Susan Mallery

Egy csepp méz

A New York Times sikerszerzője

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Books S.A. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői, színhelyei és történései kitaláltak. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal, illetve üzleti vállalkozással, eseménnyel vagy hellyel való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names, characters, places, and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, business establishments, events, or locales is entirely coincidental. © Susan Macias Redmond, 2008 – Harlequin Magyarország Kft., 2014 Eredeti címe: Sweet Spot (Harlequin Mira Books) Magyarra fordította: Szabó Júlia Nyomtatásban megjelent: Harlequin, 2014 Átdolgozott kiadás ISBN 978-963-538-875-2 Kép: Csuzi István • Kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. • Felelős kiadó: dr. Bayer József • Főszerkesztő: Vaskó Beatrix • Szerkesztőség: 1122 Budapest, Városmajor u. 12-14. • Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. • Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584 • E-mail cím: [email protected] • Ügyfélszolgálat: [email protected]; +36-40-510-510 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu Az e-book-formátumot előállította: Print on demand Kft. www.ipubs.hu

Nicole cseresznyetortája Hozzávalók: 1 csésze víz ¼ csésze cukor 1 csomag cseresznyés zselatin (85 g) 2 csésze érett, magozott cseresznye ½ liter vaníliafagylalt 3 teáskanál burgundi bor 1 teáskanál citromlé 1 kész tortalap (kb. 23 cm átmérőjű) Elkészítés: Forralja fel a vizet. Oldja fel benne a cukrot és a zselatint, majd adja hozzá a cseresznyét és kanalanként a fagylaltot, amíg el nem olvad. Keverje bele a citromlevet és a burgundit. A tortalapnak megfelelő méretű tortaformát bélelje ki frissen tartó fóliával, majd tegye bele a tortalapot, és öntse rá a keveréket. Dermedésig tegye hűtőbe. Víz helyett cseresznyelevet is használhat, vaníliafagyi helyett pedig szederfagyit. A burgundi bort mandula- vagy vaníliakivonattal helyettesítheti. A kész torta tetejére halmozhat még cseresznyét, vagy tehet rá tejszínhabot is.

1. Egyszer fenn, egyszer lenn, gondolta Nicole Keyes, miközben a kávéja mellett üldögélt a pékségben. Ezzel nem is lett volna semmi baj, el tudta fogadni, hogy a szerencse forgandó, de az elmúlt néhány hónapban egyfolytában lenn volt, és ezt lassan már kezdte unni. Az üvegezett pulton lévő lekváros táskára sandított, amellyel már régóta szemezett, de aztán a térdét védő kötésre meg a botjára esett a pillantása, és meggondolta magát. Még mindig nem épült fel egészen a legutóbbi műtétje óta, és ez azt jelentette, hogy alig mozoghatott. Vagyis ha nem akarja, hogy még jobban feszüljön rajta a farmer, le kell mondania erről a második kalóriabombáról. De még mindig inkább egy sütemény csábítson el, mint egy férfi, szögezte le magában. Mert a süteménytől legfeljebb kövér lesz az ember lánya, de a férfiak teljesen tönkretesznek. Kitépik a szívedet, megtapossák, aztán otthagynak ebek harmincadjára, felőlük akár meg is dögölhetsz. És bár az elhízás elleni küzdelem nem volt könnyű, a diétával és a sporttal Nicole egészen jól elboldogult. A szívtiprók ellen azonban igen kétes hatásfokkal lehetett csupán védekezni. Távolságtartással, a figyelem elterelésével, vad és puszta szexszel… Nicole felsóhajtott. Ez utóbbiban nem sok része volt az elmúlt néhány hónapban. Nyílt a pékség ajtaja, és megszólalt az ajtó fölött elhelyezett jelzőcsengő. Nicole épphogy csak felpillantott. A kezét törölgette éppen, amikor egy kamasz fiú lépett a pulthoz, és öt tucat fánkot kért Maggie-től. Nicole folytatta az előtte heverő számlák rendszerezését, mert délután el akarta vinni az egész anyagot a könyvelőhöz. Maggie közben előkészített három nagy papírdobozt, beütötte a pénztárgépbe a kért sütemény árát, majd – mivel megszólalt a telefon – hátrafordult és felvette a kagylót. Nicole nem tudta volna megmondani, mi késztette arra, hogy ebben a pillanatban felnézzen. A hatodik érzéke? Vagy hogy a szeme sarkából észrevett egy gyanús mozdulatot? Mindenesetre amikor felnézett, a következőket látta: a kamasz fiú a zsebébe csúsztatta a mobiltelefonját, aztán felkapta a pultról a fánkosdobozokat, és elindult az ajtó felé. Fizetés nélkül, természetesen. Nicole nem volt az a fajta nő, aki a napsugaras jókedvéről híres. Általában véve is nehezére esett a pozitív oldalukról szemlélnie a világ eseményeit, azt pedig végképp ki nem állhatta, ha hülyének nézik. És mivel ez a közelmúltban többször is megtörtént vele, különösen érzékenyen érintette ez az újabb eset. Nehogy már ez a zöldfülű kölyök

is beálljon a sorba! Hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtotta a botját a srác elé, aki megbotlott benne, és teljes hosszában elvágódott. Nicole erre a hátába nyomta a botját, hogy megakadályozza a távozásban. – Hívd a rendőrséget, Maggie! – adta ki az utasítást az alkalmazottjának. Azt hitte, a fiú ellöki majd a botot, felugrik, és megpróbál elszaladni. Ha ezt teszi, Nicole és Maggie nem tudták volna megakadályozni a menekülésben. A kamasz azonban nem mozdult. Tíz perccel később megint nyílt az üzlet ajtaja, de nem az egyik ismerős rendőr sétált be rajta, hanem egy ismeretlen, aki minden további nélkül elmehetett volna férfifehérnemű-modellnek és/vagy akcióhősnek. A fickó magas volt, napbarnított, és nyilvánvalóan komolyan vette a tornaórákat annak idején. Piros rövidnadrágot viselt, valamint a helyi gimnázium pólóját, és minden mozdulatánál figyelemre méltó izomzat rajzolódott ki a bőre alatt. Nicole csak nézett. Fogalma sem volt róla, hogy ennyi izom van egy emberi testben. A férfi szemét tükröződő napszemüveg takarta, ám miután szemügyre vette a földön fekvő kamaszt a hátának szegezett bottal meg a szétszóródott fánkokat, feltolta a szemüveget a homlokára, és a lányra mosolygott. Nicole jól ismerte ezt a fajta mosolyt. Többször is látta például Pierce Brosnantől a James Bond-filmekben, amikor a híresen jóképű titkos ügynök gyanútlan titkárnőkből próbált kiszedni bizonyos fontos információkat. De ezt a mosolyt vetette be Drew is, Nicole volt férje, valahányszor meg akart úszni egy-egy felelősségre vonást. Nicole akkor sem lehetett volna immúnisabb erre a mosolyra, ha maga találta volna fel az ellene való védőoltást. – Jó napot! – üdvözölte a férfi. – Eric Hawkins vagyok, de nyugodtan szólíthat Hawknak. – Igazán kedves öntől, hogy megengedi – csúfolódott Nicole. – Én Nicole Keyes vagyok, és nyugodtan szólíthat Ms. Keyesnek. Maga rendőr? – Végigmérte az ismeretlent, és igyekezett úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem volna rá férfias megjelenése. – De hol az egyenruhája? Csak nem a tisztítóban? A férfi mosolya szélesebbre vált. – A Pacific Gimnázium futballedzője vagyok. Az egyik rendőr barátom fogadta az önök hívását az őrszobán, ő értesített. Seattle nagyváros volt, viszont sok kis lakónegyedből állt, ahol az emberek úgy ismerték egymást, akár egy kisvárosban. Ez mostanáig nagyon tetszett Nicole-nak, mondhatni ezt szerette a legjobban a szülővárosában, ám egyszerre eltűnt a lelkesedése. Felháborodottan pillantott a pult mögött álló alkalmazottjára.

– Maggie, felhívnád újra a rendőrséget? – Várjon egy percet, Maggie! – kérte Hawk, aztán odébb lökte Nicole botját, hogy a kamasz feltápászkodhasson. – Jól vagy, Raoul? Nicole a szemét forgatta. – Ugyan, kérem! Mégis mi baja történhetett volna? – Ő a legjobb hátvédem, és a testi épsége tekintetében nem vállalhatok semmiféle kockázatot. Szóval, minden rendben, Raoul? – Igen, uram – mondta a fiú lehorgasztott fejjel. Hawk félrehívta a kamaszt, és suttogva tanácskozott vele valamit, Nicole pedig gyanakodva figyelte őket. Washington állam nem volt éppen Texas, de azért a gimnáziumi futball itt is komoly szerepet játszott a város életében. Sztárhátvédnek lenni egy középiskola csapatában majdnem olyan előjogokkal járt, mint ha az ember Paris Hiltonnak születik. Hawk nyilván arra játszott, hogy férfias vonzerejével elkábítsa őt, de ha azt hiszi, hogy Nicole az ő mosolyáért futni hagyja ezt a piti tolvajt, hát nagyon téved! – Nos, a fiatalember öt tucat fánkot próbált meglovasítani – mondta a lány, annyi szigorúságot vegyítve a hangjába, amennyit csak tudott. – Lehet, hogy ön szerint, uram, ez rendjén való, de szerintem egyáltalán nem. Úgyhogy hívom a rendőrséget. – Nem az ő hibája – mentegette a kamaszt Hawk. – Hanem az enyém. Nicole kezdte sajnálni, hogy a szemforgatást már ellőtte egyszer, így nem élhetett újra ezzel a hatásos gesztussal. – Maga mondta neki, hogy lopjon? – érdeklődött gúnyosan. – Raoul, menj ki, ülj be a kocsimba! – utasította az edző a tanítványát. – Eszedbe ne jusson megmozdulni, Raoul! – mordult rá a fiúra Nicole. Hawk ajkáról lehervadt a mosoly. Kihúzott magának egy széket, odaült Nicole asztalához, és egészen közel hajolt hozzá. A lány ellenállt a kísértésnek, hogy védekezően hátrahőköljön. Nem mozdult, pedig az edző annyira közel volt hozzá, hogy tisztán láthatta a zöldes és borostyánszínű cirkákat a szemében. – Legyen már egy kicsit megértőbb! – kérte fojtott hangon, és Nicole megállapította, hogy a lélegzete mentolos illatú. – Raoul a csapatkapitány, és az a szabály, hogy minden pénteken a kapitány vesz fánkot a csapatnak. Milyen erős keze van! – ámult el Nicole. Nagy és erős… Olyan hatással voltak rá a férfi fizikai adottságai, hogy kifejezetten nehezére esett ismét a beszélgetésre összpontosítania. – Na és? – értetlenkedett. – Attól még ki kell fizetnie, amit vásárol. – Az igaz. Csakhogy Raoulnak nincs pénze. – A férfi olyan halkan beszélt, alig

lehetett érteni. – Tudja, nevelőszülőknél él. Rendszerint dolgozik a sport és az iskola mellett, de most éppen nincs állása. Úgy beszéltük meg, hogy én majd adok neki pénzt a süteményre, de tegnap elfelejtettem. Ő meg sokkal büszkébb annál, hogy kérjen. Márpedig ma péntek van, és meg kellett vennie a fánkot. Szó se róla, hiba volt, hogy megpróbálta ellopni. De mondja, Nicole, maga még sohasem követett el egyetlen hibát sem? Majdnem sikerült nekik. Nicole-t annyira meghatotta Raoul bűnbánó ábrázata, hogy kis híján futni hagyta a csibészt, de Hawk túlzásba vitte a dolgot. Ez a bizalmas hangnem, ez a behízelgő pillantás… Nicole-t elfutotta a pulykaméreg. – Mondja, maga teljesen hülyének néz engem? – csattant fel. – Nem, dehogy. – Azt hiszi, elkábíthat a mosolyával? – De hát én csak… Nicole megsemmisítő pillantással fojtotta bele a férfiba a szót. Bármibe le merte volna fogadni, hogy Hawk taktikája száz esetből kilencvenkilencben eredményes. Főleg hölgyekkel szemben. Elég csak felvillantania ezt a mosolyt, és mindenki, aki Xkromoszómákkal rendelkezik, elolvad, mint hó a napon. De ő nem… Ő kivételes. Az asztal szélébe kapaszkodva felállt, és megfogta a botját. – Fel fogom jelenteni a védencét – jelentette ki zordul. Hawk is felugrott. – Ne csinálja már! Hát nincs magának szíve?! – Ezzel érveljen majd a bíróságon. A bírónak bizonyára nagyon fog tetszeni. Hawk közelebb akart lépni hozzá, ám Raoul elállta az útját. – Hagyja, uram! Megérdemlem a büntetést. Tudtam, hogy nem szabad ilyet csinálni, és mégis megpróbáltam. Maga szokta mondogatni, hogy az ember vállalja a felelősséget a tetteiért. Hát én vállalom. A fiú Nicole-hoz fordult, egy pillanatra ránézett, aztán lehajtotta a fejét. – Tudom, nem mentség, hogy nincs pénzem – dünnyögte. – Nem lett volna szabad lopnom még akkor sem, ha szégyenben maradok a csapattagok előtt. Kérem, bocsásson meg, Ms. Keyes! Nicole megint elgyengült. Maga sem tudta, mi ütött belé, de hajlamos volt elhinni, hogy a kamasz bűnbánata őszinte. Olyan mélységes szomorúság sütött a tekintetéből, az egész testtartásából, hogy szívből megsajnálta. Lázasan töprengett, mitévő legyen. Persze, lopni bűn, de nem akarta megbüntetni ezt a szerencsétlen fiút csak azért, hogy borsot törjön Mr. Superman orra alá. Mit tehet ez a szegény gyerek arról, hogy az edzője egy nőcsábász, méghozzá a rosszabbik fajtából? – Hát jó – mondta szigorúan. – Van egy ajánlatom a számodra, Raoul. Szeretném, ha

ledolgoznád a kárt, amit okoztál. Legyél itt holnap reggel hatra. A kamasz felnézett, a tekintetében mintha remény csillant volna. – Ezt most komolyan mondja? – Hát persze. De ha nem jelensz meg időben, esküszöm, amíg élek, nem szabadulsz tőlem. Halálom napjáig üldözni foglak, és addig nem nyugszom, amíg kamatostul be nem hajtottam a tartozásodat. Megegyeztünk? Raoul elvigyorodott, Nicole pedig némán felsóhajtott. Te jó ég, gondolta. Pár év, és ő is olyan veszedelmes lesz a női nemre, mint az edzője. – Itt leszek – ígérte a fiú. – Még korábban is ide tudok érni, ha akarja. – Nem, nem akarom. Én hatnál előbb biztosan nem jövök be, még a te kedvedért sem. – Megengedi most már, hogy Raoul kimenjen a kocsimhoz? – vetette közbe Hawk. – Természetesen – biccentett hűvösen Nicole. Bár felőle aztán akár az edző úr is mehetett volna, amerre lát. A továbbiakban nincs semmi megbeszélnivalójuk. Nicole ránézett a férfira, és elképedt. Talán csak érzékcsalódás játszott vele, de határozottan úgy látta, hogy Hawk most még jóképűbb, még vonzóbb, mint eddig. Hát mi ez, ha nem kétségbeejtő? Hawk hosszan nézte a fiatal nőt, aki dühösen méregette. A kóbor macska jutott eszébe róla, akit a lánya egyszer hazahozott. Az fújt ilyen kétségbeesetten mindenkire. Pedig alapjában véve józan nőnek látszik. Hawk legalábbis erre következtetett az öltözetéből és a megjelenéséből. Az egyszerű póló, a térdig érő, sötét farmerszoknya, a smink nélküli arc, a lófarokba összefogott hosszú, szőke haj mind-mind arról tanúskodott, hogy Nicole két lábbal áll a földön, és nem akar megfelelni senkinek. Ez azonban a legkevésbé sem aggasztotta a férfit. – Köszönöm – törte meg a csendet. – Ez igazán kedves volt magától. – Igaza van. Kedves volt tőlem, hogy futni hagytam a védencét, holott biztos vagyok benne, hogy meg fogom bánni az engedékenységemet. – Nem, nem fogja megbánni – mondott ellent határozottan Hawk. – Raoul nagyon rendes gyerek. És roppant tehetséges. Meglátja, egyszer még sokra viszi. – Önmagát látja benne, mi? Hawk elvigyorodott. – Úgy valahogy – ismerte el. – Mindjárt gondoltam. – Nicole az órájára pillantott. – Látom, nem sietős a dolga. – De, nagyon is az. A csapat már vár, edzést kell tartanom nekik. – A férfi előhúzta a tárcáját. – Mennyivel tartozom a fánkokért? Nicole homloka ráncba szaladt. – Semennyivel. Hiszen hallhatta: megbeszéltem Raoullal, hogy holnap ledolgozza a

kárt. – Csakhogy szükségem lenne öt tucat fánkra ezek helyett. – A férfi a földön heverő süteményekre mutatott. Nicole a pult mögött álló nőhöz fordult. – Maggie, összekészítenéd az úrnak a fánkokat, hogy mehessen végre? A férfi közben lehajolt, és elkezdte összeszedni a földön heverő sütiket. – Valami azt súgja, hogy minél hamarabb meg akar szabadulni tőlem. – És maga ezt furcsállja? – De még mennyire! Hiszen én vagyok a nap fénypontja. – Talán inkább tüske a körmöm alatt. Az sokkal közelebb áll a valósághoz. A férfi nevetett. – Maga aztán nem könnyű eset. – Ez ma az első értelmes megjegyzése. – Pedig különben meglehetősen értelmes vagyok, elhiheti. – A fő, hogy maga elhiggye – mosolyodott el csúfondárosan Nicole. – És ha elég gyakran ismételgeti, végül talán meg is jön az esze. Hawk nem felelt, csak hosszan nézett rá. Olyan hosszan, hogy Nicole már kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Látom, görcsösen igyekszik, hogy meg ne kedveljen – állapította meg. – De vajon miért? Talán jóval nagyobb hatással vagyok magára, mint szeretné? – Ugyan már! – legyintett Nicole, de aztán zavartan elfordult, és besántikált a pult mögé. – Menjen már! Még mindig itt van? – Nocsak, nocsak! Kifogyott az éles megjegyzésekből? Átengedi a végső győzelmet nekem? – szólt utána a férfi. Nicole lassan megfordult. – Az élet lényege nem az, győzünk-e vagy veszítünk. – Látja, ebben nem értünk egyet. Nicole az ajkába harapott. – Mikor tűnik már el innen, az ég szerelmére? – Máris. A fiaim várnak. De ne aggódjon, hamarosan visszajövök! – Ne fáradjon! – Nem fáradság – vigyorgott Hawk. – Színtiszta élvezet. Azzal sarkon fordult és elhagyta a pékséget. Nicole úgy hallotta, még fütyörészett is, miközben az autójához sétált. Nicole-t halálra bosszantotta, hogy ezúttal nem az övé volt az utolsó szó. Erre Hawk hajlandó lett volna akár mérget is venni. A lány láthatóan ahhoz szokott, hogy mindig, minden körülmények között érvényesíti az akaratát. Az amerikai futball egy csomó

dolgot megtanított neki az életről. Gyakran előfordult például, hogy egy csapat nagyon ráállt egyfajta taktikára, de ha az ellenfél megtalálta az ellenszert ez ellen a harcmodor ellen, akkor egy pillanat alatt meg tudta törni az ellenállásukat. És ez nagyon igaz volt a nőkre is. De még mennyire igaz! Szép nap ez a mai, gondolta vidáman Hawk, miután Raoul kezébe nyomta a fánkosdobozokat, és beindította a motort. Mennyi új lehetőség tárul fel az ember előtt néhány perc alatt! – Na, mi a véleményed? – kérdezte Claire. – Nem áll jól – dünnyögte Nicole, miközben elgondolkodva turkált az állványon felhalmozott pólók között. – Honnan tudod? Hiszen ide sem nézel. – Egyszerűen csak tudom. Nem való neked az a hacuka. – Nem értem, miért mondod ezt. – Mert mindössze a harmadik hónapban vagy, és legfeljebb két kilót, ha híztál. Semmi szükséged kismamaholmikra. – De annyira szeretnék valamit vásárolni! – Akkor vegyél egy babatakarót! – Úgy értem, valami olyasmit, amit felvehetek. Nicole felnézett és sóhajtott, amikor megpillantotta a nővérét a tükör előtt. Claire egy világos rózsaszín, bő szabású pólót viselt, melyen egy flitterekkel kirakott nyíl volt a

díszítés. A nyíl egyenesen Claire hasára mutatott, és azt írták alá, hogy BA BA. Jó nagy betűkkel, a gyengébbek kedvéért. – Ezt te sem gondolhatod komolyan! – rázta meg a fejét rosszkedvűen. – Nem ragaszkodom pont ehhez, de szeretném, ha az emberek tudnák, hogy gyereket várok. – Nyomtass kis kártyákat ezzel a szöveggel, és nyomj egyet-egyet a szembejövők kezébe. – Nem vagy valami nagy segítség, ami azt illeti – duzzogott Claire. – Semmi szükséged segítségre, hogy ostobaságokat művelj. Egyedül is képes vagy rá. Claire hátravetette hosszú, szőke haját. – Nem vagy jó testvér. – Még mindig én vagyok a jobbik, igaz, nincs valami nagy választék – mosolygott Nicole. – Ezenkívül a legjobb ikertestvéred is én vagyok. – Az egyetlen ikertestvérem – helyesbített Claire. – És azt, hogy valóban te vagy-e a jobbik tesóm, még megfontolom. Mit szólsz ehhez a kacsáshoz?

– Nem! – És ez a nyuszis? – Claire, a gyereked körülbelül akkora lehet, mint egy kisebb radírgumi. Vagy még inkább egy szem szőlő. Nincs szükséged speciális ruházatra, mert egy túlméretezett szőlőszemet hordasz a szíved alatt! – De gyereket várok, az ég áldjon meg! – Két-három hónap múlva, ha híztál még legalább három kilót, visszatérünk erre a témára, ígérem. Előtte teljesen fölösleges terhesruhákat hordanod. Kivéve, ha kifejezetten úgy akarsz kinézni, mint egy katonai sátor. – De annyira örülök, és… – Tudom, és hidd el, én is nagyon örülök. Csodálatos, hogy kisbabád lesz. Összemosolyogtak. Nicole nagyon büszke volt magára, hogy őszintén tud örülni a nővére terhességének. Lehetett volna éppenséggel irigy is, hiszen neki magának is az volt a leghőbb vágya, hogy gyereket szüljön, de erre a gyakorlatban nagyjából annyi esélye volt, mint megütni a lottófőnyereményt. A gyerekhez ugyanis a tudomány mai állása szerint férfi szükségeltetik, márpedig Nicole egyszer s mindenkorra leszámolt a férfiakkal. – Jól vagy? – tudakolta részvéttel Claire. – Látom, eszedbe jutott Drew. Nicole összerezzent, és megmarkolta a botját. – Mégis hogy csinálod? – mérte végig a nővérét összehúzott szemmel. – Honnan tudod, mi jár a fejemben? – Ikrek vagyunk – vont vállat Claire. – Kétpetéjűek. – Na és? Attól még nagyon jól ismerlek. Nicole megcsóválta a fejét. Nagyon bosszantotta ez a dolog, annál is inkább, mert neki magának fogalma sem volt soha, mire gondol Claire. – Különben nem egyszerűen Drew-ra gondoltam – világosította fel a nővérét. – Hanem a férfiakra általában. – Ne aggódj, egészen biztosan találsz majd valami rendes fickót – mondta erre Claire, és a hangja annyira óvatos volt, annyira sajnálkozó, hogy Nicole felcsattant: – Nem vágyom senkire! Épp csak hogy megszabadultam Drew-tól, még ki sem mondták a válást, nem akarok csöbörből vödörbe kerülni. Jelenleg jól érzem magam egyedül. Illetve jól érezné, ha a környezetében élők nem pislognának rá szánakozva, amióta rajtakapta azt a disznó férjét a kishúgával az ágyban. Persze rettenetes érzés volt, és szörnyűségesen megalázó, sőt talán a szíve is összetört egy kicsit, de azért lassacskán sikerült túltennie magát rajta.

– Jó is lesz, ha megszokom az egyedüllétet – dünnyögte elgondolkodva. – Nem lesz nehéz. Hiszen amennyit tudok a kapcsolatotokról, már akkor is javában egyedül voltál, amikor együtt éltetek. – Na de Claire! – Bocs – kapott a szájához a nővére –, csak úgy kicsúszott a számon. – Nincs semmi baj. Végső soron igazad van – sóhajtotta Nicole. Claire rámosolygott. Vigasztalóan, kedvesen, de határozottság is bujkált ebben a mosolyban, és a lány tudta, hogy a testvére vissza fog térni erre a témára majd egy későbbi időpontban, amikor úgy gondolja, hogy Nicole már eléggé megerősödött lelkileg. Hát ez remek, gondolta Nicole. Úgy látszik, már én is olvasok az ikertestvérem gondolataiban! Mesés! Az órájára pillantott. – Lassan mennünk kellene, ha még találkozni akarunk Wyatt-tel. Claire-nek több se kellett, már szaladt is felöltözni, Nicole pedig közben azon morfondírozott, legyen-e lelkiismeret-furdalása, amiért lerázta magáról aggódó nővérét. De aztán arra jutott, hogy egy lélegzetvételnyi szünet neki is jár, még ha úgy döntött is, hogy ötödik kerék lesz, és elkísér egy szerelmespárt a bevásárlóközpontba. Hát igen… Claire és Wyatt elhívták magukkal, neki pedig semmi kedve nem volt egyedül üldögélni otthon, úgyhogy eljött. – Odakint megvárunk! – kiáltott be az öltözőkabinok felé. – Egy perc és megyek! – ígérte Claire. Amikor Nicole kilépett a kismamaboltból, azonnal észrevette Wyattet, aki a kirakatüveg előtt ácsorgott, és kelletlenül nézegetett egy terhes próbababát. – Az adósom vagy – szögezte le Nicole, alighogy rápillantott. – Megakadályoztam, hogy a menyasszonyod megvásároljon egy szörnyűségesen ronda pólót. – Azzal inkább magadnak tettél szívességet, nem nekem – vont vállat a férfi. – Engem sokkal kevésbé érdekel az ilyesmi. Nicole tudta, hogy igazat mond, ezért nem feszegette tovább a témát. Vetett egy pillantást a szatyorra, amelyet Wyatt a kezében tartott, és megállapította, hogy egy könyváruház reklámtáskájáról van szó. – Csak nem terhességről szóló könyvet vettél? – csipkelődött. – Te jó ég! Ezek szerint van olyan a piacon, ami még nincs meg nektek? – Szeretnénk a lehető legjobban csinálni ezt a dolgot – magyarázta Wyatt. – És ne tégy úgy, mintha te nem vennél meg minden könyvet, ha te várnál gyereket… Különben hogy vagy? A kérdés váratlanul érte Nicole-t. Meghökkenve nézett a férfira.

– Tessék? Mit kérdeztél? – pislogott. – Hogy hogy vagy. Jó ideje nem beszéltünk már egymással. Minden rendben van veled? Már úgy értem, lelkileg. Nicole már jóval azelőtt ismerte Wyattet, hogy a férfi beleszeretett volna a nővérébe. A sógora volt, és a legjobb barátja. Amikor kiderült, hogy Drew rútul megcsalta a lányt, arra is kész volt, hogy a kedvéért pépesre verje a mostohafivérét. Nicole úgy szerette Wyattet, mint a testvérét, de most… Most egyértelműen kezdett pipa lenni rá. – Látom, te meg Claire beszélgettetek rólam – jegyezte meg élesen. – És a beszélgetés témája az volt: Hogyan segíthetnénk ennek a szerencsétlen Nicole-nak? Nos, nem szeretem, ha magatehetetlennek néznek, és gyámkodnak fölöttem. Nincs szükségem segítségre, még a ti segítségetekre sem. Jól vagyok. Nagyon jól. Wyatt a fejét rázta. – Na persze… Azért nem jársz sehová. Folyton otthon ülsz, senkivel sem találkozol. És még házsártosabb vagy, mint régen, bár ez már-már a lehetetlenséggel határos. – Nincs kedvem különféle férfiak oldalán eljárni otthonról. Ez az, amin annyira csodálkozol? – Nicole, nem mindenki olyan, mint Drew, értsd meg! Egy csomó helyes, kedves pasi mászkál odakint. Itt az ideje, hogy ismét nyeregbe szállj, és… – Hogy ismét nyeregbe szálljak? Úgy beszélsz, mintha leestem volna a bicikliről, vagy mi. Pedig nem ez történt, hanem az, hogy a férjem megcsalt a kishúgommal. A saját házamban. És egy ilyen katasztrófa után az ember nem száll olyan gyorsan ismét nyeregbe, tudod? Egy ilyen katasztrófa után talán természetes, ha egy nő átgondolja az egész életét, legfőképpen a férfiakhoz való viszonyát, világos? Egyszerre nagyon melege lett, és a mellkasában fura szorítást érzett. – Akkor én most megyek is – jelentette ki. – Kösz, hogy elhívtatok magatokkal, később majd beszélünk. Azzal sarkon fordult és elcsörtetett. – Nicole, várj! A lány azonban nem várt, csak ment tovább, és amikor megtalálta a lejárót, egyenesen a parkoló felé vette az irányt. Milyen szerencse, hogy csak itt, a bevásárlóközpontban találkoztak! Így legalább itt az autója. Fél órával később Nicole már otthon volt, kényelmes, megszokott környezetében, ahol senki nem sajnálta, és senki nem tett fel neki ostoba kérdéseket. Persze a kellemetlen emlékektől és a nyomasztó belső ürességtől itt sem tudott szabadulni. Addig keresgélt a tévécsatornák között, míg talált egy vígjátékot, és miközben a képernyőt bámulta, megesküdött, hogy Drew miatt nem fog több könnyet ejteni. Soha többé!

2. Szombat reggel Nicole tíz perccel hat előtt érkezett meg a pékséghez. Nem mintha arra számított volna, hogy Raoul tényleg megjelenik. Tegnap kedves akart lenni, és ezért felkínálta neki ezt a lehetőséget, de titkon meg volt győződve arról, hogy egyetlen jó cselekedet sem maradhat büntetés nélkül. Vagyis Raoul nem jön el, hogy ledolgozza a fánkokat, ő pedig agyon fogja idegeskedni magát emiatt. Amikor azonban kiszállt a kocsijából, és a pékség hátsó bejárata felé vette az irányt, még a parkolóban csatlakozott hozzá a magas, fekete hajú fiatalember. – Jó reggelt! – köszönt udvariasan. Nicole csodálkozó pillantást vetett rá. – Korán érkeztél. – Nem akartam elkésni. – Én meg már attól is le lettem volna nyűgözve, ha egyáltalán eljössz. – Azt hitte, nem jövök? – Azt. – De hát megígértem! – Nézd, Raoul, tegnap lopni próbáltál. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem feltétlenül adok hitelt egy tolvaj szavának. Nem nézett a fiúra, tehát nem lehetett egészen biztos a dologban, de határozottan úgy tűnt neki, hogy Raoul összerezzent. Vagy mert kételkedtek abban, amit megígért, vagy mert emlékeztették a tegnapi, csöppet sem dicső tettére. Hát ez gyönyörű! Végső soron nem mindennap van az embernek dolga túlérzékeny fánktolvajokkal. – És aztán a tetejébe még sportoló is vagy – tette hozzá, hogy felvidítsa a kamaszt. – Tudod, világéletemben gondjaim voltak a sportolókkal. Egészen pontosan a gimnázium óta, amikor a menő sportoló srácok mind keresztülnéztek rajtam. – Azt nem hiszem – rázta meg a fejét a fiú. Nicole felsóhajtott. – Tessék! Most meg a hiúságomat legyezgeted. – Csak próbálkozom – felelte szerényen Raoul. – Még gyakorolnom kell. Nicole el tudta képzelni, ki a mestere ebben a témában. – Tartogasd a szaktudásodat arra, akit könnyebben levehetsz a lábáról! – javasolta. – Én nem vagyok fogékony a bókokra. – Azt észrevettem. Maga még Mr. Hawkinst sem kedveli különösebben. – Ezt azért így nem mondanám – dünnyögte Nicole, pedig a fiú igazat mondott.

Persze, nagyon is tetszett neki az edző. Mindenekelőtt a fantasztikus testfelépítése, melynek láttán minden nőnemű lény elragadtatott sóhajtozásban tört volna ki. Mi több, forróság öntötte el, ha csak rágondolt. De ez még nem jelentette azt, hogy kedvelnie is kellene a fickót. Kutya legyen, ha hagyja, hogy Hawk elkábítsa a mosolyával és a szexuális kisugárzásával, mely alighanem hozzájárul a globális felmelegedéshez. Raoul kinyitotta a lánynak a pékség ajtaját, Nicole pedig belépett, és odaintett Philnek. – Jó reggelt! A talpig fehérbe öltözött idősebb férfi odasietett hozzájuk. – Jó reggelt! – morogta, és végigmérte Raoult. – Nos, felkészültél a munkára? – Igen, uram. Philt nem hatotta meg az azonnali válasz. – Nem lesz könnyű, azt megígérhetem, és semmi kedvem a panaszaidat hallgatni. Úgyhogy csak semmi nyavalygást, ha megkérhetlek. A fiú kihúzta magát. – Én sosem nyavalygok. – Majd meglátjuk. Na, gyere! – Azzal Phil megindult előtte, hogy kiossza neki az első feladatot. Nicole hosszan nézett utána. Kíváncsi volt, hogy fog tetszeni a fiúnak a hatalmas keverőüstök kisúrolása meg a többi munka. Érdekelte, vajon megtanulja-e a leckét, vagy csak elszenvedi, és az első adandó alkalommal megint a legkönnyebb megoldást választja. Négy órával később Nicole befejezte a papírmunkát. Gyűlölte ezt a robotot, de mindenképpen maradni akart addig, míg Raoul nem végez, és a levelezésen meg az ügyintézésen túl nem sok mindent tudott csinálni a pékségben addig, amíg bottal járt. Éppen külön dossziéba pakolta a különféle számlákat, amikor Phil bekopogott az irodájába. – Na, mi újság? – kérdezte tőle Nicole. – Hogy válik be a fiú? – Jól. Sőt nagyon jól. Mindent megcsinált, amit mondtam, méghozzá gyorsan és körültekintően. Kiváló munkaerő. – Ejha! Nem sok embert ismerek, aki téged le tud nyűgözni – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Nicole. – Nekem mondod? Úgyhogy azt javaslom, ajánlj állandó állást a fiúnak. Szükségünk van kisegítő munkaerőre itt hátul. Dolgozhatna kora reggel vagy este, ahogy neki jó. Nyitás előtt vagy után.

– Rendben. Beszélek vele. Nicole felállt és nyújtózott egyet. A térde már nem fájt elviselhetetlenül, sőt. Érezhető volt, hogy napról napra csökken a fájdalom. Raoul hátul volt a raktárban, és liszteszsákokat hajtogatott. Egymásra rakta őket, méghozzá nagy műgonddal, nehogy a kupac később ledőljön. – Jó munkát végeztél – kezdte Nicole. – Phil egészen odavan tőled, pedig nem az a könnyen lelkesedő típus. – Köszönöm. – Nem akarsz esetleg rendszeresen nálunk dolgozni? Órabérben persze, mindig annyit, amennyi időd van, hogy az iskolába is el tudj járni, és az edzések is beleférjenek. A fizetésed pedig… – itt Nicole megnevezett egy olyan órabért, amely valamivel fölötte volt a kamaszok átlagos kereseti lehetőségeinek. Raoul összehajtogatta és helyére tette az utolsó zsákot, aztán megtörölte a kezét a kötényben, melyet még a munkanap elején kapott Philtől. – Sajnos nem lehet – mondta halkan. – De miért? Az edződ azt mondta, most éppen nem dolgozol sehol. Azt hittem, szükséged van a pénzre. – Szükségem is van, csak… – Csak? Talán szereplőválogatást tartanak egy nagyszabású televíziós showműsorhoz, és az ügynököd ragaszkodik hozzá, hogy Los Angelesbe repülj? Raoul elmosolyodott, de csak udvariasságból, a következő pillanatban megint komoly volt az arca. Úgy tűnt, minden bátorságát össze kell szednie, hogy rá merjen nézni Nicole-ra. – Ha tudná rólam a teljes igazságot, nem is akarna alkalmazni – mondta halkan. – Ugyanis büntetett előéletű vagyok. Már nem sokáig, mert ha néhány hét múlva betöltöm a tizennyolcat, kérvényezhetem, hogy töröljék a priuszomat. Addig viszont… – Miért, mit csináltál? – Nicole kissé meglepettnek tűnt, és legalább annyira csalódottnak is. – Tizenkét évesen elloptam egy kocsit. Le akartam nyűgözni a barátaimat, de nem sokáig sütkérezhettem a bámulatukban, ugyanis öt perccel később már el is kaptak. Ez volt az első és az utolsó bűncselekmény, amit elkövettem… A fánkokat leszámítva persze, de hát azt úgyis tudja. Okultam az esetből. – Raoul lehajtotta a fejét. – Persze nem veszem rossz néven magától, ha nem hisz nekem. Nicole azonban hitt neki. Maga sem tudta, miért, de hitt. – Lenyűgöző, hogy mindjárt autólopással kezdted a bűnözői karrieredet. A többség bolti tolvajlással indít. De úgy látszik, te mindjárt a nagymenők közé akartál tartozni. Raoul arcán ismét átsuhant egy mosoly.

– Gyerek voltam még. Ennyi telt tőlem. Még most is gyerek vagy, gondolta Nicole. Kérdés azonban, most mire vagy képes. – Az ajánlat még áll – szögezte le. – Nem kínálok könnyű pénzt, de a munka tisztességes és elvégezhető. Ja, és a nap végén magaddal vihetsz a megmaradt péksüteményekből annyit, amennyit csak meg tudsz enni. – De én nagyon sokat tudok enni! – Akkor ez egy kihagyhatatlan ajánlat a számodra. Raoul felnézett. – Miért bízik meg bennem? – kérdezte. – Nem tudom. Egyszerűen elhiszem neked, hogy megváltoztál. Mindenki megérdemel egy második lehetőséget. Nicole a húgára, Jesse-re gondolt. Arra, hogy ő legalább három-négyszáz lehetőséget kapott, mégsem tudott élni egyikkel sem. – Akkor elfogadom az állást. Délutánonként, suli után edzésem van, úgyhogy inkább kora reggel jönnék, ha lehet. – Ezt Phillel kellene megbeszélned. Ő lesz a főnököd. És ha a futballszezont követően lesz időd többet dolgozni, akkor is neki szólj, légy szíves! Raoul bólintott. – Köszönöm. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok. Kihívhatta volna a rendőrséget, börtönbe juttathatott volna, és ehelyett… Nicole nem hívta fel a srác figyelmét, hogy eredetileg pontosan ezt tette, de a rendőrök helyett Hawk bukkant fel a pékségben. – Mi ez a futballőrület nálatok, fiúknál? – váltott témát gyorsan. – Te például miért játszol? Híres és gazdag akarsz lenni? – Elsősorban azért játszom, mert szeretek játszani – vont vállat Raoul. – Másodsorban pedig azért, mert tovább akarok tanulni. És futballösztöndíj nélkül nem engedhetném meg magamnak a főiskolát. – Arról ábrándozol, hogy egy szép napon profi leszel, és milliókat fogsz keresni? – Persze. Ugyanakkor tudom, hogy erre kicsi az esély. Nagyon sok mindennek kell összejönnie, hogy sikerüljön. De az edzőm szerint megvan hozzá minden adottságom. – És biztos vagy benne, hogy ő ezt meg tudja ítélni? – Persze hogy biztos vagyok benne! Ki, ha ő nem? – Raoul homloka ráncba szaladt. A tekintetében őszinte döbbenet tükröződött. – Te jó ég, most jövök csak rá, hogy maga nem tudja, kicsoda Mr. Hawkins! Hogy fogalma sincs róla… Ő nem egyszerűen egy középiskolai edző. Nyolc évig játszott a profik között, és a pályafutása csúcsán hagyta abba. Valóságos élő legenda. Nicole hitte is, nem is, de azért biccentett.

– Ez igazán jól hangzik – ismerte el. – Nem is olyan rég a legjobbak közé tartozott, képzelheti, hogy most sem azért dolgozik, mert annyira szüksége van a pénzre. Sokkal inkább azért, mert nem tud elszakadni a focitól. És mert szeretne másokat is hozzásegíteni ahhoz a lehetőséghez, amit ő annak idején megkapott. Nicole ellenállt a kísértésnek, hogy ásítozni kezdjen. Raoul nyilván valami olyasmit szajkózott, amit már milliószor hallott nagy példaképe szájából. – Igazán kedves tőle – állapította meg, majd benyúlt a farzsebébe, és előhúzott negyven dollárt. – Tessék, a béred. – De hát nekem nem jár bér! Már elfelejtette, hogy a fánkokat dolgoztam le? – Ugyan! Hiszen ki sem vitted azokat a fánkokat az ajtón. Nem vagy túl ügyes tolvaj, ami azt illeti. – A lány felsóhajtott, mert Raoul nem mosolygott a tréfásnak szánt megjegyzésen. – Figyelj, ma igazán keményen dolgoztál, és ez tetszik nekem. Megérdemled ezt a pénzt. Vedd el, de gyorsan, mert különben megharagszom, és akkor… Most már felderült a fiú képe. Előhúzta a kezét a háta mögül és elvette a pénzt. – Maga igyekszik nagyon keménynek látszani – közölte Nicole-lal. – De én nem félek magától. Egyáltalán nem. A lány csak nehezen tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. – Várd csak ki a végét, kölyök! Egyszer lehet, hogy rettegni fogsz. Nicole a pékség eladóterébe vitte Raoult, és teliszedett egy nagy papírzacskót mindenféle süteménnyel. – Ezt aztán végképp nem fogadhatom el – tiltakozott a fiú, de közben vágyakozó pillantásokat vetett a csábító csokoládés kekszekre a zacskó tetején. – Dehogyisnem. Gondolom, még nem reggeliztél. Vedd úgy, hogy ez afféle ösztönző. – Na és miféle ösztönzőket készül még bevetni mostanában? A kérdést nem Raoul tette fel, de hogy kicsoda, az egy pillanatig sem volt kérdéses a lány számára. Meg sem kellett fordulnia, mert azonnal megismerte a hangot. A teste azonnal zsibogni kezdett, a viszontlátás öröme megbizsergette minden porcikáját. Lassan fordult meg, és közben felkészült a látványra. Nem csalódott: Hawk állt a vitrin előtt, arcán jellegzetes, „ne is tagadd, hogy megőrülsz értem” jelentésű mosollyal. Valamivel több ruha takarta a testét, mint tegnap: hosszabb volt a nadrágja és a pólója is, a hasából például semmi sem látszott. Nicole részint örült ennek, részint viszont csalódott volt miatta.

– Mit óhajt? – kérdezte, és csöppet sem bánta, hogy kissé éles a hangja. – Ez jó kérdés – dünnyögte a férfi, aztán ráhunyorított Raoulra. – Elsősorban azért jöttem, hogy kiderítsem, hogy viselte magát a legjobb játékosom. Remélem, jó teljesítményt nyújtott. Nicole úgy érezte, csapdába esett. Őszintén megkedvelte Raoult, és szívesen adott neki munkát, de az edző tenyérbe mászó mosolyát látva legszívesebben mégis azt mondta volna, hogy csapnivaló munkaerő, és soha többé nem akarja látni. – Nagyon jót – mondta kelletlenül, mert persze nem akart igazságtalan lenni. – Sőt kiválót. – Egy percig sem kételkedtem benne, hogy így lesz. – Ó, azt gondoltam. Nem hinném, hogy maga valaha az életben kételkedett volna valamiben. De tudja, itt most nem magáról van szó. Feltételezem, ez nagy megrázkódtatás önnek, úgyhogy adok is pár percet, hogy hozzászokhasson a gondolathoz. Hawk felnevetett. – Raoul! – intett a fiúnak. – Menj csak nyugodtan, nem kell megvárnod. Két óra múlva az edzésen találkozunk. A srác bólintott, fogta a zacskót, elköszönt Nicole-tól és távozott. A lány hosszan nézett utána. Már csak azért is, mert ez veszélytelenebb volt, mint Hawkot bámulni. – Maga miért nem megy? – kérdezte, közönyt erőltetve magára. – Hiszen már tudja, hogy remekül helytállt a játékosa. – Szeretném megköszönni, hogy esélyt adott neki – mondta a férfi. – Nincs mit. Raoul remek fickó. Tudja, hogyan kell keményen dolgozni, és ez sajnos ritkaság manapság. Állandó munkát ajánlottam neki. – Ó, értem. Szóval akkor tényleg nagy hatással volt magára. – Neki pénzre van szüksége, nekem pedig egy részmunkaidős alkalmazottra. Ilyen egyszerű. Hawk úgy nézte, olyan vizsla pillantással, hogy Nicole úgy érezte, egyenesen a lelke mélyére lát. – Maga valamiért azt akarja, hogy mások keménynek lássák. – Kemény is vagyok. – Persze, külsőleg. De a szíve olyan, mint a vaj. Nicole arca megkövült, olyanná vált, mint valami maszk. – Ne higgye! Ha a játékosa nem jelentkezik ma reggel, biztos lehet benne, hogy értesítettem volna a rendőrséget. Évek óta vezetem ezt az üzletet, és tudom, mit csinálok, nekem elhiheti. Az üzleti életben nem sokra megy az ember a jó szívével. Keménységgel annál inkább.

– Na és mondja, szereti ezt az egészet? Úgy értem, a munkáját. – Természetesen – vágta rá gépiesen Nicole, mert ez volt az a válasz, amit mindenki várt tőle. Kilencéves korától tudta, hogy a pékség egyszer az övé lesz. Mindenki biztos volt ebben, és mindenki elvárta tőle, hogy jól teljesítsen. Az életében nem sok helye volt a meglepetéseknek. Az utóbbi időkben szaporodott csak meg a váratlan események száma, és mit ad isten, mindegyik meglepetés kellemetlennek bizonyult. Egyet kivéve: azt, hogy kibékült Claire-rel, mert hiszen ez egyértelműen pozitív változás. Még akkor is, ha nem könnyű megemésztenie, hogy a nővére szerelmes, boldog, mi több, várandós – akkor, amikor ő élete legnehezebb időszakát éli! – Hahó! Elaludt? Nicole megrázkódott. A férfira pislogott, és látta, hogy Hawk a kezét lengeti a szeme előtt. – Látom, ez az első eset, hogy egy nő a társaságában a másodperc törtrészéig valami másra merészel gondolni, mint magára – mondta gúnyosan. – Hiába, ellenállhatatlan vagyok – hangzott a nem kevésbé csúfondáros válasz. – Másoknak talán. Engem csöppet sem érdekel. – Ezt nem hiszem. – Hawk öntelten elmosolyodott. – Néha talán még maga is tévedhet. – Persze. De nem hinném, hogy ebben tévednék. – Azt hisz, amit akar. Ettől még igazat mondtam. – Nicole egyre dühösebb lett, és mérgében őszinteségi rohama támadt. – Persze nem tagadom, nagyon jó teste van, de roppant szomorú volna, ha az én koromban ez lenne az elsődleges. Sőt tudja mit? Az is nagyon szomorú, hogy jóval harminc fölött magának más célja sincs, mint hogy a fantasztikus testfelépítésével lenyűgözze a nőket. A testedzésre szánt idejének legalább a harmadát a szelleme csiszolgatására kellene fordítania. Elvégre mégsem lehet egész életében futballedző! Egy pillanattal később jutott csak eszébe, hogy butaságot mondott. Hiszen miért is ne lehetne valaki élete végéig futballedző? Arról nem is beszélve, hogy ha Raoul igazat mondott, és Hawk profi játékos volt, akkor valószínűleg dúsgazdag. – Ó, szóval ostobának tart? – A férfi hangja nem csengett felháborodottan, inkább úgy tűnt, remekül szórakozik. – Azért, mert izmos vagyok? Vagy inkább azért, mert sportolóként kerestem a kenyeremet? Nem szép dolog valakit a külsőségek alapján megítélni, tudja… Ez pont olyan, mintha én butácskának bélyegezném magát, csak azért, mert természetes szőke. – Honnan tudja, hogy természetes a szőkeségem? – kötekedett Nicole. – Jó megfigyelő vagyok. – Akkor azt is meg kellett volna figyelnie, hogy egy fölöttébb jövedelmező üzletet

vezetek már hosszú évek óta, vagyis nyilvánvalóan nem vagyok egészen hülye. Hawk azonnal észrevette, hogy Nicole, ha ideges, még sokkal tüskésebb lesz. És az is feltűnt neki, hogy a lányt kifejezetten feszélyezi az ő közelsége. Ebből arra következtetett, hogy az imént Nicole hazudott, mert nagyon is érdeklődik iránta. Ha nem érdeklődne, akkor nem lenne akkora zavarban, hogy azt sem tudja, hová nézzen. Ezért aztán célzatosan még közelebb húzódott hozzá. – Mondja, maga csöppet sem tartja tiszteletben mások személyes terét? – Nem. Miért? Kellene? Nicole szeme dühösen megvillant, ám még mielőtt válaszolhatott volna, a férfi megjegyezte: – Gyönyörű a szeme, mondtam már? A lánynak leesett az álla, majdhogynem a szája is tátva maradt a megdöbbenéstől. – Mondja, maga teljesen megbolondult? Udvarol nekem? – Miért is ne? Szeretek szép hölgyeknek szépeket mondani. – Mi abban a jó? – Nem tudom. Egyszerűen élvezem. – Nos, én nem. – Azt nem hiszem. A dicséret mindenkinek jólesik. – Magából indul ki – szúrt oda Nicole. – Ezek szerint nem hiszi, hogy szép a szeme? – Mellékes, hogy milyen. Jó a szemem, látok vele, és ez a fő. – Természetes, hogy az a fő. De abban nincs igaza, hogy a külcsín nem számít. A szeme igenis szép, mint ahogy maga is szép. És ezt pontosan tudja. Nicole elvörösödött, de ezt a férfi nem vette mindjárt észre, mert a lány azonnal elfordult, és valami olyasmit dünnyögött, hogy micsoda dolog ez, meg hogy egyesek javíthatatlan hízelgők. Csak onnan jött rá, hogy valami történhetett, hogy Nicole az arcára tette a tenyerét, mintha hűteni akarná a bőrét. Ugyan miért pirul bele a dicséretbe egy ilyen csinos fiatal nő? Talán ritkán kap bókokat? Hawk azok közé a lányok közé sorolta Nicole-t, akik igyekeznek elriasztani a férfiakat, aztán meg csodálkoznak, ha egyedül maradnak. De ennek Nicole esetében nem szabad megtörténnie. – Tudom, hogy tetszik magának, ha bókolok – jelentette ki vigyorogva. – Ez a beszélgetés a napja fénypontja. – Maga egyszerűen elképesztő… – Tudom. – A férfi arcán még szélesebb lett a mosoly. – Nem pozitív értelemben gondoltam. Nincs maga egy kicsit elszállva a saját

nagyszerűségétől? Nem tudom, miért gondolja, hogy mindenkinek maga jelenti a vágyak netovábbját. – Hogy mindenki számára az vagyok-e, azt nem tudom. De magának biztosan. Nicole felnyögött. Mélyről jött a hang, egészen úgy szólt, mint egy fenyegető morgás, és Hawkban felmerült a kérdés, vajon az ágyban, a csúcsponthoz közeledve milyen hangokat szokott kiadni. A hatodik érzéke azt súgta neki, hogy jó hangosan kiabál… – Ne strapálja magát! Olyasvalakire vesztegesse a képességeit, aki fogékony a bókjaira. – Maga is fogékony, csak egyelőre nem hajlandó elismerni. Nicole felsóhajtott. – Mondja, nincs fontosabb dolga, mint engem froclizni? – Éppenséggel volna, de ezt itt jobban élvezem. Hát ilyen nincs! Ez a fickó tényleg ki akar kezdeni vele! Nicole arca még vörösebbre vált, a szemében gyilkos indulat villant. Hawknak nagyon tetszett, hogy ilyen könnyen ki tudja hozni a sodrából, ezt ugyanis jelnek vélte. Ó, igen, Nicole nagyon is érdeklődik iránta, és emiatt halálosan dühös önmagára. – Elmehetnénk valahová egyik este – vetette fel, mert tudta, hogy ezzel még inkább kihozza a lányt a béketűrésből. – Úgy érti, maga meg én? Még csak az kéne! – Például vacsorázni. Vacsorázzon velem, Nicole! – Eszemben sincs! – Miért? – Csak. Mert nem tartom jó ötletnek. Hawk titkon megveregette a saját vállát. Úgy érezte, megnyerte a csatát, hiszen ha Nicole tényleg nem érdeklődne iránta, azt most biztosan az arcába vágta volna. De semmi ilyesmit nem mondott. – Én viszont nagyon is annak tartom. A férfi olyan közel lépett hozzá, hogy a lánynak hátra kellett hajtania a fejét, ha a szemébe akart nézni. – Nem vacsorázom magával – közölte dacosan. – Dehogyisnem. Mibe fogadjunk? – Hawk nem várta meg a választ, hanem vigyorogva sarkon fordult és elhagyta a pékséget. – Amy terápiája nagyon szépen halad – mesélte Claire, miközben felaprította, majd a deszkáról a lábasba szórta a gombát. – A fiatal kora nagyon komoly előny ebből a szempontból. Az agya még nyitott a változásokra, nem úgy, mint a felnőtteké.

Nicole közben salátaleveleket vágott apróra. – Hát, tudod – sóhajtotta –, fogalmam sincs, hogy az én agyam hol áll ezen a nyitottsági skálán. Amy Wyatt nyolcéves lánya volt az első házasságából. A férfi három hónapos kora óta egyedül nevelte, egészen addig, míg Claire-rel nem találkozott. A kislány siketen született, és nemrég egy cochleáris implantátumnak nevezett elektródát ültettek be az egyik fülébe, abban a reményben, hogy a készülék javít a hallásán. Ahhoz azonban, hogy a beavatkozás eredményes legyen, nemcsak magára a műtétre volt szükség, de egy speciális terápiára is, hogy az agy megszokja az érzékelésnek ezt az újfajta módját. – Amy rettentően boldog. Annyira élvezi, hogy már kezd hallani! Minden este zongoráznom kell neki. – De gondolom, örömmel teljesíted a kérését. – Hát persze. Ő a legnagyobb rajongóm. És ez bizony nagy dolog, hiszen Claire-ért, aki híres zongoraművésznő volt, tucatnyi C D -t kiadott, és annyi koncertmeghívása volt, hogy ha százötven évig él, sem tudott volna eleget tenni valamennyinek, sok millióan rajongtak szerte a világon. – Azt hittem, Wyatt a legnagyobb rajongód – csipkelődött Nicole. – Ő is. Csak ő más téren. Claire nevetett, és Nicole is elmosolyodott. Örült a nővére boldogságának. Tényleg. Miért is irigykedett volna rá? Ezer éve ismerte Wyattet, és soha fel sem merült, hogy ők ketten mások is lehetnének, mint csupán barátok. Nem akarta őt… Mint ahogy egyetlen más pasit sem a földkerekségen. Milyen kár, hogy ez nem igaz! – vágott belé egy pillanattal később a gondolat. Igenis szerette volna, ha újra van férfi az életében. Egy különleges valaki. Aki szereti őt, és akire mindig számítani lehet. Aki nem olyan, mint Drew… Erről eszébe villant az a csúnya jelenet, amelynek szemtanúja volt. Drew és Jesse az ágyban… Csókolóztak, és Jesse-n nem volt blúz…

Megálljt parancsolt a gondolatainak, nem akarta tovább gyötörni magát a múlt miatt. Drew a múltjához tartozott, a szomorú múlthoz, túl kellett lépnie rajta. Vidámabb képeket kellene felidéznie, nem az övét. Egy pillanattal később Eric Hawkins képe jelent meg a lelki szemei előtt. Ez az őrjítő alak, akinek azonban olyan teste van, hogy azért talán még megőrülni is érdemes. A külső megjelenés Nicole eddigi választásaiban nem játszott komoly szerepet, de a lány kész volt ez alkalommal kivételt tenni… Közben elkészült a saláta, és Nicole átadta a tálat a nővérének. – No és mi újság veled? Készen van már az év végi koncertterved? – Még nem egészen. Lisától megkaptam a fellépési lehetőségek listáját, és most

válogatok közülük. Tudod, nem akarok túl sokat utazni. És nemcsak azért, mert hiányozna Amy és Wyatt, hanem azért is, hogy a babát kíméljem. Az orvosom szerint az első harmadban sokat kell pihennem, a másodikban dolgozhatok és utazhatok, amennyit akarok, és aztán a harmadikban megint vissza kell vennem a tempóból. Lisa említett egy év végi koncertsorozatot Hawaiin, amelyet összeköthetnék egy nyaralással, de nem hiszem, hogy élek a lehetőséggel. – Miért nem? – Nicole felvett egy avokádót. – Wyatt és Amy nem kísérhetnének el? – De igen. Még egy tengerparti házat is kapnánk, amelyben lakhatnánk, de a karácsony nem az az időszak, amikor a világ végére utazik az ember. Olyankor a családdal kell lenni. Nicole épp meg akarta jegyezni, hogy hiszen a család nagy része, Wyatt és Amy ott lesznek Claire-rel, amikor leesett neki a tantusz. Claire tőle nem akar elszakadni karácsonykor. Őt nem akarja magára hagyni. – Ha miattam aggódsz, megnyugtathatlak – mondta gyorsan. – Én jól megleszek. Nyugodtan elutazhattok. – Nem rólad van szó – felelte a nővére, de nem csengett valami meggyőzően a hangja. – Pontosabban nem csak rólad. Hanem arról, hogy hatéves korunk óta most először tölthetnénk együtt a karácsonyt. Úgyhogy nem utazom el. Nem akarok. – Hiszi a piszi! – Pedig nyugodtan elhiheted. – Aggódsz értem, ne is tagadd! Nicole mosolyogni próbált, de nemigen sikerült neki. Az ugyan jó érzés volt, hogy van, aki aggódik miatta, aki törődik vele, de a szánalom dühítette. Ugyan ki szereti, ha sajnálják? Ráadásul úgy, hogy régen mindig ő volt az ügyes, a talpraesett, az erős, mindenki tőle kért tanácsot… – Ha már az aggodalomról esett szó – folytatta Claire semleges hangon. – Beszéltél mostanában Jesse-vel? – Gondolod, hogy nem említettem volna? – Valamikor a közeljövőben beszélned kellene vele. Rendbe kellene tenni a kapcsolatotokat. – Ugyan miért? Mi szükségem rá? A kis kígyó! Nem elég, hogy lefeküdt Drew-val, ráadásul még a cég titkos receptjét is ellopta, és az interneten árulta a híres Keyes-féle csokoládétortát. Nicole egyre idegesebb lett. Igen, határozottan úgy érezte, hogy Drew csak a kisebbik baj. Az, hogy Jesse még az üzletnek is kárt okozott, az sokkal jobban bántotta. – És ami a legszebb az egészben – dünnyögte Nicole –, hogy természetesen a világért sem ismerné el a felelősségét. Mindig ezernyi mentséget talál önmaga

számára. – Mondjuk az tény, hogy kidobtad a házból és az állásából – emlékeztette az ikertestvérét Claire. – Valamiből csak meg kellett élnie. – Az természetes, hogy meg akart élni, de a tucatnyi munkalehetőség közül, ami a rendelkezésére állt, melyiket választotta? Egyiket sem. Inkább meglopott. Először Drew-t vette el, aztán a tortareceptet. – Nicole megrázta a fejét. – Ne beszéljünk erről! – kérte. – Máris megfájdult a gyomrom az idegességtől. – Ha nem beszélünk róla, az nem segít. A probléma attól még ott lesz egészen addig, amíg ki nem békültök. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy békülni szeretnék. – Nicole maga sem tudta volna megmondani, hogy a dühe vagy a szomorúsága erősebb. – Tudod, Claire, a múlt héten bejött az üzletbe egy kamasz fiú, és ellopott egy csomó fánkot. Illetve csak megpróbálta, de nem ez az érdekes, hanem hogy amikor felelősségre vontam, láthatóan elszégyellte magát és bocsánatot kért. Belátta, hogy hibát követett el, mi több, elfogadta a rá mért büntetést is. Ledolgozta az okozott kárt. És olyan jól végezte a dolgát, hogy még aznap felvettem dolgozni az üzletbe. Most mondd meg, miért van az, hogy Jesse nem képes erre? Miért van az, hogy képtelen szembenézni önmagával? Soha nem ismeri el a felelősségét, szerinte mindig más tehet arról, amit ő csinált. – Tudom, hogy nagyon megbántott téged. – Nem egyszerűen csak megbántott – mondta Nicole. – Ez jóval több annál. – Valamiféle megoldást akkor is találnod kell. – Tudom – felelte halkan Nicole. – És találni is fogok, elhiheted. Majd valamikor később. Most még túlságosan haragszom rá. Valahányszor eszembe jut, olyan dühös leszek, hogy látni sem akarom, nemhogy beszélni vele. Claire megcsóválta a fejét. – Olyan szomorú ez az egész! Hogy nem értitek meg egymást. Pedig testvérek lennétek, vagy mi… – Hát, mit mondjak? Ha választhatnék, egészen biztosan nem olyan húgot választanék, mint Jesse. – Ne mondd ezt! – nézett rá komolyan Claire. – Megértem a dühödet és a bánatodat, minden jogod megvan ahhoz, hogy így érezz. De most már jó lenne lassan górcső alá venni a viselkedésedet, Nicole. Jó lenne kideríteni, hogy meddig tart a leckéztetés, és hol kezdődik a bosszú.

3. Nicole bután érezte magát, miközben botjára támaszkodva a gimnázium sportpályája felé igyekezett. Túl öreg volt már ahhoz, hogy a péntek estét a gimi csapatának lelátóján töltse. Vagy ha úgy vesszük, túl fiatal. Hiszen nem volt sem gimnazista, sem szülő, akinek ide jár a gyereke. Akkor meg mi a csudát keres itt? Ez lesz belőle, ha az ember komoly beszélgetésbe kezd az alkalmazottjával. Megtehette volna, hogy egyszerűen csak odainteget neki, és már megy is tovább, de nem, ő megállt, és megkérdezte Raoultól, hogyan érzi magát az első hét után az üzletben. Amikor pedig a fiú megemlítette ezt a péntek esti meccset, úgy tett, mintha érdekelné. Ezek után semmi rendkívüli nem volt abban, hogy Raoul meghívta. Ő meg ahelyett, hogy elutasította volna, rábólintott. Pedig nyugodtan füllenthette volna, hogy valami más programja van. De nem, Nicole őszinte volt. Mostanában valahogy nem ment neki a hazudozás. Ami erkölcsi szempontból fölöttébb dicséretes, persze, másrészt viszont nagyon is dühítő. Felnézett a lelátót jelentő padsorokra, ám hiába fürkészte az arcokat, egyetlen ismerőst sem látott. De ha már választania kellett a gyerekek és a szülők között, inkább a szülők közé ül le. Ott legalább esélye lesz rá, hogy beszélgethet egy kicsit. – Nicole! De jó, hogy eljött! A lány meglepetten fordult a pálya felé, ahonnan egy jól megtermett, gladiátornak öltözött játékos közeledett feléje szélsebesen. A sisak és az egyéb védőfelszerelések miatt beletelt pár másodpercbe, mire felismerte Raoult. – Szia! – Mosolyogva lépett oda a korláthoz, mely a pályát és a nézőteret elválasztotta. – Eszméletlenül festesz! Erősnek és veszélyesnek nézel ki. A fiú elvigyorodott. – Tényleg? Nicole bólintott. Valóban megdöbbentette a különbség. Raoul idősebbnek és jóval erőszakosabbnak tűnt, mint egyébként. Valamiért mégis bekapcsoltak az anyai ösztönei, és félteni kezdte a kamaszt. Figyelmeztetni akarta, hogy legyen óvatos, meg ne sérüljön… Hát nem nevetséges? – Milyen az ellenfél? – érdeklődött. – Legyőzhető. És le is fogjuk győzni őket – hangzott a magabiztos válasz. – Úgy legyen! – Köszönöm, hogy eljött – mondta ekkor Raoul. – Nem is sejti, milyen sokat jelent ez

nekem. Tudja, engem senki sem szokott elkísérni a meccsekre. Már úgy értem, felnőttek soha… Csak a barátaim. Nicole meghatottan pislogott. – Akkor ígérem, teljes erőbedobással szurkolok majd neked. Csak zavarba ne gyere! – Ne aggódjon, nem fogok – derült fel a fiatalember arca. Egy csinos, szőke, pomponlányruhás bakfis sietett oda hozzájuk. – Hahó! – mosolygott Nicole-ra. – A nevem Brittany. – Nicole – nyújtott kezet a lány. – A főnököm – tette hozzá Raoul. – Már sokat meséltem róla neked… Brittany pedig a barátnőm. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Én is örülök – ragyogott Brittany. – Remélem, jól fog szórakozni. Idén nagyszerűnek ígérkezik a szezon. A pályáról sípszó hallatszott, mire Raoul hátranézett. – Sajnos mennünk kell – mentegetőzött. – A meccs után találkozunk. Elszaladtak, még mielőtt Nicole elmagyarázhatta volna nekik, hogy talán itt sem lesz már a meccs végén. Aztán az jutott eszébe, miért ne maradhatna? Hiszen semmi dolga. Annál, hogy otthon üljön egyedül, talán még egy gimnáziumi futballmeccs is jobb. – Látom, képtelen magát távol tartani tőlem. Nicole azonnal felismerte a hangot, és elöntötte a forróság. Ugyanakkor szörnyen dühös volt a férfira, amiért ezeket az érzéseket váltja ki belőle, és önmagára is, amiért így érez. Unott pillantást vetett Hawkra, aki tőle nem messze állt a gyepen. Kivételesen rendesen fel volt öltözve. Hosszúnadrágot viselt, világosbarnát, és a gimnázium színeiben pompázó pólót. De így is jól nézett ki. Nagyon jól. Mondhatni bosszantóan jól. – Raoul kért meg, hogy jöjjek el, és nézzem meg, hogy játszik – magyarázta, de látta, hogy a férfi nem nagyon hisz neki. – Tényleg így volt – bizonygatta. – Azt mondta, a barátain kívül soha senki nem kíváncsi a meccseire. – Hát persze. Hiszen nevelőszülőknél él már régóta, és sajnos ők nem azok a fajta emberek, akik… De hagyjuk is ezt a témát! Kedves magától, hogy eljött. A férfi hangja annyira őszintén csengett, és annyi melegség volt benne, hogy Nicole zavarba jött. – Ugyan, szóra sem érdemes – motyogta elfogódottan. – Lehet. De Raoulnak nagyon sokat jelent, ebben biztos vagyok. Most sajnos mennem kell. Jó szórakozást! Hawk elfutott, és Nicole-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne bámulja meg a

fenekét. Ettől persze kínosan érezte magát. Mi az, hogy ennyire leköti egy férfi külseje? Hiszen soha életében nem volt felszínes liba, mindig az érdekelte jobban, mi van egy férfi fejében. Ilyen komoly változáson ment volna keresztül a személyisége az őt ért csapások miatt? Elgondolkodva kezdett felfelé araszolni a tribün lépcsőjén. – Őrületesen jól néz ki, mi? – hallotta balról. – Tessék? – nézett fel meglepetten. – Az edző – mosolygott rá az asszony, aki megszólította. – Miatta éri meg meccsre járni. De ezt el ne mondja a fiaimnak! Különben Barbara vagyok. Odébb csúszott a padon, hogy helyet csináljon a lánynak, aki le is telepedett melléje. – Nicole – mutatkozott be. – Anyukának fiatal lenne – állapította meg Barbara. – Hawk miatt jött? – Nem, dehogy – tiltakozott Nicole. – Tudja, van egy pékségem, és ott dolgozik a csapat egyik tagja. Ő hívott meg. – Akkor maga nagyon rendes nő lehet. Ha nem a fiaimról volna szó, nekem eszembe sem jutna ezen a kemény padon tölteni a péntek délutánjaimat. De az előbb láttam, hogy beszélt az edzővel. Honnan ismeri? – Raoul révén ismertem meg. Tudja, a fiú, aki nálam dolgozik. – Együtt járnak? – Már úgy érti, Hawkkal? Nem! – De akar tőle valamit. – Dehogyis! – Párkapcsolatban él, és nagyon fontos önnek a párja? – Nem mondhatnám… – Akkor vagy a lányokat szereti, vagy hazudik – állapította meg Barbara. Nicole elnevette magát. – Miért gondolja, hogy csak ez a két eset lehetséges? – Nem is tudom… Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy létezik ivarérett nőnemű lény, aki ismeri Hawkot, és nem játszik el a gondolattal, milyen lenne lefeküdni vele. Mert hát micsoda teste van! Gondolom, maga is észrevette. Ráadásul igazi úriember. Bár azt hallottam, a hálószobában valóságos csődör… Ezt az utolsó mondatot Barbara már egészen halkan tette hozzá, majd legyezgetni kezdte magát, úgy folytatta: – És ezt tényleg csak hallomásból tudom, mert férjezett nőkkel soha nem kezd. Bár részemről mindegy, mert úgysem csalnám meg a férjemet. – Kutató pillantást vetett Nicole-ra, aki nem tudta, mit feleljen erre. És hogy egyáltalán mire feleljen. Túl sok volt egyszerre ennyi információ.

– Valaha profi játékos volt – tette hozzá Barbara. – Igen, hallottam. – Nagyon megható az élettörténete. Még gimnazista volt, amikor teherbe ejtette a barátnőjét, és akkor mindenki azt hitte, hogy akármekkora tehetség, sikerült tönkretennie az életét. Meglepő módon azonban nagyon jól sült el a dolog. Összeházasodtak, és a lány megszülte a babát. Az első években persze, amíg Hawk főiskolára járt, nagyon szegények voltak, a támogatók jóindulatából éltek, de aztán, amikor a fiú profi játékos lett, felvitte az isten a dolgukat. Nem mintha ettől a fejükbe szállt volna a dicsőség. Nem valami puccos birtokot vettek vidéken, hanem itt, Seattle kertvárosában vásároltak egy házat, itt nevelték a lányukat. Nicole csak nézett. Ezek a részletek teljesen újak voltak számára. Hawknak gyereke volna? Ezt nagyon nehezen tudta elhinni róla. Egyáltalán nem úgy nézett ki, és nem is úgy viselkedett, mint egy apuka. Barbarának azonban még mindig volt mondanivalója. – De aztán sajnos véget ért a boldogság, mert Serena megbetegedett. Rákos lett. Ez körülbelül hét évvel ezelőtt történt, ha jól emlékszem. Hawk ekkor abbahagyta a profi sportot, hogy a feleségét ápolhassa. De a nő sajnos meghalt, és azóta egyedül neveli a lányát. Barbara rámutatott a csinos, szőke tinire, akit Raoul nemrég mutatott be Nicole-nak. – Az ott ő! – Brittany? – Ismeri? – csodálkozott Barbara. – Az előbb mutatkoztunk be egymásnak. Az alkalmazottam, Raoul barátnője. – Szép lány, ugye? Hawk nagyon büszke rá. Jó tanuló, a pomponlányok vezetője, és persze imádja az apját. Úgyhogy nem irigylem azt a nőt, akibe Hawk netán beleszeret. Kétlem, hogy a kicsike örülne neki, ha osztoznia kell apucin. Nicole figyelte egy darabig a bakfist, aztán a pillantása Hawkra siklott. – Szóval nem elég, hogy ilyen szép fiú, ráadásul valóságos gáncs nélküli lovag – dünnyögte. – Ahogy mondja – kuncogott Barbara. – Halljuk, még mindig azt mondja, hogy nem érdekli? – Úgy, ahogy maga gondolja, nem. De miért is érdekelne? Hiszen csupán futólag ismerem. Nicole hosszan nézte a férfit, aki igen töprengőnek tűnt, láthatóan teljesen lekötötte a taktika. Éppen rábökött két játékosra, és a pályára küldte őket. És az elkövetkező negyedórában egyetlenegyszer sem nézett oda, ahol Nicole ült. A szemét disznó!

Nicole végignézte a meccset, és közben próbálta megérteni a szabályokat. Nem volt könnyű, mert Barbara egy percre sem fogta be a száját. Csak mondta-mondta, hogy melyik tanárnak vannak alkoholproblémái, meg hogy kinek a szülei válnak éppen. A végén Nicole-nak belefájdult a feje az információáradatba. Végül a Pacific Gimnázium csapata győzött 38:14-re, és azt még a hozzá nem értő Nicole is észrevette, hogy ez az eredmény jórészt Raoul fáradhatatlan lótás-futásának és erős karjának volt köszönhető. Felállt a padról, és megköszönte Barbarának, hogy megosztotta vele a helyét. Aztán zsibbadt fenekét dörzsölgetve elindult a korlát felé. Raoul és Brittany ott álltak a közelben, és ahogy a fiú észrevette Nicole-t, odafutott hozzá. – Na, hogy tetszett? – Nagyon ügyes voltál – dicsérte meg Nicole. – Egyáltalán nem értek hozzá, de még nekem is feltűnt, mennyire kiemelkedsz a mezőnyből. Le a kalappal előtted. – Köszönöm – vigyorgott Raoul. – De tudja, a legügyesebb játékos sem tud egyedül megnyerni egy meccset. Ahhoz komoly csapatmunka szükséges, és ma nagyon jól együtt volt a csapat. – Látom, máris a televíziós interjúidra gyakorolsz – nevetett Nicole. Hawk lépett oda hozzájuk, és elismerése jeléül néhányszor összeütötte a tenyerét. – Csúcs voltál, fiam – mondta Raoulnak, majd Nicole-hoz fordult. – Meglátja, sikerülni fog neki a nagy kiugrás. Egyszer még a legnagyobb stadionokban fogják skandálni a nevét. – Bízom benne, hogy így lesz – bólogatott Nicole. – És nagyon szurkolok neki. – Mondja, hány ember fér a kocsijába? – tudakolta hirtelen a férfi. – Ezt hogy érti? – lepődött meg Nicole. – Úgy, ahogy mondom. Hányan férnek el hátul? – Lexus Hybridje van – szólt közbe Raoul. – Vagyis összesen négy utast tud elvinni. De a hátsó három nem lehet nagyon nagydarab. – Rendben. Mindjárt kiválasztom a srácokat, és a parkolóban találkozunk. – Tessék? – értetlenkedett a lány. – Miért találkozunk a parkolóban, és kik azok a srácok? – A játékosaim, illetve az ő barátaik, barátnőik, osztálytársaik. Tudja, ilyenkor meccs után mindig elmegyünk közösen pizzázni. Ez afféle hagyomány nálunk. Szeretem lekötni őket, amíg le nem csitul bennük a győzelem mámora. Sokkal jobb, ha felügyelet mellett hülyülnek a társaikkal egy étteremben, mint ha falkában a nyakukba veszik a várost, és ki tudja, milyen ostobaságot művelnek. Hát ehhez van szükség a segítségére. A gyerekek egy részének ugyanis nincs saját kocsija, fuvarozni kell őket. Ugye segít? Nicole pontosan tudta, hogy Raoul őt nézi, így nem mondhatott nemet. Nem vitte

volna rá a lélek. – Hát jó – biccentett. – A parkolóban találkozunk. – Majd odaküldöm magához a gyerekeket. Joe pizzázója egyszerű, de nagyon hangulatos kisvendéglő volt, nem is olyan messze a sportpályától. A levegőben fokhagyma, bazsalikom és paradicsom illata szállt, és Nicole-nak, aki eredetileg egyáltalán nem volt éhes, amint beleszippantott ebbe az illatfelhőbe, összefutott a szájában a nyál. De a fiúkkal, akiket idehozott, csak nem ülhetett le egy asztalhoz! A felnőttek közül, akik a csapattal tartottak, egyedül Hawkot ismerte, ő azonban nyilván a játékosaival lesz együtt, gondolta Nicole. Úgyhogy nincs más hátra, elvitelre vesz magának egy pizzát. Majdcsak kibírja valahogy hazáig! Beállt a pult előtt kialakult sorba, de még egy perce sem állt ott, amikor érezte, hogy valaki átöleli a derekát. És noha sosem érezte az érintését, mégis rögtön tudta, ki az, pusztán abból, ahogyan a teste az ölelésre reagált. Felfoghatatlan! Mi ez a végzetes vonzerő? Persze kizárólag a kémia lehet az oka – a sors furcsa fintorán kívül –, hogy Nicole a legszívesebben magához rántotta volna a férfit, fennhangon követelve, hogy Hawk tettekkel bizonyítsa: Barbara az imént mindenben igazat mondott. Nagy nehezen úrrá lett az ösztönein, és elhúzódott: oldalt lépve kisiklott az ölelésből. A férfi azonban ahelyett, hogy beletörődött volna az elutasításba, a keze után nyúlt. Csak úgy egyszerűen. Mintha máris összetartoznának… Mintha máris birtokolná Nicole-t. És ami a legrosszabb az egészben, közben még csak rá sem nézett, hanem valami apukával beszélgetett. Nicole el akarta húzni a kezét, és felháborodottan felelősségre akarta vonni a férfit, hogy mégis mit képzel. Ugyanakkor gondolatban azt mérlegelte, vajon elférnének-e ketten Hawk furgonjának hátsó ülésén… Az apuka közben távozott, Hawk pedig odafordult a lányhoz. – Nem kell pizzát rendelnie – világosította fel. – A játék végén idetelefonáltam, és előre megrendeltem mindenkinek a vacsorát. Sört persze kérhet, ha akar, de ha nem muszáj, kérem, inkább ne igyon alkoholt! Lehet, hogy nevetségesnek tartja, de nem szeretem, ha a srácok előtt valaki iszik. A szeme annyira sötét volt, hogy Nicole úgy érezte, magába szippantja a terem fényességét. Sőt talán még őt magát is elnyeli ez a mélységes feketeség, ha nem vigyáz. Ezek a gondolatok persze leginkább azt bizonyították, hogy vészesen lecsökkent a vércukorszintje, aminek következtében máris kényszerképzetek kerítették hatalmukba.

– Észrevette, hogy fogja a kezemet? – kérdezte meg mintegy mellékesen. A férfi szája széle alig észrevehetően megrándult. – Ez az egyetlen mód, ahogy magához érhetek, tekintve, hogy nyilvános helyen tartózkodunk. De ígérem, amint kettesben maradunk valahol, magasabb fordulatszámra kapcsolok. Ettől a szemtelenségtől Nicole indulatba jött, és elrántotta a kezét. – Fogalmam sincs, miről beszél! – sziszegte. – Biztosíthatom, hogy eszem ágában sincs kettesben maradni magával. – Hé, Mr. Hawkins, ugye ránk is gondolt? – kérdezte meg az egyik pomponlány. – Mert mi nem eszünk ám pizzát! – Igen, tudom – fordult oda a férfi. – Rendeltem salátát is. Aztán visszafordult Nicole-hoz, és ismét megfogta a kezét. – A csuda érti a nőket ezzel a fogyókúra-mániával – csóválta a fejét. – Tizenöt-húsz kiló felesleg tényleg sok, attól muszáj megszabadulni, de a mai lányok minden egyes zsírsejtjüket számon tartják, és mondhatom, a tinik a legrosszabbak. – Mégis mit vár tőlük? Hiszen pomponlányok, akik miniszoknyában szaladgálnak. Ha valakinek, nekik tényleg ügyelniük kell az alakjukra. A lánya talán nem diétázik? A férfi felvonta a szemöldökét. – Nocsak, érdeklődött utánam? – Szó sincs róla. De a tribünön ülő anyukáknak maga a legkedvesebb témája, úgyhogy akár akartam, akár nem, ma igen sok mindent megtudtam magáról. – Nekem aztán beszélhet! – vigyorgott Hawk. – Tudom, hogy kifaggatta őket. – Maga süket, vagy mi? – bosszankodott Nicole. – Most mondtam, hogy egyáltalán nem kellett kérdeznem, anélkül is jött csőstül az információ. Hawk nem mondott semmit, csak csendesen elmosolyodott. Olyan szexi volt, ugyanakkor olyan magabiztos, hogy Nicole megint nem tudta, megölje vagy megölelje. – Úgy látom, kezd komolyan érdeklődni irántam. – Inkább a halál! – dünnyögte a lány. Egy játékos lépett oda hozzájuk, és a meccsről kérdezett valamit. Hawk válaszolt, és ezt kihasználva Nicole suttyomban megpróbálta elhúzni a kezét. Nem járt sikerrel, a férfi ugyanis nem engedte el. Nicole pedig, mivel nem tervezett nyilvános kötélhúzást ma estére, inkább feladta a harcot. Időtöltésképpen körülnézett a pizzázóban, de aztán gyorsan lesütötte a szemét, mert rájött, hogy mindenki őket bámulja. Legfőképpen a nők. Vasvillaszemmel meredtek rá, és dühösen pusmogtak a hátuk mögött. – A rajongói nem túl boldogok – jegyezte meg, miután a kamasz elment. – Ha egy pillantással ölni lehetne, már holtan rogytam volna össze. Ér annyit, hogy az életemet kockáztassam maga miatt?

– Hát hogyne! – Na hallja! Ha rájönnénk, hogyan lehet hasznosítani az önteltséget, a maga segítségével megoldhatnánk az energiaválságot. A következő pillanatban több pincér lépett ki a konyhából, malomkeréknyi pizzákkal a kezükben, mire a gyerekek, akik még álltak, gyorsan helyet kerestek maguknak az asztaloknál. Hawk pedig, még mindig Nicole kezét szorongatva, elindult egy boksz felé, mely nyilván neki volt fenntartva. A férfi sürgetésére Nicole beült a fal mellé. Sok hely volt még mellette, de hamarosan megjelent két játékos plusz két barátnő, és a lány azon kapta magát, hogy nem tudja tartani Hawktól az illendőnek mondható tizenöt centis távolságot, sőt. Annyira egymáshoz szorultak, hogy csípőtől térdig összeért a lábuk. Nicole-nak annyi helye sem maradt, ahová odatehette volna a botját. – Adja csak ide! – nyújtotta ki a kezét Hawk, majd a pad háttámlája mögé dugta a botot. – Mi történt a térdével? – Egyszerűen csak rosszul estem. Annyira rosszul, hogy műteni kellett. – Ó, ezt ismerem! Egyszer nekem is műtötték a térdemet. Alkalomadtán majd összehasonlíthatjuk a hegeket. Abban, amit mondott, nem volt semmi rendkívüli, de ahogy mondta… Nicole valósággal beleborzongott. – Talán majd máskor – dünnyögte, amikor három pizza került az asztalra, tányérokat adtak körbe és nagy korsókból szódát osztottak. – Mr. Hawkins, mi a véleménye az ellenfélnek arról a váratlan húzásáról? Tudja, az első negyed végén – kérdezte az egyik srác. – Szinte a semmiből jött a támadás, de te remekül kezelted a helyzetet. Figyelemre méltóan sokat javult a lábmunkád. Látod, a pluszedzéseknek előbb-utóbb megvan az eredménye. A fiú – legalább egy méter kilencvenkét centiméteres izomkolosszus – boldogan mosolygott. Nicole elvett egy szelet pizzát, és azon rágódott csendesen, a gyerekek meg közben szakadatlanul a kérdéseikkel bombázták az edzőjüket. Nemcsak az volt a cél, hogy a meccs részleteit megbeszéljék, hanem az is, hogy megbizonyosodjanak felőle: Hawk tisztában van vele, milyen jók voltak, és számon tartja, melyikük milyen keményen dolgozott ma. Nicole próbált odafigyelni, már csak azért is, nehogy arra összpontosítson, hogy a férfi valamelyik testrésze minduntalan hozzáér. Hawk bőre forró volt, olyan forró, mintha magasabb volna a testhőmérséklete az átlagemberénél. És amint megmozdult, a lány érezte, hogyan feszülnek meg és lazulnak el az izmai. Ezek a megdöbbentően

acélos, látványos izmok, melyek újra és újra lenyűgözték Nicole-t. Csakúgy mint a férfi termete. Hawk valóságos óriás volt, különösen Drew-hoz képest, aki alig néhány centiméterrel nőtt magasabbra Nicole-nál. És olyan keze volt, mint egy péklapát. Nicole beleborzongott a gondolatba, mi mindent tehetne vele ez a kéz… – Hé! Térj magadhoz! – suttogta félhangosan. – Ne szakadj el teljesen a valóságtól! Hawk rápillantott. – Mondott valamit? – Nem, én aztán egy szót sem – tiltakozott ijedten a lány, és figyelemelterelés gyanánt körbehordozta a pillantását a helyiségen. A környező asztaloknál kamaszok ültek, de volt ott néhány szülő is, és feltűnt neki, hogy Raoul meg Brittany egy félreeső bokszban édelegnek kettesben. Azért kell ahhoz némi bátorság, hogy az edzője lányával kezdjen az ember, állapította meg Nicole, noha nem igazán tudta eldönteni, hogy csodálja-e Raoul merészségét, vagy inkább sajnálja szegény kölyköt az ostobaságáért. De akárhogy is, végtelenül rokonszenvesnek találta a fiút, és ez a fő. Ahogy fogyott a pizza, úgy csökkent a társalgás lendülete is. A srácok apránként elszállingóztak, végül csak Nicole és Hawk maradt az asztalnál. A lány ezt kihasználva igyekezett kicsivel több helyhez jutni, hogy valamivel nagyobb távolságot tarthasson. – Köszönöm, hogy eljött – mondta végül a férfi. – Igazán szívesen. Bár ha őszinte akarok lenni, még mindig nem nagyon értem, hogy kerültem ide. Az egyik pillanatban még a saját dolgaimon gondolkoztam, aztán a következőben itt találtam magam. – Nicole felvett egy papírszalvétát, hogy ne kelljen Hawkot bámulnia, és zavarában hajtogatni kezdte. Gyűlölte ezt az egészet, gyűlölte, hogy a férfi ekkora hatással van rá. És mivel elmúlt huszonnyolc, még a hormonok őrült játékára sem tudta ráfogni a dolgot. – Mert itt akart lenni. Velünk – hangzott az egyszerű válasz. Nicole elérkezettnek látta az időt a témaváltásra. – Bájos a lánya. Büszke lehet rá. – Az is vagyok. Brittany tényleg remek lány. Kár, hogy ez nagyrészt nem az én érdemem, hanem az édesanyjáé. – Nagyon fiatal lehetett, amikor Brittany megszületett. – Tizennyolc éves voltam. – Ejha! Nem kis dolog ilyen fiatalon gyereket vállalni. – Hát igen. Nehéz döntés volt, de most már bizton állíthatom, hogy jól döntöttünk. Minden úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Még akkor is, ha voltak az életünkben nagyon kemény időszakok. Amikor kiderült, hogy megtartjuk a babát és összeházasodunk, Serena szülei megszakítottak velünk minden kapcsolatot. Anyám

ugyan szívesen támogatott volna minket, de beteg volt, és szegény, mint a templom egere. Szóval teljesen magunkra voltunk utalva. Mégis jól alakult minden. Mint a mesében. – Szerencséjük volt… Brittany mióta jár Raoullal? – Pár hónapja. Raoul rendes fiú. Igen, annak ellenére is, amit a pékségben elkövetett. – Tudom. – Megbízom benne – mondta Hawk, de aztán mintha elbizonytalanodott volna. – Pontosabban próbálok megbízni benne. Hiszen tudja, hogy van ez. Brittany az egyetlen lányom, az én kis hercegnőm, természetesen féltem őt… De úgy gondolom, jól választott. A szóba jöhető fiúk közül én is Raoult választottam volna. – Ránézett Nicole-ra, és halkan megkérdezte: – Maga megbízik bennem? – Nem. – Pedig nyugodtan megtehetné. Tökéletesen megbízható vagyok. – Hogyisne! Hű, milyen komoly volt az arca, amikor ezt mondta! Hawk alig tudott elfojtani egy vigyort. Egyre jobban tetszett neki ez a lány. A hosszú, szőke haja, az időnként dühösen megvillanó szeme, és az, milyen feszültté tudja tenni egyetlen érintésével. – Nagyon szép ma este – állapította meg. Nicole szeme résnyire szűkült. – Miért mondja ezt? – Mert ez a véleményem. A lány nem felelt, de lerítt róla, hogy egy szavát sem hiszi Hawknak. A férfi azonban csöppet sem bánta. Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű leterítenie ezt a nemes vadat, és elhatározta, hogy alaposan ki fogja élvezni a vadászat minden egyes percét. – El kellene jönnie velem valahová. – Szó sem lehet róla! – Nicole elutasítóan nézett rá. – Meglep, hogy randizni akar – mondta. – Azt gondoltam volna, hogy ekkora önbizalommal, mint ami magának van, az ember sosincs egyedül. – Ez sajnos nem igaz. A túlfejlett önbizalmam nem alkalmas rá, hogy esténként az ágyban megmelegítsen. – Vegyen egy fűthető guminőt! – javasolta Nicole. – Ó, az ilyesmi nem az én asztalom. Különben is, maga sokkal jobban teszik, mint ezek a felfújható babák. Nicole valami érthetetlen dolgot mormolt, aztán egy türelmetlen mozdulattal jelezte, hogy szeretne kiszállni az asztal mellől. – Most már haza kell mennem – mondta. Hawk felállt és kiengedte.

– A kocsijához kísérem – ajánlotta fel udvariasan, és a kezébe nyomta a botját. – Köszönöm, nem szükséges. – Nicole megragadta a botot, és elindult az ajtó felé. Abban reménykedett, hogy a férfi, mivel még ki kell fizetnie a pizzát, hátramarad, és ő meg tud szökni előle. Csakhogy Hawkék olyan rendszeresen jártak ide, hogy Joe egyszerűen hozzáírta a férfi számlájához a fogyasztást. Így aztán az edző nem maradt le, hanem követte a lányt a néptelen parkolóba. – Nincs már egy gyerek sem, akit haza kellene vinni? – jutott eszébe Nicole-nak. – Nincs. Aki nem vezet, azokért idejönnek a szülők vagy a barátok. Szóval nincs újabb feladatom a maga számára. Illetve mégis… Szeretném, ha még egyszer átgondolná, amit a kettőnk randevújáról mondtam. – Nincs mit átgondolnom. A férfi nevetett. Majd kinyújtotta a karját, és megcirógatta Nicole arcát. A lány légzése önkéntelenül felgyorsult. – Mit szólna hozzá, ha átugranánk ezt a bevezető fázist, és egyből ágyba bújnánk? – kérdezte meg Hawk fojtott hangon. Nicole megemelte a botját. – Mit szólna hozzá, ha alaposan eltángálnám? – tette fel a kérdést szigorú arccal. – Nem örülnék neki. Tudja, nem vagyok mazochista. Maga talán az? Örülne neki, ha elfenekelném? Még a rosszul megvilágított parkolóban is jól lehetett látni, hogy a lány arca bíborvörössé válik. – Mit képzel?! Egyáltalán hogy mer ilyet mondani nekem? – Ne izgassa ennyire fel magát! Csak próbálom kitalálni, mi lenne a kedvére való. – Most nyilván azt hiszi magáról, hogy előzékeny, de nagy-nagy tévedésben van. – Még szép hogy előzékeny vagyok. – Haha! Tudja mit? Menjen haza és hagyjon engem békén! – Miért mond ilyet, ha titkon pont az ellenkezőjére vágyik? – Képtelenségeket beszél! – Bizonyítsa be! Most meg fogom csókolni magát. És tudja, miért figyelmeztetem? Mert azt szeretném, ha elegendő ideje lenne a menekülésre. Bármikor kocsiba ülhet és hazamehet, ha úgy tetszik. Ha akarja, akár tízig is elszámolhatok, és akkor pontosan tudni fogja, mennyi ideje van. Miközben beszélt, újra megsimogatta a lány arcát, de ezúttal nem vette el a kezét, sőt az ujjai elidőztek Nicole alsó ajkánál. – Én nem szégyellem bevallani, hogy tetszik nekem – suttogta. – Sőt nagyon élvezem, ami kialakulóban van köztünk. Nicole bizonytalannak tűnt. A férfi érezte, mekkora csata dúl a szívében. A vágy

küzdött a női büszkeséggel. És nem volt kérdés, Hawk melyiknek szurkol.

4. Nicole persze tisztában volt vele, hogy az lenne a legokosabb, ha bevágná magát az autóba, és elhúzna innen. Ehelyett Hawk vállára tette a kezét, és megkérdezte: – Mondd, mikor fejezed végre be a szövegelést? – Most – mosolygott a férfi, és a következő pillanatban megcsókolta. A lánynak fogalma sem volt róla, mire számítson. Erőszakos, követelőző csókra talán, amihez ő, ha akarna, sem tudna hozzátenni semmit? És egyáltalán, hogyan fogadja majd Hawk ajkát? Bizonytalan lesz, mivel évek óta nem csókolt meg Drew-n kívül senkit? Izgatott? Undorodni fog, vagy éppen… Ekkor a férfi szája leheletfinoman az ajkához ért. Éppen csak érintette, izgatóan, sokat ígérően, csalogatóan. És Nicole fejéből egyszerre kiszökkent minden épkézláb gondolat. Egyik pillanatról a másikra átkapcsolt az agya, a „Küzdj vagy menekülj!” funkcióból minden átmenet nélkül a „Tiéd vagyok!” alkalmazásra váltott. Egészen elgyengült, testét forróság emésztette. És Hawk még nem fejezte be. Egyre közelebb húzta magához, és az ajka is egyre kutatóbb lett, egyre mohóbb. A nyelvéről már nem is beszélve… Nicole felnyögött, és hagyta, hogy benyomuljon a szájába, és a nyelvével játsszon. Önfeledten adta át magát a perzselő vágynak, mely az ölelés és a csók nyomán kerítette hatalmába az egész testét. Minden porcikája lángolt, mintha tüzet fogott volna a ruhája. És ő csak itta-itta magába ezt a Hawkból kiinduló forróságot, amellyel – bármennyit kapott is belőle – egyszerűen képtelen volt betelni. Egyre többet és többet akart… Mi az ördög történik vele? Mi ez az egész? Hiszen két hónappal ezelőtt még férjnél volt, mi több, boldognak mondott házasságban élt. Nem állíthatta tehát magáról, hogy egy kiéhezett öreglány, akinek évek óta nem jutott egyetlen valamirevaló hancúr sem… És mégis úgy érezte magát, mintha pontosan ez lenne a helyzet. Vagy inkább mintha még sohasem lett volna dolga egyetlen férfival sem. Nicole sehogy sem értette, miért van rá ilyen hatással ez az ember. Mi az, ami ennyire különleges benne? Persze a kezdet kezdetétől működik köztük a kémia, ez tagadhatatlan, de kész, ennyi, és nem több. Miért alél el kis híján mégis attól, hogy Hawk megcsókolja? Közben a csók folytatódott. A férfi úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. A keze lassan, olyan lassan, hogy az már szinte fájt, végigvándorolt Nicole hátán, le egészen a fenekéig. Akkor aztán megragadta a csípőjét, és határozottan magához húzta. A lány érezte, ahogy az izmos mellkas a keblének feszül, ahogy a combjuk

összesimul, és ahogy a hasának nyomódik valami, ami nagy és kemény… Nicole zavartan elhúzódott, és a férfi szemébe nézett. Nem mintha az önbecsülése végzetes csapást szenvedett volna el azon az éjszakán, amikor a férje megcsalta a kishúgával, de azért meglepődött egy kicsit, amikor kézzelfoghatóan bebizonyosodott, hogy a férfinemnek ez a pompás példánya ennyire begerjedt egy kis csókolózástól. – Csókolj meg újra! – sóhajtotta boldogan. – Te kis telhetetlen! – Talán baj, hogy az vagyok? – Szó sincs róla. Hawk ismét magához húzta, szája az ajkára tapadt. Olyan szenvedélyesen, olyan követelően, hogy Nicole egész bensője beleremegett. Önkéntelenül is a férfihoz simult, és ez hiba volt, mert egy csapásra eszébe jutott Hawk ajánlata, miszerint ugorják át a bevezető szakaszt, és kezdjék egyből az ágyban. Vagy inkább itt, a parkolóban, a kocsija motorházának tetején? Ez a gondolat kijózanította Nicole-t. A férfi közben a hajába túrt, és egy kicsit elhúzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. – Szóval mégiscsak kívánsz engem – mosolygott kajánul. – Ez tagadhatatlan. De majd elmúlik. Az utóbbi szavak szinte véletlenül csúsztak ki a száján, Nicole ugyanis alaposan elbizonytalanodott az elmúlt néhány másodpercben. Igen, kívánta Hawkot, a teste fogékony volt, és készséges, de a lelke gyönge. Végtére is mire jó ez az egész? – morfondírozott feldúltan. Egy viszony a legutolsó, amire most szüksége van, legyen az akármilyen forró és szenvedélyes. Hirtelen hátralépett, és a szeme megtelt könnyel. Érzelemkitörésének semmi köze nem volt Hawkhoz, sokkal inkább az elmúlt hónapok eseményeihez. – Ebben a játékban én nem veszek részt – jelentette ki. – Ezt mesélték rólam az anyukák? Hogy játszom a nőkkel? – Szó szerint nem, de céloztak rá. – És ha tévednek? Nicole megrázta a fejét. – Nem vállalhatok ekkora kockázatot. Másnap reggel Hawk várt tíz óráig, és csak azután kopogott be a lánya szobájába. – Ébresztő, álomszuszék! – lépett az ablakhoz, és felhúzta a redőnyt. – Vagy azt akarod, hogy megcsiklandozzalak? Brittany a hátára fordult, és ásított egy nagyot. – De apa! Szombat van. Szombaton tovább alhatok.

– Tudom, ezért is nem keltettelek korábban. Már tíz is elmúlt, szóval gyere. Áfonyás palacsintát csinálok reggelire. – Azt sajnos nem ehetek, tudod, hogy hiz… – Ki ne mondd azt a szót, hogy hizlal! – vágott a szavába Hawk. – De tudod mit? Ha nem eszel palacsintát, annál jobb. Több marad nekem. Szóval? Kérsz vagy nem? – Kérek. – Akkor igyekezz feltápászkodni, nehogy a végén kihűljön! Brittany rámosolygott az apjára. – Szeretlek, apa. – Én is téged – mondta elérzékenyülve a férfi. – Öt percet kérek. Azzal a kamasz lány eltűnt a fürdőszobában, Hawk pedig lesétált a konyhába, és vajat hevített a serpenyőben, majd elkezdte sütni a palacsintát. Brittany csaknem felnőtt, állapította meg. Jövőre egyetemre megy, kollégiumban fog lakni. Ez az utolsó éve itthon… Milyen gyorsan elszaladt az idő! Mire a lánya lejött a lépcsőn, Hawk tányérra csúsztatta az utolsó palacsintát is. Brittany nyomott egy puszit a férfi arcára, aztán helyet foglalt az asztalnál. – Klassz volt a tegnapi meccs, mi? A csapat végre formába lendült. Ha így megy tovább, nagyon király lesz az idei szezon. Hawk a lányára nézett. Nem szerette, ha Brittany szlenget használt otthon, de most nem szólt rá. Nem akarta vitával kezdeni a napot. – Remélem, így lesz. Mik a terveid mára? – Tizenegy körül a barátnőimmel találkozom. Együtt ebédelünk, aztán délután moziba megyünk. De négyre hazajövök, mert még nem csináltam meg minden leckémet. A kiselőadásom sincs még teljesen kész. Igaz, hogy még van rá egy hetem, de szeretném végre letudni. Ja, és este Michelle-ékhez megyek buliba. De erről már beszéltünk, még az anyukájával is egyeztettél telefonon. – Igen, emlékszem. – Holnap meg, ha sikerül valamikor felkelnem, meg akarom írni a felvételihez szükséges esszéket. Hawk hallgatta, hogyan ecseteli a terveit a lánya, és közben arra gondolt, mennyire megváltozott az elmúlt néhány évben. Kisgyerekből nagylány lett, és micsoda nagylány! Gyönyörű, népszerű, jó tanuló, jó sportoló. Hawk csuda büszke volt rá. Még akkor is, ha tudta, hogy ez jórészt nem az ő érdeme, hanem Serenáé. Serena tökéletes anya volt, és a halála után nagyon nehéz volt pótolnia a hiányt, ami a kislány életében keletkezett. A jelek szerint azonban egészen jól sikerült. – Raoullal minden rendben? – kérdezte óvatosan Hawk.

Brittany lenyelte a szájában lévő palacsintát, aztán bólintott. – Hát persze. Jól megvagyunk. – Tegnap meccs után a pizzériában elég feltűnően egymásba voltatok gabalyodva. De remélem, ennél többre még nem vetemedtetek… – Jaj, apa! – Brittany láthatóan őrült zavarban volt. – Hogy gondolod? Ez végül is a kettőnk ügye, és… – A lányom vagy, tehát az én ügyem is. És ami azt illeti, kezdek egy kicsit aggódni. Elvégre elmúltál tizenhét éves, és már jó ideje együtt jártok Raoullal. Szóval, beszerezzek egy puskát, vagy sem? – Jaj, dehogyis, apa! Hidd el, nincs miért aggódnod. Nem csinálunk semmi olyasmit… szóval, ami miatt aggódnod kellene. Még korainak tartjuk mindketten. – Jó. Ennek örülök. Hawk közönyös képpel rágta a palacsintáját, de legszívesebben táncra perdült volna örömében, hisz Brittany pontosan azt mondta, amit ő hallani szeretett volna. Ha rajta múlik, kizárólag esküvő után engedélyezte volna a szexet, nagyjából akkor, ha a „gyerek” betölti a harmincötöt… Ugyanakkor azonban tudta, hogy ez a valóságtól igencsak elrugaszkodott elképzelés. Már csak azért is, mert amikor ő annyi idős volt, mint Brittany most, már vagy egy éve rendszeresen nemi életet élt Serenával. Persze próbáltak vigyázni, de a szenvedély gyakran győzedelmeskedett a józan ész fölött, aminek kézzelfogható következménye is lett, Brittany személyében. Akkor természetesen sokkolta őket a hír, hogy kisbabájuk lesz, de ma már tudta, hogy amit katasztrófának tartottak, az a legnagyobb szerencse volt, ami csak érhette őket. A „szerencse” szóról eszébe jutott a tegnap este és Nicole. Nem lesz könnyű dolga a lánnyal, ezzel tisztában volt, de nem akarta feladni. Szerette a kihívásokat. Nicole visszaigazolta a jövő hétre vonatkozó rendeléseket, aztán lecsukta a laptopját. A szombat reggeli rohamot követően délelőtt mindig elcsendesedett egy kicsit az üzlet, hogy aztán tizenegy körül ismét megélénküljön a forgalom. Ilyenkor jöttek ugyanis a vevők a megrendelt tortákért, süteményekért. Az újabb „ostrom” nagyjából délig tartott, délután pedig bezárt a pékség. Délre rendszerint Nicole is végzett a munkájával, sőt most egy kicsit hamarabb befejezte, mert egyetlenegyszer sem engedélyezte magának, hogy elkalandozzon, olyan keményen összpontosított az adminisztrációra. Erre természetesen megvolt a jó oka. Nem akart Hawkra és a tegnap esti csókra gondolni… Maggie bekopogott az irodája nyitott ajtaján. – Figyelj, elöl a kávézórészt teljesen elfoglalta egy csapat gimnazista.

– Ezt hogy érted? – Ahogy mondom. Néhány perce érkeztek, kávét és süteményt rendeltek, összetolták az asztalokat, és most csak ülnek és beszélgetnek. Pont úgy, mintha mi lennénk a törzshelyük. – Zavarnak valakit? Hangoskodnak? Erőszakosak? – Nem, dehogy. Semmi baj velük. Csak azért szóltam, mert furcsállom a dolgot. Nekünk rendszerint nem ez a korosztály a törzsközönségünk. Nicole igazat adott az alkalmazottjának. – Kösz, hogy szóltál. Akkor megyek, utánanézek. A lány felállt az asztaltól, és előresétált az eladótérbe, ahol csakugyan ott ültek a kamaszok. Nevettek, beszélgettek, a felnőttek ízlésének talán kicsit hangosan, de csöppet sem zavaróan, így aztán Nicole sarkon is akart fordulni, hogy visszatérjen az irodájába. Ekkor azonban felismerte az egyik kamasz lány, és odaköszönt neki. – Üdv! Emlékszik még rám? Brittany vagyok. Tegnap találkoztunk. – Ó, persze, te vagy Raoul barátnője! – És nem utolsósorban persze Hawk lánya is, de ezt Nicole még mindig nehezen tudta elhinni. – Igen, és most rá várunk, hogy befejezze a munkát. Elmegyünk együtt ebédelni valahová, aztán meg moziba készülünk. – Érezzétek jól magatokat! Nicole az órájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő volt. – Rögtön szólok Raoulnak, hogy elmehet. Úgyis mindjárt véget ér a munkaideje. Perceken belül itt lesz, és akkor indulhattok. – Ó, annyira nem sürgős – nevetett Brittany. – Nagyon jól érezzük itt magunkat. Ami pedig az aprósüteményüket illeti, az egyenesen mennyei! – Nekem mondod? – Nicole megveregette gömbölyű csípőjét. Aztán hátrament a pult mögé, ahol Maggie csodálkozva vonta kérdőre. – Tehát ismered a srácokat? – Néhányukkal találkoztam tegnap este, a gimnáziumi focicsapat meccsén. Maggie nem kérdezett semmit, legalábbis szóval nem, csupán a szemével. De Nicole így is megértette. – Fogalmam sincs, mit kerestem ott – vonta meg a vállát. – Raoul hívott, hogy nézzem meg, ahogy játszik, én meg elmentem, mert úgysem volt mit csinálnom. És a

kezdő sípszó előtt bemutatta nekem a barátnőjét. Az a kis szőke az, akivel beszélgettem. Azzal Nicole hátrasétált, és szólt Raoulnak, hogy korábban elmehet. Sid és Phil szerint a fiú továbbra is nagyon jól, megbízhatóan dolgozott, és Nicole örült, hogy az emberismerete nem csalta meg. Már ő is épp indulni készült haza, amikor Maggie ismét

hátrajött. – Az üzletben van egy úr, aki beszélni szeretne veled. Nicole összerezzent, a szíve vadul vert a mellkasában, majd kiugrott a helyéből. Vajon Hawk az? Ó, mennyire szerette volna, ha ő… És mérhetetlenül megvetette magát a gyöngeségéért. – Gyere, ne várasd, mert a végén még elmegy, és azt nagyon fogod sajnálni! Na, akkor már biztos, hogy Hawk lesz az. A lány vett egy mély lélegzetet. – Jó, megyek, megnézem, mit akar. – Ha neked nem kell, bármikor továbbpasszolhatod nekem – somolygott Maggie. – De hiszen férjnél vagy! – Amikor ilyen pasikat látok, szeretném inkább elfelejteni. Nicole visszasétált az eladótérbe, ahonnan már távoztak a kamaszok, egyedül Hawk állt a pult előtt, és sokkal csábítóbb volt, mint bármi a Keyes pékség termékei közül. Nicole még a híres csokoládétortával szemben is inkább őt választotta volna. Aztán eszébe jutott a csók, amely miatt a perzselő vágyakozás és a dermesztő félelem jegyében telt a tegnap éjszakája. Bár a félelme talán túlzott volt egy kicsit. Biztosan persze csak akkor tudhatná ezt meg, ha újra próbára tenné magát. Vagyis ha a férfi ismételten megcsókolná… – Üdv! – mosolygott rá Hawk, és annyira vonzó látványt nyújtott, hogy Nicole szívritmusa egy konditeremben küszködő sportlédiéhez vált hasonlatossá. – Szia! Lement a vércukorszintem, gondolta. Vagy elkapta az influenzát. Mert az teljes képtelenség, hogy egy pasi miatt változott reszketeg kocsonyává egy pillanat alatt. – Csak azért ugrottam be, hogy megköszönjem a tegnap estét. Nicole halk szuszogást hallott a háta mögül, és tudta, hogy Maggie hallgatózik, de próbálta figyelmen kívül hagyni. – Pontosan mit akarsz megköszönni? – kérdezte gyanakodva, és melegen remélte, hogy nem a csókot. Ilyesmiért nem szokás köszönetet mondani! – Azért, mert segítettél a gyerekeket elfuvarozni a pizzériába, és mert ott maradtál velünk. Tudod, te kiváló példakép vagy a gyerekek számára. Okos, sikeres, olyasvalaki, akire felnézhetnek. Ugyanakkor jóval fiatalabb, mint a szüleik, tehát könnyebben elfogadnak. – Kétlem, hogy csak ezért jöttél volna ide – csóválta meg a fejét a lány. – Ami igaz, igaz. Volt más okom is rá. – Éspedig? – A desszert. Nicole lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas ágy, melynek gyűrött lepedőin két meztelen test fonódik egymásba. Szinte még a kéjes nyögéseket is hallani vélte. Ó,

igen, ez egy olyan desszert, amelyért tudna lelkesedni, akár minden étkezés után… A férfi egy darab papírt húzott elő a farzsebéből. – Összesen harmincöt srácról lenne szó, meg pár barátjukról, esetleg néhány szülőről. Mindent egybevéve legyen, mondjuk, ötven ember. Nicole zavartan hunyorgott. – Te édességet akarsz rendelni ötven főre? – Ahogy mondod. Tudod, vasárnap délutánonként össze szoktunk ülni, és megnézzük a pénteki meccsről készült filmet. Okulásként, hogy amit esetleg rosszul csináltunk, azon javítani tudjunk a későbbiekben. Ilyenkor mindig ellátom édességgel a fiúkat, hogy el ne aludjanak nekem, és bár régebben egy másik pékségtől rendeltünk, gondoltam, most megpróbálkozom a tiéddel. Szóval, mit javasolsz? – A tortáról lebeszélnélek – dünnyögte zavartan Nicole, aki, noha nagyon szégyellte magát emiatt, még mindig nem tért egészen magához iménti álmodozásából. – A legjobb volna a muffin vagy a teasütemény. – Remek. – Van valami különleges kívánságod? Ez kissé kétértelműen hangzott, és Hawk nem hagyta ki a lehetőséget. – Mit ajánlasz? – kérdezte nem kevésbé kétértelműen, és felvonta a szemöldökét. – Mit szólnál a csokis és a vaníliás muffinhoz? Töltelék nincs bennük, csak a tésztájuk csokis, illetve vaníliás, meg persze a bevonat. – Még mindig ellenállsz – állapította meg a férfi. – Tessék? – csodálkozott Nicole. – Ellenállsz a vonzerőmnek. – Miért, vonzó vagy? – Tudod, hogy igen. Hawk átnyújtott egy névjegyet, amelyen a nevén kívül ott volt az iskola neve, címe és telefonszáma is. – Ez meg micsoda? – Ide szeretném kérni a süteményeket. Holnap délután fél háromra. A konferenciateremben leszünk, a tornacsarnok mellett. A kártya hátoldalára ráírtam, merre kell menni. – Házhoz szállítással nem foglalkozunk. – Sajnos nem tudom hol tárolni holnapig az édességeket. – Mit szólsz, mondjuk, a furgonodhoz? – Nicole a kirakatüveg felé intett, melyen át látszott a férfi parkoló kocsija. – Igazából arra gondoltam, hogy ha áthoznád vasárnap a sütit, ott maradhatnál velünk megnézni a meccset – próbálkozott Hawk.

– De hiszen pénteken már láttam egyszer. – Viszont nem hallottad a megjegyzéseimet és a magyarázataimat a különféle akciókhoz. Talán nem érsz rá vasárnap délután? – Nem erről van szó. – Hát miről? Vagy tudod mit? Egyáltalán nem érdekel. Gyere el, Nicole! Meglátod, nagyon jól fogod érezni magad. A lány egyre jobban összezavarodott, márpedig nagyon nem szeretett összezavarodni. – Miért csinálod ezt velem? – kérdezte elgyötörten. – Mert tudom, hogy ha több időt töltünk egymás társaságában, akkor meg fogsz kedvelni. – És miért olyan fontos, hogy megkedveljelek? – Mert ha nem kedvelsz, nem fogsz lefeküdni velem. Nicole hálás volt a sorsnak, hogy még vele van a botja, mert ha nincs, ettől a választól biztosan megrogyott volna a térde. – Hohó, hát kizárólag erre megy ki a játék? Csak az a cél, hogy az ágyadba csalogass? – Meztelenül – tette hozzá Hawk suttogva. – A legjobb részt kihagytad. Nicole azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – De hát… – hebegett. – Miért én? – Mert szép vagy, szexi és mindenekelőtt érdekes. Kíváncsivá tettél. – Hát, nem is tudom, mit mondjak… – Mondj igent! – A férfi magához húzta, épp annyira, hogy azért a szemébe tudjon nézni. – Tudod, egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőled. Mindig rád gondolok, és ha nem vagy velem, hiányzol. A legjobb persze egy meztelen randi volna kettesben, de ha nem megy másként, hajlandó vagyok veled nyilvánosság előtt, felöltözve is találkozni. És akármit is mondtak a futballanyukák a lelátón, hidd el, ez nem fordul elő túlságosan gyakran velem. Van benned valami, Nicole, ami megőrjít. Hogy micsoda, azt még nem tudnám megmondani, de addig nem nyugszom, míg ki nem derítem. Na és ha kiderítette? Akkor annyi? Mindennek vége? Nicole-nak fogalma sem volt, mit gondoljon erről az egészről, válaszolni meg aztán végképp nem tudott. Mit akar tőle ez az ember? Járni szeretne vele? Vagy egyszerűen csak le akarja fektetni? Esetleg mindkettőt? Óriási volt a kísértés, hogy rábólintson az ajánlatra, de a következő pillanatban összeszorította a torkát a riadalom. Micsoda? Vágjon bele egy párkapcsolatba? Két hónappal azután, hogy tönkrement a házassága? Drew elvesztésén ugyan már rég túltette magát – rájött, hogy nem volt ez olyan nagy veszteség –, de az önbizalma akkor is sérült, ilyen sebezhetően pedig nem szabad fejest ugrani még egy könnyű kalandba

sem. – Mondj igent! – sürgette a férfi. – Nem tehetem. Hawk ekkor odahajolt hozzá, és megcsókolta. Forrón, tüzesen. A nyelve mohón talált utat Nicole ajkai közé, akinek azon nyomban elakadt a lélegzete. Majdhogynem ájultan viszonozta a csókot, és amikor szétváltak, lihegve néztek farkasszemet. – Mondj igent! – ismételte a férfi. Nicole nem felelt. – Hozd el nekünk a süteményt, és maradj ott velem! A lány nem bírta tovább, megadta magát. – Hát jó – sóhajtott fel. Már csak Hawk diadalmas mosolyát látta, mert a férfi a következő pillanatban távozott. Nicole csak egy teljes perccel később vette észre, amikor már megszűnt vele forogni a világ, hogy a pulton egy százdolláros hever. Ebből aztán jó sok muffin és teasütemény kitelik! Ekkor Maggie lépett be az üzletbe a hátsó ajtón keresztül. – Ez aztán a figyelemre méltó férfi – állapította meg. – Nemcsak hogy őrülten jóképű, de egyenes is: nyíltan megmondja, mit akar. Márpedig ez nagyon fontos. Úgyhogy a helyedben én biztosan randiznék vele. – Nem lehet – rázta a fejét a lány. – Még nem vagyok elég erős egy új kapcsolatra. – Ki beszél itt kapcsolatról? – Maggie elvigyorodott, de egy másodperc alatt komolyra váltott az arca. – Jaj, bocsáss meg! Olyan buta vagyok! Annyira megörültem ennek a remek pasinak, hogy teljesen el is felejtettem, miken mentél keresztül, te szegény! Nicole dühbe gurult, amikor meglátta a részvétet Maggie szemében. Már nyitotta a száját, hogy bizonygatni kezdje, semmi baja, tökéletesen rendben van, de aztán eszébe villant, mennyire lebénította Hawk közeledési kísérlete az imént. Nem, sajnos még nagyon messze van attól, hogy tökéletesen rendben legyen, ismerte el szomorúan. – Összeállítom én a süteményszállítmányt holnapra – mondta Maggie. – Te menj csak haza nyugodtan! – Rendben. Idejövök a csomagért holnap ebéd után. Nicole elhagyta az üzletet, és útban hazafelé megpróbált kicsit jobb kedvre derülni. Tulajdonképpen hálát kellett volna adnia a sorsnak, hogy vannak barátai, akik aggódnak érte, és akik törődnek vele. És hálás is volt, de tényleg. Csak azt utálta, ha sajnálták. De azt nagyon. Világéletében büszke volt arra, hogy ő mindig mindent meg tud oldani. Nem történhet olyasmi, amivel ő, Miss Talpraesett nem tud megbirkózni. Ráadásul ha őszinte akart lenni, el kellett ismernie, hogy ennek az egész Drewügynek elsősorban ő maga az oka. Hozzáment a férfihoz, pedig tisztában volt vele,

hogy amit iránta érez, az minden, csak nem elsöprő szerelem. Csakhogy nem hitt magában, és attól tartott, hogy senki nem fogja feleségül kérni, akit esetleg jobban tudna szeretni. Emiatt férjhez menni! De hát utólag mindig okos az ember. Azzal, hogy már tudjuk, mit kellett volna csinálnunk akkoriban, nem változtathatjuk meg a múltat. És attól, hogy egy percig sem sírt a széltoló Drew után, még nem nyerte vissza ripszropsz az önbecsülését és az önbizalmát. Bárcsak árulnának ilyesmit is az interneten! Ezen a gondolaton maga is elmosolyodott, de öröme nem tartott sokáig, mert ahogy a háza elé ért, egy autót vett észre, melyet sajnos jól ismert. Túlságosan is jól. A férfi, aki a kocsinak támaszkodott, felegyenesedett, amikor Nicole-t észrevette. Farkast emlegetünk, és lám, a kert alatt kullog, gondolta Nicole csüggedten. Drew mosolyogva integetett neki, ám ő úgy tett, mintha nem látná, és beparkolt a feljáróra. Leállította a kocsit, kiszállt, majd elindult az ajtó felé, ám rájött, pusztán attól, hogy nem vesz róla tudomást, Drew nem fog eltűnni. Ezért aztán kelletlenül megfordult.

5. – Hordd el magad! – sziszegte Nicole. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – De még mennyire hogy komolyan gondolom! Nicole komolyan eljátszott a gondolattal, hogy nem engedi be a volt férjét, ám aztán eszébe villant, hogy nem feltétlenül okos dolog szabadtéri előadással szórakoztatni a szomszédokat. Így aztán sarkon fordult, kinyitotta az ajtót, és becsörtetett a házba, tudván, hogy Drew követi majd. Így is történt. A lány a nappali közepén fordult vissza. – Mondd el, amiért idejöttél, aztán tűnj el, de gyorsan! – Nem mondhatnám, hogy barátságos a fogadtatás – jegyezte meg Drew. – És te ezen csodálkozol? Nicole kaján örömmel szemrevételezte a férfi arcán a sebhelyet, mely még mindig nem gyógyult be egészen. Amikor ugyanis Drew legutóbb meglátogatta, a nővére még itt lakott a házban, és mivel a férfi késő éjszaka lopakodott fel a lépcsőn, Claire rátámadt, és egy tűsarkú cipővel megsebesítette. A fagyos fogadtatás azonban láthatóan nem tántorította el Drew-t. – Hiányoztál, bébi. És tudom, hogy én is hiányoztam neked. – Mégis mit gondolsz, mi hiányozna? Hogy nincs, aki lefektesse a húgomat? A férfi védekezően emelte fel a kezét. – Még mindig a régi nóta? Mégis mikor akarsz végre fátylat borítani a múltra? – Majd ha úgy látom, hogy mindketten kellőképpen megbántátok a bűnötöket. De ennek egyelőre nyoma sincs. Még csak bocsánatot sem kértél! El sem ismerted, hogy olyasmit tettél, amit nem kellett volna. – Nem az történt, amire te gondolsz – dünnyögte a férfi. – Félreértetted a helyzetet. Most jött el az a pillanat, amikor Nicole azt kívánta, bárcsak leckéket vett volna korábban egy késdobáló művésztől. Esetleg egy bokszbajnoktól. – Aha, persze. Jesse szobájában voltatok, az ágyon. Csókolóztatok, és a kezed rajta volt a húgom meztelen mellén. Mégis mit lehet ezen félreérteni? Drew egyik lábáról a másikra állt zavarában. – Hibát követtem el – motyogta. – Sajnálom. – Sajnos ez kevés. – Jellemző! – A férfi hangjába némi ingerültség vegyült. – Te mindent olyan

komolyan veszel! Igen, hibáztam. Mindenki követ el néha hibát, talán még te is. Én megmondtam neked rögtön az esküvő után, hogy Jesse-nek nem kellene velünk laknia. Ha nem lett volna itt… Nicole levegő után kapkodott felháborodásában. – Talán azt akarod mondani, hogy én tehetek az egészről, mert nem távolítottam el itthonról a húgomat, és ily módon felesleges kísértésnek tettelek ki? És te szegény, mit ad isten, nem tudtál ellenállni a kísértésnek… Jól értem, hogy semmilyen mértékben nem tartod magad felelősnek a történtekért? – Elferdíted a szavaimat. Ezt régebben is előszeretettel csináltad. Nicole ránézett a férjére, és nem érzett iránta egyebet, csak szánalmat. Hiba volt hozzámennie, ezt egy ideje biztosan tudta. Olyan hiba, amiért részben már megfizetett, de amiért valószínűleg egy darabig még fizetnie kell. Drew alighanem rosszul értelmezte a pillantását, mert negédesen így szólt: – Azt szeretném, ha visszafogadnál. – Hát arra aztán várhatsz! – Addig várok, ameddig akarod. Szeretlek, Nicole! Soha senki nem fog téged ennyire szeretni, mint én. – Akik szeretetben élnek, azok nem csalják meg egymást. – Dehogyisnem. – Mások lehet, hogy igen. De én nem vagyok ilyen, és nem ilyen párra vágyom. – Nicole megrázta a fejét. – Amit elkövettél ellenem, az jóvátehetetlen, Drew. Ezek után képtelen volnék megbízni benned. A férfi arca dühös maszkká dermedt. – Egyedül akarsz maradni? Mert gondolom, tudod, hogy nem fogsz kelleni senkinek. Nicole nyelt egyet, de különben rezzenéstelen maradt az arca. A férfi a legtitkosabb félelmeivel szembesítette, ám ennek nem akarta jelét adni. – Azt majd meglátjuk – jelentette ki jóval magabiztosabban, mint amilyen magabiztosnak érezte magát. – De még ha egyedül maradok, akkor sem akarok visszatérni hozzád. Nagy hiba volt már az is, hogy hozzád mentem. – Részemről pedig az, hogy idejöttem! – fakadt ki a férfi. – Tudod, hogy az ismeretségi körömben senkit sem lepett meg, hogy megcsaltalak, Nicole? Mindenki úgy látja, hogy nehéz szeretni téged, és én kénytelen vagyok egyetérteni velük. Zárkózott vagy, távolságtartó, néha pedig kifejezetten undok. De látod, én ennek ellenére igyekszem. Nicole úgy érezte magát, mintha arcul ütötték volna. Attól, hogy tudta, Drew szándékosan sértegeti, még nem fájt kevésbé a sértés. – Hát persze, mert te egy nemes lélek vagy – mondta gúnyosan. – Nem is tudom,

mivel érdemeltelek ki. De félretéve a viccet, Drew, szeretnélek megkérni, hogy többé ne próbálj ezen a sajátos módon visszahódítani, mert semmi esélyed. Hagyj engem békén, nem akarlak visszakapni, csak szeretném végre elfelejteni ezt az egészet. – Ez hazugság! Nem akarhatsz elfelejteni! – Légy szíves, menj el! – Nicole fáradtan felsóhajtott, majd az ajtóhoz sétált és kinyitotta. – Menj, és ne is gyere vissza soha többé. A férfi habozott. Lerítt róla, hogy szívesen mondana még valamit, de aztán mégiscsak elhagyta a házat. Nicole kulcsra zárta az ajtót mögötte, és elhatározta, hogy csak azért sem fog sírni. Lerogyott a kanapéra a párnák közé. El sem tudta képzelni, mi lehetett Drew célja ezzel a látogatással. Egyszerűen meg akarta gyötörni? Vagy komolyan azt hitte, hogy ha jól megsérti, Nicole első dolga lesz visszaszaladni hozzá? Ennyire ostoba talán még ő sem lehet. De akkor miért nem akarja elengedni? Pusztán büszkeségből? Nem akar ő lenni az elhagyott fél? A lány erősen kételkedett benne, hogy Drew még mindig szereti, sőt abban is kételkedett, hogy valaha igazán szerette. Nagyjából itt tartott a gondolataiban, amikor megszólalt a telefon, és Nicole boldogan futott a konyhába, hogy felvegye a kagylót, hiszen most örült mindennek, ami eltereli a figyelmét a volt férjéről. – Halló! – Szia! Hogy vagy? Claire hívása ugyan nem volt annyira izgalmas, mintha Hawk kereste volna, de még mindig sokkal jobb volt vele beszélgetni, mint Drew sértésein rágódni. – Köszönöm, jól. És te? – Még mindig arra várok, hogy látszani kezdjen rajtam az állapotom, de hiába. Eljössz este vacsorára? Nicole elbizonytalanodott. Imádta a nővérét és Wyattet is, mégsem volt semmi kedve egész este a boldog ifjú pár turbékolását nézni. – Kösz, de ma inkább nem. Majd máskor. – Túl sokat vagy egyedül – sóhajtotta Claire. – Ez nem igaz. Épphogy csak hazajöttem a pékségből, ahol egész délelőtt emberek közt voltam. – A munka nem számít – legyintett Claire. – És különben is, ne légy ilyen átkozottul elutasító! Hiszen azért törődöm veled és azért aggódom érted, mert szeretlek. Ennek inkább örülnöd kellene. Legfőképpen mert Drew szerint őt egyáltalán nem könnyű szeretni… – Olyan átkozottul nehéz volt az életed az elmúlt két hónapban! – folytatta Claire. –

Itt az ideje a felejtésnek. Gyere el, és kapcsolódj ki egy kicsit! Borzasztó, hogy folyton egyedül gubbasztasz és a múlton rágódsz. Már megint itt volt az, amit Nicole annyira utált. A részvét… Igen, a nővére hangjában is felfedezte ugyanazt a hangszínt, amit korábban Maggie-ében. Claire sajnálta őt. – Igazán kedves tőled, hogy törődni akarsz velem – mondta, és közben gondosan ügyelt rá, nehogy csikorgatni kezdje a fogát –, de hidd el, semmi okod az aggodalomra. Jól vagyok, a lehető legjobban. – Elhiszem, de akkor miért nem jársz el többet otthonról? – Úgy érted, miért nem járok férfiakkal szórakozni? Ha felbukkanna az életemben egy helyes pasi, akkor megnyugodnál? Claire felnevetett. – De még mennyire! – Ezek szerint a te aggodalmad nem is az én érzéseimről szól. Hanem rólad magadról. Nem tudod elképzelni, hogy pasi nélkül is boldog lehetek. – Hát, lehet. – Hidd el, díjazom a szándékodat, hogy boldognak akarsz tudni. És biztosíthatlak, hogy a körülményekhez képest remekül megvagyok. De most, ha megbocsátasz, leteszem. Mennem kell. Később majd beszélünk. Azzal Nicole bontotta a vonalat, és felkapta a táskáját. Hát most megmutatja, hogy csak azért sem fog itthon gubbasztani! Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, ismét megszólalt a telefon, de már nem ment vissza felvenni. Elsietett, mintha csakugyan sürgős dolga lett volna. Hawk sorba rakta a DV D -ket, melyekre a pénteki meccs különböző jeleneteit vették fel. Többször is megnézte már az egész anyagot, és pontosan tudta, melyik részhez milyen kommentárt fog fűzni. A fiúk érkezéséig hátralévő néhány percet rendszerint arra használta, hogy jegyzeteket készítsen, most azonban folyton az óráját bámulta. Akár egy kisgyerek, aki a matekóra végét várja. Csak ő azt várta, mikor jön már Nicole. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a lányt, folyton rá gondolt. Illetve a „gondolt” talán nem is a megfelelő szó. Találóbb az, hogy róla képzelődött. És mit ad isten, képzelgéseiben egyetlen alkalommal sem volt Nicole-on valami sok ruha… Fogalma sem volt, miért van rá ennyire erős hatással a lány, de ez különösebben nem is érdekelte. Élvezte a kettejük között felszikrázó szenvedélyt. És nem csak Nicole megjelenése nyűgözte le. Imádta a humorát, a gúnyos megjegyzéseit, azt, hogy nem alél el tőle, hanem van tartása. Léptek koppantak a konferenciaterem felé vezető folyosón. Könnyed lépések, melyek

egészen biztosan egy nőtől származtak, nem pedig valamelyik kétméteres, kigyúrt játékostól. Az izgatottságtól elszorult a férfi torka, és csak akkor engedett benne kicsit a feszültség, amikor a terembe a várakozásnak megfelelően belépett Nicole. – A kocsimban van hat doboz sütemény – jelentette ki. – Nem akarsz segíteni becipelni? – Dehogyisnem. – Hawk odalépett hozzá, és éppen azon morfondírozott, vajon lesze ideje megcsókolni a lányt, mielőtt a srácok beállítanak, amikor észrevette Nicole szemében a fájdalmas kifejezést. – Mi történt? – Semmi. – Azt nem hiszem. Látom rajtad, hogy komolyan megbántott valaki. Igen, minél tovább figyelte a lányt, ez annál nyilvánvalóbbnak tűnt. Látszott a sápadtságán, a szokásosnál görnyedtebb tartásán. – Nincs jelentősége – vonogatta a vállát Nicole. – Már jól vagyok. – Akkor ezek szerint nemrég még nem voltál jól. – Hát igen… – Nicole megadóan felsóhajtott. – Tegnap volt egy kellemetlen találkozásom a volt férjemmel. – Te elváltál? – csodálkozott a férfi. – Majdnem. Folyamatban van az ügy. Benyújtottuk a keresetet a házasság felbontására, és megegyeztünk a feltételekben. Már csak arra várunk, hogy kitűzzék a bontóper tárgyalásának időpontját. – És? Hogy viseled? Még mindig hiányzik a fickó? – A legkevésbé sem. Tegnap viszont meglátogatott. Állítólag azért, mert békülni akar, de elég fura módszert választott a meggyőzésemre. Hawk arca elsötétült. – Bántott? Mert ha egy ujjal is hozzád ért… – Nem, úgy nem bántott. Csak sértegetett. Elég aljas dolgokat mondott. – Ha akarod, szívesen móresre tanítom. Nicole elmosolyodott. – Kösz, de nem szükséges. – Biztos? Pedig tényleg nagyon szívesen, amikor csak akarod. Úgyis folyamatosan keresem a testedzési lehetőségeket. – Drew nem volna számodra túl nagy kihívás. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. De azért kedves tőled, hogy felajánlottad. Köszönöm. Nicole újra elmosolyodott, ám a pillantása szomorú maradt. Hát igen, ez a baj a volt partnerekkel. Hogy túl sokat tudnak. Például azt is tudják, mivel lehet a leginkább az ember lelkébe taposni. És úgy tűnik, ez a Drew nevű gazember nem habozott kiaknázni

a tudását. A férfi finoman, vigasztalóan megérintette a lány arcát. – Nincs igaza, ne félj! – Miben? – csodálkozott Nicole. – Semmiben. Akármit is mondott. – Ugyan! Azt te nem tudhatod. – De igen. Tudom. Mi több, biztos vagyok benne. Hawk nagyon barátságos volt, az érintése pedig egyszerre megnyugtató és felkavaró. Nicole úgy érezte, pontosan erre van szüksége. Amikor a férfi pillantása az ajkára tévedt, a lány valósággal beleborzongott. Pedig még meg sem csókolta… Vajon hogy csinálja? De még mielőtt fényt deríthetett volna erre, a folyosóról beszélgetés hangja és lábdobogás hallatszott. Nicole riadtan hátrált egy lépést. – Megjött az erősítés – jelentette be könnyedén Hawk. – Megkérem őket, hogy hozzák be a dobozokat, jó? – Ó, majd elfelejtettem! – Nicole benyúlt a nadrágja zsebébe. – Itt a visszajáró. – Tartsd csak meg, és számítsd bele a jövő hetibe – legyintett a férfi. – Most egy jó darabig minden vasárnap rendelni fogok. – Rendben. – Ugye itt maradsz, és részt veszel a megbeszélésen? – Hát persze. Hiszen megígértem. Végül is mi mást tehetett volna? Üljön otthon egyedül, és hagyja, hogy a barátai sajnálkozzanak rajta? Hawk elküldött pár fiút Nicole-lal, hogy hozzák be a dobozokat a kocsiból. Mire visszaértek, Raoul is megérkezett. – Remélem, nem ciki, hogy már megint itt vagyok, és nem érzed úgy, hogy a munkahelyi főnököd rátelepszik az egész életedre. – Senki sem mond már olyat, hogy ciki – vigyorgott Raoul. – Ó, dehogyisnem! – Visszatérve az eredeti kérdésre, egyáltalán nem zavar, hogy itt van, sőt. – Akkor jó. Ki tudja, talán még egy-két hasznos taktikai tanáccsal is szolgálhatok – élcelődött a lány. – Sosem lehet tudni – bólogatott komolyan a kamasz. – Mr. Hawkins mindig azt szokta mondani, hogy a nők rejtélyes képességekkel rendelkeznek, és hogy nekünk, férfiaknak tisztában kell lennünk a korlátainkkal. Nocsak! Nicole komolyan meglepődött. Bár abban nem kételkedett, hogy Hawk az átlagférfinál jóval szerteágazóbb tapasztalatokkal rendelkezik ezen a téren, és Raoul

ugyancsak jól teszi, ha rá hallgat. Pár perccel később már valamennyien az összecsukható székeken ültek – Nicole közvetlenül Hawk mellett –, és a teremre sötétség borult. Aztán a képernyőn feltűnt az első kielemzendő jelenet, meglehetősen szemcsésen, nem túl jó minőségben. – Itt szerencsétek volt, fiúk – mutatta az edző. – Elhülyéskedtétek az elejét… Látod, Wilson, teljes két másodperccel később indultál a kelleténél. Green, te pedig nem fedezted elég vehemensen a hátvédünket. Márpedig ha az ellenfél áttöri a védelmi vonalainkat és pontot szerez, akkor egy lépéssel távolabb kerülünk a győzelemtől. Ez ilyen egyszerű. És ez így ment tovább, kielemezték a meccs majdnem minden percét. Hawknak mindenről volt véleménye. Ha úgy látta, hogy a fiúk jól teljesítettek, akkor nem fukarkodott a dicsérő szavakkal – bár ez nem túlságosan gyakran fordult elő –, ha pedig hibát fedezett fel, akkor építő jellegű kritikát gyakorolt. A magyarázatai érthetőek voltak, még Nicole is képes volt követni őket… Legalábbis az első tíz percben, amíg a férfi keze meg nem pihent a karján. Kis híján ugrott egyet, annyira váratlanul érte az érintés, de végül sikerült nyugalmat erőltetnie magára. És akkor Hawk cirógatni kezdte a csuklója belső oldalát… Szigorúan véve nem volt ebben semmi érzéki, hiszen teljesen semleges volt a terület, ahol az ujjai kalandoztak. De a férfi bőréből olyan forróság áradt, hogy Nicole alig bírt magával. Pedig ez aztán tényleg nem az a pillanat volt, amikor Hawk karjába kellett volna vetnie magát. Már csak a jelen lévő ifjak miatt sem. Félidőtájt szünetet tartottak. A fiúk rávetették magukat a süteményekre, és néhány perc alatt felfaltak mindent, amit Nicole magával hozott. Hawk hátradőlt a székén. – Nos, hogy tetszik a játék? – kérdezte mintegy mellékesen. Melyik? – kérdezhette volna Nicole. Mióta égett a villany, természetesen abbamaradt a cirógatás, és a férfi úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Mintha teljesen idegenek lennének. Ehhez képest a lányt igencsak felajzotta a váratlan becézgetés, és kezdett többre vágyni, mint pusztán egy kis simogatásra. – Egy csomót tanultam – felelte közönyt színlelve. – Tudod, sosem érdekelt a sport, és rá kellett jönnöm, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. – Ez egy csomó mindenre igaz – bólogatott a férfi. – Velem vacsorázol, miután a bemutató véget ért? Vagy inkább hazamennél? – Nem adod fel, mi? – kérdezett vissza halkan Nicole, hogy senki se hallja. – Nem, soha. Ebben ne is reménykedj. Tudom, mit akarok, és azt meg is szerzem magamnak. Mármint engem? Nicole önkéntelenül fészkelődni kezdett a székén. Bár ne tette

volna! Lám, a teste, ez a hitszegő, ismét elárulja. – Hawk, én… – Hát ez meg mi? Mit jelentsen ez a hebegés? Talán csak nem akarja elfogadni a vacsorameghívást? Ostoba kérdés! Nicole nagyon is el akarta fogadni Hawk ajánlatát. Még akkor is, ha mostanáig nem voltak jellemzőek rá a könnyű kalandok. Még akkor is, ha felelőtlenségnek tartotta volna azzal megtorolni Drew sértéseit, hogy ész nélkül ágyba bújik valakivel. – Inkább hazamegyek – hangzott a válasz. A férfi sötét pillantása szinte égetett. – Meddig akarsz még menekülni előlem? – Fogalmam sincs. – Örülök, hogy nem tagadod. Mert ha néven nevezzük a problémát, megtettük az első lépést a megoldása felé. – Benned egy filozófus veszett el. – Nicole felállt, de a férfi megragadta a kezét, és közelebb húzta magához. – Legalább valld be, hogy nagy kísértést jelentek számodra! – Nagyobbat, mintsem gondolnád. – Igen, tessék! – Nicole felkapta a csöngő telefont, aztán ledobta magát a legközelebbi székre. Hétfő délután volt, és épphogy csak hazaért a munkából, abban a reményben, hogy végre lazíthat egy kicsit. – Maga az, Nicole? Martin Bashear vagyok. Az ügyvédje? – Üdv, Martin! Hogy van? – Jól. De van pár dolog, amit meg kellene beszélnünk. – Jó vagy rossz hírei vannak? – szegezte neki a kérdést a lány. – Hát, azt hiszem, inkább rossznak mondhatók, mint jónak. Nicole vett egy nagy levegőt, és gondolatban felkészült az újabb csapásra. – Mondja, essünk túl rajta! – Sürgősen döntenie kellene a húga, Jesse ügyében. Emeljünk vádat ellene, vagy vonjuk vissza a feljelentést? – Tudja, hogy mit akarok. Hiszen már meg is bíztam a vádemeléssel. – Ez igaz. Csakhogy mint az ügyvédje, köteles vagyok a tanácsaimmal segíteni önt. És jelen esetben az volna a tiszteletteljes javaslatom, hogy vonjuk vissza a vádat. Nicole olyan erősen szorította a kagylót, hogy az ízületei is belefehéredtek. – Jesse ellopta a családi tulajdonban lévő tortareceptet, aztán titokban megsütötte és az interneten árulta a híres Keyes-féle csokoládétortát. Ezzel kárt okozott az üzletnek,

ráadásul jogtalanul bitorolta a cég nevét. Nem engedhetem, hogy megússza. – Igen, tökéletesen egyetértünk abban, hogy a húga büntetést érdemelne – helyeselt az ügyvéd. – De gondolkodjon, Nicole! A per valószínűleg elhúzódna, és igen sokba kerülne. A családi drámák különben is kiszámíthatatlan fordulatot vehetnek a bíróságon. Például Jesse megnyerheti az esküdtek rokonszenvét. Hiába teszünk meg mindent, hogy rossz színben tüntessük fel, nem biztos, hogy sikerülni fog. Az ügyvédje felhozhatja, hogy nagyon fiatal volt még, amikor a szüleit elveszítette. – Én is fiatal voltam! – szúrta közbe Nicole. – Igaz, de mégiscsak ön volt az idősebb nővér. És ráadásul Jesse az ön nevelése. Felróhatják, hogy maga tehet a viselkedéséről. – Ebben nem volna semmi újdonság. – És ki kellene teregetni a családi szennyest. Nicole pontosan tudta, mire gondol az ügyvéd. Jesse védője minden bizonnyal szóba fogja hozni Jesse és Drew viszonyát, aminek következtében az esküdtekben gyanú ébredhet, vajon nem a bosszú-e a célja ennek az egész pereskedésnek. – Arról még nem is beszéltünk, hogy mire a tárgyalásra sor kerül, a húgának igen nagy lesz a pocakja, márpedig az állapota együttérzést kelthet az esküdtekben, és akkor… Martin tovább beszélt, de Nicole a továbbiakban már semmit sem hallott. – Mi… mit mondott az előbb? A húgom állapotos? – hebegte elképedve. A vonal túlsó végén csönd támadt. – Sajnálom – mentegetőzött fojtott hangon az ügyvéd. – Azt hittem, hogy már tudja. Nicole lassan felállt – ezúttal bot nélkül, és meglepően könnyen ment a dolog.

– Hányadik hónapban van? – tudakolta. – Azt hiszem, a negyedikben. Talán egy kicsit előrébb. Nicole halkan szentségelni kezdett. Már csak ez hiányzott! Hogy Drew teherbe ejtse a húgát! Forróság öntötte el. Vajon a szégyen és a megaláztatás miatt? Vagy nem volt ez más, mint jól fejlett düh? Jesse terhes… Bár tulajdonképpen nincs is ebben semmi meglepő. Nicole hányingerrel küzdött, egyszerre forogni kezdett vele a szoba. – Most leteszem – suttogta. – Nicole, kérem, bocsásson meg! Tényleg sajnálom. Tehetek valamit önért? – Vonja vissza a feljelentést! – Biztos benne, hogy ezt akarja? A lány bólintott, de aztán rájött, hogy Martin ezt aligha láthatja. – Igen, biztos. Vonja vissza a feljelentést. Tökéletesen igaza volt az előbb. Nem éri meg a kockázatot. Túl nagy az esélye, hogy elveszítjük a pert.

Aztán letette, anélkül hogy elköszönt volna. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy elárassza a fájdalom és a kétségbeesés. Ez már tényleg sok, gondolta, miközben teleszívta a mellkasát levegővel, és próbálta kilélegezni a szorongató fájdalmat. Pedig hogy szerette a kishúgát! Mindent megadott neki, egy csomó áldozatot hozott érte! És ezt kapta köszönet gyanánt. Egy kisbabát. Akit Jesse hord a szíve alatt. Nicole saját lapos, üres hasára tette a kezét, és lassan leült. Nem mintha arra vágyott volna, hogy Drew-tól gyereke legyen. De azért egy saját család… Annyira szeretett volna egy saját családot! Férjet, aki őszintén szereti, és akit ő is őszintén szerethet. És gyerekeket. Ehelyett kést kapott a hátába, immár harmadszor. Most pedig mehet a jóistenhez panaszra… Csöngettek. Nicole, mint egy alvajáró, felállt és ajtót nyitott. Egy ismeretlen, középkorú asszony állt a verandán. – Jó napot! – köszönt udvariasan. – Jesse Keyest keresem. – Maga kicsoda? – tudakolta a lány. – A nevem Paula Fenner. Jesse a fiammal, Matt-tel jár, és… Szóval beszélni szeretnék vele. De egyszerűen nem tudom elérni. – Már nem lakik itthon. – Hát hol lakik? – Fogalmam sincs. Huszonkét éves, vagyis nagykorú, oda megy, ahová akar. – És megkérdezhetem, hogy miért költözött el itthonról? Mert nem azért, hogy Matthez költözzön, az az egy biztos. – Paula hangja kissé élesen csengett. Nicole habozott egy darabig. Először önkéntelenül is meg akarta védeni a húgát, de aztán egyszerre megrohanta az a sok szörnyűség, amit Jesse művelt vele az elmúlt néhány hónapban, és elöntötte a vak düh. Hát meddig akarja még óvni, védeni?! Elég ebből! – Mert elzavartam – vágta oda az asszonynak. – Ugyanis rajtakaptam az ágyban a férjemmel. Paula elsápadt. – Sajnálom. Igazán sajnálom… – Hát még én hogy sajnálom! – csóválta meg a fejét Nicole, aztán hátralépett és becsukta az ajtót. Egy csomó más dolgot is nagyon sajnált, például azt, hogy őszintén szerette azt az álnok kígyó kis Jesse-t, aki pedig soha nem gondolt másra, csakis és kizárólag önmagára.

Nicole türelmetlenül toporgott Wyatt házának verandáján, aztán megnyomta a csengőt. Végre megjelent Claire, és ajtót nyitott.

ismételten

– Tudtál róla? – szegezte neki a kérdést a húga. – Miről? – szaladt ráncba Claire homloka. – Hogy Jesse gyereket vár. A nővére elsápadt. – Istenem! És mondd csak, egészen biztos vagy benne? – Amennyire látatlanban biztos lehet az ember. Az ügyvédem mondta. – Nem tudtam, tőled hallom először. Ha akarod, erre meg is esküszöm. Nicole hitt neki. A nővére sokféle képességgel rendelkezett, de rosszul hazudott. És egy testvérnél az őszinteség dicséretes dolog, Nicole tudta is értékelni. Claire hátralépett és beengedte a húgát. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! – sóhajtotta. – Jesse terhes!? És vajon… szóval kitől? Nicole, aki akkor már a nappaliban járt, legszívesebben odasózott volna a botjával valahová. – Jogos a kérdés – ismerte el fogcsikorgatva. – Ugyanis nyugodtan lehet Drew is az apa. De akár ez a szerencsétlen Matt is, Jesse barátja. Meg akárki más, akivel a kishúgunk időközben összefeküdt… Mert azt ugyan tudom, mikor kaptam őket rajta Drew-val, de arról fogalmam sincs, mióta folytatták a kisded játékaikat a hátam mögött. Nicole keze ökölbe szorult. Megcsalták, becsapták azok, akik a legközelebb álltak hozzá. Bohócot csináltak belőle. Úgy csináltak, mintha szeretnék, de csak nevettek rajta a háta mögött. Nicole nyelt egy nagyot és megfogadta, hogy semmi esetre sem fog sírni. Egyszerűen azért, mert sem Jesse, sem Drew nem érdemlik meg, hogy akár csak egyetlen könnycseppet is pazaroljon rájuk. – Nem tudom, mit mondjak – csóválta meg a fejét Claire. – Ez az egész egyre szörnyűbb. Jesse-vel beszéltél már? – Nem. Nem hiszem, hogy sok értelme lenne. – Nicole a kanapéra rogyott. – Én ezt egyszerűen nem értem! – sóhajtotta. – Hogy történhetett ez meg? Mit követtem el ellene, hogy ennyire gyűlöl a tulajdon húgom? – Nem hiszem, hogy ez rólad szólna – tiltakozott Claire. – Már csak azért sem, mert Jesse-nek semmi oka gyűlölni téged. Szerintem az a dolog Drew-val egyszerűen csak megtörtént. Nicole a szemét forgatta. – Na persze. Ezt ő mondta neked, mi? Te meg, amilyen jóhiszemű vagy, nem kételkedsz a szavában.

– De hát miért akarta volna Jesse szántszándékkal pokollá tenni az életedet? – Például azért, mert haragudott rám. Igen, dühös volt, amiért ragaszkodtam a végrendelethez, és nem akartam kiadni az örökrészét a pékségből addig, amíg be nem tölti a huszonötöt. Tudod, mennyit nyúzott, hogy fizessem ki, hogy elmehessen? Csak én nem álltam kötélnek. Claire leült a húga mellé, és megcirógatta a kezét. – Ne gyötörd magad! Azt tetted, amit a leghelyesebbnek gondoltál, és ez így van rendjén. De ha rajtad valóban bosszút akart is állni Jesse, vajon hogy tehette ezt Matttel? Vagy ő semmit sem jelentett neki? Erről fogalma sem volt Nicole-nak. Jesse korábban úgy váltogatta a barátait, mint más nők a ruhájukat, Matt-tel azonban hónapokig együtt járt, és nagyon úgy nézett ki, hogy komolyan érdeklődik iránta. – Nem tudom – vonta meg a vállát. – Lehet, hogy őt is ugyanúgy átverte, mint engem. Megesküdött ugyan, hogy Matt élete szerelme, de Jesse-nél sosem lehet tudni. Lehet, hogy időközben őt is megunta, és már csak játszott vele. – Annyira sajnálom! – Claire átölelte Nicole-t. – Úgy szeretnélek megvigasztalni! A lánynak kezdett elege lenni ebből a nagy-nagy sajnálatból. Emlékeztette magát az elhatározására, miszerint semmi esetre sem fog sírni, aztán kibontakozott a nővére karjából, és felállt. – Csak ennyit akartam… Most már megyek, nem zavarok tovább. – Nem, nem akarom, hogy egyedül tépelődj otthon! – Az égvilágon semmi bajom, igazán nincs miért aggódnod. – Nicole eltökélten indult az ajtó felé, Claire pedig kikísérte. – Hogyan segíthetnék? – kérdezte a kezét tördelve. – Sehogy. Már segítettél azzal, hogy megoszthattam veled a hírt. És az is segítség, hogy tudom, hozzád bármikor fordulhatok. – Biztos vagy benne, hogy ez elég? Nicole bólintott. – Majd hívlak, ha van valami – ígérte. A kocsijához sétált és beszállt. De aztán mégsem indult el, csak bámult maga elé a szélvédőre. Most mi lesz? Hová menjen? Mit csináljon? A válófélben lévő férje teherbe ejtette a húgát… Micsoda közhelyes, nevetséges história! Nicole úgy érezte magát, mintha egy szappanoperába csöppent volna. És az már csak hab volt a tortán, hogy Jesse nyilván nem sokáig tudja eltitkolni a nagy újságot. Vagyis hamarosan mindenki tudni fog róla. Mi ez, ha nem megalázó? A lány benyúlt a táskájába papír zsebkendőért, de csak egy névjegykártyát talált. Hawk kártyáját. Rámeredt a kis lapra, aztán előkapta a mobilját és bepötyögte a számot.

A férfi pár pillanattal később bejelentkezett: – Hawkins. – Szia! Itt Nicole – mondta a lány, hangsúlyozottan lassan és nyugodtan. Tudta, hogy őrültség, amit csinál, de nem volt jobb ötlete. – Ez aztán a meglepetés! – Kellemes vagy kellemetlen? – Szeretem a meglepetéseket – hangzott az évődő válasz. Nicole kezdett felbátorodni. – Van időd beszélgetni, vagy hívjalak máskor? – Persze hogy van időm. Számodra mindig van. Átlagos beszélgetés lesz, vagy inkább zárjam magamra az ajtót? – Azt hiszem, jobb lesz, ha bezárkózol. Egy másodpercig csönd volt, aztán Nicole meghallotta a férfi csendes nevetését. – Nem hittem volna, hogy a telefonszex a dilid. Még sosem csináltam, de sebaj. Gyorsan tanulok. Nicole olyan erősen szorította a mobilt, hogy a keze is belefájdult. – Kérdezni szeretnék tőled valamit, Hawk. Éspedig azt: komolyan gondoltad-e, amit már többször pedzegettél? Hogy szeretnél lefeküdni velem… – Nicole, az ég szerelmére! Történt valami? – Kérlek, válaszolj a kérdésemre! – A válaszom: igen. Még szép hogy szeretnék lefeküdni veled. Hála istennek! A lány vett egy nagy levegőt. – Ez esetben van számodra egy ajánlatom. A szeretőd leszek. A rendelkezésedre állok, ahol és amikor csak akarod. – Ejha! Ez aztán az ajánlat! Elfogadom. – Várj, azt még nem mondtam, mit kérek cserébe! – Az majdhogynem mellékes. Bármire hajlandó vagyok. Most jött a beszélgetésnek az a része, amitől Nicole a legjobban tartott. – Azt szeretném, ha úgy tennél, mintha fülig belém lennél esve – magyarázta. – Együtt mutatkoznál velem nyilvános helyeken, és látványosan odalennél értem. Természetesen hűségesnek kellene lenned, nem kezdhetnél ki más nőkkel. Ja, és el kellene viselned, hogy bemutatlak a családomnak, a barátaimnak. Viszont az egész nem tartana sokáig, néhány hétig vagy talán néhány hónapig. Akkor, lehetőleg nagy nyilvánosság előtt, kirúgnálak. Nos, mi a véleményed? Csend támadt. Hosszú, kínos csend. Nicole lehunyta a szemét, levegőt venni sem mert. Nemet fog mondani, gondolta kétségbeesetten. El fog utasítani, vagy ami még rosszabb, tudni akarja az okokat.

– Miért? – hallotta a férfi hangját. – Mert… mert szeretnék valamit bebizonyítani. – A volt férjednek? – Részben. – Még mindig szereted? – Nem. – Ez biztos? – Halálbiztos. Amikor

megcsalt, nem fájdalmat éreztem, csak dühöt.

A

büszkeségemen esett csorba, több nem történt. Nem akarom visszakapni őt. Viszont elegem van a barátaim és a nővérem megértő, sajnálkozó pillantásaiból. Nem tudom elviselni a tapintatot és a részvétet, amivel körülvesznek. Be akarom bizonyítani nekik, hogy tökéletesen jól vagyok. – Ez így, azt hiszem, elfogadható indok – mondta Hawk. – Tudod, én nem szoktam komoly viszonyokba belemenni. Hosszú távra nem kötelezem el magam. – Én sem hosszú távra gondoltam. Te jó ég! Ez azt akarja jelenteni, hogy a férfi komolyan fontolóra veszi a dolgot? – Brittanynek azonban jeleznem kellene, hogy nem olyan komoly az ügy, mint amilyennek látszik – folytatta Hawk. – Amennyiben nem avatod be a megállapodásunk részleteibe, akkor nincs ellene kifogásom. – Dehogyis avatom be a részletekbe! Csak nem képzeled, hogy megbeszélem a lányommal a nemi életemet? Azt meg aztán pláne nem verném nagydobra, hogy kizárólag különféle alkuk útján tudtalak megkapni. Nicole szíve hangosan, szinte hallhatóan dobbant meg. – Ezt úgy értsem, hogy beleegyezel? – Igen. Már csak azt kellene tisztáznunk, hogy mikor kezdjük. Vagyis hogy meddig kell még várnom arra a boldogító percre, amikor a szeretőm leszel. Nicole felsóhajtott. Még a megkönnyebbülés érzésénél is édesebb volt a vágy, ami elöntötte. – Semeddig. Illetve legfeljebb addig, míg odaérsz hozzám. – Húsz perc múlva ott leszek. – Várni foglak. – Lehetne meztelenül? – Hát, ha ez ennyire fontos neked… – Az. Nagyon fontos.

6. Nicole hazaszáguldott és berohant a házba. Kissé merev térdével persze még nem mozgott olyan fürgén, hogy ezt hivatalosan is rohanásnak lehessen minősíteni, de önmagához képest gyors volt, mint a villám. Odalenn körülnézve megállapította, hogy rend van, úgyhogy felsietett a lépcsőn. A hálószobája is nagyjából rendben volt, de azért megigazította az ágytakarót, behajigálta a szekrénybe a szanaszét heverő ruhadarabokat, aztán becsukta a szekrényajtót. Végül szélsebesen fogat mosott, és rámeredt a tükörképére. Most pedig meztelenre kell vetkőznie. Hawk legalábbis erre kérte. Megfogta a pólója szegélyét, de közben pontosan tudta, hogy erre képtelen. Előbb fog megtanulni repülni, mint hogy pucéran fogadja a férfit. Visszament tehát a szekrényhez, kinyitotta, és szemügyre vette a tartalmát. Lássuk, mi jöhetne szóba mint kiegyezési alap! Végül ráakadt egy rózsaszín nyári ruhára, amely még sosem volt rajta, mivel a spagettipántok miatt nem vehetett alá melltartót, és ez zavarta Nicole-t. A ruha azonban csinos volt, és nőies. Ha alatta csupán egy bugyit visel, Hawknak egy szava sem lehet. Letépte magáról a pólót, kibújt a nadrágjából, és a szekrénybe hajította mindkettőt. Hamarosan a melltartó is követte őket. Miután belebújt a ruhába, becsukta a szekrényt. Épp csak egy pillantást tudott vetni a tükörbe, és máris indulnia kellett lefelé, ugyanis csöngettek. Eddig a pillanatig nem volt ideje megrémülni. Ahhoz egyszerűen túl sok volt a dolga. Most azonban, míg az ajtóhoz igyekezett, elfogta a páni félelem. Szent ég, mi jut eszébe? Hogy csinálhat ilyen őrültséget? Lefeküdni valakivel, akit alig ismer… Fiatalabb korában sem tett ilyet soha, biztos, hogy pont most kell elkezdenie? Ajtót nyitott, és ott állt előtte Hawk – pontosabban egy méter kilencvenkét centiméternyi lenyűgöző férfiasság. A gimnázium logójával díszített pólót viselt, világosbarna nadrágot, és amikor Nicole látta, micsoda feszült várakozás csillog a tekintetében, kis híján rogyadozni kezdett a lába. – Szia! – köszönt Hawk, majd mosolyogva hozzátette: – Bocs a késlekedésért, de útban idefelé még meg kellett állnom valahol. – Felemelte a kezében tartott kis zacskót, mely a közeli drogériából származott. Nicole nem hitt a fülének. – Micsoda? Neked annyira nem fontos ez az egész, hogy a bevásárlásaidat előbb

intézted el, mint hogy… Hawk felnevetett. – Te nem vagy ebben különösebben gyakorlott, ugye? – Miben? – jött zavarba a lány. – Hát ebben a szeretőségben, ahogyan te fogalmaztál. Nicole arca égni kezdett. – Nem. Miért kérded? – Mert ez nem akármilyen bevásárlás volt. Gumi óvszert vettem. – Ó… értem. Azt jól tetted. – Nicole félreállt, hogy a férfi bejöhessen, hiszen mégsem beszélgethettek a bejárati ajtóban. Míg beljebb sétált, ismét rátört a kétség. Szent isten, mit is gondolt, amikor felkínálkozott Hawknak? Egy ilyen vonzó pasinak, aki mellett a fehér lovon érkező herceg is elbújhat? Aki bizonyára legalább öt-hatszáz hölgyet boldoggá tett már. Olyan nőket, akik nyilván hasonlóképpen gyönyörűek és kívánatosak, mint Hawk. Hogy vehetné fel a versenyt velük ő, Nicole, aki Drew előtt összesen két férfival volt? … Pontosabban inkább csak eggyel. Mi van, ha eddig teljes félreértésben volt, és rosszul csinálta a dolgokat? – Valami baj van? – tudakolta Hawk. – Á, semmi, csak halálosan ideges vagyok – vallotta be a lány. – Akarsz róla beszélni? – Nem hiszem, hogy van más választásom. – Nicole a férfira nézett. – Nem rendelkezem túl sok tapasztalattal szerelmi téren – mondta halkan. – A házasságom előtt… szóval nem valami sokat kalandoztam. És ezért félek, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaidnak. – Ennyi az egész? – Miért, szerinted ez nem elég? Hawk a kanapéra dobta a drogériás szatyrot, aztán a két kezébe fogta Nicole arcát. – Tizenkét évig éltem házasságban Serenával. Nekem ő volt az első, előtte egy lánnyal sem jártam. A halála után persze volt néhány kapcsolatom… – Néhány? Inkább néhány száz, nem? – Dehogy! – nevetett a férfi. – Igazán hízelgő, hogy ezt gondolod rólam, de két kezemen meg tudom számolni, hányan voltak összesen. Nicole szeme tágra nyílt. – Ezt képtelen vagyok elhinni. Hawk odahajolt hozzá, és könnyedén megcsókolta. – Pedig ez az igazság. Nem mondom, folyamatosan kapok ajánlatokat, de válogatós vagyok. Szóval, akármit is beszélnek rólam az anyukák, annak a kilencven százaléka

üres fecsegés, semmi alapja sincs. Tényleg így lenne? Nicole hosszan fürkészte a férfit, mintha azt vizsgálná, hihet-e neki. – Ne várj túl sokat tőlem – fűzte hozzá elfogódottan. – Úgy értem, nem biztos, hogy most, a legelső alkalommal olyan lélegzetelállító lesz, mert… – De igen. Az lesz. Hawk átölelte és magához húzta. Az ajkuk a következő pillanatban egymásra talált, és Nicole erősen megkapaszkodott a férfiban. Hawk szája kellemesen meleg volt, a csók pedig határozott, de nem túlságosan követelő. A lány önkéntelenül szétnyitotta a száját. Abban a pillanatban, amikor a nyelvük érzéki tánca elkezdődött, Nicole-t elöntötte a vágy. Az egész testén végigbizsergett, a feje tetejétől a lábujja hegyéig, megremegtette minden porcikáját. Gyöngének érezte magát, ugyanakkor ellenállhatatlanul erősnek, egyidejűleg pedig megállapította, hogy sokkal jobban kívánja ezt az egészet, mint ahogy eddig gondolta. Szorosan összesimultak, annyira szorosan, hogy Nicole másodpercnyi pontossággal meg tudta volna mondani, mikor támadt Hawknak merevedése. A férfiassága ott lüktetett a hasánál, és neki kedve támadt hozzádörgölőzni. Nyelvével körözött Hawk nyelve körül, aztán összeszorította az ajkát, és szívogatni kezdte. A hasának feszülő dudor kéjes rándulással jelezte, hogy nagyon is a kedvére való a játék. És ebben a pillanatban, szinte gombnyomásra, eltűntek Nicole kétségei. Talán azért, mert érezte, hogy Hawk nagyon-nagyon kívánja, és ettől megjött az önbizalma. Talán azért, mert jólesett az elmúlt hónapok érzelmi hullámvasútja után végre belefeledkezni valamibe, ami ennyire elemi erejű, mint ez a lángolás. Végül is mellékes. Ami a lényeg: a lány annyira vágyott a beteljesülésre, hogy az már szinte fájt, és a szenvedély, mely magával ragadta, nemcsak elbűvölte, hanem bátorságot is kölcsönzött neki. Amikor a férfi kissé eltolta magától, hogy türelmetlenül húzta ki a pólóját a nadrág korcából. indult a nyakán, nem kevésbé türelmetlenül nyúlt sima bőrt és a duzzadó izmokat. A férfi hosszan időzött a nyaka hajlatánál,

megcsókolhassa az állát, Nicole És miközben Hawk ajka vándorútra be a póló alá, hogy cirógathassa a aminek következében Nicole-nak

libabőrös lett az egész teste. De ez nem akadályozta meg abban, hogy végigcirógassa Hawk domború mellkasát, nem hagyva ki az érzékeny mellbimbók környékét sem. A feszültség egyre fokozódott. Egyszerre nyújtották ki a karjukat egymás után, mire a kezük összeütközött, ám ez egyiküket sem zavarta különösebben. Vadul csókolóztak tovább, miközben Hawk megragadta és erősen a sajátjához szorította a lány csípőjét. Nicole közben a pólóját húzkodta.

– Vedd le! – suttogta lázasan, és nem kellett sokáig könyörögnie. A férfi a következő pillanatban már félmeztelen volt, és ő elmerülhetett tökéletes felsőtestének bámulatában. Még sokkal nagyszerűbb látvány volt, mint képzelte, szinte másból sem állt, mint figyelemre méltó izmokból. Nicole eddig csak magazinokban látott ilyen testfelépítésű pasikat. Ujjával körberajzolta a különféle izomcsoportok körvonalát, és fenntartások nélkül megcsodálta ezt az élő szobrot, pedig mostanáig azt gondolta, egyáltalán nem érdekli egy férfi szépsége. Hát, most kiderült, hogy mégis. – Elképesztő vagy – lehelte. – Egyszerűen hihetetlen… – Na, akkor most melyikünknek túlzottak az elvárásai? Mindketten nevettek, de ahogy egybekapcsolódott a pillantásuk, Nicole-nak elakadt a lélegzete, olyan tüzes vágyat látott megcsillanni Hawk szemében. Bármilyen remek pasi volt is, ezt találta benne a legnagyszerűbbnek: hogy ennyire kívánja, ennyire szüksége van rá. A férfi ekkor letolta a válláról a ruhája pántját, majd az ajka rátapadt a szabaddá vált bőrfelületre. Hosszan becézgette a lány csupasz bőrét, és közben minden ügyetlenkedés nélkül megtalálta és lehúzta a hosszú, oldalsó cipzárt. Mire Nicole észrevette, már nem is volt rajta ruha. Most már nincs visszaút, futott át a fején. De végül is miért akarna visszalépni? Legfőbb ideje, hogy perzselő, érzéki kalandba keveredjen valakivel, és erre a legjobb alany minden bizonnyal Hawk, aki eddig ismeretlen gyönyörűségek egész garmadájával ismertetheti meg… A férfi ekkor két tenyerével befedte meztelen mellét, és ismét megcsókolta Nicole-t. Miközben ujjai a lágy domborulatokat kényeztették, s a mellbimbójával játszottak, szelíden a kanapé irányába terelgette a lányt, aki megértette, mit akar, és lerogyott. Hawk eléje térdelt, és az ajka közé vette a jobb mellbimbóját. A másikat a kezével izgatta tovább, ezt pedig szopogatta, nyalogatta, szívogatta, míg csak Nicole fejéből el nem tűnt minden épkézláb gondolat. Megszűnt működni a józan esze, nem gondolkodott, csak érzékelt. Lehunyt szemmel adta át magát a férfi nyújtotta élvezeteknek. Aztán Hawk kicsit felegyenesedett, és ismét az ajkának szentelte a figyelmét, csók közben pedig ügyesen megszabadította a bugyijától. Igaza is volt… Nicole is úgy érezte, hogy arra már nincs semmi szüksége. Aztán, miután egy darabig lágyan cirógatta a combját, a férfi hirtelen megkérdezte: – Mennyire fáj még a lábad? Hogy micsoda? Minek kellene fájnia? Nicole a kérdést sem értette. Felajzott volt, és nedves, teljes mértékben kész a folytatásra.

– A térdedre gondoltam – pontosított Hawk. – Szóval? Fáj még? – Ja, vagy úgy! Egyáltalán nem. Pillanatnyilag észre sem veszem, hogy egyáltalán létezik. A férfi elmosolyodott, és a füle mögé simította Nicole egyik hajtincsét. – Remek. Ez igazán jó hír. Aztán lehajolt, és megcsókolta a combja belső oldalát. – Ó, finom… – dünnyögte elégedetten a lány. – És itt? – A férfi ajka feljebb siklott. – Ott is isteni. Hawk még feljebb araszolt. Már nagyon közel volt Nicole öléhez, de még nem ért egészen oda. – Remélem, itt még jobb. A lány lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét. – Ühüm – dünnyögte elégedetten. – És itt? – Azzal Hawk finoman szétnyitotta a szeméremajkait, és belecsókolt. – Egyszerűen tökéletes – lehelte a lány. A férfi ajka és nyelve egy ideig még elkalandozott azon a vidéken, aztán megállapodott a csiklón és környékén. A lágy szívogatás és nyalogatás oda vezetett, hogy Nicole teste minden egyes mozdulatnál megfeszült, a csípője pedig önkéntelenül Hawk felé mozdult. Többet, egyre többet akart. Mindent… Már el is felejtette, hogy csak a sértett büszkesége miatt ment bele ebbe a játékba. Csak ez a sürgető vágy érdekelte, és a megváltó kielégülés. A férfi ajkának és nyelvének mozgása is egyre hevesebb, egyre céltudatosabb lett. Fáradhatatlanul nyomult előre, körözött, visszahúzódott, hogy aztán újra előrenyomuljon. Nicole sikítani szeretett volna. Aztán meg könyörögni. Aztán meg… Meglepetésszerűen tört rá a kéj. Miközben azon igyekezett, hogy felgyorsítsa a folyamatot, és vadul dobálta a csípőjét, egy tized másodperccel később elmerült a gyönyörben. Ilyen a tökéletes élvezet, gondolta, miközben hullámokban öntötte el a boldogító megkönnyebbülés. Átadta magát a lehengerlő érzéseknek, és kéjesen felnyögött, valahányszor összerándult a bensője. Hawk tovább becézgette, de sokkal lágyabban, gyengédebben, hozzásegítette a lányt, hogy fenékig üríthesse az élvezetek poharát. Aztán mindennek vége lett. Nicole csak feküdt lehunyt szemmel, és úgy érezte, mintha nem lennének csontok a testében. Órákig tudott volna így pihegni – és meg is tette volna, ha nem hallja meg Hawk halk szitkozódását. Amikor felnézett, látta, hogy a férfi kapkodva, már-már kétségbeesett igyekezettel próbál megszabadulni a cipőjétől és a nadrágjától.

– Kicsit azért visszafoghattad volna magad – zsörtölődött tréfálkozva. – Ezek a nyögések orgazmus közben… Nem sokon múlt, hogy nem mentem el túl korán. Pedig a kamaszkorból már kinőttem, jobban kellene uralkodnom magamon. Nicole csak hallgatta, és olyan öröm fogta el, mint még soha. Egyike volt ez azoknak a tökéletes pillanatoknak, amelyeket az ember kincsként őriz az emlékezetében, amíg csak él. Hawk nem is adhatott volna neki szebb, értékesebb ajándékot, mint hogy ennyire kívánta. Ilyen kétségbeesetten, ilyen szenvedéllyel. Amikor a férfi végre megszabadult felesleges ruhaneműitől, a drogériás szatyor után tapogatózott, kivette belőle az óvszeresdobozt, és felbontotta. Közben kapkodott és ügyetlenkedett, de Nicole mindezt észre sem vette, mert a szeme a hatalmas hímtagra tapadt. Ejha! Eddig csak nyögött… Lehet, hogy mostantól sikoltozni fog? Miután Hawk kihalászta az óvszert, már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Felhúzta a gumit, és odatérdelt Nicole elé a szőnyegre. – Nem tudok tovább várni – sóhajtotta. – Sebaj. – De attól félek, képtelen leszek sokáig elhúzni a dolgot. – A stílus nem számít – biztatta a lány. – Fő a lelkesedés, és szerintem abból nincs hiány. Azzal Hawk pénisze után nyúlt, és kicsit lejjebb csúszott a kanapén, hogy teljesen magába fogadhassa a férfit. Hawk visszahúzódott, de csak egy pillanatra, aztán megint előrenyomult. – Képtelen vagyok lassítani – mentegetőzött. – Ígérem, legközelebb sokkal gyöngédebb leszek, de most… – Sose szabadkozz! Szolgáld ki magad! – mosolygott Nicole. A férfi erre megragadta a csípőjét, és mozogni kezdett benne, Nicole pedig lehunyta a szemét, és átadta magát a ritmusnak. A teste várakozón bizseregni kezdett. Be és ki… Be és ki… Széttárta a combját, amennyire csak tudta, hogy közelebb kerülhessen a férfihoz meg a mindent elsöprő befejezéshez. Őt magát is meglepte, de határozottan volt rá remény, hogy ismét sikerül elélveznie. Az erősödő szorításból sejtette, hogy Hawk is közel járhat már a beteljesüléshez. Hallotta ziháló lélegzetét, érezte, hogy a teste megfeszül, és ez őt is még közelebb juttatta a csúcshoz. Aztán a férfi hirtelen lenyúlt, és kitapintotta a csiklóját. A gyöngéd masszírozás segített Nicole-nak átlendülni a határon: önfeledten adta át magát aznapi második orgazmusának, mérhetetlenül élvezte, hogy a férfi elmerül a testében, ő pedig pulzálva körülöleli. Aztán Hawk hangosan felnyögött, majd hirtelen egészen elcsendesedett. Néhány perc elteltével összeszedték magukat annyira, hogy sikerült kényelmesen elhelyezkedniük a kanapén. Hawk magához ölelte, Nicole pedig a vállára hajtotta a

fejét. Milyen jó érzés volt! Még a jónál is jobb. Mintha repült volna… – Sosem volt még érdekből szeretőm – törte meg a csendet a férfi. – De be kell vallanom, hogy nagyon tetszik a dolog. – Nekem is. Hawk odahajolt hozzá és megcsókolta. – Szívesen maradnék még, de sajnos mennem kell. Edzést tartok a gimnáziumban. – Persze, menj csak. Az egyedüllétnek is vannak előnyei. Például hogy képzeletben újrajátszhatom ezt az egészet. Szerintem lefekvésig ezt fogom csinálni. – Nem rossz ötlet. Lehet, hogy én is megpróbálom. Figyelj, mikor akarsz bemutatni engem mint szerelmedet a nagyvilágnak? – Mit szólnál a mostani hétvégéhez? – vette fontolóra Nicole. – Rendben. Akkor a hétvégén randizunk. Hawk újból megcsókolta, majd elkezdett feltápászkodni. Míg felöltözött, Nicole le sem vette róla a szemét. Egy pillanatot sem akart elszalasztani, amikor láthatja a megtestesült férfiúi tökéletességet. Miután a férfi távozott, Nicole felment az emeletre, és lezuhanyozott. Istenien érezte magát, de tényleg. Minden szempontból. Még a térde sem fájt. És annyira megtetszett neki ez az új állapot, hogy elhatározta, tartóssá teszi. – Kellett nekem rád hallgatnom! Nem is olyan rég még madarat lehetett volna fogatni velem – dühöngött Nicole, amikor a nővére megtorpant egy lepukkant bérház előtt. – Ez nem mehet így tovább! Beszélned kell vele! – győzködte Claire. – Kezdem unni, hogy mindig te képviseled a józan észt a családban – sóhajtotta Nicole. – Tudom. És sajnálom. De muszáj közbeavatkoznom. Jesse mégiscsak a húgunk. Azonkívül egy hazug, alattomos kígyó, de Nicole jobbnak látta, ha ezt most nem hozza fel. Elég baj volt, hogy hagyta magát elrángatni ide, nem akart ráadásként még Claire-rel is összeveszni. Lift nem volt, lépcsőn kellett felmenniük a harmadikra. Nicole abban reménykedett, hátha a húguk házon kívül van, de nem volt ilyen szerencséjük. A kopogásra Jesse ajtót nyitott. Ha meglepte is a nővérek felbukkanása, ez nemigen látszott rajta. – Bejöhetünk? – kérdezte Claire. Jesse vállat vont, és félreállt az ajtóból. A lakás kicsi volt, sötét és egyértelműen dohos. Nicole-nak úgy kellett ráparancsolnia magára, nehogy részvétet merjen érezni a húga iránt. Ha a kis szajha nem feküdt volna le Drew-val, ő nem dobta volna ki hazulról, és akkor még mindig otthon lakhatna, a saját szobájában. Vagyis egyedül

Jesse tehet róla, hogy ebben a lyukban kell élnie! Claire körülnézett és mosolyogni próbált. – Végül is valahol mindenkinek el kell kezdenie – mondta derűsen. – Nagyon kedves kis lakás. – Ha te mondod… – Jesse összefonta a karját a melle előtt. – Mit akartok tőlem? Maga volt a dac és az elutasítás. Nicole legszívesebben sarkon fordult volna, de hát ígéretet tett Claire-nek, és nem szerette volna megszegni a szavát. – Tájékoztatni szeretnélek, hogy visszavontam az ellened tett feljelentést az ellopott tortarecept ügyében – közölte a húgával hűvösen. – Az ügyvédem szerint kockázatos az ügy kimenetele, és butaság volna még több pénzt kidobni miattad az ablakon, mint amennyit már egyébként is rád költöttem. Pillantása a fiatal lány hasára tévedt, és csakugyan látni is vélt egy kis domborulatot. Jesse mintha összezavarodott volna. – Ezt nem egészen értem. – Pedig egyszerű. Gyereket vársz, és ezzel rokonszenvet ébreszthetsz az esküdtekben. Jesse döbbenten hőkölt hátra. – Honnan tudod? – Az ügyvédemtől. – Azt bizalmasan közöltem vele, csak vele, nem volt joga továbbadni! – méltatlankodott Jesse. – Szép kis ügyvéd! És a titoktartási kötelezettség? – Ő az én ügyvédem – mutatott rá Nicole. – Velem szemben, az én érdekeim védelmében van titoktartási kötelezettsége. Te egy senki vagy neki. Jesse egy pillanatra teljesen megsemmisült. Úgy festett, mint egy félénk, törékeny kislány. – Ezt… ezt nem tudtam. – Jesse, ez most már mind mellékes – szólt közbe Claire. – A lényeg, hogy nem kell félned a pertől. Nicole nem emel ellened vádat. – Végül is miért emelne? Amiért elvettem azt, ami felerészben amúgy is az enyém? – vágott vissza a fiatal lány, mert úgy látszik, időközben sikerült túltennie magát pillanatnyi elbizonytalanodásán. – Tessék! Már megint a régi nóta – legyintett lemondóan Nicole. – Naná! Egyedül te vagy, aki szereti elfelejteni, hogy apánk rám hagyta a pékség felét. – Amelyet viszont csak akkor kaphatsz meg, ha betöltötted a huszonötöt – emlékeztette a nővére. – Ez valójában egyedül rajtad áll. Korábban is kifizethetnél, hiszen nagykorú vagyok.

Szóval nem loptam el a tortareceptet. Nem is lophattam el, hiszen az enyém is. Nicole, bármennyire uralkodott is magán, érezte, hogy kezdi elönteni a düh. – A tudtom nélkül, alattomban elindítottál egy weboldalt, amely a megszólalásig hasonlított a pékségére, és azon keresztül árultad a titokban sütött tortákat. Mégis, szerinted ez minek minősül jogilag? – Bűncselekménynek semmi esetre sem, hiszen ugyanolyan jogom van ahhoz a recepthez, mint neked – sziszegte Jesse. – Na és Drew? Talán hozzá is ugyanolyan jogod volt? Jesse elfordult. – Erről nem akarok beszélni. – És mit gondolsz, érdekel engem, mit akarsz és mit nem? – Nem feküdtem le Drew-val – suttogta a fiatal lány. Nicole legszívesebben földhöz vágott volna valamit. – Még tagadod? Hiszen a saját szememmel láttalak benneteket az ágyban! Félig pucér voltál, és csókolóztatok. – Ne csináld már, Nicole! Legalább megpróbálhatnál megérteni… – Na, ne mondd! – Most gurult csak igazán dühbe a lány. – Szóval meg kellene értenem téged, és ha nem teszem, akkor az egész az én hibám, ugye? Így bánsz velem mindazok után, amit érted tettem… – Hagyjátok abba! – lépett a civakodók közé Claire. – Most azonnal. Mindketten. – Miért nem hisz nekem? – jajongott Jesse. – Mert hazudsz! – Nem hazudok. – Ó, persze! Csak elhallgatsz bizonyos fontos dolgokat. De az ugyanaz. – Fejezzétek be! – Claire szigorú arcot vágott. – Szedjétek már össze magatokat! Itt az ideje, hogy kibéküljetek. – Nem, nem hinném, hogy ennek bármikor is itt lenne az ideje – vágta rá Nicole. – Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani. Jesse szomorúan rájuk nézett, először Nicole-ra, aztán Claire-re. – Látod, Claire? Hiába strapálod magad. Nicole nem békülni akar, hanem bosszút állni. – Helyes meglátás – vágta rá Nicole. – És tudod, mi a legszebb az egészben? – villant rá Jesse szeme. – Hogy a gyerek nem Drew-é. Hanem Matté. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos, ha mindkettővel ágyba bújtál? Jesse elvörösödött. – Ezt gondolod te! Mert persze neked mindig a legrosszabbat kell feltételezned

rólam. És ráadásul volt képed beszámolni Mattnek erről az egész mocskos históriáról. Azt akartad, hogy érezzem ugyanazt, amit te… Hát bejött a terved, Matt meggyűlölt, és szóba sem áll velem. Boldog lehetsz. – Képzeld, semmit sem mondtam Mattnek arról, amit láttam! – tiltakozott Nicole. – Az anyjának ellenben igen, mert keresett téged, és nagyon érdekelte, miért nem laksz már otthon. Jesse szeme könnybe lábadt. – Ó, a szent ártatlanság! Mintha nem is sejtetted volna, hogy Paula egyből Matthez fut a hírrel! Remélem, most örülsz! Sikerült mindent tönkretenned! – Nekem? Szerintem azért te is tettél egyet-mást a cél érdekében – hangzott a hűvös válasz. – Nem igaz! Semmit sem tettem! – kiabálta Jesse. – Nem feküdtem le Drew-val, hányszor mondjam még? Claire arcára kiült a csalódottság. – Jesse, békülésről csak akkor lehet szó, ha őszintén bevallod, amit… – De hiszen én őszinte vagyok! – A fiatal lány a könnyes szemét törölgette. – Miért nem hisz nekem senki? Nicole haragja lecsillapodott. Szomorúbb volt, mint amilyen dühös. – Elegem van – fordult a nővéréhez. – Menjünk! – Ne menjetek! – Jesse az ajtóhoz futott, és elé állt. – Könyörgöm, hallgassatok meg! A baba Matt-től van… Az ő gyereke. Hinnetek kell nekem! Claire a fejét rázta. – Sajnálom, Jesse, de nehéz hinni annak, aki a legnyilvánvalóbb tényeket is tagadja. Nicole az ágyban kapott téged rajta a férjével. Ettől azért nem olyan könnyű eltekinteni. – Hát jó, akkor induljunk ki ebből! – Jesse kihúzta magát, a szeme harciasan megvillant. – Ha mindenáron azt akarjátok, hogy elismerjem, tessék: igen, lefeküdtem Drew-val, sőt nemcsak lefeküdtem, de egész nap ki sem jöttünk az ágyból. Egyfolytában szexeltünk, egyszerűen nem tudtunk betelni egymással… Ez az, amit hallani akartál, Nicole? Hogy olyat tudtam adni a férjednek, amit tőled sosem kaphatott? Tessék, remélem, most elégedett vagy! Nicole a gyomrára szorította a kezét. – Elmegyek. – Azzal félrelökte a húgát az ajtóból, és elhagyta a lakást. Claire szó nélkül követte. – Annyira sajnálom! – mentegetőzött. – Azt hittem, végre értelmesen beszélgetünk vele. – Arra aztán várhatunk – mormolta Nicole, és közben azon morfondírozott, keressen-e most rögtön egy csöndes zugot, ahol hányhat egyet, vagy kibírja hazáig.

Jesse bevágta az ajtót a nővérei mögött, de ettől még nem érezte jobban magát. Odament a kanapéhoz, összegömbölyödött a dohos szagú kárpiton, és azt kívánta, bár visszaforgathatná az idő kerekét. Nem sokkal, csupán öt perccel. Ha kaphatna egy új esélyt, egészen máshogyan fogna hozzá, hogy megvilágítsa a testvéreinek a helyzetet. Csendesen sírni kezdett. A legrosszabb az volt, hogy egyedül volt a világon. Teljesen egyedül. Senkihez sem fordulhatott. Még a nővéreihez sem, hiszen ők voltak az elsők, akik megtagadták. Persze a lelke mélyén tudta, hogy nem hibáztathat senkit, elsősorban önmaga felelős a kialakult helyzetért. Nicole egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, amikor elmondhatta, mi minden szamárságot csinált már, és Jesse tudta, hogy igaza van. Szántszándékkal azonban sosem keveredett bajba. Egyszerűen csak úgy alakult. De ez a mostani kalamajka… Ez tényleg mindennek a teteje. Persze lehet mondani, hogy hiba volt összebarátkoznia Drew-val, és bizonyára az is hiba volt, hogy nem mérte fel jól a helyzetet. Ám ez minden, amiért Jesse szemrehányást tehetett magának. Nicole nem volt könnyű természetű, gyakran szólni sem lehetett hozzá, így aztán Jesse és Drew lassacskán hozzászoktak, hogy egymással beszéljék meg azt, amit vele nem tudtak. De csupán beszélgettek, semmi egyéb nem volt köztük. Jesse-t egyáltalán nem érdekelte Drew, de ha érdekelte volna, akkor sem hajtott volna rá soha, hiszen a nővére férje volt. Jesse szorosan lehunyta a szemét, de így sem tudta száműzni annak a bizonyos estének a képeit. Már lefekvéshez készülődött, a hálópólója volt rajta. Meglehetősen felfokozott érzelmi állapotban volt Matt miatt. Drew váratlanul jött be a szobájába és ült le mellé az ágya szélére, de Jesse megörült neki, hiszen szerette volna valakinek kiönteni a szívét. Mesélt a férfinak a félelmeiről és a reményeiről, de azt is elmondta, hogy a szíve mélyén biztos a dolgában, hiszen úgy érzi, Matt élete szerelme, ő az az ember, akit mindig szeretni fog. És akkor Drew átölelte. Idáig még rendben lett volna a dolog, hiszen az ölelés lehet baráti is, lehet nyugtató, vigasztaló. Drew-nak azonban más tervei voltak. Azt kezdte magyarázni, hogy Jesse hibát követ el, ha elkötelezi magát egyetlen férfi mellett. Egyáltalán nem való neki a monogámia, hiszen kamaszkora óta a flörtölés a legkedvesebb szórakozása. Mielőtt megismerte volna Mattet, mindenkivel kikezdett, még vele, Drew-val is. Aztán bókolni kezdett a fiatal lánynak, hogy milyen szép, és hogy sokkal lágyabb, nőiesebb természetű, mint Nicole. És végül megcsókolta. Jesse meg annyira összezavarodott, hogy nem tiltakozott. A szónoklat első fele a

tulajdon kétségeit fogalmazta meg, ő maga sem mert volna ugyanis megesküdni rá, hogy élete hátralévő részében beéri egyetlen férfival. Drew, felbátorodva azon, hogy az ellenkezés elmaradt, azt gondolta, végképp szabad a pálya. Levette Jesse-ről a pólóját, majd ledöntötte az ágyra, és megfogta a mellét. A lány ekkor kapott észbe, de újból hibát követett el, ugyanis tapintatból nem kezdett sikoltozni, és nem rúgta le magáról a sógorát. Nem akarta, hogy Nicole meghallja őket, és kitörjön a botrány. De óvatos próbálkozásai, hogy megszabaduljon Drew-tól, hatástalanok maradtak. Aztán pár pillanattal később Nicole benyitott a szobába, a férfi pedig leugrott róla, és azt kezdte magyarázni, hogy ez a kis szajha, Jesse, megpróbálta elcsábítani. A lány pedig csak nézett, és szólni sem tudott a döbbenettől. Nicole olyan gyűlölettel bámult vissza rá, hogy tisztában volt vele: mondhat bármit, úgysem fog hinni neki. Jesse a hasára tette a kezét. Várandós volt. Babát várt a barátjától, ám senki sem hitte el neki, hogy Matt az apa. A legkevésbé az a két ember, aki Jesse számára a legfontosabb volt a világon. Nicole már hónapokkal ezelőtt eltaszította, és lám, mostanra Matt is elfordult tőle.

7. Útban hazafelé Nicole megpróbált nem figyelni a gombócra a torkában. Ellentmondásos érzések kínozták. Részint persze dühös volt Jesse-re, ugyanakkor azonban hiányzott is neki a húga. Hát nem őrület? Amikor beállt a feljáróra, észrevett a ház előtt egy idegen autót. Gyorsan kiderült azonban, kié: Brittany szállt ki belőle, és mosolyogva integetett. – Nagy szívességet szeretnék kérni magától – magyarázta, miközben odasétált Nicole-hoz. – Raoulnak ma van a tizennyolcadik születésnapja, és én szeretném

meglepni egy finom vacsorával. De sajnos a konyhában nem mozgok még nagyon otthonosan. Volna kedves segíteni nekem? Nicole csodálkozott. Ő? Miért? Hiszen alig ismerik egymást! Jó, ha kétszer beszélgettek. Aztán hirtelen leesett neki a tantusz. Az álkapcsolata Hawkkal! A férfi nyilván elmondta a lányának, hogy viszonyuk van. – Persze, szívesen – válaszolta kedvesen. – De hogyhogy tőlem kérsz segítséget? Hiszen édesapád is nyilván tud főzni. – Persze, de ilyesmit azért nem akarok kérni tőle. – Brittany vágott egy grimaszt. – Hiszen a barátomnak lesz a vacsora, és tudja, hogy van ez… Az apák jó képet vágnak ugyan hozzá, ha a kislányuk bepasizik, de az örömük nem őszinte. Az én apám sem egyértelműen boldog, hogy barátom van. – Hát igen. Félti a kis hercegnőjét – mondta Nicole, holott az ő apja fütyült rá, hogy ő mit csinál és mit nem. Milyen jó is lett volna, ha valaha aggódott volna őmiatta! – De a féltése szeretetből fakad. – Brittany magabiztosan elmosolyodott. Láthatóan tökéletesen meg volt győződve arról, hogy az apja imádja. De hát miért is ne lett volna? – Szóval akkor segít nekem a főzésben? Ne féljen, nem fogom sokáig feltartani. Tudom, hogy randija van apámmal. – Persze, gyere csak be! A Jesse-vel való találkozás után Nicole még örült is a társaságnak meg az új feladatnak. Így legalább volt, ami elterelte a figyelmét a húgáról. Brittany visszaszaladt a kocsijához, és két nagy bevásárlózacskóval ment be a házba. – Valami egészen különlegeset szeretnék főzni – magyarázta. – Tudja, Raoul a fél életét különféle nevelőszülőknél töltötte, akik nem különösebben kényeztették el. No, nem mintha azelőtt, amikor még szabadlábon volt a bátyja, olyan klassz gyerekkora lett volna… Hol ennél, hol annál a rokonánál élt, kézről kézre adták szegényt. Azt sem

tudom, egyáltalán számon tartja-e, hogy szülinapja van. Miközben mesélt, a kamasz lány kipakolt a szatyrokból, Nicole pedig szemügyre vette az alapanyagokat. Volt ott marhahús, olasz tészta, répa, zacskós Sztroganov-szósz, tejföl és nyers sütitészta, melyet csak formázni és sütni kellett. – Jó kis vacsora lesz – állapította meg. – Remélem is! Hoztam kerámia sütőedényt és egy bélelt táskát is, hogy ki ne hűljön az étel, amíg átviszem Raoulhoz. Nicole begyújtotta a sütőt, aztán adott Brittanynek egy kést és egy vágódeszkát. – Fel kell vágnom a húst, ugye? – tüsténkedett a fiatal lány. – Igen. Méghozzá lehetőleg egyforma méretű kockákra, hogy egyszerre puhuljanak meg. – Rendben. – Brittany munkához látott. – Köszönöm, hogy ilyen segítőkész – mondta közben. – Ha maga elutasít, nem is tudom, kihez fordultam volna… Talán az egyik barátnőm anyukájához, de az azért elég furcsa helyzet lenne. Nicole nem értette, miért, de nem kérdezett rá. – Mióta vagytok együtt Raoullal? – Öt hónapja. Raoul egyszerűen csúcs! Tehetséges, céltudatos, és nagyon szeret engem. Érdekes jelzők egy kamasz jellemzésére. Nicole-nak még eszébe jutott az is, hogy „tolvaj”, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Akármit tett is a legelső találkozásukkor, Raoul már ezerszeresen jóvátett mindent. Nicole boldog volt, hogy a munkatársai között tudhatta. – Tudja már, hová viszi apám ma este? – tudakolta Brittany. – Nem, még nem. – Biztosan valami klassz helyre, ne féljen. Mindig jó helyekre viszi a barátnőit. Ami azért mindenképpen jó pont egy barátnak, nem igaz? Nicole bólintott. Nem tudta, mit mondhatna erre. Hawk valójában nem volt a barátja. – Viszont jó, ha tudja, hogy nem szabad nagyon beleélnie magát ebbe az egészbe – folytatta a fiatal lány. – Apa randizik ugyan, de nem törekszik komoly kapcsolatra. És ezt nem azért mondom, mert gonoszkodni akarok magával. Kedvelem magát. És biztos vagyok benne, hogy apám is kedveli. Nicole-nak süketnek kellett volna lennie ahhoz, hogy ki ne hallja a figyelmeztetést Brittany hangjából. Vagy lehet, hogy a kamasz lány csak segíteni akar? Nem sokáig töprengett azonban ezen a kérdésen, inkább előhúzott egy fazekat a szekrényből. – Erre a tésztafőzéshez lesz szükségünk.

Miután Brittany távozott, Nicole felment a szobájába átöltözni. Nagyon ideges volt, hiába nyugtatgatta magát azzal, hogy ez nem is lesz igazi randi. Egyszerűen annyi történik, hogy a férfi is betartja a megállapodás ráeső részét. Ennek ellenére alaposan átvizsgálta a ruhásszekrényt, hogy aztán lemondóan megállapítsa: nincs egy rongya sem, amit felvehetne. Aztán újrakezdte a mustrát, hátha mégis talál valamit, amiben a legelegánsabb étterembe is be lehet ülni. Az évszakhoz képest meglehetősen meleg volt még, ezért egy szűk szabású, virágmintás, ujjatlan ruhára esett a választása. Hála a barnító krémnek, melyet előrelátóan két napja használni kezdett, nagyon szép színe volt a lábának, a magas sarkú szandálban remekül fog érvényesülni. Először azonban forró csavarókra tekerte a haját, és feldobott egy sminket. Aztán belebújt a ruhába, majd készenlétbe helyezett egy hatalmas flakon hajlakkot, hogy belője a haját. Miután eltávolította a csavarókat, ujjaival kifésülte a hullámokat, aztán a már kész frizurát addig fújta lakkal, míg köhögni nem kezdett. A megjelenését hosszú, majd a válláig lógó fülbevaló tette tökéletessé. Miközben lesétált a földszintre, az idegessége csak fokozódott. És ez tökéletesen érthető, ha azt vesszük, hogy amikor legutóbb találkoztak, vadul és szenvedélyesen egymásnak estek, holott alig ismerték egymást. Kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől, és Nicole gyomra kavics méretűre zsugorodott össze. Hányinger tört rá, egyszerre minden baja volt. Szent isten, micsoda hülye ötlet volt tőle ez az egész! Hogy a csudába juthatott ilyesmi az eszébe? – Szia! – mondta, miután ajtót nyitott, és közben görcsösen ügyelt rá, nehogy elfúljon a hangja. – Szia! Hawk, mint mindig, most is káprázatosan festett, bár egészen másfajta öltözéket viselt, mint egyébként. Bő szabású nadrág volt rajta, hosszú ujjú ing, zakó, sőt még nyakkendőt is kötött. Mintha most lépett volna le egy férfidivat-magazin címlapjáról. Minden ruhadarab úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Lehet, hogy valóban ez is történt, és a méretére szabtak mindent. Rámosolygott a lányra, amitől Nicole csak még idegesebb lett. Egészen elgyengült a férfi puszta látványától. Még az is megfordult a fejében, mi lenne, ha hagynák a vacsorát a csudába, és megelégednének egymással mint desszerttel? – Foglaltam asztalt a Yarrow Bay Grillben – jelentette ki a férfi. – Voltál már ott? – Nem, de már sokat hallottam róla. – Méghozzá azt, hogy az ablakokból lélegzetelállító a kilátás, páratlan gazdagságú a borlap, és isteni az étel. – Normális esetben nem szoktam asztalt foglalni – dörmögte Hawk –, úgyhogy elvárnék egy kicsivel több lelkesedést.

Végtére is a vacsora után is lehet szó a desszertről, jutott eszébe Nicole-nak, és ettől a gondolattól felvidult. – Legyek lelkes attól, hogy felvetted a telefont és tárcsáztál? – csúfolódott. – Érdemérmet nem akarsz ezért a hősi tettért? – Ej, de felvágták a nyelved! Különben istenien nézel ki. – Te sem vagy éppen csúnya. – Nyakkendőt kizárólag a te tiszteletedre kötöttem. Úgy gondoltam, imponálni fog neked. – Jól gondoltad – kuncogott a lány. Közben azonban arra gondolt, amit Brittanytől hallott. Hogy nem szabad magát túlzottan beleélnie ebbe a történetbe. Még akkor sem lenne szabad, ha valóban randiznának, így viszont végképp nem. Hiszen ez nem szerelmi találka, csak a megállapodásuk egyik lényegi része. És micsoda megállapodásé! Nicole ismerőseinek és barátainak többsége rosszallóan rázta volna a fejét, ha tudomást szerez erről az alkuról. Negyven perccel később már egy kétszemélyes szeparéban ültek, ahonnan nagyszerű kilátás nyílt a Yarrow Bay-i jachtkikötőre. A Washington-tó vörösen csillogott a lemenő nap fényében. Hawk átlapozta a borlapot, mely körülbelül olyan vastag volt, mint egy családregény, aztán megrendelte az italt és a vacsorát. Amikor a pincér magukra hagyta őket, könnyedén előrehajolt. – Beszéltem Brittanyvel. Éppen útban volt Raoulhoz az ünnepi vacsorával, amikor felhívott. Mondta, hogy segítettél neki főzni. Köszönetet szeretnék mondani a kedvességedért. – Igazán nincs mit megköszönni. Én is élveztem a közös főzőcskét. De ami azt illeti, meglepődtem, hogy a lányod hozzám fordult. – Én is segítettem volna neki, de tudod, hogy van ez. Egy apa mindig kötelességének érzi, hogy csipkelődjön egy kicsit. – Az enyém nem nagyon csinált ilyesmit. – Nicole apja sosem érdeklődött különösebben a lányai iránt, a tévéműsor is jobban érdekelte, mint a tulajdon gyerekei. – Brittany elbűvölő lány. És nagyon ragaszkodik hozzád. Egészen különleges lehet a kapcsolatotok. – Igen, szerencsére jól kijövünk egymással. Szívesen dicsekednék vele, hogy persze, az én nevelésem, de ez nem lenne igaz. Serena végezte itt a munka oroszlánrészét. Amikor meghalt, és én átvettem a stafétabotot, már le voltak rakva az alapok. Nicole nem tudta, mihez kezdjen ezzel az információval. És azt sem, mit vár tőle a férfi. Most kérdezősködnie illene Serena után? Vagy témát kellene váltania? Valójában abban sem volt biztos, hogy szeretne többet tudni a volt feleségről.

Végül Hawk törte meg a csendet. – Mindig is Seattle-ben éltél? – Igen. Még egyetemre is ide jártam, a Washingtoni Egyetemre. Közben otthon laktam. Tudod, a pékség miatt nem volt igazán más választásom. – Hogyhogy? A lány felemelte a vizespoharát, és miután belekortyolt, letette. – A pékség hosszú évtizedek óta van a családunk tulajdonában – mondta. – És én már kislány koromban is tudtam, hogy része leszek ennek a hagyománynak, mert egy szép napon én fogom vezetni az üzletet. – Nincsenek testvéreid? – De, egy húgom és a nővérem. A nővérem valójában az ikertestvérem, mindössze egy órával idősebb nálam. Claire a neve, talán már hallottál róla. Közben megjelent a pincér egy üveg vörösborral. Kinyitotta a palackot, töltött egy kicsit Hawk poharába kóstolónak, és csak miután a férfi bólintott, akkor töltötte tele a poharakat. – Miért kellett volna hallanom róla? – csodálkozott Hawk, mikor ismét kettesben maradtak. – Claire Keyes… Tényleg nem ismerős a neve? A férfi elgondolkodva rázta meg a fejét, de aztán derengeni kezdett neki valami. – Valami zongorista, nem? – Zongoraművész – mosolygott Nicole. – Nagyon híres. Szinte a világ összes országában fellépett már, és egy csomó C D -t is kiadott. Igazi őstehetség. Amikor háromévesek voltunk, a szüleink elvittek bennünket egy vendégségbe. A házban volt zongora is, és Claire azzal lepte meg a jelenlévőket, hogy bár életében akkor látott először zongorát, hallás után el tudott játszani bármilyen dalt. Képzelheted, mekkora megdöbbenést keltett a tudományával! Ezek után nagyon megváltozott az életünk. Claire zenét kezdett tanulni, majd hatévesen, nagyanyánk kíséretében elhagyta Seattlet, hogy New Yorkban, illetve Európában folytassa a tanulmányait. Abban az évben jött világra Jesse húgom. Szóval tényleg volt változás bőven. – Az ikertestvéred hatéves korotokban csak úgy kilépett az életedből? Nem lehetett akkoriban könnyű neked. Biztosan nagyon hiányzott Claire. – Igen, nagyon. Olyan érzés volt, mintha az egyik végtagomtól fosztottak volna meg. Aztán mikor tizenkét éves lettem, nagyanyám kezdte fárasztónak találni Claire koncertés napirendjét. Ezért aztán hazatért, és helyette anyánk tartott Claire-rel, onnantól kezdve ő kísérgette. Nicole hangjában ott csengett egy kis keserűség. Még mindig neheztelt egy kicsit elhunyt édesanyjára, aki boldogan vetette bele magát a koncertek, fogadások világába,

és mellékesen beutazta idősebb lányával az egész világot. Soha egy gondolatot sem vesztegetett arra, hogy esetleg otthon is szükség lenne rá. – Apámra maradt a pékség – mesélte tovább Nicole. – Én meg pesztrálhattam Jesset. Sőt egy-két év múlva már az üzletben is segítenem kellett. Aztán amikor tizenhat évesek voltunk Claire-rel, meghalt az anyánk. Apámat tönkretette az elvesztése, utána a sütöde is teljesen az én nyakamba szakadt. Hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy jó ideje csak ő beszél, és nem akart szószátyárnak tűnni. – Az egyetemen gazdasági ismereteket tanultál? – Természetesen. Hogy hasznosítani tudjam a tanulmányaimat a pékség vezetésében. – És mihez kezdtél volna magaddal, ha nem kell átvenned a sütödét? Nicole megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Soha egy percig sem gondolkodtam ezen, hiszen nem volt miért. Egyenes volt az utam, tudtam, mit várnak tőlem, mit kell csinálnom. – Miért tőled várták el, miért nem a kishúgodtól? Nicole nem akart Jesse-re gondolni. Egyáltalán nem. – Ő nagyon kicsi volt még akkor, amikor munkába kellett állnom, és később sem érdekelte különösebben a bolt. – No és te elégedett vagy így? Tetszik, amit csinálsz? A lány eltöprengett. – Igen, általában tetszik. De miért is ne tetszene? Hiszen egész nap finomabbnál finomabb sütik között vagyok. És azok az isteni illatok! Hawk elvigyorodott. – Mondasz valamit. – És te? Te hogy jöttél rá, hogy focival akarsz foglalkozni? – Már nem emlékszem. Amióta az eszemet tudom, csak focista akartam lenni. Marysville környékén nőttem fel, Seattle-től északra. A futball volt az én belépőm ahhoz, hogy kitörhessek onnan. – És a családod? Mit szóltak a választásodhoz? – Csak anyám jelentette számomra a családot. Apám egész kicsi koromban meghalt, úgyhogy anyám egyedül nevelt, aminek következtében sosem vetett fel minket a pénz. De azért megvoltunk. Anyám nagyon büszke volt rám. Tényleg hitt benne, hogy egyszer sokra viszem. – Hawk megfogta a borospoharát, de nem emelte a szájához. Halkabban folytatta: – Azt még megérte, hogy sportösztöndíjjal felvettek a főiskolára, de nem sokkal azután meghalt. Mindig azt kívánom, bárcsak láthatta volna azt is, amikor bekerültem a profi ligába!

– Lehet, hogy látta – mondta vigasztalóan Nicole. A férfi hálásan nézett rá. – Jó lenne, ha így lenne. Anyám csodálatosan viselkedett, amikor kiderült, hogy Serena terhes. Utolsó évesek voltunk a gimiben, azt hittem, anyám meg fog ölni. Azt nem mondom, hogy örült, de teljes mellszélességgel kiállt mellettünk. És szentül hitte, hogy jó vége lesz a házasságunknak, hogy sikerülni fog. Nicole elképzelni sem tudta, mit szólt volna az apja, ha terhesen megy haza negyedikes gimnazista korában. No, nem mintha akkoriban ideje és alkalma lett volna teherbe esni. Ott volt neki a suli, a pékség, a háztartás és Jesse nevelése. Egyenként is embert próbáló feladatok, hát még így együtt! A fiúzásra és egyéb mulatságokra nem sok energiája maradt. – És Serena szülei? Ők mit szóltak? – Dühösek voltak, és leszögezték, hogy soha többé nem állnak szóba Serenával, ha nem adja örökbe a gyereket, és nem szakítja meg velem azonnal a kapcsolatot. – Ó! – Serena nagyon kiborult, de nem akart lemondani rólunk. Sem rólam, sem a babáról. Én meg mondtam neki, hogy akkor házasodjunk össze, és így is tettünk. Nagyon bízott bennem. – Hát persze. Hiszen szerelmes volt beléd. – És én is belé. A közös életünk nem kezdődött könnyen. Rögtön érettségi után összeházasodtunk és anyámhoz költöztünk. Aztán az Oklahoma Egyetem edzője segített. Összeismerkedtem pár befolyásos emberrel lenn, Normanben, akik aztán tényleg nagyot lendítettek a sorsunkon. – Igen, hallottam róla, hogy a kisebb városok az egyetemi sport lázában égnek, és mindent megtesznek, hogy a legjobb embereket csábítsák magukhoz. – Pontosan. Én is ilyen kiválasztott voltam, mindenki a tenyerén hordozott. Még egy kis házat is kaptunk, nem kellett a kollégiumban laknunk. Lakbért sem kértek, csak azt, tartsuk rendben az épületet és a kertet. De nem volt sok munka a házzal. Serenának jól fizető állást szereztek, rugalmas munkaidejűt. És mindig volt kéznél olcsó vagy éppen ingyenes bébiszitter, hogy Serena elkísérhessen a meccsekre. – Szerencsétek volt. – Igen, ez igaz. De azért mi is megszenvedtük a magunkét, mint minden fiatal pár. A mai napig emlékszem, mennyire kiborultam, valahányszor Brittany belázasodott. Ha rólam volt szó, én minden sorscsapást, bajt és betegséget kibírtam, de ha a gyerek orra esett, halálra izgultam magam. – Egy aggódó, lelkiismeretes apuka – mosolygott Nicole, és szinte hallotta, ahogy ketyegni kezd a biológiai órája.

– Tényleg az voltam. A rajongásig szerettem a feleségemet és a kislányomat. A csapattársaim többsége nem is értette, hogyan lehetek boldog egyetlen nővel. Nekik az volt a fő céljuk, hogy minél több nőt megkaphassanak, és ha az ember sikeres játékos, annyi nője lehet, amennyit csak akar. Amikor aztán profi lettem, jelentősen megváltozott az anyagi helyzetünk. Visszajöttünk Seattle-be, és megvettük a házat, amelyben ma is lakom. Nem túl puccos, mert hétköznapi életet akartunk élni. – Érdekes vágyaid voltak, mondhatom. Ebben sem hasonlítottál a többi sztársportolóra. Hawk a fejét rázta. – Miért lenne szükségem méregdrága holmikra azért, hogy tudjam, ki vagyok? Nicole bólogatott, és csendben eltöprengett rajta, vajon jó ötlet volt-e ez a vacsora. Nem állt szándékában túlságosan megkedvelni Hawkot, márpedig amióta beszélgettek, egyre rokonszenvesebbnek találta. – És pontosan hogyan hagytad abba a futballt? – Serena rákos lett, és tudtuk, hogy meg fog halni. Brittany alig tizenkét éves volt akkor. Sportolónak lenni azt jelenti, hogy az ember évi hat-nyolc hónapot utazgatással és edzőtáborokkal tölt, márpedig én ezt nem tehettem meg. Nem volt ugyanis kire hagynom a lányomat. Serena szüleivel ugyan addigra már kibékültünk, de ők Floridában élnek, így aztán ritkán találkoztunk velük. Ezért az volt az egyetlen megoldás, ha kiszállok. Nicole egyszerűen nem akart hinni a fülének. Hawk tényleg azért akasztotta szögre a futballcipőt, hogy otthon maradhasson és vigyázhasson a gyerekére? Otthagyta a munkáját, amit nyilván nagyon szeretett, és ami rengeteg pénzt és népszerűséget hozott, kizárólag Brittany miatt? – Még egy hete sem voltam otthon, amikor már annyira untam magam, hogy kitaláltam: edző leszek – mosolygott a férfi. – Vagyis nem a pénz miatt akartál dolgozni. – Nem, nem vagyok rászorulva a fizetésemre, ha erre gondolsz. – Ó, ha már a fizetésről beszélünk… Találkozol holnap Raoullal? – Nem tudom. Miért? – Mert nálam van a heti bére. Csütörtökön elfelejtettem odaadni neki, pénteken meg nem dolgozott. Pedig biztosan jól jött volna neki a pénz a hétvégére. De ha nem biztos, hogy találkozol vele, holnap átviszem neki. – Különben elégedett vagy vele? – Tökéletesen. Keményen dolgozik. Bárcsak mindenki így állna a munkához, mint ő! – Ezek szerint nem bántad meg, hogy nem juttattad börtönbe. – Erre a megjegyzésre nem vagyok hajlandó válaszolni.

– Mert nem szívesen ismered el a tévedésedet? – vigyorgott Hawk. – Ahogy mondod. És így tovább, egy percre sem állt be a szájuk, végigbeszélgették az egész vacsorát. Nicole előétele ki is hűlt, mire rájött, hogy enni jöttek ide. Az égvilágon minden szóba került a csapat továbbjutási esélyeitől kezdve egészen odáig, hol lehet a legjobb kávét kapni Seattle-ben. Aztán egyszer csak, miután mindent megettek és megittak, csönd támadt. A pillantásuk egybekapcsolódott, aztán a férfi az asztal fölött megfogta a kezét, mire Nicole-nak hirtelen nagyon melege lett. – Ha te is úgy gondolod, innen egyenesen hozzád mehetnénk, és újra kipróbálhatnánk ezt a szeretősdit – vetette fel Hawk. Nicole nyelt egy nagyot. – Állok rendelkezésedre – felelte. – Az előzékenység az a tulajdonság, amit a leginkább értékelek benned. Nicole majdnem kimondta, hogy hiszen ebben állapodtak meg, de szerencsére idejében becsukta a száját. Az volt ugyanis a helyzet, hogy megegyezés ide vagy oda, alig várta, hogy ismét kettesben lehessen Hawkkal valahol, ahol senki sem láthatja őket. A férfi elengedte a kezét, hogy egy pillantást vethessen az órájára. A következő pillanatban elborult az arca. – Mi a baj? – tudakolta a lány. – Azt mondtam Brittanynek, hogy tizenegyre legyen otthon, de ez azt jelenti, hogy nekem is otthon kell lennem, különben nem tudhatom, hazaér-e. És már elmúlt tíz óra. A matematika sosem volt Nicole erőssége, de nem kellett sokáig fejszámolnia ahhoz, hogy belássa, a férfinak tökéletesen igaza van. Megrázta a fejét. – Hát igen. Ötven perc határozottan kevésnek tűnik ahhoz, hogy elmenjünk hozzám, kihancúrozzuk magunkat, és aztán még haza is érj. – A te hibád – nézett rá szemrehányóan Hawk. – Még soha egy nővel sem bájcsevegtem három órát úgy, hogy közben ne néztem volna a karórámra. – Hát ez jellemző – kuncogott Nicole. – Ti, férfiak akkor érzitek jól magatokat, ha valaki másra háríthatjátok a felelősséget. Kifejezetten boldoggá tette a zsörtölődő megjegyzés. Kellemesen érintette a tudat, hogy a férfi ennyire élvezte az estét, a vele való beszélgetést. Ami azt illeti, ő is remekül érezte magát. Kezdte megkedvelni Hawkot. Már persze ahhoz képest, hogy csak egy alku következményeképpen vacsoráztak együtt. – Majd legközelebb – vigasztalta a férfit. – Végtére is megígértem, hogy bármikor a

rendelkezésedre állok. – Az jó. – A férfi jelt adott a pintérnek, és kérte a számlát. – Holnap felhívlak, és megbeszélünk egy időpontot. Időpontot arra, hogy lefeküdjenek egymással… Nicole egész teste beleborzongott a gondolatba. – Már alig várom – vallotta be fojtott hangon. Hawk azzal foglalatoskodott, hogy elrendezze a székeket a teremben. Vasárnap volt, egy óra maradt még a szokásos meccsvisszanéző és -megbeszélő délután kezdetéig. A férfinak jó volt a kedve. Még akkor is, ha az előző esti randi nem sikerült minden szempontból kielégítően. De miért is ne lett volna remek a hangulata, ha egyszer a csapata nyert, a lánya hat, igen jó nevű felsőoktatási intézménybe nyújtotta be a jelentkezését, ráadásul belépett az életébe egy izgalmas nő, aki állandóan a rendelkezésére állt, amikor csak akarta. Amikor lépteket hallott a folyosón, kinézett, és Nicole-t látta a konferenciaterem felé igyekezni. Önkéntelenül is elvigyorodott. Ha a tárgyra nem is térhetnek itt, ezen a szent helyen, egy pár forró csókra talán sort keríthetnének. Ám ahogy a lány közelebb ért, Hawknak végre feltűnt, hogy nagyon ingerült, vagyis aligha pásztorórára jött. Nicole megállt előtte, és meglengette az orra előtt a kezében tartott papírt. – Azt hiszed, mindent tudsz, ugye, nagyokos? – Miről beszélsz? – ámult el a férfi. – Mi történt? – Hogy mi történt? Ez jó kérdés. Mit szólnál például ahhoz a válaszhoz, hogy a kedvenc játékosod fontos dolgokat hallgat el előled? – Raoul? Hé, nem beszélnél egy kicsit világosabban? Egy szót sem értek… – Kivette a lány kezéből a papirost. – Ez micsoda? – A fizetési csekkje. Tudom, hogy nem veti fel a pénz, ezért elvittem neki a heti bérét arra a címre, amit megadott állandó lakhelyként. És tudod, mit találtam? Egy lebontás előtt álló, lakatlan épületet. Amelyikben lakik valaki. Az egyik sarokban zseblámpákat találtam, egy hálózsákot, meg ruhákat… Például ezt itt! Azzal elővett a táskájából egy Pacific Gimnázium feliratú pólót. – Na, ismerős? Hawk csak bámult, és nem értette. Miért élne Raoul ilyen körülmények között? Hiszen van neki rendes lakása, nevelőszülőknél lakik. Vagy mégsem? De ha történt vele valami, miért nem mondta el? – Egy szót sem szólt nekem erről – rázta meg a fejét döbbenten. – Vajon mióta megy már ez?

– Inkább én kérdezhetném tőled, nem igaz? Neked kellene tudnod, mi a helyzet a sztárjátékosoddal.

8. – Ezt egyszerűen nem hiszem el! – motyogta Hawk. – Mi az, hogy nem szólt nekem, ha bajban van? Hiszen nekem kellett volna először elmondania! – Én is alig várom, hogy hallhassam a magyarázatát – bólogatott a szemlátomást igen feldúlt Nicole. – Ostoba kölyök! Hiába múlt el tizennyolc, hiába nagykorú a

törvények szerint, valójában csak egy nagyra nőtt gyerek, akinek nem lenne szabad egy lepukkadt, bontás előtt álló épületben dekkolnia. Nem kellett sokáig várniuk, két-három perccel később elkezdtek szállingózni a fiúk. Raoul az elsők között érkezett. Néhányat Hawk elküldött Nicole kocsijához a süteményekért, Raoult meg bekérette az irodába. A fiú úgy nézett ki, mint bármikor máskor. Nem tűnt elhanyagoltabbnak, és az arcán nem látszott semmi, ami arra utalt volna, hogy bajban van. Hátha Nicole tévedett, reménykedett a férfi. Hátha csak rosszul ítélte meg a helyzetet. – Ülj le, Raoul! – szólt rá a kamaszra, aki értetlenkedve nézett hol rá, hol Nicole-ra. – Mi történt? – kérdezte kissé ijedten. Nicole mosolyogni próbált. – Semmi különös. Ne félj, nem szolgáltatunk ki kísérletezés céljából a földönkívülieknek. – Ez igazán megnyugtató. – Raoulnak a vicces megjegyzés ellenére sem sikerült feloldódnia. Nicole sóhajtott egy nagyot, és odanyújtotta neki a fizetési csekkjét. – Csütörtökön oda akartam adni neked a béredet, de elfelejtettem, pénteken pedig nem dolgoztál. Mivel nem akartam, hogy olyan sokat várj a fizetésedre, ma elmentem az általad megadott címre, hogy odaadjam neked. Raoul megdermedt. A bőre sötétebbre színeződött, a fejét lehajtotta. Nem nyúlt a csekkért. – Szeretném megmagyarázni – suttogta. Hawk megdermedt. Ordítani szeretett volna, de a teremben senki nem volt, aki megérdemelte volna, hogy leüvöltse a fejét. Saját magán kívül, természetesen. – Hallgatunk – mondta, és igyekezett közben olyan nyugodtnak tűnni, amennyire csak tudott. – A nevelőapám néhány héttel ezelőtt kidobott otthonról – mesélte a kamasz. – Elegem lett belőle ugyanis, hogy veri a nevelőanyámat és a gyerekeket. Sokáig

próbáltam kimaradni ezekből a jelenetekből, hiszen nem akartam bajba kerülni ilyen kevéssel a tizennyolcadik születésnapom előtt. De aztán eljött az a pont, amikor nem bírtam tovább, és egyszerűen közbe kellett avatkoznom. Ne aggódjon, nem vertem meg igazán, épp csak egy kicsit meglökdöstem… De azt akartam, hogy ő is átélje, milyen az, amikor valaki, aki nagyobb és erősebb nála, fenyegetően lép fel vele szemben. Nem okoztam neki semmiféle látható sérülést, esküszöm! – Raoul ismét felnézett, egyenesen az edzője szemébe. – Bár ha valaki, az a gennyes alak igazán megérdemelte volna, hogy összetörjem minden csontját. – Elhiszem – bólintott Hawk. – És aztán? Aztán mi történt? – Kirúgott otthonról, azt mondta, nem etet tovább. Én meg úgy voltam vele, hogy ezt a pár hetet, ami a nagykorúságomig hátravan, fél lábon is kibírom. Gondoltam, hogy a nevelőszüleim tartani fogják a szájukat a balhéról, hiszen ha kiderül, hogy már nem lakom náluk, elesnek a pénztől is. Én pedig megbeszéltem egy időpontot a jövő hétre a szociális központban. Jelenteni akarom, ami történt, de meg akartam várni a nagykorúságomat, hiszen most már nem dughatnak intézetbe. Raoul nyelt egyet. – Azt az elhagyott épületet jól ismerem, tudom, hogy nem jár oda senki. Viszonylag biztonságos hely, azért is húztam meg magam éppen ott. Szóval ne aggódjon miattam, Mr. Hawkins, a körülményekhez képest jól vagyok. Hawk nem tudta volna megmondani, melyik érzés erősebb benne: a vágy, hogy laposra verje azt az erőszakos frátert, aki terrorizálja a nejét és a gyerekeit, vagy a büszkeség, hogy a keze alól egy ilyen, minden szempontból pompás fickó került ki, mint Raoul. Nicole azonban láthatóan nem osztotta az érzéseit. Ő még mindig elsősorban dühös volt. – Te tényleg azt hiszed, hogy rendben van, ha teljesen egyedül élsz egy romos, elhagyott épületben? Ahol nincs folyó víz, fűtés és villany? Sőt lehet, hogy a tető is hamarosan a fejedre szakad. – Igazán nem gond, kibírom – kezdte Raoul, de Nicole belé fojtotta a szót. – Ne merészeld ezt mondani! – kiabálta. – Ne merészeld azt mondani, hogy kibírod! Ilyen dolgokat senkinek sem lenne szabad kibírnia. Az embernek emberhez méltó körülmények között kell élnie, megértetted? – Nem megyek nevelőotthonba – rázta a fejét a fiú. – Soha többé. Ezerszer inkább

megfagyok ott, ahol most lakom. Hawk elámult. Ezek szerint Raoul már élt nevelőotthonban? Milyen keveset tud a kedvenc játékosáról! Pedig tényleg szívesen tetszelgett a mindentudó szerepében. Vajon miért nem kért tőle segítséget Raoul? Hát ennyire nem bízik benne?

– Senki sem mondta, hogy otthonba kell menned – nyugtatta meg a kamaszt. – Majdcsak találunk valami elfogadható megoldást. Addig pedig ellakhatsz nálam. – Nem hinném, hogy az jó ötlet – rázta a fejét Nicole, de Raoul is csodálkozva bámult a férfira. – Igazán köszönöm, Mr. Hawkins, de… Hawk nagy nehezen rájött, hol a hiba. – Ó, hát persze… Brittany… – dünnyögte. Valószínűleg tényleg nem szerencsés egy fedél alatt elszállásolni a szerelmeseket. Az agya lázasan járt, törte a fejét a megoldáson. Esetleg megkérdezhetné pár csapattárs szülőjét, nem fogadnák-e be Raoult. A törvény szerint már majdnem nagykorú, kérdés, hogy ez ront vagy javít a helyzeten. Egyrészt nem kell attól félni, hogy az ember összeütközésbe kerül a gyermekvédelmisekkel, másrészt viszont Raoul már nem az az édes pici baba, akit mindenki dédelgetni szeretne. Nicole is töprengett egy darabig, aztán határozottan kijelentette: – Nálam is lakhatnál éppen. Hawk elképedve bámult a lányra, de Raoul is meglepettnek látszott. – Mi az? Mit csodálkoztok ennyire? Hiszen a házamban két szabad hálószoba is van. Közel lakom az iskolához, és Raoul már egyébként is nálam dolgozik. Valakinek csak figyelnie kell rá abban a néhány hónapban, amíg el nem megy főiskolára. Miért ne lehetnék éppen én? Nicole határozottan Raoulra nézett. – Természetesen feltételeim is vannak. Lakhatsz nálam, de néhány szabályt be kell tartanod. Először is nincsenek zajos éjszakai bulik. Mindennap időben otthon vagy, tanulsz, és rendesen jársz edzésre meg iskolába. Jogilag felnőtt vagy, úgyhogy elvárom tőled, hogy úgy is viselkedj. Mármint úgy, mint egy értelmes felnőtt ember, aki vállalja a felelősséget a tetteiért. Nem mint egy felelőtlen idióta, aki csak él bele a vakvilágba, tekintet nélkül a lehetséges következményekre.

Hawk csak nézett. Micsoda? Nicole be akarja fogadni Raoult? Nahát ilyet! Csendesen elmosolyodott. Eddig is tetszett neki a lány, de most aztán már tényleg el volt ragadtatva tőle. Raoul megfontoltan bólintott. – A feltételei elfogadhatóak – közölte Nicole-lal. – Be fogom tartani őket. – Azt ajánlom is, mert komolyan gondoltam minden egyes szót. Nálam otthon rend van, és rend is lesz, mert nem hagyom, hogy felforgasd az életemet. Alkalmazkodnod kell. Olyan szigorú szabályok szerint fogsz élni, mint a rabok a börtönben. – Értem – bólintott a fiú, de a szája széle gyanúsan megrándult. – Mint a rabok a börtönben.

Hawk is elmosolyodott. Nicole, ki tudja, miért, szeretett keménynek és szigorúnak mutatkozni, pedig valójában aranyból volt a szíve. És ez nagyon tetszett a férfinak. Nagyon-nagyon. Jesse sokáig állt Matt lakásának ajtaja előtt. Az jutott eszébe, amikor először jött ide vele. Amikor a fiatalember lakást keresett, és ő elkísérte. Milyen boldogok voltak akkor! Milyen szerelmesek! Azóta minden tönkrement és megromlott köztük. És ami a legszörnyűbb, Jesse pontosan tudta, hogy ő szúrta el. Minden az ő hibája. De abban reménykedett, hogy talán még helyre tudja hozni a dolgot. Pocsékul érezte magát. Fáradt volt, minden porcikája fájt. Miért írja minden könyv, hogy a terhesség csodálatos, és a kismamák valósággal sugároznak? Jesse pontosan az ellenkezőjét tapasztalta. Olyan elgyötört volt, hogy alig vonszolta magát, és léptennyomon sírva fakadt. Persze ez nem is csoda. Kevés embernek sikerül pár hét leforgása alatt mindent elveszítenie, amiért élni érdemes. Hát, neki ez is összejött. Megnyomta a csengőt és várt. A félelemtől és az idegességtől görcs állt a gyomrába. A könnyeivel küszködött. Vajon hinni fog neki Matt? Bízott benne, hogy igen, de azért ott motoszkált a lelke mélyén a félelem, hogy mi lesz, ha mégsem. Mi lesz, ha ő nem tudja megmagyarázni a történteket? Ebbe bele sem akart gondolni. Az ajtó kinyílt, és a fiatalember ott állt előtte. Jesse csak nézte-nézte, majd felfalta a szemével. Olyan jó volt látni őt, hosszú hetek óta először! Matt jól nézett ki. Kezdett meglátszani rajta, hogy egy ideje rendszeresen látogatja az edzőtermet. Jesse tett bogarat a fülébe, hogy nem ártana egy kis izmot szednie magára, és azóta nagyon komolyan vette az edzéseket. Szóval már nemcsak magas volt, hanem izmos is. Igaz, az arcán nem volt ott az a mosoly, amelyet Jesse annyira szeretett. A szemében sem csillogott a régi fény, sőt. Amikor meglátta a lányt, zárkózott kifejezés ült ki az arcára. – Nincs mit mondanom neked – jelentette ki, és megpróbálta bezárni az ajtót. Jesse azonban nem engedte, sőt sikerült befurakodnia az előszobába. – Beszélnünk kell, Matt! – mondta kérlelően, és becsukta az ajtót maga mögött. – Lehet, hogy neked beszélned kell, de én egyáltalán nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akarsz. Te jó ég! Milyen rideg volt a hangja! Jesse megborzongott. Lehet, hogy a fiú már semmit sem érez iránta? Hogy a szerelem helyébe gyűlölet lépett? – Kérlek, Matt! – fogta könyörgőre a dolgot. – Nagyon kérlek, hallgass meg! A szerelmünkre kérlek, ne küldj el!

A fiatalember szeme résnyire szűkült. – Van képed a szerelmünkre hivatkozni? Amit te mocskoltál be? Csak nem képzeled, hogy ezek után, amit műveltél, még szóba állok veled? Szerettelek, Jesse… Szerettelek, és feleségül akartalak venni, de te eldobtál engem is, a szerelmemet is… Visszaéltél a bizalmammal, bolondot csináltál belőlem! Jesse érezte, hogy az arcán végigcsorognak a könnyek. A szívében gyötrő fájdalom égett. – Matt, én… Nem csináltam semmit, ami… Hiszen szeretlek! – Ó, hát hogyne! Ne játszd meg magad, nem kell a műsor. Tudom, hogy sohasem szerettél. Érdekes volt a változatosság kedvéért egyszer egy magának való informatikussal kavarni, mi? Gondolom, jót nevettél rajtam a haverjaiddal. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Semmit sem tudok rólad. Az égvilágon semmit. Csak annyit, hogy játszottál velem. Megnyerted a játékot, Jesse, én pedig veszítettem, de nagyon kérlek, most hagyj engem békén! Menj el! – Nem! Nem megyek el addig, míg meg nem hallgatsz! Míg meg nem értesz engem – sírta a lány. – Mégis mit kellene megértenem? Hogy miközben úgy tettél, mintha jelentenék neked valamit, a sógoroddal is lefeküdtél? És még kivel, Jesse? Hányan voltak még Drew-n kívül? Persze nem kérem, hogy a pontos számot add meg, mert odáig aligha tudsz elszámolni. De azért mégis érdekel, úgy körülbelül mennyien lehettek a szerencsések. Száznál is többen? Esetleg annál azért kevesebben? Ötven körül? Vagy inkább a húszhoz közelít a számuk? A lány még hevesebben zokogott. – Hagyd ezt abba, Matt! Te is tudod, hogy már nem vagyok ilyen… Mióta veled találkoztam, azóta nem… – Én máshogy tudom. – Rosszul tudod! Soha nem feküdtem le Drew-val! És mással sem, amióta együtt voltunk. Drew-val egyszerűen barátkoztam, beszélgettünk, semmi más nem volt köztünk. Sokkal könnyebben meg tudtam vele beszélni a dolgaimat, mint Nicole-lal. De aztán egy este ölelgetni kezdett és megcsókolt, én meg annyira megdöbbentem, hogy… – Nem érdekel – vágott a szavába Matt. – Nem érdekel a szánalmas hazudozásod és a mentegetőzésed. Semmi, amit mondasz, nem befolyásolhatja a rólad kialakított véleményemet. Aki egyszer kurva volt, az is marad. Sajnos igazuk volt azoknak, akik óva intettek tőled. Jesse egy darabig szólni sem tudott, annyira elképedt. Ő maga mesélt a régi életéről Mattnek, és a fiú most ellene fordította mindazt, amit tudott róla. A szemére hányta

azokat a régi dolgokat, amelyek miatt Jesse amúgy is szégyellte magát, és amelyeket szeretett volna meg nem történtté tenni. – Kérlek, Matt, ne csináld ezt! – esdekelt még mindig zokogva. – Ne beszélj így velem! Ne mondj olyasmit, amivel visszavonhatatlanul elrontasz mindent. – Mármint hogy én? Én rontok el mindent? Itt már nincs mit elrontani. Már semmit sem jelentesz nekem, Jesse. Az égvilágon semmit. Úgyhogy elmehetsz, látni sem akarlak többé. Rettenetesen fájó és megalázó volt végighallgatni ezeket a keserű szavakat. Jesse-nek nagyon össze kellett szednie magát, hogy ne rogyjon össze sírva a folyosó közepén. – De hát… de hát gyereket várok – suttogta. Matt ránézett, aztán vállat vont. – Na és? Mi közöm hozzá? Jesse megrándult, mintha ostorral vágtak volna végig rajta. – Nagyon is sok, Matt, hiszen a te gyereked. Mondom, hogy senki mással nem feküdtem le, mióta együtt vagyunk. A baba a tiéd. – Az kizárt. Jesse megragadta a fiatalember karját. – Matt, az ég szerelmére, hallgass meg! Még ha engem gyűlölsz is, a gyerekedet, azt a kis ártatlant nem gyűlölheted! Amint megszületik, elvégezzük a genetikai tesztet, és akkor megbizonyosodhatsz róla, hogy nem hazudok. A te gyereked. Matt rábámult a lányra, aztán lefejtette a kezét a karjáról, és hátralépett. – Hát még mindig nem érted, Jess? Nekem tökéletesen mindegy, enyém-e az a poronty, vagy sem. Nem akarok tőled gyereket. Az égvilágon semmit sem akarok már tőled. Tűnj el az életemből! Az egészben az a jeges nyugalom volt a legaggasztóbb, ami a fiatalemberből áradt. Milyen könnyen jöttek a szájára a szavak! A rideg, megsemmisítő szavak, melyek darabokra szaggatták szegény kis Jesse szívét. – Matt, kérlek… – esdekelt, de szerelme elnézett mellette, és kinyitotta az ajtót. – Menj el! És ne is gyere vissza soha többé. A lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy el tudja hagyni a házat. Csak az autójáig bírta, ahol bekucorodott a vezetőülésre, és órák hosszat zokogott. A végén már levegőt is alig kapott, annyira kimerült. Úgy érezte, hogy semmi sem maradt neki, semmi, ami szép. Azok, akiket szeretett, nem hittek neki, és nem akartak szóba állni vele. Senki nem adott neki egy újabb esélyt. Nicole nézte, ahogy Raoul becipeli a házba a holmiját. A nagy, fekete műanyag zsákokat

látva elhatározta, hogy a legelső adandó alkalommal vesz a srácnak két nagy bőröndöt. Mégis micsoda dolog az, hogy szegény kölyök kénytelen szemeteszsákokban magával hurcolni a kis vagyonkáját? – A hálószobák az emeleten vannak – mondta. – Megkapod a vendégszobát. Egy darabig eljátszott a gondolattal, hogy esetleg Jesse szobáját adja oda Raoulnak, de aztán úgy döntött, hogy mégsem. Akármennyi disznóságot csinált is a húga, Nicole abból indult ki, hogy előbb-utóbb azért vissza fog térni a szülői házba. Ez nem mostanában lesz persze, de valamikor a közeljövőben. Talán. – Köszönöm a kedvességét – hálálkodott Raoul. – Szívesen. – Nicole egy kézmozdulattal beirányította a fiút a vendégszobába. – Erre van a fürdőszoba. Tettem be tiszta törölközőket, de ha elfogynának, a legalsó fiókban még találsz párat. Mint látod, van saját tévéd. Természetesen akkor nézed, amikor akarod, viszont arra kérlek, hogy este kilenc után vedd lejjebb a hangot. Ugyanez a telefonra is vonatkozik. Én minden reggel nagyon korán kelek, ezért késő este már ne telefonáljon ide senki, jó? Raoul elfogódottan bólintott. – Kicsit fura ez a helyzet, nem? – folytatta Nicole. – Alig ismerjük egymást, és ráadásul a főnököd is vagyok. Nem csoda, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat lakótársként. De majdcsak megszokjuk. – Egész biztosan – mosolygott a fiú, és zsebre dugta a kezét. – Nyugodtan mondja meg, mit tehetek és mit nem. Be fogom tartani a szabályokat. Ez jó hír volt. Nicole egy pillanatig elgondolkodott rajta, milyen jó lett volna, ha a húga is betartotta volna ezeket a szabályokat. Mennyivel könnyebb lett volna mindkettejük élete! – Szóval akkor parancsolgathatok? – próbálta oldani kicsit a hangulatot. – De még mennyire! – Akkor gyere le velem a földszintre! Nézd meg, milyen élelmiszereket használok, és mondd meg, mi az, ami neked nem jön be. Lementek a konyhába, és Nicole felírta, milyen üdítőket, rágcsálnivalókat és müzliket szokott enni Raoul. – Gondolom, délben a suliban eszel, ugye? – Aha. – Az jó. Ha úgy alakul, hogy vacsorára valamiért nem jössz haza, légy szíves, telefonálj! Ja, és ha valamilyen kajából kifogysz, csak írd fel a bevásárlólistámra. Majd feltöltöm a készleteidet. – És megmutatta a fiúnak a hűtőn lógó listát. – Igazán köszönöm – mondta komolyan Raoul. – Fel nem foghatom, miért tesz ennyit értem.

– Mert senkinek nem lenne szabad olyan körülmények között élnie, mint ahogyan az elmúlt hetekben éltél – hangzott a válasz. Nicole a fiatalemberre nézett, mire Raoul lesütötte a szemét. Szégyenkezett, pedig nem az ő szégyene volt, hogy annyian cserbenhagyták. A szülei, a testvérei, a rokonai, a gyámhivatal és még ki tudja, kicsoda. – Azért számíts rá, hogy lesznek még kínos pillanataid amiatt, hogy nálam laksz. Tudod, az embereknek nagyon mocskos a fantáziájuk. Gondolom, érted, hová akarok kilyukadni… Nicole elhallgatott, és kissé el is pirult, Raoulnak pedig végre leesett a tantusz. – Arra gondol, hogy az emberek pletykálni fognak, mert maga szép és fiatal, én pedig idősebbnek nézek ki a koromnál? Ó, milyen hízelgő, gondolta Nicole, és elmosolyodott. Még pár év, és a tanítvány semmiben sem fog lemaradni Hawk mester mögött. – Igen, pontosan ettől tartok. – Engem ez a legkevésbé sem érdekel – rázta meg a fejét a fiú. – A pletykálkodók véleménye nem számít. Brittanyé persze igen, de ő tisztában van vele, hogy szeretem, és hogy sosem okoznék fájdalmat neki. Nicole számára nagy megrázkódtatás volt, amikor rájött, hogy egy tizenhét éves pomponlányra irigykedik. Milyen jó lett volna, ha Drew szereti és tiszteli őt annyira, ahogy ez a kamasz fiú szereti és tiszteli a párját! Akkor most nem lenne semmi problémájuk. – Hát jó – biccentett. – Akkor azt hiszem, mindent megbeszéltünk. A garázsban sajnos nincs több hely, de nyugodtan parkolhatsz az utcán. Ez egy biztonságos környék. Miközben még beszélt, hirtelen eszébe jutott, hogy Raoulnak nemrég még fánkra sem volt pénze, most meg saját kocsija van. De vajon jutott-e neki arra is a csekély keresetéből, hogy a szükséges biztosításokat befizesse? – Hé, van kötelező biztosítás az autódon? – tette fel a kérdést. Raoul összerezzent. Ijedt pillantása többet mondott minden szónál. – Figyelj, ebből kiskorúként is lehetett volna kellemetlenséged, most meg, hogy nagykorú lettél, különösen. Ha nem tartod be a törvényt, azt előbb-utóbb megbánod. Vagy azért, mert megbüntetnek a rendőrök, vagy azért, mert balesetet okozol, és akkor egész életedben fizetheted vadidegenek kórházi meg szervizszámláit. A pénzt szívesen kölcsönadom neked. Aztán ha később híres futballista leszel, majd visszafizeted. Megegyeztünk? – Igenis, asszonyom – felelte katonásan Raoul, de valamiért hevesen pislogni kezdett, később pedig el is fordult.

– Akkor jó. Azt hiszem, mindent megbeszéltünk. A fiú megköszörülte a torkát. – Nem kellene ilyen sok mindent tennie értem. Egészen zavarba hoz. – Lehet, hogy nem kellene, mégis megteszem, mert így látom helyesnek – mondta Nicole. – Nem fogja megbánni a nagylelkűségét. Erre akár meg is esküszöm. A lány elmosolyodott. – Azért vigyázz ezekkel a szent esküvésekkel, Raoul! Tudod, nagyon kemény ember vagyok, sokan vannak, akik egyenesen elviselhetetlennek tartanak. A kamasz felnevetett. – Igyekszem szem előtt tartani az intelmeket. – Remek. Akkor most visszamehetsz a szobádba rendezkedni. Utána pedig megvitatjuk, mi legyen a vacsora. – Csodás ötlet. A vacsorát végül Hawk és Brittany szolgáltatta, akik házhoz hozták az ételt. Raoul arca felragyogott, amikor a barátnőjét megpillantotta, és Nicole attól tartott, hogy ő is fülig vörösödik, amikor Hawk feltűnt a színen. Valahányszor látta a férfit, mindig újra és újra meglepődött, milyen magas és izmos. Hát nem butaság? Pedig már jó néhányszor látta, többek között meztelenül is, igazán megjegyezhette volna, milyen. Persze az is lehet, hogy a sokktól felejtett el mindent, ugyanis Hawk, amint megérkezett, egyenesen odasétált hozzá, és szájon csókolta. – Mi újság? – Kóstolgatjuk egymást. Még nem felejtette felhajtva a vécétetőt, úgyhogy egyelőre nem haraptam el a torkát. – Jó tudni, hogy erre ilyen érzékeny vagy – mosolygott a férfi, mire Nicole-nak egészen melege lett. Persze próbálta a megbolondult hormonjaira fogni a dolgot, ám ahhoz túlságosan élvezte ezt az egészet. De hát ennyi neki is jár! Azok után, amiken keresztülment, nagyon is megérdemel egy kis örömet. – Kínai kaját hoztunk – magyarázta Brittany, miközben bevitte az óriási zacskót a konyhába. – Méghozzá annyit, hogy szerintem holnapra is marad majd belőle. – Igen, ez tényleg elég rendes mennyiség. – Úgy örülök, hogy Raoul itt lakhat, magánál! – mondta a fiatal lány. – Itt azért sokkal jobb helye lesz, mint abban a romos házban. Ott még nyáron is elég hideg volt, nem tudom, hogy bírta volna ki a telet, ha… Hirtelen elhallgatott, a szája elé kapta a kezét. Rájött, hogy túl sokat mondott. És csakugyan, az apja azonnal felkapta a fejét.

– Ezek szerint te tudtál róla, hogy Raoult kidobták a nevelőszülei, és hajléktalan lett? – kérdezte felháborodva. – Igen, de azt azért nem mondanám, hogy hajléktalan volt… – Miért, minek mondanád, ha valaki egy romos házban lakik, ahol se fűtés, se víz, se áram nincs? – Uram… – szólt közbe Raoul, ám Nicole megfogta a karját, és lepisszegte. Érezte, hogy semmi értelme beleszólni apa és lánya vitájába. Brittany láthatóan az a típusú lány volt, akinek nincs szüksége segítségre, mert pillanatok alatt az ujja köré tudja csavarni Hawkot. – Azért nem említettem neked, mert tisztában voltam vele, hogy felizgatnád magad – magyarázta a bakfis. – Ráadásul tudtam, hogy mint felnőtt, köteles volnál jelenteni a történteket a gyámügyi hivatalban. Márpedig akkor Raoult intézetbe dugták volna. Igaz, hogy csak néhány hétre, de akkor is. Úgy gondoltam, ezerszer jobb, ha kihúzza valahol, amíg nagykorú nem lesz. Nagyon sajnálom, apa, hogy így alakult. Remélem, nem vagy nagyon dühös rám. Nicole várta, hogy Hawk rámutasson: Brittany csak azon sajnálkozott, hogy rajtakapták, nem amiatt, hogy hazudott. A férfi azonban nem szólt semmit, csak biccentett és magához ölelte a lányát. Nicole eltöprengett rajta: vajon nem vette észre, mi történik, vagy csak nem akarta a békülés pillanatát további veszekedéssel elodázni.

– De aztán a jövőben ne titkolózz előttem! – Ez volt minden, amit a férfi mondott. – Úgy lesz, apa. Nicole nem tért magához a csodálkozástól. Hát ennyi volt? Semmi feddés, semmi korholás? Hogyhogy Hawk egyáltalán nem aggódik a lányáért? Hiszen Raoul hetekig lakott a romos házban, és Brittany nyilván gyakran meglátogatta. Hosszú órákat töltöttek ott kettesben, felügyelet nélkül. Nagyon meglepő lenne, ha még nem feküdtek volna le egymással… Bár Hawknak talán nincs is kifogása a dolog ellen, jutott Nicole eszébe. Meg aztán miért ne védekezhetnének a fiatalok? Ezek a mai gyerekek már olyan talpraesettek és önállóak! – Terítsétek meg az asztalt! – utasította a kamaszokat Hawk. – Vacsora után pedig megnézhettek egy filmet. Raoul és Brittany már indultak is az étkezőbe, a férfi pedig abban a pillanatban, amint kettesben maradtak, átölelte Nicole-t. – Ebből még komoly kellemetlenségeink lesznek – dünnyögte, és lágyan megcsókolta. – Most már egyikünk sem lakik egyedül, mindketten egy-egy kamaszra vigyázunk. Nem tudom, mi lesz így a mi kis szeretős játékunkkal. Nicole nevetett.

– Szerintem elég találékonyak vagyunk. Majdcsak kigondolunk valamit. A férfi tréfás csodálkozással vonta fel a szemöldökét. – Ezek szerint te is szeretnéd, ha megismételnénk a múltkoriakat? – De még mennyire! – Nicole azóta sem tudott másra gondolni, csak arra a gyönyörűséges pásztorórára, amikor Hawk a teste minden egyes porcikáját kényeztette, semmit ki nem hagyott volna a világért sem. – Ez jó hír. Akkor nem vagyok egyedül – vigyorgott Hawk, majd újból megcsókolta, de ezúttal hosszabban, szenvedélyesebben. A nyelve a lány szájába furakodott, és érzéki tánccal izgatta Nicole-t, aki önkéntelenül hozzádörgölőzött, és megállapította, hogy a férfi máris kezd hangulatba jönni. Elöntötte a forróság. Miközben Hawk finoman a konyhapult felé terelgette, azon morfondírozott, vajon megfelelő lesz-e a magasság. Ám amikor megérezte a férfi nagy, erős kezét a mellén, már nem tépelődött tovább. Akármilyen magas is az a pult, valahogy majdcsak összehozzák a dolgot… Igen ám, de a következő pillanatban meghallották Brittany kuncogását a szomszédos étkezőből. Nicole csalódottan szitkozódott. – Hasonlóképpen érzek – biztosította a támogatásáról Hawk. – Mit gondolsz? Küldjük őket moziba? – Nem lehet. Holnap iskola, korán kell kelniük. – És akkor mi lesz? Aligha bírom ki a következő hétvégéig. – Nem is kell. Hét közben is összehozhatunk valamit, ha tudsz egy kis időt szakítani rá – mosolygott Nicole. – Még szép hogy tudok! Ha te vagy a jutalom, bármire hajlandó vagyok.

9. Amikor Nicole másnap kora délután hazaért, csodálkozva állapította meg, hogy a háza tele van kamaszokkal. A kanapén egy csapat lány csicsergett, a szőnyegen pedig fiúk ültek. Mindenütt nyitott könyvek meg teleírt papírok hevertek, és persze üdítősdobozok, chipses- meg kekszeszacskók. Nicole csodálkozva torpant meg, de nem szólt semmit. Tulajdonképpen logikus, hogy ha Raoult befogadta, a barátait sem teheti ki az utcára. Viszont egyvalami gondolkodóba ejtette: eszébe villant, hogy Jesse soha nem hozta haza a barátait. Soha. Mindig inkább ő ment másokhoz, ahelyett hogy elhívta volna a társaságát magukhoz. Nicole rá is kérdezett egyszer erre, de a húga csak annyit mondott, hogy kényelmesebb neki, ha ő megy, mint ha ő volna a házigazda. Ennyiben maradtak, Nicole többé nem feszegette a kérdést. De most szöget ütött a fejébe, vajon miért volt ez így? Miért volt Jesse szívesebben másoknál, mint otthon? Miért nem mutatta be a nővérének soha a barátait? – Helló! – köszönt oda Nicole-nak pár kamasz. – Nem hozott egy kis muffint? – tudakolta szemtelenül az egyik srác. – Nem, hiszen nem tudtam, hogy itt vagytok – felelte a lány. – De holnap, ígérem, hozok. – Szuper! Raoul feltápászkodott, és követte Nicole-t a konyhába. – Meg kellett volna kérdeznem magát, mielőtt idehívom őket, ugye? – kérdezte bűntudatosan. Nicole-nak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. A fiú izgatottnak és feszültnek tűnt, és a lány arra gondolt, hogy a nevelőszüleihez nyilván soha az életben nem hívhatott meg senkit, az a romos épület meg, ahol az utóbbi hetekben meghúzta magát, szintén nem volt alkalmas a vendégfogadásra. – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Raoult. – Bármikor szívesen látom a barátaidat. De ugyanazok a szabályok érvényesek rájuk is, mint rád. Ja, és még valami: senki sem mehet fel a szobádba, sem le a pincébe. Brittany sem. Ugye értjük egymást? Raoul elvigyorodott. – Mondja, mi aggasztja ennyire? – Pontosan tudod, mi az, ami aggaszt. – Nicole szigorúan nézett vissza rá. – De az a bizonyos dolog nem történhet meg. Itt nem fogtok meggondolatlan kalandokba bocsátkozni, megértetted?

– Igenis, asszonyom. – A kamasz fiú tréfásan tisztelgett, aztán komolyra vált az arca, és hozzátette: – Köszönök mindent, Nicole. Legfőképpen azt, hogy befogadott. – Szívesen. És most menj vissza a barátaidhoz! A részleteket majd később megbeszéljük. Valóban sok részlet tisztázásra várt még. Például hogy meddig marad nála Raoul. Egészen az iskolaév végéig? Mert az azért elég hosszú időszak lenne, és igen komoly kötelezettséget jelentene Nicole számára. De a lány egyelőre nem akart ezen rágódni. – Ja, és még valami: ha vége az összejövetelnek, rakjatok rendet. Ha koszt hagytok magatok után, nagyon zabos leszek, márpedig jobb, ha nem hoztok ki a béketűrésből, nekem elhiheted. Raoul szaporán bólogatott. – Maga a legjobb fej felnőtt, akivel valaha találkoztam. – Tudom. – Nicole kivett magának egy diétás kólát, aztán felment az emeletre. Ahogy elhaladt Jesse szobája előtt, megtorpant, majd rövid töprengés után belépett a helyiségbe. Semmihez sem nyúlt itt, amióta a húga elköltözött. A holmija nagy része még itt volt, Jesse csak a legszükségesebbeket vitte magával. A plüssállatok, a poszterek, a ruhák egy része maradt. Minden olyan volt, mint régen. Illetve azért nem egészen. Nicole leült az ágyra, és körbehordozta a pillantását a szobán. Mit ronthatott el? Hogyan állhatott a feje tetejére egy pillanat alatt a rendezett kis élete? Egyik nap még minden rendben lévőnek tűnt, aztán hirtelen összeomlott körülötte a világ: rá kellett jönnie, hogy senki és semmi nem az, akinek és aminek látszik. Ha őszinte akart lenni, akkor el kellett ismernie, hogy Jesse árulása sokkal jobban fájt neki, mint Drew-é, hiszen a házasságáról már nem sokkal az esküvő után tudta, hogy hiba volt. Ám szégyellte ezt nyilvánosan bevallani. Gyanította, hogy Drew már jóval előbb is félrelépett, talán nem is egyszer, na de hogy az ő kishúgával kezdett ki, az azért mégiscsak túlzás! A lánynak az jutott eszébe, mennyire gyűlölhette őt a húga, ha hajlandó volt viszonozni Drew közeledését. Persze nem volt könnyű életük, számos nehéz időszakot éltek át, mire Jesse felnőtt, de mégiscsak testvérek voltak, és a vér állítólag nem válik vízzé. Vagy mégis? Nicole a könnyeivel küszködött. Szerette a húgát, de úgy érezte, képtelen megbocsátani neki. És nem is arról volt itt szó, amit Jesse elkövetett. Hanem inkább arról, hogyan viszonyult a történtekhez. Nevezetesen hogy közömbös volt, és a bűnbánatnak a szikráját sem mutatta. Mintha tökéletesen hidegen hagyta volna a nővére fájdalma.

És ráadásul teherbe is esett! Nicole még mindig nem tudta elhinni, hogy a kishúga gyereket vár. Érezte, hogy ezt a tényt nem hagyhatja figyelmen kívül. Lehet, hogy a gyerek érdekében mégiscsak haza kellene hívnia Jesse-t? Nem, nem és nem! Nicole megrázta a fejét. Jesse-nek meg kell végre tanulnia, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért. Ez a terhesség a legjobb, ami történhetett vele. Ha ettől nem nő fel, akkor semmitől. De vajon árulásnak számít-e, ha az ember így gondol a testvérére? Vagy inkább az aggódó, féltő szeretet jele? – Elég ebből! – jelentette ki Nicole, és felállt. Épp elég ideig rágódott a múlton, amelyen úgysem változtathat. Egészen biztosan nem ma lesz a napja, hogy megtalálja a tökéletes megoldást, de nem is kell elsietnie. Ideje, mint a tenger. Kilépett a folyosóra, és a saját szobája felé vette az irányt. A földszinten hangos nevetés harsant, és Nicole önkéntelenül elmosolyodott. Ez jó, gondolta, és egy csapásra neki is jobb lett a kedve. Minden háznak hangosnak kellene lennie a nevetéstől. Miután már vagy nyolcszor hallotta becsapódni a bejárati ajtót, Nicole úgy döntött, hogy lemegy. Arra számított, hogy rettenetes káosz fogadja majd, de a nappalit tulajdonképpen rendben találta. Na jó, a szőnyegre ráfért volna egy porszívózás, de különben a srácok mindent elpakoltak maguk után. Nicole meglepetten indult el a konyha felé. Köszönetet akart mondani Raoulnak, hogy tartja magát a házirendhez, de döbbenten megtorpant, mert a küszöbről azt látta, hogy a kamasz egy darab sült csirkemellet csúsztat egy nejlonzacskóba, majd a húst a nadrágja farzsebébe dugja. Te jó ég! Ezt vajon miért csinálja? – képedt el Nicole. Hiszen enni mindig kap bőven, nem kell tartalékolnia! A legfőképpen nem ilyen gyorsan romlandó élelmiszert. Vagy lehet, hogy Raoulnak élete egy időszakában éheznie kellett, és azóta is aggódik amiatt, hogy később lesz-e mit ennie? Nicole olvasott egyszer egy újságcikket ebben a témában. De ha ez a helyzet, akkor sürgősen pszichológust kell keresnie a fiú mellé, mert ebből a betegségéből ő nemigen tudja kigyógyítani. – Raoul – szólította meg halkan. A kamasz hirtelen, ijedten perdült meg, az arcán bűntudat ült. – Mit csinálsz? – kérdezte szelíden Nicole. – Semmit. – Azt azért nem mondanám. Egy csirkemellet dugtál a nadrágzsebedbe. Szeretném tudni, miért. Csak nem magadnak, a későbbiekre? Vagy esetleg ismersz valakit, aki éhezik? Egy kisgyereket talán? – Nem, nem erről van szó.

– Hát akkor miről? Miért van szükséged erre a húsra? Raoul idegesen toporgott, de nem szólt semmit. Nicole csípőre tette a kezét. – Várok – jegyezte meg. – Innen addig el nem megyek, amíg nem felelsz a kérdésemre. – A kutyának kell – bökte ki végül a fiú. – A kis kóbor kutyának, akit egy ideje már etetek. Nicole meg sem lepődött. Hát persze… Egy kóbor kutya, mi más? Úgy látszik, az utóbbi időben mágnesként vonzza a törődésre és gondozásra szorulókat. – Csak nem hagyhattam, hogy éhen haljon! – mentegetőzött Raoul. – Így aztán etetni kezdtem. Többnyire kutyaeledelt veszek neki, de most kifogytam belőle, és még nem volt időm újat vásárolni. Kiszedte a zsebéből a csirkemellet. – Visszategyem a hűtőbe? – kérdezte. Hogyisne! Mintha bizony Nicole a lelkére vette volna, ha szegény kis állat éhen hal miatta! – Mekkora? – kérdezte a lány. – Micsoda? – A kutya, mi más? Mekkora? – Kicsi, olyan hat-hét kiló lehet. És nagyon kedves. Nőstény állat, Sheilának neveztem el. – Raoul olyan arcot vágott, mintha nem tizennyolc, hanem mindössze nyolcéves lenne. Nicole tudta, hogy nincs sok választása. Persze nekiállhatott volna erősködni, hogy Raoul vigye menhelyre a kis állatot, de akkor ő lett volna a szívtelen meg a gonosz. Így inkább elfogadta, hogy az élete újabb fordulatot vesz, amennyiben egy csapásra kutyatulajdonossá válik. – Menj, keresd meg Sheilát, és hozd ide! – sóhajtotta. – Addig, amíg az állatorvos meg nem vizsgálta és nem bolhátlanította, a garázsban kell maradnia, de utána természetesen bejöhet a házba. A gondozása a te feladatod. Te eteted, te sétáltatod, te takarítod a kertet. Ha csak egyszer is kutyakakába lépek, véged van, megértetted? Raoul viharosan átölelte, és olyan erősen szorította magához, hogy kis híján kiszorította a lányból a szuszt. – Nicole, maga a legrendesebb ember, akivel valaha találkoztam. – Na persze. A végén még szentté avatnak. – Észre sem fogja venni, hogy Sheila itt van, esküszöm. Minden munkát elvégzek körülötte. – Menj már, ne fogadkozz! Hozd ide! – Már itt sem vagyok.

– Várj, Raoul! – Nicole megkereste a táskáját, és kivett pár húszdollárost. – Útközben ugorj be az állatkereskedésbe, és vegyél kutyaeledelt, nyakörvet, pórázt meg valami kosarat, ahol alhat. – Meglesz. És nagyon köszönöm. – A fiúnak fülig ért a szája, és már lódult is. – Gyere csak vissza! – húzta vissza Nicole. – Ha már kajára pénzt adtam, ide azzal a csirkemellel! – Sheila egészséges, mint a makk – jelentette ki Walters doktor, az állatklinika orvosa. – És viszonylag fiatal még, nagyjából kétéves lehet. Az állatorvos is meglehetősen ifjú volt, Nicole úgy saccolta, hogy néhány hónapja még az egyetem padjait koptatta. De sebaj, a fő, hogy mindjárt a kutya befogását követő reggelen kaptak időpontot a rendelőben. Sheila barátságos kis állat volt, tulajdonképpen egy adag piszkos szőrcsomó meg egy nagy, sötétbarna szempár. Nicole sosem gondolt rá, hogy vegyen egy kutyát, de most, hogy így alakult, csöppet sem bánta a dolgot. – Úgy tűnik, szobatiszta – magyarázta a dokinak. – Egyelőre nem rágott meg semmit, viszont nagyon szeret játszani, és rengeteget eszik. – Ez jellemző a kóbor ebekre – magyarázta az orvos. – Gondosan ki kell adagolnia az eledelét, ha nem akarja, hogy hízásnak induljon. – Hogy érti azt, hogy „hízásnak induljon”? – csodálkozott a lány. – Hiszen már most is épp elég kövér. – Ó, nem, Sheila nem kövér – rázta a fejét az orvos. A kutya közben, mintha csak tudta volna, hogy róla van szó, a vizsgálóasztalon közelebb húzódott Nicole-hoz, és miközben áhítattal nézett rá, nyalogatni kezdte a kezét. – Hanem vemhes. – Walters doktor vakargatni kezdte a kutyus hátát. – Olyan három-négy hét múlva kiskutyáknak ad életet. Nem lesznek sokan, két, legfeljebb három kölyökre tippelek… Az orvos tovább beszélt, legalábbis Nicole látta, hogy mozog a szája, a szavakat azonban nem hallotta. Micsoda? Sheila terhes? Még ennek a nyomorult kóbor dögnek is kiskutyái lesznek? Mindenkinek gyereke születik, csak neki nem? Egyedül neki nem lesz soha családja? Mi ez? Miért bünteti őt ennyire a sors? Nicole szeme könnybe lábadt, és csak nagyon nehezen tudta visszafojtani a zokogását. Ő is családot akar! Gyerekeket! Embereket maga körül, akik szeretik, és akiket szerethet. De erre aztán várhat, a csodák nem vele szoktak megtörténni. – Ms. Keyes! Nicole… Jól van, asszonyom? Nicole szerette volna azt mondani, hogy igen, de nem jött ki hang a torkán, ugyanis

sírt. Ez már aztán tényleg szánalmas! Azért sírni, mert egy bolhafészeknek kölykei lesznek? – Iii… igen – nyögte ki végül alig érthetően. – Ne foglalkozzon velem, mondja csak nyugodtan, figyelek. Walters doktor határozottan kínosan érezte magát, ez az arcára volt írva. Egy doboz papír zsebkendőt nyújtott a lány felé. Nicole megtörölte a szemét, kifújta az orrát, aztán megpróbálkozott egy mosollyal. – Most már tényleg rendben vagyok – bizonygatta. – Kicsit kiborultam, sajnos összejöttek a dolgok az utóbbi időben. De az állapotomnak semmi köze sem magához, sem Sheilához, úgyhogy folytassa nyugodtan. Szóval Sheila néhány hét múlva anyuka lesz. – Úgy van. A vemhessége miatt különösen tápláló étrendre van szüksége. A védőoltásokat éppen ezért most nem fogom beadni neki. Majd ha meglesznek a kiskutyák. – Jól van. De gondolom, attól, hogy vemhes, még megfürdethetem, nem? Mert ugyancsak ráférne. – Természetesen. Sőt, ha gondolja, mi is megfürdethetjük. Hagyja csak itt, és jöjjön vissza érte később. Felhívjuk, ha elkészültünk a munkával. Az orvos láthatóan azon igyekezett, hogy minél hamarabb megszabaduljon Nicoletól, de ezt nem lehetett rossz néven venni tőle. A lány tétován elmosolyodott, megígérte, hogy elolvassa a kutyák vemhességéről és szüléséről szóló prospektust, és megadta a telefonszámát a recepción. Aztán kocsiba ült, és egyenesen Wyatt házához hajtott. Alig nyitott ajtót Claire, Nicole újfent könnyekben tört ki. – Te jó ég! Mi történt? – ijedt meg a nővére. – Mi bajod? – Se… semmi – zokogta Nicole, és a kanapéra rogyott. – Csak hülye vagyok, az a baj… Azért sírok, mert kiderült, hogy Sheila is terhes. – Sheila? Ki az a Sheila? – Claire odaült mellé, és csillapítóan megpaskolta a karját. – Egy… egy kutya. Elvittem állatorvoshoz, és kiderült, hogy vemhes – zokogta Nicole. – Mindenki terhes, csak én nem. Pedig én is szeretnék családot, gyereket! Nem Drew-tól persze, hanem egy rendes pasitól… De én soha az életben nem fogok ilyet találni, bezzeg az a hülye kutya terhes! Ráadásul már az állatorvosi rendelőben elbőgtem magam. Szegény fiatal doki, szörnyen kínos helyzetbe hoztam. – Majdcsak túléli valahogy. Mióta van kutyád? – Tegnap óta. Kóbor kutya volt. De most mondd meg… A doki közölte velem, hogy kölykei lesznek, én meg bőgni kezdtem. Hát nem rettenetes? – A doki előbb-utóbb úgyis rá fog jönni, hogy a nők bonyolult lények. És minél előbb

történik ez meg vele, annál jobb. Úgyhogy szerintem komoly szolgálatot tettél neki. Nicole tovább sírt, de közben elnevette magát, ami igazán nem volt könnyű. Aztán a változatosság kedvéért csuklani kezdett. – Jézusom! Hogy állhatott a feje tetejére a világ? – sóhajtotta, amikor végre már tudott beszélni. – Miért mondod ezt? – Mert úgy érzem. Hiszen mindent elveszítettem, ami fontos volt nekem. Pontosabban nem mindent – helyesbített gyorsan Nicole. – Mert téged például visszakaptalak, és ez jó. Meg annak is örülök, hogy összejöttél Wyatt-tel. De ami Jesse-t illeti… Ami a húgunkkal történt és történik, az kész katasztrófa. – Hozzuk helyre valahogy! – Úgy érted, te meg én? – Nicole megrázta a fejét. – Én nyújtsak segítő kezet neki, amikor arra sem volt képes, hogy tisztességesen bocsánatot kérjen? – Tényleg arra vágysz, hogy halld az ilyenkor szokásos szavakat? – Miért, te nem vágynál rá a helyemben? Claire felsóhajtott. – De, azt hiszem, igen. – Látod? És nem csak Jesse a baj. Hanem az is, hogy teljesen össze vagyok zavarodva. – Ne aggódj! Majdcsak találkozol valakivel. Egy igazán vonzó és kedves férfival. – Ami azt illeti, már találkoztam is – mondta Nicole. – Úgyhogy nem kell sajnálnod, mert köszönöm, jól vagyok. – Egyáltalán nem sajnáltalak. – Claire láthatóan zavarba jött. – De mit jelent az, hogy találkoztál valakivel? Viszonyotok van? – Azért ezt még nem mondanám. De határozottan kialakulóban van valami, igen. – Kicsoda az illető? – A neve Eric Hawkins, de mindenki Hawknak hívja. Jelenleg a helyi gimnáziumban futballedző, régen azonban profi játékos volt. Őrült jóképű, remek a humora, és a teste… Hát, azt látnod kellene! – Szóval viszonyotok van – szögezte le Claire, és most már határozottan sértődöttnek tűnt. – És nekem egy szót sem szóltál? – Tudod, újabban elég sok a dolgom, mert aktívan részt veszek a gimnáziumi futballcsapat életében. Járok a meccseikre, szállítom a süteményt az összejöveteleikre, meg persze, ha van rá lehetőségem, Hawkkal is találkozni szoktam. – Nicole kissé bűntudatosan fűzte hozzá: – Szóval ne játszd a mimózát, nagyon is el akartam mondani neked. – Mégis mikor? – Most – meredt rá a nővérére Nicole. – Hiszen most is éppen erről beszélünk, nem?

– No és hogy álltok egymással? Kedveled őt? – De még mennyire! – Nicole gondolkodás nélkül megmondta az igazat, de annyira azért nem volt őszinte, hogy azt is elárulja, a legjobban az ágyban szereti Hawkot. – Hát ez igazán remek! Annyira örülök, hogy boldog vagy! – Ez az öröm nem hallatszik a hangodon – állapította meg Nicole. – De csak azért, mert annyira megleptél. És különben is, azt gondoltam, hogy az utóbbi időszakban közel kerültünk egymáshoz – tette hozzá panaszosan Claire. – Rosszulesik, hogy eddig semmit sem mondtál az alakuló románcról. Nicole megijedt. – Ugyan már, Claire, te is tudod, hogy nem akartam eltitkolni! – Persze hogy tudom. Nincs semmi baj. Claire olyan gyorsan beszélt, alig lehetett érteni, és ez volt a legfőbb jele annak, hogy nagyon is nagy a baj. Na, még csak ez hiányzott! Hogy végül még a nővérével is összevesszen! – Sajnálom – hajtotta le a fejét Nicole. – Tényleg szólhattam volna hamarabb is. Kérlek, ne haragudj! – Nem haragszom. Esküszöm. – Biztos? – Biztos. Nem is haragudhatok, hiszen szeretném, ha csinálnánk valami közös programot. Úgy értem, négyesben. – Hawk mostanában eléggé elfoglalt, hiszen javában tart a futballszezon, de majd megkérdezem. – Már alig várom, hogy megismerhessem – sóhajtotta Claire. – Gyorsan meg fogjátok kedvelni, te is és Wyatt is – felelte Nicole. Ebben az egyben tökéletesen biztos volt. Igen, Hawk nagyszerűen meg fogja magát értetni a család minden tagjával. Kár, hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége, hiszen a viszonyuk nem igazi, csupán porhintés. Pár hét múlva elkerülhetetlenül véget ér. – Na, mit szólsz? – Brittany egy kanalat nyújtott Nicole felé. Csirkemellet készített tejszínes mártásban, ami csakugyan nagyon finomra sikerült. Nicole lelkesen bólogatott. – Remek. Úgy látom, van tehetséged a főzéshez. – Igen, egyre jobban megy. És még élvezem is, persze így könnyű, hogy nem kell mindennap csinálnom. Apának felvetettem, hogy hetente egyszer szívesen megfőzném a vacsorát, ha cserébe fél órával tovább maradhatnék ki esténként.

– Figyelemre méltó javaslat. Apád mit szólt hozzá? – Semmit. – Brittany vágott egy grimaszt. – Pontosabban kinevetett. Azt mondta, még aligha tartok ott konyhaművészet terén, hogy komolyan lehessen venni az ajánlatomat. – Látatlanban lebecsülte a képességeidet – bólogatott megértően Nicole. – Bizony. És ez annyira dühítő. Pedig szerintem tök jó javaslat volt. – Brittany megkavarta a ragut, aztán mintegy mellékesen megkérdezte: – Ugye ihatunk egy pohárka bort a vacsorához? Úgysem kell vezetnünk ma este. Nicole-nak a szeme sem rebbent. – Szó sem lehet róla – rázta meg a fejét eltökélten. – Még tizennyolc sem vagy, márpedig ebben az országban huszonegy éves kor alatt nem ihatsz alkoholt. – Ó! A lehető legrosszabbkor bújt ki belőled az anyai éned. – Te viszont igazi kis bestia vagy, úgy látom. Majd nyitva tartom a szemem. A kamasz lány elvigyorodott. – Egyszerűen meg kellett próbálnom. Ne vedd rossz néven, Nicole. Ugye nincs harag? – Persze hogy nincs. – Nicole magukra hagyta a kamaszokat, és felsétált a szobájába. Egy darabig hallotta odalentről a beszédhangokat, de aztán hirtelen nagy lett a csend. Tényleg finom lett az a tejszínes ragu, de ennyire talán mégsem… – Te is arra gondolsz, amire én? – tette fel a kérdést Sheilának Nicole, mert a kiskutya szokás szerint követte az emeletre, és összegömbölyödött az ágyán. A kutya persze nem felelt, így aztán a telefonért nyúlt. – Mégis mennyire vigyázzak rájuk? – kérdezte meg mindjárt, ahogy Hawk felvette. – Hol vagy most? – A hálószobámban, ők meg odalent vannak az étkezőben. Úgy volt, hogy esznek, de egy ideje már nagyon csendben vannak. – Mióta? – Körülbelül negyedórája. – Máris indulok. Fél órával később megjelent a férfi egy nagy papírzacskóra való mexikói étellel. Brittany nem volt nagyon lelkes, amikor meglátta. – Miért jöttél ide? Kettesben akartunk vacsorázni Raoullal. – Senki nem zavar titeket. Mi a konyhában fogunk enni. – Semmi szükségem gardedámra! Hawk cuppantott egyet a levegőbe, aztán visszavonult a konyhába, ahol Nicole már megterítette a kisasztalt, és éppen a sört bontotta. – Félsz, hogy ha magukra hagyjuk őket, butaságot csinálnak? – kérdezte a férfitól.

– Igen. Még emlékszem, hogy nekem is folyton ezen járt az eszem kamaszkoromban, és tapasztalatból tudom, mi a vége, ha az ember meggondolatlanul cselekszik. Nahát! Nem is tudtam, hogy van kutyád! – Tulajdonképpen Raoulé. A neve Sheila. – De úgy látom, hozzád jobban ragaszkodik. – Hát persze. Tudja, hogy én veszem a kaját. Okos jószág. Asztalhoz ültek, elosztották a tányérokon a vacsorát, és enni kezdtek. – Szeretem a kutyákat – mesélte Hawk. – Gyerekkoromban mindig volt kutyánk. Serena azonban sajnos nem kedvelte őket, így aztán később már nem lehetett. – Sheila hamarosan megkölykedzik. Ha akarod, az egyik kicsi a tiéd lehet. – Hát, nem is tudom… Igazából jobban szeretem a nagyobb testű kutyákat. – Az apáról semmit sem tudunk. Lehet, hogy a kölykök nagyok lesznek. Hawk kétkedve pillantott az aprócska Sheilára. – Az ő érdekében remélem, hogy mégsem. A kutya jó téma volt, Nicole szívesen tovább ragozta volna, de a figyelme Sheiláról minduntalan elkalandozott. Hawkra, természetesen. A férfi a szokásos lezserséggel öltözött fel, pólót és farmert viselt, de ez a legkevésbé sem csorbította a megjelenését. Tökéletesen kitöltötte a ruháit, és egy atléta kecsességével, ruganyosságával mozgott. Miközben figyelte, Nicole-nak önkéntelenül is eszébe jutott, milyen volt, amikor összesimulhatott a testük… – Hogy jössz ki Raoullal? Jól megvagytok? – Igen, nagyon jól. Egy szavam sem lehet rá. Csöndes, rendszerető, betartja, amit megbeszélünk, és imádja a főztömet. Ja, és ugyanolyan keményen dolgozik a sütödében, mint eddig. Tekintve, miken ment keresztül rövidke életében, kész csoda, hogy nem züllött le, és hogy ilyen remek ember lett belőle. Őszintén nagyra becsülöm emiatt. És tudnám értékelni, ha a testvérem csak feleilyen kötelességtudó és egyenes volna, mint ő. – A zongorista testvéred? – Nem, a másik. A húgom, Jesse. Ő sajnos, bár sokkal jobb alapokkal indult, mint Raoul, teljesen félrecsúszott. Néha eltöprengek rajta, vajon ilyennek született, vagy azért vált ilyenné, mert valamit elrontottam a nevelése során. – Te nevelted? Miért, mennyi idős? – Huszonkét éves. A gondok már a középiskolában elkezdődtek. Nem tanult, nem érdekelte más, csak a bulik meg a fiúk. Bármit tettem, képtelen voltam hatást gyakorolni rá. Nem használt sem a szigor, sem a kilátásba helyezett jutalmak, sem a kedves, baráti hangnem. Teljesen csődöt mondtam. Ha betölti a huszonötöt, megörökli a pékség felét, amitől már előre félek, hiszen a munka a legkevésbé sem érdekli. Elkezdtem gyűjteni a

pénzt, hogy kifizethessem. Nicole elhallgatott, és vett egy kukoricachipset. – Váltsunk témát, jó? – Miért? – Mert nem akarok Jesse-ről beszélni. – Ejha! Ilyen komoly a baj? Még annál is komolyabb, gondolta elkeseredetten Nicole, miközben bólintott. – Hol él most? – Az egyetem közelében bérel egy kis lakást, de kétlem, hogy tudja-e hosszú távon fizetni. Eddig még soha, egy munkahelyen sem volt képes sokáig megmaradni, kivéve a sütödét, de az aligha számít. Ha nem a húgom lett volna, hetente találhattam volna okot rá, hogy kirúgjam. Csak tudnám, mit rontottam el! Mit tehetnék, hogy rendbe jöjjenek köztünk a dolgok? – Mindenki életében vannak megoldhatatlan problémák. – Lehet. De a saját korlátaival nem szívesen szembesül az ember. Nicole eljátszott a gondolattal, hogy beszámol Drew-ról és Jesse-ről, aztán végül mégsem vágott bele. Nem akarta, hogy Hawk is szánakozzon rajta. – Jesse a legnagyobb kudarcaim egyike – rázta meg a fejét elkeseredetten. – Én neveltem, úgyhogy valószínűleg egyedül az én hibám ez az egész. – Kötve hiszem. Láttam, hogyan viselkedsz Raoullal. Szerintem nagyon ügyesen bánsz a fiatalokkal. – Amikor láttál, éppen jó passzban voltam. Vannak azonban rossz napjaim is. – Mint mindenkinek. Gondolod, hogy én egyetlen hibát sem követtem el Brittany nevelése során? De a lényeg, hogy nagyon igyekeztem, és megtettem minden tőlem telhetőt. Ahogy bizonyára te is. És most már nincs más dolgunk, mint kivárni az eredményt. – Ez nagyon úgy hangzik, mint egy edző hitvallása. – A futball maga az élet. – De nem az én világomban. – Mindenki világában – bizonygatta Hawk. Nicole elmosolyodott, a pillantásuk egybekapcsolódott. – Nem akarsz átjönni hozzám egy kicsit? – tudakolta egy perccel később fojtott hangon a férfi. Nicole nyelt egyet. A villa szinte kihullott a kezéből. – Én szívesen mennék. De biztos vagy benne, hogy okos dolog kettesben hagyni őket? Az étkező felé intett, és Hawk az ajtóra bámult. Nicole szinte hallotta a heves vitát,

mely a fejében lezajlott. Kíváncsi volt, vajon ki nyer majd. A felelősségteljes apuka vagy a szenvedélyes férfi, aki szeretne kis időt kettecskén eltölteni a szeretőjével. – A nyavalyába… – dünnyögte. Nicole nagy, nehéz sóhajjal vette fel ismét a villáját. – Az apa győzött. Gondoltam, hogy így lesz. – Engem is dühít, de ez van. – Nem baj. A lány megértően elmosolyodott. Furcsamód egyáltalán nem volt annyira levert, mint amennyire lehetett volna. Igen, csalódást keltett benne, hogy ilyen közel volt Hawkhoz, mégsem elég közel. Viszont tisztelte és becsülte a férfi hozzáállását az apasághoz. Hogy komoly áldozatokat is képes meghozni a lányáért. A Drew nevű sorscsapás megtanította rá, hogy tudja értékelni az igazi jellemeket. Milyen kár, hogy ez a remek jellem igazából egyáltalán nem érdeklődik iránta! De hát ilyen az ő szerencséje…

10. Nicole összeállított egy válogatást a cukormázas muffinokból, majd beletette őket egy nagy, rózsaszínű dobozba. A rendelés kora reggel érkezett: egy kétségbeesett anyuka könyörgött neki, hogy mentse meg a gyereke születésnapi zsúrját. Ennek megszervezésével eredetileg az apukát bízta meg, aki azonban, mint a mellékelt ábra mutatja, csődöt mondott. Nicole gondosan elrendezte a színes cukorgyöngyökkel megszórt, apró, csokoládés muffinokat, aztán leragasztotta a dobozt. Pár perc, és itt lesz érte az ideges anyuka, aki bizonyára megkönnyebbül majd, hogy legalább ebből a szempontból nem vall szégyent a vendégek előtt. Persze nem volt ebben semmi világrengető, de azért Nicole örült, hogy sikerült ismét megmentenie valakinek a napját. Kivitte a dobozt az eladótérbe, majd lehúzta és a kukába dobta a gumikesztyűjét. A következő pillanatban Maggie csörtetett utána az irodákhoz vezető lengőajtón át. – Van itt valaki, aki beszélni akar veled – jelentette, de közben nem nézett a lányra. – Olyasvalaki, akivel én is beszélni szeretnék? – tette fel a kérdést Nicole, és a gyomra görcsbe rándult. – Nem hinném… Sőt egészen biztosan nem. Jesse! Csak ő lehet az, ebben Nicole biztos volt. Lélekben felkészült az újabb összecsapásra. A húga már vagy egy éve azzal nyüstölte, hogy fizesse ki neki a pékség felét, de neki ez egyáltalán nem volt olyan sürgős. Ameddig csak tehette, szerette volna megakadályozni, hogy Jesse elherdálja az örökségét. Így aztán elhatározta, hogy ha a testvére fejre áll, akkor is kitart az apjuk által meghatározott dátumig, Jesse huszonötödik születésnapjáig. A fiatal lány már az irodájában várta. Nicole csak ránézett, és elöntötte a düh, a szomorúság és a tehetetlenség érzése. Akármit gondoljon is Jesse, az az igazság, hogy Nicole mindig is szerette, és a legjobbat akarta neki. Kész csoda, hogy ilyen kis korkülönbség van köztük – mindössze hat év –, és mégsem jönnek ki jobban egymással. Jesse feléje fordult. – Nem azért jöttem, amiért gondolod – szögezte le elöljáróban. – Nem a sütöde miatt. – Akkor jó. Pénzre van szükséged? Jesse a szemét forgatta. – Nem, nincs. Semmire sincs szükségem. És most, ha megkérhetlek, maradj

csöndben harminc másodpercig, hogy elmondhassam, amit akarok. Nicole kinyitotta a száját, aztán mindjárt be is csukta. Nem akart veszekedni. – Elmegyek – mondta Jesse. – Elegem van abból, hogy mindig én vagyok a rossz. Hogy mindig én vagyok az, akivel baj van. Neked egyszerűen képtelenség megfelelni, úgyhogy elmegyek. – Persze, ez a legkönnyebb – csattant fel Nicole. – Elmenekülni a felelősség elől. – Miféle felelősség elől? – emelte fel a hangját Jesse is. – Hiszen engem már nem köt ide semmi. Elzavartál a házból, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és nincs rám szükséged itt, a pékségben sem. – De, a pékségben nagyon is szükségem volna rád. A fele a tiéd lesz hamarosan, üzlettársak lennénk, vagy mi. – Tényleg? Sajnos nekem más elképzeléseim vannak arról, hogyan néz ki az üzlettársak közötti viszony. Szerintem az üzlettársak egyenrangú felek, szerinted viszont az én feladatom, hogy úgy táncoljak, ahogy te fütyülsz. Nos, én nem akarok egész életemben cukorgyöngyöt szórni a fánkokra. – Hát mit akarsz? Jesse félig elfordult. – Még nem tudom – mondta elutasítóan. Hát ez gyönyörű! Nicole egyre dühösebb lett. – Elmondjam, hogy látom én ezt az egészet? – sziszegte. – Szerintem el akarsz menekülni a problémáid elől. De önmaga elől nem futhat el az ember. A gondjaidat magaddal viszed, és hamarosan újra szembesülsz velük. A tetteid következményeitől nem szabadulhatsz, Jesse. Jobb, ha maradsz, és itt próbálod meg rendbe tenni az életedet. – Nem. Itt az ideje, hogy elmenjek. Úgyis mindig azon siránkozol, hogy sosem fogok felnőni. Hát most rákényszerítem magam. Vagy felnövök és boldogulok egyedül, vagy

elbukom. Nicole sikítani szeretett volna tehetetlen haragjában. – Nem mehetsz el! Most nem! Hiszen gyereket vársz! Hogy akarsz gondoskodni magadról és a kicsiről!? – Ez hadd legyen az én gondom. Uramisten… Nicole teljesen kikészült. Hát tényleg azt hiszi ez a buta liba, hogy olyan könnyű rendes, teljes körű társadalombiztosítást kínáló munkahelyet szerezni néhány hónappal szülés előtt? Tényleg azt hiszi, hogy ennyire egyszerű egyedül felnevelni egy gyereket? Hiszen soha életében nem dolgozott végig rendesen egy napot! Nem tudott bánni a pénzzel, és soha semmiért nem vállalt még felelősséget. Mi lesz ebből? – De az én gondom lesz, ha felsülsz és visszajössz, mert te is tudod, én is tudom,

hogy előbb-utóbb ez lesz. – Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos – rázta a fejét Jesse. – Azt hiszed, hogy ismersz engem, Nicole, de tévedsz. Semmit sem tudsz rólam. Nem akarok veled ismét összeveszni, és több csalódást sem akarok okozni neked. Tudom, hogy nem hiszed el, de az az igazság, hogy egyetlenegyszer sem csináltam bajt szándékosan. Egyszerűen csak így alakult. De többet nem leszek a terhedre, esküszöm. Csak arra kérlek, hogy ne is próbálj megtalálni. Azzal Jesse sarkon fordult és távozott. Nicole hosszan nézett utána. Szeretett volna utánaszaladni és könyörögni, hogy maradjon, ne csináljon butaságot. Másrészt viszont volt abban némi igazság, amit a húga mondott. Talán tényleg nem fog megártani neki, ha pár hónapig csak magára számíthat. Abban ugyan biztos volt, hogy Jesse vissza fog jönni egyszer, rémülten, kétségbeesetten és teljesen leégve, meg abban is, hogy természetesen ő nem fogja elutasítani. Hiszen a testvére. De addig hátha megtanulja a leckét. Ezért aztán engedte elmenni a húgát, abban a meggyőződésben, hogy így lesz a legjobb mindkettejüknek. Főleg Jesse-nek. Ugyanakkor azonban páni félelem szorongatta a torkát, mely egészen a rosszullétig fokozódott. A focimeccset követően Nicole a többi nézővel együtt elindult a parkoló felé. Valamivel jobban érezte már magát, mint reggel, de még mindig meglehetősen feszült volt. Az egész napját beárnyékolta a reggeli jelenet Jesse-vel. Megállt a kocsija mellett, várta a srácokat, akiket el kell vinnie a pizzériába. Miközben ott ácsorgott, és azon morfondírozott, gombás vagy hawaii pizzába fojtsa-e a bánatát, egy magas, nagyon mutatós nő szólította meg. – Elnézést – mosolygott rá a nő, aki olyan makulátlan megjelenésű volt, és olyan elegáns, hogy akármelyik magazin címlapján megállta volna a helyét. Bal kezén gyönyörűen csiszolt gyémántok csillogtak. – Maga lenne Nicole? – Igen. – Nahát! Az egyik anyuka mutatta meg magát, de nem gondoltam volna, hogy… Elhallgatott. Az arcára volt írva, hogy komoly meglepetés érte, és Nicole már azt is tudta, min csodálkozik. Elvégre csak egyetlen dolog volt, ami miatt pletykálhattak róla az emberek. Aztán a nő elő is rukkolt a kérdéssel: – Tényleg együtt jár Hawkkal? – Igen. – Nicole-nak most egyáltalán nem volt kedve az efféle beszélgetésekhez, és ez látszott is rajta. – Tényleg. – Ó! – Ismét ugyanaz az álmélkodó, mi több, méltatlankodó kifejezés jelent meg a nő arcán. Mintha arra kellett volna ráébrednie, hogy holnaptól nem érvényes a

tömegvonzás törvénye. – Azt hittem, egészen másféle az esete – dünnyögte aztán, inkább saját magának, mint Nicole-nak. Ez volt az a pont, amikor a lány nem bírta tovább. – Másféle? – kérdezte harapósan. – Talán önmagára céloz, hölgyem? Nos, ki kell ábrándítanom. Hawk nem foglalkozik férjes asszonyokkal. Amit igazán sajnálhat, mert mondhatom, sokat veszít vele. Szenzációs az ágyban, én mondom magának. Maga a megtestesült szenvedély. Minden perc, amit vele töltök, olyan, mintha a féktelen élvezetek birodalmába csöppentem volna. A nő elvörösödött, aztán meg elsápadt, és összeszorította a száját. – Nem értem, miért mondja ezt nekem. – Mert erre kíváncsi, drágaságom, azért. Ne higgye, hogy nem tudom, miről pusmognak a barátnőivel. Hát most egy darabig lesz miről pusmogniuk. A nő elcsörtetett, Nicole pedig megfordult, hogy körülnézzen, a srácokat keresve – amikor beleütközött valami meleg, kemény, ruganyos dologba. – Te jó ég! – meredt ijedten Hawkra. – Mióta vagy itt? Mennyit hallottál? – Elég sok mindent – vigyorgott a férfi. – De nem értem, miért vagy zavarban. Hiszen csupa hízelgő dolgot mondtál rólam. Nicole sóhajtott egy nagyot. – Felbosszantott ez a beképzelt liba. Annyira odáig van magától… El sem tudja képzelni, hogy esetleg nem mindenkinek őutána csorog a nyála. Márpedig nagyon nem szeretem, ha lesajnálnak. Hawk megcirógatta az arcát. – Jól vagy? – Persze. Csak rossz napom volt. – Akarsz beszélgetni róla? – Nem, nem akarok. A férfi megfogta Nicole állát. – Akarsz beszélgetni róla? – ismételte meg a kérdést, lassan, komolyan. Nicole egy pillanatra lehunyta a szemét. – Talán. Tudod, elég nehéz ügy… Családi vonatkozású. – Akkor különösen jó hallgatóság leszek. Hiszen én is családos ember vagyok. – A húgomról van szó. Jesse-ről. Ma reggel beállított a pékségbe, és közölte, hogy elhagyja a várost. Elege van abból, hogy mindenkinek csalódást okoz, úgyhogy inkább elmegy. Ahelyett hogy megpróbálna megváltozni. Jó, mi? Én meg nem tudom, jól tettem-e, hogy hagytam elmenni. Féltem, és aggódom érte, ugyanakkor az is eszembe jutott, hogy jót fog neki tenni egy kis önállóság. – Mit is mondtál, hány éves?

– Huszonkettő. – Akkor nem gyerek már. – A korát tekintve nem is, de valójában… Nem hinném, hogy képes megállni a saját lábán. Annál is kevésbé, mert terhes. – Nicole vett egy nagy levegőt, és Hawk szemébe nézett. – Úgy látszik, eljött a vallomások ideje – sóhajtotta. – Szóval, ezt még nem mondtam neked, de valójában Jesse az oka, hogy elváltam Drew-tól. Rajtakaptam őket az ágyban. Igazából már rég tudtam, hogy a házasságom fabatkát sem ér, ez csak az utolsó csepp volt a pohárban. Hawk arca elborult. – Szörnyű pillanat lehetett. – Az volt. Óriási sokk. Drew persze azonnal elkezdett mentegetőzni, megpróbált kimosakodni, de én azonnal döntöttem. Ott, abban a pillanatban pontosan tudtam, hogy vége. Azt hiszem, az is sok mindent elárul a kapcsolatunkról, hogy a húgom árulása sokkal jobban fájt, mint Drew-é. A férfi megértően bólogatott. – Igen, ez tényleg sokatmondó. – Mérhetetlenül dühös voltam Jesse-re – folytatta a lány. – Ugyanakkor magamra is haragudtam, hiszen én voltam az, aki ragaszkodott hozzá, hogy Jesse nálunk lakjon az esküvő után is. Hogy is gondolhat bárki olyat, hogy csak mert férjhez mentem, az utcára teszem a húgomat? – Helyesen cselekedtél. – Meg is kaptam érte a méltó büntetésemet. Nicole nem gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz elmondani Hawknak a kínos igazságot. Talán azért alakult így, mert a férfi egyszerűen csak meghallgatta, nem ítélkezett. Sőt mi több, nem is szánakozott. – Szóval ott tartottam, hogy Jesse elment, nekiindult a világnak várandósan. És ami a legszebb, lehet, hogy Drew a gyerek apja. – Tud róla? Úgy értem, Drew. – Fogalmam sincs, de nem is nagyon érdekel. Az biztos, hogy nem én fogom elmondani neki. Nem az én feladatom. Nicole átölelte Hawkot, és odabújt hozzá. – És én mindannak ellenére, amit ellenem elkövetett, még mindig aggódom Jesseért. Félek, hogy mi lesz vele egyedül. Hogy talál-e munkát. Hogyan fog boldogulni a kisbabával… – Mert jó testvér vagy. – Szerintem inkább idióta vagyok. – Nem, nem hinném. Szóval akkor hagytad elmenni?

– Igen. Biztos vagyok benne, hogy visszajön, még a gyerek születése előtt. Néhány hónapnál tovább biztosan nem bírja ki egyedül. De talán ez a néhány hónap a rideg valóságban hozzájárul ahhoz, hogy végre felnőjön. Felsóhajtott, aztán lehunyta a szemét, és hosszan belélegezte a férfi kellemes illatát. – Hát nem hülyeség? Az eszemmel tudom, hogy ez a legjobb dolog, ami csak történhetett, mégsem tudok igazán örülni. Egyfolytában szorongok és idegeskedem, hogy jaj, nehogy valami baja legyen. Szerinted ez normális? – Persze. Azt jelenti, hogy szereted a húgodat. – Azért néha gyűlölöm is. – Ez érthető. De a gyűlöletnél sokkal erősebb a szereteted. Elvégre egy család vagytok. Nicole bólintott. Milyen furcsa, gondolta. Mindig is saját családra vágyott, holott komoly problémái voltak a meglévő családtagjaival. A férfi gyöngéd csókot nyomott a homlokára. – Tehetek érted még valamit? – Lefeküdnél velem? – Boldogan. Csak sajnos itt a parkolóban túlságosan nagy feltűnést keltenénk – nevetett a férfi. – Viszont szívesen meghívnálak egy pizzára. – Hát ez nem éppen az, amire a legjobban vágyom, de azért elfogadom – sóhajtotta Nicole. – Mi az, amire jobban vágysz? Már úgy értem, a szexen kívül… – Például hogy gyere el velem a nővéremékhez. Claire meghívott minket vacsorára. Ő és a vőlegénye szeretnének megismerkedni veled. – Szívesen elmegyek. – Tényleg? – Nicole meglepetésében hátralépett, és rábámult a férfira. – Tényleg – mosolygott Hawk, aztán odahajolt hozzá és szájon csókolta. – Wyattet már hosszú évek óta ismerem – mesélte Nicole, miközben kiszálltak a kocsiból, és elindultak a ház felé. – A sütödében találkoztunk először. Bejött, tortát rendelt, és szóba elegyedtünk. Hawknak valamiért rossz érzései támadtak. – De ugye nem jártatok soha? Nicole nevetett. – Nem. Pedig szerettünk volna. Elméletileg ugyanis tökéletesen illettünk egymáshoz, ám hiába randiztunk párszor, csak nem akart jönni az a bizonyos szikra. Így lettünk szívbéli jó barátok. Amikor aztán Claire néhány hónappal ezelőtt hazajött, Wyatt-tel

fülig egymásba szerettek, én meg örülök a boldogságuknak Megnyomta a csengőt, és csak utána folytatta: – Wyattnek van egy kislánya az előző házasságából. Amy a neve. Ma nem fogtok találkozni, mert egy barátnőjénél alszik, de bűbájos kis teremtés, nekem elhiheted. Imádom. Tovább nem mondhatta, mert a következő pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent egy nő, aki le sem tagadhatta volna, hogy rokonságban áll Nicole-lal. – Sziasztok! – mosolygott rájuk kedvesen. – Claire vagyok – nyújtott kezet a férfinak. – Te pedig bizonyára Hawk. – Örülök, hogy megismerhettelek. – Hát még én! – Claire lopva vetett egy pillantást a húgára, és elismerőn felhúzta a szemöldökét. – Kerüljetek beljebb! A kertbe megyünk, mert grillezni fogunk. Nem tudom, jó ötlet-e – nevette el magát. – Tűz és férfiak együtt… Elég veszedelmes párosítás, nem gondoljátok? Miközben átsétáltak a hátsó teraszra, Nicole több belsőépítészeti megoldásra is felhívta Hawk figyelmét, és egyre az építési vállalkozó Wyatt dicséretét zengte. – Hát nem ötletes? – kérdezte újra és újra. – És milyen kiváló minőségű a kivitelezés! Wyatt ért hozzá, hogy megszerezze az ország legjobb szakembereit. Az én házamat is ő építette át. Régi épület, tudod, és az alsó szint több kisebb helyiségre oszlott. Ő csinált belőle egy nagy teret, és ő tette rendbe a konyhát. Hawknak eddig a pillanatig nagyon tetszett Nicole háza. Eddig a pillanatig… Kiléptek a téglával kirakott teraszra. Először az óriási, beépített grillsütő szúrt szemet Hawknak, de gyorsan megnyugodott, mert megállapította, hogy az övé nagyobb. Az, hogy szinte sosem használta, mert a nyarat többnyire végigdolgozta, nem számított. – Wyatt, bemutatom a barátomat, Hawkot – tessékelte előre Nicole. Hawk végigmérte a másik férfit, aki körülbelül olyan magas volt, mint ő, de kevésbé izmos. Kellemes gondolat volt, hogy simán el tudná intézni. Kezet ráztak, Wyatt sörrel kínálta, a nők pedig visszamentek a házba. – Szereted a bifszteket, Hawk? – érdeklődött a házigazda. – Nagyon. Bármilyen ízesítéssel jöhet. – Akkor jó. Claire mesélte, hogy futballedző vagy a gimnáziumban. – Igen, már több mint öt éve. – És hogy tetszik? Szereted csinálni? – Jobban, mint valaha is gondoltam volna. Nagyon élvezem, hogy gyerekekkel foglalkozhatok. Hogy végigkísérhetem őket a felnőttkor küszöbéig, és segíthetek nekik megismerni a világot. Wyatt komoly mustrának vetette alá, de Hawk állta a pillantását, a szeme sem

rebbent. Nem volt semmi rejtegetnivalója, mitől félt volna? – Láttalak játszani, amikor még a profi ligában voltál – jegyezte meg végül a házigazda. – Aztán egyszer csak, a pályád csúcsán mindenki nagy meglepetésére abbahagytad a sportot. – A feleségem súlyosan megbetegedett. Rákos volt, és tudtam, hogy nincs sok ideje hátra. Vele akartam lenni az utolsó hetekben. Aztán meg a kislányunkkal kellett törődnöm, aki akkor még csak tizenkét éves volt, és nagy szüksége volt rám. – Nem bántad meg a döntésedet? – Nem, soha. A lányok közben visszajöttek. Hawk felderült, amikor meglátta Nicole-t. Szerette figyelni, ahogy tesz-vesz. Kecsesnek találta, és nagyon szépnek. Az tetszett benne neki a legjobban, hogy Nicole tudatában sincs önnön vonzerejének. – Van salátánk, fokhagymás kenyerünk, sőt Claire még egy gyümölcstortát is sütött – jegyezte meg Nicole. – Állandóan próbálkozik, szeretné felszínre hozni a benne rejlő cukrászmestert – tette hozzá csipkelődve. – Már felszínre hoztam – bökte oldalba a húgát Claire. – A gyümölcstorta a legújabb felfedezésem, szerintem el lesztek ragadtatva. – Én már annak is örülök, ha meg tudjuk enni – vigyorgott Nicole. – Képzeld csak, Hawk, amikor Claire néhány hónappal ezelőtt visszaköltözött Seattle-be, nemhogy sütni-főzni, de még mosni sem tudott. Claire ártatlanul rebegtette a szempilláit. – Hát persze. Egy világhírű zongoraművésznek vigyáznia kell a kacsójára. Csak nem képzeled, hogy lealacsonyodtam a házimunkáig? – Ne piszkáld Claire-t! – vette védelmébe a menyasszonyát Wyatt. – Ami azt illeti, nem ő az egyetlen, aki szégyenkezhet a múltja miatt. Hawk vigyorogva pillantott Nicole-ra. – Nocsak, ezek szerint eltitkoltál előlem bizonyos dolgokat? – Dehogy! – tiltakozott Nicole. – Biztos? – Claire mosolyogva hajtotta oldalt a fejét. – Azt is megemlítetted, hogy miközben én négy-ötévesen naponta több órát gyakoroltam a zongorán, te az ajtó előtt fedőket és lábasokat csapdostál egymáshoz, mert te is zenélni szerettél volna, és mert azt akartad, hogy ne érezzem magam annyira egyedül? – Ezt valóban elfelejtettem megemlíteni – ismerte el Nicole, és kelletlenül fészkelődni kezdett. Claire felnevetett. – Akkor azt hiszem, most már tényleg elég egymás froclizásából. Gyere velem, Hawk! Wyatt kislánya, Amy ugyan nincs itthon ma este, de nem tudom megállni, hogy el ne

dicsekedjek vele. Mutatok róla pár képet, jó? Azzal bevezette Hawkot a házba. A férfinak valamiért az volt az érzése, hogy nem Amy miatt vonulnak ennyire félre. És igaza lett. Claire ugyan felhívta a figyelmét pár fotóra, melyek bekeretezve álltak a szemlátomást vadonatúj hangversenyzongorán, de alig két perc elteltével megkérdezte: – Hogy ismerkedtetek meg Nicole-lal? – A pékségben – felelte Hawk, és hirtelen az jutott eszébe, hogy Wyatt-tel is ott találkozott először Nicole. A jókedve egyszeriben tovatűnt. – Rendes fickónak tűnsz, úgyhogy nem szeretném, ha félreértenél, de az a helyzet, hogy aggódom Nicole miatt. Tudod, érzelmileg nagyon megterhelő volt számára az elmúlt időszak. Nem akarom, hogy valaki összetörje a szívét. Ebből a bevezetőből Hawk gyorsan rájött, hogy Claire nem tud a megállapodásukról. Sőt talán éppen ő az, akinek az aggodalmait Nicole az ő álviszonyukkal igyekszik elaltatni. – Ettől nem kell félned, esküszöm. Claire bólintott. – Azt eddig is gondoltam, hogy szándékosan nem fogsz fájdalmat okozni neki. De Nicole sebei még nagyon frissek, tudod? A házassága nemrég ért véget, és… – Azt hiszem, erről az ügyről mindent tudok. Nemrég beszámolt az összes mocskos részletről. – Az összesről? – csodálkozott Claire. – Igen. Tudom, mit művelt Drew. – Ó! Ennek örülök. Szóval akkor tudod, miért aggódom. Nálam már csak Wyatt szenved jobban, mert neki lelkiismeret-furdalása is van Drew miatt. Hiszen ő mutatta be Nicole-nak… Bár, mivel a fivére, ez aligha volt elkerülhető. – Wyatt és Drew testvérek? – lepődött meg Hawk. – Ezt nem tudtam. – Csak mostohafivérek. Hawk már nem hallotta, miről beszélt Claire a továbbiakban. Különös érzések ébredtek benne. Őrült késztetést érzett, hogy beleöklözzön a falba – vagy inkább nem is a falba… Sokkal szívesebben verte volna laposra Drew-t, és mellékesen Wyattet is. Hogy Wyattet miért, azt maga sem tudta, hiszen ő semmi rosszat nem tett. Egyszerűen idegesítette, és kész. Itt valami nem stimmel. Mi a csuda ütött belé? Hawk magában szitkozódni kezdett, amikor rájött, mi ez. Mert neve is volt a bensőjét rágó, gyötrelmes érzésnek. Féltékenység, így hívták ezt az érzést. Igen, féltékeny volt Drew-ra és Wyattre… Pedig a féltékenységnek az adott helyzetben semmi értelme. Nicole nem is jelent számára olyan sokat, hogy érdemes legyen féltékenynek lennie rá.

Valójában még csak viszonyuk sincs, csupán egy kölcsönösen előnyös üzleti megállapodás tartja együtt őket. És valamiért mégsem tetszett neki, hogy Nicole nem is olyan rég házasságban élt Drew-val, az pedig még kevésbé, milyen közeli jó barátok Wyatt-tel. Kész őrület! Nicole valamivel éjfél után ért haza. Remekül sikerült a közös vacsora Claire-ékkel, sokkal jobban, mint várta. Igaz, Hawk egy kicsit csöndesebb volt a megszokottnál, nem sziporkázott annyira, mint máskor, de láthatóan ő is jól érezte magát. Nicole azt élvezte a legjobban, hogy végre elengedheti magát, végre lazíthat, és hogy végre senki nem tekint szánakozva rá. Sheila felemelte a fejét, amikor ő belépett a nappaliba, aztán fel is tápászkodott, nyújtózott egyet, és üdvözlés gyanánt megcsóválta a farkát. Nicole homloka ráncba szaladt. A kutya mindig Raoullal aludt. Hogyhogy most nincs a fiú szobájában? Lehet, hogy Raoul még nem ért haza? Nicole felment az emeletre, és a gyanúja beigazolódott. A kamasz szobájának ajtaja nyitva állt, láthatóan nem volt ott senki. Az órájára pillantott. A csudába! Raoulnak már rég haza kellett volna érnie. Nicole sok éjszakát töltött el azzal, hogy Jesse-re várt, így aztán tudta, mivel kellene agyonütnie az időt. De azért furán érezte magát. Raoul hivatalosan nagykorú volt már, és ő nem tartozott felelősséggel érte. Persze megbeszélték, hogy a fiúnak legkésőbb tizenegyre haza kell érnie, ha pedig ez mégsem sikerül, haza kell szólnia, ám milyen jogon szidja le, ha ezt mégsem teszi? „Az én házam, itt az lesz, amit én akarok” típusú szöveg sohasem volt neki valami rokonszenves. Ismét lement a földszintre, kiengedte Sheilát, hadd fusson egy kört a kertben, aztán megnézte a rögzítőt, nincs-e rajta üzenet. Nem volt. Na, tessék! Végül is lefekhetett volna, de mivel tudta, hogy úgysem fog aludni, inkább betett egy filmet a DV D -lejátszóba. Nem sokkal később beengedte Sheilát, aztán összebújtak a kutyával a kanapén. Raoul nagyjából fél óra múlva érkezett meg. – Nagyon későre jár – jegyezte meg szemrehányóan Nicole, alighogy a fiú belépett a házba. – Telefonálnod kellett volna. Aggódtam miattad, tudod? És kérlek, ne mondd, hogy feleslegesen aggódom, jó? Vedd úgy, hogy a szobával, amit kapsz tőlem, együtt jár az aggodalom is. Azt hitte, Raoul méltatlankodni fog, és felháborodik, de pontosan az ellenkezője történt. A kamasz elmosolyodott. – Képes voltál megvárni? Azért nem mentél el lefeküdni, mert aggódtál miattam?

Időközben Raoul is megszokta a tegeződést. Nicole ajánlotta fel neki, miután Brittanyvel már összetegeződtek. – Miért, mire számítottál? Azt hitted talán, hogy édesdeden alszom, miközben fogalmam sincs róla, melyik utcasarkon heversz véresen? – háborgott. – Hát ez csúcs! – Raoul arcán még mindig ott ragyogott a boldog mosoly. – Te féltesz engem? – Naná! És nem értem, miért örülsz ennyire! Senkinek nem kívánom ezt a negyven percet, ami azóta eltelt, hogy észrevettem, hogy még nem vagy itthon. – Jaj, ne haragudj… De hogyhogy nem kaptad meg az üzenetemet? – Úgy, hogy nem hagytál üzenetet. – Dehogyisnem. A mobilodon. Nem vetted fel, úgyhogy rábeszéltem a hangpostára. – Ó! – Nicole elszégyellte magát. – Én meg csak az itthoni rögzítőt hallgattam le. Még este kikapcsoltam a mobilomat, és azóta sem kapcsoltam vissza. Kivette a készüléket a táskájából, bekapcsolta, és a kijelzőn hamarosan megjelent az „Üzenet érkezett” jelzés. – Buliban voltam – mesélte Raoul –, és pár srác ugyancsak felöntött a garatra. Nem akartam, hogy volán mögé üljenek, úgyhogy hazavittem őket, ezért késtem ilyen sokat. Sajnálom, hogy megijesztettelek. – Ne mentegetőzz, az én hibám – rázta meg a fejét Nicole. – Hiszen te megpróbáltál értesíteni, arról nem tehetsz, hogy elfelejtettem visszakapcsolni a telefonomat. Ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem. – Nincs semmi baj. – De, szerintem van. Meggondolatlan vagyok, és általában túlreagálom az eseményeket. – Valószínűleg ezért volt ennyi problémája Jesse-vel is, jutott eszébe hirtelen. – Nem bánom, ha túlreagálod, sőt. Nagyon élvezem, hogy aggódsz értem. Rajtad kívül úgysem aggódik értem senki. – Ne mondd ezt! – De ha egyszer ez az igazság. Nicole egy pillanatra elhallgatott. Azon törte a fejét, mit mondjon, hogyan oldja a szomorkás hangulatot. – Én azért jobban örülnék, ha többé nem adnál okot az aggodalomra. Cserébe viszont megígérem neked, hogy bármikor kész lennék aggódni érted. Megegyeztünk? Raoul elvigyorodott. – Meg. Jó éjszakát, Nicole! – Aludj jól! A fiú elindult a lépcső felé, Sheila pedig azonnal felugrott a kanapéról, és követte.

Nicole kikapcsolta a DV D -lejátszót, és a villanyt is leoltotta. Milyen furcsa, gondolta. Az aggodalom nyugtalanító érzés, és mégis milyen jólesett, hogy újra van kiért aggódnia… Lehet, hogy afféle Jesse-pótlékként használja Raoult? Ezt a gondolatot gyorsan elhessegette, mert nem akart a húgára gondolni. Egyelőre nem. A családi élete maga volt a káosz. De akkor vajon miért akar ennyire saját családot?

11. Vasárnap reggel Nicole beszédhangokra ébredt. Dühös hangokra. Megfordult és az órára pillantott. Még hét sem volt. Mi az ördög ütött Raoulba, hogy ilyen korán felkel és bekapcsolja a tévét? – morfondírozott csodálkozva. Hiszen a kamaszok arról híresek, hogy reggel szeretnek sokáig durmolni. Kimászott az ágyból, és felvette a köntösét, s ahogy elindult az ajtó felé, a hangok felerősödtek. Olyannyira, hogy képes volt felismerni őket. – Jaj, ne! – sóhajtotta. Odaugrott az ajtóhoz és feltépte. Raoul ott állt a lépcső tetején, elbarikádozva az emeleti folyosót. Mellette ott morgott és vicsorgott Sheila. A felfelé igyekvő férfi arcát Nicole nem láthatta, de pontosan tudta, hogy ki az. – Tudtam, hogy ki kellene cseréltetnem a zárat – állapította meg a lány, és odaállt a korlát mellé, ahonnan már jól látta a volt férjét. – Ez a ház már rég nem az otthonod, Drew! Menj el, légy szíves, nem vagy itt szívesen látott vendég. – Nem megyek! Addig biztosan nem, amíg nem beszéltem veled. Bár most már tudom, miért szeretnél megszabadulni tőlem. Látom, beszereztél egy házibarátot. Nem gondolod, hogy egy kicsit fiatal? Vagy ha ló nincs, jó a szamár is? – Ismered ezt az alakot? – fintorgott Raoul. – Sajnos igen. Nemrég még házasok voltunk. – Még most is azok vagyunk – csattant fel Drew. – Tévedsz. Rég külön élünk, és folyamatban van a válás. Már nem vagyunk házasok. Raoul biccentett, hogy most már érti. – Megkérem, uram, hogy távozzon – szólította fel a hívatlan vendéget udvariasan. Drew mintha meg sem hallotta volna. – Nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz – acsargott Nicole-ra. – Megrontani egy gyereket… Na, nem mintha olyan sok mindent taníthatnál neki! Nicole elvörösödött, de még mielőtt visszavághatott volna, Raoul nyakon ragadta a férfit, felrántotta a lépcsőről az emeletre, és hátracsavarta a karját. – Nem szégyelli magát, hogy ilyeneket mond a volt feleségének? Ha az édesanyja elfelejtette megtanítani a jó modorra, én majd megteszem, ne féljen! Drew falfehér lett, az arca eltorzult a fájdalomtól. – Nicole! – nyüszítette kétségbeesetten. – Meg ne halljam még egyszer, hogy tiszteletlenül beszél vele, mert nagyon megkeserüli, megértette?!

Nicole fölöttébb élvezte az előadást, de aztán eszébe jutott, hogy Raoulnak nem tenne jót, ha testi sértés miatt büntetőeljárást akasztanának a nyakába. – Köszönöm, hogy ilyen elszántan védelmezel – szólt oda a fiúnak –, de most már engedd el, légy szíves. Kísérd le a konyhába, mindjárt én is lemegyek. Raoul kissé csalódottnak tűnt, de engedelmeskedett. Eleresztette Drew-t, aki a korlátba kapaszkodott, mert hirtelen megtántorodott. Ott zihált egy darabig, mire fel tudott egyenesedni. – Te utolsó, szemét… – sziszegte Nicole arcába. – Hát, így aligha fogunk beszélni – csóválta meg a fejét sajnálkozva a lány. – Várj! – A férfi a torkához kapott. – Sajnálom, nem úgy gondoltam… Tényleg azért jöttem, hogy beszéljünk. – Akkor várj meg odalent! De azt ajánlom, ne próbálkozz semmiféle trükkel. Raoul elég hirtelen természetű, és nem mindig hallgat rám. Nem volt ugyan oka rá, hogy fenyegesse Drew-t, de azért mégis jólesett kimondania ezeket a szavakat. Gyerekes vagyok, gondolta Nicole, miközben visszament a szobájába, de ennyi elégtétel neki is járt… Megmosta az arcát és a fogát, aztán gyorsan felöltözött. Nem nagyon izgatta magát a küszöbönálló beszélgetés miatt. Drew a legkevésbé sem érdekelte, rég leírta a férfit. Már abban a pillanatban, amikor meglátta a húgával az ágyban. Legfeljebb az okozott rövid időre fejfájást neki, vajon beszéljen-e a volt férjének Jesse terhességéről. De aztán ismételten úgy határozott, hogy ez nem az ő feladata. A testvére azt állította, hogy nem Drew-é a baba, akkor meg mi a csudáért kellene magát beleártania ebbe az egészbe? Amikor leért a konyhába, Raoult és Drew-t a helyiség két legtávolabbi sarkában találta. Zord képpel méregették egymást, akár két, küzdelemre készülő szarvasbika. Nicole a volt férjére ügyet sem vetve odalépett a fiúhoz. – Beszélnem kell vele, Raoul, de az nem fog úgy menni, hogy itt állsz, és szigorúan bámulsz. Megkérlek, sétálj egyet Sheilával. – Nem akarlak magadra hagyni. Nem bízom benne! – Én sem, de nem félek tőle. A térdem szinte teljesen rendbe jött, ha rosszat forral, valószínűleg magam is elbánok vele. Raoul elmosolyodott. – Hát jó. De a közelben leszek, és viszem a mobilomat. Csörögj rám, ha baj van. – Úgy lesz. Raoul kihozta a kamrából a pórázt, és a kutyával együtt távozott. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Nicole a volt férjére meredt. – Mondd csak, teljesen elment az eszed, hogy megint belopóztál a házamba? Hát te

már a saját károdon sem tanulsz? Amikor ugyanis Drew először jött ide, késő éjjel, részegen, Claire azt hitte róla, hogy betörő, nekiesett a magas sarkú cipőjével, és alaposan ellátta a baját. A hegek még mindig látszottak a férfi arcán és homlokán. – Beszélni akartam veled, hát eljöttem. – Miért nem hívtál fel inkább? Drew nem felelt a kérdésre, inkább egy másikat tett fel: – Ki ez a suhanc, aki nálad lakik? – Semmi közöd hozzá. – Lefekszel vele? – Jézusom, Drew, a fiú még gimnáziumba jár, szinte gyerek! És ellentétben veled, én nem érzem szükségét, hogy fiatalkorúakra vadásszak. – Figyelj, nem azért jöttem, hogy veszekedjük. Ellenkezőleg. Elég volt a viszálykodásból, vessünk véget ennek! Szeretnék hazaköltözni. – Úgy érted, ide vissza? – Nicole megrázta a fejét. – Ide nem jöhetsz vissza, Drew. A házasságunknak vége. Egyszer s mindenkorra. – Ne mondd ezt, kérlek! – Miért ne, ha ez az igazság? Nem is lett volna szabad összeházasodnunk, fogalmam sincs, miért tettük. És a legfőképpen azt nem értem, miért kapaszkodsz belém ennyire. Hiszen egyáltalán nem illünk egymáshoz. Ebben a pillanatban nyílt a hátsó ajtó, és besétált Hawk pólóban, melegítőalsóban. Drew-ra rá sem nézett, egyenesen Nicole-hoz lépett és szájon csókolta. – Gondoltam, beugrom és megnézem, hogy vagy – jegyezte meg könnyedén, majd kíváncsi pillantást vetett a másik férfira. – Elárulod, drágám, ki ez az úr? – A volt férjem – felelte gépiesen Nicole, aki még mindig nem tért egészen magához a meglepetéstől. Hogy kerül ide Hawk? Honnan tudta, hogy szükség van rá? Aztán a lány rájött, hogy nyilván Raoul szólt oda neki telefonon. Szóval Hawk aggódik érte és törődik vele… Ez a gondolat kellemes érzésekkel töltötte el. – Bemutatom Hawkot – fordult Drew felé. – Én vagyok az új barát – vigyorgott szemtelenül az edző. – Még nem váltunk el! – dühöngött Drew. – Még nem mondták ki a válást, de hónapok óta külön élünk, és mindenben megegyeztünk – helyesbített Nicole. – Szóval valójában már rég nem vagyunk házasok. – Én ezt egyszerűen nem fogadom el! – Pedig nincs más választásod. Köztünk mindennek vége. Drew olyan arcot vágott, mint aki menten elbőgi magát.

– De én nem ezt akartam! És most sem ezt akarom. Nicole csaknem megsajnálta, ám ekkor bevillant neki az a csúnya jelenet, amikor Drew meg Jesse az ágyban… – Ki kellett volna cseréltetnem a zárat, amikor legutóbb rám törtél – jelentette ki. – De ami késik, nem múlik, ezúttal meg is teszem. És ha még egyszer idejössz bejelentés nélkül, akkor távoltartási végzést fogok kérni ellened. Szóval szedd össze magad, Drew, és nyugodj bele, hogy vége. Ideje neked is továbblépned. Nicole azt gondolta, a férfi vitatkozni, esetleg szitkozódni kezd, de semmi ilyesmi nem történt. Drew leforrázva távozott, és becsapta az ajtót maga mögött. A lány Hawkra pillantott. – Raoul hívott ide, ugye? – Bizony, rögtön azután, hogy leküldted a volt férjeddel a konyhába. Volt egy olyan érzése, hogy el fogod távolítani a házból, ezért rám csörgött, hogy ha gondolom, jöjjek ide és védjelek meg. Ami azt illeti, egyáltalán nincs ínyemre, hogy ez az alak egyszerűen csak bejárkál ide. Nicole elmosolyodott. – Imádom, ha aggódsz értem. – Én viszont nem szeretem, ha aggódnom kell. De most komolyan, Nicole… Nem engedheted, hogy ez a fickó csak úgy beállítson ide, amikor neki tetszik. Nem hiszem ugyan, hogy komoly kárt tudna tenni benned, de azért a helyedben óvatos lennék. Haladéktalanul ki kellene cseréltetni azt a zárat, hogy ne tudjon észrevétlenül beosonni a házba. – Így lesz. Még ma keresek egy lakatost. – Helyes. – A férfi az órájára nézett és szitkozódni kezdett. – A fenébe, muszáj hazamennem átöltözni. Egy villásreggelin veszek ma részt az egyik játékosommal és a szüleivel. A srácot megkeresték több egyetemről is, és ajánlatot tettek neki, azt akarom átbeszélni a családdal, mi az, amire ilyenkor vigyázni kell. Magához húzta Nicole-t, és forrón megcsókolta. A lány odaadón hozzásimult. – Köszönöm, hogy megmentettél – suttogta hálásan, amikor szétváltak. – Szívesen, máskor is. Jaj annak, aki zaklatni merészeli a csajomat! Azzal Hawk távozott. Nicole pedig hiába figyelmeztette magát ezredszer is, hogy ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget a férfi kedves szavainak, a szíve hosszú percekig úgy dobogott, majd kiugrott a helyéből, és a képzelete is gőzerővel beindult. Ó, milyen jó is volna, ha valódi kapcsolat alakulna ki köztük, nem csak ilyen látszatviszony! – Hawk keres – integetett Nicole-nak Maggie a telefonkagylóval. – Milyen kedves a

hangja! A lány hátat fordított a kenyereknek, melyeket egy rácsra pakolt éppen, hogy gyorsabban kihűljenek. – Az ám! – És mellékesen a feneke is klassz. – Igen, ha lehet, azt még a hangjánál is jobban szeretem – nevetett Nicole. – Na, ide azzal a telefonnal! Halló! – Mindent hallottam ám – szólt bele Hawk. – Akkor boldog lehetsz. Maggie személyében új rajongóra akadtál. – Kicsit zavarba hoz az érdeklődése, tekintve, hogy az anyám lehetne. – Viszont annál értékesebb a véleménye, hiszen jóval nagyobb a tapasztalata, mint a magamfajta zöldfülűnek. – Hát, nem is tudom… valahogy furcsa nekem ez az egész. Tudod mit? Hagyjuk ezt a témát! – Ahogy akarod. Mondd meg, miről beszélgessünk! – Például arról, kihívtad-e a lakatost zárat cserélni. – Hát persze. Holnap reggel fél tízre jön. – Korábban nem tud? – Sajnos nem. De ne aggódj! Te meg Raoul annyira megijesztettétek Drew-t, hogy az elkövetkező huszonnégy órában biztosan nem támad kedve ismét meglátogatni. – A saját érdekedben remélem, igazad lesz. – Ezért hívtál fel? – érdeklődött Nicole. – Hogy megtudd, kihívtam-e a lakatost? – Pontosan. – Csak nem aggódsz miattam? – De igen. Csak el ne mondd senkinek! Kemény fickó hírében állok, és nem szeretném tönkretenni a jó híremet. – Megőrzöm a titkodat, esküszöm – kuncogott a lány. – Szia! – Szia! A beszélgetés véget ért, de Nicole még hosszú percekig vigyorgott, mint a vadalma, a szíve pedig bolondul kalapált. Ez pedig egyértelműen azt bizonyította, hogy óvatosabbnak kellene lennie. Ami egyszerű üzleti alkuként kezdődött, az könnyen átalakulhat valami egészen mássá. Márpedig az bonyodalmakhoz vezethet… Amikor Nicole délben hazaért, hét égimeszelő fiatalembert talált a háza előtt a lépcsőn. Raoul nem volt velük, mi több, a lány úgy tudta, hogy ötig edzése van. De akkor mit keresnek itt ezek a srácok? Letette a kocsit a garázsban, aztán megkerülte a házat és visszament a bejárathoz.

– Sziasztok! Segíthetek valamiben? A fiúk felálltak. – Nem, asszonyom – mondta a legmagasabb, aki a vezetőjüknek látszott. – A nevem Billy, és Mr. Hawkins kért meg, hogy hozzam ide a csapatot suli után. Vigyázunk a rendre, ha érti, mire gondolok. Három srácnak is kosárlabda volt a kezében, ráadásul jóval magasabbak voltak a futballistáknál, úgyhogy minden különösebb nehézség nélkül ki lehetett találni, milyen sportot űznek. – De hiszen ti kosaraztok, és Mr. Hawkins nem kosáredző. – Ez igaz, asszonyom, de mi valamennyien nagyon csípjük őt, és szívesen segítünk, ha kéri.

– És képesek vagytok a kedvéért itt tölteni a délutánotokat nálam? – Igen, asszonyom. Ez az asszonyomozás lassan kezdett Nicole idegeire menni. És persze Hawkra is ki volt bukva rendesen. Mégis hogy jutott eszébe őrséget küldeni a háza elé? – Pontosan milyen utasítást kaptatok? – tudakolta. – Hogy várjuk magát, aztán fésüljük át a házat, és maradjunk itt egészen addig, míg Raoul haza nem jön. – De hiszen ti nem is ismertek engem! Most láttok először! Billy rántott egyet a vállán. – Na és? Miért érdekes ez? – Hát jó. – Nicole kinyitotta az ajtót. – Akkor rajta, kutassátok át a házat! Addig én keresek nektek valami ennivalót a konyhában, mert gondolom, éhesek vagytok. Billy elvigyorodott. – Az már igaz. Köszönjük szépen. Azzal a siserehad végigvonult a szobákon, öt perccel később pedig valamennyien ott ültek a nappaliban. Egyenként bemutatkoztak, de Nicole egy másodperccel később már nem emlékezett a sebtében elsorolt nevekre. Rágcsálnivalót, üdítőt és süteményt tett a dohányzóasztalra, aztán átment a dolgozószobába, és hívta Hawkot. – Edzést tartok – mondta a férfi bevezetésképpen. – Akkor miért fogadtad a hívásomat? – Mert úgy gondoltam, ideges vagy, és kötelességemnek

érzem,

hogy

megnyugtassalak. – Ugyan miért lennék ideges? – adta az ártatlant Nicole. – Hacsak nem azért, mert derült égből egy egész kosárlabdacsapatot találtam a lépcsőmön. Áruld el, miért pont a kosarasok? – Mert nagyobbak, mint a baseballjátékosok, és a volt férjed az a fajta fickó, aki

tiszteli a nála magasabbakat. – Hát, tudod… Most mondd meg, mit csináljak veled? – Amit csak akarsz. De arra kérlek, előbb feltétlenül kötözz az ágyhoz. Nicole nevetett. – Azért ez nem ennyire vicces, Hawk! Tényleg dühös vagyok rád. Ez nem része a megállapodásunknak. – De igen. Most már része. Egyáltalán nem tetszik nekem, hogy az az alak odasettenkedik vasárnap kora reggel, amikor még biztosan alszol. Vajon miért teszi? Nyilván, mert ki akarja használni a kiszolgáltatottságodat. Ezt kötelességem megakadályozni. Gondoskodnom kell a biztonságodról. Aha, gondolta Nicole. Szóval Hawk védelmező típus. Bárkivel ugyanezt tenné, vagyis a kis magánakciójának nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani. – Megértettem – mondta beletörődően. – Akkor elviselem a fiúkat. – Rendben. – Mást úgysem nagyon tehetek, mert önerőből aligha tudom kidobni őket. – Szeretem, hogy ilyen belátó vagy. Van kedved átugrani hozzánk valamikor a héten? – váltott témát hirtelen a férfi. – Együtt vacsorázhatnánk. Nicole meglepődött. – Úgy érted, a házadban? – Aha. Csak mi hárman, Brittany, te meg én. Szóval? Eljössz? Nicole csak bámult. Ezt a meghívást vajon minek köszönheti? Nyilván nem a megállapodásuk folyománya volt, hiszen ha nem nyilvános helyen vacsoráznak, akkor azzal nem erősítik a benyomást, hogy ők ketten egy pár. Lehet, hogy ez tényleg egy randi? Akkor most mi legyen? Akarja ő ezt, vagy sem? Micsoda ostoba kérdés! Nicole szíve megint feldübörgött, mint mostanában oly gyakran. – Hát persze. Szívesen. – A szerda este jó neked? – Tökéletes. – Akkor készítheted az ízlelőbimbóidat. Én főzök. – Már alig várom! Talán jobban is, mint kellene, tette hozzá magában Nicole. Fél hat körül érkezett meg Hawkékhoz. A férfi Seattle egyik régi építésű negyedében élt a lányával, olyan környéken, ahol rengeteg a fa, és ahol barátságosan ódon házak

sorakoznak egymás mellett. Csupa zöld volt minden, s a gyepen, a járda mellett mindenütt gyerekjátékokba botlott az ember. A lány igen kellemesnek találta a városrészt, mégis meglepődött, mert nem feltétlenül így képzelte el egy milliomos egykori sportcsillag otthonát. Letette a kocsit, és az ajtóhoz sétált, melyet Hawk még azelőtt kinyitott, hogy ő bekopoghatott volna. – Szia! – üdvözölte a férfi, aztán behúzta a házba, és forrón megcsókolta. Nicole lehunyta a szemét, és egy pillanatra átadta magát a csók mámorának. Érezte, ahogy lassan úrrá lesz rajta a jóleső melegség, aztán ez fokozatosan lángoló szenvedélybe csapott át. Ám még mielőtt bármelyikük elveszíthette volna a fejét, léptek koppantak a lépcsőn, ők pedig kötelességtudóan szétrebbentek. – Szia! – köszönt Nicole is, aki remélte, hogy nem pirult bele nagyon a szenvedélyes üdvözlésbe. – Kedves ez a városrész, még sosem jártam itt. De az az igazság, hogy nem ilyennek képzeltem a házadat. – Hogyhogy? – Amennyire látom, ez a középosztály lakhelye. Sok a gyerekes család. Ellenben sehol egy kovácsoltvas kapu, mediterrán villa, de nyolcméteres limuzinokat sem látok. Hawk felnevetett. – Nem is fogsz. A rongyrázás sosem volt jellemző rám. Még az első komoly profi keresetemből vettük ezt a házat Serenával. Ahhoz a kis kuckóhoz képest, ahol főiskolás koromban meghúztuk magunkat, valóságos palotának tűnt, szóval nekünk nagyon tetszett. Nem véletlen, hogy most is ez az otthonunk. Közben megérkezett Brittany. – Szia, Nicole! Hogy vagy? Apa azt mondta, főzni fog, de csak grillen süt húst, úgyhogy azt aligha lehet főzésnek nevezni. Ugye segítesz megcsinálni a salátát? … Persze előtte megmutatom a házat, ha akarod. Micsoda hatalmas haszon lenne az emberiségnek, ha a kamaszok végtelen energiáját valahogyan hasznosítani lehetne, gondolta Nicole, és elmosolyodott. – Köszönöm. – Azzal letette a táskáját az előszobában álló kis asztalra. – Imádom ezeket a régi házakat. Csupa gyönyörű kézműves munka. Brittany elfintorodott. – Ami azt illeti, nekem kevésbé tetszenek ezek az ócskaságok, én inkább a modernet szeretem. Ha felnövök, egy felhőkarcolóban szeretnék élni, ahonnan leláthatok az egész városra. – No és hogyan fogod megkeresni a pénzt egy olyan méregdrága lakásra? Brittany szélesen elmosolyodott. – Sehogy. Te majd megveszed nekem, apa, hiszen nagyon szeretsz engem.

A férfi dünnyögött valamit válaszul, de Nicole látta, hogy valójában majd elolvad a lányától. És ez nagyon tetszett neki. Nem elég, hogy Hawk őrült jóképű volt, ráadásul csodálatos apa is, aki meleg, szeretetteljes kapcsolatot épített fel a gyerekével. – Ez itt a nappali – mutatta Brittany, aki előresietett. – A stukkódíszítés eredeti, még a ház építésének idejéből származik. Nicole csodálkozva nézett körül a túlzsúfolt helyiségben. A stukkódíszítés volt a legkevésbé zavaró – bár azt sem nagyon szerette. A túlméretezett, virágos huzatú kanapék szinte megtöltötték a nappalit, melyben különben sem volt talpalatnyi szabad hely sem. Terítőcskék, nippek, selyemvirágcsokrok borítottak minden felületet. Libák, nyuszik, porcelántálacskák, vázák… És ez a szín- és mintaorgia! Ahány díszpárna, annyiféle, a függöny is mintás, nem beszélve a padlót borító szőnyegekről. A falat meg szinte látni sem lehetett a fényképektől. Nicole odalépett az egyikhez, mely az ifjú Hawkot ábrázolta, mellette egy ragyogóan szép fiatal lány pózolt. Tehát ő Serena, gondolta Nicole. A legtöbb fényképen ők ketten mosolyogtak – volt köztük számos esküvői jelenet –, de láthatott pár fotót Hawk dicsőséges sportmúltjából, és persze feltűnt a képeken Brittany is. Hol a szülőkkel, hol egyedül. A kandallópárkányon egy egész Brittany-kiállítás volt látható, a képek a születésétől nagyjából tíz-tizenkét éves koráig dokumentálták a kislány fejlődését. A szoba annyira tele volt ezekkel a tárgyakkal, hogy szinte már nyomasztóan hatott. Nicole-t a nagyanyja házára emlékeztette, ahol sosem szeretett lenni, mert túl meleg volt, és mozdulni sem lehetett a sok vacaktól. Már csak a szekrényajtóra akasztott csipkeruhák és a molyrágta szőrmebundák hiányoztak, hogy teljes legyen a hasonlóság. Sajnos, az étkező sem volt különb. A falon megkopott, virágmintás tapéta, a beépített, üveges vitrinekben ódivatú étkészletek garmadái. Csakhogy itt nem családi fotók díszlettek a keretekben, hanem keresztszemes öltésekkel kivarrt bölcs mondások. Nicole határozottan kényelmetlenül érezte magát. Az volt a benyomása, hogy ez nem egy ház, hanem egy emlékhely. Annak az embernek az emlékét őrzi, aki immár hat éve nincs többé. Bármibe le merte volna fogadni, hogy Serena halála óta semmi sem változott. Odafordult Hawkhoz meg Brittanyhez, és mosolyt erőltetett az arcára. – Nahát, milyen kedves! – próbált lelkesedni. – Ezeket a hímzéseket Serena maga csinálta? – mutatott a bekeretezett bölcsességekre. Brittany bólintott. – Nekem is meg akarta tanítani a keresztszemes hímzést, de sajnos arra már nem maradt ideje. – A kézimunka teszi igazán otthonossá a házat – dünnyögte Nicole, mert nem tudta, mi mást mondhatna. Még mindig nem tért egészen magához a megdöbbenéséből. Ezek

szerint hiába telt el majdnem hat év, Hawknak nem sikerült magát túltennie a felesége halálán. Persze természetes, ha az ember meg akarja őrizni a szerettei emlékét, de ez a mauzóleum itt… – Serena szerette a színeket és a virágmintát – jegyezte meg a férfi. – Mióta itthagyott minket, többször eszembe jutott, hogy megváltoztatok pár dolgot, de aztán végül mégsem vitt rá a lélek. Végtére is ez az az otthon, amelyet saját kezűleg alakított ki számunkra. Nicole arcára ráfagyott a mosoly. Eddig is tudta persze Hawkról, hogy nős volt, de sohasem gondolt úgy rá, mint olyasvalakire, aki megözvegyült. Egyszerűen nem volt az a fajta, akinek az arcára van írva, hogy gyászol. Erősnek tűnt, és határozottnak, Nicolenak álmában sem jutott volna eszébe róla, hogy a hat éve halott felesége ilyen komoly szerepet játszik a mindennapjaiban. Ez a ház a mai napig Serena háza volt, és azt üzente minden nőnemű látogatónak, hogy semmi keresnivalója itt. Ezt sugallta minden egyes hímzett falikép és fotó a falon. A háztűznéző még hosszan folytatódott, hisz hatalmas volt az épület. A földszinten helyet kapott még egy jókora tévészoba, egy konyha, melyben akár enni is lehetett, valamint egy könyvtár, melyet Hawk dolgozószobának használt, amikor itthon tartózkodott. De még itt is észrevehető volt Serena keze nyoma, mert a futballtrófeák mellett mindenütt selyemvirágok porosodtak. Nicole kezdte úgy érezni, hogy megfullad. Hogy rászakadnak a falak. Így aztán nagyon hálás volt a férfinak, aki azt javasolta, hogy menjenek ki a teraszra. Itt legalább szívhatott egy kis friss levegőt. A megkönnyebbülése azonban sajnos nem tartott sokáig, mert míg Hawk begyújtotta a grillt és kibontotta a bort, Brittany körbevezette őt a hátsó kertben. Serena virágoskertjében. – Anya imádta a virágokat – mesélte a bakfis. – Minden nyáron újakat ültetett, és mi is pontosan ezt tesszük apával. Azt szeretnénk, ha a kert ugyanúgy nézne ki, mint akkor, amikor anya még élt. Mindig vannak például fűszernövényeink, és valahányszor felhasználjuk őket a főzésnél, rá emlékezünk. Nicole motyogott valami olyasmit, hogy ez nagyszerű, de valójában pont az ellenkezőjét érezte. Vajon mit akar Hawk elérni ezzel a kis kiállítással? Hogy minden nőlátogatóját ráébressze: nincs esélye, mert Serenának senki sem érhet a nyomába? Senki sem töltheti be azt az űrt, amely a halálával keletkezett? Lehet, hogy pontosan ezért hívta őt ide ma este? Hogy ezt áttételesen közölje vele?

12. A vacsora végül jobban sikerült a vártnál, mert más témákról beszélgettek közben, Serena szóba sem került. Igaz, ettől még Nicole-nak továbbra is volt egy olyan furcsa érzése, hogy nem kellene itt lennie, hogy nem látják szívesen ebben a házban. Aztán azzal hessegette el ezt a fura gondolatot, hogy Hawk aligha hívta volna meg, ha nem vágyna a társaságára. Ám miután befejezték a vacsorát, Brittany behívta Nicole-t a tévészobába. – Gyere, mutatni akarok valamit. Nicole kedvetlenül ült le mellé a kanapéra. Élt a gyanúperrel, hogy most a családi videók megtekintésével folytatódnak a viszontagságai. Nem tévedett nagyot: a kamasz lány több nagyméretű fényképalbumot húzott elő, és maguk elé tornyozta őket a dohányzóasztalra. – Most nézd meg! Hát nem gyönyörűek? – kérdezte, miután felütötte az első albumot. A kép, melyre rábökött, Hawkot ábrázolta nagyon fiatalon, a nappaliból már megismert szép barna lánnyal az oldalán, egy iskolai bálon. – És hogy szeretik egymást! Itt még csak tizenhat évesek… Látod, milyen boldogan mosolyognak? Nicole motyogott valami olyasmit, hogy nagyon szépek a képek, de közben úgy érezte, jéghideg kéz szorítja marokra a szívét. Vagy talán nem is Hawkékkal van baj, hanem vele? Ő lihegi túl ezt az egészet? Túlságosan érzékeny még mindig ezekre a családi dolgokra Drew és Jesse miatt? Aztán úgy döntött, hogy nem, határozottan nem ő az, aki furcsán érez és viselkedik. Természetes, ha az ember őrizni akarja egy halott hozzátartozója emlékét, de semmit sem változtatni, az otthonunkból emlékművet csinálni az elhunyt tiszteletére kifejezetten beteges. Brittany átlapozott pár oldalt, miközben egy bizonyos sítúráról mesélt, aztán megállapodott egy sportújságból kivágott fotónál, mely az édesapját ábrázolta, amikor a csapata országos bajnokságot nyert. – Őt választották a legértékesebb játékosnak – magyarázta büszkén. – Az már döfi! – bólogatott Nicole, majd szemrebbenés nélkül végignézte Hawkék végzős báljának képeit, valamint az egyre nagyobb pocakkal rendelkező Serenáról készült sorozatot. – Amikor kiderült, hogy útban vagyok, nem házasodhattak össze mindjárt – mesélte a fiatal lány. – Anya csak tizenhét volt, és a szülei nem egyeztek bele a házasságba. Így aztán kénytelenek voltak megvárni, míg betölti a tizennyolcat… De anya egy kicsit sem

félt, mert apa szentül megfogadta, hogy bármi történjék is, soha nem hagyja el. Milyen gyönyörű, romantikus összefoglalása ez egy mind anyagilag, mind érzelmileg nagyon nehéz időszaknak, gondolta Nicole, és nem állta meg, hogy meg ne jegyezze: – Azért édesanyádnak nem lehetett könnyű. Már úgy értem, az, hogy a családja nem támogatta. – Igen, ez igaz. A nagyszüleim soha nem bocsátották meg neki, hogy hozzáment apához. Nagyon ritkán találkozom csak velük, de apa mindig azt mondja, emiatt sírjanak ők. Sokat veszítenek azzal, hogy nem ismerik igazán az egyetlen unokájukat. – Ebben apádnak tökéletesen igaza van – helyeselt Nicole. Brittany rámosolygott, aztán tovább lapozott. – Ez én vagyok. Oklahomában születtem, mert apa akkoriban az Oklahoma Egyetemen futballozott. Ebben a házban laktunk. Kicsi, de nagyon bájos. Apának és anyának óriási szerencséje volt. Mindig együtt lehettek, és volt egy kisbabájuk, akit mindketten imádtak. Nicole felvonta a szemöldökét. Ez a történet kezdett nagyon szirupos lenni. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg nehézséggel kellett megküzdeniük – vetette közbe óvatosan. – Gondolj csak bele, milyen fiatalok voltak, és akkor egyszer csak született egy folyton bőgő kisbaba, akiről onnantól kezdve nekik kellett gondoskodniuk. Ráadásul a családjuktól nem kaptak semmilyen segítséget. Rémítő lehetett az első néhány hónap. – Lehet. – A kamasz lány rántott egyet a vállán. – De szerették egymást, és ez a legfontosabb. Apa rengeteget beszél ezekről az első évekről. Hogy milyen csodálatos volt anyával és velem… Az igaz, hogy a családtól semmit sem várhattak, de nagyon befolyásos támogatókra találtak Oklahomában. A diákfutballnak komoly hagyományai vannak ott, és apa igazi sztár volt. A támogatók mindenben segítettek. Ők szerezték a házat, anya tőlük kapott munkát, ők fizették az első időkben a bébiszittert… Brittany megint hajtott egy lapot. – És nem lett igazuk a vészmadaraknak. Mert mindenki azt mondta ám, hogy túl fiatalok, hogy a házasságuk nem fog sokáig tartani. Tévedtek. A szüleim szerelme túlélt mindent. Anya halála napjáig imádták egymást. Nicole bólogatott, aztán egy alkalmas pillanatban elnézést kért, és visszament Hawkhoz a konyhába, azzal az ürüggyel, hogy segít rendet rakni és mosogatni. – Fotókat nézegettetek? – kérdezte mosolyogva a férfi, aki addigra már bepakolt a mosogatógépbe. – Igen. De szerintem a tizedét sem sikerült megnéznem annak a rengeteg fényképnek. Hawk nevetett.

– Ó, igen. Serena imádott fényképezni, és azt is szerette, ha őt fényképezik. Énrám ez kevésbé jellemző, ezért Brittanyről alig van olyan fotó, amely tizenkét éves kora után készült. Nicole nekidőlt a pultnak. – A lányod sokat mesélt arról az időszakról, amikor te meg a feleséged még nagyon fiatalok voltatok, ő pedig kisbaba. És szemmel láthatóan meg van győződve róla, hogy merő gyönyörűség volt az életetek. Hawk rábámult Nicole-ra, nyilvánvalóan nem értette, hová akar kilyukadni a lány. – Én egy kicsit furcsállom ezt – magyarázta Nicole. – Mert hiszen nyilván rengeteg nehézséggel kellett szembenéznetek. Fiatalok voltatok, tapasztalatlanok, vadidegen helyre költöztetek, vadidegenek közé… – Ez mind igaz, de sok segítséget kaptunk, és a szerencse is mellénk szegődött. Végül minden jól alakult. – Brittany azt képzeli, hogy ez az egész olyan volt, mint valami tündérmese. És szentül hiszi, hogy ha két ember szereti egymást, akkor minden nehézség egy csapásra tovatűnik. – Na és? Miért baj ez? – Azt kérdezed, miért baj ez? A lányod tizenhét éves, és hónapok óta együtt jár Raoullal! Tényleg nem tartod szükségesnek, hogy őszintén beszélj vele a történtek árnyoldalairól? Nem akarod felvilágosítani, hogy a fiatal házasok élete nem csupa móka és kacagás, és hogy a tizenéves fejjel kötött házasságok túlnyomó többsége válással végződik? Hawk odahajolt hozzá, és homlokon csókolta. – Édes vagy, hogy aggódsz értünk. – De látom, egyáltalán nem veszed komolyan, amit mondtam. A férfi elnézőn mosolygott. – Mert nem fenyeget olyan veszély, amitől félsz. Ismerem Brittanyt, és nagyon jó a kapcsolatom vele. Nincs titka előttem. Nem feküdt le Raoullal, és egyelőre nem is szándékozik lefeküdni vele. Megígérte, hogy én leszek az első, akinek elmondja, ha megváltozik a véleménye ebben a témában. – Hawk, az ég szerelmére! Hiszen arról sem tudtál, hogy Raoult kidobták a nevelőszülei! Hetekig élt abban az elhagyott épületben, méghozzá nyáron, amikor kellemesen meleg volt… Ott aztán senki sem zavarta őket, nyugodtan egymáséi lehettek, ahányszor csak akartak. Úgyhogy a helyedben én nem lennék biztos a lányom ártatlanságát illetően. Hawk kihúzta magát, az arcáról lehervadt a mosoly. – Nicole – kezdte. – Tudom, hogy jót akarsz, de kérlek, bízd ezt inkább rám. Ismerem

a lányomat, és megbízom benne. Neked nincs gyereked, nem tudhatod, milyen szoros a kapocs köztünk. – A húgomat hatéves kora után gyakorlatilag én neveltem, úgyhogy elég sokat tudok a gyereknevelésről. – Tekintve az eredményeket, annyit talán mégsem. Ez övön aluli ütés volt, de Nicole még ezt is hajlandó volt elnézni Hawknak. – Itt most nem az eredményekről van szó, hanem arról, hogy ismerem a kamaszokat. – Legfeljebb a kamaszokat úgy általában. Brittany más. Én ismerem, tudom, hogy őszinte hozzám. Raoullal nincs köztük testi kapcsolat. – Fogadni mernék, hogy tévedsz – csattant fel Nicole. – Adott egy szerelmes, hormonoktól fűtött fiú, és adott egy lány, aki mást sem hallott egész életében, mint azt, hogy a szerelem mindent legyőz. Aki úgy tudja, hogy ha az ember tizenhét évesen teherbe esik, az nem tragédia, épp ellenkezőleg: egy nagy kaland kezdete. Szóval elárulnád, mi okuk lenne rá, hogy ne feküdjenek le egymással? – Elég legyen! – tett elutasító mozdulatot Hawk. – Nem akarok tovább erről beszélni. – Miért? Ennyire nem tudod elviselni, hogy más a véleményem? Úgy véled, hogy egyedül neked lehet igazad? Tudod mit, Hawk? Valójában én is azt szeretném, ha tévednék. Mert ha véletlenül mégsem, akkor pokoli időszak áll előttetek. Előtted is és Brittany előtt is. A férfi most már kifejezetten ellenségesen meredt rá. – Áruld el, miért csinálod ezt? – Mi az, hogy miért? – értetlenkedett Nicole. – Úgy értem, miféle mögöttes szándékaid vannak? Gyanús, hogy ennyire érdekel a lányom magánélete. Szóval ki vele, valójában mi a bajod? A lány csak nézett. Hát ilyen nincs! Hiszen csak segíteni akart… Felhívni a férfi figyelmét valamire, ami fontos lehet. És az a hála, hogy ellenséges aknamunkával vádolják? – Veled van bajom, nem a lányoddal – jelentette ki. – Úgyhogy most szépen haza is megyek. Míg a bejárati ajtóhoz csörtetett és felkapta a táskáját, abban reménykedett, hogy Hawk utána indul és visszahívja. Kéri, hogy beszéljék át még egyszer ezt a dolgot. De sajnos csalódnia kellett. Amikor Nicole másnap hazaért a munkából, pontosan olyan rossz kedve volt, mint reggel, amikor elindult dolgozni. Tudta, hogy Hawk miatt ilyen levert, pontosabban amiatt, hogy összevesztek. Pedig igazából nincs ok a szomorúságra, hiszen nem arról van szó, hogy szakítottak volna, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak összekülönböztek, ez

bárkivel megesik, még az igazi párokkal is. De akkor miért esik ilyen rosszul neki, hogy a férfi máshogyan látja a világot, mint ő? A hátsó ajtón keresztül ment be a házba, és rögtön meghallotta a beszédhangokat meg a nevetgélést. Raoult, úgy látszik, ismét meglátogatták a barátai. Nicole a jelenlegi pocsék hangulatában nemigen repesett az örömtől, hogy a háza tele van kamaszokkal, de ha már egyszer megengedte nekik, legyen meg az örömük. Eljátszott a gondolattal, hogy megiszik egy pohár bort, ám aztán rájött, hogy korán van még az alkoholhoz, és különben sem venné jól ki magát, ha a gyerekek előtt inna. Ezért aztán inkább a csokit választotta búfelejtőként. Csokidrazsét zúdított egy tálkába, töltött magának egy diétás kólát, aztán leült a konyhaasztalhoz, melyen már ott hevert a posta. Átnézte a leveleit, és közben a szeme megakadt az egyik színes női magazin borítóján, melyen nagy pocakkal pózolt egy híres színésznő. Nicole rábámult a képre, és egy pillanattal később már sírni tudott volna elkeseredettségében. Hát ezen a bolygón már tényleg minden nőnemű állapotos, csak ő nem? Mindenki kapcsolatban él, mindenki boldog, és mindenki a családalapítással van elfoglalva? Jesse-re ez persze nem teljesen igaz, hiszen ő aztán biztosan nem túl boldog, de akkor is… Legalább gyereket vár. Az is kész csoda, nem? Nicole rátenyerelt a szép híresség fotójára,

és

elöntötte

egyfajta

megmagyarázhatatlan szomorúság. Volt ebben jó adag vágyakozás is, vágyakozás az után, aminek be kellett volna következnie, de aztán mégsem következett be. Vajon mit csinált rosszul? Hol rontotta el? Két-három percig búsonghatott csak, mert hamarosan látogatója érkezett Claire személyében. A nővére ugyancsak csodálkozó szemmel nézett be a konyhába. – Te jó ég! Mi történik itt? – adott hangot az elképedésének. – A nappalid tele van kamaszokkal. – Tudom. – Legalább tízen vannak. – Tudom. Most afféle találkozóhely lett a házam. Raoul barátai rendszeresen idejárnak. De nem bánom. Rendes gyerekek, és amíg itt vannak, egészen biztosan nem csinálnak semmi butaságot. Claire még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét. – Én ezt egyszerűen nem hiszem el! – Azt látom – nevetett Nicole. – De nem értem, mi ezen annyira hihetetlen. – Hát hogy ez az egész egyáltalán nem vall rád. Nicole kihúzott a nővérének egy széket. – Kérsz valamit inni? Ásványvizet? Gyümölcslét?

– Egy jó erős kávét – felelte Claire, aztán megrázta a fejét. – Csak viccből mondtam, tudod, néha rám tör a koffein utáni vágy. Mindjárt elmúlik. – Elgondolkodva belenyúlt a csokigolyókkal teli tálba. – És most mesélj! Magyarázd el, mi ez az egész! – Hiszen mondtam már. Meséltem neked Raoulról, akit befogadtam, mert nincs hol laknia. – Igen, valami rémlik, de úgy látszik, mégsem fogtam egészen, hogy mit is jelent ez. Szóval elszállásoltál a házban egy gimnazista fiút? – Igen, a vendégszobában. – És meddig marad nálad? – Fogalmam sincs. Valószínűleg az iskolaév végéig. – Júniusig? – Claire nagy szemeket meresztett. – És téged ez egyáltalán nem zavar? – Épp ellenkezőleg. Örülök, hogy itt van. Raoul nagyon rendes fiú, megérdemli, hogy valaki végre jó legyen hozzá. És máris meghálálta a segítséget. Képzeld, Drew valamelyik reggel megint rám tört, és ő megvédelmezett. Persze nem egészen úgy, mint te, de igen hatékonyan. Claire felnevetett. – Látszanak még a hegei? – De még mennyire! – Összenevettek. Claire szétválogatott színek szerint egy adag csokigolyót, és a zöldeket ette meg elsőként. Aztán a húgára nézett. – Valamiért nem tudok napirendre térni e fölött a dolog fölött, Nicole. Talán azért, mert nagyon nem vall rád. Már ne haragudj, de az összes ismerősöm közül te vagy az, aki a legkevésbé rugalmas és türelmes. Miért van az, hogy most, amikor Raoulról van szó, ennyire elfogadó és megértő vagy? Nicole eltöprengett. – Sejtelmem sincs. Úgy látszik, én is változom. – Vagy talán inkább szükséged van valakire, aki fölött anyáskodhatsz. Nicole arca elborult. – Nem akarok Jesse-ről beszélni – szögezte le. – Elment, és ez így van jól. – Attól még tény, hogy most ismét felvállaltad egy kamasz pátyolgatását. – Raoult nem kell pátyolgatni. Nagyon talpraesett fiatalember, neki csak egy zug kell, ahol meghúzhatja magát. Én meg biztosítom számára ezt a zugot. Ennyi, nem több. – Azért valld be, hogy van abban valami, amit mondok. Hiányzik Jesse, azért vetted ide ezt a srácot. – Igen, elképzelhető. De végtére is a húgom, miért ne hiányozna? – Akkor menjünk utána, keressük meg és hozzuk vissza! – Korai lenne. – Nicole felállt és nekitámaszkodott a pultnak. – Még nem tanulta meg

a leckét. – Pontosan mit is kellene megtanulnia? – Hogy az ember mindig vállalja a felelősséget a tetteiért. Mert máskülönben sosem nő fel igazán. Jesse huszonkét éves, itt az ideje, hogy megtanuljon megállni a saját lábán. – És ha nem sikerül neki? Nicole nem felelt. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Hawk ide-oda mászkált a házban, egyszerűen képtelen volt nyugton ülni. Ideges volt, pedig rendszerint róla lehetett volna megmintázni a nyugalom szobrát. Végül felment az emeletre, és megállt Brittany szobájának ajtajában. – Sok idő még, mire befejezed a leckédet? – kérdezte. – Arra gondoltam, elmehetnénk utána valahová. Például moziba. A lánya csodálkozva nézett rá. – De apa… Most nem mehetek késő este moziba. Holnap suli. – Ja, tényleg. Akkor megnézem, lesz-e valami a tévében. – Szerintem inkább hívd fel! – kiáltott utána Brittany, amikor Hawk már a folyosón járt. – Kit? – torpant meg a férfi. – Nicole-t, természetesen. Hawk visszament, és megint megállt a lánya ajtajában. – Miért mondod ezt? Brittany sajnálkozóan végigmérte. Az volt a tekintetében: „Hogy ti, szegény felnőttek milyen ostobák tudtok lenni!” – Mert azóta, hogy összevesztél vele, teljesen kifordultál önmagadból. – Mikor vesztem én össze Nicole-lal? – Jaj, apa! – Brittany a szemét forgatta. – Amikor vacsora után kiment hozzád a konyhába, és aztán egy darabig meglehetősen feszülten, fojtott hangon beszélgettetek. Majd Nicole hirtelen, búcsú nélkül távozott… Ne izgulj, a veszekedésből magából egy szót sem hallottam, nem tudom, miről volt szó, és nem is akarom tudni. Hawk csak állt, és fogalma sem volt, mit kellene mondania erre. – Kedvelem Nicole-t – folytatta Brittany. – Rendes nő, és tudom, hogy te is kedveled. Nincs ezen mit szégyellni. Semmi baj azzal, ha barátnőd van, apa. – Nincs szükségem az engedélyedre ahhoz, hogy barátnőm legyen. – Tudom – vigyorgott Brittany. – De ettől függetlenül megkapod az engedélyemet. Hawk mosolyogva megrázta a fejét.

– Csak tudnám, mit csináljak veled?! – Imádj, mint ahogy mindenki más. De most viccen kívül, apa. Mire vársz még? Látom, hogy nagyon hiányzik, miért nem hívod fel? Kérj tőle bocsánatot! – Honnan tudod, hogy nekem kell bocsánatot kérnem? – Onnan, hogy te vagy a férfi – vágta rá Brittany, majd mintha kissé gondolkodóba esett volna. – De azért jó lenne, ha nem élnéd magad nagyon bele ebbe a viszonyba – tette hozzá. – Úgy értem, nem kell feleségül venned, vagy ilyesmi. – Nem, ettől nem kell félned. – Hawk megrázta a fejét. Serenából csak egy volt, fel sem merült benne, hogy másvalakivel kellene pótolnia őt. – Szóval felhívod? – Talán. – Fel kellene hívnod. Nicole igazán jó fej. Csakugyan az, gondolta Hawk, miközben végigsétált a folyosón. Minél tovább töprengett a történteken, annál biztosabb volt benne, hogy ok nélkül kapta úgy fel a vizet akkor este. Mit tudhatja Nicole, milyen szoros lelki kapcsolatban vannak a lányával? Természetes, hogy ezt ő nem érti – de miért lenne ez ok arra, hogy haragszomrádot játsszanak? – Felhívod? – hallotta újra Brittany hangját. – Ne bosszants, mert szobafogságra ítéllek! – szólt vissza Hawk. A lány felkacagott, és a férfi is elmosolyodott. Jesse letért az útról, és befordult a kis parkolóba. Az volt a cél, hogy megnyugodjon, mert annyira hevesen zokogott, hogy az utat is alig látta, és így azért nem túl biztonságos a közlekedés. Tisztában volt vele, hogy önmagán kívül senkit nem hibáztathat a jelenlegi helyzetért, de ettől még nem érezte jobban magát, sőt. Mindent elpuskázott, az utolsó utáni lehetőségeit is. Elveszített mindent, amit valaha szeretett, ami fontos volt számára. De némi pityergés után letörölte a könnyeit, és megacélozta az akaratát. Csak azért is megmutatja! Csak azért is megáll a lábán egyedül! Bár ez egyáltalán nem lesz könnyű, hiszen máris le van égve, és a benzinje is fogytán, pedig még csak háromszáz mérföldnyire jutott Seattle-től. Vajon mitévő legyen? Mintha csak a kérdésére jött volna válasz, valaki bekopogtatott a kocsija ablaküvegén. Hát ez nagyszerű, már csak ez hiányzott! Egy minden lében kanál, aki tudni akarja, mi baja. Pár centiméternyivel lejjebb eresztette az ablakot.

– Mi az? Mit akar? – kérdezte élesen, anélkül hogy kinézett volna az autóból. – Jól van? – Egy férfi hangját hallotta. Meglehetősen aggodalmasan csengett, s bár a lánynak jólesett az együttérzés, sokat nem segített rajta. A problémáját egyedül az oldotta volna meg, ha valaki visszaforgatja az idő kerekét. De erre, ugyebár, nem sok esély volt… – Remekül. – Ami azt illeti, egyáltalán nem úgy néz ki. Jesse odafordult az idős férfihoz, aki akár a nagyapja is lehetett volna. Kedves arca volt, és egy pillanatra feltámadt benne a vágy, bárcsak kiönthetné a szívét ennek a helyes öregapónak, de aztán elszégyellte magát. Végtére is miért terhelne másokat a problémájával? – Hagyjon békén! – próbálta lerázni az idős embert. – Hát ez nem volt valami udvarias. Jesse már meg is bánta a nyerseségét. Megdörzsölte a szemét. – Nem akartam megbántani – mentegetőzött. – Igazán kedves, hogy aggódik miattam, de nem akarom belekeverni az ügyeimbe. – Miért? – Mert az életem meglehetősen bonyolult. És mert nem hinném, hogy tényleg érdekelné. – Hátha mégis. – Kétlem. Senkit sem érdekel. Még engem sem. – Ez egészen úgy hangzott, mint annak a híres countryslágernek az első sora. Jesse elnevette magát, de a következő pillanatban sírás lett a nevetésből. – Ez így nem lesz jó – mondta az öreg, és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Szálljon csak ki egy kicsit, ifjú hölgyem, és jöjjön be velem! Nem éhes? Nincs valami nagy ételválaszték, de egy jó hamburgert bármikor összeütök. Jesse jóformán fel sem ocsúdott, amikor egy sötét bárban találta magát. Az idős férfi villanyt gyújtott, és a pult felé intett. – Üljön le! Jesse felmászott az egyik bárszékre, a férfi pedig adott neki egy pohár vizet meg egy marékra való papírszalvétát. – Na és most meséljen! Halljuk, mi a baj! – Minden – rázta a fejét a lány. – Azt azért nem hiszem. – Pedig úgy van… Terhes vagyok – szakadt ki Jesse-ből. – A nővérem azt gondolja, lefeküdtem a férjével, pedig ez nem igaz. Azt gondolja, hogy a férjétől van a gyerekem, pedig a barátomtól, Matt-től. De Matt hallani sem akar rólam többé és azt mondta, a

gyerek sem érdekli. Jesse megint elbőgte magát. Miután egy kicsit megnyugodott, kifújta az orrát, és folytatta: – Szörnyűségesen összevesztem a nővéremmel és Matt-tel, így aztán eljöttem Seattle-ből. Csakhogy mostanra elfogyott a pénzem, és nem tudom, hol fogom meghúzni magam, mivel munkám sincs. Na, mit szól? Ugye jól mondtam, hogy minden összeomlott körülöttem? – Hát, jó nagy slamasztikába került, az biztos. Szóval akkor munkát keres. – Elvileg igen. De nézzen rám! Úgy festek, mint aki ért valamihez? – Valamihez csak ért. Mindenkinek van valamihez tehetsége. Jesse-nek is volt. Fantasztikus süteményeket sütött. Olyan finomakat, hogy az embereknek könny szökött a szemükbe a gyönyörűségtől, ha megkóstolták őket. Csakhogy a receptek a pékség tulajdonát képezték, így aztán a fiatal lány nem érezte helyénvalónak, hogy felhasználja őket. Hiszen Nicole kis híján börtönbe juttatta, amikor kétségbeesésében árusítani kezdte a Keyes-féle csokoládétortát. – Nekem sajnos nincs – rázta a fejét elkeseredetten. – Hány éves? – Miért érdekli? – csattant fel Jesse. Te jó ég? Csak nem akar kikezdeni vele ez a vénség? Fúj, ez undorító! Az idős férfi elhárítóan emelte fel a kezét. – Csak semmi pánik, ifjú hölgy. Nem rossz szándékkal kérdezem. Maga az unokám lehetne, ha nem tudná, és én nem szoktam kislányokkal játszani. Az idősebb hölgyeket kedvelem, tudja, a korban hozzám illőket. A falon lógó táblára mutatott, melyen az állt: Bill bárja. – Ez itt az én kocsmám, és ha elég idős hozzá, akkor adnék munkát magának. Átmenetileg, amíg rendbe nem jönnek a dolgai. Jesse tágra nyílt szemmel bámult rá. Láthatóan hitte is, nem is, amit a férfi mondott. – Huszonkettő vagyok – mondta tétován. – Itt van nálam a jogosítványom. – Elhiszem – bólintott az öreg. A lány csak nézett. Ez újfajta élmény volt számára. Mostanában az volt a jellemző, hogy senki sem hitt neki. – Nem értem… Miért adna munkát pont nekem? Hiszen csak most találkoztunk, és a saját bevallásom szerint is totális csőd vagyok. – Mert az egyik pincérnőm cserbenhagyott tegnap este. Még nem volt időm hirdetést feladni, úgyhogy maga időt és pénzt takarítana meg nekem, ha munkába állna. – De hát semmit sem tud rólam! – Mit kellene tudnom? Nem az ország költségvetését bízom magára, csak azt, hogy

felszolgáljon néhány pohár italt. Ez igazán nem olyan bonyolult feladat. És ha mégis elrontana ezt-azt, elég csinos ahhoz, hogy a vendégek elnézzék a tévedéseit. – Elfelejtette, hogy terhes vagyok. – Nem, nem felejtettem el. De ne aggódjon! Itt tilos a dohányzás, nem fogja veszélyeztetni a babát. Jesse egyáltalán nem erre gondolt, sokkal inkább arra, hogy még egy-két hónap, és formátlan lesz, nem pedig csinos. De aztán végül mégsem mondta. Ha munkát kap, azzal időt nyer. Időt, hogy átgondolja, mi legyen. – Elfogadom az ajánlatát – biccentett. – Különben a nevem Jesse. – Örvendek, Jesse. Bill vagyok. – Gondoltam – intett a cégtábla felé mosolyogva a lány. – Jópofa alliteráció. – Puszta véletlen. Szállásra nincs szüksége? – De igen. – Jesse óvatosan bólintott. – Nem messze innen, Addie-nél kaphat szobát. Ez egy afféle régimódi panzió. Nem különösebben elegáns, de olcsó, és Addie napi két étkezést biztosít a lakóinak. Jesse hitetlenkedve csóválta a fejét. – Biztos, hogy maga valóságos? És hogy nem csak valami rossz tréfát űz velem? Bill hosszan nézte a fiatal lányt. – Az élet nagyon elbánt magával, kislány, és ezt nagyon sajnálom. De mindenki megérdemel egy második esélyt. Tudja, az emberek barátságosak. Segítenek egymásnak. – Az én világomban nem. Bill lassan bólintott. – Néhány évvel ezelőtt nekem is voltak gondjaim, és akkor valaki kisegített. Most rajtam a sor, hogy segítsek. Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? – Nekem soha az életben nem volt még ilyen szerencsém – suttogta Jesse. – A szerencse forgandó, kedvesem. Lehet, hogy éppen most fordul jóra minden.

13. – Mi történt? Olyan furcsán viselkedsz. – Nicole megállt a nappali közepén, és rábámult Raoulra. A fiú fel sem nézett a tankönyvéből. – Hogyhogy? – kérdezte. – Folyton az órát nézed. Raoul felpillantott, és megvonta a vállát. – Tudni szeretném, hány óra. – Minden fél percben? – Olyan gyakran azért nem nézem. – De majdnem. – Nicole tudta, hogy itt valami bűzlik, ám el sem tudta képzelni, mi lehet az. – Megyek, megcsinálom a vacsorát – legyintett lemondóan. – Nincs étvágyam – jött a válasz. Nicole csípőre tette a kezét. – Most már aztán elég a süketelésből! Hiszen te folyton-folyvást éhes vagy. Mondd meg, légy szíves, mi történt! Előbb-utóbb úgyis kitalálom. – Semmi. – Raoul próbált ártatlan képet vágni, de nem nagyon sikerült neki. Ismét az órára pislogott, aztán hirtelen felpattant a helyéről. – Átmegyek Marcusékhoz. Megbeszéltük, hogy együtt fogunk tanulni. A szülei is otthon vannak, úgyhogy ne aggódj, jók leszünk. A telefonszámukat felírtam egy papírra, ott van a konyhapulton. – Na de… mi lesz a vacsorával? – Majd ott megvacsorázom. Későn jövök! – kiáltotta még vissza Raoul, azzal kiviharzott az ajtón. – Hát ez különös – dünnyögte Nicole, és eltöprengett, vajon hová készül Raoul valójában. Egy percig sem hitte, hogy rosszban sántikál, de azért mégis furcsállotta az egészet. Ám még mielőtt bármire jutott volna, megszólalt a csengő. Nicole átvágott a tágas helyiségen, és ajtót nyitott. Hawk állt előtte, és a lány csaknem elalélt a megkönnyebbüléstől. Az utolsó, rémes találkozás emléke azonnal elhalványult a szívében, csak örömet érzett a férfi láttán, semmi mást. – Hát itthon vagy – állapította meg Hawk, és nem tűnt nagyon meglepettnek. Nicole-nak egyből leesett a tantusz, értette már, miért viselkedett Raoul olyan különösen az előbb. – Aha, szóval összeesküdtetek ellenem.

– Persze, de nem rosszindulatból, sőt. – Hawk belépett a házba, és megemelte a kezében tartott papírzacskót, melyből csodás illatok terjengtek. – Kínai – közölte. – Tudom, hogy szereted, és azt is tudom, hogy még nem vacsoráztál. Úgyhogy szépen megesszük együtt, közben jót beszélgetünk, és a vacsora végére kibékülünk. – Gondolod? – Hát persze. – Hawk letette a zacskót, és két kezébe vette Nicole arcát. – Figyelj… Csak azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom. – Mit? – kekeckedett a lány. – Hát azt, hogy… hogy talán egy kicsit túl hevesen reagáltam a felvetésedre. – Talán? Mégis mikor szándékozol eldönteni? – Hibát követtem el. Segíteni akartál, én azonban ezt nem láttam át rögtön, és ok nélkül felbőszültem. – Hawk finoman megcsókolta, mire Nicole boldogan hozzásimult. – Bocsánatot kérek. – Az jó. – És megbocsátasz? – Persze. Azzal a feltétellel, hogy te is megbocsátasz nekem. Csuda erőszakos voltam, úgyhogy én is felelős vagyok a kialakult helyzetért. – Akkor kibékülünk? – Ki. Összemosolyogtak, aztán átsétáltak a konyhába. Hawk az asztalra pakolta az ételt, Nicole pedig tányérokat és evőeszközöket vett elő. A férfi kinyitott egy üveg bort, majd leültek vacsorázni. – Volt abban valami, amit Brittanyvel kapcsolatosan felvetettél – ismerte el váratlanul a férfi. – Tényleg sokkal jobb színben tüntettem fel előtte a múltat, mint amilyen az a valóságban volt. Serena és én nem akartuk, hogy a lányunk úgy érezze, teher volt a számunkra. Nem akartuk, hogy az a benyomása támadjon, a megszületésével tönkretette az életünket. – Ez igazán dicséretes – felelte Nicole, aki boldog volt, hogy a férfi kész megvitatni vele ezt a témát. – De talán létezik valami olyasmi, hogy köztes megoldás. A sok dicshimnusz közé néha beiktathatsz egy-két tanulságos történetet arról, milyen nehéz volt gyerekként gyereket nevelni. – Hát bizony, nem volt habos torta az életünk. Annak ellenére sem, hogy anyagi gondjaink csak a legelején voltak, és sok kedves ember igyekezett megkönnyíteni a dolgunkat. Serena számára a magány volt a legrosszabb, mindig erre panaszkodott. És a haláláig szenvedett tőle, hogy a szülei eltaszították maguktól. Én pedig a félelmet viseltem nehezen, az állandó rettegést. – A félelmet? Mitől féltél?

– Elsősorban attól, hogy megsérülök. Az egész boldogulásunk attól függött, tudok-e elég gyorsan szaladni, és teljes erődobással belevetni magam a labdáért folyó küzdelembe. Ha komolyan lesérülök, ha csak pár hónapra is kiesem a csapatból, az utcára kerülhettünk volna mindhárman. Nem lett volna se házunk, se ösztöndíjam, elveszítettük volna a megélhetésünket. Addig a napig, amíg profiként meg nem kaptam az első fizetésemet, soha, egy percre sem tudtam fellélegezni és nyugodtan hátradőlni. – Az élethez szerencse is kell. – Igen, és nekem ebből a szempontból nagy szerencsém volt. Ha nem köszönt be az anyagi biztonság korszaka, ki tudja, mi történik velünk… Az első években, amíg főiskolára jártam, sokat veszekedtünk Serenával. Néha azt kívántam, bár sose esett volna teherbe, és sokszor megkérdeztem magamtól, vajon miért is vettem el. Ez az, amit Brittanynek soha nem szabad megtudnia. – A férfi belekortyolt a borospoharába. – De úgy érzem, igazad van, amikor azt mondod, hogy kicsit árnyalnom kellene ezt az eszményi képet. Tényleg túl szépre sikeredett a történet, nem ártana, ha közelíteném az ábrándot a valósághoz. – Örülök, hogy így gondolod. – Nicole közelebb hajolt a férfihoz. – Hidd el, nem azért szóltam, mert kritizálni akartalak. – Tudom. – Szerintem nagyszerű apa vagy. – Köszönöm. – Hawk átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. – Sajnálom, amit Jesse-ről mondtam. Gonosz megjegyzés volt. – Nincs semmi baj. Nem haragszom. – Úgy látszik, fölöttébb érzékenyen érint minden, ami Brittanyvel kapcsolatos. – Nem csoda. Végtére is a lányod. Felelősnek érzed magad érte. Ezt nagyon is megértem. Már kisgyerekként pontosan tudtam, mi az a felelősség. A férfi cirógatni kezdte a karját. – A szüleid túl sok terhet raktak a válladra. A tanítványaim között is vannak ilyen gyerekek. Ha az első próbatétellel megbirkóznak, a szülők, ahelyett hogy boldogok lennének, egyre nehezebb és nehezebb feladatokat bíznak rájuk. Pedig ennek ritkán van jó vége. Nicole értékelte Hawk együttérzését. – Volt azért jó oldala is annak, hogy annyi mindenhez értettem. Néha egyenesen élveztem a dolgot. De többnyire gyűlöltem, hogy mindig mindent az én nyakamba sóznak. Főleg amikor már nagyobbacska voltam. Főiskolás koromban néha szerettem volna én is együtt lenni a többiekkel, bulizni, vadulni egy kicsit az éjszakában. De soha nem tarthattam a barátaimmal, hiszen a pékségben kora reggel indul a munka, nem éjszakázhattam. És nem tehettem meg azt sem, hogy az órák után benn maradok a

városban, és beülök valahová a többiekkel. Sietnem kellett haza, hogy Jesse ne legyen egyedül. Nicole a villájára szúrt egy darabka csirkehúst. – Főleg azután lett rossz a helyzet, hogy anyám elment – mesélte. – Nagyon hiányzott, ugyanakkor végtelenül dühös voltam rá, hiszen tudtam, hogy szívesebben van Claire-rel, mint velünk. Jobb szeretett a nagyvilágban utazgatni és hírességekkel találkozni, mint itthon főzni-mosni, vagy a pékségben robotolni. Azt hiszem, ha Jesse nem lett volna, rögtön a kezdet kezdetén ő ment volna kísérgetni a nővéremet. Nicole vetett egy pillantást Hawkra. – A pékség apám családjáé volt, és azt hiszem, anyám sosem szeretett ott dolgozni. Nem látott benne lehetőséget. Claire tehetségében ellenben nagyon is. – Hirtelen összeszorította az ajkát. – Szörnyűségeket beszélek. Azt fogod gondolni, hogy anyám egy szörnyeteg volt. – Nem, nem gondolok semmi ilyesmit. Hiszen csak azt mondtad el, hogyan láttad a körülötted lévő világot hajszolt, túlterhelt kisgyerekként. A férfi hangja kedves volt, és megnyugtató. Nicole a legszívesebben a karjába vetette volna magát, hogy átölelje, mert úgy érezte, az érintéséből még több vigaszt meríthetne. És mennyivel többet még, mint vigaszt… Alighanem kiült az arcára, mire gondol, mert a férfi sokatmondón elmosolyodott, és megkérdezte: – Nem mondta Raoul, pontosan meddig marad? – Azt mondta, ott vacsorázik, és későn jön. – Ez jó hír. Hawk felállt az asztaltól, és őt is felhúzta magával. Nicole még csak félig ette meg a vacsoráját, de ez csöppet sem izgatta. Egészen másfajta éhség ébredt a testében, sokkal sürgetőbb, sokkal fontosabb. Hawk magához szorította, és mohón megcsókolta. Nicole-nak pár pillanatra elakadt a lélegzete. A férfi nagy, meleg keze felfedezőútra indult a testén, amitől egészen melege lett. Micsoda érzéki élmény! Egyszerre izgatóan új és megnyugtatóan ismerős. – Hiányoztál – dünnyögte Hawk, miközben ajka tovább vándorolt a lány arcára, homlokára, állára. – Hiányzott, hogy nem érinthetlek meg, és hogy nem érinthetsz meg. – Nekem is… A csókok sorozata Nicole nyakán folytatódott, föntről lefelé, a melle irányába, és a lány már bánta, hogy nem vett fel kivágottabb pólót. A férfi mohó szája forró volt, és puha, s amikor forogni kezdett a világ Nicole-lal, belekapaszkodott Hawk vállába. – Akarlak, most rögtön – suttogta lázasan a férfi. – Ezúttal azonban szeretnék eljutni

az ágyig. – A változatosság kedvéért, mi? Hawk csendesen nevetett, Nicole pedig kézen fogta és felvezette a szobájába. Odafenn a férfi kisimította a lány haját az arcából, és a szemébe nézett. Hosszan bámulták egymást. – Olyan szép vagy! – suttogta Hawk, és ettől Nicole zavarba jött, hiszen pontosan tudta, hogy legfeljebb csinosnak nevezhető, annak is csak akkor, ha különösen jó napja van. Hawkból nyilván a kielégülést követelő vágy beszélt, furcsamód mégis nagy hatással volt rá a bók. Valahogy olyan… sebezhetőnek érezte magát tőle. El akart fordulni, el akart rejtőzni a férfi elől. Nem a testét akarta elrejteni, de akkor vajon mit? A szívét? A szíve forgott veszélyben talán? Erre inkább nem akart gondolni, ezért szorosan a férfihoz simult, és lábujjhegyre ágaskodott, hogy megcsókolhassa. Közben nyelvével érzékien végigsimított Hawk alsó ajkán. – Nocsak, nocsak! Megpróbálsz elcsábítani? – Aha… Miért is ne? Egy szeretőnek ez szinte munkaköri kötelessége. – A csábítás? – Az. Egyébként nem hinném, hogy olyan nehéz dolgom lenne. – Azt te csak úgy hiszed. Fogalmad sincs, micsoda akaraterő birtokában vagyok. Tudomást sem fogok venni róla, hogy a szobában tartózkodsz. – Na persze – kuncogott a lány. – Hiszen már most majd meghalsz a vágytól! Azt hiszed, nem látom, hogy máris harcra kész vagy? Még egy kicsit csigázlak, és megint nem fogunk eljutni az ágyig. – Fogadjunk? A lány szeme megvillant. – Szívesen fogadok veled. És persze a győztes mindent visz. – Megrángatta a férfi pólóját. – Csak annyit kérek, hogy ezt vedd le. Túl alacsony vagyok hozzá, hogy lehúzzam rólad. – Rendben. – Hawk egy mozdulattal lekapta magáról a pólót, és egy székre dobta. Aztán összefonta a kezét a melle előtt. Nicole mögéje állt, olyan szorosan, hogy a melle a férfi hátához simult. – Napok óta másra sem tudok gondolni, mint az első együttlétünkre – susogta. – Csodálatos volt. – Én is úgy gondolom. Nicole Hawk csupasz hátára tapasztotta az ajkát, aztán finoman nyalogatni kezdte a bőrét. A férfi teste egy pillanatra megfeszült, aztán érezhetően elernyedt. – Csodálatos kezed van – folytatta a lány. – Erős és ügyes. Valószínűleg azért vagy

ilyen jó a futballban is. Mindig tudtad, hol érints meg, valósággal megőrjítettél… – Tényleg? – Hawk hangja mintha leheletnyit elbizonytalanodott volna. Nicole elmosolyodott. Gyorsan levette a saját pólóját is, majd a melltartó következett. Aztán csupasz keblét a férfi hátához simította. Hawk karja erőtlenül lehullott. Nicole ekkor előrenyúlt, a férfi hasához. Keze pontosan a nadrág korca fölött állapodott meg, de nem mozdult, kivárt. A mellét ellenben finoman elkezdte hozzádörgölni Hawk hátához. A mellbimbója azonnal megmerevedett, testét elöntötte a forróság, és remélte, hogy Hawk sincs másképpen ezzel. – Azt is imádom, ahogy csókolsz – sorolta fojtott hangon. – Tudod, vannak férfiak, akik mindjárt a tárgyra térnek, nem sok időt töltenek csókolózással meg egyéb haszontalanságokkal. De te nem vagy ilyen. Neked fontos a csók. A keze lassan elindult felfelé, Hawk mellkasa felé. Jó érzés volt végigtapogatni a duzzadó izmait, érezni a hűvös szőrzetet és azt, hogy a férfinak a vágytól olykor elakad a lélegzete. A felfedezőúttal párhuzamosan finoman harapdálni kezdte Hawk hátát. Persze fokozatosan haladt, a csókokból lettek a harapások, és a férfinak a testi reakcióiból ítélve igencsak kedvére való volt a kényeztetés. Végül Nicole keze ismét rátalált a nadrág korcára, és megoldotta az egyetlen gombot, majd a cipzárt is lehúzta. Aztán tovább tapogatózott, és ahogy a kezét becsúsztatta a nadrágba, érezte a férfi gerjedelmét. De nem fogta meg, csak finoman, a körme hegyével végigsimított rajta. Hawk megremegett. Kibontakozott az öleléséből, megfordult, aztán megragadta a lány vállát. A tekintete fátyolos volt a vágytól. – Győztél – dörmögte, mielőtt megcsókolta volna. – Győztél. Ennél szebb győzelmet el sem lehet képzelni, gondolta Nicole, miközben szétnyitotta az ajkát, hogy beengedje Hawk nyelvét. Aztán átkulcsolta a férfi nyakát, és viszonozta a csókot. A férfi keze ott volt mindenütt. A hátán kalandozott, a fenekét, a mellét cirógatta, az érzékeny mellbimbóit izgatta. Nem mintha Nicole-nak nagy szüksége lett volna az izgatásra. Épp eléggé felajzotta az iménti előjáték, úgyhogy elragadtatással fogadta, amikor Hawk lehúzta róla először a nadrágot, aztán a bugyit. És amikor végre anyaszült meztelen volt, az ágy felé tolta. Összegabalyodva zuhantak a matracra, és némi hempergés után Nicole volt az, aki felülkerekedett. – Szép kilátások – vigyorgott Hawk, és megragadta a lány csípőjét. – Már csak egy kicsit kell feljebb jönnöd. Nicole azonban nem nagyon értette, mit akar, ezért aztán végül Hawk volt az, aki

lejjebb csúszott. Annyira, hogy ajkával, nyelvével elérhesse a csiklóját. A nyelve első aprócska mozdulatai kis híján az önkívületbe kergették a lányt. Nagyon furcsa volt neki ez a póz, így még sohasem csinálta. Eleinte nem is nagyon tudta elképzelni, mire lesz ez így jó, de gyorsan kiderült, hogy az érzések ebben a testhelyzetben még sokkal erőteljesebbek. Hawk így sokkal jobban elérte, hiszen a kezével is kényeztethette: masszírozhatta a combját, sőt az ujjával akár belé is hatolhatott. Nem telt sok időbe, és Nicole már zihált. A falnak támaszkodott, hogy össze ne essen. A teste lüktetett, a gerince megfeszült, és közben abban reménykedett, hogy sohasem lesz vége. Volt valami ijesztő nyerseség a szeretkezésnek ebben a módjában, ami ugyanakkor felszabadítóan is hatott rá. Úgy érezte, mintha most lehámlott volna róla minden máz. Mintha most igazán önmaga lenne. A férfi ajka és nyelve mind szaporábban járt, és az ujja is fürgén mozgott ki-be. Aztán egyszer csak eljött a pillanat, amikor a gyönyör már nem volt tovább fokozható, és a felhalmozódott feszültség egy vulkán erejével tört a felszínre. Amikor Nicole számára megszűnt létezni a világ. Elragadták a kéj hullámai, és ő sokáig ringatózott rajtuk. Ameddig csak lehetett. Aztán megpróbált lemászni a férfiról, de Hawk nem engedte. Végigcsúsztatta Nicole-t a testén, le egészen a csípőjéig, aztán a nadrágja zsebéből elővett egy óvszert, végül pedig lerúgta magáról a fölöslegessé vált ruhadarabokat. A lány kicsit oldalra húzódott, hogy Hawk felhúzhassa az óvszert, aztán visszaült rá. Hawk pénisze kőkemény volt, és az ő felhevült, duzzadt és nedves bensőjének pont erre volt most szüksége. Beleremegett a várakozásba, miközben teljesen magába fogadta a férfit. Mindketten felnyögtek. A lány előrehajolt és megtámaszkodott a lepedőn, Hawk pedig megmarkolta a mellét. Nicole haja előrehullott, kedvese vállára és mellkasára. – Maga vagy a megtestesült csábítás – sóhajtotta a férfi, miközben a mellbimbóit dörzsölte. – A számból vetted ki a szót. – Nem is néztem volna ki belőled, hogy ilyen tehetséges csábító vagy. – Nem volt olyan nehéz dolgom – szerénykedett a lány, miközben megfeszítette a gátizmait. A férfi felnyögött, és lehunyta a szemét. – Mert csodálatos vagy – folytatta, majd lassan, de határozottan mozogni kezdett… – Nem fogok meztelenül enni – jelentette ki Nicole. Hawk az éjjeliszekrényre tette a kínai mogyorós csirkét. – Nem is te fogsz enni, hanem én. Legalábbis először én. Méghozzá a hasadról… Na,

ne légy már ilyen ünneprontó! Csak pár falatot! – Te teljesen megbuggyantál – kuncogott Nicole, ám a következő pillanatban engedelmesen végignyúlt az ágyon. Hawk a hasára tett egy húsdarabot, de nem ette meg, hanem először a lány szájához hajolt és megcsókolta. – Étvágygerjesztőnek – suttogta. – Ó, ez finom… – És lesz még jobb is, ezt megígérhetem. A férfi lejjebb csúszott, a szájába vette a húst, kettéharapta, és a felét Nicole-nak adta. Aztán visszatért a lány hasához, és szép tisztára nyalogatta a bőrét. – Sajnos ez nem túl hatékony módja a táplálkozásnak – vélekedett Nicole, és felkönyökölt. – Ez igaz. – De azért nem volt rossz. – Aha, szóval tetszett a dolog. – Igen, azt hiszem. Még egy próbát mindenesetre megér. Majd egy óra telt el így, aztán a férfi lezuhanyozott, felöltözött, és az ajtóhoz sétált. A vacsorájukat be sem fejezték, de emiatt egyiküknek sem volt hiányérzete, mert amit csináltak, azt mindketten sokkal izgalmasabbnak találták. Hawk halkan fütyörészve csukta be az ajtót maga mögött, aztán hirtelen megtorpant a verandán, mert észrevette Raoult, aki éppen akkor jött fel a lépcsőn. – Elszaladt az idő – állapította meg a fiú, akinek az arcát egyáltalán nem lehetett kivenni, annyira sötét volt. De a hangja… A hangjában volt valami szokatlan. Valami ellenséges. A férfi el akart sétálni mellette, Raoul azonban nem engedte. Az útjába állt, és amikor Hawk rábámult, állta a pillantását. – Nicole nagyon különleges nő – szögezte le dacosan Raoul. – Igen, tudom. Még jobban is, mint te, hiszen én járok vele. – Nem azt érdemli, hogy használja, és aztán elhajítsa. Micsoda? Hawk nem akart hinni a fülének. Hiszen Raoul az ő felfedezettje, az ő játékosa! Évek óta támogatja, mindent megtesz a fejlődése érdekében, és most ezzel hálálja meg? Hogy Nicole mellé áll vele szemben? – Ehhez semmi közöd, kölyök. Ne üsd bele az orrod a felnőttek dolgába! – Nézze, Mr. Hawkins, Nicole isten tudja, milyen keménynek hiszi magát, de maga is tudja, és én is tudom, hogy ez egyáltalán nem igaz. Nicole az a típus, aki mély

érzelmekre és tartós kapcsolatra vágyik, maga viszont semmi ilyesmire nem kapható. Hawk csak nézett. Ilyen nincs! Ez egyszerűen nem lehet igaz! Hiszen ő nem tett semmi rosszat. És különben is… Honnan tud a fiú ilyen sokat Nicole-ról? És miért érzi szükségét, hogy megvédje? Csúf balsejtelem kezdett körvonalazódni az agyában, de alig horgadt fel a dühe, már le is csillapodott. Tudta, hogy képtelenség, amire gondolt. Nicole sohasem szűrné össze a levet egy tizenévessel, Raoul pedig fülig szerelmes Brittanybe. Nem, nyilván nincs köztük semmi, de úgy látszik, mostanában a féltékenység a legjellemzőbb érzés, amely Nicole-lal kapcsolatosan úrrá szokott lenni rajta. – Nem szép tőled, hogy a legrosszabbat feltételezed rólam – mondta végül. – Nem játszom Nicole-lal. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogy a fiú gondolja. Hiszen megállapodást kötöttek, ami ráadásul teljes mértékig a lány ötlete volt. Ő aztán teljesen ártatlan mindenben. – Láttam, hogy néznek magára a nők – folytatta a kamasz. – És azt is láttam, hogyan bánik velük. Az eddigi nőcskéi nem voltak Nicole-hoz foghatók. Nekik nem volt semmi jelentőségük. Nicole más. Ő csak komolyan tud játszani. Szóval azt ajánlom, vagy vessen véget ennek az egésznek, vagy vegye nagyon komolyan a dolgot. – Különben? – kérdezte kihívóan Hawk. Raoul lehajtotta a fejét. – Mégis hogy merészelsz kioktatni engem? – sziszegte a férfi. – Hogy merészelsz beleszólni a szerelmi életembe? Mi közöd neked ehhez? – Nagyon is sok. Nicole a barátom. Törődik velem és gondoskodik rólam, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül, puszta szívjóságból. És ezért cserébe kötelességemnek érzem megvédeni őt. Mindenkitől. Akár magától is. Hawk dühösen fújt egyet, aztán félrelökte Raoult és lecsörtetett a lépcsőn. – Menj a pokolba! – szitkozódott, majd beült a kocsijába. – És vissza se gyere! Raoul nem szólt semmit, csak nézett utána. Mégis, miközben elhajtott, Hawk határozottan úgy érezte, vesztesen került ki ebből a fura összecsapásból.

14. Nicole már előre örült a pénteki meccsnek. Két napja nem látta ugyanis Hawkot, mindkettejüknek sok volt a dolga. A bizsergés azonban, amit a legutóbbi pásztorórának köszönhetett, kitartott mostanáig. Hawk valóságos csodát tett vele, érthető, ha már alig várta, hogy újra találkozhassanak. Az emlékekbe merülve lépett be a stadionba. – Szia, Nicole! – rikoltott oda neki egy fiatal lány. Nicole felismerte. Finola tagja volt az állandó csapatnak, amely rendszeresen az ő nappalijában gyűlt össze délutánonként. A gyakran ott tartózkodóknak már mind tudta a nevét, azokét, akik csak hébe-hóba néztek be, még nem. De előbb-utóbb nyilván az övékét is megtanulja majd. Odaintett a bakfisnak, majd beült a szülők közé. – Szia, Nicole! Hogy vagy? – üdvözölte Barbara. – Ma este győzni fogunk – jelentette ki Dylan, Aaron apja. – Én is azt hiszem – mosolygott rá Nicole. Többen is üdvözölték, aztán ő leült oda, ahol helyet talált: egy barátságos házaspár, Missy és Greg mellé, akiknek két fiuk is játszott a csapatban. A helyéről jól látta az egész pályát. Feszülten nézelődött, míg Hawkot észre nem vette, akkor elégedetten elmosolyodott. Remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire remeg a gyomra. A megállapodásuk eredetileg arról szólt, hogy a férfi megkapja a szexet, amire vágyik, ő pedig cserébe megszabadul a sajnálkozó pillantásoktól, melyek egy ideje mindenhová elkísérték. Mostanra Nicole rájött, hogy az alkunak egyértelműen ő a nyertese, hiszen ő mindkét szempontból nagyon jól járt. A szextől valósággal kivirágzott, alig várta a következő alkalmat. Talán ma este, pizzázás után lesz lehetőségük egy kicsit félrevonulni… A szeme megint Hawkot kereste a pályán. Megvárta, míg a férfi felnéz a lelátóra, aztán odaintegetett neki, ő azonban nem intett vissza. Nicole homloka ráncba szaladt. Esküdni mert volna rá, hogy Hawk észrevette, csak szándékosan keresztülnézett rajta. Ez vajon mit jelentsen? Vagy lehet, hogy mégis elkerülte volna a férfi figyelmét? Ami azt illeti, elég nagy a távolság… Bár eddig még sosem fordult elő, hogy Hawk ne üdvözölte volna meccs előtt. Nicole hamarosan meglátta Raoult is, aki látványos kézmozdulattal intett neki, majd megbökte a mellette álló Brittanyt. A kamasz lány is felnézett, szélesen elmosolyodott, meglengette a pomponját, majd az apjához szaladt, és valamit mondott neki.

Nicole torka elszorult. Nyugtalanul mocorgott a helyén, várta, mi lesz. Brittany feltehetően róla beszélt, mert az ő irányába mutogatott, de a férfi épp csak hogy felpillantott a tribünre, aztán sarkon fordult és odébb ment. Nicole úgy érezte magát, mintha gyomorszájon vágták volna. Nyilallni kezdett a mellkasa is, alig kapott levegőt. Ezt a megaláztatást! Hawk visszautasította, ráadásul nyílt színen, mindenki szeme láttára. A lánynak az arcába szökött a vér. Előrehajolt, úgy tett, mintha keresne valamit a táskájában, hogy legalább hosszú haja takarjon valamit a pirulásából. Vajon mi történhetett? Miért tette ezt a férfi? Miért akarta nyíltan megalázni? Két napja még istenien érezték magukat együtt, és pompásat szeretkeztek. Azóta pedig nemcsak hogy nem találkoztak, de még telefonon sem beszéltek. Mi ez az egész? Nicole teljesen összezavarodott. A fejében egymást kergették a gondolatok, de nem tudott rájönni, miért unt rá Hawk ilyen hirtelen. Szédült, és hányinger tört rá. Legszívesebben azonnal hazament volna, de benn ült a sor közepén, és nagy feltűnést keltett volna, ha kifurakodik. Márpedig nem akarta, hogy bárki megtudja, milyen érzékenyen érintette az iménti közjáték. Így aztán felvetette a fejét és kihúzta magát. Miért mutatná ki, mennyire fáj a szíve? Szerencsére Greg és Missy, a házaspár, akik mellett ült, nem voltak nagyon beszédesek. Amint elkezdődött a játék, már csak az érdekelte őket. Nicole-ban egészen mostanáig nem is tudatosult, milyen gyakran nézegetett Hawk feléje játék közben. Csak most tűnt fel neki a dolog, amikor a férfi ügyet sem vetett rá. És bár ez rajta kívül aligha szúrt szemet másnak, Nicole egyértelműen úgy érezte, megszégyenítik. Szégyellte magát, pedig nem tett semmi rosszat. Őrület! Alig várta a meccs végét jelző sípszót. A játékosok szokás szerint sorba álltak, hogy kezet szorítsanak egymással. Nicole rendszerint ilyenkor indult el a játéktérre. Vajon lemenjen most is, vagy okosabb, ha hazaindul? Habozott egy darabig, de aztán úgy döntött, hogy lemegy. Csak azért is lemegy, és kideríti, mi történt. Ez a helyes viselkedés. Lemegy, és megmutatja, hogy nem ilyen egyszerű őt a padlóra küldeni. Aztán meg szépen hazamegy, és kisírja a két szemét. Miután kiszabadult a helyéről, a pálya felé vette az irányt. Hawkot vagy tucatnyi lelkes szülő vette körül, akik mind a meccsről meg a csemetéikről akartak beszélni vele. Nicole azt sem tudta, győztek-e vagy veszítettek. A játékra egyáltalán nem tudott odafigyelni. Várt, míg a szülők kifogynak a témából, aztán közelebb lépett Hawkhoz, és ráköszönt. – Szia! – A hangja könnyed volt, és vidám, legalábbis ezen igyekezett. Úgy tett, mintha mi sem történt volna, hiszen nem is tudott róla, hogy történt volna bármi. – Szia! – mondta Hawk, de közben nem nézett rá.

Aztán, éppen abban a pillanatban, amikor Nicole meg akarta kérdezni, hogy mi ütött belé, megjelent Annie, a köztudottan kikapós anyukák egyike, és szélesen mosolyogva Hawk mellkasára tette a kezét. Csak úgy szikrázott rajta a mogyorónyi gyémánt. – Akkor most menjek a parkolóba? – érdeklődött negédesen. – Igen, mindjárt küldöm a srácokat. A nő mosolya még szélesebb lett. – Köszönöm, Hawk. Köszönöm, hogy ma este önnel… önökkel vacsorázhatok. Már alig várom. – Én is – biztosította derűsen a férfi. Nicole úgy érezte magát, mint akit nyilvánosan pofon ütöttek. Sikítani tudott volna dühében. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Persze nem jártak együtt a férfival. Nem voltak igazán egy pár. De végtére is megállapodtak, és már többször is lefeküdtek egymással. Álmában sem hitte volna, hogy Hawk az a fajta pasi, aki nemcsak hogy megszegi a szavát, de ráadásul még szántszándékkal a lelkébe is beletapos. Ez volt az, ami a legjobban fájt neki. Hogy a férfi szándékosan igyekezett a lehető legnagyobb fájdalmat okozni neki. És a pokolba is, sikerrel járt! Nicole sarkon fordult és elhagyta a pályát. A könnyeivel küszködött, de nem akart gyengének látszani. Majd ha egyedül lesz, akkor bezárkózik a szobájába, és jól kibőgi magát. Már majdnem a kocsijánál járt, amikor valaki megfogta a karját. Meghökkenve torpant meg és nézett hátra: Raoul volt az. – Bocsáss meg! – kérte a kamasz fiú fojtott hangon. – Minden az én hibám. – Mégis miről beszélsz? – képedt el Nicole. – Mr. Hawkinsról… Arról, ahogy veled viselkedett. Én vagyok az oka. – Miért mondod ezt? – Nicole igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy lám, mégiscsak volt valaki, aki felfigyelt a megaláztatásaira. – Azért, mert ez az igazság. A múltkor, amikor nálad járt, beszéltem vele. Éjjel, amikor eljött tőled. – És? – Nicole eltöprengett rajta, hogy most már mindörökre társa marad-e a pirulás, vagy egyszer vége lesz a vesszőfutásának. – Megmondtam neki, hogy nem bánhat veled úgy, mint a többi nőjével. Hogy nem okozhat fájdalmat neked, mert ha mégis, akkor velem gyűlik meg a baja. – Megvédtél? Mellém álltál az edződdel szemben? – Nicole egyszerűen nem hitt a fülének. Megint rájött a sírhatnék, igaz, ezúttal egészen más okból. Átölelte a fiút. – Köszönöm, ez igazán kedves tőled – suttogta. – De huszonnyolc éves vagyok, tudok vigyázni magamra. – Nem akartam, hogy összetörje a szíved.

– Értem. És még egyszer köszönöm. Hálás vagyok neked. – Akkor is, ha ennek következtében Mr. Hawkins igazi seggfejként viselkedik? – A kamasz lehajtotta a fejét. – Ó, Nicole, annyira sajnálom! A lány elengedte Raoult, és hátralépett. Most már mindent értett. És azt is tudta, mit kell tennie. – Hát még én mennyire sajnálom! – felelte. – Köszönöm, hogy elmondtad mindezt, és azt is köszönöm, hogy megpróbáltál a védelmemre kelni. Édes vagy. De hidd el, nem szorulok védelemre. A fiú elfogódottan vonogatta a vállát, miközben Nicole az öltözők irányába terelte. – Menj, zuhanyozz le és öltözz át! Én meg addig váltok pár keresetlen szót az edződdel. – Igenis, asszonyom. – Raoul tréfásan tisztelgett, aztán elkocogott. Nicole határozottan indult el vissza, a stadion felé. Az, hogy megértette, mi történt, sokat segített neki. Sokkal szabadabban törtek a felszínre az érzései, mindenekelőtt a dühe. A pályán már nem voltak sokan. A szülők – Annie-t is beleértve – távoztak már, Hawk azonban még ott volt. Nicole egyenesen hozzá csörtetett. – Beszédem van veled – jelentette ki, és megkopogtatta a férfi mellkasát. – Most nem igazán érek rá. – Fütyülök rá! Hawk szeme résnyire szűkült. – Valami bajod van? – De még mennyire! És a baj forrása te vagy. Mert úgy viselkedsz, mint egy dacos kétéves, aki kiveri a hisztit, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő elképzelte. Először el sem tudtam képzelni, mi van. Nem értettem, mi ez az egész, miért hetyegsz azzal a szilikoncsodával, amikor nemrég még alig tudtál betelni velem. – Annie nagyon kedves nő, és… – Azt el tudom képzelni! Szerintem egy kicsit talán túlságosan is kedves. – Nicole még egyszer megbökte a férfit. – Na, idehallgass! Raoul meg akart védeni engem. Teljesen feleslegesen, mert nem szorulok senki védelmére, de akkor is… Nagyon kedves tőle, hogy a védelmébe vett. Tekintve, hogy a te lányoddal jár, cigánykereket kellene hánynod örömödben, mert ha miattam hajlandó volt szembeszállni veled, akkor vajon mi mindenre lehet képes, ha a szerelméről van szó? Egyszerűen csúcs, ahogy a srác viselkedett, ám ezt te észre sem vetted, ó, dehogy! Ahelyett hogy megdicsérted volna, és büszke lennél rá, halálosan felhúztad magad azon, hogy szembeszállt veled. Elvégre a férfiúi önérzeted szenvedett csorbát, amikor a legjobb játékosod ahelyett, hogy a fenekedet nyalta volna nagy nyelvcsapásokkal, úgy viselkedett, mint egy igazi férfi.

Szégyelld magad! – Végeztél? – Hawk hangja élesen csattant. – Nem, még nem. Tudod, én tényleg azt hittem, hogy nem vagy mindennapi férfi. Hiszen mégiscsak feladtad a karrieredet, hogy a beteg feleségedet ápolhasd, és hogy a kislányoddal lehess. Gyerekekkel foglalkozol, nem a pénz miatt, hanem azért, hogy átadhasd a tapasztalataidat, és hogy segíthess nekik. Legalábbis ez az, amit másoknak előadsz. Ez azonban puszta porhintés, mert valójában rólad szól a történet. Arról, hogy te mit szeretnél. Mert ha valami nem úgy alakul, ahogy akarod, már nem érdekel a dolog. És onnantól kezdve nem tartod be a játékszabályokat. Ha tudtam volna, hogy a valóságban ilyen vagy, soha nem teszem neked azt a javaslatot. Soha eszembe sem jutott volna úgy tenni, mintha lenne köztünk valami. Vigyen el az ördög, Hawk! Azzal faképnél hagyta a férfit. Még sokáig remegett az indulattól. Igazából arra számított, hogy nehezebb dolga lesz, hogy a férfi félbeszakítja és visszavág. Meglepte a könnyű győzelem. Diadalt azonban nem érzett. A közérzete olyan volt, mintha egy súlyos betegségből lábadozna. Vagy mintha elveszített volna valami nagyon fontosat. Hawknak sok mindenhez lett volna kedve, de a pizzázás a csapattal nem igazán lelkesítette. Nem volt azonban más választása, így aztán egy tele kocsi kamasszal a pizzériához hajtott, ahol azonnal körbevette a tömeg. Letudott pár rövid, udvariassági beszélgetést, aztán az órájára pillantott, és azt találgatta, mikor tudna legkorábban lelépni innen. Egy óra múlva? Vagy inkább kettő? – Üdv, Hawk! Amikor a fátyolos, érzéki hangot meghallotta, végigfutott a hátán a hideg. Annie… Aki azért jött ide, mert ő meghívta. Hát teljesen elment az esze? – Foglaltam magunknak asztalt – duruzsolta a nő, és egy eldugott bokszra mutatott a sarokban. Azt már jó előre közölte Hawkkal, hogy a férje elutazott, és az egész estéje szabad. Hawk ebben a pillanatban már pontosan tudta, hogy csak dühből hívta meg Annie-t. Valójában egy percig sem gondolta komolyan a dolgot, hiszen sosem kezdett férjes asszonyokkal. Nicole-nak tökéletesen igaza volt. Úgy viselkedett, mint egy dacos kétéves. Duzzogott. Milyen ostoba volt! Bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét! De az élet pont olyan, mint egy futballmeccs – az óra könyörtelenül megy tovább. Az elhibázott taktikát nem lehet meg nem történtté tenni. Szembe kell néznie a következményekkel. Egyenesen Annie-re nézett. – Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel – mondta lefegyverzően őszintén. –

Összevesztem a barátnőmmel, és magát használtam fel arra, hogy féltékennyé tegyem. Tudom, hogy a viselkedésemre nincs mentség, mégis arra kérem, legyen elnéző velem. Annie értetlenül hunyorgott. – Micsoda? Tréfál velem? – Nem. Ez a sajnálatos igazság. De próbáljon megérteni, kérem… Maga volt a tökéletes választás, az én helyemben szerintem ön is saját magát választotta volna erre a célra. Hawk jól számított, a szemérmetlen hízelgés elnyerte Annie tetszését. Az asszony hátradobta hosszú, barna haját, lesimította szűk pulóverét, és felsóhajtott. – Ördöge van. Tényleg magamat választottam volna… Szóval barátnője van? – Igen. Nicole a neve. Kérdezze meg Brittanyt, ha nem hiszi. Annie újból sóhajtott egyet. – Miért ne hinném? Hiába, ilyen az én szerencsém! Na, akkor én megyek is, gondolom, nem fogok nagyon hiányozni. Hawk udvariasan elbúcsúzott tőle, aztán megkereste és félrehívta Raoult, hogy négyszemközt beszélhessenek. – Szeretnék mondani neked valamit – kezdte nehéz szívvel. – Nem haragszom rád, hogy a múltkor Nicole védelmére keltél, sőt őszintén tisztellek, amiért ki merted mondani a véleményedet. Maradj mindig ilyen! Tedd mindig azt, amit a szíved mélyén helyesnek tartasz, ne befolyásoljon mások véleménye. – Még a magáé sem? – kérdezte halkan a kamasz fiú. – Még az enyém sem. – Azzal kezet ráztak. Hawk úgy érezte, Nicole-nak abból a szempontból is igaza volt, hogy boldog lehet, amiért a lányának ilyen barátja van, mint Raoul. És akkor most már minden ballépését helyrehozta, egyet kivéve. Még egyszer az órájára nézett, és rájött, hogy nem bírja ki tétlenül két teljes óráig. Ismét Raoulhoz fordult. – Vigyáznál a srácokra, amíg vissza nem jövök? – kérdezte reménykedve. – Hát persze. – Ígérem, nem maradok sokáig. Azzal Hawk sietős léptekkel elhagyta a pizzériát, és a kocsijához futott. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy beszélnie kell Nicole-lal. Lehetőleg most mindjárt. Olyan gyorsan hajtott, hogy összeszedhetett volna egy tetemes összegű büntetést, de szerencsére nem meszelték le a rendőrök. A fő, hogy húsz percbe se telt, és ott állt a lány ajtaja előtt. – Nicole! Nyisd ki, kérlek! – kopogott be az ajtón. – Tudom, hogy itthon vagy!

Nagy sokára lépések zaja hallatszott. – Takarodj! – kiáltotta a lány sírós hangon. – Ne küldj el, légy szíves! Minden okod megvan rá, hogy dühös légy, elismerem, de kérlek, hallgass meg! Fontos dolgot akarok mondani. Semmi válasz. A férfi újra bekopogott. – Hülye voltam, elismerem. Egyszerűen elszállt az agyam. Évek óta edzem Raoult, aki nagyon sok mindent köszönhet nekem, és erre nekem támadt… miattad. Nem hittem a fülemnek. Nem vettem észre, hogy Raoul már nemcsak a tanítványom, hanem időközben férfivá érett. És véleménye van, amit ki is mer mondani. Hajlandó kiállni, hogy megvédelmezze azokat, akiket szeret. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön ott állt Nicole könnyáztatta arccal. De Hawk még ilyen nyomorúságos állapotában is szépnek látta. És nagyon sajnálta, hogy megríkatta. – Bocsáss meg! – ismételte, miközben finoman átölelte. – Hidd el, nem gondoltam komolyan. Olyan ügyetlen vagyok párkapcsolati dolgokban… Tudod, amikor utoljára randit kértem egy lánytól, tizenöt éves voltam, és akkor valahogy könnyebben ment minden. Megcsókolta, aztán gyöngéden magához szorította. – Annyira, de annyira sajnálom! A lány nyelt egyet, és bólintott. – Elhiszem. Tudom, hogy csak dühből csináltad… Nem kell ilyen nagy feneket keríteni ennek az egésznek. Hiszen valójában nincs is viszonyunk. Csupán egy megállapodást kötöttünk, emlékszel. – Fütyülök a megállapodásra – rázta a fejét Hawk. – A legkevésbé sem érdekel, miben állapodtunk meg. Te érdekelsz. – Tényleg? – szipogott a lány. – Tényleg. De az a helyzet, hogy ötven gyerek vár rám a pizzériában, úgyhogy vissza kellene mennem. – Ó, hát persze. – Velem jössz? Nicole hátrált egy lépést. – Hogy mennék? Hiszen rémesen nézek ki. – Remekül nézel ki. Kicsit vörös a szemed meg az orrod, de azt ti, nők nagyon gyorsan el tudjátok tüntetni. Gyere velem! Nicole elmosolyodott. – Hát jó. Adj öt percet, annyi elég lesz, hogy elkészüljek. – Várlak! Nicole elindult befelé, de a férfi utánanyúlt és visszahúzta.

– Bocsáss meg! – mormolta, miközben apró csókokat lehelt az arcára. – Ezt mintha már mondtad volna. Nicole rámosolygott, és ebben a mosolyban annyi gyöngédség, annyi kedvesség volt, hogy Hawk szavak nélkül is tudta: a kérése meghallgatásra talált. A lélegzete is elakadt a boldog megkönnyebbüléstől. Nicole belenézett a matematika-tankönyvbe. – Nem szeretem az olyan feladatokat, amelyek úgy kezdődnek, hogy két autó száguld egymással szemben. Micsoda hülyeség ez? Miért pont két autó? – Néha vonat szokott lenni – jegyezte meg Raoul. Nicole a szemét forgatta. – Hát úgy persze mindjárt más – csúfolódott. Aztán felolvasta a feladatot: – Szóval két autó halad egymással szemben. Az A jelű autó harminc kilométer per órás sebességgel, a B jelű negyven kilométer per órával. Mekkora táv megtétele után találkoznak össze, ha eredetileg egy kilométernyire voltak egymástól? Mikor következik be a találkozás, ha pontban délután kettőkor indultak? … Te jó ég! – A lány Raoulra bámult. – Ez valami vicc? – Nem, nem vicc. Ez a matek házi. – Ettől féltem. – Nicole böngészni kezdte a könyvet, hátha talál valami útmutatót a feladat megoldásához, még vissza is lapozott, de amikor elérte az első oldalt, felsóhajtott. – Kéred a tavalyi könyvemet is? – élcelődött Raoul. – Esetleg az általánosbelieket? – Akkor most segítsek, vagy ne? – Szerintem inkább hagyjuk. Nicole visszaadta a matekkönyvet. – Sajnos a matematika sosem ment igazán jól. A főiskolán gazdaságtant hallgattam, amihez kellettek ugyan bizonyos számítások, de egészen speciálisak, és azokat valahogy meg tudtam tanulni. A tanár csak úgy hívta az óráinkat, hogy matematika ostobáknak. A matek szakosok halálra röhögték magukat rajtunk. Ismét rábámult a feladatra. – Szerintem először át kellene váltanod a sebességet kilométer per óráról méter per szekundumra. Aztán írj fel egy-egy egyenletet mindkét autóra, és számítsd ki a távolságot az idő függvényében. És ha megvan az eltelt idő, akkor már könnyen meghatározhatod az időpontot, amikor találkoztak. Nagyjából ennyit tudok mondani… Értettél belőle valamit? – Majd meglátjuk. – Raoul ceruzát vett elő.

– Ha mégsem sikerül ezzel a módszerrel megoldanod, akkor azt hiszem, leteszek róla, hogy matematikát magyarázzak neked. Térjünk át inkább a történelemre! – Akkor már ezerszer inkább a matek! – sóhajtotta Raoul. – Tényleg, a főiskolán mit szeretnél tanulni? – Úgy érted, a focin kívül? – Aha. – Fogalmam sincs. Talán üzleti tudományokat, marketinget, ilyesmit. Szívesen dolgoznék a reklámszakmában. – Jó ürügy, hogy az ember drága éttermekbe járjon az ügyfelekkel. – Na látod, azt tényleg élvezném – vigyorgott Raoul. – Legfőképpen, ha azok az ügyfelek ráadásul csinos, fiatal hölgyek lennének. A fiú felnevetett, aztán hirtelen elkomolyodott. – Ahhoz először be kell jutnom egy főiskolára. – Afelől semmi kétségem, hogy bejutsz. – Nicole a matekkönyvre bökött. – Te nem a hülyék matekját tanulod, Raoul. Nehéz csoportot választottál és jó jegyeid vannak. Miért ne vennének fel? – Ahhoz azért az is kell, hogy megkapjam a sportösztöndíjat. – Ja, igen, tényleg. – Ez az egyetlen esélyem, hogy bejussak egy rendes főiskolára. Én nem tudok tandíjat fizetni. Hát persze. Hiszen nincs családja, amely anyagilag támogatná. Nicole szíve elszorult. Szerette volna azt mondani, hogy biztosan meglesz az az ösztöndíj, hiszen remekül játszik, de végtére is, mit ért ő ehhez? – És mit mond Hawk? – kérdezte óvatosan. – Azt, hogy jó esélyem van megcsípni valami klassz ajánlatot. Minden jelentkezőt udvariasan meg kell hallgatnom, aztán ő majd segít nekem kiválasztani a legjobb ajánlatot. – Á, szóval a főiskolák házhoz jönnek? Ők jelentkeznek nálad? – Igen. Már többen is felvették velem a kapcsolatot. Vacsorázni hívtak, meg hogy nézzem meg a sulijukat… Ejha! Nicole annak idején csak egy jelentkezési lapot kapott a Washingtoni Egyetemről, meg egy levelet, melyben értesítették, hogy felvételt nyert. – Á, szóval akkor körbeudvarolnak, ajándékokkal halmoznak el. – Valahogy úgy. – Ha valami finom csokit kapsz, el ne felejtsd hazahozni nekem! – Nem hinném, hogy csokival csalogatnának – nevetett Raoul. – Az sokkal könnyebben megeshet, hogy egy fél marhával ajándékoznak meg.

– Isten ments! – ijedezett Nicole. – Nincs annyi helyem a hűtőszekrényben. – De az a legvalószínűbb, hogy elhívnak valami kellemes helyre, megvendégelnek, és közben hosszan, bő lére eresztve elmesélik, milyen remek az ő iskolájuk, és milyen jó helyem lenne nekem ott náluk. – Ez jól hangzik – állapította meg Nicole. – Szerintem is. – Raoul letette a ceruzát és felnézett. – Egy kicsit mégis félek. – Erre semmi okod, Raoul. Hiszen ragyogó tehetség vagy. Minden suli boldog lehet, ha sikerül téged megnyernie magának. A fiú egy darabig hallgatott. – A jövő héten jön hozzám egy pasas – bökte ki. – Vacsorázni hívott. Elkísérnél? Félénk pillantást vetett Nicole-ra, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. – Fogalmam sincs, hogyan viselkedjek, mit kérdezzek tőle. Ha te ott lennél, az sokat segítene, biztosan nem lennék olyan ideges. Nicole meglepődött ugyan, de nagyon hízelgett neki a dolog. – Nem lenne jobb, ha Hawk kísérne el? – Ó, ő mindenképpen ott lesz. De örülnék, ha te is eljönnél. A lány különös melegséget érzett a szíve tájékán. Raoul kezére tette a kezét. – Örülök, ha segíthetek – mondta gyöngéden. Nicole letette a kocsit a garázsban, aztán kivette a csomagtartóból a reklámszatyrot. Csodás délutánt töltött Claire-rel az egyik bevásárlóközpontban. Együtt ebédeltek, aztán Nicole ruhát vett arra a bizonyos vacsorára, ahová Raoul meghívta. De micsoda ruhát! Azt akarta, hogy Raoul büszke legyen rá, Hawknak viszont kocsányon lógjon a szeme, és sikerült is megtalálnia a megfelelő darabot. Igaz, hogy a hitelkártyája bánta, de sebaj. Az ember néha megengedhet magának némi könnyelműséget. Nicole csaknem dalra fakadt, miközben betáncolt a házba. Rég látta ilyen rózsaszínben a világot. Mégiscsak szép az élet! Ahogy belépett az épületbe, kis híján összeütközött Raoullal. Már amikor megérkezett, feltűnt neki, hogy Brittany kocsija a ház előtt áll, de a kislányt sehol sem látta. – Szia! – üdvözölte a fiút Nicole. – Isteni napom volt! Vettem egy gyönyörű ruhát, és… Elhallgatott, mert észrevette, hogy valami nincs rendjén. Raoul meglehetősen feszültnek tűnt. – Mi történt? – tudakolta komoran. – Semmi. – Hol van Brittany?

– A fürdőszobában. – Mi? Fürdik? Te jó isten, csak nem…? Csak nem feküdtetek le egymással? Raoul, Hawk mindkettőtöket meg fog ölni. És ráadásul engem is, mert az én házamban történt, és mert nem vigyáztam rátok eléggé. A kamasz egyszerre rákvörös lett. – Nem, nem feküdtünk le. Most nem… Brittany teljesen felöltözve ment be a mosdóba, esküszöm. Mindjárt lejön. Nicole épp meg akarta kérdezni, mi az, hogy „most nem”, amikor az emeleti fürdőszoba irányából víz zubogása hallatszott. Aztán gyors léptek koppantak a lépcsőn. Raoul valamit mormolt – talán egy imát –, Nicole pedig kezdett megrémülni. Rosszat sejtett. Brittany ebben a pillanatban robbant be a konyhába. A kezében valami fehér műanyag pálcika, az arcán boldog mosoly. – Nézzétek csak! – mutatta feléjük a fehér pálcikát, amely nem volt más, mint egy terhességi teszt. Nicole-lal megfordult a szoba. A vér is megfagyott az ereiben. – Eddig nem voltam benne biztos, csak sejtettem, de most már biztosan tudom – folytatta a kamasz lány, és boldogan Raoulra mosolygott. – Terhes vagyok. Gyerekünk lesz, Raoul!

15. Nicole megkövülten állt a konyha közepén, és arra várt, hogy a kizökkent világ helyrerázódjon, és minden olyan legyen, mint azelőtt. A gondolatai legalább négyszáz különböző irányba száguldottak, ugyanakkor nem volt benne biztos, hogy képes lesz megszólalni. A legjobban nem is a hír taglózta le, sokkal inkább az a reménykedő boldogság, amellyel Brittany és Raoul egymásra néztek. Szerette volna megrázni őket, de alaposan. Hé, holdkórosok! Egy gyerekről beszéltek! Nem egy játék babáról, hanem egy élő és érzékeny emberi lényről. – Biztos vagy benne? – bukott ki belőle a kérdés, amikor már tudott beszélni, de mindjárt legyintett is egyet, ahogy alaposan megnézte magának a fehér pálcikát. – Felejtsd el, ostoba kérdés volt. Hányadik hétben vagy? – A hatodikban vagy a hetedikben. Akkor legalább nem azóta esett meg a baj, hogy Raoul itt lakik! Nicole biztosra vette, hogy a fiatalok akkor veszítették el a fejüket, amikor a fiú egyedül élt abban a lepukkant épületben. Ott teljesen magukban voltak, senki sem zavarta őket. Brittany Raoulhoz lépett és hozzásimult. – Csodálatos lesz – suttogta boldogan. – Pont úgy történik minden, ahogy megbeszéltük. – Csodálatos? – Nicole nem akart hinni a fülének. – Te jó isten! Hol élsz te? Brittany elnézően mosolygott rá. – Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Mindent alaposan elterveztünk. – Elment az eszed? Mi az, hogy nem lesz semmi baj? Tizenhét éves vagy, gimnazista és állapotos. Ez neked nem elég nagy baj? – Nicole-nak nagyon erősen uralkodnia kellett magán, nehogy sikításba csapjon át a hangja. – Rendben lesz minden, Nicole, hidd el! A szüleimmel is pontosan ez történt, és minden jóra fordult. Fiatalok voltak, szerelmesek, és nagyon, de nagyon boldogok. Velem és Raoullal is így lesz. Hiszen láttad őt játszani. Láttad, milyen tehetséges. Egészen biztosan sikerül majd valami szuper ösztöndíjat megcsípnie, és akkor együtt lehetünk mindig, amíg csak élünk. Igazi család leszünk. Igazi család? Na persze, és egy kacsalábon forgó kastélyban fogtok lakni az Óperenciástengeren is túl, valahol, ahol a kurta farkú malac túr… Nicole még mindig elképedve rázta a fejét. – Fogalmatok sincs, mi vár rátok. Csak hiszitek, hogy jól átgondoltátok ezt az egészet.

– Összeházasodunk – jelentette ki Raoul, és átölelte a barátnője vállát. – Tessék? Hiszen Brittany még nincs tizennyolc! A fiatal lány elhárító kézmozdulatot tett. – Na és? Tavasszal annyi leszek. De ennek különben sincs jelentősége, mert apa engedélyezni fogja a házasságot. Nyáron aztán megszületik a baba, és ősszel követhetjük Raoult oda, ahová főiskolára fog járni. – És ki fog segíteni nektek? – Majd a támogatók. Apáék is rengeteg segítséget kaptak a csapat fenntartóitól és rajongóitól. A mai napig is folyton arról beszél. Lesz egy szép kis házunk, én pedig megtanulok főzni. Csodálatos lesz! – Csodálatos? – Nicole a fejét rázta. – Te nem tudod, mit beszélsz! Láttál te már egyáltalán csecsemőt? Volt dolgod valaha kisgyerekekkel? Tudod, mennyi munka van velük? – Nos, bizonyára lesznek nehéz pillanataink, de együtt leszünk, és szeretjük egymást. Ez a legfontosabb. – Azt azért nem mondanám, hogy együtt lesztek. Raoulnak órái és edzései lesznek mindennap. Tanulnia kell, és ráadásul sokszor utaznia is a meccsek helyszínére, te meg otthon ülsz majd egyedül egy üvöltő újszülöttel, távol apádtól és a barátaidtól. – Majd Raoullal utazom – jelentette ki dacosan Brittany. – Hogyne. És a gyerek? Vele mi lesz? – Nem tudom – vonogatta a vállát a kamasz lány. – Majd valaki vigyáz rá. Vagy magammal viszem. – Na persze, ahogy azt te elképzeled… Arról hallottál már, hogy a kisbabák sírni szoktak? Néha órák hosszat bömbölnek, márpedig Raoulnak aludnia kell, ha másnap játszani vagy tanulni akar. És ez azt jelenti, hogy egyedül a te nyakadba szakad majd a baba gondja. Brittany dühösen meredt Nicole-ra. – Nem értem, miért vagy ilyen ünneprontó. A szüleimnek is sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Ők azt mondták, hogy csodálatos volt, és én inkább nekik hiszek, mint neked. Szerintem egyszerűen irigykedsz. Vagy fogalmad sincs, milyen az, ha két ember igazán szereti egymást. Na, ezt megkapta! Nicole hátrált egy lépést, mintha megütötték volna. Lehet, hogy Brittanynek igaza van, gondolta elkeseredetten, hiszen Drew-val sosem lángolt köztük olyan magas hőfokon a szerelem, előtte meg igen kevés férfi volt az életében. Mondhatni csak egy. Ennek ellenére biztos volt benne, hogy itt valami óriási katasztrófa fenyeget. Hiszen senki sem akarhat tizenhét évesen teherbe esni, és eldobni a jövőjét!

– És te? – kérdezte meg halkan Brittanytől. – Veled mi lesz? Te nem akartál egyetemre menni? Mi lesz a te álmaiddal? – Majd járok később egyetemre, amikor Raoul már profi lesz, és gazdagok leszünk. Én is le fogok diplomázni. Mindenképpen. Nicole Raoulhoz fordult. – Biztos, hogy te is ezt akarod? – kérdezte hitetlenkedve. A fiú elszántan bólintott. – Szeretem Brittanyt – jelentette ki, ami nagyjából annyit jelentett, hogy mellette áll, ha törik, ha szakad. Ha másért nem is, Nicole ezért feltétlenül nagyra becsülte a kamaszt. Azzal vigasztalta magát, hogy legalább még van idejük, nem kell elkapkodniuk semmit. Hátha magukhoz térnek ezek a kis ostobák, hátha valami helyrezökkenti az agyukat. Brittany rámosolygott Raoulra, aztán Nicole-ra pillantott. – Látom, hogy ez egyelőre nehezedre esik, de kérlek, ne akadékoskodj. Próbálj velünk örülni. Mert van minek, hidd el! – Na persze. – Most mennem kell. – Brittany megcsókolta Raoult, aztán az ajtóhoz lépett. Útközben a szemetesbe dobta a terhességi tesztet. – Jut eszembe, a csomag érintetlen felét odafent hagytam… – Semmi baj. Majd én kidobom. – Köszönöm. – A bakfis megtorpant, a pillantása megint Nicole-t kereste. – Apa még semmit sem tud – mondta. – Megtennéd, hogy nem beszélsz neki erről? Én szeretném megosztani vele a nagy hírt. – Dehogy beszélek vele! – Nicole esküre emelte a kezét. – Hallgatok, mint a sír. Ez aztán tényleg nem az a beszélgetés volt, amelyet Nicole boldogan vállalt volna. Végtére is mi egyebet mondhatott volna Hawknak, azt leszámítva, hogy: „Na, melyikünknek lett igaza?” Vacsora után Nicole felment Raoul szobájába. Az ajtó nyitva volt, ő mégis bekopogott, mielőtt belépett. Raoul az ágyán ült, és Julius Caesart olvasott. – Erre emlékszem, nekünk is kötelező volt – bökött a vékonyka könyvre a lány. – Iszonyú nehezen rágtam át magam rajta. A végén kérdések is vannak, pedig az olvasás önmagában is embert próbáló feladat. A fiú elmosolyodott. – Nem Brittany terhességéről akarsz beszélgetni?

– Ennyire látszik rajtam, mi az, ami aggaszt? – Nicole átvágott a szobán, megfordította az íróasztalhoz tartozó széket, és leült. – Aggódom – kezdte. – Ez az egész sokkal nagyobb falat, mint gondoljátok. Meg akarok győződni róla, hogy legalább te tisztában vagy vele, mi vár rátok. – Mi várna? Brittany terhes. Nem tehetek mást, mint hogy elveszem feleségül. Nem fogok meghátrálni, vállalom a felelősséget a tetteimért. – Remélem, lesz rá alkalmad, hogy vállald. Már úgy értem, bízom benne, hogy Hawk életben hagy. Raoul kelletlenül fészkelődni kezdett az ágyon. – Hát igen. Mr. Hawkins nem lesz túl boldog. – Nahát! Tényleg nem? De tegyük fel, hogy túléled a vele való beszélgetést. Utána hogyan tovább? – Megkapom az ösztöndíjat, és futballozni fogok. – Mintha az olyan egyszerű lenne! És mi lesz, ha valami balul üt ki? Ha megsérül a térded vagy a vállad? Ha be kell fejezned a versenysportot? Vagy ha valami szabálytalanság miatt eltiltanak egy időre? Esetleg örökre. Akkor mihez kezdesz? – Akkor keresek valami munkát, és másképpen gondoskodom a családomról. – Másképpen? – jajdult fel Nicole. – Mégis hogyan? Raoul, legalább neked legyen eszed! Ugye tudod, hogy nem ez az egyetlen megoldás? Nem szabad kockára tenni a jövőtöket egy ábránd miatt! Mert beszéljen bármit Brittany, mi ketten két lábbal állunk a földön, és pontosan tudjuk, hogy csodák nincsenek. Akármilyen ígéretes is a kezdet, bármikor történhet baleset… És a világ tele van kedves, rokonszenves házaspárokkal, akik mind anyagilag, mind érzelmileg alkalmasak rá, hogy felneveljenek egy kisbabát. – Nem fogom örökbe adni a gyerekemet – szögezte le Raoul olyan hangon, hogy Nicole elszégyellte magát. Te jó ég, hogy is jutott eszébe ilyesmit javasolni! Hiszen ennek a fiúnak sohasem volt igazi otthona! Természetes, hogy az utolsó leheletéig ragaszkodni fog mindenhez, ami akár csak halványan is egy családra emlékeztet. – Hát persze hogy nem – suttogta. – Annyira sajnálom, hogy ezt mondtam. Tudnom kellett volna. Igen, tudnia kellett volna, hogy Raoul számára nem létezik más megoldás. Hogy a fiú azért nem izgatja magát különösebben Brittany terhességén, mert egy gyerek a számára azt jelenti, hogy végre ő is tartozhat valahová. – Meg vagyok győződve róla, hogy minden rendben lesz – mondta biztatóan. – Dehogyis vagy meggyőződve róla. – Raoul szomorúan mosolygott. – Még mindig azt gondolod, hogy hibát követünk el. A lány felállt.

– Meglehet, de ez egyáltalán nem fontos. Egyedül az számít, te mit gondolsz. Ugye tisztában vagy vele, hogy Brittany nem elég érett az anyaságra? Raoul habozott egy darabig, aztán lassan bólintott. – Persze hogy tisztában vagyok vele. De én elég érett vagyok az apaságra. Egy család leszünk. És tényleg ez volt a legfontosabb. Nicole magára hagyta a kamaszt, visszatért a szobájába, majd becsukta az ajtót maga mögött. Csak azután jutott eszébe, hogy Brittanyvel tovább gyarapodott a környezetében a gyereket várók tábora. Claire, Jesse és a kutya után most Brittany is… Hát már tényleg ő az egyetlen ezen a bolygón, aki nem állapotos? – Örülhetsz, hogy a volt férjem olyan kétbalkezes – dünnyögte Nicole, miközben Raoul nyakkendőjét kötötte. – Ezért voltam kénytelen megtanulni, hogy megy ez. – Feltolta a csomót, aztán félreállt, hogy a fiú megnézhesse magát a tükörben. – Odahaza hárman voltunk lányok, úgyhogy nem tartozott az alapképzésünkhöz a nyakkendőkötés. – Köszönöm. – Raoul végigsimított az ingén. – Jól nézek ki? – kérdezte aggodalmasan. – Nekem valahogy furcsa ez a ruha. – Istenien nézel ki, ne aggódj! Raoul és Hawk tegnap vásárolni mentek, beszereztek a fiúnak egy nadrágot, egy sportzakót és pár csinos inget. Rövidesen igen nagy szükség lesz ezekre a holmikra, hiszen egyre több főiskola és egyetem érdeklődött Raoul iránt. – Hát, nem is tudom… – A kamasz fölöttébb bizonytalannak tűnt. – Hé, hát ez meg mit jelentsen? Hová tűnt az önbizalmad, pajtás? Halljuk, ki a legjobb? – Micsoda? Mit akarsz ezzel? – Ha úgy vesszük, felvételi beszélgetésre készülsz. Szeretnélek gatyába rázni egy kicsit. Szóval, ki a legjobb? – Én – dünnyögte Raoul. – Egy kicsivel több lelkesedést, hékás, mert különben nem megyek veled! – Nicole csípőre tette a kezét. A fiú láthatóan megijedt. – Velem kell jönnöd, Nicole, hiszen megígérted. Egyedül be se mernék menni oda. Azt sem tudom, mit mondjak. Hiszen én nem vagyok senki. Még nem. Nem voltam sehol, nem csináltam semmi különöset. Nem vagyok olyan, mint te. Olyan tanult és magabiztos. Tanult és magabiztos? Nicole kis híján felnevetett. De azért tagadhatatlanul hízelgett

neki Raoul megjegyzése. – Figyelj, semmi okod az aggodalomra, hiszen itt nem neked kell teljesítened, hanem nekik. Ők udvarolnak, te csak választasz közülük. Még csak beszélned sem nagyon kell, annyi a feladatod, hogy hallgasd végig őket. Ha megakad a társalgás, Hawk meg én úgyis közbelépünk. Ne felejtsd el, hogy te vagy a sztár, a te kegyeidért folyik a versengés. Mind azt akarják, hogy az ő csapatukat vezesd győzelemre… És most induljunk! Elég erős a forgalom. Útközben kihasználhatod az alkalmat, hogy bókokkal halmozz el. Nekem jobb kedvem lesz tőle, neked viszont eltereli a figyelmedet. Raoul nevetett, aztán összemosolyogtak. Rájuk fért egy kis vidámság, hisz egy ideje meglehetősen feszélyezett volt a viszonyuk. Egészen pontosan azóta, hogy Brittany terhessége kiderült. Mivel Hawk még nem kezdett őrjöngésbe, a lány biztosra vehette, hogy nem tud a dologról. Valahogy nem várta a pillanatot, amikor minden kiderül… Az Öreg Halász egy elegáns étterem volt a belvárosban, az üzleti negyed közvetlen közelében. Az étel kitűnő volt, és kellően nagy adag, a borkínálat pedig egészen szenzációs. No, nem mintha Nicole annyira be akart volna borozni ma este. Józannak kellett maradnia, már csak azért is, mert tudta, Raoulnak szüksége van a támogató figyelmére és a segítségére, ha választásra kerül a sor. Átadta a kocsikulcsát a parkolófiúnak, aztán Raoullal együtt belépett az étterembe. Hawk már ott állt a fogadópultnál, és egy középkorú, szürke öltönyös férfival beszélgetett. Nicole arra számított, hogy az ismerős bizsergés fogja elönteni, amikor megpillantja a férfit, így aztán nagyon meglepte, amikor fura érzések valóságos áradata söpört végig rajta. Ez már nem csak egyszerűen testiség volt – nem mintha Nicole-nak bármi kifogása lett volna a testiség ellen. Hanem sokkal, de sokkal több annál. Mi történt vele? Csak nem kapott el valamit? Vagy túl sok sütit evett ma az üzletben? Még mielőtt megfejthette volna a titkot, Hawk felpillantott, és észrevette. – Ó, hát megjöttetek végre! Walt, bemutatom a sztárjátékosomat, akiről már annyit beszéltem magának. Aztán bemutatta Nicole-t is, mint a „család barátját”. Kezet ráztak, aztán az ültetőpincér egy kellemes, eldugott helyen lévő asztalhoz vezette a négyfős társaságot. Walt nem sokat köntörfalazott, azonnal elkezdett kampányolni a főiskola mellett, ahonnan érkezett. – Mi nagyon komolyan vesszük a futballt – magyarázta mosolyogva. – Sok mindenre hajlandóak volnánk, ha megszerezhetnénk a csapatunk számára egy olyan ígéretes hátvédet, mint ön. A főiskolánk egy kisvárosban található, ahol mindenki futballrajongó. Nem fog tudni úgy bemenni egyetlen boltba sem, hogy ne találna

legalább egyvalakit, aki lelkesen nyilatkozik a teljesítményéről. Élt valaha kisvárosban, Raoul? – Nem, világéletemben itt laktam, Seattle-ben. – Sajnálhatja. Kisvárosban élni egészen különleges élmény. Az emberek ismerik egymást, és törődnek egymással. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, márpedig ezt az érzést a nagyvárosban nem sűrűn tapasztalja meg az ember. És akkor most ejtenék pár szót a futballprogramunkról… Walt nagyon ügyesen keltette fel az érdeklődést a szülővárosa és a főiskola iránt. Nicole néha azon kapta magát, hogy ő is szívesen a nyakába venné az országot, csak hogy ott élhessen a campuson, az ottani hipermodern kollégiumban. A bemutató igazán érdekes volt. Walt nyomtatott reklámfüzetet is hozott magával, valamint egy bemutató kisfilmet, amelyet lejátszott nekik a laptopján. Ezenkívül mindenkinek a legdrágább steaket rendelte az étlapról, vidám szóvicceivel rendre megnevettette őket, de azért a szakmai témáknál kellőképpen komoly maradt, úgyhogy nem játszotta el Nicole bizalmát. A lány valamikor akkortájt veszítette el a fonalat, amikor a csapat összeállítása került szóba. A védekező egységek, támadófalak, irányítók, jobb- és balszélsők kérdése meglehetősen hidegen hagyta, így aztán nemigen figyelt oda. Miután véget ért a vacsora, Walt mindenkivel kezet fogott, aztán visszament a szállodájába, Hawk pedig megveregette Raoul vállát. – Holnap majd mindent megbeszélünk. Visszamennél egy kicsit az étterembe, hogy négyszemközt beszélhessek a barátnőmmel? Raoul mosolyogva bólintott, és már ott sem volt. – Úgy látszik, tényleg kibékültetek – jegyezte meg Nicole, aki sokkal biztonságosabb témának érezte ezt, mint azt, hogy kielemezzék, miért használta Hawk a „barátnőm” szót. – Hát persze. Rájöttem, hogy tökéletesen igazad volt. – Hawk behúzta a lányt az épület árnyékába, és megcsókolta. – Raoul jó fiú. Nem haragudhatok rá azért, mert felnőtt férfiként viselkedett. Nicole-t furdalni kezdte a lelkiismeret. Nyilvánvaló volt, hogy Brittany még nem beszélt az apjának a babáról, és azt is borítékolni lehetett, hogy amint ezt megteszi, Hawknak alaposan meg fog változni a véleménye a sztárjátékosáról. Vajon megmondja neki? Vagy az árulás lenne a fiatalokkal szemben? Ugyanakkor Hawknak is tartozik annyival, hogy figyelmeztesse a bajra. Egyszerűen nem tudta, mit tegyen. És nem csak azért, mert Brittany megígértette vele, hogy tartja a száját. Hanem azért is, mert Hawk nyilvánvalóan meg volt győződve arról, hogy ő a tapasztalt mintaapa, aki úgy ismeri a lányát, mint a tenyerét, Nicole

pedig csak egy kotnyeles nőszemély, aki egyszer már felsült szülői szerepben. Így aztán a lány elhatározta, hogy hallgatni fog, nem fut bele még egy pofonba. – Köszönöm, hogy eljöttél – törte meg a csendet a férfi. – Ha családtagok is jelen vannak, mindig sokkal oldottabb a hangulat. – Azért családtagnak nem nevezném magam. – Akárhogy is, te vagy az, aki a legközelebb állsz hozzá. Mi ez, ha nem szomorú? – gondolta a lány. – Aggódom Raoulért – vallotta be. – Komoly döntést kell meghoznia, olyat, amely végérvényesen megváltoztatja az életét. Nem akarom magára hagyni ebben a nehéz, sorsfordító helyzetben. – Bámulatos vagy – állapította meg Hawk, és a hangjában őszinte csodálat csengett. – Nemcsak hogy befogadtad a srácot, de őszintén érdekel a sorsa, és önzetlenül segíteni akarsz neki. Nem sok ember van a világon, aki hajlandó lenne erre. Nicole zavarba jött. – Ugyan, nem olyan nagy dolog. – Neked talán nem. Mindenki másnak viszont az. Mellesleg nagyon komolyan gondoltam, amit legutóbb mondtam neked. – Pontosan mire gondolsz? – Arra, hogy elegem van a megállapodásunkból. Nem azért akarok veled lenni, hogy ezzel teljesítsek bizonyos feltételeket, hanem azért, mert az nekem jó. Mert jól érzem magam veled, Nicole. A lány szíve olyan hangosan dobogott, hogy ha a férfi tovább beszél, talán azt sem hallotta volna meg. Remény, vágyakozás és féktelen öröm gyúlt a szívében. – Én is veled, Hawk – felelte, és csak remélni tudta, hogy nem cseng nagyon mohón a hangja. Hawk elmosolyodott és megcsókolta. – Akkor mostantól vehetem úgy, hogy tényleg járunk? – Aha. Szóval mostantól nem udvarolhatsz a kikapós futballmamáknak. – Egyikük sem érdekel. Egyedül te kellesz. A férfi újra a nő ajkára tapasztotta a száját, és ezúttal sokkal hosszabban és szenvedélyesebben csókolta. Nicole kis híján bele is feledkezett a csókba, csak egy, a közelükben elhaladó autó riasztotta fel. Hirtelen rádöbbent, hol vannak, és hogy milyen későre jár. – Haza kell vinnem Raoult – bontakozott ki a férfi karjából. – Rám pedig vár Brittany. De hamarosan találkozunk. Ez megállapítás volt, nem pedig kérdés, és Nicole nagyon örült ennek. Hawk bedugta a fejét az étterembe, és jelt adott Raoulnak, aztán együtt mentek a

parkolószervizhez, ahol egy perccel később átvehették a kocsijukat. Hawk kinyitotta az ajtót Nicole számára. – Holnap felhívlak – ígérte halkan. – Már alig várom! Nicole egész hazaúton alig fért a bőrébe. Boldog volt, fülig ért a szája. Nicole egy tálba öntötte a spagettit, Raoul pedig az asztalra tette. – Hány felvételi beszélgetés van még előtted? – érdeklődött a lány, majd kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett belőle egy tál salátát. – Három. Köztük a UCLA és az Ohio. – Azok nagyon jó iskolák. Fogalmam sincs, hogyan lehet közülük választani. – Táblázatot készítek – magyarázta Raoul, miközben kitöltött magának egy nagy pohár tejet. – Mr. Hawkins azt mondta, ez jó kiindulási alap. Felsoroltam minden szempontot, ami nekem fontos, és azok alapján rangsorolom a sulikat. Pont úgy, mint ahogy az autós magazinokban osztályozzák a kocsikat. – Te komolyan azt hiszed, hogy volt már a kezemben ilyen újság? – nevetett Nicole. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Akkor majd mutatok neked egyet. – Kösz, lemondok róla. – Az a lényeg, hogy olyan sulit akarok, ahol hagynak sokat játszani. Nekem az a legfontosabb. Nem azért költözöm el sok száz mérföldnyire a szülővárosomtól, hogy a kispadon üldögéljek. – Értem – biccentett Nicole. – De azért a csapattársak személye sem mellékes. Akkor jársz a legjobban, ha erős csapatot választasz. Raoul csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Nocsak, tájékozódtál a témában? – Igen, olvasgattam egyet-mást – ismerte el Nicole. – Mivel jó ideig terítéken lesz a továbbtanulásod kérdése, úgy gondoltam, jó, ha kiművelem magam. Hátha akkor többet tudok segíteni. – Ez igazán kedves tőled, köszönöm. – Szívesen. – Különben Brittany is készített egy táblázatot a saját szempontjai szerint. Nicole jókedve egy csapásra tovaszállt. Brittany véleményének ez esetben egyáltalán nem kellene számítania, gondolta dühösen, de tudta, hogy ezt hiába is mondaná a fiúnak. – Mikor akarjátok megmondani Hawknak? – tudakolta. – Most már nagyon itt lenne

az ideje. A múltkor minden további nélkül beleegyeztem, hogy tartom a számat, de most már kezd idegesíteni ez az egész. Persze legfőképpen a félelem volt az oka az idegességének. Nicole attól tartott, hogy újsütetű kapcsolatukat veszélyezteti, ha túl sokáig titkolózik a férfi előtt. – Hamarosan megmondjuk, ne félj. – Mire jó az időhúzás? Ha hihetünk Brittanynek, mostantól lubickolni fogtok a boldogságban. – Ne gúnyolódj, légy szíves! – Raoul szigorúan nézett rá. – Tudom, hogy nem helyesled, amit teszünk, de mi már döntöttünk. Brittany megszüli a babát, és összeházasodunk. – Tudom. Már mondtátok. – De te még mindig nem nyugodtál bele. Még mindig dühös vagy ránk emiatt. – Nem vagyok dühös, csak csalódott. Értsd meg, Raoul, mindketten nagyon fiatalok vagytok még. És akármilyen rózsaszínben látjátok is a világot, elég egy rossz mozdulat a részedről, és valamennyi szép ábrándnak lőttek. És akkor mi lesz? Miért nincs B tervetek? Miért nem próbáljátok elővenni a józan eszeteket? – Mert a szerelemben nincs helye a józanságnak, Nicole – felelte komolyan a fiú. –

Mint ahogy a B terveknek sem. Szeretem Brittanyt, és vele akarok lenni. Mindennap látni akarom a mosolyát, hallani akarom a hangját. Érezni akarom az ágyban, ahogy a szívén dobog a szívem. Boldoggá akarom tenni őt. Azt akarom, hogy gyerekeket szüljön nekem. Vele akarok élni, mert hiszem, hogy ő a legjobb dolog, ami rám vár az életben. Nicole le volt nyűgözve. A szavaktól is, de főleg a mögöttük rejlő érzésektől. Raoul ebben a pillanatban már nem volt gyerek, akinek menedékre van szüksége. Nem volt hebehurgya kamasz fiú sem. Férfi volt, fülig szerelmes férfi. – Rendben – biccentett. – Megértettem. Ígérem, hogy többé nem foglak zaklatni ezzel. Raoul kis szónoklata nemcsak azért volt bámulatos, mert ráébresztette Nicole-t, hogy kár a gőzért, úgysem tudja őket lebeszélni semmiről. Hanem azért is, mert rájött valami nagyon fontosra. Nevezetesen hogy nemcsak Raoul szerelmes, hanem ő is. Méghozzá egy egészen különleges férfiba, aki nem csupán jóképű, de okos, sőt humorérzéke is van. Aki talán még mindig az elhunyt feleségét szereti. És akinek van egy várandós kamasz lánya… Nicole lehunyta a szemét. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen.

16. Hawk az interneten böngészett. Szerette volna Nicole-t elvinni valahová, mindjárt a futballszezon befejeztével. Valami szép helyre, egy igazán jó szállodába. Nem akart túl sok időt utazással tölteni, ezért a távolabbi helyek kapásból kiestek. De Portland például igen ígéretes úti célnak tűnt. Csupán három óra autóval, és pompás éttermek vannak arrafelé. És az oregoni borvidék is szóba jöhet, jó program volna végigjárni a pincészeteket. Aztán elmehetnének a kanadai határ mellé, Bellinghambe is. Hawk kollégája mesélt egy ottani szállodáról, ahol minden elképzelhető wellness-szolgáltatás a vendégek rendelkezésére áll, az iszappakolást és vagy tízféle masszázst is beleértve. Ő maga ugyan nem rajongott az effélékért, de Nicole talán igen, és a férfi szeretett volna örömet szerezni neki. San Franciscóba két óra alatt el lehet jutni repülővel. Igaz, ehhez hozzá kell adni a reptérre való kijutást és az ottani várakozást, vagyis összességében jóval több idő elvész, amit akár ágyban is tölthetnének Nicole-lal… – Apa, beszélni szeretnék veled. – Persze, gyere csak! – Hawk nem nézett fel a számítógép képernyőjéről, de egy kézmozdulattal behívta a lányát a dolgozószobájába. Vajon megkérdezze Nicole-t a dologról, vagy inkább szerezzen neki meglepetést? Hawk meglepetéspárti volt, de tudta, hogy a nők nem mindig örülnek az ilyesminek. Lehet, hogy Nicole-nak is bizonyos előkészületeket kell majd tennie. A kutyát ugyan nyugodtan rábízhatja Raoulra, de ott van a pékség is. Igen, valószínűleg jobb, ha előre szól neki. – Apa, figyelsz te rám egyáltalán? – Mi? Hát persze, kicsim. Mondd csak nyugodtan! A férfi elszakította a pillantását a képernyőtől, és a lánya felé fordult. Brittany az ajtóban állt meg, nem jött beljebb. – Szóval, ahogy már mondtam, sokat gondolkodtam anyáról és arról, mi mindent csináltatok végig ti ketten. Micsoda? Hawk nem nagyon értette, miért mondja ezt most neki a lánya, de azért bólogatott, pont úgy, mintha értené. – Egészen különleges volt a kapcsolatotok – folytatta a kamasz lány. – Nagyon közel álltatok egymáshoz. – Aha – dünnyögte a férfi. – És téged is nagyon szerettünk. Ezt soha ne felejtsd el!

– Nem fogom. Hogy is tehetném? Mindig éreztettétek velem, hogy különleges vagyok. És talán a miatt a szeretet miatt, ami körülvett, mindig tudtam, hogy valami egészen nagyszerűnek, valami nagyon fontos dolognak vagyok a részese. – Akkor jó. Ez volt a cél. – Hawk pillantása visszakalandozott a képernyőre. – Ezért is örülök annyira, hogy a nyomdokaitokba léphetek. A nyomdokaikba? Hát ez vajon mit jelenthet? Hawk rákattintott egy linkre. – Gondolom, tudod, miről beszélek, de aggodalomra semmi ok. Minden rendben lesz a babával… – Mi? Milyen babával? Hawk látótere teljesen beszűkült, mintha csőbe nézett volna. A fülében dobolni kezdett a vér, a tagjai elnehezültek. A fejét is alig tudta mozdítani, de azért odafordult a lányához, és fojtott hangon megismételte: – Milyen babáról beszélsz? Brittany óvatosan megnyalta az ajkát. – Hát az én babámról – suttogta, és a szája széle alig észrevehetően felfelé mozdult, mintha mosolyogni akarna. – Ugye örülsz, apa? Mert mi Raoullal nagyon örülünk. Nem kell aggódnod miattunk, mert mindent elterveztünk. Ugyanúgy csinálunk mindent, mint ti anyával. Raoul elnyer egy remek ösztöndíjat, én pedig odaköltözöm vele. A legjobb sulit fogja kiválasztani. Olyat, amelyik nekem is tetszik. Annyira örülök, hogy kisbabánk lesz… Egy kicsi félelem persze van bennem, de az öröm sokkal erősebb. És Raoul is nagyon boldog. Már alig várjuk a közös életünket! Csodálatos lesz. Hawk hallotta a szavakat, de semmit sem értett. Mi ez az egész? Kínaiul beszél ez a lány, vagy mi? – Te… gyereket vársz?! – kérdezte lassan, fenyegetően, és feltápászkodott. Brittany hátrált egy lépést. – Ne légy dühös, apa! Nincs ebben semmi rossz… Hawk az égvilágon semmit sem értett. A legkevésbé azt, hogy történhetett meg mindez vele, velük. – Semmi rossz? De hiszen azt mondtad nekem, hogy nem feküdtél le Raoullal! Brittany elvörösödött, és lesütötte a szemét. – Nos… mégiscsak megtettem. Így sikerült. – Így sikerült? Hát elég rosszul sikerült, ha egyszer terhes lettél! A pokolba is, Brittany, hogy lehettél ilyen ostoba?! A kamasz lány felnézett, és a szeme megtelt könnyel. – Ne kiabálj velem, apa! – Ne kiabáljak? Hát ez jó! Mégis mit vártál, mit fogok csinálni? Örömtáncot járok? Hiszen csak tizenhét éves vagy, gimnáziumba jársz! Mi lesz veled? Arról nem beszélve,

hogy hazudtál nekem! Szándékosan félrevezettél! – Te talán beszámoltál a nagyinak arról, hogy szexeltek anyával? – Csak semmi mellébeszélés! Most nem rólam van szó, hanem rólad! – A férfi kétségbeesetten a hajába túrt. – Hát ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni! Azt még

könnyebben elfogadom, hogy a lányom egy liba, de hogy Raoulnak sem volt annyi esze… – Mennyi? Hogy ne feküdjön le velem? Hiszen szeretjük egymást! Össze akarunk házasodni! – Még csak az kéne! Tizenhét éves vagy, csak nem képzeled, hogy hozzájárulok? Takarodj a szobádba, ne is lássalak! – Micsoda? Csak nem képzeled, hogy a szobámba zavarhatsz, mint valami taknyos kölyköt? – De még mennyire hogy képzelem! Most azonnal felmész, és nem jössz le addig, amíg engedélyt nem adok! Brittany most már hangosan sírt. – Miért csinálod ezt, apa? Hát tényleg nem érted? Szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni! – Túl fiatal vagy még hozzá, hogy tudd, valójában mit akarsz. És nem is annyira a korod a baj, hanem leginkább az, hogy csöppnyi józan ész sem szorult beléd. Csalódtam benned, Brittany, többet vártam tőled. – Akkor már ketten vagyunk! – kiabálta a fiatal lány. – Én is csalódtam benned! Ocsmányul viselkedsz, apa! Hawk megrázta a fejét. Még mindig nem fogta fel ezt az egészet. Te jó isten! Terhes a tizenhét éves lánya? Mi lesz így belőle? Hogy megy egyetemre? Tönkreteszi az életét ez a kis ostoba! Ha valaki, ő aztán tudja, hogy így lesz, hiszen végigcsinálta az egészet. Végigküzdötte magát azokon a pokoli nehéz éveken, és nem sokon múlt, hogy nem bukott el. – Megölöm! – mormolta. – Megölöm azt a kis szemetet! Brittany megragadta a karját. – Ne merj hozzáérni egyetlen ujjal sem! Szeretem Raoult, és hozzá akarok menni feleségül. – Soha! Soha nem egyezem bele, érted? Takarodj a szobádba, és le ne gyere, ha jót akarsz! Nem találkozhatsz Raoullal, és telefonon sem beszélhetsz vele, megértetted? Semmilyen módon nem tarthatsz vele kapcsolatot! Csak akkor hagyhatod el a házat, ha iskolába viszlek, különben szigorú szobafogságban leszel. A barátaiddal sem mehetsz sehová. Brittany dühösen fújt egyet.

– Azt hiszed, ha bezársz, kevésbé leszek terhes? Tévedsz, apa! Különben pedig gyűlöllek! – Pillanatnyilag én sem merném azt mondani, hogy te vagy az az ember, akit a világon a legjobban szeretek. – Nicole feleennyire sem volt szörnyű, mint te! – sivította Brittany, miközben elcsörtetett. – Ő legalább nem ordítozott. Hawk előtt egy pillanatra elsötétült a világ. Nagyon oda kellett figyelnie magára, nehogy feltámadó dührohamában beleöklözzön a falba. – Ezt úgy értsem, hogy… hogy Nicole már tudja? Brittany nem felelt, felszaladt a lépcsőn. Az apja azonban utánairamodott és utol is érte, amikor a bakfis belépett a szobájába. Megfogta az ajtót, még mielőtt Brittany bevághatta volna maga mögött. – Nicole már tudja? – ismételte meg, mire a lánya rámeredt, és a pillantásában annyi undor és megvetés volt, amennyi csak egy tizenhét éves lány tekintetében lehet. – Igen, tudja. – Mióta? – Egy hete. Hawk elengedte az ajtót, Brittany pedig becsapta. Egy hete? Nicole már egy hete tud mindent, és neki egyetlen szót sem szólt? Együtt vacsorázott vele, végighallgatta, amikor Hawk azt mondta neki, hogy mostantól vegyék komolyan a kapcsolatukat, és közben mindvégig tudta, hogy Brittany állapotos? Hűvös, tiszta éjszaka volt. Nicole a háza előtt ült a lépcsőn, és a csillagos eget bámulta. Nyugtalan volt, és azt is tudta, miért. Jesse miatt. Hiányzott neki a húga. Hiába hazug, hiába lopta el a családi receptet, hiába feküdt le Drew-val, mégiscsak a testvére. – Biztos, hogy jól vagy? – lépett oda hozzá Raoul. – Elég régóta üldögélsz már idekint. Nicole elmosolyodott. – Én vagyok a felnőtt, nekem kellene aggódnom érted. – Mostanában nagyon hallgatag vagy. – Jesse-n gondolkodtam. – A húgodon? Még mindig nincs róla semmi hír? – Raoul nagyjából képben volt Jesse-t illetően. – Nem, semmi. De nem is számítok rá, hogy hírt ad magáról. Miért is tenné? Végtére is én voltam az, aki elüldöztem innen.

– Pedig valójában nem is akartad, hogy elmenjen. – Már fogalmam sincs, mit akartam – sóhajtott a lány. – Azt hiszem, leginkább azt, bárcsak megváltozna a húgom. De az ember nem bújhat ki a bőréből. – Miért nem keresteted meg? – Már nekem is eszembe jutott, hogy talán ezt kellene tennem. De még nem vagyok biztos benne, valóban ez-e a legjobb megoldás. Ugyanis legfőbb ideje, hogy Jesse felnőjön végre. Hogy megtapasztalja a felelősség érzését. Amikor viszont az jut eszembe, hogy ő a kishúgom, és ráadásul még gyereket is vár, olyankor legszívesebben visszahívnám. Félek, hogy túl sok lesz neki ennyi megpróbáltatás. – Ezt nehéz megmondani. Vannak emberek, akiknek tényleg komoly pofonokra van szükségük, hogy össze tudják szedni magukat. Raoul leült Nicole mellé a lépcsőre, Sheila pedig követte. A legutóbbi vizsgálatkor az állatorvos azt mondta, a kiskutyának már csak napjai vannak a szülésig. Nicole már elő is készített egy csomó régi törölközőt meg újságpapírt. – Az a baj, hogy csak akkor derül ki, helyesen cselekedtünk-e, amikor általában már késő, és nem lehet jóvátenni a dolgokat. Szóval lehet, hogy hibát követtem el, amikor elengedtem, de akkor most itt vagyok meglőve. Ugyan mit tehetek? – Szerintem ne gyötörd magad. Nagykorú már, nem vagy felelős érte. – De igen. Ugyanis én neveltem fel. Igaz, csak pár évvel vagyok idősebb, de olyan, mintha én lettem volna az anyja. Én tehetek róla, ha a nevelése félresiklott. – De hisz te is gyerek voltál még! – Akkor is. Én tettem olyanná, amilyenné lett. – Nem feltétlenül. Lehet, hogy már ilyennek született. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. – Nicole a térdére könyökölt. – Köszönöm, hogy megpróbálod levenni a felelősséget a vállamról. Mert hiszen ha Jesse ezekkel a tulajdonságokkal született, akkor ez az egész nem az én hibám. – Hát persze hogy nem a te hibád. – Attól függetlenül úgy érzem, hogy az. – Nicole felnézett. – Mondtam már, hogy a korodat meghazudtolóan bölcs vagy? – Ez elkerülhetetlen, ha az ember az utcán nevelkedik. – Milyen kár, hogy a bölcsességed cserbenhagy, ha Brittanyről és a gyereketekről van szó. – Kérlek, hagyjuk ezt – felelte csendesen Raoul. – Nem akarok veszekedni veled. – Én sem akarok veszekedni, de akkor is képtelen vagyok elengedni a témát. Tudom, értem, hogy szeretitek egymást, Raoul, de belegondoltál te abba, mi vár rátok? Ébredj fel abból a rózsaszínű álomból, amit Brittany vetített eléd! Sheila lefeküdt a lépcsőre a fiú mellé, de aztán menten fel is kelt, és odasétált Nicole

oldalára. – Mi a baj, kislány? – simogatta meg a domború pocakját Nicole. – Csak nem az időd közeledik? – Gondolod, hogy most fog elleni? – Raoul tekintetében aggodalom csillant. – Nem tudom. Az állatorvos szerint most már mindenórás, akármikor jöhetnek a kölykök. Egy furgon fordult be őrült sebességgel a sarkon, és csikorgó gumikkal fékezett le a ház előtt. Hawk ugrott ki belőle, és már a mozdulatain is látszott, hogy fölöttébb ingerült. Nicole-nak nem kellett sokáig találgatnia, miért. – Menj be a házba! – szólt rá Raoulra, és felállt. – Miért? – Azt mondtam, menj be a házba! – sziszegte a lány. – Azt akarod, hogy megöljön? – Nem félek tőle. – Akkor ostobább vagy, mint gondoltam. Ahhoz, hogy eltarthasd a családodat, életben kell maradnod! Menj már, az ég szerelmére! De már elkéstek a meneküléssel. Hawk egyetlen ugrással fenn termett a lépcsőn, megragadta Raoul ingét, és felrántotta. – Kitekerem a nyakad, te gazember! Hogy merészeltél összefeküdni a lányommal? Hogy mertél egyáltalán egy ujjal is hozzáérni? Azt hitted, hogy te bármit megtehetsz? Fel sem merült benned, hogy ha kiderül, darabokra szaggatlak? Mert azt fogom tenni, kispajtás! Kiskanállal fogják összeszedni a maradványaidat! Tajtékzott a dühtől, de Nicole nem ijedt meg tőle, odafurakodott a fiú elé. – Hagyd abba azonnal! – rivallt rá. – Megértetted, Hawk?! Engedd el Raoult! Most azonnal! Komolyan mondom. Sheila felvonyított, és egyre ott sündörgött Nicole lába körül, de most senki nem figyelt rá. – Ne ártsd magad bele ebbe, Nicole! – vetette neki oda a férfi. – Ez csak kettőnkre tartozik. Veled majd később számolok! – Miért később? Miért nem most? – szólt vissza élesen Nicole, aki tudta, hogy el kell terelnie Hawk figyelmét, még mielőtt valami olyat tesz, amit idővel biztosan megbán majd. – Igen, képzeld, tudtam, hogy terhes a lányod. Tudtam róla már jó ideje, és nem szóltam neked. A férfi elengedte Raoult, és ránézett. Még mindig remegett az indulattól. Nicole abban reménykedett, hogy Raoul él a lehetőséggel és lelép, de a fiú túl becsületes volt ahhoz, hogy megszökjön. Ott maradt, ahol volt. – Hogy titkolhattad el? – Hawk szeme villámokat szórt. – Brittany az én lányom, jogom van tudni, mi történik vele.

– Véletlenül tudtam meg, és Brittany megkért, hogy ne mondjam el, mert ő szeretné közölni veled. Különben ne hidd, hogy én örülök ennek az egésznek. – Örülsz vagy sem, egykutya. Azonnal el kellett volna mondanod. Nicole kezdte elveszíteni a türelmét. – Ugyan miért? Hát nem te vagy a nagy amerikai apa? Nem te vagy az, aki mindent tud a gyerekéről? Aki olyan különleges kapcsolatot ápol vele? Én megmondtam neked, hogy valószínűleg már rég ágyba bújtak egymással, de te rám se hederítettél. Fel sem merült benned, hogy esetleg igazam lehet, hiszen nincs saját gyerekem, mit tudhatok én a kamaszokról? A férfi szeme résnyire szűkült. – A legjobb pillanatot választottad, hogy ezt az arcomba vágd! – Ilyen vagyok. Ha kellek neked, nem válogathatsz a tulajdonságaim között. Mellesleg nem értem, miért izgatod fel ennyire magad. Hiszen Brittany nem csinál mást, csak megpróbálja lemásolni a ti irigylésre méltóan boldog életeteket Serenával. Mást sem hallott soha, csak azt, milyen tökéletes, milyen csodálatos volt minden, még a viszontagságos első évek is. És amikor célozgatni mertem rá, hogy talán a nehézségekről is említést kellene tenned a lányodnak, akkor persze megint én voltam az, aki nem ért hozzá. Mert te mindent olyan nagyon jól tudsz! Hát tessék, itt az eredmény. A lányod gyereket vár, kíváncsi vagyok, hogy fogod megoldani a problémát. – Ez nem probléma – szólt közbe Raoul. – Szeretem a lányát, Mr. Hawkins, és el akarom venni feleségül. Nicole felnyögött. – Tüntesd el innen, mert megölöm! – sziszegte Hawk. – Istenemre, kitekerem a nyakát a csirkefogónak! Nicole a bejárati ajtóra mutatott. – Menj be! – utasította Raoult. – Én majd elintézem. – Nem akarom, hogy te intézd el. Ez az én harcom, nekem kell megvívni. A lány legszívesebben sikoltozni kezdett volna, annyira elege volt már mindkettejükből. – Ó, ti, férfiak! – kiabálta. – Olyan okosak vagytok valamennyien! És annyira meg vagytok győződve a saját igazatokról! Egyikőtök sem hajlandó még elgondolkodni sem azon, hogy másvalakinek is lehet néha igaza, nem csak mindig nektek! Te például – bökött Hawkra – nagy hibát követtél el, amikor tündérmesét tálaltál fel a lányodnak az igazság helyett. Hát mi rossz lett volna abban, ha elismered, hogy néha nagyon nehéz volt helytállni? Hiszen együtt maradtatok Serenával, és mindvégig szerettétek egymást, hát nem ez a legfontosabb? Hawk közbe akart szólni, de Nicole ráförmedt.

– Csönd! Még nem fejeztem be! – Aztán Raoulra nézett vádlón. – És te is megérdemelsz egy alapos fejmosást, mert bár te pontosan tudod, hogy az élet nem mindig csupa móka és kacagás, mégis vállaltad, hogy eljátszod a rád kiosztott szerepet ebben a komédiában! Tudtad, mit kockáztatsz, de nem mondtál nemet. Sheila felvonyított, és az orrával megbökte Nicole lábát. – Most nem érek rá, kutyus – pillantott rá türelmetlenül a lány, mire az eb nyüszített egyet, aztán az ajtóhoz vonult. Ebben a pillanatban egy másik autó jelent meg a színen: Brittany kocsija fordult be a sarkon, majd megállt az apja furgonja mögött. Nicole felnyögött, amikor észrevette, hogy a kamasz lány kis autója tele van csomagokkal, mintha minden cuccát összepakolta volna. Hawk fennhangon szitkozódott. – Megmondtam, hogy nem hagyhatod el a szobádat! Mit keresel itt? – Gyűlöllek, apa! Gonosz voltál velem, és ezt soha, de soha nem fogom neked megbocsátani! Nicole egy pillanatra lehunyta a szemét, és azon imádkozott, nehogy az legyen a helyzet, aminek kinéz. A jóistennek azonban nyilvánvalóan máshol volt most dolga. – Nicole-hoz költözöm – jelentette ki a bakfis. – Így közel lehetek Raoulhoz, Nicole pedig, bár nem ért meg minket, de legalább nem ordítozik velünk. – Indíts haza, amíg szépen mondom! – parancsolta Hawk. – Nem megyek! És ha csak nem húzol haza a hajamnál fogva, soha nem is fogok! – Már miért ne húználak? Bizony isten megteszem, ha nem indulsz el haza rögtön! Soha többé nem találkozhatsz Raoullal! – Nem gondolod, hogy kicsit elkéstél ezzel az óvintézkedéssel? – vetette közbe óvatosan Nicole. – Fogd be a szád! – szólt rá gorombán a férfi. – Na persze, az a legegyszerűbb, ha lehurrogsz. Eddig is azt tetted. Brittany kiszállt a kocsiból. – Apa, te ezt egyáltalán nem érted. És amíg nem érted, nincs értelme beszélgetni. – Nem maradhatsz itt! – szögezte le Hawk. – Nem engedem. – Nincs jogod megmondani nekem, mit tegyek. Egyáltalán nem szeretsz engem. Ha szeretnél, örülnél az örömömnek. – Mi? Megvesztél? Mióta örül egy apa annak, ha a gyereke tönkrevágja az életét? Hány apát ismersz, aki ujjong, ha a lánya tizenhét évesen teherbe esik? Ostoba liba! Raoul tett egy lépést Hawk felé. – Ne beszéljen így vele! – szólt rá szigorúan.

– Ne? Ugyan miért ne? Talán megversz, ha mégis? – csúfolódott Hawk. – Még az is meglehet. – Hagyjátok abba! – szólt rá a kakaskodókra Nicole. – Ha agyonveritek egymást, az nem megoldás, attól nem lesz jobb senkinek. Gondolkodjatok inkább, hogyan tovább! – Nincs min gondolkodni – vetette közbe Brittany dacosan. – Feleségül megyek Raoulhoz, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ez a megoldás. – Szó sem lehet házasságról – morogta Hawk. – Nem egyezem bele. – Ugyan miért nem? – Brittany félretolta Nicole-t, és az apja elé állt. – Mire véljem ezt a nagy felháborodást? Hiszen ti is ugyanezt csináltátok anyával, és azt mondtátok, hogy nagyon boldogok voltatok. Vagy nem mondtatok igazat? Nicole látta a férfi szemében a gyötrelmet, és szívből megsajnálta. Persze az önhittsége miatt megérdemelt a sorstól egy pofont, de ez azért túl nagy, túl szigorú büntetés, gondolta a lány. De mi mást is gondolhatott volna, amikor forró szerelemmel szerette ezt az embert? Vett egy nagy levegőt. – Azt hiszem, mindannyiunknak szükségünk lenne egy kis időre, hogy lecsillapodhassunk – jelentette ki. – Brittany itt maradhat, de csak addig, amíg a helyzet normalizálódik. Brittany nyelvet öltött az apjára. – Látom, sikerült elsajátítanod a felnőtt viselkedés szabályait – szúrt oda neki Nicole, aztán elhárítóan felemelte a kezét, mert látta, hogy Hawk mindjárt felrobban. – Jesse szobájában fogsz aludni – tette hozzá. – És amennyiben valamelyikőtöket azon kapom, hogy megpróbál átosonni a másik ágyába, esküszöm, mindketten repültök. Világos? A két kamasz összenézett, aztán lassan bólintottak. Nicole Raoul elé állt. – Azt akarom, hogy nézz a szemembe, és add a szavadat, hogy ez nem fog megtörténni. Raoul vett egy nagy levegőt. – A szavamat adom, hogy nem fekszem le Brittanyvel a házadban – mondta. – De Raoul! – Brittany dacosan toppantott. – Tisztességesen kell viselkednünk – intette a fiú. – Nem engedem, hogy a lányom itt maradjon – heveskedett Hawk. – Brittany hazajön velem. – Mégis, szerinted mennyi az esélye, hogy a lányod engedelmeskedik? – tette fel a költői kérdést Nicole. – Csak nem azt akarod mondani, hogy szerinted nem vagyok ura a helyzetnek? – kérdezte élesen a férfi, aztán gyorsan megrázta a fejét. – Tudod mit? Inkább meg se válaszold a kérdést. Nem akarom hallani.

Nicole csillapítóan simított végig a karján. – Így legalább tudod, hol van. És nálam biztonságban lesz. Raoul a szavát adta, és én hiszek neki. Hawk lassan bólintott. – Én is. – Ti ketten menjetek fel! – intett a kamaszoknak Nicole. – Brittany cuccait később is kipakolhatjátok. Raoul, nézd meg, légy szíves, mi baja Sheilának! Lehet, hogy éhes. A fiatalok bementek a házba. Nicole megvárta, amíg eltűnnek, aztán a férfi felé fordult. – Mindennek te vagy az oka – mormolta Hawk. – Tessék? – csattant fel Nicole. – Talán az én felügyeletem alatt volt Brittany, amikor teherbe esett? Nem te vagy az apja? – Nem lett volna szabad közbeavatkoznod. – Mikor? Most, hogy megengedtem, hogy nálam lakjon? A baj nem most történt, és nem is akkor, amikor Raoult befogadtam. Hanem jóval azelőtt, amikor a srác abban a romos épületben lakott. – Nekem erre nincs szükségem – rázta a fejét Hawk. – Én ezt nem akarom. Mit? – ijedt meg Nicole. – Hawk – kezdte, de a férfi leintette. – Nem tudok most erről beszélni. Pontosabban nem akarok. Azt akartad, hogy nálad legyenek, hát nálad vannak. Én meg megyek haza gondolkodni. Azzal elindult a furgonja felé. – Várj! – kiáltott utána a lány. – Nem mehetsz így el! Éppen utána akart futni, amikor kivágódott a ház ajtaja. – Gyere gyorsan! – kiabált Raoul. – Sheila elleni kezdett! – Az élet a legnagyobb rendező – állapította meg Nicole pár órával később, amikor Sheila már a kiskutyáit nyalogatta. A kicsik problémamentesen jöttek világra, és most mindhárman ott feküdtek az anyjukhoz bújva. Sheila igazi profinak bizonyult, egyáltalán nem volt szüksége segítségre. Csupán azt szerette volna, ha a gazdái ott vannak a közelében, miközben ellik. Aztán hagyta, hogy Nicole tiszta alomba helyezze a kiskutyákat, majd egy könnyű vacsorát is elfogadott. Raoul és Brittany ott kuporogtak a láda mellett, amelyet Nicole a kutyusoknak előkészített. – Ügyes voltál – dicsérte meg a kutyáját Raoul, mire Sheila félig lehunyt szemmel felnézett rá, aztán csapott egyet a farkával. – Milyen édesek a kicsik! – suttogta Brittany. – És milyen csodálatos élmény volt a

születésük! Nicole tökéletesen egyetértett a kamasz lánnyal. Sokáig nézte a fiatal párt, és azon gondolkodott, vajon képesek lesznek-e megfelelni a rájuk váró kihívásoknak. Vajon elég érettek-e ahhoz, hogy szülők legyenek? Bár tulajdonképpen mindegy is, a baba nyolc hónap múlva így is, úgy is megszületik.

17. Hawk másnap délutánig várt, csak aztán tért vissza Nicole házához. Úgy vélte, mindannyiuknak idő kell, hogy lenyugodhassanak, bár kétségtelen, hogy erre az időre neki volt a legnagyobb szüksége. Múlt éjjel alig aludt valamit, jobbára fel-alá mászkált a hálószobájában, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Egyszerűen képtelen volt megszabadulni a dühétől, és attól az érzéstől, hogy egyedül maradt a világon, mert mindenki, aki fontos volt számára, megcsalta, becsapta. Legfőképpen az imádott lánya, aki a szemébe hazudott. Hogyan lehetséges ez? Hiszen mindig olyan közel álltak egymáshoz. Serena halála után a karrierjét is feláldozta annak érdekében, hogy minél többet lehessenek együtt. És akkor most ez történik… Ráadásul ha Brittany Raoullal kapcsolatban hazudott, lehet, hogy más tekintetben sem volt őszinte. Ki tudja, hányféle hazugságot tálalt még fel neki? Raoulra rágondolni sem tudott anélkül, hogy erős gyilkolási vágy ne kerítette volna hatalmába. Hogy ő Brittany barátja, az egy dolog, de hogy le is fekszik vele… az egészen más tészta. Elhatározta, hogy addig nem találkozik a fiúval, amíg le nem csillapodik annyira, hogy már nem akarja összetörni minden csontját. Furcsamód Nicole volt az az ember, akire a legjobban haragudott. A lány mindent tudott, és mégsem szólt. Ki érti ezt? Jó, jó, a fiatalok megkérték, hogy ne beszéljen – na és? Mint Brittany apjának, neki kellett volna elsőként értesülnie a hírről. Leparkolt Nicole háza előtt, és rábámult az épületre. Volt valami, amit mostanáig sehogy sem akart beismerni. Nevezetesen hogy mindenkit beleszámítva önmagára haragudott a legjobban. Hiszen Brittany az ő felügyelete alatt esett teherbe. Mindig is büszke volt rá, milyen közel áll a lányához, milyen jó kapcsolatban van vele. Titkon lesajnálta azokat a szülőket, akik nem olyan jó fejek, mint ő, és nem találják a hangot a saját gyerekükkel. És erre most kiderül, hogy az egész nem volt más, mint egy óriási önbecsapás. Hogyan is tévedhetett ekkorát? Mit csinálhatott rosszul? Mivel ezekre a kérdésekre tegnap óta sem találta a választ, kiszállt a kocsiból, és a bejárathoz ment. Nicole még az előtt ajtót nyitott, hogy bekopoghatott volna. A lány fáradtnak tűnt. Láthatóan kikészítette az aggodalom. Hawk a bensőjében tomboló indulatok ellenére legszívesebben magához húzta volna, hogy megvigasztalja. Bár, ki tudja, kinek volt nagyobb szüksége erre a vigasztalásra, neki vagy a lánynak? – Gondoltam, hogy eljössz – mondta Nicole, és félreállt, hogy beengedje. – De a

nagy eseményről lemaradtál tegnap. Megszülettek Sheila kiskutyái. – Hányan vannak? – Hárman. Két lány, egy fiú. A férfi bólintott, aztán a lépcsőre pillantott. – Beszélni akarok Brittanyvel. – Gondoltam. Üvöltözni fogsz vele? – Valószínűleg. Nicole felsóhajtott. – Az nem a legjobb módja egy beszélgetés elkezdésének. Szerintem előbb megpróbálhatnád végighallgatni. – De nem vagyok kíváncsi arra, amit mondani akar. – Akkor egyáltalán miért beszélgetsz vele? Hawk nem válaszolt, mire Nicole vállat vont és felment a lépcsőn. Pár perccel később visszajött, Brittany nélkül. – Nem akar lejönni – jelentette. – Mit mondtál neki? – kérdezte kihívón a férfi. – Semmi olyasmit, ami miatt megsértődhetnél rám. De ha nem hiszed, járj utána! Menj fel és üvöltözz vele az ajtón keresztül. Lehet, hogy szóba áll veled. Nicole elfordult, majd egy pillanattal később visszanézett a férfira. – Ha elég erős lennék hozzá, esküszöm, úgy istenigazából megráználak, hogy térj magadhoz végre. Úgy beszélsz velem, mintha az ellenséged lennék, mintha nem vennéd észre, hogy egy oldalon állunk. Képzeld, én sem gondolom, hogy össze kellene házasodniuk. Túl fiatalok és túl meggondolatlanok a házassághoz. Sőt, őszintén szólva, abban sem vagyok biztos, hogy mindenképpen meg kell-e születnie annak a babának. De ettől függetlenül persze nyugodtan kiabálhatsz velem. Könnyű célpont vagyok, töltsd csak ki a dühöd rajtam! Hawk elszégyellte magát. – Sajnálom – dünnyögte. – Annyira mellbe vágott ez az egész, hogy teljesen kifordultam magamból. Brittany azt mondta nekem, hogy nem feküdt még le Raoullal. – Te meg elhitted, mi? – Nicole szomorúan elmosolyodott. – Ennél azért több eszed is lehetett volna. – Régebben sosem hazudott. – A férfi kétségbeesetten megcsóválta a fejét. – Azt hittem, ha változik a helyzet, én leszek az első, akinek elmondja. – Tévedtél. – Tudom. Egy darabig hallgattak. – Szóval akkor már nem fogsz ordítozni velem? – érdeklődött kis idő elteltével

Nicole. – Nem. – Akkor jó. Hawk úgy látta, a lány még mindig neheztel egy kicsit, de azért már volt rá remény, hogy idővel minden rendbe jön köztük. Nicole annyira más volt, mint Serena, aki mindig engedett a férje akaratának. Nicole-nak határozott véleménye volt a dolgokról, és nem hagyta, hogy bárki dirigáljon neki. Hawknak pedig ez furcsamód nagyon tetszett. A lány előrement a nappaliba, és a kanapéra mutatott. – Foglalj helyet! Hawk megrázta a fejét, és az ablakhoz sétált. – Tudod, mi az egyetlen dolog, aminek örülök? Hogy nincs több gyerekem. Jó korán letudtam a családalapítást, és nem kell a továbbiakban hálátlan kölykökkel vesződnöm. Nicole ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott. – Mi az? – csodálkozott a férfi. – Azért nem árt, ha megbarátkozol a gondolattal, hogy újra gyerekzsivajtól lesz hangos a házad. Hiszen hamarosan nagypapa leszel. Hawk hangosan szitkozódott, majd odalépett a kanapéhoz, és mégis leült. Nagypapa lesz… Tegnap óta tudta, hogy a lánya gyereket vár, de csak most zuhant rá teljes súlyával a gondolat. Nagypapa lesz, Brittany pedig anya. És élete végéig felelős azért a kis életért, aki a szíve alatt növekszik. Az életük máról holnapra megváltozik. Visszavonhatatlanul. – Ezt én nem csinálom. Én erre nem vagyok képes. – Aligha van választásod. Milyen kegyetlen szavak! Hawknak eszébe jutott, hogy legalább egyszer már hallotta őket, egy nagyon hasonló beszélgetés során. Csakhogy akkor a másik oldalon állt. Akkor nem bölcs és megfontolt felnőtt volt, hanem meggondolatlan, az ijedségét daccal palástoló kamasz. – Apám meghalt, amikor még nagyon kicsi voltam – mesélte. – Nem sokra emlékszem vele kapcsolatosan, csak arra, hogy rendre megríkatta anyámat, aki pedig kemény asszony volt. Anyám végül egyedül nevelt fel. Megtanított rá, milyen fontos, hogy legyenek álmaim, és hogy ezekért az álmokért keményen meg kell dolgozni. Mindig büszke volt rám. Egyetlen alkalommal okoztam csalódást neki, amikor teherbe ejtettem Serenát. Emlékszem, abban az időben az volt a legfőbb hajtóerő számomra, hogy jóvátegyem a bánatot, amit okoztam neki. Hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére és a bizalmára. De valamit nagyon rosszul csináltam, ha most Brittany is… Vajon mit rontottam el?

Nicole sóhajtott egy nagyot. – Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Mondhatnám, hogy túlságosan megbíztál benne, de ki tudja, lehet, hogy az sem segített volna, ha szigorúbb vagy. A kamaszokkal előfordul az ilyesmi. Jesse tizenöt éves volt, amikor felfedezte a fiúkat. Akkoriban erős kísértést éreztem, hogy láncra verve bezárjam a szobájába, de szerintem ezzel sem értem volna el semmit. Különben minden mást kipróbáltam. Jutalmakkal kecsegtettem, szigorúan ellenőriztem minden lépését, és ha rossz fát tett a tűzre, szobafogsággal büntettem, de hiába. Mindig megtalálta a kiskaput, előbb-utóbb elérte, amit akart. Nicole hátradőlt a kanapén. – Én sem tudom, hol rontottam el, pedig elhiheted, rengeteget gondolkoztam rajta. – Most lenne csak igazán csalódott az anyám – állapította meg elgondolkodva Hawk. – És nem is biztos, hogy Brittany ostobasága sújtaná le legjobban. Lehet, hogy az én tehetetlenségem. – Figyelsz te rám egyáltalán? – fordult feléje türelmetlenül a lány. – Éppen most mondtam, hogy nem te tehetsz róla, valószínűleg akkor is bekövetkezik a baj, ha gyanakvóbb vagy. Végtére is nem foghatod mindig, minden pillanatban a lányod kezét. Nem lehetsz mindig vele, hogy vigyázz rá. – Akkor is, legalább figyelmeztethettem volna. – Azzal, hogy szemrehányásokat teszel magadnak, nem oldasz meg semmit. – Ezzel azt akarod mondani, hogy ne csak magamra gondoljak? – Hát, valahogy úgy. – És feltételezem, nem helyeselnéd, ha felmennék az emeletre, és kényszeríteném a lányomat, hogy végighallgasson. – De nem ám! A férfi felnézett a plafonra. Most először fordult elő, hogy beszélni akart a lányával, és Brittany nem állt szóba vele. Eddig még mindig találtak megoldást, valahogyan mindig sikerült megoldaniuk a problémáikat. Ez esetben vajon miért nem? – Még mindig dühös vagyok Raoulra – ismerte el a férfi. – De a késztetés, hogy laposra verjem, lassan kezd alábbhagyni. – Majd elmondom neki. Ennek biztosan örülni fog. Hawk előrehajolt, és rákönyökölt a combjára. – Az a legrosszabb, hogy sejtelmem sincs, mit tegyek. – Szerintem semmit. Egyszerűen csak várj! Idővel sok probléma magától megoldódik. Hawknak minden idegszála berzenkedett az ellen, hogy dolgavégezetlenül hazatérjen, de el kellett ismernie, hogy Nicole-nak igaza van. Amennyiben nem szándékozik a hajánál fogva hazaráncigálni Brittanyt, nincs más választása, mint békén hagyni és várni, míg kissé lecsillapodnak a kedélyek.

– Jó – biccentett belenyugvóan. – Adok neki még egy napot. De holnap elvárom, hogy elém álljon és beszéljen velem. – Azt hiszem, ez egy tisztességes ajánlat – mosolyodott el fáradtan Nicole. Hawk felállt és az ajtóhoz sétált, de egy pillanattal később eszébe jutott valami. – Biztos, hogy neked is megfelel így? – fordult vissza a küszöbről. – Nem mondom, hogy különösebben boldoggá tesz ez a felállás, de valahogy majdcsak kibírom – felelte a lány. – Abban bízom, hátha a kiskutyák elterelik a figyelmemet. – Kellett neked! Egyik baba a másik után. – Na igen. De csak hogy tudd: amint Sheila befejezi a szoptatást, ivartalaníttatni fogom. Azóta, hogy Brittany leviharzott a lépcsőjén a terhességi teszttel, nem múlt el úgy nap, hogy Nicole-nak ne fájt volna a feje. Most is lenyelt két fájdalomcsillapító tablettát, és közben elgondolkozott rajta, nem járna-e jobban, ha inkább csokoládét vagy jégkrémet lapátolna magába gyógyszer helyett. Ez már a vég! El kellene utaznom valahová, gondolta, amikor rájött, hogy vágyakozva fantáziál a különben gyűlölt negyedéves adóbevallási időszakról. Ezerszer inkább foglalkozott volna számsorokkal és táblázatokkal, semhogy idegesítően önfejű kamaszokkal birkózzon naphosszat. Felment az emeletre és bekopogtatott Brittanyhez. – Apád elment – jelentette be. – Kijöhetsz. Brittany ajtót nyitott. Az arca csupa könny volt. – Elment? – kérdezte hitetlenkedve. – Anélkül hogy megpróbált volna beszélni velem? – Azt mondtad, nem akarsz vele beszélni, ő meg elhitte. Hiába, apád már csak ilyen hiszékeny. Azt is elhitte, amikor bemesélted neki, hogy nem fekszel le Raoullal. Brittany elutasítóan fonta össze a karját a melle előtt. – Hogy mersz így beszélni velem? – Ez az én házam, édesem, ezért aztán úgy beszélek veled, ahogy akarok. Elintéztem, hogy még egy kis nyugtod legyen, hiszen nagyon friss még ez az ügy, de ha apád holnap visszajön, beszélned kell vele. – Azt majd én eldöntöm. Nekem ugyan ne mondja meg senki, mit tegyek és mit ne! Raoul lépett ki a folyosóra. Legalább betartják a szabályokat, és nem mászkálnak át egymáshoz, gondolta Nicole. – Brittany! – szólalt meg a fiú. – Ne akadékoskodj! Nicole segíteni szeretne. – Nem hiszem. Egyszerűen csak dirigálni akar nekem.

– Naná. Elvégre kiskorú vagy. Ja, és hogy el ne felejtsük, az én házamban laksz. – Vedd tudomásul, hogy egyáltalán nem tetszenek nekem a szabályaid! – sziszegte a fiatal lány. – Semmi baj. Nyugodtan hazamehetsz. Brittany sírva fakadt. – Azt hittem… Azt hittem, kedvelsz engem. – Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, kedvellek-e, vagy sem. Várandós vagy, vagyis ideje felnőnöd. Márpedig a felnőtt léthez az is hozzátartozik, hogy felnőtt módra elbeszélgess az apáddal. – Megint üvölteni fog velem. – Na és? Megérdemled, nem? Brittany Raoulhoz fordult kétségbeesésében. – Szólj neki, hogy hagyja abba! – szipogta. – Miért ilyen gonosz velem? Raoul nem szólt semmit. Láthatóan nem tudta, mit mondhatna. Nicole megsajnálta a fiút. El nem tudta képzelni, hogyan fog ez a jóravaló gyerek megbirkózni apuci hisztis kis hercegnőjével, ha tényleg összeházasodnak. Vajon a baba születése hozzájárul ahhoz, hogy Brittany megkomolyodjon? Vagy csak rosszabbodni fog a helyzet, és a bakfisnak az anyaság csupán egy újabb terepet jelent majd, ahol kedvére mártírkodhat és sajnáltathatja magát? Komoly kérdések… Ó, bárcsak ne kellene választ találnia rájuk! Hawk hátul, a kertben várta Nicole-t. A hal befűszerezve pihent az asztalon, a fehérbor pedig a jég között hűlt, a vödörben. A lány belökte a kertkaput. – Biztos, hogy bejöhetek? – kérdezte. – Hiszen meghívtalak. – Arra gondoltam, esetleg csapdának szántad a meghívást. – Nem, erről szó sincs. – Hawk magához húzta és megcsókolta, Nicole pedig beleszédült az ölelésébe. Forróság öntötte el, a bensőjében felparázslott a szenvedély. Az a mindent elsöprő fajta, amelynek segítségével, ha nem is oldódnak meg a problémák, legalább pár percre teljesen megfeledkezhet róluk az ember. Mielőtt Hawkot megismerte, sohasem élt át ilyesmit. Soha nem jött izgalomba ilyen hamar. Nem akart még ennyire senkit, soha. A férfi hajába túrt és hozzásimult, Hawk keze pedig végigsiklott a hátán, és megállapodott a fenekén. Nicole számára megszűnt létezni a világ, amikor a férfi benyúlt a pólója alá, és végigsimított csupasz bőrén. A lélegzetük egybeforrt, a nyelvük

vad táncot járt. Hawk húzni kezdte Nicole-t a ház felé, és alighogy beértek a hátsó ajtón, azonnal levette róla a pólót és a melltartót. Közben egyre csókolta, simogatta, majd egy perccel később a farmerjét is gombolni kezdte. Amint az utolsó ruhadaraboktól is megfosztotta a lányt, nem sokat teketóriázott, benyúlt a lába közé. Nicole öle máris forró és nedves volt, s Hawk határozott, céltudatos mozdulatai csak még tovább fokozták a vágyát. A férfi ügyesen simogatta, mire Nicole teste megfeszült, apró kis izomrángások jelezték előre, hogy közeledik a beteljesüléshez. De nem így akart elmenni. A keze Hawk farmerjének cipzárát kereste, és a férfi megértette, mit szeretne. Kigombolkozott, majd csókolózás közben addig tolta hátra Nicole-t, míg a lány el nem érte a konyhaasztalt. Akkor aztán megemelte annyira, hogy felülhessen a kemény felületre. Egyetlen pillanattal később Hawk beléhatolt. Keményen, határozottan. Nicole hátrakönyökölt, és lehunyta a szemét. A férfi egyre gyorsuló ritmusban, egyre erőteljesebb lökésekkel ostromolta. A konyhára fülledt csend borult, melyet csak a sóhajaik és a nyögéseik törtek meg. Nicole Hawk csípője köré kulcsolta a combját, és átadta magát az édes megsemmisülésnek. A férfi pár másodperccel később követte: remegés futott végig a testén, Nicole nevét suttogta, majd egy pillanat múlva mozdulatlanná dermedt. Ahogy Nicole maga is. Vett pár nagy levegőt, aztán lassan derengeni kezdett neki, hogy meztelenül fekszik a konyhaasztalon. – Hadd szálljak le! – kérte. – Mégiscsak itt szoktál reggelizni. – Na és? – Holnap reggel a szokásosnál egy kicsit alaposabban töröld le az asztalt, jó? Hawk nevetve csókolta meg. – Jópofa vagy, tudsz róla? – Most már igen. A férfi kisimította Nicole haját az arcából. – Köszönöm – suttogta. – Mit? – Mindent. A lány felsóhajtott, és az jutott eszébe, hogy ezt bizony nagyon is meg tudná szokni. Nemcsak a szexet, hanem mindent. Hogy mindig ilyen közelről nézhessen Hawk szemébe. Hogy együtt sütögessenek, és együtt legyenek, míg világ a világ. Valahol itt tartott gondolataiban, amikor megkordult a gyomra. – Hallom, éhes vagy – nevetett a férfi. – Mit szólnál egy kis lazachoz? – Már alig várom. Hawk hátralépett, Nicole pedig lecsusszant az asztalról. Jó időbe telt, mire

összeszedte a ruháit és felöltözött, ezzel szemben a férfinak csak az alsóját kellett feljebb húznia és a nadrágját begombolnia. Nem igazság, hogy mindig a férfiaknak van könnyebb dolguk! Bár Nicole úgy érezte, hogy jelen esetben igazán nincs oka panaszra. Vacsora után Nicole és Hawk összebújtak a kanapén. – Most veszekednünk kellene – jegyezte meg a lány. – Listát írtál a teendőinkről? – somolygott Hawk. – Nem, csak van egy csomó dolog, amiről muszáj beszélnünk. – Például Brittanyről. – Igen, mindenekelőtt róla. A lányod sajnos meglehetősen éretlen. És alaposan el is van kényeztetve. – Igen, ez igaz. Nicole meglepődött. – Ez könnyen ment – állapította meg. – Azt hittem, vadul fogsz tiltakozni. – Szeretnék, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem lenne igazam. Fogalmam sincs, miért siklottak félre a dolgok. Talán mert Serena halála után nem maradt nekem senki más, csak az én kicsi lányom, és a békesség kedvéért talán olyankor is engedtem neki, amikor a sarkamra kellett volna állnom. – Magadat hibáztatod? – Nicole nem hitt a fülének. – Nagyrészt igen. Brittany jó gyerek, csak eddig túl sok mindenben kapott szabad kezet. – Igen. Túlságosan megszokta, hogy minden úgy történik, ahogyan ő szeretné – bólogatott Nicole. – És nem csak te voltál túlzottan engedékeny. Raoul is annyira szereti, hogy bármilyen őrültségbe hajlandó belemenni a kedvéért. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem nem lenne szabad összeházasodniuk. – Igazad van. Én sem támogatom a házasságot. De sajnos, ha Brittany betölti a tizennyolcat, többé nem mondhatom meg, mit tegyen. Azt csinál, amit akar. – Micsoda zűrzavar! – Nicole lemondóan megcsóválta a fejét, aztán felült és a borosüvegért nyúlt. Közben véletlenül a dohányzóasztalt díszítő porcelánnyuszikra és a kifakult selyemvirágokra tévedt a tekintete. Akárhányszor is szeretkezem Hawkkal a konyhaasztalon, attól ez még Serena háza, jutott az eszébe, és ettől kicsit elszomorodott. – Hány nőt hoztál el ide? – kérdezte meg hirtelen. Hawk homloka ráncba szaladt. – Miről beszélsz? – Azt mondtad, a feleséged halála óta volt pár barátnőd. Közülük hányat hívtál meg

az otthonodba? – Nem sokat. Tudod, Brittany még kicsi volt akkoriban, nem akartam, hogy felizgassa magát a lányok miatt. Egyet, legfeljebb kettőt hívtam meg ide… Mellesleg őket sem nevezném a barátnőimnek. Miért kérded? – Csak úgy eszembe jutott. Nicole töltött magának egy kis bort, aztán megitta és felállt. – Azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek. Esteledik, nem szívesen hagyom őket ilyen sokáig egyedül. – Eső után köpönyeg. – Tudom, de akkor is felelősnek érzem magam értük. Nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Olyan ez, mint valami betegség. Csak akkor érzem jól magam, ha rálátásom van a dolgokra, és én mozgatom a szálakat. – No, nézd csak, mik ki nem derülnek! A kis irányító! – Hawk nevetve a kocsijához kísérte, és búcsúzóul megcsókolta. Olyan jól sikerült ez a búcsúcsók, hogy Nicole kísértésbe esett, egyszerre mégis inkább maradni szeretett volna. Aztán győzött a kötelességérzet: beült a kocsiba és elhajtott. A férfi hosszan nézett utána. Ezt onnan tudta Nicole, hogy amíg el nem nyelte a sötétség, őt bámulta a visszapillantó tükörből. Milyen helyes fickó, gondolta elandalodva, aztán azon kezdett töprengeni: vajon mi lesz velük? Lesz-e a kettejük dolgából valami, legyőzheti-e valaha Serena emlékét? Egyelőre úgy tűnt, Hawk kedveli őt, és szeret vele lenni, de ez azért még nem ugyanaz, mintha szerelmes lenne belé. Vajon eljutnak odáig valaha? Megrázta a fejét, és megtiltotta magának, hogy ilyesmiken töprengjen. Hiszen még csak az út legelején tartottak. Minek élné bele magát valamibe, ami igencsak bizonytalan? A garázsba érve leállította a motort, aztán bement a házba. Minden sötét volt, és csöndes, de mivel már tíz óra is elmúlt, Nicole ebben nem talált semmi gyanúsat. A konyhába indult, hogy megnézze Sheilát és a kölyköket, de ahogy felkapcsolta a villanyt, azonnal szemet szúrt neki az asztalon fehérlő papírlap. Döbbenten olvasta Raoul levelét, és amikor a végére ért, a lap kiesett a kezéből. A rémülettől kábultan nyúlt a telefon után. Hawk már az első csengést követően felkapta. – Tessék! – Eltűntek! – újságolta az idegességtől elfúló hangon Nicole. – Megszöktek! Hamis iratokat szereztek Brittanynek, hogy összeházasodhassanak!

18. Nicole az egész házat átkutatta, maga sem igazán tudta, milyen bizonyítékokat keresett. Kiderült, hogy Raoul alig vitt el valamit, Brittanynek viszont csaknem az összes holmija hiányzott. És az is nyilvánvalónak tűnt, hogy a szökevények a kamasz lány autójával menekültek, a srác kocsija ugyanis ott állt a ház előtt. – Legalább volt annyi eszük, hogy az újabb, biztonságosabb járművet választották – mormolta Nicole, miközben kisétált a verandára. Mivel az imént értesítette Hawkot, lehetett rá számítani, hogy a férfi perceken belül megjelenik. És csakugyan, rövidesen feltűnt az ismerős furgon, amely aztán csikorgó gumikkal lefékezett Raoul tragacsa mellett. – Tudtál róla, mi? Tudtad, hogy szökésre készülnek! – bömbölte már kiszállás közben a férfi, és aztán futólépésben indult a ház felé. – Mármint hogy én? – pislogott Nicole. – Dehogyis! Komolyan azzal gyanúsítasz, hogy tudtam a tervükről? Normális vagy? Gondolod, hogy eltitkoltam volna előled, ha tudomást szerzek róla? – Miért ne? Brittany terhességéről sem szóltál. – Az egészen más, te nagyokos. Teljesen mindegy, hogy ma vagy a jövő héten tudod meg, hogy a lányod állapotos, mert a tényeken ez semmit sem változtat. Ez esetben azonban, ha időben lépünk, megakadályozhattuk volna a szökést, szóval egészen biztosan szóltam volna. – De csak mert te is helyteleníted a házasságukat. Ha helyeselnéd, meghagytál volna engem a boldog tudatlanságban. – Na, ide figyelj! – Nicole kezdett kijönni a sodrából. – Szerinted ha belém kötsz, attól jobb lesz valakinek? Mégis mi értelme azon morfondírozni, mi lett volna, ha…? Hawk tajtékzott dühében. – Hagytad elmenni őket! – Erről szó sincs! – Hagytad elmenni őket, ahogy a húgodat, Jesse-t is. A lány összerándult, mintha a férfi pofon ütötte volna. – Nincs jogod így beszélni velem! – csattant fel. – És a két helyzet különben sem hasonlítható egymáshoz. Jesse a testvérem, nem a lányom, és huszonkét éves, nem tizenhét. A férfi mintha nem is hallotta volna. – Meg kell találnunk őket! – csóválta meg a fejét, aztán Nicole-t kikerülve bement a

házba. Átkutatta az egész épületet, mintha abban reménykedne, hogy a kamaszok ott vannak valahol, csak a lány nem vette észre őket. Amikor a konyhába ért, Nicole megmutatta neki az üzenetet. – Itt hevert a konyhaasztalon, amikor hazajöttem. – Szóval tényleg nem tudtál róla? – Hawk még mindig gyanakodva nézett rá. Nicole felsóhajtott. – Akárhányszor és akármilyen formában teszed fel nekem ezt a kérdést, a válaszom mindig „nem” marad. A férfi a telefonhoz lépett, és tárcsázta a segélyhívó számot. – Eltűnt a tizenhét éves lányom – mondta a bejelentkező rendőrnek. Egy órával később Nicole házát megszállták a zsaruk. Mindent bejártak, mindent megnéztek, mindent megkérdeztek. Míg Hawk elmagyarázta, mi történt, Nicole kávét főzött. – Össze fognak házasodni – jelentette ki keserűen Hawk a kihallgatási szünetben. Nicole töltött még neki egy kis kávét. – Nem tehetik. Brittany kiskorú. Ha hamisított személyazonossági okmányokat használ, a házasság érvénytelen. Csodálom, hogy Raoul nincs tisztában ezzel. – Lehet, hogy már meg is volt az esküvő – találgatott a férfi. – Talán abban reménykednek, hogy egy érvénytelen házassággal megzsarolhatnak, és akkor a beleegyezésemet adom egy igazi esküvőhöz. – Nem érdekes, miben reménykednek – rázta meg a fejét a lány. – Mondj nekik nemet, és kész! Hawk ránézett, aztán gyorsan el is kapta a pillantását. Nicole pedig azon kezdett morfondírozni, vajon visszautasította-e a férfi valaha a lánya kérését. Vagy mindig, mindenben engedett? Ha igen, az súlyos hiba volt, mint a mellékelt ábra mutatja. Lehet, hogy ő, Nicole, túlzottan szigorú volt Jesse-vel, de lám, a túlzott engedékenységgel ugyanarra az eredményre jut az ember. – Raoult nem keresik a rendőrök – magyarázta Hawk. – Elmúlt tizennyolc, és önként távozott, az ő esetében nincs mit tenni. Brittany azonban kiskorú, vele más a helyzet. – Halkabbra fogta a hangját. – Megmondtam a rendőröknek, hogy a lányom terhes, és azt kérdezték, akarom-e feljelenteni Raoult, amiért teherbe ejtette. Nicole rábámult, de mivel a férfi nem mondott semmit, felcsattant. – Eszedbe ne jusson! – meredt rá villámló szemmel. – Raoul nem volt több tizenhétnél, amikor az egész elkezdődött! Ne próbáld úgy beállítani a dolgot, mintha megrontotta volna a te ártatlan kislányodat! Csak azt tette, amit a kamaszok tesznek, mióta világ a világ. Te sem voltál különb, úgyhogy ne akard Raoult hibáztatni, mert velem gyűlik meg a bajod!

– Vagyis egyedül csak Brittany a hibás? – Hawk felemelkedett az asztaltól. – Ezt nem mondtam. Ebben az ügyben mindenkit terhel felelősség, még téged is! Igen, igen, mert ha őszinte vagy a lányoddal, és mesélsz neki a házasságotok nehézségeiről, akkor most nem lennél ilyen helyzetben! Brittanynek joga van tudni az igazságot. Joga van tudni, hogy még a ti tökéletesnek hazudott életetek Serenával, még az sem volt mentes a problémáktól. A férfi szeme résnyire szűkült. – Hagyd ki ebből a feleségemet! – sziszegte. – Hiszen én nem bántom Serenát, Hawk. Én csupán annyit mertem állítani, hogy ő is csak ember volt. Bizonyára voltak olyan időszakok a házasságotokban, amikor imádtátok egymást, de olyanok is, amikor gyűlölködtetek. Ez már csak így szokott lenni. Kár, hogy Brittanynek erről fogalma sincs. Szegényke azt hiszi, hogy a korai családalapítással jegyet váltott a felhőtlen boldogságba. – Fogalmad sincs, mit beszélsz – jelentette ki ellenségesen Hawk, aztán sarkon fordult és faképnél hagyta Nicole-t. Az éjszaka hátralévő részében egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Miután a rendőrök elhagyták a házat, a lány visszavonult a szobájába, és magára csukta az ajtót. Fogalma sem volt róla, hol töltötte az éjszakát a férfi, de hogy reggel még ott találta, az biztos. Ahogy lement a konyhába, Hawk éppen kávét főzött. Egymásra néztek, de ha Nicole abban reménykedett, hogy legalább egy szemernyi megbánást vagy békülésre való hajlandóságot fog látni a férfi tekintetében, akkor csalódnia kellett. Mintha egy idegennel nézett volna farkasszemet. Egy ellenséges idegennel. – Be kell mennem a suliba – mondta Hawk. – Ugye szólsz, ha bármi hírt kapsz róluk? Nicole nem mondott semmit, csak bólintott. – Kösz. Természetesen én is értesítelek, ha megtudok valamit. Azzal a férfi felhajtotta a kávéját, majd távozott. Nicole lerogyott az egyik székre, és eltöprengett rajta, hogyan zavarodhatott össze minden ilyen rövid idő alatt. Hiszen tegnap még milyen boldogok voltak együtt! Milyen jól megértették egymást, milyen csodásat szeretkeztek! Most meg… Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonért nyúlt, és tárcsázta azon kevés számok egyikét, amelyeket fejből is tudott. – Mit csinálsz, miután elvitted Amyt iskolába? – kérdezte Claire-től. – Beugrom hozzád – felelte habozás nélkül a nővére, aki azonnal megérezte, hogy szükség van rá. – Helyes válasz – mosolyodott el Nicole, és bontotta a vonalat.

Negyven perccel később Claire már a kanapén feküdt, felpolcolt lábbal, kezét domborodó pocakján nyugtatva. – Micsoda? Én ezt nem értem – rázta a fejét. – Mi van Hawkkal? Miért dühös rád? – Mert még mindig könnyebb rám haragudnia, mint az egy szem kislányára. Vagy éppen saját magára. Könnyű célpont vagyok. Elismerni azt, hogy elsősorban ő hibázott, sokkal nehezebb. Nicole hátradőlt a fotelban, és sóhajtott egy nagyot. – Biztos vagy benne, hogy kedveled ezt a pasast? – érdeklődött Claire. – Mert annak alapján, amit művelt, szerintem címeres ökör lehet. – Nem, azt nem hinném. Csupán lelkiismeretes és aggódó apa. – Na tessék! Most még mentségeket is találsz a számára. Ez csak egyet jelenthet. – Tudom. – Kedveled őt. Nicole a nővérére nézett. – Sajnos ennél többről van szó. Szeretem. Claire szélesen elmosolyodott. – Nahát! Ha fel tudnék ugrani, bizony isten megtenném! Tényleg szerelmes vagy? Hiszen ez csodálatos! – Nem, egyáltalán nem az. Sőt olyan óriási zűrzavar az életem, hogy ehhez képest még a Drew-val való házasságom is felhőtlen időszaknak tűnik. – Azt nem hiszem. – Pedig így igaz. Először is akárhogy alakul ez a Brittany-ügy, Hawk mindig engem fog hibáztatni a történtekért. Hiszen ez egyszerűbb, mint átgondolni, hol rontotta el a lánya nevelését. És még nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy Hawk még mindig az elhunyt feleségét szereti. Már majdnem hat éve, hogy Serena meghalt, de a házuk, a kertjük még mindig úgy néz ki, ahogy ő hagyta. Mintha még mindig őt várnák, az összes szoba tele van az ő holmijával. – Ugyan, én a helyedben nem aggódnék emiatt. Az emberek különbözőképpen dolgozzák fel a veszteséget. – Ne légy már ilyen átkozottul megértő! – tört ki Nicole. – Ikrek vagyunk, vagy mi! Egyszer az életben megpróbálhatnál egyetérteni velem. – És ha azt mondom, hogy ez a te Hawkod egy lükedinka? Akkor elégedett leszel? Nicole-ból kipukkadt a nevetés. – Lükedinka? Honnan a csudából veszed az ilyen szavakat? – Ezt például Amytől tanultam. Wyatt lányáról Nicole-nak sajnos rögtön az eszébe jutott Brittany, amitől egy csapásra elszállt a jókedve.

– Akárhogy is, nem sok reményt látok rá, hogy Hawk megváltoztassa a hozzáállását a dolgokhoz – vallotta be. – Majdcsak ráveszed valahogy. Hiszen szereted. – A gond csak annyi, hogy őt a legkevésbé sem érdeklem. – Ezt miből gondolod? – Tudom. Persze a maga módján kedvel engem, és az ágyban jól megvagyunk, de… – Mi az, hogy de? Kezdetnek ez azért nem rossz. – De nem biztos, hogy elég. – Nicole felsóhajtott. – Egy házasságom már tönkrement, nem követem el még egyszer azt a hibát, hogy nem a megfelelő emberhez megyek hozzá. Tudod, akkoriban nagy volt rajtam a felelősség, és lenyűgözött, hogy Drew annyira más. Én jóformán nem is voltam gyerek, ő meg soha nem nőtt fel. Szabad szellemnek láttam, holott csak felelőtlen volt. Ösztönösnek hittem, amiért ebbe is, abba is belekapott, pedig egyszerűen alkalmatlan volt rá, hogy bármit is végigcsináljon. Azt hittem, jót fog tenni az én kissé merev, sarkos természetemnek az ő könnyedsége… – Aztán jól összetörte a szívedet. – Frászt! Még csak azt sem. Tudod, miért mondtam neki igent, amikor megkérte a kezemet? Nem azért, mert annyira szerettem, hanem mert féltem, hogy nem lesz senki más, akinek kellenék. És nem akartam egyedül megöregedni. Claire szeme megtelt könnyel. – Ó, bárcsak felhívtál volna abban az időszakban! Talán lebeszélhettelek volna erről a szerencsétlen házasságról. – Nem hinném. Akkoriban gyűlöltelek, nem emlékszel? Claire elhárító kézmozdulatot tett. – Na és? De legalább lett volna, aki meghallgat. Akinek kiöntheted a szívedet. Nicole nem kezdte el magyarázni, hogy akkor sem nyúlt volna a telefonhoz, ha ennél sokkal nagyobb a baj. Akkoriban úgy gondolta, elég erős ahhoz, hogy maga oldja meg a problémáit. – Két hónap sem telt el az esküvő után, és én tudtam, hogy hibát követtem el, amikor hozzámentem Drew-hoz. De túlságosan büszke voltam, úgyhogy ezt még magamnak sem ismertem be. Így aztán vele maradtam. Aztán mire rajtakaptam őket Jesse-vel, már az égvilágon semmit sem éreztem iránta. Nem mondom, hogy nem sértette a büszkeségemet, ami történt, de ennyi. Jesse-re sokkal jobban haragudtam, mint Drewra, ami azért sokatmondó, nem? – De. És Hawk? Ő tényleg más? Iránta máshogy érzel? Nicole elmosolyodott. – Hawk megőrjít, méghozzá a szó legjobb értelmében. Elég, ha meglátom, és elakad a lélegzetem. Imádok vele beszélgetni, imádom a humorát, imádom, hogy olyan

céltudatos és kötelességtudó. Mindent megtenne nemcsak a lányáért, de a tanítványaiért is, ugyanakkor jól fejlett öntudattal rendelkezik. Egyszerűen… – …tökéletes – bólogatott vigyorogva Claire. – Úgy általában véve természetesen nem az. De számomra igen. Számomra tényleg tökéletes. Claire tekintete mintha elfátyolosodott volna. – Mindjárt elbőgöm magam – szipogta. – Kezdesz unalmas lenni. Az előbb is hogy elérzékenyültél! – Várj csak, majd megtudod, milyen ez, legyél csak állapotos! Valóságos rémálom, én mondom neked! Hol harsányan nevetek, hol az egereket itatom, sokszor minden átmenet nélkül. Pedig ami a ti ügyeteket illeti, derűlátó vagyok. Így vagy úgy, megoldódik ez a kalamajka, és miután Brittany sorsa egyenesben lesz, Hawkkal nyugodtan tovább szerethetitek egymást. – Mondd, miért nem figyelsz rám?! – Nicole kezdett türelmetlen lenni. – Mondtam, hogy Hawk nem szeret engem. Talán kedvel, de én nem vagyok Serena. – És gondolod, hogy valamiféle pótlékot keres a volt felesége helyett? – A helyzet rosszabb. Szerintem senkit nem keres. Nincsenek szándékai velem kapcsolatosan. Egyszer már volt felesége, aki maga volt a tökély, és van egy lánya, akiről hasonlóképpen vélekedik. Nem akar új családot, eszében sincs újra elkötelezni magát. – Hátha megváltoztatja a véleményét. – Hátha – hagyta helyben Nicole, ám minden meggyőződés nélkül. – Az ember sohasem adhatja fel a reményt. – Te talán nem adod fel soha – nyomta meg az első szót Nicole. – Én azonban elég könnyen. – Szakítani akarsz? – Azt azért nem. Még kivárok. Meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Nicole egész nap nagyon ideges volt. Annyira szenvedett, hogy még a fürdőszoba takarításába is belefogott, pedig utált fürdőszobát takarítani. De még ez is jobb volt, mint ide-oda ődöngeni a házban, és azon rágódni, vajon mi van Raoullal és Brittanyvel, meg hogy mikor telefonál végre Hawk. Tulajdonképpen szánalmasnak találta, hogy abban reménykedik, a férfi jelentkezik és békülést kezdeményez. Egy igazán független, határozott nő nem így viselkedik. Egy igazán független, határozott nő egyedül is ugyanolyan jól érzi magát, mint férfival az oldalán. És fütyül rá, ha az illető férfiról kiderül, hogy igazságtalan alak, aki inkább másokat hibáztat, semhogy belássa: ő maga sem tökéletes.

Csakhogy Nicole egyáltalán nem fütyült Hawkra. Mi több, nagyon hiányzott neki a férfi. És Raoul is, ami elég furcsa, tekintve hogy a kamasz legfeljebb egy hónapja lakhatott nála. Megcsóválta a fejét, és ahelyett hogy nyakig merült volna az önsajnálatba, fogta a tisztítószereket, és átment Raoul fürdőszobájába, hogy azt is rendbe tegye. Először a kádat súrolta ki, aztán a zuhanyfülke üvegajtaját szabadította meg a vízkőtől, végül a széles pultba behelyezett mosdókagyló környékén tett rendet. Az egymásba rakott műanyag poharak mögött talált egy fél doboz gumi óvszert. Nicole megrázta a dobozt, és arra gondolt, bárcsak mindig használták volna ezt az egyszerű eszközt, akkor most nem lenne semmi baj. Bár, azt mondják, az óvszer sem nyújt százszázalékos biztonságot. Szóval még az is lehet, hogy Raoul mindig gondolt a védekezésre… Nicole rábámult a dobozra. Ő és Hawk is gumival védekeztek. Kivéve az utolsó alkalmat, mert akkor semmivel. Nem mintha terhes lehetne… Az időpont teljességgel alkalmatlan volt a teherbe esésre, erre mérget vett volna. Furcsa dolog a pánik. Néha olyan hirtelen érkezik, hogy az embernek a lélegzete is elakad, máskor azonban lassan, alattomosan kezdi mérgezni a lelket. Ilyenkor egy óvatos vibráláshoz hasonlít, mely azonban egyre erősödik, és a végén nemcsak hogy az egész testen eluralkodik, de a teret is teljesen kitölti. Az eredmény pedig ugyanaz, mint az első esetben: az ember úgy érzi, nem kap levegőt. Nicole összerezzent, amikor megszólalt a telefon. Berohant a hálószobába. – Halló! – Én vagyok az, Raoul. A lányt elöntötte a megkönnyebbülés. – Ó, hála istennek! Hol vagy? Minden rendben veletek? Mesélj, mi történt? Megpróbáltatok összeházasodni? Ugye tudjátok, hogy a hamis iratokkal kötött házasság nem érvényes? Mikor jöttök haza? Döbbent csend támadt a vonal túlsó végén. – Ez elég sok kérdés – állapította meg egy másodperccel később Raoul. – Való igaz. Viszont tetszés szerinti sorrendben válaszolhatod meg őket. Először, ha lehet, azt áruld el: hogy vagy? – Jól. Mindketten jól vagyunk. Nem vagyunk házasok, meg sem próbáltunk összeházasodni. – Raoul rövid hatásszünetet tartott. – Úgy néz ki, mégsem lesz babánk – mondta. Nicole lerogyott az ágyra. – Ez egészen biztos? – lehelte. – Igen, Brittanynek megjött, szóval…

Hála az égnek, gondolta a lány. – Nagyon csalódott voltál? – kérdezte. – És Brittany? Ő hogy fogadta? – Először nagyon kiborult, de már jobban van. Én pedig… – Raoul megköszörülte a torkát. – Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy történhet velem valami, megsérülhetek, meg ilyesmi… Rájöttem, hogy igazad van, és akkor nagyon megijedtem. Szóval összességében most inkább örülök, hogy mégsem lesz gyerekem. Ez azt mutatja, hogy gonosz vagyok? – Jaj, dehogy! Hiszen még iskolába jársz! Minek vennél a nyakadba ekkora felelősséget? Légy fiatal, szórakozz, hiszen már úgysem sokáig teheted! – De annyira szeretnék családot! – sóhajtotta a fiú. – Egy helyet, ahol otthon lehetek. Nicole szíve elszorult. – Az én házam az otthonod – felelte gyöngéden. – Gyere haza! Nagyon hiányzol nekem is, Sheilának is. – Annak ellenére, hogy megszöktem tőled? – Annak ellenére. Gyere haza! – Annyira szégyellem magam a miatt az odafirkantott üzenet miatt. Szerettem volna beszélni veled, személyesen elmondani, hogyan döntöttünk, de Brittany figyelmeztetett, hogy bármi áron meg fogod akadályozni az indulásunkat. – Brittany okos lány – ismerte el szárazon Nicole. – Szóval hazavárlak. Persze ha itt leszel, hosszabb beszélgetést fogunk folytatni a betartandó szabályokról. Mert pár újat kénytelen leszek hozzátenni az eddigiekhez. Mikor jöttök? – Még ma. Brittany a mobilján éppen az apjával beszél. Úgy látom, sikerült kiegyezniük, hogy hazaköltözik. Nicole szívéről nagy kő esett le, de csupán annyit mondott: – Ott jobb helye is lesz, mint nálam. Vezess óvatosan, Raoul! – Úgy lesz. És Nicole… – Tessék. – Én tényleg feleségül vettem volna – bizonygatta a fiú. – És gondoskodtam volna róla meg a babáról. – Tudom. – De örülök neki, hogy ezt nem most kell megtennem. – Hát még én hogy örülök! – Köszönöm, Nicole! Annyira hálás vagyok neked! A te támogatásod nélkül sehol sem lennék. A lány fura melegséget érzett a szíve körül. Raoul olyan volt számára, mintha a testvére lenne, Jesse fiatalabb és jellemesebb kiadása. – Siessetek haza! – sóhajtotta.

– Igyekszünk. Viszlát! És a vonal megszakadt. De legalább jó véget ért valami, ami tragédiába is torkollhatott volna. Az pedig, hogy még Brittany is hazamegy az apjához, csak hab volt a tortán. Boldoguljon csak Hawk az ő kis hercegnőjével, ahogy tud. Neki magának van elég dolga Brittany nélkül is. Letette a telefont, és visszatért a fürdőszobába, hogy befejezze a takarítást. A fürdőszobaszekrény polcán megtalálta a terhességi teszt dobozát, amelyben volt még két tesztcsík. Nicole a legutóbbi szeretkezésükre gondolt Hawkkal, amikor nem védekeztek, és arra, hogy az utóbbi időszakban valósággal üldözte a balszerencse. Aztán fogta a dobozt, és kivette belőle az egyik pálcikát. Tíz perccel később dermedten bámulta a két vonalat. Egyszerűen nem akarta elhinni, amit lát. Hát mégiscsak lesz egy baba a Hawkins családban, gondolta. Csak nem annak, akire a legtöbben fogadtak volna.

19. Hawk a garázs előtt állt, várta, hogy a lánya kiszálljon a kocsiból. Mindig büszke volt rá, hogy a gyerekével szemben még sohasem veszítette el a fejét, de soha nem volt még ilyen nehéz megőriznie a hidegvérét, mint most. Két érzés kavargott a szívében: az egyik a megkönnyebbülés, a másik a düh. Egyrészt arra vágyott, hogy szorosan átölelje Brittanyt, és meggyőződjön róla, hogy nincs semmi baja, másrészt arra, hogy vagy száz évre bezárja a kisasszonyt a szobájába. Amikor Brittany kiszállt és feléje fordult, az arckifejezése habozó volt. Mintha mérlegelné, most mit csináljon, hogyan csavarja az ujja köré az apját. Nicole-nak igaza volt, amikor azt mondta, hogy túlságosan engedékeny voltam vele, döntötte el Hawk. Nem esett ugyan jól neki, amikor a lány ezt az arcába vágta, és mint a rossz hír hozójára általában, rögtön meg is haragudott rá, de önmagát csak nem hitegethette tovább. Valamikor az elmúlt évek során Brittany egy önző, elkényeztetett kis szörnyeteggé változott. – Ó, apa, úgy örülök, hogy látlak! – kiáltott fel a bakfis, és odafutott hozzá. – Annyira, de annyira hiányoztál! Szerintem el sem tudod képzelni! Nyilvánvalóan elhatározta, hogy a kedves, szeretetre méltó lányka szerepét fogja játszani a közeljövőben. Hawk engedte, hogy átölelje, de ő maga csupán sután megveregette a hátát, majd előrement a házba. A konyhába érve Brittany első dolga volt, hogy kivegyen magának egy doboz citromos üdítőt a hűtőből. – Furdal a lelkiismeret, amiért annyi bánatot és aggodalmat okoztam neked – jelentette ki, miközben kinyitotta a dobozt. – Hamarabb fel kellett volna hívnom téged. Tudod, valójában nem is terveztük meg ezt a szökést, hirtelen ötlet volt. Beszélgettünk, aztán szó szót követett, én meg gyorsan összepakoltam, és útnak eredtünk. Brittany rövid szünetet tartott, majd a szempilláját rebegtetve hozzátette: – Nagy butaság volt. – Aha. Szóval hirtelen döntés volt. – Hawk komoran bólogatott, és már egyre nehezebben uralkodott magán. – És az is a véletlen számlájára írható, hogy éppen volt nálad egy hamis igazolvány? – Hát… – Brittany megdöbbent. Láthatóan fogalma sem volt róla, mit tartalmazott Raoul levele. – Nos, azt csak úgy találtam valahol. – Na, ne mondd! Csak úgy találtad, és mit ad isten, a te nevedre volt kiállítva, meg a te fényképed volt rajta?

A lány egyre jobban elsápadt. – Esküszöm, fogalmam sincs, honnan szereztük. – Márpedig emlékezned kell, hiszen a hamis papírok beszerzése bűncselekmény. És csak ketten jöhettek szóba elkövetőként: vagy te, vagy Raoul. Azt gyanítom, Raoul volt az, mert te soha az életben nem tennél ilyet, ugye, kicsikém? Brittany szeme tágra nyílt a rémülettől, a szája széle megremegett. – Nem, apa, soha. – Akkor semmi kétség, Raoul a bűnös. Megyek, hívom is a rendőrséget, hogy csapjanak le rá. Gondolom, most otthon van, Nicole-nál. Nagy kár, hogy ha börtönbe zárják, valószínűleg keresztet vethetünk a bajnoki címre. Arról nem is beszélve, hogy mivel ez lenne az utolsó éve a gimiben, nem tud leérettségizni, és akkor a sportkarrierjének is lőttek. De miért is sajnálom, hiszen ő csinálta magának a bajt! Neki kell viselnie a következményeket is. – Ne, apa, ne! – Brittany arcán kövér könnycseppek gördültek végig. Letette az üdítőjét a pultra, aztán tétován kinyújtotta a kezét az apja felé. – Ne mondj ilyeneket! Raoul nem kerülhet börtönbe! – Sajnálom, Brittany. Aki bűnt követett el, annak bűnhődnie kell. – Nem! Ez igazságtalan! Brittany már zokogott. Hawk más körülmények között mindent megtett volna, hogy megvigasztalja, most azonban erőnek erejével sarkon fordult és elhagyta a konyhát. A kamasz lány utána futott és megfogta a karját. – Én voltam! – szipogta. – Én találtam ki, hogy ha meghamisítanánk a születési dátumomat, akkor összeházasodhatnánk, és a hamis igazolványt is én szereztem be. Raoul eleinte hallani sem akart róla. Ő annyira aranyos, apa… Nagyon tisztel téged, és a világért sem tenne semmi olyasmit, amivel megbánthat. – Szóval hazudtál nekem – állapította meg halkan a férfi. – Igen. Igen, hazudtam, és nagyon sajnálom. Azt gondoltam… már nem is tudom, mit, csak hozzá akartam menni Raoulhoz. Családot akartam alapítani vele, úgy, ahogyan ti csináltátok. Te és anya. Hawk végre átölelte a lánya vállát, aztán bevezette a tévészobába, és leültette a kanapéra. Ő maga a dohányzóasztalon foglalt helyet, Brittanyvel szemben. – Figyelj, valamit el kell mondanom neked – kezdte. – Nagyon szerettem anyádat. Mindenkinél jobban. Ma is tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor először megláttam. Éppen nevetett, és én azonnal beleszerettem a nevetésébe. Rögtön tudtam, hogy nem kell senki más, csak ő. Hogy vele akarom leélni az életemet. Brittany megtörölte könnyes szemét. – Én is így érzek Raoul iránt – mondta, de Hawk rá sem hederített.

– Összejöttünk, és attól a pillanattól fogva elválaszthatatlanok voltunk – folytatta. – Terveket kovácsoltunk a jövőre nézve. Aztán Serena teherbe esett. – Ezt a részt ismerem – jelentette be boldog mosollyal Brittany. – Erről az időszakról sokat meséltetek. – Sokat, de nem mindent. Elhallgattunk előled egyet-mást. Fontos dolgokat. Ma már tudom, hogy nem jól tettük, de nem szerettük volna, ha azt hiszed, csak muszájból vállaltunk, és valójában nem akartunk téged. Hogy teher voltál nekünk, és áldozatokat kellett hoznunk miattad. Brittany csak nézett. – Mégis mi az, amit elhallgattatok előlem? – Mindent, ami rossz volt abban az időszakban. Például azt, hogy anyád fél évig minden egyes éjszaka sírva aludt el, annyira fájt neki, hogy a szülei nem állnak szóba vele. Hogy a házasságkötésünk után alig láttuk egymást. Anyámnál laktunk akkoriban, az én régi, egyszemélyes szobámban, és mindketten két állásban dolgoztunk, hogy elegendő pénzt gyűjtsünk a szülés utáni időszakra. Brittany nyugtalanul mocorgott a kanapén. – Az nem lehetett több pár hétnél. Utána, amikor elkezdődött a tanév, már együtt lehettetek. – Utána pláne nem voltunk együtt, mert nekem óráim voltak, és edzéseim. Anyád egyedül maradt egy idegen városban, rokonok és barátok nélkül. Recepciósi munkát kapott egy nagy irodaházban, de a munkatársnői közül ő volt a legfiatalabb, és mivel azok még szinglik voltak, és folyton randiztak, nem sok közös témát találtak. Délutánonként egy üres házba tért haza, estig várhatott rám. És ez így ment négy hosszú évig. – Az nem igaz, hogy egyedül volt – méltatlankodott Brittany. – Hiszen ott voltam neki én! – Kisbaba voltál, tehát nem annyira társaság, mint inkább gond és felelősség. Anyádnak egyáltalán nem voltak barátnői, senkije, akit legalább felhívhatott volna. A saját anyja több mint egy évig egyáltalán nem állt szóba vele. – No és a támogatók? Azt mondtad, ők sokat segítettek. – Ez így igaz. Ételt hoztak, amikor még pici voltál, vigyáztak rád, ha kellett, orvost ajánlottak, ilyesmi. Könnyítettek egy kicsit az életünkön, ami különben elviselhetetlenül nehéz lett volna. Ennyi. Így kibírtuk. De még így is voltak időszakok, amikor annyit veszekedtünk anyáddal, hogy téged is megríkattunk. Voltak időszakok, amikor kifejezetten gyűlöltük egymást, és ha lett volna rá pénzünk, százszor elváltunk volna. Brittany szeme megint megtelt könnyel.

– Jaj, ne! A férfi megszorította a kezét. – De igen, így volt. Viszont túljutottunk ezen a kezdeti, nagyon nehéz időszakon. Rájöttünk, hogy mégsem tudnánk egymás nélkül élni, és próbáltunk többet tenni a kapcsolatunkért, a házasságunkért. Amikor játszani kezdtem a profi ligában, és megvettük ezt a házat, akkor minden könnyebb lett. Iskolába jártál, mi pedig újra tudtunk időt szakítani egymásra. – Hát… eddig egészen másképp mesélted – sóhajtotta a kamasz lány. – Számomra mindig is úgy hangzott ez a történet, mint valami tündérmese. – Tudom. És nem jól tettem, hogy ilyen egyoldalúan állítottam be a dolgokat. Hawk belátta, hogy Nicole-nak mindenben igaza volt. Az igazság elhallgatása vezetett oda, hogy a gyereke kis híján tönkretette az életét. – És most mégsem lesz kisbabám – suttogta Brittany. – Amikor kiderült, nagyon elkeseredtem, de talán jobb is így. Ideje lesz elgondolkodnom rajta, hogyan védekezzünk a későbbiekben Raoullal. Na, erről Hawknak nem sok kedve volt vitát folytatni. – Lesz rá időd, hogy kitaláld – jelentette ki szigorúan. – És talán a nőgyógyász is segít majd a döntésben, akihez a jövő hétre kértem neked időpontot. Brittany elrántotta a kezét. – Jaj, apa, én nem megyek oda! Az olyan ciki! – Szerintem sokkal kevésbé ciki, mint teherbe esni tizenhét évesen. Bár az elkövetkező időszakban erre nem lesz sok alkalmad. – Ezt hogy érted? – Egy darabig nem találkozhatsz Raoullal. Brittany felháborodott. – Nem választhatsz el minket! Raoul a barátom, szeretjük egymást. – Itt most nem Raoulról van szó, hanem rólad, kicsim. Hazudtál nekem, több ízben is. Félrevezettél a kapcsolatotok természetét illetően, megszöktél tőlem, aztán hamisított iratokkal férjhez akartál menni. És ez nekem nagyon rosszulesik. Mindig bíztam benned, mindig mindent megengedtem, amit kértél. De úgy tűnik, nem vagy elég érett ahhoz, hogy helyesen élj a szabadságoddal. – Micsoda? Hawk felállt. – A büntetésed az lesz, hogy nem mehetsz sehová az iskolát leszámítva. Szobafogságra ítéllek. Suli után bejössz hozzám, a tanáriba, megírod a leckédet, aztán ha már én is végeztem az edzésekkel, hazahozlak. – Miért kellene hogy hazahozz? Van saját kocsim!

– Már nincs. Elkobzom az autódat. – Ezt nem teheted! – Brittany eltorzult arccal rikácsolt, a kutyák a szomszédban majd megőrültek, Hawknak azonban a szeme sem rebbent, amikor folytatta: – Egy teljes hónapra megvonom tőled az autódat, a szobafogságod pedig hat hétig tart. Ha nem viselkedsz megfelelően, a szigorú szabályok érvényben maradnak a tizennyolcadik születésnapodig. A telefonodat és az internetkapcsolatodat egyelőre meghagyom, de ne feledd, ezek előjogok. Szükség esetén ezeket is megvonhatom. – Ezt nem teheted! – ismételte elképedve Brittany. – De igen. Az apád vagyok, tehát megtehetem. Mi több, meg is teszem. – Ez nem tisztességes! Nem is viselkedtem ennyire rosszul… – Nagyon rosszul viselkedtél. És nagy csalódást okoztál nekem. Miután anyád meghalt, szerettem volna annyira megkönnyíteni az életedet, amennyire csak lehet. Túlzásba vittem a dolgot. Egy elkényeztetett akarnokot neveltem belőled, és ha ezen nem tudok változtatni, hamarosan olyan ember leszel, akit senki sem szeret. Márpedig én megint büszke akarok lenni rád. A fiatal lány megint sírni kezdett. – Apa, ne csináld ezt! Hawk azonban rá sem hederített. Kiment a konyhába, felvette Brittany kocsikulcsát a pultról, és zsebre rakta. – Nem kezelhetsz úgy, mint egy taknyos kölyköt – méltatlankodott a kamasz lány. – Miért ne, ha egyszer úgy viselkedsz? – Gyűlöllek! – Ami azt illeti, pillanatnyilag én sem kedvellek különösebben. Szeretlek, Brittany, hiszen a gyerekem vagy, de átléptél egy határt, értsd meg. Brittany sarkon fordult, kirohant a konyhából, és felcsörtetett a lépcsőn. Hawk hallotta, ahogy bevágja maga mögött a szobája ajtaját. Nagyot sóhajtva dőlt neki a konyhapultnak. Bele sem mert gondolni, milyen hangulatban fog telni az elkövetkező egy hónap. Kemény küzdelem lesz, az biztos, de talán még nem késő a helyes útra terelni a lányát. Bement a dolgozószobájába, de nem tudott nyugton ülni. Ideges volt, bár sokáig nem tudott rájönni, mi nyugtalanítja. Egyszerűen rosszul érezte magát a bőrében. De vajon miért? Brittany hazajött, semmi baja, ő pedig megtette azt, ami apaként, úgy érezte, kötelessége. Ez az ügy tehát rendben van. Akkor viszont mi az, ami nem stimmel? Nicole, jutott eszébe. Beszélnie kell Nicole-lal. Veszekedtek, és ő csúnyán viselkedett a lánnyal, aki pedig csak őszinte volt. Aki az arcába vágta az igazságot. Bátor dolog volt tőle, és ezért inkább elismerést érdemel, nem szemrehányást. Bocsánatot kell kérnie Nicole-tól!

Felment az emeletre, és bekopogott Brittany ajtaján. – Menj innen! – visította a kamasz lány. – Ha még egyszer ilyen hangot engedsz meg magadnak velem szemben, elveszem a telefonodat. Pár másodpercre csend támadt, aztán kinyílt a gyerekszoba ajtaja. – Mi az? – szipogta Brittany könnyáztatta arccal. – Csak azt akarom mondani, hogy Nicole-hoz megyek, úgyhogy egy darabig nem leszek itthon. – Elmész? Most? Miután megaláztál, és tönkretetted az életemet? – Micsoda nagy szavak! – mosolygott Hawk. – Különben nem engedélyt akartam kérni tőled, csak azt szerettem volna, hogy tudd, elmentem. Az autód kulcsát magammal viszem, szóval legfeljebb gyalog szökhetsz meg. De ezt nem ajánlom, amennyiben meg szeretnéd tartani a telefonodat és a számítógépedet. Azt akarom, hogy itthon maradj, és elgondolkozz rajta, mit csináltál rosszul az elmúlt időszakban. – Ne menj el, apa! Nem mehetsz el… Most nem! – Brittany megint sírva fakadt. – Ne tedd ezt velem! Ne menj Nicole-hoz! – Miért ne? – Mert nem akarom, hogy most elmenj! Fájdalmat okoztál nekem, és… – Megbüntettelek. Az nem ugyanaz. – De apa! – Brittany olyan hangon sírt, hogy Hawk úgy érezte, mintha az idegein citerázna. – Esküszöm, nem értem, mi bajod – nézett haragosan a lányára. – Nem is tudom… Egyszerűen csak… Mennyire kedveled Nicole-t? Érdekes kérdés, gondolta Hawk. – Nagyon. Brittany szeme tágra nyílt a rémülettől. – Ezt úgy értsem, hogy komoly az ügy? – Igen – ismerte el a férfi. – Nicole nagyon sokat jelent nekem. – De hát azt mondtad, hogy ez csak egy kis szórakozás… Hogy igazából semmi jelentősége. – Úgy indult – vont vállat Hawk. – Mostanra azonban más lett a helyzet. – De hát nem lehetsz hűtlen anya emlékéhez! Nem lehetsz a másé, csak az övé! – Brittany, anyád csaknem hat éve halott. Itt az ideje, hogy továbblépjek, és éljem az életem. – De te az én apukám vagy! Úgy helyes, hogy én legyek neked a legfontosabb. Mondd, hogy nem szereted őt, apa! Mondd, hogy nem olyan fontos neked, mint én! Hawk hallgatott. A lánya kérdése szöget ütött a fejébe. Erre még sohasem gondolt, de

végtére is… Végtére is nem kizárt, hogy tényleg szereti. – Nem tudom – rázta meg a fejét tanácstalanul. – Gyűlöllek! – rikoltotta Brittany. – Gyűlöllek téged is, és őt is gyűlölöm! Azzal bevágta az ajtót. Hawk még csak rá sem kiabált, csak állt ott dermedten. Mind az ajtócsapkodás, mind a lánya dührohama tökéletesen hidegen hagyta. Hogyhogy nem vette észre már jóval korábban, milyen fontos szerepet tölt be az életében Nicole? Hogy mennyire megbízik benne, és mennyire szüksége van rá. És milyen boldogság minden egyes alkalom, ha láthatja őt… Szerelem, gondolta. Hogy történhetett ez meg vele? – Nahát! Egyszerűen nem találok szavakat! – Claire, akár egy óvodás, ugrált örömében, és közben Nicole kezét szorongatta. – Ez csodálatos, Nicole! Hogy csináltad? A húga azonban sajnos nem volt abban a hangulatban, hogy ugrándozzon. Elhúzta a kezét, és bement a konyhába. – Pont úgy, ahogy te is. – De miért mondod ezt ilyen kiábrándultan? Jobban kellene örülnöd. A terhesség azt jelenti, hogy kisbabád lesz. – Ezt én is tudom. – Mindig azt hittem, hogy családot és gyereket akarsz. – Így is van. – Azt Nicole már csak magában tette hozzá, hogy „viszont nem feltétlenül ilyen körülmények között.” – Most hozzámehetsz Hawkhoz. – Claire arcáról az istennek sem akart lefagyni az az idegesítően boldog vigyor. – Ugyan! Nem élünk a tizenkilencedik században. Manapság már nem kell feltétlenül összeházasodni, ha a nő teherbe esik. – De hiszen azt mondtad, szereted Hawkot. – Nem csak mondtam, így is van. De azért mégsem kerek minden, tekintve, hogy ő nem szeret engem. Nicole a fagyasztóhoz lépett, és kivett belőle két kis doboz csokoládéjégkrémet. Nem szívesen osztotta meg mással a szükséghelyzetekre félrerakott édességkészleteit, ám nővérétől a kedvenc fagyiját sem sajnálta. – Egyrészt, mint már említettem is, Hawk még nem jutott túl a felesége halálán. A háza nem más, mint Serena emlékműve, és olyan eszményített képet őriz róla, amihez halandó nő nem érhet fel. – Ez azért változhat, hidd el. – Elhiszem. Viszont nem is ez a legnagyobb baj. Nicole leült a nővérével szemben, odaadta neki az egyik jégkrémet meg a kanalat, és

majszolni kezdtek. – Ott van Brittany is, aki apuci elkényeztetett kis hercegnője. Aligha fog tetszeni neki, ha megzavarom az édes kettesüket. – Brittany jövő tavasszal leérettségizik, aztán elköltözik itthonról, mert egyetemre megy. Szóval ő legfeljebb rövid távon jelent gondot. – Sajnos ez még nem minden. – Nicole megvárta, míg a nővére lenyeli a következő kanál fagylaltot, aztán folytatta: – Valójában egyáltalán nem is járunk együtt Hawkkal. Volt egy egyezségünk, aminek nagyjából az volt a lényege, hogy lefekszem vele, ő pedig cserébe előadja, hogy a barátom. Tudod, elegem lett belőle, hogy mindenki engem sajnáljon Drew meg Jesse miatt. Claire kezéből kiesett a kanál. – Te jó ég! Szóval csak kitaláltad ezt az egészet? – Igen. – Becsaptál engem? – Be. De kérlek, ne sértődj meg! – kezdett azonnal mentegetőzni Nicole. – Próbáld beleélni magad a helyzetembe! Gyűlöltem, hogy mindenki szánakozik rajtam, és hogy Drew naponta az arcomba vágja: ha nem fogadom vissza, egyedül fogok megöregedni. Ekkor találkoztam Hawkkal, aki értésemre adta, hogy kívánatosnak talál. És mivel én is nagyon vonzónak találtam őt, azt gondoltam, miért is ne? Testileg-lelkileg jobban fogom érezni magam, ha lefekszem vele, és ráadásul elhitetem az emberekkel, hogy lám, mennyire rendben van a szerelmi életem. – Hazudtál nekem. – Igen, tudom. És most már nagyon sajnálom, hidd el! Claire lassan bólintott. – Nyilván nagyon rossz testvéred voltam, ha egyáltalán eszedbe jutott, hogy félre kell vezetned engem. – Jaj, nem, ez nem így van! Itt nem rólad van szó, hanem csak rólam, esküszöm. Te tényleg nagyon rendes voltál velem, mindig végighallgattál, meg minden… Csak nem bírtam tovább, hogy aggódtok értem. Te is, Wyatt is, Maggie is… Tennem kellett valamit, hogy helyreállítsam az egyensúlyt. – És különben milyen volt a szex? – kérdezte meg hirtelen Claire. – Mennyei – somolygott Nicole. – Az is valami. Nicole vett egy mély lélegzetet. – Haragszol még rám? – Egy kicsit. De majdcsak túljutok rajta. Mesélj Hawkról! – Nincs mit mesélnem róla. Lefeküdtünk párszor, én meg terhes lettem. Ennyi.

– Azt kihagytad, hogy beleszerettél. – Ja, tényleg. Ostobán hangzik, mi? – A szívének nem parancsolhat az ember. – Claire elgondolkodott, aztán megkérdezte: – Ha választhatnál, hogyan tovább Hawkkal, mit szeretnél? – Természetesen „ásó, kapa, nagyharang”-ot. Meg hogy „boldogan éltek, míg…”. Hiszen tudod. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. – Hátha mégsem. – Kizárt, hogy elvesz – rázta meg a fejét Nicole. – Úgy véli, tökéletes az élete, nem akar tartós kapcsolatot. Másik gyereket meg aztán végképp nem. – Mondja most. Ám ha megtudja, hogy babát vársz, biztosan örülni fog. – Mondtam már, mennyire idegesít az állandó derűlátásod? – morgott Nicole. – Fárasztó vagy, Claire. – Tudom. De a kicsinek azért örülsz, nem? – Persze. Fura, nem? Mintha nem vállaltam volna már pont elég felelősséget az életben! – Hát persze, de te szereted a felelősséget, anélkül élni sem tudnál. Nicole elképedve nézett a nővérére, Claire azonban csak nevetett. – Igen, igen – bizonygatta. – Csak ne meressz ilyen nagy szemeket, mert ez így van. Mindig is így volt. Vajon mi másért tartottad volna meg a pékséget apa halála után? Évekkel ezelőtt eladhattad volna az üzletet, és megvalósíthattad volna önmagad. Az épület nagyon jó helyen van, csak a telek megér vagy egymilliót. Szóval nem lett volna nehéz pénzzé tenni. Vagyis az, hogy még mindig itt vagy, azt jelenti, itt akarsz lenni. Jesse-hez is ugyanígy ragaszkodsz, ugyanezzel a makacssággal. Bármennyire bosszantott is az életmódja, sokáig megtűrted a házban, és még most, hogy ekkorát vétett ellened, még most is hiányzik neked. A babával is ugyanígy lesz. Most még méltatlankodsz, mekkora terhet vállalsz vele, de aztán nem adnád a világ minden kincséért sem. – Claire-nek megint fülig ért a szája. – Hát nem klassz, hogy valamennyien babát várunk? Mind a három Keyes nővér. Micsoda időzítés! – És mind a hárman hajadonok vagyunk – tette hozzá Nicole. – Igaz, téged legalább már eljegyeztek, az majdnem házasság. Mondd csak, benned nincs semmi félelem? Én azért félek is egy kicsit. – Én is, de szerintem minden első gyermekes anyuka így van ezzel. És neked viszonylag kevesebb a félnivalód, hiszen van gyakorlatod. – Jesse-vel nem végeztem valami jó munkát. – De igen, szerintem nagyszerű munkát végeztél. Csak hát jóformán még te magad is gyerek voltál, arról nem beszélve, hogy Jesse nem egy egyszerű eset. – Hát igen. – Nicole elgondolkodott. – Ami azt illeti, tényleg nagyon hiányzik –

vallotta be. – Legszívesebben útnak indulnék, hogy megkeressem. – Mi tart vissza? – A józan ész. Az eszem azt súgja, el kell engednem, hagynom kell felnőni. És nem tudom, az eszemnek vagy a szívemnek van-e igaza. Claire megszorította a testvére kezét. – Majd kiderül – mosolygott rá melegen. Nem sokkal azután, hogy Claire elment, megjött Raoul. Nicole először átölelte, aztán adott egy taslit a fejére. – Ne merészelj még egyszer megszökni! Halálra rémítettél! – Ne haragudj! – Sheilának is nagyon hiányoztál, a kölykökről már nem is beszélve. Nekik külön el kellett magyaráznom, hol vagy. Még egyszer nem fogok magyarázkodni miattad. – Nem is lesz rá szükség. Összemosolyogtak, majd Nicole kiadta az utasítást: – Menj, pakolj ki! És ha jó fiú leszel, este főzök neked vacsorát. – Az bizony jó lenne. A fiú táskástul felvonult az emeletre, Nicole pedig addig nézett utána, míg el nem tűnt a lépcsőfordulóban. Épp elindult volna a konyhába, amikor ismét csengettek, így aztán a bejárati ajtóhoz ment először. Azt hitte, Brittany lesz az, de legnagyobb meglepetésére Drew-t találta a verandán. Na, erre aztán végképp nem számított. – Szia, Nicole! Bejöhetek pár percre? A lány legszívesebben nemet mondott volna, de aztán az jutott eszébe, ha engedi, hogy a volt férje elmondja a magáét, akkor valószínűleg hamarabb szabadul. Beengedte hát Drew-t. A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és félénken rámosolygott. – Jól nézel ki – állapította meg, s közben zsebre dugta a kezét, majd mindjárt ki is húzta. – Sőt nem is csak jól: nagyszerűen. Nicole gyanút fogott. – Kölcsön akarsz kérni? – kérdezte élesen. – Én? Dehogy. Nem pénzről van szó. – Drew a szemébe nézett. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek mindenért, amit elkövettem ellened. Nem viselkedtem valami szépen, és többször is megbántottalak. Nem becsültelek meg soha annyira, amennyire megérdemelted volna. Pedig te mindig olyan rendes voltál velem… Azt a csúnya esetet Jesse-vel különösen sajnálom. Az egész az én hibám, nem lett volna szabad rányomulnom a húgodra. Nem is tudom, mi ütött belém, valószínűleg nem voltam

egészen magamnál, hogy ilyesmire vetemedtem. Nicole csak nézett. Egyszerűen nem akart hinni a fülének. A volt férje bocsánatot kért! Mi több, elismerte, hogy hibát követett el. Hát ilyen nincs! Az első gondolata az volt, hogy Drew talán kábítószer hatása alatt áll. Esetleg egy földönkívüli kerítette hatalmába a testét. – Fogalmam sincs, mit mondjak erre – motyogta. – Akkor ne mondj semmit, csak engedd, hogy folytassam. Még mindig szeretlek, Nicole, és azt akarom, hogy újra együtt legyünk. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. A lány megrázta a fejét. Noha értékelte Drew gesztusát, a lényegen már ez a bocsánatkérés sem változtathatott. – Pár hét múlva hivatalosan is kimondják a válást – emlékeztette a férfit. – Összeházasodhatnánk újra! Fantasztikus volna! Nicole értetlenül nézte Drew-t, a kék szemét, a kissé ferde, kisfiús mosolyát. – Miért? – kérdezte, inkább kíváncsian, semmint dühösen. – Miért akarsz újra elvenni? – Mert szeretlek. – Szeretsz? Mit szeretsz bennem? Drew nagyot nézett. – Mi az, hogy mit? Nem értem a kérdést. – Hiszen jóformán semmi közös nincs bennünk – magyarázta Nicole. – Te szeretsz szórakozni, mulatni, én a legszívesebben itthon ülök. Én korán kelő vagyok, te viszont egész éjjel fenn kukorékolsz, reggel meg képtelen vagy felkelni. Neked nem tetszik, hogy a napjaim nagy részét a pékségben töltöm, én ellenben sosem szíveltem a barátaidat. Most mondd meg, mi az, ami összeköt minket? A férfi lenézett a padlóra, aztán megint felemelte a pillantását. – Akkor érzem magam a legjobban a bőrömben, ha veled vagyok – vallotta be. – Igazán kedves, hogy ezt mondod, jól is esik, de arra kellene törekedned, hogy teljesen egyedül is jól érezd magad a bőrödben – mutatott rá Nicole. – De hát én… – Drew, te nem szeretsz engem. Sőt szerintem még csak nem is kedvelsz különösebben. Amikor házasok voltunk, nem tűntél boldognak. Igazam van? A férfi a fejét csóválta. – Nem szeretjük egymást – bizonygatta Nicole. – Ez a dolog elmúlt. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan találsz egy helyes lányt, aki megért téged, és aki ugyanazokat a dolgokat kedveli, mint te. – Igen, lehet… De régen ugye szerettél? – Drew szinte könyörögve nézett a lányra. –

Úgy értem, akkortájt, amikor összeházasodtunk… Ugye szerettél? Nicole arra gondolt, mit érez most Hawk iránt, és tudta, hogy nemmel kellene felelnie a férfi kérdésére. De mi értelme megsérteni ezt a szerencsétlen flótást? Kinek lesz azzal jobb? – Igen, szerettelek – füllentette. – Hát, az is valami. – Drew halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Nicole kinyitotta neki az ajtót. – Minden jót, Drew! A férfi erre odahajolt hozzá, és arcon csókolta. – Neked is, Nicole – mondta, és már ott sem volt. A lány nekitámaszkodott a csukott ajtónak. Milyen különös csavarokat produkál az élet! – gondolta. Egy perccel később, amikor ismét elindult a folyosón a konyha felé, megint kopogtak. Nicole kezdett dühös lenni. Ha megint Drew az, leharapom a fejét, döntötte el, majd ingerülten kinyitotta az ajtót. Szerencsére nem Drew, hanem Hawk állt előtte. – Halljuk, ezúttal mit készülsz a szememre hányni? – tudakolta élesen. – Semmit. Miért kérded? Olyan gyakran csinálok ilyesmit? – Mindenesetre sokkal gyakrabban, mint kellene – dünnyögte Nicole, majd félreállt az ajtóból, és beengedte a férfit. – Feltételezem, közben Brittany is hazaért. – Ó, igen. Elbeszélgettem vele erről-arról. És te? Te hogy vagy? Minden rendben? – Minden. Hawk a két kezébe fogta Nicole arcát, aztán megcsókolta. – A lányom mostantól szobafogságban lesz – tájékoztatta. – Az autójától is megfosztottam. – Gondolod, hogy ezzel változtathatsz valamin? – Hát, remélem. De valójában nem azért jöttem, hogy Brittanyről beszéljünk. Kettőnkről akarok beszélni. Bocsáss meg, ha megbántottalak. Tökéletesen igazad volt mindenben, amit mondtál. És köszönöm, hogy segítettél megvilágítani a helyzetet. Remek lány vagy, Nicole. Nem csoda, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen fontos szerepet kaptál az életemben. Tudod, nem hittem volna, hogy valaha még ezt fogom mondani valakinek, de az a helyzet, hogy… hogy szeretlek, Nicole. A lány dermedten állt, és próbálta meggyőzni magát, hogy merjen boldog lenni, hiszen ez volt az, amire a legjobban vágyott. Valamiért mégsem hitt a férfinak. Nem hitte, hogy ez ilyen egyszerű. Nem hitte, hogy egy pillanat alatt teljesül minden álma. – Nem, nem hiszem, hogy szeretsz – rázta meg a fejét, és kibontakozott a karjából. – A te életedben, a te házadban nincs helye egy új kapcsolatnak, egy új szerelemnek.

– A házamban? Mi köze ennek a házamhoz? – értetlenkedett Hawk. – A házad nem más, mint a halott feleséged emlékműve. Tudom, hogy nagyon szeretted őt, de nem egészséges, hogy hat év óta semmi sem változott abban az épületben. Azt mutatja, hogy még mindig nem léptél túl Serena elvesztésén. A ház segítségével tartod magadtól távol a barátnőidet, és ha ez sem működik tökéletesen, akkor beveted Brittanyt is. Jól érzed magad kettesben a lányoddal, igazából nem hiányzik az életedből semmi más, legfeljebb néhanapján egy kis szex. De azt úgyis megkapod, hol ettől, hol attól, hiszen jóképű fickó vagy. Hawk dühösen meredt rá. – Egyszerűbb volna, ha megmondanád, hogy nem érdekellek. – Bárcsak úgy volna! A helyzet azonban az, hogy sajnos nagyon is érdekelsz. – De hát akkor mi bajod, a pokolba is? Hiszen azt mondtam, szeretlek! – Tényleg? Komolyan szeretsz? Biztos vagy benne? Akkor mostantól komolynak számít a kapcsolatunk. Talán még az is elképzelhető, hogy megkéred a kezemet? Hawk mintha zavarba jött volna. Hátrált egy lépést. – Komoly kapcsolatot akarok veled, igen – bizonygatta. – Mennyire komolyat? A családalapítás belefér? Akarsz például gyereket? A férfi még távolabb húzódott. – Szerintem erről kicsit korai még beszélni – feszengett. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – biccentett Nicole. – De tudod, biztos akartam lenni a dolgomban. Várt egy kicsit, kíváncsi volt rá, tényleg pánik-e az, ami a férfi szemében megvillant. Sajnos nem tévedett. – Nem értem, mit akarsz ezzel – vette át a szót Hawk. – Miért nem elégszel meg egyelőre azzal, hogy fontos vagy nekem? Fontosabb, mint bárki Serena halála óta. Mindezt úgy mondta, mintha valami jutalmat várna érte, amiért felismerte, hogy már nem csak szeretőnek tartja Nicole-t. A lány felsóhajtott. Azt gondolta, most már minden mindegy, nyugodtan előrukkolhat a teljes igazsággal. – Terhes vagyok – mondta Hawk szemébe nézve. – Gyerekünk lesz. Aztán lélegzet-visszafojtva várta a reakciót. Ó, mennyire szeretett volna kellemesen meglepődni! Mennyire szeretett volna a kezdeti zavarodottság után örömet felfedezni a férfi arcán! Azt akarta, hogy Hawk ránevessen, és hogy újra szerelmet valljon neki. Most, hogy már tudja, mi a helyzet. Hawk azonban nem csinált semmi ilyesmit. Egyszerűen sarkon fordult és távozott.

20. Nicole összegömbölyödve üldögélt a kanapé sarkában, és fagylaltot evett. Persze egy pohár bornak vagy egy margarita koktélnak sokkal jobban örült volna, de alkoholt nem ihatott, hiszen gyereket várt. – Tessék, máris le kell mondanom valamiről miattad – mondta a nem létező pocakjának. – Aztán úgy viseld magad, hogy ne kelljen megbánnom! Különben semmi mást nem érzett, csak fáradtságot és valami fura, belső ürességet. Még csak a szíve sem fájt. Arra gyanakodott, hogy ez a döbbent kábulat jótékony hatása, a fájdalom majd később tör rá. És addig is, míg szembe kell néznie a fájdalmas ténnyel, hogy a gyereke apja nem akar tudni róluk, olyan mélyre akart merülni a cukormámorban, amennyire csak lehetséges. – Nicole? A lány rá sem hederített az éles hangra, de Brittany nem várt invitálást: becsörtetett a nappaliba. – Hogy tehetted ezt velem? Hogy merészelted? – rikácsolta a kamasz lány. Nicole csak nézett. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Teherbe estél az apámtól! És én még azt hittem, hogy a barátnőm vagy! – Apád mintha valami olyasmit mondott volna, hogy szobafogságra ítélt. Hogyhogy eljöhettél otthonról? – Ehhez neked semmi közöd! – Vagyis megszöktél – vonta le a következtetést Nicole. – És mérget vennék rá, hogy nem apádtól hallottál a terhességemről, vagyis másvalaki szólt neked. Gondolom, ugyanaz a valaki, aki idehozott, mert neked, ugyebár, kocsid sincs… Brittany mögött Raoul szálas alakja tűnt fel. Az arcán bűntudat tükröződött. Hát ez fájt! Nicole-t komolyan szíven ütötte a fiú árulása. – Te voltál? – kérdezte szomorúan Nicole. – Te mondtad el neki? Raoul zavartan toporgott. – Úgy éreztem, tennem kell valamit – motyogta. – Na de pont ezt? Tényleg úgy gondoltad, hogy jó ötlet tudatni a dolgot Brittanyvel? – Akkor nemigen gondolkodtam. De most már látom, hogy komoly hibát követtem el. Ne haragudj! – Ne beszélgessetek a fejem fölött úgy, mintha itt sem lennék! – sivította Brittany, és még toppantott is hozzá a lábával. – Gyűlölöm ezt az egészet! De legjobban téged

gyűlöllek! – mutatott vádlón Nicole-ra. – Apa sosem büntetett meg azelőtt, de miattad teljesen megváltozott. Csak azt ne hidd, hogy el tudod venni tőlem! Soha nem fog annyira szeretni téged, mint engem! – Hagyd ezt abba, Brittany! – kérte Raoul, majd megfogta a karját, és megpróbálta kivezetni a szobából. – Nem beszélhetsz így Nicole-lal. Hiszen nem is gondolod komolyan… – Ne akard nekem megmondani, mit csináljak! – tépte ki magát a barátja kezéből a bakfis, majd megint Nicole-ra meredt. – Ezt soha nem fogom megbocsátani neked! – Én sem neked! – Micsoda?! – Ha az ember tiszta képet szeretne kapni valakinek a jelleméről, akkor az a legegyszerűbb, ha azt nézi meg, az illető hogyan viselkedik válságos helyzetekben – mondta Nicole, Raoulhoz intézve a szavait. – Adj hálát a jóistennek, hogy nem vetted el Brittanyt! Az ellenségemnek sem kívánom, hogy egy ilyen hárpiával kelljen leélnie az életét. – Te ribanc! – sziszegte Brittany. Raoul közéjük állt. – Elég ebből! – utasította rendre a barátnőjét. – Nem beszélhetsz így Nicole-lal. – Még véded? – Ez a legkevesebb, amivel tartozom neki. Hiszen befogadott engem is és Sheilát is. – De engem meg állítólag szeretsz! – Így igaz. Nicole-t viszont tisztelem, és azt ajánlom, te is bánj vele tisztelettel. Olyan nyugodt méltósággal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy Nicole komolyan meghatódott, szinte el is felejtette, hogy a fiú nemrég elárulta őt. Érdeklődéssel figyelte a farkasszemet néző párocskát, kíváncsi volt, ki pislog előbb. Végül Brittany volt az, aki lehajtotta a fejét. – Vigyél haza! – kérte Raoultól, és elhagyta a nappalit. – Rendben – biccentett a fiú, de nem követte rögtön, hanem sajnálkozva Nicole-ra nézett. – Amit csak lehet, elpuskázok – dörmögte. – Meg tudsz nekem bocsátani? – Az vesse rád az első követ, aki nem követ el hibákat. De ha mindig mindent jól csinálnánk, feleilyen érdekes sem lenne az életünk. Raoul elmosolyodott. – Örülsz a babának? Nicole letette a kanalat, és becsukta a fagylaltosdobozt. – Igen, örülök. Minden bonyodalom ellenére. – Akkor jó. Ez a lényeg. Hawk meg majdcsak észhez tér. Nicole nem akart most Hawkról beszélni.

– Menj, vidd haza Brittanyt, még mielőtt az apja észreveszi, hogy megszökött. A jelenlegi idegállapotában, attól tartok, nem lesz valami megértő vele. – Szerintem sem. – Raoul még habozott, mintha mondani akarna valamit. – Tudod, igazad volt abban, amit az előbb mondtál – bökte ki nagy sokára. – Hogy a válságos helyzetekben mutatkozik meg valakinek az igazi jelleme. Te például remekül tartod magad. – Már nem sokáig – mosolyodott el Nicole. – Várható, hogy még ma este összeomlok idegileg. – Itt leszek, ha szükséged van rám. – Kösz, de egyedül is meg tudom oldani. És tényleg. Nicole mindig is nagyon jó volt abban, hogy megtartsa magának a problémáit. Raoul elvitte Brittanyt, ő pedig egyedül maradt a házban. De nem zavarta a magány. Hátradőlt a kanapén, bekapcsolta a tévét, és váltogatni kezdte a csatornákat. Remélte, hogy talál valamit, ami állandósítja ezt a tompa, kábult állapotot, de csalódnia kellett. A fájdalom egyre erősebben jelentkezett, és semmi sem volt, ami elterelhette volna a figyelmét arról, hogy a szerelme faképnél hagyta őt és közös gyereküket. Hawk megállt a nappalija közepén, és csodálkozva körbenézett. Eddig észre sem vette, de tényleg nem változott itt semmi Serena halála óta. Ugyanolyan színűek voltak a falak, ugyanazok voltak a bútorok, a képek, még azok az átkozott porcelánnyulak is a helyükön álltak, pedig azokat mindig utálta. A kandallóhoz lépett, és kézbe vett egy bekeretezett fotót. Mennyi fénykép! – csodálkozott el. Esküvői fotók, nyaraláskor készültek, Brittany és Serena minden mennyiségben. És a folyosón, a lépcsőházban még ennél is több kép zsúfolódott össze. Hát igen… Nicole-nak ismét igaza volt. Serena jelenléte még most, hat évvel a halála után is szinte tapintható volt a házban. Mintha csak tegnap ment volna el. Hawk nem szándékosan alakította így. Persze szerette a feleségét, és tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni, de nem állt szándékában emlékhelyet kialakítani az otthonából. És arra sem törekedett tudatosan, hogy Serenával riassza el a barátnőit. De legalább most már tudta, miért ért véget mindkét komolyabb kapcsolata nem sokkal azután, hogy egyszer hazahozta a hölgyeket. Akkor nem sokat bánkódott emiatt, mert azok a nők nem voltak igazán fontosak neki, de ha arra gondolt, hogy Nicole is elhagyhatja… Nem, ebbe bele sem mert gondolni. Ugyanis igaz volt, amit a lánynak mondott, tényleg szerette őt. Persze ezek után erről igen nehéz lesz meggyőznie őt. – Apa! Hol vagy, apa?! – rohant be a házba Brittany.

– Itt. A fiatal lány berontott a helyiségbe, és Hawk karjába vetette magát. – Apa, ez rettenetes! Raoul hallotta, amint beszélgettél Nicole-lal, és elmondta nekem, hogy Nicole terhes. Mondd, hogy nem igaz, apa! Mondd, hogy nem lesz másik gyereked! Másik gyerek. Egy kisbaba… Hawk képtelen volt befogadni Nicole mondókájának ezt a részét. Egyszerűen túl sok volt neki ez az információ. Csak most kezdett elhatolni a tudatáig, mit is jelent ez. Gyereke lesz? Hamarosan? Ránézett a lányára, aki nemrég még kisbaba volt, most meg kész felnőtt. A lányára, akit imádott ugyan, de akinek a nevelésével kudarcot vallott. – Úgy rémlik, mintha szobafogságra ítéltelek volna – szaladt ráncba a homloka. – Mit kerestél a házon kívül? – Ugyan már! – Brittany a szemét forgatta. – Nicole gyereket vár, és akkor te a szobafogsággal jössz nekem? – Hol voltál? – ismételte Hawk, de egy pillanattal később felismerés gyúlt a tekintetében. – Nála voltál, ugye? Elmentél Nicole-hoz. – Beszélnem kellett vele! Ki akartam deríteni, mennyi igaz ebből a gyomorforgató históriából. És megmondtam neki, ne számítson rá, hogy téged a legkevésbé is érdekel a gyereke, semmin sem változtat, terhes-e, vagy sem. Téged ezzel nem tud magához láncolni. Hawkkal már előfordult, hogy csalódott a lányában, sőt az is, hogy Brittany alaposan felbosszantotta, de ilyen vad dühöt még sohasem érzett vele kapcsolatosan. – Te hálátlan kis béka! – mennydörögte, és eltaszította magától Brittanyt. – Hát nem szégyelled magad? Nicole soha nem mutatott mást irányodban, mint jóindulatot és segítőkészséget. Még amikor megszöktetek Raoullal, akkor is védett benneteket! És te így hálálod meg a jóságát? Brittany rábámult, a szeme megtelt könnyel. – Miért kiabálsz velem? – Mert végtelenül önző vagy, meggondolatlan és érzéketlen. Vedd tudomásul, hogy mélységesen csalódtam benned! Én szégyellem magam azért, amit műveltél. A fiatal lány először elvörösödött, aztán meg elsápadt. – Ezt… ezt most komolyan mondod? – A lehető legkomolyabban. Kérem a mobiltelefonodat! – Micsoda? – Jól hallottad. Elveszem a mobilodat. – A férfi fogta a lánya táskáját, és kivette belőle a készüléket. – Ne, apa, kérlek, ne! Ne csináld ezt, kérlek! Ez kész őrület…

– Szerintem is. Kész őrület, hogy most kell rájönnöm, mindent elrontottam a nevelésed során. De talán még nem késő helyrehozni a dolgokat. Tisztáznunk kell egy fontos dolgot, Brittany. Az apád vagyok, és te az én lányom. Én felnőtt vagyok, te pedig gyerek. Nem állunk azonos szinten, ezt jó, ha tudomásul veszed. – Gyűlöllek! – Úgy is jó. – Soha nem fogok megbocsátani neked. – Én pedig soha nem fogok bocsánatot kérni, amiért megneveltelek. Brittany erre kirohant a szobából, és feldübörgött a lépcsőn. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilja, de Hawk azonnal kinyomta. Elhatározta, valahogyan ráveszi a lányát, hogy kérjen bocsánatot Nicole-tól. De ez még a könnyebbik feladat. Mert valahogyan neki is ki kell békülnie vele. De vajon hogyan? Hogyan győzze meg a lányt, hogy a terhesség híre csak meglepte, de egyáltalán nem bánja a dolgot? Egy kisbaba… Kisbabájuk lesz! Soha nem gondolt rá, hogy lehetne másik gyereke, de végtére is miért ne? Hiszen elég fiatal hozzá. Nicole biztosan nagyszerű anya lesz, és ő is kevesebb hibát fog elkövetni apaként, mint Brittany esetében. Arról nem beszélve, hogy szeretik egymást. Miért ne alapíthatnának családot, és lehetnének boldogok? Ehhez azonban Nicole-nak el kell hinnie, hogy komolyan gondolta, amikor szerelmet vallott neki. Be kell látnia, hogy ő, Hawk a megfelelő férfi a számára. De vajon hogyan fogjon hozzá? Hogyan nyerje meg a lányt? Nicole-nak nem sok mindenhez volt kedve péntek este, ahhoz meg aztán végképp nem,

hogy meccsre menjen. De aztán Raoul addig kérlelte, addig mondogatta, hogy ez a szezon utolsó meccse, hogy végül mégis rászánta magát. Az elmúlt héten sok időt töltöttek együtt Raoullal. Mivel Brittany szobafogságban volt, a fiú többnyire otthon tartózkodott esténként: együtt olvastak vagy tévéztek. Nicole úgy érezte, mintha Jesse helyett kapott volna egy öcsikét, akivel törődhet, és már előre félt a nyártól, amikor Raoul kollégiumba költözik, mert tudta, hogy hiányozni fog neki a fiú. Hawk nem jelentkezett, mióta ő közölte vele, hogy terhes, de a lány nem aggódott. Tudta, hogy előbb-utóbb jelentkezni fog, hiszen ha megijedt is az újabb gyerek születésétől, nem volt az a típus, aki kibújik a felelősség alól. Nyilván meg fognak tudni egyezni a gyakorlati részletekben. Nicole méltányolta Hawk bátorságát, amikor szerelmet vallott neki, és nagyon sajnálta, hogy ez a szerelem nem elég erős a családalapításhoz.

Ahogy helyet keresett a lelátón, pár szülő integetett neki. Nicole visszaintett, de nem ment oda hozzájuk, ma nem akart senkivel sem beszélgetni. Egyszerűen túl akarta élni a meccset, és aztán mihamarabb hazamenni. Elviselhetetlen szenvedést okozott, hogy itt kell lennie, fájdalom hasított belé már akkor is, ha csak lepillantott a pályára. Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne okozzon szenvedést Hawk puszta látványa? – morfondírozott, de nem tudta a választ a saját kérdésére. Nem elég tehát, hogy belehabarodott egy fickóba, akibe nem kellett volna, de önsorsrontó módon nem is nagyon igyekszik kiábrándulni belőle? Pedig igenis el kell Hawkot felejtenie, és másféleképpen kell kitöltenie az életét. Persze nagyon fog hiányozni… A fiúkat fürkészte odalenn a pályán, és nagy nehezen felfedezte köztük Raoult, aki szintén észrevette Nicole-t, és lelkesen integetett neki. – Nicole? A lány meglepetten felnézett, és Brittanyt látta maga mellett. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle a kamasz lány, de a legutóbbi találkozásukból ítélve Nicole semmi jóra nem számított. Kellemesen csalódott azonban, mert Brittany lesütötte a szemét, és azt mondta: – Ne haragudj! Bocsásd meg, hogy olyan undokul viselkedtem! Tudod, a szobafogságom ideje alatt bőven volt időm átgondolni a dolgokat, és rájöttem, hogy ezt nem lett volna szabad… Tudom, hogy a látszat ellenem szól, de nem bántani akartalak, csak kiadni magamból az érzéseimet, és ez egy kicsit túl erősre sikerült. Apa is és Raoul is a sárga földig lehordtak emiatt, és igazat adok nekik. Hidd el, nagyon sajnálom, ami történt. Nicole hirtelenjében nem tudta, mit mondjon erre. Ami azt illeti, kételkedett kicsit a bocsánatkérés őszinteségében. – Nos, tény, hogy neked sincs könnyű dolgod – mondta óvatosan. – Bizony nincs – mosolyodott el Brittany. – Nekem sem és neked sem. De remélem, a barátságunkat sikerül megőriznünk. Raoulnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy te mindig a lehető legkedvesebb voltál hozzánk. Úgyhogy kellőképpen szégyellem is magam azért, amit csináltam. – Örülök, hogy eljöttél hozzám, és ezt elmondtad nekem – mondta ünnepélyesen Nicole, aki pontosan tudta, milyen nagy dolog ez egy kamasz lánytól. – Elfogadom a bocsánatkérésedet. – Akkor most már szent a béke? Újra barátok vagyunk? – örült Brittany. Nicole nem volt ebben száz százalékig biztos, de azért bólintott. – Furcsa érzés, hogy a kistestvérem ott növekszik a hasadban – hajolt hozzá közelebb a bakfis. – De azért már kezdek örülni neki. Majd ha megszületik, akár vigyázhatok is

rá. Úgy értem, akkor, ha hazalátogatok az egyetemi szünetekben. – Az bizony jó lenne. – Nem csak úgy mondtam annak idején, hogy kedvellek téged – folytatta Brittany. – Tényleg így van. Kicsit kibuktam ezen a babadolgon, de most már tudom, hogy nem kellett volna. Már nagyon sok idő eltelt anya halála óta, én meg hamarosan elköltözöm itthonról. És ha elmegyek, apának szüksége lesz valakire. Ez bizony békejobb volt a javából, még akkor is, ha Nicole egészen mást szeretett volna hallani. Nem azt, hogy Hawknak szüksége lesz valakire, hanem azt, hogy a férfi kétségbeesetten szereti, és nem tud nélküle élni. Azt akarta hallani, hogy Hawk feleségül szeretné venni, gyermekeket nemzeni neki, és vele együtt akar megöregedni. Több akart lenni, mint kellemes időtöltés, vagy formás ágymelegítő. De miért is mondta volna el mindezt Brittanynek? Rámosolygott a fiatal lányra, és megköszönte a kedvességét. – Örülök, hogy sikerült mindent tisztáznunk – ragyogott Brittany. – Most mennem kell, mert mindjárt kezdődik a meccs. Később találkozunk. Ahogy elment, Nicole utánabámult, majd szemével önkéntelenül is megkereste a pályán Hawkot. A férfi éppen őt figyelte, és amikor a pillantásuk találkozott, intett neki. Nicole visszaintett, és azon töprengett, vajon jelent-e ez az integetés valamit, vagy sem. Nem sokkal később megkezdődött a meccs, és Hawk fiainak szempontjából ugyancsak jól alakultak a dolgok: már az első két negyedben sikerült két touchdownt bevinniük, és a félidő vége előtt öt perccel már huszonegy–tízre vezettek. Amikor lefújták a második negyedet, és a fiúk le akartak menni a pályáról, a zenekar tust húzott, majd egy olyan zenébe fogtak, mely a ritmustól eltekintve erőteljesen emlékeztetett a nászindulóra. Nicole homloka ráncba szaladt. Mi a csuda ez? A tömegen meglepett moraj futott át. – Nézd már, Nicole! – bökte oldalba a lányt a szomszédja, mire ő felkapta a fejét, és abba az irányba bámult. Az eredményjelző táblán most nem a meccs állása volt látható, hanem a következő mondat: NICOLE, LÉGY A FELESÉGEM! A lány megdermedt a döbbenettől. Egyszerűen nem akart hinni a szemének. Legszívesebben elszaladt volna, de mozdulni sem tudott. A pillantása Hawkot kereste, aki a pálya közepén állt, és vigyorogva nézett vissza rá. Láthatóan nagyon büszke volt magára, hogy kiötlötte a lánykérésnek ezt az elmés módját. Te jó ég! Ez nem lehet igaz! A nyilvánosság előtt kéri feleségül? Anélkül hogy megbeszélték volna a múltkoriakat? És még csak bocsánatot sem kér azért, hogy

legutóbb egyetlen szó nélkül faképnél hagyta? Talán azt hiszi, ha kiírja egy táblára, hogy „Gyere hozzám feleségül!”, azzal minden el van intézve? Mert hiszen ha ő kész a nősülésre, akkor már semmi baj nem lehet? Nicole valósággal fuldoklott dühében és fájdalmában. Nem hitte volna, hogy a szíve fájhat még jobban is, mint ahogy eddig fájt, de pontosan ez volt a helyzet. Ha Hawk egy kicsit is szereti, nem e mellett a személytelen megoldás mellett dönt, hanem élőszóban kéri meg a kezét. Akkor megérezte volna, hogy Nicole-nak hallania kell a szerelmi vallomást, mert csak úgy tud hinni neki, csak így tudja legyőzni a kétségeit. Magán érezte a férfi tekintetét, pontosabban nemcsak az övét, hanem az egész stadionét. Az arcába szökött a vér, és szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében. De mivel nem nyelték el a széksorok, megmarkolta a táskáját, felállt, és elhagyta a stadiont. Egyenesen a kocsijához ment, és hazavezetett.

21. Egy végtelenül hosszúnak tűnő munkanap után Nicole szerdán hazaérkezett, és mint a héten minden egyes alkalommal, most is alig fért be a tulajdon lakásába, mert a háza alsó szintje tele volt ifjú focistákkal. A fiúk udvariasak voltak, kedvesek, és nagyon örültek mindennek, ami ehető. Míg Nicole a hátsó ajtótól a konyhán át eljutott a nappaliig, kétszer vették el előzékenyen a kis válltáskáját, háromszor kérdezték meg tőle, hogy van, sőt egyvalaki még azt is felajánlotta, hogy megtankolja a kocsiját. – Köszönöm, jól vagyok! – jelentette be fennhangon Nicole. – És nem, nincs szükségem semmire. Helyezzétek csak kényelembe magatokat! – Csöndben leszünk – ígérte az egyik srác, név szerint Kenny. – Azt sem fogja tudni, hogy itt vagyunk. Tekintve, hogy legalább tízen voltak, Nicole nemigen hitt ebben. – A kamrában a középső polcon van egy nagy doboz süti – mondta nekik, miközben átvágott köztük, és elindult felfelé a lépcsőn. – A mélyhűtőben pedig találtok egy jókora adag minitacost, amit ti is fel tudtok melegíteni a mikróban. Jó étvágyat! Nicole lassan kezdett hozzászokni, hogy ha jól akarja tartani Raoul barátait, óriási készleteket kell felhalmoznia. A fiúk ugyanis itt voltak minden délután. Raoul rendelte őket ide, hogy amíg ő dolgozik, Nicole ne legyen egyedül. Amint a fiú hazaért a pékségből, a haverok eltűntek. Nicole-nak nagyon jólesett, hogy legalább egyvalaki törődik vele és aggódik érte. Micsoda férfi lesz egy szép napon ez a Raoul! – gondolta párás szemmel. Nők milliói fogják irigyelni a feleségét! Valószínűleg Nicole maga is, hiszen nem valószínű, hogy az elkövetkező ezer évben véget ér a pechszériája. Szerette Hawkot annyira, hogy ne csak haragudjon rá, de sajnálni is tudja. Mégis hogy lehetett ilyen ostoba? Csak nem képzelte, hogy igent mond neki, amikor egyetlen szót sem beszéltek sem a babáról, sem a közös jövőjükről, sem arról, mit éreznek egymás iránt? Ennek ellenére át tudta érezni, mekkora pofon lehetett Hawknak a nyilvános visszautasítás. Egy olyan büszke férfinak, mint ő… Talán túlságosan is nagy pofont kapott, talán meg sem tudja bocsátani Nicole-nak a megaláztatást. Persze ha ilyen rátarti, az jobb, ha már most kiderül, gondolta Nicole. Ha már most sem elég rugalmas, ha már most sem viseli el, hogy a szeretett nő másképpen képzeli a

dolgokat… Például a leánykérést. Nicole összegömbölyödött az ágyon, és felhúzta a térdét. Igazából arra számított, hogy Hawk felkeresi, és megpróbálja meggyőzni, hogy tényleg komolyan gondolta ezt az egészet. Ám a férfi napok óta nem mutatkozott. Vagy két óra hosszáig tépelődött így, az ágyon fekve, amikor halk kopogást hallott az ajtó irányából. – Megjöttem! – kiáltotta Raoul. – A fiúk pedig hazamentek. Nicole felállt, és beengedte a kamaszt. – Ne tedd ezt a barátaiddal, Raoul! – kérte. – Nekik is joguk van a magánélethez, nem tölthetnek nálam minden délutánt. Különben is, nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni. A fiú nem nyitott vitát ebben a témában, hanem felmutatta a kezében tartott borítékot, melynek sarkában a Washingtoni Egyetem logója virított. – Nagyon jó ajánlatot kaptam! – dicsekedett. – Bár ragaszkodnak hozzá, hogy az első évben a kollégiumban lakjak, de még így is a közelben leszek, és hazaugorhatok bármikor, amikor csak szükséged van rám. – Mondd csak, te teljesen megbolondultál? – adta a dühöset Nicole, holott legszívesebben átölelte volna ezt a nagyra nőtt gyereket, és aztán alaposan megszorongatja. – Csak nem akarod feladni az álmaidat azért, mert teherbe estem? Ez nem a te gyereked, hékás, nem kell áldozatot hoznod érte. – Ez nem áldozat. A Washingtoni Egyetem csapata is jónak mondható, és egy jó bajnokságban játszanak. Az ajánlatuk pedig tényleg figyelemreméltó. – Hagyjuk a rizsát! Miattam akarsz itt maradni a közelben, ezt én is tudom, és te is tudod. Szó sem lehet róla, hogy ne a legjobb ajánlatot válaszd, megértetted? Nagyon jól megleszek, hidd el. – Jó lenne, ha első kézből győződhetnék meg róla, hogy jól vagy – motyogta a fiú. – Édes vagy – andalodott el Nicole. – De nem lesz semmi baj. Hiszen itt a nővérem, a sógorom, itt vannak a barátaim. Nem maradok teljesen egyedül. Neked úgy kell határoznod ebben a sorsdöntő kérdésben, mintha én a világon sem volnék. Csak te számítasz. Az, hogy neked mi a legjobb. – De nem tudok úgy tenni, mintha nem is lennél. Amikor szükségem volt rád, te mindig segítettél. Hogy hagyhatnálak magadra ebben a nehéz helyzetben? Nicole a fiú vállára tette a kezét. – Szerencsére van még idő, nem kell azonnal döntened. Később még beszélünk erről, jó? Raoul bólintott. Nicole jobban meghatódott a kamasz fiú ragaszkodásán, mint mutatta, de a szíve is

jobban fájt, mint ahogy a jelét adta. Rájött, mi okozza Raoul nagy-nagy aggodalmát: nevezetesen hogy nem hisz Hawk visszatérésében. És a lánynak volt egy olyan sanda gyanúja, hogy kedvenc futballjátékosának igaza lehet. Claire hasa megnőtt, amióta Hawk ama emlékezetes vacsora alkalmával utoljára járt ebben a házban. Mióta Serena Brittanyt kihordta, a férfit nemigen érdekelték az állapotos nők testének változásai, de most szívesen megkérdezte volna Claire-t, hogy érzi magát, és mikor is jön a baba. Hát nem furcsa? Persze újabban semmi sem volt rendben vele. Először is nagyon hiányzott neki Nicole, sokkal jobban, mint valaha gondolta volna. A zűrzavart csak fokozta, hogy ugyanakkor dühös is volt rá, amiért olyan csúnyán faképnél hagyta. Beletelt pár napba, mire a haragja lecsillapodott annyira, hogy képes volt beleélni magát Nicole helyzetébe, és hellyel-közel megértette, miért tette a lány azt, amit tett. – Fogalmam sincs, mitévő legyek – vallotta be őszintén Claire-nek, aki a nappaliba vezette. – Gondoltam. Ezért is egyeztem bele, hogy találkozom veled – felelte Nicole nővére, majd hellyel kínálta Hawkot a kanapén, miközben ő maga a fotelba ült le. – Hallottam, mi történt a pénteki meccsen. Te tényleg azt hitted, hogy egy ilyen nyilvános leánykérés jó ötlet? – Hát persze, különben nem ezt a megoldást választottam volna. Be akartam bizonyítani Nicole-nak, hogy igazán és fenntartások nélkül szeretem. Claire ránézett. – Amikor Nicole elmondta neked, hogy gyereket vár, te sarkon fordultál és egyetlen szó nélkül faképnél hagytad. – Meglepődtem – mentegetőzött a férfi. – Mindenre számítottam, csak erre a hírre nem, és időre volt szükségem, hogy megemésszem. – Ez idáig világos. De ha azt mondod egy nőnek, hogy szereted, és egy perccel később elmenekülsz, az nem éppen a szavaid igazságát bizonyítja. – Értsd meg, egyszerűen túl sok volt nekem az az egész. – Hawk előrehajolt, és a fiatal nő szemébe nézett. – Már attól halálra rémültem, amikor rájöttem, mit érzek Nicole iránt. Nem számítottam rá, hogy leszek még szerelmes. Amikor Serenát elveszítettem, azt gondoltam, a szerelemnek mint olyannak vége. Utána volt ugyan pár barátnőm, de egyikük sem jelentett számomra annyit, mint Nicole. Tartott egy rövid szünetet, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, majd elmosolyodott. – Furcsa lány a húgod. Első látásra erősnek mutatja magát. Olyan határozott és talpraesett benyomást kelt, mint senki más. Előbb enne üveget, mint hogy nyíltan kimutassa: segítségre szorul. Ugyanakkor óriási szíve van, roppant nagyvonalú, és a

legőszintébb ember, akit ismerek. Ő aztán bárkinek az arcába mondja a véleményét. Istenem, mennyire szeretem! A férfi a combjára könyökölt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – De nem tudom, hogyan mondjam meg neki – folytatta. – Nem tudom, hogyan nyerhetném el a bizalmát. Múlt pénteken próbáltam nagyon romantikus lenni, hát mit mondjak… Az nem jött be. Szerinted mit kellene csinálnom? – Nem akarlak megbántani, Hawk, de amit tettél, az a legkevésbé sem volt romantikus – felelte lágyan Claire. – Ugyanis nem Nicole-ról és az ő igényeiről szólt, hanem rólad. Arról, hogy nem bírod ki egy percig sem anélkül, hogy ne te állj a középpontban. Ezzel egyetlen normális nőt sem nyerhetsz meg magadnak, Nicole-t meg aztán pláne nem. – Az egyszer biztos – mormolta a férfi. – De akkor mit tegyek? – Mondd el neki azt, amit nekem elmondtál. Mondd el neki, mennyire szereted. Mondd, hogy még sosem találkoztál ilyen nővel, mint ő, és hogy nem tudsz nélküle élni. – Ez pontosan így van – ismerte el Hawk. – Nem akarom Nicole-t elveszíteni. – Reméljük, nem is fogod. Neki ugyanis legalább akkora szüksége van rád, mint neked rá. Csak fel kell nyitnod a szemét, rá kell ébresztened erre a tényre, és minden rendbe jön, meglátod. Hawk megköszönte a beszélgetést, aztán elbúcsúzott. Legszívesebben azonnal Nicole háza felé vette volna az irányt, de aztán mégis inkább hazament, beült a dolgozószobájába, és töprengeni kezdett. Listát írt mindazon dolgokról, amelyekről azt gondolta, segíthetnek Nicole meggyőzésében, aztán telefonálni kezdett. Rákövetkező szerdán, iskola után Brittany meglátogatta Nicole-t. – Nem maradhatok sokáig – mentegetőzött már abban a pillanatban, amikor Nicole beengedte. – Még mindig tart a szobafogságom, apa sajnos nagyon kiborult ezen a hamis igazolvány ügyön… Bár lehet, hogy inkább azon bukott ki, hogy lefeküdtem Raoullal – vette fontolóra. – Mondd csak, minden apa ilyen fafej? – Ebben a kérdésben igen – mosolygott Nicole. – Minek köszönhetem a látogatást? A kamasz lány a kezébe nyomta a masnival átkötött ajándékkosarat, amelyet a hóna alatt szorongatott. – Tessék, ezt neked hoztam. Egyfajta engesztelő ajándék – tette hozzá, majd felsóhajtott. – Mostanában mást sem csinálok, mint folyamatosan bocsánatot kérek. Lassan profi bocsánatkérő leszek. Persze az lenne az igazi, ha megtanulnék viselkedni, és többé nem tennék olyat, ami miatt aztán sajnálkoznom kell. Az igazsághoz

hozzátartozik, hogy nem titokban vásároltam, hanem apa vitt el a bevásárlóközpontba, sőt eredetileg az egész ötlet tőle indult ki. Nicole nem szólt semmit. Sejtelme sem volt, mire vélje Hawk hosszú elmaradását és hallgatását. Ha a férfi komolyan gondolta kettejük házasságát, akkor már rég fel kellett volna vele vennie a kapcsolatot. Persze végső soron ő, Nicole volt az, aki visszautasította, tehát nincs kizárva, hogy Hawk meg tőle várja a közeledést. Ez aztán a patthelyzet! – Nem is vagy kíváncsi, mi van benne? Miért nem nyitod ki? – sürgette Nicole-t Brittany. A lány kioldotta a széles masnit. A kosárban volt két terhességről és szülésről szóló könyv, egy plüssmackó, egy babatakaró, egy csomag popsitörlő kendő, egy gumikacsa, egy csörgő, egy utónévkönyv és egy tízórás gyermekfelügyeletre szóló kupon, amelyet Brittany alá is írt. Apró figyelmességek, de mégiscsak figyelmességek. Nicole torka el is szorult a meghatottságtól. – Ez igazán kedves tőled – motyogta, miközben az érzéseivel küszködve nagyokat nyelt. – Köszönöm. – Nagyon szívesen – mosolygott a kamasz lány. – Még élveztem is a vásárlást. Tök jó volt, mert apa közben egy csomót mesélt, milyen is volt, amikor én kisbaba voltam… Úgy látom, örül neki, hogy lesz még egy gyereke. Igen, határozottan ez volt a benyomásom. Brittany hallgatott egy darabig, aztán Nicole-ra nézett. – Tudod, eleinte nehezen tudtam elfogadni a gondolatot, hogy apa újranősül. Rossz érzés volt, hogy valaki elfoglalja az anyukám helyét. De mostanra rájöttem, hogy ez így természetes. Az élet megy tovább, és ha apának társ kell, akkor az inkább te legyél, mint bárki más. Mert apa a legjobbat érdemli, és te az vagy, Nicole. A lány kis híján elolvadt e szavak hallatán. Csak az zavarta kissé, hogy nem tudta eldönteni, ez most tényleg Brittany véleménye, vagy inkább Hawké. És ha Hawké, akkor az ég szerelmére, miért nem ő van itt, miért a lányát küldte maga helyett?! – Köszönöm – ismételte. – Nem is tudod, milyen sokat jelent ez nekem. – Még nem is mondtam, hogy nagy változások vannak nálunk – fecsegett a bakfis. – Apa becsomagoltatta velem a régi fényképek nagy részét meg egy csomó nippet. Azt mondta, kifestetünk, és pár új bútort is veszünk, mert itt az ideje a változtatásnak. Nem könnyű persze, de azért valahol jó is. Apa azt mondja, ideje továbblépni, és úgy gondolom, igaza van. – Az jó – suttogta Nicole, aki csak reménykedhetett benne, hogy a férfinak ez a lépése közeledésként értelmezendő. De ha így van, miért nem Hawk maga számolt be

neki minderről? Csütörtök délelőtt gyönyörű csokor érkezett a pékségbe Nicole nevére. Csodálatos, csillag formájú liliomok meg fehér és halványlila rózsák. A mellékelt kártyán ez állt: „Mindig rád gondolok.” Nicole áhítattal simított végig a tökéletes virágokon, és először az óta a bizonyos péntek óta megszállta a nyugalom. Hawk mégsem sértődött meg halálosan, tehát van remény, hogy tényleg érez iránta valamit. Most már minden rendben lesz. Aztán tizenegy tájban különös telefonhívást kapott. – Ms. Keyes? Geraldyn Wilder vagyok, az ingatlanközvetítő. Találtam pár házat, amely érdekelheti, és szívesen megmutatnám önnek őket. Nicole meglepődött. – Kedves hölgyem, ön bizonyára téved. Én nem keresek új házat. – Az ügyfelem valójában Mr. Eric Hawkins, ő bízott meg azzal, hogy keressek neki egy sokhálószobás, nagy garázsos családi házat, amely nincs messze sem a gimnáziumtól, sem az ön üzletétől. Van pár javaslatom, ha ráér holnap délelőtt, szívesen megmutatnám önnek a lehetőségeket. – Igen, azt hiszem, ráérek – motyogta Nicole, aki teljesen elkábult az örömtől. Tehát Hawk új otthont keres a hamarosan gyarapodó családnak. Mi ez, ha nem maga a boldogság? Déli egy órakor újabb ajándékszállítmány érkezett, ezúttal egy doboz különlegesen finom belga csokoládé, majd kettő tájban egy kefefrizurás apró emberke. – A nevem Don Adison – mutatkozott be a különös látogató. – Beszélhetnénk négyszemközt, Ms. Keyes? Nicole, mi tagadás, ugyancsak idegesen kísérte az irodájába a fura emberkét, és rossz érzései csak fokozódtak, amikor Mr. Adison gondosan bezárta az ajtót maga mögött. – Magánnyomozó vagyok, és Mr. Hawkins megbízásából kezdtem keresni Jesse Keyest. Mr. Hawkins pár nappal ezelőtt keresett fel. Elmondta, hogy a húga eltávozott itthonról, és mivel már nagykorú, ön semmit sem tehet ez ellen, viszont nagyon aggódik miatta, és szeretné tudni, mi van vele. Nos, asszonyom, jelentem, megtaláltam a szökevényt. – Tudja, hol van Jesse? – Nicole erőtlenül lerogyott a székére. – Igen. De a megbízásom úgy szól, hogy ha ön nem akarja tudni, hol tartózkodik, akkor nem kell elmondanom. Csak magán áll. Szóval? Kíváncsi rá, milyen eredményre jutottam? – Hát hogyne! – suttogta Nicole. – Mondja csak! A férfi átadott neki egy mappát.

– A húga Spokane-ig jutott. Most egy bárban dolgozik, a tulajdonos szemlátomást nagyon a szívén viseli a sorsát. Az illető egy idős úr, a városban köztiszteletnek örvend. De félre ne értsen, a kapcsolata a húgával egyáltalán nem romantikus vagy szexuális természetű. Amennyire én látom, inkább valamiféle pótapuka Jesse számára. A húga különben jó egészségnek örvend, és nemrég egy nőgyógyászt is felkeresett. A babával a jelek szerint minden rendben van. Nicole elámult, ezt vajon honnan tudja. Csak nem betekinthetett az orvosi papírokba? De végül is nem ez az érdekes. Egyedül az számít, hogy Jesse jól érzi magát, talált munkát, és van hol laknia. – Köszönöm – hálálkodott, és magához szorította a mappát. – Szívből köszönöm. – Igazán szívesen. Mr. Hawkins egy negyedévre előre kifizette a jelentéseimet. Akarja, hogy egyenesen önhöz jöjjek, ha megtudok valamit? Nicole bólintott, mire a kis ember elbúcsúzott és távozott. A lány az órájára pillantott. Ilyenkor, kora délután Hawk még a gimiben tart edzést, ebben biztos volt. Ami ma történt, az a legvadabb várakozásait is túlszárnyalta. Az ajándékok, a ház és főleg az, hogy megkerestette Jesse-t, mind-mind azt bizonyította, hogy ő igenis fontos a férfinak, és hogy Hawk mindenre hajlandó érte. Felkapta a kocsikulcsát, és kiszaladt a pékségből. Tizenöt perccel később már a gimnázium sportpályája felé masírozott, ahol Hawk egy írótáblával a kezében magyarázott valamit a felsorakozott játékosoknak. Aztán a sípjába fújt. Nicole azt hitte, várnia kell rá, ám amikor a férfi észrevette, a szó szoros értelmében minden kiesett a kezéből, és elindult feléje. Nicole is futásnak eredt, és végül félúton, a kerítésnél találkoztak. – Bocsáss meg – kezdte a lány, miközben vele egyszerre Hawk meg azt mondta: – Ne haragudj, hogy mindent elrontottam! – Azért nem mindent… – Nem lett volna szabad úgy megkérnem a kezed, ahogy megkértem. Ezt most már tudom. Beszélnünk kellett volna előtte, el kellett volna magyaráznom, miért futamodtam meg, amikor a babát megemlítetted. Nem azért, mert bármi kifogásom van még egy gyerek ellen, hanem mert nagyon meglepődtem. Nicole fürkészően a szemébe nézett. – Biztos? Mindig azt mondtad, hogy nem akarsz még egy családot. – Azt csak Brittany miatt gondoltam úgy. Mióta veled találkoztam, minden megváltozott. Tőled igenis szeretnék gyereket, sőt gyerekeket! És mindig szeretni foglak! Azt akarom, hogy sose váljunk el egymástól. Azt akarom, hogy boldog légy! – Máris boldoggá tettél. Hiszen megtaláltad nekem Jesse-t. – Sokáig gondolkodtam rajta, mivel bizonyíthatnám, milyen sokat jelentesz nekem.

Tudtam, hogy aggódsz a húgod miatt, mégis kockázatos lépés volt, mert tartottam tőle, hogy dühbe gurulsz, amiért beleártom magam a dolgaitokba. – Neked is elmondta a magánnyomozó, hogy minden rendben? Nem kell aggódnom, mert Jesse egészséges, talált munkát, és a baba is jól van. El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem! A férfi átnyúlt a kerítés fölött, megfogta a lány állát, és megcsókolta. – Istenem, mennyire szeretlek! Elhiszed, Nicole? És nem csak azért szeretlek, mert szép vagy, és mert jól megértjük egymást az ágyban. Azt is szeretem benned, hogy olyan kíméletlenül őszinte vagy. Hogy bármit meg mersz mondani nekem. Meg azt, hogy ragaszkodó vagy, és kemény, ugyanakkor végtelenül elfogadó és nagyvonalú. Soha többé nem akarok nélküled nyugovóra térni, mint ahogy nélküled ébredni sem. Szeretlek, és feleségül akarlak venni! A szavai beburkolták Nicole-t, mint egy finom, puha, meleg takaró. – Én is szeretlek – suttogta mosolyogva. – Azt hiszem, már abban a pillanatban beléd szerettem, amikor először megláttalak a pékségben. Olyan átkozottul kívánatos voltál. – Nos, igen, általában olyan vagyok. Nicole felnevetett. – Az összes ismerősöm közül neked van a legnagyobb arcod. A férfi bizalmasan közelebb húzódott hozzá. – Nagy szerencse, hogy nem csak az arcom nagy. A kerítésen keresztül magához szorította a lányt, olyan erősen, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Minél hamarabb házasodjunk össze! Persze csak ha nincs kifogásod a gyors esküvő ellen. – Szóval enyém a döntő szó? – Nicole-on látszott, hogy hiszi is, nem is. Hawk bólintott. – Még szép. De ha nem úgy döntesz, hogy az nekem is tetsszen, akkor nem kizárt, hogy felülbírálom a döntésedet – vigyorodott el. Nicole kuncogott, de csak addig, amíg a kedvese csókja belé nem fojtotta a nevetést. Hawk nyugodtan, hosszan, érzékien csókolta, úgy, mintha rengeteg idejük volna. Valahonnan a hátuk mögül harsány ujjongás és taps hallatszott – a játékosok így örültek edzőjük boldogságának. – Ne is foglalkozz velük! – dörmögte Hawk két csók között. – Hadd irigykedjenek! VÉGE