet, hogy igazad van.

11. – Két tucat zsömlét, simát és magvasat vegyesen – mondta az öltönyös férfi, aki épp csak annyi idıre szakította félbe a telefonbeszélgetését, hogy közölje, mit kér, aztán már vissza is emelte a készüléket a füléhez. Claire összekészítette a csomagot, beütötte az árat, az úr pedig fizetett és távozott. – Kilencvennyolcas! – hívta a lány a következıt. – Két cukormázas fánkot hosszú kávéval. De kérem, hagyjon sok helyet a tejnek! – Ahogy kívánja. Azonnal meglesz. – Claire pillanatok alatt papírtálcára tette a fánkokat, és már hozta is a kávét. Aztán a kasszába dobta az aprót, és jöhetett a következı vevı. Egy jól öltözött hölgy lépett a pulthoz. – Tortát szeretnék rendelni. – Parancsoljon! – Claire hozta a füzetet, amelybe a rendeléseket írták. – Pontosan mit szeretne? – A híres Keyes-tortát, de nem csokoládékrémmel, hanem vaníliással. Claire sajnálkozva mosolygott. – Igazán sajnálom, de ezt a kívánságát nem tudjuk teljesíteni. A Keyes-tortát nem változtatjuk meg. Van egy csomó másfajta tortánk is, amit úgy sütünk, ahogyan ön kívánja, de a Keyes-torta egy több évtizedes családi hagyomány, ahhoz nem nyúlunk. – Már elnézést, de én vagyok a vevı, maga pedig az eladó, akinek az a dolga, hogy kiszolgálja a vevı igényeit. Megmondtam, mit

szeretnék, és nem kifogásokat akarok hallani, hanem azt, hogy: mikorra parancsolja, asszonyom? Claire vett egy nagy levegıt, elszámolt tízig, és közben elképzelte ezt az undok némbert friss cukormázzal leöntve, ahogy mindenfelıl csokoládéforgácsok záporoznak feléje. Ettıl aztán megint kedve támadt mosolyogni. – Tudja, asszonyom, jó, ha van az életben néhány dolog, ami állandó. A híres Mona Lisára sem festünk nıvérfityulát, vagy a Szabadság-szoborra sem adunk főszoknyát, csak azért, mert éppen meguntuk, ahogy kinéz. – Ebben van némi igazság, de azért remélem, nem gondolja komolyan, hogy ezeket a nagyszerő dolgokat a maguk nevetséges tortájához hasonlítja. – Egyáltalán kóstolta már a Keyes-tortát? A hölgy elhúzta a száját. – Ugyan, az is csak egy torta! – Vagyis nem. Gondoltam. Pedig a mi tortánkra nem véletlenül mondják, hogy ez a világ legfinomabb csokitortája. A családom hatvan évig dolgozott a recept tökéletesítésén. Szóval mit szeretne: egy legendát vagy egy közönséges tortát, melyet az ön igényeihez igazítunk? Az is egy lehetıség, hogy mindkettıbıl kér egyet, és megszavaztatja a vendégeit, kinek melyik ízlik jobban. Szerintem élveznék a kóstolót. A hölgy elgondolkodott, és végül pontosan úgy tett, ahogyan Claire javasolta. Kért egy tizenkét szeletes vaníliakrémes tortát és egy ugyanakkora Keyes-tortát. Miután fizetett és távozott, Phil elismerın nézett Claire-re. – Ez a nı járt már itt párszor, és eddig mindenkit kihozott a sodrából. Nehezen kezelhetı perszóna, de maga nagyon ügyesen megszelídítette. Egyszerő szavak voltak ezek, ám ıszinte tisztelet csendült ki belılük. Claire keble csak úgy dagadt a büszkeségtıl. – Köszönöm. Ezzel a dicsérettel bearanyozta az egész hetemet.

Csak amikor a következı ügyfélhez fordult, akkor jött rá, hogy egész reggel eszébe sem jutott a pánikbetegség. Csak tette, amit tennie kellett, félelem és szorongás nélkül – és ez csodálatos érzés volt. Szerette volna olyan sokáig élvezni, amilyen sokáig csak lehet. – Hát, nem is tudom… – Nicole leült Claire ágyára. – Biztos, hogy farmerben akarsz menni? Claire nem merte elárulni, hogy az ötletet Jesse-tıl kapta. – Attól félek, hogy a többi ruhám túl elegáns. – Wyatt viszont nagyon is jól tudja ezt, úgyhogy szerintem ki fogja csípni magát, te meg farmerban alulöltözött leszel hozzá képest. Mi van azzal a fehér gyapjúnadrággal? Az nagyon jól áll. – De Wyatt már látta rajtam. – Mivel? –A hozzá tartozó fehér pulcsival. Pontosabban elefántcsontszínővel – helyesbített Claire. Nicole a szemét forgatta. – Van másik pulóvered? Claire átnézte a holmiját, és elıhúzott egy halványkék, ezüstszín szálakkal átszıtt felsıt. – Ezt nagyon ritkán viselem, pedig szeretem. Gyöngyökkel jól nézne ki, nem? – Gyöngy fülbevalóval talán, de a gyöngysort felejtsd el! – szögezte le Nicole. – Túlságosan öreges. Ez a pulcsi viszont szuper. Nagyon jól megy a szemedhez meg a hajadhoz. Claire maga elé tartotta a pulóvert, és beállt a tükör elé. – Tényleg nem rossz. És van hozzá egy ezüstszínő cipım meg egy fantasztikus táskám. Nicole elhúzta az orrát. – Azt mondanod sem kell. Neked minden cuccod fantasztikus. Szemlátomást nagyon tudsz vásárolni. – Sohasem vásárolok – felelte Claire kissé óvatosan, mert nem tudta, hogy ezzel megint veszedelmes területre merészkedik-e. – Lisa

hozatja nekem a ruhákat, és ha tetszik, megtartom ıket, ha nem, visszaküldöm. Nincs idım rá, hogy a boltokat járjam. Felkészült a következı epés megjegyzésre, de a húga csak bólintott. – Azok után, amiket az a Lisa mesélt nekem, egyáltalán nem csodálkozom rajta. Mondd csak, ez a valódi hajszíned? – Dehogyis. – Claire az ujja köré csavart egy tincset. – Melírozva van. – Gondoltam. Nekem is kellene valami hasonlót csináltatnom. A te csillogó, a szıke minden árnyalatát felvonultató frizurád mellett az enyém valahogy olyan fakó és unalmas. – Egészen pontosan öt árnyalat van benne – magyarázta Claire. – Egy örökkévalóság, mire tincsenként befóliázzák, de megéri, mert a különbözı színek miatt nem látszik annyira a lenövés, és nem kell olyan gyakran festetni. – Hát igen. Ha sokat utazik az ember, az tényleg praktikus. Claire még mindig résen volt, figyelte, nem csendül-e gúny a húga hangjában, de semmi ilyesmit nem hallott. Nicole felállt. – Most magadra hagylak, öltözz csak nyugodtan. Wyatt bizonyára pontosan érkezik, és nem akarom, hogy megvárasd. Nem szeretném szórakoztatni, amíg elkészülsz. – Köszönöm. – Claire komolyan nézett rá. – A segítséget is meg a kedvességedet is. Nicole vállat vont. – Nem szándékozom pályázni a nyugati part legkötözködıbb perszónája címre – jelentette ki. – Gondoltam, megpróbálok rendes lenni veled. – Remekül csinálod. – Köszönöm – nevetett Nicole, majd távozott. Miután egyedül maradt, Claire bedugta a hajsütıvasat a konnektorba. Nem akart ugyan világraszóló frizurát rittyenteni magának, de azért szeretett volna egy kis tartást adni a hajának. Aztán, amikor ezzel megvolt, feldobott egy könnyő sminket,

felöltözött, és az órájára pillantott. Halkan felkiáltott meglepetésében, mert rájött, hogy Wyatt minden percben itt lehet. Alig nyitotta ki a hálószoba ajtaját, már hallotta is lentrıl Nicole kiabálását: – Szedd a lábad, Claire! Wyatt most állt meg a kocsifelhajtón. Igyekezz lefelé, mert nem szeretném eljátszani az anyád szerepét. – Jövök már! – kiáltotta vissza Claire, és lesietett a lépcsın. – Milyen pontos vagy! – jegyezte meg a férfi, és kissé meglepettnek látszott. – Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan készen leszel. Claire kicsit zavarba jött. Talán más nık késni szoktak? Errıl ı semmit sem tudott, hiszen nem sokat randizott életében. – Bejössz? – kérdezte udvariasan, ám ekkor a szeme sarkából észlelte, hogy Nicole erıteljesen integet. – De talán jobb, ha rögtön megyünk – helyesbített gyorsan. – Jó, menjünk! Claire megmarkolta a táskáját és kilépett. Akármilyen magas is volt a cipıje sarka, a férfi még így is fölébe magasodott. És bejött Nicole jóslata: sokkal elegánsabban öltözött fel, mint egyébként: farmer helyett sötét szövetnadrág volt rajta, kockás ing helyett pedig egy világoskék öltönying. Remekül nézett ki, de Claire nem mert bókolni. Nem tudta, egy férfinak lehet-e ilyet mondani. Odasétáltak a terepjáróhoz, aztán Wyatt kitárta Claire elıtt az ajtót, és megvárta, amíg beszáll. A kezük könnyedén összeért, és ez az apró érintés is elég volt ahhoz, hogy a lány szíve vitustáncot járjon. – Remélem, szereted a marhát – jegyezte meg Wyatt. – Azt tudom, hogy nem vagy vegetáriánus, hiszen láttalak csirkét enni a Kentuckyban, de hogy a steaket megeszed-e, azt nem tudom. – Persze. Persze hogy megeszem. – Akkor jó. Mert most egy olyan helyre megyünk, ahol mennyei a marhaszelet.

Útközben Amyrıl és a pékségrıl beszélgettek. Amikor odaértek, Wyatt átadta a kocsikulcsot a parkolást intézı fiúnak, aztán kinyitotta az ajtót Claire-nek, és segített neki kiszállni. Az étterem bejáratánál pedig közölte a hosztesszel, hogy asztalt foglalt Knight névre. Claire-nek nagyon tetszett, hogy a férfi jó elıre megtervezte a közös estét, és az étterem is elnyerte a tetszését. Kellemes volt, és elegáns. A fa- és bırborítású kis bokszok, melyekben az egyes asztalok elhelyezkedtek, gondoskodtak a bizalmas, meghitt hangulatról. Miután helyet foglaltak, a pincérnı az asztalra tett két étlapot és a borlapot, aztán távozott. – Nagyon jól nézel ki – jegyezte meg elismerın Wyatt. Claire, aki éppen az étlapért nyúlt, elvörösödött. Boldog volt, hogy félhomály uralkodott a helyiségben, hiszen így legalább kevésbé látszott a pirulása. – Ó, köszönöm! És a meghívást is. Örülök, hogy itt lehetek veled. – Nem kellene a dicsérettel megvárnod az este végét? – Nem, nem hiszem. – A lány zavartan elmosolyodott, Wyatt meg felvonta a szemöldökét. – Csak nem flörtölsz velem? – kérdezte évıdve. – De, igen… azt hiszem. – Most már valósággal lángolt Claire arca. – Akkor jó. Wyattnek nem kellett megnéznie az étlapot, elégszer volt már itt, pontosan tudta, mit fog kérni. De nagy örömet szerzett neki, hogy figyelheti Claire-t választás közben. A nı nagyon komolyan tanulmányozta végig az ételsort, mintha igazán nagy dolgok múlnának rajta, mit is választ. A férfi még mindig nem volt benne biztos, jól tette-e, hogy meghívta ide Claire-t. Mert persze nagyon tetszett neki, mi több, erısen vonzódott hozzá. Ráadásul mindketten facérak, miért ne találkozhatnának?

Másrészrıl viszont Claire Nicole nıvére, ráadásul nem olyasvalaki, akivel egyébként találkozgatni szokott. Meglehetısen tanulságosnak bizonyult a pár perc szörfölés az interneten, amikor begépelte a keresıbe Claire nevét. Kiderült, hogy komolyzenei körökben tényleg híres, igazi sztár, aki az összes földrészen nagy sikerő koncerteket adott, akit rajongók üldöznek, aki rengeteg sikeres CD-t adott már ki. İ meg nem volt senki, csak egy bárdolatlan fickó, aki Seattle-ben házakat épít. Mi közük lehetne nekik egymáshoz? – Mit szólnál hozzá, ha rendelnénk egy palack bort? – tudakolta a férfi, csak hogy félbeszakítsa a gondolatsort, amely nem vezetett sehová. – Remek ötlet! – örült meg Claire. – Nagyon szeretem a jó borokat. Ebben a pillanatban egy szmokingos férfi lépett az asztalhoz. – Elnézést, de meghallottam, hogy a borokról beszélnek. Az étterem borszakértıje vagyok. Megengedik, hogy segítsek a választásnál? A férfinak francia akcentusa volt, méghozzá olyan erıs, hogy Wyatt egy pillanatig elmorfondírozott rajta, nem játszik-e rá egy kicsit. Még mielıtt eldönthette volna, igénybe veszik-e a szolgálatait, Claire már beszédbe is elegyedett az érdemes férfiúval – méghozzá ékes francia nyelven. Pár percig társalogtak, aztán a sommelier sőrő bocsánatkérések közepette távozott, Claire pedig Wyatt felé fordult. – Elnézést – mentegetızött. – Kicsit belefeledkeztem a témába. – Csak nyugodtan. Ismeritek egymást? Claire nevetett. – Nem. A borokat viszont jól ismerem, és nagy ínyenc vagyok. A borlappal kapcsolatban tettem fel pár kérdést. – Beszélsz franciául? – Egy kicsit. – Hát azért, amit hallottam, az több volt, mint egy kicsi.

– Igazából nem sok idıt töltöttem a nyelvtanulással. A repülıútjaim során tettem be mindig nyelvoktató CD-ket a lejátszóba, hogy gyorsabban teljen az idı. Persze az is igaz, hogy sokat utazom. És ha az ember az anyaországban tartózkodik, van alkalma gyakorolni. – Ezek szerint nem csak franciául tudsz? – Olaszul és egy kicsit németül. A kínaival is próbálkoztam, de az nagyon nem ment. – Claire megváltoztatta a testtartását. Az arcán némi kelletlenség látszott, mintha nem lenne kedvére való ez a téma. – De hagyjuk ezt… Ha utazom, általában a helyi jellegzetességeket szoktam keresni, helyi ételkülönlegességeket meg helyi borokat hozatok fel a szállodai szobámba. – Felviteted a szobádba? Hát nem jársz el otthonról? – Csak nagyon ritkán. Koncert után általában fáradt vagyok, úgyhogy rögtön visszamegyek a szállodába, eszem valami könnyőt, és azonnal lefekszem. Persze idınként vacsorákat rendeznek a támogatók, szponzorok tiszteletére, és azokon illik részt venni, akármilyen fárasztó is egész éjjel vigyorogni, mint a vadalma. Semmit sem tudok róla, vágott bele Wyattbe a felismerés. Az a pár cikk, amelyet az interneten olvasott, no meg Nicole csípıs megjegyzései nem készítették ıt fel Claire-re. Csak miközben a nı a turnékról mesélt neki, akkor döbbent rá, hogy egy világhírő zongoramővésznıt kért meg, hogy vigyázzon a lányára. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Ki vagy te? – csúszott ki a száján akaratlanul a kérdés. – Ezt hogy érted? – hökkent meg Claire. – Úgy, hogy nem idevaló vagy, a hétköznapi életbe, a közönséges emberek közé. – De én szeretem a hétköznapi életet. Tudod, az a másik élet messzirıl csillogónak tőnik, ám ha benne vagy, nem túl szórakoztató. Úgyhogy próbálok alkalmazkodni a hétköznapokhoz. Próbálok olyan lenni, mint mindenki más. – Biztos, hogy le akarsz süllyedni a mi szintünkre?

– Én nem tartom jobbnak vagy értékesebbnek a magam életét. Egyszerően csak más. És törekszem rá, hogy minél kevésbé különbözzön a tiétektıl. Wyatt csak nézte-nézte, és szinte percenként elámult, milyen szép ez a lány. Amy mindig azt mondogatta, hogy olyan, mint Barbie, és a hosszú szıke haja meg a még hosszabb lába tényleg a játék babára emlékeztetett. De semmi más. Claire igazi nı volt, a feje búbjától a lábujja hegyéig, méghozzá nagyon nıies és vonzó nı. Vajon hová tőnt a Jégkirálynı, akinek eleinte látszott? – Tudod mit? Rendeld meg te a bort – ajánlotta fel a férfi. – Olyat, amilyet te szeretnél. Az ár nem számít. Én is kíváncsi vagyok, mi finom terem a környéken. – Biztos vagy benne, hogy szabad kezet adsz nekem? – Claire szeme felcsillant, láthatóan örült a javaslatnak. – Be kell vallanom, hogy olykor nagyon pazarló tudok lenni. – Csak rajta! A borszakértı visszajött, mire újabb hosszas eszmecsere következett franciául. A lány a borlapot lapozgatta és mutogatott, a sommelier magyarázott. Aztán végül megegyeztek: Claire egy kicsi, helyi pincészet egyik különlegességét választotta – Wyatt még soha életében nem hallott sem a cégrıl, sem a borról. Kisvártatva megjelent a pincér is, és felvette az ételrendelést. Amikor újból kettesben maradtak, Claire áthajolt az asztal fölött, és a férfira mosolygott. – Mondtam már, mennyire örülök, hogy itt lehetek veled? – Párszor. De ezt nem lehet elégszer hallani. Nem sokkal késıbb megérkezett a bor. A pincér szokás szerint elıször csak egy kicsit töltött belıle Wyattnek, megkérdezte, megfelel-e, és csak azután töltötte tele a poharakat. – Mi újság Drew-val? Járt nálatok mostanában? – kérdezte a férfi, miután ismét magukra maradtak. – Nem tudok róla. Zavarban is lennék, ha újra találkoznánk. Nem tudom, szégyellnem kell-e magam amiatt, hogy megsebesítettem.

– Szerintem emiatt ne zavartasd magad. A fájdalom és a szenvedés állítólag jellemformáló hatású, márpedig az nagyon ráfér. – Jól tudom, hogy csak mostohatestvérek vagytok? – Aha. İ az egyik mostohatestvérem a sok közül. – Nagy a család? – Az még nem volna baj, de folyton átalakul. A családom férfi tagjai, az ısöket is beleértve tökéletesen alkalmatlanok voltak a tartós együttélésre. Ezt felismerve a nagybátyáim egy része meg sem nısült, aki netán mégis, alig aludta ki a lagzi mámorát, már el is vált. Apám a legrosszabb, mert ı nem hajlandó tudomásul venni, hogy neki nem való a házasság, egyre próbálkozik. Nemrég nısült ötödször. Drew a második vagy a harmadik feleségének a fia, már nem is tudom pontosan. Egy ideje képtelen vagyok követni apám ügyeit. – És az édesanyád? – İ szerencsére megállapodott. Talált egy rendes pasit, akivel együtt él immár huszonöt éve. Apám bezzeg… Ennek a házasságának például nem adok többet hat hónapnál. Az egészben az a legviccesebb, hogy ı ezt egyáltalán nem látja. Azt hiszi, ezúttal tényleg megtalálta az igazit. – Végtére is elképzelhetı. – Én inkább azt mondanám, hogy kizárt. Mi, Knightok képtelenek vagyunk a békés családi életre. Én elég korán felismertem ezt, és el is határoztam, hogy soha nem nısülök meg. – Mégis elvetted Shannát. – Mert teherbe esett. Nem volt más választásom. – Dehogyisnem. Támogathattad volna ıket anélkül is, hogy összeházasodtok. Lehettél volna úgy is jó apja Amynek. – Akkoriban úgy tőnt, hogy a házasság a helyes út. – És te mindig azt teszed, ami helyes? A beszélgetés kezdett olyan irányt venni, ami nagyon nem volt Wyatt ínyére. – Sosem voltam gáncs nélküli lovag – tiltakozott.

– Szerintem meg nagyon is az voltál. Shanna megfutamodott, te pedig maradtál. Rögtön Amy születése után elment? – Két hónappal azt követıen, hogy megtudtuk, nem hall. De már rég túltettem magam rajta. Egyedül nevelem Amyt és kész. Ismerve a családunk történetét, a lelkem mélyén tudtam is, hogy Shannával nem fogunk együtt megöregedni. – A férfi Claire pillantását kereste. – De a lényeget még nem mondtam. Végsı soron oda akartam kilyukadni, hogy nem akarok komoly kapcsolatot. Szívesen vagyok veled, de ennyi. Érezzük jól magunkat, élvezzük egymás társaságát, egy jó étteremben, a moziban, az ágyban… de ez minden. Nem akarom elkötelezni magam. – Wyatt kissé zavartan vonta meg a vállát. – Talán furcsának találod, hogy ezt már most szóba hozom, hiszen még azt sem tudom, te érdeklıdsz-e irántam. Viszont szeretnék most rögtön tiszta vizet önteni a pohárba. Szeretném, ha tudnád, mit várhatsz tılem. – Az ágyban? – ismételte tágra nyílt szemmel a lány. – Te le akarsz feküdni velem? – A hangja fátyolos volt az izgalomtól. – Ez minden, amit az elıbbiekbıl megértettél? – Nem, értek mindent. Megértettem, hogy figyelmeztetni akarsz, a saját érdekemben. És köszönöm az ıszinteségedet. De tényleg le akarsz feküdni velem? – Mi ebben olyan meglepı? – kérdezett vissza csodálkozva a férfi. Csak az, hogy eddig még senki nem akart, gondolta Claire, aki ujjongani és tapsikolni tudott volna örömében. Wyatt kívánja ıt! Egy ilyen jóképő fickó, akinek minden porcikájából csak úgy árad a férfias erı és magabiztosság! A világon minden nıt megkaphatna, de neki ı kell! Szívesen elidızött volna még ennél a témánál, ám látta Wyatt arcán, hogy még mindig csodálkozik, ezért inkább váltott: – Mesélj egy kicsit Amyrıl! Miért nem hall, pontosan mi a baj a fülével? Születési rendellenesség?

– Azt mondják. Az egyik füle jobb egy kicsit, de a másikkal tényleg nem hall szinte semmit sem. A hallókészülék persze segít, de ez nem elég, pedig a mai, digitális készülékek már sokat tudnak. – És mi a helyzet a cochleáris implantációval? Ha jól tudom, ez egy elektróda, amelyet a belsı fülbe ültetnek be. Kaphat ilyet Amy? – Elvileg kaphatna, hiszen a hallóidege ép. – A férfi ivott egy korty bort. – Ugyanakkor azonban ennek az eljárásnak megvannak a veszélyei. A mőtét során roncsolódik a belsı fül, vagyis késıbb, ha esetleg jobb technológiát találnak ki a siketség gyógyítására, azt már nem lehet alkalmazni. – Vagyis nem szándékoztok elindulni ebbe az irányba. – Nem. Amy sem szorgalmazza, én pedig valami több sikerrel kecsegtetı megoldást szeretnék. Arra vágyom, hogy Amy halljon. Rendesen, nem csak rezgéseket és a különösen erıs hangokat. – Wyatt elhallgatott, aztán kis szünet után folytatta: – Siketek között persze nem sőrőn hangoztatom ezt. Sokan közülük nem fogyatékosságnak, hanem adottságnak tekintik a siketségüket. Úgy tekintenek rá, mint például a testmagasságra, amit nem nagyon szoktunk mővileg befolyásolni. De én nem értek egyet ezzel. Azt akarom, hogy a lányom elıtt nyitva legyen minden lehetıség, és nem vagyok biztos benne, hogy az implantátum beültetése a lehetı legjobb megoldás. – Ez bizony nem egyszerő kérdés. Nehéz döntések elıtt állsz. – Én? Inkább Amy. Az ı helyzete sokkal nehezebb. Milyen jó apa! – állapította meg boldogan Claire. És jó ember… – Tüske érdeklıdött utánad – mondta ekkor Wyatt. Claire felnézett, és látta, hogy a férfi szeme vidáman csillog. – Nagyon vicces… De képzeld, engem egyáltalán nem érdekel Tüske. – Nem is olyan régen még érdekelt. – Csudát! Csak tudod, eddigi életem során nem sok olyan fickóval találkoztam, akinek felkeltettem az érdeklıdését, és ezt ki is mutatta.

– Gondolom, olyanokkal sem nagyon találkoztál, mint amilyen én vagyok. – Tényleg nem – ismerte el Claire, és az jutott eszébe, hogy ez bizony kár. Rengeteget nevettek, és még többet beszélgettek, Claire istenien érezte magát. Mire felocsúdott, már otthon is voltak, Nicole háza elıtt. A lány azt mondogatta magának, hogy semmi oka az idegeskedésre, Wyatt nyilván meg fogja csókolni, hiszen ilyenkor így szokás, de ettıl nem kell félnie. Ez így van rendjén. Közben felértek a verandára. Claire igyekezett lazának és könnyednek tőnni, holott nagyon is görcsös volt, és feszült. – Csodás este volt – suttogta, és bár nehezére esett, felnézett, egyenesen Wyatt szemébe. – Köszönöm a vacsorát. – Szívesen. – A férfi óvatosan megérintette az arcát. – Egyszerően képtelen vagyok kiigazodni rajtad. – Ez jót vagy rosszat jelent? – Jó kérdés… Meg sem próbálom elmagyarázni. Inkább megmutatom, mit érzek, jó? Azzal Wyatt fölébe hajolt és megcsókolta. Claire-nek pedig elakadt a lélegzete, és a szíve… a szíve legalább egymilliót vert percenként. Tétován a férfi vállára tette a kezét, Wyatt pedig megfogta az arcát. Úgy tartotta, olyan óvatosan, mintha a világ legértékesebb kincse lenne nála. De Claire nem élhette bele magát nagyon a csókba, mert az elég gyorsan véget ért. Feltehetıen azért, mert Nicole verandáján álltak, ahol a szomszédok jól láthatták ıket. Claire-nek persze édes mindegy volt, mit gondolnak a környéken lakók, de Wyattnek talán nem annyira. Egy kicsit elhúzódott a lánytól, csak annyira, hogy a homlokát a homlokának támaszthassa. – Egy csomó bonyodalommal fog járni, ugye tudod? – suttogta. – Nem hiszem. Nem vagyok olyan bonyolult jellem.

– Aha, értem. – Wyatt még egyszer megcsókolta, aztán már ott sem volt. Claire, mintha a felhıkben lebegne, úgy sétált be a házba. Nicole-t a nappaliban találta, éppen tévét nézett, de amikor észrevette a nıvérét, lejjebb vette a hangot. – Meg sem kell kérdeznem, milyen volt – állapította meg. – Valósággal ragyogsz. Nyilván remekül érezted magad. Claire átsétált a helyiségen, és lehuppant a kanapéra. – Ahogy mondod. Wyatt egyszerően csodálatos… Az Öreg Halászba vitt. Jártál már ott? – Igen. Nagyon jó hely, és drága. Wyatt el akart kápráztatni. – Gondolod? – Nem gondolom, tudom. Ez nyilvánvaló. – Haragszol rám? – Claire a húgára nézett. – Nem. Legalább egyikünknek legyen rendben a szerelmi élete, és mivel az én esetemben erre semmi esély, szívbıl drukkolok neked. Úgyhogy kezdheted is! Részleteket akarok hallani. Claire hátradılt a kanapén, és magához ölelt egy párnát. – Fantasztikus volt minden. Végigbeszélgettük az estét, és rengeteget nevettünk. Wyatt igazán szórakoztató… – Álmodozva elmosolyodott. – Azt mondta, le akar feküdni velem. – Majd adok én neki! – csattant fel Nicole. – Micsoda dolog ezt ilyen nyíltan kimondani! Ráadásul a nıvérem vagy. – Ne izgasd fel magad, engem egyáltalán nem zavar, hogy kimondta. – Jó, te tudod… Figyelj, Claire, valamit tudnod kell: Wyatt nem az a fajta, aki hajlandó belemenni egy hosszú távú kapcsolatba. – Tudom. Mondta. – Ezt a javára írom. Legalább ıszinte. – Az. Ez is nagyon tetszik benne. Remélem, akkor is ıszinte volt, amikor a szexrıl beszélt. Nicole nevetett. – Hát persze, hiszen férfi. Miért hazudott volna?

– Nem arra gondoltam, hogy hazudott, hanem arra, hogy esetleg udvarias akart lenni. – Udvarias? Ugyan, hol élsz te? Mikor udvariasak a férfiak, ha szexrıl van szó? – Nicole nevetett. – A zenészek talán igen? – Nos… nem tudom. Ami azt illeti, nincs valami sok tapasztalatom. Nicole homloka ráncba szaladt. – Mirıl beszélsz? – Hát hogy… nincs nagy tapasztalatom a férfiakat illetıen. – Claire kitartotta a párnát és eltakarta az arcát, de aztán leengedte megint. – Én még sohasem… sohasem voltam együtt senkivel – vallotta be, és az arca bíborvörösre vált. Nicole-nak tágra nyílt a szeme, és a szó szoros értelmében tátva maradt a szája. – Micsoda? Még szőz vagy? – Többé-kevésbé. – Erre a kérdésre csak igennel vagy nemmel lehet felelni, nem lehetsz többé-kevésbé szőz! Te jó isten, Claire! Hiszen huszonnyolc éves vagy! – Nekem mondod? Hidd el, nem így terveztem, mégis így sikerült… Tudod, ritkán volt alkalmam ismerkedni, fiúkkal találkozni, és ha feltőnt valaki a láthatáron, aki esetleg veszélyes lehetett volna, Lisa menten közbelépett. Ügyesen úgy intézte, hogy véget érjen a románc. Még csak az hiányzott volna, hogy megismerkedjek valakivel, és abbahagyjam a zongorázást! Közben teltek-múltak az évek; az idım nem lett több, viszont rájöttem, hogy tekintve az életkoromat, immáron valóságos szörnyszülött vagyok. – Nem, errıl szó sincs – tiltakozott Nicole. – Nem vagy szörnyszülött, csak… csak szexuálisan visszamaradott. – Kösz. Ez tényleg sokkal, de sokkal jobban hangzik. – Ezt egyszerően nem értem – csóválta a fejét Nicole. – Hiszen olyan szép vagy, olyan sikeres! Azt hinné az ember, hogy a férfiak körülrajonganak.

– Jó is lenne. De úgy tőnik, inkább félnek tılem. Wyatt szerencsére nem… İ más. Ezért is örültem annyira, amikor azt mondta, hogy le akar feküdni velem. Nicole néhány keresetlen szót mormolt. – Nem tudja, mi? – Még szép hogy nem! És nem is fogja megtudni, ugye? – Claire nyomatékosan nézett a húgára. – Dehogyis mondom el neki! Azt sem tudnám, hogyan kezdjem. Egy szőz… İrület! Claire vágott egy grimaszt. – Hagyjuk ezt a témát, jó? – Sajnálom, sajnálom… De még mindig nem tértem magamhoz egészen. És én még azt hittem, hogy a te életed csupa élvezet és gyönyörőség! – Hát ebben a típusú élvezetben mostanáig nem volt részem, az biztos. – Felfoghatatlan. – Nicole mosolyogva megrázta a fejét. – Nem akarsz kérdezni? – Ó, vagy ezer dolog volna, amit tudni szeretnék – nevetett Claire. – Akkor rajta, kezdd el!

12. Claire megállt az iskola oldalsó parkolójában, és leállította a motort. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte Amytıl, és közben úgy fordult, hogy a kislány láthassa a száját. Amy buzgón bólogatott. – Igen. Szeretném, ha megismerkednél a tanító nénimmel. Ha Claire a jelnyelv valamennyi elemét nem is értette, a lényeget azért felfogta. A kislány mesélhetett róla az iskolában. Claire remélte, inkább csak olyasmiket mondott, hogy mostanában ı vigyáz rá, meg hogy milyen jól kijönnek egymással, és egyáltalán nem említette azt a jelentéktelen tényt, hogy a foglalkozását tekintve zongoramővésznı. Kiszálltak a kocsiból, és Amy bevezette a tágas, világos iskolaépületbe. A folyosón nagy táblák figyelmeztették a tanulókat arra, hogy a hallókészülékeiket feltétlenül viselniük kell az osztálytermekben. Ezen kívül csak az árulkodott róla, hogy nem egy hagyományos iskoláról van szó, hogy a gyerekek, akiket láttak, jelbeszéddel érintkeztek. Amy egyenesen a titkárság felé vette az irányt, és amikor odaértek, megkérte az íróasztalnál ülı hölgyet, hogy értesítse a tanítónıjét. – Keddenként értekezletük van – magyarázta lassan a kislány. – De mostanra már biztosan végeztek. Értekezlet? Claire már a gondolatba is beleborzongott. Pedig tudta, hogy semmi oka az aggodalomra. Amy mindjárt bemutatja neki a tanítónıjét, aztán pár percig udvariasan elbeszélgetnek, és

kész. Már mehetnek is, nem nagy ügy. Persze azért jobb lett volna, ha inkább egy olyan napon kell iskolába hoznia Amyt, amikor nincs értekezlet. Tucatnyi vagy talán még több ember áramlott ki a fogadópult mögötti terembıl. Amy integetett, majd fénysebességgel jelelni kezdett. Claire képtelen volt követni. Egy harmincas évei közepén járó nı lépett oda hozzájuk. – Jó napot! – mondta és jelelte egyidejőleg. – Szia, Amy! Hát te meg kit hoztál nekünk? – A barátnımet, Claire-t akarom bemutatni – mondta a kislány. – Claire, ı a tanító nénim, Mrs. Olive. – Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott Claire. – Nemrég ideköltöztem a testvéremhez, és azóta én vigyázok Amyre. – Igen, hallottam, hogy Nicole-t megmőtötték. Hogy van? – Jobban – mutogatta Claire, de közben nagyon ügyetlennek és lassúnak érezte magát. Tudta, hogy sokat kell még csiszolnia a tudásán. Amy megrángatta a tanítónı ruhaujját. – Claire zongorázik, és már játszott nekem. Csodálatos volt. Mrs. Olive bólogatott. – Sok halló azt hiszi, hogy a siketek egyáltalán nem tudják élvezni a zenét, de ez nem igaz. Sokan vannak, akik… – Ahogy Claire-re nézett, egyszerre hunyorogni kezdett és elhallgatott. – Te jó ég, most látom csak… Tényleg maga az? Ez nem lehet igaz! Claire Keyes! Maga Claire Keyes! A nı elfojtott egy elkínzott sóhajt, és biccentett. – Imádom a zenéjét! – lelkendezett a tanítónı. – Több CD-je is megvan, és egy csomószor láttam a tévében a komolyzenei csatornán. Hát ezt egyszerően nem hiszem el! – A kollégáihoz fordult, akik a közelben ácsorogtak, és felkiáltott: – Halljátok, lányok? Igazi híresség látogatott el hozzánk! A hölgy Claire Keyes, a világhírő zongoramővésznı!

A többi nı egy szempillantás alatt körbevette ıket, és Claire-nek nem maradt más választása, mint hogy válaszoljon a kérdéseikre. – Igen, sokat utazom – bólogatott. – De ez inkább fárasztó, mint örömteli. – Akkor is – szólt álmodozva az egyik tanárnı. – Azért biztosan sok mindent lát és sok érdekes emberrel találkozik. Például úgy tudom, már kísérte azt a három operaénekest is. A három tenort… – Ó, igen, nagyon kedves öregurak. – Hát ilyen egyszerően nincs! Egy világhírő mővész itt, a mi kis iskolánkban! A körülöttük állók egyre szaporodtak. Mrs. Olive továbbra is fordította jelnyelvre az elhangzottakat, hogy a kis Amy is érthesse, amirıl szó van. Most egy idısebb hölgy lépett oda hozzájuk. – Mrs. Freeman vagyok, az iskola igazgatója. Boldog vagyok, hogy nálunk köszönthetem, Ms. Keyes. Claire kezet fogott vele. – Részemrıl a szerencse. Mrs. Freeman megsimogatta Amy fejét. – Az egyik legjobb diákunk. Okos és szorgalmas gyerek. – Igen, tudom – mosolygott rá a kislányra Claire. – Imádni való. Amy ragyogott. – Már mind hallottunk önrıl – folytatta az igazgatónı –, de nem tudtuk, hogy kit tisztelhetünk önben. Remélem, nem veszi szemtelenségnek, ha élek az alkalommal és megkérem, hogy játsszon nekünk valamit. Tudom, szabadságon van – mondta az igazgatónı. – Csak azért merek ilyet kérni öntıl, mert közülünk senkinek nem lesz lehetısége arra, hogy élıben hallja a játékát. Ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy soha többé senkinek nem lesz erre lehetısége, gondolta Claire, aki kétségbeesetten küzdött a rátörı hányinger ellen. Hiszen amíg nem tudja leküzdeni a pánikbetegségét, addig aligha léphet színpadra. – Hát, nem is tudom… A tanárnık izgatottan, várakozóan néztek rá.

– Tu-tulajdonképpen hány ember elıtt kellene játszanom? – kérdezte meg óvatosan Claire. – Néhány tanárról lenne csak szó, meg pár diákról, természetesen. A diákokkal semmi baja nem volt, csak a tanárok zavarták. Legszívesebben kifutott volna a parkolóba, beugrik a kocsijába és elporzik innen, vissza sem néz. Nem akarta, hogy ismét rátörjön a fojtogató félelem. Aztán hirtelen eszébe villant, hogy az utóbbi idıszakban már elért némi eredményt. Többször is dolgozott a pékségben úgy, hogy nem történt baj, vezetés közben is mindig sikerült nyugodtnak maradnia, mi több, a múltkor még zongorához is ült, és játszott Amynek. – De tényleg ne legyenek sokan! – kérte. – Szabadságon vagyok, pihenni szeretnék, és a tömeg fáraszt. Mrs. Freeman úgy tapsolt örömében, mint egy gyerek. – Ez egyszerően fantasztikus! Nagyon köszönjük. Jó önnek a ma délután fél három? Addig elıkészítjük a zeneszobát. Ott legfeljebb harminc ember fér el. – Remek. Fél háromra itt leszek. – Claire leguggolt Amyhez, és rámosolygott. – Legalább téged is hamarabb látlak. A kislány válaszul átölelte a nyakát, Claire pedig, noha félelem szorította marokra a szívét, viszonozta az ölelést. Nicole ezúttal úgy próbált lejönni a lépcsın, hogy nem fogta a korlátot. Lassan haladt ugyan, de folyamatosan, és már ennek is lehetett örülni, hiszen ez is egy kis lépés a gyógyulás útján. Igaz, az orvos szerint még legalább két hét, mire visszanyeri a régi erejét és ügyességét, csütörtökön vagy pénteken azonban már bekukkanthat a pékségbe, hogy megnézze, jól mennek-e a dolgok. Hiányzott neki a korábbi élete, ám – bár a mőtét megszabadította a gyakori hasi fájdalmaktól – a szíve fájdalmát egyelıre nemigen enyhítette semmi. Az még mindig sajgott. – Ne gondolj rá! – szólt magára haragosan, és már sajnálta, hogy nem kérte meg Claire-t, hozzon neki valami filmet a

szupermarketbıl. Bármit hajlandó lett volna megnézni, ami eltereli a figyelmét. Minden jobb volt, mint a sarokban búslakodni, és hol győlölni Jesse-t meg Drew-t, hol rájönni, mennyire hiányoznak. Hallotta, hogy Claire kocsija megérkezik a feljáróra. Egy perccel késıbb a nıvére beszáguldott a házba, az arca sápadt volt, a pillantásában tőz égett. – Játszanom kell! – kiáltotta, és a lépcsıhöz szaladt. – Játszanom kell… Igent mondtam, csak tudnám, miért?! Nem fog sikerülni… Még túl korai ez az egész. Jobb lenne, ha megbékélnék ezzel, és valami más munkát keresnék. Dolgozhatnék például eladóként úgy, mint a pékségben. Vajon mennyit lehet úgy keresni? Miközben folyt belıle a szó, Claire izgatottan felrohant az emeletre, és becsörtetett a szobájába. Nicole jóval lassabban persze, de követte. Amikor felért az emeletre, már akkor látta, hogy Claire a szobájában térdel a padlón, és szétszórt kottalapok között válogat. Mégis ki az, aki kottákat cipel magával, amikor utazik? – Mi az ördögrıl beszélsz? – tudakolta Nicole. Claire felnézett rá. – Amy megkért, kísérjem be a suliba, mert be akar mutatni a tanítónıjének. Ott aztán elkottyantotta, hogy zongorázom, a nınek meg eszébe jutott a nevem, és rájött, ki vagyok. Két perccel késıbb már azért kérlelt az igazgatónı, hogy játsszak nekik valamit. Ma délután, néhány tanárnak és diáknak. Átlapozott vagy tucatnyi kottaoldalt, megnézett minden egyes lapot, aztán lehajította ıket. Az egyik Nicole lábához esett, aki csodálkozva meredt a fura jelekkel teleírt lapra. Hogy lehet ezeken kiigazodni? – Na és? – kérdezte értetlenül. – Mi ezzel a baj? Hiszen az a foglalkozásod, nem? Hogy zongorázol. Claire leült a sarkára és a húgára nézett. – Wyatt nem mondta? – Mit?

Claire a tenyerébe támasztotta az állát. Eljött az igazság pillanata, pedig nagyon nem akaródzott neki megosztani a titkát talpraesett, józan, magabiztos testvérével. – Az a helyzet, hogy nem tudok többé játszani. Pánikroham tör rám, ha zongorázom. Néhány évvel ezelıtt kezdıdött. Akkoriban csak színleltem a rohamokat, hogy Lisától és a követeléseitıl megszabaduljak. De valahogy elveszítettem az ellenırzést fölötte, és a rohamok elszabadultak. Többé nem tudom irányítani ıket, ık irányítanak engem. – Pánikroham? Az meg mi? Valami olyasmi, ami a múltkor a pékségben is rád tört? – Olyasmi, csak sokkal súlyosabb – bólintott Claire. – A legutóbbi fellépésemen összeomlottam, úgy vittek le a színpadról. Rettenetes volt… – Ezért akartál annyira idejönni? – Mi? Nem! De ez volt az oka, hogy nem kellett koncerteket lemondanom, hogy jöhessek. – Értem. És most mi a helyzet? Úgy értem, jársz valamiféle gyógykezelésre? – Jártam. Most már tisztában vagyok vele, mi a baj. De a rohamot irányítani még mindig nem tudom. – Claire lehunyta a szemét. – Nekem mindenem a zene. Az egész életemet arra tettem fel. Ha nem játszom, üresnek érzem magam. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzik. Tegnap este ahelyett, hogy újra átgondoltam volna a randit, Mozartról ábrándoztam. Feküdtem az ágyban, és fejben lejátszottam egyik darabját a másik után. – Na, nekem az ágyról biztosan nem Mozart jutna eszembe – dünnyögte Nicole. – Szóval félsz a zongorától, de hiányzik. – Kimondhatatlanul. Ugyanakkor kételkedem magamban. Nem hiszem, hogy sikerülhet. – A mellére tette a kezét, mert ismét jelentkezett az ismerıs, szorongató érzés. – És ilyenkor úgy érzem, hogy megfulladok.

– Dehogy fulladsz! – Nicole átsétált a szobán, és leült az ágyra. – Hiszen a lélegzés ösztönös valami. De ha nem hiszed, összpontosíts. Be… Ki… Be… Ki… Na látod, hogy tudsz lélegezni! – De úgy érzem, mintha… – Claire zihálni kezdett – mintha nem tudnék. – Hogy mit érzel, nem számít. A tények számítanak. Lélegzel, beszélsz. És egyáltalán nem kékültél el a légszomjtól. – Igaz… Tökéletesen igazad van. Jól vagyok. – Claire szemébe könnyek győltek, miközben próbálta meggyızni önmagát. – De olyan szörnyő érzés! Mert mi van, ha nem sikerül? Sıt mi van, ha soha többé nem tudok majd közönség elıtt játszani? – Akkor felajánlok neked egy állást a pékségben. A kasszában állítólag csúcsszuper vagy, lecsillapítod a legvérmesebb vevıket is. Claire felnevetett, és Nicole kisvártatva csatlakozott hozzá. Együtt kacagtak, de Claire egy idı után sírva fakadt. – Győlölöm ezt az egészet – magyarázta az arcát törölgetve, és közben arra gondolt, bár lenne inkább valami kézzelfoghatóbb betegsége, például csalánkiütése vagy gyomorgörcse, gyötörje bármi, csak ne ez a rettenetes félelem. – Gyöngének és ostobának érzem magam. Micsoda dolog az, hogy nem tudom azt csinálni, amit a legjobban szeretek? – Nyugi, Claire, próbáljuk logikusan átgondolni ezt az egészet! Az itteni tanárok aligha jutnak el minden héten koncertre, úgyhogy nem lehetnek nagyon vájtfülőek. Nem tudják megítélni, jól játszol-e, vagy rosszul. Boldogok lesznek, hogy láthatnak, hiszen te vagy az egyetlen hús-vér sztár, akivel valaha találkoztak. Claire letörölte a könnyeit. – De a CD-imet megvásárolhatták, és azzal összehasonlítva nyilvánvaló lesz, ha elrontok valamit. – Na persze. Hasonlítsuk össze a világ legjobb zongoráit és a stúdiókörülményeket az iskola zongorájával és a zeneterem akusztikájával. İk is nyilván tudják, hogy a legjobb eredmény

eléréséhez több kell annál, mint ami itt a rendelkezésre áll. Nem fognak hibáztatni. – Feltéve, ha egyáltalán tudok játszani. – Ez a lényeg. Hogy tudj. Játszottál valakinek, amióta itt vagy? – Amynek. A zongorára tette a kezét, hogy érezze a rezgéseket. – És akkor nem féltél? – Hiszen Amy siket! – Claire a szemét forgatta. – Azt én is tudom. De még nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem, akkor nem féltem. – Ez jó hír. Akkor állítsd ıt most is a zongora mellé, ugyanúgy, mint akkor. És csak neki játssz! Hagyd figyelmen kívül a többieket, mintha nem is lennének. Claire bólintott. Aztán összeszedte minden bátorságát, feltápászkodott, odaült Nicole mellé az ágyra, és átölelte. – Köszönöm – suttogta, miközben magához szorította. – Annyira hiányoztál! Kérlek, ne győlölj engem soha többé! Nem tudnám elviselni! Nicole habozott ugyan egy kicsit, ám aztán viszonozta az ölelést. Húsz év óta elıször. – Nem győlöllek – mondta. – Valójában nem is tudnálak győlölni. – De megpróbáltad. – Igen, ez igaz. Nagyon igyekeztem, hogy megutáljalak. – Ne csináld többé, jó? Megígéred? – Meg – mosolygott Nicole. Délután Claire csak nagyon nehezen talált parkolóhelyet az iskolánál, amit kissé furcsállott, hiszen eddig mindig volt hely bıven. Mindegy, valahogyan csak le tudta tenni a kocsit, egészen hátul, aztán fogta a kiválasztott kottákat, és kiszállt. Baljós elıérzet kínozta, úgy érezte magát, mintha a vérpadra igyekezne. Mégis feltett szándéka volt, hogy végigcsinálja. Egyrészt mert a zongorázás volt az egyetlen, amihez értett, ez volt az, amit egész életében tanult. Másrészt viszont szeretett volna örömet

szerezni Amynek és azoknak az embereknek, akik kíváncsiak voltak rá. Ahogy a titkársághoz ért, rámosolygott a pult mögött ülı hölgyre. – Üdvözlöm, Claire Keyes vagyok. Meg tudná mondani, hol a zeneszoba? – Ó, hát megjött a mővésznı! – A nı felugrott a helyérıl. – Az igazgatónı mondta, hogy amint megérkezik, kísérjem az aulába. Claire nyelt egyet. – Itt… itt valami tévedés lesz. Engem úgy tájékoztattak, hogy a zeneszobában játszom. – Úgy is volt, de változott a helyzet – fuvolázta boldogan a titkárnı. – A helyszínt meg kellett változtatni, mert amikor híre ment a rögtönzött koncertnek, a szülık megostromoltak minket, hogy hadd jöhessenek ık is, és… A nı tovább beszélt, Claire azonban már nem hallotta, mit mond. Jó sokáig csupán egy monoton zümmögés hatolt el a tudatáig. – Há… hány ember győlt össze az aulában? – Körülbelül négyszáz. Szentséges ég! Claire-rel forogni kezdett a helyiség, majd úgy érezte, minden fal rászakad. A zümmögés a fülében egyre erısödött, a mellkasa összeszorult. Meg fog halni… Itt fog meghalni, Amy iskolájában. – Tudom, hogy nem ebben állapodtak meg az igazgatónıvel, de értse meg, nem mondhattunk nemet az embereknek. Élıben hallani egy ilyen híres mővészt, mint ön, jó, ha egyszer megadatik az életben. Claire erısen kételkedett benne, hogy az egybegyőltek bármit is hallani fognak. Halottak ritkán zongoráznak. Nem lesz itt semmiféle koncert. Egyáltalán mit képzelnek ezek az emberek? Claire felsóhajtott. Csak kifogásokat keres, hogy ne kelljen megtennie, amit ígért. Márpedig ilyen nincs. Nem szegheti meg a szavát. Eltökélten magához szorította a kottáit. – Megmutatná, merre találom az aulát?

– Természetesen. Odavezetem. Végigmentek egy hosszú folyosón, és megálltak egy sor szárnyas ajtó elıtt. A túloldalról Claire már hallotta a tömeg moraját. Arra gondolt, talán jó lenne, ha nem látná azt a sok embert, ezért megkérte a titkárnıt, mutassa meg neki a színpadi bejáratot. A színpad természetesen jóval kisebb volt, mint amekkorákhoz Claire szokott, de a kábelek és egyéb berendezések kusza összevisszaságát nagyjából ugyanolyannak találta, és ez furcsamód megnyugtatóan hatott rá. – Szüksége van még valamire? – kérdezte a titkárnı. – Legyen kedves behúzni a függönyöket, és keresse meg kérem, Amy Knightot. Szeretném, ha ı idejönne hozzám a színpadra. – Máris intézkedem. Claire magára maradt, és próbált visszaemlékezni a légzéstechnikára, amelyet a pszichológustól tanult. Megpróbálta elképzelni, hogy egy buborékba van bezárva, de amikor ez nem sikerült, inkább egy csodás, virágos rétet képzelt maga köré. Közben fel-alá sétált és a kottáit tanulmányozta. Csak akkor nézett fel, amikor lépteket hallott. – Hát itt vagy! – futott oda hozzá Amy. – Igen, itt vagyok. És zongorázni fogok sok-sok ember elıtt. – Claire inkább magának mondta ezt, nem is annyira a gyereknek. – Szeretnélek megkérni, hogy állj ide a zongora mellé, ugyanúgy, mint amikor nálatok játszottam. – De miért? – csodálkozott Amy. – Mert félek. És ha itt vagy, nem félek annyira. – Jó. Megvédelek – mondta komolyan a kislány. Claire bólintott. Maga sem tudta, miért, de hitt neki, és egyszerre különös nyugalom szállta meg. – Egyáltalán hallottad már játszani? – kérdezte Nicole-tól Wyatt, miközben kettesben végigsétáltak Amy iskolájának folyosóján.

– Nem, élıben még soha. Csak néhány CD-jébe hallgattam bele. És ez nagyon nincs rendjén így. Legalább egyszer elmehettem volna a koncertjére. Annyiszor hívott. – Te viszont nem mentél, mert meg akartál szakítani vele minden kapcsolatot. – Ne is mondd! – Nicole megrázta a fejét. – Szégyellem magam. Milyen hosszú ideig voltunk távol egymástól! Az elmúlt tizenkét évben Claire mást sem kapott tılem, csak gonosz megjegyzéseket és elutasítást, ı mégis idejött, hogy segítsen rajtam. Mert jó ember, én meg egy… – Szerintem ezt ne folytasd! – Wyatt kitárta az aula egyik ajtaját, és Nicole belépett a terembe. Amy tanítónıje, Mrs. Olive megígérte, hogy foglal nekik helyet, és ez volt a szerencse, mert különben egészen biztosan nem tudtak volna leülni. Az aula teljesen tele volt, még állóhelyek sem nagyon maradtak üresen. Mennyi ember, akik mind otthagyták a szokásos teendıiket, és idegyőltek, csak hogy Claire-t hallhassák! Wyatt keblét büszkeség dagasztotta. Igen, kifejezetten büszke volt rá és arra, amit a szorgalmával és a tehetségével elért. – Remélem, nem fog összeomlani – suttogta Nicole. – Délelıtt még elég rossz állapotban volt. – Akkor ezek szerint elmondta neked? – Wyatt a barátnıjére nézett. – A pánikrohamokat? Igen, ma délelıtt beszámolt róluk. Nagyon ki volt borulva. Persze próbáltam megnyugtatni, és azt hiszem, valamennyire sikerült. De hogy pillanatnyilag hogy érezheti magát, arról fogalmam sincs. Remélem, végig tudja csinálni. – Nem lesz könnyő, annyi szent. Nicole elmosolyodott. – Úgy látom, idıközben nagyon megkedvelted. Jól sikerült a randi? – Claire nem mesélte el?

– Dehogyisnem. Csak gondoltam, érdekes lenne tudni, hogyan néz ki ugyanez egy férfi szemszögébıl. – Lehet, hogy érdekes lenne, de biztosíthatlak, hogy ezt nem fogod megtudni. Amy tanítónıje odaintette ıket magához, és mindketten helyet foglaltak. – Ez egyszerően fantasztikus! – lelkendezett Mrs. Olive. – Még mindig nem hiszem el, hogy egy ekkora mővész lép fel a mi iskolánkban! Milyen büszke lehet a nıvérére! – Az is vagyok – felelte a lány. – Tényleg büszke vagy? – súgta oda neki egy perccel késıbb Wyatt. – Vagy csak úgy mondtad? – Tényleg. És ez engem lep meg a legjobban – súgta vissza a lány. – Most, hogy tudom, mennyi munka van amögött, amit elért, már egyáltalán nem irigylem, és nem haragszom rá. Sıt szurkolok neki, hogy kijöjjön ebbıl a gödörbıl, amelybe belekerült. – Sikerülni fog neki – vélte Wyatt. – Sikerülnie kell! – Én is ebben bízom. Tudod, rájöttem, hogy sokkal könnyebb volt az életem, amíg haragudtam rá. Akkor örültem volna annak, ha szenvedni látom, most meg halálra aggódom magam… Tudod mit? Most maradjunk csendben! Próbálok nyugtató és gyógyító gondolatokat küldeni a testvéremnek. Pár perccel késıbb az igazgatónı lépett a függöny elé, a kezében mikrofont tartott. – Ma délután egészen különleges élményben lesz részünk – jelentette be, miután a nézısereg elcsendesedett. – Claire Keyes fog játszani nekünk. Taps harsant. Mrs. Freeman várt, amíg a taps abbamaradt, csak azután folytatta: – Bizonyára sokan ismerik önök közül Claire történetét, aki háromévesen látott életében elıször zongorát, és mindjárt játszani is tudott rajta, pedig soha senki nem tanította. Igazi csodagyerek volt, de ellentétben sokakkal, akik még gyerekkorukban elérik a csúcsot,

és aztán középszerő zenésszé vedlenek vissza, Claire folyamatosan fejlıdött, és az évek múlásával egyre jobb lett. Mivel beutazta a világot, nagyon sok ember részesült abban az örömben, hogy hallhatta a világ egyik leghíresebb zongoramővészét. Ma mi vagyunk a szerencsések, akik hallhatjuk ıt. Hölgyeim és uraim, Claire Keyes! Felment a függöny, és láthatóvá vált a színpad közepén álló zongora. Nicole keresztbe tette az ujját, amikor a nıvére Amy kezét fogva megjelent a színen. Claire nem nézett senkire, csak leült, Amy pedig megállt a zongora mellett, és rátette a tenyerét. Wyatt már a nı tartásán látta, mennyire feszült, látta, hogy nehézségei vannak a légzéssel. Szeretett volna segíteni rajta, de nem tehetett semmit. Claire ekkor kinyitotta a kottáját, majd egy perccel késıbb játszani kezdett, és a termet betöltötte a zene. Bátran, határozottan játszott, és Wyatt kezdett megnyugodni. Nem hallott ilyen szépet azóta, hogy titkon megleste Claire-t a pincében. Amy a pillantását kereste a zongora mellıl, aztán rámosolygott, és a férfi szívérıl nagy kı esett le. Megy neki, gondolta boldogan. Meg tudja csinálni! És Claire játszott. Egyre könnyedebben, egyre felszabadultabban. Látszott rajta, hogy mindinkább feloldódik a zenében. Mintegy negyven perc után Nicole odahajolt a férfihoz. – Látod, nincs semmi baj – suttogta. – Hála az égnek! Claire egyszerően lenyőgözı. – Ha összetöröd a szívét, saját kezőleg verlek meg – ígérte Nicole. – Sıt, ami még rosszabb, örökre vége a barátságunknak. – Komolyan? – Wyatt nem hitt a fülének. – Hát persze. Hiszen a testvérem. A férfi átölelte Nicole vállát, aztán gyöngéden megszorította. – Tudom. És örülök, hogy erre végre te is rájöttél. A rögtönzött koncertet követıen Claire kocsiba ült. Rábízta magát a

GPS-re, amely biztonságosan elvezette az Elliott Bay-i hal- és zöldségpiacra. Claire megállt a parkolóban, kiszállt, átkelt az úton, és ott találta magát a nyüzsgı embertömeg közepén – ahol azonban mégis kellemesen egyedül lehetett. A nap sütött, de erısen fújt a szél, belekapaszkodott Claire pulóverébe, és szerteszét fújta a haját. Sikerült! Minden félelme, szívdobogása és szájszárazsága ellenére megcsinálta. Pár perc elteltével már nem is érzékelte a hallgatóságot, semmi sem létezett a számára, csak a zene. Szörnyőségesen kijött a gyakorlatból, ezzel tisztában volt. Bárki, aki kicsit is értett a komolyzenéhez, elfintorodhatott volna a játéka hallatán, de a közönség szerencsére igen nagylelkőnek mutatkozott. És ez még csak a kezdet, gondolta, miközben kisétált a partra, és miközben a vizet bámulta, szinte érezni vélte, hogyan áramlik vissza a tagjaiba az életerı. Nem gondolta persze, hogy már minden rendben, tökéletesen meggyógyult. De hogy ez egy fontos lépés a teljes gyógyulás felé vezetı úton, abban biztos volt. Elhatározta, hogy másnap gyakorol néhány órát. Visszasétált a kocsijához és hazahajtott. Boldogan, izgatottan sietett be a házba. Meg akarta köszönni Nicole-nak, hogy eljött a koncertre, és megdöbbent, mert a húgát a nappaliban találta, sápadtan mászkált fel-alá, az ajka pengeélesre keskenyedett a haragtól. – Mi történt? – kérdezte rémülten Claire. – Mert azt látom, hogy valami baj van. Nicole dühösen meredt rá. – Remélem, neked semmi közöd ehhez. Mondd, hogy nem tudtál róla, Claire! Mert ha kiderül, hogy mégis, esküszöm, én… – Kétségbeesetten megrázta a fejét. – Egyelıre fogalmam sincs, mit csinálok, de valami csúnyát és gonoszat, az biztos! Claire legszívesebben kihátrált volna a helyiségbıl, mégis maradt. – Mi az, amirıl tudnom kellene? – Jesse mesterkedésérıl. Hogy tortákat árul az interneten. Csinált egy weboldalt, amely majdnem pont olyan, mint a pékségé. A

webcím is a megtévesztésig hasonló. A különbség csupán annyi, hogy amíg a mi honlapunk csupán a tájékoztatást szolgálja, Jesse-é webáruházként mőködik. – Mi? Jesse tortát árul? – Claire nagy szemeket meresztett. – A Keyes-féle csokoládétortát? Hát ezt nem hiszem el! – Azok után, hogy Drew-val kavart, még ez is! – Én is képtelen vagyok felfogni. És képzeld, öt dollárral többet kér a tortáért, mint mi, és meg is kapja. Mindjárt felrobbanok! De elıbb még eltaposom ezt az aljas kis perszónát! Eltaposom, mint egy svábbogarat! – Ne beszélj butaságokat! – intette a húgát Claire. – Most dühös vagy, és ez tökéletesen érthetı, de ebben az állapotban lehetıleg ne hozz döntéseket. Idıvel lecsillapodsz, és majd kitalálunk valamit! – De én nem akarok lecsillapodni, hát nem érted?! Elegem van Jesse-bıl, elegem van abból, hogy módszeresen tönkreteszi az életemet! Ez az utolsó alkalom, hogy átvert és megcsalt, erre akár meg is esküszöm! Amikor elvette tılem a férjemet, akkor nem tehettem semmit. De azt már nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a házasságom után a sütödét is tönkre akarja tenni… – Miért, mit akarsz csinálni? – kérdezte Claire, aki rosszat sejtett. – Feljelentem illetéktelen névhasználatért és a fogyasztók megtévesztéséért. Börtönben fog megrohadni az a kis kígyó!

13. Claire egy ócska padon ülve várta a kisebbik húgát. Jesse sápadt volt, amikor kilépett az ajtón, a szeme vörös. Nagyon úgy nézett ki, mint aki sírt. Claire kicsit zavarba jött, amikor meglátta. Nem igazán tudta, mit csináljon, így aztán szó nélkül felállt, sarkon fordult, és kisétált a rendırségi épületbıl. A parkoló felé vette az irányt, Jesse pedig követte. – Sajnálom – mondta a fiatal lány, amikor Claire elfordította az indítókulcsot. – Életemben elıször tettem le óvadékot valakiért, hogy kihozhassam a börtönbıl. – Én pedig életemben elıször voltam börtönben. – Jesse hitetlenkedve rázta a fejét. – Egyszerően képtelen vagyok felfogni, hogy Nicole feljelentett! Nem hittem volna, hogy ilyen mélyre süllyed. Hiszen a testvérem! Állítólag szeretnie kellene engem! Azzal Jesse sírni kezdett, Claire pedig sokáig nem tudta, mit kellene mondania, hogyan kellene éreznie. Persze sajnálta és megértette Jesse-t, de azért összességében inkább Nicole oldalán állt. A kishúguk mostanában túlságosan is sokat engedett meg magának. – Szerinted mégis mit kellett volna csinálnia azok után, hogy tudomást szerzett a legújabb kis akciódról? – kérdezte halkan. – Mit tudom én? Mondjuk leordíthatta volna a fejem. – Jesse, egy kamasz gyereknek szokták leordítani a fejét, aki nem megy haza a megbeszélt idıpontban. Te egyrészt felnıtt ember vagy,

másrészt elloptad a családi tortareceptet, és az interneten árultad, jelentıs anyagi kárt okozva ezzel a pékségnek. Jesse letörölte a könnyeit, és rámeredt. – Hogy lophattam volna el a családi tortareceptet, ha egyszer én is a családhoz tartozom? Én is Keyes vagyok, apa rám hagyta a sütöde felét. Logikus, hogy akkor a recept is felerészben az enyém, nem? – Hát szerintem a bírósági eljárásra valami jobb hivatkozási alapot kellene találnod, különben komoly bajban leszel. Hová vigyelek? – Haza. – Jesse megmondta a címet, Claire pedig bepötyögte az adatokat a GPS-be. – Nem értem ezt az egész felfokozott hangulatot – kesergett a fiatal lány. – Én csak meg akartam élni, miután Nicole kidobott. Miért olyan nagy bőn az, hogy kerestem egy kis pénzt a tortákkal? Claire kezdte elveszíteni a türelmét. – Miért, mit gondoltál, mi lesz, ha rájön, hogy összeszőrted a levet a férjével? Azt hitted, továbbra is együtt fogtok dolgozni a pékségben? Vedd tudomásul, hogy mindennek következménye van, és ha csinálsz valamit, kutya kötelességed szembenézni ezekkel a következményekkel! – De hát valamibıl csak meg kell élnem! Nicole-lal viszont nem lehetett beszélni, egyszerően nem állt szóba velem. Mit tehettem volna? – Hogy szóba áll veled, vagy sem, az az ı döntése. De akárhogy is dönt, ettıl még neked nincs jogod ellopni a receptet, és a neten árulni a tortákat, hiszen azokat kizárólag a sütöde állíthatja elı. – Nem loptam el semmit! – ismételte makacsul Jesse. – A recept az enyém is, miért ne használhattam volna? Valahogy csak meg kell élnem nekem is, miután kidobott az otthonomból, és a munkámtól is megfosztott! Egyetlen szobát bérelek egy lepukkant környéken, és hajnali háromtól délelıtt tízig bérlem egy étterem konyháját, ahol a tortákat sütöm. És igen, eladom ıket az interneten, ó, milyen szörnyő bőn! A megrendelıim mind más államból valók, úgyhogy egyetlen centtel sem károsítom meg a pékséget.

– És Nicole-ra nem gondolsz? Arra, hogy ıt mivel károsítottad meg? Jesse ellenségesen elfordult. Kibámult az oldalsó ablakon. – Most még te is melléállsz… Hát ez jó! – Én nem állok senki mellé. Itt nincsenek pártok vagy oldalak. Csak mi hárman vagyunk, három nıvér, akik képtelenek kijönni egymással. – Ó, te meg Nicole nagyon is egy húron pendültök, úgyhogy örülhetsz! – Nem pendülök egy húron senkivel – ismételte Claire. – Nem fogom pártját egyikıtöknek sem. – Pedig nagyon úgy fest a dolog, hogy Nicole-t támogatod. De tudod mit? Nem érdekel. Egyikıtökre sincs szükségem, megvagyok egyedül is. Claire végtelen csalódottságot és szomorúságot érzett. Nem fért a fejébe, vajon miért nem érti Jesse, mi a baj. Hogy tudta még tovább tetézni a ballépéseket azok után, hogy Drew-val összeszőrte a levet? – Mintha azon igyekeznél, hogy minél jobban Nicole lelkébe taposs – csóválta meg a fejét. – Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy szereted ıt. – Hát persze hogy szeretem. – Jesse összefonta a karját a melle elıtt. – De élnem kell. Nincs más választásom. – Ez nem kifogás. Most már Jesse-nél is kezdett elszakadni a cérna. A nıvérére förmedt: – És ezt te mondod, te, aki az égvilágon semmit nem tudsz rólam? Mit tudod te, min megyek keresztül? Mattnek, a barátomnak a fülébe jutott ez a história Drew-val, és azóta nem áll szóba velem. İ sem áll szóba velem… Tudom, hogy hibáztam, de ekkora büntetést talán mégsem érdemeltem! – A bőn következménye a büntetés. Errıl beszéltem, amikor azt mondtam, hogy vállalni kell a tetteink következményeit.

– Hallgass! – kiáltott rá Jesse. – Mit tudsz te errıl?! Hiszen neked mindened megvan, nekem meg semmim sincs! És akkor idejössz papolni, hogyan kellene viselkednem? Kivágta a kocsi ajtaját, és kiugrott a jármőbıl, Claire pedig azonnal leállította a motort, és utánaeredt. Még mindig a rendırségi parkolóban álltak, egyetlen métert sem mozdultak el a helyükrıl. – Jesse, ne csináld már! Gyere vissza! A fiatal lány megfordult. – Mit ne csináljak? Ne álljak az utatokba? Ne okozzak több bosszúságot Nicole-nak? Azt hiszed, nem tudom, hogy kiskoromban én voltam a púp a hátán? Én voltam az oka, hogy nem csinálhatta azt, amit akart. Nem hagyhatta el Seattle-t, nem mehetett fıiskolára, és így tovább. Gondolod, hogy nem tudok errıl? Gondolod, hogy ez a tudat boldoggá tesz? – De ha tudod, akkor… akkor miért nem próbálsz meg legalább most könnyíteni Nicole terhein? Miért okozol neki szántszándékkal újabb és újabb kellemetlenségeket? – Semmi ilyesmit nem csinálok – zokogta Jesse. – Hagyj engem békén, Claire! Tőnj el az életembıl! Azzal elindult kifelé a parkolóból. – Várj! Hová mész? Legalább engedd, hogy hazavigyelek! – Majd megyek busszal, mint máskor. Jesse összehúzta magán a kabátját, és futásnak eredt. A közeli buszmegálló felé tartott. Claire mit tehetett volna, visszaült a kocsiba. Most mit csináljon? Próbálja jobb belátásra bírni? Jesse nem volt olyan állapotban, hogy erre esély legyen, erıszakkal meg nyilván nem tudja beültetni a kocsiba. Amíg ezen töprengett, megérkezett a busz, Jesse pedig felszállt. Claire hosszan nézett utána. Azon töprengett, vajon hogy romolhatott el így minden. És hogy vajon szent lesz-e a béke valaha is a Keyes családban…

Másnap reggel Nicole a következı hírrel lepte meg nıvérét: – Pénteken Amy nálunk alszik, mint ezen a napon minden évben. Wyatt számára eljött a vezeklés ideje. – Micsoda? Miféle vezeklésé? – csodálkozott Claire. – Wyatt minden évben megemlékezik arról a napról, amikor a felesége elhagyta. Már ha megemlékezésnek lehet nevezni azt, hogy eszméletlenre issza magát, és közben azon elmélkedik, miért is nem való neki a házasság meg a tartós párkapcsolat. Szerencsére annyi esze azért van, hogy nem akar ilyen állapotban mutatkozni Amy elıtt, úgyhogy elıtte mindig elhozza hozzám, és késıbb, ha már kellıképpen kijózanodott, érte jön. Ez már-már hagyománnyá vált. – Bizonyára vidám este lesz – állapította meg Claire némi iróniával. – De vajon miért kell leinnia magát ahhoz, hogy szembenézzen a múlttal? – Fogalmam sincs. Claire kissé fájlalta, hogy bár már többször is találkoztak az óta a bizonyos elsı alkalom óta, de még mindig nincsenek olyan szoros viszonyban Wyatt-tel, hogy ezt meg merje kérdezni tıle. – Gondolod, hogy még mindig szereti Shannát? – kérdezte a húgától kissé szorongva. – Ó, dehogy! – Nicole belekortyolt a kávéjába. – Szerintem akkor sem szerette igazán, amikor összekerültek, csak a gyerek miatt kellett az esküvı. Nem, szerintem inkább arról van szó, hogy ilyenkor magát sajnálja, merthogy szerinte ı is, mint a családja minden férfi tagja, alkalmatlan a tartós kapcsolatokra. És rövid, de annál szerencsétlenebb házasságom Drew-val csak megerısítette ebben a meggyızıdésében. Claire szívesen közbeszúrta volna, hogy Drew és Wyatt nem vérrokonok, de aztán inkább hallgatott. – Szóval akkor pénteken Amyvel együtt hárman leszünk lányok – váltott témát hirtelen. – Mit szólnál, ha filmes estét rendeznénk? Kikölcsönözhetnénk pár DVD-t.

– Jó ötlet. Rendszerint vasárnapig is eltart, mire Wyatt kialussza a mámorát, de szerintem most rövidebb idıre fogja kiütni magát. – Nicole elvigyorodott. – Akármibe lefogadom, hogy már szombaton ide fogja tolni a képét, hogy találkozhasson veled. – Majd meglátjuk. – Claire nagyon bízott benne, hogy a húgának igaza lesz. A gondolat, hogy Wyatt leissza magát, nagyon felcsigázta. Hiszen a férfiak, ha berúgnak, mindjárt szexelni akarnak, nem? A filmekben látottakból Claire legalábbis erre következtetett. És már nagyon vágyott arra, hogy a kapcsolatuk Wyatt-tel beteljesedjék. Többször is találkoztak, és egyre jobban érezték magukat egymás társaságában, de ami a testiséget illeti, egy tapodtat sem haladtak elıre. Még mindig a csókolózásnál tartottak. Pedig Wyatt nem tudhatta, hogy ı szőz, tehát nem emiatt fogta vissza magát. De akkor vajon miért? Úriember akart lenni? Ha ez így van, az feltétlenül jót jelent. Azt jelenti, hogy ı a legmegfelelıbb ember Claire terveihez. Miért ne próbálhatná meg kihasználni a lehetıséget, ha a férfi berúg szombat este? Claire már nagyon vágyott rá, hogy megtapasztalja, mit jelent együtt lenni egy férfival. És Wyatt is valami olyasmit mondott, hogy szeretne lefeküdni vele. Akkor miért ne segíthetne be egy kicsit a sorsnak? Egy próbát igazán megér. Azon a bizonyos péntek estén Nicole és Amy viszonylag korán, már tíz körül ágyba bújtak, Claire viszont ekkor élénkült csak fel igazán. A délutánja azzal telt, hogy megfelelı öltözéket keresett Wyatt elcsábításához. Tekintve, hogy autóba kellett ülnie és elvezetnie a férfi házáig, normális ruhákat kellett viselnie, szóba sem jöhetett például az, hogy szexi fehérnemőben állítson be hozzá. Jó szabású, szők farmert vett fel a nagy alkalomra, és mélyen kivágott, szők pulóvert. Alatta halvány rózsaszín bugyit és melltartót viselt, a magas sarkúját pedig annak alapján választotta ki, hogy minél könnyebben le tudja rúgni a lábáról.

Miután elkészült, halkan elhagyta a szobáját, és leosont a lépcsın. A konyhában, a kávégép mellett hagyott egy üzenetet Nicole-nak; óvatosan fogalmazott, hogy ha esetleg Amy találja meg, abból se legyen galiba. Aztán kilépett a házból és beszállt a kocsijába. Útközben azon töprengett, mit mondjon Wyattnek, de nem igazán jutott eszébe semmi, amivel szívesen elırukkolt volna. Mindegy is, szerencsés esetben úgysem kell semmit sem mondania. A férfi háza elıtt megállította az autót, és amint odaért az ajtóhoz, azonnal becsengetett. Jó jelnek találta, hogy a házban több helyen ég a villany – legalább biztos, hogy Wyattet ébren találja. Az ajtó meglepıen gyorsan kinyílt. – Claire? Te vagy az? – A férfi homloka ráncba szaladt. – Szia, Wyatt! – Hát te? Mit keresel itt? Csak nincs valami baj? – Nem, nincs. Csak arra gondoltam, talán örülnél a társaságomnak. Claire nem várt hívó szóra, belépett a házba. Wyatt becsukta mögötte az ajtót, és utána sétált a nappaliba. Itt minden arra vallott, hogy az egyszemélyes buli elkezdıdött: a kanapén egy pizzásdoboz tátongott némi maradék pizzával, a kisasztalon egy fél üveg whisky állt, mellette üres pohár. A lány elmosolyodott, és Wyatt felé fordult. – Hogy érzed magad? A férfi úgy támaszkodott a pultnak, mintha gond lenne az egyensúlyérzékével, ám különben semmi sem utalt arra, hogy be lenne rúgva. Tehát vagy Nicole túlzott, amikor eszméletvesztésig tartó ivászatról beszélt, vagy Wyatt még csak most kezdte el a piálást. – Kösz, jól – hangzott a válasz. – Azért jöttél, hogy ezt megtudd? – Nem. Azért jöttem, mert szeretnék együtt lenni veled. A férfi megrázta a fejét.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet… Nem, ma este biztosan nem vagyok a legjobb társaság a számodra. Jobb, ha elmész. Most nincs kedvem beszélgetni. – És ha én nem beszélgetni akarok? – Claire odalépett hozzá, és átölelte a vállát. Orrát abban a pillanatban megcsapta az alkohol szaga, de egyelıre nem találta kellemetlennek. Közelebb hajolt, és megcsókolta, Wyatt pedig azonnal visszacsókolta, mohón, szenvedélyesen. Ejha! Ez könnyebben megy, mint gondoltam, örült meg Claire. De korai volt az öröme: a férfi egy pillanattal késıbb eltolta magától. – Nem, ma este nem lehet – dünnyögte akadozó nyelvvel. – Ne így… – Ugyan már, Wyatt! Miért ne lenne éppen olyan jó a mai este, mint az összes többi? Gyere, csókolj meg! Nincs ebben semmi rossz. Azzal Claire megint megcsókolta, s közben finoman az ajkába harapott. Wyatt felnyögött, majd megmarkolta a lány derekát, aki odaadóan hozzásimult. Érezhette Wyatt kemény, izmos testét, meg még valamit, ami a hasának feszült – és amirıl azt remélte, hogy a férfiassága. Claire a csípıjével odatörleszkedett ehhez a lenyőgözı domborulathoz, miközben egyre csókolóztak, és a férfi keze vándorútra indult a hátán, a fenekén. Wyatt, bármennyire is vonakodott még az elıbb, mostanra átvette a kezdeményezést. Újra és újra megcsókolta Claire-t, mintha egyszerően képtelen lenne betelni vele. Aztán egyszer csak hátralépett, és váratlanul lehúzta róla a pulóverét. – Milyen szép vagy! – dörmögte. – Még sokkal szebb, mint amilyennek képzeltelek. Tehát Wyattet foglalkoztatta ez a dolog? Elképzelte, milyen lenne vele? Claire-t nagyon boldoggá tette ez a gondolat. Már remegett a várakozástól, és talán kicsit az idegességtıl is. A férfi ekkor ismét megcsókolta, és miközben átölelte, ügyesen, egyetlen mozdulattal kikapcsolta a melltartóját. Claire pedig, bár már régóta úgy érezte, hogy ez az egész nem az ı terepe, hagyta, hogy

Wyatt levegye róla és félredobja a feleslegessé vált fehérnemőt. Így folytatták a csókolózást. Wyatt, miközben csókolta, két kezével átfogta a mellét, és szüntelenül cirógatta, izgatta az érzékeny domborulatokat. A csókot csak azért szakította meg, mert késıbb odahajolt, hogy a szájával is kényeztesse a mellét. Amikor fürge és nedves nyelve elıször a bal mellbimbójához ért, Claire úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Villám cikázott végig a testén, a mellétıl egyenesen az öléig. Összerándult a meglepetéstıl és a gyönyörőségtıl, de annyi lélekjelenléte még volt, hogy megfogja a férfi fejét, nehogy továbbmenjen. – Még! – követelte. Wyatt felnevetett, és megtette neki ezt a szívességet. Ide-oda ingázott a két gombocska között, felváltva csókolta, nyalogatta és szívogatta ıket. Claire-t annyira lenyőgözte azoknak az érzéseknek a kavalkádja, amelyek megrohanták, hogy eszébe sem jutott tiltakozni, amikor a férfi egy perccel késıbb térdre rogyott, és ıt is magával húzta a földre. A szınyegen feküdtek, a dohányzóasztal elıtt, Wyatt térde Claire lába közt. Csókolóztak, és a férfi ritmikusan a nı vénuszdombjához szorította a csípıjét. A lány igyekezett átadni magát az élménynek, hiszen ez volt az, amit annyira akart. Legalábbis ezt akarta elhitetni magával, holott valójában azért valamivel többre vágyott volna, mint a szınyeg a nappaliban. Részint roppant kemény volt a padló, részint valamiért az a kényelmetlen érzése támadt, hogy így bármikor meglephetik, megleshetik. De mivel sejtelme sem volt, hogyan mondhatná el Wyattnek, mi a gondja, inkább nem szólt semmit. Akkor sem, amikor a férfi kicipzárazta, majd lehúzta a nadrágját. A cipıjét már elıbb elveszítette, úgyhogy az nem okozott gondot. Az azonban már igen, hogy miután Wyatt visszamászott rá, kezével a combja közt kezdett el matatni. Nem mintha nem lett volna jó érzés, sıt… Claire mégis úgy vélte, jó volna kicsit lassítani. Még nem tudta teljesen elengedni magát, az agya egyfolytában zakatolt. Tényleg

most akarja, hogy megtörténjen? Most, amikor Wyatt részeg? És pont itt, a szınyegen? Ekkor azonban a férfi rátalált egy pontra, és ebbe az aligérintésbe Claire beleremegett. Ha áll, össze is csuklott volna, mert az érzés végigcikázott a tagjain, az agya pedig teljesen kikapcsolt egy pillanatra. Olyan volt, mintha a férfi megtalálta volna a kapcsolót, melynek segítségével a mennyországba repítheti. Még egy érintés és még egy… Claire már azon gondolkodott, mit kellene ígérnie Wyattnek, hogy ezt soha abba ne hagyja. A férfi nevét suttogta, lehunyta a szemét, és már nem zavarta, hogy kemény a padló. Így volt minden tökéletes, ahogy volt… De legfıképpen ez a cirógatás, körözés, dörzsölés. Wyatt mozdulatai egyre céltudatosabbak, egyre kapkodóbbak lettek, Claire minden izma megfeszült, és zihálva lélegzett. A combját széttárta, a csípıjét megemelte, odakínálta magát a férfinak. Alig várta, hogy átélhesse mindazt, ami ennek az egésznek a célja, az értelme, ám ekkor Wyatt hirtelen abbahagyta a becézgetést. A lány ijedten nézett fel, el sem tudta képzelni, mi történhetett. Aztán látta, hogy a férfi vetkızik, és ez a tény kissé megijesztette. Nem, erre még nem állt készen… Tudta, hogy szólnia kellene, elmondania az igazságot, de hogyan? Ráadásul mire összeszedte magát, a férfi meztelenre vetkızött, és máris ott térdelt a combja közt. – Wyatt, beszélnünk kell! A férfi dünnyögött valamit, aztán ráfeküdt. Teljes testsúlyával ránehezedett, nem úgy, mint az imént, amikor a karjával megtámasztotta magát, igyekezve tehermentesíteni Claire-t. A lány úgy érezte, menten megfullad. Még szerencse, hogy nem kezdett el mozogni, gondolta megkönnyebbülten. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy Wyatt semmit sem csinál. Hát ez azért furcsa… – Hé! – rázta meg a vállát. – Wyatt! Semmi válasz. A férfi meg sem rezdült.

Claire végül addig rázogatta és lökdöste, amíg legördült róla. Most már a hátán feküdt a szınyegen, a szeme csukva, a lélegzete nyugodt és mély. – Wyatt? Semmi válasz, leszámítva persze a halk hortyogást. Elaludt! Claire pillantása végigpásztázta a férfi izmos, szálkás testét, az arcától egyenesen a… hmm… szóval a péniszéig. Amely, fájdalom, egyre kisebb lett, és fokozatos lankadása rímelt a lány érzéseire. Majdnem sikerült elveszítenie a szüzességét, de a partnere egyszer csak meglepetésszerően elaludt. Csak úgy. Próbálta azzal nyugtatni magát, hogy az alkohol a kudarc oka. De mi van, ha mégsem? Ha vele van baj? Végtelenül lehangoltan szedegette össze a ruháját. Szeretett volna hazamenni, elmenekülni az újabb kudarca színhelyérıl, de nem merte magára hagyni Wyattet ebben az állapotban. Mert mi van, ha segítségre lesz szüksége? Így aztán gondosan betakargatta a szınyegen meztelenül alvó férfit, majd összekuporodott mellette, a kanapén, és közben azon töprengett, miért éppen vele történik mindez? Miért van az, hogy az apácákat leszámítva ı lesz a legidısebb aggszőz az univerzumban?

14. Másnap reggel Claire teljesen felöltözve ébredt egy idegen ágyban. Kellett pár másodperc, mire felfogta, hogy nem a földönkívüliek rabolták el. Sajnos nem volt kegyes hozzá a memóriája, egészen tisztán fel tudta idézni az elmúlt éjszaka szégyenletes eseményeit. Az ufókkal való szembenézést is kevésbé érezte volna kellemetlennek, mint azt, hogy Wyatt-tel találkozzon. Csak abban reménykedhetett, hogy a férfinál teljes volt a filmszakadás, és semmire sem emlékszik. A tény, hogy Claire a nappaliban aludt el a kanapén, de egy hálószobában – nyilván a férfi vendégszobájában – ébredt, arra engedett következtetni, hogy Wyatt már magához tért, és feltehetıen lesz néhány kérdése. Claire bement a vendégszobához tartozó fürdıbe, ahol a kis faliszekrényben talált egy bontatlan fogkefét. Megmosakodott és fogat mosott, majd a kávé illatát követve lesétált a konyhába. Wyatt már ott volt: egy szál farmerban támasztotta a pultot. Egy darabig némán nézték egymást. Claire-nek sejtelme sem volt róla, mit mondhatna, hogy kérjen-e bocsánatot, vagy sem. – Szóval nem csak képzelıdtem – állapította meg végül a férfi. – Tényleg itt vagy. – Itt. – Azt is elmondod, miért? Miért jöttél? Claire nem látott bosszúságot vagy dühöt a férfi arcán, így aztán felbátorodott, és elırukkolt az igazsággal:

– Nicole mesélte, hogy ezt az estét hagyományosan ivászattal és önsajnálatba merülve töltöd. Ezért jöttem. Mert ki akartam használni a helyzetet. El akartalak csábítani. A férfi arca mosolyra húzódott. – Azt hiszed, be kell rúgnom hozzá, hogy lefeküdjek veled? Claire zavarba jött, lebámult a meztelen lábfejére. Ajjaj, lassan esedékes lenne egy pedikőr… – Hát, nem tudom. Mindenesetre úgy gondoltam, talán segíthet, ha nem vagy egészen józan. – Továbbra sem értem, miért gondoltad, hogy ehhez bármiféle segítség szükségeltetik. – Mert az elsı randink alkalmával azt mondtad, hogy szeretnél lefeküdni velem, viszont azóta sem tettél lépéseket ebbe az irányba, és emiatt az jutott eszembe… – Hogy felgyorsítod kissé a folyamatot – fejezte be a mondatot Wyatt. – Igen. – Claire felnézett rá. – Most haragszol? – Amiért idejöttél, hogy elcsábíts? Egyáltalán nem. A lány fellélegzett. – És csak hogy felvilágosítsalak: nem azért nem rángattalak az ágyamba, mert megváltoztattam a véleményemet ezzel a dologgal kapcsolatban. Hanem azért, mert nem akartalak sürgetni. Idıt akartam adni neked. Tudom, milyen bonyolult az életed most, hogy ideköltöztél Nicole-hoz… Szóval azt vártam, hogy valami jelet adj, hogy szerinted is megérett rá az idı. – Wyatt elvigyorodott. – Nos, úgy tőnik, te hajlamos vagy nagyon is egyértelmő jelzéseket adni, és ez jó. – Ó! – suttogta meghatottan Claire. – Tényleg? Köszönöm… Mármint hogy vártál rám, és hogy ezt most elmondtad nekem. – Szívesen. – A férfi odalépett hozzá. – Néhány szenvedélyes csókon és egy rózsaszín melltartón kívül szinte semmire sem emlékszem a tegnap estébıl. Arra sem, meddig jutottunk.

– Az… az elıjátékig. – Claire piros lett, mint a pipacs. – Aztán meglepetésszerően elaludtál. – Hát igen. Ez a vége, ha az ember túlságosan sok whiskyt vesz magához. – A férfi megcirógatta Claire arcát. – De remélem, adsz nekem egy második esélyt. A lány gyomra öklömnyi méretőre zsugorodott. – Persze. Mikor? – Most. Most? Reggel? Egyáltalán lehet ilyesmit csinálni nappali fényben? Claire agyában egymást kergették a megválaszolhatatlan kérdések, de nem sokáig, mert amikor Wyatt magához húzta és megcsókolta, egyszerre tökéletesen mellékessé vált, milyen napszak van. A férfinak mentol- és kávéíze volt, és olyan nyugodtan, megfontoltan csókolta, mintha már hetekkel ezelıtt eltervezte volna, mit és hogyan fog tenni. Játékosan cirógatta az ajkával és a nyelvével a lány száját, aminek eredményeképp Claire hozzásimult. Még a viszonylag korai óra ellenére is pillanatok alatt felizzott a vágya. Emlékezett rá, milyen volt, amikor Wyatt az ı testének egy bizonyos pontját cirógatta, közvetlenül azelıtt, hogy álomba zuhant volna. És újra át akarta élni azt a csodálatos érzést. Most egyelıre csak ez a csók volt, ám kezdetnek ez sem rossz. A férfi szája a nı ajkáról az állára és a nyakára vándorolt, majd rátalált arra az érzékeny helyre, a füle mögött. Ott elidızött egy kicsit, majd visszatért Claire nyakára, és egyre lejjebb kalandozott a pulóvere kivágásában. Aztán egyszer csak megfogta a pulcsi szegélyét, és lehúzta a lányról. Alatta megtalálta a rózsaszínő melltartót. – Erre még emlékszem – suttogta, aztán szorosan magához ölelte Claire-t. A bıre meleg volt, az izmai ruganyosak. És miközben a lány hátát cirógatta, a szája megint az ajkára tapadt. Nyelvük vad, érzéki táncba fogott, és Claire-t elöntötte a forróság. A hıség csak fokozódott, amikor Wyatt erısen megmarkolta a fenekét, és a sajátjához

szorította a csípıjét. Claire érezhette a meredezı férfiasságát, és a bensejében sürgetı késztetés támadt. A férfi kikapcsolta és levette róla a melltartót, aztán újra átölelte, hogy meztelen felsıtestük összesimulhasson. Majd kisvártatva elengedte. A lányban egy pillanatra megállt az ütı, megijedt, hogy megint vége… De Wyatt kézen fogta és felvezette az emeletre. Alig értek fel, újból megcsókolta, majd két kezébe fogta a mellét, ujjaival óvatosan masszírozta, izgatta az érzékeny bimbókat. Aztán mikor Claire már zihált a felajzottságtól, ismét az ajkára tapasztotta a száját, és csók közben a szobája felé húzta. Az ágy jó ötlet, gondolta Claire. Sokkal jobb, mint a szınyeg… Ahogy az ágyhoz értek, a férfi lehúzta róla a nadrágját is, méghozzá a bugyival együtt, aztán az ágyra fektette, és mellé térdelt. – Gyönyörő vagy! – suttogta, majd elırehajolt, és a szájába vette a lány egyik mellbimbóját. Claire-ben felmerült, hogy meg kellene köszönnie a bókot, de olyan érzések öntötték el, amelyeknek a hatására megfeledkezett a kötelezı udvariasságról. Ismerıs kis áramütések cikáztak át a testén, a mellétıl egészen az öléig, mert furcsamód itt teljesedett ki minden érzés. Claire minden porcikája lángolt. Többet akart. Azt szerette volna, ha a férfi ott, alul is megérinti. Úgy, ahogyan tegnap. Wyattnek azonban nem volt sürgıs a dolog, egyelıre megelégedett annyival, hogy a másik mellét vette sorra. Aztán felfedezıútra indult az ajka: apró, könnyő csókokat lehelt a hasára, egyre lejjebb. Claire kissé zavarba jött, nem igazán tudta, mire megy ki a játék, csak akkor jött rá, mi következik, amikor a férfi a lába közé térdelt, és széthúzta a combját. Amikor rátapasztotta az ajkát a rózsaszínő, nedves szirmokra, a lány úgy érezte, menten elhalálozik, de egyidejőleg az is átfutott a fején, hogy ez az élmény mindent megér. Minden idegszálában szinte egyszerre lobbant fel a szenvedély, a feje búbjától a lábujja hegyéig lüktetı hullámokban öntötte el a vágy.

Sokat olvasott ebben a témában, látott pár filmet, de legvadabb álmában sem merült fel benne, hogy ilyen érzések tényleg léteznek. A férfi közben tovább becézgette. Folyamatosan váltogatta a technikákat, a sebességet, a ritmust, mintha ki akarná tapasztalni, mi az, amire Claire igazán vágyik. És talált is legalább tizenötféle módozatot, hogy az ırületbe kergesse a lányt. Végül hasra feküdt az ágyon, és a nyelve hegyével kezdte izgatni, cirógatni. Claire a lepedıt markolászta, és már alig tudott magáról. A torkából kéjes nyögések és sóhajok törtek fel. Érezte, hogy mélyen, legbelül egyre fokozódik benne a feszültség, mely egyre sebesebben lökte ıt egy ismeretlen cél felé. Kiáltani akart, sikoltani, ahogy a torkán kifér. A gerince megfeszült, a légzése felszínessé, kapkodóvá vált. Aztán egyszer csak megváltozott valami. İrült késztetés lett úrrá rajta. Minden porcikája reszketett, és már alig kapott levegıt, de csak emelte, dobálta a csípıjét… Egy pillanatra megszőnt létezni a világ. Olyan volt, mintha szabadon zuhanna a semmibe, aztán elmondhatatlan édességgel tört rá a forró gyönyörőség, megremegtetve minden idegszálát. Végtelenül hosszúnak tőnt az érzés, de aztán lassan mégiscsak gyengülni kezdett, és elcsendesedett. Tökéletes, gondolta boldogan Claire. Jobb, mint a legfinomabb csokoládé. Jobb, mint a zene… Amikor pár másodperccel késıbb összeszedte magát annyira, hogy ki tudja nyitni a szemét, Wyattet látta maga elıtt, aki szélesen vigyorgott rá. – Mi a baj? – kérdezte elfogódottan, mert azt hitte, valamit rosszul csinált. – Semmi, csak… eszméletlen voltál! Eszméletlen? A jelzı tetszett Claire-nek. – Tényleg? Miért?

– Nagyon tetszett, ahogy reagáltál. Hogy minden pillanatban ıszinte voltál. Így azonnal tudtam, mi az, ami jólesik, és mi az, ami kevésbé. Nincs szörnyőbb, mint amikor a sötétben kell tapogatózni. A lány nem nagyon tudta, mirıl beszél. – Egyszerően csodálatos volt – felelte köntörfalazás nélkül. – Örülök, hogy ezt mondod. Merthogy nekem is szédületes élmény volt. Ízlelni téged, és közben hallgatni a kéjes kis hangjaidat… Már azt hittem, idejekorán elmegyek. A férfi fölébe hengeredett, meztelen testük összesimult. – Persze ez az eshetıség még mindig fennáll – tette hozzá fojtott hangon. Elmegy? Hová? Claire győlölte, hogy alig ért valamit abból, amit Wyatt mond. Átölelte a férfit, és a fülébe súgta: – Csak tedd, ami jólesik! Hát ez nem az a mondat, ami segít türtıztetnie magát, gondolta Wyatt, akinek eddig még soha nem volt baja az idızítéssel, ám most, Claire-rel kis híján megtörtént a baj. Valószínőleg az lehetett az oka, hogy túlságosan ráizgult a lányra. Már ha ruhában látja, attól is megırül, érthetı, ha a meztelensége még jobban felcsigázza. Lassan hatolt belé, szinte óvatosan. Elsısorban önmaga miatt, hogy meg tudja ırizni az önuralmát. Claire forró volt, nedves, és még reszketett az imént átélt gyönyörtıl. Wyatt lassan mozdult: visszahúzódott, majd újból elıretört, és arra számított, hogy a lány átveszi a ritmust. Claire azonban nem mozdult, csak feküdt, és amikor Wyatt lenézett rá, látta, hogy csukva van a szeme. – Valami baj van? – kérdezte ijedten, de ekkor a nı kinyitotta a szemét, és rámosolygott. – Nem, nincs semmi baj. Jól vagyok. Wyattet azonban nem nyugtatta meg a válasz. Érezte, hogy valami nincs rendben, de sejtelme sem volt róla, mi lehet az. Tanácstalanságában ismét elıretört, Claire pedig a nyaka köré fonta a karját, és hozzásimult. – Ó, igen… Igen! Ez az!

Ez a bátorítás volt az, amire a férfi várt. Nekibátorodva nyomult belé újra és újra, egyre gyorsabban és gyorsabban. Szerette volna elodázni a saját kielégülését addig, amíg meg nem érzi a lányét. Szerette volna érezni a ritmikus belsı összehúzódásokat, melyek azt jelzik, hogy Claire is eljutott a csúcsra, és amelyek oly édessé teszik a férfi számára a kielégülést. De ez az öröm már nem adatott meg neki. Nem tudta tovább féken tartani magát: egy utolsó lökés, és eljutott ı is a kéj birodalmába. Utána sokáig feküdtek összesimulva. Wyatt a hátán, Claire mellette, hosszú haja szétterült a párnán, keze a férfi mellkasán nyugodott. – Csodálatos volt – suttogta boldogan. – Egyszerően tökéletes. Wyatt szerette a bókokat, de érezte, hogy valami itt nincs rendben. – Fontos volt, hogy neked is jó legyen – mondta, bár fogalma sem volt, helyes irányban tapogatózik-e. – Hát ez sikerült. – Claire boldogan kacagott. – Szavakkal ki sem fejezhetı, mennyire jó volt. Még soha életemben nem éreztem ilyesmit, és… Ijedten elhallgatott, mintha érezte volna, hogy túl sokat mondott. Wyatt pedig szinte ledermedt ettıl a vallomástól. Micsoda? Claire-nek még sohasem volt orgazmusa? De hát az hogy lehet? Amilyen szép és amilyen sikeres, bizonyára tucatjával voltak szeretıi a világ minden táján. Létezik, hogy egyik sem tudta eljuttatni a kielégüléshez? A lány ekkor felült, átkulcsolta a térdét, és bőntudatosan ránézett. – Wyatt, tartozom neked egy vallomással. A férfi is felkönyökölt. – Rajta, ki vele! – Az az igazság, hogy… szóval nincs valami nagy tapasztalatom szexuális téren. Wyatt egy nagy, nehéz gombócot érzett a gyomra helyén. – Ez pontosan mit jelent? – kérdezte halkan. Claire szégyenlısen magára húzta a takarót.

– Te voltál az elsı. Még szőz voltam. Aztán folytatta, csak beszélt-beszélt, de a férfi a többibıl már nem értett semmit. A füle zúgott. Claire szőz volt?! Nem, az nem lehet… Képtelen volt egy helyben ülni, kimászott hát az ágyból, és belebújt a farmerjába. Ilyen egyszerően nincs! – füstölgött magában. Hogy lehetett volna szőz!? Hiszen huszonnyolc éves! – De hát hogyan…? – nyögte. – Miért? Claire vállat vont. – Tudod, nem sok férfival kerültem személyes kapcsolatba, ezek nagy része öreg vagy nıs volt, a többi javíthatatlan szoknyavadász. Sorolhatnám az okokat estig, de tulajdonképpen egyik sem érdekes. Most már nem. – Félve pislogott a férfira. – Haragszol? Wyatt a világért sem akarta megbántani, de leginkább úgy érezte magát, mint egy csapdába került állat. Pedig akár örülhetett volna is neki, hogy ez a remek nı ıt választotta elsı partnerének. De nem, ı nem örült. Menekülni akart, menteni az irháját, amíg még nem késı. – Dühös vagy – állapította meg szomorúan Claire. – Nem, nem vagyok dühös. Csak összezavarodtam. Miért… miért pont én lettem a kiválasztott? A nı sután vállat vont. – Mert jól csókolsz. Wyatt erre nem szólt semmit, de az arcán lehetett valami, mert Claire szája széle remegni kezdett. Szent ég, már csak az hiányzik, hogy sírni kezdjen! – Nyugodj meg, Claire! – ült le mellé az ágyra a férfi. – Nincs semmi baj. Tényleg nincs. Csak nagyon meglepıdtem. Álmomban sem gondoltam volna rólad, hogy… – Tényleg csak ezért vágtál ilyen furcsa arcot? – Claire felélénkült. – Hát persze. És mert nagyon sajnálom, hogy nem szóltál elıre. Akkor sokkal gyöngédebb és óvatosabb lettem volna. Akkor hozzá sem ért volna egy ujjal sem, ám ezt nem akarta most már Claire orrára kötni. Minek? Úgyis késı a bánat.

– Ó, így is nagyon jó volt, mindent élveztem. Különösen a… hiszen tudod! Az orgazmust. Te jó ég, tényleg ez volt neki az elsı? Wyatt nem akart ebbe belegondolni. Inkább arra kellene összpontosítania, hogy helyrehozza ezt a dolgot kettejük között. Odahajolt hát a lányhoz, és finoman megérintette az arcát. – Minden rendben? – kérdezte. Claire bólintott, mire a férfi megcsókolta. Claire viszonozta a csókot. Wyattben máris újra felhorgadt a vágy, de gyorsan elfojtotta az érzést. Nem akart még jobban belebonyolódni ebbe az egészbe. Addig nem, amíg nem lát tisztán minden kérdésben. Aztán Claire csókolta meg ıt, de már csak röviden, majd kimászott az ágyból. – Ideje hazamennem. Amy Nicole-nál van, és gondolom, hamarosan menni akarsz érte. Addigra szeretnék otthon lenni. – Gyorsan magára kapkodta a ruháit, aztán rámosolygott a férfira. – Csodásan érzem magam. Remélem, te is jól vagy. – Persze. – Akkor jó. – A nı lehajolt hozzá, és búcsúzóul ismét megcsókolta. – Köszönöm. – Szívesen, máskor is. A válasz kicsúszott Wyatt száján, még mielıtt belegondolhatott volna. Miután egyedül maradt, felpattant az ágyról, és hangosan szitkozódva fel-alá kezdett járkálni a házban. Most aztán benne van a pácban, de nyakig! Mert ha Claire szőz volt még, akkor aligha fogta fel, amit mondott neki. Hogy nem akar tartós kapcsolatot. Hiszen ı az elsı szeretıje, az elsı férfi, akinek odaadta magát! Ennek csak van jelentısége minden nı életében, vagy nem?! Aztán hirtelen eszébe villant még valami, ami minden más gondot feledtetett, és amitıl megfagyott az ereiben a vér. Rádöbbent, hogy

Claire szőzként aligha szed tablettát. Márpedig ma reggel nem használtak óvszert… Hogy az a…! Olyan dühös lett magára, hogy kis híján beleöklözött a falba, de aztán rájött, hogy egy törött csukló aligha odázza el a katasztrófát. És különben is, minek elıre idegeskedni? Ki kell várni a végét, elvégre meglehetısen kicsi a valószínősége, hogy egy nı mindjárt a legelsı alkalommal teherbe esik. Elsısorban a jelennel kellene foglalkoznia. Arra kell összpontosítania, hogyan tovább Claire-rel. És hogy miként védje meg magát Nicole-lal szemben, aki bizonyára elevenen megnyúzza majd, ha rájön, hogy elvette a nıvére szüzességét. Claire nem is járt, amikor hazaérve kiszállt a kocsiból, hanem valósággal belibegett a házba. Csodásan érezte magát, jobban, mint eddigi életében bármikor. A szex nagyszerő dolog, már jóval hamarabb ki kellett volna próbálnia. Bár lehet, hogy akárkivel nem lett volna ilyen jó. Amit átélt, az valószínőleg elsısorban Wyatt érdeme. A konyhába érve azonnal meglátta Nicole-t, aki a konyhaasztalnál ült. Amy szerencsére nem volt ott, talán még aludt. Claire szélesen rámosolygott a húgára, már alig várta, hogy beszámolhasson a tegnap estérıl és fıként a ma reggelrıl. De Nicole ekkor felnézett, és az arca falfehér volt a dühtıl. – Hogy tehetted? – sziszegte haragosan. – Hogy tehetted?! Claire szólni sem tudott az elképedéstıl, csak hápogott. Hiszen megbeszélték, hogy ı és Wyatt…! De akkor meg mi baja Nicolenak? – Hogy fizethetted ki az óvadékot Jesse-ért, azért az álnok kígyóért? Azt akartam, hogy börtönbe kerüljön! Hogy életében legalább egyszer viselnie kelljen a tettei következményeit! Ezt soha nem fogom megbocsátani neked! Érted, Claire? Soha!

15. – Most azt játsszuk, hogy nem szólsz hozzám? – törte meg a csendet Claire másnap reggel kávézás közben. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Nem duzzoghatsz örökké. Nicole rápillantott a csészéje pereme fölött. – Majd meglátjuk. – Beszélnünk kell, különben hogyan tisztázhatnánk a dolgokat? Nicole szó nélkül visszafordult az asztalon heverı újság felé, és úgy tett, mintha elmélyedne benne. – Ez aztán a felnıtt viselkedés! – gúnyolódott Claire. – Dugd csak a homokba a fejed, és a világért se hallgasd meg más véleményét! Tudod mit? Azt még meg is értem, hogy hirtelenjében megharagudtál, amiért kihoztam Jesse-t a sittrıl. Tökéletesen egyetértek ugyanis veled abban, hogy helytelen volt, amit csinált. De most már lassan lecsillapodhatnál. Nem hiszem, hogy valóban börtönbe akartad záratni a tulajdon húgodat. Nicole felállt, és elindult kifelé a konyhából, Claire pedig ment utána, és csak mondta-mondta. – Ez kész ırület! Térj már magadhoz! Hiszen egy család vagyunk! Nicole megpördült. – Nem, nem vagyunk egy család! Legfeljebb vérségi értelemben, különben semmi közünk egymáshoz. Te itthon sem voltál több mint húsz évig, a kiváltságosok életét élted, és szentül hiszed, hogy különleges vagy. Rólam, az én életemrıl nem tudsz semmit. És ha már az életem került szóba: tudd meg, hogy ma visszaveszem. A pékségemet, a házamat. Mától én vezetem az üzletet megint, mert az

enyém, neked semmi közöd hozzá. És szeretném, ha a házból is kiköltöznél. Ha annyira Seattle-ben akarsz maradni, biztosan találsz megfelelı szállodát. Vagy ha már ilyen jól megértitek egymást Jessevel, menj hozzá lakni! – Elzavarsz? – Claire egyszerően nem hitt a fülének. – Azok után, amiken együtt keresztülmentünk? Nicole válaszra sem méltatta, egyszerően elfordult és felment az emeletre. Claire-nek fogalma sem volt, mit csináljon. Tudta, hogy a húga még nem gyógyult meg teljesen, tehát nem lenne szabad dolgoznia, de azzal is tisztában volt, hogy Nicole makacs teremtés. Ha valamit igazán akar, abban aligha lehet megakadályozni. – Ebbıl baj lesz – csóválta meg a fejét aggodalmasan. Negyedórával késıbb, amikor Nicole teljesen felöltözve elindult a garázs felé, ahol a kocsija állt, Claire megpróbálkozott a lehetetlennel. – Legalább engedd, hogy elvigyelek! – kérte. – Ne csináld, Nicole! Nem szabad megerıltetned magad, hisz tudod! Még nem jöttél teljesen rendbe. A húga rá sem hederített. Kinyitotta a garázsajtó számzáras lakatját, aztán beszállt a kis terepjárójába, és elfordította a slusszkulcsot. – A legidegesítıbb, legmakacsabb öszvér vagy, akivel valaha találkoztam! – kiabált utána Claire, majd ı is beült a felhajtón álló bérautójába. Ha már meg nem akadályozhatta, hogy a testvére ökörségeket csináljon, legalább utána akart menni, hogy segíthessen, ha esetleg megtörténik a baj. Nicole kikanyarodott a garázsból, a nıvére pedig követte a sütödébe vezetı úton. Miután mindketten kiszálltak, Claire, mint az árnyék, követte testvérét az üzlet hátsó bejáratához, még épp idejében ahhoz, hogy lássa, milyen szívélyesen üdvözlik a többiek.

– De jó, hogy itt vagy! Úgy hiányoztál! – ölelte át Maggie. – Egyáltalán szabad már felkelned? Vigyázz magadra, hallod, nehogy valami baj legyen! – Jól nézel ki – bókolt Sid. – Nagyon örülünk neked! Nélküled még a munka sem volt az igazi. Phil hosszan lapogatta a fınökasszony hátát, aztán amikor elengedte, aggodalmas képet vágott. – Jaj, remélem, nem szorítottalak túl erısen! Nem fájt, ugye? Nicole vigyorgott, mint a vadalma. – Dehogy! El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök, hogy itt lehetek. Annyira hiányoztatok! Borzasztó volt egyedül otthon. Már azt hittem, megbolondulok. Claire-t elöntötte a düh. Mi az, hogy egyedül? İ már senki és semmi? Talán nem volt ott Nicole mellett, nem gondoskodott róla, nem szórakoztatta eleget? Magányosan állt, a boldog csoporttól néhány lépésre, és tökéletesen kívülállónak érezte magát, ami persze csak fokozta a dühét. És amikor Nicole fensıbbségesen odaszólt neki, hogy „Most már elmehetsz!”, végképp elszakadt nála a cérna. – Nem megyek sehová – jelentette ki határozottan. – Addig, amíg nem beszéltünk, itt maradok. Akár egész nap. – Hát jó. – A nézıközönség meghátrálásra késztette Nicole-t. – Gyere, menjünk be az irodámba! – Nekem itt is jó – vont vállat Claire, mire a többiek ijedten szétrebbentek. – Meg akarsz alázni a munkatársaim elıtt? – kérdezte élesen Nicole. – Mert ha ez a cél, átkozottul jól csinálod. – Pontosan tudod, mi a cél, mert már milliószor elmondtam neked! Azt szeretném, ha újra közel kerülnénk egymáshoz mi hárman. Ha úgy élnénk és viselkednénk, mint az igazi testvérek. Nicole szeme résnyire szőkült. – Az igazi testvérek nem verik át egymást.

– A testvérek is tesznek néha rosszat, akár egymás kárára is. Ilyen az emberi természet. Nicole, te dühös vagy rám, mert a megkérdezésed nélkül kihoztam Jesse-t a börtönbıl. De mondd csak, te megkérdeztél engem, mit szólok hozzá, hogy oda akarod juttatni? – Miért kérdeztem volna meg? Ehhez neked semmi közöd! – Csak annyi, mint neked. Jesse nekem is a húgom. – Meglopott engem! – Egy frászt! Miért nem vagy még önmagadhoz sem ıszinte? Drew miatt bünteted ıt, ez egészen nyilvánvaló. Akkor nem tudtál kellıképpen bosszút állni, tehát most törlesztesz. – Na és? Talán nem természetes, hogy bosszút akarok állni?! – rikoltotta Nicole. – Talán örülnöm kellene annak, amit Jesse mővelt? Talán még büszke is legyek a kishúgomra, miután tönkretette, lenullázta az egész életemet? Claire megvilágosodott. Sokáig tartott, de most végre derengeni kezdett neki, mi zajlik Nicole-ban. – Megvan – mondta lassan. – Most már értem, mi a baj veled. Te az örök áldozat szerepében szeretsz tetszelegni. Furcsa, mert kívülrıl olyan erısnek és talpraesettnek látszol, valójában azonban egy dacos kislány vagy, aki mindig másokat hibáztat, ha valami balul üt ki. Igaz, nem volt könnyő az életed, már elég korán nagy felelısség nehezedett a válladra, de meglepıen jól megbirkóztál a gondokkal. Valamiért mégsem tudsz ennek örülni. Ahelyett hogy büszke lennél magadra, inkább az önsajnálat mocsarában dagonyázol. Ki érti ezt? – Hagyd abba! – sivította Nicole. – Ne gondold, hogy belelátsz a fejembe, te botcsinálta pszichológus! Hiszen neked magadnak is lélekgyógyászra lenne szükséged! Éppen te akarod nekem megmondani, mit csináljak, hogyan viselkedjek? Te, aki egy teát sem tudtál megfızni, amikor idejöttél? – De már megtanultam. És ezernyi más dolgot is tudok, amit egy hónappal ezelıtt még nem tudtam, egyszerően azért, mert igyekszem fejlıdni. Nem teszek szemrehányást másoknak, amiért a normális élettıl elzárva nevelkedtem, hanem segítek magamon.

– Aha, persze. Mint egy tolvaj, hazaosontál, bujkáltál a menedzsered elıl, mert nem mertél a sarkadra állni. – Ez igaz – ismerte el Claire. – De mára ez is megváltozott. Megmondtam Lisának, mit szeretnék. Elé mertem állni. Mint ahogy eléd is eléd állok újra meg újra, hiába próbálsz megszabadulni tılem. Gondolj csak bele! Kivel is van baj kettınk közül? Ki az, aki menekül? De nyilván emiatt is én vagyok a hibás. Vagy Drew. Esetleg Jesse. Te semmi esetre sem! Nicole szeme villámokat szórt. Ha pillantással ölni lehetne, Claire holtan esett volna össze. – Nem kellesz, semmi szükségem rád! – sziszegte. – Tőnj el az életembıl, soha többé nem akarlak látni! El akart csörtetni Claire mellett, aki azonban megfogta a karját. – Lassan a testtel! Csak nem képzeled, hogy ilyen egyszerően eleresztlek? Nicole persze megpróbált kiszabadulni a szorításából, Claire azonban nem engedett. Erısen fogta testvére karját, és miközben birkóztak, lassan egyre közelebb kerültek a nagy dagasztóedényhez. És ekkor Claire észrevett a földön valamit, ami leginkább egy olajtócsához hasonlított. Sajnos azonban elkésett a figyelmeztetéssel. A következı lépéssel mindketten beleléptek, és el is csúsztak annak rendje és módja szerint. Azonnal eleresztette Nicole-t, de ez már nem sokat segített rajtuk. Mindketten elterültek a kıkemény betonpadlón. Claire a fenekét ütötte meg, arra esett, de egy pillanattal késıbb már fel is térdelt, és fel akart tápászkodni. Ám ekkor meglátta Nicole-t, aki az oldalán feküdt, sápadtan, lehunyt szemmel, mozdulatlanul. Nicole-nak semmi kedve nem volt kinyitni a szemét. Nem akarta tudni, hol van, és mi történt vele, de lehetetlenség volt figyelmen kívül hagyni a mentısöket, akik körülötte sürgölıdtek. Csak a „kórház” és a „szállítás” szavakra riadt fel.

Amikor felnézett, két fickót látott, akik aggodalmas arccal hajoltak föléje. – Ó, hát magához tért! – mondta az egyik. – Tudja, hol van? Bár ne tudta volna! – A pékségemben, a földön. Ha érdekli, meg tudom mondani, milyen nap van ma, és azt is, hogy hívják az elnököt. – Szóval akkor a fejét nem ütötte be. – Mondjuk inkább úgy, hogy nem eléggé. Nicole-t szörnyő fájdalmak kínozták, valószínőleg emiatt is ájult el. Egyrészt a mőtéti hege lüktetett pokolian, másrészt a bal térde. – Pár hete mőtötték – hallotta Nicole valahonnan messzirıl Claire sírósra vált hangját. – Nem is lenne még szabad itt lennie… Az egész az én hibám! Veszekedtünk, ı el akart menni, én megfogtam a karját, és csak késın vettem észre az olajtócsát. – Nyugodjon meg, asszonyom! – csitította a feldúlt Claire-t az egyik mentıs. – Nincs komoly baj. A testvére hamarosan jobban lesz. A mőtéti heg nem szakadt fel, kívülrıl legalábbis nem látszik semmi. A térde ugyan nem néz ki túl jól, de abba még senki nem halt bele. – A férfi Nicole-ra pillantott. – Indulhatunk? – És ha azt mondom, hogy nem? – Akkor is elvisszük, de szerettem volna udvariasnak tőnni. Azzal Nicole-t hordágyra tették. A lábába olyan erısen nyilallt bele a fájdalom, hogy a lélegzete is elakadt. A karjából infúzió lógott, és nagyjából úgy érezte magát, mintha egy teherautó ütötte volna el. Ahogy a mentısök elindultak vele a mentıautó felé, Claire odalépett hozzá, és megfogta a kezét. Pocsékul nézett ki, legalább olyan pocsékul, mint ahogy Nicole érezte magát. Sírt; a szeme és az arca kivörösödött, az ajka megduzzadt. – Annyira sajnálom! – ismételgette görcsösen. – Kérlek, bocsáss meg! Hiszen nem akartam semmi rosszat. A testvérem vagy, és én nagyon szeretlek… Nem akarom, hogy meghalj!

Ez persze eltúlzottan drámai jelenet volt, de Claire-en látszott, hogy minden szót komolyan gondol, és ez furcsamód megmelengette Nicole szívét. Nem emlékezett rá, hogy valaki valaha ekkora ügyet csinált volna abból, hogy neki baja történt. Illetve mégis… Akkor, amikor a mőtétje után elhagyta a kórházat, és Claire ott várt rá a kórházban. Claire, akit mindig a szíve vezetett, és soha nem hallgatott a józan észre. Claire, aki most is itt volt mellette, és úgy szorította a kezét, mintha soha nem akarná elengedni. – Nem fogok meghalni – mondta csillapítóan Nicole. – És nem is győlöllek. Csak tudod, néha tényleg az idegeimre mész. – Tudom. De hidd el, te sem vagy könnyő eset. – Ez az egyik legelınyösebb tulajdonságom – erıltetett mosolyt az ajkára Nicole. Aztán betették a mentıbe. – Megyek utánatok! – szólt be a még nyitott ajtón Claire. – Veled maradok, bármi történjék is. Ez az utolsó mondat nem is olyan régen még arra ösztönözte volna Nicole-t, hogy kifusson a világból. Most azonban egészen meghatódott a hallatán. És ennek kapcsán kénytelen volt eltöprengeni rajta, vajon mit tehettek az infúziójába. Wyatt vigasztalón átölelte Claire vállát. – Ki fogja heverni, ne aggódj! – Ezt már ezerszer elmondtad – szipogta a lány. – De sajnos nekem nem elég, ha te mondod. Egy szakembertıl szeretném hallani, neki talán el tudnám hinni. – Hiszen teljesen magánál volt, és beszéltél vele – erısködött a férfi. – A feje tehát nem sérülhetett meg komolyan. – És ha belülrıl felszakadt a sebe, és elvérzik? – Ennyire azért ne legyünk borúlátóak. Sokkal valószínőbbnek tőnik az az eshetıség, hogy ha felszakadt is a sebe, nem vérzik el. Hiszen kórházban van, orvosok foglalkoznak vele. – Jó annak, aki képes logikusan gondolkodni – sóhajtotta Claire.

– Megteszem, amit tudok. – Wyatt erre a másik karját is köré fonta, és magához húzta. – Még mindig nem hiszem el, hogy meg kell mőteni Nicole térdét – kesergett a lány. – Olyan igazságtalan ez az egész! Most esett át egy mőtéten, épp kezdett felépülni, és tessék… Egy szörnyeteg vagyok, csak bajt hozok mindenkire. – Baleset volt. Hiszen te magad is elestél. – Igen, tudom. Csak… szóval, olyan rossz, hogy éppen veszekedés közben… Wyatt tényleg jót akart. Szerette volna megnyugtatni Claire-t, aki láthatóan a teljes idegösszeomlás szélén állt. Tudta, nem helyes most a saját gondjaival törıdnie, és nem is akarta szóba hozni, ami foglalkoztatta, de a hirtelen támadt csendben valahogy mégis kicsúszott a száján: – Beszélnünk kellene arról, ami történt. Claire felnézett rá, nagy, kék szeme csupa aggodalom. – Mire gondolsz? – Kettınkre. Arra, hogy te meg én tegnap reggel… – Arról nincs mit beszélni – jelentette ki derősen Claire. – Minden úgy volt jó, ahogy történt. Szerintem legalábbis. – Hát, szerintem meg nem – vetette ellen Wyatt. – Meg kellett volna mondanod, hogy még szőz vagy. A lány csak mosolygott. – Igazad van, tényleg úgy lett volna tisztességes, ha szólok, de annyira kínosnak éreztem. És végtére így is minden a lehetı legjobban alakult. Nagyon gyöngéd voltál, el sem tudom képzelni, hogy lehettél volna még gyöngédebb. – Az arca gyanakodó kifejezést öltött. – Egyáltalán ez az, ahová ki akarsz lyukadni? – kérdezte. – Vagy valami másra célzol? Talán arra, hogy ha elıre tudod, akkor le sem feküdtél volna velem? Kettesben voltak a váróban, de a tény, hogy senki sem hallhatja ıket, egyáltalán nem könnyítette meg Wyatt dolgát. – Hogy ıszinte legyek, fogalmam sincs – nyögte.

Claire elhúzódott tıle. – Látod, ezek szerint helyesen döntöttem – jelentette ki. – Hogy megfosztottál a döntés jogától? – Micsoda? – A lány azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Azzal vádolsz, hogy megfosztottalak a jogaidtól? – Azzal vádollak, hogy miattad nem védekeztem! Mert nem szóltál, és én azt hittem, hogy te… – Hogy én? – Claire arcán teljes tanácstalanság tükrözıdött. – Mit hittél? – Hogy tablettát szedsz, vagy valami ilyesmi – vágta rá ingerülten Wyatt. – A fogamzásgátlásról csak hallottál már! A férfi arra számított, hogy Claire megrémül, megdöbben, ám semmi ilyesmi nem látszott az arcán. A szeme tágra nyílt ugyan, de nem ijedség, hanem elragadtatás csillogott benne. – Arra gondolsz, hogy teherbe eshetek? – lehelte. – Hogy gyerekünk lesz? Te jó ég, ez eszembe sem jutott! Persze elvileg lehetséges, de ahhoz azért nagy szerencse kellene. Szerencse? Wyatt nem hitt a fülének. Neki ez szerencse? Claire a férfi mellére borult, és kacagott örömében. – Ó, Wyatt, hiszen az csodálatos lenne! Egy kisbaba… Mindig is akartam gyereket, de hogy elsıre összejöjjön… Hát az nem várt boldogság lenne számomra. A férfi megragadta a karját, és eltolta magától. – Miket beszélsz! – sziszegte haragosan. – Boldogság? Szerencse? Vedd tudomásul, hogy ebben nincs semmi örvendetes! Claire ajkáról lehervadt a mosoly. – Miért nincs? – kérdezte olyan ártatlanul, hogy Wyatt nem tudott mit felelni neki. – Hiszen egy gyerekrıl van szó! Egy pici babáról, akinek a születése önmagában is csoda. Persze az érkezése felvetne pár szervezési problémát, de semmi olyasmit, amit ne tudnánk megoldani.

Wyatt most már semmit sem értett. Még életében nem találkozott olyan lánnyal, akit feldobott volna a hír, hogy esetleg terhes. Egyre ingerültebb lett. – Ostobaságokat beszélsz, fogalmad sincs semmirıl – rázta a fejét. – Egy terhességben nincs semmi jó. – De igenis van – bizonygatta Claire. – Számomra van. Nagyon örülnék egy kisbabának. – Egyedül vagy ezzel a véleményeddel – vágta rá nyersen a férfi. – Nekem nem kell több gyerek. És talán emlékszel, hogy megmondtam: eszem ágában sincs elkötelezni magam. Ha azt hiszed, hogy csapdába csalhatsz, úgy, ahogy Shanna tette, nagyon tévedsz! Claire megrándult, mintha megütötték volna. – Csak nem képzeled, hogy képes lennék ilyesmire? Én nem vagyok az a fajta. – Azt nem tudhatom. Nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy ezt megítélhessem. – Eszem ágában sincs csapdába csalni senkit. Sem téged, sem mást. Egyedül is felnevelem a gyereket, ha esetleg tényleg teherbe estem. – Ugyan! Mit tudsz te arról, mit jelent felnevelni egy gyereket? – Nagyjából annyit, mint te tudtál Amy születése elıtt – vágott vissza a nı. – És lám, te is elég jól boldogulsz. – És mi lesz a koncertkörútjaiddal? A rengeteg utazással? – Majd viszem magammal a kicsit, és felveszek mellé egy dadust, aki a koncertek és próbák alatt vigyáz rá. – Legfeljebb a saját költségedre – morgott Wyatt. – Mert ne képzeld, hogy hajlandó leszek kifizetni! – Ha jól emlékszem, nem kértem tıled, hogy fizesd ki! – csattant fel Claire. – Mint ahogy semmi mást sem kértem tıled. Tudod mit? Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ha gyerekem lesz tıled, akkor sem foglak semmivel terhelni. Mert úgy látom, ez az, ami miatt a leginkább aggódsz. Ha segítségre lesz szükségem, felveszek

egy-két embert, és kész. Hidd el, képes leszek gondoskodni magamról és eltartani a gyerekemet. – No persze. Mondod most… Claire kurtán, örömtelenül felkacagott. – Látom, még mindig nem érted – rázta meg a fejét keserően. – Számodra én csak egy holdkóros vagyok, aki néha zongorázgat, mi? De képzeld, a zongorázgatással egész szép pénzt keresek ám, a saját területemen ugyanis a világ legjobbjai közé tartozom. Tavaly a koncertjeimbıl és a CD-eladásokból majdnem kétmillió dolláros bevételem volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy elég jó év volt a tavalyi, de azért volt ennél már jobb is. Szóval ne félts engem, mert nincsenek anyagi nehézségeim. És nagyon sajnálom, hogy ennyire kiborít egy terhesség lehetısége. Én mindenesetre egészen másként gondolom. Azzal méltóságteljesen felvetette a fejét, sarkon fordult és távozott. Wyatt egyedül maradt a váróteremben, és azon gondolkodott, akad-e még ekkora szamár széles e világon, mint ı. Hogy csinálhatott ekkora ostobaságot? Miért támadta meg Claire-t, miért veszett össze vele most, amikor még egyáltalán nem biztos semmi? Hogy választhatta két rossz közül a lehetı legrosszabb megoldást? Persze a lelke mélyén tudta a választ. A Shannával kapcsolatos rossz tapasztalatai miatt reagált ilyen ingerülten, pedig hát Claire a legkevésbé sem emlékeztetett a volt feleségére. Semmilyen szempontból. Nem elég, hogy szép, tehetséges és okos, még dúsgazdag is, gondolta leverten. İ maga is jólétben élt, komoly szakmai sikerekkel büszkélkedhetett, hiszen a lehetı legjobban ment az üzlet. Soha nem voltak anyagi gondjai, sıt a nıket általában lenyőgözte a komoly anyagi háttér, amelyet magának és a lányának teremtett. De évi kétmillió… Ilyen bevételre még csak nem is gondolhatott. – Hogy vagy? – tudakolta Claire.

Nicole mosolyogni próbált. – Voltam már jobban is. De boldog vagyok, hogy ortopéd sebész mőt, nem pedig ugyanaz a doki, aki az epehólyagomat kivette. A végén még azt hinné a pasas, hogy azért járok ide, mert beleszerettem. Claire leült a székre, amelyet odahúzott a húga ágyához. – Egy orvos? Nem is lenne rossz! Gondolj csak bele, milyen büszkék lennének rád a szüleink! Nicole nevetni kezdett, de aztán gyorsan a hasára szorította a tenyerét. – Ne… Kérlek, ne mondj semmi vicceset! Nagyon fáj! – Biztos, hogy nem történt semmi baj az esésnél? Hogy belül sem szakadt ki a sebed? – Az orvosok szerint nem. Ebben az egy dologban szerencsém volt. A seb persze meghúzódott egy kicsit, ezért érzékenyebb, ennyi az egész. – Ó, bárcsak helyetted inkább én ütöttem volna meg magam! Nicole ajka széles mosolyra húzódott. – Ez nekem is többször eszembe jutott már. Egymásra néztek. – Annyira sajnálom! – rebegte Claire. – Ezt már mondtad párszor. Fejezd be az önostorozást, nem csak te tehetsz róla, én is hibás vagyok. Egy veszekedéshez mindig két ember kell. És nem volt igazam, amikor neked estem Jesse miatt. Hiszen neked is a testvéred, természetes, hogy segíteni akartál rajta. – Viszont nagyon is igazad volt akkor, amikor arról beszéltél, hogy neki is viselnie kellene a tettei következményeit. De amikor Jesse felhívott a sittrıl, nem volt idım, hogy ezt átgondoljam. Azonnal cselekedtem. – A helyedben lehet, hogy én is ezt tettem volna – ismerte el Nicole. – És sajnálom, amit mondtam neked – folytatta bőnbánóan Claire. – Hogy az örök áldozat szerepét játszod. Ez egyáltalán nem igaz.

Olyan sok mindennel megbirkóztál életed során, méghozzá teljesen egyedül, segítség nélkül… Ez komoly és tiszteletre méltó teljesítmény. Nicole zavartan pislogott. – Nem az volt a cél, hogy áldozatnak állítsam be magam, hidd el. Csak kicsit sőrő volt az elmúlt idıszak. Jóformán minden napra jutott egy kellemetlen meglepetés. A „meglepetés” szóról Claire-nek eszébe jutottak a saját gondjai. A saját, személyre szóló meglepetése. – Mi az? – kíváncsiskodott Nicole. – Mire gondolsz? Mert azt látom, hogy valami nagyon foglalkoztat. – Á, semmire. – Claire nem volt biztos benne, érdemes-e erre szót vesztegetni, hiszen egyelıre semmi sem biztos. – Legalábbis semmi olyasmire, ami fontos lenne. – Én most minden témának örülök, ami kicsit eltereli a figyelmemet a közelgı térdmőtétemrıl. Úgyhogy ki vele, bármi is az! – Hát jó – sóhajtott Claire. – Nemrég összevesztem Wyatt-tel. Ja, azt még nem is mondtam, hogy a tegnapelıtt éjszakát nála töltöttem. – Nagyon virágnyelven fogalmaztál, de gondoltam, hogy errıl van szó – bólogatott Nicole. – És, mi a baj? – Egyáltalán nem örült a szüzességemnek. – Elıtte vagy utána mondtad el neki? – Utána. – És kiborult? – Az nem kifejezés! Illetve akkor rögtön nem is… Akkor teljesen normálisan fogadta a hírt – helyesbített Claire. – Azóta azonban feltehetıen gondolkodott a dolgon, az elıbb ugyanis nekem esett, hogy miattam nem használt óvszert, mert azt hitte, hogy én védekezem, és én leszek az oka, ha teherbe estem. – Nem használt gumit? – kérdezte Nicole, felháborodással vegyes csodálkozással. – Ez komoly? Na, amit ezért tılem kap, azt nem teszi ki az ablakba!

Claire elmosolyodott. Jólesett neki, hogy a húga meg akarja védeni. – Tulajdonképpen örülnék egy babának – jegyezte meg rövid hallgatás után. – Tényleg? Biztos vagy benne? – Igen. Biztos. Wyatt azonban egyáltalán nem boldog. Sıt oltári dühös. Arról papolt nekem, hogy neki nem kell másik gyerek, és hogy ne képzeljem, hogy egy terhességgel csapdába ejthetem úgy, ahogy Shanna tette. Mintha bizony képes volnék ilyen aljasságra! – A férfiak ebben a tekintetben elég érzékenyek – bölcselkedett Nicole. – Legfıképpen, ha egyszer már megégették magukat. – Lehet. Én csak azt tudom, hogy rettentıen örülnék, ha teherbe esnék, mert mindig is vágytam egy kisbabára. De az egészben nem volt semmi szándékosság, és nagyon rosszulesik, hogy Wyatt ilyesmivel vádol. – Sajnálom, hogy ilyen fafej. – Hát még én hogy sajnálom! Nicole megszorította a nıvére kezét. – Tényleg szeretnél gyereket? Claire elmosolyodott. – Nagyon. Egy kisbaba, az maga a csoda… Persze hogy szeretnék anya lenni! – Akkor remélem, összejött a dolog… Juhé! Ez azt jelentené, hogy nagynéni leszek! – örült meg Nicole. – De ha valóban gyerekem lesz – töprengett el Claire –, akkor rendbe kell hoznom magam lelkileg és érzelmileg. Szeretnék jó anya lenni. – Az leszel – mondta meggyızıdéssel a húga. – Különben sem értem, mirıl beszélsz. Teljesen rendben vagy lelkileg. – Te magad állítottad, hogy semmihez sem értek, semmire sem vagyok jó – mutatott rá Claire. – És igazad volt, mert amikor idejöttem, sejtelmem sem volt arról, hogyan mőködik a való élet. – Amikor idejöttél – helyeselt Nicole. – De azóta rengeteget tanultál és fejlıdtél. Egész jól vezetsz, megtanultál fızni, mosni,

gyerekre vigyázni, mi több, a pékségben is megálltad a helyed. És mindezt teljesen egyedül, néhány hét leforgása alatt. Claire nem tudta, mit mondhatna erre. A torka elszorult, de most nem a félelemtıl, hanem mert a szíve megtelt gyöngéd érzésekkel. Nicole azonban még nem fejezte be. – És tessék, most is itt vagy mellettem. Azok után, ahogyan sorozatosan bántam veled. Itt vagy, és gondoskodsz rólam. Csak te, senki más. – Történetesen nagyon szívesen gondoskodom rólad. – Claire hangja elcsuklott, a szemébe könnyek szöktek. – Tudom. Remek ember vagy, és a legjobb testvér. És már csak azt akarom mondani… Most kapaszkodj meg! Szóval azt akarom mondani, hogy nagyon szeretlek. – Én is téged! – sírta Claire, és közelebb hajolt, hogy átölelhesse a húgát. – El sem hiszem, hogy végre kimondtad! – Én is így vagyok vele – somolygott Nicole.

16. – De ez a kandalló nekem sokkal jobban tetszik – makacskodott Alice Grinwell. – Ez itt! Ez a palaszürke. Wyatt elszámolt tízig, és hallgatott. Tíz éven belül már a harmadik házat építette Mrs. Grinwellnek, aki emellett ajánlotta ıt számos, szintén jómódú barátjának is. Nem lehetett tehát hálátlan, még akkor sem, ha a hölgy idınként az idegeire ment. Alice Grinwell azok közé az ügyfelek közé tartozott, akiknek több a pénzük, mint a józan eszük. Élete missziójának tartotta, hogy új házakat építtessen, és a férje mindenben támogatta ezt a hobbiját. Egy ilyen ügyfél minden építési vállalkozó álma, gondolta Wyatt. Vagyis hogy az lenne, ha nem változtatná meg naponta kétszer az álláspontját. Emiatt minden ház építése legalább kétszer annyi idıt vett igénybe, mint amennyit elızetesen kalkuláltak, a végsı ár pedig nagyjából a háromszorosára rúgott az elızetesen becsültnek. Alice Grinwellt azonban a legkevésbé sem zavarta mindez. – Azt akarom, hogy pontosan így nézzen ki! – mutatott a puccos lakberendezési magazin egyik képére, mely egy gyönyörő, nyitott kandallót ábrázolt, valamelyik híresség fényőzı otthonában. Wyattnek el kellett ismernie, hogy a hölgynek van ízlése, csakhogy már elıre látta a saját emberét, amint kétségbeesetten tördeli a kezét, hogy vajon hogyan csinálja meg ezt a bonyolult modellt. Ami azt jelentette, hogy meg kell keresnie a mestert, aki az eredeti darabot készítette, és rá kell vennie, hogy jöjjön el ide megépíteni Mrs. Grinwell kandallóját.

És itt most nem a költségekrıl van szó, hiszen a pénz Grinwelléknél nem számít, hanem a rengeteg idı- és energiaráfordításról. Márpedig Wyattnek most nem voltak fölös energiái. Teljesen lekötötte az, hogy összeveszett Claire-rel. Haragudott magára amiatt, ahogy a lánnyal bánt, és haragudott a lányra, amiért nem látja be, mekkora tragédia volna mindkettejük életében egy terhesség. – Meglesz – mondta kurtán. – Ez sajnos mindenképpen késedelmet jelent az eredeti tervekhez képest, de gondolom, ezt tudja. Azonnal értesítem, ha már tudok valami biztosat. Mrs. Grinwell elmosolyodott. – Köszönöm, Mr. Knight. Öröm önnel együtt dolgozni. Nem is tudja, milyen hálás vagyok. – Csak a munkámat végzem, asszonyom. Megbeszéltek még pár részletet, aztán az asszony távozott. Wyatt hosszan nézett utána, mialatt elhajtott a Mercedesével, és azon morfondírozott, vajon meglepıdött volna-e Alice Grinwell, ha megkérdezi tıle, milyen érzés ilyen gusztustalanul gazdagnak lenni. A kérdés azóta foglalkoztatta a férfit, amióta megtudta, hogy Claire tavaly kétmilliót keresett. Ez a hír igencsak szíven ütötte. Mindig is nagyon elégedett volt magával, hiszen egy feltörekvı vállalkozás tulajdonosaként évek óta többet keresett, mint amennyit el tudott költeni, s ráadásként húsz felnıtt férfinak biztosított állandó munkát. De kétmillió… Ennyit még soha nem hozott össze egy év alatt. Nem tudta volna megmondani, miért zavarja ennyire Claire pénze. Nem gondolta azt, hogy aki vagyonosabb, az többet ér. És azt sem gondolta, hogy egy férfinak feltétlenül többet kell keresnie, mint egy nınek. Bár igaz, eddig nem volt egy csaja sem, akinek több pénze lett volna, mint neki. Lehet, hogy a lelke mélyén középkori nézeteket vall? Ez eléggé lesújtotta, mert mindig is nyitott, modern gondolkodású férfinak hitte magát.

– A pokolba ezzel az egésszel! – dühöngött, majd megpróbált ismét a ház tervrajzára koncentrálni. Miért is gyötri ezzel magát, hiszen Claire valószínőleg egyáltalán nem is vár gyereket. Ez hamarosan bizonyossággá válik, és legkésıbb akkor szabad lesz megint. Továbbléphet, kereshet valakit, akivel könnyebben boldogul. Vagy éppen lemondhat a nıkrıl egy idıre. Igen, talán ez lenne a legjobb megoldás! Claire kitárta a hátsó ajtót, Nicole pedig a mankóin bebicegett a házba. – Egyszerően képtelen vagyok elhinni, hogy már megint egy mőtét után lábadozom – nyafogott a beteg, miközben nagy nehezen odaugrándozott a kanapéhoz, és óvatosan lerogyott rá. – Épp kezdtem kiheverni az elsıt, és tessék… – Itt felnézett a nıvérére, és hozzátette: – El ne kezdj megint mentegetızni, mert sikoltozni kezdek. És biztosíthatlak, nagyon kellemetlen hangon tudok sikítani. Claire elmosolyodott. – Nem, nem fogok újra bocsánatot kérni. Nicole nagy nyögések közepette felemelte a bal lábát a dohányzóasztalra. – Egy újabb heggel gazdagodtam – állapította meg. – De ez olyan, mintha valami sportsérülésed lett volna – vigasztalta a nıvére. – És az menı. A pasik imádni fogják. Nicole a fejét rázta. – Pasikról hallani sem akarok. Elegem van belılük egyszer s mindenkorra. Claire bízott benne, hogy ez csak idıleges. Meggyızıdése volt, hogy Nicole megérdemelne egy tisztességes férfit, aki valóban és ıszintén szereti. – Nem akarsz felmenni a lépcsın? Szívesen segítek, ha gondolod – ajánlotta fel.

– Nem, nem! Idelent maradok. Nem akarok megkockáztatni még egy esést. – Nicole a nıvérére nézett. – Sajnálom, hogy most egy darabig megint nem mozdulhatsz innen. Miattam. Claire leereszkedett a kanapé melletti fotelba. – Én nem sajnálom. Örülök, hogy segíthetek. Hiszen eredetileg is ezért jöttem. – Valamikor azért biztosan vissza akarsz majd térni a régi életedhez. – Valamikor igen. De az egészen biztosan nem az elkövetkezı egy hétben lesz. Úgyhogy ne izgulj. – Mi lenne velem nélküled? Ki gondoskodna rólam? – szipogott Nicole. – Ó, a nyavalya… Nem akarok megint bıgni! – Ha tudnád, mekkora örömet szerez, hogy láthatom a hála könnyeit a szemedben! – Claire elvigyorodott, mire a húga körbetapogatta maga körül a kanapét. – Azon töprengek, mit vágjak hozzád. – Inkább azt találd ki, mit hozzak neked. Szükséged van valamire? – Éhes vagyok – jelentette ki Nicole. – Hozz egy pizzát, és aztán kérek egy nagy adag fájdalomcsillapítót. Így, ebben a sorrendben. – Na és most vagy késıbb vesszünk össze azon, kié lesz a gomba a pizzáról? Nicole nevetett, aztán felszisszent, és a hasára szorította a kezét. – Essünk túl rajta most, jó? Wyatt lecsukta a gofrisütıt és beállította a sütési idıt. Aztán az asztalra tette a juharszirupot, majd megnézte a vegetáriánus virslit, megfıtt-e már. Úgy találta, hogy igen, ezért tányérra szedte és Amy elé tette. Amy ugyanis rajongott ezért a tofuból készült vacakért, a másik fajtáról, ami igazi húsból volt, hallani sem akart. Ha pedig megmakacsolta magát, a véleményébıl jottányit sem engedett. – Izgulok a helyesírás-dolgozat miatt – jelelte Amy, amikor a férfi feléje pillantott.

– Nincs miért izgulnod. Sokat gyakoroltál. És tegnap este mindent tudtál, ne felejtsd el. A kislány bólogatott, csak úgy libegett a lófarokba kötött hosszú, szıke haja. Ma reggel kék pulcsit vett fel, fekete nadrággal, és Wyatt újfent elámult rajta, milyen gyorsan nı. Már nem kell hozzá sok idı, és nyakigláb kamasz lány lesz, aki folyton a száját húzza, és fütyül arra, amit az apja mond neki… Wyatt kivette a tökéletes, aranyló barnára sült tésztát a gofrisütıbıl, és egy másik tányérra rakta, majd a kislány elé tolta. – Köszönöm, apa! – Szívesen. Amy meglocsolta a gofrit juharsziruppal, aztán jóízően beleharapott. Majd miután lenyelte az elsı falatot, megjegyezte: – Szeretnék egy cochleáris implantátumot. – Micsoda? Wyatt megdöbbent. Sokat beszéltek Amyvel errıl, fıleg akkor, ha a kislány valamelyik barátja, ismerıse megkapta a belsı fülbe ültethetı elektródát. Ilyenkor mindig újra és újra elmagyarázta neki, hogy ez nem adja vissza az igazi hallást, viszont a technológia egyre fejlıdik, ezért okosabb várni, hátha késıbb jobb eredménnyel kecsegtet ugyanez a mőtét. – Hogyhogy? Miért most jutott az eszedbe? – Szeretném hallani Claire játékát. – A kislány ismét átváltott jelnyelvre, mert így sokkal gyorsabban tudta közölni a mondandóját. – Régebben mindegy volt, hallok-e, vagy sem, mert semmi nem volt, amit annyira szerettem volna hallani. De most már van. Szeretném hallani, ahogy Claire zongorázik. Claire! Claire beszélte volna tele Amy fejét a mőtéttel? De hiszen annak idején, amikor ez szóba került köztük, ı elmondta a nınek, miféle veszéllyel jár egy ilyen beavatkozás. Hogy visszafordíthatatlanul szétroncsolja a belsı fület, aminek következtében késıbb hiába lesznek jobb módszerek, eszközök,

azokat már nem lehet bevetni. És Claire ennek ellenére rábeszélte a gyereket? Wyatt feje vörösödni kezdett. – Dühös vagy, apa? – kérdezte ijedten Amy. – Nem, csak meglepıdtem. – Persze hogy dühös volt, de nem Amyre. – Hiszen már többször beszéltünk errıl, és abban maradtunk, hogy várunk még. – De én már nem akarok várni – rázta a fejét a kislány. – És végül is ez az én hallásom. Miért nem dönthetem el én? Na, ez egyáltalán nem vallott Amyre. Ezt nyilván hallotta valakitıl. Vagy az egyik barátnıjétıl, vagy Claire-tıl. – Mert nyolcéves vagy. Gyerekek nem dönthetnek egy olyan fontos dologról, mint egy mőtét. – Apa, te ezt nem érted! Nem értheted! – A gyerek hangja síróssá vált. Ajjaj! Most aztán benne volt a pácban! Wyatt persze mondhatta volna azt is, hogy ı a felnıtt, tehát Amy nagykorúságáig mindenben ı dönt, de nem akarta tovább élezni a helyzetet. Ha Amy komolyan akarja azt az elektródát, akkor nyilván sokat fognak még errıl beszélni, mi értelme most egy veszekedésnek? – Szerintem ne menjünk most bele ebbe, Amy – mondta a kislánynak. – Fejezd be a reggelit, mert elkésel az iskolából. Ígérem, hogy gondolkodni fogok azon, amit mondtál, és késıbb megbeszéljük. Jó lesz így? A gyerek kelletlenül ugyan, de mégiscsak bólintott, Wyatt pedig tovább füstölgött magában. Elvitte iskolába a lányát, aztán betelefonált az irodába, hogy késni fog. Ezt követıen elindult Clairehez. Nagyjából húsz percbe telt, mire odaért Nicole házához, és ezt az idıt arra használta, hogy tovább hergelte magát. Pedig már eredetileg is meglehetısen ingerült volt. Végül, amikor kiszállt a kocsiból, már majd felrobbant a dühtıl. Gyors, határozott léptekkel a fıbejárathoz csörtetett és becsengetett. Claire nyitotta ki az ajtót – pizsamában.

– Beszélnünk kell! – jelentette ki a férfi, majd meg sem várva, hogy a nı behívja, benyomakodott mellette a házba. – Most azonnal! – Neked is szép jó reggelt! – hangzott a csúfondáros válasz. – Nem, egyáltalán nincs korán, már fenn vagyok egy ideje, kösz, hogy megkérdezted. Különben hogy vagy? Wyatt máskor talán elszégyellte volna magát a rendreutasítás hallatán, de most nem tudott ilyen apróságokkal foglalkozni. – Az, hogy lefeküdtünk egymással, még nem jogosít fel téged semmire! – háborgott. – Nincs jogod beleavatkozni az életembe, vagy Amy életébe! Nincs jogod telebeszélni a fejét mindenfélével, megértetted? – Azt nem mondanám. A szavaidat értem ugyan, de fogalmam sincs, mirıl beszélsz. – Amy cochleáris implantátumot akar, hogy hallhassa a zenédet! Soha ezelıtt nem beszélt nekem ilyesmirıl, úgyhogy ennek csak te lehetsz az oka… Tudod, meglehetısen beteges dolog egy gyereket felhasználni az önértékelési zavaraid leküzdésére! Claire ledöbbent. Még meg is tántorodott, úgy érezte, mintha megmozdult volna a lába alatt a föld. Pedig csak az épp alakulóban lévı kis világa fordult ki a sarkaiból. – Kétlem, hogy hiszel nekem, de azért elmondom – kezdte nyugalmat erıltetve magára. – Soha életemben nem beszéltem Amyvel sem a beültethetı elektródákról, sem másféle hallásjavító beavatkozásokról. İ sem említett ilyesmit soha. De ha említett volna, vagy a véleményemet kérdezi, akkor is azt mondtam volna neki, hogy ezt veled beszélje meg, mert ebben kettıtöknek kell dönteni. Egyébként pedig nekem tökéletesen mindegy, hogy a lányod a hagyományos módon hallja-e a zenémet, vagy csak a rezgéseket érzékeli. Claire felszegte az állát és csípıre tette a kezét. – Vajon miért van az, hogy mindig a legrosszabbat feltételezed rólam? Persze, értem én, hogy Shanna miatt nincs nagy véleményed a nıkrıl, de azt azért már észrevehetted volna, hogy nem hasonlítunk

különösebben egymásra, a volt feleséged meg én. İszintén megszerettem Amyt, a világért sem akarnék ártani neki. És most azzal vádolsz, hogy szándékosan viszályt szítottam köztetek? Hát neked tényleg teljesen elment az eszed? … Ó, megvan már, rájöttem, miért csinálod ezt! Mert kényelmesebb mást hibáztatni, mint szembenézni a tényekkel. Könnyebb keresni egy bőnbakot, igaz? Mint a múltkor az elmaradt védekezés miatt, ugyebár. Akkor is könnyebb volt azt mondani, hogy én tehetek mindenrıl, mert hiszen te azt hitted… Tudod mit? Nem hinni kell, hanem tudni. Megbizonyosodni a dolgokról. És ha nem akarsz gyereket, bizony elı kell venni azt az óvszert! Claire egyre jobban belelendült. Elırehajolt és ujjával megkopogtatta a férfi mellkasát. – Szóval szállj le rólam, ha megkérhetlek. Nıj fel és vállald a felelısséget mindazért, amit teszel! A lányoddal kapcsolatosan is és a szerelmi életedben is! Most pedig takarodj innen! Wyatt úgy állt ott, mint akit villám sújtott. Claire lélekben felkészült a viharra, ami következik, de a férfi végül csak mormolt valamit a bajusza alatt, aztán leforrázva sarkon fordult és kirohant a házból. Claire hosszan nézett utána, aztán lerogyott az elıtérben álló székre. Egyszerre úgy érezte magát, mintha egy energiavámpírral találkozott volna: minden ereje elhagyta. A szíve olyan vadul dobogott, hogy akár egy pánikrohamtól is tarthatott volna, mégsem ijedt meg. Ha Wyatt-tel elbánt, egy vacak kis pánikroham meg sem kottyan majd neki. Nicole sántikált ki a konyhából. – Ez nem volt semmi – mondta elismerıen. – Jól megmondtad neki. Istenem, milyen hülyék is a férfiak! Kicsit fáj persze, hogy Wyattet is ebbe a kategóriába kell sorolnom, de ezek után nincs más választásom. Jól vagy? Claire vett egy nagy levegıt és felállt.

– Jól. Azért sem hagyom, hogy eltaposson! Erısebb vagyok, mint gondolja. – Azt hiszem, ezt most bebizonyítottad – állapította meg mosolyogva Nicole. – Büszke vagyok rád, nıvérkém. Wyatt ahelyett, hogy bement volna az irodába, és ötpercenként leordítozta volna ártatlan, mit sem sejtı munkatársait, inkább hazafelé vette az irányt. Aztán a házba érve megállt a dolgozószobája közepén, és feltette magának a kérdést, hogy vajon mi ütött belé. Miért támadt neki Claire-nek? Hiszen ı az a fajta, aki elıbb gondolkodik, és csak utána cselekszik. Az élete egyszerő volt, a kapcsolatai átláthatóak és ıszinték. A barátnıi soha nem érintették meg a szívét, és soha nem kerültek semmilyen kapcsolatba a lányával. Claire-t kivéve. Claire a legrosszabbat hozta ki belıle. Olyan rejtett tulajdonságokat, melyeknek a létezésérıl sejtelme sem volt. Pedig mint férfi megırült érte, holott Claire a kisujját sem mozdította ennek érdekében. Te jó isten, mi lenne, ha egyszer úgy istenigazából fel akarná izgatni?! Odament a kis faliszekrényhez, kinyitotta, és rábámult a benne sorakozó palackokra. De aztán rájött, hogy reggel kilenc körül nem ajánlatos elkezdeni az alkoholizálást, még egy ilyen pocsék napon sem. Úgyhogy becsukta a szekrényajtót, és odalépett az íróasztalához. Nem ült le mellé, csak megállt fölötte, és révetegen rábámult az asztallapra, mintha onnan akarná leolvasni a válaszokat. De fájdalom, még a kérdéseket sem látta tisztán. Tényleg azt gondolta, hogy Claire beszélte rá Amyt a beültethetı elektródára? Még az ötlet is nevetséges! Claire-nek biztosan van néhány hibája, de hogy egy önzı szörnyeteg, aki átgázol mindenen és mindenkin, azt igazán nem lehet róla mondani. Wyatt hirtelen rájött valamire. Nevezetesen hogy azóta akar mindenáron belekötni Claire-be, amióta lefeküdt vele. Pontosabban

amióta kiderült, hogy a lánynak ı volt az elsı. De mi is az, ami ebben annyira zavarja? Ezer okot tudott volna mondani, aztán rájött, hogy e mögött az ezer ok mögött egyetlenegy bújik meg: Claire kiszámíthatatlansága. Az elsı pillanattól kezdve nem tudta ıt hová tenni, nem tudta, mire számíthat vele kapcsolatosan, és emiatt nem volt ura az érzéseinek sem. Kellemetlen, szorongó érzés fogta el erre a gondolatra, és ez rossz jel volt, mert arra utalt, hogy közel jár az igazsághoz. Az igény, hogy mindig és minden körülmények között uralkodjék az érzései fölött, a múltjában gyökeredzett. Nem akarta, nem merte még egyszer megkockáztatni, hogy elragadják az érzelmei, és elkövesse még egyszer ugyanazt a hibát, mint amikor elvette Shannát. De ez az ı saját problémája, nem pedig Claire hibája. A lány errıl végképp nem tehet, és ezt mihamarabb meg kellene mondania neki.

17. Amikor Amy aznap délután beviharzott a házba, Claire pontosan tudta, hogy Wyatt nemsokára követi majd. Minden bosszúsága és mérge ellenére is örült a viszontlátásnak. Amy melegen átölelte, és megkérdezte tıle: – Milyen napod volt? – Jó. Hát neked? – Kaptam egy ötöst helyesírásból. – Szuper! Amy már futott is tovább a nappaliba, hogy üdvözölje Nicole-t, ám Claire sem maradt sokáig egyedül a konyhában, mert Wyatt a következı pillanatban belépett a hátsó ajtón. Olyan jól nézett ki, hogy a nınek egy pillanatra elakadt a lélegzete. Viszont nem szándékozott megkönnyíteni a férfi dolgát, azt akarta, hogy ı beszéljen elıször. Nekitámaszkodott hát a konyhaszekrénynek, összefonta a karját maga elıtt, és várakozóan ránézett. – Van egy kis idıd? – tudakolta Wyatt. Claire bólintott, aztán hogy Amy véletlenül se lehessen tanúja a beszélgetésüknek, intett a férfinak, majd elıreindult, le a pincébe, a zongoraszobába. Leült a zongora elé a székre, Wyatt pedig kihúzott magának egy másikat a sarokból. Claire kivárt. – Lehet, hogy idiótán viselkedtem – kezdte a férfi. – Na és mikor lesz biztos? – mosolygott Claire. – Szerintem hamarosan. – Azonnal szólj, ha eldılt a dolog.

Wyatt felnézett. – Nagyon más vagy, mint azok a nık, akiket eddig ismertem. Tudod, én mindenben az egyszerőséget szeretem, és te egyáltalán nem vagy egyszerő. Claire-nek fogalma sem volt, mit jelent ebben az összefüggésben az „egyszerő”, valahogy mégis örült neki, hogy ı nem az. – Pillanatok alatt ki tudsz hozni a sodromból, és nem tudom, mit tehetnék ez ellen. Szeretem, ha az életem kiszámítható, te azonban nem vagy az. Semmilyen szempontból. – Soha nem próbálnék közéd és Amy közé állni – mondta Claire halkan. – Tudom. És sajnálom, hogy olyan goromba voltam reggel. Természetesen igazad volt. Nem akarom, hogy a lányom felnıjön és eltávolodjon tılem, pedig ezt aligha tudom megakadályozni. – Amy nagyon szeret téged – mondta Claire, majd felállt és odalépett hozzá. – Te vagy a mindene. – Most még igen. De pár év múlva felbukkan valami srác, és elrabolja a szívét. – Attól téged még továbbra is szeretni fog. – Lehet. – Wyatt a lány szemébe nézett. – Tudod, nem akarok túlságosan közel kerülni hozzád. Ez a legfontosabb szabály az életemben. Próbáltam neked is elmagyarázni, és azt hittem, megértetted, de miután ágyba bújtunk, rájöttem, hogy téged nem érdekelnek a szabályok. – Egy pillanat! – szólt közbe Claire. – Ezt azért nem kellene az én nyakamba varrni! Hogy közel kerülök hozzád, vagy sem, az nem rajtam múlik, hanem rajtad. Ezt csak te tudod befolyásolni. – Igen, ez így van. – A férfi hangja különös színezetet kapott. Mély volt, fátyolos és kimondhatatlanul érzéki. Claire beleborzongott ebbe a néhány szóba. Mintha valaki megnyomott volna egy gombot, a zongoraterem egyszerre megtelt feszültséggel. Claire nem tudta, mit csináljon. Menjen még közelebb Wyatthez? Esetleg fogja menekülıre a dolgot?

A férfi mosolyt erıltetett az ajkára. – Ne izgulj, ennek nem feltétlenül van jelentısége. Ettıl még semminek nem kell megváltoznia köztünk. A gond csupán az volt, hogy Claire számára volt jelentısége, nagyon is. Ekkor azonban meghallotta, hogy a fejük fölött megcsikordul a parketta. Mintha valaki a pincelejáró felé igyekezne… – Váltsunk témát – javasolta, és felfelé mutatott. – Azt hiszem, ajánlatos biztonságosabb vizekre eveznünk. – Akkor beszélgessünk mondjuk errıl a zongoráról. Ezen gyakoroltál kislány korodban? – Egészen addig a napig, amíg el nem vittek New Yorkba. – Claire felhajtotta a billentyőfedelet, és végigfuttatta ujjait a billentyőkön. – Olyan sokáig nem használták, hogy már nagyon nehéz tökéletes hangzást elérni vele. Hiába hangoltattam fel, a húrok minduntalan visszatérnek a régi pozíciójukba. – Nehéz lehet varázsolni egy olyan hangszerrel, ami nem szól tökéletesen. – Varázsolni? Ó, a varázslathoz ennek nem sok köze van. – Muszáj koncertezned, Claire. Az a hivatásod. Azért vagy a világon, hogy játssz. Ebben sok igazság volt, Claire azonban nagyon is el tudta képzelni, hogy valami más dolga is legyen a világon. Például hogy szeressen egy férfit, és gondoskodjon róla. Hogy nevelje a közös gyerekeiket… – Hiányzik a zongorázás – ismételte. – De nem akarom, hogy megint az legyen az életem. Többre vágyom. – Hát valósítsd meg, amire vágysz! Csak rajtad áll – mosolygott Wyatt. – Már meg is tetted az elsı lépést a változás felé vezetı úton. Nagyjából itt tartottak a beszélgetésben, amikor gyors léptek zaja hallatszott a lépcsı felıl, és Amy a következı pillanatban berobbant a gyakorlóterembe. Egyenesen a zongorához és Claire-hez igyekezett.

– Kérlek, játssz valamit nekem! Claire nevetett, és maga mellé húzta a székre. – Kívánságod számomra parancs. Hiszen tudod: te vagy az én kedvenc közönségem. Amy a lányhoz simult, lehunyta a szemét, aztán rátette a kezét a zongorára. Csodás futamok töltötték be a teret, és Wyatt nem sokáig töprengett rajta, vajon hall-e a lánya valamit, vagy csak érez, mert hamarosan ı is minden sejtjében érezte a zenét. Bár jó elıre elhatározta, hogy semmi komoly nem lehet köztük, Claire úgy vonzotta, akár a mágnes. Talán kereket kellene oldania, amíg nem késı… A férfi figyelme ekkor Amyre terelıdött. Rosszul érintette a gondolat, hogy olyan beavatkozást hajtasson végre a kislányon, amely jóvátehetetlen rombolást okoz a szervezetében. De tudta, hogy a gyerek kívánságát nem hagyhatja egészen figyelmen kívül. Talán megegyezhetnének abban, hogy csak az egyik fülébe ültessék be az elektródát. Ma még csak Claire játékát akarja hallani Amy, de késıbb egyre több mindenre lesz kíváncsi. A barátnıje kacagására, a szeretett férfi hangjára, a kisbabája sírására. İ, Wyatt nem ehhez a megoldáshoz folyamodott volna, de nem vehette el teljesen a lányától a döntés jogát. Elvégre róla, az ı életérıl van szó. – Nyugtalannak tőnsz – állapította meg a vacsorát követıen Nicole. – Mi történt? – Semmi különös. Csak rájöttem, hogy játszanom kell – felelte egyszerően Claire. Nicole elcsodálkozott. – Hiszen játszol! Gyakran lemész a pincébe, és ha az ajtót nem zárod be, még hallani is szoktam. – Úgy értem, közönség elıtt kellene játszanom. Sok-sok ember elıtt.

– Értem. Tudni akarod, mi a helyzet a pánikbetegségeddel. Hogy kézben tudod-e tartani a dolgot. Mert ha nem… Ezzel nem ijesztgetni akartalak – kezdett gyorsan mentegetızni Nicole. – Tudom – sóhajtott Claire. – És igazad van. Ki kell derítenem, végleg legyıztem-e a rohamokat. Ezért kell idegenek elıtt játszanom. Lehetıleg minél több idegen elıtt. – És hogy képzeled? Az utcasarokra csak nem állhatsz ki! A zongorával kicsit nehézkes lenne. – Én inkább egy olyan szórakozóhelyre gondoltam, ahol van zongora, de azért nem mindig használják. Hajlandó vagy segíteni nekem, hogy egy rendes helyet találjak, vagy csináljam magam? Nicole visszatette a mankóját a földre. – Hát jó – adta meg magát, de igen kelletlenül. – Van egy-két ötletem, hová mehetnél… De ugye nem egyedül akarsz menni? – Dehogyisnem. Kérek egy pohár fehérbort, aztán odasomfordálok a zongorához, és elkezdek játszani. Végül is mi bajom lehet belıle? – Ebbe inkább bele sem akarok gondolni. No és mikor lesz a nagy nap? – Még ma. Még ma megpróbálom. Nicole megvárta, amíg a nıvére elhajt, aztán azonnal felhívta Wyattet. – Képzeld, mit talált ki Claire már megint! – sopánkodott, és elmesélte, miféle kísérlet készül a Greenway bárban. – Én sajnos nem mehetek utána, hogy vigyázzak rá, úgyhogy szeretnélek megkérni valamire. Légy szíves, menj oda és vigyázz rá! Persze kerüld a feltőnést, maradj a háttérben, ha lehet. Amyt természetesen áthozhatod, itt is alhat nálam. Valószínőleg nem lesz semmi baj, de azért nyugodtabb lennék, ha Claire nem lenne teljesen egyedül. – Én is – felelte komoran a férfi. – Akkor igyekezz! – Máris indulok.

A Greenway bár világosabb és tisztább hely volt, mint amilyennek Claire gondolta, és meglepıen sokan látogatták. A lány elıször a pulthoz ment, felült egy bárszékre, és várta, hogy a csapos odaérjen hozzá. Fogalma sem volt róla, hogy néz ki egy tipikus bár, itt mindenesetre volt két biliárdasztal, több tévé a falon, mindegyikben valami meccs ment hang nélkül. Hátul a sarokban magányos zongora szomorkodott, letakarva. A vendégkör nagyrészt párokból, illetve zajos férfitársaságokból állt, hölgyeket Claire csupán egy asztalnál látott. – Mit hozhatok? – szegezte neki a kérdést a csapos. – Egy pohár… – egyáltalán nem volt benne biztos, ez-e a legmegfelelıbb hely, hogy fehérbort kérjen – sört – fejezte be a mondatot. – Lehetıleg csapoltat. Sejtelme sem volt róla, mi a különbség ízben a csapolt és az üveges sör között, de hallotta valahol, hogy a csapolt sör jobb, úgyhogy gondolta, kipróbálja. A csapos biccentett és távozott. Két fickó rámosolygott a pult végébıl, mire Claire nekik is odabólintott, de aztán elfordult, jelezve, hogy nem akar ismerkedni. – Három dollár – mondta a csapos, amikor letette eléje a sört. Claire odatolt neki egy ötöst, és megkérdezte: – Ugye kipróbálhatom a zongorát? – Ért hozzá? – A férfi gyanakodva pislogott. – Egy kicsit – mosolygott Claire. – Akkor jó. De ha a vendégeknek nem tetszik, abba kell hagynia. Ettıl nemigen félt, inkább a pánik miatt aggódott. Igaz, hogy néhány hete reményt keltıen erısnek érezte magát, de az iskolában adott koncertje kivételével nem lépett fel sehol. És akkor is csak nagy erıfeszítések árán tudta elérni, hogy ki ne szaladjon az aulából.

Jelezte a pultosnak, hogy tartsa meg a visszajárót, aztán a söröspoharával elindult a zongora felé. Amikor elhaladt az egyik asztal mellett, egy ott ülı férfi a keze után kapott. – Nem ülsz ide, mellém, szépségem? – Nem, köszönöm – felelte Claire gépiesen, oda sem nézve. Leszedte a zongoráról a takarót, aztán szemügyre vette a fekete hangszert. Amikor leereszkedett a zongoraszékre, rátört az ismerıs, szorongató érzés. Ezúttal nem volt Amy, aki megmentse. Ezúttal csak ı volt, egyedül. Neki kellett segítenie magán. A billentyőzetre helyezte az ujjait, és gondolatban átengedte magát a zenének. Rahmanyinov, gondolta megkönnyebbült sóhajjal. İ volt a kedvenc zeneszerzıje, az ı muzsikája mindig megnyugtatta. A zene csak áradt, áradt, és… – Hé, hölgyem! Nem tudna inkább csöndben maradni? Senki sem kíváncsi erre a szörnyőségre! Claire meglepetten kinyitotta a szemét, és meghökkenve állapította meg, hogy páran dühösen merednek rá. Hoppá! Úgy látszik, valami mással kellene próbálkoznia. – Sajnálom – mentegetızött bocsánatkérı mosollyal. – Mit szólnának mondjuk ehhez? Rövid bevezetés után eljátszott egy számot Billy Joeltıl, majd a Shrek címő film második részének a betétdalát. Aztán ismert musicalek és rockoperák részletei következtek, majd egy ideig kívánságokat teljesített. Fogalma sem volt, mennyi idı telhetett el, de amikor a teste remegni kezdett a kimerültségtıl, tudta, hogy ideje abbahagynia. Még mielıtt befejezte volna az utolsónak szánt zeneszámot, egy férfi lépett oda hozzá, és egy egydollárost dugott a zongorán álló üres pohárba. – Maga igazán tehetséges – mondta elismerıen. – Köszönöm – mosolygott rá Claire. A dal végén aztán felállt, fogta a dollárját meg a sörét, mely idıközben megmelegedett, és felállt. Páran tapsoltak, mások

kiabáltak, hogy még, még, de ı csak a fejét rázta. Fáradt volt. Méghozzá a lehetı legkellemesebb módon fáradt el: a kemény munkától. Beletelik még egy kis idı, mire tökéletesen egészséges leszek, gondolta. De a holtpontról már kimozdult, ezt biztosan tudta. Elindult a gyógyulás útján. Ha voltak is még félelmei, már nem bénították meg, nem lehetetlenítették el az életét. A bárhoz sétált, hogy letegye a sörét, de elfordulni már nem volt ideje, mert egy kéz elkapta a csuklóját. – Nem ülsz ide hozzám? Claire ösztönösen el akart húzódni, még szerencse, hogy a következı másodpercben felismerte a hangot. Csodálkozva bámult Wyattre. – Hát te? Mit csinálsz itt? – Zenét hallgatok. – Úgy értem, miért jöttél ide? – Hogy kéznél legyek, ha esetleg segítségre van szükséged. A lány elmosolyodott. – Köszönöm. Nem gondoltam bele, de csakugyan kerülhettem volna kellemetlen helyzetbe. Wyatt felállt, Claire kezét azonban továbbra sem engedte el. – Jó voltál – szögezte le. – Lekötötted a közönséget attól a pillanattól fogva, hogy leültél a zongorához. – Azt nem hiszem, hogy mindenkit. – Claire szemügyre vette a bár közönségét. – De a többséget igen. És ez nagyon jó érzés. A férfi a szemébe nézett. – Amy Nicole-nál alszik ma éjjel. Van kedved felugrani egy italra? Claire pontosan tudta, hogy ez a meghívás jóval többrıl szól, mint egy pohár italról. Boldog, várakozásteljes izgalom töltötte el. – Hát persze – bólintott. – Akkor menjünk!

Miközben eljutottak a férfi házáig, Claire egyre azon töprengett, hogyan hozza Wyatt tudomására, hogy szívesen lemond az italról és a bevezetı beszélgetésrıl is. Alig várta, hogy egymásnak essenek, és kölcsönösen letépjék a másikról a ruhát… De kár volt emiatt aggódnia. Wyatt ugyanis egyáltalán nem a konyhába vagy a nappaliba vezette, hanem egyenesen a hálószobájába, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon is hasonlóan képzelték az éjszaka hátralévı részét. Alig léptek be a hálóba, a férfi magához húzta és megcsókolta. A csók egyre mohóbb, egyre szenvedélyesebb lett, s közben Wyatt kihúzta Claire blúzát a nadrágból, majd gombolni kezdte. A lány is valami hasonlóba fogott, de kapkodó mozdulataik miatt inkább akadályozták, mint segítették egymást. – Jobb ötletem van – jelentette ki Wyatt, és eleresztette. – Mit szólnál hozzá, ha versenyeznénk? Az nyer, aki gyorsabban levetkızik. Háromra, jó? Egy… kettı… – Nem ér! Rajtam sokkal több ruha van, mint rajtad! – nevetett Claire, de közben járt a keze, mint a motolla. – Na persze, kifogást könnyő találni. Claire egyszerően áthúzta a fején a blúzát, közben lerúgta a lábáról a szandálját, majd a melltartója következett. Végül egyetlen mozdulattal megszabadult a nadrágjától és a bugyijától. – Kész! Amikor felegyenesedett, meglepetten látta, hogy a férfi az ingét leszámítva semmit sem vett le magáról. – Hé, te csaltál! Wyatt kinyújtotta felé a karját. – Olyan szép vagy! – suttogta. A következı pillanatban már az ágyban voltak. Wyatt fölébe hajolt, és csak csókolta-csókolta, a keze pedig vándorútra indult Claire meztelen testén. Gyorsan megtalálta azt az egészen különleges pontot a lába között, és a lány onnantól kezdve nem tudott magáról.

Csak azt tudta, hogy egyre jobban és erısebben akarja… És örökkönörökké. Wyattnek azonban saját elképzelései voltak ebben a tekintetben. Pont amikor már kezdett volna igazán jó lenni a lánynak, leállt. – Szeretnék valamit kipróbálni – szólalt meg. – Érdekelne, el tudsz-e menni úgy is, hogy benned vagyok. – Rendben. Mondd, mit csináljak! – Semmi különöset. Csak lazíts, minden más az én dolgom. Wyatt gyorsan ledobálta magáról a maradék ruháit, majd a fiókból egy óvszert vett elı. Villámgyorsan felhúzta, majd Claire lába közé térdelt, és lassan, óvatosan beléhatolt. Ezúttal sokkal kellemesebb érzés volt, mint elsı alkalommal, de Wyatt a lány meglepetésére nem húzódott vissza, hogy aztán megint elırenyomulhasson, hanem úgy maradt, benne, és közben cirógatni kezdte azt a bizonyos pontot. Egyenletes ritmusban, lágy, mégis határozott köröket írt le az ujjaival. Claire lélegzete egyre szaporább lett, lassan átment hangos zihálásba. Lehunyta a szemét, és átadta magát a pillanat gyönyörőségének. Egy perccel késıbb már remegett. Önkéntelenül megemelte a csípıjét, mire Wyatt mégis mozdult egyet, ki és újra be… Claire belsı izmai vad összehúzódásba kezdtek, aztán a másodperc tizedrészére minden elcsendesedett, de csak azért, hogy egy szívdobbanással késıbb rátörjön a mindent elsöprı, mindent elemésztı lángolás. A férfi már nem cirógatta, hanem ütemesen mozgott benne. Claire felnyögött, és a nevét suttogta. Egyre gyorsabbak, egyre erıteljesebbek lettek a mozdulatok, és a kéjnek csak nem akart vége szakadni. Minden egyes lökés egy kicsit tovább fokozta Claire gyönyörét, orgazmusok egész sorozatát élte át egymás után. Már minden ízében reszketett. Ezt egészen biztosan nem fogja túlélni, de nem is baj. Micsoda halál! Még mindig nem ocsúdott fel az elragadtatásból, amikor a férfi teste is megrándult, majd Wyatt elcsendesedett. Aztán egy perccel

késıbb lefordult Clairerıl, nehogy túl nehéz legyen neki, ám szorosan magához ölelte. Összegabalyodott végtagokkal, zihálva feküdtek még sokáig, mintha nem is akarnák elereszteni egymást. Nem sokkal hat óra elıtt kelt fel a nap. Wyatt és Claire ekkor már a konyhában álltak és kávét fıztek. A lány Wyatt egyik ingét viselte, semmi mást, és végtelenül szexinek érezte magát. Miután bekapcsolta a kávégépet, a férfi magához húzta. – Mindig szép vagy – súgta a fülébe. – Még ilyenkor, reggel is. Aztán gyöngéden megcsókolta, majd a füle mögé simította a haját. – Ígérd meg, hogy nagyon fogsz vigyázni magadra, ha visszamész New Yorkba. – Ha visszamegyek? – csodálkozott Claire. – Valamikor visszamész, nem? Errıl a nınek még nem voltak pontos elképzelései. – De, biztosan – ismerte el kelletlenül. – Hiszen oda köt a munkám. A karrierem. És ott a lakásom… – Meg kell tanulnod megvédeni magad. Úgy értem, a férfiaktól. Mert tudod, ha randizni kezdesz, sok olyan fickóval fogsz találkozni, aki mást sem akar majd tıled, csak kihasználni téged. Vannak, akik pont az ilyen gyanútlan, ámde gazdag csajokra hajtanak, mint amilyen te vagy, és aztán élısködnek rajtuk. Szóval óvatosnak kell lenned. Claire-nek fogalma sem volt, mit mondhatna erre. – Egyelıre nem gondolkodom ilyesmin. Már úgy értem, azon, hogy bárkivel is találkozzam. – A férfiak elıbb-utóbb ostromolni kezdenek majd, és hosszú távon úgysem tudsz ellenállni nekik. – De miért állnék le olyanokkal, akiket említettél? – Senkinek sincs a homlokára írva, mi lakik a lelkében. Tudod, vannak olyanok, akik nagyon sikeresen el tudják rejteni a valódi énjüket. – Téged soha nem érdekelt a pénzem.

– Nem, engem valóban nem. De most nem magamról beszélek, hanem az utódomról. Az utódjáról? Vagyis a jövıben nem szándékozik találkozni vele? Claire kezdte pocsékul érezni magát. Wyatt bátorítón elmosolyodott. – Én az a fickó vagyok, akivel a szabadságod alatt találkoztál. Seattle-ben élek, és gyerekem van. Te New Yorkban laksz, és a világot járod. Ez most megint mit jelentsen? Hogy semmi sem köti össze ıket? Hogy úgysem tarthatják fenn a kapcsolatot? Claire szúró fájdalmat érzett a mellkasában, ám ennek kivételesen semmi köze nem volt a pánikhoz. – A legjobbakat akarom neked – folytatta a férfi. – Nem szeretném, ha valaki összetörné a szívedet. Elkéstél, gondolta Claire, akibe csak most vágott bele a fájdalmas igazság. Persze nem tehetett szemrehányást Wyattnek. A férfi az elsı perctıl fogva ıszinte volt vele, nem hitegette, és most is csak óvni, védeni akarja. Fel sem merül benne, hogy ı egészen másra vágyik. Azt szeretné, ha Wyatt, nem törıdve a várható nehézségekkel, egyszerően magához ölelné, jó szorosan, és soha többé nem engedné el. Sem New Yorkba, sem máshová. Azt akarja, hogy a férfi szeresse. Ugyanazzal a fájó, kétségbeesett szerelemmel, ahogy ı szereti Wyattet.

18. Nicole-nak mindenbıl elege volt. Legfıképpen az élete elmúlt három hónapjából, melynek a termése nem volt más, mint a húga árulása, egy tönkrement házasság és két fájdalmas mőtét. Hogy kijöjjön a hangulati mélypontról, próbált Claire-re gondolni, arra, hogy minden rosszban van valami jó, hiszen kibékült a nıvérével. De ez sem nyugtatta meg igazán. – Most, hogy minden rendben köztünk, Claire hamarosan visszatér New Yorkba – morogta. – És akkor megint egyedül maradok. Nicole utált zsörtölıdni, bármit megtett volna, hogy elmúljon a búskomorsága. Még a tévét is hajlandó lett volna bekapcsolni, ám éppen amikor a távirányító után nyúlt, hallotta, hogy valaki kopogtat. Nicole feltápászkodott a fotelból, és mankói segítségével az ajtóhoz vánszorgott. Azt hitte, a postás lesz az, ám helyette Jesse állt a verandán. Nicole elsı érzése a megkönnyebbülés volt. Hetek óta nem látta a húgát, és dacára mindannak, amit Jesse elkövetett ellene, még mindig szerette és aggódott érte. – Hát téged meg mi szél hozott erre? – kérdezte közönyösen. Jesse idegesen toporgott. – Hallottam, hogy megmőtötték a térdedet, és… Szóval látni akartam, minden rendben van-e veled. – Amint látod, megvagyok. – Bemehetek? Nicole válasz helyett egyszerően sarkon fordult és elırement a házba. A nappaliba érve leült a kanapéra, Jesse azonban állva maradt.

A rokonszenv és a szeretet elsı hullámai gyorsan elültek. Nicolenak szép sorjában eszébe jutott minden disznóság, amit a húga elkövetett ellene, és a lelkében megint felparázslott a düh. – Semmi sem változott – jegyezte meg Jesse, miután körülnézett. A nıvére vállat vont. – Azért jöttél, hogy a ház berendezésérıl diskuráljunk? – kérdezte gúnyosan. – Nem. – Jesse lesütötte a szemét. – Azért jöttem, hogy beszéljünk. – Mégis mirıl? A fiatal lány vett egy nagy levegıt, és felnézett. – Sajnálom – mondta. – Hidd el, ıszintén sajnálom, ami történt. Egyébként nem mondhatnám, hogy megkönnyíted a dolgomat… – Miért kellene megkönnyítenem a dolgodat? – nézett rá szúrósan a nıvére. Jesse a szemét forgatta. – Ha tudnád, mennyire elegem van az állandó szemrehányásokból! Mikor jön már el az az idı, amikor nem próbálsz bőntudatot kelteni bennem? – Majd ha úgy látom, hogy magadtól is furdal a lelkiismeret. Rajta, Jess, mutasd meg, mennyire sajnálod! Gyızz meg arról, hogy tényleg megbántad! – Bocsáss meg, amiért fájdalmat okoztam neked. Nem ez volt a szándékom. – Látod? Ez a baj. Hogy ez nekem nem elég! – csattant fel Nicole. – Én inkább valami olyasmit szeretnék hallani, hogy: Kérlek, bocsásd meg, hogy megloptalak! Vagy ezzel sokat kérek? Ez már túlságosan rólad szólna? Ehhez már az kellene, hogy vállald a felelısséget a tetteidért? – Nem loptam semmit! – tiltakozott Jesse. – Az egy családi recept, és bármennyire nem tetszik is ez neked, én is a családhoz tartozom. A pékség fele az enyém. Jogom volt hozzá, hogy használjam a receptet.

– Egy csudát! A recept a cégé, a céget pedig én vezetem. Elmondjam, hogyan járt volna el a helyedben egy tisztességes ember? Eljött volna hozzám, hogy beszéljük meg a dolgot. Engedélyt kért volna, hogy használhassa a receptet. De nem, te létrehoztál egy weboldalt, amelyik pont úgy néz ki, mint a sütöde oldala, és a világhálón árultad a tortákat, amelyeket hivatalosan csak mi forgalmazhatunk! – Elmondanád, mégis mikor kellett volna engedélyt kérnem? Hiszen előztél a házból, és azóta jóformán szóba sem állsz velem! – Ez igaz. – Nicole hangja metszın, fagyosan csengett. – Tényleg nem álltam szóba veled. Miért is? Á, persze, tudom már: lefeküdtél a férjemmel. A saját házamban. Mit mondasz? Ó, igen, értem. Szóval úgy véled, hogy nemcsak a recept, de Drew is közös tulajdon?! Jesse paprikapirosan hajtotta le a fejét. – Nem, természetesen nem… – És ezek után én még védtelek! Amikor Matt felhívott, nem mondtam el neki, miért zavartalak el. Jesse sírni kezdett. – Azóta már tudja. De nem bánom. Ez a legkevesebb, amit megérdemeltem. Nicole haragja egy csapásra elpárolgott. Nem érzett mást, csak végtelen fáradtságot. De aztán egyszerre eszébe jutott az az este. Amikor felment a lépcsın, és meghallotta a furcsa zajt Jesse szobájából. Az ajtó félig nyitva volt, csak oda kellett sétálnia, hogy elé táruljon a szörnyő kép. Jesse és Drew az egyszemélyes ágyon feküdtek. Pontosabban Drew inkább Jesse-n. A szeme tágra nyílt a megdöbbenéstıl, de a keze még a lány meztelen mellét markolta. Nicole még élénken emlékezett az éles fájdalomra, amely tırként járta át a szívét. Ez volt az a két ember, akiket a világon a legjobban szeretett. És akik rútul elárulták… – Nem akartam fájdalmat okozni – ismételte Jesse, aztán megtörölte könnyes szemét.

– Tényleg? Hát ez igazán szép tıled. Akkor most már elmondhatjuk, hogy minden rendben van, ugye? – Győlölöm, ha így viselkedsz! – tört ki a lányból. – Ilyen ridegen és részvétlenül! – Elárulom, miért vagyok ilyen. Mert te egyáltalán nem azt sajnálod, amit csináltál, csak amiatt bánkódsz, hogy rajtakaptalak. Ez az, ami teljesen kikészít, Jess. Igazából nem is Drew elvesztése bánt, hanem a te hálátlanságod, tudod? Hiszen én neveltelek! Életed minden egyes napján melletted voltam, segítettem, gondoskodtam rólad. Nem vártam köszönetet, ó, nem, de arra azért mégsem számítottam, hogy hálából feldúlod a házasságomat! – Mégis miért kellett volna hálásnak lennem, mondd? Csak nem azért, mert anyám faképnél hagyott minket Claire miatt? Csak nem azért, mert apám fütyült rám, és sosem törıdött velem? Vagy inkább arra gondolsz, hogy neked tartozom hálával mindazért, amit értem tettél? Fel is sorolom mindjárt, mi mindent tettél értem, mert pontosan emlékszem a listára. Nicole kissé zavarba jött. – Kiforgatod a szavaimat. Úgy csőröd-csavarod a dolgokat, ahogy neked tetszik… – Na és, ha így is van, vajon kitıl tanultam a csőrést-csavarást? – harsogott tovább Jesse. – Tudod mit? Örülök, hogy lefeküdtem Drew-val. Komolyan örülök. Ha nem lenne akkora seggfej, megtenném újra. Persze ki más vett volna el téged feleségül, mint egy seggfej? – A lány nyelt egyet, a szemébe ismét könnyek szöktek. – Győlöllek! – sziszegte. – Még soha senkit nem győlöltem ennyire. – Az érzés kölcsönös – fújt vissza Nicole. – Takarodj a házamból! – Boldogan. Azzal Jesse kisétált, és hangosan bevágta az ajtót maga mögött. Aztán csend lett. Nyomasztó csend. Nicole még akkor is tajtékzott a dühtıl, amikor Claire hazaért. – Jesse itt járt – mesélte. – De elzavartam.

– Mi történt? Nicole elmesélte nıvérének a találkozás részleteit. – Ne merészelj az ı oldalára állni! – tette hozzá végül figyelmeztetıen. – Mert különben nem állok jót magamért. – Nem fogok. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz most neked – felelte csillapítóan Claire, és bölcsen elhallgatta, hogy ugyanakkor Jesse-t is sajnálja. Persze tény, hogy a kishúguk az elmúlt idıszakban tényleg kitett magáért, ami a bajkeverést illeti. – Úgy innék valamit! – kesergett Nicole. – De még nagyon korán van. – Igen. Fél tíz. És különben is, fájdalomcsillapítót szedsz. – Egy adagot szívesen kihagynék egy vodka-tonikért. De fél tízkor? – Nicole szomorúan megcsóválta a fejét. – Legalább négyig várnom kell, ha nem akarok alkoholistának tőnni. De legalább te itt vagy nekem… Ez is valami. Claire leült a húgával szemben egy fotelba. – Látod, milyen jó, hogy hazajöttem? Már sokkal elıbb haza kellett volna jönnöm. Nicole szóra nyitotta a száját, aztán vágott egy grimaszt. – Mi az? – kérdezte Claire. – Semmi, csak… Majdnem rákezdtem a régi sirámra, hogy már eleve el sem kellett volna menned. De tudom, hogy ez nem lenne tisztességes, hiszen hatéves voltál, nem te akartál elmenni, hanem vittek. És el sem tudod képzelni, mennyire hiányoztál! – De, nagyon is el tudom képzelni – bólogatott Claire. – Én is majd belepusztultam a hiányodba. Ikrek voltunk, és elıtte soha nem kellett elszakadnunk egymástól. Olyan volt, mintha a karomat vágták volna le. Magányos voltam, akárhányan sürgölıdtek körülöttem, szenvedtem a magánytól. – Én is – ismerte el szomorúan Nicole. – Még akkor is, ha nem sokkal azután, hogy elutaztál, megszületett Jesse, és az mindent megváltoztatott.

Claire arra gondolt, hogy számára semmi sem változott meg a kishúga születésével, ı ugyanis csak képen látta a babát. – Gyakrabban kellett volna telefonálnunk – mondta elgondolkodva. – De akkoriban még nagyon drága volt a telefon, és az idıeltolódás is megnehezítette a kapcsolattartást. Mire pedig megnıttek, és maguk dönthették volna el, mikor telefonálnak, Nicole már nem akart szóba állni vele. Sajnálkozva összemosolyogtak. – Mit fogsz tenni? Már úgy értem, Jesse-vel – kockáztatta meg a kérdést egy perccel késıbb Claire. – Egyelıre fogalmam sincs. Szeretném, ha megváltozna, ha vállalná a felelısséget a tetteiért, ha felnıttként tudna viselkedni végre, de erre, úgy látom, az égvilágon semmi esély. – Nicole az ölébe húzott egy díszpárnát, és átölelte. – Azt sem tudom, visszavonjam-e a feljelentésemet. Hiszen Jesse a családhoz tartozik, és a saját testvérét csak nem ráncigálja bíróság elé az ember. Másrészrıl viszont olyan jó volna megtanítani neki, hogy mindennek, amit teszünk, következménye van. Te mit gondolsz? – Ugyanazt, amit te. Igen, Jesse a családhoz tartozik, de ez nem jelenti azt, hogy bármit büntetlenül megtehet. – Örülök, hogy egyetértünk. – Nicole felsóhajtott. – Olyan hülyén érzem magam! Mintha nem csupán a nıvére lennék Jesse-nek, hanem egy személyben az anyja is. És egyre azon töprengek, mit rontottam el, hogy ez lett belıle. – Ugyan már, Nicole! – csitította Claire. – Nem a te hibád. Mindössze hat évvel vagy idısebb nála! A testvére vagy, nem az anyja. És megtetted, ami tıled telik. Mindig a legtöbbet nyújtottad, amire képes voltál. – Csak sajnos ez nem volt elég. Úgyhogy titokban gyötör a lelkifurdalás. – Nekem is van egy titkom – bökte ki Claire. – Halljam! – Nicole kíváncsian nézett rá. – Beleszerettem Wyattbe.

Nicole láthatóan meghökkent. – Olyan jó az ágyban? Claire nevetett. – Hát ennél azért több kell ehhez. – Lehet, de hidd el, hogy a szex ebbıl a szempontból is nagyon sokat számít. Wyatt az elsı férfi az életedben, teljesen normális, hogy nem közömbös számodra. Biztos vagy benne, hogy ez tényleg szerelem? – Az égvilágon semmiben sem vagyok tökéletesen biztos. Csak azt tudom, hogy ilyesmit még sohasem éreztem. Szeretnék vele mindig együtt lenni. Szeretnék mindent tudni róla, szeretném szorosra főzni a kapcsolatunkat. De ugye ezért még nem nézel holdkórosnak? – Claire aggodalmasan pislogott a húgára. – Istenem! Te aztán jól benne vagy a pácban! Na és ı már tudja? Elmondtad neki, mit érzel iránta? – Nem. Nem mertem. Az egész számomra is csak akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Wyatt ma reggel a többi pasiról kezdett magyarázni. – Miféle többi pasiról? – Hát azokról, akik utána következnek majd a sorban. Közölte, hogy számomra ı csupán egy könnyő, nyári kaland. – Hát igen. Wyatt csak kalandozik, állandó kapcsolatba nem hajlandó belemenni. Claire bólintott. Nem estek jól neki ezek a szavak, de maga is tisztában volt vele, hogy ez az igazság. – És még csak szemrehányást sem tehetek neki ezért, mert elıre figyelmeztetett. Mint ahogy te is elıre figyelmeztettél. Wyatt valamiért biztos benne, hogy a tartós kapcsolatok nem neki valók. Hogy képtelen hosszú távon elkötelezni magát. Te hosszú évek óta vagy a legjobb barátja… – Claire a testvérére pillantott. – Nagyon jól ismered Wyattet. Te mit gondolsz errıl? Nicole eltöprengett.

– Azt hiszem, Wyatt olyan régóta bujkál már az igazi énje elıl, hogy sejtelme sincs róla, mit is szeretne valójában. – Erre mondják, hogy diplomatikus válasz. – Claire szomorkásan elmosolyodott. – Kedves tıled, hogy megpróbálsz lelket önteni belém. – Claire, az emberek képesek változni! Wyatt is megváltozhat. – Hát persze. De lássuk be, a nagy változások igen ritkák. Mondd, el tudod képzelni, hogy Wyatt esetleg… szóval belém szeressen? – Hát persze. – Nicole fölöttébb magabiztosnak látszott. Claire hitte is, nem is ezt a dolgot, mégis mérhetetlenül jólesett neki, hogy az ikertestvére mellette áll. Egyelıre ez is boldoggá tette. – Mrs. Olive azt mondja, hogy egy szakértı beszélni fog velünk. Velem és apával. – Amy olyan izgatott volt, alig lehetett érteni, mit mond. – Szükségem lesz… Elhallgatott, és fénysebességgel betőzni kezdett, természetesen jelelve, az ujjai segítségével. – Lassabban – jelelt Claire. – Mire lesz szükséged? – T-e-r-á-p-i-á-r-a. – Aha. Egyfajta betanításra, ugye? Ugyanúgy, ahogy Nicole most a járást gyakorolja, neked úgy kell begyakorolnod a hallást. – Igen. – A kislány arca ragyogott. – Apa azt mondja, csak a rosszabbik fülemet csináltatjuk meg. Ez egyfajta kompo… kompro… – Kompromisszum. – Az. Ha a szakértıvel beszéltünk, elmegyünk az orvoshoz, aki ezeket a mőtéteket csinálja. Amy kiszállt a kocsiból, és beszaladt Nicole házába. Claire úgy beszélte meg Wyatt-tel, hogy a férfi idejön majd a lányáért. Mire ı beért az épületbe, Amy javában a mőtétet magyarázta Nicole-nak a nappaliban. – És az elég, ha csak az egyik füledet mőtik meg? – értetlenkedett Nicole. – Miért nem mindkettıt? Akkor jobban hallanál, nem?

– Apa szerint azzal várnunk kellene még. Hátha hamarosan lesznek hatékonyabb mőtétek, jobb lehetıségek. De fél füllel is jobb hallani, mint egyikkel sem – magyarázta szóban és kézjelekkel Amy. – Kész kis felnıtt vagy már – állapította meg Claire. A gyerek elmosolyodott, és az arcán két elbővölı gödröcske jelent meg. – Szaladj csak ki a konyhába! – mondta neki Nicole. – Van ott a számodra egy kis meglepetés. Amy elrobogott. – Tényleg szenzációs kislány. – Nicole mosolyogva megcsóválta a fejét. – Én az ı korában nem voltam ilyen józan és talpraesett. A kislány ekkor visszatért a szobába. – Nahát, Claire sütit sütött! Kaphatok belıle? – Természetesen. De kérlek, ne légy nagyon szigorú velem! Ez életem elsı süteménye. – Nem számít. Te is Keyes vagy, a sütés a véredben van – szólt közbe Nicole. – Reméljük! – De csak ha nem kerülsz a só közelébe. Összenevettek. Claire kikísérte Amyt a konyhába, és adott neki süteményt meg egy pohár tejet. Aztán leült mellé az asztalhoz, és amíg a kislány evett, elmesélte a napját. Sokat nevettek. Claire pedig rájött, hogy nemcsak Wyattbe lett szerelmes, hanem a lányába is. Amyt is éppen olyan nehezére esett volna itt hagynia, mint a férfit. Nicoleról és Jesse-rıl már nem is beszélve… Claire türelmetlenül toporgott a fürdıszobában. Három különbözı terhességi tesztet vásárolt, és most mindhárom ott sorakozott elıtte egy papír törlıkendın, a mosdókagyló szélén. Rendeltetésszerően használta valamennyit, de a neheze még hátravolt: ki kellett várnia az eredményt. Elıször semmilyen változás nem látszott a kis ablakokban, de aztán mindhárom teszt színezıdni kezdett, és mindhárom ugyanazt

mutatta. Claire felsikoltott örömében, és beszaladt az ikertestvére szobájába. Nicole még aludt, amiben nem is volt semmi különös, tekintve, hogy alig múlt reggel hat óra. Claire-t azonban a legkevésbé sem érdekelte mindez. Nicole mőtött lábára való tekintettel nem ugrott be ugyan hozzá az ágyba, de egy újabb örömujjongást azért megeresztett. – Ébredj, Nicole! Ébredj már! Fel kell kelned! Óriási hírem van. Félrerángatta a függönyöket és kinyitotta az ablaktáblákat, mire fény árasztotta el a szobát. Nicole felkönyökölt, és értetlenül pislogott. – Mi az? Mi történt? Te jó isten, még fél hét sincs… Remélem, jó okod van rá, hogy ilyen korán felvertél. – De még mennyire! Képzeld, terhes vagyok! Gyerekem lesz, Nicole! Három különbözı teszt három különbözı pálcikájára rápisiltem, és mind a három azt mutatja, hogy terhes vagyok. Hát nem csodálatos? Nicole eltátotta a száját. – Hányadik hét? – Fogalmam sincs. Majd kiszámoljuk… Te, én olyan boldog vagyok! Annyira szerettem volna gyereket, és álmomban sem jutott eszembe, hogy ilyen gyorsan összejön. Hogy mindjárt a legelsı alkalommal teherbe esek… De most minden megváltozik, az egész életem. Anya leszek, családom lesz! – Párszor megfordult a tengelye körül, aztán megtorpant, és kacagva várta, hogy megszőnjön körülötte forogni a szoba. Nicole is nevetett. – Én mondom neked, tisztára bediliztél. Úgy viselkedsz, mintha reggel éhgyomorra megittál volna egy fél üveg bort. – Pedig csak boldog vagyok – ujjongott Claire. – Mindjárt kiugrom a bırömbıl! Még mindig nem tudom elhinni, hogy gyerekem lesz… Évekkel ezelıtt teherbe kellett volna esnem! Lehuppant a húga mellé az ágy szélére. – Te aggódsz értem, ne is tagadd. Látom a szemeden.

– Csak Wyatt miatt. Hát persze, gondolta Claire. İ aligha fog ugrándozni örömében, ha megtudja. – Remélem, ı is észhez tér, és végül mellém áll majd – vonta meg a vállát. – De ha nem, úgy is jó. Boldogulni fogok egyedül is. – Örülök, hogy ilyen józanul fogod fel. És remélem, Wyatt mindkettınknek kellemes meglepetést szerez. Mert ha nem, esküszöm, eltöröm a térdkalácsát. Véletlenül tudom, hogy az állati fájdalmas tud lenni. Claire odahajolt hozzá és átölelte. – Szeretlek, Nicole! – Én is szeretlek. És örülök az örömödnek, de azért van bennem egy kis keserőség. – Hogyhogy? Claire eleresztette a húgát, hogy a szemébe nézhessen. – Mert én is mindig családot akartam – suttogta Nicole. – Kérlek, ne érts félre, most már örülök neki, hogy Drew-tól nem született gyerekem. De azért egy kisbaba annyira jó volna… Lehetıleg valami rendes fickótól. A hangja félig tréfás volt, félig vágyakozó. – Ha tényleg így gondolod, ess teherbe! – javasolta Claire. – Pofonegyszerő. Nicole elnevette magát. – Mások is mondják. De most inkább nem kockáztatnám meg. Túl bonyolult az életem. A te babádnak viszont végtelenül örülök. – Hát még én! – Claire felsóhajtott. – Persze félek is egy kicsit… Vagyis valójában nem félelem ez, hanem izgatottság. Kíváncsi vagyok, mi vár rám. – Mi lesz a karriereddel? – Azt hiszem, folytatom – mondta lassan Claire. – Nagyon hiányzik a zongorázás. Alig várom, hogy ezt az örömöt, amit most érzek, át tudjam adni a zenémben. Mit gondolsz, sikerülhet? Úgy értem, a visszatérés és a babavállalás párhuzamosan?

– Miért ne sikerülne? Hiszen gazdag vagy, meg tudsz fizetni egy dadust, nem? – De igen. – Hát akkor egy percig se habozz! Vágj bele! Claire arcát ismét magabiztos mosoly ragyogta be. – Meglesz.

19. Claire elıször odatelefonált, mert biztos akart lenni benne, hogy Wyatt az irodájában tartózkodik, és nem fog az elkövetkezı félórában továbbállni valami építkezésre. Ennyi idıre volt ugyanis szüksége, hogy kocsival odaérjen. Harminc perc hosszú idı, ha az ember a túláradó boldogságból percenként a legmélyebb aggodalomba és kétségbeesésbe zuhan, márpedig Claire-rel pontosan ez történt. Egy tökéletes világban Wyattnek ugyanúgy kellene örülnie a babának, mint neki. İ azonban nem várt, nem várhatott ilyen sokat. Már azzal is kiegyezett volna, ha közömbös, semleges választ kap. De sajnos ez sem volt túlságosan valószínő. Belépett az épületbe, és a portás útbaigazította Wyatt irodájához. Amikor bekopogtatott, majd belépett, a férfi éppen befejezett egy telefonbeszélgetést. – Micsoda kellemes meglepetés! – mosolygott Claire-re, majd odalépett hozzá, és magához húzta. – Kár, hogy olyan ritkán van részem benne. A csókot követıen a lány kelletlenül bár, de kibontakozott a karjából. – Nem is értem, hogyan csinálod – sóhajtotta. – Elég egyetlen csók, és kis híján elveszítem a józan eszemet. – Ezt hívják tehetségnek – hangzott a szerény válasz. Persze nem csupán errıl volt szó, hanem inkább arról, hogy Wyattben egyesült minden, amit Claire a férfiaktól úgy általában várt. Erıs volt, mégis gyöngéd, kedves és gondoskodó. Annyi, de

annyi szeretet volt benne! De vajon képes lesz-e úgy szeretni ezt a második gyereket, mint ahogy Amyt szereti? A férfi átkarolta a derekát, és újra megcsókolta. – Ha azért jöttél, hogy kipróbáljuk, milyen lenne, ha egymásnak esnénk az íróasztalon, tudnod kell, hogy nyitott vagyok a lehetıségre. Claire elmosolyodott. – Díjazom az ötletet, de valójában nem ezért jöttem. Hanem mert el akarok neked mondani valami fontosat. Wyatt arca maszkká dermedt. – Akkor mondd! Elutazol, mi? Claire összezavarodott. – Úgy érted, vissza New Yorkba? – Persze hogy úgy értem. Hiszen az az otthonod, egy szép napon vissza kell térned oda. És újra kell kezdened a koncertezést. – Ez igaz. De nem utazom el. Még nem. Ami miatt idejöttem, az az… hogy terhes vagyok. Egy pillanatra megállni látszott a világ. Dermedt csönd támadt. Aztán Wyatt távolabb lépett. – Biztos vagy benne? – kérdezte hővösen. Olyan hővösen, hogy Claire beleborzongott. – Igen – felelte. A férfi erre elfordult és szitkozódni kezdett. Fojtottan és alig érthetıen ugyan, de mégiscsak szitkozódott. Claire lelkében kihunyt az utolsó reménysugár is. – Wyatt, ebben nincs semmi rossz… – kezdte magyarázni. – Számodra talán nincs! Számomra azonban nagyon is van! Nem akarom ezt a gyereket, érted? Nem akarom, hogy ugyanaz még egyszer megtörténjen velem! – Mi az, hogy ugyanaz? – csapott le Claire. – Arra célzol, hogy szándékosan csináltam? Mint Shanna? Sohasem csalnálak csapdába sem téged, sem mást, és ezt te is tudod!

– De attól még elvárod, hogy feleségül vegyelek, mi? Aztán szépen visszatérsz a nagyvilági életedhez, engem meg itt hagysz a gyerekkel, akit nevelhetek. – Szó sincs errıl! Semmit sem várok tıled! De azért a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy egy kicsit talán… – A lány hangja elcsuklott. – Hogy örülni fogok? – Wyatt harsányan felnevetett. – Ugyan minek? Annak, hogy ostoba voltam és nem védekeztem? Nem is tudom, hol járt az eszem akkor… De tulajdonképpen mindegy is. Majdcsak lesz valahogy. Sóhajtott egy nagyot, szomorúan, beletörıdıen. Claire szinte megsajnálta. Igen, sajnálta, amiért nem tud örülni a szíve alatt növekvı kis életnek. A gyermeknek, akit ık nemzettek. Ennek örülni kellene, ezt meg kellene ünnepelni! Milyen kár, hogy Wyatt képtelen így érezni! – Abban reménykedtem, hogy talán szeretnél apja lenni a gyermekünknek – mondta halkan. – De ha nem, úgy is jó. Semmit sem kérek tıled. Egyedül is fel tudom nevelni a kicsit. – Te? Talán inkább a dadus. A múltkor még azt mondtad, hogy fel akarsz venni valakit a gyerek mellé, nem? A gúnyos hang, a bántó él nagyon fájt Claire-nek. Tisztában volt vele, hogy Wyatt nem fog örülni a hírnek, de arra nem számított, hogy a férfi szándékosan fájdalmat akar neki okozni. Kihúzta magát és felszegte az állát. – Úgy látom, ez most nem a legmegfelelıbb idıpont arra, hogy megbeszéljük a részleteket – felelte nyugodtan, bár csak nagy erıfeszítés árán sikerült megakadályoznia, hogy a hangja a nagy felindultságtól remegni kezdjen. – Egyszer, késıbb visszatérünk a témára, jó? Csak egyvalamit akarok még mondani: tényleg semmi nem kell tıled. Semmit sem várok. Még azt sem, hogy elhidd, egyedül is boldogulok. Azzal sarkon fordult és távozott. A lépteit azonban meg kellett szaporáznia, nehogy sírva fakadjon, mielıtt odaér a kocsijához.

Claire nagy várakozással harapott bele a híresen finom Kidd Valley-i hagymakarikákba. Arra számított, hogy ettıl majd jobb kedvre derül – de persze ez nem jött be. – Elmondod végre, mi bajod, vagy csak eszel és tovább duzzogsz? – kérdezte Jesse, aki vele szemben ült az asztalnál. – Nem duzzogok – mosolyodott el Claire. – Legalábbis nem komolyan. Csak… – Sóhajtott egy nagyot. – Szóval terhes vagyok. – Mi? – Jesse kezébıl kiesett a hamburgere. – És ez biztos? – Tökéletesen. Mindjárt három tesztet is elvégeztem, és mind ugyanazt mutatta. – És ki az apa? Valami zenész? Remélem, nem egy nıs karmester… – Aki a nıs férfiakra hajt, az te vagy, és nem én – mutatott rá Claire. – Na persze. – Jesse kedvetlenül beleharapott a hamburgerébe. – Csak tudnám, meddig akarjátok ezt még az orrom alá dörgölni! Claire kivárta, amíg a húga lenyeli a falatot, aztán egyszerően csak ennyit mondott: – Wyatt. Jesse nagy szemeket meresztett. – İ az apa? Komolyan? Te lefeküdtél Wyatt-tel? Szent isten! Nicole tudja már? – Igen, igen, igen. Minden kérdésedre igen a válasz. Nicole tud Wyattrıl és a babáról is, vele az égvilágon semmi gond. A baj Wyatt-tel van. Azzal Claire elmesélte a testvérének a legutóbbi beszélgetését a férfival. – Olyan rideg volt, olyan távolságtartó! – panaszkodott. – Esküszöm, még annak is jobban örültem volna, ha dühös. Legalább látom, hogy vannak érzései. Azt hiszi, a nyakába akarom varrni a gyereket, pedig ez egyáltalán nem igaz. Én egyszerően csak boldog vagyok. Jesse letette a hamburgerét és megtörölte a kezét.

– És Nicole tényleg nem zabos? Egyáltalán nem haragszik, amiért lefeküdtél Wyatt-tel? Ezt egyszerően nem hiszem el! – Ez minden, amit megértettél abból, amit elmondtam? – Claire elképedve meredt a testvérére. – Mi? Dehogyis! Nagyon sajnálom, hogy Wyatt ilyen fafej. – Kár, hogy ezt egy teljes perccel késıbb mondtad a kelleténél. – Claire kezdett rájönni, miért olyan dühös Nicole a húgukra. – Ne csináld már! Azt hiszed, nekem nincsenek gondjaim? – Biztosan vannak. És bizonyára óriásinak érzékeled ıket, mert kizárólag önmagaddal foglalkozol. Jesse hátradılt a székén. – Nem is tudom, miért vagyok még itt. – Talán mert kíváncsi vagy rá, mi a véleményem a viselkedésedrıl. Vagy túl sokat képzelek rólad? – Majd pont te fogod megmondani a tutit! Pont te, aki a saját életedet is elszúrtad! – Egyrészt nem gondolom, hogy elszúrtam volna az életemet. Másrészt még ha elszúrtam volna is, akkor is tisztán látnám, mi a baj veled. Ugyanis kívülálló vagyok, tudod? Szóval a gond az, hogy túlságosan félvállról veszed az életet, és túlságosan könnyen megbocsátod magadnak a botlásaidat. Ez gyerekeknél helyénvaló, de te már kinıttél a pelenkából, Jess. Betöltötted a huszonegyet, hivatalosan is nagykorú vagy. Vállald a felelısséget a tetteidért, és tanulj meg bocsánatot kérni, ha valamit elpuskáztál! – Hiszen én megpróbáltam – mentegetızött a fiatal lány. – Bocsánatot kértem Nicole-tól, de jóformán meg sem hallgatott. Még mindig dühös rám. És nekem fogalmam sincs, miért… Hiszen valójában semmi nem történt. – Semmi? – Claire felsóhajtott. – Az neked semmi, hogy egy ágyban feküdtetek Drew-val? Ráadásul meztelenül? – Rajtam volt a bugyim – tiltakozott Jesse. – Szóval nem voltam meztelen.

– De vajon meddig maradt volna rajtad az a bugyi, ha Nicole nem toppan be? Jesse a tálcára dobta a hamburgerét. – Jó, értem, én vagyok a legnagyobb gonosztevı széles e világon – szájaskodott. – No és mit érdemlek? Halálbüntetést? – Hogy mit érdemelsz, azt Nicole dönti el, egyedül csak ı. Addig haragszik rád, ameddig csak akar, joga van hozzá, hiszen súlyosan vétettél ellene. Ezt nem lehet egy sajnálommal elintézni. Újra és újra el kell menned hozzá, újra és újra bocsánatot kell kérned tıle, hogy lássa, komolyan gondolod. Most nyilván úgy érzi, hogy nem szívbıl jön a bocsánatkérésed, ezért nem hallgatott meg. És tudod, azt hiszem, igaza van. – Jellemzı, hogy te is az ı oldalára állsz! Pont olyan vagy, mint ı! Két hülye iker! Claire tisztában volt vele, hogy Jesse nem bóknak szánta a megjegyzést, mégis annak fogta fel. – Nagyon szeretnék olyan lenni, mint Nicole – dünnyögte elgondolkodva. – Akkor örülhetsz, mert ez a kívánságod legalább felerészben valóra vált. – Nicole okos, talpraesett, melegszívő és sikeres. – Erıszakos, önzı és idegesítı. – Lehet. Mégis nagyon hiányzik neked. – Ez igaz. – Jesse nyelt egyet. – De reménytelen az ügy. Ha ı egyszer úgy istenigazából megharagszik valakire, soha meg nem bocsát. – Ez nem igaz. Nekem is megbocsátott. – Én képtelen lennék végigcsinálni, amit te végigcsináltál. – Mondod ezt úgy, hogy meg sem próbáltad. – Claire szemrehányóan megcsóválta a fejét. – Elég! – Jesse felállt és a táskájáért nyúlt. – Elegem van belıletek, a szemrehányásaitokból! Ráadásul valami olyasmiért ostoroztok, ami meg sem történt. Mintha nem lennétek egészen

normálisak… Tudjátok mit? Elmentek ti a jó büdös francba! – Azzal elcsörtetett. Úgy látszik, ez az a nap, amikor a Keyes nıvérek sorozatban elrohannak valahonnan, gondolta szomorúan Claire. Wyatt bekopogtatott, de egy pillanattal késıbb be is nyitott a házba. – Én vagyok! – kiabált be, nehogy Nicole megijedjen. A lányt a nappaliban találta, a kanapén ült, egyik lábát a kis asztalon nyugtatta. – Szia! Hogy vagy? – érdeklıdött Wyatt. – Ahhoz épp elég jól, hogy elbánjak veled. Nicole szeme villámokat szórt. Wyattnek nem kellett megkérdeznie, nyilvánvalóan tudott a terhességrıl. És arról is tudhatott, hogyan reagált a férfi Claire vallomására. Ez messzirıl lerítt róla. – Miért, mit vártál? – emelte fel a hangját a férfi, és érezte, hogy elfutja a pulykaméreg. Mostanáig kába volt, és beletörıdı, de lassan visszatértek az igazi érzései. – Te is azt hitted talán, hogy örülni fogok? Örülni annak, hogy megtörtént valami, aminek nem lett volna szabad megtörténnie? – Látod, ebben tökéletesen igazad van – csapott le Nicole. – De kinek a hibája, hogy mégis megtörtént? Na, kié? Ki nem használt óvszert? Halljuk, Wyatt! – Azt hittem, hogy ı… szóval hogy ı védekezik. – Szőz volt, te nagyokos! De még ha nem lett volna is az… Tudod, vannak nık, akik azt mondják, hogy védekeznek, és mégsem teszik. Mióta mész te bele ilyen kockázatos helyzetekbe? Wyatt félszegen vonogatta a vállát. – Különben nem szoktam… – Ó, értem. Akkor Claire-nek egyszerően pechje volt, mi? Az egész a te hibád, és még van képed itt nyavalyogni! – Nem is nyavalygok!

– Ó, dehogyisnem! Ráadásul mindenért ıt hibáztatod. Mintha te ott sem lettél volna. De bizony, hogy ott voltál, nagyfiú, és ha elég jó volt akkor, amikor az élvezetet kerested, akkor kutya kötelességed mellette állni akkor is, ha baj van! Wyatt szeme résnyire szőkült. Micsoda? Hiszen Nicole az ı legjobb barátja… – Vagyis neki adsz igazat? – kérdezte hitetlenkedve. – Teljes mértékben. Ezt elpuskáztad, barátocskám, jobban már el sem puskázhattad volna. A pokolba is, Wyatt, ennél sokkal többre tartottalak. Most pedig takarodj a házamból! – Mi? Ezt most komolyan mondod? – A férfi nem akart hinni a fülének. – A legkomolyabban. Wyatt leforrázottan kullogott ki az épületbıl, és amikor megállt a kocsija elıtt, megrázta a fejét. Mi ez az egész? Hát már az egész világ megbolondult? Dühösen visszabámult a házra. Ha Nicole azt akarja, hogy távozzon, ı távozik. Nincs szüksége rá. Sem rá, sem senki másra! Amikor Claire hazaért, Nicole több doboz jégkrém társaságában fogadta. – Az lenne az igazi, ha margaritába fojthatnánk a bánatunkat – mondta –, de tekintve, hogy állapotos vagy, azt hiszem, a fagylalt okosabb választás. – Mi történt? – tudakolta Claire. – Az a szemétláda Wyatt idejött, hogy az én vállamon sírja ki a bánatát. Én meg megmondtam neki, hogy a vállam a te számodra van fenntartva, aztán pedig kihajítottam. Claire odalépett hozzá és átölelte. Nicole viszonozta az ölelést: úgy szorította a nıvérét, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Vannak ismerıseim – suttogta könnyek között. – Ha akarod, laposra veretem valakivel.

– Isten ments! – Claire azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Nicole, én szeretem ıt! Nem akarom, hogy baja essen. De azért persze köszönöm, hogy mellettem állsz, és hogy segíteni akarsz. – Pedig egy alapos verés hozzásegíthetné, hogy észhez térjen – töprengett Nicole. – Úgy érted, hogy legyızve az ellenérzéseit, vonakodva felvállalja a gyereket? – Claire a fejét rázta. – Én nem ezt akarom. – Hát mit akarsz? – Boldogságot, szerelmet, házasságot… Igazi happy endet. Mint a filmekben. – A happy end nem mindig jön csak úgy, néha kénytelenek vagyunk hozzásegíteni magunkat – bölcselkedett Nicole. – Mit szólnál hozzá, ha a jégkrémmel kezdenénk? Melyik fajtát kéred? Ebben a pillanatban csengettek, és Claire szíve nagyot dobbant. Azt hitte, azt remélte, Wyatt az. – Megyek, kinyitom – indult el azonnal az ajtó felé. De nem a férfi volt az, hanem a menedzsere, Lisa. Aki ugyanolyan elegánsan és ápoltan jelent meg, mint mindig, de nagyon fáradtnak látszott. Fáradtnak és öregnek. – Claire! – mosolygott rá az asszony. – Örülök, hogy itthon talállak. Beszélhetünk? Két héttel ezelıtt Claire elküldte volna, nem lett volna Lisa számára semmi mondanivalója. De azóta sok minden megváltozott. Ma már erıs volt benne a vágy, hogy játsszon. Hogy újra megmutassa magát. A pódiumon is. – Persze hogy beszélhetünk – felelte. – Gyere csak be! Lisa követte a házba, és becsukta az ajtót maga mögött. – Jól nézel ki – jegyezte meg. – Jól is érzem magam. – Annyira, hogy esetleg…? – Lisa hirtelen elhallgatott, mintha nem merte volna befejezni a mondatot. – Hogy esetleg zongorázzam? – nevetett Claire. – Képzeld, mostanában egyre jobban vágyom rá. Játszom is néha, de nem

rendszeresen, nem mindennap. Bár, ha jobban belegondolok, az is kezd hiányozni. A rendszeres gyakorlás. Amikor csak ketten vagyunk, a zene meg én. Lisa lassan bólintott. – Természetes, hogy nem gyakorolsz. Hiszen egyfajta szabadságon vagy. – Nyelt egy nagyot. – Biztos, hogy ez csak szabadság? – kérdezte meg félszegen. – Úgy értem, vissza akarsz térni valaha? … De még mielıtt válaszolsz, szeretnék valamit mondani – vetette közbe gyorsan. – Hibát követtem el – mondta Lisa, és közben görcsösen markolta a táskáját. – Fiatal voltál még, amikor elkezdtünk együtt dolgozni. Gyerek voltál, és én akként bántam veled. De aztán felnıttél, én meg nem változtattam. Továbbra is úgy bántam veled, mint egy gyerekkel, mert számomra így volt egyszerőbb. Pedig te próbálkoztál, jelezted, hogy ez neked így nem jó, de én nem vettem észre a jelzéseidet. Nem akartam rosszat neked, nem akartam, hogy boldogtalan légy, nem akartam, hogy úgy érezd, csapdába estél. Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom. – Sajnálhatod is. Kizsigereltél. Csak az érdekelt, hogy egyre több koncertet kicsikarj belılem. – De csak mert olyan tehetséges voltál, Claire! Amit te tudsz, azt nem tudja senki más. És attól tartottam, hogy elvesztegeted a tehetségedet. – Ha elvesztegetem is, az én dolgom. – Tudom. Már tudom. De még mindig szörnyő érzés számomra, ha látom, hogy nem fejlıdsz. – Fıleg mert akkor nem keresek pénzt neked. – Ez is igaz. De te vagy az egyetlen kliensem, Claire. Jogom van tudni, ha többé nem akarsz dolgozni. Elvégre az én megélhetésem is tıled függ. A lány a nappaliba vezette a váratlan vendéget. Nicole már nem volt ott, feltehetıen visszavonult a konyhába a jégkrémekkel együtt. Nyilván hallgatózik persze, a világért el nem mulasztaná ezt az érdekfeszítı elıadást, de Claire most ezt sem bánta.

– Én is hibás vagyok, hogy így alakult – ismerte el. – Megmondhattam volna nyíltan, mi bajom. Ehelyett pánikrohamokat színleltem. Olyan voltam, mint a kisdiák, aki azt hazudja, hogy fáj a hasa, mert nem készült a matekdolgozatra. Aztán a rohamok valóban jelentkeztek és átvették az irányítást fölöttem. Ma már úgy gondolom, megérdemeltem ezt a büntetést, mert nem jártam el tisztességesen veled szemben, és magammal szemben sem. Mellesleg az sem volt szép tılem, hogy egyetlen szó nélkül faképnél hagytalak, és ideutaztam. Úgyhogy ezennel ünnepélyesen bocsánatot kérek tıled, Lisa. – Én is bocsánatot kérek – mondta az asszony. – Mindenért. Pár másodpercig egymást nézték, aztán gyorsan elfordították a tekintetüket. Ha szorosabb a kapcsolatuk, most egy ölelés következett volna, de így… Claire-nek fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. – Tudod már, mikor jössz vissza? – New Yorkba? Hamarosan. Lisa megkönnyebbülten hátradılt a kanapén. – Hála istennek! – A helyedben nem örülnék ennyire – mosolygott Claire. – A dolgok megváltoztak. Semmi nem lesz olyan, mint azelıtt. – Tudom. És nem bánom. Legyen minden úgy, ahogy te akarod. Komolyan. – Nem hinném, hogy ez lenne a megoldás – rázta meg a fejét Claire. – Szerintem inkább a megegyezésre kellene törekednünk. Például az utazások ügyében. Nem akarok hetekig-hónapokig utazgatni. A terhessége miatt különben sem tudott volna sokáig, de ezt egyelıre nem kötötte Lisa orrára. – Állítsd össze te magad a koncertrendedet! És ha nem akarsz sokat utazni, ott vannak a stúdiófelvételek. Claire biccentett.

– A jövıben sok idıt szeretnék Seattle-ben tölteni. Az is lehet, hogy veszek itt egy házat. – Persze, ahogy akarod. Felléphetsz itt, a környéken is, vagy akár San Franciscóban, Los Angelesben, Phoenixben… Ahol csak akarsz. Japánban várnak egy koncertkörútra, de nem erıltetlek, csak akkor megyünk, ha te is akarod, Claire. Azt szeretném, ha egyenrangú társakként döntenénk mindenben. – Így legyen! – A lány komolyan nézett Lisára. – İszintén tisztellek és nagyra becsüllek téged. De nem ígérem, hogy könnyő lesz az elsı idıszak. Túl hosszú ideig éltünk máshogyan. Évtizedes megcsontosodott szokásokat kell levetkıznünk. – Meg tudok változni – ígérte Lisa, és Claire rámosolygott. İ is képes volt a változásra. Olyannyira, hogy már el is kezdte.

20. Miután Lisa elhagyta a házat, Nicole azonnal elıkerült a konyhából. – Szóval elmész – jegyezte meg. Így, kijelentı módban. – Muszáj – mondta Claire. – Ugye nem haragszol? – Dehogy haragszom. – Nicole megrázta a fejét, és nıvére kezébe nyomott egy doboz jégkrémet. – Semmi okod a mentegetızésre. Menned kell, hiszen New York az otthonod. – Ez ma már nem tökéletesen igaz, de tényleg mennem kell. Csak ott szállhatok szembe a démonjaimmal. – A mutáns kezeddel majd jól elüldözöd azokat a fránya démonokat – csipkelıdött Nicole. – Különben meg az, hogy hazamész, nem jelenti, hogy többé sosem jössz vissza, ugye? – Hát persze hogy nem. – Claire a könnyeivel küszködött. – Sıt amit Lisának mondtam, azt is komolyan gondoltam. Szeretnék egy házat a városban, mert félek, hogy az idegeidre megyek majd, ha elkezdek sok idıt itt tölteni. – Attól nem kell félned. – Nicole megpaskolta a testvére kezét. – Gyere, lássunk neki annak a jégkrémnek, mert hiába tettem vissza a hőtıbe, a végén még elolvad itt nekem! Leültek a kanapéra, és kanalazni kezdtek. Claire furcsán érezte magát. Egyrészt boldog volt, másrészt viszont különös szomorúság töltötte el. Alig várta, hogy újból elkezdhesse a gyakorlást, hogy új darabokat tanuljon, és megtervezze a következı szezont. És ugyanilyen örömteli várakozás fogta el, ha a babájára gondolt. Ugyanakkor fájt, hogy el kell hagynia Wyattet, Amyt, a testvéreit… A testvéreirıl hirtelen eszébe jutott valami.

– Meg kellene bocsátanod Jesse-nek – jegyezte meg, miután lenyalogatta a kanalát. – Persze nem rögtön, de valamikor a közeljövıben. Mégiscsak a húgod. Nicole bekapott még egy kanállal a cseresznyés fagyiból. – Meséltem már, hogy Jesse és Wyatt egyszer együtt töltöttek egy fölöttébb szenvedélyes hétvégét? Amy éppen sátortáborban volt, ık meg kihasználták az idıt, és elutaztak a San Juan-szigetre egy panzióba. Állítólag kis híján lángba borították a házat. A finom jégkrém egy csapásra megkeseredett Claire szájában. Úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna, ráadásul igen erıs késztetés fogta el, hogy egyenként tépje ki a kishúga minden egyes haja szálát. – Mikor volt ez? – nyögte ki fojtott hangon. – Haha! Bevetted! – Micsoda? Hát nem igaz? – Persze hogy nem. – Nicole fölényesen vigyorgott. – Csak azt akartam, hogy legalább a tizedét átérezd annak a kínnak, amit én éreztem, amikor egy ágyban találtam azt a két embert, akik a világon a legfontosabbak voltak nekem. És akkor most feltenném neked a kérdést: még mindig úgy véled, hogy már a közeljövıben meg kellene bocsátanom? – Ezt megérdemeltem. – Claire egyáltalán nem volt dühös, csak megkönnyebbülést érzett, semmi mást. Megértette, mire volt jó ez az egész, mire akart rámutatni a húga. – Nagyon sajnálom. Soha többé nem mondom, hogy bocsáss meg neki. Ez a te ügyed. – Ezt szerettem volna hallani. – Nicole felsóhajtott. – De tudod, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy igazad van. Nem füstölöghetek örökké, egyszer túl kell tennem magam ezen az egészen. Már csak azért is, mert úgy látom, sokkal inkább magamat büntetem a duzzogásommal, nem pedig ıt. Szóval ajánlatos lesz pár héten belül megbékélnem a helyzettel. – Mindig is tudtam, hogy nagy jellem vagy. A csapás, amely ért, nem könnyen feledhetı.

– Azt nem is állítottam, hogy mindent elfelejtek. Csak azt, hogy próbálok megbocsátani. A férfiakból pedig elegem van. Egyszer s mindenkorra. Jöhet akárki, nekem többé nem kell. Lehet olyan jóképő, mint egy filmsztár, gyöngéd és gondoskodó, mint egy angyal, nem érdekel. Szóba sem fogok állni vele. – Soha ne mondd, hogy soha! – figyelmeztette Nicole. – Márpedig én azt mondom. És nem csak mondom. – Arra befizetek – mosolygott Claire. – Figyelni foglak, és biztos lehetsz benne, hogy kárörvendı megjegyzéseket teszek majd, ha felbukkan az életedben Mr. Tökély, te pedig elalélsz már attól is, ha csak rád néz. – Arra aztán várhatsz! – fogadkozott Nicole. Egy darabig csendben kanalazták a fagylaltjukat. Végül Nicole törte meg a csendet: – Igazán sajnálom ezt az egészet. Már úgy értem, azt, hogy Wyatt ilyen fafej. – Köszönöm az együttérzést. Igazán jólesik. – Claire-nek tényleg sokat jelentett, hogy a testvére teljes mellszélességgel kiállt mellette. – Persze az még jobb lenne, ha Wyatt viszonozni tudná a szerelmemet. Úgy tudta kimondani mindezt, hogy még csak meg sem remegett a hangja. Mi ez, ha nem haladás? – A szerelem sötét verem – emlékeztette Nicole. – Azt azért nem mondanám. De az igaz, hogy nem csupa móka és kacagás. Én azonban nem bánok semmit. Örülök, hogy megismerhettem Wyattet és Amyt, és annak is örülök, hogy a szívembe zárhattam ıket. Gazdagabb lettem ezzel az érzéssel. És persze fáj, hogy el kell veszítenem ıket, de biztos vagyok benne, hogy a seb egyszer begyógyul majd, ha sokára is. – Te olyan érett és bölcs vagy, hogy az már kifejezetten bosszantó. – Látod? – nevetett Claire. – Néha két hónap is elég ahhoz, hogy felnıjön az ember.

– Neked mindenesetre sikerült. Kétbalkezes, semmihez sem értı zongoristából érett, független, erıs, talpraesett nı lettél. Egy igazi, nagybetős Ember, aki végtelenül tehetséges és szorgalmas, ugyanakkor persze hibái is vannak… – És egy gyereke – tette hozzá Claire, és az arca kigyúlt. Számára most ez volt a legfontosabb a világon. Claire megvárta a kilenc órát, mert tudta, hogy Amy addigra nemcsak hogy biztosan ágyban van már, de el is alszik. Aztán Wyatthez hajtott, megállt a ház elıtt, kiszállt, és bekopogott a széles, kétszárnyú bejárati ajtón. A slusszkulcsot zsebre dugta, a kezében nem volt más, csupán egy nagy, barna boríték, az ügyvédje által megfogalmazott lemondó nyilatkozattal. Már csak ezt az egy ügyet kell elintéznie, aztán elutazhat. Milyen kár, hogy a szív fájdalmát nem lehet egy jogi dokumentummal csillapítani! Wyatt ajtót nyitott, az arcán meglepetés látszott. – Claire! – Ne félj, nem maradok sokáig – bocsátotta elıre a lány. – Nem akarok zavarni. Persze telefonálhattam volna elıtte, de féltem, hogy nem akarsz majd látni. – Nem bujkálok elıled. – Wyatt félreállt az ajtóból és beengedte. – De nem is kerestél az elmúlt idıszakban egyszer sem. Claire besétált a nappaliba, ám nem ült le, és Wyatt is állva maradt. – Azért jöttél, hogy befejezd, amit Nicole elkezdett? – kérdezte meg a férfi, a hangja azonban inkább kíváncsi volt, semmint dühös vagy aggodalmas. – Nem. Azért jöttem, hogy átadjam neked ezt. – Claire átnyújtotta a borítékot. – Olvasd át, és ha gondolod, mutasd meg az ügyvédednek is. Ez egy lemondó nyilatkozat. Amennyiben aláírod, soha senki nem kötelezhet téged arra, hogy anyagilag vagy bármilyen más módon hozzájárulj a gyermekünk felneveléséhez. Én

egyébként sem kérnék tıled semmit, de gondoltam, ha hivatalosan írásba foglaljuk mindezt, attól talán megnyugszol. Ha aláírod ezt a papírt, olyan lesz minden, mint azelıtt. Mintha soha nem is találkoztunk volna. Wyatt a dohányzóasztalra dobta a borítékot. Biztos, hogy ezt akarja? Hogy minden olyan legyen, mint azelıtt? – Hallgass ide – kezdte, anélkül hogy tudta volna, mit is akar mondani. – Nem az volt a célom, hogy megbántsalak. Tudom, hogy nem vagy olyan, mint Shanna, de ez az egész olyan váratlanul ért. Idıre van szükségem, hogy átgondolhassam, és… – Semmit sem kell átgondolnod. Pontosan ez a lényege ennek a nyilatkozatnak. – Tényleg azt akarod, hogy aláírjam? Claire összefonta a karját a melle elıtt. – Mióta érdekel téged, hogy én mit akarok? – Nem tudom. Egyszerően csak érdekel. Hiszen ez kettınk ügye. Miért ne érdekelhetne, te hogyan állsz a dolgokhoz? – Hát jó. Ha tényleg érdekel, akkor elmondom, én mit szeretnék. Azt semmiképp, hogy aláírd ezt a papírt. Azt szeretném, ha most azonnal kettétépnéd az egész paksamétát, aztán átölelnél, és azt mondanád, hogy maradjak veled örökké. Igen. Azt szeretném, ha egy család lennénk, te meg én meg Amy meg a baba. Ha összetartoznánk életünk végéig, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ. Wyatt nyelt egy nagyot, és vett egy mély lélegzetet, mert egyszerre úgy érezte, hogy a falak összenyomják. Pedig Claire még nem fejezte be. – Azért vágyom erre – folytatta eltökélten –, mert szeretlek. Szeretlek tiszta szívembıl, még akkor is, ha te nem szeretsz, még akkor is, ha eltaszítasz magadtól. De mivel kevesebbel, mint a szerelmed, nem elégszem meg, jobb, ha elmegyek. Úgyis ideje visszatérnem New Yorkba.

Wyatt csak állt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. A feje egy pillanatra teljesen kiürült, annyira megdöbbentette a vallomás, aztán meg hirtelen annyi gondolat rohanta meg, hogy képtelen volt akár egyet is megragadni közülük. Micsoda? Claire szerelmes belé? És ezt csak így mondja? Hogy aztán elutazzon örökre? – Nem, ez nem lehet – hebegte, és maga sem tudta volna megmondani, hogy mire érti. Arra-e, hogy Claire nem szeretheti ıt, vagy arra, hogy nem mehet el csak így. – Ha lehet, Amyvel a jövıben is szeretném tartani a kapcsolatot – folytatta a lány. – Remélem, nincs kifogásod ellene. Neked pedig minden jót kívánok. Remélem, egyszer megtalálod, amit keresel. A hangja elcsuklott, de erıs tudott maradni. Felvetette a fejét, és a férfi szemébe nézett. – Isten veled – mondta, és egy másodperccel késıbb már sehol sem volt. Wyatt sokáig nem tért magához. Kábán bámulta a bejárati ajtót. Claire szerelmet vallott neki, aztán elment. Örökre. Persze nincs ebben semmi különös. Elıbb-utóbb minden nı elhagyta Wyattet. De ez volt az elsı alkalom, hogy nem megkönnyebbülést érzett a búcsú pillanatában, hanem végtelen szomorúságot és fájdalmat. – Ígérd meg! – erısködött Amy. – Megígérem – mondta Claire, aztán egy pillanatra erısen magához szorította a kislányt. – Ha megvolt a mőtéted, mindenképpen visszajövök. – Kíváncsi vagyok, másképpen hallom-e majd a zenédet. – Hát még én milyen kíváncsi vagyok! – Claire megölelte a húgát is. – Biztos, hogy már egyedül is boldogulsz? Úgy aggódom miattad! – Felesleges. Jól vagyok, láthatod. Egy ideje már egy mankóval is remekül boldogulok, sıt talán a mankózás világrekordját is meg tudnám dönteni. Hamarosan a pékségbe is visszatérek. Akkor pedig

már egyáltalán nem fogsz hiányozni, hiszen naphosszat leköt majd, hogy terrorizálhatom az alkalmazottaimat. A szeme azonban könnyes volt, ahogy ezt mondta. Csakúgy mint Claire-é. – Utálom magam, amiért elmegyek – suttogta. – Jól teszed, hogy elmész. Ott a helyed. Csak látogass haza mielıbb! – Úgy lesz. Szeretlek, hugi! – Én is téged – szipogott Nicole. – De elég ebbıl a nyáladzásból! Azzal eltolta magától Claire-t, aki csak most vette észre, hogy a kis Amy is könnyezik. És közben azt jeleli, hogy ı is nagyon szereti. Megölelgette, megvigasztalta a kislányt, aztán hagyta, hogy Nicole az ajtó felé taszigálja. – Menj, nehogy lekésd a gépedet! És ha leszálltál, azonnal hívj fel! – Az hajnali négykor lesz, nem baj? – mosolyodott el a könnyein át Claire. – Nem. Akármikor is lesz, hívj fel, megértetted? Claire beszállt a bérelt autójába, aztán, még mindig a sírással küszködve, indított. Az autópálya felé indult, hogy mihamarabb kiérjen a reptérre, és még elcsípje az éjszakai gépet haza, New Yorkba. Haza, gondolta, és a szíve elszorult, mert a szülıvárosára, Seattlere gondolt. Vajon lehet egy embernek két otthona? Wyatt letette az asztalra a kiürült söröskorsót. – Szerinted most mit csináljak? – Tılem kérded? – Drew értetlenül meredt rá a pult fölött. – Tılem, aki egyáltalán nem értek a nıkhöz? Hiszen a házasságomat is elpuskáztam. Elveszítettem Nicole-t. – Igaz. Ebbıl is látszik, mekkora tökfilkó vagy. – Miért, te talán nem vagy tökfilkó? – Én nem tettem semmi jóvátehetetlent! – tiltakozott Wyatt. – Nekem egyszerően csak több idıre lett volna szükségem.

– Ugyan mihez? Min változtat a több idı? – Semmin. Én viszont talán megváltozhatnék. Wyatt soha nem gondolt arra, hogy másik gyereke is lehetne. Ott volt neki Amy, ı volt számára az elsı, a legfontosabb. Ugyan mit jelenthetne neki valaha is egy másik gyerek? Tudná-e szeretni egyáltalán? Ha kihagyta a játékból a mindig elemzı józan eszét, ha a szívét kérdezte meg, akkor biztos volt a válaszban. Hát persze hogy tudná! De idáig sosem merészkedett el, még gondolatban sem. Egyszerően nem hitte el, hogy bármi értelme van ezen elmélkedni. Neki, akinek minden kapcsolata katasztrófába torkollott. Ugyan miért és kitıl lenne másik gyereke? – Mondd, miért csináltad? Miért akartad megcsalni Nicole-t? Miért vállaltál ekkora kockázatot? – A csuda tudja – vont vállat Drew. – Jesse kéznél volt, és megırjített, ahogy ott téblábolt mindig a falatnyi, szők cuccaiban. – Nem hinném, hogy ez volna a fı ok. Drew elgondolkodva kortyolt bele a sörébe. – Igazad van. Nem ez volt a fı ok. Hanem hogy bármennyire is szerettem volna, egyszerően képtelen voltam megfelelni Nicole-nak. Soha nem mondta, nem panaszkodott, de én éreztem, hogy csalódott bennem, hogy nem elégedett velem maradéktalanul. Ez volt az, amit nagyon nehezen bírtam. – Ezért aztán elhatároztad, hogy még nagyobb csalódást okozol neki? – Nem határoztam el én az égvilágon semmit! Egyszerően így alakult. Wyatt nagyon is jól tudta, mirıl beszél az öccse. Ugyanezt a csalódottságot látta Claire szemében, amikor ı nem úgy reagált a terhesség hírére, ahogy a lány szerette volna. – Claire azt mondta, semmit nem vár tılem. Íratott az ügyvédjével egy lemondó nyilatkozatot, és azt mondta, hogy ha aláírom, akkor ı soha semmilyen követeléssel nem léphet fel velem szemben.

– Úgy érted, a gyerek ügyében? Hiszen ez nagyszerően hangzik! – Nem, egyáltalán nem hangzik nagyszerően. Csak nem képzeled, hogy képes lennék egy életre lemondani a gyerekemrıl? – Na, akkor benne vagy a pácban. Mi több, Wyatt abban sem volt biztos, hogy Clairerıl le tudna-e mondani. – Még egy kis idı, és már egészen jól el tudtam volna képzelni, hogy összetartozunk – morogta. Drew intett a csaposnak, hogy még két sört. – Képzelem, hogy feldobná a csajt ez a forró vallomás – vigyorgott. – Tılem ez igenis nagy szó. Én ugyanis még soha egyetlen nıt sem tudtam volna elképzelni mint a társamat… Persze valószínőleg jobb is így. Jobb, mint elhinni, hogy sikerülhet, és aztán újra csalódni. Selejtes vagyok, úgysem tudok párkapcsolatban élni. – Baromságokat beszélsz! – Drew kifejezetten haragosnak látszott. – Kifogásokat keresel, hogy meg se kelljen próbálnod. És ne gyere nekem ezzel a tragikus családi férfisorssal! A családunkban férfiágon még senkinek sem sikerült egy évnél hosszabb ideig megmaradni ugyanazon a munkahelyen. Ehhez képest te már jó egy évtizede ugyanazzal foglalkozol, mi több, jól menı vállalkozást vezetsz. Ezenkívül egyedül neveled a lányodat. Te ne lennél képes a tartós kapcsolatra? Hát akkor kicsoda? Wyatt kis híján leesett a székrıl, annyira meglepte az öccse kifakadása. – Mi az, megvilágosodtál? – El ne mondd senkinek! – nevetett Drew, ám aztán hamar elkomorodott. – Wyatt, össze kell szedned magad! Mellettem álltál akkor, amikor senki más. Munkát adtál, és akkor sem ütöttél agyon, amikor megcsaltam Nicole-t… Tartozom neked annyival, hogy figyelmeztesselek: ne szalaszd el ezt a lehetıséget! Én végérvényesen elpuskáztam az esélyemet, de ez nem ok arra, hogy te is ezt tedd. Ne légy hülye!

– Ezt a tanácsot mindenkinek meg kellene szívlelnie – dünnyögte Wyatt, és felállt. – Bocsáss meg… Telefonálnom kell. Azzal kiment az éjszakába, és elıvette a mobilját. – Én vagyok – szólt bele, amikor Nicole felvette a kagylót. – Claire-rel szeretnék beszélni. Légy olyan kedves, szólj neki! – Nem szólhatok – felelte a lány. – Ugyanis két órával ezelıtt elutazott. – Hová? – New Yorkba. – Elment? Búcsú nélkül? – Wyatt egyszerően nem tért magához a megdöbbenéstıl. – Miért kellett volna elbúcsúznia? Hiszen nyilvánvalóvá tetted, hogy többé semmi dolgotok egymással. İ csak alkalmazkodott hozzád. Elutazott. Úgyis ezt akartad, nem?

21. Claire déli egy órakor hagyta el a stúdiót, ahová gyakorolni járt. Kellemes, kora nyári idı volt, szépen sütött a nap, de még nem volt túl meleg, ezért le is mondott a taxiról: úgy döntött, gyalog teszi meg a hazautat, egy kis séta jót fog tenni neki is, a babának is. Két hete volt New Yorkban, és ıt magát is meglepte, milyen könnyen visszatalált a régi életéhez, milyen gyorsan fel tudta venni a zenészélet ritmusát. Minden délelıtt négy órát gyakorolt, hetente kétszer pedig megbeszélése volt Lisával. Még mindig az ıszi turné állomásainak összeállítása volt a fı témájuk, meg persze az, milyen lemezfelvételeknél mőködjön közre Claire. A két jótékonysági CD-t mindenképpen el akarta vállalni, de nem tartotta kizártnak, hogy más lemezeken is játszik majd, mert néhány zenésztársának igen érdekes elképzelései voltak, és ı szerette volna minél több mőfajban kipróbálni magát. Egy héttel ezelıtt részt vett élete elsı terhességi vizsgálatán, és az orvos azt állapította meg, hogy vele is, a babával is minden a legnagyobb rendben. Claire ezen nem is csodálkozott, hiszen istenien érezte magát. Jól aludt és jó étvággyal evett, kerek volt az élete. Lisával olyan jó volt a kapcsolata, mint még soha, a pánikrohamok pedig teljesen elmaradtak. De azért mégsem volt maradéktalanul boldog. Valami hiányzott. Vagy inkább valaki, de erre gondolni sem szeretett. A zene vigasztalta. A zene, ami egyre jobban ment. Olyannyira jól, hogy Claire megkérte Lisát, keressen neki még a nyárra valami fellépési lehetıséget. Szeretett volna megbizonyosodni felıle,

tényleg legyızte-e a betegséget. És Lisa talált is valamit, egy jótékonysági koncertet, amely egy hét múlva volt esedékes. A lány megállt egy újságosbódé mellett. – Üdvözlöm, Billy! Az öreg felnézett. – Ó, maga az, Claire! Sajnos ma egy darabot sem kaptam. De körbetelefonáltam a környéken, és Ike cimborám megígérte, hogy félrerak magának egy példányt. Már mondom is a címet… – Köszönöm, Billy. Örök hálám! – Sok nı mondta már ezt nekem – nevetett az öreg. Claire elsétált három háztömbnyit, aztán befordult balra, és már meg is találta a trafikot, melyhez Billy útbaigazította. Miután bemutatkozott Ike-nak, hamarosan megkapta a Seattle Times egy példányát. Örömében egy ötdollárost nyomott a trafikos kezébe. – Tartsa meg a visszajárót! – Ó, kezdem már érteni, miért szereti ennyire magát az öreg Billy – jegyezte meg a férfi. – Azt mondja, nem a két szép szememért? – nevetett Claire. – Hát, végsı soron az sem kizárt! További szép napot, hölgyem! – Magának is. Claire nem sokkal késıbb talált egy Starbucks kávézót, vett magának egy koffeinmentes kávét, és leült az egyik asztalhoz az újságjával. Tudta, hogy butaság, de valamiért erısen munkált benne az érzés, hogy tudnia kell, mi történik Seattle-ben. Mint mindig, elıször a híreket futotta át most is, aztán a lakáshirdetésekhez lapozott, és megnézte a kínálatot. Tényleg vágyott rá, hogy legyen egy háza a szülıvárosában. Fontos, hogy közel essen Nicole házához, hogy legyen egy tágas verandája, hogy legyen sok fa a kertben, de azért maradjon hely egy kis játszótér számára is. És persze az sem ártana, ha szép lenne a kilátás az ablakból.

Sóhajtott egy nagyot, mert rájött, hogy valójában Wyatt házát írta le. A házat, amelyet soha nem fog elfelejteni, a férfi házát, akit annyira szeret. Vajon Wyatt gondol rá egyáltalán? Vagy már elfelejtette? És Amy… Neki vajon hiányzik még? Mert Claire-nek nagyon hiányoztak mindketten. – Nem zavarok? Claire felnézett, és Lisát vette észre az asztala mellett. – Egyáltalán nem – mondta ıszinte örömmel. – Ülj csak le! Hát te? Mit keresel itt? – Itt lakom. Ott szemben, abban a házban, látod? Egy magas épületre mutatott. Claire tudta ugyan, hogy a menedzsere két éve költözködött, de soha nem volt nála. Sem a régi lakásában, sem ebben az újban. Mindig Lisa ment hozzá. – Úgy látom, kezded magad újra itthon érezni New Yorkban – jegyezte meg az asszony, miután belekortyolt a kávéjába. – Igen. Örülök, hogy itt lehetek. Furcsa ilyet mondani, de már hiányzott a gyakorlás. – És hogy megy? – Jól. Fıleg azokat a darabokat gyakorlom, amelyeket a jövı heti jótékonysági koncerten játszom majd. Egyik sem új számomra, úgyhogy nem olyan nagy munka. Csak fel kell frissítenem kissé az emlékezetemet. Claire-ben felmerült a kérdés, vajon Lisa is olyan furcsán, feszélyezetten érzi-e magát, ha együtt vannak, mint ı. Mert régi ismerısök voltak ugyan, de a viszonyuk gyökeresen megváltozott, vagyis újra kellett tanulniuk mindent. Lisa az újságra pillantott. – Látom, azért még mindig hiányzik Seattle. – Igen. Jobban, mint gondoltam. Úgyhogy egészen biztosan veszek ott egy házat magamnak. – Okosan teszed. Az ingatlan jó befektetés. A város pedig szép. Legalábbis az, amit láttam belıle, nagyon tetszett. – Lisa letette a

bögréjét. – Hiszed vagy sem, nagyon örülök neki, hogy változtattál a kapcsolatunkon – váltott témát hirtelen. – Amikor utánad mentem Seattle-be, és elsı alkalommal találkoztunk… nos, az a találkozás nagyon megrázott. Esküdni mertem volna rá, hogy soha többé nem jössz vissza, és ettıl megrémültem. Arra kényszerültem, hogy átértékeljem az egész életemet. – Lisa elmosolyodott. – Ötvenhat éves vagyok. Soha nem voltam férjnél, se kutyám, se macskám, még szobanövényeim sincsenek. Az életem az ügyfeleim körül forgott. Tizenhat éve te vagy a középpont, elıtte mások voltak. Keményen dolgoztam, világot láttam, vagyont győjtöttem. Bizonyára sok irigyem van, de azt hiszem, lassan elég az állandó hajtásból. – Vissza akarsz vonulni? – hökkent meg Claire. – Nem, azt azért nem – nevetett az asszony. – Olyan gyorsan nem szabadulsz meg tılem. De több idıt fogok szánni magamra. Legalább kétszer egy évben elutazom majd két-három hétre. A befektetéseim kezelıje szerint soha többé nem kell aggódnom az anyagiak miatt, még akkor sem, ha néha kitör rajtam a vásárlási láz. – Megpaskolta Claire kezét. – Te elutaztál, és sikerült megtalálnod önmagad. Most rajtam a sor. A lány rámosolygott. Eddig mindig úgy érezte, Lisa fölötte áll. Mintha felnıtt lett volna, ı pedig kisgyerek. Most elıször volt az az érzése, hogy az asszony is esendı, mint bárki más. Mint ı maga. – Nincs kedved velem vacsorázni? – Boldogan. – Lisa szeme kigyúlt, mint egy lámpás. – Ünnepeljük meg az életünkben bekövetkezett örömteli változásokat! Wyatt ajtót nyitott, és legnagyobb meglepetésére Nicole-t találta a verandán – természetesen mankóstul. Több mint egy hete nem találkoztak, és már nagyon hiányzott neki a lány. – Te jó ég! Csak nem ültél volán mögé? – képedt el. – Ne kérdezz, és ne mondd senkinek!

– Azért jobban vigyázhatnál magadra. Biztos, hogy még nem jött rendbe teljesen a lábad a mőtét óta. – Az igaz, de a bal lábam sérült, és vezetéskor csak a jobbot használom, nagyokos! – Nicole felsóhajtott. – Nem lesz belıle rendszer, ígérem. De már nagyon szerettelek volna látni. – Azt hittem, meggyőlöltél. – Errıl szó sincs. Egyszerően csak idiótának tartalak, márpedig az nagy különbség. Attól, hogy hülye vagy, még lehetünk barátok. A férfi oldalt lépett, hogy beengedje a házba, és miközben Nicole elbicegett mellette, csak annyit mondott: – Hiányoztál. A lány megállt, egészen közel hozzá, és átölelte. – Te is nekem – suttogta. – Olyan egyedül vagyok! Mindenki elhagyott. Elıször Drew… – Drew elég rossz példa, ugyanis ıt te rúgtad ki, emlékszel? – Aztán Jesse… – İt is te rúgtad ki. – De téged és Claire-t nem rúgtalak ki. – Engem, ha jól emlékszem, elzavartál. És ha tudtál volna járni, valószínőleg a rúgásokat sem úsztam volna meg, amilyen hangulatban voltál. – Ebben van valami – ismerte el Nicole, aztán elugrándozott a kanapéig, ahol óvatosan kényelembe helyezte magát. – Mióta újra dolgozom, megint fáj a lábam – panaszkodott. – Hozzak neked valamit? – Hát, ha Claire-t vissza tudnád hozni, nem tiltakoznék. – Miért nem szólsz neki te? Biztosan visszajönne. – Nem erre gondoltam, te is nagyon jól tudod. Wyatt lehajtotta a fejét. – Itthagyott nekem egy lemondó nyilatkozatot – mondta lassan. – Csak alá kell írnom, és akkor minden olyan lesz, mintha semmi sem történt volna köztünk.

– Tudom. – Nicole felemelte a lábát annyira, hogy fel tudja tenni a dohányzóasztalra. – De azt is tudom, hogy te soha nem írnál alá egy ilyen papírt. – Ugyan miért nem? – Mert te vagy a legfelelısségteljesebb ember, akit ismerek. Soha nem egyeznél bele, hogy a gyereked egyik pillanatról a másikra eltőnjön az életedbıl. Ez igaz volt. Wyatt, még ha nem is ragaszkodott volna annyira Claire-hez, akkor sem mondott volna le a gyerekrıl soha. Addig erısködött volna, amíg ki nem alakítanak együtt egy jól mőködı rendszert, hogy részt vehessen a nevelésében. – Nem tudom, mit tegyek! – sóhajtott fel. – Dehogyisnem. A szíved mélyén tudod. Ha csak a gyereket akarnád, már rég kitaláltad volna, hogyan mőködjetek együtt. A te bajod az, hogy Claire-t sem tudod elengedni. Na tessék! Elıször Drew, aztán meg Nicole… Hát mindenki jobban ismeri ıt saját magánál? – Igen, tényleg nagyon hiányzik – ismerte el. – Szenvedek attól, hogy nem láthatom, és nem beszélhetek vele. Vettem pár CD-t tıle, hogy legalább a zenéjét hallhassam, de az nem ugyanaz. Elıredılt, a combjára könyökölt, és rábámult a szınyegre. – Néha úgy érzem, Claire valósággal üldöz engem – suttogta. – Még csak le sem kell hunynom a szemem, hogy magam elıtt lássam. A hangja is folyton a fülemben cseng. És idınként rám tör a késztetés, hogy utánamenjek New Yorkba, megkeressem, és visszahozzam ide. – No és mi tart vissza? – tudakolta Nicole. – Sok minden. Például a tény, hogy a családom egyetlen férfi tagja sem… – Wyatt megrázta a fejét, mert eszébe jutott, mit mondott Drew. Hogy már más tekintetben is sikerült megtörnie a családi pechsorozatot. – Te mit gondolsz? Képes lehetek én a komoly, tartós párkapcsolatra?

– Te is tudod, hogy képes vagy. És különben is: Claire-nek az égvilágon semmi tapasztalata, úgyhogy hidd el, nem lesz nagyon válogatós. Elfogad olyannak, amilyen vagy. Wyattbıl minden kínja ellenére kipukkadt a nevetés. – Kösz. Most jól megvigasztaltál. – Szívesen, máskor is. Van még valami gondod? – Naná! Mindenekelıtt az, hogy ı híres és gazdag, én meg egy ismeretlen építési vállalkozó vagyok. Ugyan mit nyújthatnék én neki? Mit adhatok neki, amije még nincs? Nicole odafordult, és kíméletlenül a férfi karjába bokszolt. – Férfiak! Hogy ti milyen ostobák vagytok! – Most mi van?! – Wyatt értetlenül pislogott. – Csak annyi, hogy a nıknek nem szép tárgyak és ajándékok kellenek. Az ilyesmit legfeljebb kárpótlásként fogadjuk el, ha különben nem kapjuk meg azt, amire szívbıl, igazán vágyunk. – És mi az, amire szívbıl, igazán vágytok? Nicole-nak még gondolkodnia sem kellett a válaszon. – Fontosak akarunk lenni. A legfontosabbak az életetekben. Arra a tudatra vágyunk, hogy elveszett emberek vagytok nélkülünk. Hogy a távollétünkben szenvedtek, és kétségbeesetten számoljátok a perceket, amíg visszajövünk. Ha el tudjátok hitetni velünk, hogy így éreztek irántunk, akkor a tiétek leszünk testestül-lelkestül, a világ végéig. – És… mit gondolsz? Nincs túl késı ahhoz, hogy… Wyatt egyáltalán nem volt biztos benne, hogy szeretné hallani a választ, de elkésett. Nicole felsóhajtott. – Azok után, ahogy viselkedtél, megérdemelnéd, hogy azt mondjam, semmi remény. Viszont tudom, hogy Claire szeret téged, és én a világért sem akarok ártani neki, tehát megmondom az igazat: nem, még mindig nem késtél el. Még mindig elnyerheted a bocsánatát. De kérlek, ne várd tılem, hogy azt is megmondjam, hogyan. Már így is éppen eleget mondtam.

A következı pillanatban Amy lépett a nappaliba, és amikor Nicole-t meglátta, boldogan odaszaladt hozzá, és megölelte. – De jó, hogy itt vagy! Aztán odaült az apja ölébe, és ıt is magához szorította. A férfi lehunyta a szemét, érezte, hogy elönti a szeretet. Sokáig a lánya volt az egyetlen a világon, aki fontos volt számára. De már nem egészen ez a helyzet. A kérdés csak az, hogyan gyızhetné meg errıl Claire-t. Claire, mint koncert elıtt mindig, feltette a fülhallgatót, és próbált elmerülni a zenében. Körülötte teljes volt a zőrzavar. Színpadi munkások nyüzsögtek, rádión értekeztek egymással, hogy rendben van-e a világítás, jól mozog-e a függöny, és mindent lerakodtak-e a színpadról – a zongorán kívül természetesen. – Még három perc a kezdésig – hallotta Claire, aztán egy idıre megint elveszítette a kapcsolatot a külvilággal. Tudta, hogy hamarosan jön Lisa, és leveszi róla a fülhallgatót. Noha ez csak egy jótékonysági koncert volt, mindkettejük számára különös jelentıséggel bírt. Ez volt Claire elsı fellépése azóta, hogy tavasszal úgy kellett levinni a színpadról. A lány kinyitotta a szemét. Onnan, ahol állt, jól láthatta a zongorát. Elképzelte, hogy odaül eléje, és a háttérben felmorajlik a közönség. Közülük sokan azért jöttek, hogy a jó ügyet támogassák. Mások azért, mert a fülükbe jutott a tavaszi nagy összeomlás híre, és kíváncsiak, vajon képes-e visszatérni. Megint mások a zene miatt érkeztek, hallani akarják a muzsikát, mellyel csak ezek a mutáns kezek ajándékozhatják meg ıket. Claire lenézett az ujjaira, és elmosolyodott. – Minden rendben? – kérdezte Lisa. – Elkérhetem a fülhallgatódat, vagy szeretnél még egy kicsit kettesben lenni a zenével? Claire szó nélkül levette a fülhallgatót, és átadta az asszonynak.

– Jól vagyok, köszönöm. Persze van bennem feszültség, de a jobbik fajtából. Nem félelemnek nevezném, inkább izgatott várakozásnak. Ez nem volt teljesen igaz. Valahol, az agya egy rejtett zugában még ott bujkált a rettegés, de már nem tudott eluralkodni rajta. Szentül meg volt gyızıdve róla, hogy ha túlélte a kora reggeli nagy rohamot a Keyes sütöde pénztáránál, akkor minden sikerülni fog. Hallotta, hogy odakint, a függöny elıtt, a mősorvezetı elkezdi a felkonferálást. – Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam – nézett Lisára, és könnyedén a karjára tette a kezét. – Erre soha nem lettem volna képes – suttogta a nı. Milyen furcsa az élet! Tizenhat év után lettek barátok a menedzserével, pont akkor, amikor a kapcsolatuk lazulni kezdett. Claire megvárta, míg felmegy a függöny, aztán elıresétált a zongorához, és kiment egészen a színpad széléig, hogy üdvözölje a közönséget. Mennyi ember! Nem is számított ekkora hallgatóságra. Arcok valóságos tengerét látta, akik mind feléje fordultak, és várakozóan mosolyogtak. A taps sehogy sem akart véget érni. Claire ügyelt rá, hogy mélyen, egyenletesen lélegezzen, és a szorongató érzés, amely a szíve körül jelentkezett, ezúttal nem töltötte el félelemmel, mert már a büszkeség és az elégedettség feszítette a keblét. Épp vissza akart fordulni a hangszer felé, hogy leülhessen, amikor észrevette, hogy az elsı sorból valaki hevesen integet. Claire jobban megnézte magának az illetıt, és felismerte Amyt. A kislány mellett pedig ott ült Wyatt, méghozzá szmokingban. És úgy mosolygott rá, de úgy, hogy Claire-nek kihagyott a szívverése. Te jó isten! Vajon mit keresnek itt? Miért jöttek? Csak azért, hogy játszani hallják, vagy…?

Claire rájött, hogy sokáig nem morfondírozhat ezen, nem várathat meg több száz embert, akik komoly pénzeket fizettek ezért a koncertért. Így aztán még egyszer meghajolt, és leült a zongorához. A teremben nagy lett a csend. Várakozásteljes izgalom vibrált a levegıben. Claire játszani kezdett. A zene régi ismerısként ölelte át. Az édes dallamok, mint mindig, most is elbővölték és magukkal ragadták: pár perc elteltével nem létezett terem és hangszer, nem létezett a közönség, sıt az idegesség sem. Csak a muzsika volt valóságos, a hangjegyek tökéletes kombinációja. Claire visszanyerte régi önmagát. Minden olyan volt, mint egykor… Vagy talán nem is olyan, hanem jobb. Sokkal jobb. Mintha az átélt viszontagságok, a szerelem, a fájdalom és a remény még inkább megnyitották volna a szívét, a lelkét. Mintha eggyé vált volna a nagy egésszel, az univerzummal. Azzal mindvégig tisztában volt, hogy Wyatt itt van, és figyeli. A jelenléte erıt adott neki, és segített összpontosítani. Amíg zongorázott, a teste minden porcikája mozgásban volt. Együtt mozdult, együtt hajladozott a zenével. És amikor leütötte az utolsó akkordokat is, olyan kimerültség tört rá, mint még soha. Hirtelen ugyanolyan csönd lett, mint a kezdet kezdetén, amikor odaült a zongorához. Illetve egyvalamiben mégis különbözött attól ez a csönd: hogy nem várakozás volt benne, hanem ámulat és meghatottság. Ahogy az arcokat nézte odalenn, látta, hogy többen könnyeznek. Nyilvánvalóan sikerült valami különleges élménnyel meglepnie a hallgatóságát. A közönség egy emberként állt fel, és kitört a tapsvihar. Claire felállt a zongora mellıl, de a lába remegett. Meg kellett kapaszkodnia a hangszerben, olyan gyöngének és fáradtnak érezte magát, a szíve azonban olyan könnyő volt, mint még soha. Boldog, büszke mosollyal hajolt meg a közönség elıtt. Amikor ismét felegyenesedett, a pillantása Wyatt tekintetét kereste. Vágyat látott benne, és talán szerelmet is… Lehet, hogy

mégis van esély? Claire egy pillanatra megengedte magának a remény luxusát. – Ó, istenem! – kiáltotta Lisa, amikor negyedszerre, azaz utoljára leeresztették a függönyt. – Ilyet én még életemben nem hallottam! Claire, egyszerően csodálatos voltál! Tökéletes! Soha nem játszottál még ilyen jól. A komolyzenei világban hetekig errıl a koncertrıl fognak beszélni, én mondom neked. Nem tudom, mit csináltál Seattle-ben, de nagyon jól csináltad, az biztos. Claire elmosolyodott. – Látod, mondtam én, hogy szabadságra volt szükségem. – Nem csak errıl van szó. Mővészileg is fejlıdtél. Valahogy magasabb szintre emelkedtél. – Lisa homloka ráncba szaladt. – Mintha felfedeztél volna önmagadban valamit, aminek eddig nem voltál a tudatában. Valósággal egy vagy a zenével, és ez csodálatos! – Köszönöm. Az asszony felsóhajtott. – Na, jönnek már a leglelkesebb rajongók. Megyek, próbálom megszőrni ıket, hogy legalább az ırültek ne kerüljenek a közeledbe. Claire megfordult és üdvözölte a keveseket, akiknek szabad bejárásuk volt a színpadra. Szerencsére emlékezett néhány névre, így nem kellett nagyon törnie a fejét, mit mondjon. Az esze ugyanis egészen máshol járt. Nevezetesen azon, vajon mikor talál rá Amy és Wyatt. – Fantasztikus volt! Még sosem hallottam így ezt a darabot. – Csodálatosan játszott! – Teljesen lenyőgözött! Claire megköszönte a dicsérı szavakat. Pontosan tudta, minek köszönheti a ma esti sikerét. Nem a tudásának, nem a sok gyakorlásnak, hanem annak, hogy felszabadult a lelkének egy része, amelynek a létezésérıl eddig sejtelme sem volt. És talán az hozta el a fordulatot, hogy végre szembe mert szállni a félelmeivel, és változtatni tudott az életén.

Valamivel késıbb észrevette, hogy a távolban Wyatt Lisával beszélget, és azt is látta, hogy az asszony hátrafelé, az öltözık irányába mutogat. Ettıl megnyugodott, mert tudta, hogy a férfi ott fogja várni, amint ı innen elszabadul. Beletelt legalább fél órába, mire sikerült leráznia a rajongókat, és a szívében boldog izgalommal elindult az öltözıje felé. Alig nyitotta ki az ajtót, Amy átrepült a szobán, és a karjába vetette magát. – Annyira hiányoztál! – jelelte. – Te is nekem – jelelt vissza Claire, de valójában már csak Wyattet látta. A férfi az öltözıasztal mellett állt, és nagyon jól festett a szmokingban. Claire még sosem látta ennyire vonzónak. Mindennél jobban vágyott arra, hogy odafusson hozzá és megölelje, de uralkodott magán. Elvégre nem tudhatta, mi szél hozta a férfit. Hátha csak az aláírt papírokat hozta vissza… Kopogtattak, majd egy pillanattal késıbb Lisa dugta be a fejét az ajtón. – Megígértem Amynek, hogy megmutatom neki a hangszereket és a zenekari árkot – jelentette be, majd a kezét nyújtotta a kislánynak. – Legalább húsz percig távol leszünk – tette hozzá, majd rákacsintott Claire-re. – Köszönjük – mondta gépiesen Wyatt. Amy boldogan szökdécselt ki Lisához. Miután az asszony becsukta az ajtót maga mögött, Claire megjegyezte: – Lisa nem az a született bébiszitter, de azt hiszem, húsz percre nyugodtan rá lehet bízni egy gyereket. – Ezt örömmel hallom. Képzeld, Amynek annyira tetszettek az ütısök a zenekarban, hogy a fülmőtéte után feltétlenül meg akar tanulni dobolni. Illetve… – Wyatt zsebre dugta a kezét. – Nem is ez az, amit elsısorban mondani akartam neked. Hanem az, hogy hihetetlenül jó voltál. – Köszönöm.

– Hallottalak már párszor játszani. Nicole házában is, a pincében, meg persze Amy iskolájában, de ez most egészen más volt. – Igen, hiszen most egy egész zenekar kísért – magyarázta Claire, akinek a szíve a torkában dobogott. – Nem csak errıl van szó… Más is megváltozott. Mindenekelıtt az, hogy megértettem, ki vagy te valójában. Persze eddig is tudtam, hogy zongoramővész vagy, de most… most ráébredtem, mit jelent ez. Wyatt nem nézett Claire-re, és ez megijesztette a lányt. Ez nem jelenthetett semmi jót. Megdermedt a rémülettıl. Lehet, hogy a ma esti játékával, melyet mindenki halálra dicsért, mindörökre elijesztette Wyattet? Sikítani tudott volna kétségbeesésében és csalódottságában, tiltakozni akart, ám néma maradt. Jobb ezen túlesni, gondolta. Ha Wyatt nem tudja elfogadni az ı hivatását, akkor jobb, ha ez most derül ki. Most szakadjon meg a szíve, ne késıbb. – Eredetileg azért jöttem, hogy megkérjelek, gyere vissza hozzám, Seattle-be – folytatta a férfi, és Claire nagy megkönnyebbülésére végre felnézett. – Meg akartalak gyızni róla, hogy oda tartozol, ahol én élek, meg Amy és a húgaid. Meg akartam mondani neked, hogy ostoba fajankó voltam, amikor hagytalak visszajönni New Yorkba. Az egyetlen mentségem, hogy halálra rémültem. Mert olyan érzéseket ébresztettél bennem, Claire, amelyek rettenetesen megijesztettek. A játékszabályok, melyek szerint az életemet éltem, egyszerre nem voltak többé érvényesek. Nem tudtam nem figyelni rád, nem tudtam nem gondolni rád. Mert te vagy az a nı, akire egész életemben vártam. Kihúzta a zsebébıl a kezét, és egészen közel lépett a lányhoz. – Meg akartam mondani neked, hogy szeretlek. Csak hogy tudd, ezt még soha nem mondtam egy nınek sem. Shannát, a feleségemet sosem szerettem. Ki tudja, talán ez volt a fı oka annak, hogy elment. Azt hittem, én alkalmatlan vagyok a szerelemre, de aztán jöttél te. Szép voltál, kedves, okos és szellemes. És úgy szeretted a kislányomat! Sıt azt mondtad, hogy engem is szeretsz…

Claire szemében könnyek égtek, de még mindig nem merte megölelni a férfit, mert érezte, hogy korántsem fejezte be. – De ma este – folytatta Wyatt –, ma rájöttem, hogy nem kérhetek tıled ilyesmit. Nem várhatom el, hogy ezt mind itthagyd, és hazaköltözz Seattle-be. Claire megint tiltakozni szeretett volna. Persze hogy hazaköltözik, akár most azonnal! Miért ne élhetne bárhol a világon? Ma, amikor minden nagyobb várost el lehet érni légi úton, ez egyáltalán nem gond. De aztán az jutott eszébe, hogy hátha a férfi csak kifogásokat keres, és csöndben maradt. – Mivel nem akarok távol élni tıled és a gyermekünktıl – ragadta magához a szót megint Wyatt –, nekem kell idejönnöm. Rögtön persze nem tudom elhagyni Seattle-t, hiszen a cégem folyamatban lévı építkezéseit mindenképpen be kell fejeznem. De új munkákat már nem vállalok, és amikor minden projekt lezárul, áthozom a céget ide. A lényeg az, hogy miattam nem kell feladnod semmit. Szeretlek, és a közeledben akarok lenni. Számomra az a legfontosabb, hogy boldog légy, úgyhogy Amyvel együtt ideköltözünk, amint lehet. A férfi rövid hatásszünetet tartott, aztán tett még egy lépést a lány felé. – Persze csak ha te is akarod… Ha még mindig szeretsz, és meg tudsz nekem bocsátani. Ha el tudod képzelni, hogy feleségül gyere hozzám. Ha ezt nem szeretnéd, felılem élhetünk együtt csak úgy… Úgy lesz, ahogy te akarod. Claire, bár még sírt a meghatottságtól, azzal lepte meg mindkettejüket, hogy felkacagott, aztán Wyatt nyakába borult. – Olyan nagyon szeretlek! – suttogta. – Annyira biztosan nem, mint én téged – hangzott a válasz. Claire megint nevetett. – Ezen életünk végéig elvitatkozhatunk. De hogy megnyugtassalak: nem kell feltétlenül New Yorkban élnem. És tudod mit? Jobban szeretnék hazaköltözni Seattle-be. Szeretnék Nicole és

Jesse közelében élni. És a pékség közelében… És ott, ahol te vagy. Szóval díjazom az ajánlatodat, de inkább Seattle-t választom. – Biztos vagy ebben? – Éppen annyira biztos, mint abban, hogy szeretlek. Wyatt megcirógatta Claire arcát, aztán gyöngéden megcsókolta. – Micsoda címeres ökör voltam! – Megbocsátok. – Túl nagylelkő vagy. Gyötörhetnél még egy kicsit, megérdemelném. – Tényleg szeretsz? – Nagyon. Te vagy az, akire titkon mindig is vágytam. Nem is értem, hogy lehetett akkora mázlim, hogy rád találtam. – Ez volt a helyes válasz – suttogta boldogan Claire. – Úgyhogy gyötrelmeid idıszaka ezennel véget ért. – Úgy értsem, hogy hozzám jössz feleségül? A lány bólintott. – És hiszel nekem, ha azt mondom, hogy már örülök a babának? Wyatt hangjában szorongás csengett, és ıszinte aggodalom. Meg remény. – Igen – mosolygott rá Claire. – Az sem baj, ha a szívem mélyén kisfiút szeretnék? – Dehogy! Lányod már van, ez így természetes. A férfi gyöngéden magához szorította. – Szeretlek – ismételte. – Gyere, keressük meg Amyt, és közöljük vele a jó hírt! Mindig is szeretett volna új anyukát meg egy kistestvért, úgyhogy most rengeteg piros pontot győjthetünk nála. – Aztán pedig lefoglaljuk a repülıjegyünket Seattle-be – jelentette ki Claire. – Alig várom, hogy hazamenjünk végre!