T A R R Y N

F I S H E R

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

Első fejezet A jelen

O

livia Kaspen vagyok, és amit szeretek, azt kiszakítom az életemből. Nem szándékosan... de nem is véletlenül. Magam előtt látom az egyiket: mocskos, fanyar rajongásom túlélőjét. Tíz méterre áll tőlem, és épp régi lemezek között

csemegézik. Caleb. A neve úgy zakatol végig az agyamon, akár egy tüskés golyó. Olyan sebeket szakít fel, amelyek rég behegedtek. A szívem mindjárt kiugrik a helyéről. Én meg csak ácsorgok, és őt bámulom. Már három éve nem láttam. Búcsúzóul azt mondta, maradjak tőle távol. Párás levegőt szívok a tüdőmbe, s próbálom megregulázni egyre csöpögősebb érzéseimet. Oda akarok menni hozzá. Látni akarom a tekintetébe kúszó gyűlöletet. Baromság. Elindulok kifelé. Majdnem átérek az utca másik oldalán parkoló kocsimhoz, amikor a lábam feladja a harcot. Az izgalom éles szikrája felkúszik egészen az ujjbegyemig. Ökölbe szorított kézzel trappolok vissza az ablakhoz. Ez a városrész az enyém. Mégis hogy meri idetolni a képét? Éppen egy rakás CD fölé görnyed, és amikor hátrafordul, megpillantom azt a bizonyos szokatlan orrot. A szívem összeszorul. Még mindig szeretem ezt a fiút. A felismerés megijeszt. Azt hittem, már túl vagyok rajta. Azt hittem, tudok kezelni egy ilyen helyzetet - hiszen egyszerűen csak összefutottunk. Terápiára is jártam. Volt három évem arra, hogy. Túl legyek rajta. Gennyes sebként kínoz a bűntudatom. Néhány pillanatig még rágódom az érzéseimen, mielőtt hátat fordítanék a lemezboltnak és Calebnek. Nem tudom megtenni. Nem tudok visszamenni arra a sötét helyre. Felemelem a lábam, hogy lelépjek a járdáról, amikor a Miami körül kavargó fellegek felmordulnak, akár egy ősrégi vízvezeték. Két lépést sem teszek,

mire az eső támadást intéz az aszfalt ellen, eláztatva a fehér felsőmet. Gyorsan visszafordulok, hogy a lemezbolt eresze alá kucorodjak. Nézem, ahogy az öreg kis Volkswagen

Bogaram

el-eltűnik

az

áthatolhatatlan

esőfüggöny

mögött.

Hátrahőkölök - nem vagyok biztos benne, hogy ő szólított meg. - Vörös az ég alja. Bajt jelez. Megpördülök a sarkamon, és látom, hogy valaki ott áll pont mögöttem. Közelebb, mint ahogy az az illemtankönyvek alapján elfogadható lenne. Meglepett torokhangot hallatok, s egy lépéssel hátrébb húzódom. Legalább harminc centivel magasabb nálam, csupa izom, de egyáltalán nem vonzó. Furcsa szögben tartja a kezét, vele együtt pedig a széttárt ujjait. A tekintetem egy szemölcsre szegeződik, ami a homloka közepén célpont módjára világít. - Tessék? - rázom meg zavartan a fejem. Megpróbálok átlesni a válla fölött, hogy megpillantsam Calebet. Ott van még? Be kellene mennem? - Csak egy régi tengerészbabona - mondja, és megvonja a vállát. Az arcára vándorol a tekintetem. Furcsán ismerősnek tűnik, úgyhogy miközben a lekoptatásán töröm a fejem, azon gondolkodom, vajon hol láthattam korábban. - Van esernyőm - emel a magasba egy virágos valamit, aminek margaréta formájú a fogantyúja. - Odakísérhetlek a kocsidhoz. A vörösben úszó alkonyati égre pillantok, és kiráz a hideg. Semmi mást nem akarok, csak hogy békén hagyjon. Éppen meg is akarom mondani neki, amikor eszembe jut: mi van, ha ez egy jel? „Vörös az ég, húzz a francba innen?” A hüvelykujjam körméről lekopott lakkot tanulmányozva fontolgatom az ajánlatot. Nem hiszek az ómenekben, de így legalább akad a szárazon maradásra némi esélyem. - Kösz, nem - válaszolom. A mögöttem lévő bolt irányába biccentek, és 4 rádöbbenek, hogy az elhatározás már megszületett bennem. •

•

- Oké. Hurrikán jön, de csak kéresd magad nyugodtan. - von vállat megint, aztán esernyő nélkül lép a fáradhatatlanul hulló esőcseppek közé. Nézem, ahogy távolodik. Széles válla úgy tart ellen a víznek, mintha fedezékbe

akarná vonni a teste többi részét. Termete tényleg óriási. A zivatar másodperceken belül elnyeli, s nem látom a sziluettjét többé. Valahonnan ismerem, de biztosan emlékeznék egy ekkora fazonra, ha találkoztam volna már vele. A bolt felé fordulok. Az ajtó fölötti tábla kacifántos betűkkel hirdeti, hogy Zenegomba. Keresztülnézek az üvegen, és a sorok között őt keresem. Éppen ott van, ahol hagytam. Még mindig görnyed valami fölé, ami a reggae részlegnek tűnik. Még ilyen távolságból is ki tudom venni a szemöldöke között megbúvó ráncot. Nem gondolhatta meg magát. Összerándulok, mert tudatosul bennem, mit csinálok. Már nem ismerem őt. Nem találgathatom, hogy vajon mire gondol. Azt akarom, hogy felpillantva meglásson, de nem teszi. Mivel nem akarok csöves módjára időzni az eresz alatt, összeszedem a bátorságomat, és belépek az ajtón. A légkondi hideg levegője a nedves bőrömnek ütközik. Kiráz a hideg. Kiszúrok egy magas, vízipipás polcot a balomon, mögé bújok, s egy gyors sminkellenőrzés erejéig előkapom a kompaktom. Miközben a polcok közötti résen leselkedem utána, az ujjaimmal dörzsölöm le a bőrömre kenődött szempillaspirált. Úgy kell tennem, mintha véletlenül futnánk össze. Előttem egy Bob Marley fejének formázott vízipipa hever. Bob üvegszemébe nézve gyakorlom a meglepődött képet. Undorító, milyen mélyre tudok süllyedni. Az arcomat a pír kedvéért csipkedve lépek ki a rejtekhelyemről. Showtime, kezdődik. A sarkam hangosan találkozik a linóleummal - minden lépésnél újra meg újra, ahogy közeledem. Ennyi erővel akár trombitaszóval is bejelenthetném magamat. Meglepő módon még mindig nem néz fel. A légkondi kattan egyet, amikor már csak néhány méterre vagyok tőle. Valaki zöld papírcsíkokat kötött a ventillátorokra. 5 Amint táncba kezdenek, egy illat csapja meg az orrom. Caleb illata: narancs és •

•

borsmenta. Már elég közel vagyok ahhoz, hogy lássam a jobb szeme köré fonódó sebhelyet. Azt, amelyiken olyan sokszor végigfuttattam az ujjamat. A puszta jelenléte is

érezhető fizikai hatást gyakorol a térre. Ennek bizonyítékaként látom a nőket: időseket és fiatalokat, ahogy feléje húzódnak, ránéznek. Az egész világ meggörbül Caleb Drake kedvéért, de ő erről elbűvölő módon mit sem sejt. Gusztustalan látvány, tényleg. Odaoldalgok mellé, és egy CD-ért nyúlok. Caleb észre sem vesz, miközben az előadók ábécésorrendjét böngészi végig. Lépésről lépésre követem, ám alig haladok előre, amikor felém fordul a teste. Jéggé dermedek, és a másodperc töredékéig úrrá lesz rajtam az érzés, hogy menekülnöm kellene. Sarkamat a padlóba mélyesztve figyelem, amint tekintetét végigjáratja az arcomon - mintha még sosem látta volna. Végül a kezemben lévő műanyag korongra nézve megszólal, hogy három hosszú év után először hallhassam a hangját. - Jól nyomják? Úgy érzem, mintha a szívemből áram csapna ki a végtagjaim felé, majd visszahúzódva ólomgolyóvá változna a gyomromban. Még mindig ugyanazzal az elnyújtott brit akcentussal beszél, ami az emlékeimben él. Az általam várt keménységnek azonban nyoma sincs. Valami nincs rendjén. - Hát, ööö... Megint az arcomra néz, és minden egyes vonást úgy megvizsgál, mintha először látná. - Tessék? Nem fogtam. Francba, francba, francba. - Izé, egész jók - gyömöszölöm vissza a lemezt a polcra. Néhány másodpernyi csend, tikk-takk. Biztos arra vár, hogy megszólaljak. - Nem igazán a te stílusod. Zavartnak tűnik. - Nem az én stílusom?

•

6•

Bólintok. - Miért, szerinted pontosan milyen a stílusom? A szeme kacag, és mosoly bujkál a szája sarkában. Végigfuttatom a pillantásom

az arcán, hogy rájöjjek, milyen játékot űz velem. Mindig mesterien bánt az arckifejezésekkel, a lehető leghatásosabbat mutatta a legjobb időben. Békésnek tűnik, és nem nagyon érdekli, mit is válaszolok. Úgyhogy biztonságban érzem magam ahhoz, hogy azt mondjam: - Ööö, te olyan klasszikus rockos fazon vagy... de talán tévedek. Az emberek változnak. - Klasszikus rock? - ismétli, és az ajkamat bámulja. Kiráz a hideg, mert beugrik egy emlékkép, amikor így nézett. Hát nem így kezdődött minden? - Ne haragudj - ejti a tekintetét a padlóra. - Elég kínos, de… ömm. Nem tudom, milyen a stílusom. Nem emlékszem. Tátott szájjal meredek rá. Ez valami beteg poén - valami bosszúféleség? - Nem emlékszel? Az mégis hogy lehet? Caleb végigfuttatja a kezét a tarkóján, a karján megfeszülnek az izmok. - Elveszítettem az emlékezetem egy balesetben. Hülyén hangzik, tudom. De az az igazság, hogy fogalmam sincs, mit szeretek vagy szerettem. Inkább csak találgatok, azt hiszem. Bocs, fogalmam sincs, miért mondtam ezt el neked. Sarkon fordul, hogy elmenjen. Talán azért, mert a sokkolt arckifejezésem elrettenti. Úgy érzem magam, mintha valaki egy krumplinyomóval dolgozná az agyam. Semminek sincs értelme. A kép nem áll össze. Caleb nem tudja, ki vagyok. Caleb nem tudja, ki vagyok! Minden egyes távolodó lépésével egyre kétségbeesettebbé válok. Visítást hallok valahol mélyen a fejemben: „Állítsd meg!” - Várj! - mondom alig hallhatóan. - Várj, várj! - kiáltom, mire néhány ember kíváncsian hátrafordul. Nem érdekelnek, Caleb hátára koncentrálok. Már majdnem eléri az ajtót, amikor szembefordul velem. Találj ki valamit! Találj ki valamit! Az ujjamat feltartva jelzem, hogy maradjon 7ott, ahol van. A klasszikus rock részleg felé •

•

rohanok, ahol egy perc alatt megtalálom az egykori kedvenc albumát. A lemezt szorosan markolva térek vissza, tőle méternyi távolságra. - Ez tetszeni fog - nyújtom felé a korongot. Kijátszottam az adu ászt, de ő csak

elegánsan elveszi, s majdhogynem szomorkásan mosolyog. Figyelem, ahogy a kasszához sétál, aláírja a bankkártyás fizetés bizonylatát, és megint eltűnik az életemből. Helló, viszlát! Miért nem mondtam el neki, hogy ki vagyok? Most már túl késő, elszalasztottam az őszinteségre kínálkozó pillanatot. Földbe gyökerezett lábbal állok, a szívem eszelősen dobog. Próbálom felfogni a történteket. Elfelejtett engem.

•

8•

Második fejezet

V

alamikor ötödikes koromban láttam egy gyilkosos-rejtélyes filmet a tévében. A nyomozó, akire nevetséges módon rá voltam kattanva, Follagyn Beville névre hallgatott. A történet szerint egy modern Hasfelmetsző Jack

prostikra vadászott. Follagyn pedig rá. Egy különösen pocsékul kinéző lotyót hallgatott ki, akinek cérnaszerű szőke haja volt, hatalmas fekete lenövéssel. A csaj egy mustársárga kanapén ült összegömbölyödve, és látható élvezettel cigarettázott. „Milyen fantasztikus színésznő!” - gondoltam. „Kábé díjat kéne kapnia azért, hogy ilyen betegnek tud kinézni!” Üvegpoharat tartott a kezében, amiből gyors, madárszerű mozdulatokkal itta a whiskyt. Drámára éhesen figyeltem a mozdulatait, memorizálva minden cselekedetét. Aznap este megtöltöttem egy poharat kólával és jéggel.

Odavittem az italt az

ablakpárkányhoz, és képzeletbeli cigarettát emeltem az ajkamhoz. - Senki sem figyel rám - suttogtam, s a leheletem párába vonta a poharat. - Ez a világ. olyan hideg. Azzal ittam egy korty kólát, vigyázva, hogy a jégkockák biztosan összekoccanjanak. Másfél évtizeddel később még mindig megvan a drámaérzékem. A Calebbel való találkozásom másnapján a Phoebe hurrikán söpört végig a városon, így legalább nem kellett beteget jelentenem a munkahelyemen. Fekszem az ágyban, egy üveg vodka köré gömbölyödve. Dél körül kigördülök az ágyból, és a fürdőszoba felé slattyogok. Áram még van, pedig a Hármas Erősségű Hurrikán ostromolja az ablakom. Kihasználom az alkalmat, s fürdővizet engedek magamnak. A gőzölgő kádban ülve milliomodik alkalommal játszom végig az egész jelenetet a fejemben. Mindig azzal végződik, hogy elfelejtett engem. Ubi, a mopszom a fürdőszobaszőnyegre telepedve óvatosan méreget. Olyan csúnya szegény, hogy a látványától vigyorognom kell.

- Caleb, Caleb, Caleb - ismételgetem, hogy kiderüljön, még mindig ugyanúgy hangzik-e. Régen volt egy fura szokása: fordítva ismételgette az emberek nevét, amikor először hallotta azokat. Én voltam Aivilo, ő pedig Belac. Nevetségesnek gondoltam, de végül azon kaptam magam, hogy ugyanazt csinálom. Titkos kóddá vált közöttünk pletykálkodásnál. És most nem emlékszik rám. Hogy is lehet elfelejteni valakit, akit szerettél még akkor is, ha miszlikbe aprította a lelked? Töltök egy kis vodkát a fürdővizembe. Hogy verhetném ki ezek után a fejemből Calebet? Akár a főállásom is lehetne az állandó rosszkedv. Mint a drámai énekesnőknek. Lehetnék drámai énekesnő. Elnyöszörgök két versszakot a Titanic főcímdalából, aztán nagyot kortyolok a vodkából. Lábujjammal meghúzom a kád dugójának láncát, és hallgatom a lefolyóba örvénylő víz gurgulázását. Aztán felöltözöm, és a hűtő felé vánszorgok. Az olcsó pia ide-oda loccsan az üres gyomromban. A hurrikán esetére fenntartott vészkészletem két üveg salátaöntetből, egy hagymából és egy darab sajtból áll. Felvágom a sajtot és a hagymát, beleszórom egy tálba, majd zsírszegény salátaöntetet csöpögtetek a tetejére. Felteszem a kávét főni, s megnyomom a lejátszás gombot a hifin. Pont az a CD van benne, amit Calebnek adtam a Zenegombában. Erre vodkát iszom, méghozzá sokat. A konyhakövön ébredek, arccal egy nyáltócsában. Összeszorított markomban Caleb képét tartom, amit korábban szétszakítottam, most pedig celluxcsíkok figyelnek rajta. Elég jól érzem magam, bár a homlokom lüktet egy picit. Elhatározom magam. Ma tiszta lappal indulok. Elfelejtem hogyishívjákot, veszek valami egészséges falnivalót, és kezdek valamit a fene nagy életemmel. Feltakarítom az ivászat mocskát; közben egy pillanatra megtorpanok, és az összeragasztott fotót a szemetesbe dobom. Viszlát, múlt! Megragadom a táskám, hogy a legközelebbi biobolt felé vegyem az irányt.

Az egészséges marhaságok kicsiny boltjában pacsuliszag csap az arcomba. Fintorogva összeráncolom az orromat, és visszatartom a levegőt, amíg el nem haladok a velem egykorú, rágózva meditáló lány mellett a kasszánál. Felkapok egy kosarat, hogy az üzlet hátulját megcélozva rá se bagózzak Madame Deerwood Auratisztító Löttyére, a Gőteszem Bonbonra meg a Jóga Kólára. Szerintem ez egy normális bolt, nem pedig a harminc kilométeres körzetben élő csodabogarak gyűjtőhelye. Calebbel sosem jártunk itt együtt, így a Mekkamarket emlékmentes övezet. Bedobok némi moszatkekszet és chipset a kosárba, aztán megkeresem a jégkrémeket. Közben elhaladok egy nő mellett, aki „Wicca vagyok, nézd a seprűmet!” feliratú pólót visel. Mezítláb, persze. A jégkrém soron kiráz a hideg. - Fázol? Olyan gyorsan pördülök meg a tengelyem körül, hogy a vállam lesodor egy félsornyi előrecsomagolt fagylalttölcsért. Rémülten figyelem, ahogy földet érve darabokra hullanak. A gondolataimmal egyetemben. Caleb! Nézem, ahogy egyesével felszedegeti a dobozokat, a szabad karjába pakolva őket. Rám mosolyog, s úgy érzem, szórakoztatja a reakcióm. - Bocs, nem akartalak megijeszteni. Milyen udvarias! És megint az a fránya akcentus. - Mit keresel itt? - csúsznak ki a számon a szavak, még mielőtt megállíthatnám őket. Elneveti magát. - Nem követtelek, esküszöm. Igazából csak meg akartam köszönni, hogy ajánlottad nekem azt a CD-t a zeneboltban. Bejött, méghozzá nagyon - mondja zsebre dugott kézzel, s közben előre-hátra hintázik a lábán. - Bor - motyogja, miközben mutatóujjával a hüvelyken lévő gyűrűt forgatja.

Régen akkor csinálta ezt, amikor ideges volt. Bambán bámulok rá. - Azt kérdezted, mit keresek itt - folytatja türelmesen, mintha egy óvodáshoz beszélne. - A barátnőm szereti ezt a fajta bort, amit csak itt lehet kapni. ilyen organikus - neveti el magát az utolsó szón. Barátnő? Összeszűkül a szemem. Hogy emlékezhet rá, rám pedig nem? - Tehát. - mondom fesztelen, csevegő hangon, miközben kinyitom a hűtőpult üvegajtaját, és megfogom az első dolgot, ami a kezem ügyébe akad - a barátnődre emlékszel? Próbálok higgadtnak tűnni, de akkor sem lenne fojtottabb a hangom, ha két kézzel szorítaná a torkom. - Nem, a baleset után. Akkor nem emlékeztem rá. Ettől egy kicsit jobban érzem magam. Rögtön eszembe jut a nap, amikor először megláttam a csajt. Három éve volt, éppen a szakítás utáni rituálém részét képező kémkedés alkalmával. Úgy véltem, látnom kell az utódomat a lezárás érdekében. Egy kicsit kattant dolog volt, de mindannyiunknak joga van egy kis kémkedéshez, nemde? A nagymamám piros kalapját kaptam akkor magamra, mert a nevetségesen széles karima elrejtette az arcomat. Plusz olyan drámai felütést kölcsönzött, ami passzolt a lelki alkatomhoz. Támogatás gyanánt Ubi is velem tartott. Leah Smith. Így hívták a bestiát. Annyira gazdag volt, amennyire én szegény, annyira boldog, amennyire én nyomorult, és annyira vörös, amennyire én barna. Valami sznob buliban találkoztunk a szakítás utáni évben. Nyilvánvalóan rögtön belecsaptak a lecsóba, vagy éppen Caleb csapott bele a leányzó lecsójába - nem tudom. Leah a lakásomtól tízpercnyire lévő irodaépületben dolgozott. Amikor parkolóhelyet találtam, még volt egy üres órám a műszakjának végéig. Azzal töltöttem, hogy meggyőzzem magam: a viselkedésem teljesen normális. Leah pontban 18 óra 05 perckor sétált ki az ajtón, az alkarján vidáman

himbálózó Prada táska kíséretében. Úgy vonult, mint azok a nők, akik tudják, hogy az egész világ a mellüket fixírozza. A kormánykereket szorongatva figyeltem, ahogy zöld tűsarkújában végigtipeg a járdán. Gyűlöltem a hosszú, vörös haját, ami kövér csigákban omlott a hátára. Gyűlöltem, ahogy ujjait lágyan megmozdítva int búcsút a kollégáinak. Gyűlöltem a tényt, hogy elfogadtam volna a cipőjét. Caleb szemében választ keresve próbálom visszarántani a gondolataimat a múltból. - És akkor? Úgy vagytok együtt, hogy fogalmad sincs, ő kicsoda? - érdeklődöm. Tiltakozást várok, de ő csak ravaszul elmosolyodik. - Eléggé megviselte ez a dolog, ráadásul nagyszerű lány, amiért végig mellettem van ebben az egészben. Nem néz rám, amikor ezt mondja: „ebben az egészben”. Minden csajnak azt súgta volna a jobbik esze, hogy ugyanígy tegyen. Kivéve engem. De rólam soha nem állította senki, hogy van jobbik eszem. - Van kedved egy kávéhoz? - kérdezi. - Elmesélhetem az egész könnyes sztorit. Érzem, ahogy a bizsergés a talpamtól elindul felfelé. Ha bármire is emlékezne velem kapcsolatban, ilyet biztosan nem mondana. Tiszta őrület - éppen olyan helyzet, amit kihasználhatnék. - Nem érek rá - válaszolom olyan büszkén, hogy még egy kicsit ki is húzom magam. De pont úgy fogadja a reakcióm, mint valamennyi visszautasítást az együtt töltött évek alatt. Mosolyogva, mintha nem gondolnám komolyan. - De ráérsz. Gondolj arra, hogy szívességet teszel vele nekem. Oldalra billentem a fejem. - Új barátokra van szükségem. Jó hatásra. A szám résnyire nyílik, és a levegő olyan hang kíséretében távozik, mint vízforralóból a gőz. Caleb felvonja a szemöldökét. - Én nem vagyok rád jó hatással - közlöm szaporán pislogva.

Egyik lábamról a másikra állok, és igyekszem lefoglalni magam egy üveg koktélcseresznye nézegetésével. Megragadhatnám, és a fejéhez vághatnám az egészet, hogy elfuthassak innen. Vagy akár kávézhatnék is vele. Elvégre csupán egy kávéról van szó. Nem szexről, nem kapcsolatról, csak egy kis felebaráti csevegésről két elvileg ismeretlen ember között. - Oké, jöhet a kávé - hallom az izgatottan csengő hangom, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Elképesztően. Szánalmas. Vagyok. - Helyes - vigyorog. - Van egy kávézó két háztömbnyire innen, a sarkon. Fél óra múlva ott találkozunk - jelentem ki, miközben a gyors rendbe szedésemhez szükséges időt számolom fejben. Mondd, hogy nem jó! Mondd, hogy nem érsz rá! - Fél óra múlva - ismétli, és az ajkaimat bámulja. Összeszorítom őket a hatás kedvéért, mire Caleb újabb mosolyt elrejtve lehajtja a fejét. Megfordulok, és nyugodtan a jégkrém sor vége felé sétálok. Érzem a tekintetét a hátamon. A bizsergés mindent elárul. Ledobom a bevásárlókosarat, amint kiérek a látóteréből, s a bolt eleje felé loholok. Flipflop papucsom csapkodja a sarkam, miközben futok. Rekordidő alatt érek a házhoz. Rosebud, a szomszédom egy hagymával a kezében kopog az ajtómon. Ha elkap, az kétórányi egyoldalú beszélgetést jelent a számomra arról, hogy az ő Bertie-je milyen harcot vív a köszvénnyel. Elrejtőzöm a bokorban. Öt perc múlva, amikor Rosie végre feladja, égnek a combizmaim a guggolástól, és a bepisilés határán vagyok. A lakásba lépve az első dolgom, hogy kimentem Caleb képét a kukából. Lesöpröm róla a tojáshéjat, majd bedobom az evőeszközös fiókba. Negyedóra múlva olyan idegesen lépek ki az ajtón, hogy oda kell figyelnem, nehogy elessek a saját lábamban. A három háztömbnyi autóút borzasztó. Átkozom magamat, és kétszer is abba a sávba sorolok, amelyikből visszafordulhatnék. Mire a parkolóba érek, úgy érzem, mintha korbácsütésekkel sújtottak volna.

A kávézóban sötétkék fal és mozaikminta fogad. Egyszerre magával ragadó, lehangoló és meleg. Néhány utcányira innen egy Starbucks is van, de ezt a helyet komolyabb vendégsereg látogatja - amolyan mesterkélt művészlelkek, akik a MacBook fölött görnyedeznek órákat. - Helló, Lívia! - int a punk srác a pult mögül. Rámosolygok. A hirdetőtábla előtt elsétálva valami vonzani kezdi a tekintetem. Egy férfi kinyomtatott arcképe a szórólapok között. Közelebb sétálok, s a felismeréstől libabőrös leszek. A portré alatt öles betűkkel világít a „KÖRÖZÖTT SZEMÉLY” felirat. A pasas a Zenegombából. Az esernyős! Dobson Scott Orchard, szül. 1960. szeptember 7-én. Körözés alatt áll gyermekrablásért, nemi erőszakért és testi sértésért. Különleges ismertetőjegye: anyajegy a homlokon. A szemölcs! Az az anyajegy, amit itt említenek. Mi történt volna, ha vele megyek? Elhessegetem a gondolatot, és az eszembe vésem a papír alján lévő telefonszámot. Ha nem látom meg Calebet aznap, talán hagyom, hogy ez az alak elkísérjen a kocsimhoz. Azonnal elfelejtem Dobsont, amikor kiszúrom Calebet. Egy kis asztalnál vár rám a hátsó sarokban, és az asztallapot bámulja. Egy fehér porceláncsészét emel a szájához, és újraélem a pillanatot, amikor évekkel ezelőtt ugyanezt a mozdulatot tette a lakásomban. A pulzusom felgyorsul. Már csak néhány lépés választ el tőle, amikor észrevesz. - Szia. Rendeltem neked egy lattét - üdvözöl, miközben felpattan a helyéről. Gyorsan végigmér a lábamtól az arcomig. Jól rendbe szedtem magam. Kisimítok egy sötét tincset a szememből, és vigyorgok. Nagyon izgulok, a kezem pedig remeg. Felém nyújtja a kezét, mire egy pillanat erejéig hezitálok, megrázzam-e. - Caleb Drake. Mondanám, hogy általában bemutatkozom a nőknek, mielőtt

kávézni hívom őket, de igazság szerint nem emlékszem. Ügyetlenül mosolygunk a szörnyű viccen, míg hagyom, hogy az övé elnyelje az apró kezem. Olyan ismerős az érintése! Becsukom a szemem egy másodpercre, hogy a helyzet abszurditását megélhessem. - Olivia Kaspen. Köszi a kávét. Esetlenül lehuppanunk, én pedig cukrot kezdek tölteni a csészémbe. Az arcát figyelem. Régen folyton ugratott érte, amiért olyan édesen iszom a kávét, hogy másnak a foga is megfájdulna tőle. O teát iszik. Forrón, tejjel, ahogy a britek szokták. Anno azt gondoltam, ez elbűvölő és egyedi egyszerre. Még most is azt gondolom. - És mit mondtál a barátnődnek? - kérdezem az első korty közben. A nagylábujjam végén lóbálom a cipőmet. Amíg együtt voltunk, halálra idegesítettem vele. Látom, hogy a tekintete a lábamra vándorol, és hirtelen azt gondolom: mindjárt megragadja, hogy befejezzem végre. - Azt mondtam neki, hogy egy kicsit gondolkodnom kell. Elég gáz szöveg, nem? Bólintok. - Mindenesetre azonnal elbőgte magát, amikor ezt kiböktem, úgyhogy fogalmam sem volt, mit tegyek. - Sajnálom - hazudom. Pulykatojás kisasszony társa ma éjjel a visszautasítás. Ez csodás! - Szóval - váltok témát - amnézia. Caleb bólint, és lenéz az asztalra. Szórakozottan követi a tömör fa körmintáját az ujjaival. - Igen, szelektív amnézia. Az orvosok, pontosabban nyolc orvos, azt mondták, hogy átmeneti emlékezetzavar. Rágódom egy kicsit az „átmeneti” szón. Azt is jelentheti, hogy az együtt töltött idő olyan volt neki, mint egy hajfestés, vagy mint egy adrenalinbomba. Egyik mellett sem teszem le a voksomat. Most kávézom egy férfival, aki korábban utált

engem. Az „átmeneti” nem kell, hogy szitokszó legyen. - Mi történt? - kérdezem. Caleb megköszörüli a torkát, és úgy néz körül, mintha felmérné, kik hallhatnak minket. - Mi az? Túl intim? - élcelődöm, a hangomban pedig ott bujkál a nevetés. Furcsa, hogy habozik rajta, megossza-e velem. Amíg együtt voltunk, mindent elmondott nekem. Még olyan dolgokat is, amelyeket a legtöbb férfi túl cikinek tartana ahhoz, hogy kitárgyaljon a barátnőjével. Évek múltán is olvasok az arckifejezésében, és biztos vagyok benne: kényelmetlennek érzi előhozakodni az amnézia részleteivel. - Nem tudom. Csak talán egyszerűbb témával kellene indítanunk, mielőtt felfedem előtted a titkaimat. Például a kedvenc színemmel. Elmosolyodom. - Arra emlékszel? Caleb megrázza a fejét. Mindketten elnevetjük magunkat. Felsóhajtok, és babrálni kezdek a csészémmel. Amikor először randizni kezdtünk, megkérdeztem, mi a kedvenc színe. Ahelyett, hogy kinyögte volna, betuszkolt a kocsijába, és közölte, hogy inkább megmutatja. - Ez nevetséges! Tanulnom kell a vizsgámra! - reklamáltam. Húsz percig vezetett, azt a borzasztó rap zenét bömböltetve, amit szeretett. Végül megállt a Miami Nemzetközi Repülőtér közelében. - Az a kedvenc színem - mutatott a kifutópálya mentén végigfutó fényekre. - Az kék. Es? - Nem sima kék, repülőtér kék! Képtelenség elfelejteni. Visszafordultam a kifutópályához, hogy alaposabban szemügyre vegyem a fényeket. Az árnyalatuk kísértetiesnek tűnt: úgy nézett ki, mint a nagy lánggal égő tűz, ami hirtelen megkékült. Hol találok majd neki pólót ebben az árnyalatban.? Most ránézek. Az emlék élénken él bennem, de számára elveszett. Milyen érzés lehet elfelejteni a kedvenc színedet? Vagy azt a lányt, aki darabokra törte a

szívedet? A repülőtér kék üldözött engem. A tönkrement párkapcsolatok ómenjeként, a saját kudarcom mementójaként sürgetett továbblépésre. Kibaszott repülőtér kék! - A kedvenc színed a kék - szólalok meg. - Az enyém meg a piros. Most már öribarik vagyunk, tehát elmondhatod, mi történt. - Akkor legyen kék - mondja mosolyogva. - Autóbaleset volt. Egy munkatársammal üzleti útra mentünk Scrantonba. Zuhogott a hó, éppen igyekeztünk egy tárgyalásra. A kocsi megcsúszott és egy fának csapódott. Súlyos fejsérülést szenvedtem. Úgy darálja a szöveget, mintha unná a történetet. Képzelem, hány százszor kellett már felidéznie. Nem kérdezem, mivel foglalkozik. Befektetési ügynök. A nevelőapja cégénél dolgozik, ahol jól keres. - És a kollégád? - Ő nem élte túl - húzza össze a vállát. Az ajkamba harapok. Nem vagyok jóban a halállal meg a gyász kifejezésére rendszeresített szavakkal. Amikor az anyám meghalt, az emberek butaságokat mondtak, amivel feldühítettek. Puha, mézesmázos kifejezéseket hangoztattak, de igazából csak üres frázisokat pufogtattak. „Úgy sajnálom.” - pedig nem az ő hibájuk volt. „Ha bármit tehetek érted.” - pedig tudták, hogy nem tehetnek semmit. Üres szavakat tehát nem ajánlok, inkább témát váltok. - Emlékszel a balesetre? - Csak utána az ébredésre. Előtte semmire. - A nevedre sem? Megrázza a fejét. - Jó hír, hogy a dokik szerint emlékezni fogok. Csak idő kérdése, türelmesnek kell lennem. Számomra pedig az a jó hír, hogy nem emlékszik. Különben ugyanis nem beszélgetnénk.

- Találtam egy eljegyzési gyűrűt a zoknis fiókomban. A hirtelen vallomástól beleköhögök a kávémba. - Ne haragudj! - ütögeti meg a hátam, én pedig könnyes szemmel megköszörülöm a torkomat. - Muszáj volt elmondanom valakinek, hogy készen álltam összekötni valakivel az életem, most meg lövésem sincs, ki lehet az. Hűha... azt a mindenit! Úgy érzem, mintha valaki konnektorba dugott volna, aztán meg a fürdőkádba. Tudtam, hogy továbblépett, ahhoz eleget kémkedtem utána. De házasság? Még az ötlettől is megborzongok. - Mit gondolnak a szüleid az állapotodról? - evezek kellemesebb vizekre. A hófehér ruhás Leah képétől röhögnöm kell. Inkább való neki a szajhás fehérnemű meg a go-go rúd. - Anyám úgy néz rám, mintha cserbenhagytam volna. Apám pedig állandóan veregeti a hátam, és azt ismételgeti: „Minden beugrik majd, kishaver, minden rendben lesz, Caleb.” Még a hangját is utánozza, ami mosolyra késztet. - Tudom, hogy önző dolognak tűnik, de egyedül akarok maradni, hogy ezt az egészet átgondoljam. Érted? Nem, de azért bólintok. - Folyton azon agyalok, miért vagyok képtelen emlékezni. Ha tényleg annyira szuper életem volt, mint amilyennek mondják mások, miért nem tűnik semmi sem ismerősnek? Nem tudom, mit mondjak erre. A Caleb, akit ismertem, mindig a helyzet magaslatán volt. Érzékeny, de túl laza ahhoz, hogy törődjön vele. Ez a Caleb össze van zavarodva, megtört, és kitárulkozik egy számára vadidegennek. Meg akarom puszilni az arcát, aztán kisimítani a szemöldöke között ülő ráncot. Ehelyett a székemhez szegezve ücsörgök, miközben küzdök magammal, hogy ne mondjak el neki mindent, ami minket elválaszt. - És te, Olivia Kaspen? Mi a te történeted? - Hát... ööö... nekem olyanom nincsen.

Annyira kizökkent a kérdés, hogy remegni kezd a kezem. -

Ne csináld már, én mindent elmondtam neked - kérlel.

-

Mindent, amire emlékszel. - mutatok rá a különbségre. - Mióta vagy

amnéziás? - Három hónapja. - Nos, három hónapja mást sem csináltam, mint dolgoztam és olvastam. Tessék, a válasz. - Valamiért azt gondolom, ennél azért többről van szó - vizslatja az arcom, amitől olyan érzésem támad, hogy komplett történelmet gyárt a vonásaimhoz. Bárcsak ne próbálna keresztülnézni az általam emelt falon! Sosem tudtam előtte megjátszani magam. - Figyelj, ha visszatér az emlékezeted, és elmerülhetünk a múlt rejtelmeiben, rendezünk egy pizsamapartit, ahol mindent elmondok neked. De ami engem illet, addig a napig úgy veszem, hogy mindketten amnéziásak vagyunk, rendben? Felkacag, és ettől az egész teste nevet, én pedig a kávémba vigyorogva rejtegetem az elégedettségem. - Oké, ez nem hangzik rosszul - csipkelődik. - Ó, miért nem? - Hát éppen most egyeztél bele, hogy újra lássalak. És ott a pizsamaparti, amit már alig várok. Pirulva elhatározom, hogy sosem mondhatom el neki. Végül úgyis eszébe jut minden, úgyhogy az egész színjáték rossz Jengaként omlik majd rám. Egyelőre viszont visszakaptam, tehát addig örülök neki, amíg lehet.

Harmadik fejezet A múlt

A

znap, amikor Caleb Drake-kel találkoztam, egy kicsit szebben sütött a nap a világomban. Pont abban a kibírhatatlan időszakban történt, amikor a

diákok a záróvizsgák fenyegetve növekvő árnyékában élnek, a szemük alatt pedig a fáradtság csalhatatlan jelei tűnnek fel. Éppen tanulással töltött órák után léptem ki a könyvtárból, s észrevettem, hogy az égen komor esőfelhők gyülekeznek. Morogva a koliszobám felé vettem az irányt, és átkoztam a fejem, amiért eszembe sem jutott magammal hozni az esernyőmet. Félúton jártam, amikor esni kezdett. Egy fűzfa alatt kerestem menedéket, úgy meredtem az ágakra, mintha a zuhéért ők felelnének. Akkor páváskodott be az életembe, mintha a saját jóképűségétől lenne részeg. - Miért haragszol a fára? Grimaszt vágtam, amikor megláttam, ki az. Nevetve feltartottam a kezem, úgy tettem, mint aki épp megadja magát. - Csak egy kérdés volt napsugaram, ne támadj! - Segíthetek valamiben? - vontam fel a szemöldököm jelentőségteljesen. Egy pillanat erejéig mintha bizonytalanságot véltem volna átvillanni az arcán, ami gyorsan eltűnt, és megint mosolygott rám. - Arra lettem volna kíváncsi, mit követett el ez a fa, amiért csúnyán néztél rá ismételte a béna leszólítós dumát. A válla fölött átlesve észrevettem egy csapatnyi kosárlabdázó idiótát, akik minket bámultak. Követte a tekintetem, és biztosan csúnyán nézett a bandára, mert másodperceken belül eltűntek. Ismét rám figyelt. Ja, igen. Válaszolnom kéne a kérdésre. A fa törzsére néztem, ami rosszul fonott kalácstésztára hasonlított, és rájöttem, milyen hevesen bámulhattam szegényt. - Te most flörtölni próbálsz velem?

Fojtott köhintést hallatott. - Caleb Drake. - Bocs, de mi van? - A nevem - mondta, és kezet nyújtott. Caleb Drake hírhedt név volt az egyetemvárosban, nekem pedig eszem ágában sem volt belépni a rajongói klubjába. Erőteljesen megráztam a kezét, hogy érezze: én nem fogok bedőlni a játékának. - Igen, flörtölni próbáltam veled, amíg le nem lőttél. Felvontam a szemöldököm, s közben mosolyt erőltettem az arcomra. Oké, gyorsnak kell lennem, hiszen az efféle taplók koncentrációideje fájdalmasan csekélyke. - Figyelj, igazán szeretnék bájos csevegéssel hozzájárulni az egód növeléséhez, de muszáj mennem. Azzal elmentem mellette, és megkönnyebbülten közeledtem a hűtőmben várakozó mennyei tejszínhab és fagylalt felé. Csoki öntetet is teszek majd rá, meg csinálok egy bombasztikus tejturmixot. A nevetése utolért a sarkon. Megmerevedtek az izmaim, de csak mentem tovább. - Ha állatnak születtél volna, láma lennél! - szólt utánam. Ettől aztán megtorpantam. Ez a köcsög tényleg éppen most hasonlított egy szőrös emlőshöz?! - Miért éppen láma? - kérdeztem vissza, hátra sem fordulva, de résnyire szűkült szemmel. - Guglizz rájuk! Most ez komoly? Megfordultam, és gyilkos pillantást lövelltem felé. Nem kicsit tűnt magabiztosnak. - Még találkozunk - tette hozzá, majd zsebre dugott kézzel visszaballagott a társaihoz. Csak forgattam a szemem, s közben azt gondoltam, remélhetőleg soha.

Egészen a koliszobám ajtajáig füstölögtem. Mielőtt a kilincshez nyúltam volna, az ajtó lendületesen kinyílt. Íme, az elsőéves szobatársam! - Miért beszéltél vele? Sugárzó szemű, szőke, és a megutálására irányuló minden igyekezetem ellenére borzasztóan aranyos kis teremtés volt. - Tagokat toborzott a rajongói klubjához. Megadtam neki a neved, Cam. - Komolyan, Olivia, mit mondott? - követett, miközben módszeresen lepakoltam a könyveimet az asztalomra. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, de ekkor M&M’s-et kezdett vagdosni a képembe. - Csak a haverjai előtt akart menőzni, nem történt semmi. Tényleg nem! Végre úgy tűnt, békén hagy. A tejszínhabom felé igyekeztem, hogy akár magában megegyem, amikor az utamba állt. - Olyan merev vagy! - Merev? - ráztam meg a fejem. - Most bonyolultnak nevezel vagy lehülyézel? meredtem vágyakozva a válla fölött a hűtőre. - Caleb Drake nem megy oda a csajokhoz. A csajok mennek oda Caleb Drakehez. Éppen most lépett ki a skatulyából a kedvedért, te meg így leráztad! - Nem érdeklem - sóhajtottam. - Menőzni akart. - Akkor menőzni akart. Kit érdekel? Van hozzá joga. Oltári jó pasi! Felhorkantam. - Olivia - könyörgött. - A könyveken és a tanuláson kívül is van élet! - söpörte le a tankönyveket az asztalomról, hogy a szavainak súlyt adjon. - A fiúk tudnak dolgokat - fejezte be bólintva. - Te pedig. - böktem oldalba - ribanc vagy. Felkaptam egy kötetet a földről, és belemerültem. - O-li-vi-a! Összeszorítottam a szemem. Utáltam, amikor így ejtette ki a nevem. - Hmm? Kitépte a kezemből a könyvet.

- Idefigyelj, te hálátlan prűd! - ragadta meg az államat, és felemelte, hogy kénytelen legyek ránézni. - Megint le fog szólítani, csak mert leráztad. Ez szerintem bejött neki. És amikor újra próbálkozik. - szorította kezét Cam az ellenkezésre nyíló számra - eldumálgatsz és flörtölni fogsz vele. Megértetted? Vállat vontam. - Áhh! - visított fel tehetetlenül, majd bezárkózott a fürdőszobába. Tényleg nem érdekelt, milyen hatással vagyok a kampusz kanjaira. Caleb Drake semmit sem jelentett számomra. Sosem fog semmit sem jelenteni számomra. Képtelen vagyok a smúzolásra. Téma lezárva. Cammie-nak igaza lett. Még azon a héten, egy tanulással töltött nap végén nyúzni kezdett, hogy menjek el vele egy kosármeccsre. - Veszek neked forró csokit - ígérte. - Extra tejszínhabbal? - Egy egész felhőnyivel, csak csipkedd magad! Tíz perccel később a lelátón ültem, és papírpohárból kortyoltam az extra tejszínhabos forró csokimat. Cammie rám sem hederített, és máris megbántam, hogy eljöttem. Caleb Drake pattogott végig a pályán, mint egy gumilabda. Őszintén szólva, beleszédültem a látványába. Félidőben felálltam, hogy megkeressem a mosdót. Éppen Cammie előtt próbáltam utat törni magamnak a térdemmel, amikor a hallgatói önkormányzat elnöke a pályára lépett, és feltartott kézzel csendet intett. - Laura Hilberson, az egyik társunk öt napja eltűnt a kollégiumból - mondta a mikrofonba, én pedig megálltam. - A szülei és az egyetem munkatársai nyomatékosan kérik, hogy aki információval tud szolgálni Laurával kapcsolatban, ossza meg mielőbb. Köszi a figyelmet, srácok. Jó szurkolást! Volt néhány közös órám Laurával még elsőben. A hallgatók szerettek olykor néhány napra eltűnni, ha túl stresszessé vált a helyzet. Talán csak elbújt egy kis időre valamelyik barátjánál, hogy csokit faljon és kibeszélje a tanárokat. Az emberek mindig felfújják a piszlicsáré ügyeket.

- Caleb Drake-kel randizott, amikor elsős volt - suttogta Cammie. - Kíváncsi vagyok, ezek után tud-e majd a játékra koncentrálni. Calebre pillantottam, aki a padon ülve épp a palackjából ivott. Nyugodtnak tűnt. A parasztja! A negyedik negyedben, amikor már csak egy perc volt hátra, a Vörösök új erőre kaptak, s 72-72-re egyenlítettek a Párducok ellen. Minderről lemaradtam volna, ha Cammie nem szolgál infókkal, az utolsó húsz percet ugyanis szöszök szedegetésével töltöttem, a pulóveremet vizsgálgatva. Caleb Drake a büntetővonalnál állt, és az este legfontosabb dobására készülődött. Nyugodnak tűnt, mintha előre tudta volna, hogy be fog menni. Akkor először lett síri csend a nézőtéren. Hirtelenjében megfeledkeztem a szöszökről, és kihúztam magam a széken. Azt akartam, hogy sikerüljön neki. Tudom, hogy ciki, de mégis. Egyszer csak megértettem az egész Caleb-mániát. Olyan volt, mint egy jalapeno paprika: tündöklő és bársonyos, ugyanakkor veszélyesen forró. A lényem egy egészen kicsi része belé akart harapni. Cammie felé fordultam, akinek elkerekedett a szeme a lelkes szurkolástól. Komoly dolog zajlott, kérem szépen. A tekintetem visszavándorolt a pályára. Összerándult a testem. Caleb engem nézett. Az összes diák őt nézte, ő meg engem. Mielőtt a bíró megfújta volna a sípot, Caleb a hóna alá kapta a labdát, s az edzőjéhez kocogott. - Mi történik? Mi történik? - ugrált Cammie egyik lábáról a másikra, a zene ütemére pattogó hajfonatokkal. Úgy tűnt, valami nincs rendben. Fészkelődni kezdtem, lábamat előbb keresztbe, majd egymás mellé tettem. Caleb odaadta az edzőnek a labdát. Egyszeriben úgy éreztem, szaunában üldögélek. - Feljön a lépcsőn, Olivia! Felénk tart! - sipítozott Cammie. Lejjebb csúsztam a széken. Nem, ilyen a valóságban nem történik! Pont ide jön! Tettetett buzgalommal kezdtem a táskámban matatni. Amikor megállt a székem mellett, meglepve néztem fel. - Olivia - támaszkodott a combjára, tekintetét az enyémbe fúrta. - Olivia

Kaspen. Láttam Cammie állát leesni, plusz arcok garmadáját felénk fordulni. - Bravó, kitaláltad a nevem. Aztán fojtott hangon folytattam: - Mi az ördögöt művelsz? Hosszan hallgatott, mielőtt megszólalt. - Te vagy a legtitokzatosabb az egész kampuszon. A hangja kicsit reszelős. Az a fajta, amitől libabőrös lennél, ha a füledbe suttogna. Megköszörültem a torkom, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy unottnak tűnjek. - Valamikor a közeljövőben szándékozol esetleg tisztázni a helyzetet, vagy csupán azért tartod fel a játékot, hogy a nyomozói képességeiddel dicsekedj? Elnevette magát. A padlóra nézett, aztán meg rám. - Ha ezt bedobom, járunk? - cikázott a tekintete a szemem és a szám között. Behúztam a nyakam, mert forróság árasztotta el az arcomat. Nem szerettem, ahogy rám nézett. Mintha az ajkamat méregetve máris az első csókunkat tervezgetné. Megráztam a fejem. Nevetséges az egész. A műsor a sebzett hiúságának szól, engem pedig a legkevésbé sem érdekel, meglesz-e az a pont. Résnyire húztam össze a szemem. - Tudod, mi lennél, ha állatnak születtél volna? - kérdeztem. Bizonytalanság cikázott át az arcán. Az esős találkozásunk után rágugliztam a lámákra, ahogy tanácsolta. Szemlátomást goromba patásokról van szó: köpködnek, rugdosnak, és a fenékszagolás a társas interakcióik alapja. - Egy páva. Grimasszal nyugtázta. - Egész héten ezen gondolkodtál, mi? - meredt megint a számra. - Hogyne - vontam vállat. - Akkor mondhatjuk, hogy egész héten rám gondoltál? Most rajtam volt a sor, hogy kiessek a szerepemből. Affene. Pont, amikor

fogást találtam rajta. - Nem. És nem, nem fogok járni veled. Hátradőltem a széken. Elhatároztam, hogy az eredményjelzőre figyelek. Ha ügyet sem vetek rá, akkor talán továbbáll. A Black Eyed Peas slágere dübörgött a hangszórókból. A lábfejemmel dobogtam a padlón a ritmust. - Miért nem? Zavartnak tűnt. Ez tetszett. - Mert én láma vagyok, te meg egy madár, szóval nem igazán illünk össze. Fokozódott az érdeklődés a nézőtéren: az emberek felálltak, hogy lássanak minket. Kezdett úrrá lenni rajtam az idegesség. - Oké - szólalt meg tárgyilagosan. - Akkor mit kell tennem? Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem az arcomon a leheletét. Visszatartottam a lélegzetemet, így próbáltam visszavenni az irányítást a rohamtempót diktáló szívem fölött. Briliáns ötletem támadt. - Dobd mellé! Kissé oldalra döntötte a fejét. Összeszűkült szemmel közelebb hajoltam hozzá. Ezúttal lassabban mondtam, hogy biztosan felfogja. - Dobd mellé, és járunk. Láttam, ahogy a gyengédség eltűnik a szeméből. Egy pávát arra kérni, hogy tépje ki a farktollait. Nehéz dolog. Gyorsan felegyenesedett - túl gyorsan -, és kettesével szedte a lépcsőfokokat a pálya felé. Elégedett vigyorral dőltem hátra a széken. Erre aztán nem számított. A nagyágyúja! Idióta. Cammie nem győzte kapkodni a fejét köztem és Caleb között. Az arcán ámulathoz hasonló érzelem tükröződött. Szóra nyitotta a száját, de feltartott ujjal csendre intettem. Ez nem az a pillanat amikor megszólalhat. - Tartsd magadban, Camadora! - szóltam rá figyelmeztőleg. A figyelmemet a büntetővonalon álló alakra koncentráltam, aki korántsem volt

olyan összeszedett, mint néhány perccel azelőtt. A bíró megfújta a sípot, Caleb pedig könnyedén felemelte a labdát tartó két karját. Próbáltam elképzelni, mi jár a fejében. Egy életre végzett velem, semmi kétség. Talán mérges is volt, amiért közönség előtt. Elvesztettem a gondolataim fonalát. Az igazság pillanata eljött. Karján megfeszültek az izmok. A labda felröppent a kezéből, egyenesen a palánk felé. Abban a néhány pillanatban az agyamnak csak arra volt ideje, hogy felfogja: valami nem stimmel a helyzettel. Aztán megtörtént. A labda zuhanni kezdett a kosár előtt, majd émelyítő puffanással landolt a földön. Iszonyodva figyeltem a kirobbanó hangzavart. - Nem, nem, nem, nem. - suttogtam halkan. Hogy tehette meg? Miért csinálta? Mekkora agyatlan marha! - Olivia, én úgy fogok tenni, mintha semmit sem hallottam volna - sziszegte Cammie, és megragadta a csuklómat. - El kell tűnnünk innen, mielőtt bárki kinyírna. Ahogy végigvonszolt a tömegen, még utoljára visszanéztem a pályára. Caleb eltűnt. Egy hétig semmit sem hallottam róla. Kezdett mardosni a bűntudat, míg végül egészen a csontom velejéig hatolt. Eszem ágában sem volt bevallani, hogy Caleb Drake meglepett, saját magát pedig megszégyenítette. Egy magafajta nem lep meg egy magamfajtát, igaz? Az egész kampuszban elterjedt a hír, hogy egy lány miatt szabotálta a játékot. Mivel percekig velem beszélt a sorsdöntő pillanat előtt, első számú gyanúsított voltam. A csajok sutyorogni kezdtek, amikor megláttak, a kosárcsapat tagjai pedig fagyos és fenyegető pillantásokat lövelltek felém. - Még csak nem is csinos! - hallottam az egyik vezérszurkoló lányt, amint egy másiknak pampog. - Ha már az egész kosaras karrierjét szabotálni akarta, legalább egy jó bigéért tette volna! Szégyenemben behúzott nyakkal sunnyogtam a könyvtárba. Honnan

tudhattam volna, hogy nagy csapatok ügynökei is ülnek a közönség soraiban? A sporttudásom kimerült annyiban, hogy meg bírtam különböztetni az eltérő színű labdákat. Meg egyébként is, ki gondolta volna, hogy tényleg megteszi? Reggelente egy kicsit többet időztem a tükör előtt: kifestettem a szemem és begöndörítettem a hajam. Ha már minden szem rám szegeződik, legalább próbáljak meg egy kicsit jobb bigének látszani. Ahhoz túl csinos voltam, hogy szürke legyek, a vonásaim viszont túl lágyak ahhoz, hogy egzotikusnak mutassanak. A férfiak elkerültek. Cammie egyszer azt mondta, olyan indulat tükröződik a szememben, ami elijeszti az embereket. Caleb Drake mégsem ijedt meg. Direkt hibázta el azt a dobást. Belement a játékomba, s alulmaradtam. - Olivia, jött egy… úúú… küldeményed - kiabált be Cammie a fürdőszobába egyik este. Egy doboz pihent a szépen bevetett ágyamon, amikor előkerültem. Gyorsan levettem róla, és lesöpörtem a helyét. Cammie erre az égnek emelte a tekintetét, miközben lerogyott a saját ágyára, amit már egy hete nem szedett rendbe. - Kinyitnád esetleg? Az a fura fazon hozta ki saját kezűleg a kampusz postahivatalából. Még a hajamat is megpróbálta megszagolni, amikor átvettem tőle. - Arcüreg problémái vannak. - ragadtam meg az ollót. - Ne áltasd magad! A doboz kinyílt. Amikor belenéztem, nem voltam biztos benne, mit látok valójában. - Egy leeresztett kosárlabda - emeltem fel, hogy megmutassam Cammie-nak. Egy boríték volt hozzáragasztva. Cammie hirtelen felélénkült. - Nem, te észlény! Az a leeresztett kosárlabda! Nagyot nyelve olvastam el az üzenetet. Olivia, eljött a visszavágó ideje. Találkozzunk tíz perc múlva a könyvtárban. Caleb

- Hihetetlen! - szorongattam a labdát. - Semmi légy szíves vagy ilyenek! Voltaképpen megparancsolta, hogy ott legyek! - Ott leszel - pattant fel Cammie csípőre tett kézzel. A szám sarkát rágva nemet intettem a fejemmel. - OLIVIA! A szezon legfontosabb játékát tetted tönkre neki! Tartozol ennyivel! Ha úgy vesszük, tényleg. - Rendben. RENDBEN! - kiabáltam vissza Cammie stílusában. Megragadtam egy kapucnis pulcsit a szekrényemből, és nagy vehemensen belebújtam. - De ennyi volt, oké? - ráztam meg feléje fenyegetően a mutatóujjamat. - Találkozom vele a könyvtárban, aztán többé egy árva szót sem akarok hallani erről az egészről tőled, tőle, vagy attól az átokverte szurkolóhordától! Cammie sugárzott az örömtől. - Minden apró részletet véss az eszedbe, és említsd meg a nevemet! Becsaptam magam mögött az ajtót, amikor kiléptem. Péntek este fél tízkor az egyetemi könyvtár olyan kihalt volt, mint egy szellemváros. Egy mogorva arcú nő álldogált a pult mögött, és csúnyán nézett két csókolózó elsőévesre. Elhaladtam Laura Hilberson képe és a tájékoztatást váró hatóságok telefonszáma előtt. Csinos lány volt, amolyan Daisy-kacsa módon: szőke haj, extrahosszú szempillák és csücsöri ajak, mintha éppen most vetette volna rá magát egy nyalókára. Már tizenhat napja eltűnt, és az ügy bekerült Nancy Grace rejtélyekkel foglalkozó tévéműsorába. Sóhajtottam. Korán érkeztem. Úgy döntöttem, teszek egy kis kitérőt a szépirodalmi részleg felé, hátha érdemes valamit kikölcsönözni. Caleb ott talált rám néhány perccel később. - Helló, Olivia! - szökdécselt felém olyan nevetséges magabiztossággal, hogy kedvem lett volna elgáncsolni. - Caleb - bólintottam kurtán. Drágának tűnő krémszínű pulóvere fölött fekete szövetkabátot viselt. A szívem

a torkomban dobogott. Próbáltam lehiggadni, és Caleb felé fordultam, hogy a szemébe nézzek. A keze hanyagul pihent a kordnadrág zsebében. Egy férfi divatmagazin címlapja elevenedett meg előttem. Azt vártam, hogy egy gagyi kosaras dzsekiben jelenik meg, valami szakadt farmerrel. - Miért öltöztél így ki? - mordultam rá, miközben újabb regénnyel gyarapítottam az asztalon gyülekező kupacot. - Hogy jut időd az olvasásra? - kérdezte, s felkapta az egyik kötetet, hogy a borítót szemügyre vegye. Nem fogom az orrára kötni, hogy nincs életem, és emiatt végigolvasom a hétvégéket is. Szúrós pillantást lövelltem felé, és reméltem, hogy ejti a témát. A szerencsétlen parasztja talán sosem jutott el egy könyv elejétől a végéig. Már éppen közölni akartam vele ezt, amikor egy vaskos regénnyel a kezében jött vissza a szomszédos polcsortól. - Lapozz bele! Ez a kedvencem. Kétkedve néztem rá, mielőtt kivettem volna a kezéből a kötetet. Szép remények. Sosem olvastam. - Viccelsz? Vigyorgott. - Azt hiszed, hogy analfabéta vagyok, csak mert kosarazom? Vágtam egy pofát. Pontosan ezt hittem. - Miért kérted, hogy idejöjjek? - Gondoltam, talán szívesebben találkozol velem ismerős terepen - mondta, s azzal az asztal szélére támaszkodott. - Talán azt gondoltad, nem hajtom be nálad a járandóságomat? Akkor vettem észre először az akcentusát. Brit - állapítottam meg, de nem voltam biztos a dologban. Akármilyen is volt, épp olyan hatást gyakorolt rám, mint a vodka. -

Arra kértelek, hogy rontsd el a dobást. Nem mondtam, hogy járunk, ha

megteszed.

- Tényleg? Én nem pont így emlékszem - résnyire szűkítette a szemét és felszegte a fejét, miközben úgy tett, mint aki kissé össze van zavarodva. Hé, itt csak nekem van jogom szarkasztikusnak lenni! - Járni fogsz velem, Olivia, mert akármennyire is utálod bevallani, de tévedtél velem kapcsolatban. A szám kinyílt, majd becsukódott. Az eszem! Hová tűnt az eszem? - Én... öhm. - Nem - szakított félbe. - Semmi kifogás. Randira hívlak. - Oké - csuktam be a szemem, és mély lélegzetet vettem. - Az alku az alku. Cammie imádni fog ezért. Imádni fog! - Szerda este nyolc. Felegyenesedett. Egy lépést hátráltam. Olyan magas volt! Már elindult kifelé, aztán megállt. - Olivia? - Mi van? - csattantam fel. - Meg foglak csókolni. Csak hogy tudd. Nevetése csak úgy visszhangzott a könyvtár falai között, ahogy kiment. A holttestemen át. Miért kell ilyen szívdöglesztően kinéznie? És miért tűnik a szájából olyan szépnek a nevem? Felnyaláboltam a könyveimet, és a pulthoz léptem.

Negyedik fejezet

T

artottam tőle. Legyőzött, minden fegyvert kicsavart a kezemből. Úgy éreztem magam, mint egy fogatlan tigris. Megoldási stratégiám abból állt,

hogy a szobámban lapultam szerdáig, hogy még véletlenül se futhassak össze vele. Cammie tartott életben halrudacskák és a saját babkonzervkészletének segítségével. A Szép reményeket olvastam, amiről kiderült, hogy tényleg jó. Rágugliztam a kosárlabda szabályaira is, így végre megértettem, mi történt, amikor azt a dobást elhibázta. A randi napja felvirradt - akkor már szinte vártam a találkozásunkat. Szinte. Cammie szépészeti komplexummá varázsolta az íróasztalát, amit egyébként soha, senki nem használt írásra. Én pedig engedelmes majom módjára ücsörögtem a széken, amíg dolgozott rajtam. Igazgatta a hajamat, reszelte a körmömet, és közönséges szagú kencéket kent a képemre. A biztonságos szexről szóló előadásának kezdetén azonnal előkaptam a fülhallgatót, és feltekertem a hangerőt. Pontosan hét óra ötvenöt perckor udvarias kopp-kopp-kopp hallatszott az ajtónkon. Cammie fel-le ugrált, groteszk módon néma sikítozásba fagyott arccal. - Kajakra bejön a szobánkba! - sziszegte, miközben az ajtóhoz táncolt. Rózsaszín szájfényes tubust rántott elő, s végigfuttatta az ajkain, mielőtt a kilincshez nyúlt. Hátráltam egy lépést, amíg ez az olykor gondoskodó anyuka módjára viselkedő, olykor lotyó üzemmódba kapcsoló kis elsős beengedte a látogatót. - Ó, szia - mondta csevegő hangon. - Cammie vagyok - mosolygott, és udvariasan kezet nyújtott. Amikor Caleb meglátott, szemlátomást elakadt a szava. Jól néztem ki, na. Cammie igazán kitett magáért. Farmert és testre simuló kasmírpulóvert viseltem, ami lazán szabadon hagyta az egyik vállamat. A hajam, mint általában, vastag hullámokban omlott a hátamra, de ezúttal Cammie szégyenletes mennyiségű hajlakkal fixálta.

- Jól van, akkor menjünk - közöltem, miközben elsétáltam az orra előtt, majd kiléptem a folyosóra. Megfordultam. Caleb Cammie-tól köszönt el éppen. - Nem maradunk túl sokáig - hallottam Caleb hangját. - Jaj, maradjatok, amíg jólesik! - válaszolta a szobatársam déliéiért elnyújtott akcentussal. - Rövid pórázra van szüksége, szóval remélem, van nálad - meredt rám Cammie. Rögtön terveket kezdtem szőni, hogy miként is tudnám majd szabotálni az angol irodalom esszéjét, ha hazaértem. - Nem semmi a csaj - tette hozzá Caleb, amikor az ajtó bezárult. Grimasszal nyugtáztam. Alábecsülte. - Texasi - mondtam, mintha ezzel megmagyaráznám a viselkedését. Aztán elpirultam. Miért mondtam ezt? Felpillantva láttam, hogy félmosolyt villant rám. Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy ne forduljak sarkon, és ne rohanjak vissza a szobámba. De győzött a büszkeség, mintha az vitte volna előre a lábamat. Nem akarom, hogy azt gondolja, nem vagyok ura a helyzetnek. A lifthez vezető úton elhaladtunk két szurkolólány előtt. Óriásira kerekedett a szemük, amikor észrevették Calebet. Ő udvariasan biccentett nekik, de nem állt meg. A kezét a derekamon pihentette. Próbáltam távolabb fészkelődni, nulla sikerrel. - Szereted, ha bókolnak neked? - kérdezte, amikor beléptünk a liftbe. Megnyomtam a gombot, mielőtt lett volna rá esélye. - Csak ha eredetien. Kuncogott, és a szemét forgatta. - Oké, rendben - sóhajtott, és próbált nem röhögni az arckifejezésemen. Lássuk csak. A mosolyoddal ölni, a tekinteteddel pedig marni tudnál... - Ez nem eredeti, ez egy Billy Joel-dalban van! - szakítottam félbe. - Egyébként is, miféle bók ez? Az autója felé tartottunk. A kezét most zsebre dugta, amíg a parkolóban ballagtunk.

- Mondanám, hogy az a dal rólad szól, de ha válogatós vagy... - gondolkodott el egy pillanatra. - Azt akarod, hogy a bunkó kosaras bókoljon neked, vagy az, aki a Szép reményeket olvasta? - Mindkettő. Próbáltam úgy tenni, mintha nem élvezném ezt a kis szócsatát. De már éreztem, hogy ellazulnak a vállaim, s most, hogy már nem volt a keze a hátamon, megint tudtam gondolkodni. Amikor a kocsijához értünk, megálltam az ajtó mellett - neki háttal, várva, hogy kinyissa nekem. - Akár mögötted, akár veled szemben állok, a látvány elég jó - szólalt meg. A központi zár kattanásával egy időben forróság öntötte el az arcom. Kitárta előttem az ajtót. A hangjában elfojtott nevetés bujkált, úgyhogy szó nélkül szálltam be. Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire zavarba tudott volna hozni. Ráérősen sétált a vezetőoldal felé, így volt időm szemügyre venni. Ezúttal egy másik lenyűgözően összeválogatott szettet viselt. Az ülésbe süppedve beszívtam a kölnije illatát. Az illat áthatotta az ülések bőr huzatát is, akár egy puha takaró. Mintha egyszerre ott lett volna mindenhol a kocsiban. Karácsonyi illat volt, fenyő és narancs. Tetszett. . Kösd be magad! - mondta, miközben a vezetőülésre huppant. Összeszorítottam az számat. Még mit nem! Nem fog itt utasítgatni engem. . Nem csatolom be. Az ütött-kopott kis VW Bogaramban még csak nem is volt biztonsági öv. Valamelyik régi tulajdonos egyszerűen kivágta. Némán szidtam magam, amiért nem az én autómmal megyünk. Caleb felvonta a szemöldökét. Észrevettem, hogy elég gyakran csinálja. - Készülj fel - vont vállat. - Hirtelen fékezéskor csak kinyújtom a karomat, így, hogy ne fejeld le a szélvédőt. Illusztrálta is a mozdulatot, aminek következében a karja közvetlen kapcsolatba került a melltartóm B-kosarával.

Becsatoltam az övét. Meg sem próbálta elfojtani a vigyort. - Hova megyünk amúgy? - kérdeztem fagyosan. Ha szerencsém van, gyorsan letudjuk az egészet, és hazaérek a Grace Klinikára. A kétdimenziós jóképű férfiakat sokkal könnyebben állta a gyomrom, mint a valódi karácsonyillatú Calvin Klein modelleket. - A kedvenc randihelyemre - fordult felém sebességváltás közben. A gyomromat nem várt forróság árasztotta el. Kézfétisem van. Az ő keze nagy volt, ami valószínűleg jól jött a hülye sportjához. Olyan kéz, amin szexi a jegygyűrű. Halványbarna, kanyargó folyóként futó erekkel, amelyek eltűntek a kabátujj alatt. - Ez nem randi - emlékeztettem. - És elég béna volt közölni velem, hogy ugyanoda viszel, ahova más lányokat szoktál. - Jó. Akkor majd legközelebb észben tartom, hogy hazudnom kell neked válaszolta, miközben engem figyelt a szeme sarkából. - Miből gondolod, hogy lesz legközelebb? - Miből gondolod, hogy nem lesz? Nem vettem a fáradságot, hogy rápillantsak. Csak felszisszentem és kibámultam az ablakon. Jackson Retró fagyizója a szórakozóhelyeiről ismert városnegyed egyik legforgalmasabb utcáján volt. Neon cégére türelmetlenül villogott egy kockapláza oldaláról, éjjel-nappal magára vonva a járókelők figyelmét. Az erős fények, a pózoló turisták kedvéért kiállított, kivágott fejű szereplőkből álló vicces kompozíciók és a harsogó orgonaszó ellenére sosem vettem észre ezt a helyet. - Ó... - próbáltam leplezni a meglepődöttségemet. - Ez érdekes. - Tejérzékeny vagy? - kérdezte, miközben leparkoltunk. - Dehogy. - Diéta? - Ezen a héten nem. - Szuper. Akkor imádni fogod. Megkerülte a kocsit és kinyitotta nekem az ajtót, aztán felém nyújtotta a kezét,

én pedig kikászálódtam. Egy hallba léptünk, ahol egy vattacukorhajú bácsi üdvözölt minket. Izgalmában sípolt a tüdeje, amikor meglátta Calebet. Azonnal odasietett, hogy kezet fogjon vele. - Jó újra látni téged, Caleb! - örvendezett a dohányosok rekedt hangján. Piros hajszálcsíkos overallt viselt, nyalóka formájú gombokkal. Ez egy kissé zavart. Caleb vendéglátónk vállára helyezte méretes mancsát. Néhány pillanatig körbeudvarolták egymást, aztán Caleb sajnos megint megtalálta a derekamat. - Harlow, szabad az asztalom? Harlow bólintott, és elindult. A nyomában totyogva keresztülsétáltunk az első helyiségen, majd a fagyipultok melletti szűk átjárón végighaladva egy másik, nagyobb teremben kötöttünk ki. Megbabonázva néztem körbe, ahogy lassan az asztalhoz értünk. A hely voltaképpen a húszas évekből itt ragadt kirakodóvásár volt. Tulajdonképpen annyi izémizé és ketyere lógott le a falakról, hogy azt sem tudtam, hová nézzek. „Caleb asztala” ütött-kopott és kicsi volt, fölötte pedig egy csámpás mózeskosár himbálózott. Csalódottan szorítottam össze az ajkamat. Caleb felém fordulva úgy mosolygott, mintha olvasna a gondolataimban. Harlow megint zihálni kezdett, amikor huzigálni kezdte a székem. - Köszönöm, boldogulok vele... - mentettem meg, mire vállat vont és eltűnt, kettesben hagyva bennünket. Gazdag brit fiúk nem fagyiznak ilyen helyeken. Kaviárt esznek luxushajókon, és pénzes szőke cicababákkal randiznak, akiknek befektetési portfoliójuk van. Ennek a példánynak bizonyára valami rejtett hibája van. Fejben végigpörgettem a lehetőségeket: agresszió, állandó nyakba lihegés, mentális betegség... - Ha jól sejtem, kíváncsi vagy az asztal történetére - helyezkedett el velem szemben. Bólintottam. - Ide hordom a csajokat elsős gimis korom óta - jelentette ki, s azzal lazán

hátradőlt, kezét összefonva a ragadós asztallapon. - Látod amúgy azt az asztalt ott? Megfordulva követtem az irányt, amerre mutatott. Egy régi jelzőlámpa villant fel olykor pirosán vagy zölden fölötte. - Az a lúzerasztal, és én soha többé nem ülök oda. Sem egyedül, sem lánnyal. Vidáman fordultam vissza. Szóval babonás. Milyen kattant! Felsőbbrendűen normálisnak éreztem tőle magam. - Miért? - Mert mindig, amikor oda ülök, katasztrófa történik. Például a régi barátnőm meglát az újjal, és úgy dob ki, hogy leönt minket csokoládéval. Vagy a suli legmenőbb macája előtt jövök rá, hogy allergiás vagyok az áfonyára... - kuncogott magában. Én meg hagytam, hogy egy mosoly áthatoljon a merev álarcomon. Az áfonyaallergia voltaképpen egész aranyos. - És ez az asztal? - érdeklődtem. - Jó dolgok történnek itt - válaszolta egyszerűen. Felvontam a szemöldököm, de féltem rákérdezni, milyenek. Egy húszas évekbeli fagyizóba vinni egy csajt hatalmas pluszpont. Cammie zabálta volna. Úgy gondoltam, biztos ez számít Calebnél előjátéknak. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor a pincér megjelent két ásványvízzel és egy nagy adag állott popcornnal. Még az étlapot böngésztem, miközben hallottam, hogy Caleb rendel nekem. - Ez most komoly? - vontam kérdőre, amikor a pincér elment. - Tisztában vagy vele, hogy a nők már szavazhatnak és kiválaszthatják a saját kajájukat? - Te aztán eltántoríthatatlan vagy! Ez tetszik. Lenyaltam a sót az ujjamról, és résnyire szűkült szemmel rámeredtem. - Láttam, hogy ezt nézegetted - mutatott a banános fagylaltkehely képére. Pont, mielőtt a diétás fagyikhoz lapoztál volna. Jó megfigyelő, meg kell hagyni. - És mi van akkor, ha éppen diétás fagyit akartam?

Caleb vállat vont. - Ez az én estém. Megnyertem a fogadást, én diktálok. Majdnem elmosolyodtam. Majdnem. Mesélt a családjáról, amíg várakoztunk. Londonban nőtt fel az anyjával és a nevelőapjával. Olyan meseszerű gyermekkora volt, amilyenről minden kölyök álmodik. Csodás nyaralások, svájci karácsonyozások az unokatesókkal, meg egy kicseszett póni a születésnapjára. Tizennégy éves volt, amikor átköltöztek Amerikába. Először Michiganbe, aztán amikor az anyukája rájött, hogy a hűvös éghajlat árt az arcszínének, Floridába. Volt egy rakás pénz, egy pici veszekedés, meg egy báty, aki szabadidejében például megmászta a Mount Everestet. A vér szerinti apjával csak ritkán találkozott: ö egy brit bulvármagazinok címlapjáról ismert nőcsábász, aki híres modellekkel szokott randizni és szakítani. Amikor rám került a sor, az arisztokrácia kedvéért egy kicsit szűrtem a dolgot. Kihagytam az alkoholista apámat, akire csak annyit mondtam, hogy „néhai”, a problémákat meg ráfogtam a „rossz környékre”. Semmi értelmét nem láttam, hogy a tökéletesen varázstalan életem részleteibe fullasszam. Nem akartam belerondítani az egyszer volt, hol nem voltjába. Figyelmesen hallgatott, aztán kérdéseket tett föl. Szerintem az ember a fel nem tett kérdések száma alapján tudja megsaccolni a másik önimádatát. Úgy tűnt, Caleb őszintén érdeklődik irántam. Nem tudtam, hogy ez igazából mit jelent. Vagy azt, hogy így akar ágyba vinni, vagy tényleg ennyire kedves. Amikor beszéltem neki anyámról, meg arról, hogy végzős középiskolás koromban meghalt rákban, valódi részvét tükröződött a szemében. Ettől kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a széken. - Szóval akkor teljesen egyedül maradtál, Olivia? Ki akartam térni a válasz elől. Rossz volt ezt így hallani. - Igen, mondhatjuk így, legalábbis ami az elhalálozott családtagokat illeti. Édességet kanalaztam a számba, hogy ne kelljen többet mondanom. - Boldog vagy? - kérdezte.

Elég furcsa kérdésnek gondoltam ezt. Arra kíváncsi, hogy sírok-e még éjjelente anyám halála miatt? A kanalával játszott, és észre sem vette, hogy csokoládét csöpögtet végig az asztalon vele. Olyan őszintén válaszoltam, ahogy tőlem tellett. - Néha. Te nem? - Nem tudom. Meglepetten felnéztem. Élsportoló, szépfiú, elkényeztetett - hát hogyhogy nem boldog? Sőt, hogy lehet, hogy nem tudja, az-e? - Az mit jelent? - érdeklődtem, és letettem a kanalat. Elment a kedvem a fagyitól. Elment a kedvem az ottléttől. Az egész beszélgetéstől rosszul voltam. - Még nem tudom, mi tesz boldoggá. Azt hiszem, próbálom megtalálni. Mindig meg akartam házasodni, családot alapítani... Úgy, hogy kiválasztok valakit, akivel együtt őszülünk és ráncosodunk, meg egy mikrobusznyi unokánk lesz. - Mikrobusznyi? - kérdeztem hitetlenkedve, a kint parkoló áramvonalas sportkocsira gondolva. - Viccelsz? - Nem vagyok olyan szörnyű, mint hiszed. Megböktem a vállát. - Te nem mikrobuszt akarsz, hanem Porschét. Tizenöt évvel az esküvő után pedig lecseréled a feleséget meg a kicsiket valami olyanra, amitől újra pezseg a véred. Elkényeztettek? - Ugyan már! Te sem bántál velem kesztyűs kézzel. Ha erősebben kellett volna küzdenem azért, hogy itt legyél, most fekvőgipszben szuszognék. - Akárhogy is, írtál egy könyvet, és nem tetszik a kritika, amit tőlem kaptál rá vágtam rá epésen. - Oké, igazad van - tartotta fel a kezét. - Akkor írok egy sorozatot, ami sokkal kevésbé lesz öntömjénező. Elolvasod? - Csak akkor, ha az egyetem többi csaja nem fogja. Olyan hangosan kacagott fel, hogy néhány fej felénk fordult. Kivettem pár szem pattogatott kukoricát a dobozból, és elmélkedve rágódtam rajta. Nem is volt annyira szörnyű, mint vártam. Majdhogynem jól éreztem

magam. Amikor felnéztem, éppen engem figyelt. - Mi az? Miért nézel így? Caleb felsóhajtott. - Miért vagy ennyire ellenséges? - Figyelj, öreg! Egy pillanatig se gondold, hogy beveszem ezt az érzékeny fickós dumát, amit nyomsz. Felismerem az ilyen vakerolást messziről is. - Nem tudtam, hogy érzékeny fickós dumát nyomok - válaszolta őszinte hangon. Magazinba illő vonásait tanulmányozva próbáltam belelátni a lelkébe. Olyan szemei voltak, amik mintha mindig rád nevetnének. Borostyánszínűek. A szája körül pedig máris apró nevetőráncok ültek, mint a legfinomabb papíron a gyűrődések. - Hagyj lógva egy kicsit - mondtam neki. - Idehoztál erre a cuki kis helyre, mintha gimisek lennénk. Névről ismered azt az öreg pasit. Úgy nézel rám... - fúlt el a hangom, mert összevonta a szemöldökét. - Nem vagy túl jó emberismerő... - pöckölt felém egy kukoricaszemet, amivel eltalálta a homlokom. Sértetten megdörzsöltem a helyét. Nagyon jó emberismerő vagyok. - Talán rendes srác vagyok, Olivia. Felhorkantam. - Sokat elmondhatsz valakiről az arcvonásai alapján, meg abból, hogy hogyan bánik velük. De igazán megismerni bárkit is, az időbe telik - magyarázta. - Mit tudsz elmondani rólam, mester? Caleb úgy hunyorgott rám, mintha még nem állnék készen a válaszra. - Gyerünk, ha már úgyis dicsekedni akarsz vele... - sürgettem. - Jó, jó. Lássuk... Azonnal megbántam a döntésem. Pont most adtam neki engedélyt, hogy bámuljon, pedig már amúgy is elvörösödtem. - Van valami szomorú a szemedben. Talán az, hogy olyan nagyok, vagy ahogy

lefelé áll a sarkuk, mintha éppen csalódtál volna valamiben. Sebezhetőek, de bátrak is egyben, mert mindenre úgy nézel, mintha kihívás lenne. Aztán ahogy az álladat tartod. Dacos vagy és makacs. A pisze orrocskád pedig mindig felfelé mutat. Szerintem távol akarod tartani magadtól az embereket, azért tetteted magad sznobnak. Hányingerem támadt. Túl sok fagylalt. Túl igaz szavak. - És a személyes kedvencem... az ajkad. Mosolyogva nyugtázta az egyre élénkebb rózsaszínben pompázó nyakam. - Telt és érzéki, a sarkoknál mindig lefelé biggyesztett. Mintha addig keltene csókolnom, amíg mosolygós nem lesz. Megdöbbentem. Arra gondolt, hogy megcsókoljon? Hát persze hogy arra gondolt, hogy megcsókoljon. A pasik mindig ilyen dolgokra gondolnak. Szexhez vezető dolgokra. Az asztal alatt a körmeim mélyen a tenyerembe vájódtak. - Zavarba hoztalak? - dőlt hátra a széken, egyik könyökét lazán az asztalon hagyva. Lenyeltem a röplabda méretű gombócot a torkomban. A szívem megőrült, összevissza vert. - Nem. - Helyes, mert nem olyan csajnak tartalak, akit bármivel meg lehetne lepni. Főleg azzal nem, hogy tévedett az iskola tahójával kapcsolatban. Mindjárt meghalok. Oké, szóval ez a tökfej egy picit több, mint feltételeztem. Karba fontam a kezem a mellkasom előtt, és úgy összehúztam a szemem, mint a cowboyok a régi westernfilmekben. - Rendben, miért hibáztad el a dobást? - Miért hibáztam el a dobást? - ismételte meg. - Mert jobban érdekelt, hogy megismerjelek, mint az, hogy megnyerjek még egy meccset. Ez alkalommal meg sem próbáltam leplezni a döbbenetemet. Épp most kaptam tőle egy hatalmas bókot. Még jobbat, mint a csókos. Fenébe az egésszel.

Sehol egy csípős megjegyzés. Nem érdekel, hogy cserbenhagyott az eszem. Kifelé menet megálltunk az eladásra kínált cukorkáknál és játékoknál. Mintha a hely nem lett volna elég zsúfolt már így is, még begyömöszöltek néhány kacatot. Caleb a sarokban tanulmányozott valamit, én pedig őt. - Ezt nézd! - intett oda magához. Odafurakodtam hozzá és egy sornyi sörbetszínű plüssmackóhoz. Egy pénznyomó volt. Olyan gépezet, ami szuvenír érméket gyárt, ha beléjük dobsz egy penny ötvenet. A masina valami random szöveget nyom a kisimított pennyre, az ötvenet pedig megtartja cserébe. Caleb apró után kutatott a zsebében, mintha felpörgette volna a cukorlöket. - Te csinálod - jelentette ki, s a tenyerembe ejtette az érméket. Bedobtam őket a keskeny nyíláson, és megnyomtam a start gombot. A prés felzúgott, és békésen mocorogni kezdett. Tudatában voltam annak, hogy milyen közel állunk egymáshoz, és hogy zsákutcában vagyok. Néhány plüssmackót le is vertem a polcról. Amint lehajoltunk felvenni őket, a pénznyomó böffentett egyet, s a penny kongva landolt a kiadó rekeszben. Caleb összedörzsölte a tenyerét, én meg vihogtam. - És most valami olyasmi következik, amilyet nem látsz mindennap koppintott finoman az orromra. A kislányos vigyort letörölve visszatértem a savanyú képemhez. Az orrom pedig bizseregni kezdett. - Ez csak egy emlékérmés gép. Nyugodj le, Sherlock! - Ááá, de ez nem ám csak egy mezei masina! - bökött a kiírásra, amit sajnos nem vettem észre. - Ez egy romantikus pénznyomógép. Elsápadtam. A penny még meleg volt, amikor megtaláltam az ujjaimmal. Rögtön átadtam Calebnek anélkül, hogy megnéztem volna az üzenetet. - Bizony, bizony - hümmögött büszkén. Győzött a kíváncsiságom. Lejjebb húztam a karját, egészen addig, amíg az érme

pont a szemem elé nem került. Érvényes egy csókra Bárhol, bármikor Persze, még mit nem! Kihátráltam a szűk helyről, és elindultam az ajtó felé. - Sok szerencsét a begyűjtéshez! Egy szót sem szólt. Fölösleges lett volna. Úgy feszített meg vigyorgott, hogy azzal mindent elárult. A kolihoz vezető úton megkérdeztem Lauráról. Elmesélte, hogy csak egy hétig randiztak elsősként, és kedves lány volt. Mire a szobámig kísért, annyira lefoglalt a csók gondolata, hogy megbotlottam a saját lábamban. - Óvatosan, hercegnő! - kapta el a könyököm. - Ha kificamodik valamid, muszáj lesz ölben bevinnem téged az ajtón. Borzadó arckifejezésem láttán elnevette magát. - A legtöbb lány izgatott lenne a lehetőségtől, tudod? - Én nem a legtöbb lány vagyok. - Igen, látom. Tett felém egy lépést, én pedig nekidőltem az ajtónak. Mintha bele akarnék passzírozódni a vékony furnérba. Kibírhatatlanul közel volt. Két kezébe fogta az arcomat, és centikre... centikre volt az övé az enyémtől. Éreztem a leheletét az ajkamon. Látni akartam a száját, nézni, hogy mit csinál vele... De foglyul ejtett a tekintete. Ha tudtam volna tartani a szemkontaktust, talán nem veszi észre, hogy a mellkasom csak úgy hullámzik a zihálástól, a körmeim pedig be- levájódnak a mögöttem lévő ajtóba. Közelebb tolta az arcát, az orra gyakorlatilag hozzáért az enyémhez. Az ajkaim szétnyíltak. Milyen régóta álltunk ott? Öt percnek éreztem, de tudtam, hogy kábé tíz másodperc. Egy milliméterrel közelebb húzódott. Nem volt hová mennem. Még erősebben az ajtóhoz szorítottam magam. Beleolvadtam a fába. Annyira féltem... de mitől? Csókolóztam már korábban. Megszólalt, és

annyira közel volt, hogy az ajkai súrolták a szám sarkát. - Nem foglak megcsókolni - jelentette ki. Összerándult a gyomrom. Ez jó vagy rossz? Jó vagy rossz? Fogalmam sem volt róla, hogy csalódtam vagy megkönnyebbültem. Hátrálva felegyenesedett. - Nem ma, Olivia. De meg foglak csókolni. Izgalom söpört végig a zsigereimen, a hasamból kiindulva a mellkasomon át egészen az ajkaimig. - Nem. Olyan bután hangzott; akár egy dacos kisgyermek szava. Nem tudom, miért mondtam ki. Azon kívül, persze, hogy visszanyerjem az irányítást, amit elvett tőlem. Caleb már sarkon fordult, hogy elmenjen, de megállította a „nem”. Visszafordult. Zsebre vágott kézzel. A folyosó mintha összezsugorodott volna körülötte, mintha hozzá görbült volna minden. Hogy csinálta? Vártam, hogy mondjon valamit, talán évődjön velem még egy kicsit. Ehelyett csak vigyorgott, lenézett a földre, aztán megint rám... és elsétált. Megint győzött. Ez a kis húzás erősebb volt; mélyebb nyomot hagyott, mintha az enyémre szorította volna az ajkát. Most úgy éreztem, mintha vadásztak volna rám. Alig volt időm feldolgozni a történteket, amikor az ajtó kitárult, és Cammie a nadrágom övénél fogva berángatott. - Mesélj el mindent! - követelte. Kukorica méretű csavarók voltak a hajában, az arcát pedig citromillatú massza fedte. - Nincs mit elmesélnem - mondtam titokzatosan, már-már álmodozó hangon. - Tartsd meg a pulcsit, amit kölcsönadtam. Ezen egy kicsit gondolkodtam, mielőtt rábólintottam. - Elvitt Jackson fagyizójába... - kezdtem bele.

Ötödik fejezet A jelen

A

bba kell hagynom az álmodozást. Túl sok időt töltök azzal, hogy a múlton elmélkedem, és újraélem, hogyan is kezdődött közöttünk minden.

Hirtelen tudatosul bennem, hogy az íróasztalom mögött ülve firkálgatok elvarázsoltan valami dokumentumra, amit be kellene gépelnem. Órák teltek el. Fánkot hoztam magammal az irodába, s a cég ügyvédeinek egyike a dobozban matat éppen. Az ingujja tiszta cukor lesz tőle. Kiválasztja a neki tetsző darabot, és az asztalom szélének dőlve felborít egy tollakkal teli bögrét. Összerezzenek, de az ölemben tartom a kezemet. - Szóval hogy megy a jogi egyetem? - kérdezi a lekvárosba harapva, és ügyet sem vet a felfordulásra. Magam előtt látom a fiókomban heverő jelentkezési papírokat, és nagyot sóhajtok. Ma este. Ma este ambiciózus leszek. - Köszönöm, jól, Mr. Gould. Nem bírom tovább. Összeszedem a tollakat, majd visszateszem a bögrét a helyére. - Tudja, Olivia, egy ilyen külsejű nő sokra viheti a mai világban, ha jól keveri a kártyákat. Nyitott szájjal csámcsog. - Nos, abban reménykedem, hogy a tehetségemmel és a kitartásommal vihetem sokra, Mr. Gould. Nem pedig a külsőmmel. Kuncog rajtam. Elképzelem, amint egy tollat döfök a légcsövébe. Vér. Túl sok vért kellene feltakarítani. Inkább mégsem. - Ha aratni akar ezen a területen, aranyom, csak szóljon! Szívesen elkalauzolom a csúcsra vezető úton... - mosolyog rám kacsintva. Kileng a köcsögradar. Utálom, ha becézgetnek. Főleg, ha vén kecskék teszik, akik hajszálcsíkosban mekegnek. - Elkalauzol? - érdeklődöm tettetett lelkesedéssel.

Mr. Gould megpiszkálja a fogát... Felvillantva a jegygyűrűjét, amiről szereti elfelejteni, hogy hűséget szimbolizál. - Betűzzem a szót? - Nem - sóhajtok unottan. - De maga kénytelen lesz lebetűzni a HR-eseknek, amikor elmondom nekik, hogy szexuálisan zaklat. Előveszek egy körömreszelőt a biszbaszos fiókomból, és elkezdem reszelni a hüvelykujjam. Amikor felnézek, az arca ijedt, beszari színben pompázik a megszokott paradicsomvörös helyett. - Elnézést kérek, amennyiben a jövője iránti aggodalmamat szexuális zaklatásnak vette - hadarja, leoperálva a hátsóját az asztalomról. Végigmérem. Az Armani öltönyből teniszlabda módjára kiálló csontos vállától kezdve a szánalmasan csöpp lábacskájáig. - Mi lenne, ha kizárólag munkaügyi megbeszélésekre szorítkoznánk, az aggodalmat pedig megtartaná a feleségének... Mary a neve, ugye? Merev vállal fordul el. Utálom a férfiakat. Vagyis a legtöbbjüket. A kihangosított irodai telefonom megreccsen. - Olivia, ide tudnál jönni egy másodpercre? - kérdezi Bernie. Bernadetté Vespa Singer a főnököm, és odáig van értem. Százötven centis magasságához lúdtalp és örökösen elmaszatolódott barackszínű rúzs társul, meg pudlikutyaszerű fekete dróthaj. Született zseni, pokolian jó ügyvéd. Kilencvenöt százalékos közvádi sikerarányával és férfiakat megszégyenítő tempójával ő a példaképem. - Mr. Gould felajánlotta, hogy egyengeti a karrierem - közlöm csevegő hangon Bernie irodájába lépve. - A mocsok! - csapja a tenyerét olyan indulatosan az asztalra, hogy a bólogató állatai akcióba lendülnek. - Akarsz sajtónyilvánosságot, Olivia? Fene a pofáját annak a koktélvirslis szerencsétlennek! Szerintem kettyintenek Judge Waltersszel.

Nemet intek a fejemmel, és leülök az asztalával szemben. - Az asszisztensfélém vagy, kölyök. Kemény, mint a kő, és céltudatos, mint az állat. Elmosolyodom. Ezt mondta, amikor felvett. Elfogadtam az állást, pedig tudtam, hogy kattant egy kicsit. De nem érdekelt, mivel sorra nyerte a pereket. - Mi történt azzal a fazonnal, akiről meséltél? - érdeklődik. Megvakarja az orrát a tolla hegyével, amivel maszatot hagy az arcán. Úgy elpirulok, hogy az felér egy azonnali vallomástétellel. - Tudod, úgyis rájön végül - mereszti rám gombszemeit. - Ne csinálj hülyeséget, oltári per lehet belőle. Harapdálom az arcom belsejét. Nem tudom, miért mondtam el neki. Most már bánom, hogy így méreget. - Tudom - motyogom, alibiből a blúzom gombjával matatva. - Lehetne, hogy most ne beszéljünk róla? Mi van ezzel a pasassal? - kérdezi, ügyet sem vetve rám. - Nagy a szerszáma? Sosem értettem, hogy az ilyen csinos lányok, mint te, miért kajtatnak férfiak után. Kéne neked egy vibrátor. Eszedbe sem fog jutni utána. Na, hadd írjam le egy jófélének a nevét neked... Azzal egy sárga post-itre firkant valamit, és felém nyújtja. - Köszi - bámulom a falat a feje fölött, miközben átveszem tőle a cetlit. - Simi-semmiség. Viszlát, kölyök! - tessékel ki az irodájából vaskos, tintás ujjaival. Áthívtam Calebet vacsorára. Régi kutya, régi trükk. A kávézós randink hirtelen véget ért, amikor a pattanásos srác a pult mögül kirakta a zárva táblát és leoltotta a villanyokat. Bánatosan feltápászkodtunk a székről és kislattyogtunk. - Látlak még? - kérdezte egy utcai lámpa mellett, ami földöntúli fénybe vonta a vállát. - Mit csinálsz, ha nemet mondok? - Ne mondj nemet! Megint egy olyan pillanat volt, amikor a lelkiismeretemmel flörtölve elhitettem

magammal, hogy jól cselekszem. - Gyere át vacsira! - böktem ki. - Nem vagyok túl jó szakács, de azért... Meglepődött, aztán elvigyorodott. - Nagyon szívesen. Hát így történt. Hülye, hülye, hülye vagyok. A munkaidő vége felé megeresztek egy gyors hívást a Dobson Orchard-os plakáton látott számra. A nyomozó rögzíti a nevem, a telefonszámom, és megköszöni az információt. Megígéri, hogy hívni fog, ha bármi felmerül. Aztán rácsörgök a kedvenc thai éttermemre, hogy rendeljek egy nagy tálca vörös zöldségcurryt - elvitelre. Ubi az ajtóban vár, amikor hazaérek. A cuccaimat lepakolva kiveszek egy kólát a hűtőből. - Javíthatatlan vagy, Ubi - akasztom a pórázt a nyakörvére. - Tudod, hogy ma erre nincs időm. Gyors sétánk húszpercesre nyúlik, miután Ubi szándékosan figyelmen kívül hagyja az utasításaimat, és nem hajlandó parancsra pisilni. Mire visszaérünk, fél órám marad Caleb előtt. Beteszem a kész curryt egy nagy tálba, aztán betolom sütőbe, hogy meleg maradjon. Kifényesítek két borospoharat, meg leporolok egy üveg bort. Végül kiveszem a saláta hozzávalóit, és ábécésorrendben felsorakoztatom őket a konyhapulton. Caleb öt perccel hamarabb érkezik. - Neked hoztam - ad át egy üveg bort és egy kis cserepes gardéniát. Megszagolom az egyetlen hófehér virágot. - Ez a kedvencem - mondom félig meglepetten. - Tényleg? Szerencsém volt. Felhorkantok. Ó, ha tudná! Gondolataimat Ubi tereli el, aki hisztérikusan veti magát Caleb lábára. Amikor a vendég lehajol hozzá, hogy megsimogassa a fejét, a kis dinka csaholva elszalad.

- Afféle „én hozzád érhetek, de te hozzám nem” játék... - magyarázom. - Akkor olyan kötekedős, mint a gazdája. - A gazdáját nem ismered elég jól ahhoz, hogy ilyen feltételezésbe bocsátkozz mosolygok. - Tényleg nem. Körülnéz a nappaliban, amitől zavarban érzem magam. Az otthonom kicsi és nagyon lila. Volt már itt, persze, de nem emlékszik rá, ugye. Éppen el akarom magyarázni, miért nincsenek jobb holmijaim, amikor felderül az arca. - Hosszú hajad volt - ballag oda egy képmontázshoz a falon. Felemelem a kezem, és megfogok egy töredezett tincset a maradékából. - Igen, a fősulin. Változásra volt szükségem, így vágattam belőle harminc centit. Megköszörülöm a torkom, s a konyhába oldalgok. - Elég kései vacsora lesz ez - mondom kést ragadva. Félbehagyom a mozdulatot, úgy figyelem. Csecsebecséről csecsebecsére sétál, mindent alaposan szemügyre vesz. Látom, ahogy felkap egy porcelánbaglyot a könyvespolcról. Megfordítja, megnézi az alját, aztán visszateszi a helyére. O vette nekem azt a baglyot. - Körbevezetnélek a lakásban, viszont ahol most állsz, onnan látod minden pontját. - Aranyos - vigyorog. - Csajos, de nagyon illik hozzád. Felvonom a szemöldököm. Nem tudom, mire céloz. Nem ismer. Ismert, de most nem. Kezdek összezavarodni. Dühösen aprítom a hagymát. Négy évvel ezelőtt Caleb segített beköltözni. Együtt festettük bézsre a nappalimat és lilára a hálószobámat. A perfekcionista kattanásomat ismerve végighúzta a festőhengert a plafonon az ágyam felett. Lila foltot hagyott, nagyon haragudtam érte. - Tessék, most már minden éjjel rám fogsz gondolni, mielőtt lehunyod a szemed - röhögött a meggyötört arckifejezésemen. Utáltam a hibákat. Gyűlöltem őket. Egy foltot a szőnyegen, egy kis csorbulást a

bögrén... Mindent, ami megfosztotta a dolgokat attól, hogy olyanok legyenek, amilyennek lenniük kell. A törött chipset sem ettem volna meg. Miután szakítottunk, hálás voltam a festékpacáért. Az volt az utolsó dolog, amit elalvás előtt láttam, és az első, amit ébredés után. Úgy bámultam az a levendulaszínű sebhelyet, mintha Caleb arca lenne mögötte. O volt az én tökéletlenem az amerikanizálódott brit akcentusával, meg azzal, hogy minden sportágat ismert és minden filozófustól tudott idézni. Az arisztokrata és a tahó, a romantikus és a vadparaszt keveredett benne. Megőrjített vele. - Segíthetek? Kérdésnek szánta, de már félre is tolt az útból, kivette a kezemből a kést, aztán szeletelni kezdte a gombákat. Megálltam a tűzhely felé vezető úton, s néztem, ahogy dolgozik. - Szóval... a héten eszedbe jutott valami? - húztam ki a saját készítésűnek álcázott egytálételt a sütőből, majd a tűzhelyre fektettem. - Igen. Jéggé dermedt a testem, elárasztotta a vér a fejem. - Éppen egy magazint lapoztam át, ilyen utazásit, és találtam benne egy képet valami georgiai kempingről. Nem tudom, sátraztam-e ott valaha. Csak azt tudom, hogy azokat a fotókat nézve éreztem valamit. De lehet, hogy csak képzelem az egészet. Elfordulok, mielőtt a szemem elárul. Egészen jót kempingezett ott egy Olivia nevű kígyóval. - El kéne menned oda. Hátha beugranak bizonyos emlékképek... A szavak már rég kicsúsztak a számon, mire leesik az ostobaságom. Üdv nekem az amnéziások klubjában! Az emlékezés lenne az esztelen játékom vége. Szóra nyitja a száját, de az ajtócsengő félbeszakítja. Caleb meglepve néz rám, kezét egy pritaminpaprika fölött tartva. - További vendégeket vársz? - kérdezi. - Nem, hacsak nem invitáltad meg hozzám a névtelen amnéziások csoportját -

törlőm meg a kezem, és kitérek a gomba elől, amit felém dob az ajtó felé vezető utamon. Akárki is csengetett, most kopogtatásra váltott. A hangokból ítélve mindkét öklével. Félrehúzom a láncot, aztán a kukucskálólyukat figyelmen kívül hagyva kitárom az ajtót. Egy nő áll előttem, öklével a levegőben. - Segíthetek? Jehova tanúja opció kilőve, mert ők mindig kettesével jönnek. A sminkje pedig túlzottan elkenődött ahhoz, hogy valami házaló ügynök legyen. Félelem és szorongás keverékével néz rám. Éppen közölni akarom vele, hogy „köszönöm, nem”, aztán az arcába csapni az ajtót, amikor észreveszem az arcán lefelé patakzó könnyeket. Egymásra bámulunk. És a következő szörnyű pillanatban már tudom. Leah. - Leah? - hallom Caleb hangját a hátam mögött, s összerándulok. - Mit keresel itt? - Ugyanezt kérdezhetném tőled - vizslatja remegő hanggal az arcunkat. - Egy barátommal vacsorázom. Honnan tudtad...? - Követtelek - vágja rá. - Nem válaszoltál a hívásaimra, és tudni akartam, miért. Az utolsó szavakat szorosan lehunyt szemmel suttogja, mintha próbálna kizárni engem a tudatából, - Hogy tehetted ezt, Caleb? Mintegy vezényszóra lehajtja a fejét, s a tenyerébe zokog. Undorodva fordulok el a csöpögő orrától. Én vagyok a legszerencsétlenebb flótás a világon. - Leah - furakszik ki mellettem Caleb, hogy átölelje őt. Kívülről figyelem a jelenetet; félelem mardossa a zsigereimet. - Gyere, hazaviszlek... - motyogja, majd hátrafordul, és azt tátogja: - Sajnálom... Azzal kitámogatja az ajtón. Nézem, ahogy elmennek. A lány gyermekszerűnek tűnik mellette. Én sosem voltam ilyen kicsi és törékeny a jelenlétében. Káromkodva becsapom az ajtót. Ezerévesnek érzem magam. Másnap este a kanapén fekszem összegömbölyödve, lélekben a jogi képzés felvételi lapjával várható izgalmakra készülök. Csöngetnek.

Felmordulok, és egy párnába fúrom az arcom. Biztos Rosie az. Aztán kinyitom az ajtót anélkül, hogy kinéznék előtte a kukucskálón. Nem Rosie az. Caleb. Óvatosan méregetem. - Nicsak, nicsak... mit hagyott itt a vörös barátnő. Szégyenlősen rám mosolyog, miközben végigfuttatja a kezét a haján. - Ne haragudj, Olivia. Azt hiszem, nehezebben viseli, mint hittem. - Figyelj, semmi kedvem sincs belekeveredni a párkapcsolati drámádba. .. Az érzelmi tyúkszemére léphettem, mert úgy pislog, mintha bogár ment volna a szemébe. - Megértelek. Azt akarja, hogy barátkozzam. Csak sokkot kapott. - De nem azt akarja, hogy magamfajtákkal barátkozz, Caleb. Ha azt mondta, hogy mégis, akkor hazudott neked. - Magadfajtákkal? - vigyorog. - Arra célzol, hogy vonzó vagy? - Micsoda tématerelés! - állapítom meg szemforgatva. - Oké, oké - tartja fel a kezét. - De én barátkozni akarok veled, attól függetlenül, hogy bárki más mit gondol. Ez számít? Váratom egy kicsit. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. Ajkamba harapva összehúzom a szemöldököm. Aztán félreállok, és visszaengedem a lakásomba. Átkozottul büszkének tűnik. Úgy döntünk, hogy süteményt akarunk enni. Elővesszük a keverőedényeket meg a hozzávalókat, Caleb pedig séfsapkát hajtogat nekünk papírtörlőből. Kész csoda, hogy néhány héttel ezelőtt azt hittem, nem látom soha többé. Most meg itt van a konyhámban. Sokat nevetünk, de amikor a tészta készen áll a formába öntéshez, Caleb elrontja a hangulatot. - Leah csinálja a legjobb sajttortát. Rámeresztem a szemem, mert eszem ágában sincs a tip-top csajára gondolni éppen most, amúgy meg sosem ettem még sajttortát. Nem tud leállni a témával, úgyhogy egy maroknyi tésztát dobok a képébe. Nem találom el, persze. Csak a falat mögötte. Caleb megfordul, hogy

szemügyre vegye. - Tudod - szólal meg sztoikus nyugalommal - erre a célzás dologra rá kellene gyúrnod... Mielőtt felfognám, mi történik, az egész edény tartalmát a fejem- re borítja. Minden porcikámról tészta csöpög a padlóra, és alig állok a lábamon a nevetéstől. A pult felé nyúlok, hogy rátámaszkodjak, ám érzem, hogy a lábam kicsúszik alólam. Caleb megpróbál elkapni, de ehelyett, hogy a karjába kapaszkodnék, megpróbálom összekenni. Kap egy adagot az arcába. Felkiált, s azzal háborús övezetté változik aprócska konyhám. Tojással, liszttel és olajjal dobálózunk.

Ezek

el-

fogynak,

jön

a

csokireszelék.

Egyszer

csak

megcsiklandozom, amitől mindketten a földre csúszunk. Annyira röhögünk, hogy könnyek folynak a tésztától összeragadt szememből. Hanyatt terülve fekszik a padlón, én meg fölötte görnyedek. Tojás van az orrán, és mindkét szemöldökét liszt borítja. El sem tudom képzelni, én hogy nézek ki. A nevetés hirtelen elfúl a torkunkban,

amikor

rájövünk,

milyen

esetlen

testhelyzetben

vagyunk.

Csókolózhatnánk. Mint a filmekben. Fölé hajolok egy pillanatra, várva, hogy megteszi-e. Tekintete kétségkívül az ajkamon. Alig kapok levegőt az izgalomtól. A szívem a mellkasához préselődik. Eszelősen ver, vajon érzi? - Olivia... - suttogja. Nyelek egyet. - Meg kell csinálnunk azt a süteményt. Süteményt? Körbenézek a katasztrófa sújtotta területen, és felmordulok. Hogy gondolhat most a süteményre? Két órával később a pici erkélyem kövén ülünk. Még mindig •nyers tésztával borítva esszük Caleb süteményét. Kihúzok egy nyúlós darabot a hajamból, és áthajítom a korláton. Caleb még egy szeletet ejt a kezembe. - Kedvenc könyv? - kérdezi. - Bovaryné.

Felvihog. - Kedvenc hobbi? - Depresszió. - Kedvenc hobbi? - ismétli. Ezt játszottuk az elmúlt egy órában. Elég egyoldalú a dolog, mivel ő nem emlékszik a saját kedvenceire. Megvakarom az állam. - Evés. - Kedvenc emlék? Ennél megtorpanok. Az összes kedvenc emlékem róla szól. - Egyszer... egy srác... kitervelt egy hiper-szuper randit. Kincsvadászatra küldött, ahol nyomok alapján kellett válaszolnom dolgokra. Például arra, hogy hol volt az első randink, vagy hol a legjobb melltartót vásárolni. Valahányszor odamentem, ahová az előző nyom küldött, egy ajándék kíséretében várt rám a következő. A végén az első csókunk színhelyére mentem. Zenés vacsorával várt. Táncoltunk. Egyszerűen... Nem tudtam, hogy fejezzem be a mondatot. Caleb egy szót sem szól. Amikor felé fordulok, az eget bámulja. - Hogy hívták? Megrázom a fejem. - Nem mondom meg. - Miért? Valószínűleg iszonyúan meglepsz vele... Mondd el! - Ezüstösek a csillagok ma éjjel - váltok témát. - Hamarosan talán emlékezni fogsz a kedvenceidre - teszem hozzá csendesen. Vállat von. - Vagy egyszerűen újakat találok. Veled kezdve... Ettől izgatottnak kellene éreznem magam. De csak az jut eszembe, hogy a kapcsolatunk időzített bombaként ketyeg. - Lehetek a kedvenc csajod?

- Máris az vagy, hercegnő. Elhomályosul a tekintetem, a szívem pedig kihagy egy ütemet. Csak képzelődtem? - Hogy szólítottál? Caleb zavarba jött. - Hercegnőnek. Ne kérdezd, miért, ez ugrott be. Bocsi. Mereven előre nézek, remélve, hogy nem látja az arcomon a rémületet. - Nem baj, semmi gáz - hagyom rá kedvesen. De gáz. A fősulin szólított hercegnőnek. - Jobb, ha megyek - pattan fel. Megkérdezném, előjött-e egy emlék, de félek. Az ajtóhoz kísérem, ő pedig lehajol, hogy adjon az arcomra egy puszit. - Szia - búcsúzom tőle. - Szia. Azzal kisétált a rezzenéstelen éjszakába, egyedül hagyva engem. Visszatér az emlékezete, méghozzá hamarosan! Valahogy több időt kell szereznem magamnak. A hercegnő a berúgást fontolgatja, de inkább Cammie-t tárcsázza. - Végre, ideje volt! - hallatszik a hangja a távolból. - Ne haragudj, Cam, nagyon elfoglalt vagyok. - Elfoglalt? Mivel? Azt hittem, leálltál a chipsevéssel. Abbahagyom a rágást. Némán a pofazacskómban tartom a félig rágott burgonyaszirmot. - Valamit tervezel - állapítja meg Cammie egy perc múlva. - Mesélj! - Hmmm... mhm... - motyogom. Semmit sem rejtegethetek előle. Igazi pletykaradar. - Találkoztam Calebbel, Cammie - bököm ki a körmömet rágva. Csend a vonal másik végén. Tudja, hogy ilyesmivel nem viccelnék. - Amnéziája van. Nem tudja, ki vagyok.

Sóhajtást hallok. - Olivia, mondd, hogy nem... - De. - MEGŐRÜLTÉL? Távolabb tartom a fülemtől a telefont. - Cammie, amikor megláttam, olyan erős érzések lettek úrrá rajtam, mint amikor együtt voltunk. Mintha még mindig minden ugyanolyan lenne, mint régen, és az elmúlt három év nem történt volna meg. - Jogod van szeretni őt, ezt képtelenség irányítani. Amihez viszont nincs jogod, hogy kihasználd... MEGINT! Milyen bölcs kis bestia lett belőle! - Jobban szerettelek elsősnek. - Hát néhányan közülünk felnőnek, Olivia. És néhányan tovább játsszák ugyanazt az ócska játékot. Gondoltál már arra, hogy talán azért nem vagytok együtt, mert ennek így kell lennie? Engedd el! - Képtelen vagyok - mondom erőtlenül. Cammie hangja most barátságosabb. - Olivia, bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz. Miért pont ő? Miért mindig Caleb? - Mert... nem volt szükségem senkire, mielőtt megismertem. - Tudod, hogy rá fog jönni. - Mennem kell - vágom rá. Nem akarok erre gondolni. Könnyek indulnak útnak a szememből. - Szeretlek, Olivia. Vigyázz magadra! Amikor leteszem a telefont, mintha kövek húznák le a gyomromat. Elfelejtett. Visszahozhatom az emlékezetét - nem arról, hogy mit tettem vele, hanem arról, hogy mit érzett irántam. A ruhásszekrényhez sétálok, és a legfelső polcról leszedek egy poros dobozt. A szőnyegre téve óvatosan leveszem a fedelét. Belebámulok. Néhány levelekkel

töltött boríték, fényképek, s egy kisebb fadoboz, aminek festett virág díszíti a tetejét. Érte nyúlok és kinyitom. Végigfuttatom a kezem az emlékek maradványain: egy kulcstartó, egy CD és egy régi gyufásdoboz. A kezem megdermed, amikor a legértékesebb tárgyhoz ér. Megrázom az egészet, amíg a holmik arrébb nem sodródnak, utat engedve a fényes, kerek pénzérmének. - Te! - mondom vádlón; felemelve, majd ujjaim között forgatva a pennyt. - Az egész a te hibád!

Hatodik fejezet A múlt

N

nem megyek be a vízbe! Megfagyok! - Ez floridai november, Olivia. Huszonegy fok van kint. Továbbá ez egy fűtött medence. Csak férfiasan!

Caleb boxerban tempózott a kampusz medencéjének türkizkék vizében. Próbáltam nem bámulni az izmait. - Nem tudsz beledumálni a vízbe holmi szexista megjegyzéssel - hajoltam le, hogy az arcába fröcsköljem a vizet. Megragadta a csuklómat, mielőtt elugorhattam volna előle. Tekintetünk összeforrt. - Ne csináld! - figyelmeztettem. Egy pillanatra azt hittem, nem meri megtenni. A következő kép, hogy fejjel előre landolok a jéghideg hullámok között. Levegőért kapkodva bukkantam felszínre, a hajam pedig esetlenül tapadt a képemre. Caleb nevetve félresimította a tincseket. - Nem hiszem el, hogy képes voltál rá! - köhögtem, miközben mellbe löktem. Mintha forró sziklát taszigáltam volna. - Nedvesnek tűnsz - állapította meg. - Talán könnyebben menne az úszás, ha lehámoznál magadról némi ruhát. Megsemmisítő pillantást lövelltem felé, s mellúszásban elindultam a medence széle felé. - Á, valaki itt nem vevő a mókára. Csevegő hangon mondta ezt, mégis kihívás csendült benne. - Cseszd meg! - motyogtam a lépcsőtől egylépésnyire. Az a fajta csaj voltam, aki tényleg leugrott volna egy hídról, hogy rácáfoljon a barátaira. Amúgy is a csini fehérneműm vettem fel aznap. A víz alá bukva kígyó módjára vedlettem le a poliészter-kültakarómat. Néhány másodperccel később egy szál melltartóban és bugyiban egyenesedtem föl.

Caleb szája bambán tátva maradt. - Csak a te kedvedért - lódítottam felé a csöpögő cuccaimat, majd a fejéhez vágtam őket. Körülöttem tempózott ott, ahol tapostam a vizet. - Szép csipke - vigyorgott szégyentelenül. - Lehetne, hogy ne bámulj ilyen feltűnően? Sértettnek éreztem magam. Egészen nyakig elmerültem. - Azt hittem, a kapcsolatunk az őszinteségről szól - jelentette ki mosolyogva. - Pfff... - húztam fel az orromat. - A „kapcsolatunk” vakmerőségen és zsaroláson alapszik. A szeme ragyogott. Micsoda kifejező tekintet! El akartam tüntetni azt a ragyogást, és ott rúgni belé, ahol a legjobban fáj. - A zsarolás olyan csúnya szó - mondta, és közelebb úszott. - Azzal fenyegettél, hogy elmondod az iskolaújságnak, hogy miattam hagytad ki azt a dobást, Drake! Most már zavarba ejtően közel volt. Elkezdtem hátrafelé tempózni. A jobb szeme sarkában egy sebhely éktelenkedett, amit eddig nem vettem észre. Csak egy halvány félhold, de valahogy veszélyesnek látszott tőle - olyan szexi módon. Megráztam a fejem. Ezek a gondolatok nem az enyémek. Cammie gondolatai, a fenébe is vele. - Hol szerezted azt a sebhelyet? - kérdeztem. Lábujjhegyen tipegtem a medence alján, hogy távolabb kerüljek tőle. Álmatagon a heg felé nyúlt, hogy megérintse. - Elloptam egy fontot a nagyapám pénztárcájából. Amikor rajtakapott, úgy döntött, hogy a sétapálcájával tanít móresre. Éreztem, hogy afféle „á, szóval ezért olyan kattant” jellegű vallomás jön, úgyhogy megértő üzemmódra kapcsoltam magam. - Tényleg? - Nem.

Elvörösödtem. Teljes erőből a karjába bokszoltam. - Leestem a bicikliről tizenkét évesen - közölte röhögve, miközben az ütés helyét masszírozta. - Elég unalmas történet. - De legalább igaz - sziszegtem. - Aki olyan, mint te, annak nem kell hazudnia, hogy érdekes legyen. - Olyan, mint én? Érdekesnek találsz, Libby? - Nem, nem talállak annak. És ne hívj Libbynek. Tudod, oltári egyszerű és unalmas vagy - vetettem oda. Rólam a vízbe vándorolt a tekintete. - Elhagytál valami ékszert? - Mi van? Olyan hirtelen vonta el a figyelmét, hogy sértőnek éreztem. - Van valami a medence alján. Egy pontra mutatott a lábunknál. Hunyorogva próbáltam azonosítani, mit bámul. - Nem hordok ékszert - válaszoltam türelmetlenül. - Talán csak egy pénzérme vagy ilyesmi. Megböktem a lábujjammal a tárgyat. Nagyobb volt, mint egy penny. Mielőtt Caleb megszólalhatott volna, alámerültem, hogy felhozzam a holmit. Amikor felbukkantam, automatikusan közelebb lépett. - Mi az? - meredt a zárt öklömre. - Lássuk csak... - sóhajtottam színpadiasán, lassan kinyitva az ujjaimat. Nem ékszer volt. Egy ősrégi, kilapult pénzérme azzal az üzenettel, hogy feljogosítja a tulajdonosát egy kis ajándék gyengédségre, egy csókra. Mielőtt tudatosult volna bennem, mit csinálok, a tenyerébe ejtettem a szuvenírt. - Folyton trükközöl, mi? Röhögött. Mindig röhögött. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mielőtt visszavághattam volna valami szellemeset, Caleb felém nyúlt és átfogta

a derekam. Még a hideg vízben is perzselően forró volt az érintése. Közelebb húzott magához, így összepréselődött a testünk. Has a hashoz, mell a mellhez. Annyira megdöbbentem, hogy elfelejtettem ellenkezni. Kiskorom óta nem tapasztaltam ilyen térbeli közelséget másik emberi lénnyel. Elégedetten vigyorgott, a tekintete pedig elhomályosult valamitől, ami vágyakozásnak tűnt. A küzdelmet feladva hagytam, hogy az ajkaim az övéihez közeledjenek. Ezt Cammie kedvéért, mondtam magamnak. Ennél a srácnál szó sem volt óvatos próbálkozásról. Végigfuttatta a nyelvét az alsó ajkam belsején. Először gyengéd volt, hogy valamiféle együttműködésre bírja a makacs számat. Az egyetlen általam ismert reakciót vetettem be: a jeges prűdséget. Caleb a lelkesedésem hiányától legkevésbé sem elrettenve húzódott el. Karjával körülfonta a derekam, az ujjait pedig a bugyim vonala alá helyezte. A homlokunk összeért, a levegő pedig apró sóhajokban távozott belőlem. Kínos volt. - Csókolj vissza, Olivia! - parancsolta. Egy másodpercre lázadás lángja lobbant bennem. Pont úgy, mint amikor utasított, hogy kapcsoljam be a biztonsági övét. Nagyot nyeltem, és becsuktam a szemem. Azt a csatát nem nyertem meg. Talán ezt sem sikerülne. Talán nem is akarom megnyerni. Meg tudom csinálni. A smárolás éppen olyan agyatlan tevékenység, mint az evés vagy a séta. Az ajka másodszor is közelített, én pedig feléje emeltem a fejem - kissé hátradöntve, mint a filmekben. Most már készen álltam, sőt akartam. Összerezzentem, amikor találkozott a szánk, s az övé széles mosolyra húzódott az enyémen. Belenevetett a számba. Dühítő volt, és hihetetlenül szexi. Próbáltam elhúzódni, de visszatartott. A csók. A csók. A csók. Csokis sütemény, pezsgő szenvedély és libabőr. Soha senki sem csókolt még így. Aztán a lehető legfurcsább dolog történt. Elhúzódott és kartávolságra tartott magától. Megtört a varázs. - Oliva... A hangja rekedtnek hallatszott. Megráztam a fejem. Nem akartam hallani, ami következik.

- Mennem kell - hadartam. A tükörsima víz hullámzani kezdett, ahogy a medence széle felé igyekeztem. Egyetlen mozdulattal felhúztam magam a partra, és lenéztem a reszkető testemre. Épp most smároltam egy medencében a fősuli Casanovájával, ráadásul fehérneműben. Szajha vagyok. A nedves ruháimat felkapva ijedten körbenéztem. Valaki megláthat, amikor visszamegyek vizesen. - Oliva - ismételte. Nem voltam hajlandó ránézni. - Tessék - nyújtotta át a száraz melegítőfelsőjét, amit örömmel elfogadtam, és belebújtam. Kinyitotta a száját. - Figyelj, akármit is akarsz mondani, ne tedd! Bólintott. Kisétáltunk a kapun át a parkolóba. Caleb elővarázsolt egy edzőtermi törülközőt a kocsijából, s odaadta nekem. Megtöröltem az arcom és a hajam, aztán a földet bámulva visszaadtam. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy bármit is mondjak. Hülyén viselkedtem. Nem akartam, hogy félreértse. Összeszorított fogakkal becsuktam a szemem. - Jó éjszakát, Caleb - mondtam gyorsan, de félig fojtott hangon. Éreztem a tekintetét a hátamon, amint elsétáltam. Miért húzódott el úgy? Először hagytam volna magam, és válaszként arcul csapást kaptam. - Holnapra úgyis elfelejt - sziszegtem magamban. - Aztán továbbléphetsz. Elfelejted te is, milyen érzés volt csókolózni vele. Másnap reggel úgy ébredtem, mintha lenyeltem volna egy adag sódert. Égett a torkom, fájt az egész testem. Bevackoltam magam a takaró alá, és próbáltam kizárni az előző estéről felvillanó képeket. Idióta, meggondolatlan jelenetek játszódtak le újra és újra a fejemben, egészen addig, amíg sikítani támadt kedvem. Nincs helye baklövésnek az életemben. Nincs családom, nincs pénzügyi tartalékom. Csak egy esélyem, hogy vigyem valamire, s Caleb pont az a fajta figyelemelterelés, ami kibillenti az egyensúlyából az életemet. Kétszer hívott aznap, és egyszer vacsora után. Lenémítottam a telefonom,

plusz megtiltottam Cammie-nak, hogy felvegye. Hétfő reggel éppen órára készülődtem, még mindig egy kicsit sápadtan, de azzal az elhatározással, hogy úgy teszek, mintha nem történt volna semmi sem. Együtt jártunk szociológiára, amit ő talán észre sem vett, hiszen ez volt a félév egyik legnagyobb létszámú tárgya, ráadásul én legelöl ültem, ő meg a terem végében. Amikor megérkeztem, már gyorsan telt az előadóterem. Csipás szemmel és szédülve igyekeztem a helyiség túlsó végébe. Egy kinyúló rész árnyékában volt öt csábító szék. Oda akartam elrejtőzni. Általában az órai alvók foglalták el, meg egy srác, aki ránézésre a Flintstone család Frédijébe oltott terrorista lehetett. Aznap szerencsém volt. Két szék szabadon várt. Trappolni kezdtem a sorok között, vasmarokkal szorítva a táskámat. Már félúton jártam, amikor a nevemet hallottam a katedra felől. - Kaspen kisasszony? Megdermedtem. Grubbs professzor a mikrofonján keresztül szólított meg, az emberek pedig forgolódtak, hogy bámulni kezdjenek. Próbáltam úgy lépdelni, mintha nem hallottam volna meg. - Kaspen kisasszony - dalolta ismét Grubbs professzor. - Mégis hova megy? Lassan megfordultam, mosolyt erőszakolva az összeszorított számra. A visszataszító, kibírhatatlan kis... - Jó reggelt, professzor - üdvözöltem nyájasan. Tripla tokája ingaként himbálózott a vigyora alatt. Caleb, aki egy másodperccel azelőtt még a tankönyve fölé görnyedt, felém fordult ültében. Elkapott. Sóvárogva néztem hátra a vállam fölött, amint kerten éppen elfoglalták a megcélzott székeket. - Valami gond van a megszokott helyével? - kérdezte Grubbs professzor az első sor felé intve. - Talán a leheletem? - fújt a tenyerébe, s színpadiasán megszimatolta. Általános derültség a teremben. Rámeresztettem a szemem, és csendben megközelítettem az első sort.

Grubbs professzor egy százharminc kilós bölény volt, igen fejlett vitahajlammal. A többieket zavarba hozta a mennydörgő hangja meg a mindent átható jelenléte. Szerethető figurának tartottam, de ezúttal nem. Most utáltam. - Úgy tűnik nekem, mintha rejtőzködne valaki elől - hajolt a tanári asztalra, ami, egy pillanatra azt hittem, összeszakad alatta. A pillantásom Calebre lövellt. Mosolygott. Aaaargh! - Rejtőzködnék valaki elől? - sóhajtottam lehuppanva. - Miért rejtőzködnék bárki elől? És köszönöm, hogy nem elemzi minden mozdulatomat, főleg nem az egész csoport füle hallatára - tettem hozzá sziszegve. Grubbs professzor csibészesen nézett rám, majd a mikrofonba köszörülte a torkát. Rajtam tartotta a szemét, amikor feltette a kérdést: - Van itt olyan, aki gyanítja, hogy Olivia Kaspen el akarja kerülni? Caleb feltartotta a kezét. Olyan mélyre hajtottam a fejem, hogy az állam hozzáért a szegycsontomhoz. - Mr. Drake? - szólalt meg leplezetlen döbbenettel a professzor. - Legyen szíves elfoglalni az Olivia melletti helyet, így legalább nézhetem, ahogy feszeng. Hallottam a lépéseit, aztán éreztem a közelségét, amikor a mellettem lévő székre csússzam. Lehorgasztva tartottam a fejem. - Igen jóvágású fiatalember - állapította meg Grubbs professzor. - Szerintem nem láttam még ilyen közelről. Felkaptam a fejem és horkantottam egyet. A professzor lenézett ránk, s kendőzetlen kíváncsisággal emelte rám Calebről a tekintetét. - Újonnan felfedezett tudásszomjam fényében köszönöm, uram, hogy mostantól ilyen közel ülhetek. - Most már tudom, hogy igaz a szóbeszéd, Mr. Drake. - Milyen szóbeszéd, professzor úr?

Caleb hangja derűs, már-már csipkelődő volt. - Hogy egy tróger vagy, fiam. Az egész csoport felröhögött. Caleb pedig eltántoríthatatlanul mosolygott tovább. Fürdött a reflektorfényben. - Jobban vagy? - kérdezte halkan, amikor az előadás már elkezdődött. - Igen, jól vagyok. Mereven bámultam előre, miközben visszatartottam a lélegzetem a kölnifelhőjében. Ahogy a táskájához nyúlt, a lába hozzáért az enyémhez. Félrerántottam, de túl későn. Máris éreztem a remegést a gyomromban. - Bocsi - tátogta vigyorogva. Homlokráncolva rámeredtem, és úgy odacsaptam a tankönyvet az asztalra, hogy Grubbs professzor megtorpant beszéd közben. - Nyugi, okoska! - súgta Caleb. - Ha mindig így kezdesz viselkedni a közelemben, az emberek észreveszik, mennyire odavagy értem. Tátva maradt a szám. Próbáltam odafigyelni az előadásra. Tényleg próbáltam, de az ötvenperces óra végén a professzor egyetlen szavára sem emlékeztem. Caleb kölnijének illatát viszont remekül memorizáltam, illetve részletekbe menően tudtam volna beszélni a mozgásmintáiról. Hármasával koppintott a ceruza végével a könyv lapjain, az egyik lábát pedig úgy nyújtotta ki az asztal alól, hogy a másik lábujjhegyen tartva fel-le járt. Az előadás befejeztével úgy lőttem ki a helyemről, mint egy ágyúgolyó, s az ajtó felé vettem az irányt. Nem állított meg. Sőt, amikor visszanéztem, hol van, egyáltalán nem láttam. Először megkönnyebbültem, aztán elkeseredtem. Talán végre vette az adást, és sikerült örökre megszabadulnom tőle. A koli bejárata előtt várt rám még aznap. Kihúztam magam, és arra használtam a következő másodperceket, hogy ráncba szedjem az érzelmeimet. Lélegezz Olivia! Csak egy fiú a sok közül, és ugyanolyan szar anyagból formálták mindet. Néhány lépésnyire álltam meg tőle. Ha megérezném az illatát, elveszíteném az

önuralmam. Festői jelenet volt - ketten az utcai lámpa fénye alatt, érzelmileg sorsdöntő pillanatban, mellkasunkon keresztülszíjazott oldaltáskával. - Caleb - szólaltam meg túl magas hangon. - Őszinte leszek. Lassan pislogva bólintott. - Engem nem érdekel... ami... téged érdekel. Kedvellek, de csak barátként. Elhallgattam, hogy szemügyre vegyem az arcát, amin épp annyira olvashatatlan vonásokat találtam, mint a Háború és béke. Aztán bevittem az utolsó tőrdöfést. - Szerintem egyszerűen nem illünk össze. - Én nem így érzem. Ijesztően komolynak tűnt, így a cipőmet kellett bámulnom, nehogy beszippantson a tekintete. - Hát ööö... sajnálom, de szerintem nem vagyunk egy hullámhosszon dadogtam. - Nem, nem erre gondoltam. Tudom, hogy éppen annyira kedvelsz, mint amennyire én téged. De ez a te döntésed, és én úriember vagyok. Azt akarod, hogy visszakozzam? Oké. Viszlát, Olivia! Azzal elsétált. Rémülten néztem utána. Tényleg megtette? Utána akartam rohanni, hogy elmondjam: csak félig gondoltam komolyan, és mindig megrészegít a közelsége, és jó lenne, ha még egyszer megcsókolna, csak hogy biztos legyek benne, jól döntöttem-e. Nem tettem, persze. Caleb tartotta a szavát, és távol maradt tőlem a következő öt hónapban. Annyira távol, hogy amikor alkalomadtán összefutottunk, átnézett rajtam. Folyton arra gondoltam, mit mondana erről az egészről anya. - Egy igazi, hús-vér férfi, erre te elcseszted, mert félsz. Túlságosan hasonlítasz az apádra, Olivia. Párkapcsolati analfabéta voltam. Rúgtam, taszítottam, és kiütöttem az embereket az életemből, hogy esélyük se legyen bántani engem.

Az élet ment tovább, de hirtelen már semmi sem volt a régi. Valami megváltozott bennem. Fogalmam sincs, mi. De az agyam legmélyén kinyílt egy új ajtó, hiába próbáltam mindenáron zárva tartani. A gondolataim folyton oda jártak, körös-körül az üres szobában, Calebről szóló képeket felvillantva. Néha napokig szomorúnak éreztem magam, majd hangulatváltozáson mentem keresztül, és hihetetlen harag lett úrrá rajtam, amiért packázik a fejemmel. Az érzelmi tortúra második hónapja körül feladtam a harcot. Nyilvánvalóan nem akartam többé szigetként létezni. Talán eljött az ideje, hogy kísérletezzek egy kicsit párkapcsolati téren. Egyik napról a másikra érdekelni kezdtek a fiúk. Cammie-hoz fordultam segítségért, aki megtanított beszárítani a hajamat, kifesteni az arcomat, és igaz barát módjára megismertetett a szivacsos melltartóval. Ez az új, kimunkált, csajos külső, plusz az óriási erőfeszítés részemről, hogy ne legyek morcos, előbb egy, aztán két randimeghívást hozott. A negyedik hónapra saját hajcsavaró-kész- lettel, illetve egy kis csoportra való rajongóval rendelkeztem. Találkozgattam

Briannel,

aki

orvosnak

készült,

Tobey-val,

akinek

Lamborghinije volt és puccos éttermekbe vitt, meg ott volt persze Jim is, az elvarázsolt költőpalánta, aki teljesen el volt szállva önmagától. Napi egy doboz Marlborót szívott, és egész bekezdéseket idézett Tolsztojtól. O volt a kedvencem; mindent annyira boldogan csinált, hogy bizseregtem tőle. Ezekkel a férfiakkal csupán egy probléma akadt természetesen: egyikük sem töltötte be a Caleb-űrt a fejemben. A gondolata olyan viszketésként volt jelen, amit képtelenség megvakarni. Eszembe jutott, amikor fákra vagy épületekre néztem, vagy amikor rágót választottam a pénztárnál a szupermarketben. Eszembe jutott, amikor fogat mostam, vagy amikor Cammie az új cipője árnyalatáról áradozott naphosszat. (Ami szerinte lazac volt, szerintem pedig korall.) Öt hónap után belefáradtam abba, hogy folyton az ő arca van előttem. Beszivárgott a mindennapjaimba, elcseszte az életemet. Sőt, tovább rontott a helyzeten, hogy mindenhol ott volt, mindenben részt vett, miközben mindenkire

mosolygott. Nem tudtam kitérni előle. Leráztam Tobey-t és Briant, de megtartottam Jimet a háttérben, mert tényleg bírtam mint embert. Leálltam a randizással, az a lány amúgy sem én voltam. Helyette inkább profi kukkolóvá váltam. Cammie pletykaláncán keresztül úgyis mindig tudtam, kivel randizik éppen Caleb. Egy tipikus, zajos csapatnyi elsős cserélt infót, akiknek be nem állt a szájuk, ráadásul túl kevés volt a tanulnivalójuk. Szóval tudtam, hogy Suzannával találkozgat a bomba lábai miatt, Marinával pedig a kosárlabda iránti rajongása miatt. Tudtam, hogy Emilyt Disneylandbe vitte az első hónapfordulójuk megünneplésére, Dániellé pedig a huszonkettedik születésnapjára Burberry táskát kapott tőle. Tudtam mindezt, mégsem tudtam rávenni magam, hogy beszéljek vele. - Olyan vagy, mint az a kis nyomi törpe A gyűrűk urában - jegyezte meg Cammie valamelyik nap. Pont akkor fejeztem be a kikérdezést Caleb előző estéjével kapcsolatban, amelyet a Passions Nightclubban töltött egy új szőkeség társaságában. - Hobbit. - Ja. Drágaszágom, mi? A középső ujjamat mutattam neki. Március elején, amikor a költöző madarak a magasba emelkedtek, hogy hazajöjjenek, Caleb egy Barbie-babával kezdett randizni. Jessica Alexandernek hívták. Cserediák volt Las Vegasból, ahol profi táncosként dolgozott a Tóni Braxton-show-ban. A lába végtelenül hosszú, a haja pedig lehetetlenül szőke volt. És mindenki arról beszélt, hogy a szülei voltak az Oscar Myer hotdog-birodalom örökösei. Felhagytam a hotdogevéssel, és meggyőztem magam, hogy Caleb éppúgy ráun majd, mint a többiekre. A szőkék agykapacitása amúgy sem túl impozáns. Csak idő, szexi külső és rendelkezésre állás kérdése, mikor adja magát a megfelelő pillanat. Az elméletem összeomlott, amikor kijött a februári iskolaújság címlapsztorija.

Jim olvasta a kávézóban, ahol egy lattéra futottam vele össze. Jessica arca mosolygott rám az első oldalról, amelyen hatalmas betűk hirdették: „A szépség és a kötetek”. Kitéptem a lapot a kezéből, és féltékenyen lebiggyesztett ajkakkal bámultam a cikket. - Neki van a legmagasabb átlaga a szakon? - szorult össze a gyomrom. - Milyen szak az? Picsológia? Jim elnevette magát, és rágyújtott egy cigire, egyetlen laza mozdulattal kezelve egyszerre a dobozt és az öngyújtót. - Éppenséggel jog. Azt tanulja, amit te, és jobb benne. Éreztem, ahogy a szám kiszárad. - Miért nem láttam soha egyetlen órán sem? - tüzeltem vissza csípőből, bizonyíték után kutatva a cikkben. - Lehet, hogy már megcsinálta a tárgyaidat. Talán kihagyja őket, mert olyan okos. Felmordulva belekortyolt a kávéjába. Kész agymenés. Nem elég neki a virslipénz? Még Caleb és a kitűnő átlag is jár neki? Ha már egy okos lánnyal randizik, velem kellene tennie. Velem! Engem akart, én meg elutasítottam, mert prüdéria csörgedezik az ereimben. Elhatároztam,

hogy

összebarátkozom

az

ellenséggel.

Csakis

Jessica

káposztafejű cimborái közé férkőzve rondíthattam az idill- be. El kellett érnem, hogy kedveljen. Alapos megfigyelésbe kezdtem Jessica barátnőit illetően, akik protézisragasztó módjára tapadtak rá. Elképesztően barátságosak voltak, de Cammie igaz hűsége nélkül. Elneveztem őket „kamátnőknek”. Kamu barátnőknek. A shopping jelentett számukra kapcsolatépítő tevékenységet, és folyton az „amúgy” szóval dobálóztak. „Olyan menő amúgy veled vásárolni. Annyira jól ismered amúgy a stílusomat.” „Neked van amúgy a legjobb hajad!” ,„Amikor Brad szakított velem, te voltál amúgy a lelki támaszom!” Jessica csak néhány szobányira lakott tőlem. Elkezdtem mosolyogni rá, amikor elmentünk a folyosón egymás mellett. Fokozatosan egy udvarias hellóra

váltottam. Népszerű csajként üveges tekintettel és a szája sarkában bujkáló kis mosollyal reagált. Néhány hét után kezdett észrevenni. Először csak integetett, aztán egy napon közölte, hogy tetszik neki a cipőm. Megtanultam, hogy a csinos lányok általában észreveszik a többi csinos lányt, már csak azért is, hogy felmérjék a konkurenciát. Elég büszke voltam rá, hogy magamra irányítottam a szépség szobrának figyelmét. Ha neki feltűntem, talán a pasijának is fel fogok. Az első rendes beszélgetésünkre egy délután került sor, amikor a koli mosodájában voltam. Éppen kivettem a tiszta ruhákat a szárítóból, ő pedig egy kosár

szennyessel

érkezett.

A

sors

kezeként

értékelve

az

alkalmat

visszatömködtem a gyönyörűen összehajtott holmijaimat a gépbe, és beszélgetést kezdeményeztem, nagyjából í gy … - Óvatosan azzal a géppel, tönkretette a Chanel pizsamámat múlt héten! Elkerekedett szemmel nézett fel, és megállt a keze a nyitott mosógép felett. Természetesen nem volt Chanel pizsamám. Sőt, azt sem tudtam, gyárt-e egyáltalán a Chanel pizsamákat, de ha igen, akkor ennek a lánynak biztos volt olyanja. - A legújabb fajta volt? Az, amelyiknek ezüst hímzés van a mandzsettáján? Bingó! Bólintottam. - Milyen szörnyű! Esküszöm, ez az iskola amúgy sajnálja a pénzt a megfelelő kényelmi szolgáltatásokra! Egy kupaknyi kék öblítőt töltöttem a gépbe, aztán becsaptam az ajtaját. - Te amúgy nem Vegasból költöztél ide, vagy ilyesmi? - érdeklődtem csevegő hangon a kólaautomata felé sétálva, majd pénzérméket csúsztattam a nyílásba. Jessica bólintott. - Aha, szükségem volt amúgy a változásra. Egy félévre jöttem, hogy megnézzem, milyen itt, de aztán találkoztam a barátommal, és úgy döntöttem, maradok. - Hogy hívják a barátodat? Megnyomtam a sima kóla gombot, aztán behajlítottam a térdem, hogy

kivegyem a dobozt a nyílásból. Megváltozott az arckifejezése, amikor a nevét említette. Utáltam érte. - Caleb Drake. Benne van a kosárcsapatban. Nagyon jó pasi, igazi úriember. Émelyítően csengett a hangja. - Tényleg? Nehéz ilyet találni, a pasik mostanság annyira... - próbáltam olyan kifejezést keresni, amit ő is használna - ..bunkó parasztok. Mosolyogtam. Jessica fenséges szemöldökét összevonva bólintott. Éreztem a protézisragasztó erejét. Elfogadott kamátnőként. - Szó szerint nem fogom elengedni. Ez a srác lesz a férjem. Utálom, amikor a „szó szerint” kifejezést nem szó szerinti értelemben használják. Kinyitottam a kólásdobozt, és viszonoztam a vigyorát. Csak a holttestemen át... szó szerint. Florida esős lett. A mindörökké kék ég vaskos, szürke felhőket kapott magára kiegészítő gyanánt. Egész héten így nézett ki. Már hánynom kellett az egyetemet ellepő esernyők látványától. Elhatároztam, hogy lemegyek a társalgóba tanulni. Az olvasnivalót némi nasi kíséretében a táskámba dobáltam, és mielőtt az ajtó felé vettem az irányt, írtam egy üzenetet Cammie-nak, hogy hozzon nekem kaját az ebédlőből. Lementem a lifttel egy szintet, aztán jobbra fordultam, hogy a két helyiség közül a csendesebbikben telepedjek le. A szoba nyomorúságos volt és büdös zokni szagú, de alig volt benne valaki, én pedig bírtam a hely hangulatát. A sarkon befordulva ismerős szőke fejet pillantottam meg az ablakban. Már majdnem kiböktem a lehető legvidámabb „amúgy hellót”, amikor észrevettem, milyen esetlenül tartja a vállát. Síró vállak. Nagyon jól ismertem ezt a jelenetet. Óvatosan körbenéztem. A szomorú szőkék sosincsenek egyedül. Általában barátok vannak körülöttük, akik vigasztalnak, hátba veregetnek és bátorítanak... A folyosó üres volt. Előreléptem egyet, aztán megálltam. Talán szakítottak. Remény gyúlt a szívemben, bosszankodva eloltottam. Nem szabad túl előre

tekintenem. - Jessica, jól vagy? - tettem a kezem a vállára, s ő könnyes őzgidaszemekkel meredt rám. Egy rakás használt zsebkendő sorakozott az ablakpárkányon. Vajon mióta lehet itt? - Szia - köszönt elhaló, rekedt hangon. - Mi a baj? Miért sírsz? Visszafordult az ablakhoz és megtörölte az orrát. Sokáig hallgatott, én pedig a lábamon hintázva agyaltam rajta, vajon megfeledkezett-e rólam. Éppen mondani akartam valamit, amikor szipogni kezdett. - Azt... szipp... hiszem... szipp..., hogy hikk... terhes vagyok... Hagytam, hogy a szavak bekússzanak a tudatomba. Halkabbra vette a hangerőt, most már csendesen zokogott egy zsebkendőbe. Felmértem a helyzetem, az ő helyzetét és Calebét is. Mindannyiunké elég szarul nézett ki. - Aha - leheltem. - Elmondtad már neki? - Nem. - Tud róla bárki is? Megrázta a fejét. - A... szipp... szüleim... kitagadnának és... annyira félek, hogy hikk... elveszítem. - Hát persze. A hangom együttérzően csengett, és egy kis részem tényleg az volt. Egy atomnyi részem, ami ökölnek nézett ki. - Mihez kezdesz most? - szedtem össze a használt zsepiket a párkányról, majd a szemetesbe dobtam őket. - Semmit sem tehetek. Megbeszéltem egy időpontot szombatra, de szükségem van valakire, aki elkísér. Nem akarom elmondani a barátaimnak, tudod? Még mindig elég új vagyok itt. Nem akarom, hogy másképp nézzenek rám. Erősen kétlem, hogy másképp néztek volna. A Jessica érkezése előtti félévben a legjobb kamátnői közül kettő állítólag ugyanilyen beavatkozáson esett át.

- Miért nem mondod el Calebnek? Megértené. Ő is felelős a történtekért, az isten szerelmére! - Neeem! - ragadta meg a karom, és óriási szemekkel meredt rám. - Azt mondtam neki, hogy tablettát szedek... és tényleg el akartam kezdeni megint, de annyira elfoglalt voltam... az iskola meg ő... Sosem hittem volna, hogy ez történik. Annyira óvatos voltam mindig. Nem bízhatok senkiben. Aztán rám vetette magát. Karját a nyakam köré fonta, arcát a nyakamba fúrta. Kelletlenül állapítottam meg, hogy átölelt, valamiféle vigaszt keresve. Megveregettem a hátát, ahogy egy büdös emberrel tenném, aztán lefejtettem magamról. - Elviszlek. - Tényleg? - törölte ki a könnyeket a szeméből, fekete szemfestéknyomokat hagyva utánuk. - Megtennéd? - Persze. Én elég kívülálló vagyok ebben a helyzetben. Így nem kell beavatnod a barátaidat, ráadásul Caleb sem tudja meg soha. - Szombaton hétkor - válaszolta olyan kétségbeesett öleléssel, hogy összerándultam. - Annyira nagyon köszönöm, Olivia! Na, ez meglepett. A mosókonyhás beszélgetés során egyszer sem kérdezte a nevem, és én sem az övét. A népszerű csajok feltételezték, hogy úgyis mindenki ismeri őket. Hát persze! Jessica Alexander. Nem olvastad az újságban? De neki semmi oka nem volt rá, hogy tudja a nevem. - Nem emlékszem, mikor mutatkoztam be neked - mosolyogtam rá. - Mindenki tudja a neved. Te vagy a lány, akiért Caleb kihagyta a dobást, nem? A sokk a vörösre festett lábkörmömig hatolt. Hogy is feledkezhettem meg a tizenöt perces hírnevemről, a savanyú falatnyi népszerűségről? Összehúzódtam, hirtelen feszélyezve éreztem magam. Sötét, sötét időszaka az az életemnek. - Ne aggódj, mesélt nekem az... irányultságodról... Az irányultság szó úgy csúszott ki a száján, mint egy gondosan felfújt mentőmellény. Kettőnk közé huppant, ijesztő következtetéssel fenyegetve...

- ... hogy leszbikus vagy! - bökte ki mosolyogva. - Aki Calebet visszautasítja, csak leszbikus vagy őrült lehet. Szombaton találkozunk. Sakk-matt. Álmatagon botorkáltam vissza a szobámba, két lehetőséget fontolgatva. Egy: Caleb arra jutott, hogy csakis azért utasíthattam vissza, mert leszbi vagyok. Kettő: Caleb bosszúból terjeszti mindenkinek, hogy leszbi vagyok, amiért lekoptattam. Akárhogy is, ideje megszellőztetni az irányultságomat, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba.

Hetedik fejezet A múlt

E

gy komor Jessicát fuvaroztam szombat reggel a klinikára, ahogy megbeszéltük. Az időjárás az alkalomhoz illően sivár volt, ő pedig szinte egész úton csak kifelé bámult az ablakon, időnként megjegyzést téve egy

üzletre vagy egy étteremre, ahová Caleb vitte. Éppen azon morfondíroztam, akad-e egyáltalán más témája Caleben kívül, amikor rámutatott egy Calvin Klein óriásplakátra, s kijelentette, hogy Caleb sokkal szexibb, mint az ott látható fehérneműmodell. Lelki szemeim előtt megjelent, amint boxerban tempózik a medencében, és megszédültem. Valóban. Mocskos, barátnőjét felcsináló, gennyláda... A klinika csillogott-villogott. Nem azok közé a szedett-vedett helyek közé tartozott, amelyek egy-egy belvárosi boltocska mögött rejtőznek. Szóval itt szabadultak meg a gazdag lányok a meggondolatlanságuk nyomától a floridai Boca Ratonban... A váróterem tele volt túlméretezett bútorokkal és keretezett festményekkel. A távolabbi sarokban választottam egy széket, és intenzíven bámultam egy makramés virágtartót, amíg Jessica a recepcióssal beszélt. Mellém telepedett, amíg kitöltött egy kupac papírt. A toll sercegése jelentette az egyetlen zajt a helyiségben. Mielőtt a nővér hátrakísérte volna, csészealjnyira nyílt szemekkel rám nézett, és azt kérdezte: - Szerinted helyesen cselekszem? A szemem tikkelni kezdett. Én csak sofőr voltam. Nem akartam az élő lelkiismerete lenni. Ha nemet mondok, egyszerűen kisétálunk - csak okot keresett a menekülésre. Ha igent mondok, akkor... nos, bűnrészessé válók. Calebre gondoltam. O helyesen cselekedne, és elvenné feleségül, ha megtartaná a babát. Talán öt éven belül el is válnának. Szétszakadt otthon, szétszakadt szívek... én pedig nélküle. Nagyot nyeltem.

- Igen, abszolút - bólintottam. Szélesen elmosolyodva megragadta a kezem. - Köszönöm, Olivia! - szorította meg. Óvatosan elhúztam az ujjaimat, s a táskám alá dugtam a kezem. Jajistenem, jajistenem, jajistenem! Felállt, hogy elinduljon, nekem pedig késztetésem támadt a karjánál fogva a kocsihoz rohanni vele. Mit művelek itt? Megváltoztathatnám a döntését! Egy lépésnyit távolodott, kettőt... a jócselekedet pillanata elmúlt, magával rántva a lelkiismeretemet. A nővér keresztülvezette Jessicát egy kétszárnyú ajtón, és kész. Hányingerem lett - mintha a vér ecetté változott volna az ereimben. Mit tettem? És miért? Érte? Tényleg ezt az információt terveztem felhasználni a célom elérésére? Előre-hátra hintáztam, karomat a hasam előtt összefonva. - Jól van? - kukucskált át a recepciós a kristályüvegen, ami mögött ült. - Valami rosszat ehettem - válaszoltam. Bólintott, mintha megértené, aztán a mosdó felé mutatott. Félórára elrejtőztem a mozgássérült fülkében. Az ajtónak szorított háttal győzködtem a sebzett lelkiismeretem arról, hogy az egész az ő döntése volt, nekem nincs hozzá közöm. Amikor úgy éreztem, elég idő telt el, visszaslisszoltam a váróba, hogy leüljek. Átlapoztam néhány magazint, és lerágtam a körmeimet. Egy másik lány érkezett, amíg szenvedtem. Tizenhat körülinek tűnt, a sötét napszemüveg mögé rejtőző anyjával jött. Az anya az ablakhoz sietett, míg a lány lehuppant egy székre, elővette a telefonját, és robot módjára száguldó ujjakkal SMS-ezni kezdett. Félrevontam a tekintetem. Az anyám megtartatta volna velem. Emlékszem, hogy azt mondta nekem: - Legyek átkozott, ha az én lányom elmenekül a felelősség elől. Aki egyszer megteszi, egész életében ezt a példát követi. Nagyon hiányzott anya. Ha élne, talán nem lennék ilyen rohadék. Egy óra múlva egy nővér közeledett felém. Lehajolt, hogy mondjon valamit azon a fojtott hangon, amit mindenki használt itt. Ha halkan beszélünk, talán senki sem veszi

észre, mi folyik itt. - Jessica készen van. Hátramehet a kocsival, hogy felvegye. Összerándultam. A hátsó ajtón küldik ki. Kicsempészik, mintha egy szégyellni való szemétdarab volna. Kirohantam és bepattantam a kocsiba, örültem, hogy végre elszabadulok onnan. Egy nővér állt Jessica tolószéke mögött, tenyerét gyengéden a vállán nyugtatta. Jessica olyan sápadt volt, mint egy hámozott nyers krumpli. Mosolygott, amikor leparkoltam - olyan megkönnyebbült mosollyal, amitől kényelmetlenül éreztem magam. Kiugrottam a kocsiból, hogy az anyósülés melletti ajtót kinyissam. - Nem emelhet nehezet és nem edzhet egy hétig - tájékoztatott a nővér. Bólintottam. - Jól vagy? - kérdeztem, amikor a székből az ülésre csusszant. Gyengén bólintott. Ahogy kikanyarodtam a parkolóból, szorongás emésztette a gyomrom. Megvalósítottam, amit kitűztem magam elé. Most olyan messzire kellett taszítanom magamtól Jessicát, amennyire csak lehetséges. Bűntudatot éreztem miatta; márpedig ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak, miközben el akarom rabolni Calebet. Az autópályára hajtva bekapcsoltam a rádiót. Jessica megint azzal töltötte az út nagy részét, hogy kibámult az ablakon. Egy részem meg akarta kérdezni, hogy van. Szomorú vagy megkönnyebbült? De az a részem, amelyik Calebre tartott igényt, a szájpadlásomhoz ragasztotta a nyelvem. Színtiszta üzlet - emlékeztettem magam. Nem azért vagyok itt, hogy barátkozzam. Amikor megjelentek a kampusz szürke háztetői, mindketten megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. A kolim előtt leparkolva kipattantam, hogy kinyissam neki az ajtót. - Felkísérjelek a szobádba? Megrázta a fejét, én pedig összerezzentem, amikor segítettem neki kikászálódni. Sápadt volt, máskor telt ajkai pedig vékonynak és fehérnek tűntek a csöpögő orra alatt. Nem az a Jessica Alexander, aki alig két hónapja az iskolaújságban szerepelt.

Még a haja is fakó és élettelen. Szürke csimbókokban lógott az arca körül. Megölelt, mielőtt a lift felé csoszogott. Láttam, ahogy megnyomja a gombot, bicegve a falnak dől, karját maga köré fonja. A lift megérkezett végre, ő pedig utoljára hátrafordult, hogy erőtlenül intsen nekem, mielőtt az ajtók becsukódtak előtte. A kocsimnak támaszkodva hirtelen kimerültnek éreztem magam. Úgy határoztam, nem megyek vissza a szobámba. Cammie biztos ott van, és iszonyúan jól kiismeri magát rajtam. Inkább a néhány saroknyira lévő reggelizőbe hajtottam, ahol leültem a pulthoz egy ottfelejtett újság társaságában. Laura Hilberson volt a címlapsztori, meg a nyomok hiánya az ügyében. Az illetékes nyomozó szerint Laura eltűnése nem emberrablás következménye, mivel minden bizonyíték arra utal, hogy önszántából tűnt el. Elkeseredett szülei pedig könyörögnek, hogy valaki valami információval álljon elő. Azt kívántam, bárcsak jobban odafigyeltem volna erre a lányra a közös óráinkon. A Caleb előtti időszak volt ez, amikor még nem érdekelt, kivel randizgat és miért. Laura nem olyan fajta lánynak tűnt, aki csak úgy el akarna tűnni. Népszerű volt és eleven, a lap szerint kommunikáció szakos, tévébemondónak készült. Homályos képére nézve próbáltam elképzelni az asztal mögött a hatórási hírekben. Most ö maga volt a hatórási hírek. Elszomorított a sorsa, bárhol is járt. Valami nagyon rossz történt; akár elrabolták, akár nem, az álmait valószínűleg már sosem valósítja meg. Saját álmaimon töprengve haraptam a péksüteménybe. Ügyvéd akartam lenni, rossz embereket rács mögé küldeni. Most meg rossz ember lettem, cselszövő intrikus egy hülye fiú kedvéért. Az utóbbi időben nem is gondoltam az álmaimra. Mintha Caleb gyökerestől kigyomlálta volna az ambícióimat, hogy a helyükre kéjes megszállottságot ültessen. Úristen, lejtőre került az életem! Befejeztem a kávét, és pénzt csúsztattam át az asztalon. Ha ez a megszállottság már most kiszipolyozta a törekvéseimet, mi fog történni, amikor megszerzem? Annyira a rabja leszek, hogy beérem a barátnői státusszal, és semmi más nem kell majd nekem? Ez azt jelentené, hogy az anyám nyomdokaiba lépek. Pedig ő figyelmeztetett, hogy ne dőljek be egyetlen pasinak sem, míg meg nem valósítom az álmaimat.

Már félig meggyőztem magam, hogy hanyagoljam a Caleb-mániát, amikor visszaértem a kampuszra. A diákparkolóban hagytam a kocsit, és szilárd elhatározással a koli felé trappoltam. Gátat kellett szabnom ennek az őrületnek, mielőtt tönkreteszek mindent. A lépcsőn felfelé menet hangok ütötték meg a fülemet - a harmadikról hallatszottak le. Lassítottam, amikor felismertem, hogy az egyik Jessicáé. Gügyögött. Olyan édes, kislányos hangon, amilyet a profi flörtzsonglőrök szoktak használni a férfiak elbűvölésére. Csigatempóban haladtam, hogy annyit elcsípjek, amennyit csak lehet. - Ma nem. Megvan a... tudod... Az utolsó néhány lépcsőfokot magam mögött hagyva befordultam a sarkon. Jessica lábujjhegyen állt, karját Caleb nyaka köré fonva. Az orruk összeért, és Caleb rajongva nézett le rá. Megtorpantam, mire mindketten felém fordultak. - Olivia! - szólalt meg Jessica némileg zavartan. - Szia. - Helló - válaszoltam Calebre nézve. Átnézett rajtam. Mintha ott sem lettem volna. Visszafordult Jessica felé. Aucs. Jessica éppen fürdés után volt, vizes haja hátrafogva lógott. Sokkal összeszedettebben festett, mint amilyen állapotban néhány órája hagytam. Tudatosult bennem, hogy Caleb bizonyára szexet kezdeményezett. Jessica, akit határozottan felszólítottak az entyempentyem kéthetes elkerülésére, menstruációs mesével próbálta leszerelni. Zavartan fészkelődtem. Jessica elpirult, és kérdő tekintettel meredt rám. - Ööö - mutattam az ajtóra, amit elálltak, és felvontam a szemöldököm a bosszúságom demonstrálására. - Ja, bocsi - vihogta, s elvonszolta Calebet az útból. Neki muszáj volt feltétlenül rám kacsintani, amint elfurakodtam mellettük, nekem pedig muszáj volt végigsimítanom Caleb hátát. Összerándult az érintésemtől, mire elégedetten elvigyorodtam. Faszkalap. Gyorsan a szobám felé siettem. A mellkasomban indulathullámok gyülekeztek.

Hogy tudott Jessica így rámászni azok után, amit tett? Beledöftem a kulcsot a zárba, s olyan erővel fordítottam el, hogy belesajdultak az ujjaim. Órákkal azután, hogy elvetette Caleb gyermekét, úgy ragadt rá, mint az olvadt sajt. Egy igazi idióta, Caleb az enyém kell hogy legyen - ilyen egyszerű a képlet. Meg kell tanulnom egyensúlyozni közte és a céljaim között. Megszerezhetem mindkettőt, és meg is fogom. Eltökélten viharzottam be az ajtón, Cammie-t pedig kussra intettem, mielőtt kinyithatta volna a száját. Az ágyra vetettem magam, s úgy tettem, mintha egy tankönyvet olvasnék. Hétvégére Jessica és Caleb kapcsolata romokban fog heverni, én pedig megkapom a második esélyt.

Nyolcadik fejezet A jelen

O

livia? Eljössz? - hallatszik Caleb hangja a vonal másik végén, a válaszomra várva.

Sóhajtva körbenézek a lakásomon, a melegítőmet birizgálom. Nem mintha egy határáthágásra készülő szűzlány lennék, de azért próbálok illedelmes lenni. Ha sikerül távol maradnom a magánéletétől, elhitethetem vele, hogy az ő sara az egész barátnős vonal. - Komolyan, Caleb, szerintem ez nem jó ötlet. A barátnőd belerokkanna, ha megtudná. Miért nem futhatunk össze egy étteremben, vagy ilyesmi? - Jobban főzök, mint bármelyik szakács. Amúgy meg nagyobb eséllyel lát meg minket egy étteremben, mint nálam. Kivéve, ha kémkedik utánad, mint a múltkor - gondoltam keserűen. - Az én lakásom megtalálása nem okozott neki gondot... - mondtam kedvetlenül. - Továbbá alig ismerlek. Mennyire lenne bölcs dolog részemről elmenni egy idegen lakására vacsorázni? Akár erőszaktevő is lehetsz... - Olivia, már voltam nálad, és túlélted. Kinyitok egy üveg bort. Jó móka lesz. - Nem vagyok az a mókakedvelő típus. - Veszélyes lesz. Elvigyorodom. - Csak vörösbort iszom. - Igenis, asszonyom. - És gondoskodj róla, hogy ezúttal ne toppanjon be. Caleb felnevet. - Tényleg? Azt hittem, kedves gesztus lenne meghívni. Megbeszéljük a dátumot és az időpontot. Szorongva teszem le a telefont. Egy párnába temetem az arcom, s belemordulok szégyenemben. Elment a maradék eszem. Megint csörög a telefon. Biztos Caleb az, egy utolsó utáni részletegyeztetéssel.

Felkapom a kagylót. - Halihó. - Olivia? - kérdezi egy másik hang. - Igeeeen? - Olivia, te szexuális nőstényállat! Hát hová tűntél az életemből? - Jim? - Méghozzá az egyetlen, bébi! Mi újság? Rugdossa az élet a seggedet? - Kemény, mint mindig - válaszolom nevetve. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - Itt vagyok a városban, és semmire sem vágyom jobban, mint egy kis minőségi időtöltésre a nőideálommal. - A nőideáloddal! Amikor legutóbb találkoztunk, hárpiának neveztél, és azt mondtad, tehetségtelen vagyok. - Azok csak szavak, kislány. Amúgy épp most utasítottad vissza az újabb szerelmi vallomásom. Szóbeli bántalmazás jár a férfiállatnak, mi? Na, mikor vagy kapható? Jim, Jim. Az a srác, akivel hangot adtam a szexuális irányultságomnak. Az, akit szemétdarabként dobtam félre, amikor sikerült megkaparintanom Calebet. Hűséges maradt hozzám. Mindig felhívott, amikor a munkája az irányítószámom közelébe sodorta, hogy eltöltsünk egy táncos, evős, vagy másfajta bűnös élvezettel tarkított estét. Aztán lelépett, nekem pedig jó volt így. - Meddig leszel a közelben? - Két napig, max három. Arra gondoltam, lemehetnénk a Wave- be, berúghatnánk, és rendezhetnénk egy kis vonaglást a táncparketten... - Hmm... elég romantikusan hangzik. Mikor érsz ide? - Negyedóra, meg kell állnom cigiszünetre. - Oké, kész leszek. Leteszem a telefont, és némi rúzst kenek a számra. Még mindig Calebre gondolok, erőszakkal kell magam leállítanom. A ma este csak Jimről, rólam meg a szórakozásról szól. Semmi megszállottság.

Felkapok egy fekete nadrágot és egy zöld felsőt, ami szabadon hagyja a vállam, a hajamat pedig lófarokba kötöm. Jim a ház előtt vesz fel. Bepattanok a kocsijába, egy felújított 1969-es, zöld alapon sárga versenycsíkos Mustangba, s rámosolygok az ülésről. - Olyan vagy, mint az Oxycontin egy rossz napon, Libby - üdvözöl, majd legnagyobb meglepetésemre rögtön szájon csókol. Elhúzódom, és megrázom a fejem. - Mmmm... Szeretem, amikor vényköteles gyógyszerekhez hasonlítasz. Bekapcsolom a biztonsági övem, és tekergetni kezdem a rádiót. Jim Phishrajongó, ami nálam szitokszónak számít. Szegények csak a Grateful Deadre akarnak hasonlítani. Jim rám kacsintva egy cigarettát dug az ajkai közé. Általában nem tűröm a dohányzást - piszkosnak érzem magam a füsttől, s az sem segít a dolgon, hogy anyukám rákban halt meg. De Jim rituáléjában van valami, amitől kedvem támad nézni. Izgatottan figyelem, amint az öngyújtó kattanása apró lángnyelvet eredményez. A láng fölé ereszti a szálat, s nagyot szippant belé. Szinte hallom, ahogy a Camel hegye gyönyörűségében felszisszen, ahogy a tűzhöz ér. Most jön a kedvenc részem: másodpercekig visszatartja a levegőt, szemhéja úgy rebeg, mint egy drogosé, aztán szürke füstöt ereszt ki az orrán, ami méltóságteljes, hamuszínű szellem módjára csavarodik az ég felé. Szép. Elégedetten dőlök hátra. Jim vészjóslóan jóképű. Ceruzával kontúrozza a szemét, a farmer pedig úgy tapad a testére, akár egy gyíkra a bőre. Borzas haja feketére van festve, ami csaknem levendulaszínbe vonja élénkkék szemeit. Mindig is azt gondoltam, hogy a brit akcentus inkább hozzá tartozik, mintsem Calebhez. Tovalegyezem a füstöt, miközben egy régi dal utolsó sorait dúdolom a rádióval. Anya egyik kedvence volt. - Mitől vagy ma este ilyen boldog? - kérdezi egy üres Red Bull-os dobozba nyomva a cigit. - Valami gyilkos veszedelem fenyegeti az univerzumot, ha örömödben dúdolsz.

A forgalmas útra kormányozza a kocsit, amitől majdnem az előttünk lévő kamionnak koccanunk. - Nem t’om. Csak úgy. Jim felvonja a szemöldökét. - Ugyan már, Libby. Tudom, hogy valami készül. Hallgatok. Aztán kibököm: - Caleb visszatért. Döbbent csend. Gladys Knight énekel a rádióban. Jim szórakozottan ütögeti a kormánykeréken a dal ritmusát. - Visszatért. Kijelentés, nem kérdés. Hallom az undort a hangjában, és nem hibáztatom érte. Caleb mindig szálka volt Jim szemében, főleg miután Calebet választottam helyette. - Olivia - szólal meg, kikapcsolja a rádiót és újabb cigarettát vesz elő, ami azt jelenti, hogy néhány percig újra tanúja lehetek a rágyújtási műveletnek. - Milyen értelemben tért vissza? Eszem ágában sincs beszámolni neki az amnéziáról. - Nem tudom. Egyszerűen visszatért, és nem nagyon érdekel, miért. Jim összeszűkült szemmel, szinte gyanakodva néz az útra. - Fogalmam sincs, mi ez az egész veled meg azzal a seggfejjel. Négy év és egy durva szakítás után még mindig lángoló szerelem fűz Kosaras Kenhez. Nem akarom hallani. Jimtől nem. Cammie-tól sem. Legvadabb álmaimban sem vártam volna ilyen fordulatot a történetben. Ezer másik lány sem tett volna másként, mint én, amikor úgy tettem, mintha nem ismerném Calebet. Úgyhogy nem érdekel. így hozom helyre. - Véletlenül történt. Nem kerestem, úgyhogy fogd be! A klub elé kanyarodunk, én pedig kipattanok, mielőtt az inas kinyitná az ajtót. Megvárom, ahogy Jim teljes magasságában kikászálódik, és a várakozó srácnak dobja a slusszkulcsot. Ideges. Látom az arcán. Többször is meggyanúsított vele, hogy szamárnak használom, ha Caleb nincs kéznél, mint ló. Bemegyek előtte, mit

sem törődve a szikrázó tekintetével. Ma este fasza gyereknek érzem magam, szóval nem nehéz. Egyébként meg rohadtul nem az ő dolga - kotnyeles, kihúzott szemű púnk. Jim utálja a gyengeséget, Calebet meg eleve nekem teremtette az isten. Remélem, mire elkezdünk táncolni, elfelejti ezt az egészet. A Wave faltól falig tele van vonagló testekkel. Jim megragadja a kezem, keresztül vonszol a táncolok hadán, egyenesen a bárhoz. A legtöbb csaj utánunk fordul. Mit keres egy kemény rocker egy ilyen mamlasz mellett? Tüskeként szúrnak a kíváncsi tekintetek, próbálom nem észrevenni a kifejezetten elítélőket. Jim egy ötvenest rak a ragacsos bárpultra, s négy tequilát rendel. A lime-ok előkészítése közben rámosolygok. - Még mindig haragszol? - kérdezem. A pultos felénk csúsztatja a poharakat. Mindketten kettőt-kettőt magunkhoz húzunk, Jim pedig vállat von. - Mit számít? Legurítom az első felest, majd kiszívom a lime levét. A tequila pocsék. - Nem akarom, hogy haragudj rám. Alig látlak. Jim előveszi a triplapislogásos dolgot, amitől nagyon bosszúsnak tűnik. Aztán arcon puszil. - Csak érezzük jól magunkat! Rendel még kettőt, és koccintunk. Néhány percig a bárpultnál maradva figyeljük a táncparkettet. Még mindig túl józanok vagyunk az ereszd el a hajamhoz. - Na, ideje egy kis tánckamatynak - mondja, és a lime héját a szemetesbe hajítja. Követem a kígyózó tömegbe. A tequila megtalálta az utat a fejembe. Táncolunk, amíg el nem zsibbad a lábam, a hajam pedig csöpög az izzadtságtól. Jim többször ér hozzám, mint egyébként. Ezt Caleb visszatérésének tudom be. A pasiknak mindig rá kell pisálniuk arra, amiről úgy érzik, hogy az övék. Hagyom, hogy közel húzzon magához. Túl részeg vagyok, hogy érdekeljen. A Dirty dancing egyik jelenete ugrik be, amikor Baby a munkahelyi bulin görögdinnyét szorongatva jelenik meg. Egymással szemben táncolunk, mocskosán. Jim nem rajong a kamaszos-

lökdösődős simulásért. Inkább a kanos kiskanál-nagykanál híve. Szemtől szemben tekergünk - van ebben valami nagyon őszinte. Addig maradunk, amíg a DJ el nem kezdi pakolni a cuccait. - Bírsz vezetni? - kérdezem. Úgy érzem magam, mintha fel-le pattognék a térben. Jim kuncog. - Olyan józan vagyok, mint egy pap vasárnap reggel - dörmögi ál-déli akcentussal. A hazafelé vezető úton csukva tartom a szemem, s hagyom, hogy a szél az arcomba fújjon. Nem beszélünk sokat. Jim betesz egy régi Marcy Playground CDt, amit a fősulin hallgattunk. Sex and Candy. Szex és cukorka. Vihogok, amikor hangosan énekel. A lakásomhoz érve kipattan a kocsiból, hogy az ajtóig kísérjen. - Ez randi volt? Miért kísérsz haza? - nevetek. Feltúrom a táskámat a kulcscsomómért, ő pedig néz engem. Amikor felpillantok, furcsán bámul. - Jim? - teszek egy lépést felé. - Minden oké? Arra gondolok, hogy talán rosszul lett. Arca kifejezéstelen, és egy kicsit vörös, mintha éppen arról születne döntés a fejében, hogy hányjon-e. Megtorpanok, amikor hirtelen előreveti magát. Először azt hiszem, róka érkezik, de az utolsó pillanatban az arcomnál köt ki. Próbál megcsókolni. Elfordítom a fejem, így ajkai nedves nyomot hagynak a képemen. Amikor elhúzódik, vörös a szeme. - Mit csinálsz? - kérdezem. Jim és én sosem csináljuk ezt. Kimondatlan szabály nálam. Olyan közel van, hogy teljesen hátra kell hajtanom a fejem, hogy lássam az arcát. A főiskola óta nem csókolóztunk. - Azért, mert nem ő vagyok, Olivia? Nem kibaszott Caleb? Megrázom a fejem. Ködösnek érzek mindent. Mintha nem tudnám elég gyorsan formálni a szavakat. - Ez köztünk nem olyan, Jim. Miért pont most?

- Tudod, a szexnek nem mindig kell jelentenie valamit. Lehet csupán móka is. Csak pislog és pislog, mintha próbálna elűzni a látóteréből. Mégis mit mondhatnék erre? - Szerintem a barátság az barátság. A szex okozta bonyodalmak nélkül. - Barátság - kántálja sziszegve. - Hányok attól, hogy a kibaszott feloldozásod legyek. Kiráz a hideg. Színtiszta igazság, de pocsék hallani. - Tényleg faszállító vagy, tudod? Meglepetten nézek fel. Sokszor hívott már így viccelődve, de nem ilyen hangnemben. Kipirosodott képével és vöröslő szemével olyan hatást gyakorol a női tudatalattimra, hogy valami azt súgja, fussak. Hátrálok egy lépést. - Jim, részeg vagy - mondom tagoltan. - Részeg vagyok, te meg kurva. Azzal ráveti magát a számra, összeszorított ajkaimnak nyomódva, kezét a lábam közé dugja. Tompa sikolyt hallatva próbálom ellökni. Meg sem moccan. Tudatosul bennem: semmit sem tehetek, hogy megállítsam. Próbálok könyörögni, de mintha a falnak beszélnék. Tápéról, le akarja húzni a nadrágomat. A szomszéd ajtaja kevesebb, mint tízméternyire van az épület másik oldalán. Ha sikerül elszabadulnom, odaszaladhatok. Egy pillanatra aztán enyhül a szorítás a karomon. Az alkalmat kihasználva kirángatom a kezem, hogy teljes erőből pofon vágjam. Döbbenten hátrál meg, az ütés helyét dajkálja. Felkészültem rá, hogy még nagyobb erővel támad majd, de csak néz. Nincs hová menekülnöm. Csapdában vagyok a saját bejárati ajtómnál. Fontolóra veszem a sikítást, de csak Rosie hallaná meg. Ő pedig mit tehetne? Úgyhogy próbálok beszélni vele. - Menj haza, Jim! A hangom szigorúan cseng. Az a néhány másodperc, amíg mérlegeli a lehetőségeket, homályos emlékként marad meg bennem. Mérges vagyok, ijedt, és szégyellem magam, amíg arról dönt, hogy megerőszakoljon-e.

Kérlek, istenem, engedd, hogy elmenjen! A távolság közöttünk egyre nő, miután sarkon fordul és a kocsijához botladozik. Gyakorlatilag beesem az ajtón. Amikor végre a másik oldalán vagyok, kulcsra zárom, s a kanapéra vetem magam. Egy párnába zokogok, amíg bele nem fájdul a torkom. Aztán felemelem a telefont, és tárcsázom az egyetlen embert, akiben valaha is megbíztam. - Caleb... - Olivia? - üdvözöl álmos hangon. - Mi a gond? - Át tudnál jönni... hozzám? - Most rögtön? Hallom, ahogy csoszog a szobában... felkapcsolja a villanyt... babrál dolgokkal. - Caleb... kérlek... én... - Mindjárt ott vagyok. Fésületlenül, rövidnadrágban és kopott pólóban érkezik meg. - Mi történt? - kérdezi azonnal, ahogy meglát. Ujjait az állam alá teszi, és oldalra fordítja, hogy mindkét oldalról szemügyre vegye az arcom. Mesélek neki Jimről, a klubról, meg arról, ami utána jött. Caleb fel-alá járkál a nappalimban. Vonásait düh torzítja el. - Hol száll meg, Olivia? - tudakolja ökölbe szorított kézzel. Félek, ha megtalálja Jimet, rájön, ki vagyok. - Nem! Nem akarom, hogy elmenj! - húzom visszafelé a karját, amíg le nem telepszik mellettem. Haragja fokozatosan aggodalommá enyhül, és magához ölel. Nagyon régóta nem voltunk így, túlcsordulnak bennem az érzések. Szappan-, karácsony- és öillata van. Kisbaba módjára sírok az érintése nyújtotta szokatlan biztonságban. Senki sem ölelt még így. Nem tudom, megszökjek-e, vagy az életem árán is kapaszkodjak bele. - Itt tudnál maradni éjszakára? - suttogom. Megpuszilja a homlokom, és hüvelykujjával letörli a könnyeimet. - Igen. Persze hogy maradok.

Annyira megkönnyebbülök, hogy szánalmasan beleborzongok. Még szorosabban magához ölel. Mihez kezdenék nélküle? Kit hívhattam volna fel? Caleb most itt van, de az óra ketyeg. Olyan helyzetbe hoztam magam, hogy megint el kell veszítenem. Elsőre éppen elég szörnyű volt. Testének melegébe fészkelem magam, és élvezem, hogy valaki törődik velem. A mellkasára hajtott fejjel alszom el, a szívverését hallgatva - a legszebb ritmust, amit valaha hallottam.

Kilencedik fejezet A múlt

A

z elhatározás megszületett. Az ebédlőben a tálca fölé hajolva beszámoltam Cammie-nak az abortuszról.

- Viccelsz... - esett ki a sült krumpli a szájából. - Nem - próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban. - Hallottam, hogy elmeséli annak a magas lánynak. Annak, amelyik folyton tetvészi. Betömködtem az utolsó falatot a számba, és lenyaltam a sót az ajkamról. - Nadiának? - tolta félre a tányérját Cammie. - Igen, neki. De nem mondhatod el senkinek, hogy tőlem tudod, Cam. Hát milyen szörnyű lenne, ha kiderülne? Szobatársam csinos arcocskáját tanulmányozva eltűnődtem. Lehetséges, hogy pont ez volna az egyetlen alkalom, amikor lakatot tesz a szájára? Mihez kezdek akkor? - Szerinted Calebet zavarná? Mármint gondolod, hogy ő azt szerette volna, hogy megtartsa? A csillogó szemekbe nézve összeszorult a gyomrom. Ebbe bele sem gondoltam igazán. Caleb meg akarta volna tartani. A lelkem mélyén tudtam. Ahogy a családjáról beszélt a fagyis estén, arról árulkodott: szeretne apa lenni. Becsuktam a szemem, és bűntudatosan felsóhajtottam. - Honnan is tudhatnám erre a kérdésre a választ? Cammie vállat vont. - Nagyjából ismered. Úgy értem, eltöltöttél egy kis időt vele, nem? Csak gondoltam, hogy... - Semmit sem tudok róla - csattantam fel. Felálltam, és megragadtam a tálcámat. De többet akarok tudni róla, mint bárki más a világon. Lenéztem Cammie-ra, s úrrá lett rajtam a pánik. Hát ennyi az egész. Cammie-nak mindig szájmenése volt. Az abortuszos hír el fog terjedni a suliban,

méghozzá gyorsan. Most már hivatalosan is megváltottam az első osztályú vonatjegyet a pokolba. Csihuhu! - Visszamegyek a szobába - jelentettem ki. Azt akartam, hogy kövessen, így rajta tarthassam a szemem. Nem voltam biztos benne, mit akarok... - Oké, én még maradok egy kicsit - mosolygott fel rám Cammie cukormázasán. Az arca ártatlannak tűnt, a tekintete viszont gonosznak. Szinte láttam, ahogy a pletykaszörny felkapaszkodik a nyelőcsövén, és keményen küzd, hogy kiengedje a száján. Sarkon fordultam, még mielőtt megláthatta volna a szemem sarkában gyülekező könnyeket. Csihuhu... A hír végigáramlott és bugyborékolt a pletykahálózaton, mígnem két nap múlva Calebhez is eljutott. Egy exbarátnő vitte be neki az ütést. A csaj lecsapott az első kínálkozó alkalomra, hogy Jessica alatt vághassa a fát, mert vissza akarta szerezni Calebet. Láttam, milyen csúnyán méregette Jessicát az elmúlt hetekben. Felismertem azt a nézést, mert az enyém is olyan lehet. Az egész szakítás tíz percig se tartott. A diáksereg nagy része látta is: úgy zümmögtek a jelenet helyszíne körül, mint legyek egy vérző tetemnél. Én nem voltam ott, de Cammie, aki az első sorból nézte végig, mindent elmesélt. Az ex tökéletesen időzített. Éppen azelőtt mondta el Calebnek a sztorit, hogy az találkozott volna Jessicával, mert a párocska együtt készült vacsorázni - aztán a háttérből nézhette a következményeket. A szóváltás elég rövid volt. Jessica hisztériás roham közepette mindent bevallott Calebnek, aki egyesek szerint belebokszolt a falba, mások pedig azt mondják, fának hajított egy padot. Valójában pókerarccal sétált el, és soha többé nem szólt egy szót sem Jessicához. Az incidens másnapján Jessica hazament, szándékosan hátrahagyva az összes holmiját. Kíváncsi vagyok, tudta-e, hogy tőlem indult az egész - már ha egyáltalán eszébe jutottam a

jeles nap után, vagy az arcom nem olvadt be számára a többi nemsztár közé. A bűntudat egy hétig kísértett. Mintha egy erős kéz nyomta volna le a tarkómat. Szégyenemben lehajtottam a fejem, és árnyék módjára bandukoltam a koliban. A nyolcadik napra feloldoztam magam a bűnöm alól. Önimádatban dagonyáztam. Kihasználtam, hogy egy lánynak bizalmasra van szüksége, kínos helyzetét pedig kihasználtam a saját hasznomért. Apám lánya vagyok. Utáltam magam érte. Az apám - Olivér Kaspen, középső név nélkül - a legaljasabb férgek közé tartozott, amilyeneket egy anya kipottyanthat magából. Anyám mindig azt mondta, hogy mintha Elvisről indigózták volna: baljós és szexi, hálószoba-tekintettel. Olyan szája volt, amelyik szép dolgokat mond, de amikor szorul a hurok, gyűlölködő vigyorra áll, és ott vágja beléd a kést, ahol a legjobban fáj. Ám mielőtt lehámozná magáról a bűbáj-bevonatot, és mielőtt elmondaná, hogy csak a büdös kölyök miatt van veled, csupa mosoly, csók meg bók az egész lénye. Így lett neki az anyám, és így lettem neki én - a büdös kölyök. Csak három évig maradt a születésem után, aztán elsétált egy sporttáskával a vállán. Kiskamasz koromban próbált olykor „kibékülni” anyával, elfoglalva az ágy bal szélét, de utána megint tovalibbent, hogy máshol verjen tanyát. Eljátszotta a kosztpénzünket;

megátkozott

minket,

amikor

elvesztette;

és

egyetlen

krokodilkönnyet sem hullatott, amikor csak egy zacskó állott ropink maradt vacsorára. Az apukám. Egyszer, amikor üres volt a kamra, én pedig éhesen csócsáltam a hüvelykujjam, ő eltűnt anya utolsó dollárjával. Az ötéves agyammal azt gondoltam, kajáért ment, de néhány óra múlva olyan sajtos steak szagúan állított haza, hogy csörgött a nyálam. Olivér Kaspen Olivér Kaspenről gondoskodott. Aucs. Anyámnál az volt az utolsó csepp a pohárban. Olyan szitokszavak kíséretében rúgta ki a kis lakásunkból, amilyeneket soha azelőtt nem hallottam. A Calebért folytatott vérre menő harc nem sokkal Jessica távozása után elkezdődött. A lányok úgy követelték maguknak a figyelmét, mint a betépett

csimpánzok. - Nála van az a banán, amit minden csaj akar - kommentálta Jim egy délutánon, amikor a szemünk láttára egy csapatnyi szőke hosszú madzagra kötött héliumos lufiként libegett körülötte. Caleb nevetett valamin, amit az egyikük mondott. A lány előrehajolt, puszit nyomott az arcára, mire Caleb elpirulva és meglepetten elhúzódott. Féltékenyen levettem róluk a tekintetem. Már nem bírom sokáig ezt. Ötpercenként kinyírtam valakit képzeletben. A lehetőség aznap talált rám, amikor megbuktam a latinvizsgán. Egész oktatási pályafutásom során nem kaptam négyesnél rosszabbat, úgyhogy a hatalmas, pirossal bekarikázott és kétszer aláhúzott karó péppé sokkolta az agyam. Kezdtem elveszteni a fejem. Képtelen voltam koncentrálni. Caleb úgy fészkelte magát a tudatomba, mint egy parazita, aki az érzéseimet és a gondolataimat szívja. Tennem kellett valamit. Éppen az épületek között caplattam, mellkasomhoz szorítva a vizsgadolgozatot, és üveges tekintettel a fal egyik véletlenszerűen kiválasztott téglájára bámulva, amikor valaki a kezembe nyomott egy szórólapot. Egyébként kidobtam volna, de ezúttal - írjuk a sokk számlájára - megfordítottam. ZAXPARTY Hol? Hol máshol? Mikor? Szombat 22:00 Hozz magaddal: sört! A szobámba érve Cammie orra elé toltam a szórólapot. - Menjünk el! Cammie egy hatalmas kartonlap fölé hajolva éppen az „Üzelti terv” kifejezést pingálta legfelülre. Futó pillantásra méltatta a papírt, mielőtt fújni kezdte a betűit. - Beütött nálad a kapuzárási pánik, vagy mi? - Csak húsz vagyok, kölyök! Kapuzárásnál kell lenned ahhoz, hogy kapuzárási pánikod legyen. Miért nem filctollat használsz?

- Mert nincs, és viccelődni sincs kedvem. Holnap muszáj leadni, de csak annyit tudok az üzletről, hogyan kell leírni. - Nos, azt sem tudod, mivel felcseréltél két betűt. Cammie összevont szemöldökkel állt neki kijavítani. - Velem kell, hogy gyere... A fiókomhoz sétáltam, és elővettem egy doboz filctollat. - Mit fogsz csinálni egy bulin? Leküzdöttem a késztetést, hogy fejbe vágjam, és megpróbáltam kedvesnek tűnni. - Nem tudom. Csupa olyasmit, amit emberek csinálnak egy bulin. Például... lógni. - Nem iszol, nem táncolsz, nem dohányzol. Bocs, Olivia, de senki sem fog a politikáról dumálni veled, kivéve ha csapolt sörös banzájra mész a Béta Nuba, ami annyira, de annyira béna. - Tudok táncolni - védtem meg magam. - És inni is mindenki tud, semmi szükség extra képességekre. - Igen, de ahhoz szükség van extra képességre, hogy ne viselkedj hülyén, ha iszol. Szíveket rajzolt a kartonlap sarkába, mindegyiknek a közepén egy-egy mosolyfejjel. Helypocsékolás volt a puszta létezése. Drámaian felsóhajtottam. - Megcsinálom a projektedet... ha velem jössz. Cammie a hátára henteredett, és úgy kalimpált a kezével a levegőben, mintha mellúszásban tempózna. - Halleluja! Kimondtad a varázsigét. Felmordultam. Amúgy is megcsináltam volna neki. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy a szobatársam Valentin-napi üdvözlőlapnak kinéző üzleti tervet adjon le. Szombat este egy agysebész precizitásával készültem. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. Meg akartam nyerni ezt a csatát. Akár égővörös rúzzsal, akár

Victorias Secret bugyival. Tíz órakor Cammie és én felvonultunk a Zax nikotinfelhőbe burkolózott lépcsőjén. Szédültem, az egy számmal kisebb ruhám pedig óriáskígyó módjára szorongatta a mellkasom. - Jó, hogy úgy nézel ki, mint egy normális lány - mosolygott rám elismerősen Cammie. - Normális? Mert amúgy hogy nézek ki? Felfelé igazgattam a ruhám, próbálván eltakarni a túlbuggyanó melleimet, amelyek két puha muffin módjára kandikáltak ki Cammie push-up cicifixéből. Rám vigyorgott, aztán újra lehúzta a ruhát. - Hát először is, vannak neked ezek - bökött mellbe. - Azokba a ronda, ősrégi pólókba bujtattad eddig őket. A smink pedig szexivé, sőt egzotikussá tesz. Jól összekaptad magad, drága barátnőm! Mertem remélni. - Készen állsz, O? - szorította meg Cammie a karom. Egy kicsit hányingerem volt, de nagy levegőt vettem, és bólintottam. - Helyes, mert ez lesz életed legérdekesebb éjszakája. Az ajtó kinyílt. Olyan helyiségbe léptünk, ahol annyira szorosan hemzsegtek a sörszagú testek, hogy ösztönösen hátraléptem. Cammie áttuszkolt a küszöbön, egy üres üvegekkel telerakott asztalhoz kormányozott. - Előbb egy ital - jelentette ki, és felém nyújtott egy piros papírpoharat. - Aztán tedd, amiért jöttél. Cammie vodkát öntött a poharamba, majd áfonyalevet loccsantott hozzá. Annyira ideges voltam! Túl nagyot kortyoltam, így a kotyvalék a ruhám elején landolt. - Óvatosan, Julia Roberts! A terv az, hogy laza legyél - meresztette rám Cammie bosszúsan a szemét. Még egyet kortyoltam, ezúttal óvatosan. Rosszabbnak bizonyult, mint gondoltam. Az emberek izzadtak, mindenhez hozzáértek, és alkoholgőzt leheltek egymás képébe. Kórokozók! Kanszag! Tisztára, mint az állatok. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam. Ez túl nehéz volt - valaki másnak mutatni

magam. Kell lennie más módszernek, hogy végigcsináljam. - Nem hiszem, hogy... - mondtam, és megfordultam. Az ajtó tízlépésnyire volt, így csupán néhány testen kellett volna átvergődnöm, hogy kislisszoljak a tiszta levegőjű éjszakába, mielőtt még esélyem lenne lejáratni magam. Cammie megragadta a karomat. - Ott van - sziszegte a fülembe. Megfordultam. Tőlünk balra biliárdozott egy teremben. Rekedtes röhögés hallatszott onnan, ahol állt, és sikerült elcsípnem a „vibrátor és lakatos” szavakat. - Hát, talán maradhatunk egy picit - válaszoltam erőtlenül. Épp Caleb következett. Nagyon koncentrálva az asztal fölé hajolt, hogy leküldjön két golyót. - Most mit csináljak? - Anélkül kell felhívnod magadra a figyelmét, hogy felhívnád magadra a figyelmét. - Nem kell a csajos duma. Cammie intett valakinek a helyiség másik végében. - Figyelj, csak ne legyél átlátszó - magyarázta. - Kevés taszítóbb dolog van annál, mint amikor egy csaj egy pasira veti magát. Ez ugyanattól a Cammie-tól jött, aki minden reggel babaolajat kent a dekoltázsára, hogy felhívja a figyelmet az „előnyös részeire”, ahogy reklámozta őket. - Hogy a francba csináljam? - Te akartál idejönni. Neked kell kitalálni. Azzal otthagyott. Szemét kis elsős. Az italosasztalnál időztem még néhány percig, aztán rájöttem, hogy bizonyára lúzernek nézek ki, ezért arrébb sétáltam. Oké, valahogy fel kellett hívnom magamra a figyelmét, hogy tudja: itt vagyok. A DJ-pult láttán támadt egy ötletem. Tánc! A titkos fegyverem! Egy Korn-pólós fazon pötyögött valamit az asztalon fekvő laptopba. Közeledtemkor felé biccentettem, szemei pedig azonnal megtalálták a dekoltázsomat.

- Kérhetek egy számot? - kiabáltam túl a zenét. Az ikreim felé bólintott, majd papírt meg ceruzát nyomott a kezembe. Gyorsan odafirkantottam egy szám címét és előadóját a cetlire, s visszaadtam neki. - Az arcom itt van - nyúltam az álla alá, hogy egy kicsit megemeljem. Végre egymás szemébe néztünk. Mosolyogva rám kacsintott. Degenerált. Azért elég szimpi. - A következő a tiéd - harsogta túl a zenét. Feltartotta a hüvelykujját, én meg eloldalogtam. Reszketve bámultam a táncparkettet, ahol csak egy idejekorán berúgott fazon vonaglott, csípőjét mindenféle ritmus nélkül riszálva. Belehalok, de a megszállottságom erősebb. Meg fogom csinálni. Egyetlen hatalmas korttyal leküzdöttem a vodkás koktélomat, és próbáltam felidézni a medencés csók emlékét. A gondolat átmeneti boldogságérzettel töltött el. Akartam, hogy újra úgy csókoljanak - talán a hátralévő életem minden egyes napján. A parkettre léptem, amint a dalom kezdett dübörögni a hangszórókból. Mindössze tíz másodperc alatt uralni kezdtem a teret. Az emberek egyszerre hagyták abba, amit éppen csináltak, hogy engem figyeljenek. Jó voltam. Nagyonnagyon jó voltam. Csendben köszönetét mondtam az anyámnak a nyolcévnyi ingyenes táncoktatásért, amit a helyi stúdióban járt ki, miközben bonyolult mintára ringattam a csípőmet. „I’m obsessive when just one thought of you comes up... ” Láttam Cammie arcát megjelenni a sarokban, hogy kíváncsiskodjon, mi folyik itt. „O” alakúra tátotta a száját, és elismerően rám kacsintott. „It’s not healthy for me to feel this... ” Mások is csatlakoztak hozzám a parketten, de tiszteletteljes távolságból, mintha csak a háttértáncosaim lennének. - Úgy látom, van itt egy igazán jó csaj ma este - mondta a DJ a mikrofonba. Ahogy egyre többen gyülekeztek körülöttem, láttam Calebet és a biliárdos cimboráit előjönni a hátsó szobából. Helyes, gyere csak, nézd meg, mi ez a felfordulás!

Hagytam, hogy a hajam csábítóan a szemembe omoljon, és az ő irányában mozgattam a csípőmet. „This time please someone come and rescue me... ” Figyeltem az arcát, amikor észrevett. A gyomrom izgatott táncba kezdett. Bingó! Szemkontaktus. Az enyhe hunyorgástól eltekintve egy jottányi érzelem sem látszott az arcán. A francba! Bedobtam az adu ász hastáncos mozdulatot, és elégedetten állapítottam meg, hogy felvonta a szemöldökét. Amikor Rihanna azt énekelte, hogy „Just your presence and I second-guess my sanity”, egyenesen rá néztem, hívásra hajlítva az ujjam. Egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Ellökte magát a faltól, hogy lazán, zsebre vágott kézzel felém sétáljon. Néhány másodpercig hagyta, hogy körülötte táncoljak, és jót mulatott a többiek füttyögésén és hujjogásán, mielőtt megragadta a derekam, és a lépéseimmel összhangban megmozdult. Jól csinálta. Simulékonyan, ahogy vártam. Amikor a dal véget ért, táncoltunk a következőre és az azutánira is. A hajam vizesen tapadt a tarkómra, amikor Caleb végre lehúzott a parkettről. Fogtam a kezét, miközben végigkormányozott a testek tengerén, és kiterelt a kocsifeljáróra. Könyökünkkel a kerítésre támaszkodtunk. Hagytuk, hogy a hűvös levegő végigfuttassa ujjait verítéktől csatakos bőrünkön. - Tele vagy meglepetésekkel. Ezek voltak az első nekem címzett szavai hónapok óta. ízlelgettem a hangját, mielőtt válaszoltam volna. - Miért? Mert tudok táncolni? - emeltem fel a hajam a tarkómról, és a szemébe néztem. Caleb megrázta a fejét, és olyan szájmozdulatot tett, amiről kis híján térdre rogytam. - Nem. Hanem mert idejöttél... ebben a ruhában - mosolygott a dekoltázsomat méregetve. - És nem azért, mert tudsz táncolni, hanem mert táncoltál. - Azt hiszed, hogy merev vagyok - sóhajtottam, miközben egy lányt figyeltem, aki épp egy azáleabokorba hányt tőlünk száz méterre.

- Mindenki azt hiszi, hogy merev vagy. Tudtam, hogy nem gonoszságból mondja. Mindössze tényként - mint például, hogy a zöldalma savanyú. - Olyan vagy, mint egy csizma tizenöt centis sarokkal... csupa tartás és szexualitás, de aki rád néz, mind kényelmetlenül érzi magát. Nos, végre sikerült előlépnem lámából lábbelivé. - És a mai este után? - kérdeztem a korlát hámló festékét szedegetve. - Szerintem eltört a sarkad, és innentől strandpapucsot fogsz hordani, mint a legtöbben közülünk itt. Nevetés bujkált a hangjában. - Talán holnap is felveszem a csizmámat - válaszoltam. - Miért beszélünk metaforákban? Caleb elnevette magát, aztán hirtelen megint komolyra váltott. - Tetszik a csizmád. Szexi. A hangja csábítóan rekedt volt. Tudtam, hogy csak ez a hang is elég lenne ahhoz, hogy a lányokat az ágyába csalja. Köztük talán engem is. - Hoztam neked valamit - mondtam, amikor végre kizökkentem az általa okozott révületből. Egy kicsit oldalra billentette a fejét. Ez az apró mozdulat úgy felpörgetett, hogy néhány másodpercre elfelejtettem, mit kell tennem. A kezét megragadva a tenyerébe csúsztattam a pénzérmét. Szinte kérdő tekintettel rám mosolygott, aztán lenézett. A pénzérme volt az. A pulcsija zsebében találtam a csókunk reggelén. Ezúttal én kezdeményeztem. Felé lépve felszámoltam a köztünk lévő távolságot épp, amikor felpillantott. Két kezét egyetlen gyors mozdulattal a derekam köré fonta. Addig terelgette kettőnk testét, amíg a hátam a falhoz nem nyomódott. Próbálta megóvni a pillanatunkat a bámészkodók elől. Teljesen eltakart, de attól még hallottam a kuncogást és a meglepett felkiáltásokat. Ez a csók más volt, mint az első. Csókolóztunk már, úgyhogy semmi habozás vagy félénkség. Olyan dolgokat csinált a szájával, amelyekkel szándékosan szaftos

gondolatokat indított útjukra. Ziháltam, amikor elhúzódott. A kezeim mögém szorultak, a ház jéghideg stukkójának nyomódtak. Caleb nevetve végigfuttatta ujjait a hajamon, babrált a töredezett végekkel. Még mindig a falnak dőlve azon morfondíroztam, hogy nem hagynának-e cserben a lábaim, ha egyetlen lépést is tennék. A hátsó ajtó kinyílt, kiengedve a buli hangjait. - Gyere - fogta meg a kezem. - Megint látni akarom, hogy táncolsz. Szerelembe estem, méghozzá gyorsan és kegyetlenül, mint Tyson balegyenese. Az egyik napon még csak élveztem a társaságát, a következőn pedig már nem tudtam nélküle élni. Minden szabad percünkben találkoztunk - még ha csak egy óra előtti éhes csókra is. Amikor a jegyeink vészes hanyatlásba kezdtek, meghúztuk a határokat: sötétedés után semmi telefon és semmi randi a hétköznapokon, leszámítva a kajaidőt. A szabályainkat többnyire perceken belül megszegtük. Hiába próbáltam távol maradni tőle. Ö volt a kábítószerem. Sosem kaptam belőle eleget, és amikor megkaptam, máris arra gondoltam, mikor lehet megint. Boldogabbnak tűntünk más pároknál, hiszen olyan földöntúli öröm állapotában ragadtunk, hogy még álmunkban is mosolyra húzódott az ajkunk. Caleb megtanított játszani - erre sem gyerekként, sem felnőttként nem voltam addig képes. Tündértortákat hozott, aztán az arcomba dobta őket. Elvitt kajakozni, és beleborított minket a vízbe. Egyszer, amikor a barátai zselébirkózást szerveztek, rávett, hogy elmenjek, és kihívott egy meccsre. Térdig érő tisztítószerkék zselében támadtam rá, a térdét céloztam. Szerencsém volt, felborítottam. Mindketten a hátunkon landoltunk, Caleb pedig annyira nevetett, hogy úgy hangzott, mintha bőgne. Minden porcikámmal szerettem. Megtanított arra, hogy ki vagyok. Ha nem bánik ilyen ügyesen a lényemmel, sosem jövök rá erre. Azon a nyáron részmunkaidős állást vállaltam egy kis könyvesboltban. Én voltam az egyetlen alkalmazott a tulajdonos mellett. Éjszakánként húztam az igát, tehát rám maradt az éjfél körüli zárás.

A bolt egy Pisztolylövés nevű bárral osztozott a parkolón, így a legtöbb estén füttyögést és hujjogást kellett elviselnem a kint ólálkodó részeg biciklistáktól. Utáltam. A kocsi felé sétálva mindig ökölbe szorítottam a kezem, hátha meg kell ütnöm valakit. Három hete dolgoztam ott, amikor Caleb benézett hozzám. Az arca piros és feldúlt volt, amikor belépett az ajtón. - Mi a baj? - kérdeztem a pult mögül kilépve, hogy átöleljem. A válla fölött átkukucskálva azon töprengtem, hogy vajon a diszkópatkányok egyike idegesítettee fel. Gyakran beszóltak a vásárlóknak jöttükben-mentükben. - Egyedül vagy itt? - Hát van egypár vevő - pillantottam a polcok felé. - Amikor éjszaka végzel, egyedül mész a kocsidhoz? A hangja olyan türelmetlen volt, hogy kíváncsivá tett, vajon hová akar kilyukadni ezzel. - Igen. - Többé nem dolgozol itt - jelentette ki véglegesen. - Mi? Leesett az állam. Azelőtt sosem beszélt így velem. Kifelé mutatott, a bárra. - Ez veszélyes. Te meg nő vagy. Egyedül vagy, és csöppet sem segít a helyzeten, hogy úgy nézel ki, ahogy. - Azt állítod, hogy ott kell hagynom az állásom a külsőm miatt? - vontam fel a szemöldököm, miközben visszasétáltam a kassza mögé. Felidegesített. - Azt állítom, hogy nem biztonságos itt lenned egyedül, aztán meg magányosan a kocsidhoz sétálni. - Tudok vigyázni magamra. Elkezdtem a kipakolásra váró könyveket egy kiskocsira rakosgatni. - Negyvenöt kiló friss pipihús vagy, azok ott meg nagyon részeg férfiak.

Vállat vontam. Caleb új nézett ki, mint egy forró energiagombóc, amitől feszült lettem. - Nem mondok fel - közöltem csípőre tett kézzel. - Dolgoznom kell. Nem mindenkinek vannak gazdag szülei és befektetési alapjai, hogy segítsenek az élet útvesztőiben. Elfehéredett az arca. Utálta, ha bárki megemlíti, milyen tollas, főleg, ha én voltam az. Búcsú nélkül sétált ki az üzletből. Egy tollat vágtam az ajtóhoz, és azt kívántam, hogy bárcsak ott lenne még, és fejbe találhatnám. Aznap este később, záráskor megláttam az autóját a parkolóban. A vezetőoldali ablakhoz sétáltam, a kulcsommal megkocogtattam az üveget. - Mit csinálsz itt? - érdeklődtem, mire lehúzta az ablakot. Vállat vont. Bosszúsan elballagtam. Onnantól kezdve mindig, amikor dolgoztam, záráskor ott várt Caleb autója. Sosem nyugtáztuk egymás jelenlétét a parkolóban, és nem beszéltünk róla a hivatalos párkapcsolati óráinkban. De éjfélkor mindig ott volt, hogy meggyőződjön a biztonságomról. Tetszett a dolog. Eltartott egy darabig, amíg hozzászoktam Caleb óriási népszerűségéhez. Talán öt ember, ha ismerte a nevem a kampuszon, de az övé rézplakettekre gravírozva világított a tornateremben. - Úgy érzem magam, mintha egy celebbel randiznék - mondtam az egyik közös vacsoránk alkalmával, amikor a lányok integettek neki a szomszéd asztalnál. Szemforgatva próbált úgy tenni, mintha túloznék. A féltékenység viszont mindig szárnyra kelt bennem, valahányszor egy-egy luvnya a hódolatáról biztosította. Azok a csajok nem tartották tiszteletben a tényt, hogy az én barátom. Várták az alkalmat, hogy rávethessék magukat - éppúgy, ahogy magam is tettem. Aztán ott volt a szex dolog. Nem mentünk el odáig. Cammie esténként mindig kikérdezett, meddig fajult el a smárolás. - Csak csókolózunk - válaszoltam neki a kismilliomodik alkalommal.

Mindketten az ágyunkban feküdtünk, lekapcsolt villannyal, Cammie pedig egy nyalókát szopogatott nedvesen cuppogó hangok kíséretében. - Fogat kell mosnod, ha befejezted. - És sosem próbálkozik többel? - kíváncsiskodott, ügyet sem vetve a megjegyzésemre. - Nem akarom, hogy próbálkozzon. - Olivia, ha csak ránézek arra a pasasra, szexelhetnékem támad! Biztos vagyok benne, hogy a diákság nőtagjainak kilencvenkilenc százaléka egyetért velem. Mi nem stimmel veled? Várjunk csak! Molesztáltak? Úgy ejtette ki a szót, hogy moolesztáltak. A plafon felé forgattam a szemem. - Dehogy, hagyjál már! Egyszerűen csak nem akarom. Miért kellene, hogy szexuális támadás áldozata legyek csupán azért, mert nem ugróm ágyba vele? - Helló, Caleb egy férfi! Szexelni akar, és ha nem adod meg neki, hát megtalálja máshol. Válasz nélkül a fal felé fordultam. Mégis, mit tud Camadora minderről? Az elsősök nem az ostobaságukról és a kurvaságukról hírhedtek? Az apám meg nem a „máshol megtalálásról” volt ismert? Nem, eszem ágában sem volt apámat használni kifogásként, hogy ismét elveszítsem Calebet. Caleb hűséges, figyelmes és sosem erőltet többet a csókolózásnál, mert tisztel. Visszagondoltam a legutóbbi csókunkra. Az ő szobájában történt, az ágyában fekve. Az egész teste feszült volt - ugrásra kész, mintha felhúzták volna. Mi van, ha minden csöpp önuralmát latba kellett vetnie a közelemben? A szűzkurva szó jutott eszembe, mire a fejemre húztam a takarót szégyenemben. Nem mintha nem gondoltam volna arra, hogy milyen lehet vele a szex. Folyton arra gondoltam. De gondolni és csinálni... Két különböző dolog. Még nem voltam rá kész, és fogalmam sem volt, miért. Laura Hilberson azon a héten került elő, amikor Calebbel először kamatyoltunk. A rendőrség a miami reptéren találta meg mezítláb, félig leeresztett szemhéjjal és

ködös tekintettel. A sztori szerint egy férfi elrabolta, miközben futott a parkban az iskolától alig három kilométerre. A fazon állítólag kificamodott bokájára hivatkozva könyörgött a segítségéért. Azt kérte, hogy Laura vezesse őt a kocsijához, ami ott állt a bokor mögött. A lány vonakodva rábólintott. Hagyta, hogy a pasas a vállára támaszkodva tegye meg a fehér furgonhoz vezető rövid utat. Egy ősi Chevrolet Astro volt, amit rák módjára emésztett a rozsda. Laura azt mondta, hogy így utólag a sötétre színezett ablakok és a repedezett hátsó ajtó villogó vészjelzés volt. Amint a vezetőülésre segítette az idegent, amaz kiejtette a kezéből a kulcscsomóját, egyenesen Laura lábához. A lány lehajolt érte, a fazon pedig az anyósülésről felkapott feszítővasat teljes erőből bemutatta Laura csinos homlokának. Aztán hátratuszkolta, s arra a helyre vitte, melyet az újságok csak „az erőszaktevő barlangjának” hívnak. Laura úgy emlékszik, valami pincében tartották. Benyugtatóz- ták, tehát nem tudja, meddig. A férfi, akit „félénknek” írt le, szexre és kísérőként használta. Aztán egy szép napon minden ok nélkül arcon puszilta, s kitette a repülőtéren. A lány azt mondta a rendőrségnek, hogy Devon volt az ürge neve. Laura Hilberson hat hónapra tűnt el. Miközben Laura egy kórházi ágyon fekve válaszolt a rendőrök kérdéseire, mi egy jótékonysági árverésen vettünk részt Calebbel, akinek a baráti köréből a végzősök többsége hivatalos volt a rendezvényre. Olyan puccos összejövetel volt, amire mindenki drága öltönyt vagy ruhát húz, és amin a pincérek pezsgőskelyhekkel köröznek a teremben. Caleb kiszúrt egy csapatot, amelynek tagjai szorosan álltak egymás mellett. - Velük jártam gimibe! - szólalt meg csevegő hangon, lecuppantva ajkával az olívabogyót egy fogpiszkálóról. - Hány csajjal randiztál közülük? - kérdeztem a tömeget méregetve. Csaknem az összes lány elég szép volt egy magazin címlapjához, néhányan pedig olyan közeli ismerősként üdvözölték Calebet, hogy a zöld szemű szörnyem ropogtatta az ujjait. - Miért fontos ez? - kérdezett vissza. Kíváncsiságom a tekintetéből ítélve

mulattatta. - Mert ha tennék egy hasonló megjegyzést, akkor tudni akarnád, hányukkal smároltam - vetettem oda türelmetlenül. Mosolyogva beadta a derekát, és a fülemhez hajolva lágyan búgta a választ. - Adriana Parsevo - kezdte olyan halkan, hogy koncentrálnom kellett a megértéshez. Közelebb nyomtam tehát a fülem, s libabőrös lettem, amikor az ajkai hozzáértek. - Az ezüst miniruhában. Tekintetemmel megkerestem a bombázót, akinek az öltözete soha véget nem érő lábainak tizedét sem takarta el. Caleb mintha lábmániás lenne. - Találkozgattunk egy ideig. Nagyon... kísérletező szellemű volt. Az utolsó szó a hanglejtéssel együtt annyira sokat mondó volt, hogy a féltékenység elszorította a légcsövemet. Caleb láthatóan élvezte a reakciómat, ezért folytatta. - Ha jól emlékszem, a lányt, akivel éppen beszélget, és aki mimóza koktélt iszik, Kirstennek hívják. Afrika alakú anyajegy van a belső combján. Hangosan kifújtam a levegőt az orromon, és Calebre meredtem. Röhögött. Azzal a huncut, szexi kuncogással, amitől összerándult a gyomrom. - Te kérdezted, hercegnő... Elképzeltem, ahogy azokat a lányokat csókolja; ahogy az ujjai végigsimítják az anyajegyeik körvonalát. Elakadt a lélegzetem. Utáltam őket, és utáltam őt is, amiért szerette őket. - Óhajtasz többet is hallani? - cirógatta szájával a fülkagylóm tetejét. - Nem - vágtam rá keserűen, és komolyan gondoltam. Nagy hiba volt megkérdezni. Amint a kocsijához értünk, rávetettem magam. Durván csókoltam: az ülésen átmászva, az ölébe bújva. A számba nevetett, mert tudta, hogy célt ért a kis játéka. Két kézzel a fenekemet markolta. Nem foglalkoztam vele, csak azon munkálkodtam, hogy minél csábítóbbnak tűnjek. Caleb hangulata gyorsan megváltozott, amint elhalt a kacaj, és olyan szoros

csókban forrtunk össze, hogy mindketten lihegtünk tőle. Azt hittem, meghalok, amikor az ujjai lehúzták a ruhám vállpántját, s éreztem a légáramlatot a mellemen. Aztán már nemcsak levegő volt ott, hanem a keze és a szája is. Én pedig csodálkoztam, miért nem csináltam ezt eddig. Mondtam valamit. Nem tudom, mi volt az, de a hangom mintha visszarántotta volna a valóság talajára, mert elszakadt tőlem abban a pillanatban, ahogy meghallotta, és kartávolságra tolt magától. Még sosem voltam ilyen ledér, ilyen vakmerő; neki pedig sosem kellett leállnia az előjáték elején. - Miért..- markoltam a pólóját levegő után kapkodva. Lágyan szájon csókolt. A szikrázó szexualitásnak annyi. Elfordította a slusszkulcsot. Visszamásztam a helyemre, mélyre csúszva az ülésen. Azért történt így, mert nem akarta félig csinálni. Calebbel nem lehetett lacafacázni. A legtöbb srác minden adandó alkalommal boldogan tápéról lányokat. Calebbel más volt. Vagy végigmész az úton, vagy beéred a smárolás sekély vizével. O nem csalogatott magával a szex rejtelmeibe, lépésenként távolabb és távolabb vonszolva az ártatlanságomtól, megadva éppen azt, amire vágyom. Hátradőlve fontolóra vettem, hogy minden gátlást félredobok. Egyébként miféle gátlásokról beszélünk? Alig tudtam felidézni őket, amikor a kezeire gondoltam, meg arra, hogy pontosan tudta, hol érintsen meg velük. Eszembe jutott, hogy vajon mit mondana anyám. Örült volna, hogy ilyen pasit találtam, mint Caleb, de azért aggódna miatta. Apám mindkettőnket jó adag gyanúval ajándékozott meg, ami vicsorgó házőrző kutyaként honolt a tudatunkban. Vigyázz a szívedre, nehogy úgy összetörjön, mint az enyém! - ismételgette anya hetente kétszer. Sheri, anyám legjobb barátnője hirtelen vetett véget Olivér Kaspen életének azon a július negyedikén - a függetlenség napján amikor tizenegy éves lettem. Saját 22-es pisztolyát fordította ellene, a rózsaszín flamingókkal díszített zuhanyfüggönyt szürkeállománnyal beterítve. Sheri egy volt a sok nő közül, akit apám szexre és

pénzszerzésre használt - anyám tudtán kívül. Engem könnyes szemű cocker spánielre emlékeztetett, nyers tojáshoz hasonlóan nyálkás személyiséggel. Mielőtt anya rájött volna a kalandjukra, megtettem én. Egyik délután, amikor anya sokáig dolgozott, és apa vitt haza az iskolából, elmentünk meglátogatni „a barátait”. Ezek a barátok történetesen mindig nők voltak, akik pénzzel, droggal vagy mindkettővel rendelkeztek. - Ne mesélj a maminak ezekről a kis kiruccanásokról, amiket a papával csinálsz rázta felém az ujját Sheri. - így is elég baja van, apukádnak csak kell egy barát, akivel beszélgethet. Órákon át beszélgettek Sheri hálószobájában, miközben olykor retró számok bömböltek a rádióból, és cigarettafüst szivárgott ki az ajtó alján lévő repedésből. Apa nagyon kedves volt velem, miután kijött a hálóból. Mindig megálltunk fagyizni a hazaúton. Nem hiányzott, miután meghalt. Csak valami fazon volt, aki hazasétált velem az iskolából, aztán megvesztegetett jégkrémmel. Amikor meghalt, már tíz hónapja nem láttam. Nem is telefonált a születésnapomon. Olivér Kaspen, akitől a nevemet kaptam, egy rakás rossz emlékkel és lakattal a szívemen hagyott itt. Nála maradt az egyetlen kulcs. Apaproblémák akadályozták meg Calebet abban, hogy zöld utat kapjon.

Tizedik fejezet A jelen

V

ASÁRNAP REGGEL.

Izzadtságtól és cigarettától bűzlő hajjal ébredek az

ágyamban. Felmordulok, a másik oldalamra fordulok, aztán belehányok a kukába. A kukába? Nem emlékszem, hogy odatettem volna. Aztán meghallom

a vécélehúzást. Úristen - Caleb! A párnára zuhanva eltakarom a szemem a kezemmel. - Helló, szépség! - sétál be Caleb egy tálcával a kezében, beragyogva a szobát a mosolyával. Megint felmordulok, és a párnába temetem az arcom. Múlt éjjel: alkohol, arcul csapás egy baráttól, egy zavarba ejtő telefonhívás. - Annyira sajnálom, hogy téged hívtalak! Nem tudom, mit gondoltam... brekegem. - Ne sajnáld! - teszi a tálcát az éjjeliszekrényemre. - Megtisztel, hogy én voltam az első a listádon. Felemel egy pohár vizet és egy kis fehér pirulát, hogy mindkettőt a kezembe nyomja. Szégyenkezve lógatom a fejem, a hüvelykujjam körmét csemegézve. - Hoztam egy kis pirítóst is, ha készen állsz rá. Ránézek a kenyérre, amitől felfordul a gyomrom. Megrázom a fejem, ő pedig gyorsan eltünteti a tálcát. Az én hősöm. - Felhívtam a motelt ma reggel - mondja rám sem nézve. Ülő helyzetbe pattanok az ágyban, forog velem a világ. - A barátod tegnap éjjel elment. Nyilván gyorsan el akart tűnni a városból. A falnak dőlve néz rám a szempillái alól. Ha nem lenne hányingerem, mosolyognék, amiért itt van a hálószobámban. - Jó kis barát, eh? - babrálom a paplant. - Nem a te hibád volt. Az ilyen ürgéket ki kéne herélni.

Egyetértőén felszisszenek, majd bólintok. - De ha még egyszer a közeledbe merészkedik, Olivia, megölöm. Ez tetszik. Nagyon tetszik. A Jóbarátok főcímdalát harsogja az apró tévém, amikor kikecmergek a zuhany alól. Köntösben és papucsban csoszogok a nappaliba, s úgy ácsorgók, mintha nem tudnám, hova üljek. Caleb arrébb csusszan, hogy helyet csináljon nekem a kanapén, én pedig a sarokba kucorodom. Úgy döntök, ideje valami őszinteséghez hasonló magatartást felvenni. - Bírlak, Caleb - bököm ki, majd zavaromban eltakarom az arcom a kezemmel. Ez úgy hangzott, mint egy ötödikes vallomás. Aranyló szemei nevetnek, amikor felnéz a tévétől. - Akkor járunk? Belebokszolok a karjába. - Nem viccelek. Ez komoly. Mi ketten... Nem jó ötlet. Te nem tudod, ki vagy, én pedig pontosan tudom, ki vagyok, ami miatt talán menekülnöd kellene, ha kedves az életed. - Igazából nem akarod, hogy megtegyem. Most már félig komoly, vagy legalábbis nem vigyorog. - Nem. De az lenne a legjobb - húzom a kezem a köntös ujjába. Ideges vagyok és émelygek. Ráadásul az, ahogy rám néz, cseppet sem könnyíti meg a dolgokat. - Úgy rángatsz, mint egy jojót - mondja tenyerét a térdére téve, mintha felállni készülne. - Tudom - vágom rá. - Arra gondolok, hogy nem az a fajta lány vagyok, akivel barátkozni szeretnél. - Én nem csak barátkozni szeretnék veled. Megáll bennem az ütő. A tekintetem ide-oda fókuszál, a nyomorult, gonosz szívem pedig léggömb módjára megdagad. Annyira össze vagyok zavarodva! Nem szabadna ezt csinálnom vele, de akarom. Megdörzsölöm a halántékom. Olyan

bonyolult és igazságtalan az egész. Három hosszú év után végre megkapom, amit akartam, de valójában mégsem. Ő nem tudja, ki vagyok. Ha tudná, nem ülne a nappalimban. Kifújom a levegőt az orromon. Az angyalka a vállamon azt akarja, hogy örökre zárjam le vele. Emlékszik a kibaszott repülőtér kékre, a festékre a plafonon, meg arra, hogy mi történik, ha ezek az emlékképek elöntik az üres életet, felerősítve a hidegséget. Visszafordulunk a tévéhez. Mindketten zavarban vagyunk. Caleb néhány óra múlva megy el, magával cipelve minden reményem. - Zárj be minden ajtót, és hívj, ha szükséged van rám, oké? Az alsó ajkamba harapva bólintok. Nem akarok egyedül lenni, de ciki lenne megkérni, hogy maradjon még. - Holnap találkozunk. Tökéletes arcára nézve azt kívánom, maradjon itt. Mintha habozna - talán működik? - Mi az? - suttogom. Könyörgök, ne emlékezzen! Könyörgök, ne emlékezzen! - Semmi... Csak mintha már csináltuk volna ezt. Déjá vu, tudod? Igen, tudom, mert így búcsúzkodtunk, amikor együtt voltunk. Sosem maradt éjszakára, mert nem hagytam. - Akkor szia. - Szia - mondom. Csinálok magamnak egy teát, és a kanapéra telepszem. Egyszer már elveszítettem őt a belső rohadtságom miatt. A hazugságaim kezdtek lelepleződni, egyik a másik után... Egészen addig, amíg annyira le nem húzta őt a súlyuk,, hogy a szemembe nézve örökre búcsút vett tőlem. Emlékszem, milyen zsibbadtságot éreztem, amikor láttam elmenni. Meg aznap később is, amíg nem tudatosult bennem, hogy nem fog visszatérni. Soha. Az volt az a pillanat, amikor az érzelmi gátjaim a fejemre omlottak. Olyan erősen perzselő fájdalmat éreztem az első hat hónapban, mintha torokfájás tette volna pokollá a napjaimat. Később állandó sajgássá változott.

Hiányérzetté, ami sosem moccan a csontjaimból. Caleb elment, Caleb elment, Caleb elment... Hiába tért vissza az életembe, még mindig érzem a hiányát. Tudom, az időm véges, és hamarosan újra átélem a pokoli fájdalmat. Hamarosan rájön a múltunkra, meg a kolbászok módjára sorba kötött hazugságaimra. Elhatározom, hogy kihasználom az alkalmat. Ha kevés az időm, akár vele is tölthetek belőle annyit, amennyit csak lehet. Felkapom a telefont, s a lakását tárcsázom. Nem veszi fel, úgyhogy csiripelek egy üzenetet a rögzítőjére, arra kérve, hogy hívjon fel. Amit meg is tesz, körülbelül tíz perccel később. - Olivia? Jól vagy? - Jól, jól - legyintem félre az aggodalmát, mintha látná. - Átmegyek - hadarom. Inkább nem maradnék egyedül, és amúgy is vacsorát ígértél. Lélegzet-visszafojtva várok. Csend, miközben az ajkamat meg a szememet is összeszorítom. Talán tervei vannak Leah-val. - Szuper - szólal meg végül. - Szereted a steaket? - Imádom a húst! Összerezzenek, amikor felnevet. - Várom az útbaigazítást. Lekörmölöm az országutak és utcák sorozatát, amit ledarál, aztán félrehajítom a tollam. Ismerem az épületet, amiről beszél. Olyan, amiről képtelen vagy levenni a szemed, amint végighajtasz a vízparton, hogy odaérj az ott sorakozó menő kávézókhoz és butikokhoz. A legalább harmincemeletes ingatlandarab úgy csillog, mint Óz smaragdvárosa. Érkezésemkor odaadom a Bogaram kulcsát a parkolós fiúnak, s belépek a hűvös hallba. Egy ajtónálló fogad. Tekintete a lábfejemtől kúszik lassan az arcomig. Milliószor átéltem már ezt a nézést Caleb barátaitól. Köztük voltam, de nem közéjük való. Az ő szemük Loubutinhez és Gucci-hoz szokott, így amikor megjelenek a konfekció

cuccaimban, úgy mérnek végig, mintha untatnám őket. A legtöbb beszélgetésük így kezdődik: „Amikor tavaly Olaszországban nyaraltam... ”, vagy „Apukám új vitorlása... ” Ilyenkor csendben hallgattam, mivel sosem hagytam el Floridát - főleg nem apuci játék hajócskáján. Apukám az a fajta ember volt, aki a kiürült sörösüvegeit vágta mások vagyonához. Panaszkodtam erről Calebnek, mire beavatott a sznobéria rejtelmeibe. - Nézz rájuk úgy, mintha tudnád a titkaikat, és unalmasnak fogod találni őket. Amikor először lenéztem egy örökösnőre, megkérdezte, hol vettem a cipőmet. - Tesco - válaszoltam. - Hát nem vicces, hogy ugyanúgy néz ki, mint a tiéd, csak annak az árából elélne egy kisebb ország egy hónapig? Calebnek torkán akadt a garnélasaláta, az örökösnő pedig nem állt szóba velem többé. Beteg hatalmat éreztem a kezemben. Nem kell gazdagnak vagy fontosnak lenned ahhoz, hogy megszégyeníts másokat. Elég, ha ítélkezel. Nem nézek az ajtónálló szemébe, csak gyorsan feléje pislogok, mintha bosszantana a jelenléte. Elmosolyodik. - Látogatóban, kisasszony? Láááátogatóban, kisasssszony? - Caleb Drake - válaszolom. - Megmondaná neki, hogy Olivia van itt? Épp akkor hallom kinyílni a liftajtót, és látom a magamban Ricky Ricardónak elnevezett portást biccenteni valakinek a hátam mögött. - Olivia - szólal meg Caleb, s a derekamra teszi a kezét. Összerezzenek az érintésétől. Rámosolyog az ajtónállóra. - Ez a fazon csal a pókerben. Legombolt rólam száz dollárt a múlt héten. Válaszként sugárzóan vigyorog a tahója. Miért van az, hogy Caleb figyelme két lábon járó szentjánosbogárrá változtat mindenkit? - Uram, az volt a legbecsületesebb száz dollár, amit valaha kerestem. Caleb rákacsint, és a lifthez kísér.

- A személyzettel spanolsz? - kérdezem, miután bezárult az ajtó. - Keddenként pókerezem velük - néz rám oldalról. - Mi az? Bírom őket. Semmi szerepjáték. Amúgy meg a többi barátom közül egyre sem emlékszem. Hagyja, hogy elsőként szálljak ki a felvonóból, aztán követ. Azt hiszem, a fenekemet nézi. - Szép ez a hely. Fancsali képet vág. - Nem túl otthonos, ugye? Egy kicsit agglegény-macsós. - Nos, te mindkettő vagy, úgyhogy passzol. - Biztos, hogy házat is vehettem volna az árából. - És egy mikrobuszt! - kacsintok. - Abban nem vagyok olyan biztos... - grimaszol. - Ez az - mondja a 749-es ajtó előtt megállva. - Ne érezd magad kellemetlenül az öt és fél méteres belmagasság meg a plazmatévék miatt. Elég látványosak, de nem kell tőlük félni. Követem a vállát a nappaliba. A lakása lenyűgöző. Az előszoba akkora, mint az én hálóm. Teljesen üres, eltekintve a krémszínű padlólapok fölött lógó óriási csillártól. Arisztokratának érzem magam alatta. A nappaliba vezet, ami az ígéretének megfelelően hihetetlenül magas. Az egész főfal egy ablak, óceánra néző panorámával. - Most pedig halljam - szólalok meg egy festményt csodálva. - Anyuci segített a berendezésben, vagy csak felbéreltél valakit? - Fogalmam sincs - von vállat. - De ha már itt tartunk, randiztam egy lakberendezővel az ingyen szolgáltatásért. - Tényleg? - simítom végig egyik ujjammal a kandalló párkányán pihenő hatalmas atlasz borítóját. - Ez itt a konyha - vezet egy rozsdamentes acéllal teli helyiségbe. Majd egy folyosón keresztülhaladva megáll, mielőtt kinyitná az ajtót. - Az irodám. Átpislogok a válla fölött a mennyezetig könyvespolcokkal telepakolt szobába. A

gyomrom összeszűkül izgalmamban, és sürgetően pisilnem kell. Könyvek. Csodálatos, nagyszerű könyvek... - Mindet olvastad? - Remélem, hogy nem. Az azt jelentené, hogy az amnézia előtt egyáltalán nem volt életem... - Nem tudom... - töprengek, és a tekintetemet végigfuttatom a címeken. Szerintem valami jó klasszikus biztos tetszene neked... Talán a Szép remények. Leveszem a polcról, és a kezébe nyomom. Fintorog, de ahelyett, hogy visszarakná, az asztalra fekteti. Leah bekeretezett képe áll a számítógép monitora mellett. Stratégiai elhelyezés, valószínűleg az ábrázolt személytől. Ellenségesen méregetem. Tipikus pózolós stúdiófelvétel, amit a fotós fájdalmasan erőlködve próbált természetesnek beállítani. Leah a kamerától enyhén balra tekint, lefelé görbülő szája résnyire nyitva. „Csókolj meg, szép ribanc vagyok”- sugallja feketén-fehéren. - Egyszer majd szeretnék egy hatalmas irodát - szólal meg, miután Leah képe felé követi a tekintetem. - Még több könyvvel, amit nem olvasok el, kandallóval, és nagy, íves ajtóval, amin olyan súlyos kopogtató van. - Azt a fotót ott is kirakod majd? - érdeklődöm. Fáj itt, az életében ennyire jelenlévőnek látnom a csajt. Caleb vállat von, s érdeklődve rám néz. - Attól függ. A bekeretezett lány talán más. A barnákra bukom. Elfintorodom. - És a hálószobám... A fekete selyem ágynemű gyűrötten, összevissza hever. Hányingerem támad, amikor belegondolok, hány nő hempergett már itt. - Hol a mosdó? - kérdezem erőtlen hangon. A hálón keresztül a fürdőbe vezet, és nézi, ahogy ámulok. Kabin öt különböző zuhanyfejjel, plusz egy süllyesztett kád, amiben öten is kényelmesen elférnek. Még egy kis borbár is helyet kapott a sarokban. Caleb röhög az arckifejezésemen.

- Nekem is ez a kedvenc helyiségem. - Hűha - mondom. -

Nos, ha valamikor itt maradsz éjszakára,

részesülhetsz abban a

megtiszteltetésben, hogy használhatod. Az összes vér az arcomba áramlik. Megint a nappaliban kötünk ki. A kanapéba süppedek, míg Caleb kimegy egy üveg borért a konyhába. Két poharat egyensúlyoz az egyik kezében, meg egy üveg vörösbort a másikban, amikor visszajön. Megtölti a poharakat. Felém nyújtja az egyiket, keze közben súrolja az enyémet. Amikor eltűnik, hogy vacsorát készítsen, feles módjára húzom le a bort, majd újat töltök helyette. Számítok rá, hogy Caleb emlékezete vagy Leah bármelyik pillanatban tiszteletét teheti, és akkor eszem ágában sincs józannak lenni. - Szóval láthatnám a gyűrűt, amit az édes kicsi barátnődnek vettél? - szegezem neki, amikor visszatér. Nem tudom, miért kérdezem, de biztos a bortól lettem ilyen bátor. - Miért akarod látni a gyűrűt? - pislog rám a szempillái alól. Hmm, mert látni akarom, mi lehetett volna az enyém is akár? - Kíváncsiság. Nő vagyok, és imádom az ékszereket. Nem kell megmutatnod, ha nem akarod. Eltűnik a hálóban, ahonnan egy kis kék dobozkával kerül elő. Tiffany... milyen kiszámítható. - Azt a mindenit neki! - hüledezem a fedelet kinyitva. A kő a gigantikusnál is nagyobb. Ez a legszebb és legközönségesebb csecsebecse, amihez valaha is szerencsém volt. Jó, Cammie-n kívül... - Ennek a cuccnak külön irányítószám kell! - Próbáld fel - tolja felém a dobozt, én pedig automatikusan félretolom. - Nem baljós dolog más gyűrűjét felpróbálni? - Baljós a menyasszonynak, azt hiszem - incselkedik. - Ez esetben... - nyúlok a gyűrű felé. - Várj! - húzom vissza a kezem. - Először

meg kell kérned! Visszaadom neki a dobozt, és hátradőlök, hogy élvezzem a show-t. - Veled színház az élet, mi? - áll fel, háttal nekem. - Csak kérd, és megkapod. Amikor visszafordul, arca idegesen megrándul. - Bravó! - tapsolok. - Olivia... - szólal meg. Tettetett meglepődéssel pislogok rá. Aztán komolyra vált... vagy legalábbis úgy tűnik. Visszatartom a lélegzetem. - Hozzám tartozol. Hiszel nekem? Érzem, hogy a verejtékmirigyeim kitágulnak. Lélegzet-visszafojtva bólintok. Nevetnem kellene rajta, de nem hangzik viccesen. Inkább olyan, mint valami, amit évek múlva is vissza fogok pörgetni a fejemben amikor egyedül ücsörgők majd egy macskákkal teli szobában. - Hozzám jössz, Olivia? Te vagy az egyetlen nő, akiről tudom, hogyan szeressem. Az egyetlen nő, akit szeretni akarok. Nem ereszkedik térdre, nem is kell neki. Így is az érzelmi káosz szélén ácsorgók. Tudom, hogy válaszolnom kellene valamit. Keresem a szavakat, de az agyam éppúgy kiszáradt, mint a szám. A bor beszél helyettem. Megcsókolom, mert annyira közel van, és mert nincs másik jó válasz. Éppen, hogy összesimul az ajkunk: melegen és sietve. Megdermedve, felvont szemöldökkel bámul döbbenten. - Már egy hete adtam volna gyémántokat, ha előre tudom, hogy ilyen a hatása. Vállat vonok. Felemeli a kezem, hogy szemügyre vegye Leah gyűrűjét. - Ez olyan... - Baromság - fejezem be helyette. - Tessék, fogd! - húzgálom a peremét, mire beleütközik az ujjam bütykébe. Megint próbálkozom. Nem jön le... - Francba! - mordulok fel. - Ne haragudj, Caleb. Annyira hülye ötlet volt. - Ne magyarázkodj! Talán csak megdagadt egy kicsit az ujjad. Hagyd egy kicsit,

aztán megpróbáljuk később. Azzal eltűnik a konyhában a vacsora miatt, én meg ott maradok a kanapén egy fél üveg borral, meg Pulykatojás gyűrűjével a kezemen. - Nem értem, hogy tudsz ennyire másképp gondolkodni, mint előtte - kérdezem vacsora közben az étkezőasztalnál. Bizsergek a bortól, a nyelvem pedig veszélyesen pörög. - Nem tetszik neked a gyűrű, amit az amnézia előtt vettél, nem tetszik a barátnő... és a lakás sem. Hogy lehet ugyanaz az ember valaki teljesen más? - Senki sem mondta, hogy nem tetszik a barátnő. Talán csak az ízlésem más egy kicsit, mint akkor. - Szóval az amnézia más embert faragott belőled? - Lehet. De az is lehet, hogy az amnézia világított rá, hogy más vagyok, mint akinek akartam látszani. Igaza van. Azokban az években, amíg nem volt jelen az életemben, hivatásszerű agglegénnyé vált - egészen a nyamvadt selyemágyneműjéig. Nem az én Calebem volt. Nem az, aki azt a lila pacát hagyta nálam a plafonon. - Szereted Leah-t? Már ki is csúsztak a szavak, mielőtt megállíthattam volna őket. Keserű tőlük a szám íze. - Bájos lány. Nagyon kedves és kifinomult. Mindig a megfelelő dolgot mondja a megfelelő időben. De nem úgy tűnik, mintha képes lennék azt érezni iránta, amit kellene. - Talán mert sosem érezted. - Nem gondolod, hogy túlmentél egy határon? - teszi le az evőeszközöket az asztalra könyökölve. - Hé, mi csak két ismerkedő idegen vagyunk. Még nincsenek is határok - dőlök hátra a széken, karba fonva a kezeimet. A hangulatom úgy megsavanyodott, mint a régi tej. Harcolnom kell. - Fegyverszünet - emeli kezét a magasba. Mielőtt beleegyezhetnék, felkapja a tányérokat, és a konyhába rohan. Segítek

neki betenni az edényeket a gépbe, aztán Caleb elővesz egy kis jeget a fagyasztóból, és az ujjamhoz nyomja. Bágyadt tekintettel figyelem, ahogy munkálkodik. A következő mozdulatától majdnem elájulok. A foci szabályait próbálja elmagyarázni, mire úgy teszek, mintha érdekelne a dolog, amikor a kezemet felemelve gyengéden a szájába veszi az ujjam. A gyűrű most könnyedén lecsusszan. Kiveszi az ajkai közül, és szó nélkül visszarakja a dobozba. Visszaviszi a hálószobába, én meg összeszorítom és kiengedem az öklömet. - Mennem kell - mondom felállva. - Ne... Megcsörren a telefonom. Elrántom a tekintetem az övétől, hogy beletúrjak a táskámba. A telefonom szinte sosem csörög egyébként. Csak a vészhelyzetek és Cammie miatt hordom magammal. Az ő számát várom a kijelzőre nézve, de Rosieét látom. - Valaki tör hozzád! - rikkantja, amikor felveszem. - Higgadj le, Rosie, nem értem! Micsoda? - Valaki tör a házadba! - kiabálja, mintha arra kértem volna, hogy hangosabban beszéljen, ne pedig érthetőbben. Megrázom a fejem, ami még mindig tompa a bortól. Aztán leesik a húsz fillér. Valaki betört a lakásomba. - Rögtön ott vagyok. Leteszem, és Calebre nézek. - Valaki betört hozzám - ismétlem Rosie szavait. Caleb felkapja a slusszkulcsát. - Én vezetek - terelget az ajtó felé. Gyorsabban hajt, mint én, és hálás vagyok ezért. Ubira gondolok, akiről elfelejtettem megkérdezni Rosebudot. Csöndben imádkozom érte, hogy rendben legyen. Caleb az ajtómhoz kísér, ahol két rendőr várakozik. - Ön Olivia Kaspen? - kérdezi az idősebb. Méla tekintetű és himlőhelyes. - Igen. A kutyám? - próbálok átpislogni közöttük, de egyenruhába bújtatott

testük barikádot képez az ajtó és köztem. - Láthatnánk valami azonosító okmányt? Előveszem a pénztárcámból a jogsit, és átadom nekik. A felügyelő elégedetten oldalra húzódik. - A szomszédjánál van a kutya - teszi hozzá egy kicsit lágyabban. Megkönnyebbülten felsóhajtok. Meggyőződöm róla, hogy Caleb fedez hátulról, és átlépek a küszöbön. Nem tudom, mire számítottam, de nem erre. Minden a helyén van, amit egy betörő el akart volna vinni: a tévé, a DVD-lejátszó és a hifi. Zavartan pislogok, aztán megakad a szemem a káoszon, ami korábban az otthonom volt. Minden darabokban hever. Minden. A képek, a csecsebecsék, a lámpák - egytől egyig szétverve. A kanapét felhasították, bélése hányás módjára ömlik ki belőle. Hallom magam, hogy kiadok valami hangot, ami félig zokogás, félig jajveszékelés. Caleb megfogja a kezem, én pedig belé kapaszkodom. Helyiségről helyiségre sétálok, vért könnyező szemekkel. Felmérem a kárt, vagyis inkább a megsemmisülését mindennek, amim csak volt. A dohányzóasztalom az egyetlen, ami egyben maradt, bár a behatoló vette a fáradságot, hogy a „KURVA” szót vésse a fába. - Nem rablásnak néz ki... - hallom, amint Caleb az egyik rendőrhöz beszél. A hálószobába surranok, mielőtt hallanám a választ. Átlépek a tönkretett ruháimon, és kinyitom a gardrób ajtaját. Az emlékdobozom a feje tetejére állítva hever a földön. Térdre rogyva kezdek rámolni az apró kacatok között, megkönnyebbülve futtatom végig az ujjaimat minden egyes megtalált tárgyon. Majdnem minden megvan. Majdnem. A szememre szorítom a kezem, és előre-hátra hintázom a fenekemen. Miért? Miért? Csak egyetlenegy embernek jelenthet valamit, ami hiányzik. Vörös hajú ördögfattya, annyi indokkal, mint amekkora Ursula, a tengeri boszorka valaga. A fejem automatikusan Caleb irányába fordul. Idő. Kifutottam az időből. Kétségkívül úton van az ő lakása felé, kezében szorongatva a bizonyítékot. Remegni kezdek. Még nem állok rá készen. Még nem tudok elbúcsúzni.

- Kisasszony? A rendőrfelügyelő a gardrób ajtajánál állva néz le rám. - Ki kellene töltenie egy űrlapot, hogy tudjuk, mit vittek el. Látom, hogy Caleb a rendőr mellett a hálószobába nyomakodva óvatosan sétálni kezd a tönkretett holmijaim között. Felemel a padlóról és visszavezet a nappaliba. A keze vasmacskaként fogja körül a karomat. Érzem a szemem, az orrom és a szám mögött fortyogó haragot. Átáramlik a végtagjaimon, táncot jár a hasamban. A nyeszlett kis csirkenyakánál fogva akarom elkapni azt a ribancot, és addig szorítani, amíg ki nem nyiffan. Nyugalmat erőltetek magamra, és a rendőr felé fordulok. - Nem vittek el semmit - intek a televízió felé. - Ez nem rablás volt. - Tud bárkit, aki ilyesmire vetemedett volna, Ms. Kaspen? Talán egy volt barát? kérdezi, lopva Caleb felé pillantva. Tudok? Összeszorítom a fogam. Kitálalhatok mindenről itt és most - földig alázva a lotyót. Caleb várakozva néz rám. Kinyitom a szám, hogy mondjak valamit, de ő megelőz. - Mesélj nekik Jimről, Olivia! - szólal meg gyengéden. Jim? Nem, ő sosem végezne ilyen precíz munkát. Ez egy nő keze nyoma. A makulátlan részletekkel együtt. - Nem Jim volt - válaszolom. - Menjünk Ubiért! Miután a rendőrök elmennek, Caleb megfogja a kezem, és lágy hangon megszólal: - Azt akarom, hogy ma éjjel nálam maradj. Eszem ágában sem volt ilyesmi, de terv nélkül nem tehetek semmit. Bezárjuk az ajtót, és átmegyünk Rosebudhoz, ahol Ubi eszeveszett hisztéria kíséretében veti rám magát. Rosie tyúkanyó módjára sürgölődik körülöttem, megérint és tapogat, amíg meg nem fogom a két kezét, és közlöm, hogy jól vagyok. - Várj meg itt - utasít, mielőtt eltűnik a konyhában. Tudom, mi következik. Abban a pillanatban, hogy először meglátott, eldöntötte:

gondoskodásra szorulok. Az első ajándéka egy patinás vadászkés volt, ami az ő drága néhai Bernie-jéhez tartozott. - Ha valaki betör, használd ezt - döfött a levegőbe bemutató gyanánt, meglékelte a levegőt, aztán élével a kezembe nyomta. Megtisztelve éreztem magam, ugyanakkor meg is ijedtem, de a kést végül az ágy alá rejtettem. Most már mindig, amikor meglát, beszalad a lakásába, hogy hozzon nekem valami félig megevett vagy rajongással használt tárgyat, amit nekem tett félre. Nincs szívem visszautasítani. Egy óriási zacskó naranccsal botorkál ki a konyhából, és a mellkasomhoz nyomja. Caleb kérdő tekintet kíséretében felvonja a szemöldökét, én pedig vállat vonok. - Köszönöm, Rosie. -

Szivcsi - kacsint rám. Aztán nagyon hangos suttogásba kezd. - Elraboltad a

szívét ennek a fiúnak. Vetesd el magad vele. Felpillantok Calebre, aki úgy tesz, mintha Rosie bekeretezett kézimunkáját csodálná. Próbálja elfojtani a vigyorát. Megpuszilom Rosebud ráncos arcát, és elbúcsúzunk. Caleb elveszi a narancsomat, s kifürkészhetetlenül rám mosolyog. - Mi az? - Semmi. - Mondd el... Vállat von. - O... meg te. Ez nagyon aranyos volt. Elpirulok. Beszállunk a kocsijába, majd ráhajtunk az autópályára. Az út melletti lámpákat számolva próbálom kitalálni, hogyan tarthatnám távol Leah-tól. Amikor a lehajtóhoz érünk, halkan káromkodni kezdek. Néhány háztömbnyire vagyunk a luxuskéglitől, és ha nem akarok lebukni, tennem kell valamit - mégpedig gyorsan. - Félre tudnál állni?

- Miért? Rosszul vagy? Megrázom a fejem, miközben egy bevásárlóközpont felé veszi az irányt. - Olivia? Sietve megállunk a McDonald’s parkolójában, és oda nem illő módon egy McFreeze-t kezdek fontolgatni. Aztán beugrik valami. - Elmegyünk kempingezni? Arra a helyre, amit láttál abban a magazinban? Miután vettünk McFreeze-t? - teszem hozzá magamban. Caleb összevonja a szemöldökét, én pedig mélyre csúszom a székben. Nemet fog mondani, hozzátéve, hogy furcsa és kattant vagyok. - Légyszi! - kérlelem csukott szemmel. - Csak messze, messze akarok lenni innen... Leah-tól és az igazságtól. - Nyolcórás autóút. Biztos, hogy ezt akarod? Kipattanó szemekkel, vadul bólogatni kezdek. - Kivehetek egy kis szabit. Megvehetünk minden szükséges dolgot, amikor odaértünk. Csak menjünk... kérlek! Fontolóra vesz egy-két dolgot: látom, ahogy a tekintete lassan a kezére, rám, majd a kormánykerékre irányul. Végül bólint. - Oké. Ha ezt akarod... A lehető leghálásabb köszönet mondom a jóistennek, és mosolygok. - Ezt akarom. Köszönöm. Menjünk, most azonnal! - Máris? Tényleg minden nélkül? - Hát nekem amúgy sincs mit vinni. Láttad a gardróbomat. Fussunk neki a kalandnak! Caleb megfordul a kocsival, én pedig sírással küszködve hátradőlök az ülésben. Csak még egy kicsit - kérlek, istenem - csak még adj egy kis időt! Az autópálya medvecukorként terül el előttünk. Caleb lehúzza az ablakot, beengedve a simogató szellőt. A hátunk mögött hagyjuk Floridát. A hátunk mögött hagyjuk a szétrombolt otthonomat, meg Caleb bosszúálló szeretőjét. Biztonságban vagyok... legalábbis most.

- Caleb? - nyúlok oldalra, hogy megérintsem a karját. - Köszönöm! - Ne köszönd - mondja lágyan. - Ez mindkettőnkért van. - Oké - hagyom rá, bár fogalmam sincs, hogy érti. - Hé, megállhatnánk egy McFreeze-re? Hét óra alatt megtesszük a Georgiába vezető nyolcórás utat. Az idő nagy részét kényelmes csendben töltjük. Leah-n és a lakásom romhalmazán töprengek. Rágni kezdem a körmömet, de Caleb folyton félretolja a kezemet a számtól. Próbálok találni valamit rajta, amiért beleköthetek: egy idegesítő szokást... De maga a megtestesült tökély. Álomba zuhanok, s amikor felébredek, Caleb nincs sehol. Felemelem a fejem, hogy kilessek az ablakon, s látom, hogy egy pihenőnél vagyunk. Visszafekve várom, hogy visszatérjen. Hallom, hogy gyors léptei visszaverődnek az aszfaltról. A lehető leghalkabban bánik a kulccsal és az ajtóval, mintha nem akarna felébreszteni. Nem indít azonnal, érzem a tekintetét az arcomon. Kíváncsian várom, hogy felébreszt-e megkérdezni, használni akarom-e a mosdót. Nem teszi. A motor végül felbrummog, és érzem, hogy a térdemnél matat a sebváltóval. Éppen akkor érkezünk a Quiet Waters Parkba, amikor a rózsaszínes nap felkerekedik álmából. A fák őszi ruhájukat viselik, harsány narancsban, pirosban és sárgában. A bejárat felé tartva durván a murvára döccenünk. Egy pillanat erejéig átérzem a csalárdságom - mint a legutóbbi alkalommal, amikor itt voltunk. Megsemmisülve végiggondolom, hogy valaki felismerhet az előző kirándulásunk miatt, de elvetem az ötletet, mert abszurd. Annak már három esztendeje, tehát butaság azt hinni, hogy ugyanazok az alkalmazottak dolgoznak a kempingben. Arról nem is beszélve, hogy több száz arcot látnak minden évben. Caleb a porta előtt áll meg, és kikapcsolja a rádiót. - Hideg van itt - szorítom nevetve a térdem a mellkasomhoz. - Ez Georgia, nem Michigan - forgatja a szemét. - De azért mégis... - mondom ravaszul. - Nincsenek takaróink és ruháink, úgyhogy talán a testünk melegét kell bevetnünk...

A szeme elkerekedik. A reakcióján kacagva kituszkolom a nyitott ajtón. - Menj! - utasítom az irodára mutatva. Hátraarccal, felém nézve tesz néhány lépést, még mindig tettetett döbbenettel. Aztán megfordul, és bekocog a kis épületbe. Hátradőlök az ülésen, büszkélkedve a vakmerőségemen. Caleb körülbelül tíz perccel később lép ki az épületből, nyomában egy idősebb nővel. Amikor Caleb a kocsihoz ér, a nő úgy emeli a magasba a karját, hogy integessen, mintha egy A-listás híresség lenne. Tokája párnahuzat módjára himbálózik ide-oda, vihogok rajta. Mindig képes új barátokat szerezni... vagy rajongókat. Úgy tűnik, az amnézia nem változtatja meg teljesen az embert. - Itt nem lehet sátrazni - magyarázza -, de vannak ilyen kis építmények, amiket kiadnak. Úgy néznek ki, mint a sátrak, csak nagyobbak és fapadlójuk van. Mindezt már tudom. Amikor először rábeszélt, hogy jöjjünk ide, azt mondta, luxuskabinunk lesz. Izgatottan összecsomagoltam, mert végre elhagyhattam Floridát - ilyet még sosem tettem azelőtt - és azon agyaltam, hogy a „kabinban” találunk-e kandallót. A kempingbe kanyarodva izgatottan kerestem tekintetemmel a kabint. - Merre van? - kérdeztem, a fák felé hajlítva a nyakam. Csak ti- pire hajazó kis sátrakat láttam. A kabinok biztos hátrébb kaptak helyet, a fák között. Caleb rám mosolygott, és leparkolt az egyik tipi előtt. Röhögött, amikor elfehéredett az arcom. - Azt hittem, kabinunk lesz - mondtam, és karomat összefontam a mellkasom előtt. - Bízz bennem, ez egy menő kemping, hercegnő! Általában fel kell állítani a saját sátrad a földön, és csak vékony vászon van alattad. Felmordultam, s bosszúsan méregettem a sátrat. Átvert. Kezdeti rettegésem ellenére életem egyik legszebb hétvégéje kerekedett belőle, így egy életre a „menő kempingezés” rabjává váltam. - Menjünk bundát venni - indítványozza Caleb begyújtás közben. Bólintok, és elégedetten bámulok ki az ablakon.

Néhány kilométerrel arrébb találunk egy hipermarketet, Ubit pedig a kocsiban hagyjuk. Caleb körém fonja a karját, ahogy az ajtó felé rohanunk. Az emberek úgy bámulnak minket, mintha antenna állna ki a fejünkből. Néhányan rövidnadrágban vannak. - Sarki hideg van kint - mondom Calebnek, ő pedig úgy mosolyog, mintha bolond lennék. - Nekik nem. Én megfagyok, pedig legalább tíz fok van kint. Kíváncsi vagyok, milyen lehet hóban lenni. Fontolgatom, hogy megkérdezem Calebet a hóról, de eszembe jut, hogy nem emlékszik rá. A ruhaosztály felé vesszük az irányt. Caleb összeillő pulcsikat talál macskamintával az elejükön, amelyekre ez van írva: „Megmacskásodom Georgiáért!” - Ezeket vesszük meg - dobja őket a bevásárlókocsiba. Megsemmisülve meredek rájuk, s megrázom a fejem. - Hogy nézhet ki egy nő csinosan ilyesmiben? Megfricskázza az orrom. - Te még zsákvászonban és sárosán is csinos lennél. Elfordulva rejtegetem a mosolyom. Telepakoljuk a kocsit fehérneművel, tréningnadrággal és zoknival, aztán a kajasorok félé vesszük az irányt. Mire sorba állunk a kasszánál, már két hétre elegendő élelmünk van. Caleb előveszi a bankkártyáját, és nem fogad el tőlem egy fillért sem. Az ingyenes újságot kínáló állvány mellett belebújunk a pulcsinkba a hallban, majd az autó felé caplatunk a szatyrainkkal. - Reggeli - szólal meg Caleb, és egy babkonzervet nyújt felém. Grimaszt vágok. - Biztos, hogy láttam egy Burger Kinget idefelé jövet. Visszaadom neki a konzervet.

- Semmiképp - nyomja a mellkasomhoz. - Úgy csináljuk, ahogy kell. Edd meg a babot! - Ahogy kell... - dörmögöm. - Ezért vettél elektromos radiátort? A szeme sarkából felém pillant, és látom, hogy mosolyra húzódik a szája széle. Mindig tetszett neki, amikor osztottam. Kilenc óra körül rákanyarodunk az ideiglenes, murvázott kocsifeljárónkra, és elkezdjük bepakolni a készleteinket a sátorba. Berendezkedem odabent: megszabadítom a hálózsákjainkat a címkéktől, aztán az apró helyiség két végében leterítem őket a földre. Kinézve látom, hogy Caleb tűzifát gyűjt. Egy pillanatig figyelem, amint erős karjai dolgoznak, majd közelebb rángatom egymáshoz a hálózsákokat. Akár olyan közel is lehetek hozzá, amennyire csak lehet - amíg lehet. Amikor a tűz már vidáman pattog, felkapunk egy-egy félig hideg sört, és elhelyezkedünk a szivárványcsíkos, összecsukható nyugágyunkon. - Ismerősnek tűnik? - kérdezem Ubi fejét simogatva. Caleb összevont szemöldökkel nemet int. - Nem. De jó érzés. Szeretek itt lenni veled. Felsóhajtok. Dettó. - Mi lesz a lakásoddal? - veti fel rám sem nézve. - Mindent elölről, azt hiszem. Nem igazán akarok erre gondolni. Olyan lehangoló... Kinyitom a babkonzervet, és kihalászok belőle egy szemet. - Mindketten kezdhetjük elölről - pattintja fel egy újabb doboz sör fedelét, és a szájához emeli. Némán figyelem, a folytatásra várva. - Elkezdem úgy élni az életem, ahogy akarom - magyarázza. - Nem vagyok biztos abban, hogy ki voltam a baleset előtt, de úgy tűnik, elég undok alak lehettem. Lehúzom a söröm maradékát, aztán megtörlöm a számat a kézfejemmel. Azon morfondírozom, hogy vajon miattam lett-e undok. Előfordulhat, hogy közvetlenül a balesete előtt még hatással voltak rá a hazugságaim?

Eszembe jut Leah. Vajon Caleb lakásán várja, hogy széttörjön, mint egy záptojást? Talán hagynom kellene, hogy így történjen. Csupán felgyorsítanám vele az elkerülhetetlent. Elmondhatnám neki most azonnal, de akkor egy autóban kellene kibírnunk Floridáig. Nyolcórányi kínszenvedés. Megérdemlem. Kinyitom a számat, mert az igazság belülről égeti az ajkam. Gyorsan túl lehetek az egészen, aztán fedezékbe vonulok. Eljátszom a gondolattal, hogy felhívom Cammie-t, jöjjön értem. Pont akkor nézek Calebre, amikor feláll és nyújtózik egyet. - Mosdó? - kérdezi a mellkasát vakargatva. Arra az épületre mutatok, amelyik piszkos tojástartó mintájára ül a kemping közepén. Közös használatú, fertőtlenítőtől bűzlik. Követem a tekintetemmel, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán odamegyek a kocsihoz megkeresni a kutyakaját. A hátsó ülésen matatok, amikor zörgést hallok. Felegyenesedve átnézek a támlán. Caleb telefonja az anyósülés előtt hever a padlón. Az rezeg, és innen is látom, hogy Leah neve villog rajta. A vállam mögött hátrapillantva győződöm meg róla, hogy még mindig a mosdóban van. Aztán felkapom a telefont. Tizenhét nem fogadott hívás - mind Leah-tól. Wow! Tényleg alám akar tenni. Lelki szemeim előtt megjelenik a romokban heverő lakásom, és megborzongok. Fia Caleb látja, hányszor kereste, biztosan visszahívja. Túlzottan előzékeny személyiség ahhoz, hogy aggódni hagyja. Becsukom a szemem. Nem hagyhatom, hogy megtörténjen. Nyomva tartom a kikapcsolás gombot, mire a kijelző elsötétül. Utána zsebre vágom. - Olivia? Hátrafordulok. A szívem olyan gyorsan ver, hogy a térdkalácsomban érzem a pulzusomat. Látta, mit csináltam? Kifogásra nyitom a számat, de félbeszakít. - Sétáljunk egyet! - indítványozza. Sétáljunk. - Sétáljunk? - Attól felmelegszel majd.

Kinyújtja a kezét, én pedig megfogom. Megint sikerült megmenekülnöm az elkerülhetetlentől. Összeszorított fogakkal lépdelek. Ez az egész „épphogy kimászom a csávából” jelenet egyre ósdibb. Caleb telefonja bűnjelként nyomja a combomat. Imádkozom, hogy ne lássa a dudort, és direkt úgy helyezkedem, hogy ő a másik oldalamon legyen. Később, amikor visszaérünk a sátorba, azt mondom neki, hogy fel kell hívnom a főnökömet. - Muszáj megmondanom neki, hogy néhány napig nem tudok bemenni szabadkozom. - Persze, nyugodtan. Én addig... - mutat a domb felé. - Csavarogni fogsz? - nevetek. Grimaszt vágva elindul. Megvárom, amíg hallótávolságon kívülre ér, és meglódulok a tó felé. Tornacipőm a sárba ragadva cuppanós hangokat hallat. Egy perc alatt letudom az üzenetet Bernie-nek. Röviden elmesélem a betörést, megígérve, hogy néhány napon belül jelentkezem. A hívás befejezése gombot lenyomva átpillantok a vállam fölött. Caleb sehol. Előveszem a mobilját a zsebemből, és bekapcsolom. Két üzenet. A hangpostára nyomva a fülemhez tartom a telefont. A géphang jelszót kér. Francba! Beírom a születési dátumát, ami a géphangnak nem tetszik. Megpróbálkozom a születési évével, és bingo! Az első üzenet: „Caleb, itt Leah. Figyelj... tényleg beszélnünk kell. Érdekes híreim vannak a számodra. Az új kis barátodról, Oliviáról. Nem az, akinek gondolod. Hívj vissza, amint tudsz. ” Szünet, aztán: „Szeretlek. ” A második fél órával később érkezett: „Itt megint Leah. Komolyan kezdek aggódni. Nálad vagyok, és úgy tűnik, gyorsan leléptél.

Tényleg csak beszélni akarok veled, bébi. Hívj!” Bosszús arccal leteszem a telefont. Kulcsa van a lakásához! Miért nem gondoltam erre, hogy kulcsa lenne? Biztos ott kóválygott, amíg Caleb a baleset miatt kórházban volt. Az a tehén talán látta is a gyűrűt! Csúnyán nézek a telefonra, és a lehetőségeimet latolgatom. Mennie kell. Vagy nekem, vagy a mobilnak. Végigsétálok a kis poros ösvényen, ami a nyálkás vízparthoz vezet, és figyelem, ahogy a szúnyogok részegen táncolnak a felszínen. - Leah - pillantok le Caleb telefonjára - még nem! Azzal bedobom a vízbe. - Olivia, nem láttad a mobilomat? Éppen egy lecsókonzerv fölött guggolok, próbálván működésre bírni az olcsó konzervnyitót, amit vettünk. Mindkettőt elejtem. - Fenébe! - lépek arrébb a lábujjamhoz közelítő barna trutyi elől. Caleb felkap egy másik konzervet a kupacból, és kinyitja nekem. Beleönti a fazékba. - Használd az enyémet. Ott van a hálózsákomon. Két lépést tesz arrafelé, amerre mutatok, és leül a sarkára. - Meg mertem volna esküdni rá, hogy a sajátomat a kocsiban hagytam. - Talán elejtetted a boltban - hívom fel rá a figyelmét a vállam fölött hátrafordulva. - Aha... Visszatartom a lélegzetem, amíg tárcsáz, és imádkozom, hogy ne Leah-t hívja. - Anya! Megkönnyebbülve dőlök Ubinak. - Nem, nem, jól vagyok. Csak úgy döntöttem, kirándulok egyet. Keresett? Mit akart?

Nem gondoltam volna, hogy Leah felhívja a szüleit. - De nem mondta, miért? Hát úgyis otthon leszek néhány nap múlva, akkor majd beszélek vele. Igen, biztos, anya. Én is szeretlek. Figyelmesen vizslatom az arcát. Mintha aggódna. - Hé... - veszem ki a telefonom a kezéből, hogy a táskámba tömjem. - Gyere, flörtölj velem, amíg megmelegítem a lecsót. Megragadom a kezét, és a konnektor felé húzom. A következő négy napon kényelmesen a sátorba vackoljuk magunkat, pedig négy fok alá süllyed a hőmérséklet. Instant levest eszünk, és azon veszekszünk, ki alhat a hordozható radiátor mellett. Amikor besötétedik, összecsukjuk a székeket, hogy takaróba csavarva bámuljuk a tüzet. Caleb folyton azt emlegeti, hogy nem bírtam kitölteni a jogi képzés jelentkezési lapját, amire azzal szúrok vissza, hogy ő meg nem bírta megkérni Leah kezét. Mire este bemászunk a külön hálózsákunkba, idióta mosoly ragad az arcunkra. Caleb minden éjjel olyan beszélgetést kezdeményez, amitől mind a négy zokni alatt bizseregni kezd a lábujjam. - Olivia? - Igen? - Rólam fogsz álmodni ma éjjel? - Fogd be. Aztán felharsan a gyönyörűséges, szexi nevetése.

Tizenegyedik fejezet A múlt

S

zeretsz? - Ne haragudj... mi van?

- Szeretsz? Ez egy elég egyszerű kérdés. Talán jobban szeretnéd, ha más nyelven tenném fel? A hátáról a hasára fordult és fölém magasodott. - M’aimez-vous? Vocé ama-me tanto como o amo? Caleb, aki folyékonyan beszél franciául és olaszul, produkálta magát. A hátam alatt csiklandozni kezdett a fű, éppúgy, mint a kérdés. Pontosan egy éve randiztunk. Én pedig sikeresen elkerültem, figyelmen kívül hagytam és hárítottam, hogy ne kelljen válaszolnom erre. Az említett technikák bármelyikét nehéz úgy használni, hogy Caleb Drake néhány centire van az arcodtól, miközben mohó tekintettel bámul. Mély lélegzetet vettem, hogy ráncba szedjem magam, és az Afrikában éhező gyerekek millióira gondoltam. Georgiában kempingeztünk, legnagyobb bosszúságomra. Fáradt voltam, izzadt, és ugyanaz a bugyi volt rajtam, mint előző nap. Huszonnégy órája érkeztünk meg, és ezen a bárgyú kérdésen kívül kismillió csípéssel meg sajgó izmokkal lettem gazdagabb. - Ha hazaérek, elkezdek támogatni egyet azok közül a kenyai gyerekek közül mondtam, és a térdemet vakargattam. - Tudod, abból az alapítványos reklámból. Caleb szúrós pillantást vetett rám. - Én... én... szeretem a jégkrémet - vonaglottam meg a tekintete tüzében. - És szeretem a forró fürdőt meg a tiszta ruhákat. - Olivia? Hangja vészjóslóan csengett. - Caleb? - utánoztam. Ráncolta a homlokát, én pedig félrenéztem. Nem mintha a bölcsek kövét rejtegettem volna, mert ő sem mondta ki, hogy szeret. Bár ezt a kérdést elég

gyakran feltette. - Miért kérdezed ezt mindig? - sóhajtottam fel, miközben letéptem egy fűszálat. Kis darabokra szaggattam, majd útjára engedtem a szellővel. - Miért nem válaszolsz soha? - Mert nehéz. - Igazából igen vagy nem. Van ötven százalék esélyed, hogy jót mondj. Ha ez ilyen egyszerű lett volna! Szerettem őt abban a pillanatban? Szerettem az első pillanattól fogva... amikortól az útjaink először keresztezték egymást. De nem tudtam neki elmondani - fogalmam sem volt, hogyan kell. Mindig, amikor próbálkoztam, torkomra forrt a szó. - Erőszakos vagy - toltam el magamtól, aztán felültem, és a nadrágomba töröltem a kezem. Caleb talpra ugrott, fel-alá járkált, majd szembefordult velem. Forrongott. - Sosem kényszerítettelek semmire! Ereztem, ahogy az arcom elfehéredett. Ez igaz volt. Elég pocsék dolog ilyet mondani egy huszonhárom éves pasinak, akinek egy rossz szava sem volt soha, amikor a barátnője a célegyenesben leállította. - Azt akarod, hogy kimondjak valamit, amire nem állok készen - nyögtem ki a távolba meredve. - Próbálok rájönni, merre tartunk, Olivia. Azt már tudom, hogy szeretsz. Döbbentem rábámultam, mire vállat vont. - A tény, hogy képtelen vagy kimondani... az a baj. Szeretlek. Az ajkam megremegett. Szánalmas, de tényleg. A mellkasom mázsás súly alatt próbált levegőhöz jutni. Szeret. - Azért nem mondod ki, mert nem bízol bennem. Ha nem bízol bennem, nem maradhatok veled. Pánik gyúlt a mellkasomban. Fenyeget? Még mindig fölém magasodott, úgyhogy inkább felálltam. Nem sokat javítottam vele a helyzeten, mert másfél fejjel magasabb volt nálam.

- Utállak - közöltem, mire röhögni kezdett. - Úgy veszekszel, mint egy ovis. Nem foglalkozom veled. Azzal elsétált. Otthagyott engem teljesen összezavarodva és az új fejleménytől egyszerre felvillanyozódva. Szeret. Visszahanyatlottam a fűre, s felmosolyogtam az égre. Később, amikor meguntam a tóparti duzzogást, visszamentem a sátorba unatkozni. Calebnek hamarosan elő kellett kerülnie onnan, ahová elviharzott, én pedig megéheztem. A kajakészletünkben turkáltam, amikor besétált a menő sátrunk nyílásán. Találkozott a tekintetünk, a perec meg kiesett a kezemből. Valami nem stimmelt, az arca baljósán festett. Vajon most fog szakítani velem? Fejben felsorakoztattam néhány csúnya dolgot, amit a fejéhez vághatok. - El vagy kényeztetve. - Árva vagyok - mutattam rá. - Ki kényeztetett volna el? - Én kényeztetlek el. Túl sokat tűrök. Átadom neked a gyeplőt, te pedig kihasználod. - Nem vagyok a tulajdonod, hogy te add nekem a gyeplőt - szűkítettem résnyire a tekintetem. - Milyen seggfej dolog ilyet mondani! Elfordultam, de megragadta a csuklómat és visszahúzott. - De az enyém vagy - odahúzott a mellkasára, és nem eresztett. Tátott szájjal bámultam fel rá. - Nem - ráztam meg a fejem, de már nem igazán tudtam, miről is beszélünk valójában. A csuklóm vékony volt, és olyan tökéletesen simult a nagy tenyerébe, hogy meg sem próbáltam elhúzni. - Engedj el! Még szorosabban ölelt. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem a leheletét az arcomon. - Akkor kié vagy? - provokált. - A saját magamé. Nem a tiéd, nem másé... soha.

Sértődöttnek és bolondnak éreztem magam, de attól még magasba emelt orral méregettem. Caleb tekintete hideg és kemény volt. Rám nevetett, mély, reszelés hangon. Aztán lenézett a szemembe, s azt mondta: - A saját tested ura vagy, igaz? - Igen - sziszegtem. Láva módjára készült kitörni belőlem a harag. Készen álltam rá, hogy utat engedjek neki. - Akkor nem jelent majd gondot, hogy kordában tartsd - fejezte be. Mérgesen meresztettem rá a szemem. És összezavarodva. - Mi van? Elengedte a csuklóm, jobban mondva ellökte, de mielőtt megmoccanhattam volna, elkapott a derekamnál fogva, és magához húzott. Megcsókolt, de nem a megszokott Caleb-csókkal: vadul mozgott a szája az enyémen. Annyira átvette az irányítást a szám fölött, hogy ha akartam volna, sem tudom nem visszacsókolni. Kezem a mellkasának feszült, próbáltam eltolni a sziklaszilárd testét - hiába. Válaszként az érintésére a testem dübörögni kezdett. Annyira intenzív érzés volt, hogy azt hittem, kettészakadok. Ajkainak ritmusát felvéve visszacsókoltam - nyomásról nyomásra, harapásról harapásra. Éppen akkor szakadt el a számtól, amikor megmarkoltam a haját, és hátrahúztam a fejét, hogy hozzáférjen a nyakamhoz. Caleb elhúzódott, s egy pillanatra azt hittem, győztem. Ám visszakozás helyett megfogta a pólóm gallérját, és egyetlen mozdulattal letépte rólam. Bénult karjaim nem jelentettek akadályt, úgyhogy a holmi a fölre esett. Hitetlenkedve bámultam rá, ő pedig újra magához húzott. Csókolni kezdte a vállam, végigfuttatva ajkait a kulcscsontomon. A melltartóm egy kézmozdulatára lekerült, és már nem tudtam megállni a lábamon. Caleb a térdhajlatomnál fogva felemelt, a hátamra fektetett, majd rám telepedett. Ezen a ponton semmilyen ellenállást nem tanúsítottam. A tudatom kikapcsolt - már nem gyártott kifogásokat. Magával sodort a pillanat, és

hirtelenjében egyáltalán nem bántam. - Még mindig uralkodsz? - suttogta a fülembe, miközben keze felkúszott a combomon. Köré fontam magam, s a nyakába bólintottam. Igen, uralkodtam magamon. Tudatosan úgy döntöttem, hogy sodródom az árral. Kétségbeesetten kívántam, hogy kussoljon, és csak csinálja. - Állíts le! Ha tudsz uralkodni magadon, akkor állíts le. Keze már a combom tövénél volt. Egyáltalán nem akartam, hogy leálljon. Válasz gyanánt a karjába mélyesztettem a körmöm. Megfogta a nadrágom derekát, és lehúzta rólam. Minden elhomályosult - kivéve az, amire vártam, hogy megtörténjen. - Kié vagy? - kérdezte. Mi van? Ezen már túl vagyunk, nem? Kinyitottam a szemem, felnéztem rá, s kezdtem felfogni az eseményeket. Caleben rajta volt az összes ruha, én meg a földön feküdtem bugyiban. Teljesen elvesztettem az uralmat. Játszott velem. Hagytam, hogy elzsibbadjon a testem, és az arcába bámultam. - Kié vagy? - kérdezte lágyabban, tenyerét oda téve, ahol a szívem dobog. Igaza volt. Övé volt a szívem, és minden ahhoz tartozó porcikám. Nem hímsovinisztát alakított. Üzenni akart nekem valamit. Fontolgattam, hogy az első reakciómnál maradok, de a felnőtt énem utat tört magának. - A tiéd. Mozdulatlanná vált. Éreztem, ahogy emelkedik és süllyed a háta a lélegzetvételének ritmusára. Arcunk összeért, a két oldalamon pihentette a karjait. Egyetlen hatalmas mozdulattal leugrott rólam, és macska módjára a talpán landolt. - Köszönöm. Megigazította a gallérját, aztán kisétált a sátorból. Faképnél hagyott - a földön fekve, egy szál bugyiban. Elsírtam magam.

Tizenkettedik fejezet A jelen

H

ány fok van idekint, mínusz hét? - dörzsölöm a karom dideregve. Ez az utolsó napunk, úgyhogy a félelem súlyos golyó formájában ver tanyát a gyomromban.

- Vagy plusz tíz - válaszolja Caleb, és kávét nyújt felém egy műanyag pohárban. Homlokráncolva visszamászom a sátorba, hogy összepakoljak. Ruhát hajtogatok, amikor meghallom a hangját. - Olivia, beszélnünk kell. Gyanakodva lesek hátra a vállam fölött. A hüvelykujján lévő gyűrűt forgatja - ez mindig rossz jel. Felsóhajtok. A telefonról? Kíváncsi vagyok. - Oké. A szakadék szélén egyensúlyozom. Érzem, hogy a másodpercek homokszemek módjára csúsznak ki az ujjaim közül. Eszembe jut a kattant erőszaktevő figyelmeztetése a lemezbolt előtt. Vörös az ég alja, bajt jelez, húzz a francba innen! Vörös, vörös, vörös... mint Leah haja. Követem Calebet kifelé, a kávé még mindig a kezemben. A kocsijának támaszkodik, a motorháztetőnek dől. - Mi a helyzet? - érdeklődöm, miközben ártatlanul melléje fészkelődön!. - Mi folyik itt, Olivia? Mit művelünk? - Kempingezünk - jelentem ki, amivel egy félmosolyt sem sikerül learatnom. Mit akar nekem mondani? Mit mondhatok én? - Mi... nem tudom, Caleb. Milyen választ vársz tőlem? Megrázza a fejét. Csalódottnak tűnik. Ki kellene öntenem a szívem? Mielőtt kinyitom a hazug számat, megelőz. - Semmi sem jut eszedbe? - faggat. Megrázom a fejem. Miért hazudok mindig? Tényleg olyan ez, mint valami betegség.

- Akkor rendben van. Ahelyett, hogy tovább kérdezősködne, váratlanul pakolni kezdi a holmijainkat. Hálózsákok, ruhák, Ubi. Mindet berakja a kocsiba. Egyenként, kettesével. Én meg csak tátott szájjal nézem. De mégis mit mondhatnék? Veled akarok lenni, Caleb. Ez a néhány nap afféle álombéli cucc volt számomra. Minden egyes veled töltött pillanattal jobban szeretlek. Sarokba szorultam. Kelletlenül beszállok az autóba, és a hónaljamhoz szorítom jéghideg kezemet. Caleb maximális hangerőre tekeri a zenét, rám sem bagózik. Annyira mérges vagyok! Olyan dolgokon agyalok, amelyekkel felidegesíthetném, de gyáva vagyok, hogy kipróbáljak közülük egyet is. A régi Caleb heves vérmérsékletű volt - nem akarom tudni, hogy az új változat „megörökölte-e” ezt a tulajdonságot. A hegyek síksággá változnak, ahogy Georgia Floridába olvad. Lejjebb tekerem a hangerőt, amikor Tallahassee-n megyünk keresztül. Úgy helyezkedem az ülésen, hogy félig felé forduljak. - Caleb... beszélj... Az állán megrándul egy izom, de amúgy semmi reakció. - Kérlek, szólj hozzám - próbálkozom. Keményebb dió, mint vártam. Új taktika. - Miért vagy ennyire érzékeny? Nem azt mondom, amit hallani akarsz, és ezért duzzogsz? Működik. A lehajtóra kanyarodik, az utolsó pillanatban jobbra kapva a kormányt. Hallom, hogy Ubi a hátsó ülésen átrepülve felmordul. A semmi közepén vagyunk, csak fa és út áll előttünk. Caleb begördül egy kapun, ami mintha egy parké lenne. Csak három parkolóhely van, mind üres. Beáll az egyikre, s behúzza a kéziféket. A hely elég félelmetes. Idegesen fészkelődve nézek a képébe. - Mit művelünk? - kérdezi megint. - Én... Kibámulok az ablakon, menekülési lehetőséget keresek. Azt akarja, hogy az érzéseimről beszéljek; márpedig erre a hazugságok közepette

képtelen vagyok. Bár rettegek a sötétségtől, mégis kiugróm a kocsiból. - Mit csinálsz? - kiáltja, s azzal kinyitja az ajtaját, és elindul utánam. Mielőtt becsaphatnám az ajtót, odalép hozzám és sarokba szorít. Próbálok elmenni mellette, de testével a kocsihoz nyom, két kezét a fejem mellé teszi. Az orrunk szinte összeér, miközben ő valósággal forrong. - Mit? Művelünk? Mi? - követeli a választ. Megvonaglok, ám nincs kiút. Mindkét kezem a mellkasára teszem. Miért akarja egyáltalán ezt kipasszírozni belőlem? Esküszöm, ez a régi Caleb, nem az a gyengéd őzike, akivel eddig dolgom volt. - Oké, oké. De nem ártana eltűnnöd a személyes teremből... Néhány centit hátrál, mire kihasználom a lehetőséget, és meglógok a hóna alatt. Figyelmen kívül hagyom a hívását. Arra koncentrálok, hogy egyik lábamat a másik után rakjam. A teljes sötétség felé haladok, viszont úgy tűnik, nincs jobb alternatíva. Gondolkodnom kell egy picit. Addig sétálok, amíg el nem némul az autópálya zaja. Az erdőben vagyok - nem, egy narancsligetben. Felismerem a fákon díszelgő illatos, fehér virágokat. Caleb-szaguk van, mert az elcseszett életemben mindennek róla kell szólnia. Belerúgok az egyik fába. Hallom, hogy lábak söprik mögöttem a talajt, úgyhogy megállók. Akár el is mondhatnék neki mindent, szóval harcra készen megfeszítem a vállam. Caleb gyönyörű szellemként lép ki a sötétségből. Amikor meglát, hirtelen megtorpan. Egymásra bámulunk, aztán a mellkasom előtt keresztbe fonom a karomat. - Mit művelünk? - ismétlem a kérdését. - Próbálok elmenekülni a szánalmas, magányos életem elől. Én... - mély lélegzetet veszek, mielőtt folytatnám - ... hazug és gonosz ember vagyok. Hazudtam neked. Én... Három másodpercbe telik neki, hogy odaérjen hozzám. Hallom magamat felnyögni, ahogy egy fához nyom. Néhány centire van az arcomtól, karjával a törzset öleli, hogy elállja előlem az utat. - Hagyd abba, most rögtön.

A szemébe nézek, aztán a távolba révedek. Miért nehezít meg mindent? Már csak annyit akarok, hogy kijöjjön... - Nézz rám! - követeli. Engedelmeskedem. - Kifogásokat keresel és szórakozol velem - jelenti ki. - Nem. Én... - De. Igen. Nem érdekel, mit tettél. Csak mondd el, mit érzel. Annyira dühösnek látszik, hogy a még jobban a fatörzsnek nyomom a hátam. Őszinte választ akar, de biztos vagyok benne, hogy ahhoz őszinte embernek kellene lennem. Megnyalom az ajkam, és gondolkodom... gondolkodom. Napi egymillió gondolatom van, mind Calebről. Csupán annyit kell tennem, hogy kimondom az egyiket. - Azt akarom, hogy megcsókolj. Nem tűnik meglepettnek. - És még? Az ajkai. Csak az ajkait látom, annyira teltek és érzékiek. Zavarba ejtően gyorsan kapkodom a levegőt. Ha egy hajszálnyit előrehajolnék, a szánk összeérne. De többéves tapasztalatból tudom, hogy nem kaphatom meg tőle, amit akarok, amíg ő meg nem kapta tőlem, amit akar. Feléled a makacsságom. Oldalra fordítom a fejem. Egyetlen ujjmozdulattal visszatolja középre. - Olivia... - figyelmeztet. A tekintete lyukat vés a fejembe. Ujjbegyeim alatt érzem a mellkasából áradó forróságot, és tudom, hogy olyan gyorsan ver a szíve, akár a sajátom. - Mondd ki, Olivia! Most az egyszer, a fenébe is, mondd ki! Várakozva mered az ajkaimra. Hazugságon töröm a fejem. Nem tetszik, milyen lényegre törővé vált hirtelen. Nekem tökéletes volt a célozgatósdi. - Azt akarom, hogy... - keresem a szót, de nem találom. - Megcsókolnál először,

hogy aztán meglássuk, mit érzek? Már megint azt csinálja, hogy a foga közé szorítja a nyelvét. Úgy néz a számra, mintha mérlegelné. Kis híján térdre rogyok. Kezei megmozdulnak: egyik alkarját a fára teszi a fejem fölött, a másikat pedig a derekam köré. Szemtől szemben állunk, homlokunk összeér. Kapkodom a levegőt, a mellkasom fel-le jár a lelkesedéstől. Csupa közhelyes-pillangós bizsergés vagyok. Forróság önt el - a vágy legerősebb formájában, amit valaha is átéltem. Megmarkolom a pólóját, még szorosabban kapaszkodom belé. - Mire vársz? Szórakozó, pulykatojás-imádó, szimuláló idióta! Hunyorog, mire kedvem támad megcsókolni a szeme sarkában összegyűlő ráncocskákat. Amikor megszólal, hangja rekedten és védtelenül cseng. - Ha megcsókollak, nem állok le. Lehunyom a szemem. Ez fenyegetés, de a jobbik fajtából. - Nem is kérném - suttogom az ajkára. Abban a pillanatban, amikor összeér a szánk, meg akarok halni. Megharapja az alsó ajkam, aztán hátrahúzódik. A kezem a mellkasáról a nyaka köré vándorol. - Azt mondtad, semmi játszma. A szája elvigyorodik az enyémen. Lábujjhegyen állok, hozzányomódva testének minden forró négyzetcentiméteréhez. Egy finom csók... kettő... még egy harapás; a csókjai nem olyanok, mint a személyisége. Ő tele van incselkedéssel, váltogatja a gyorsat és a lassút, a vadat és a gyengédet. Már éppen alkalmazkodom a ritmusához, amikor a nyelve becsúszik a számba. Zavarba ejtő nyögést hallatok. Megint mosolyog, ami annyira szexi, hogy még hevesebben csókolom. Még néhány tollpihe könnyedségű csók után teljes erőből támad. Szánk két mérges zivatarfelhő módjára ütközik egymásnak. Tenyere felfelé kúszik a hasamon. Ellentámadásba lendülök, mert én is dühös vagyok. Csókolom minden egyes kihagyott csókért, és minden egyes alkalomért, amikor Leah-t csókolta helyettem. Csókolom, mert ha nem tettem volna tönkre mindent, mindennap ezt tehetném.

Megszakítja a csókot, hogy megcélozza az érzékeny pontot a nyakamon. - Olivia - suttogja a fülembe. Összerezzenek a hangsúlyától. Amikor ennyire mélyre vált, tudom, hogy komoly. Mindketten levegő után kapkodunk. - Szeretsz? Jéggé dermedek. Borzongás fut felfelé a gerincemen. Megfogja az állam, és felemeli. Tudom, hogy ha nem válaszolok, elmegy. Annyira őszinte akarok lenni vele, elmondani neki, hogy mióta szeretem, miért szeretem... De mindössze egy erőtlen, suttogott igenre telik tőlem. - Mondd ki! - kéri Caleb. Összeszorítom a fogam. Megráz. - Mondjad! Honnan tudja, hogy van mit mondanom? - Szeretlek! - ordítom az arcába. Olyan képet vág, mintha megpofoztam volna. Kibaszott mérges vagyok. A derekához nyúlok, és kigombolom a farmerját. Váratlanul éri a dolog. Megdermed, az egész teste megfeszül. Megcsókolom, próbálván megolvasztani az ellenállását. Működik, mert árvíz módjára támad rám. Hátrahajolva letépi a pólóját, és olyan gyorsan folytatja, hogy alig van időm levegőt venni. Próbaképpen felemelem a kezem, hogy megérintsem. Izmai megfeszülnek az ujjbegyeim alatt. Annyira gyönyörű: széles vállak, keskeny csípő. Elbizonytalanodva elhúzom a tenyerem. Caleb megragadja a csuklómat, visszateszi a kezem a bőrére. Ő tapasztalt, én pedig kezdő vagyok - ez elég világos mindkettőnk számára. Ő diktálja a tempót, irányítja a pillanatot. A felsőmet keresztülhúzza a fejemen, megcsókolja a vállam, kikapcsolja a melltartómat. Kilépek a bugyimból. Hátrahúzódik. Aztán rám néz. Megsemmisültem. Kegyetlen, férfias pillanat ez. Hagyom, mert

még sosem tettem. Úgy érzem, mintha kitárulkoznék a világ előtt. Soha nem hagytam, hogy bárki meztelenül lásson. Amikor kibámulta magát, magához ránt. - Úristen, Olivia - motyogja a nyakamba. Égővörös vagyok. Nem tudom, mit jelentenek a szavai. Hátrahúzódom, hogy lássam az arcát. A tekintete megváltozott. Már nem nyugodt és humoros. Sietséget és vágyat látok. Annyira félek ettől a pillanattól... Egyetlen méltóságteljes mozdulattal ledönt a lábamról, s érzem, ahogy hűvös fűszálak csiklandozzák a hátamat. Érzem a narancsvirágok illatát a levegőben. Köré fonódva várom a fejleményeket. Lassacskán hatol belém. Tekintetünk egybeforr - az én szemem tágabbra nyílik minden centivel. Nem tudtam, hogy ezt fogom érezni. Nyöszörögni akarok. Bele akarom vájni a körmömet a hátába, át akarom ölelni a lábaimmal, de ehhez mind túl büszke vagyok. Lenyűgözve figyeli az arcom. Válaszra vár, ám minden reakcióm odabent rejtőzik, ahol nem láthatja... ahová elrejtettem. Ki és be mozog. Az alsó ajkamat szívja. Belenevet a számba. Hátrahúzom a fejem, hogy ránézzek. - Olyan lány vagy. Nem tudom, mit akar ezzel mondani. Nem is biztos, hogy érdekel - annyira jó ez az egész. Megragadja a két csuklóm, és a fejem fölé szegezi. - Lazítsd el a lábad! Életemben először azt teszem, amit mondanak nekem. Hirtelen még jobb érzés. Összeszorítom az ajkam, és oldalra fordítom a fejem, hogy elrejtsem előle az arcom. Végigfuttatja a fogát a fülkagylómon, mire libabőrös leszek tetőtől talpig. - Nézz rám! - utasít reszelős hangon. Ránézek. Keményebben mozog. Kihagy a lélegzetem. Keményebben... és már úgy kapkodom a levegőt, mintha maratont futottam volna le.

- Olyan jó benned... Ettől végem van. Nyögésszerű hangot engedek útjára a kulcscsontjánál, s az arcomat a mellkasához szorítom. Amikor felnézek, heuréka-arckifejezést látok. - Így érem el, hogy sikoltozz? Aztán nagyon mocskos dolgokat súg a fülembe. Megtalálta a gyenge pontomat. Olyan hangokat hallatok, amiket a halálom napjáig szégyellni fogok. Érzem, hogy a csúcs felé törekszem, de nem akarom, hogy vége legyen. Teljesen és ellentmondást nem tűrve irányítja a tudatom és a testem. Nem tetszik, hogy nem én irányítok. Amikor a vállamra hajtja a fejét, kihasználom az alkalmat, és fölé kerekedem. Hagyja, hogy néhány percig uralkodjak a mozdulatainkon, majd elkezdi mozgatni a csípőmet. Kettőn áll a vásár. Lehajolok, hogy a fülébe suttogjak valamit. - Keményebben, Caleb... és ne vedd ki... Lehunyja a szemét, ujjait a combomba vájja. Egy pillanatra győzelmi mámorban fürdőm, amíg vissza nem dönt a hátamra. - Nem terveztem. Az orgazmusom tesz pontot a mondatának végére. Egyetlen hang sem jön ki belőlem. A hazafelé vezető úton egy szót sem szólunk. Caleb segít rendet csinálni a lakásomban. Tíz óriási szemeteszsákot töltünk meg az életem maradványaival összetört tányérokat és poharakat gyűjtve az egyikbe, ruhacafatokat a másikba. Csöndben dolgozunk, a háttérben halkan szól a rádió. Folyton megállók a mozdulataim közepén, hogy elmélkedjek a narancsligetben történteken. Sós könnyet érzek az ajkamon, amikor felemelem a Thomas Barbey poszteremet a törött keretével. Csak egy papír, de attól még az enyém. Szerettem. Mielőtt összegyűrném, Caleb megmenti a kezeim közül, és félrerakja. - Ezt helyrehozhatjuk - mondja, és ujját végigfuttatja az államon. Amikor darabokban találom meg a nagymamám régi porcelánfiguráját a padlón, bezárkózom sírni a fürdőszobába. Caleb a kézzel festett pásztorlány fontosságát

megérezve békén hagy, és diszkréten eltakarítja a maradványokat - leszámítva az arcot, mert az csoda folytán ép maradt. Később találok rá papír zsebkendőbe csavarva, s egy dobozba téve, melyben a szerinte megtartásra szánt holmik vannak. Amikor minden ingóságom tíz szemeteszsákban az ajtó előtt csücsül, Caleb átölel és elmegy. Az ablakkeretnek dőlve nézek ki a parkolóra, ahol a kocsijához sétál. Olyan durva magányt érzek, ami összenyomja a tüdőmet. Mindkét tenyeremet a halántékomra szorítom, próbálom minél erősebben összenyomni a fejemet. Képtelen vagyok ezt csinálni. Nem hazudhatok többet. Ő túl jó. Nem érdemli meg a gonoszságot, ami bennem lakozik. Tőlem kell hallania az igazságot, nem Leah-tól. Az ajtóhoz rohanok, és feltépem. - Caleb, várj! Már majdnem odaért a kocsijához, amikor megáll és megfordul. Odaszaladok hozzá, mit sem törődve azzal, hogy csak egy kopott focimez van rajtam, és rávetem magam. - Ne haragudj, amiért ennyire rossz ember vagyok - nyomom az arcom a mellkasához. - Annyira sajnálom... - Miről beszélsz? - ragadja meg az állam, felemelve az arcom, hogy a szemébe nézzek. - Te jó ember vagy. - Nem, nem vagyok az - rázom a fejem hevesen egyik oldalról a másikra. Borzasztóan gonosz vagyok. Rám mosolyog. Úgy dörzsöli a hátam, mintha kisgyerek lennék. Aztán lehajol, és érzem az ajkait a nyakamon. Gyengéden, meghitten csókol. - Miért mondod ezt folyton magadról? - nevet fel halkan. - Nagyon kedvellek, Borzasztóan Gonosz kisasszony. Lábfeje néma dallam ritmusára kezd mozogni, én pedig követem a tempót. Érzem a levegőt a fedetlen lábaimon, az egyik keze melegét a hátamon, a másikat pedig az ujjaim közé fonva. - Csak ez számít, Olivia. - Meg fogod gondolni magad - figyelmeztetem. - Amikor... rájössz, ki vagyok.

- Már tudom, ki vagy. Megrázom a fejem. Elkerülhetetlen könnyek gyűlnek a szemembe. - Nem tudsz te semmit. - Mindent tudok, amit tudnom kell. Maradj csöndben! Szóval becsukom a számat és lenyelem a vallomást... megint. Érzem, hogy az igazság kíméletlenül az időnek feszül. De most a Coldplay Yellowját dúdolja, miközben a szabad ég alatt táncolunk, utoljára összefonódva. Hadd mondja el neki Leah. Maradok gyáva. Később, este éppen köntösben vagyok és törülközővel szárítgatom a hajam, amikor keményen kopogtatnak az ajtómon. Calebre számítva félredobom a törülközőt, és kitárom az ajtót. - Helló, Olivia. Leah. Mellékesen rám mosolyog, mintha régi barátok lennénk. - Mi a fene? - kérdezem inkább magamtól, mintsem tőle. Mintha mulattatná a helyzet. Félreállok, hogy beengedjem. A hajával babrál, egy tincset a tejfehér ujjai között tekerget. Besétál, aztán szemügyre veszi a szobát. - Kitakarítottál. Unottan felvonom a szemöldököm. Ha veszekedni jött, a legkevésbé sem érdekel. - Nos? - érdeklődöm. - Mit akarsz? - Ó, azért jöttem, hogy alkut kössek veled. Várakozva néz rám, mogyoróvágású szemeit résnyire szűkíti. Drága parfümtől és új ruháktól bűzlik. Figyelem, amint hanyagul a kanapém támlájának dől, mintha túl jónak tartaná magát hozzá, hogy leüljön rá. Úgy néz ki, mint porcelánbaba a százforintos boltban. Odalépek hozzá, s a szemébe nézek.

- Mondd, miért jöttél, aztán kifelé - követelem. Finom csiripelő hang kíséretében megköszörüli a torkát, majd összefonja a kezét az ölében. - Bizonyára tisztában vagy vele, hogy bizonyos kompromittáló tárgyak kerültek a birtokomba. - Tisztában vagyok vele, hogy elloptad a fotóimat és a leveleimet, igen - préselem ki. - Agyafúrt dolog, amit Calebbel műveltél. Elővesz egy monogramos cigarettásdobozt a táskájából, és felpattintja a fedelét. - Mondta, hogy manipulatív vagy, amikor randizni kezdtünk. De ez... hűha! A tenyerébe csúsztat egy szálat, aztán végigfuttatja hüvelykujját az öngyújtó kerekén. Eszembe jut, hogy Jim ugyanígy csinálta. Már nem nyűgöz le a folyamat. - Olyan vagy, mint egy makacs nátha, Olivia, ami nem akar elmúlni. De el fogsz múlni, és békén hagysz minket a vőlegényemmel. - Pont annyira a vőlegényed, mint az enyém - vetem oda. - Legjobb tudomásom szerint egy eljegyzési gyűrű csücsül a zoknis fiókjában, amit nem tervez az ujjadra húzni. Elégedetten nézem, ahogy elsápad. - Ha nem történt volna baleset, ha nem kerültél volna elő, most rajtam lenne az a gyűrű. Tudod, miért? Mert engem választott. Kidobott téged,, és továbblépett velem. Te csak egy kis figyelemelterelés vagy. Semmit sem jelentesz az igazi Calebnek lihegi olyan tüzes tekintettel, mint amilyen színű a hülye haja. Érzem, ahogy a puskapor lángra gyűl az ereimben. Semmit sem tud Calebről. Én vagyok az, akibe először beleszeretett. Én vagyok az, aki a legjobban megbántotta. Összetört szívek, könnyek és megbánás köt össze minket. Az istenért, ez olyan kapocs, amilyen neki sosem lesz vele. - Ha jelentéktelennek gondolsz, miért vagy itt? Ezen eltöpreng. - Azért vagyok itt, hogy menekülési útvonalat ajánljak neked.

Gyanakodva méregetem a vérvörös ajkait, amint a cigaretta köré fonódnak. - Hallgatlak. - Ha Caleb rájön, hogy kihasználtad... Hát, akkor biztos vagyok benne, mi fog történni. Az összekarcolt dohányzóasztalomra hamuzik. - Ha abbahagyod a találkákat, ha eltűnsz, nem mondalak meg neki. - Nem mondasz meg? - utánzóm az óvodába illő szavakat. - Tudni fogja, mit tettem, amikor visszatér az emlékezete. Mit számít nekem, hogy elmondod neki most, vagy magától jön rá később? - Saját akaratodból mehetsz el. Megőrizhetsz valami tisztességfélét. Gondolj bele, drágám, mekkora szégyen lesz, amikor rájön a kis hazugságodra. Veszekedés, könnyek és fájdalom fog következni, ami hosszú-hosszú idő alatt gyógyul. Ne érts félre! Téged le se szarlak. Calebet szeretném megvédeni. - Valamiért nehéz elhinnem, hogy kizárólag Calebért aggódsz ebben a kérdésben... - közlöm mézesmázosan. Felpattan, a Charleston csikkjét a szőnyegemre hajítja, majd eltapossa a lábujjával. - Önző ribanc vagy, Olivia. Ne keverjük a szezont a fazonnal. Én sosem tennék olyat, amit te művelsz. Soha! Szavainak igazsága belém szúr. Még ez a szörnyű perszóna sem vezette volna meg azt, akit szeret. Annyira megrémisztenek a szavai, hogy fenyegető lépést teszek felé. - Amikor megismertem, még mindig kínozta a fájdalom, amit okoztál - mutat rám. - Egy évembe telt, hogy megmutassam neki, nem érsz annyit. Egy évembe sziszegi. - Nem vagy más, csak egy olcsó proli. Soha többé nem engedlek a közelébe. Megértetted? Meg. Talán ha úgy küzdöttem volna Calebért, ahogy ő teszi, még mindig együtt lennénk. Felsóhajtok. Fia visszautasítom az ajánlatát, egyenesen hozzá fog menni a

bizonyítékokkal. Igen, felhozhatom a tönkretett lakást, hogy megzsaroljam, de még a két bűnt összehasonlítva is hátrányos helyzetben vagyok. Én a hasmenés, ő meg csak egy kis csömör. És mi lesz Calebbel? Biztosan megszakítaná a kapcsolatot Leah-val, ha megtudná, mit tett... de akkor megbántva és egyedül maradna. Milyen szörnyeteg lennék, ha hagynám, hogy fájjon neki - megint? Főleg, ha csak Leah ellen csinálnám az egészet? Ha eltűnnék, Caleb végre elfelejthetne. Egyszer már megtette. Kelletlenül rábólintok. - Rendben. Kifelé! Az ajtóhoz lépdelek, s anélkül nyitom ki, hogy ránéznék. Azt akarom, hogy eltűnjön az otthonomból, az életemből. Senkit sem utálok nála jobban, magamat leszámítva. Útközben megáll, és rám néz. Szemtől szemben, ribanc a ribancnak. - Mindig én nyerek. Egy borítékot dob a lábamhoz, mielőtt kimegy. Becsapom az ajtót, aztán belerúgok. Fel-alá járkálok a lakásban, az összes eszembe jutó szitokszót kiabálom. Eljött számomra a felejtés ideje. A szívem fel akar robbanni a fájdalomtól. A falnak dőlve lecsúszom, és a térdem a mellkasomhoz szorítom. El kell tűnnöm innen, erről a helyről, amit áthat Caleb jelenléte. Ennyi! Eldöntöttem. Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza.

Tizenharmadik fejezet A múlt

S

zeptember első napján, az első évfordulónk után néhány hónappal mutatott be Caleb annak a kígyónak, akit „anyunak” szólított. Délután négy körül

parkoltunk le a kétszintes kúria előtt. Rögtön elkezdtem tördelni a kezem. Caleb egy hatalmas szökőkút mellett állt meg, ami durván köpte felém a vizet. Félrenéztem; máris elutasítva éreztem magam. - Ez csak egy szobor, hercegnő! - mosolygott az arckifejezésemen. - Nem harap. Túl vagyok néhány részeg alámerülésen abban a szökőkútban, csak hogy tudd. Erőtlenül mosolyogva tettem meg a kocsi körüli hosszabb utat, hogy ne kelljen ránéznem. Caleb határozottan megfogott a könyökömnél, amint közeledtünk az ajtóhoz. Biztos voltam benne, hogy azt hitte, elrohanok. El is akartam. Az ajtó kitárult, én pedig bepillantást nyertem abba, hogy az anyja mit gondolt a velem való találkozásról. Meglepettnek tűnt, talán a vártnál egy perccel hamarabb érkeztünk. Arca egy merő összeráncolt homlokká változott, amikor a férjére nézett - mintha keserű szavakat cserélnének. Láttam, hogy a férfi olyan csalódott tekintettel néz rá, amit pontosan ismertem. Ösztönösen éreztem: rólam beszéltek. Másodpercek múlva a vita hangulatát a szőnyeg alá söpörték, és mindketten ránk mosolyogtak, üdvözölve engem az otthonukban. Ottfelejtett kiegészítőként ácsorogtam oldalt, amikor Caleb átölelte az, anyját, és mindkét orcáját megpuszilta. A nő még altkor is engem méregetett, amikor a fia haját simogatta, s hangosan rácsodálkozott, milyen jóképű. Ellenszenv sugárzott a szeméből, miközben a tekintete a hajamra, majd ismét az arcomra tévedt, és udvariasan várta, hogy a szeretett fia bemutasson minket egymásnak. Végül Caleb hátba veregette a nevelőapját - gyengéd gesztus férfitól férfinak -, és felém fordult. - Ez Olivia - hallottam a hangját. Bátortalanul mosolyogva léptem ki a széles válla mögül.

A kedves mama úgy fixírozott, mintha egy rothadó tetem volnék, és előrelépett, hogy megfogja a kezem. Bosszantott az azonnali rosszallása. Azt akartam, hogy az áldását adja. Pont annyira akartam ezt, mint Calebet. - Caleb, kifogtad a legcsinosabb lányt Floridában - kacsintott rám a nevelőapja. Elengedtem magam. - Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek - bólintott ridegen az anyja. Láttam, hogy Caleb rám, majd az anyjára néz, és összeszorult a gyomrom. Tudta. Szégyenkezve pillantottam le az olcsó cipőmre. Direkt erre az alkalomra vettem. Azt kívántam, bárcsak jobban el tudnék előle rejteni dolgokat. Azt kívántam, bárcsak drágább csukát szereztem volna be. - Mindjárt kész a vacsora. Átmegyünk az étkezőbe? - intett az anyja egy könnyed csuklómozdulattal, hogy kövessük. Az étkezőbe vezető út kínszenvedés volt. Kirekesztettnek éreztem magam a sor végén kullogva. Anya és fia előttem trappolt, és egymás kezét fogták. A nő mindenen vihogott, amit Caleb mondott. A nevelőapja rögtön azután eltűnt, hogy bejelentették a vacsorát, és csak akkor került elő, amikor már az asztalnál ültünk. Azon töprengtem, hogy egyáltalán észrevennék-e, ha eltűnők. Mereven ültem a székemen, miközben a nevelőapja udvarias kérdéseket tett fel a tanulmányaimmal kapcsolatban, az anyja pedig úgy fixírozott, mint valami hálaadás napi pulykát. Luca, ahogy mindenki hívta, százötven centi magas, hosszú szőke hajú és ragyogóan kék szemű nő volt. Inkább Caleb nővérének tűnt, mintsem az anyjának. Sejtésem szerint ez egy csapatnyi plasztikai sebésznek is volt köszönhető. Gyönyörű, előkelő származású és a véleményéhez határozottan ragaszkodó nő volt. Biztos voltam benne, hogy szerinte az ő Calebjének nem vagyok elég jó. - Mivel foglalkoznak a szüleid, Olivia? - érdeklődött, és közben aprót harapott a báránysültbe. Még sosem ettem bárányt, és próbáltam egy pacányi élénk színű mentazselét egy darabkára kenni. - Mindketten meghaltak - jelentettem ki.

A következő kérdés az volt, amit mindig is féltem megválaszolni. - Ó, sajnálattal hallom. Szabad tudni, hogyan szenderültek jobblétre? A gyöngyeit és a krémszínű nadrágkosztümjét nézegetve azt akartam mondani, hogy „nem szabad”. Méghozzá ugyanazon a fennhéjázó hangon, ahogy hozzám szólt. Ehelyett Caleb kedvéért ráharaptam a nyelvemre. - Az apám tizenhárom éves koromban öngyilkos lett, az anyám pedig hasnyálmirigyrákban halt meg, amikor végzős középiskolás voltam. Azelőtt anya ötödikeseket tanított, apa pedig egyik állásból a másikban landolt. Higgadtnak tűnt, de láttam, hogy finoman megfeszül a keze a borospohár szárán. Mihaszna csőcselék voltam, egy folt az ő felső tízezerbeli életén. Megsemmisülne, ha én lennék a menye. - Hogy vészelted át? Ezúttal őszintének, sőt kedvesnek tűnt. Megláttam benne azt, akit Caleb látott: a jó anyát. - Meglepő, mennyi mindent kibír az ember, ha nincs más választása. Caleb megszorította a kezem az asztal alatt. - Bizonyára nagyon nehéz lehetett neked - mondta az anyja. - Az volt. Ráharaptam az ajkamra, mert sírhatnékom támadt. Úgy rákaptam az édes modorra, mint egy kibaszott gyümölcslégy, és most sikerült lefegyverezni. - Caleb, drágám - rebegte ugyanazzal a mézesmázos hangsúllyal. - Döntöttél már Londonnal kapcsolatban? London? Ránéztem. Visszatartotta a lélegzetét, szemei mélyborostyán színben izzottak. - Nem. Ezt már megbeszéltük. - Jaj, jobban tennéd, ha csipkednéd magad. Ilyen lehetőség nem adódik mindennap. Ráadásul nem látom semmi okát annak, hogy itt maradj - közölte, éles pillantást lövellve felém.

- London? - szólaltam meg halkan. A szemem sarkából láttam, hogy az anyja felvonja a szemöldökét. Káröröm. - Semmiség, Olivia - mosolygott erőtlenül, úgyhogy rögtön tudtam: ez „valamiség”. - Calebnek állást ajánlottak Londonban - magyarázta Luca, és ujjait összefonta az álla alatt. - Egy nagyon neves vállalatnál. És természetesen még mindig Londont tekinti az otthonának, mivel az összes barátja és a tágabb családja is ott van. Mi mindenképpen pártoljuk a költözését Leblokkolt az agyam. Mintha valaki egy vödör hideg vizet öntött volna a fejemre. - Nem akarok menni. Caleb rám nézett. Csak rám. Az arcát tanulmányozva próbáltam rájönni, őszintee. - Talán ha már lediplomáztál, velem jöhetsz. Ez egy alternatíva. De amíg te itt vagy, én is ide tartozom. Lefagytam. Éppen most mondott ellent előttem az anyjának, és egyértelművé tette, hogy én vagyok számára a legfontosabb. Ha lett volna olyan oltár, ami Calebet élteti, boldogan hajoltam volna meg előtte. - Caleb, ezt nem mondhatod komolyan - rándult meg az anyja arca, amint az előkelő származás harcot vívott a felháborodással. - Alig ismered. Nem hinném, hogy egy futó kalandra kellene alapoznod a döntést. - Elég volt - mondta Caleb nyugodt hangon, de látszott rajta, hogy kihozták a sodrából. Szalvétáját az előtte lévő tányérra hajította, s hátratolta a székét. - Tényleg azt hiszed, hogy ha Olivia csak egy futó kaland, akkor idehoztam volna, hogy bemutassam neked? - Nos, ő kétségkívül nem az első lány, akit hazahozol. Elég komoly volt a dolog Jessicával és... - Luca - figyelmeztette ezúttal a férje, aki mindaddig csöndben figyelte a szóváltást. - Ez nem a te dolgod. - A fiam egészen biztosan az én dolgom! - fröcsögte, apró sziluettjét felemelve

az asztaltól. - Visszautasítom, hogy végig kelljen néznem, amit eldobja az életét egy haszonleső... - Menjünk, Olivia - fogta meg a kezem Caleb, és felhúzott a székről. Egy félig rágott krumplidarabot tartottam a pofazacskómban. Gyorsan lenyeltem, és egyre inkább összezavarodva néztem Calebet. Tényleg felállt miattam vacsora közben? Kéne valamit tennem? - Sosem beszéltem veled csúnyán eddig, és nem ma fogom elkezdeni - mondta nyugodtan az anyjának, habár a merev vállai, s az erő, amivel a kezemet szorította, elárulta: ez csak álca. Caleb haragja forró lávaként fortyogott a felszín alatt, és ha kitört, nem volt menekvés. - Ha nem fogadod el Oliviát, nem fogadsz el engem sem. Azzal olyan tempóban sietett ki a helyiségből, hogy alig volt esélyem megemészteni a történteket. - Caleb? - szólaltam meg a kocsifeljárón. Megállt, én pedig majdnem orra estem a hirtelen megtorpanástól. Mielőtt bármi mást mondhattam volna, úgy megpörgetett, mintha táncolnánk, és a mellkasához szorított. - Sajnálom, hercegnő - csókolt szájon gyengéden. Mindkét tenyerét az arcomon nyugtatta, a tekintete pedig olyan hévvel Kirakodott az enyémbe, hogy sírni támadt kedvem. - Mit sajnálsz? - suttogtam lábujjhegyre ágaskodva, hogy megint megcsókoljam. - Ami történt - biccentett a ház felé. - Számítottam rá, hogy megnehezíti a dolgodat, de nem ennyire. Megbocsáthatatlan volt a viselkedése. Annyira szégyellem magam, hogy azt sem tudom, mit mondjak. - Semmit sem kell mondanod. O az anyukád, és a legjobbat akarja neked. Én is gyanakodtam volna magamra a helyében. - Most már te vagy a családom - jelentette ki őszintén. - És ha ezt nem tudják elfogadni, akkor a fenébe velük! Szorosan átölelt, majd a kocsihoz vezetett. Némán, remegve követtem. Még

soha, senki sem tett ilyen kézzelfogható dolgot, hogy tudassa velem: szeret. Calebnek a családja jelentette a világot, és most engem választott helyettük. Egész hazaúton a kezébe kapaszkodtam, próbálván felfogni a dolgokat. Amikor visszaértünk a kampuszra, átsétált az oldalamra, hogy kinyissa nekem az ajtót. A kolim felé lépdelve egyikünk sem szólalt meg, aztán Caleb hirtelen megállt. - Táncolsz velem? - kérdezte, és felém nyújtotta a kezét. Ösztönösen körbenéztem, hogy ki lát minket. - Ne, ne csináld ezt! Csak most az egyszer ne foglalkozz semmivel! Bizonytalan lépést tettem felé. Képes vagyok erre? Keze forró volt, elnyelte az enyémet. A másikat a derekamra tette, s közel húzott magához. Hallottam a hangokat. Emberek voltak körülöttük, akik biztosan meglátnak. Mély lélegzetet vettem, majd becsuktam a szemem. - Legyél bátor - mosolygott rám. - Nyisd ki a szemed! Megtettem. Lába mozogni kezdett, én pedig automatikusan követtem. Jól táncolt. - Nincs zene - próbáltam a szemem sarkából kivenni, kik bámulnak. Dúdolni kezdett. Megint becsuktam a szemem, ezúttal élvezettel. Gyönyörű volt a hangja. A Yellow-1 dúdolta. - Itt találkoztunk először - fúrta az orrát a nyakamba. - Itt kezdődött minden baj. Csipkelődött, de nekem igazat jelentettek a szavai. - Miért csináltad? - kérdeztem, még mindig csukott szemmel. - Nem kellett volna ezt tenned. - Mert szeretlek. O meg észhez fog térni, ismerem. - Jó srác vagy, Caleb Drake. - Egy ember csak annyira jó, mint amit a legjobban szeret, nem? Összerezzentem. Reméltem, hogy nem. Körülbelül annyira rohadt voltam, mint egy hónapos tojás. - Anyukád annyira szép - motyogtam a vállába.

Nevetve beletúrt a hajamba, s hátrahúzta a fejem addig, hogy a szemébe nézzek. - Tönkreteszei, tudod, ugye? Tudtam. A jó éjt csók után visszasomfordáltam a szobámba, s Cammie babzsák fotelére rogytam. Ez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Semmi jó nem tartott sokáig. Fogyott az időnk. Ereztem. Nemsokára rá fog jönni, ki vagyok valójában, és akkor már semmit sem akar majd tőlem. Ő volt a fény, én pedig a sötétség. - Olivia, mi a baj? - kérdezte a fürdőszobából gőzfelhő kíséretében előkerülő Cammie. - El fogom veszíteni, Cam - rejtettem az arcom a tenyerem mögé. - Nem, nem - sietett oda, hogy mellém térdeljen. - Annyira szeret téged! Mindenki látja. - Ó, bassza meg a szerelem! - mondtam inkább magamnak, mint neki. - Nem mindig éli túl a rossz dolgokat. - Milyen rossz dolgokat? Hú, de drámai vagy! - húzott oda egy másik babzsákot, hogy leüljön velem szemben. - Mit követtél el? - Cammie - néztem rá rémülten. - Nagyon, nagyon rossz dolgokat. És az a legrosszabb, hogy nem tudom, képes leszek-e abbahagyni. Cammie együttérzőn nézett rám. - Nem vagy annyira szörnyű, mint hiszed magadról. Akármit tettél, Caleb továbbra is szeretni fog. Hagyd, hogy szeressen, Olivia! De ami még fontosabb, hogy viszont kell szeretned. Hat hónappal később kiköltöztem a kollégiumból, egyenesen a saját lakásomba. Már csak egy félév volt hátra az iskolából, és nagyon vártam, hogy vége legyen. Caleb és én izgatottan kezdtünk beszélgetni arról, hogy összeköltözünk, ha lediplomáztam. Az utolsó hat hónapban a nevelőapjának dolgozott, s egyre ritkábban láttam. Elhatároztuk, hogy elutazunk egy kis időre. Valami közeli helyre, ahol a napon

fekve semmit, de semmit sem kell csinálnunk. Daytona Beachre esett a választásunk, és elterveztük, hogy értem jön, miután végzett a munkával. Az utolsó órám után útra készen álltam, összecsomagolva. Az utazótáskám a lábamnál hevert, s idegesen fontam össze a kezem az ölemben. Azt akartam, hogy a hétvége tökéletes legyen. Életemben először ellátogattam a Victoria’s Secretbe, s kiválasztottam valamit, amiről úgy gondoltam, tetszeni fog neki. Ma este jött el az ideje. Másfél éve voltunk együtt. Cammie felsikoltott izgalmában, amikor elmondtam neki. - Végre, te hülye tehén! - nyomott a kezembe egy óriási doboz kondomot. Tudod, hogy zajlik a dolog? Mert ha gondolod, átmehetünk az alapokon. - Ha egy ribanctól akarnék tanácsot kérni, lenne vagy kilencszáz szám, amit tárcsázhatok - téptem ki a kezéből a dobozt. Nevetett, és csak azért is elmondta a magáét. Caleb nem kopogtatott. Próbáltam elérni mobilon, ami egyenesen hangpostára kapcsolt. Ő sosem késett, mindenhová legalább tíz perccel hamarabb érkezett. Próbáltam kizárni a gondolatot, hogy baleset érte, de végül legyőzött az aggodalom. Felhívtam a kórházat, ahol tájékoztattak, hogy nem került be senki aznap este, aki a személyleírásomnak megfelelne. Eszembe jutott, hogy felhívom a szüleit, de a legutóbbi találkozás óta nem bírtam rávenni magam a tárcsázásra. Inkább a telefonomat szorongattam és a körmömet rágtam. Csak egyetlen más lehetőség létezett. Még mindig dolgozott, és elveszítette közben az időérzékét. Mostanában sokszor megtörtént ez. Annyira megerőltető feladatkört látott el, hogy olykor elfelejtette, hogy találkoznunk kellett volna valahol, vagy éppen azt, hogy kerti törpéket kellene vennünk egymásnak a másfél éves évfordulónk alkalmából. Nem haragudtam. Részemről rendben volt. Mindössze emlékeztetni szerettem volna. Igen. Felkaptam a kulcscsomómat, és leszaladtam a lépcsőn. A Fossy Financialnek otthont adó irodaépület a Fort Lauderdale cukorgyárakról híres kerületében volt, két háztömbnyire a Bonjour Pékségtől, ahol Sylvester Stallone vette a hétdolcsis croissant-okat.

A Fossy épülete számos más szolgáltatásnak is otthont adott, amelyet csak a tehetősek engedhettek meg maguknak, a biztonsági őr jelenléte tehát magától értetődő volt. Túl sok alkoholt sejtetően duzzadt szemekkel pislogott rám, és megeresztett egy morgást. - Az épület este zárva van - kiabálta felém bosszúsan. - Akkor miért áll nyitva az ajtó? - feleseltem a hallban kószáló embereket méregetve. Mindannyiukat vajszínű selyembe és rájuk szabott frakkba pólyálták. Az egész jelenet azt ordította, hogy „nézzétek a gazdagokat!”, méghozzá a lehető legvisszataszítóbb módon. - Parti van az ötödiken. Privát parti - hangsúlyozta. - Az ajtók minden ügyfél előtt zárva vannak. Az ötödik Caleb emelete volt. Ezt összeszorult gyomorral nyugtáztam. Nekem semmiféle partit nem említett. Igaz, hogy különösen sűrű hete volt a munkahelyén, de hogyan felejthet el valaki ilyesmit? - Nos, én pont a Fossy partira vagyok hivatalos - vettem elő a legfelvágósabb hanglejtésem. - Tényleg? Nem hinném - vizslatta a farmeromat és a pólómat. - Ott a nevem a listán, ember - vágtam rá. Azt sem tudtam, van-e lista. - Ava Lillibet. Nézze meg! Ava Caleb munkatársa volt. Gyakran mesélt a szörnyű, fokhagymaszagú leheletéről, meg a görögdinnye méretű szilikonmelléről. A biztonság kedvéért kidüllesztettem a mellkasom. Bejött a megérzésem a listával kapcsolatban, és másodpercekkel később a táskás szemű őr megtalálta az álnevem rajta. - Oké-zsoké, Miss Lillibet. Máris felmehet. Rá sem nézve suhantam a liftek felé. Remélhetőleg az igazi Miss Szájszag nem kerül elő mostanában, hogy lebuktasson. A felvonóban töltött idő kínkeserves volt. Amikor végre megszólalt a csengő, úgy kiugrottam, hogy majdnem megbotlottam a saját lábamban. Meglepetten pislogtam. Nyoma sem volt íróasztaloknak,

faxkészülékeknek vagy pókerarcú alkalmazottaknak. Az egész emelet megszabadult komolyságától, s elegánsan megterített vacsoraasztalok kaptak rajta helyet, úszógyertyás díszekkel és csiszolt kristályserlegekkel. Az összes redőny felhúzva maradt, hogy megmutassa a Fort Lauderdale-i csatornák vizét. Szép arcú emberek hajoltak a kaviárral töltött tálcák fölé, melyeket fehér kesztyűs pincérek hordtak körbe a teremben. A legközelebbi falhoz dőlve kezdtem keresni az arcát. Caleb sehol. Nem volt ott a hebehurgya titkárnők között, akik mindig túl sokáig várattak a telefonon, nem volt ott a nevelőapjával, akinek a mosolya most egy befektetői csoportot gyújtott lángra. Úrrá lett rajtam a szorongás. Mi van, ha éppen a lakásomban vár rám, én pedig paranoid módjára ténfergek a munkahelyén...? A legjobb, ha félig helyénvaló módon elhúzok, mielőtt totálisan hülyét csinálnék magamból. Az „exit” felirat felé osontam, remélve, hogy megtalálom a lépcsőket. Egy folyosón át vezetett az út, ami mintha irodákra nyílt volna - de kicsi volt az esély, hogy bármelyikben is legyen valaki, amikor nagyban zajlik a parti. Nekiiramodtam. Már majdnem a végére értem, talán három lépésre voltam a lépcsőtől, amikor meghallottam a hangját. Furcsállottam, hogy Chopin trillázása és a tucatnyi beszélgetés átszűrődő zajában is meghallottam. A sarkammal lefékeztem, és fülelni kezdtem. Nem azért, mert beszélt. Hanem azért, ahogy beszélt - sürgetően és meghitten. Az ő irodájának zárt ajtajához hajolva hallottam egy nő öblös kacagását is. A szívem harmadik sebességfokozatba kapcsolt. - Szeretnéd megtudni? - flörtölt a nő nyilvánvalóan. Az ilyesmit még egy öt centi vastag, faborítású ajtón keresztül is felismeri az ember. Chopin trillázó Appassionatója ment a háttérben, amikor hátrahőköltem. Megtudni mit? Visszatartottam a lélegzetem, és az ajtóhoz nyomtam a fülem. Akartam egyáltalán tudni? „Van, aminek jobb helye van a szekrényben” - mondta mindig az anyám. Még közelebb nyomakodtam, egészen addig, amíg az arcom bele nem

passzírozódott a fába. Nem volt több beszélgetés. Akármi történt odabent, csendben történt. Hátráltam egy lépést. Ez volt számomra a jel - ideje az őrült barátnőnek közbelépnie. Nem fogok kiabálni - győzködtem magam. Elegánsan és méltósággal kezelem majd a helyzetet. Megragadtam a kilincset, és elfordítottam. Az ajtó függöny módjára tárta fel előttem a jelenetet, ami örökre beégett az emlékeimbe. Mindent megváltoztatott. Mindent tönkretett. Mindent összetört.

Tizennegyedik fejezet A jelen

E

lmegyek. Hadd legyen Leah-é, de nem akarok itt lenni, amikor sor kerül erre. Nem viszek magammal sok mindent: néhány könyvet és fotóalbumot, ami az

anyámé volt. Minden más megsemmisült. A holmit Ubival együtt a kocsiba hajítom. A Mr. X-es emlékeimet az összekarcolt dohányzóasztal közepén heverve hagyom, a borítéknyi képpel együtt, amit Leah ellopott. Öt darab százdolláros bankjegyet is melléjük tuszkolt... azokat is ott hagyom. Ha ezt kell tennem, hát megteszem. Nem turkálok többé olyan csecsebecsék között, amik darált hússá változtatják a szívemet. Mielőtt örökre kisétálnék az ajtón, a pennyt fejjel felfelé a tenyeremben tartom. Átkozott pénzdarab! Átkozott Caleb! Markomat összezárva olyan erősen szorítok, ahogy csak bírok. Amíg el nem fehéredik az öklöm, és biztos nem leszek benne, hogy az „Érvényes egy csókra - Bárhol, bármikor” felirat belevésődött a húsomba. Aztán kinyitom a tenyerem, és hagyom, hogy a penny a földre essen. Búcsúüzenetet csúsztatok Rosie ajtaja alá, melyben egy kaliforniai állásról hazudozom, és megígérem neki, hogy írok, amint sikerült berendezkednem. Leadom a kulcsom a bérleti irodában, aztán rálépek a gázpedálra. Érzem, hogy hatalmas érzelmi súly emelkedik fel a vállamról, amikor a kocsim az I-95-ös autópályára kanyarodik, és érzem a szabadságot, amikor a georgiai államhatárt átlépem. A teljes megkönnyebbülés viszont akkor jön el, amikor Cammie a nyakamba ugrik. - Üdvözöllek Texasban, legjobb barátnőm! - puszil meg mosolyogva. - Gyere, kezdjük el az új életed!

A múlt A szél erőszakosan feszült az autónak; süvítve tiltakozott, amiért nem eresztették be. Odakint a szélvédő törött üvege táncoló hópelyheket gyűjtött a levegőből, fehér takarót vonva a pirossal átszőtt pókhálóra. Két utas ült összeroskadva, véresen az első üléseken. Egyikük sem volt eszméleténél, a sofőrt pedig a saját vére áztatta. Senki sem hívott mentőt, mert még nem vették észre a kocsit a hóviharban. Az utas magához tért, felnyögve fogta meg a fejét. Amikor elvette onnan a kezét, vérnyomok fénylettek az ujjhegyein. Körülnézett az autó sötét belsejében, azon töprengve, hol van, és a vérző férfi vajon ki lehet mellette. Furcsán érezte magát, mintha minden belső szerve feszülne. Az ajtót tapogatva megragadta a kilincset, de nem moccant. Aztán felismerte a nyilvánvalót: valamit, amit a ködös elméje nem mért föl elsőre. A kocsi mérete a felére nyomódott össze. Kikapcsolta a biztonsági övét, és telefon után kutatott a zsebeiben. Miután megtalálta, tárcsázta a 911-et. Amikor a női diszpécser beleszólt, saját hangját fel sem ismerve beszélni kezdett neki. - Baleset történt. Nem tudom, hol vagyunk. Vagy hogy ki vagyok - szerette volna hozzátenni, de nem mondta ki. Maga mellé tette a mobilt, és a kezére támasztotta a fejét. A rendőrök már jönnek is, amint sikerült bemérniük a jelet. Reszketve várakozott - fogalma sem volt, hogy a sokktól vagy a hidegtől. Tekintetével próbálta elkerülni a mellette heverő testet. Barát? Az apja? A testvére? Tudta, hogy megjött a segítség, amikor a szeme sarkából meglátta az ablaküvegen táncoló kék fényt. Emberek kiáltottak, ajtók csapódtak. Nemsokára kezek nyúltak be érte, hogy kihúzzák az autóból. - Ide feszítővágó kell! - hallotta egy tűzoltó hangját. Valaki belevilágított a szemébe, egy másik alak pedig narancs- színű pokrócba tekerte. Hordágyra tették, hópelyhek hullottak az arcába. Egy távoli hang a nevét kérdezte. Megrázta a fejét, s azon gondolkodott, kitaláljon-e egyet hirtelen. A Josh jó név, mondhatta volna azt, de nem mondta. Kíváncsi volt, hogy a mellette lévő

férfi életben van-e. Aztán egy másik mentő szirénájának hangját hallotta, s az övének induló kerekei alatt megcsikordult a murva. Ordított a sziréna. Hátradőlt a lapos párnán, és erőteljesen emlékezni próbált... ami sikerült is. Jó és rossz dolgok szivárogtak vissza az agyába, mint melegvíz a repedt jégtömbön át. Összerándult, amint olyan emlékek jutottak eszébe, amiket inkább elfelejtene. A mentőtiszt megkérdezte, jól van-e. Bólintott, bár belül, ahol a leginkább számított, ahol a sebeket nem lehet kitisztítani és összevarrni, nem volt jól. Megdörzsölte a fejét, bütykei a halántékának feszültek, s azt kívánta, bárcsak ne emlékezne. Milyen könnyű lenne, ha tisztára lehetne törölni az elméjét, akár egy táblát! Semmi nyoma a boldogságnak és a nyomorúságnak, csak egy tiszta lap. A mentőautó lassan megállt, s egy kesztyűs kéz kinyitotta a kétszárnyú ajtót. Hagyta, hogy húzzák, vonják és taszigálják a baleseti osztályig, ahol az MRI-re várva egy vakítóan fehér szobába fektették. Csöndben maradt. Egy orvos lépett be a helyiségbe, ahol a leleteire vártak. Barátságos arcú indiai férfi volt. Jegygyűrűt viselt a gyűrűsujján: az arany három rubintot ölelt körül. A névtábláján „Dr. Sunji Patel” állt. Azon morfondírozott, hogy dr. Patel boldog-e, s a három ékkő a gyermekeit jelképezi-e. Meg akarta kérdezni, de inkább nem mondott semmit. A doktor akcentussal szólalt meg. - Súlyos agyrázkódása van. Szeretnék elvégezni még néhány vizsgálatot, hogy meggyőződjek róla, nincs kiterjedt agykárosodása. A mentősök tájékoztattak róla, hogy zavart volt a személyazonosságát illetően. A páciens semmit sem mondott, ellenben úgy bámulta a sík, fehér plafont, mintha tökéletes mestermű volna. - Meg tudná mondani a nevét? Továbbra sem mondott semmit. A szemét oda-vissza, oda-vissza mozgatta. - Uram? Tudja, ki ön? Az orvos hangja aggodalmasan csengett, egy oktávval magasabban, mint addig. Tudom, tudom! - ordította az elméje.

A beteg oldalra fordította a fejét, hogy mély ráncokkal körülvett fekete szemekbe nézzen. Nagy baj lehet abból, amit most tenni fog, de nem foglalkozott vele. Meg kellett találnia őt. - Nem - válaszolta Caleb Drake. - Semmire sem emlékszem.

Eltelt egy év

Eltelt két év

Három év…

Négy

Tizenötödik fejezet

N

égy év telt el. Ízük, akár a kartonpapíré. Más ember lettem. A régi énem egy univerzumnyi távolságba került tőlem.

„Aaannyira túl vagyok rajta” a naprendszerem neve. Mr. X már csak emlék. Te jó ég, abban sem vagyok biztos, hogy mindaz egyáltalán megtörtént. A valóságom az, hogy jogi egyetemre mentem, lediplomáztam, és egy hatalmas vállalatnak dolgozom. Miután lediplomáztam, Cammie-val közösen vettünk egy házat anyám maradék biztosítási pénzéből. Jó, hogy találtam állást is, mert a bankszámlám üresre apadt. Sokat iszunk, még többet járunk kajálni, s minden szabadidőnket az edzőteremben töltjük, hogy ledolgozzuk az alkoholt meg az éttermi kosztot. Cammie dekoratőrként dolgozik; gyakorlatilag döglött szakma manapság, mégis sikerült munkát találnia egy cégnél, ami a pofátlanul gazdagoknak teljesít megbízásokat. Mindketten jók vagyunk a szakmánkban. Én az ügyeim nagy részét megnyerem. Még mindig megvan a képességem az igazság elferdítésére - ez jól jön a szakterületemen. Egy hónapja felhívott a régi főnököm, Bernie. Azt akarja, hogy menjek át az ő cégéhez, és ha jól csinálom, tulajdonostárssá tesz. Cammie-val egész héten erre iszunk. Évek óta vissza akart költözni Floridába. Szerinte eljött az ideje, hogy újra szembenézzek Dél-Floridával. Szerinte oda tartozom. Texas a barátságos embereknek való - magyarázza. Én pörgősebb és durvább helyre tartozom. Elhatározzuk, hogy eladjuk a házunkat, s áthelyezzük az életünket. Van egy fiúm - oké, egy hímnemű barátom -, meséltem? Csodálatos. Megígéri, hogy kibírjuk a távkapcsolatot, amíg utánam nem jöhet. Hiszek neki. El akar venni feleségül, folyton ezt ismételgeti. Ezt is elhiszem neki. Bepakolom a holmijaimat egy kölcsön furgonba Turner segítségével - ő a barátom , és a nyolcvanas évek slágereit hallgatva gurulunk keresztül három államhatáron. Cammie félóránként rám csörög. Néhány hónap múlva követ, valószínűleg három

furgonnal. Turner a nyakamat masszírozza, miközben vezetek. Olyan aranyos! Az új lakásomba érve - amit nem osztok meg Cammie-val - férfiak várnak, hogy bevigyék a bútorokat a friss otthonomba. Turner fogadta fel őket, hogy segítsenek, így nem kell egyedül csinálnunk mindent. Én nem bántam volna, de ő nem szereti összepiszkítani a kezét. Miután a költöztetők elmennek, szobáról szobára járva csodálom a lenyűgöző kilátást. A déli oldalon lévő ablakokból látom, ahogy az óceán egybeolvad a horizonttal, délről pedig az összes háztetőt másfél kilométeres körzetben. A lakás a Sunny Isles parton van, és többet fizettem érte, mint amennyit anyám egész életében keresett. Jó védőügyvéd vagyok. Kitűnő hazudozó. Úgy alakult az életem, ahogy mindig is szerettem volna. Kivéve... mindegy, imádom a lakásomat. Turnerrel biztos felavatjuk ma éjjel. Klassz. Huh! Nagyon jóképű, a szó hagyományos értelmében. Magas, olajbarna bőrű és nagyratörő. Mindig öltönyinget hord. Nem viccelek - tényleg. Ő is ügyvéd, szóval sok-sok közös van bennünk. Ingatlanjog - de azért mégis... O, és utálja a kosárlabdát, éppúgy, mint én. Fantasztikus, ugye? A szakvizsga napján ismertem meg. Ceruzát kért kölcsön tőlem. Miféle idióta képes eljönni szakvizsgára ceruza nélkül? - gondoltam. Amikor adtam neki egyet, csak ült ott, és engem nézett. - Mi az? - kérdeztem leplezetlen türelmetlenséggel. - A számod is kellene. Annyira tárgyilagosan közölte, hogy megadtam neki. Tiszteltem a pimaszságot. Boldog vagyok. Miután a költöztetők elmennek, szusit rendelünk. Vagyis rendelek, mert Turner nem eszik „nyers halat”. Az ő egyik pólójában sétálok körbe az új lakásomban, mert még nem csomagoltam ki. Szexelünk. Elvisz a BMW-szalonba másnap reggel, és vesz nekem egy új autót lakásavató ajándék gyanánt. Királyság, mi?

Aznap este hatkor elviszem a Fort Lauderdale-i reptérre a vadonatúj piros sportkocsimmal, és csókolózunk, mielőtt felszáll a gépre. - Működni fog - mondja nekem. - Honnan tudod? - simítom ki a zakója hajtókáját. - Mert össze fogunk házasodni. - Össze fogunk? - kérdezek vissza tettetett meglepetéssel. Mindig azt mondja, én meg mindig ezt mondom. - Össze fogunk - erősíti meg, aztán térdre ereszkedik, és előhúz a zsebéből egy dobozt. Eljegyezve vezetek haza. Egész úton a gyűrűt bámulom, mintha meg akarna harapni. Egy Tiffany jéghegy - nagy és rikító. Emlékeztet valamire, de nem emlékszem mire, mert aaannyira túl vagyok rajta. Három hónap múlva leteszem a floridai szakvizsgát. Elkezdem az új munkám a Spinner és társai cég védőügyvédjeként. A titkárnő úúú-zik és ááá-zik a gyűrűm látványától. Turnerről kérdez - mivel foglalkozik, hogy néz ki? A nőnek van egy kis rés a két első foga között. Azt bámulom, amikor a két kis cocker-pudli kutyájának nevét énekli: Melody és Harmony. Elmeséli, hogy lopták el az udvarról a nagyanyja kerti törpéit fényes nappal. Fényes nappal! Boca Raton- ban, nem máshol! Együtt érzek a törpehelyzettel, s egyeztetek egy összejövetelt Melodynak, Harmonynak és Ubinak. Amikor először ülök az asztalomhoz, úgy érzem, révbe értem. A holmijaim kipakolva a lakásban, a jogosítványomat visszacserélték floridaira, tele az éléskamra, tegnap pedig meglátogattam az anyám sírját, hogy beszámoljak neki az eljegyzésemről. Ez az új életem - állapítom meg enyhe meglepettséggel. Aztán az asztalra borulva sírni kezdek, mert ez igazából a régi életem, néhány üres kiegészítővel. Felhívom Cammie-t, hogy elmondjam neki ezt, meg azt is, hogy nagy hiba volt visszaköltöznöm ide. Nagy. Óriási. Meghallgatja a siránkozásomat, aztán lehülyéz, közli, hogy három héten belül itt lesz, és csak bírjam ki, mert minden jobb lesz.

- Oké - válaszolom, bár nem hiszem el. Egy másodpercig sem. De tényleg jobb lesz. Először is, szorongva alkalmazkodom az új napirendemhez. Amikor négy évvel ezelőtt Texasba menekültem, tulajdonképpen üres kézzel érkeztem. Új életet építettem ott fel, tányérokkal, poharakkal és egy új Thomas Barbey-plakáttal a falon. Semmi sem maradt, ami a floridai kalandjaimra emlékeztetne. Most, hogy körbesétálok az új otthonomon, felkapcsolok néhány lámpát, és ugyanazzal a vízforralóval csinálok teát, ami a texasi életem része is volt. Ez zavaros. De mivel minden új, így egyfajta kényelmetlen halleluja adott. Néhány hét múlva már Sunny Isles az otthonom, Spinner és társai a munkahelyem, és a 42. utca meg az Eisenhower sarkán lévő szupermarket az élelmiszerboltom. Még egy hét, s megérkezik Cammie Ubival együtt, ahogy megbeszéltük. Egy hónapig nálam marad, mielőtt a saját lakásába költözik, ami nagyjából félórányi autóútra van. Cammie nem kedveli Turnert. Ezt már említettem? Szerinte annyira kiszámítható, mint egy szűzlány havija. Mármint nem úgy értem, hogy utálja, de határozottan meglenne nélküle, amint arra rendszeresen emlékeztet. Én kedvelem Turnert. Tényleg, komolyan kedvelem. Kéthetente meglátogat, vagy gyakrabban is, ha teendői engedik. Mindig hoz Ubinak egy pár régi zoknit játszani, amit a célszemély két óra alatt széttép. Kicsit zavarónak tartom az ajándék zoknikat - főleg, miután nyálas gyapjúdarabokat találok a kanapé párnái között. Inkább venne jutalomfalatot! Ezt az ötletet felvetem neki egyik este, amikor éppen a déli rész egyik új étterme felé tartunk. A pára- tartalom szelídült, balzsamos és hűvös levegő áramlik be a kocsi lehúzott ablakain keresztül. Egy enyhe télre emlékeztet még nagyon régről. - Van ilyen rágócsont is - hallom a saját tárgyilagos, kissé unottan csengő hangom. - Azokat szereti. - Oké, bébi - teszi Turner a térdemre a kezét, és a rádióban játszott zene ütemére kezdi ingatni a fejét. Annyira szögletes a zenei ízlése! Szögletes, szögletes. A Spongya Bob Kockanadrág főcímdalát dúdolva bámulok ki az ablakon.

Csaknem rögtön sóbálvánnyá merevedik a testem; Turner aggódva néz rám. - Mi a baj, bébi? - kérdezi lelassítva. Bébi... - Semmi, semmi - rejtegetem mosolyommal a szememben gyülekező sós vizet. Csak begörcsölt a lábam, ennyi az egész. Úgy teszek, mintha masszíroznám. De nem csak annyi volt. Az ablakon kinézve színes, villogó fényekre lettem figyelmes. Amikor rájuk fókuszálok, fájdalmasan összeszorul a gyomrom. Jackson Retró Fagyizója... Mintha kinyílt volna egy ajtó, amin az összes rejtegetett emlékem kiözönlene. Pénzérmék, csókok, medencék, és minden, amit a pokolra száműztem. Robbanás. Legkevésbé ahhoz van kedvem ma este, hogy egy duzzogó szívet szórakoztassak. - Miért nem oda megyünk vacsorázni? - érdeklődöm álvidám hangon a fagyizó felé biccentve. Turner úgy néz rám, mintha olyan őrült lennék, mint amilyen vagyok. - Oda? Olyan nyilvánvaló undor van a hangjában, amitől összerándulok. - Persze. Neked sosincs eleged a puccos éttermekből, ahová járunk? Csináljunk valami mást! Naaa... Egy kicsit előrenyújtom az alsó ajkam, mert azzal általában elérem a célomat. Színpadiasán felsóhajt, és a plázához kanyarodik. Vajon mi az ördögöt művelek, és mi értelme az önbüntetésnek? Be akarom bizonyítani magamnak, hogy ez is csak egy vendéglátóipari egység. Semmi varázslat, semmi túláradó romantika... Legfőképpen pedig szeretnék anélkül a régi emlékek egyik színhelyére lépni, hogy összeomlanék. Hellóbelló, Jackson! Nagyjából ugyanúgy fest, mint hét évvel ezelőtt. Egyedül Harlow nincs itt, akinek a hiánya említésre méltó. Látom a képét a pénztárgép mellett a falon, alatta két dátummal: 1937. augusztus 10. - 2006. március 17. Szomorúan rámosolygok, miközben egy rágógumit fújogató tini az asztalunkhoz vezet. Nincs meg a stílusa -

gondolom bánatosan. - Jó kis hely. Turner szarkazmusa nem kerüli el a figyelmem, amikor a szerencsés és a szerencsétlen asztalt méregetem. - Fogd be. Ne viselkedj úgy, mint egy sznob! Rögtön megenyhül. - Ne haragudj, édesem - fogja meg a kezemet. - Nyitott leszek, rendben? Édesem... Komoran bólintva kezdem tanulmányozni az étlapot. Eddig minden rendben. Legalább nem remegtem, sírtam vagy ilyesmi. Talán tényleg helyrejöttem. Megvacsorázunk és desszertet rendelünk. Próbálok nem gondolni arra a beszélgetésre, ami évekkel ezelőtt ugyanitt történt. De olykor beugranak olyan mondatok, mint például: „Mert jobban érdekelt, hogy megismerjelek, mint az, hogy megnyerjek még egy meccset.” Gyorsan félresöpröm őket, és a csodálatos vőlegényemre nézek, aki lejjebb adott az igényeiből azért, hogy ma este itt egyen velem. Szerencse. Annyira szerencsés vagyok! Kifelé menet megállók a pénzérmés masina előtt, és felmegy a pulzusom. Talán Turner észreveszi - gondolom. Talán csinál valami aranyosat és romantikusát az egyik üzenettel. De Turner egyenesen kisétál, én pedig szomorúan követem. Este nem szexelek vele. Egy hét múlva kopogtatnak az irodám ajtaján. - Miss Kaspen? - mondja az egyik titkárnő. - Miss Spinner szeretné látni önt az irodájában. Francba! Bernie mindig átlát rajtam. Összeszedem magam, végigfuttatom az ujjaimat a Dior szoknyám elején. Szeretek drága holmikat vásárolni. Ha olyasmi van rajtam, ami többe kerül egyhavi fizetésnél, úgy érzem, hogy legalább szépen betakarták a rothadó tetemem. A sarokiroda felé tartva gyakorlom a „minden szuper” mosolyom. Bekopogok, ő pedig felbőg, hogy menjek be.

- Van egy jó meg egy rossz hírem - szólal meg, amikor belépek. A jó öreg Bernie mindig belevág a közepébe. Int, hogy foglaljak helyet az egyik tehénmintás fotelben. Leülök, és keresztbe teszem a lábam. - Melyiket szeretnéd először hallani? - kérdezi. Bernie haja már őszes, és van egy Felicia nevű élettársa. - A jót - harapok rá a szám belsejére. Bernie rossz híre a „Vége a cégnek, mert selyemhernyó-tenyésztő leszek”-től egészen az „Elvesztettem a kedvenc kajáldám telefonszámát’-ig bármi lehet. Érzem, hogy lelkileg fel kell rá készülnöm. - A jó hír - kezdi -, hogy megkapod tőlem az első nagy ügyedet. És ez tényleg nagy, Olivia. - Okkké - válaszolom, s buborékok formájában gyülekezik a gyomromban az izgalom. Kísértést érzek, hogy felugorva azt kiabáljam: subi-dubi-dú! - Milyen ügyről van szó? - érdeklődöm nyugodtan. - Hallottál már az OPJ-Gem nevű kis gyógyszercégről? Megrázom a fejem. - A gyerekcipőben járók egyike. Fél évvel ezelőtt piacra dobtak egy Prenavene nevű gyógyszert. Három hónappal a megjelenés után huszonhét különböző kórházi jelentés készült arról, hogy Prenavene-t találtak szívinfarktusos páciensek szervezetében. Közülük kettő harminc éven aluli volt, korábbi egészségügyi problémák nélkül. Hivatalos eljárást indítottak, és a felügyeleti szervek elég sok szart ástak elő. - Milyen... szart? - tudakolom. - A kísérleti időszakban a cég emberpatkányainak harminchét százalékánál vérrögképződést találtak. Harminchét százalék, Olivia! Tudod, mennyi az? Annyi, mint egy hatvancentis farok! Összerezzenek. Leszbikus létére szörnyen gyakran hivatkozik a férfi nemi szervekre. - Éppen elég ahhoz, hogy az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal betiltsa a

terméket hat hónappal azelőtt, hogy az OPI értékesíthette volna - tol felém egy rettentően vastag aktát. - De hogy dobták piacra engedély nélkül? - kérdezem. - Ja, szereztek engedélyt. Meghamisították az adatokat, amikor benyújtották a kérelmet a hivatalnak. A Prenavene generikus gyógyszer, de az originálisát küldték el a tesztekre. Áhh, az ócska cserebere-trükk. - De miért vállalta az OPI a kockázatot a saját független kísérleti eredményeik után? Bizonyára tudták, hogy a végén a fejükre omlik az egész. - Nem valószínű, hogy a klinikai tesztek kudarca valaha is kiderül. Többnyire csak az elkövető orvos rendkívül hanyagsága miatt kerülnek a köztudatba. - Hmmm... - teszem hozzá. - Az nem a mi ügyünk - közli az aktát kitépve a kezeim közül, egy másikat téve a helyére. - A vállalat alapító vezérigazgatója két hete szívrohamot kapott és meghalt. Ezután a lánya került reflektorfénybe. Egy huszonéves, elkényeztetett kis cafka, patinás egyetemi papírral és túl sok aláírási joggal. - A beosztása? - kérdezem. - Belső ügyekért felelős alelnök. Az ügyészség durván rámegy. Éppen most emelnek ellene vádat, amíg itt beszélünk. - Mit hoznak fel ellene? - lapozom át az aktát, az unalmas jogi szakzsargont böngészve. - Ott volt az aláírása három kibocsátási nyilatkozaton, amit a hivatalnak nyújtottak be. Ez azt jelenti, hogy átlátta az egész projektet. Tudta, hogy az eredeti gyógyszert küldik tesztelésre, nem a Prenavene-t. Halkan füttyentek a fejlemények hallatán. Már a közvád is egy átkozottul nehéz ügy volt. Visszahuppantom az aktát Bernie asztalára. - A rossz hírre már rájöttél anélkül, hogy mondanom kellett volna - folytatja gyászosan. - Bűnös, mint a veszedelem. Bevallotta nekünk az egészet.

Újból kinyitom az aktát. - Kockáztatnunk kell ezzel az üggyel - pattint vissza egy tollat a falról. - Ezzel az üggyel tele lesz a média, ami a következő lépcsőfokra emeli a cégünket. - Szóóóval a következő kérdés, hogy miért sózol egy ekkora ügyet egy újoncra? - Két okból, tékozló leányom. Először is, mert kedvellek. Másodszor pedig azért, mert az ügyfél kifejezetten téged kért. - Mi? Hogyan? Sok ügyet végigvittem Texasban, de egyik miatt sem irányulhatott rám a figyelem. Viszonylag ismeretlen jogász voltam. - Az ügyfél rád vadászott. - Hogy hívják? - kérdeztem bizonytalanul, nem értve, hogy ez az egész mit jelent. - Smith. Johanna Smith. - Sosem hallottam még a nevét. - Biztos olvastak a texasi ügyeidről, vagy egy régebbi kliensed ajánlott. Akárhogy is: megkaptad, kölyök. Ne cseszd el! A mellkasomhoz szorított aktával botorkálok az irodámba. Készen állok erre? Egy jó ügy... pontosítok: egy lehetetlen ügy, ha megnyerem, cégtárssá emelhet... A délután további részében az irodámban kuksolok. Újra és újra végigolvasom az iratokat egészen addig, amíg a szavak el nem homályosulnak, és lüktető fejfájás nem kínoz. A titkárnő hazament, a dolgozók többségével együtt. Bólintva üdvözlöm a takarítónőt a kocsimhoz menet, gondolatban a holnap reggeli beszélgetést tervezem Johanna Smith-szel. Francba! Ez az ügy túlnő rajtam. A hazaúton felhívom Turnert, hogy elújságoljam neki a híreket, és elmesélem az ügy részleteit. Nem hangzik túl lelkesnek. - Nem tudom, Olivia. Az ügyészség elég durván le fog csapni erre a lányra. Készen állsz az első nagy ügyedre? - Kösz, hogy bizalmat szavazol - csattanok fel. - Nézd, én hiszek benned. Hiszek, de ez kemény lesz. Közvetlen bizonyítékuk van rá, hogy köze van a csaláshoz, meg két tanújuk, akik készséggel tanúsítják, hogy

benne volt. Ha elveszíted ezt a pert, elbúcsúzhatsz a cégtársságtól. Micsoda seggfej! Azt mondom neki, hogy a főnököm hív a másik vonalon. Amikor leteszem, könnyek gyűlnek a szemembe. - Ez az én nagy lehetőségem! - kiabálom az előttem haladó autónak. - És élni fogok vele! Másnap reggel hétkor, amikor az irodához érkezem, egy meseszép szénfekete Jaguár parkol a helyemen. Néhány hellyel arrébb állok meg, majd azon töprengve masírozok be az ajtón, hogy kinek volt ehhez mersze a „Foglalt: Kaspen” jelzés ellenére. A titkárnő kávéval üdvözöl, aztán a testével állja el az utat az ajtóm elől. - Valamit el kell mondanom, mielőtt bemész oda! - mondja, amint belekortyolok a rózsaszín bögrémbe. - Megmérgezted a kávémat? - kérdezem a széle fölött felpillantva. - Nem, de... - Akkor mondd el, amíg bekapcsolom a számítógépem - nyúlok mellette a kilincs felé, s lenyomom. Egy férfi van az irodámban. Először a hátát látom, ahogy a sok plakettet és fotót tanulmányozza a falamon. Rábámulok a titkárnőre, aki azt tátogja: „Johanna Smith férje”, mielőtt diszkréten kimegy. Rúzsos a foga. - Mr. Smith - mondom magabiztosan, bár rendkívül bosszant a meglepetés. Két órával későbbre időzítettük a megbeszélést. Lassan megfordul, ujjait a háta mögött összefonva. Látom a szürke öltönyét, a fehér galléros ingjét legfelül kigombolva, az aranyló bőrét, és beleköhögök a kávémba. - Igazából Drake - közli élvezettel a hangjában. Hátrálni kezdek. Levegő után kapkodva és a falhoz préselődve találom magam. - Meglepetés - teszi hozzá, aztán elneveti magát az arckifejezésemen. Arrébb somfordálok a faltól, mert úgy festek, mint egy támadás áldozata. Próbálok csak úgy mellesleg az asztalomhoz sétálni. Lerogyok egy székre, s üveges tekintettel bámulok rá.

- Mi a fene? - szólalok meg. Az eltérő frizurától és még néhány szemránctól eltekintve pontosan ugyanúgy néz ki. - Kerestelek. - Tényleg? - Egy évig, miután elmentél. - Biztos nem voltál elég alapos - gúnyolódom, pedig tudom, hogy alaptalanul. Egy évvel azután, hogy elhagytam Floridát, Bernie felhívott, hogy elmondja: egy úriember érdeklődik a jelenlegi hollétem felől. Hozzátette, hogy brit akcentusa van. - Elvettem feleségül, Olivia. - Kit? - Leah-t. - Azt hittem, Johanna Smith férje vagy... Forog velem a világ. - Leah a középső neve. Mindig azt használta, de megtartotta a másodikat is. Johanna Leah Smith. Az „elvettem” szó ismétlésre állítva visszhangzik a fejemben. Annyira ocsmány, hogy muszáj megdörzsölnöm a homlokomat. Caleb házas. Közös asztal, közös ágy. Családos ember.., - Caleb - csuklik el a hangom, amikor kimondom a nevét. - Miért vagy itt? Inkább ne is válaszolj... Csak takarodj a picsába! Felemelem a hangom, és felállók. - Látni akartalak, beszélni akartam veled, mielőtt mindenki szeme láttára futottunk volna össze. Megint leülök. - Te voltál az, aki megkeresett? Te próbáltál felkutatni Leah ügyére? Bólint. - Nem - tiltakozom. - Semmiképp, soha. Soha. Nem. Talán Leah sosem mondta el neki, mit tettem. Azt hiszi, csak összepakoltam és elmentem.

Még mindig nem tért vissza az emlékezete! - De igen - mondja. - Meg tudod csinálni. Ő bűnös, te pedig a legjobb hazudozó vagy, akit ismerek. Oké. Lehet, hogy elmondta neki. Felhorkantva elfordulok. - Semmi sem motivál arra, hogy megnyerjem nektek ezt az ügyet - dőlök hátra a székemben. - Tartozol nekem - mosolyog. - Tudom, hogy nincs túl nagy lelkiismereted, de azok után, amin keresztülmentem miattad kétszer, talán mégis meggondolod, hogy elvállald az ügyet. - Végül úgyis elmondtam volna neked az igazat - motyogom. Mintha Ariel, a Gyógyszergyáras Csaló nem zsarolt volna meg, de akkor is... - Elmondtad volna, Olivia? Vagy megvártad volna, hogy magamtól jöjjek rá, amikor visszatért a memóriám? Homlokráncolva nézek a plafonra. - Nézd, nem azért jöttem, hogy megvitassuk a tényt, miszerint hazug, manipulatív és szívtelen vagy. Aucs... - Személyes szívességet szeretnék kérni. Tudom, mit érzel iránta, tudom, mit tett, de rád van szükségem ahhoz, hogy biztosan ne kerüljön börtönbe. - Azt akarom, hogy börtönbe kerüljön. Caleb furcsán néz rám; tekintetét végigfuttatja az arcomon, aztán a kezemen. - Én nem. Ő a feleségem. És most az egyszer arra kérlek, hogy vedd figyelembe az érzéseimet. Annyira fáj, hogy a „feleségem” szót hallom a szájából. Tudom, hogy nem kellene, de mégis. - Nem vehetsz rá, hogy bűntudatból megvédjem azt a kígyót! Ráadásul Leah sosem menne bele - feleselem. - Kölcsönös utálat van kettőnk között, ha esetleg nem vetted volna észre.

- Leah azt fogja tenni, amit mondok neki. Biztosítékra van szükségem tőled, hogy minden tőled telhetőt meg fogsz tenni érte. Adrenalin buzog fel a zsigereimben. Elvállalhatnám az ügyet, és direkt elveszíthetném. Jessz! De tudom, hogy sosem tennék ilyet. Azoknak az időknek, amikor emberek életével játszottam, vége. VÉGE. - Nem megy - mélyesztem körmeimet a combomba, hogy ne sikítsak fel. - De megy - teszi mindkét kezét az asztalomra, s felém hajol. - Rögeszmésen hajszolod a saját sikered. Mindig is ezt csináltad. Vállald el! Nyerd meg az ügyet, Olivia! Gazdag leszel, híres... és még talán azt is meggondolom, hogy megbocsássak neked. Megbocsátás? Magam előtt látom, ahogy náluk vacsorázom. Csak Leah, Caleb, a gyerekeik és én... Majdnem felkacagok. Rábámulok. Még mindig a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. Pulykatojást feleségül vevő, amnéziát kapó gazfickó! - Kilenckor találkozunk a tárgyalóban, ahol tudatom veled a döntésemet fejezem be a beszélgetést. Olyan pillantást vet rám, amit képtelen vagyok megfejteni. Aztán felegyenesedik, hogy távozzon. - Dönts jól, hercegnő! - mondja, mielőtt kisétál az ajtón. - Hercegnő - visszhangzom gúnyosan, és egy öntapadós jegyzettömböt hajítok utána. Pontosan egy óra negyvenöt percbe telik, hogy összeszedjem magam. A hosszú évek utáni viszontlátás sokkja eldobott rongybabaként hagyott a székbe roskadva. Folyton az a jelenet játszódik le a lelki szemeim előtt, amikor megfordul, nekem pedig kávé folyik az orromból. Légzőgyakorlatokat csinálok. Vidám szivárványok és fagylalt gondolatával nyugtatom magam, de a színek állandóan feketévé válnak, a fagyi meg komor masszává. Amikor végre valami nyugalomfélét sikerül magamra erőltetnem azzal, hogy egy levélbontó kést vágok Leah aktájába néhányszor, a tárgyaló felé veszem

az irányt. - Csúcs pasi! - suttogja a titkárnő, amikor elhaladok az asztala mellett. Megrándul a szemem. - Jaj, fogd be! A helyiségbe lépve először Leah-t látom meg. Ki mást? Még mindig glóriaként ragyogja körül a vörös haja. Világosabbnak tűnik, mint négy éve, élénkebbnek. Bárcsak hallgattam volna azon az esős napon Dobsonra, az erőszaktevőre, és hazamentem volna! Akkor mindez most nem történne meg. Caleb feláll, amikor belépek. Elbűvölő. Leah félrenéz. Keserű. - Olivia - néz rám Bernie tágra nyílt szemekkel. - Szeretném bemutatni neked Leah Smith-t és a férjét, Caleb Drake-et. Mindannyian kezet fogunk, s helyet foglalok velük szemben. Caleb, aki a karját Leah székének hátulján nyugtatja, úgy mosolyog rám, mintha régi cimborák lennénk. Aztán kacsint. Annyira igazságtalan! Leah a szempillái mögül pislog rám, meg sem próbál mosolyogni. - Megvizsgáltam az ügyét, Mrs. Drake... - Smith - javít ki. - Rendben. Büszke vagyok az őszinteségemre, így előre közlöm, hogy az ügyészség vádja támadhatatlan. Caleb halkan felhorkan az őszinteségem említésekor. Leah arca zöldesnek tűnik. Folytatom - annak ellenére, hogy Bernie csúnyán néz rám. Azt gondolja, el fogom riasztani őket, és elszúrom a cég esélyét. - Tanúik vannak, akik készséggel kiállnak és vallomást tesznek arra vonatkozóan, hogy

ön

végzett

minden

munkálatot

a

Prenavene

nevű

gyógyszer

engedélyeztetésével kapcsolatban. Az állam alatt összekulcsolt kézzel figyelem, hogy Caleb összerezzen a mocskos, gusztustalan asszonykája mellett. - A mostani ügyészségnek van a legmagasabb váderedményességi rátája Florida

államban. Csőre töltött fegyverekkel jönnek. Érti? A maga összes cselekedete, az apja személye - minden előkerül majd a bíróság előtt. Amikor végeznek, nem marad több leleplezésre váró hazugság. Leah üres tekintettel néz rám. Tudom, hogy sokkal jobban megijesztettem, mint kellett volna. Könnyben úszik a szeme. Megadom a kegyelemdöfést. - Nem mindig ön nyer - pillantok rá jelentőségteljesen. Felnéz rám, friss felismeréssel a tekintetében. Csend van a helyiségben. A vak is láthatja, hogy itt valami történik, hacsak nem alszik éppen. A tekintetem nem mozdul Leah-ról. - Tud nekem segíteni? - szólal meg végül, és hallom a kétségbeesett erőlködést a hangjában. Hátradőlök a széken. Ez már valami. A halálos ellenségem segítséget kér tőlem. Tudom, hogy a karma mindkettőnkre lecsap, de atyavilág, őt tényleg seggbe rúgta. Uralmam van az élete fölött. Calebre nézek. Az övé fölött is. Időzöm egy kicsit, mielőtt válaszolnék. Felállók és körbesétálok, a hátam mögött összekulcsolom a kezem. - Tudok. Mintha látnám legördülni a köveket a mellkasáról. - Mit hajlandó megtenni azért, hogy ártatlannak tűnhessen ebben az ügyben? Egy néma pillanat erejéig fürkészi az arcomat. Akárcsak én az övét. Aztán előrehajol a székén, és úgy teszi élénkvörös körmeit a tárgyalóasztalra, mintha zongorabillentyűkhöz nyúlna. - Bármit. Bármit megteszek. És ahogy ott ülök ennek a jégmerev pillanatnak a rabjaként, libabőrös leszek. Hiszek neki. Ugyanolyanok vagyunk. Mindketten készek vagyunk eladni a lelkünket a boldogságunkért. Ugyanazt a férfit szerettük. Piszkos kis háborút vívtunk a birtoklásáért, és mindkettőnknek van miért vezekelni. Elvállalom az ügyet. Hiteltelenné kell majd tennem a tanúikat, gonosztevőként feltüntetni az apját, és olyan jó embernek lefesteni Leah-t, amilyen sosem volt.

Hiába hiszi Caleb, nem a saját karrieremért csinálom. Azért csinálom, mert egyszer lehúzódott a kocsival, és nem volt hajlandó továbbmenni, amíg nem énekeltem vele az „Achy Breaky Heart”-ot, és azért, mert egyszer a hálószobája padlóján a kezemet a magasban tartva csókolt. Azért csinálom, mert még mindig hercegnőnek hív. Ugyanaz a romlott játék, amit mindig is játszottam, hogy a körülményekre és az árra való tekintet nélkül Caleb közelében lehessek. Caleb, Caleb, Caleb. A következőre irányuló tervekkel zárjuk a találkozót, aztán nagy ügyet csinálunk a kézfogásból. Bernie elég jó kézfogásban. Utána a mosdóba rohanok, és a forró víz alá dugom a kezeimet, amíg tűzpirosak nem lesznek. Utálom, hogy meg kellett érintenem Leah-t. Bernie az irodámban vár. - Mi volt ez? - csattan fel, ami igazán szokatlan tőle. - Semmi közöd hozzá. Enyém az ügy, és meg fogom nyerni, úgyhogy hagyj békén! - Ez az én kislánykám! - gügyögi Bernie, s minden további nélkül kisétál.

Tizenhatodik fejezet

K

ilenc hónapnyi készülődés után tárgyalja az ügyet a bíróság. A vád egyik tanúja férfi. Amikor keresztkérdéseket teszek föl neki, feldühíti a gyanúm,

hogy féltékeny lehetett Leah előléptetésére, és elkényeztetett ribancnak titulálja a pódiumról. A másik tanút Leah apja gerincre vágta néhány hónappal a Prenavene klinikai tesztelésének megkezdése után. Mutatok a bíróságnak öt különböző levelet, amelyeket ez a tanú Leah apjának írt - eleinte könyörög, hogy visszakapja az állását, majd azzal fenyegetőzik, hogy minden lehetséges úton megpróbálja tönkretenni. A harmadik tanú nem is dolgozott aznap, amikor állítása szerint látta Leah-t, amint megváltoztatja a vizsgálati adatokat a számítógépen. Van egy gyorshajtási traffipaxfelvételem és egy X-Faktoros meghallgatásról szóló videóm, ami ezt bizonyítja. A megtévesztés mestere vagyok. Amikor Olivia, az ügyvéd besétál a tárgyalóterembe, pókerarccal és összeszedetten alakítja a női egyenlőség meg a fiatalság erejének mintaképét. Annyira jó vagyok a tettetésben, hogy olykor elvesztem a fonalat, ki is vagyok valójában. A tárgyalások utáni estén kiengedem a kontyomat, végigfuttatom az ujjaimat a hajamon, és lemegyek sétálni az óceánpartra. (Igen, még mindig van érzékem a melodrámához.) Bárcsak itt lenne az anyukám! Bárcsak... Caleb minden áldott nap ott van a tárgyalóteremben. Kénytelen vagyok látni őt, szagolni őt, kommunikálni vele... benne lenni a személyes terében. Még mindig forgatja a hüvelykujján a gyűrűjét. Észreveszem, hogy főleg akkor csinálja, amikor én beszélek. Azt várja, hogy valami őrült, ésszerűtlen dolgot csináljak, tudom. De ura vagyok a helyzetnek. El kell látnom a feladatomat, és nem, ez már nem az ügy megnyeréséről szól. Ez róla és a vezeklésemről szól. A tanúim egytől egyik elfoglalják a pódiumot, és egyre kiterjedtebbé válik az ügyem. Kiszemeltem a kétségbeesetteket: azokat, akik a legtöbbet veszítik, ha Leah

veszít. Nyugdíj előtt állókat, akik egy fillért sem látnának, fiatal vegyészeket, akik csak most kezdték építeni a karrierjüket. Leah résnyire szűkült kígyószemekkel figyeli, ahogy óvatosan lecsippentem körüle a gyanú fonalait. Esküszöm, néha mintha csodálatot is látnék a szemében. Korábban érkezem a tárgyalóterembe, mert át akarok futni néhány anyagot, mielőtt elkezdődik a tárgyalás. Caleb a szokásos helyén ül, Leah nélkül. - Boldog születésnapot! - szólal meg, amikor kinyitom az aktatáskámat. - Meglep, hogy emlékszel - mondom, rá sem nézve. - Miért? - O, hát mert szörnyen sok dolgot elfelejtettél az utóbbi néhány évben. - Téged sosem felejtelek el - válaszolja, s mintha még valami más is kikívánkozna belőle. De besétál az ügyész, ő pedig becsukja a száját. A tárgyalássorozat kilencedik hetére már hét tanút sikerült előkerítenem. A harminc alkalmazott közül, akik az ügyfelemnek dolgoztak a Prenavene kifejlesztésekor, csak hét akar kiállni és vallani mellette. A hét közül három hűsége szól neki, négyet pedig én manipuláltam a bíróság elé. Mindent megteszek, hogy a vallomásukat a saját hasznomra fordítsam. Amikor az ügyész az ő tanúit szólítja, hiteltelenné teszem őket. Egy nő szívroham miatt veszítette el a férjét, amit az idő előtt forgalomba került Prenavene okozott. Szembesítem a férje korábban is meglévő szívproblémájával és az egészségtelen étrendjével. Egy veterán több százezer dollárnyi orvosi számlát halmozott fel, miután a gyógyszer felzabálta a máját, és átültetésre lett szüksége. Fényt derítek az alkoholfüggőségére, ami jóval azelőtt tönkretette a máját, hogy rászabadult volna a Prenavene. A felelősség súlyát az apára hárítjuk, aki a sírból már nem szembesülhet a következményekkel. Leah-nak fáj, hogy besározza a nevét, de emlékeztetem, hogy ha élne, akkor ott ülne, ahol most ő, és boldogan vállalná a bukást a kislánya kedvéért.

Leah utolsóként foglal helyet a pódiumon. Fontolgatjuk, hogy egyáltalán kiküldjük-e, de úgy határozunk, hogy a bíróságnak hallania kell a bájos hangját, és bele kell néznie a rémült szemébe. Jól játssza a sebezhetőt. - Tudatában volt-e annak a piacra bocsátási papírok aláírásakor, Ms. Smith, hogy nem a Prenavene került tesztelésre az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatalnál, hanem valójában annak nem generikus változata, a Paxcilvan? Egy kicsit balra állok tőle, tekintetemmel emlékeztetem, hogyan kell válaszolni a kérdésekre, melyeket tucatszor elpróbáltunk. - Nem, nem voltam tudatában - emel egy rózsaszín zsebkendőt a vöröslő orrcimpái alá, s finoman belefúj. A szemem sarkából a bíróságra pillantok. Óvatosan méregetik, talán azon morfondíroznak, hogy képes-e ekkora csalásra ez a törékeny lány a levendulaszín ruhájában. Emlékszem, amikor a lakásomban füstöt fújt a vérpiros ajkai közül, fekete ceruzával kihúzott szemekkel. - Képes rá - mondom nekik gondolatban -, sőt annál sokkal többre is. - Mit mondott önnek a néhai édesapja, Mr. Smith - kérdezem a bíróság felé pillantva -, mit ír alá? - Forgalomba hozatalt - vallja erőtlenül. - És elolvasta ezeket a forgalombahozatali engedélyeket, mielőtt aláírta volna őket a lap alján? Megtekintette a laboratóriumi eredményeket? - Nem - néz az ölébe, és szipog egyet. - Megbíztam az apámban. Ha az aláírásomra volt szüksége, kérdés nélkül megadtam neki. - Gondolja, hogy az édesapja tudatában volt a dokumentumokban szereplő Prenavene nevű gyógyszer helytelen teszteredményeinek? Elérkeztünk a húzós részhez. Látom, hogy Leah harcot vív saját magával, próbálván az ajkaira kényszeríteni a szavakat. Ezzel csak még hihetőbbé vált a bíróság számára - a habozásával, mielőtt befeketíti apucit. - Igen, szerintem tudatában volt - válaszolja, és egyenesen rám néz. Könnyek gyülekeznek a szemében. Sírd ki őket! - szuggerálom fejben. Hadd

lássák, mennyire kivagy ettől az egésztől! Könnyei lecsorognak az arcán, én pedig újra magam előtt látom, ahogy a küszöbömön áll azon az estén, amikor Caleb nálam volt vacsorázni. Manipuláló könnyek. - Ms. Smith - mondom egy másodpercnyi szusszanást hagyva, hogy összeszedje magát. - Van-e bármi mondanivalója a gyógyszer áldozatául esettek családtagjainak? Azoknak, akik elvesztették szerettüket az OPI-Gem megtévesztő, gondatlan magatartása miatt? - Igen… Ezen a ponton összeomlik: karját maga köré fonva zokog, könnyei az arcáról az ölébe folynak. - Annyira sajnálom! Undort és megbánást kelt bennem a tény, hogy hozzájárultam a halálukhoz. Bármit megtennék, hogy visszaforgassam az idő kerekét. Azt szeretném, hogy tudják: tisztában vagyok a bocsánatkérésem hiábavalóságával, hogy ez nem fogja visszahozni az anyákat, az apákat és a gyermekeket, de a saját halálom napjáig magam előtt fogom látni az arcukat. Bocsánatot kérek. A kezébe temeti az arcát. Bravó! Megkönnyebbülten felsóhajtok. Megcsinálta, sikerült neki. - Köszönöm, Ms. Smith. Végeztem, bíró úr. Az ügyész ezután keresztkérdéseket tesz fel Leah-nak. Erősen tartja magát. Nagyon jól játssza a hülyét. Némán megtapsolom a tágra nyílt szemű rémületét. Amikor a pódiumról lelépve a széke felé sétál, olyan sokatmondó pillantást váltunk, ami túlmegy a hagyományos ügyvéd-ügyfél kapcsolaton. Jól hazudtam? - kérdezik tőlem a szempillái. - Elég gyenge vagyok ahhoz, hogy meggyőzzem a bíróságot? - kíváncsiskodnak a lebiggyedő ajkai. Tehetséges színésznő vagy - üzenem a pillantásommal. - Es gyűlöllek. Hátrafordulok a székemen, hogy Calebre nézzek. Engem figyel, nem a feleségét. Pengevékony ajkakkal bólintva nyugtázza a sikert. A tárgyalássorozat szeptember elsején fejeződik be. Leah ítéletét reggel fogják

felolvasni. Romokban heverek. A lakásban téblábolok. Odakint sötét van, és látom, amint néhány villogó hajófény táncol az óceán felszínén. Tegnap óta nem mostam hajat. Melegítőnadrág és egy régi póló van rajtam, amikor csengetnek. Vicces. Ha vendégem van, általában felcsörögnek a portáról, mielőtt kinyitják a felvonót. Zokniban trappolok az ajtóhoz. Anélkül nyitom ki, hogy kinéznék a kukucskálón, ami nagyon rossz szokás. Caleb áll a küszöbömön gyűrött öltönyben, egy üveg borral az egyik kezében és egy zsírfoltos kajászacskóval a másikban. Szó nélkül beengedem. Nem vagyok meglepve. Nem érzem magam megalázva. Olivia vagyok, ő pedig Caleb. Utánam jön a konyhába, s halkan füttyent a panoráma láttán. Elvigyorodva odadobok neki egy dugóhúzót a borhoz. Kinyitja, míg előveszek két poharat a szekrényből. Elkezdek az asztalra pakolni, de ő az erkélyre mutat. Ami az óceánra néz, és amihez csakis a hálószobámon keresztül lehet eljutni. Kivisszük a dolgokat, és csendben üldögélünk a kovácsoltvas asztalnál, amelyet még sosem használtam. Szusit hozott. A lábunkat feltéve, szó nélkül eszünk. Figyeljük, ahogy a hullámok nyaldossák a homokot. Nyomasztó a hangulat közöttünk, de nem volt mindig is az? Holnapután már nem lesz több indokunk, hogy lássuk egymást. Bár magánügyekről nem csevegtünk túl sokat, azért akadtak pillantások és röpke szavak... Annyira belefáradtam ebbe a körforgásba, az állandó küzdelembe, hogy egy levegőt szívjak vele! Oldalra nézve látom, hogy engem figyel. - Mi az? - Ne menj hozzá Turnerhez. - Pff - válaszolom. - Miért utálod annyira? Caleb vállat vonva réved a távolba. - Nem az eseted. - Valóban - gúnyolódom. - Egyébként is, mit tudsz te? Pocsék ízlésed van. Csendben ülünk még néhány percig, aztán megszólal. - Ha sosem hittél el nekem semmit, hát ezt most hidd el.

Sóhajtok, aztán témát váltok. - Emlékszel a fánkra? - Igen, emlékszem - mondja gyengéden. - Kivágták. Felém kapja a fejét. - Vicceltem - vihogom. Mosolyogva megrázza a fejét. - Min változtatna? Az egész kapcsolatunkat kivágták - vigyorog, de keserűen. - Darálóba tették - teszem hozzá. - Porrá zúzták - tetézi tovább. Aztán elmegy. Órákkal a távozása után is érzem a helyiségekben az illatát. Üres és hideg nélküle a lakás. Mindent feladnék: a pénzt, a menő állást, a lakást... Vele akár nyomorban is boldog lennék - gondolom. Miért nem jöttem rá erre korábban? Mielőtt mindent elcsesztem volna? Nem tudok aludni, úgyhogy a kanapén ülve bámulom az óceánt. Még mindig ott vagyok, amikor felkel a nap. Felkészülök a tárgyalásra, kávét csinálok magamnak, és kisétálok az ajtón. Ma van az utolsó nap. Megnyertük az ügyet. Leah-t felmentették a dokumentumhamisítás vádja alól, felmentették a klinikai vizsgálati csalás vádja alól, és bűnösnek találták foglalkozás körében elkövetett etikai vétségben. Egymillió dolláros bírságot kell fizetnie az utóbbiért, és kétszáz órányi közmunkára ítélték. Nem vagyok ünneplő hangulatban. Rács mögé dughattam volna azt a kurvát, és lecsaphattam volna a férjére. A győzelmi vacsora egy flancos South Beach-i étteremben van. Éppen egy maroknyi jóakaró közül szabadulok, amikor észreveszem, hogy Leah felém tart. Undorodva méregetem a szexi fekete ruháját. Annyira kozmetikázott és fodrászolt, hogy úgy néz ki, mintha egy magazinból lépett volna elő. Én egyszerű, krémszínű, testhezálló ruhát viselek. Ma este angyal vagyok, ő meg az ördög. - Olivia - búgja mellém lépve, kezében egy pohár borral. - Igyunk a győzelmünkre. Minden nagyon jól sikerült.

Poharát az enyémhez koccintja, mire én kényszeredetten elmosolyodom. - Köszönöm? - Szerintem sosem fogom megérteni, miért csináltad. Megmentettél. Hacsak nem azért, mert ö kérte. Mintegy közös jelre mindketten Calebre nézünk, aki néhány barát gyűrűjében nevetgél és cseverészik. - Bizonyára nagyon nehéz lehetett neked a közelében lenni - méregeti birtokló tekintettel. Megráz, hogy mennyire hiányzott a nevetése. Kitép egy darabot a szívemből, hogy Leah életéhez tartozik, és nem az enyémhez. - Ő nem az a fajta férfi, akit könnyen elfelejt az ember - folytatja mézesmázosan. És ha nem az a fajta lány lennék, aki részt vett Leah kis játékában, még őszintének is hinném. - Nem, nem az a fajta - vallom be nyíltan. - Mindig őt nézed. Látom rajtad, Olivia. Unottan pillantok Leah-ra. Olyannal szórakozik, aki sokkal jobban tudja nála, hogyan kell szórakozni másokkal. - Úgy néz rád, ahogy én őrá? - érdeklődöm csevegő hangon. Á, már itt is van: a rosszul álcázott düh. És az arckifejezéséből ítélve rátapostam a tyúkszemére. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de feltartom a kezem. - Leah, legyél csak a férjeddel. Amíg rá nem jön, hogy még mindig belém szerelmes. Erre Caleb felénk fordul, hogy rám nézzen. Nem a feleségére - rám. A tekintetünk egy másodperc töredékéig találkozik. Calebé és az enyém, a borostyán és a kék. Leah is tanúja a pillanatnak, és bár az illem meg az elegancia iskolapéldája marad, látom, amint elfehéredik a szája körvonala. Haragja felém sugárzik, de ami Caleb felől érkezik, feledteti. Éppúgy vágyakozik, ahogy én. Összegereblyézem az önuralmam maradékát, és emlékeztetem magamat az igazságra: nem az enyém, sosem volt az.

Leteszem a bort a legközelebbi asztalra, s gyorsan eltűnök az életükből. Van, amit jobb hagyni. Másnap reggel a tévét bekapcsolva ismerős rendőrségi fotóval szembesülök. Összeszűkült tekintettel vizslatom a képet, és felmordulok, amikor hallom a nevet. - Dobson Scott Orchardot a miami repülőtéren tartóztatták le tegnap éjjel, amikor megpróbált felszállni egy Torontóba tartó gépre. A rendőrség őrizetbe vette. A nemi erőszakkal vádolt férfi jelenleg kihallgatás alatt áll. Áldozatainak listáján hét nő is szerepel, tizenhét és harminc év közöttiek. Öten jelentkeztek közülük, hogy megerősítsék: ez az ember rabolta el és zaklatta őket szexuálisan. A rendőrség arra biztatja az esetleges további áldozatokat, hogy ezúttal ők is jelentkezzenek. A kamera Laura Hilberson képét mutatja, akit első áldozataként neveznek meg. Integetek neki, aztán kikapcsolom a tévét. Az élet kizárólag döntésekről szól állapítom meg. Jókról, rosszakról és önzőekről. De úgy tűnik, hogy a legbiztonságosabb, amit valaha is hoztam, az volt, hogy nem sétáltam a pasas esernyője alatt a kocsimig aznap, amikor Calebbe botlottam.

Tizenhetedik fejezet

M

iután megnyertem az ügyet, Turner úgy döntött, hogy Floridába költözik. Eladta a grapevine-i házát, vett egy új gardróbszekrényt a pasztellszínű

félcipőinek, a Lexusát pedig csillogó, sárga Corvette-re cserélte. Megszállás alatt éreztem magam, amikor egy nap arra érkeztem haza, hogy a gondosan felcímkézett dobozai ott sorakoznak a nappalimban. Földszinti ruhásszekrény, Játékszoba, Iroda... gyöngybetűs kézírással, amiről tudtam, hogy csak az anyukájáé lehet. Abban a reményben evickélek át az ingóságai alkotta labirintuson, hogy nem itt tervezi kicsomagolni őket. Nálam nincs hely dartstábláknak és dedikált Maradonafotóknak. Egy hétig vitatkozunk ezen. Végül beleegyezik, hogy tárolóba dugja a holmijait. Miután a dobozok eltűnnek, azon dolgozom, hogy hozzászokjak „az új lakóhoz”, aki fehér alsógatyában dúdol főcímdalokat texasi vontatottsággal. A hűtőm tele van sörrel meg salsa szósszal, és valamilyen rejtélyes okból kifolyólag ez még jobban zavar, mint a mindenhol szétszórt halmokban álló szennyes ruha. Egyik reggel arra kelek, hogy a „szexi vagy” szavak állnak a fürdőszobatükrömre mázolva, rúzzsal. Összeszorítom a fogam, kidobom a tönkretett ötvendolláros rúzst, és a következő tíz percet annak szentelem, hogy ecettel ledörzsöljem a nyomokat. Miután ez másodjára is megtörténik, elrejtem a rúzsomat. Március és május között tizenhét furcsa folt gyűlik össze az elefántcsontszínű kanapémon, tizenkét cipőnyom a falamon, és harminchét véletlenszerűen otthagyott sörösüveg a lakás különböző pontjain. Az évfordulónkon vacsorázni visz. Kékeszöld ing van rajta fehér nadrággal és fehér alapon krokodilmintás cipővel. Eszembe jutnak Caleb ízléses összeállításai; zavar Turner csicsássága. Ez nem az összehasonlítgatásról szól - figyelmeztetem magam. Rengetegszer mondja, hogy szeret, én pedig minden egyes alkalommal legbelül összerezzenek. Ó, mit tudsz te a szerelemről? - ellenkezem csöndben. - Sosem csaltál, hogy megszerezd. Imád és drága kellék módjára kezel... De még a párnája szagát is utálom a jóképű

Turnernek. Caleb miatt van, a fene egye meg. Boldog voltam. Önmegtévesztett módon ugyan, de attól még boldog. És most - most csak a félmosolyára tudok gondolni, az illatára, meg arra, ahogy a tekintete mulatva szemléli a világot. Pszichoanalizálom a Turnerrel való kapcsolatom, s miután nem jutok érdemleges következtetésre, összefutok Cammie-val a probléma megvitatásához. Egy apró francia kávézót választunk a Las Olas Avenue-n, és dugattyús főzőből öntve iszunk. - Pótlék - jelenti ki Cammie öngyilkos merénylőket megszégyenítő meggyőződéssel. - Az mit jelent? - kérdezem az étlapot tanulmányozva, fontolgatva a mandulás croissant-t. - Tudod... gyorsan a szívedbe gyömöszölsz valakit, hogy ne repedj szét... hogy ne vérezz el... - Szóval azért randiztam Turnerrel, hogy ne gondoljak Calebre? Cammie bólint. - Miért nem egyből ezt mondtad? - Mert ha hasonlattal élsz, okosabbnak tűnsz. Néhányat rápislogok, mielőtt félretolom az étlapom. - Akkor hát mit tanácsol a professzor asszony? A feleségét már felmentettem a bűnei alól. - Várj - vágja rá Cammie. - Nem is Calebről beszélek. Csak azt mondom, hogy Turner rossz, rossz, rossz neked. Felsóhajtok. Miért hajtogatja ezt mindig mindenki? Két hét múlva a tűréshatárom szélére érkezem a tettetéssel. Turner folyton rám mászik, én pedig belefáradok, hogy félretoljam és kifogásokat keressek. Elhatározom, hogy szánok magamra egy napot. Elbúcsúzom az összevont szemöldökű vőlegényemtől az ajtóban, sietős csókot nyomva az ajkára. Utánam szól. Azt kérdezi, mikor érek haza - de nem foglalkozom vele, csak megyek tovább.

Amikor a liftajtó bezárul, a földre csúszom, fejemet a térdemre hajtom. Most mintha megint levegőhöz jutnék. Egy kis shopping vagy wellness jól hangzik. Ismerek egy lányt, aki az utolsó pillanatban is be tud juttatni. Aztán a gondolataim felkacagva átsiklanak arra a férfira, akibe még mindig szerelmes vagyok. Egy bárhol töltött nap nélküle töltött napot jelent. Így hát beérem a második legjobb dologgal valamivel, amit nagyon régóta nem csináltam. Előhalászom a mobilomat a túl drága táskámból, és lenyomom a gyorshívó gombot. - Cammie, én vagyok az - suttogom a telefonba annak ellenére, hogy nyilvánvalóan egyedül vagyok, szóval senki sem hallhat. Bűntudatom van amiatt, amit mondani fogok. - Emlékszel a jó öreg detektívkütyüs időkre? Hosszú csend következik, miközben rápillantok a kijelzőre, hogy a vonal nem szakadt-e meg. - Te megőrültél - szólal meg végül. Megint hosszú szünet, aztán: - Ki után kémkedünk? - Mit gondolsz? - kérdezek vissza a táskám pántos akármijével játszva. Újabb hallgatás. - NEM. Semmiképp sem! Ezt nem hiszem el... hol az ördögben vagy? - Naaa, Cam! Ha lenne más barátom, akit megkérhetnék, megtenném... - Biztosan nem kérnél meg senki mást ilyen beteg dologra. De ha mégis, akkor sértve érezném magam. - Úton vagyok hozzád - mondom, azzal rükvercbe teszem a kocsit, és kitolatok a parkolóból - tisztára, mint egy díva. - Jó. Felkészülve várlak. Legyen nálad kávé! Fél órával később lefékezek Cammie zsákutcában lévő csinos házánál, és hanyagul megállók a kocsifeljárón. Virágládák vannak az ablakaiban, kerti törpéi meg pünkösdi rózsái. Bájos kis lak egy ilyen boszorkánynak. Kinyitja az ajtót, mielőtt csengetnék, s a nadrágom derekánál fogva bevonszol. - Milyen kocsival megyünk? - kérdezi szakszerűen. - Azt hittem, nem akarod.

Kitépi a kezemből a kávét, és most a pohár pereme fölött néz rám. - Persze hogy akarom! De rossz embernek tűnnék, ha egyáltalán nem tiltakoznék. Vállat vonok. Én évekkel ezelőtt felhagytam a lelkiismeretem csitítgatásával, de mindenki a maga nevében, ugye. - A tiéddel. Azt még sosem látta, úgyhogy kisebb a lebukás esélye. Bólint, miközben felkap egy sporttáskát a kanapéról. - Tudod, hol lakik ez a tökfilkó? - Hogyne tudnám - utánozom Cammie hanglejtését, miközben a garázs felé tartunk. - Az ügyvédje vagyok, vagy mi! - Igen? Akkor milyen pózban szoktak... Ezen a ponton valami nagyon durvát mond. Megvonaglok. Felnőttem ahhoz, hogy megutáljam a „b” betűs szót. A csinos és törékeny Cammie azután kezdett káromkodni, hogy Steven, aki egyébként kétszer megcsalta, ellopott tizenhétezer dollárt a fiókjából. A sorsdöntő délután óta, amikor is párzáson kapta Stevent a titkárnőjével, mániákusan használja azt a bizonyos „b”betűs szót, és mocskos kurvának hívja a nőket. - Talán ugyanabban a pózban, amelyikben Steven és Tina volt, amikor rájuk nyitottál rosszalkodás közben - válaszolom. - Egy null oda - válaszolja. - Szóval akkor a mocskos kurva után is kémkedünk, vagy csak Mr. Csodálatos a célpont? - Caleb - vágom rá határozottan. - Caleb után akarok kémkedni. Cammie bólint, és fekete terepjárójával az autópályára hajt. - Hívd fel az irodáját! - Minek? - tudakolom, míg a sporttáskában turkálok, hogy ellenőrizzem a kellékeket. - Hogy tudjuk, hol van és mit csinál ma, te zseni. - Képtelen vagyok rá - jelentem ki a gombok fölött megdermedt ujjal. Cammie kikapja a kezemből a telefont, és ő maga tárcsáz.

- Puhány! - mormogja. - Helló, a Sunrise Dentaltól hívom, és Mr. Caleb Drake-et próbálom elérni. Nem jött el ma a megbeszélt időpontban, és... ó, igen? Tényleg? Nos, akkor tökéletesen érthető a dolog... rendben. Majd visszahívom az új időpont egyeztetésének céljából, köszönöm. Leteszi, s győzedelmesen mosolyog. - Elutaztak! - Oké - rázom meg a fejem zavartan. - Minek örülsz ennyire? - Mert akkor betörhetünk a házukba! - állapítja meg, és igazi démoni arckifejezéssel bámul rám. - Tiszta hülye vagy - fordulok el tőle, hogy kibámuljak az ablakon. - Miért lett hirtelen hányingerem? - Imádni fogod, hidd el nekem. Betörtem Stevenhöz, miután megdugta azt a mocskos kurvát, és egy csomó érdekes cuccot találtam. Rá volt állva az ázsiai... férfiakra. - Betörtél az exed lakásába? - zúgott a fejem. - Hogyhogy nem tudtam az ilyen stiklijeidről, és mikor lett belőled én? - Elfoglalt voltál. Lucy és Ethel nem törnek be, hogy kémkedjenek. Ethel azért tört be, hogy megtalálja a nagymamája fülbevalóját, amit ott hagyott. - Jó, először is ne beszélj magadról egyes szám harmadik személyben, Ethel. Másodszor pedig nem török be a házukba! - Mióta lettél erkölcsrendész? - kortyol hevesen a kávéjába. - Ügyvéd vagyok. Összeráncolja a homlokát. - És felnőtt. Felmordul. - És már amúgy is egy életre való bajt okoztam annak az embernek. Az utóbbi kijelentésem mintha dühbe gurította volna, mert fröcsögni kezd. Texasi hadarással vág vissza. - És ő is neked!- bök felém az ujjával, aztán rácsap a kormányra. - Folyton

felbukkan! A francba, Olivia, folyton megtalál, és jogod van tudni, hogy miért! Legalább négyszer felforgatta az életed! GYŰLÖLÖM, AMIKOR AZ EMBEREK NEM HASZNÁLJÁK AZ IRÁNYJELZŐT! - mutatja fel a középső ujját egy Mercedesnek, ami mellett elszáguldunk. - Amúgy meg ne felejtsük el, hogy Leah megcsinálta a saját kis betörését, majd aztán visszament hozzád, és előadta a Végzetes vonzerőt! Ez mind annyira igaz volt... - Tudom a riasztójuk kódját - bököm ki erőtlenül. - Honnan? - kerekedik el Cammie szeme a csodálattól. - Valamitől beindult, amikor Caleb, Leah és én megbeszélést tartottunk, úgyhogy felhívta a biztonsági céget a mobilján, hogy megerősítse a biztonsági kódot, mielőtt leállítják. - Most már csak egy kulcsra van szükségünk - mosolyog rám a parklandi kijárat felé hajtva. - Tartanak egy pótkulcsot a hátsó kertben, a madáretető alatt. - Ezt meg honnan tudod? - Hallottam, hogy telefonon mondja a házvezetőnőnek, aki egyszer kizárta magát. Cammie elkáromkodja magát, használja a „b” betűs szót, és hát- borzongatónak nevez. - Igen, te meg egy mocskos kurva vagy - válaszolom. Leah és Caleb gigantikus házának halijában állunk. Bűntudatosan rágom a körmömet, míg Cammie gondolkodás nélkül körbesétál, és végigtapogatja a holmijaikat. Miközben figyelem, arra gondolok, ki nyerne, ha hajba kapna Leah-val. - Látod ezt? - emel fel egy finoman megmunkált tojást egy díszített aranyasztalról. - Legalább száz Cartier táskát ér! - Tedd le! - sziszegek, körömdarabot köpve a szám sarkából. Az otthonuk egy múzeum, ahol Leah a fő attrakció. Akármerre nézek, festmények és fotók díszelegnek a vörös szörnyetegről. Néhány közülük elég

nagylelkű ahhoz, hogy magába foglalja Calebet is. Elsomfordálok a képmás-Leah látóteréből, s egy alkóv alá állok. - Ha már betörtünk, hozzuk ki belőle a legjobbat - csiripeli Cam. Követem a konyhába, ahol benézünk a hűtőjükbe. Tele van mindenfélével a belugakaviártól kezdve a csokipudingig. Cammie levesz egy szem szőlőt a fürtről, és bekapja. - Mag nélküli - motyogja. Lé fröccsen a szájából a hűtőajtóra. Eltüntetem a foltot egy papírtörlővel, amit a kukába dobok. Kanyargós lépcsősoron lépdelünk felfelé, cipősarkaink kopognak a vajszínű márványon. Cammie megáll egy ajtó előtt, ami a fő hálószobának tűnik. - Á-á, én oda nem megyek be - hátrálok néhány lépést. Előbb vágnám le a karom, minthogy lássam a közös hálójukat. - Hát, én benézek - azzal benyit, és eltűnik odabent. Elindulok az ellenkező irányba. Végigsétálok egy hosszú folyosón, ami tele van hússzor huszonöt centis fekete-fehér fotókkal. Caleb és Leah megvágja az esküvői tortát. Caleb és Leah a tengerparton. Leah cigarettázik az Eiffel-torony előtt undorodva elfordulok. Nem akarok itt lenni többé. Ez az ő otthonuk, ahol kacagnak, esznek és szexeinek. El sem hiszem, mennyire megváltozott minden. Kissé lemaradva érzem magam; mintha kómából ébredve jönnék rá, hogy a világ továbbment nélkülem. Miért érzek ugyanúgy, miközben mindenki más lett? Visszamegyek a földszintre, hogy megvárjam Cammie-t. Akkor látom meg - egy ajtó, egy ovális ajtó. Caleb mindig azt mondta nekem, hogy ha majd épít egy házat, akkor olyan súlyos, középkori ajtót akar az irodájához, mint amilyen a filmekben van. Odaosonok, és előrenyújtom a kezem, hogy felemeljem az íves kilincset, ami csaknem akkora, mint a fejem. Kinyílik, és új lakás meg kölni illata csapja meg az arcomat. Nem is olyan illat, mint az ő illata. Az utóbbi négy évben lecserélte a parfümjét. Megint úrrá lesz rajtam az a kómás érzés.

Diófa

könyvespolcok

sorakoznak

minden

fal

mentén,

regényekkel,

tankönyvekkel és néhol csecsebecsékkel tele. Az asztal felé sétálok, majd kényelembe helyezem magam a hatalmas forgószékében. Megpördülök benne, s körbegurulom a helyiséget. Ez a kedvence az egész házában. Biztos vagyok benne. Minden itt van, amit szeret, amit kedvel vagy amit utál. Aláírt baseball-labdák egy fali tartóban. Szinte látom, ahogy egyet levesz közülük, és néhányszor feldobja a levegőbe, mielőtt kedvtelve visszateszi a helyére. Nagyon vegyes zenei gyűjtemény hever rendetlen halomban a számítógép monitora mellett. Szelíd örömmel látom, hogy az a CD is köztük van a lemezboltból. Aztán ott az a trójai faló-modell is, amit az apja adott neki, amikor nem tudott ott lenni a 21. születésnapján. Színtiszta bronzból van, tehát mondanom sem kell, hogy nagyon nehéz. Caleb utálta a holmit, de mindig szem előtt tartotta, mert emlékeztette rá, hogy tartsa meg a szavát. Felemelem és megfordítom, hogy a ló hasa nézzen fölfelé. Van ott egy kis csapóajtó, amiről senki sem tud. Caleb egyszer azt mondta, hogy emlékeket tart benne - emlékeket, amelyeket nem akarja, hogy más is meglásson. Ajkamba harapok, mielőtt kinyitom. Mit számít még egy bűn, nem igaz? A lajstromomon úgyis az állt, hogy „túl messzire ment”. Az ujjaim valami vékony papírszerűség köré fonódnak. Óvatosan kihúzom, és valamiféle pergamentekercset hajtok szét. Egy rajz, amit tompa hegyű szénceruzával készítettek. A lap alját nagy, áramló betűkkel szignálta az alkotó: C. Price Cárról. A mű egy női arcot ábrázol. Önelégülten vigyorog, és van egy kis gödröcskére hajazó folt az arcán. Rámeredek a felismert arcra, de nem igazán tudom hová tenni - nem a pocsék műalkotás miatt, hanem mert réges-régóta nem láttam. - Jessica Alexander - mondom ki hangosan, a nagy szemeket tanulmányozva. Még egy ember, aki megbízott bennem, de átbasztam. Visszatekerem a papírt és félreteszem. Kíváncsi vagyok, milyen gyakran gondol rá Caleb. Vajon elképzeli, milyen lenne vele az élet? Elképzeli, milyen lenne velem? Eszébe jutok egyáltalán? Megint benyúlok, és ezúttal egy kerek fémvalamit húzok

ki a ló hasából. Caleb hüvelykujjgyűrűje: a csillagos-gyémántos, amit valamelyik születésnapjára tőlem kapott. Felsóhajtva az ajkamhoz érintem. Szóval rejtegeti? Legalább megtartotta, nem? Talán olykor, magányos éjszakákon, azt a CD-t hallgatva előveszi, és rám gondol. Az ember lánya csak reménykedni tud. Ezután egy

miniatűr

homokóra

következik,

amiben

ezüstreszelék

alkotja

a

homokszemeket. Aztán egy kis füzet, aminek a színes lapjai feketék, pirosak, fehérek, aranyszínűek és zöldek, s nem áll rajtuk egyetlen szó sem. Nem tudom, milyen emlékekhez kapcsolódnak ezek a csecsebecsék - biztos utánam jöttek. Amikor fejjel felfelé visszateszem a díszt az asztalra, halk csilingelés- re leszek figyelmes. Hol hallottam már ezt a hangot? Tekintetem a bűnöst keresve végigpásztázza az asztalt, majd körülötte a padlót. Hol... hol? Ott! Felmarkolom, és mekegő hang hagyja el a torkom. Nem tudom, hogy meglepődtem-e, vagy végig tudtam, hogy meglesz - de kiszáradt szájjal fordítom meg a tenyeremben lévő tárgyat. A pénzérme; a mi pénzérménk. Elment a lakásomra, miután elmentem, hogy megtaláljon? Látta, hogy ott hever a tönkretett dohányzóasztalon? Könnybe lábad a szemem, amikor elképzelem, mennyire össze lehetett zavarodva. Honnan tudta, hogy azt az egy dolgot kell elhoznia, ami jelképezheti a szerelmünk kezdetét? Leah bizonyára elmondta neki - jön a keserű felismerés. ígérete ellenére perverz elégedettséggel tálalhatott ki az igazságról. Hogy távol tartsa őt tőlem, mert tudta, hogy meg akar majd találni engem. Összegörnyedve, émelyegve duzzogok, amikor a nevemet hallom. Úgy visszhangzik az óriási házban, mintha egy egész kórus énekelné. - Olivia! - törtet be Cammie Caleb irodájába, és kirángat a kábulatból. Valamivel hadonászik a kezében, szőke haja izgatottan himbálózik mindenfelé. - Olivia! - ismétli tágra nyílt szemmel. - Valamit látnod kell. Feltart egy mappát, amit felém csúsztat az asztalon. - Hol találtad ezt? Nem akarok hozzányúlni.

- Fogd be és nyisd ki! - fonja keresztbe a karját a mellkasa előtt, és feltűnően aggodalmasnak tűnik. Felemelem a kezem, megfogom, s óvatosan kinyitom, hogy tartalma Caleb asztalára ömöljön. Levelek, képek... Egy pillanatig vizslatom őket, mielőtt a sokk hullámai keresztüláramlanak a testemen. - Atyaúristen! Cammie? - nézek rá, és csak rázom a fejem. Teljesen összezavarodtam. - Én megmondtam... - válaszolja. - Olvasd el őket! Az asztalon olyan képek hevernek, amik rólam készültek. És Turnerről. Ott van az eljegyzési felvétel, amit a lánykérés után profi fotóssal készíttettünk, meg egy állatkerti kép rólunk, a kapcsolatunk első évéből. —

Nem értem - mondom bambán. Mire Cammie, a drága detektív-Cammie a

levélhalomra mutat. —

Ki fogok akadni? - harapok az alsó ajkamba.

—

Nagyon.

Felkapom az első levelet. Kézzel írták, egyszerű fehér papírra. Szia, Jo! Tudom, hogy utálod, amikor így hívlak, de képtelen vagyok ellenállni. Furcsa ajánlatot tettél nekem, és muszáj bevallanom, hogy győzött a kíváncsiságom. Nem tudom, milyen bajba keverted magad most, de ha olyasmibe, mint a gimiben... Akkor benne vagyok! A viccet félretéve, tényleg jövök neked eggyel. A Super Bowl- jegyek kincset érnek, szóval ha azt akarod, hogy egy csinos lányt hívjak el randira, nem fogok ellenkezni. Egyébként is tájékoztatni foglak a fejleményekről, szépségem. Remélem, bombázó! Turner

Dühös üvöltésem nyöszörgéssel indul, aztán addig fokozódik, mígnem egy tűzoltóautó szirénáját is megszégyeníti. Cammie mintha aggódna, úgyhogy

megnyugtatom magam és leállók. - A következőt - nyújtom felé a kezem, mire másik papírlapot helyez az ujjaim közé. Jo-Jo! Nem hiszem el, hogy ez történik. Úgy értem, mi a fene? Biztos örömmel hallod, hogy összeházasodunk. Végül megfogadtam a tanácsod, és megkértem. Wow! Szerintem meg kéne köszönnöm. Köszi! Jövő hónapban Floridában leszek, megyek meglátogatni őt. Talán mindannyian összefuthatunk ebédre; a pasid, O. és én. Nem halsz bele, ha találkoztok! Tudom, hogy van valami piszkos kis közös múltatok, de akármi is az, túllép rajta. Végül is te vagy az erő, ami összehozott minket. Nemsokára beszélünk. Az Eljegyzett Turner - Baszd meg - mondom. - Ez még gyenge kifejezés - sétálja körbe a helyet Cammie, ahol ülök, és felnyitja Caleb fénymásolójának fedelét. - Megszervezte az életemet! Valahonnan megtudta, hogy Texasba mentem, majd elintézte, hogy az egyik barátja rám moccanjon - hogy távol tartson Calebtől! Most már egyre növekszik a hangerőm, mire Cammie együttérzőn vállon vereget. - Turner Leah barátja. Kihasználta, és ő még csak nem is tud róla! - Nos, Super Bowl-jegyeket adott neki. Tudod, nem könnyű olyat szerezni... magyarázza Cammie, miközben megnyomta a start gombot. Zümmögő hang tölti be a szobát. - Leah bábjának menyasszonya vagyok. Egyszerre akarom szétüvölteni a fejem és összetörni a dísztojását. Hogy lehettem ennyire hülye? Nem, nem voltam hülye. Semmiképpen sem tudhattam, hogy Turner és Leah kapcsolatban áll egymással. De azt tudnom kellett volna, hogy nem bízik meg bennem, hogy kimaradok Caleb életéből, és emiatt extra

óvintézkedéseket fog tenni. Az ő óvintézkedésével terveztem az esküvőmet! - Égessük porig a házát! - pattanok fel. - Na-na, Lucy, ez Caleb háza is. Semmi szükség rá, hogy őt is büntesd Leah tettéért. Annak ellenére, hogy Ethelt kellene alakítania, Ricky Ricardo akcentust használ. - Éppen most mentettem meg egy húszéves börtönbüntetéstől! - bődülök fel. Védtem azt az undorító, gonosz, áruló kis kurvát! - Ja. Kár, hogy ilyen fasza ügyvéd vagy, mi? Amúgy akad még itt rossz hír... - Még? Hogy lehet még ezen kívül...? Előhúz egy pálcikát a farzsebéből, és a tenyerembe teszi. - Mi ez? - kérdezem elfúló hangon, könnyeimet visszapislogva. - Termékenységmérő. - Hm? - Egy tesztpálcika, ami arra jó, hogy kimutassa a vizeletedben lévő hormonszintet... így bekaphatod a legyet... Felfordul a tenyerem és elejtem. - Kisbabát akarnak? - akad el a lélegzetem. Caleb miért nem mondta? - A csaj akar kisbabát. Az a kis szar egy „titkos” cipősdobozban volt elrejtve azokkal a levelekkel együtt - biccent Cammie Turner levelezése felé meg egy termékenységi naptárral. Ha mindketten kisbabát akarnának, szerinted nem a fürdőszobaszekrényben lenne a helyük ezeknek a cuccoknak? Üres tekintettel bámulok rá. - Olivia! Azért próbál teherbe esni, mert felbukkantál a színen. Fél, hogy elveszíti őt. Caleb nem tudja! Meg kell állítanod, mielőtt örökre csapdába esik. - Miért? Én nem tudom... Tehetetlenül a székre rogyok. - Egy termékenységi naptár - ismétlem. Fogalmam sincs, mi az. - Igen, ami megmutatja, mely napokon a legnagyobb a megtermékenyülés esélye.

Melyik században élsz? - A termékenységi naptár szerint most hétvégén? Érzem, ahogy a levegő kiszivárog a tüdőmből, mintha valaki gyomorszájon vágott volna. Cammie bólint. - Tessék - nyújtja felém Turner leveleinek fénymásolatát. - Figyelj, itt az ideje tenni valamit. És itt most nem a jól bevált trükkös és tisztességtelen dolgokra gondolok. Ezúttal ideje elmondanod neki az igazat, és tisztázni mindent. - Úgymint? Mit lehet még tisztázni? Az összes durva dolgot tudja. - Úgymint azt mondani neki, hogy Leah lerohant téged, miután elhagytad Floridát, és hogy megpróbált pénzzel megvesztegetni... na, hogy tetszik? - Az nem változtatna semmin. Úgyis tudja, hogy Leah épp olyan rohadt, mint én. Átkozottul odavan az erkölcstelen csajokért. - Mi lenne, ha szembesítenénk vele, mit érez irántad? Megint megtalált téged, még azok után is, amit az amnéziájakor műveltél. Még mindig szerelmes beléd, Olivia. Csak meg kell győznöd róla. Eszembe jut, hogy felbukkant a lakásomban Leah ítélethirdetése előtt. Mindig felbukkant, nem? Felbukkant a lemezboltban, felbukkant az ábécében, felbukkant az irodámban. A fenébe is! Cammie-nak igaza van, ez nem lehet véletlen. - Oké - válaszolom. - Oké - nyugtázza. - Most pedig kapcsold be azt a számítógépet. Rá kell jönnünk, hová mentek. Két órával később lépek be a lakásom ajtaján. Az ablakok nyitva, sós óceáni levegő csap az arcomba. Szinte harapva lélegzem be, s keresni kezdem a patkány vőlegényem. Emlékeztetem magam, hogy nyugodt úrinőként kell viselkednem, de amikor meglátom napozni a túlméretezett teraszomon, annyira hangosan káromkodom el magam, hogy a vizét majdnem elejtve fordul felém. - Nesze - húzom le a gyűrűt az ujjamról, és feléje hajítom. Csilingelve landol a

kövön, majd megpördülve megáll a lábánál. - Elutazom. Mire visszajövök, TŰNJ EL! Felpattan. Zavartnak tűnik. Balról jobbra néz, mintha valahol ott rejtőzne a szeszélyes viselkedésem oka. - Mi...? Végignézek a Gucci napszemüvegén, a lazacszínű fürdőgatyáján, a robotszerű mozgásán... és beleborzongok. Mégis mit gondoltam? Semmit! Csak kitöltöttem a szívemben tátongó űrt. Cammie- nak igaza volt! - Tudod... Leah! Annyi hónapon át védtem a bíróság előtt, de te egy szót sem szóltál! Turner arca a nevetséges barnaság ellenére elsápad. Úgy lóbálja a kezeit, mintha nem tudná eldönteni, hogy megadja magát, vagy mutogasson rám. - Super Bowl-jegyekért randiztál velem! Most már kiabálok. - Igen, de... - Kuss legyen! Csak fogd be! Egy kerti székre rogyva a tenyerembe temetem az arcomat. Kilencvenévesnek érzem magam. - Turner, mi nem vagyunk egymáshoz valók. Nem akarok összeházasodni veled, sajnálom. - Nos... - puffogja - nekem nincs is beleszólásom? Ujjaim között rápillantok. - Nem, tulajdonképpen nincs - állok fel sóhajtva. - Csomagolnom kell. Befelé veszem az irányt. - Miért? - szól utánam. - Miért nem tudjuk megoldani? Megtorpanok, s hátranézek a vállam fölött. - Nincs mit megoldani. Nem adhatom neked oda azt, amim nincs.

Tizennyolcadik fejezet

N

yolc óra múlva egy repülőgép első osztályán ülök, és kólát kortyolva dobolok türelmetlenül az előttem lévő italtartón. Caleb és a Vörös Szörnyeteg Rómába mentek. Igen, ahogy mondom:

Rómába. A Bahamák nem volt elég jó a csajnak, de Marco Island sem - pedig mindkettő toplistás gyerekcsináló helyként szerepelt a böngészési előzményeiben. Ehelyett inkább a De La Vilié Intercontinental Hotelre voksolt, ahol a kedvenc színésznője, Susan Sarandon teherbe esett. Honnan tudok ilyen intim részleteket? Hát amellett, hogy betörtem hozzá az őrült legjobb barátnőmmel, az e-mail fiókját is feltörtem, és elolvastam az anyjával folytatott levelezését. - Ez az első utad Rómába? A hang irányába fordulva egy nagyon zöld szempárral szembesülök a szomszédos ülésről. - Ööö, igen - harapom el a szót, hogy a lehető legdurvábbnak hangozzon, aztán visszafordulok az ablakhoz. Jézusom! Dumcsizós típus. Nem vagyok társalkodó kedvemben. Életem legfontosabb küldetését teljesítem. - Szeretni fogod. A legjobb hely a világon. - Ja, a gyerekcsinálásra - motyogom. - Elnézést, hogyan? - Á, semmi - válaszolom. - Üzleti úton vagyok, szóval csupa móka, semmi buli nevetek fel fagyosan, és úgy teszek, mintha a táskámban keresgélnék valamit. - Kár. Legalább a Colosseumra érdemes volna időt szakítanod. Egyszerűen lenyűgöző! Most már tényleg ránézek, mert ez nem is rossz ötlet. A jó életbe! Rómába megyek! Hivatalosan is izgatott lettem. Miközben repjegyet foglaltam, bőröndbe dobáltam a holmijaimat és szakítottam Turnerrel, ez elkerülte a figyelmem. - Talán fogok - mondom mosolyogva.

Nem néz ki rosszul. Sőt, huncutul jóképű a szénfekete hajával, karamellszínű bőrével és finom metszésű állkapcsával. Olyan tipikus zsidó orra van. Hirtelen zavarni kezd a sápadt arcom. - Noah Stein - nyújtja felém a kezét. - Olivia Kaspen - rázom meg. - Olivia Kaspen - ismétli. - Igazán költői név. - Hát ez a legfurcsább dolog, amit valaha mondtak nekem. Pofát vágok, ő meg mosolyog. - Mivel foglalkozol? - kérdezem. Próbálok kedvesnek tűnni. Te jó isten. Az előbb szakítottam Turnerrel. TE JÓ ISTEN! - Saját cégem van. És te? - Ügyvéd - vágom rá. Lenézve látom, hogy remeg a kezem. - Ki kell mennem a toalettre, bocsánat... Megrázza a fejét, és kikászálódik a széksorok közé, hogy ki tudjak menni. Majdnem feldöntök egy kislányt meg egy utaskísérőt, ahogy a mosdó jelzés felé botladozom. Amint bent vagyok, összeesem a vécé előtt. Hányok. Francba, francba, francba. Az egész életem megváltozott az utóbbi pár órában, de csak most tudatosul bennem. Turner. Szegény Turner! Á, nem - Super Bowl- jegyekért randizott velem! De szeretett, nem? És én szerettem? Nem. Ez volt a helyes döntés, hogy szakítottam vele. Ez volt az egyetlen lehetséges út. Kiöblítem a számat a mosdónál, aztán háttal nekidőlök a falnak. Tiszta őrület: elrohanni Olaszországba, hogy mániákusan üldözzem az exbarátomat... Mit mondana erre az anyám? A zokogást visszatartva beleharapok az ajkamba. Egyedül Rómában... Az isten szerelmére, nem is tudok olaszul! Ez beteg. Nagyon, nagyon beteg. Visszasétálok a helyemre, s Noah gálánsán beenged anélkül, hogy egy szót is szólna a feldagadt arcomról. Iszom néhány kortyot a szén- savmentessé vált kólámból, két ujjal feltörlöm az elkenődött szempillaspirálom, és homlokráncolva

Noah felé fordulok. - Nem üzleti útra megyek Rómába. Csöppet sem tűnik meglepettnek. Miért is lenne az? 0 nem tudja, hogy megrögzött hazudozó vagyok. - Ó - vonja fel a szemöldökét. - Értem. Mély lélegzetet veszek. Üdítő érzés őszintének lenni. - Azért megyek oda, hogy megtaláljam Caleb Drake-et. És amikor ez megtörténik, mindenről el kell mondanom neki az igazat. Nagyon meg vagyok rémülve... Új keletű érdeklődéssel néz rám. Csinos lányból intrikus nővé váltam a szemében. - Milyen jellegű igazságról van szó? - Piszkosról. Bőven akad tisztáznivaló - sóhajtok. - Szívesen hallanám. Fészkelődni kezdek a tekintete tüzében. Olyan erő sugárzik abból a zöld szempárból, mint egy atomfegyverből. - Hosszú történet. - Nos... - emeli fel a kezét, és néz körbe az utastérben - ...hosszú utunk lesz. - Rendben. Elmesélem, de egy feltétellel - húzom fel a lábam egészen a mellkasomhoz, s ott is tartom. Noah a térdemre tekint, aztán meg az arcomra, mintha nem értené, miért ül kislány módjára egy felnőtt nő. - Cserébe el kell mondanod a legrosszabb dolgot, amit valaha is tettél. - A legrosszabbat, amit valaha is tettem? - réved a távolba egy régi emlékkép hatására, s elfintorodik. - Kilencedikes koromban volt egy lány az osztályban, akit Dagadt Dianának hívtunk. Egyszer viccből bemásztam a hátsó kertjükbe, elloptam az egyik bugyiját a szárítóról, aztán kiakasztottam az iskola kapujára egy táblával, amin az állt, hogy Dagadt Diana Ejtőernyő Bugyit Hord. Amikor meglátta, könnyekben tört ki, elesett a táskájában, és a balesetire kellett vinni, ahol öt öltéssel varrták össze az állát. Szörnyen éreztem magam. Sőt, még most is.

- Ez gonosz dolog volt - bólintok. - Ja, most már bomba csaj. Láttam a középiskolai osztálytalálkozón, és randira hívtam. Rám nevetve azt mondta, hogy egyszer már láttam a bugyiját, többször nem fogom. Felkacagok. Igazi kacajjal, amitől rázkódik az egész testem. Noah is csatlakozik. Még mindig mosolygok, amikor tudatosul bennem, hogy még egy cserkészsráccal van dolgom. - Szóval, Diana... Ez volt a legrosszabb dolog, amit valaha tettél? - Egyszer elloptam egy mágnest a kisboltból. - Te jó ég! Nem tudom, készen állsz-e a sztorimra... - Egy próbát megér. Az arcába nézve eszembe jut, hogy Caleb egyszer azt mondta: a megjelenésből következtetni lehet a személyiségre. Ha ez igaz, bizalmat szavazok Noah-nak, mert a legbarátságosabb tekintet az övé, amit valaha is láttam. - Szerelembe estem egy fa alatt... - kezdem.

Tizenkét órával később Rómában esik, én pedig a De La Vilié Intercontinental Hotel előtt állok egy hülye sárga poncsó alá rejtőzve, ami alig véd a zuhétól. Nem tudom, miért vagyok itt ebben a pillanatban, ráadásul ázott egérként nem érhetek el semmit. De szükségét érzem, hogy lássam az ablakát, és lássam azt a panorámát, amit ő élvezett egész reggel. A szálloda kicsi, ám fényűző, s méltóságteljesen csücsül a Spanyol lépcső tetején. Elképzelem, hogy az apró erkélyükről belátják az egész várost. Milyen romantikus! Sóhajtva tovább bámulok. Valami mozgás van az ablak mögött, aztán egy ismerős vörös fej bukkan fel, hogy a napellenző alá álljon egy égő cigarettával a kezében. Nem tudja, hogy a nikotin negatívan hat a termékenységre? - Füstölj csak... - suttogom összeszűkült szemekkel.

Egy másodperccel később ismét kinyílik az ajtó, és római isten módjára előkerül Caleb, hogy csatlakozzon hozzá. Félmeztelen, a haja pedig vizes - valószínűleg éppen most tusolt. Úgy teszek, mintha nem csapott volna áram a szívembe, s két ujjammal letörlöm a szemem alá gyűlt festéket. Ne merj hozzáérni, ne... Leah előrenyújtja az egyik kezét, és csábítóan végighúzza a mellkasán. Caleb nevetve kapja el a nadrágja derekánál. Elfordulok, amikor magához húzza és köréfonja a karjait. A szívem sajogni kezd; ez az érzés az elmúlt kilenc évben a legjobb barátommá lett, volt időm megszokni, lehetetlenül taposom a követ, a számból állati üvöltés szakad fel. Hányok tőle, hogy szeretem. - Jól van, Olivia, ezek itt mindjárt tesztelik a termékenység-ügyet. Nem szabad hagynom, hogy Leah fattya becsússzon - kántálom magamnak, és előhúzom a zsebemből a telefonomat. Egy vagyonba fog kerülni a hívás, de kit érdekel, igaz? Nem lehet árcédulát ragasztani a szerelemre. A De La Vilié számát tárcsázva egy parfümbolt kiszögellése alá szuszakolom magam. Türelmetlenül várok, amíg meg nem hallom a rövid csengetést. - Buona Sera, De La Vilié Inter-Continental. Non ci sono titoli che contengano la parola? - szól bele egy női hang. - Oh... helló... beszél angolul? - Si. Miben segíthetek? - Az egyik vendégüket, Caleb Drake-et próbálom elérni. Nagyon fontos lenne, ezért érdeklődnék, hogy tudná-e azonnal értesíteni, és megkérni, hogy hívjon vissza. Hallom a pötyögést a számítógép billentyűzetén. - És az ön neve? Ajjaj... Hogy is hívják a titkárnőjét? Rímelt a pina coladára... - Rena Vovada - lehelem. - Az irodájából keresem. Kérem, mondja meg neki, hogy fontos lenne rögtön visszahívnia. Nagyon szépen köszönöm.

Azzal leteszem, mielőtt még többet kérdezhetne. A feladat végeztével visszaosonok az esőbe, ahonnan rálátok az erkélyükre. Még mindig ott vannak. Leah egyik kezével a cigarettát nyomja el, és hagyja, hogy a másiknál fogva Caleb behúzza az ajtón. Látom, hogy Caleb a szoba belseje felé kapja a fejét, s a küszöbön átlépve elszakadnak egymástól. Mintha hallanám is a telefon távoli csörgését. Helyes. Ezzel nyertem magamnak legalább egy fél órát. Remélhetőleg elég ahhoz, hogy megöljem a hangulatot. Elégedetten indulok vissza a Montecito Rióba - a hotelbe, ahol szállást foglaltam magamnak. Nem olyan csillivilli, mint a De La Vilié, de kétségtelenül bájos. Susan Sarandonra pedig tojok. Átázott cipőmmel vizet fröcskölök mindenfelé, amikor beslattyogok a hallba. A lány a pult mögül rám bámul, és felemeli a telefont, hogy takarítót hívjon. - Ön Miss Kaspen, ugye? - szól utánam, amint a lift felé tartok. Habozom, mielőtt megfordulok. - Igen. - Van egy üzenetem önnek - nyújtja felém a papírt, én pedig óvatosan fogom a két legszárazabb ujjam közé. - Kitől? Szinte féltem megkérdezni, de nyugalom mossa el a szorongásom, amikor „Noah Stein” neve hangzik el válaszként. Noah, a vadidegen, akinek kiöntöttem a lelkemet... Kedves tőle. Ettől úgy éreztem hirtelen, hogy nem nagy dolog Rómában lennem. Vannak itt barátaim. Az üzenetet a még mindig csöpögő poncsómmal együtt felviszem a szobámba. Anélkül mászom be a zuhany alá, hogy venném a fáradságot az elolvasására. Minden várhat addig, amíg át nem melegszem és meg nem szárítkozom - Noah, az új cimborám is. Amikor végre előkerülök a fürdőből, összehúzom magam az aprócska ágyon, és széthajtogatom az ázott papírt.

Vacsora nyolckor Tavernetta Enned kell... Elmosolyodom. Tényleg ennem kellett, és nem olyannal, akiért odavagyok. Felemelem a telefont, hogy tárcsázzam a mobilszámot, amit Noah az elköszönés előtt átadott a reptéren. - Csak vészhelyzetekre - kacsintott rám. - Ne élj vissza a titkos mobilszámommal. Csupán egy másodpercig hezitáltam, mielőtt elvettem. Egyedül vagyok Rómában. Szükségem lehet rá. - Noah, itt Olivia - szólok a kagylóba. - Nem akarok beszélni veled, hacsak nem azt mondod, hogy eljössz. - Elmegyek - válaszolom nevetve. - Jó. Az étterem egy kicsit puccos, fel vagy szeretkezve? - Lássuk csak... Azért jöttem ide, hogy meggyőzzem életem szerelmét, hogy muszáj velem újrakezdenie. Négy „gyere vissza hozzám és szeress” ruhám van. Melyiket választod? - A feketét... - Oké - sóhajtok. - Nyolckor találkozunk. Az izgalomtól megszédülve teszem le. Ez az! Ismét ura vagyok az életemnek. Ma este vacsorázom és lazítok. Holnap megkeresem Calebet, és mindent elmondok neki. Pulykatojásnak fogalma sincs róla, mi következik. Az Olivia hurrikán végigsöpör Rómán, és felkavarja a dolgokat. A vacsorához készülődve azon gondolkodom, ami utolsó csepp- ként a pohárban tönkretette a kapcsolatunkat. Ahogy dobogott a szívem, amikor Caleb irodája előtt álltam, tudva, hogy akit mindennél jobban szeretek, éppen elárul abban a pillanatban... Fontolgattam, hogy elsétálok, és bemesélem magamnak, hogy más van odabent azzal a flörtölős lánnyal. Aztán eszembe jutott az apám... Ahogy megcsalta és megbántotta az anyámat. Sokkal jobban, ahogy a ráknak

valaha is sikerült. Látnom kellett. Nemcsak őt, hanem a nőt is. Miféle csajnak lehetett akkora hatalma, hogy minket szétválasszon?

A múlt Ez extra szörnyű lesz. Fájdalmas. Sorsdöntő. Az ajtó hangtalanul nyílt ki. Tulajdonképpen olyan hangtalanul, hogy sem Caleb, sem a partnere nem vette észre, hogy kinyílt, és döbbenettől kábult közönség áll a küszöbén. - Caleb - szólaltam meg gépiesen, mert ezen a ponton már kitaposták belőlem az életet. A két fej szétrebbent, Caleb pedig sietősen hátralépett. A nő combján felhúzott ruhát méregettem összeszoruló gyomorral. Ez volt a valóság - ők ketten, meg a széthulló életem. Semmi esély, hogy kimagyarázza. És semmi esély, hogy higgyek neki, ha megpróbálja. Az arcába néztem. Nagyon-nagyon sápadt volt. - Caleb - ismételtem. Annyira megdöbbent; összerándult a testem. Bocs, hogy rajtakaptalak. A szája kinyílt és bezárult, de egy hang sem jött ki rajta. A lány büszkének tűnt. Sikítani akartam - Vele? Miért vele? - Szerettelek - mondtam, és ez volt az első alkalom, hogy valaha is megtettem. Caleb arca megvonaglott az érzelmektől. Milyen kegyetlen voltam, hogy végre kimondtam, amire várt... éppen a hűtlenség pillanatában? Övön aluli ütés. De ez harc, és én készen álltam arra, hogy a végsőkig elmenjek. A kis trampli az asztalon kedvtelve méregetett bennünket. - Biztos te vagy Olivia - nyugtázta az asztalról leugorva. Felbőszített, hogy tudja a nevem. Beszéltek rólam? A bekeretezett képem közelében ült. Az arcom tanúja volt annak, amit műveltek. Nem tudtam ránézni. Egyszerűen nem. Szoknyából kilógó fenékkel hagyta el a helyiséget, egymásra bízva

két összetört embert. - Sosem akartam ezt... - szólalt meg Caleb, miután bezárult az ajtó. - Hogy lebukj? Vagy hogy megcsalj? Próbáltam úrrá lenni a remegő hangomon, fölöslegesen. - Olivia - könyörgött, és egy lépéssel közelebb jött. - Nem! - emeltem fel az egyik kezemet, hogy megállítsam. - Ne merj a közelembe jönni... Hogy voltál rá képes? Ennél rosszabbat nem is tehettél volna. Pont, mint az apám! - sziszegtem. - Az apád és én semmiben sem hasonlítunk. Túl sokáig használtad kifogásként arra a bűneit, hogy ne szeress. Nem hittem el, hogy ezt mondja. Szerettem embereket. Sok embert szerettem. Csak nem közöltem velük. - Hányok tőled. Legalább viselkedhettél volna férfi módjára, és megmondhattad volna, hogy nem akarsz többé. - Mindig is akarni foglak, Olivia. Ez nem arról szólt, hogy nem akarlak. Hanem arról, hogy túlzottan akarlak, de te nem viszonzod! Letöröltem egy dühös könnycseppet, ami lecsorgott az arcomon, és gúnyosan elmosolyodtam. - Szóval a szexről szólt? Caleb tehetetlenségében az ég felé emelte a kezét. Nagyobb dühvel nézett rám, mint valaha is. - Szerintem időről időre megmutattam neked, hogy sosem a szexről szólt. A hangja halk és fenyegető volt. - Eléggé szerettelek ahhoz, hogy félretegyem minden egyes érzésemet, befogadva helyettük a tieidet. Mit kaptam cserébe? Hidegséget meg közönyt. Önző és megkeseredett vagy. Azt sem veszed észre, ha egy kincs pottyan az égből a lábaid elé. Tudtam, hogy igazat beszél. Ilyen voltam, sőt még rosszabb. De attól még egyszerűen elhagyhatott volna anélkül, hogy hülyét csináljon belőlem.

- Jól van, akkor hadd kezdődjön máris a gyógyulásod! Otthagytam a félhomályban állva, s nyugodtan a legközelebbi kijárathoz sétáltam. Nem fog fájni, nem fog fájni, nem fog fájni... Pokolian fájt. Úgy sajgott, hogy alig bírtam lemenni a lépcsőn. Inkább leültem. Ott ültem remegve, s azt kívántam, bárcsak becsapódna egy meteor a Földbe éppen abban a pillanatban, pont oda, ahol vagyok. Sebzett voltam és védtelen. Mintha kifordultak volna a zsigereim, és épp összevissza véreznék a padlót. Hogy történhetett ez meg? Miért? Ő volt a mindenem. Hallottam, hogy egy emelettel feljebb kinyílik az ajtó, s zeneszó áradt ki rajta a lépcsőre a szellővel együtt. Attól tartottam, hogy Caleb jött utánam, úgyhogy felpattantam, és lerohantam a maradék négy lépcsősoron. Meg sem álltam a kocsimig. Erőszakosan elfordítottam a kulcsot, és felköhögött a motor. Az isten verje meg! Tudtam szeretni. Ott volt bennem az érzés. Ha olyan sokat tudott rólam, hogyhogy nem látta? Ha nem szerettem, hogy fájhatott ennyire? Semmi sem jogosította fel a megcsalásra - semmi! Ahelyett, hogy hazafelé vettem volna az irányt, a kerekeim jobbra csikordultak. Egy mikrobuszt majdnem leszorítottam az útról, amikor ráhajtottam az 595-ös útra. Mindenem az övé volt. Minden, amit oda tudtam adni, erre ezt csinálta. Megbíztam benne! - Nem, nem, nem, nem - kezdtek patakokban ömleni a könnyeim. - Ez nem történhetett meg! Lehúzódtam, mert féltem, hogy ha így vezetek, a végén még megölök valakit. Úrrá lett rajtam a téboly, kialudt bennem a fény. - Caleb, nem! Éreztem az ajkaimra áradó só ízét. Gyűlöltem magamat. Jobban, mint őt, és jobban, mint valaha is az apámat. Menthetetlen romhalmaz voltam, a

legocsmányabb fajta ember. Megint elindultam. Nem mehettem haza, ott megtalálhatott volna. A hotelt lefoglaltuk, csak néhány száz kilométerre északra. Oda elmehetek. Caleb próbált hívni a mobilomon. Átirányítottam hangpostára, és feltekertem a rádión a hangerőt. Minden jobb volt, mint a saját zokogásom hangja. A szállás, amit foglalt nekünk, szép volt. Emlékszem a szökőkutakra és a freskókra a hallban, meg arra, hogy őszinte mosollyal üdvözöltek az alkalmazottak. Az én szemem viszont mindenre vak volt, Caleb árulását leszámítva. Becsekkoltam, aztán felvittem az utazótáskámat a lépcsőn a szobába. Még mindig korán volt, amikor lezuhanyoztam és átöltöztem. Azt a ruhát vettem fel, amit direkt arra a hétvégére vettem. Repülőtér kék volt, csupán leheletnyi fekete csipkével a derekán - az ő két kedvence. Keresztülhúztam a fejemen, aztán a tükörhöz léptem, hogy megbámuljam benne magam. Gyönyörűen festettem. Bár ez mit számított, ha belül annyira ronda voltam? Nem maradhattam abban a szobában egyedül, megőrültem volna. Felkaptam a táskámat, és az ajtóhoz futottam - és próbáltam nem folyton a kezét látni magam előtt a csaj combján. Tudtam, mit fogok tenni. Olyat, ami jobban fáj neki, mint amekkora fájdalmat ő okozott nekem. így harcoltam: mocskosán. Szemet szemért... A nyüzsgő Daytona Beach-i utcákon lófráltam, mélán bámulva a kirakatokat. Néhány háztömbnyire találtam meg pontosan azt, amit kerestem. Swig Martini Bar. Nyomott és kétségbeesett volt, akárcsak én. A széles ajtón belépve felvillantottam a személyimet a kidobónak. Füst és pacsuli keveréke csapott az arcomba. A szagról beugrott az az éjszaka, amikor Caleb barátainak bulijára mentem, hogy visszakapjam. Milyen lehangoló! A bárpulthoz furakodva rendeltem egy whiskey sourt. A pultos kíváncsian méregetett, amikor egy kortyra lehúztam, és kértem egy másikat. Láttam, hogy extra adag szeszt önt a másodikba - a jó isten áldja meg érte! Kivittem az italt a kis teraszra, ahol elfoglaltam egy óceánra néző asztalt. Szép volt. Titokzatos, magányos és elgondolkodtató. Ezt a trükköt a legjobb nők vetik be. Különülj el a csordától,

nézz ki jól, s egy férfi meg fog jelenni. Megjelent. Magas, szőke, öltönynadrágos, hanyagra oldott nyakkendővel. - Nehéz nap? - kérdezte a korlátnak dőlve, a vizet szemlélve. - Igen. És neked? - Nagyon - mosolygott rám. A sárga fogaiból látszott, hogy dohányos. - Meghívhatlak egy italra? - biccentett az üres poharam felé. Bólintottam. - Egy bármire. - Oké. Kettővel tért vissza. Helyes - gondoltam. Legalább hamarabb odaérek Részegországba. Több mint egy órán keresztül ittunk, mielőtt a táncparkettre hívtam. Középszerű táncos volt, de ez akkor mit számított? Leküzdöttem az undoromat, miközben a hátamnak dörgölőzött és vonaglott. A kavargó fejemre összpontosítottam. Egyre sűrűsödtek a sietős csókok és a pia miatti becézgetések, éjfélre pedig az utcákat róttuk a szállodám felé. - Várj - mondta, amikor már odabent voltunk, és rajtam feküdt. Láttam, ahogy elővesz a pénztárcájából egy óvszert. Úgy csapta a tenyerébe, mint ahogy a cigarettásdobozt szokás, aztán feltépte a fogával a csomagolást. Undorodva rándultam össze. Emlékszem, hogy semmit sem éreztem. Csak feküdtem ott, ő pedig egyáltalán nem törődött vele. Szóval így veszítem el a szüzességemet - gondoltam. Egy idegennel, nem pedig Calebbel. Amikor vége lett, elaludt. Egész éjjel ébren feküdtem. Hányingerem volt, utáltam magamat. Reggel korán elment. Nem tudtam a nevét sem. Szorongva vártam a bűntudatot, de csak zsibbadtság jött helyette. Tudtam, hogy ha elég tüzetesen megvizsgálnám a felszín alatt lappangó érzéseket, undort találnék - de még nem álltam készen rá, hogy utáljam magam. Túlságosan lefoglalt, hogy Calebet utáljam. Dél körül motoszkálást hallottam az ajtón túlról. Tudtam, hogy eljön. Szerzett egy kulcsot a recepción, és benyitott. Az ablaknál ültem, amikor kinyitotta az ajtót. Nem zuhanyoztam, a hajam pedig szénakazal módjára borult az arcom köré.

Egy szót sem szólt, amikor meglátott. Tekintete végigszáguldott a szobán, a fájdalmam jelei után kutatva. Szanaszét dobált ruhák, rendetlenség. Pillantása megakadt az óvszer csomagolásán, ami feltépve és kihajtva állt az éjjeliszekrényen. A keze a csaj combján - az én kondomfóliám... Ez a két kép mindkettőnk emlékezetébe égett örökre, banánhéjként csusszanva a jövőbeni párkapcsolatokba. Hála nekem, Caleb soha többé nem lesz képes óvszercsomagolásra nézni anélkül, hogy hányingere támadna. Láttam, ahogy a felismerés kiül az arcára. Fájdalma egy rándulásban utat tört magának, aztán elsötétült a tekintete. Megtettem a következő lépést, mert ugye mocskosán harcolok. - Én vittem el Jessica Alexandert az abortuszra. Én mondtam neki, hogy tegye meg. Eltartott egy pillanatig, mire felfogta a szavaim értelmét. Az elhaladó kocsikra néztem. Elképzeltem, hogy az összes érzésemet beleteszem az egyikbe, s figyelem, ahogy elmegy. Ne érezz semmit - mondtam magamnak. Ne érezz semmit, hiszen ő sem érzett, amikor megcsalt. - Annyira akartalak, hogy szövetkeztem és manipuláltam, hogy megkapjalak. Hónapokig kémkedtem utánad. Tudtam minden lányról, akivel randiztál. Ismertem minden helyet, ahová bármelyiküket elvitted. Mindent kiterveltem. Továbbra sem szólt semmit, de éreztem a néma haragját valahol a hátam mögött. Hullámokban tört ki és sugárzott a testéből. - Mindig is szerettelek. Attól a pillanattól fogva, hogy először beszéltél hozzám. Még mindig semmi. - Lefeküdtem egy idegennel, hogy fájjon neked. Ezek a szavak kiszívták a levegőt a szobából. A tüdőm összepréselődött, ahogy a tettem súlya elkezdett rám nehezedni. Úristen, úristen, úristen... Puffanást hallottam. Lassan megfordultam, és ott láttam Calebet térdre rogyva, tenyerébe temetett arccal. Láttam, ahogy rázkódik a teste - hogy könnyektől vagy indulattól, arról fogalmam sem volt. Egy hangot sem adott. Csak csendes kitörések voltak, amikre örökre emlékezni fogok. Reszketni kezdett a testem, amikor

tudatosult bennem, mi történik. Mindennek vége - nekem, neki, nekünk. Örökre megváltoztunk. Nem akartam élni. Fontolgattam, hogy kivetem magam az ablakon. Akkor egyáltalán nem kellett volna szembenéznem a fájdalommal. Fájdalmat okoztam annak az embernek, akit a legjobban szerettem, az egyetlennek, aki volt nekem - csak hogy bosszút álljak. És végül magamat tettem tönkre. Percek teltek el, aztán egy óra. Oda akartam menni hozzá. Könyörögni, hogy bocsásson meg, elmondani neki, hogy megölöm magam, ha nem teszi... De képtelen voltam rá. Túl sok hidegség volt bennem hozzá. Miért nem láttam hamarabb azt az embert, aki valójában voltam? Hogyhogy nem tudtam, hogy egy szeretetre képtelen üres lyuk vagyok? Amikor felállt, elfordultam. - Bocsánatot kérek, Olivia, amiért megbántottalak - szólalt meg rekedten, s elnehezült a szívem. Miért csengett ilyen gyengéden a hangja? Miért nem kiabált velem? Én voltam az, aki bántott. Én. Az én hibám. Az én bűnöm. Az én mocskom. - A mai nap után engem soha többé nem látsz. Szünetet tartott, majd a következő szavai olyan mélyen szántottak a bensőmbe, hogy sosem fogok meggyógyulni utánuk. - Én fogok még szeretni, Olivia. De te örökre sajogni fogsz. Amit tettél, az... Értéktelen vagy, mert azzá tetted magad. Eszedbe jutok majd a hátralévő életed minden egyes napján, mert én voltam az igazi, de te eldobtál. Azzal elment.

Tizenkilencedik fejezet

N

oah az étterem előtt vár, amikor megérkezem a taxival. Mielőtt a táskámért nyúlnék, elővesz egy bankjegyet a tárcájából, a sofőr felé nyújtja, s int neki,

hogy tartsa meg az aprót borravalónak. Száz euró volt. - Elragadóan festesz - mondja, és puszit nyom az arcomra. - Köszönöm - karolok belé, s belibbenünk a legelbűvölőbb étterembe, amit valaha is láttam. Olaszországban vagyok. - Szóval, eddig hogy tetszik Róma? - érdeklődik. A taxiban ülve egyszerre régi és új várost láttam. Málló épületeket, amelyek győzedelmesen álltak ugyanott, ahová évszázadokkal ezelőtt álmodták őket, körülöttük pedig modern építészetet. Varázslatos, hogy minden szempillantással kap az ember egy kis ízelítőt a régmúltból. Mintha a múlt feltámadna hamvaiból, s emlékeztetne rá, hogy még mindig itt van. Aztán az a sok motorbicikli, robogó és icipici kocsi... Mind száguld és kanyarog, meg hisztérikusan dudál az útjába tévedő dolgokra. A kiteregetett ruhák, amelyek vidáman lengedeznek szinte minden erkélyen. Az utcán sétáló emberek, az innen-onnan kihallatszó zene... Mintha véget nem érő aláfestő zenéje lenne az itáliai életnek. - Bárcsak sose kellene elmennem innen! Nem láttam még ilyet... - vallom be. Noah bólint, és megvárja, hogy leüljek, mielőtt helyet foglal. - Amikor először jártam itt, azt gondoltam, hogy az egész úgy néz ki, mint egy gettó. Eltartott néhány napig, amíg beleszerettem. De azóta is folyton azon kapom magam, hogy sóvárgok ez után a hely után, amikor otthon vagyok Amerikában. Mindent megteszek, hogy olyan gyakran jöhessek, amennyire csak lehet. El tudtam képzelni, hogy mindez velem is megtörténik. Nem csoda, hogy Leah Rómában akarta a gyerekét összehozni. Biztos járt már itt. Minden gazdag lány elzarándokol Rómába fényűző életének valamely pontján - természetesen

shoppingolni. Amikor mindkettőnk előtt van már egy pohár bor, és a pincér a rendelésünkkel a fejében elsétál az asztalunktól, Noah aggodalmas arccal felém fordul. - Láttad őt? A Calebedet? - Távolról - kacagok fel, mert nevetségesen messze vagyok tőle, hogy az én Calebem legyen. - Öt emelettel lejjebb lestem a szállodai szobájuk ablakát. - Van már kész haditerved? Megrázom a fejem. - Ötletem sincs, de meg kell csinálnom. Majd kitalálom. Van még néhány órám, hogy előálljak valamivel. - Valami őszintével? - évődik oldalra döntött fejjel, amitől tincsei vonzó módon a szemébe hullanak. - Igen - nevetek. Annyira jó nevetni! - Te tudod, Olivia. Amit te csinálsz, az a helyes. - Mi? Őszintének lenni? Idegesen belekortyolok a borba. Nincs kényelmetlenebb annál, mint a becsületemről csevegni. Vagyis a hiányáról. - Nem. Meglepetten nézek fel. - Azután menni, amit szeretsz. Annak ellenére, amit tettél... és nem fogom cukormázba vonni, elég durva dolgokat tettél... de azért tetted, mert annyira szeretted ezt az emberi lényt, hogy nem tudtál ellenállni. Ebben van becsület. - Ehh... Nincs bennem egy fikarcnyi becsület sem, erről biztosíthatlak. - Tévedsz. Oldalra döntöm a szkeptikus fejemet. Senki épeszű nem nevez engem becsületesnek - főleg, miután hallotta a történetemet. - Még sosem találkoztam senkivel, aki ennyire becsületesen felvállalja a rossz cselekedeteit, és aki ilyen nyílt őszinteséggel beszél az érzéseiről. Rossz ember vagy, Olivia?

- Igen - válaszolom könnyedén. - Látod... A viselkedésed a baj. Érzelemből cselekszel ahelyett, hogy időt adnál magadnak az erényességre. - Erény - ismétlem az idegen szót, erősen próbálván koncentrálni a jelentésére. - Vicces, hogy az életutad folyton beleütközik az övébe... - teszi hozzá témát váltva. - Úgy értem, mégis mennyi esélye van annak, hogy amnéziás legyen, aztán kétszer is összefusson veled huszonnégy órán belül? Vállat vonok. - ...csak azért, hogy beszélgetést kezdeményezzen veled, mindkét alkalommal, aztán kávézni hívjon? - folytatja. - Tudom - sóhajtok. - Aznap előfizettem az iróniára, amikor először találkoztam vele. - Itt valami többről van szó, csak nem veszed észre. - Miről? Sorsszerűségről? Utálom a sorsot. Egy unatkozó kis aljadék, aki nem hagyja, hogy az emberek békében gyógyuljanak. - Nem hiszem. - Akkor hogy hiszed? A két szemöldöke közötti rés összeráncolódik. A szemei pedig olyasvalamit látnak, amibe epedve szeretnék bepillantást nyerni. - Úgy hiszem, hogy miután először odaadtad a szíved, sosem kapod vissza. Az életed további részében csak úgy teszel, mintha még mindig lenne szíved. - Ahaaa... - Tehát csak gondolj bele... - von vállat. - Él, de összetörve. - Honnan tudod? - kérdezem. Caleb nekem nem tűnik összetörtnek. Olyan, mintha teljesen továbblépett volna. - Mert körülbelül tizenkét órás ismeretségünk után én úgy döntöttem, hogy sosem felejtelek el. Még akkor sem, ha többé egyetlen szót sem váltunk egymással. Nagyon erős benyomást hagysz. El tudom képzelni, hogy érzi magát az a

szerencsétlen flótás, miután éveket töltött a társaságodban. - Ez olyan érzés, mint egy jó nagy fejbevágás - kacagok, de szomorúan komoly vagyok. Örökkévalóságnak tűnő ideig bámul rám, aztán megszólal. - Küzdj nemesen! Légy őszinte! Így fogod visszakapni. Viszont ha azt látod, hogy igazán boldog, hagyd békén! - Nem tudom, képes vagyok-e megtenni - sóhajtom őszintén. - Nem biztos, hogy el tudok sétálni... - Ez azért van, mert nem tudod, hogy kell szeretni. - Azt akarod mondani, hogy nem szeretem őt? Meg vagyok döbbenve. Miután kitálaltam neki mindent, azt hittem, nyilvánvaló, hogy érzek. Ki küzdene szerelem nélkül ilyen keményen? - Azt mondom, hogy nem szereted annyira, mint saját magadat. Csend. Eltart néhány másodpercig, mire mérgemben kulturáltan meg tudok szólalni. - Miért? Miből gondolod ezt? - Épített magának egy életszerűséget nélküled. Ezt akarod felforgatni, még egyszer káosszá változtatni az egészet. Eszedbe jutott, hogy ezzel nemcsak egy embernek okozol fájdalmat? Ő most már Leah-hoz is tartozik. És mi a helyzet azzal a gyermekkel, aki talán már meg is fogant? Összerezzenek. Nem gondoltam a gyerekre. - Szeretni valakit nemcsak a saját boldogságodról szól. Akarnod kell, hogy ő boldogabb legyen nálad. - Ő boldogabb lenne velem - vágom rá magabiztosan. - Egymásnak teremtettek minket. - De bűntudata lenne amiatt, hogy elhagyja a feleségét, a gyerekét, és hogy évekig távol maradt tőled. És lenne ott bizalom? Szerinted nem emlékszik arra, amit tettél? Visszatartom a könnyeimet. - Meg tudjuk oldani. Biztos, hogy maradnak sebek, de a szerelem elég hozzá,

hogy eltakarja őket. Most már könyörgök, hogy az én oldalamon foglaljon állást. Hogy lássa, amit én láttam. Calebnek és nekem együtt kell lennünk. Nem számít, mennyire próbálunk távol maradni egymástól, valami mindig összehoz minket. - Talán, de tornádót akarsz rászabadítani egy összetört álom kedvéért? Szipogok egyet. - Olivia - teszi a kezét az enyémre. - Volt egy közös időszak az életetekben. Döntöttél, és már a múlté. Mostanra bebizonyítottad, hogy nagyjából mindenre képes vagy. Összerezzenek, a szavai annyira igazak. - Bizonyítsd be magadnak, hogy képes vagy egy önzetlen cselekedetre. Vitatkozni akarok vele. Rimánkodni, hogy megértse: az életem Caleb nélkül ízetlen. - Nagyon bölcs ember vagy, Noah - mosolygok fájdalmasan. Vacsora után együtt ülünk a taxiban, úton a szállodám felé. Noah kiszáll, hogy elbúcsúzzon tőlem, mielőtt továbbmenne az övébe. Nem tudom, miért, de szörnyen szomorú vagyok. Érzem, ahogy a könnyek égetik a szememet. Azt is tudom - méghozzá kétségtelenül -, hogy ha teljes ember volnék, lenne esélyünk együtt Noah-val. Annyira bölcs és jó, hogy képes lennék beleszeretni. Összeházasodhatnánk, alapíthatnánk családot. Egy másodperc töredékéig látom. Noah és én. Talán ő is látta, mert abban a pillanatban lehajol és szájon csókol. Szomorú csók; tele azzal, hogy „mi lenne, ha”. Amikor elhúzza az ajkát, forog velem a világ, és mintha kézigránát lapulna a mellkasomban. - Sok szerencsét, Olivia! - mosolyog. - Dönts okosan. Aztán visszahuppan a taxiba, ami elhajt vele, meg a nyomában csörgedező gondolataimmal. A járdán állva figyelem, ahogy az autó kereke felveri az aznapi

esőt. Most szemerkél, de nem érdekel. Szeretem az esőt. A séta mellett döntök, s közben azon gondolkodom, mitévő legyek. Meglepő módon nyoma sincs bosszúálló terveknek. A saját belső rohadásomra gondolok, meg arra, hogy milyen önző voltam mindig is. Megszámolom, hányszor hoztam jó döntést az életben. Ötöt találok összesen. Belemenni az első randiba Calebbel, elmondani neki az igazságot arról, amit tettem, ügyvédnek állni, szakítani Turnerrel, eljönni Rómába, és találkozni Noahval. Nyomorult kis számnak tűnik. De a szánalmasan szűk lista mégis rejteget némi lehetőséget magában. Noah meglátott bennem valamit, és időt szánt rá, hogy kimunkálja. Most el kell ültetnem az igazság magvát a szívemben. Nem fogok gonoszsággal fizetni a gonoszságért. Leah megnyerte őt, így megérdemli, hogy megtarthassa. Vizesen és reszketve ballagok a Trinitá dei Montihoz - a szépséges kis templomhoz, amit Paolai Szent Ferenc épített, és megállók, hogy felnézzek az Obelisco Sallustianóra. Itt hozom meg a végső döntést. Egy olyan épület előtt, ami a jóságot szimbolizálja. Jobb, ha hazamész, mielőtt túl késő. Az ég ezúttal nem vörös. Kitérek a baj elől, búcsút intek neki végleg. Kíváncsi vagyok, hogy szokásommá válhat-e a jó döntés meghozatala. Elmosolyodom, mert tudom, milyen hosszú út lesz ez számomra. Amikor készen állok, visszafordulok a De La Vilié felé, ahol Caleb és Leah van. Csöndes utcák árulkodnak a kései óráról. Megállók, hogy még egyszer szemügyre vegyem az ablakukat, de ezúttal meggondolom magam. Elbúcsúzom. Elképzelem Calebet apaként, és elmosolyodom. Nagyszerűen fogja csinálni, mint ahogy minden mást is. Aztán eszembe jut Jessica Alexander. Már rég apa lehetne, ha nem avatkozom közbe. Teleszívom a tüdőmet édes olasz levegővel. - Olyan messzire mentem, hogy nem tudom, mit mondjak... - kezdem. - Annyira szeretlek, és annyi mindent nem volt alkalmam elmondani neked. Annyira megijedtem attól, ahogy szeretsz, Caleb!

Letörlök egy szememből kiszökő könnycseppet, mielőtt folytatom. - Megváltoztattál mindent. Annyira féltem tőle, hogy elveszítelek, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy eltérítselek. Azt hittem, ha nem így cselekszem, végül rájöttél volna, hogy velem csak az idődet vesztegeted, és amúgy is elhagysz. Hiányzol. Nem, nem csak hiányzol: mindennap fáj a szívem, amiért nem vagy velem. Bocsánatot kérek azért, amit tettem... mindenért. Kérve kérlek, ne felejts el. Mert az mindennél jobban fájna nekem. - Sosem felejtelek el. Kiráz a hideg. Kell egy perc, mire felfogom a lehetetlen helyzetet. - Caleb - sóhajtom a nevét, amikor hátrafordulok, hogy szembenézzek vele. Nem vagyok túlzottan megdöbbenve a sors iróniájának legújabb poénján. Van valami közös az életünk forgatókönyvében. Folyton egymásba botlunk - nem, inkább összeütközünk. Caleb néhány lépésnyire áll tőlem, egy műanyag bevásárlószatyorral a kezében. Bor kandikál ki belőle, innen látom. - Mit csinálsz itt? - kérdezi, miközben elképedve rázza a fejét. - Azért jöttem, hogy megtaláljalak - mondom őszintén. - Hogy elmondjam, hogy... Felpillantok az erkélyre, hogy jelezzem a szavaim lényegét. - Nem akartad a szemembe mondani? - Nem. - Ez nagyon hosszú út ahhoz, hogy ilyen horderejű dolgot mondj a szállodai szobám ablakának. - Semmi jogom nem volt eljönni - ismerem el vállat vonva. - Ne haragudj. Betörtem hozzád, és rájöttem, hogy itt vagy. Becsukja a szemét, és úgy néz ki, mintha nevetni akarna. - Cammie segített benne? Bólintok. - Örülök, hogy eljöttél - jelenti ki lágyan. - Éppen rád gondoltam. Összerándulok a sokktól.

- Igen? Elmosolyodik az arckifejezésemen. - Aha. Folyton rád gondolok. Jól megharapom az alsó ajkam, hogy ne sírjam el magam. Annyira össze vagyok zavarodva... Nem tudom, mit mondjak. - Sétáljunk! - indítványozza, én pedig mellé lépve felveszem a tempóját. - Sosem felejtelek el - ismétli. - Hát egy kis időre megtetted - válaszolom, miközben elmélyülten a földet bámulom. - Nem, pont ezt akarom mondani. Sosem volt amnéziám. Tettettem. Megállók. - Mit csináltál? - Olivia - áll meg ő is, és a szemembe néz. - Tettettem az amnéziát. Úgy érzem, mintha kicsúszna a lábam alól a talaj. Caleb és én Rómában vagyunk. Én Rómában vagyok. Sosem volt amnéziája. Folyton rám gondol. Sosem volt amnéziája. - Miért... mi... miért? Meg akarom ragadni az inggallérjánál fogva, s kirázni belőle a választ. Ehelyett csak állok, a karom tehetetlenül ökölbe szorult kézzel lóg a testem mellett. - Próbáltam gyógyulni azután, ami veled és velem történt. Tudtam, hogy el kell felejtenem téged, és továbblépni. Annyira fájt, hogy halálos ítéletnek éreztem. Ügy gyászoltalak, mintha meghaltál volna. Aztán találkoztam Leah-val. Vakrandit szerveztek nekünk. Emlékszem, aznap megérintett a remény. Az volt az első nap, hogy ilyet éreztem. Időt szántunk rá, hogy megismerjük egymást, vettem neki egy gyűrűt. Vetett felém egy pillantást, hogy lássa, emlékszem-e a jéghegykőre. - Aztán hirtelen megint hiányozni kezdték Mármint mindig is hiányoztál, de akkor padlóra küldött az érzés. Egyetlen éjszaka sem alhattam úgy, hogy ne téged

láttalak volna az álmaimban. Leah minden mozdulatát összehasonlítottam a tieiddel. Mintha felnyílt volna a régi seb, és vér módjára kiáradtak volna belőle az érzéseim irántad. Behunyom a szemem a szavaktól. A szavaktól, amiket nagyon akartam hallani, de olyan szívfájdalmat okoznak, hogy alig tudok lélegezni. - Elmentem arra az üzleti útra Scrantonba, és örültem, hogy néhány napig távol lehetek tőle. Végig kellett gondolnom a dolgokat, mielőtt odaadtam volna neki azt a gyűrűt. Akkor történt a baleset. Úgy tértem magamhoz a kocsiban, hogy mellettem egy halott volt, én pedig nem tudtam, ki vagyok. Az amnéziát erős stresszhatás és agyrázkódás okozta. Mire bevittek a balesetire, minden eszembe jutott. Ott feküdtem a kórházi ágyon arra gondolva, hogy bárcsak itt lenne Olivia. Boldog lettem volna, ha Olivia ott van. Aztán az orvos megkérdezte, tudom-e, ki vagyok. Nemet mondtam. Egyszerűen nemet mondtam. A másodperc töredéke alatt hoztam meg azt a döntést, mert nem tudtam, ki vagyok nélküled, és tudtam, hogy meg kell próbálnom megtalálni téged. Hazudtam Leah-nak, a családomnak, de nem számított, mert az amnézia időt és kifogást nyújtott. Elmentem mindenhova, ahová tudtam, hogy elmennél. Aznap, amikor megláttál a lemezboltban, tudtam, hogy ott leszel. Megéreztem. Mégis meglepődtem. Nem azért, mert felbukkantál, hanem mert egyből odajöttél, és úgy tettél, mintha nem láttál volna már odakintről. Elmosolyodom. Már akkor is átlátott rajtam. - De miért nem mondtad el egyszerűen, Caleb? Mit szólhattam volna azok után, amit veled tettem? Jelenetek futnak át az agyamon, akár egy összevissza vágott filmben. Caleb véletlenül hercegnőnek hív... Caleb a kedvenc virágomat hozza nekem, amikor Leah tönkreteszi a közös vacsoránkat... Caleb azt mondja, hogy „sosem felejtelek el”, a szülinapomon a bíróságon... Összeszorítja finom vonalú ajkait. - Vissza akartam térni a kezdetekhez. Tiszta lapot szerettem volna magamnak. Aztán eltűntél...

- Aztán eltűntem - ismétlem. Nem fogok mesélni neki Leah-ról, meg arról, hogy tulajdonképpen kiutasított a városból. Semmi értelme nem lenne, csak fájdalmat okoznék vele. - És miért kerestél meg megint, hogy legyek az ügyvédje? Mi szállt meg, hogy ezt tetted? Felnevet. - Kínozni akartalak. Azt akartam, hogy megfizess, amiért másodszor is elhagytál. Persze, végül csak magamat kínoztam meg. - Nem, engem is eléggé megkínoztál - mosolygok. - Csak gondolj bele, hogy rács mögé dughattam volna, hogy egészen az enyém legyél... Kedvtelve rám néz. - Szóval még mindig szeretsz? - nyúl felém, hogy a fülem mögé simítsa a hajam. - Mindennél jobban - válaszolom. - Vártam rád, évekig. Nem éltem. Csak arra vártam, hogy visszagyere. Összeszorítja a szemhéját. Tudom, hogy arra gondol, amire én. Mi lett volna, hal Magához szorít, és ott tart. - Én is szeretlek, Olivia. Jobban, mint bárki mást tudnék valaha is. Hét éve nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne jutottál volna eszembe. Belezokogok az ingjébe. Bárcsak meghalhatnék ebben a pillanatban! Akkor nem kellene nélküle élnem. Egyszerűen eltűnnék. - Ne sírj! - mondja, és gyengéden felemeli az arcomat, hogy ránézzek. - Mindig téged foglak szeretni az első helyen, semmi sem változtathat ezen. - Mit számít, ha nem lehetek veled? - nyöszörgőm. - Nem tudok élni nélküled. - De megtetted... - mosolyog szomorúan. - Megtetted, és meg is fogod tenni. Bátran bólintok, hiszen ez így van. Az élet mindig megy tovább. Még akkor is, ha csak vonszol magával, rugdosva és kiabálva. - Te se felejts el engem - mondja. Kacagok, mert nevetséges a felvetése. - Az lehetetlen volna.

- Rendben - mosolyog, aztán lehajol és megcsókol. Ez életem utolsó igazi csókja. Örökre ebbe a csókba fogok kapaszkodni. Egyszerre volt ég veled, bocsánat és nagyon szeretlek. Utána az enyémhez nyomta a homlokát még utoljára. Aztán elment. Össze vagyok törve.

Epilógus

H

ogy jutottam idáig? Hová tűnt tíz év az életemből? Úgy érzem magam, mint egy papírlap, amit felkapott a szél, aztán mindenfelé fújdogálta. Győztes

vagyok bizonyos szempontból - egy túlélő. Hiszen megküzdöttem a bennem élő szörnnyel, és győztem. De mit vesztettem el mindeközben? Nem hazudok - többé már nem. Az igazság fontos nekem. Milyen kár, hogy egy ilyen értékes dolog csak akkor lett fontos számomra, amikor már túl késő volt. Megváltoztattam az életem folyamát, mert féltem. Még mindig félek. Caleb hurrikánként söpört végig az életemen, olyasmit is felkavarva bennem, amiről azt sem tudtam, hogy létezett. Vágyódom utána, s ebből sosem fogok kigyógyulni. Harmincévesen itt ülök a szobában, menyasszonyi ruhában az esküvőm előtt. Fogalmam sincs, ki vagyok, mert régebben rossz ember voltam, a mostani énemről pedig egyelőre nem határoztam. Elveszítettem magam, miközben sosem találtam meg igazából. Nagyon elszomorít a tény, hogy milyen sok időt elvesztegettem. Tudom, még nincs késő hozzá, hogy helyrehozzam a dolgokat. Hogy rájöjjek, mit szeretek és ki vagyok valójában. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy tudni akarom. Félek, elszalasztottam azt, aki lehettem volna. Igen, még mindig teljes szívemből szeretem. De csak harcoltam, harcoltam - darabokra tépve azt, amit védeni és ápolni kellett volna. Az élet egy mély szakadék szélén egyensúlyoz: maradhatunk odafent, biztonságban, vagy megnézhetjük, mi van a bizonytalanon túl. Noah mindig ezt mondja nekem. Noah, aki megtanított arra, hogy jó és gyengéd legyek, s annyi igazsággal szembesített saját magammal kapcsolatban. Noah kedvéért változtam meg, mert nem merek még egy embert megbántani, aki szeret engem. Jó életem lesz vele. Rajongok érte. De nem az övé a szívem. Csak egyszer adhatod oda a szíved; utána minden más csak utánozhatja az első szerelmed. Végre elfogadtam, hogy minden tettnek következménye van. Kiérdemeltem őket, jogosan viselem őket. Nincs idő a rossz döntésekre. Minden lépés értékes. Az

életem kulcsa a kezemben van. Ezzel együtt még egyszer rá gondolok, mielőtt a széksorok közé lépek. Mert a mai nap után őt is el kell küldenem. Ő boldog, nekem pedig ez így jó, mert végre megtanultam valakit jobban szeretni, mint saját magamat. Hallom az esküvői indulót - ez a jel. Odaállok a templom zárt ajtaja elé, s amikor kinyílnak, Calebet látom egy pillanatra. Ő áll az oltárnál, és rám vár. Pislogok kettőt, és a dolgok visszatérnek a normális kerékvágásba. Noah sugárzóan néz. Cammie sír. Megteszem az első lépést, aztán a másodikat. Mielőtt bezárul az ajtó, még egyszer hátrapillantok a vállam fölött. Caleb még mindig a fa alatt van: rám kacsint, én pedig mosolygok.