A legenda

Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségő birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq – népe örömére – igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani ıket a palotájától. Az elınyöktıl ily módon elesett törtetık bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földrıl érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak. Ezután a Fivérek ültek a trónra. Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják ıket. A magát varázslónak nevezı Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikrıl hallván a Viadorok – Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas – visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat. A Fivérek azonban tırbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták ıket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetıistent,

Sheldet. A hajdani hıs szabadítók idıtlen ideje a tömlöcben sínylıdtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel ı érzékeitıl, de nem életétıl fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott. Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöprésérıl suttogtak az yloniak. S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg! Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertıl alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat győjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát. Bárha...! A jóslegendát terjesztık tisztességbıl mindannyiszor hozzátették: hacsak... Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hısi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midın kijut a Halál Kertjébıl. Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett.

VAVYAN FABLE Álmok Tengere

Fabney Kiadó, Budapest 2005

© Molnár Éva 2005

Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának és internetes terjesztésének/közlésének jogát! Grafika: Horváth Mónika

Ennek a könyvnek az elkészítése érdekében egyetlen újabb fának sem kellett meghalnia... Fabyen Könyvkiadó

Ennek a könyvnek a bevételébıl a hortobágyi madárkórházat támogattuk. Elérhetı a www.madarkorhaz.hu címen. A Fabyen Kiadó honlapja elérhetı: www.fabyen.hu címen

Kizárólagosan terjeszti a Tóthágas Plusz Kft. 1074 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 369-2670 Kiadta a Fabyen Könyvkiadó A kiadásért felel: Harangozó Margit ügyvezetı igazgató Szerkesztı: a szerzı szerkesztıje Korrektúra: Kiss István Készült 32 ív (A/5) terjedelemben Nyomta és kötötte: a Kaposvári Nyomda Kft. Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 250825 Készült Kaposváron, a 2005. évben ISBN 963 9300 13 6

I. KÖNYV „A VIADOR, A MÍMES, A HARCSZOLGA ÉS A ZSOLDOS...”

Eldıl az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni a kéjre következı kielégültséget. Vagy puszta elégültséget. Esetleg valami más jót, avagy csupán elviselhetıt. Vár és vár, de nem érez semmi mást, csak az ürességet.

Jassal a fogadó mellett ébredezik. Hason fekszik a főben, feje irtózatosan fáj. Fáj a feje? Ez jó! Hiszen akkor most nem képzeleg, hanem valóságosan érez! Miként csak az élık! A kintiek! Örömében elvigyorodik. Ágyéka is sajog. Mit: sajog? Parázslik, ég, lüktet, ám nem úgy, mint amikor kéjkoppon volt, hanem éppenséggel másképp! Mivelhogy múlt éjszaka legalább három fehérszemélyt tett boldoggá. De legalább az ágyasává. Meglehet, örömtagja el is kopott! A férfi felül, körbepillant. Elvakul a kelı Nap fényétıl. Mégsem hunyja le szemét, tőri a fájdalmas fényözönt. Végre! Ímhol az élet, az elevenek világa! Errıl eszébe jut feladata. Azért hagyhatta el a Halál Kertjét, hogy felkutassa a királyi palota pincetömlöcébe vetett egykori viadortársait. A küldetés további részével majd azután ismertetik meg. Ha mindezt túléli, és változatlanul hitevesztett marad, visszakerül fogolynak a holtak közé. Igen, pontosan az ilyféle helyzetre szokták mondani: ennél még a meghalás is vonzóbb. Végignéz magán. Nem úgy fest, mint a híres-neves, ünnepelt Viadorok egyike. A hısies idık rég véget értek. Amennyiben egyáltalán hısiesek voltak. Voltaképpen mi teszi hısiessé az idıket? Az, ha hirtelen sokan véreznek el a harctéren? Ha ezrével kötik fel, küldik máglyára, húzzák karóba az embereket? Ha... Ne gondolkodj, Jassal! Jól van. Gondolkodás vége. Feltápászkodik, a közeli bokrokról szedegeti össze ingét, nadrágját, csizmáját. Ezenközben férfiasan vigyorog, végtére

nem akármekkora széptevésen van túl! Három fehérnépet is elbolondított, méghozzá nem is egyszer-kétszer-háromszor, hanem számolatlanul! Valóban elbolondította ıket? Akkor hát hol az erszénye? Hát a kardja?! Az egykor híres-neves Viador arcára fagy az önelégült vigyor. Villámgyorsan felölti ruháit, lábbelijét, és döngı léptekkel a fogadó felé indul. Haragjában hátraveti lapockáig érı, sörénydús, hullámos, kékezüst fényő, fekete haját. Ám hiába a poétikus hajviselet, a daliás járás, tudatában van gyengeségének. Hosszú idıt töltött tunya tespedésben a Halál Kertjében. Izmai elolvadtak, legendás ereje elillant. Az eszét persze még használhatná. Csakhogy hajdan, midın kiábrándult a hazug, feslett, léha világból, a ravaszságot is mélyre temette magában. Megfogadta: ezentúl egyenes szavú-szándékú férfiú lesz. Nem nevet fel, nem derül önmagán. Berúgja az ajtót, az ivóba ront. Barátságtalan fogadtatásban részesül. Egy bozontos arcú halandó, oldalán a tıle elorozott, hevesen visszakívánt karddal, szó nélkül fejbe veri ıt egy agyagkorsóval. Jassal meginog, és térdre roskad. Egy lengén öltözött leányasszony, kinek keblei kibuggyanni készülnek a kacér ruhakivágásból, lendületbıl rázúdít egy kancsó bort. Viador felemeli zúgó fejét, és mohón kortyol a rubinszínő áradatból, közben az elıtte hullámzó emlıpáron legelteti szemét. Nem hasztalan. Mindettıl valamelyest erıre kap. Feltápászkodik, kiveszi az italosedényt a nıi kézbıl, és a torkára zúdítja a bormaradékot. Jut belıle a nyakába is. Egy tőnı pillanatra eszébe jut, miként vélekedett egykor az olyan alakokról, amilyenné ı vált mostanra, majd a kardbitorlóra förmed, visszakövetelvén fegyverét. A mocskos szakállú, hasig lógó bajszú, zömök testő, csupa izom fickó nevet rajta. Gúnyosan azt kiáltja: semmibe nézi ıt!

Úgyannyira, hogy a követelt kardot legott átadja a borral locsolkodó fehérszemélynek! És biztosra veszi, hogy az a nınél is marad, ugyanis visszaszerzéséhez férfi kellene. Férfi pedig, harsogja a bozontos képő alak, rajta kívül közel s távol nincsen! Viador arra gondol, mégsem kelhet birokra egy asszonnyal. Megszégyenüljön? Hirtelen felkap egy lócát a hosszú asztal mellıl, és villámgyorsan szétforgácsolja a gúnyolódó fickó koponyáján. Amikor a meglepett kötözködı felhagy álló helyzetével, és felakadt szemmel a padló felé rugózik, Jassal a talpával segít neki, hogy lefekhessen végre, hisz szemlátomást teljes nyugalomra vágyik. Amint a kardtolvaj lehanyatlik, Viador visszaveszi a fegyverét. Mutatóujját végighúzza a pengén. Afölött pillant a tanácstalanul állongó leányasszonyra. Úgy emlékszik, ezt a nıi személyt is meghágogatta múlt éjjel. Megérdeklıdi tıle, hol az erszénye. A kérdezett rávicsorít. – Miféle erszény, he? Nem volt neked semmiféle erszényed! Tudod, mid volt? Kiéhezettséged! Hármunkat győrtél magad alá, te szemérmetlen! Beszéltük is késıbb a többiekkel, hogy biztosan tömlöcbıl szabadultál! Igaz ez? Azért voltál olyan mohó? Jassal szótlanul ráhagyja. Tömlöcbıl? Nevetséges. A Halál Kertje még annál is rosszabb. Tőnıdtében a szıke haját kontyban viselı, kék szemő, keskeny szájú, dús emlıjő, széles csípıjő hajadont nézi. – Sok gyereked lesz majdan – mondja. – Remélem, nem tıled! – Nem voltál elégedett velem? – Nem, vedd tudomásul! Csak magaddal törıdtél! És meg sem fizetted a szolgálatainkat! Viador végigtapogatja öltözékét, kifordítja zsebeit. Vállat

von. – Legyetek boldogok a bugyellárisommal. Ezzel sarkon fordul, és az alélt kardtolvaj fölött átszökkenve, kilép a szabadba. Nem néz hátra. Az istállóba siet, ám lovát hiába keresi. Eltökéli, hogy ezentúl majd óvatosabban kupázik, leányasszonyozik, és vigyáz a vagyonára. Utóbbi könnyő lesz, minthogy immár semmije sincs. Kiszemel egyet a jászol elé kötött paripák közül. Eloldja a hátast. Ügyet sem vet az istállófiú tiltakozására. Habár tudja, jobban tenné, ha rohanva tenné meg a királyi palotáig hátralévı, nem csekély utat, mert a futás megerısítené a hosszas tétlenség folytán eltunyult szervezetét. Ám gyız a kényelmesség. Lóháton megy! Kantározni, pláne nyergelni már nem képes, ugyanis a lovászlegény igencsak kiáltozik, azt óhajtván: íziben győljenek ide a környékbeli férfiak, és hányják kardélre az aljas lókötıt! Jassal nem ért egyet a fiúval, s jóllehet, ezért nem haragszik rá, mégiscsak elırántja kardját, és amikor a pelyhedzı állú ifjú bıszen vasvillát ragad, és a hasa felé bök vele, ı bizony kiüti kezébıl a trágyahányót. Felpattan a kárpótlásul szerzett hátasra. A sörényt megragadva a ló nyakára hasal, sarkait az oldalába vágja. A segítségért kiáltozó istállófiút félresodorva kivágtat a napsütéses égbolt alá, és tovaporzik az úton. Még csupán kétszer élvezte végig a hajnalhasadást, mióta kiszabadult a Halál Kertjébıl, ahol sem nappalok, sem éjszakák nincsenek, ahol ködös szürkeségben, fojtó légszomjban, érzékeitıl megfosztva ténfergett, kedvetlenkedett és tespedt, s valahányszor megpillantotta a Halál Urát, azért könyörgött, érvelt, szájalt, üvöltött, sírt, hogy Deniq vessen véget kínjainak, és teljesen vegye el tıle az életet.

Valósággal irigyelte a körötte lebegı szellemalakokat, holott legtöbbjük hónaljban hordta a fejét, és nyakukból idınként vérgejzírek törtek elı, de még a karddal átdöfött, felnyársalt, akasztott, máglyán elégetett, vízbe ölt többiekkel is örömest cserélt volna. Még akkor is, ha a kószáló lelkek folyton arról zümmögtek, milyen s mennyi alávalóság, bántalom-sérelem, igazságtalanság esett meg velük odakinn, az életben. Egyikükkel sem került közelebbi kapcsolatba, mivel a panaszosan locsogó alakok hamar visszakerültek az élık körébe. Midın lelkük kilövellt ama ködszerő megjelenési formából, melyben a Holtak Birodalmában idıztek, lárvazsákjuk a földre hullott és elparázslott. A viharos gyorsasággal eltávozott szellem pedig újfent helyet lelt egy ezerfélét érzékelni képes, meleg, lélegzı testben. Ezért aztán Jassal fájón irigyelte a visszatérıket. Más egyébre sem vágyott, mint testi tevékenységre: evésre, ivásra, ölelésre. Gyorsan elfeledte, mennyire megvetette hajdan a henye élvhajhászás! Immár úgy vélekszik, még tudatlannak, sötétnek és ostobának lenni is jobb, mint a Halál Kertjében raboskodni. A lovon felegyenesedve elhatározza, hogy kiirtja emlékezetébıl a győlöletes idıszakot. Irány a palota. Azután vagy visszanyeri hitét, vagy nem. Ha nem, akkor majd úgy intézi, hogy végül igazából meghaljon. Ez nem is fog nehezére esni, s meglehet, hamarosan bekövetkezik, elıbb a vártnál. Elvégre már nem a régi harcos. Ezt bizonyítandó, megint érdeklıdése elıterébe kapaszkodik a vágy, miszerint a következı éjszakát is ételben, italban, asszonyölben tobzódva óhajtja tölteni, nem pedig erıgyőjtı edzésben-izzadságban. Amint ezt eldönti, valaki rávetıdik a poros utat szegélyezı, pókháló-lombozatú fák egyikérıl. A kis termető támadó játszva elbír vele. Teljes súlyával zuhan a hátára, két karral és ugyanannyi lábbal a nyakát karolja-fonja át, fojtóindánál

szorosabban. Jassal javarészt megfulladva, hangos hörrenéssel fordul le a lóról.

Az uralkodó fivérek idısebb testvérük, az önmagát királlyá koronáztatott Kinson szeszélyének engedve, rendszerint álöltözetben járják a palotájukhoz közeli vidéket. Ezúttal bugrisnak álcázták magukat. Darócba bújtak, fejükre kámzsát húztak. Jellegzetes – meggyızıdésük szerint kimondottan nemes – arcvonásaikat kenderkóc szemöldökkel és bajusszal másították meg. Lábukat bocskorba bújtatták, noha annak hártyavékony talpán keresztül a talaj minden egyes rögét bántón érzik, megszenvedik. Igyekeznek jó képet vágni Kinson „csürhe közé vegyülés”nek nevezett játékához, nehogy feldühítsék ıt. Mindazonáltal tırt markolgatnak ócska palástjuk alatt, és erısen remélik, hogy az ıket távolból kísérı testırök idıben ott teremnek, ha netán mégis rájuk ismerne valaki a tömegbıl, s az iránt érdeklıdne: uralmuk ugyan mivé fajult? A piactéren ácsolt színpadhoz igyekeznek. Kinson, a megkoronázott varázsló furakszik legelöl. Megtévesztésképpen markát elıretartva jajgat alamizsnáért. Valahányszor aprópénz csörren tenyerén, az érmére köp, majd buggyos ülepő-szárú nadrágja zsebébe süllyeszti azt, s közben szeme jócskán villog a gyönyörőségtıl, mivel ilyféle gondolatok járnak fejében a lesajnált néprıl: lám, lám, harácsszedıim segítségével mindenetekbıl kiforgatlak, és még ily módon is megsarcollak benneteket! Akarvaakaratlan a kedvemre tesztek. Miért is rettegek amiatt, hogy egyszer rákérdeztek: tudok-e egyáltalán varázsolni?! Retar, a tudós fivér szörnyen szenved a piszkos, büdös álöltözettıl, a körötte hemzsegı csıcseléktıl. Ezt azonban

nem hozza szóba, egészséges életösztönnel lévén megáldva. Királya mögött lépdelve azon töpreng, mily jólesıt fürdik, piperézkedik majd, ha végre visszatérnek a palotába. Tisztálkodás után tüstént kiválasztja s felölti a legszélesebb melldísző inget, a legbíborabb palástot és a legaranylóbb csatú cipıt. S midın lélekben épp kéjt kéjre halmoz a tükrös ajtajú szekrény elıtt, egy senkiházi a karját meglökve elébe nyomul. Retar néhány pillanatig habozik, testırért rikkantson, vagy inkább kioktassa a semmirekellıt, amikor eszébe jut rangrejtett mivolta. Lehunyt szemmel mélyet sóhajt, összeborzong. Ám hiába oly bölcsen belátó, pontosan tudja, alkonyatra csupacsupa kiütés lesz az undortól. Hiszen már akkor vakarózni kezd, ha egy ilyen szolgának se jó pimasz csupáncsak rápillant. Hát még ha hozzáér! İhozzá! A mellette lépdelı hadvezér, Ermo jól hallja, hogy Retar fojtottan sírdogál, ám mert fivére leplezni igyekszik elkeseredését, ı tapintatból nem vesz róla tudomást. Egyébként is meglehetısen leköti a saját fejében parázsló dühös győlölet titkon- és fékentartása, melyet a taszigálódó, mocskos, tudatlan lények jelenléte, közelsége szokott kiváltani belıle. Ám mert most nem uralkodókként vesznek részt a söpredék mulatságában, ı igen bölcsen teszi, ha a kezében szorongatott tırt nem döfi senkibe, ha nem bıdül Fano, a kínzó- és nyúzómester után, hogy legott igénybe vegye szolgálatait. Majd gondja lesz ezekre. Késıbb. E vigaszgondolat már-már mosolyt csalhatna ajkára. Ha ajka ismerné a mosoly rítusát. Ha tudná, miként kell fölfelé görbülni, a fogakat fenyegetés nélkül elıvillantani. De nem tudja. Nem baj. Nem is az a dolga. A Fivérek a színpadhoz érkeznek. Kinson hátratekint, s jelentıségteljesen végigméri véreit. Sem Retar, sem Ermo nem néz a szemébe, hiszen ez nem csak az alattvalók, hanem az ıszámukra is tiltott tett, mióta Kinson a trónra ült. Ám ık

idıközben kidolgozták maguknak azt a nézést, amely határos a nyílt szembepillantással – és mégsem az. Ezzel viszonozzák a rájuk vetett tekintetet, majd eltüntetik arcukat a jókora kámzsa árnyékos homályában. Tüstént kezdıdik az elıadás, melyrıl a röpnökök azt susogják, hogy kész felséggyalázás. A vásári csıcselék mégis neveti, tapsolja! Holott – ugyancsak a hírmadarak – régóta terjesztik a levegıbıl, a fákról, a vállakra szállva s a fejeknek koppanva, hogy: NE NEVESS! NE NEVESS! NEVETNI TILOS! Rögvest kiderül, igaz-e. Mindhárman nehéz szívvel várakoznak. Dúsgazdag birodalmukban jól fizetett csepőszolgák tanítják jól felfoghatóan az értékrendet és hitvallást, amelynek szabályai szerint az alattvalók élni kötelesek. Drámai elıadásokon teszik közzé, mi helyes, mi helytelen, hol ér véget az erkölcs, hol kezdıdik a bitangság. Aki ezen egyszerő törvényeket nem érti meg, az nem birodalomlakó többé! Azt kivetik maguk közül, mielıtt megférgesítené mások egészséges szemléletét. Sajnos mind több elferdült gondolkodású senkiháziról susognak a röpnökök, a panasznokok, az udvari és urasági szemerek, az ítélık és a fejvevık. Állításuk szerint a lázítás, felséggyalázás mételyét hurcolja szét a söpredék között Cabar, a törpe, valamint az ı komédiásai, kik a népes piacokon őznek csúfot a királyságból! Mindjárt meglátják. A vásártéren átporoszkáló Jassal felfigyel a lelkesen tapsoló, fütyörészı, kiáltozó sokadalomra. Megállítja nyergesét. Nem nyomakodik elırébb. A termetes ló hátáról kitőnıen látja a színpadot. Hátraveti palástja szárnyait, tenyerét a kardmarkolatra simítja, másik kezét a combjára fekteti. Immár aligha ismernének rá mindazok, akik a szabadulása utáni napokban találkoztak vele. A pókháló koronás fáról

rávetıdött fikarc varázsló, Virtuo csodát mővelt vele. Testét, lelkét megedzette, pocsék öltözékét finomabbra, lopott lovát táltosra cserélte, s ráadásképpen némi bőbájtehetséggel is felruházta ıt. Sajnos az ételek, italok és dús kebelő nıszemélyek iránti vágyódása csak keveset csillapult. Talán majd apránként elhagyja ıt a Halál Kertjébıl magával hozott kínzó falánkság. Ma éjjel megalszik ebben a városban. Addig is, mielıtt szálláshely után nézne, megtekinti a sokaság által hevülten várt mősort. Végtére is, oly régen nevetett. A mímesek a régi – vagy máris annak érzett – hısregét keltik életre. A legendás Viadorok és az ıket támogató lázadók harcát, a Fivérek uralomra kerülését mutatják be, a legkevésbé sem patetikusan, inkább groteszk nézıpontból. Jassal óhaja teljesül: valóban nevet, noha nem felhıtlenül és felszabadultan, hanem kissé érdesen, keserőn. Nos, igen. A komédiások nem kímélik a hısies Viadorokat, sem a szörnyeteg király ellen csatázókat, de a felkelést vezetı, akkor még tiszteletre méltó Fivéreket sem. A legendás férfiú a térdét csapdossa. Vékony, fiús alak játssza figuráját, és ı felismeri benne a szívfacsaróan fiatal, harcias és szenvedélyes Jassalt, s nevettében csaknem elkönnyezi magát. A méltán hírneves, törpe növéső Cabar alakítja Kinsont, az utóbb királlyá koronázott felkelıt. A csöppnyi mókázó minden mozdulata, arcjátéka mosolyt és tapsot fakaszt. Fel-alá lépdel a deszkákon, mint király, hízelgıket győjt maga köré, imádtatja önnön nagyságát. Fenségesen megtiltja alattvalóinak, hogy lándzsanyújtásnyinál közelebb lépjenek hozzá. Ajkát tenyerével árnyékolva bizalmasan lesúgja a színpadról: azért döntött így, mert büdös a szája, s attól tart, leheletével kipusztítaná a lakosságot. Amaz arcátlanok pedig, akik egyenesen a szemébe merészelnek nézni, menten hóhérkézre jutnak. E döntés megokolásától eltekint.

Azt, hogy a hatalomra segített Fivéreket megsértık miként himbálóznak a kötélen, hogyan fetrengenek a máglyalángok közt és kínoztatnak a nyúzómesterek által, az immár halálraítéltnek öltözött, légmővész ügyességő, vékony, fiús alak mutatja be legmulatságosabban. Fájdalmában és perzselıdtében mereven a levegıbe pattan, mint egy darab sistergı szalonna, majd sokszoros szaltót ugrik. Könnyedén eljátssza, hogy végtagjait vesztetten mászik-araszol, haldoklik a porban, és a közönség könnyesen kacagja tehetségét, mindannyiuk nyomorúságát, a vértanúságot. Kinson király megkövülten áll a sokadalomban. Ha nem tartana attól, hogy alattvalói netán ellene fordulnak, késedelem nélkül felfedné orcáját-kilétét, és példásan szigorú büntetést követelne. Akkor a hő Retar szívhez szóló beszédet intézne a néphez, mézbe-savba mártott szavakkal meggyızné ıket Cabar és csepőrágói elvetemültségérıl. Ugyanazok tépnék cafatokká a felség- és birodalomgyalázó komédiásokat, akik eddig röhögték-tapsolták ıket. Hja, ilyen az élet. A király megböki a mögötte álló hadvezér, Ermo mellkasát, és odasúgja: – Napkelte elıtt kerüljenek börtönbe! Látni akarom kínhalálukat! Ermo lélegzet-visszafojtva igenez-bólogat. Tudja, hogy a felségsértı tréfa igaz, Kinson lehelete valóban mérgezı, ha azt beszívná, rettentı görcsök közt múlna ki. Tud még egyet s mást, épp ezért megtanult hallgatni a családi titkokról. Annál többet képes beszélni, ha másokról van szó. Királyi fivére azt tartja róla, hogy a kardja nem olyan halálos, mint a nyelve. Szavai talán még az ı lélegzeténél is gyilkosabbak. E vélekedés hájjal kenegeti Ermo hiúságát. A királytörténet véget ér. A játszók hajladoznak, élvezik a tetszést, ünneplést. Cabar, meg a nála jóval magasabb, sovány suhanc – alighanem az egyik fia – nem is sejti, hogy megtartották utolsó elıadásukat. Büszkén vigyorognak, majd

ráadásképpen légmutatványokkal kápráztatják a közönséget, míg társaik kalapba győjtik az adományokat. Ermo elképzeli a csepőrágóknak szánt halálnemeket. Megvalósíthatatlanul sokfélét gondol ki számukra, s ez kéjes elégedettséggel tölti el. Az ilyen töprengések mindig is kielégültté tették a lelkét, de még a testét is, sokkal inkább, mint az unalmasan egyforma, szüntelenül kotkodáló nık. A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselı ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerıs képő lovast, és a szőnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt. Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred. Miközben port kavarva körbe-körbevágtázzák a kalapozás elıl széledezı nézısereget, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri. A rátörı érzékletektıl gyanút fog. Elırehajol, orrát a fiús öltözködéső szerzet tarkójához közelíti, bırébe szimatol. Azután hirtelen elırenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tıle nem szabadulhat. Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost. Az elragadott csepőrágó ficánkol, harap, karmol, és sivalogva fenyegetızik. Jassal játszva lefogja a vergıdıt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítı fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erıs

jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkezı siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejérıl a kalapot, majd visszakézbıl szétnyitja terebélyes ingét. A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul. Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól elıbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelı, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélıdése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered. – Hogy hívnak? – kérdezi. – Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled! – Ugyan, ne zsivajogj! – legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvően elfordul. – Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz. – Már aztán miért?! – hördül Nashua. – Nem vagyok eléggé nı? – Nos: nem. Gyerek vagy. – Nem vagyok! – De az vagy! – De nem! – toppant a lány. – Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérıd van? – Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nı vagyok! – Gyerek! – Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben? – Jassal vagyok. – Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy? – Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? – sóhajt a férfi. A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.

– Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevő Viador az idı múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta ıt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál. – A Halál Kertjében nincs idı. Ami nincs, az nem is telikmúlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idı, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsımet hagyta érintetlenül. – Az a Jassal vagy?! – sikolt Nashua. Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján: – Te vagy a bálványom! Minden rólad zengı dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hısöm! Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehőtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévı életében ott akarna ragadni. – Nem vagyok hıs, sem a tied, se másé! – tiltakozik a férfi. Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tıle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergızés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget. Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság. A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja. – Hohó! – kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. – Eressz azonnal! Én még szőz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belılük egy forró kövön!

Szégyelld magad! Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípıjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ı derekát. – Ha elengedsz, felkelek rólad – ígéri a férfi. – Jól tennéd! Már éppen ideje! – csattan a felelet. – Akkor hát eressz, vakarcs! A combok szorítása fojtássá fokozódik. – Kövess meg! Most azonnal! – parancsolja Nashua. Viador tovább vigyorog. – Így is jó – nyögi levegıfogyottan. – Akkor most megerıszakollak. Na persze, nem jókedvembıl! – Hanem miért? – hörren a szőz. – Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez. Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra. – Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél – suttogja. – Kicsi korom óta kívülrıl fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. İk sajnos elestek a végsı harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. İk megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tılük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy előzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd? – A közelembe ne jöjj! – jajdul a férfi. – Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedbıl, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó

társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom. – Hıs létedre nem beszélhetsz így! – Mi következik ebbıl? Az, hogy: NEM VAGYOK HİS! – Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát... – És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára! – Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy! – Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már elıre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra. – Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek! – Szörnyen zajos vagy – sóhajt Jassal. – Na, repülj föl a lóra! Nashua tüstént eleget tesz óhajának. Elrugaszkodás nélkül, helybıl pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szőzzel, így aztán ı kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midın felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kıfáradt két lábán kell megtennie a visszavezetı utat, szitkozódva indul a város felé.

Jassalt félúton felveszi egy fogat, és elröpíti a piactérig. Ott azonban már csak üres bódék, lecsupaszított asztalok, szerteszórt szemét, valamint zöld-sárga-szürke köpettenger leledzik. A vásározók és a komédiások régen továbbálltak. Viador kérdıre von egy porszín ruhás kisgyereket, tıle megtudja, merre táborozik Cabar. Sóhajtva

körbepillant. Megint kutyagolhat. Csupán az vigasztalja, hogy a csepőrágók táborhelyének közelében fogadót talál, ahol ehet, ihat, ölelkezhet. Feltéve persze, hogy a vakarcs nem lopja el a bugyellárisát a nyereg mögé kötött málhazsákból. De hát miért is ne lopná el a kis szédelgı? Mi mást várhat az ember egy ugribugri, nyelvelı komédiástól? Ezzel alaposan feldúlja magát. Fehérre mázolt avagy festetlen, alacsony házak mellett lépdel, az épületek elıtti árkokban szemét erjed, szennylé folydogál, rovarhad rajzik. A tenyérnyi kertekben nem nyílik virág, az éledezı alkonyi szél szürke port kavargat, a levegı szúrós szagú, fojtogató. A magasban röphírnökök köröznek. Amiként a tágas, szabad mezık fölött a ragadozó madarak lesik prédájukat, az emberi településeken ezek a lomha röptő, csúf küllemő lények szálldosnak, mélyszürke rongyruhájukon csupán mutatóba látható néhány töredezett, fekete tollféleség. Szárnyaik csuhaujjakra emlékeztetıek, arc- és vonástalan fejüket kámzsa fedi. Jelenlétükrıl képtelenség megfeledkezni, mivel folyton kárognak, pöfögnek, dohognak, nyüszögnek és szónokolnak. E röpnökök a Fivérek alázatos híveiként azok üzeneteit hordják-viszik a birodalomban, az uralkodók hatalmának kiszolgálóit látják el az alattvalók bőnös cselekedeteirıl szóló hírekkel. Épp ezért a nép győlöli, súgómadárnak, bajcsinálónak gúnyolja a hírköveteket, és bár húsuk áporodott, szíjas, íztelen, mégis számos család asztalán örömest tálalják fel ıket étekidıben. – Ne nevess, ne nevess! Nevetni tilos! – rikácsolja egy csuhamadár, dohos szagú szárnyaival súrolva a gyaloglástól mind dühösebb Viador vállát. – Vaksi vagy? – mordul a férfi. – Úgy nézek ki, mint aki nevet?! – Légy erkölcsös! – rikoltja egy másik röpnök. Ez Jassal arca elé ereszkedik, néhány légvételnyi idıre megáll a levegıben, és betekintést enged barlangosnak rémlı

csuklyája mögé. A harcos hátrahıköl kissé, undorában nagyot nyel, s arra gondol, az aljasság és rosszindulat is arctalan, mint ezek a molybarát rongyok. A hírkövet tovább fecseg: – Szeresd királyodat és azok fivéreit, mert ık a te javadat akarják! – Ezzel engem jól nem lakatsz! – morran Jassal, félrelegyezve a szárnyast. – Takarodj, vagy kitekerem a nyakadat! – Légy alázatos és engedelmes! Hallgass az okos szóra! Ne szájalj, ne gondolkozz! – A beköpımadár elıvigyázatból Viador feje fölé lebben, kardnyújtásnál magasabbra. – Kinson, Retar és Ermo a te boldogulásodon fáradozik! Éjt nappallá téve robotolnak, hogy a nép mentıl boldogabb legyen! Hallgass! Ne feleselj! Jassal megpillant egy szamarat az út mellett. A legelészı patás egy kicsattanó arcú, már-már urasan öltözött, pufók férfiúhoz látszik tartozni. Az idısödı halandó zöld héjú, zöld belő marokgyümölcsöt harapdál. Roppant elégedettnek látszik. Ily módon valósággal igazolja a rongyszárnyas butítóbeszédét. Viador megszólítja az áhítatos képő alakot. – Miért sétálsz a csacsi mellett? – kérdezi. – Miért nem ülsz fel rá? – Haha! – kacag a pufók. – Mihelyst ráülök, a hitvány füles összeroskad! Amint hazaérek, lebunkózom a nyavalyást! Bırébıl csizmát és zekét, húsából kolbászt készítek! Farokszırét eladom az ékmővesnek. Legyen belıle homlokdísz vagy nyakbavaló! – Megennéd a csacsit? – sóhajt Jassal. – De hát ı nem a barátod? – Na és? – von vállat a gömböc férfi. Állán zöld gyümölcsszaft csordogál. – Nem ı lesz az elsı barát a tányéron! Megettem én már Tomót is, a korcsmacimborámat,

midın éhkoppos idık jártak! S amikor az asszony apja már nem bírt szántani, ıt is letaglóztam a kapanyéllel. Látod a nadrágomat? Ipabır! Jó tartós! Viador eltőnıdik. – Talán kissé lemaradtam tıled, az elmúlt esztendıket ugyanis elzárt helyen töltöttem. Már nem kötik föl azt, aki embert öl? – Dehogynem! – kacag a pufók. – Csakhogy én a királyt szolgálom! A Fivérek feltétlen híve vagyok! – Na és? – Na és?! Esetemben másmilyen törvény érvényes! Értede? Jassal bólint. Nagyon is érti. Mivel ez régebben is szakasztott ugyanígy volt. És ık ez ellen harcoltak megszakadásig! Haha! – Habár nem vagyok királyszolga, most én is magamhoz igazítok egy törvényt – közli. – Viszont van kardom, és ennek aligha mondhatsz nemet! „Édes fiam, ne kívánd el más javát! Csak ha muszáj!” Ezzel a gyanútlan füles hátára vetıdik, és sarkát annak oldalába vágja. A rököny patás, a szájából kétfelıl kilógó főnyalábbal, száguldvást útnak indul. Minél jobban hézik és fenyegetızik otthagyott gazdája, ı annál élénkebben nyargal. Viador nem gyızi magasra tartani a lábát, mert az bizony földig ér, és erıst súrlódik. Azon tépıdik, behunyja-e szemét, ha majd a csepőrágók közé robog a szamáron. Ugyanis nem akarja látni az arcokat. Kivált a vakarcsét nem. A kis szédelgı persze szóban úgyis kifejti majd, micsoda szégyen, ha egy harcos tőri, hogy ellopják táltosát, azután meg nem átall szamárhátra ülni! Szamárra!!! Jassal sóhajtozik. Ülepét vadul püföli a szapora léptő hátas gerincéle. Már-már attól tart, férfiassága is kárt szenved. Még csak az kéne, hogy ma éjjel ne tehessen boldoggá egy vagy

több asszonyszemélyt! Ha a vakarék elcsente a bugyellárisát, akkor majd megdolgozik a nıi kegyekért, miként hajdan, midın már képtelen volt hitbıl verekedni, ám fizetség ellenében bárkivel megküzdött. Igen, kihív valakit a szálláshelyen megálló fegyveresek közül. A többi utazó fogadást köthet rájuk. Bizonyos, hogy végül ı söpri be a pénzt! Abból aztán vehet asszonytestet, akár többet is! A csacsin zötykölıdtében az is eszébe jut, hogy régebben felvont szemöldökkel, sajnálkozón szemlélte azon fickókat, akik beérték ennyivel, mi több, az ilyféle kalandokat hitték szerelemnek. Nos igen, ám akkoriban ı talptól kobakig szerelmes – és persze hőséges! – volt. És azt gondolta, ez mindörökké úgy is marad. Hát nem maradt úgy! A sudár, karcsú, sötét hajú, jégkék szemő, kardforgató Radga részt vett mellettük a Szörnyetegkirály előzésében, majd váratlan fordulattal átszeretett viadortársába, Sirgebbe, és nıül ment hozzá. Nem sokkal késıbb meghalt szülés közben. Sirgeb fogoly, vagy már csak emlék Kinson király vér-, könny- és penésznyálkás pincetömlöcében. A csalárd Radga megölt valamit Jassalban. Hőtlensége után már semmi sem volt olyan, mint egykoron. Új szabályokat írt az élet. Az asszonyszemélyek nem arra valók, hogy egy férfi megbízzon bennük, teljes szívébıl szeresse ıket. Kedvtelésre termettek. Élvezd ölüket, majd állj odébb! Soha többé ne ragadj le egyetlen leánynál! Viador bólint egyetértése jeléül, ám azért feltekint, bizonyosan tudni akarván, hogy az iménti tanácsot vajon ı intézte magához, vagy netán egy röpnök károgta fülébe. Közben megfeledkezik hosszú végtagjairól, és csizmatalpa megest szikrákat köp a felporzó talajon. Senki sem neveti a csepőrágók szekértáborába szamaragoló Jassalt. Inkább áhítattal merednek rá, s még

lélegzetüket is visszatartják. Cabar széttárt karokkal siet elébe. A törpe férfi szakasztott úgy fest, mint egy teljesen normális mérető felnıtt kicsiny mása, minden végtagja arányos, sehol sem torzult. Vállig érı, sötétvörös haja lágyan hullámzik. Szemöldöke szélesen íves. Szeme palackzöld. Orra hetykén fitos. Szája dús, álla hegyes. Színes nadrágot, szalagos inget, csillogó kövekkel kivarrt zekét visel, lábán kunkori orrú csizma pompállik. – Bocsáss meg, Viador! – kéri kedvesen csengı, középmély hangon. – Leányomat bezártam az utazókocsiba, s ki sem engedem, míg azt nem mondod, hogy látni bírod ıt! Elszerzett lovadat lepucoltuk, nyergedet kifényesítettük, málhádat érintetlenül visszakapod! Kérlek, hagyd magad kiengesztelni! Nashua jó kislány! Bár igaz, néha kissé szeleburdi! Jassal vállat von. – Tılem kiengedheted a vakarcsot, de a közelemben nem tőröm meg! – feleli. – Tetszett az elıadásotok, Cabar. Nem aggódsz a Fivérek miatt? Úgy hallottam, mostanság a tiednél csekélyebb szókimondás is elég a kínhalálhoz. – Nem akarom megtörni hatalmukat. Persze nem bánnám, ha nálam harcosabb természető férfiak alaposan megtörnék azt! Az én szándékom a mulattatás. Élvezem, ha nevetni látom az embereket. – Hallottad a beköpımadarakat, nem? A nevetés tilos! Cabar vigyorogva megpaskolgatja Viador combját. Fejét hátraszegve néz a férfira. – Tudnál élni nevetés nélkül? – kérdezi. – Nem hinném. Hajdan, amikor hirtelen felhagytam vele, szívem, lelkem haldokolni kezdett. – Így van, Viador! – bólint a törpe. – A nevetés arkánum! Épp a fogadóba készültünk lakomázni. Velünk tartasz? Hozhatom a lányomat? Ha kedved tartja, nyugodtan elnáspángolhatod! Azt azért tudnod muszáj, hogy Nashua régóta a te figurádat alakítja a színpadon, és egyszer

megsúgta: bármennyire tiltott is, ha majdan fiúgyermeke születik, Jassalnak fogja nevezni ıt. Rajong érted! Vagyis azért a hısért, aki voltál, s még lehetsz. Engesztelésedre elénekelheti a Verhetetlen Viadorok, vagy a Harcolj, Nagyszerő Jassal címő dalokat. – Egy feltétellel tartok veled – közli a magas termető férfi, ki Cabar mellett egyenesen óriásnak érzi magát. – Ha nem ünnepeltek, nem hízelegtek. A múltról szó se essék. A komédiás eltörpeng a kérésen. – Na de a régi dicsıség...! – nyögi kisvártatva. – Inkább nevessünk – javallja Jassal. – Ó, hát nevetni mindenen lehet! Még a hısiességen is! – vigyorog Cabar.

A fogadóban álló hosszú asztalok egyikéhez telepednek le. Nashua nem mutatkozik, és Jassal nem firtatja hollétét. Nem is szükséges, az atya elárulja, hogy ivadéka némi késéssel fog érkezni, ugyanis „készülıdik”. Bort kérnek a fogadóstól. Viador a teremben forgolódó asszonyszemélyeket mustrálja. Szeme megakad a sajtot, kenyeret felszolgáló leányon. Az hosszan, sokat ígérıen viszonozza pillantását, s ezenközben csavarint kissé a jobb vállán, miáltal ruhakivágása lejjebb siklik, és lepedıfehér, lágyasan telt, párnás keble megtekinthetıvé válik. Épp midın Viador értelmezné a bögyös, faros, kontyos, és még arcra is mutatós fehérnép ajaknyalogatásának jelentését, a jókora magasításon ücsörgı Cabar megböki könyökét. – Bocsáss meg nekem, hıs Jassal – suttogja aggodalmas homlok-redızés közepette. – Ezt a teremtést gyorsan told félre, mint csontot a tálon! Nézz magadnak másikat! – Netán a lányodat ajánlod? A komédiás megütközötten mered rá.

– Ugye, csak tréfálsz?! A gyermekemrıl beszélsz! Dehogyis ajánlom Nashuát a te ágyékodra! Azért óvlak Ronchától, mert tisztellek és féltelek. Nemcsak a nevetés hiánya tehet beteggé. A balul választott szeretı is ártalmadra lehet! Jassal nem felel. Úgy véli, a törpének nincs köze az ı ügyeihez. Cabar fiára, Tintóra tekint. A mohos állú legény csupán termetében hasonlít atyjára, küllemének egyéb vonásait olyan valakitıl örökölte, akinek pihés, puha, szállós, napsárga haja, sátor alakú szemöldöke, halványszürke szeme, madárcsırszerő orra, hullámvonal alakú szája, gödröcskés álla volt. – Tiszta anyja ez a fiú! – leheli szeretettel a mímes. – Sajnos, ı nemrégiben megboldogult. Ám valahányszor Tintóra nézek, imádott édesanyját látom! – Cabar az ingujjába törli a szemét, majd nagyot kortyol a borból. – Nashua is hasonlít rá! Igaz, csak magasságban. Ó, már itt is van! Leánya érkeztén a csepőrágó felderül. Jassal némileg elképed. A lókötı vakarcs mélyen kivágott, csipkedíszes mellrésző, fodrozódó szoknyás, halványkék ruhát visel. Rengeteg sötétvörös, fényes, hullámos haja a hátára, keblére omlikrugózik, íves vonalú szemöldöke alatt hatalmas, nyílt tekintető szempár smaragdzölden, orra hetykén fitos, felsı ajka rövid, telt, középütt kicsúcsosodó, alsó ajka csaknem szabályos félgömb, álla, miként fivéréé, gödrös. Nyakában lószırbıl font ékszer függ. Bal válla és melle között félúton hosszú csırő mézmadarat ábrázoló, káprázat-színes testfestés díszlik. – Ez a másik lányod? – kérdezi Viador. A korábban megismert Nashua sápadt, csaknem vonástalan arcára, izgalmatlanságára emlékszik. Cabar felnevet. – Egyetlen leányom van. Elıadás elıtt Nashua vastagon keni magára a halványítót, fakítót, mellyel igazi arcát palástolja. Új, jelentéktelen szájat rajzol, és még

bajuszárnyékot is fest, álszemöldököt ragaszt, továbbá fiúsan, lomposan öltözködik. Mivel többnyire férfiszerepet játszik, nem lehet nıies. Az a cél, hogy a közönség az általa játszott figurát figyelje, ne pedig ıt magát. – Még mindig nem teljesen hiszek neked – kétkedik Jassal. – A vakarék fejhasogatóan zajos. Ez a széplány pedig NÉMA. – Nem vagyok néma! – tiltakozik Nashua. – Csak megvártam, míg alaposan megnézel! Nem akartalak megzavarni! Fennakadt a szemed, láttam! Mondod még, hogy vakarcs vagyok? Viador unottan vállat von. Az ilyen fehérszemélyt, pláne, ha atyja és fivére is jelen van, együtthálás elıtt nıül kell venni, tehát nem jön számításba. Elfordul az elıtte meredezı kölyöklánytól. Inkább a szőz háta mögött ténykedı, a szükségesnél megannyiszor jóval mélyebbre hajoló, ruhakivágásával csalafintán bánó, bizonyosan avatott szolgálót nézi, amúgy férfimód, kétséget sem hagyva vérmes szándékai felıl. Nashua a villogó szemő, hódító vigyorú Jassal tekintetének irányát követve megfordul, és felfedezi a bámulás tárgyát. Ledobja magát a szembeni lócára, s az asztalra könyökölve a férfi felé hajol. – Hısöm, hagyd futni Ronchát, hacsak nem akarod eldobni hímékességedet! Mindazok, akik együtt háltak vele, azóta vizelni sem szeretnek, nemhogy prütykölni! Mivelhogy édesgyökerük szörnyen rothadozik, ha ugyan le nem rothadt e ledér „szerelmétıl”! – Nashua! – fortyan Tinto. – Kitıl tanultad ezt a beszédet? – Például tıled – von vállat a kérdezett. Cabar elıredıl, és nyakon vágja fiát. A legény feljajdul. – Miért én kaptam ezt? – Hányszor kértelek, hogy szépen beszélj a kishúgod elıtt? – A kishúgom még egyszer akkora, mint én! – háborog

Tinto. – És igenis ı szedi fel a mocskos beszédet a kocsmákban, az útszéli kölyköktıl, meg ahol csak bírja! – Miért nem vigyázol rá? Hányszor megparancsoltam, hogy óvd meg húgodat a veszedelmektıl?! – Miért nem TE vigyázol rá? – szájal a fiú. – Talán mert te se bírsz vele? Mert úgyis mindig azt csinálja, amit ı akar? A családi perpatvar hallatán Viador a maradék érdeklıdését is elveszti a komédiások iránt. Bort kortyolgat, kenyeret és sajtot rágcsál, s miközben a nyárson sülı fıétekre várakozik, kéjpecsenyéjét maga sütögeti, vagyis csábító szemvillanásokkal, élveteg mosolygással puhítja Ronchát. Nem hasztalan. A szolgáló képtelen ellenállni Jassal vonzerejének. Nem bánja, ha a férfi közelében járván az elkapja s megropogtatja derekát, vagy a térdére ülteti, s bolondozva, közvetlen közelrıl a ruhakivágásába bámészkodik. A lány nevetgél, meg-megborzolja Viador haját, s egy idı múltán már akkor is folyton körülötte tesz-vesz, ha amúgy semmi dolga arrafelé. Olykor hódolója combjába csíp, máskor a kebelére húzza a férfi arcát, mintha az volna szándéka, hogy emlıi közé fojtsa széptevıjét. Nashua titkolatlanul utálkozik viselkedésükön. Fintorog, grimaszol. Csípıs megjegyzéseket tesz, gúnydalt dúdolgat. Elıfordul, hogy a felhevülten sürgı-forgó borleány útjában feledi lábát, és amikor az nagy ívben elvágódik, s messzire hajítja a kezében tartott edényt, italba fürösztve az ivó népét, a csitri fejcsóválva rosszalja ügyetlenségét. Máskor nemes egyszerőséggel a mellette rakosgató Roncha alkarjába harap, akárha összetévesztené azt saját kenyerével. Késıbb játszottan suta mozdulattal feldönti a vizes kancsót, ilyképpen juttatja hideg ölborogatáshoz Jassalt. Alkalmanként térden vagy bokán rúgja a férfit az asztal alatt. Egy ízben leejti hajtőjét, s midın alant keresgéli, a derekáról lecsatolt övet Viador bokái köré szíjazza, majd vádlin harapja s a meglelt tővel irgalmatlanul combon szúrja bálványát.

Ám az nem s nem térül el szolgálólánydöntı szándékától. Alig-alig vesz tudomást a kellemetlenkedı vakarcsról. Bosszantásait hessegetéssel, legyezgetéssel hárítja. Falja a sültet, minden lehetı módon hevíti a ledércselédet, s csupán felszínesen vesz részt az asztal fölött folyó társalgásban. Tinto vigyorogva figyeli a hıst. A dalia termetét, dúsan gazdag szálú, hullámos, hosszú haját, keskeny arcformáját, tengerkék szemét, jókora orrát, széles, telt száját, konok állát, és úgy vélekszik, tökéletesen érti már, hogy ez a kivételes férfi sikert sikerre halmoz, mind a harctéren, mind a nık szívében. Ám a folyamatban lévı hódítás miatt szörnyen szánja ıt, hiszen Ronchától minden ismerıje óvakodik, vele csupán a gyanútlan-tudatlan átutazó kalandorok merészelnek szalmazsákra bújni, nem is sejtvén, hogy pitymallatkor majd kíntól tébolyodottan, száguldvást fognak távozni, s borzalmas szenvedéseiken semmi más nem enyhíthet, csupán a fejsze, mellyel nemsokára lecsapják testükrıl a förtelmesen fájó tagot. Tinto abban bizakszik, hogy a hısök nem fogékonyak a szerelmi nyavalyákra. Mert azt már látja, hogy bármit mondanak és tesznek, Jassal és Roncha nem áll ellen egymásnak. E tekintetben kellıleg megnyugodván, a fiú szóba hozza az ıt éjjel-nappal foglalkoztató témát, a Fivérek zsarnokságát. – Még nem éltem, amikor a Szörnyetegek uralkodtak Yloniában – mondja. – Pedig hát nem is olyan régen történt! Hypno, a valaha született leggonoszabb varázsló olyféle mákonyt bocsátott az alattvalók elméjére, melynek hatása alatt azok a legalantasabb körülmények között is boldognak érezték magukat. Némelyeken nem fogott a bővölet; ık nem érezték az emelkedettséget, de azt színlelték: érzik, és ily módon elfogadták az elnyomást. Ám soknyi ylonon egyáltalán nem fogott a varázspraktika, s ık kétkedésükkel, ellenkezésükkel kikezdték a Szörnyetegek hatalmát. – Mi ebben az újdonság? – ásít Jassal. – Miért jössz ezzel

az ásatag, poros történettel? – El kell őzni a Fivéreket! İk is zsarnokok! Elbutították és szellemi rabszolgasorba süllyesztették Ylonia népét! De Kinson nem varázslással tartja fenn a fejekben a katyvaszos állapotot, mint egykor Hypno tette! – Tinto gyorsan körülnéz, s észlelvén a közelben üldögélı, királybarát szemerek sanda figyelmét, közelebb hajol Viadorhoz, és lehalkítja hangját. – Kinson NEM VARÁZSLÓ! A tusázó vállat von. Közben a mellette elbillegı Roncha izgatóan riszált csípıjére suhint. – Számodra ez friss felfedezés? – kérdezi unottan. – A rongymadarak folyton ezt huhogják, mióta a Fivérek a palotába kerültek: „Kinson nagy varázsló! Retar nagy tudós! Ermo nagy hadvezér”. Ebbıl lehet tudni, hogy az egész nem más, mint kiagyalt hazugság. Ha nem az volna, engednék, hogy magunktól vegyük észre a Fivérek kiválóságát. Igaz, kezdetben én is bedıltem ennek. Hamarosan azonban rájöttem valamire: Kinson csakugyan nem képes varázslásra, tehát a birodalomlakók fejében nem ı vitte véghez az elszomorító változást, hanem az emberek maguktól ostobák! – Jassal! – nyögi Cabar. – Nem vagyunk ostobák, amikor részt veszünk a ránk kényszerített játékban! Élni akarunk! Ha elárulnánk, hogy átlátunk a Fivérek szitáján, kivégeznének! – Na, és jó így élni? – kérdi Viador. – Ne válaszolj, ismerem a választ. Ezt a tudásomat jutalmazták az istenek azzal, hogy az Árnyvilágba zártak. Nem érdekel a zsarnokság. Tudjátok, miért nem? A Viadorok legyızték a Szörnyetegeket. Trónra segítették a Fivéreket, akikbıl a hatalom rövid idın belül hazug népámítókat, embernyúzókat csinált. Ez egy örökös körforgás. És mint olyan, dögletesen unalmas. Mi lesz, ha kirobban egy felkelés, ha a Fivérek bitófán végzik? Új fenék ül a trónra. És az ylonok kisvártatva azon kapják magukat, hogy ez a fenék is csak egy SEGG! – Viador! – hördül Nashua. – Szégyenkezz! Igenis léteznek

jó királyok! – Nevezz meg egyet! – Castaq! İ kiváló uralkodó volt! A többinek még utánanézek a Históriákban! – Tedd azt! Mostanra tehát mindnyájan tudjátok, hogy Kinson nem varázsló, hanem jellemtörpe. Hogy Retar nem bölcs tudós, csupán simanyelvő, agyafúrt szóforgató... – És nem bír a fehérszemélyekkel! – szúrja közbe Tinto. – Ezt kínosan titkolni igyekszik! Mindig újra megpróbálja, de sose sikerül. És ı az öröme kedvéért odahurcolt szüzeket okolja saját tehetetlensége miatt, és ledobatja ıket a várfalról! – Ermo pedig nem konyít a kardforgatáshoz... – folytatná Jassal. Tinto izgatottan visszaveszi a szót: – Hadvezér létére! Ezen felül ı még azt is próbálja titokban tartani, hogy beteg a feje! És erre a társaid mind rájöttek! Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas is fölkerekedett, hogy elzavarja a Fivéreket! Bebörtönözték, megkínozták ıket! Úgy hírlik, lélegeznek még, de régóta élıhalottak! Tudom, miért jöttél ki a Halál Kertjébıl! Kiszabadítod a hıs Viadorokat, és végeztek a zsarnokokkal! – Nem jól tudod, Tinto. Engem ez nem érdekel, mondtam már. Ha valaki azt kívánja, harcoljak, fizesse meg szolgálataimat. – Ki fizethetne? – hörren Cabar. – Akinek vagyona van, az a Fivérektıl szerezte kincseit, épp ezért az ı hatalmukat támogatja! – Na persze. Ha a Fivéreket felkötik, és a vagyonosokat kiforgatják harácsolt javaikból, újrakezdıdik az egész ostoba história. Nem érzitek, milyen egyhangú?! – Nem csupán errıl van szó! – hajol elıre Nashua. – Nem vagyunk szabadok! – Ó, és szabad akarsz lenni? – vigyorog gúnyosan Jassal. – Igen? Kit érdekelne az elıadásotok, ha szabadok volnátok?

– Mást is játszhatunk, nem csak zsarnokcsúfolót! – bizonykodik a lány. – Szerelmes, tréfás, bölcselgı vagy ríkató darabokat is elıadhatunk! Bármit! – Igaza van – bólint Cabar. – Ha a mősor nem arról szól, hogy Kinson ölni tud a leheletével, akkor is marad közönségünk! Az emberek szeretnek kacagni, könnyezni, és hálásak azért, ha felemeljük a szívüket, legalább egy estére! Viador vállat von. Kortyint a borból, szabad kezével a mellette ringatózó Roncha szoknyája alá kíváncsiskodik, ám ezért nyomban kap egy fájdalmas térdrúgást a szemközt ülı vakarcstól. Ettıl néhány pillanatig csillagokat, tüzeket lát. Haragos szemvillanással fizeti ki a megmentésén fáradozó csitrit, majd visszafordul az atyához. – Tetszett az elıadásotok, és elhiszem, hogy más témákat is ily tehetséggel adtok elı. Hanem az én szívemet nem sikerült felemelni! Pedig rajtam csakis ez segíthetne. Épp ezért ne is próbáljatok lépmadzagra csalni. Nekem hiába szónokolnak a beköpımadarak, a Fivérek összes ámítószolgája, de a másik oldalon állók sem tudnak megetetni a rabság, elnyomás, szabadság szépen csengı szavaival. – Hogyan fog innen elragadni Deniq? – kérdezi Nashua. Felpillant a mennyezetre, onnan az asztalra tekint, majd átnéz Jassalon, mintha az már ott sem volna. – Mert elvisz rögvest! Visszacsuk a holtak szellemei közé! Meg is érdemled! A lány felpattan, a söntéspulthoz lódul. Útközben összebotlik Ronchával, s természetesen nem hagyja kihasználatlanul az alkalmat. Meglöki a szolgálót, majd szembefordul vele, s mutatja, tüstént kiüti kezébıl a megrakott tálcát. Végül eltekint ettıl, de ennek megsúgja az árát. Azt óhajtja, a ledér tegyen le Viadorról. Ragadós bajára pedig mihamarabb kérjen arkánumot Virtuótól, a fikarc varázslópaptól. A férfiöröm nıszemély fölényesen pillant a kölyöklányra, s továbbsiet a tálcával. Ezúttal nem bánja meg. Nashua

megkegyelmez neki. A pult mögé villan, felkapja a lantot, és visszafelé indul. Amikor a fogadó közönsége észleli, mit tart kezében, ütemes tapsolás veszi kezdetét, s több tucatnyi torokból zeng a buzdítás: dalolj, Nashua! A kölyök mímes nem kéreti magát. Helybıl felszökken a legközelebbi asztal tetejére, hogy mindenki jól lássa alakját, és a húrokat pengetve elénekli a Verhetetlen Viadorokat Simogató, borzongató, különleges színezető, mély hangja elbővöli hallgatóságát. Miként Cabar fogalmazta: felemeli a szíveket. Jassal is azon kapja magát, hogy már-már lelkesül. Lenyeli borát, újabb korsóért pattint az ujjával. Ölébe ülteti az odasietı Ronchát, és a lepedıfehér, tésztapuha mellek közé temeti arcát. Ezt látván Nashua elnémul a Harcolj, Nagyszerő Jassal elıadása közben. Mivel azonban képtelen tartósabban csendben maradni, legott új dalba fog. Ez a hısének arról szól, minı szörnyőség történhet egy férfival, ha balul választja meg, kivel hál. A jelenlévık – még a súgonc hajlamú szemerek is – vele dúdolnak, részegülten tapsolnak, és amikor a dal véget ér, kiáltozva követelnek ismétlést.

Az átutazó vendégek közül kettı is rosszallón figyeli, hogy Jassal kisajátítja a csecses, faros, kacsingatós Ronchát. Az egyik fickó szögletes arcát szemaljtól állig ezüstös színő, puhán lengedezı, tollszerő szırzet ékesíti, írisze sárszürke, szemét résnyire szőkíti a harag, midın a szolgálólánnyal ingerkedı Jassalt nézi. Idegen lévén, számára semmit sem jelent az áhítattal ejtett-

énekelt név. İ Ronchát akarja, s legfıképpen nagy nyilvánosság elıtt kívánja megmutatni, hogy erıvel is képes megszerezni választottját, hiszen ezáltal mások szemében ugyanakkorát nıhetne, mint a sajátjában, véli. A másik neheztelı sziklatermető, bazaltfejő, merev arcvonású férfi. Homloka, szemrése, szája keskeny, orra s álla horgas. Szintén úgy gondolja, hogy ıt illeti a pusztulatos fogadó legékesebb virágszála, mégpedig elsıként. Ha ı már végzett, bárki viheti a leányzót. Észlelvén, hogy a törpe komédiások között ücsörgı, bort nyakaló, önelégült fickó tüstént leszakítja elıle az ékes virágszálat, ingerülten hátrarúgja a vége-hossza nincs lócát, amelyen eddig terpeszkedett, és nem törıdve a körötte szanaszét repkedı népekkel, kupákkal s tálakkal, sebesen Jassalhoz dübörög. – Hé, te bugris! – rikkantja. – Leverlek, mint jég a szılıt! Ne a leány szoknyája alatt légy férfi, hanem test test elleni küzdelemben! – Veled? – fanyalog Viador. – Velem! – Kizárt – rázza fejét a zaklatott. – Nincs dolgom veled. A bazaltfejő ököllel megdöngeti széles mellkasát, majd körbefordul, és ekként bıdül: – Ezt a gyávát! Születésekor kellett volna vízbe ölni, hogy ne hozzon szégyent a cafat anyjára! Nem mer kiállni ellenem! Micsoda ganéj alak! Nevessétek ki! – Tilos a nevetés! – rikkantja egy zsarnokhő szemer. – Rajta röhöghettek! Megengedem! – kegyeskedik a fickó. – Hallgassatok ide, mielıtt még bárki is elröhintené magát – szól Jassal. – Miként vélekedtek, melyikünk gyızhetne? Hajlandóak vagytok fogadást kötni? – Kedvtelésbıl nem verekszel? – mordul a sziklatestő. Viador szájbiggyesztve felsóhajt. – Benned nem telik kedvem. Ily pocsék az élet.

Nashua gunyoros dalolgatása több tucatnyi gerjedt férfiember önfeledt ordibálásába fullad. A bizonyos tekintetben igencsak fejlett alkalmazkodókészségő leány leteszi a lantot. Lecseni a kalapot egy kopasz fejrıl, s a lelkes Tinto segítségével nekiáll összegyőjteni a fogadásra felajánlott, csengı-bongó pénzérméket. A tollszakállú fickó hunyorogva figyeli a nem várt fejleményt. Itt már megint nem vele lesz törıdve! Ezt nem tőrheti! Így hát megköszörüli a torkát, majd hegyomlásszerő hangon felüvölt: – Kihívom a gyıztest! A padlóba püfölöm, bármelyikük lesz is az! Fogaimmal tépdesem ki kezét, lábát! Kihörpölöm fejébıl a kocsonyát! Bekanalazom a szemét! Ki fogad rám? Ellegyezik. Majd akkor jelentkezzen, ha az elızı viadal lezajlott. VIADAL! Mámorodott, hergelt férfiak tolják a falhoz az asztalokat, hogy helyet csináljanak a küzdelemhez. Amint ez megtörténik, kitör a könyökharc a jobb helyekért. Miután mindenki elhelyezkedik az asztalok, székek tetején, a lépcsısoron vagy mások nyakában, az összecsapás levezetésére felkért fogadós eldörrenti pultmaszatoló rongyát. E jelre a bazaltfejő kalandor felüvölt. Két ököllel megdöngeti mellkasát. Bömbölve beszimatol a felkarja alá, elıbb a jobb, majd a bal hónalja serkentı szagaromáját hörpöli magába. Végül az egykedvően álldogáló Jassalnak ront. Miután Viador kifigyelte, mennyi érme folyik a kalapba, úgy vélekedik, szép haszonnal zárhatja estéjét. Márpedig ezért hálával, vagyis élvezetes mősorral tartozik a nézıseregnek. Nem mutatja ki, mennyire unja a tusázást. Támadóállásba helyezkedik, és beengedi az elsı ütést. Csupán kissé fordul oldalt elıle, így az ökölcsapás az álla helyett a vállát éri. A becsapódáskor látványosan elrugaszkodik a padlótól, megpördül, és térdre roskad, mintha

rettentı kínjai volnának. Fizetett verekedıként számtalan hasonló elıadással szórakoztatta már a csontmorzsolás iránt érdeklıdıket. Térden csúszkálva, hemperegve vagy lomha békaugratással menekül a sikerén felbuzduló sziklatestő elıl. Mozdulatain mindinkább átüt a csúfolódás. Lassú felfogású kihívója még semmit sem vesz észre, midın a jelenlévık már óvatosan fel-felröhögnek, összeütögetik tenyerüket. Egyszerre csak kitör belılük a szenvedély. A Jassal nevet harsogva tapsolják a magát erısebbnek vélı bazaltfejővel játszogató, hajdani hıst. Az ırjöngés élénkítıen hat Viadorra. Megfeledkezik unottságáról. Felegyenesedik, egy rúgással megtorlasztja a felé zúduló kolosszust. A láblendítésbıl kihoz még egyet, ez halántékon találja s megrogyasztja a sziklatestőt. Jassal hátrébb lép. Még nem fekteti padlóra az ellenfelet, nehogy valaki visszakövetelje pénzét a mősor kurta volta miatt. Megvárja, míg a merev vonású halandó, kinek arca az elszenvedett rúgások fájdalmától jóval fagyottabbá dermed, végez a kilengésszerő imbolygással, kihúzza magát, ösztönzésképpen újfent beszagol saját hónaljába, s üvöltve elırelendül. A felé robajló izomhegyet figyelve azt is észleli, amint a nézık sorában egy sárga fogsorú, vicsorgató alak felragad egy kancsót, és megpróbálja hozzávágni, nyilván a fogadásra feltett pénzét féltvén. Ám ez a szerzet a mozdulat félútján ártalmatlanná válik, s kifordult szemmel a mögötte szorongók közé dıl. Hála a közelében álló, ugri-bugri vakarék fürge felfogásának, és annál is gyorsabban lesújtó kezének, kivált az ujjai közt szorongatott kristálygömbnek. Amelybıl – néhány légvétellel korábban – bizonyára azt olvasta ki, hogy a Jassalt kancsóval leverni szándékozó fickó ezt az éjszakát édesded álomban, szépen végigalussza majd. Nincs idı hálát nyilvánítani. A bazaltfejő kissé hamarabb jut

célba a vártnál. A fogadására sietı lórúgás csökkenti magasságát, így koponyája nem Jassal arcában, hanem annak megfeszített izmú mellkasán durran, és kevés híján szét is loccsan. Viador elkapja a keblére boruló fickó bal füle mellett lebegı egyetlen, vaskos hajfonatot, és annál fogva térdre rántja ellenfelét. Megint hátrébb lép, megvárja, míg kihívója felocsúdik számtalan döbbenetébıl, bújából-bajából. Félreismerhetetlen jelekbıl kiolvassa, hogy ez a harc már nem tarthat sokáig, ı hiába is húzza az idıt, a bazaltfejő rögvest felmorzsolja magát. Sebaj, talán a következı jelölt tovább bírja majd. Az anyakáromló figura felkecmereg a köpetmintás padlóról, és két kezét elırenyújtva, ujjait fojtogatáshoz görbítgetve, éktelen ordítással lódul feléje. Jassal megvárja a közeledıt, s még azt is eltőri, hogy az a nyakára indázza jegesen nyirkos ujjait. Hallgatja falomlasztó bömbölését. Amikor mindezt nem bírja tovább elviselni, hirtelen elırekólintja fejét. Hatalmas durranás hallszik. A kihívó eszmélete kilobban. Viador torkáról lemállanak a szorítgató ujjak. A sziklatest szörnyő robajjal leomlik. Négyen nyalábolják fel az ájultat. Eszméletvesztése helyén homokkal szórják fel a padlón esett foltokat. Roncha és a többi szolgáló alig gyızi csillapítani az italra vágyakozók heves szomját. A fogadós elégedetten vigyorog, látván busássá dagadni azon esti hasznát. Nashua és Tinto újfent fogadásokat győjt. A kalap színültig telik csillogó, csilingelı pénzérmékkel. A tollszakállú fickó fölényesen vigyorog. Ezek itt nem tudják, hogy ı tömérdek hadban álló birodalomban katonáskodott, s úgy verekszik, mint a hétpatvar! Na, majd rögvest meglátják! A trágyagörgetı bogár formájú fogadós kettéhajtja, majd eldörrenti maszatoló rongyát. A küzdık támadóállásba merevednek, tekintetüket

összeakasztják, izmaikat megfeszítik. Jassal a hajdanvolt idıkre gondol. Szíve elszorul. Ettıl meglepıdik, mert igen régóta nem érzett effélét. Mielıtt meglepettségébıl kilábalna, ellenfele elıidézi a következıt, mégpedig egy lenyőgözı ütéssorral, amelyet egyidejőleg alkalmaz lengı bal öklével, fölfelé szúró jobbjának pengekarmokban végzıdı, felmeresztett ujjaival és a térdével, melyen a tágas nadrág alatt kemény vértvasat visel. Viador hörren, csuklik, meggörbed, s végül összeesik. A földre zuhanva odébb hengeredik, ezáltal kikerül az utána lendülı láb útjából. Álomsebesen észbe idézi dicsıséges múltját, valamint a fikarc varázslónál újonnan felszedett tudását. Ennek köszönhetıen talpra szökken, és elvigyorodik. Hüvelykujjával letörli szájáról a vért. A ragacsot a nadrágja oldalára keni. – Hogy hívnak? – kérdezi ellenfelét. Nála ez elismerést jelent. – Nyakszegınek – hangzik a pökhendi válasz. – Azért, mert tüstént nyakadat szeged? – Inkább a tiedét! – Meglátjuk – sóhajt Viador. Elırelöki bal alsó végtagját. Sarka a fickó térdére erısített vért közepébe talál. Roppanás hallatszik. Ha az a páncélzat nem volna, Nyaktörı aligha maradna talpon. Így a vasalás lábon tartja a feljajduló s könnyekre fakadó egykori katonát. – Szólj, ha feladod – mondja Jassal. – Mit képzelsz, pıcsik?! Feltépem a hasadat, és a kiráncigált beleiddel fogom felszalagozni ma éji bödönkém haját! Kikanyarintom a szemedet, és azt szopogatom majd asszonygyürmölés közben! – Pfuj, de guftuftalan vagy! – nyafogja Nashua, kék húsú gyümölccsel teli szájjal. – Fájalni máf if tud! Verekedjetek! Nyaktörı újabb ütéssorral kívánja megörvendeztetni Jassalt, ám az már éberen figyeli moccanásait, szeme

rebbenését, és éppúgy, miként hajdan, elıre gyanítja, mire készül a másik. Így hát elébe siet, megakasztja az ellenfél lesújtó öklét, kitámasztja lóduló lábát, és hátratöri pengekarmú kezét. Ezután elengedi a csodálkozni látszó halandót. Ismét megáll elıtte, s várja támadását. Egy darabig ezt mőveli, tudván, ettıl káprázik ám a nagyérdemő! Fürgén, táncos szökkenésekkel védi, hárítja, tereli a tollszakállú alak ostromát. Eközben egyetlen ütést sem visz be, s alig okoz fájdalmat. Bemutat néhány ugrást, hempergést, gurulást. Enyhén unatkozik. A nézısereg mind hevültebben tombol, tapsol, ordítja nevét. Igen, így még tud harcolni. Pénzért, tenyércsattogásért. Hitbıl soha többé. Midın ezt gondolja, Nyaktörı orvul az arcába lopja az öklét, majd karmaival végigvág halántékán. Viador már-már megvakul a szemébe tóduló vérfolyamtól. Hallja Nashua borzadó sikolyát. A bíbor függönyön keresztül érzékeli, amint a szédült csitri elıpattan a tömegbıl, marokra ragadja a fickó lengeteg tollszakállát, és lábait felrántva hintázni kezd rajta. Nyaktörı felüvölt dühében-kínjában. Lecsapja, félrerúgja a törékeny pimaszt. Ezután a markába köp, ökölbe zárja ujjait. Kihívóan Jassalra mered. Ekkor azt látja, már nem kell heccelnie a férfit, mivel az kellıleg – vagy annál is jobban – beindult. A szárnyaló Viador kétfelıl csap le az ellenfél halántékára. Térdével fogadja az öklei közül elırebukó fickót. Végül lábával félregörgeti az útból a lagymadt testet.

Éppen lehajol, hogy kéretlen hívét felszedje a padlóról, midın az ujjongó Roncha vetıdik a nyakába, s tüzes csókokkal borítja véres arcát. Minek hatására Nashua feltápászkodik magától. Kecmergés közben a szolgáló szoknyájába kapaszkodik és sajnálatosan megszaggatja azt, majd átgyalogol a borleány mindkét lábfején, ráadásul kába fejével véletlenül ágyékon ökleli a lángoló csókból kifelé menekvı Jassalt. – Hısöm! Ó, én hısöm! – lihegi Roncha. – Hısöd ám! – morog a kölyöklány. – A bırszipoly szopogassa ki a velıt a csontjaidból! Tudnom kell, miféle dolog az, amivel elbolondítod a háromlábúakat! És tudni is fogom! – Nashua! Hogy beszélsz? – sziszegi Cabar. – Hogy beszélek, apám? – csodálkozik szendén a szőz. – Tán amiatt aggódsz, hogy nem visznek a palotába udvarhölgynek, mert a férfi szócska helyett ezt találtam mondani: háromlábú? – Gyermekem!!! – Atyám? Nashua apró termető atyját nézi, ám közben kissé elırébb pöccinti lábfejét. Miáltal az iménti csetepatéban elpottyantott kristálygömb – hogy, hogy nem?! – az elsomfordálni készülı Roncha útjába gurul, s a kevély mosolyú szolgáló váratlan hevességő magasba emelkedését, majd robajos lezuhanását váltja ki. – Jaj, a jóslabdám! – sikkant a mímes leány. – El ne törjön! Különben miként jövendölöm meg, hogy melyik lábad mállott szét? – Nyughass már! – förmed rá Jassal. Ha már úgyis nekikészült, hogy felszedjen valakit, talpra segíti a zúgó fejő Ronchát. Nashua felkapja a gömböt, belemered, majd rémülten

elhajítja – s valahogy pont halántékon találja az aléldozó szolgálót. Az megest meglankad Viador karjaiban. – Jaj, úgy megijedtem! – nyögi a színjátékos. – Azt olvastam ki a jövımondóból, hogy kivájom Roncha szemét, ha ártani mer neked! Még ilyet! Amikor én oly szelíd és kezes vagyok, mint egy cica! Viador fejcsóválva felnyalábolja s a vállára hajítja a konyult fehérszemélyt. Mielıtt a szobája felé indulna vele, Tintóra pillant: – A viadalért járó részemet tedd a málhazsákomba! Reggel érte megyek! Jó éjszakát, s hozzá kevés bolhát! – Hıs Jassal, kérve kérlek, hagyd félre Ronchát! – könyörög Cabar. – Szemelj ki másik leányt! Nézd, milyen helyesek a többiek! Amilyen elsöprı voltál az imént, még fizetség nélkül is veled mennének! – Mit tudhat ez a fehérszemély, hogy ennyire féltitek tılem? Ne izguljatok, nektek is hagyok belıle! – Jaj, dicsı Jassal, nekünk egyáltalán nem kell! – jajdul a törpe komédiás. Tinto bólogat. – Ha asszonyra vágyol, bárki mást inkább válassz, mint ıt, mert... Nashua élesen a fivére szavába vág: – Mert reggelre szörnyen fogsz üvölteni! És még fetrengızöl is! – Féltékeny vagy – legyint az óvott. – Már megmondtam, hogy te nem kellesz! – Ezt még százszor meggondolod, ígérem! – vágja rá a nyelvelı. Atyjára pillant. – Menjetek, nemsokára követlek benneteket. – Minek maradnál? – gyanakszik Cabar. – Megakadályozom, hogy bekövetkezzék a baj! – Ugyan már! – legyint Tinto. – Nézz rá, roppant erıs kangörcse van!

– Micsoda beszéd ez?! – mordul a csöppnyi atya, nyakon legyintve nála egy fejjel sudárabb magzatát. Vitatkozva sietnek ki a fogadóból. Jassal a vállán átvetett nıszemélyt cipelve fölfelé indul a rozogásan nyikorgó lépcsısoron. Nashua lohol a nyomában. – Higgy nekem, Viador! – lihegi kétségbeesetten. – Bajba kerülsz, ha a karódba húzod! Talán még Virtuo sem segíthet rajtad! – Ismered Virtuót? – csodálkozik rá a férfi. – Ki ne ismerné Virtuót? Hiszen Yloniában ı a varázsló, nem pedig Kinson! Na persze, ne terjeszd, mert még elcsípik és fogságba hurcolják, márpedig az szörnyő lenne! Nélküle nincs esı, elférgesedik a termés, nem tapsol a közönség, de még a láb- és fogtörés is lassabban gyógyul! Tedd le Ronchát! Ne vidd az ágyadba! Jassal megtorpan a lépcsı tetején. Úgy fordul, hogy a vállán lógó szolgáló lengedezı végtagjai elsodorják a kolonc fruskát. Ám a szemérmetlen szőz elhajol, csaknem hídba ível, és a lábak elsuhannak fölötte. – Tőnj el! – morog a férfi. – Tovább ne kövess! Csökkentené az élvezetet, ha kilesnéd, milyen csodát teszek e szépséggel! – Te leszel meglepve! – csattan a leány. Kitartóan követi a szobája felé igyekvı Jassalt. – Még ilyet! Téged mézpapírral kell megfogni! Hasadj le rólam, vakarcs! Ha vársz még pár esztendıt, tán-tán te is sorra kerülhetsz! – Tudod, kinek kellesz te?! A folyós kórságnak! A csattanó kelevénynek! Az ezeréves, sehányfogú öreganyámnak! Kislány koromtól azért fohászkodom, hogy sose kerüljön az utamba ilyen fickó! Ha neked most bajod esik azért, mert nem bírsz az édesgyökereddel, akkor ki őzi el a Fivéreket?! – Rám te ne számíts semmilyen őzıcskében!

Jassal a sarkával rúgja be az ajtót maga mögött. Eléje tol egy ládát, ráhalmozza az ernyedt szolgálót. Körbejárja a három lépés hosszú, négy tipegés szélességő kamrát. A padlón heverı szalmazsákhoz lép, fölé hajol, öklével, térdével próbálgatja, eléggé ruganyos-e. Nem az. A matrac csupa süppedés, horpadás, gödör, alagút. A szürkére mosott takarón férfifejnyi lyukak éktelenkednek, a párnába mindösszesen két szál tollat tömtek, azok szarunyele is kifelé kandikál a cihából. Viador sóhajtva felülteti a ládán a férfiöröm fehérnépet. Roncha elkókad balra. Némi igazgatás után megmarad középen, ám amint ı hozzáér, s a szoknya felhajtogatásához lát, a rongybáb jobbra lagymad. Közben ajkait berregteti, s szaporán verdes pilláival. E jelek azt sejtetik, hogy nincs teljesen magánál. Ez pedig baj. Ennél is bajosabb, ami az ajtóval történik. Azt ugyanis kívülrıl Nashua rázza, nyomja, zörgeti, mindegyre azt kiáltozva, hogy: Ne tedd, Jassal! Ne tedd, Jassal! Nahát, így a legperzselıbb vágy közepette sem lehet kéjtevékenységet folytatni! Viador megpaskolgatja Roncha arcát. Mivel ez nem segít, felfokozza a pofozgatást. Bort tölt a leányasszony szájába. Sıt, még vizet is. Semmi sem használ. Roncha válla rázkódik, feje hol jobbra, hol pedig balra billen. Javarészt annak következtében, hogy túlnan az ugribugri pimasz püföli a hátát támasztó ajtót. Ám a süvölvény leányzó beronthatna, ha ık odább mennének innen. Ugyanis a berontásban csakis a láda és kettıjük súlya képes meggátolni Nashuát, nem lévén kulcs az ajtó nem létezı zárjában. Viador hallott már oly szerencsétlenekrıl, akiket férfiasságuk gyakorlása közben szörnyő megrázkódtatás ért, minek következtében soha – SOHA! – többé nem voltak képesek kéjgerendájuk feltámasztására! Még rágondolni is borzalom!

Nos. Aki bújt, aki nem, ı most elvégzi a teendıt! Ugyanis a fehérnép hágva jó! Mindazonáltal nem ártana, ha a másik fél is részt venne az örömteli cselekedetben. Jassal ismét a vízzel próbálkozik. Az ötlet ezúttal beválik, Roncha feleszmél undorában. Kiköpi a szájába juttatott pocsékságot, és a vállát rázogató férfira mered. – Hısöm! Ó, én hısöm! – nyöszörgi. A férfi ágyékához nyúl. Mintha még az is derengene tisztuló fejében, hogy mit keres ott. Sıt, meg is találja. – Még hogy a te hısöd! – kiabál, zörög az ajtódeszka. – Hagyd békén! Neki küldetése van! Ne tégy kárt benne! Hess onnan kifelé! Most azonnal! – Csitulj el! – sóhajt Jassal, mindkét kezében egy-egy puha, meleg nıi mellet tartván. Roncha egyetlen rántással lefejti róla a nadrágot, majd megfordul, és feltérdel a ládán. A férfi lehunyja szemét, azt remélvén, ilyképpen kinn is lehet, benn is lehet. Szeretné, ha gyomra nem kavarogna. Önfeledtségre vágyik. Sebtében a szolgálóba hatol, és üstöllést dologhoz lát. Roncha koponyája minden ütemre az ajtóhoz koppan. – Azonnal hagyjátok abba! – sikoltoz Nashua, jobb szemével egy deszkarésre tapadtan. – Azonnal... pfuj! Jaj, milyen nyomorult, síró féreg leszel hamarosan! Öklével megdöngeti az ajtót, azután zajosan elszáguld. A felhördülı Jassal feje a leányasszony hátára lankad. Kisvártatva kitessékeli a szobából a használt fehérnépet. Eldıl az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni a kéjre következı kielégültséget. Vagy puszta elégültséget. Esetleg valami más jót, avagy csupán elviselhetıt. Vár és vár, de nem érez semmi mást, csak az ürességet. Ledönt a torkán fél kancsó bort. Kilép önmagából, a bal orrlikán keresztül a tulajdon fejébe dübörög, és az ott

heveskedı kis fickó képébe bámul. A törpe ezt kiáltozza: Undorodom! Viszolygok! Mire volt ez jó!? Viador keményen állon vágja a lármázót, szájába rongyot töm. Végezetül a parány testet félrehajítja agya hátsó szegletébe. Ezzel végezvén sarkon fordul, kimasírozik az orrjáraton át. Visszanyeri eredeti nagyságát, egybeolvad tulajdon testével, és bénult álomba zuhan. Ebbıl hajnaltájt ébred. Üvöltve, miként a kristálygömbös szőz elıre megjósolta volt. Alteste iszonyúan lángol. Odakap, a fájdalom fokozódik. Odales, nem hisz a szemének. Ama testrésze, mely nemrég oly formás, hetyke s büszke volt, varacskossá vált és megbíborodott! És hogy fáj! E kínnal vallatni-büntetni lehetne! Ennek éreztén máris bánja múltbéli bőneit, és az eljövendıkért is jó elıre megszenved. Emlékezteti magát harcossá avatására. Megtanulta, miként viselje el a gyötrelmeket, hogy körömtépkedés közben, karóba húzva, kerékbe törve se jajgasson. Na de most jajgat! Felkapja az egyik csizmáját, és a szájába harapja. Így nem képes kiabálni. Szenvedése észrevétlen maradhat. Igen ám, csakhogy fetrengeni, hánykolódni sem lehet halkan! A legbecsesebb tagját égetı tüzet el kell oltani! Letérdel, a ládára fekteti a végzet sújtotta szervet, s lassan ráönti a vizet a bokályból. Olaj a tőzre! Nyomorúságában még erısebben megharapja a csizmaszárat, hogy lefojtsa sikolyait. Mintha az ablakpárkányon látott volna egy bolhacsípés elleni kenıcsöt tartalmazó tégelyt! Térden odacsúszkál, letépi a fedelet, és a zsírsárga pempıbe gyömöszöli lángoló testrészét. Meglévı kínjai mellé újabbak szegıdnek. Hörögve hajítja félre a tégelyt. Térdkalácson csattog vissza a ládához. Reszketı kézzel, gyengéden helyezi el rajta a

gyötrelemforrást. Hüppögve törölgeti kíntagjáról a maró anyagot. Egy percig tőnıdve szemez a kardjával. Levágni vagy nem levágni? Vágni kell. Mi mást tehetne? Megmondták: nincs orvosság. Miért nem hitt nekik?! Ledöfi Ronchát! Nem!!! Egyszer már ledöfte! Míg él – már ha ez élet! – bánni fogja! Mit tegyen? A bor! Az csodás arkánum! Azt beszélik, beválik gyomorbaj, búskomorság, lábbőz, fogrothadás, sérv és hasba szúrás ellen. Miért ne? Lassan, ésszel! Kár volna ellocsolni a drága nedőt! Kínlalt szervét finoman a köcsögbe süllyeszti. Ázakodik a borban. Várja az enyhülést. Vár és vár, könnyei potyognak, görbült lábujjai a padlót kaparják. Léptek döngenek a folyosón. Valaki ököllel megpüföli az ajtót. – Hıs Jassal! Gyere gyorsan! Nagy baj van! – kiáltja egy vékony fiúhang. – A katonák megtámadták a komédiásokat! Leölik vagy tömlöcbe hurcolják ıket! Segítened kell! – Nem érdekel! – hörgi Viador a szájába tömött csizmaszárnak. Pedig hát igenis érdekli. Bár csak tompultan, mert fájdalmánál mi sem erısebb. Feltápászkodik, letenné a magára vont csuprot. Letenné, ám nem sikerül. A vendégszeretı agyagedény nem ereszti látogatóját. Jassal végképp kétségbeesik. Most mit tegyen? Ha így kap kardra, s köcsögöstül rohan ki a hajnallatba, az biztosan megárt hısi hírnevének! A másik csizmaszárat is a fogai közé harapja sikolyfogónak. Azután a falhoz csapja az edényt. Napnyugtát, napkeltét, holdfogyatkozást, csillaghullást és üstököshadakat lát egyszerre. Ám a csupor nem törik.

Még egyszer odavágja. Hasztalan. Fájdalmában megest térdre hull. Újfent a kardra gondol. Nem! Még egy próbát tesz! Nem maradhat köcsögfogoly az idık végezetéig! Talpra mászik, tántorogva megpördül tengelye körül, és lendületbıl vágódik a falhoz. A rabtartó agyagedény szétroppan. Jassal egykor legbecsültebb tagja varacskosabb és bíborabb, mint a gyötretés kezdetén. A fájdalom mindegyre fokozódik, még a koponyájában is ez lüktet. Nadrágba bújik, annak befőzése közben hatszor kiszenved, ám ugyanazon kíntól mindannyiszor fel is támad. Felhúzza csizmáját. Nyögéstompítónak az inget tömi a szájába. Feltépi az ajtót, és kardlengetve a folyosóra száguld. Mire a komédiások táborhelyére ér, a katonák elvágtáznak, magukkal hurcolván Cabart, Tintót és Nashuát. A közeli erdıbe menekült társaik Jassal érkezésekor szivárognak elı. Viador eldobja a kardot. Támolyogva a közeli tó felé indul, Vízbe öli magát. Az talán segít.

Ruhástul ül a sekély vízben, és azon töpreng, miért nem elég erıs ahhoz, hogy a tóba fojtsa magát, amikor kiáltozást hall a táborhely felıl. Visszajöttek volna a pribékek? Nem. A hangokban nem félelem szőköl. Mi történt? Képtelen kimászni a vízbıl. Nem mintha az ázakodás csillapítaná fájdalmát. A mozgástól retteg. Végignéz magán. Ennyi elég is volt. Több se kellett ahhoz, hogy kıszikla férfiból nyüszítı féreggé váljon. Ahogy az

ugribugri vakarék beígérte. Íme, Jassal, a hírneves-hıs Viador. Amint lángoló bajtagját hőti-áztatja. Ez jó. Mióta kikerült a Halál Kertjébıl, megfeledkezett a fejérıl, minden egyebérıl. Csakis a bánatszervével képes foglalkozni. Hol így, hol úgy. Elég legyen! – Virtuo! – sóhajtja. – Hol vagy most? Megsegíthetnél! Körülnéz, elszámol tízig, százig, nem történik semmi. A fikarc varázsló nem mutatkozik. Kétezer-hatszázharmincnál tart, midın megpillantja a felé közelgı Nashuát. Kicsit megörül, hisz legalább a lány nem hulla vagy fogoly, ám a következı pillanatban mélységesen elkeseredik. – Ne gyere közelebb! – rikkantja. Na persze hasztalan. A színjátékos tépett ruhában, mezítláb torpan meg elıtte. Haja csimbókos, arca véres, lekarmolt. Smaragdzöld szeme résnyire szőkül. Édesgyümölcs formájú szája lebiggyed. – Szépen vagy, látom! – szól dühösen. – Megérdemled! Most hogyan szabadítjuk ki atyámékat? – Elengedtek? – Te azt feltételezed a Fivérek katonáiról, hogy csak úgy szívjóságból, maguktól elengedtek, mert esetleg kedvesen kértem ezt? Nem engedtek el! Megszöktem! Ez fel sem ér az eszedig, ugye?! Tudsz egyáltalán másra is gondolni a dereseden kívül?! – Próbálok – feleli Jassal szerényen. – Sikerül? – Nemigen. – Ó, hát akkor halj meg! – nyögi a lány, s leguggol elé. – Mi hasznod így? Mióta az eszemet tudom, arról ábrándozom, hogy egyszer a Jassal nevő, hıs Viador visszatér az ylonok közé, és segít szebbé változtatni az életet! Erre idetoppan egy ILYEN! Győlöllek! – Mert én szeretlek?! – Undorodom tıled!

– Ne rikácsolj velem! Menj a patvarba! – Nem is rikácsolok! – Fenét nem rikácsolsz! – Fáj? – sóhajt Nashua. A férfi feje lehorgad. – Szörnyen – leheli. – Nem tudok segíteni rajtad, Jassal. Vágd le! – Foglalkozz mással! – Képtelenség. Hittem, bíztam benned! – Ostoba vagy. – Te pedig az vagy, amit fájlalsz! Kimondjam? – Pimasz vakarék! Kitépem a nyelvedet! – Ahhoz utol is kéne érned. Tudsz egyáltalán mozogni? – Tudok, de nem szeretek. – Ha a kedvesed volnék, elhagynálak. – Képzeld azt! – Nem tágítok! Most pedig kimászol onnan! Összeszeded magad, és velem jössz! Kiszabadítjuk a foglyokat! – Ébredj fel! – Ébren vagyok! Ilyet, ami vagy, rémálmodni sem lehet! – Kitekerem a nyakadat! Ugribugri szédelgı! Látni se bírlak! – Óvtalak? Rimánkodtam? – Igen, Nashua, igen! És én nem hallgattam rád. – Szoktam hazudni? – Igen! Épp ezért nem hittem szavadat sem. Jaj nekem! Hol van Fano, a legderekabb pribék? Kivégeztetem magam. Most azonnal! A guggoló lány lelkesen talpra szökken. – Rendben, mehetünk! Adj okot a négyelésre. Szabadítsd ki Tintót és atyámat! Jassal kíntól torzult arccal mered rá. Róla a fejük fölött baltaként lebegı, hírtolvaj szárnyasra néz, hessentı mozdulatot tesz, majd így szól: – Nem érdekel mások sorsa. Még a súgómadár sem izgat

fel. – Esetleg Roncha? – szúrja be kajánul a kölyöklány. A férfi rávicsorít. Majd felnyög: – Virtuo! Csak te segíthetsz! Óriási dördülés hallatszik. Megrendül alattuk a homokos part, felbolydul a tótükör. Hatalmas hullámok tornyosulnak föléjük, és szemvillanás alatt befalják a nehézkesen lebegı kémmadarat. Fenyegetıen ágaskodnak, akárha a rájuk meredı Viador és a rémült lány elmosására készülnének. Midın a vízhegy csúcsa rettentı robajjal alátörik, s tajtékosan feléjük lódul, Jassal arra gondol, rögvest véget érnek roppant kínjai. A lány dühödten a vállába csimpaszkodik, és megkísérli ıt talpra rángatni, félrevonszolni a bizonyos halál elıl. Ekkor, mintegy varázsütésre, a rájuk omladó hullámtorony megfagy a magasban. A partszegély homoktalaja berepedezik. A vészsebes hasadozás szétterjed a sekély vízben is. Fülrepesztı dördüléssel különös képzıdmény robban elı a föld mélyébıl. Nashua felnevet megkönnyebbülésében. – Virtuo! – sóhajtja. Jassal elkínzott képpel gubbaszt a tóban. A feje fölé ágaskodó, dermedt hullámfal ártalmatlan cseppekké porlad, szétpermetezıdik. A homokból elıtört toronyféleség odvas törzső, göcsörtös ágrendszerő fának tetszik. Lágyan fodrozódó, szürke-zöld foltos kérgébıl szívdobbanásonként más és más rajzolat tőnik elı. – A varázsfa – leheli Nashua áhítattal. – Virtuo mindig így jön el. Várnak. A törzsön váltakozó, ismerıs és sosem látott teremtmények, tájak, épületek képét szemlélik.

– Már teljesen elkápráztattál, tehát elıbújhatsz! – mordul Jassal. – Hozz valami kenıcsöt vagy bármilyen gyógyírt a kíntagomra! Hamar! Menten megtébolyodom! A fakérgen rozsdállódó szögekkel telikalapált, ám elıkelıen íves tetejő, zöldre pingált deszkaajtó tőnik fel, azon át lép eléjük az invitált. Az Yloniát benépesítı kistermetőek fikarcokra, szemerekre és törpékre felosztott rendjei közül Virtuo a rangosabb fikarcok közé tartozik. Ezek soraiból kerülnek ki a gyógyítók, mesélık, a zsarnokság ellen lázítók. A fikarc származású varázslók és imádságosok felkapaszkodottan is ritkán tévelyednek gonoszságba, kapzsiságba, merészebben állnak ellen a hatalom jellemrontó erejének. A hitvány természető szemerek kifejezett élvezettel őzik az árulást, besúgást, orvságot, hátba szúrást. A törpék vidám kedélyő bohémok, legtöbbjük ivót, fogadót vezet, mások mímesnek, bábosnak, dalosnak szegıdnek. A magas növéső yloniakat szálasoknak nevezik, ezen belül elkülönítik az alacsony sorú, cselédkedı, földmővelı gojlákat. A katonákat és viadorokat a büszke hósipkás becézettel tüntetik ki. A daliás termető yloniak megkülönböztetésére gyakorta használatos még a fellegjáró, pózna, létora, látófa nevezet is. Valamennyi rend tagjai kötelesek magukon viselni származásuk jelét, az alantasok égetett bélyeg vagy bırvéset, a rangosak medál vagy pecsétgyőrő formájában. Virtuo sárgásısz tincsei vékony hajfarkokba fonva omlanak a vállára. Homloka magas, dúsan redızött, e barázdák közül tőnik elı a fikarcokat jelképezı, csúcsával lefordított háromszögbe foglalt, két lábra magasodó sárkányt ábrázoló bélyeg. Szemrése szők, kajlán metszett, írisze ezüstkék. Törtvonalú, keskeny élő, hosszú orra kardpengére emlékeztet. Orrhegyén borsószem mérető, fémes ragyogású, színét váltogató bibircsók billeg. Telt, kicsiny száját szalmasárga

bajusz övezi, fakult szakálla hétfonatú, s mint ilyen, némi varázserıvel bír. A keskeny vállára boruló, földig terülı paláston gyöngyházas tündöklettel ragyognak fel a Világ tájai, képei; év- és napszakok, színek, fények-árnyak váltakoznak. Éjkék csizmájának hegyes orra hol felhajlik, hol lekunkorodik, olykor pedig türelmetlenséget sugallóan tekergızik, avagy kígyószerően elırevág. – Mi kell már megint? – sóhajt Virtuo, Jassal gyászos kinézete láttán. – Csak nemrégiben viseltem gondodat. Plöttyedt voltál, mint az iszap. Újra harcost, sıt: dicsı viadort csináltam belıled! És most elröstellem magam, ha rád nézek. – Ne zsémbelj, kérlek! Adj gyógyírt bajomra! – könyörög a férfi. – Mentsd meg testi nyomorától, mert fontosabb dolga is van a nyavalygásnál! – csatlakozik Nashua. – Atyám és testvérem a Gyilokvár foglya! Fondorlatos kínzásokkal végzik ki ıket, ha sürgısen meg nem gyógyítod Jassalt! Csinálj vele egyéb csodát is, amitıl visszatér az esze, már ha egyáltalán volt ilyenje valaha is! Azt akarom, hogy képes legyen nem törıdni az ócska nıkkel! Felejtse el nadrágja tartalmát! – Ilyet nem akarhatsz! – ellenkezik Jassal. – Viador vagy, nemde? – nyelvel a lány. – Na és? Minden gyönyörömet a harcban leljem? Nem lelem! – Törıdj a küldetéseddel! – Nem érdekel! Rajtam már nem fog semmi magasztos! Az a dolgom, hogy éljek! – szögezi le emelt hangon a férfi. – Ez neked élet? – biggyeszt Nashua. Virtuo zavarodott arccal figyeli ıket. Hol egyik, hol másik fülét fordítja feléjük. Apró drágakövekkel ékesített fülkagylója szemlátomást nyúlik-nagyobbodik, ám a varázsló csak tovább fintorog. Hosszú körmével a hallószervébe váj, majd a fejét rázogatja.

– Mit akartok? – kérdezi. – Egybekelnétek? Áldásomra vágytok? – Mikor mostál fület? – sikolt a lány. – Gyógyítsd meg Jassalt! Csapd le a szúvas kéjgerendáját a varázspálcáddal, hogy többé ne legyen rá gondja! – Vízbe öllek! – morran Viador. – Tőnj el innen, látni sem akarlak! Te kis bajcsináló! Te semmire se való! Haszontalan nyelvelı! Takarodj! Virtuo a másik arcélét fordítja feléjük. Két körmét összecsippentve a tenyérnyivé nyúlt fülkagyló mélyébe meríti. – Egybekeltek? He? – firtatja reszketeg hangon. – Keljen egybe vele Deniq, a Halál Ura! – Veled meg a lánchordta, kóborélető, beste Démonkirály keljen egybe, és sikongattasson, míg csak élsz! Ki eresztett ki a tyúkudvarból? Ott a helyed, ott kodácsolj! – hörgi Jassal. Mindeközben tíz körömmel kaparja maga körül a nedves homokot, bár szívesebben kapargatná parázsló ágyékát, vagy a cudar csitri szemét. – Legyen! – sóhajt Virtuo. – Legyetek egymáséi! Áldásom kísérjen a sírig! Jóban-rosszban, vígságban, dögvészben tartsatok ki egymás mellett! Népesítsétek be sarjaitokkal Ylonia vérrel öntözött, bıtermı földjét! De sajnos, szörnyen zümmög valami a fejemben. Tehát most nem tartok nagy beszédet. Örüljetek, hatódjatok meg magatoktól! – Hozzám ne add! – bömböl a harcos. – Nehogy összeköss minket! Vond vissza! – jajdul Nashua. – Inkább holtomig sötét pincében tengıdnék, penészen és nyirkon, semmint ilyen férfi mellett! Lehajol a fikarc varázslóhoz, s a hallójáratába pillant. Szélsebesen hajtőt ránt, s azzal döf Virtuo útvesztıs kiképzéső fülkagylójába. A következı pillanatban diadalmasan felmutatja a tőre szúrt fejfúró férget. Sietve átkerül a mágiás másik oldalára. Ott megismétli gyors mozdulatát. A földre pöcköli a kedvrontottnak látszó, halálos rágószervő

furkaférgeket. Addig tapos rajtuk a sarkával, mígnem azok dúlt vonaglás közepette szétroppannak. Az agg varázsló felörvend: – Hallok! Végre! – Akkor gyógyíts meg! – követeli a tóban ázlalódó, nyőtt Viador. – Beteg vagy netán? – érdeklıdik kedvesen Virtuo. – Netán megdöglöm! – Lássuk, mi a baj!? – Az a baja, hogy nem férfi! – kiabál Nashua. – Nem is hıs! Hazugság a hírneve! Becsaptak a regélık! Falánk, italos, ostoba! Bugyogópecér! Talptól fejig édesgyökér! Még hogy édes?! Keserő! Győlölöm! – Hisz csak az imént keltetek egybe! – csodálkozik Virtuo. – Ráérsz még a szájalással! Csönd legyen, különben rózsalugassá varázsollak! – Még hogy rózsalugas! – hördül Jassal. – Változtasd vissza dögkóróvá! De elıbb fossz meg a kíntól, mert tovább már nem bírom! – Mondd hát, mid fáj!? – érdeklıdik jóindulatúan Virtuo. – A szerelemtagom. Nashua élesen felkacag. – Szerelem?! Tudja is ı, mi a szerelem! – Mert te jobban tudod?! – nyögi a szenvedı. – Te még gyereknek is éretlen vagy! – Ha te olyan érett, sıt bölcs vagy, akkor mit kerestél Ronchán? – Még egyszer ki ne ejtsd a nevét! Virtuo hátat fordít nekik. Az elgyötörten girbegurba ágrendszerő, vénséges fa felé indul, hogy visszatérjen magánya csendes világába. Jassal négykézláb robog utána a sekély vízben. Elkapja palástja szegélyét. Megtorpanásra kényszeríti a fikarc aggastyánt. – Rimánkodva kérlek, gyógyíts meg! Virtuo megfordul.

– Tanultál valamit a bajodból? A kérdezett elgondolkodik. – Úgy vélem, igazam volt hajdan, amikor lenéztem az ócska, léha kéjeket – feleli. – Csakhogy sorsom nem hálálta meg jámbor felfogásomat. Az egyetlen szeretett nı megcsalt, elhagyott. Megölte hitemet. A mágiás meglepıdik. – Azért élünk tisztességben, hogy sorsunk hálás legyen érte? Jutalomért? Nevetséges vagy! – Egyetértek! – csap le Nashua. – Nevetséges! Némely anyák titokban a tiltott Jassal néven szólítják fiaikat, mert ez a név az áhított szabadságot jelenti! Hısiességet, bátorságot, férfias mivoltot jelent! – Van okod kétkedni férfias mivoltomban?! – morran Viador, kékesfeketére színezıdött orcáján kíngrimaszokkal, szemében könnyekkel. A kölyöklány végignéz rajta. – Nyomorult! – sziszegi. Megvetıen megismétli talpával az iménti, furkaféreg-taposó mozdulatot. Virtuo kiszabadítja palástja csücskét Jassal markából, és a fa törzsébe siet. Kisvártatva áttetszı falú ametiszt tégellyel tér vissza, s azt Viadornak nyújtja. – Nesze, kend be magad – szól jóságosan. Ezután hüvelyk- és mutatóujjával nagyobbra tágítja saját szemrését, elıbb az egyiket, majd a másikat, és még a szemlencséit is dörzsölgeti. Idınként pislogva elbámul a távolba. Az eredménnyel elégedetlenül többször is palástja ujjába törli a szemét, vagy felcsippenti valamelyik szakállfonatát, s azzal – akárha ecsettel – megtisztogatja szivárványhártyáját. Míg ı ezzel foglalatoskodik, a szenvedı Jassal hátat fordít az ugribugri nyelvelınek, és haladéktalanul használatba veszi a gyógykenıcsöt. S legott összegörnyed térdeltében. Ököllel püföli a földet, és

ekként szőköl: – Vén fikarc! Te már nem csak süket vagy, de nem is látsz! Mit adtál nekem? Sorvasztót? Rothasztót? Kínlasztót? Döglesztıt? – Nem vált be? – érdeklıdik a mágiás. Tőnıdve ráncigálja hétfonatú szakállát. Elmélyültségében összesőrősödnek homlokán a ráncok, s eltüntetik a bırébe bélyegzett rendjelzést. – Csak nem cseréltem el a kenıcsöket? – sajnálkozik. – Hajjaj, már a látásom sem a régi! Nem is csoda, hiszen már századok óta keverek-kavarok. Ilyesmi elıfordul olykor. Várj, másik arkánumot hozok. Ez már biztosan rendbe tesz. Jassal hasra veti magát a sekély vízben. Épp csak az ágyékát emeli fel kissé a homoktalajról. Szétvetett karokkal, szinte némán gyötrıdik. – Megmondtam elıre? – firtatja Nashua. – Hozzám beszélsz? – nyöszörög a szenvedı. – Óvtalak Ronchától. Legalább megérte? – Sosem fogod megtudni, mi a gyönyör! Sose találsz férfit, aki hanyatt döntene! Egész életedben furdalhat a kíváncsiság! Vén korodban, keserő szőzként fogsz meghalni! – Ne átkozódj, hısszerelmes! Tényleg az okozza minden bajodat, hogy egykor Radga elhagyott? Miatta választottad a Halál Kertjét? Miatta kergeted a kéjt ocsmány módokon? – Miért nem téged zártak tömlöcbe? Végigtapsolnám a kivégzésedet! Mielıtt a beszélgetés tettlegességbe hajlana, Virtuo visszatér egy újabb tégellyel. Jassal feltérdel, mutatóujját a kenıcsbe mártja, majd a nadrágjába süllyeszti. Szaporán fintorog, szemébıl könny pereg. – Segítsek? – kérdezi Nashua. A férfi bólint. – Szúrd át magad a kardommal.

– Nem korai ez még? – aggódik a mágiás. – Ti most még burukkoljatok! Az új párok nem veszekszenek. Ráérnek megölni egymást az édes idık múltával. – Mi nem vagyunk új pár! – ellenkezik a lány. – Sosem lesznek édes idıink. – Dehogynem. Összekötöttem sorsotokat. – Vond vissza! Tévedésbıl tetted, mivel éppen süket voltál. Virtuo vállat von. – A házassági kötés nem játék. Viselkedjetek bölcsebben. Jassal elcsippenti magától a nadrág elejét, és annak mélyébe kukkant. Bele is fúj néhányszor. Arcszíne immár kevésbé kékes, feketés. A járomcsontja körüli izmok lazábbnak tetszenek. – Jobban vagy? – tudakolja az aggastyán. Csizmaorra le-föl kunkorodik. A kérdezett az ajka elé simítja mutatóujját, mert nem meri elkiabálni megkönnyebbülését, s félszegen bólint. – Helyes – szól elégedetten a varázsló. – Holnapig nem lesz újabb panaszod. Feltéve persze, hogy nem keresed fel ismét a bajforrás fehérnépet. Jassal válaszképpen a szíven szúrt sárkány hangját hallatja. – Akkor beszéljünk fontosabb dolgokról – sóhajt Virtuo. – Sorsunk egy idıre összefonódik. Be kell jutnunk a királyi palotába. Viadortársaid nagyon régen várnak rád. – Nem tudom kihozni ıket! Úgy hírlik, lábra állni sem képesek. – Nyugodj meg, maradj higgadt! Ne tiltakozz sorsod ellen, mert újra a Halál Kertjében leled magad! Jassal nyeglén megrántja vállát. – Na és? Ott legalább nem voltak érzékeim. – De egész idı alatt az érzékeid után sóvárogtál! – Hát most érzékeltem. Elég is volt. Köszönöm, már meghalhatok. – Mintha olyan könnyő lenne meghalni – legyint Virtuo.

Holott mi sem könnyebb, mint a meghalás. Ám jelenleg erre egyáltalán nincs idejük. Élve kell a palotába jutniuk. Ez nem lesz egyszerően kivitelezhetı, hiszen felajzott katonák keresik a felséggyalázó Cabar szökevény leányát. Minthogy az utolsó szabad Viador felbukkanásának híre a Fivérek fülébe jutott, Jassal fejére is vérdíjat tőztek ki. İt elevenen akarják társai közé csukatni a tömlöcbe; hullájáért nem fizetik ki a zacskó aranyat. Nashuáért azonban „akár élı, akár dög” állapotában átadják a beígért két disznót. Ez persze a lány tudomására jut. Arca ellilul, ajka lebiggyed. Nyomban átkozódásba fog. Mint kifejti, jelentısen többre tartja magát két moslékzabálónál. Ha legalább harmincat kínálnának érte! Mivel ezenközben a királyi pincébe, kamrába szánt étkeket, italokat pakolják a négy megtermett ló által vont fogatra, a hatalmas zsákok és hordók emelgetésével lekötött gojla legények pironkodva hallgatják kifakadását, majd egyszercsak összenéznek. Rosszalló tekintetük azt mondja, máris tömérdeket kockáztattak azon vállalásukkal, miszerint a pukkancsot, a harcost és a mágust az árgus figyelmő katonasággal-testırséggel ıriztetett palotába juttatják, a Fivérek estéli mulatságához rendelt vadak, borok és más finomságok között. Miután kisütik, hogy Nashua a király fürdıjébe szánt bivalytejes hordóban észrevétlen maradhat, szalmaszálat dugnak a szüntelenül gyalázkodó lány szájába, s ily módon végre elhallgattatják ıt. Vállon és derékon ragadják, magasba emelik, s a sőrő, zsíros tejbe süllyesztik. Amikor már csak a pukkancs légcseréjérıl gondoskodó gabonaszál hegye látszik ki a fürdetıfolyadékból, undorhangjaival fikarcnyit sem törıdve, rázárják a fedelet. Nashua azon élménytıl dühödten gubbaszt a csecsváladékban, hogy Jassal kárörvendı vigyora

volt az utolsó kép, amit tejbe alázása elıtt látott. Viador sem élvezheti sokáig a nashuátlanná csendesült világ békességét. Még végignézi, amint az erısen fintorgó Virtuót mélyen beássák a kalácssütéshez szánt lisztırleménybe, ezután rá kerül a sor. Bár ı foggal-körömmel ragaszkodna az édesgyümölcsbıl érlelt borral töltött hordók valamelyikéhez, errıl le kell tennie, ugyanis az italokat késıbb a bivalytejes lajttól távol rakják le a palotában, márpedig nekik – ıszinte sajnálatára – együtt kell maradniuk Nashuával. Így hát kénytelen a gojla legények alig leplezett vihogása közepette a tudós Retar testáztató dézsájába szánt, férfierıt fokozó matériába süllyedni a fogai közé szorított szalmaszállal. Bár egyáltalán nem akarja tudni, mibıl tevıdik össze a testét körbefolyó ragacsos, opálos massza, mégis értesül annak származásáról, mivel a tartályt cipelı ifjak alaposan meghányják-vetik a kérdést, mely szerint a fogságban tartott hímsárkány lefejt magjában történı, órákig tartó heveréstespedés meghozhatja-e a kívánt eredményt. Vagyis: vajon a csodanyák képes lesz-e az ájtatos szavú, piperkıc Retar hervadt pössentıjébıl félelmetes, szőztipró bájpóznát varázsolni? Úgy vélik, szerencsés volna, ha így történne, ugyanis a sorozatos férfiúi kudarcoktól bolydult társuralkodó az ágyába hurcolt szüzeket hibáztatja a felsülés miatt, s dühében végez velük. Ezután a palota szennycsatornájába dobatja a tetemeket, melyek végül a várdomb alatt rohanó folyóba ürülnek. Jassal úgy dönt, nem veszti eszméletét az undortól. Mindazonáltal egyébre sem bír gondolni, csak Lekidre, a két fejét alattomos támadás során elveszített, immár egyfejő sárkányra, akit leláncolva tartanak egy barlangban, mert a Fivérek hisznek abban, hogy vére, könnye s magva csodatévı erejő. Megfogadja, hogy ha túléli a palotalátogatást, nem lesz rest: lóra pattan, kardot ragad, és kiszabadítja kínos rabságából a seregnyi katonával ıriztetett lángokádót.

Addig is ücsörög a visszataszító váladékban, szalmaszálon keresztül veszi a levegıt a massza és a hordófedél közötti, alig ujjnyi légrésbıl. Végigszenvedi a kocsira emelés minden kínját s ürömét. Amint a lovak nekilódulnak a kátyús úton, a vad rázkódás következtében az éltetı levegın kívül másféle matéria is gyakorta a légzıcsıbe – s onnan a szájába – kerül. Ha a férfiasságot meghozó panácea csakugyan hatásos, az esetben lesz baja bıven. Rákényszerülhet, hogy megszegje fájdalmas kínjában tett önmegtartóztatási esküjét! Ezáltal viszont kiteszi magát a visszaesésnek. Kivált, ha mesmeg kifog egy Roncha-féle fehérszemélyt. Ajjaj! A szekér az imbolygó felvonóhídon át a várkapuhoz gördül. Ezen a ponton az ırök még kevésbé zordonásak. Megszemlélik a kocsit hajtó gojla s az ıt kísérı legény ábrázatát, és mert régi, ártalmatlan ismerısnek találják ıket, félreállnak az útjukból. A bakon gubbasztó férfiak mégsem lélegeznek föl. Feszülten hajtanak keresztül a nyüzsgı városon, tudván, a királyi palota bejáratánál majd jóval figyelmesebben vizsgálják át szállítmányukat. Ha pedig meglelik fogatukon a becsempészni kívánt Viadort, a bıszen kerestetett csepőrágó leányt, vagy a Fivérek által ugyancsak rettegett Virtuót, mindnyájuknak vége. Hiszen számtalanszor hallották a jóslegendát. Immár biztosra veszik, a suttogok nem hazudtak, elkezdıdött a várva várt: Jassal, a Viador visszatért. Bár éppenséggel nem hasonlít a hısre, akirıl a regék szólnak. Nehéz elképzelni, hogy majd éppen ı fogja halomba kaszabolni a Fivérek katonáit. Az se biztos, hogy él még. Meglehet, rég megfúlt a hordónyi sárkánytejben, sóhajt a kocsit hajtó yloni. Társa kiigazítja: apatej az, hé! Egyszercsak azon veszik észre magukat, hogy röhögnek. E vígság közepette toppannak a palotakapuban meredezı ırök színe elé.

Ezek viszont azt figyelik, kit látnak izgatottnak, szorongónak, s azt a személyt legott átkutatják, az általa szállított zsákokat keresztülszúrják, a tartályok tartalmát áttöltetik. A silbakok ezúttal úgy vélik, a bakon nevetgélı gojlák nem rejtegetnek aljas szándékot, nem csempésznek orgyilkost, méregkeverıt, fogolyszabadítót vagy más kergültet a királyi hajlékba. Hiába is tennék, az ilyetén hívatlanok úgyis mindig pallos alatt, bitón, négy darabban vagy máglyán végzik. Mindazonáltal az ırök nem hanyagolják el kötelességüket. Kardheggyel lepattintják néhány hordó fedelét; áttapogatják a kezük ügyére esı zsákokat. Egyikük felfigyel a kocsit hajtó legény váratlan elkomorulására. Az ostort szorongató fickó a szájába győri s zaklatottan rágcsálja bajuszát. Mielıtt az ır hangot adna hirtelen támadt gyanakvásának, a másik silbak a zárótetıtıl éppen megfosztott hordó fölé hajol, ám tüstént vissza is hıköl. – Bi ez? – hörgi undorral, orrát befogva. A bajuszrágó gojla felvihog félelmében. Azután elmagyarázza az apatej dolgát. A gyanakvó silbak olyannyira eltőnıdik a csodatévı szeren, hogy rögtön el is feledi iménti kételyét, de még a kötelességét is. Gyorsan körbenéz, s látván, hogy tettének ırtársán és a két szolgasorú ifjún kívül nincs más szemtanúja, lekapott sisakját a masszába meríti. Mutatóujját a szájához illesztve titoktartást parancsol, s nagyvonalúan útjukra bocsátja az alantas rendőeket. A sápszedı strázsák nem sejtik, de már nem is érdekelné ıket, hogy a tovazötykölıdı hordóban egy fuldokló – ha nem máris haldokló – kuporog. Amikor a mind horpadtabb mellkasú, kétségbeesett Viador megérzi a továbbinduló szekér rázkódását, felszínre löki a szalmaszálat, és telehörpöli tüdejét az éltetı levegıvel. Ez

nem megy nesztelenül, ám a hátramaradt ırállókat immár frissen szerzett kincsük foglalkoztatja. A silbakok megesketik egymást, hogy az eltulajdonításról mindörökké hallgatni fognak, mert ha az egy hírmadár, egy szemer vagy a meglopott Retar fülébe jut, ık kínok kínjai közepette végzik be életüket. Sebtében megvágják tenyerüket s amint vérük kifakad, egymásra szorítják sebüket, így kötik véglegesre fogadalmukat. Ezután megfelezik a dézsmát, és mert nem tudakolták meg a masszahasználat módját, szorosan lehunyt szemmel, viszolyogva kiszürcsölik sisakjukból a pocsék íző sárkánytejet.

Elıbb a varázsló kecmereg elı a korpás lisztbıl. Elsöprı tüsszentéssel ünnepli visszanyert mozgásszabadságát. E már-már ıserejő robbanás szélvihara a falra röpíti az arcára és hajára tapadt gabonaırleményt, s szabálytalan formájú, borzas körvonalú dombormővet képez abból. A zsákokkal, lajtokkal, szakajtókkal zsúfolt kamra unalmasan szürke faIán létrejött mőalkotás látványa elégedettséggel tölti el Virtuót. Lám, ı már nem múlik el nyomtalanul a Világból, és a helyiség sem egyhangú többé. Lekapdossa a társait rejtı hordók fedelét. Nem gyız eléggé undorodni, midın a sárkánynedvvel borított Viador elıkecmereg rejtekébıl. A hírneves harcos lapockáig érı, sörénydús, hullámos, kékezüst fényő fekete hajának minden szépsége tovatőnt. A dicséretét zengı hısénekekben oly sokszor magasztalt tincsek a koponyájára tapadnak, opálos színő ragadék csordogál rajtuk. Akárcsak szempilláin, jelentékeny mérető orrán, viszolyogva biggyesztett ajkain, valamint öltözetén, de még a kardján is nyúlós-mászós keszıce éktelenkedik.

A süvölvény hajadon is ázottan mászik elı a tejbıl, s úgy fest, mint aki mindenestül megıszült. Nincs idı hosszas utálkozásra, a szolgák bármikor rájuk nyithatnak. Virtuo máris feltárja a palota titkos folyosóira vezetı rejtekajtót, és mindhárman átsurrannak a dohos, levegıtlen, keskeny zugösvényre. Amint a fal visszazáródik mögöttük, Jassal kirobban: – Fürödni akarok! – Gondolj arra, hogy viadortársaid sem fürödtek, mióta itt sínylıdnek, vagyis idıtlen ideje! – próbálkozik Virtuo. – Gondolok rá, de mielıbb fürödni akarok! – szögezi le a férfi. – Szörnyen büdös vagy – leheli Nashua. – Megpofozlak, cinka! Miért mindig velem törıdsz?! A fikarc mágus felsóhajt, unván civakodásukat, majd feltőri palástja ujját, és mutatóujja körmét a durva kıfalhoz csiszolja. E mozdulattól körme hosszúra nyúlik s megvastagodik, hegyén lilás szikra szisszen, abból aranyló lángnyelv lobban fel, s bevilágítja körülöttük a szők folyosót. – Rég jártam itt – sóhajt Virtuo, magasba tartva szarulámpását. Elindul a járatban. Jassal türelmetlenül csoszog mögötte. Sietni, rohanni szeretne, hátha így elhagyhatná a mozdulatait kísérı cuppogást, csámmogást, a testére ragadt nyák csikorgó, recsegı hangját, rémszagát. Csizmatalpa meg-megcsúszik a padlón. A varázsló elmereng: – Lássuk csak, mekkora az emlékezetem!? Kell itt lennie valahol egy fürdınek. Hajdan bıviző forrás fakadt a hegyen, e fölé emelték a szentélyt. A környéklakók itt fohászkodtak isteneikhez, békét, esıt, bı termést, gyermekáldást könyörögve tılük, s végezetül kortyoltak a szent vízbıl. Késıbb e helyt épült fel a királyi palota. A forrást fürdıvé alakították át, itt végezték a szertartásokat, beavatást,

esketést, koronázást. A Szörnyetegek győlölték, mellızték a vizet úgy általában, mert az ártott az egészségüknek, ezt pedig különösen széles ívben kerülték. A Fivérek is rettegnek az ısi forrástól, úgy tudják ugyanis, hogy ha hamis, ármányos, aljas személy érintkezik a mágikus vízzel, tüstént meghal, enyhébb esetben égési sebek keletkeznek testén, bıre kifekélyesedik, elrothad. – Ez igaz? – torpan meg Jassal. – Akkor hol fürödjek? – Nem vagy te olyan! – tiltakozik Nashua. – Dehogynem! Ki nem olyan? Mindnyájunkban van hamisság, ármányosság, aljasság! – Nem, mert te hıs vagy! Tiszta szívő, egyenes lelkő, igaz férfi! – áradozik a lány. – Jaj, cinka! Ha már eddig gyaláztál, nehogy hirtelen belém szeress! – Szeressen beléd a kóbor villám! A hullaféreg! A nedvedzı bırüszök! Az agyevı dobbancs! Csak annyit mondtam, hogy nyugodtan megfürödhetsz a Szent Forrásban! Neked nem eshet bajod. Mivel szerintem te nem mindenestül vagy aljas, álnok, gaz, hanem csak ötletszerően! Különben pedig ne szólíts cinkának! Jassal nem felel. Virtuót figyeli. A fikarc mágiás szembefordul a fallal, kisujja körmével ajtót rajzol rá, majd átlép a nyíláson. Bevárja jócskán elhőlt társait, végül eltünteti az átjárót. – A fürdı – szól játszott szerényen, varázslósan. A sós párától illatozó, kör alakú helyiség padlóját és falát szilajul ágaskodó-aláomló-újramagasodó hullámok ékítik. A tajtékos habok közt tengeri lények lebegnek-úszkálnak: különféle kígyók, halak, csonthátúak, emberi felsıtestő uszonyosok. A hullámverés ritmikus hangjai a szívdobbanásokat idézik fel. A Nashua és Viador által bámult mozgás, nyüzsgés, úszkálás valóság, nem képzelgés. Úgy érzik, mintha ık maguk

is a tenger mélyében volnának. A terem közepén gyémántos ragyogású vízoszlop magasodik, körötte jókora medence hever. Jassal az aggastyánra pillant. Annak megengedı bólintása láttán a zöldeskék vízbe lábal, majd belemerül. Amikor már aggódni kezdenének miatta, víg prüszköléssel bukkan fel a mélybıl. Külseje újfent a régi. Hosszú, sötét haja szétterül a vállán, néhány fürt az arcába tapad. Szempilláin tündöklı vízcseppek villódznak, a rút ragadéknak immár nyoma sincs. Nashua megállapítja, hogy Jassalt nem borítják égési sebek, fekélyek. Ebbıl bátorságot merítve ı is a medencébe gázol. Utóbb visszatérnek a titkos folyosóra, s folytatják útjukat. Ruháik nedvesen tapadnak testükre. A lány meg-megborzong, fogai gyakorta összekoccannak. A vacogás hallatán Virtuo sértett hangon megjegyzi: – Ettıl féltem, mióta megtudtam, hogy egykor majd segítenem kell Hitehagyottnak. Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok! De hát miként is élhetnék ily hosszú ideje, ha nem kerülném a fajtátokat? – Téged nem tölt el lelkesedéssel, hogy eljött az idı? – leheli a lány. – Te nem repesel a boldogságtól? Nem ugrándozol ujjongva? Nem szeretnél madarat, pillangót, kígyót, békát fogni örömödben? Végre tehetsz valamit Yloniáért! Te is olyan kiábrándult vagy, mint Jassal? A varázsló ráhagyja: – A fajtátokból rég kiábrándultam. A nyomaték kedvéért szembefordul Nashuával, s felemeli körömlámpását, hogy egymás szemébe nézhessenek. Jégkék tekintete fagyosan villan keskeny, csapott metszéső szemrésében. A mímes leány a fejét ingatja.

– Te oly kedves, oly szeretetrevaló, sıt: jóságos vagy! Hiszen eddig majd’ minden bajunkkal hozzád fordultunk, és te nyomban adtál nekünk kenıcsöt, port, gyógy- vagy bájitalt. Téged rajongva szeretünk! Ezért nem kerültél a Fivérek kezére! Sem a szemerek, sem a katonák, de még a kémmadarak sem bírták kideríteni hollétedet. – Hát persze, mert nincs is hollétem! Mert alig idızöm a valóságos világban! İszinte leszek: nem szeretlek titeket. Rossz véleménnyel vagyok rólatok. Próbálj e nézetemen változtatni! – Hogyan? – vacogja Nashua. Virtuo elfordul. Kisujja körmével kémlelınyílást hasít a falba. – Itt száraz ruhát ölthettek – közli. S ezzel ajtót nyit egy néptelennek tetszı terembe. Az illatszerektıl és füstölıtıl terhes levegı néhány szippantás után elbódítja ıket. A falak mentén elfüggönyözhetı, puha matracú, széles ágyak sorakoznak, középütt illatos szirmokkal telehintett, kicsiny vízmedence áll. A madár- és virágmotívumokkal színesre festett-faragott ajtajú szekrényben lenge köntösök, vállasok és szoknyák, mélyen kivágott ruhák, áttetszı fátylak kelletik magukat. A nyelves csitri halkan sikongat gyönyörőségében, s nyomban válogatni kezd. Jassal szemöldökfelvonva, már-már rosszindulatúan méregeti a varázslót. – Ez nıi szoba, méghozzá a ledérebbje hál itt. Férfihoz illı ruházatnak nyoma sincs – szól. Virtuo bólint, elmosolyodik: – Asszonyöltözetben nagyobb biztonságban leszel – feleli. – Bármikor ránk nyithatnak, s eltőnni csak én tudok, egyelıre. Fátyolozd el arcodat. Kardodra boríts köntöst. Igyekezzetek, mert nem cicomázkodni jöttünk! – Minek nézel engem? – hörren Viador. – Soha nem válnék meg a nadrágomtól!

Nashua kaján vigyorral a férfi mellkasához próbál egy lágyasan lengeteg, tenyérnyi kebelfedıt. – Nagyon bozontos a hasad? – kérdezi. – Ha igen, nézek neked valami jókorább darabot. Jassal épp tiltakozni készül, midın az ajtó durván feltárul. Míg Virtuo egy szempillantás alatt semmivé foszlik, ık a szekrényajtó takarásába rebbennek. Nashua máris tırt szorongat, a férfi a kardot markolja.

– Hé! Mi lesz már, cemendék!? – ordít egy érdes hang, páncélzat és fegyverek csörgése közepette. – Meddig váratjátok a felséges Retart? – Rögtön! – hebegi a lány. – Tüstént elkészülünk. – Most megyek, és ledöntök egy kupa bort! Mire visszajövök, csinosítsátok ki magatokat, különben anyaszült csurdén rugdoslak benneteket a felséges úr színe elé! – bömböli a goromba fickó, öklével az ajtótokot püfölve. – Igyekszünk, jó uram! – ígéri Nashua kedves hangon, győlölködı arccal. A szekrény takarásában felemeli a kezében szorongatott tırt, és nyakra sújtó mozdulatot tesz vele. A szolga csörömpölve távozik, ık kapkodva öltöznek. – Megölöd Retart? – kérdezi súgva a lány az ingerlıen suhogó ruhába, csillogó köntösbe burkolódzott, számtalan fátyol mögé rejtett arcú férfit. – Nem öli meg – felel Virtuo, elılépve a színes falikárpitból. – Még nem. – Miért kéne várni vele? – rökönyödik meg Jassal. – Mert te nem orgyilkos vagy. – Nem is orvul akarok végezni vele. Kardot adnék a kezébe. Megmérkıznénk, és ı akár le is gyızhetne. – Legyızni? Téged? – kacag a varázsló. – Retar nem harcos, te is jól tudod. İ a szavakat használja fegyverül.

Mézszirupos, álságos szónoklataival, tetszetıs szófüzéreivel cserkészi be a lelkeket. – Az enyémet ugyan nem! – tiltakozik a süldı lány. – Mindhárom fivér hazug és aljas, és ezt az egész nép tudja! Még az ülepnyaló szemerek is! Csak ıket nem zavarja, mert éppenséggel pont ezt szeretik! Jassal felsóhajt. – Oly nagyon fiatal vagy, gyerkıce! Nem csak a szemerek romlottak. Mindnyájan azok vagyunk. Egymástól elkülönült jó és rossz nem létezik. Mindenféleség van. Hajdan még én is hittem abban, hogy a Fivérek majd igaz uralkodók lesznek, pedig addigra rég megfigyelhettem volna, hogy a hatalom veszedelmesen árt a jellemnek. Engem ez az egész nem érdekel többé. Rühellem ıket, mert kelepcébe csalták, betömlöcözték viadortársaimat. Amikor összeálltunk, hogy felvegyük a harcot a Szörnyetegek ellen, fogadalmat tettünk egymásnak. Ez utóbb csúfosan megszegetett. Ráadásul Sirgeb elhódította tılem Radgát, pedig hőségeskünk arról is szólt, hogy nem teszünk ilyet a másikkal. – Úgy utálom Radgát! – csattan a lány. – Még Ronchát sem utálom ennyire! Kárt tett a fejedben! Felejtsd el! – Hallgass ide, kotlóalja! Sejtelmed sem lehet a szerelemrıl, épp ezért ne szólj bele az érettebbek dolgába! – Kotlóalja?! Eladósorú vagyok! Kérım is volt már! – Remélem, nem szalasztottad el, mert nem lesz több, fityfiritty! – Szerzek egy kardot, és kihívlak! Azután a falra tőzöm a fejedet! Palástot szabok az irhádból! – Még szerencse, hogy mezítláb vagyok, mert most ijedtemben lecsináltam a sarkamat! És nagyon utálok csizmát pucolni! – Ha nem hagyjátok abba, inkább visszasüketülök! – mordul a mágiás. Elfújja a körmén pisláló lángot. Felkap a padlóról egy szivárványszínő fátylat, majd annak egyik csücskét a jobb,

a másikat a bal fülébe tuszkolja. Hallójáratait ilyképpen eltömeszelvén, egyszersmind sajátosan feldíszítkezve, a kívánatosnál jóval hangosabban kérdezi: – Vajon hol lehetnek a nıszemélyek, akikért tüstént visszajön a szolga? Viador a fejéhez kap. Térdre vetıdik, bepillant a nyoszolyák alá. Nem talál senkit. Felegyenesedik, töprengı arccal végigpillant a termen, mígnem észreveszi, hogy több fekvıhely is baldachin és takaró nélkül maradt. A keskeny, csúcsíves ablakhoz siet. A párkányra hasalva kihajol. A külsı peremet szegélyezı vasrácson irdatlan csomókat észlel. A leszaggatott ágyfüggönyökbıl rögtönzött köteleken két elszánt hajadon csimpaszkodik lefelé, bogtól bogig. Jassal fejcsóválva gondol ezt-azt a nıi észjárásról, ugyanis a kötélvég meg sem közelíti a földet, ráadásul alant nincs is föld, a várárok komoran szennyes vize hömpölyög a mélyben. Mielıtt még bármit is tehetne a fejvesztetten menekülı szüzek érdekében, a visszatérı fegyverszolga berúgja az ajtót, és beüvölt: – Gyerünk már! Mozgás, cemendék! Ne akarjátok, hogy bemenjek értetek, mert akkor...! – E ponton felvihog, módfelett mulatságosnak ítélvén, amit elhallgatott. S mivel gondolata szerinte felettébb tréfás, azt nem is hallgatja el, csupán suttogásra vált: – Majd én beavatlak benneteket a szerelmeskedés titkaiba! Mesteretek leszek! A tíz ujjatokat megnyaljátok utánam, de még az enyémeket is! Szegény, felséges Retar úgysem boldogul veletek! Még soha, senkivel sem boldogult. A helyében nem bennetek keresném a hibát, hanem a lıcsömben, hihihi! – Ha nem hallgatsz el, beárullak a királyi fenségnek! – förmed rá Nashua. – Nem szakad le a képed? Különben indulhatunk! Megengedem, hogy vigyed a fátylamat! De finoman nyúlj hozzá! Ne rángasd! Le ne tépd fejemrıl! Tudd

meg, Retar menten belém fog szeretni! Nıül vesz, gyerekeink születnek. Egy egész seregnyi! Jassal ugyan finoman bokán rúgja a színjátékos leányt, ám az képtelen megfékezni a nyelvét. – Mivel Ermo nem nısül, és Kinson sem talál olyan kitőnı párt, amilyen én leszek uramnak, nemsokára én fogok parancsolni Yloniában, mint királynı! És akkor megkorbácsoltatlak, szájaló! Levágatom a tíz ujjadat, és a szádba rakatom, hogy legyen mit nyalogatnod! Jassal újra rúg, immár nem finoman. A sokat sejtetıen lenge ruhába, földig omló fátyolba öltözött lány a fennhéjázó modorától szerfelett hökkent szolga elé lódul a folyosóra. Viador még egyszer megigazítja mindent takaró, szőzies ruházatát. Úgy véli az arcát rejtı, sok réteg kendızet pompásan leplez. Végtére, ha ı emerrıl úgyszólván jottányit sem lát keresztül rajta, akkor az ellenirányból ıt sem láthatják, nemde!? Okosságára büszkén indul a színpadias riszálással tipegı, s a kétszeri bokán rúgástól is mindössze enyhén sántikáló Nashua nyomába. A csörömpölı mell- és térdvértet viselı, hetykén felpödört bajszú fegyveres lassan magához tér a cserfelı hajadon által rámért lelki megrázkódtatásból. Úgy dönt, megpróbálkozik a másik szoknyással. Az sudárabb, alakosabb társnıjénél, s ami legfıbb erénye: hallgat, jólesıen. A huncut kedvő palotaszolga Jassalhoz dörgölıdik, végigsimít annak hátsóján, majd alaposan bele is markol, azután mohó ujjakkal a rokolya alá hatol, kezdetnek térdmagasságban. Haladna följebb is, már épp megmarkolná a rejtegetett kardot, midın váratlanul a levegıbe emelkedik. Végtagjaival szertelenül kalimpálva átrepül a lépcsıkorlát fölött, s zuhan egy emeletnyit. Ezután nem folytatja hanyatlását, mivel inkább gurulni kezd. Csimbókos hajfonatokkal ékes feje, puha gerince, törékeny térde a kıfokokhoz kocódik. Mire a

lépcsısor aljára ér, hercig bajusza lekonyul, tudata hosszabb idıre pihenni tér. Nashua a háta mögött lépdelı, verekedıs férfira mered, bár mit sem lát belıle az arcát borító tömérdek, sőrő fátyoltól. – Teljesen meghibbantál? – sziszegi. – Miért dobtad le? Most hogyan találunk el Retarhoz? Támaszd fel a pimaszt! – Elfelejted, hogy megfordultam itt néhányszor – legyint Viador, kényes mozdulattal felcsippentve arcburkolóját, hogy lásson valamicskét. – Ismerem a járást. De miért mennénk Retarhoz, amikor a pincebörtön miatt jöttünk? – Mert muszáj leköpnöm a mocskos nıgyalázót! – suttogja a lány teli torokból. Jassal nem felelhet, ugyanis két fegyveres közeledik szembıl. Az ıket méregetı, zord testırök láttán Nashua a korlát felé fordul, és éktelen jajgátasba kezd. – Jaj nekem! – sopánkodik. – Ugyebár, az a deli-szép férfiú nem végzet magával!? Jaj, jaj, ugye nem?! Jaj, de nagy kár lenne érte! Olyan kedves, aranyos lénye volt! De hát miért ugrott a mélybe? Mi bántotta szegényt? Szerelmi bú érte? Imádott édesanyja vagy nıvére halt meg csipkekórban? Jassal rúg, Nashua elhallgat. A bokától homlokig felfegyverzett testırök az alázuhant szolgára tekintenek, majd gyanakodva végigmérik a két nıi személyt. A mímes csitri fátyolát hátralebbentve igazít a homlokába győrőzı, kacér tincsek egyikén, tenyérrel feljebb paskolja zsenge kebleit a ruhakivágásban, s tovább szörnyülködik: – Annyira sajnálom szegényt! Egészen megszerettem, pedig még csak rövid ideje ismertem! Erre fellép a korlátra, imbolyogva egyensúlyoz, majd széttárt karokkal levetıdik, akár egy madárka...! Miért tette? Miért?! Viador megest rúg, ám ez már felbıszíti a szerepébe hevült vakarcsot. A leány viszonozza gesztusát. Mivel ı nem figyelmeztetésnek szánja, hanem annak, ami, a teljes erıbıl

sípcsonton rúgott Jassal megroskad kínjában. Görbültében leple fellebben, arca egy vonalba kerül a pukkancséval. Sóhajtásnyi ideig töpreng, lefejelje-e a vérbı szüzet, midın tekintete megakad a süvölvény melle fölé festett, káprázatszép madárábrázolaton. Azután a nagyon telt és roppant piros ajkakon. Nem fejel. A testırök nem törıdnek a civakodó némberekkel. A lépcsısor aljában heverı társuk felé lódulnak. Futva távolodó lépteik döngését kihasználva, Jassal elısziszeg fátylai mögül: – Fogd vissza magad, csimasz, ha nem vágyol Fano kínkamrájába! – Nem kamra az! – súg vissza jólértesülten a bimbó. – Még csak nem is terem, hanem inkább hodály! – Fogd már be! – könyörög Viador, mert persze nem a gyötretıszoba méretein kíván vitázni. – Ha nem némulsz el, kivágom a nyelvedet! Azután agyonütöm! Feldarabolom! Patvarmélyen elásom, végül jókora sziklát gördítek rá! Most pedig igyekezzünk! Kövess! Rohantában megfeledkezik arról, hogy ı egy érintetlen, gyönge hajadon. Férfias keménységgel csörtet végig a folyosón, csillogó köntöse, virágmotívumokkal teleszıtt, légies orcaburkolói lobognak s fodrozódnak körötte. Nashua bicegve lohol a sarkában. – Kikérem magamnak, hogy csimasznak, cinkának, kotlóaljának gúnyolj! Mindörökre jegyezd meg a nevemet! – lihegi. Viador visszapördül siettében, és csendre inti a szövegmalom leányt. Ám az zavartalanul folytatja: – Akár hiszed, akár nem, én még nagyon sokra viszem! Nemrég találkoztam egy öreg tündérrel, aki igazából csak félig volt tündér, lénye másik felét tekintve banya volt. Hát a bőbájoskodó szipirtyó kiolvasta a tenyerembıl, hogy ragyogó életem lesz! Álmaimat majdnem mind egy szálig valóra váltom!

Ezzel elhallgat, bár nem azért, mintha kifogyott volna mondandójából. A folyosó falát pompásító, mitikus jelenetekkel színesre festett kárpit egyik részlete bővöli el. – Nézd csak! Ez Lekid, a sárkány! Itt még három feje van! Hú, hogy harcolt a Szörnyetegek ellen! A regélık szerint vadságban különb volt nálatok, Viadoroknál is. A gyızelem után nem hurcolkodott az udvarba hízelgınek, mert az ellentétes lett volna birodalomszerte híresen házsártos és morózus természetével, hanem inkább a magányt választotta egy messzi birtokon. Tovább is van, mondjam még? – Tagadd meg magad! – vicsorít Jassal. – Ne mondjad! Bár hallani sem akar róla, mégis a mogorva tőzböffentıre gondol. Úgy hírlik, a hatalomtól megzavarodott Fivérek fogadták fel a kalandorokat, akik aztán bódító párlattal itatták meg a magának való, zsémbes szörnyet. Amint a sárkány kellıleg elzsibbadt, nyiszatolni kezdték a fejeit. Már éppen a harmadikat farigcsálták volna lefelé a vaskos pikkelyeken minduntalan kicsorbuló, nyiszogva szikrázó pengékkel, midın Lekid magához tért fájdalmában, s nekibıszült. Lehelete méregzöld tüzén perzselte el az orv fegyvereseket. Hanem fejszámának csökkentével tőzfúvó képessége is alábbhagyott. Így arra már nem tellett erejébıl, hogy a testét lebéklyózó köteleket is elégetve, megszabaduljon a fogságból. Mire Jassal végigemlékezi a múltat, a nyelves csitri is elmondja ugyanezt, élıszóban. Majd ekként ölti tovább a mesefonalat: – Ám ezzel még nincs vége az undok, borús, morc Lekidnek! Ugyanis egy jóslegenda szerint egy varázsos napon, ha a csillagállások is kedvezıen alakulnak valahára, Hitehagyott Jassal, a Legyızhetetlen, Hıs, Hírneves Viador megmenti ıt! – Kicsoda?! – morran a nevezett, feledvén, hogy csak nemrég határozta el az említésbe hozott nemes cselekedetet. Épp, midın a nyomorú sárkány hímmasszájában ücsörgött. –

Én?! Lekidet? Megmentem? Kitıl hallottad ezt a képtelenséget? Lekidet nem lehet elviselni! Ha nem is rosszabb nálad a nyavalyás pikkelyes, sıt, talán egy árnyalattal még kibírhatóbb is, társasága akkor is gyötrelem! Annakidején nem is harcoltunk együtt. Külön-külön küzdöttünk a Szörnyetegek ellen, mert ki nem állhattuk egymást. Az a szüntelen pöfögés! Valamelyik feje mindig füstölt, gızölgött. Soha nem volt elégedett, vele folyton kibabrált az élet. Végül aztán tényleg. Maradjon úgy, béklyóban! – Nem marad – válaszol a lány derősen. – Úgy rendeltetett, hogy nem marad. – Ostoba locsogást hallottál, nem „rendeltetést”! A törpe férfi és szálas nı szerelmébıl fogant, középmagas süldıleány visszafordul. Alulról pillant Jassalra, furfangosan kihasználván öltözete lengeségét, s mindazt, amit viselete sugall. A harcos figyel is rá, hunyorgón, erısen. – Még azt is locsogták – közli a fruska –, hogy végezetül Jassal elveszti a Hitehagyott nevezetet, és újra megtalálja szerelmét. Viador két kézzel ragadja galléron Nashuát, heves felindulásában attól sem zavartatva, hogy annak nincs is gallérja. – Radga föltámad? Ezt fecsegték? – firtatja vallató hangszínnel. – Hát nem így név szerint állították, miszerint pont éppen Radga... – hebegi a szorongatott. – Hanem csak azt jövendölték, hogy újra megtalálod a szerelmedet. – Ez azt jelenti, hogy Radga feltámad! Mivelhogy ı a szerelmem! – erısködik a férfi. – Utálom ıt! – köp a csitri. – Annyira utálom! Most megfojtasz miatta? Viador elengedi Nashua nyak- és tarkóbırét. Egy pillanatra felhajtja tömérdek fátyolát, mélyet lélegzik, majd

visszabocsátja leplét, és elırependeríti a lányt. – Nyomás, megyünk tovább! A jóslat azt jelenti, mivel mást nem jelenthet, hogy Radga feltámad, vagy azóta régen újraszületett! Egymásra bukkanunk! Ha ez csakugyan így történik, ennek fejében bárhová elmegyek, bármit megteszek! Hol van Virtuo? Miért nem beszélt errıl? Hirtelen a mind kevésbé táncos járású, viszont feltőnıen sántikáló szőz után nyúl, és a vállánál fogva visszarántja ıt egy éppen elhagyott ajtó elé. – Itt vagyunk, ez Retar szobája – súgja mély hangján. – Ha szükséges lesz szólani, akkor te beszélj. – Minek megyünk be hozzá? – nyögi Nashua megrettenten. – Mindkettınket megölet! – Engem ugyan nem! Mostantól kényesen kerülöm a halált. Ugyanis életbevágó találkára készülök! Magad mondtad az elıbb: találkozom Radgával. A lány páros lábbal toppant hirtelen sárkánymérgében: – Megállj, te...! Eszehagyott Jassal!

E pillanatban feltárulnak az állatfigura faragásokkal ékített ajtó csúcsos szárnyai, s valóságos szolgasereg hömpölyög elı mögüle. Alacsony sorú, kérges kező, bırkötényes gojlák, a legszennyesebb munkákban járatos, egykedvő férfiak igyekeznek az élen. Szigorú fejfedıs, pilleszürke ruhás, elfakult szolganık követik ıket. Végül csillogó vértezetbe burkolt, sisakos, kardos testırök tódulnak a folyosóra. A hat gojla két formátlan, vérrel s más nedvekkel átitatódott, súlyosnak rémlı zsákot cipel. A molyszerő nık uruk szennyesét, s az asztaláról leszedett tálakat, kelyheket menekítik kifelé. A marcona testırök Nashua és Jassal köré csoportosulnak.

– Hová, hová tubicáim? – kérdezi egyikük. Nashua felcsillantja legcsábosabb mosolyát, újfent magasra paskolja kebleit, és ringatózni kezd álló helyzetében. – A fenséges, tudós, bölcs Retarhoz jöttünk, hogy jobb kedvre derítsük ıt. Ami engem illet, elıször is, sugárzóan szép vagyok, akárcsak a Nap! Továbbá gyönyörően énekelek, táncolok, és simogatásom gyógyír a kimerült testnek! Sudár társnım néma, s ezt a legtöbb férfiú módfelett nagyra értékeli. Csodás küllemétıl olvadnak a szívek! Mi ketten hamar felderítjük az yloniak felemelésén, boldogításán fáradozó, kiváló Retart! Volt egy aranyosan helyes, nagy bajuszú kísérınk is, de ı útközben látomást kapott, mely arra sarkallta szegényt, hogy átvesse magát a lépcsıkorláton. Nem lett túl komoly baja, de azért nem tudott tovább vezetni bennünket. Beléphetünk a királyi felséghez? Nashua mosolyogva, kacéran adja elı sziréndalát, ám a szeme sarkából a bizonyosan szőztetemekkel tömött zsákokat cipelı, hajlott hátú gojlák után sandít. A testırök hümmögnek, egymásra néznek. Az iménti tubicázó így szól: – Próbáljátok felvidítani urunkat. Meglehet, ti lesztek az elsık, akiknek ez sikerülni fog. A nagy tudású Retar épp a legújabb gyógymóddal kísérletezik. Kansárkány tejében áztatja ernyedt tagjait. Táncoljátok körbe fürdıteknıjét! Mulattassátok ıt! Vetkızzetek, daloljatok. Hátha túlélitek! A fegyveres feltartóztathatatlanul elröhinti magát. Három társa sem érez másként, ám ık fürgén a szájukra borzolják lófarokszerően dús bajszukat, s ekként némiképp elleplezik vigyorgásukat. Nashua végigméri a négy testırt. Leereszkedıen biccent, és – nyomában Jassallal – belép az ajtón. Odabenn a falhoz tántorodik, s fejét hátravetve, hápogásra fajzó hangok kíséretében cserélgeti mellkasában a levegıt. Végtére jócskán félt, míg a fegyveresekkel évıdött.

Viador körülnéz a teremben. A legokosabb fivér mővelt, mesteri, tudor és királyi mivoltát magasztaló portrékkal zsúfolt falakat bíborszínő, mesétlen kárpit borítja, az epezöld padlót csillagábrázolatok szépítik. Félig tárt ajtajú, tömött ruhásszekrények tornyosulnak köröskörül. A középpontban terebélyes, puhaságot sugalló ágy terpeszkedik. A fürdıbe nyíló keskeny ajtó mellett magas támlájú, trónusszerő karosszék és sárkánykörmös lábakon álló íróasztal büszkélkedik. A tekintélyt parancsoló bútordarab lapján fóliánsok kallódnak rendetlen halmokban. Az ajtó másik oldalán férfiváll szélességő, embermagas polcállvány hivalkodik. Ezen különféle lények koponyái, csillag- és parányvizsgáló eszközök, drágakıbıl készült tégelyek, üvegedények, méretes csipeszek, fogók és kések sorakoznak. Retar, a felséges, a fürdıben kornyikál. Nem sok hangot vesz igénybe a gazdag választékból, legfeljebb egyet. Színtelen dúdolgatása arról szól, hogy ı egy férfi. Hatalmas, félelmes. Nık hevernek lábainál, és ı egytıl egyig boldoggá teszi ıket. Vagy legalább önnönmagát, végre-valahára. Ezt eldanolja néhányszor, közben a férfiasító tejet paskolgatja teste körül, s az sőrő, ragacsos halmazállapotánál fogva nem vidáman csobog, hanem recsegve csörög-zörög. Jassal leválasztja a falról a továbbra is pihegı leányt. Saját fátyolát egy szempillantásra fölemelve csúfondárosan, egyszersmind bátorítóan rákacsint. Retar fellelhetıségi helye felé lódítja, majd lassú léptekkel követi Nashuát. Menetközben a bimbó összeszedi magát. Felveti fejét, kidülleszti mellét, s máris öntudatosan ront a tudor színe elé. – Szép napod legyen, királyi felség! Jöttünk, hogy felvidítsunk! Ám úgy látom, nincs ránk szükséged, hiszen úgy dalolsz, mint a trillamadár, vagy még gyönyörködtetıbben! Énekmestered boldog és büszke lehet, amiért segíthetett neked, hogy ez az értékes kincs kiteljesedjék a torkodban! Jassal rúg, bokamagasan. Hiába, a mímes leány

zavartalanul tovább hízeleg. – Ó, bölcs és igaz lelkő Retar! Sokat hallottam rólad, de megvallom, még nem láttalak! Most azonban, midın szemtıl szemben állhatok veled, kezem-lábam remeg, szívem folyton félredobban, oly vonzó férfi vagy! Társnım egyetért velem. Felséges uram, engedd meg, hogy helyette is én beszéljek, ı ugyanis néma, szeretı szülei nagy örömére, ezt különben magam sem bánom! E szavaknál odébb lép, miáltal kikerül Viador lábának hatósugarából. Letelepszik a fürdetıteknı szélére. Gyengéd mozdulattal végigsimít Retar dúsan barázdált homlokán. A felséges fivér kábán mered rá. İ rettegı, könyörgı, sírdogáló szüzekhez szokott. Ahhoz, hogy kisírt szemmel csúszkáljanak lábainál, bokáját ölelgessék, irgalmáért esdekeljenek. Ez mindig simogatóan hatott lelkére, habár ahhoz kevés volt, hogy lankadt kéjtagját életre keltse. Talán majd most. Ha Kinson szemer származású varázslóinasa nem tévedett, akkor ı tüstént diadalmasan fog kiemelkedni a kétharmad részben lefejeztetett Lekid hímnedvébıl, és visszanyert képességét legott próbára is teszi e takaros szüzekkel. Retar homokszıke, halovány arcú, győrött bırő férfi. Győröttségét a töméntelen gondolkodás, a fejébe győjtött tömérdek ismeret eredményezi. Szemöldöke a hajával azonos színő, írisze fakókék, orra nagy és lapos, szája széles. Rejtıszínekben és jellegtelen vonásokban tobzódó külsejével hajdan teljesen a környezetébe olvadt, észre sem vették jelenlétét. Ez megváltozott, mióta fivére uralkodótársa lett, mivel ez valahogy láthatóvá tette alakját. Mindenki a kegyét keresi, felvidítására törekszik, kegyelméért esdekel. Helyesen. Férfiúi gondjainak híre persze kiszivárgott, ám ha a szemerek, szolgák, röphírnökök és más alattvalók rajtacsípnek valakit, amint az ı baján csúfolkodik, pláne, ha az alávaló mindehhez még nevet is, hát az nyomban Fano, a hóhér és

kínzómester szakértı kezére kerül. Jassal fellebbent néhány fátyolréteget a szeme elıl, hogy alaposabban szemügyre vehesse az egykori népszabadítót. Nem lát rajta jelentıs külsı változást, leszámítva persze, hogy a szıke hajzat fakóra vénült, a puhány arcot redık szántják keresztül-kasul, a tunya tekintetbıl kihunyt az értelem. Mindent összevetve, Retar úgy fest, mintha nem lakna együtt a saját testével. A porhüvely elterül a förtelmes sárkánynedvben, s várja a gyógyulást. Viador lélekben a tulajdon – néma szőzzé történı átvedlésekor elhagyott – nadrágjába kukucskál. Elvégre, ha a szer valóban hatásos, az eredménynek rajta már mutatkoznia kell, hiszen ı több órán keresztül ázakodott a bőzös matériában. Hökkenten rémül vissza a vizsgálódásból. Sejtette, sıt tudta, hogy ebbıl még óriási nagy baja lesz! Míg ı levegıt sem kap ijedtében, Nashua gondtalanul negédeskedik a sárkánymasszás dézsában tespedı zsarnokkal, annak énekhangbéli, tudósi, uralkodói tökéletességét magasztalgatva. Jassal hátat fordít nekik, s a fényes paláston, alsó-felsı szoknyákon keresztül megtapogatja ágyékát, ezúttal valóságosan is. Ötször-hatszor újra ellenırizve is hasonló eredményre jut, mint a képzeletbeli vizsgálódással. A szer hatására bájtagja átváltozott! S méghozzá...! Jaj neki! Mi történik, ha ez, sıt: EZ izgalomba jut?! Vagy ha ekkora felület kivaracskosodik, fájni-parázslani kezd, miként nemrég? Hol van Virtuo? Adjon ellenvarázst! Íziben! E pillanatban Retar leinti a lénye becukrosításán fáradozó hajadont, és megszólal: – Téged egészen értelmes leánynak nézlek. Mi is a neved? Hagyd csak, majd én elnevezlek valaminek! Most hallgasd meg töprengésemet! Ma éjjel hatalmas mulatságot tartunk

uralkodótársaimmal, s én beszédet intézek a jelenlévıkhöz. Szeretnék imponálni fivéreimnek, legelsısorban Kinsonnak. Arra akarom rávenni ıt, hogy szereztesse meg számomra a Szörnybarlangban ırzött Új Szent Könyvet Ebbıl bizonyosan kinyerem az örök élet, a szakadatlan uralkodás és a kincstár kiapaszthatatlanságának titkát. Meg amit még csak óhajtok. Ám valahogy úgy kéne ezt intéznem, hogy Kinson ne akarja rátenni kezét a könyvre, hogy az teljesen és csakis az enyém legyen! Ami persze egyelıre vágyálomnak tőnik, hiszen ı a király és a varázsló, vagyis hát annak tartja magát, és biztosan egyedül akarja majd birtokolni a mindentudás eme csodás tárhelyét. Mármost, azt gondoltam ki, hogy az utolsó Viador, Jassal elfogása után ráveszem Kinsont, küldjük el Hitehagyottat a kötetért. S azért ıt, mert a többi Viador nem ér semmit, mivel már idıtlen régen rothadnak a pincebörtönben. Pusztán csak azért hagyjuk élni ıket, mert haláluk nagy bajt zúdítana ránk. Az Új Szent Könyv biztosan tartalmaz fogást ez ellen is! – Új Szent Könyv? – ismétli Nashua tágra nyílt szemmel. – Most hallok róla elıször. Retar legyint. – Hát persze! Ugyebár gojla vagy?! Neked ugyan mi közöd lehetne hozzá? Senki nem tudja biztosan, mit rejtenek a fóliáns lapjai. Még én, a Kivételezett is csak rövid ideje tudok létezésérıl! Még én is csak sejteni-találgatni merem titkos kincseit! Te meg úgysem hordod szét a varázskönyv hírét, mert nemsokára meghalsz. Nos, hogy a lényeggel folytassam... A süvölvény közbeszúr egy kérdést: – Miért nem jó már neked a régi Szent Könyv, felséges uram? – Ej, hát mégsem vagy olyan eszes, mint amilyennek véltelek! Az egy ócskaság! Elıször is azért, mert nyilvános, tehát ismert. Aztán azért, mert nem is tartalmaz semmilyen

okosságot, bölcsességet! Mint például: miként készítsünk lóganajból aranyat, könnybıl gyémántot? Hogyan s mint fiatalodjunk vissza? Mi módon szabaduljunk meg kínos szokásainktól, betegségeinktıl? Meg hasonlókat. Nem írja, hogyan tartsuk meg a hatalmat a nép zúgolódása dacára; miként védekezzünk hatásosan az ellen, hogy csúfolódjanak, röhögjenek rajtunk, gúnydalt énekeljenek rólunk! Nem vált be ez ellen Fano és a hóhérszolgák mesterségbeli tudása! Nem válnak be utolérhetetlen rafinériával megfogalmazott szónoklataim! Ermo hadainak kérlelhetetlen szigora sem éri el a kívánatos eredményt! Az ostoba nép hıbörög, lázong, engedetlenkedik! Kifosztják, elzavarják, kútba dobálják a királyi harácsszedıket! Hitetlenségükkel megtébolyítják hitragozóinkat! Örökös jajgatásukkal az ırületbe kergetik áldozatos munkát végzı panasznokainkat! Már-már nem gyızzük vasra veretni, deresre húzatni, kötélre lógatni mindazokat, akik a sirámhallgatókhoz fordulnak csip-csup gondjaikkal, és ráadásul ott tartunk, hogy a nép besúgással vádolja ıket! Ami különben igaz, de az együgyő parasztoknak ezt nem volna szabad észrevenniük! Nos! Például e gondok orvoslására kell nekem az Új Szent Könyv. – Mindezekkel kapcsolatban azt írja a régi fóliáns, hogy a jó király nem ad okot népének a háborgásra, lázongásra, kaszaegyenesítésre, ugyanis nem nyomja el, nem fosztja ki az alattvalókat – mondja Nashua. Retar elboruló, lilára színesedı ábrázatáról leböngészheti, hogy rosszul beszélt. Ezt látván, a ravasz leány jól folytatja: – Ehhez képest mit tanácsolhat az új kötet? Másféle, hathatósabb kínzásnemeket közöl? Ez szörnyen izgalmas, felséges uram! Megengedsz még egy kérdést? Hisz tudod, én egy ostoba, félgojla hajadon vagyok: ha elfogatnád Jassalt, miként vennéd rá, hogy elhozza neked a vágyott kötetet? Retar elvigyorodik. – A következıvel: a palota alatt lévı csontpincében ıriznek

egy számára fontos tetemet. Az ottani légáramlásnak és a balzsamozó ügyességének köszönhetıen a hulla kitőnı állapotban van, arcvonásai jól kivehetıek, miáltal kétség sem merül fel azt illetıen, hogy az Radga döge! Hogy Radga mit jelentett számára, az majd kiderül, amikor felkínálom neki a cserét: miután megszerezte nekem a könyvet, eltemetheti halott szerelmét. – Várj csak, felséges uram! Neked talán érdekedben áll, hogy Jassal tovább éljen az Új Szent Könyv megszerzése után? Temetni hagyod ıt? – Nocsak! Talán mégsem vagy liba? Nos, Hitehagyott jólléte egyáltalán nem áll érdekemben! Amint elhozta a könyvet, azonmód bezáratom ıt a társai közé. Sıt, egyenesen Sirgeb mellé csukatom, hadd kínozzák egymást bısz féltékenységgel! Ha nem tudnád, és miért is tudnád, hiszen a történet nagy része titkos: a bájdús, csalfa, hamis, vagyonéhes, vagyis szinte tökéletes Radga a Szörnyetegek kiirtása után faképnél hagyta Jassalt. A biztosabbnak ígérkezı jólét reményében nıül ment a szép holmikat kedvelı Sirgebhez, ám hamarosan tıle is megszökött. Eljött hozzánk az udvarba, és pár maréknyi arany fejében felkínálta nekünk születendı gyermekét! Azt állította, hogy egy varázsló szerint fiút vár, aki majd megfoszt minket a hatalomtól, ha felcseperedik. Ha viszont feláldoznánk az újszülöttet a haragvó isteneknek, nem csupán leendı gyilkosunktól szabadulhatnánk meg, de még az éhínséget okozó szárazság is enyhülne! Így aztán körülvétettük Radgát az olyannyira vágyott pompával, míg el nem jött a szülés ideje. Hanem az a némber alaposan rászedett bennünket! Bizony, a királybecsapás halálos bőn, még a régi Szent Könyv szerint is! Ugyanis a hazug Radga leánygyermeknek adott életet! Hahaha, ártalmatlan leánynak! Ezt követıen – néminemő segédlettel – elhunyt a szülıágyon. Bebalzsamozott testét elhelyezték az alanti hullafülkék egyikében. Sajnos, az anyával

történı foglalatosság közben a gyermekrıl elsiklott a figyelem. Az pedig szırén-szálán eltőnt, és azóta sem került elı. Túlsággal nem is kerestettük. Mit árthatna nekünk? Na persze, ha él egyáltalán!? Hiszen csak egy leány! Úgy vélem, ez a történet érdekelni fogja Jassalt. Cserébe elhozza nekem a könyvet! – Nemhiába tartanak téged a legbölcsebb fivérnek, felséges uram! – hajbókol Nashua. – Boldogság számomra, hogy szolgálhatlak! Az orcafüggönyei mögött rejtızı Jassal habozik, melyiküket fojtsa meg elıbb. Még hogy Radga felkínálta gyermekét a Fivéreknek!? Ez csak mese! Való igaz, a lány kedvelte a pompát, fényőzést, továbbá erény és tisztesség dolgában gyakorta tett magának engedményeket. Sirgebet azért választotta, mert az elfogadta a hıstetteiért felkínált birtokot, annak jószágait s kincseit, ellentétben vele, Jassallal, aki nem akart még letelepedni, potrohot ereszteni. İ még utazni, kalandozni vágyott. Radga lesújtó ajakbiggyesztésével nem törıdve kijelentette: megél a kardjából, ökle erejébıl; ı nem harácsol, nem győjt javakat. Aztán mire észbe kapott, az imént oly találóan bájdúsként jellemzett kedvese elhagyta ıt. Ám hogy Radga Sirgebet is elhagyta volna?! Állapotosan? Hogy a Fivérek által körüldongottan hordta volna ki terhét? Azt remélvén, az majd fiúnak születik, és áldozati halálával vagyonhoz segíti ıt? Ez a mese, ha nem is hihetetlen, de nehezen befogadható. Vajon kié volt az áldozatul kínált gyermek? Akkoriban Jassal – önkínzási gyakorlatként – rengetegszer utánaszámolt, s mindannyiszor úgy találta, hogy a Radga szíve alatt növekvı magzat akár tıle is foganhatott! S ha a gyermek valóban létezik és él, azóta felcseperedett és eladósorba ért. Retar szavaira eszmél fel. A tudós fivér épp önmagát

méltatja, dicsérvén saját eszét, értelmét, csinosarcúságát; folyvást jóra, üdvözítıre törekvı jellemét, majd felhánytorgatja, mily igaztalan vele az élet, hiszen csupa tehetetlen teremtést vet az útjába, akik nem képesek felkelteni az ı vágyát, parlagon hevertetik férfiasságát. De tán most, sóhajt, enyhébben kiemelkedve a sőrő masszából. Végigtekint magán, és csalódottan visszasüpped. – Segíthetek? – ajánlkozik a hajadon. Viador immár komolyan kétkedik Nashua állítólagos érintetlenségében! A szüzesség büszke képe lassan messzi ködbe vész, ugyanis mint megerıltetıbb hinni benne. – Simogass! – parancsolja Retar. – És figyelj, mert közben elmondani Kinsonnak szánt beszédemet! Azt akarom hallani tıled, hogy csavaros, agyafúrt, behálózó szöveget eszeltem ki, hogy fivérem bedıl neki, s megteszi, amit várok tıle! – Ha nem így látom, akkor is ezt mondjam? – kérdezi a lány. – Nem akarod különválasztani a két dolgot? Elıbb meghallgatom a beszédet, utána simogatlak. A kettı együtt nem jó. Kioltják egymást. – Te csak ne okoskodj! Tedd, amit mondtam! – morran a tudós. – Milyen férfiasan határozott vagy! – leheli elbővölten Nashua. – Megcsókolhatlak? A meredt Jassal szeme láttára hajol a kese arc fölé. Duzzadt, édesgyümölcs formájú ajkaival célba veszi Retar széles, színtelen száját. Viador azon bezzeg nem csodálkozik, hogy a királyi fivér tiltakozás nélkül várakozik csókjára! Azonban mindkét férfi meglepıdik, mikor a lány hirtelen leszegi a homlokát. Immár kos gyanánt, vészsebesen közeleg Retarhoz. Végül csattanósan lefejeli ıt. A fivér elsüllyed a masszában. Midın bugyborékolni kezd, Jassal szitkokat dünnyögve kihúzza testét a teknıbıl, s kiteríti

a padlón. Ekkor meggyızıdhetnek arról, hogy bár a bölcs tudós ájult, a sárkányszer éppen hatni kezd. Hatni kezd, és ezt sokáig abba sem hagyja! A meztelenség láttán Nashua nem botránkozik meg. Legalább ezerszer látta pucéran bátyját, Tintót. Pucéran igen. De így? Ezért aztán mégiscsak kikerekedik a szeme. Retar viharos tempóban változó-gyógyuló kéjtagjáról Jassalra mered. Szeme tovább tányérosodik. – Veled is...? Neked is...? Téged is...? — nyökögi zavarosan. A kérdezett nem felel. A szoknyája alatt zajló drámai eseménytıl alig képes egyenesen állni. Váratlanul elvértelenedett feje mindjobban szédül. Rémületében a hasítéknyi fürdıablakra bámul, s duplán megmerevedik. Ugyanis az ablak elıtt az ágyfüggöny-hágcsón menekülni próbáló hajadonok lengedeznek. A szüzek valamennyi végtagjukat szorosan a kötél köré fonják. Elıvigyázatból hangtalanul, ám annál hisztérikusabban sikoltoznak. Viador nem könnyen tér magához a testét sújtó történés fölötti megrendülésbıl. Kóvályogva, hosszas küzdelem árán, egyenként menekíti a nıket a biztos halálból. A kiterített Retar ágyéki átváltozásától elszörnyedt Nashua is segít a lehetetlennek rémlı feladat megoldásában. Elszántságuk jutalmaképpen élve s egy darabban rángatják be a résnyi ablakon a dús húsú hajadonokat. – És most? – sóhajtják, csaknem egyszerre, körbeállván a döbbenetes férfiassága teljében, lehunyt szemmel heverı királyi tudóst és bölcset. – Virtuo! – dörren Jassal.

A fikarc varázsló a csillagmintás padlóból emelkedik elı. A tudatától különvált, ám szembetőnıen megférfiasodott Retar láttán nyomban rossz kedvre borul. Midın Jassal kézzel-lábbal-fejjel finoman integetve felhívja figyelmét a saját, hasonlatos gondjára, mely tartását percrıl percre görnyedtebbé, fejét mind szédülıbbé teszi, az aggastyán felcsattan: – Neked nem is altested van! Hanem baltested! Mit akarsz már megint? Kenıírt? Ilyesmi ellen még soha, senki sem kért tılem orvosszert! Eddig még mindenkinek az ellenkezı állapot jelentett terhet! Nincs kenıcs! – Már nem is kell. Immár nıt akarok! – hördül a férfi vérmesen villogó szemmel. – Most?! – sikolt a varázsló. A színen tartózkodó fehérszemélyek egyike önfeláldozóan elırébb lép. Nashua visszalöki a jelentkezıt a háttérbe, s Virtuo elé pattan. – Azonnal váltsd meg bajától Jassalt! Azután menjünk el végre raboskodó atyámékért! Sıt, induljunk máris! Csak elıbb még leköpöm Retart, ahogy beígértem! Miközben szája minden szegletébıl nyálat győjt nyelvére, merın nézi Viadort, s – a férfi benyomása szerint – az egyik hátsó fogából mérget is présel a köpedékbe. A kötélhágcsóról lementett szüzek lelkes „gyúrd keményre!”, valamint „kıgolyót a disznónak!” kiáltásokkal biztatják. Miután Nashua beteljesíti elhatározását, királynıi mozdulattal engedélyezi a bosszúra éhes hajadonoknak, hogy ık is leköphessék a tudós fivért. Jassal is odasercint dühében, majd mindannyian távoznak a szobából a varázsló által nyitott átjárón keresztül. Virtuo körömlámpásának aranyló fényénél haladnak elıre a titkos folyosón. A durva kidolgozású, egyenetlen falak nyirkot

izzadnak. Az alacsony mennyezeten különféle férgek, bırszárnyú szipolyok hemzsegnek, a padlón hüllık cikáznak. A mentett szüzek halkan sikongatnak. A Viador elıtt lépdelı, telt alakúi sötét hajú leányt sőrőn elıveszi az ájulhatnék. A merı kebel és csupa hátsó hajadon háromlépésenként hanyatlik a továbbra is görnyedtes, mind zsibbadtabb elméjő férfi karjaiba. A sárkányhevülettel s -képességgel sújtott Jassal hısiesen küzd a testét eluraló újabb sorscsapás ellen. Mindannyiszor lesegíti magáról, és elıretámogatja az aléldozó leányt, ám gyanítja, hogy a gerjedelem végül mégis erısebbnek bizonyul nála. Összeszorított foggal, ökölbe zárt kézzel harcol önmagával, majd hirtelen elırecsörtet, és Virtuo vállába markol. – Tüstént tégy valamit, különben végem! – követeli. – Ejnye, most már szörnyen elegem van belıled! Mondtam, hogy nem tudok segíteni! Ilyen baj eddig nem létezett! Nem vagyok rá felkészülve! – Jaj, kérlek! – nyögi a férfi. – Hát felakadt szemmel hadonássz egy keveset, mormolj mindenféle sületlen hókuszpókuszt! Én meg majd hiszek benned! Ilyen módon hamar összehozzuk a gyógyító varázslatot. Nem bírom tovább! – És mi lesz, ha nem bírod? – firtatja Nashua. – Meghalsz végre? – S mi volna, ha inkább te halnál meg? – morran a kérdezett. – Nem élnéd túl, ha elkapnálak, mint egy sárkány! – Igaz lehet – bólogat az alélósabb hajadon. – Hajdanában a dédanyám húgát nıül vette egy sárkány, és ı sem bírta ki a nászéjt! Pirkadatkor már cipelték is temetni. – Nem sárkány volt az, hanem démonfajzat! – helyesbít a másik gömbölyded leány. – Ráadásul nem is vette nıül a rokonodat, hanem elrabolta. És nem is nászéj volt, hanem dúvad erıszak! Szerencsére késıbb a Viadorok az utolsó

szálig kiirtották a Szörnyetegeket. – Én viszont úgy tudom, hogy nincs is mind kiirtva! – csattan fel az elıbbi eladósorú. – Nem érdekel! – bömböli Viador. – Gyógyíts meg, varázsló! – Nem beteg vagy – jelzi Nashua. – Hanem életképtelen. – Életképtelen? – kacag a sötét hajú, ájulgatós szőz. – Mindig elkapott, valahányszor megijedtem egy-egy féregtıl. Mi az, hogy elkapott?! Már-már a nyársára vont! Mondhatom, nem képtelen! – Te szegény! – sajnálkozik Nashua. – Csak vigyázva omolj a nyársára! Olyasmit kapnál tıle, amit sose felednél! Még nagyanyó korodban is vakarnád! Jassal felbıszül. Forróságot érez a torkában. Elbömböli magát. Szájából gız csap ki. Fogain néhány szikra lobban. Nyelvén apró lángnyelv ágaskodik, majd lelohad. Csípıs, keserő ízt hagy hátra. S meredt döbbenetet. Virtuo hümmög. Összehúzott szemmel töpreng, hétfonatú szakállát vakargatja. Végül felsóhajt, Viadorra szegezi tekintetét, és varázsszavakat mormol. Befejezésképpen többször elhúzza teste elıtt aranyló lánggal világító körmét, majd félrehajtott fejjel kérdezi: – Nos? Jassal belefigyel a szervezetébe. Vállat von, felsóhajt. – Enyhült valamelyest – morogja. – Akkor megyünk tovább – biccent a mágiás. Mielıtt indulna, hogy tovább vezesse társait, megjegyzi: – Rövidesen elhaladunk Ermo lakosztálya mellett. Bepillantsunk hozzá? Bár kérdésére egyhangú, hideglelıs nyögdelést kap válaszul, néhány kanyarulattal késıbb mégis megáll. Szembefordul a fallal, kisujja körmével kémlelınyílásokat rajzol rá, szempáronként egyet-egyet. Odahajolnak. Ermo a faburkolatos, sötét tónusú szoba középterében felállított íróasztalnál gubbaszt, s meghurkolt kötéldarabot babrál. Kisebb golyócskákat kötöz a vezetıszálra, majd a

csúszóhurokkal játszogat, arra kíváncsian, hogy a beiktatott akadályok révén eléggé döcögıs lett-e a siklópálya. Egyszercsak fejcsóválva megkongatja az elıtte gömbölyödı rézkancsó oldalát. A hívó hang hallatán két szolga is a szobába rohan, rendelkezésére állani. Az egyiket nyomban térdre parancsolja karosszéke mellett, hogy ne kelljen hajolgatnia. Átveti a hurkot a reszketı gojla fején, és fölfelé rántja a kötelet. A siklóhurok akadozik. Megszalad, majd ismét megszorul. Az akasztott szolga csuklik, hörög. Elfehérülı ujjakkal az asztal szélébe kapaszkodik, késıbb annak lapját kaparja. Ermo hirtelen hátradıl, elengedi a kötélvéget. A fuldokló hanyatt vágódik a szınyegen. Rettentı hörgéssel felhemperedik, azután térdre kecmereg. Lefejti nyakáról a hurkot. Torkot köszörül, köhécsel. Amikor hangja visszatér, alázatosan megkérdi: – Elégedett felséged? – Nem, még nem teljesen. Ugyebár, magad is érezted, hogy még mindig túl kíméletes a fojtás? – Igen, felséges uram, még többet is szenvedhettem volna – bólint a szálkasovány férfi. Ermo felsóhajt, az asztal közepére hajítja a kötéldarabot. – Fano roppant leleményes hóhér, nem ismerek nála jobbat – mereng fennhangon. – De nem eléggé agyafúrt! Muszáj helyette törnöm a fejem! Hiszen a fejvevı pallos kicsorbítása is az én ötletem volt. A lassan égetı máglyát is nekem kellett kigondolnom, a vontatottan fojtó hurokról nem is beszélve. Bár ez utóbbit még tökéletesítenem kell. Jól van, mára elég ennyi! A sok töprengés árthat az egészségemnek! Végtére hadúr vagyok, nem tudós! Hozd a kardomat, gyakorolni akarok! – Egyedül? – kérdezi a másik szolga, mivel társa nehezen lélegzik. – Nem, küldess fel egy honárulót! – parancsolja Ermo. A gojlák hajladozva kihátrálnak az ajtón. A hadvezér

hátradıl a trónusszerő karosszékben, két lábát az asztalra löki, s keresztbe veti egymáson. Felkap egy mővészien megformált dísztırt, annak hegyét a mutatóujjához illeszti. Aztán az arca elé tartja a tündöklı pengét, s az abban látható tükörképére mered. – Ermo király – bókol arcmásának. – Ha netán szegény fivéreimet baj érné valahogy, én lennék az egyetlen uralkodó. Ermo király. Jól hangzik. Sokkal jobban, mint a Kinson király. Vagy mint a Retar király. Na persze, legott sokan mernék azt hinni, hogy meggyöngült a birodalom, mert csupán egyetlen fivér kormányoz. Így hát fokozottan szükség lenne a hadseregemre. Fanóra és segédeire. Meg természetesen a panasznokok, harácsszedık, hírmadarak, szemerek, hitragozók, csepőszolgák odaadására. Ki tudja? Meglehet, hamarosan bekövetkezik a kettıs gyászeset. Nem érhet készületlenül. Mindent kitervelek, nehogy kifogjon rajtam az esemény. Minden lázongást vérbe fojtok. Minden háborgót felköttetek. Vér, könny és füst! Nincs kacaj! Ez a jelszavam! Elıre a birodalom üdvéért! Éljen Ylonia! Aki ellenszegül akaratomnak, nem yloni többé! Mehet a vérpadra! Nashua halk öklendéssel utálkozik a kukucskanyílásnál. Jassal hallgat. Meghatalmasodott, sárkánytőzzel lüktetı altestét a hideg falhoz simítva hősöl, s azon idık járnak a fejében, amikor Ermo még a trónszék közelében sem járt. Midın a kockafejő, eszelısen lázas tekintető, gondozott bajszú ifjú naphosszat a nép üdvérıl, a szabadságról és az igazságról szavalt, s még nem csürhézte az yloniakat. Arra is ügyelt, kire emel kardot a harctéren. Szívesen küzdött az ellenfél vakarcsabbjával, és simán legyızte a fegyverteleneket. Utóbbi szokását megtartotta. Eszerint mégsem fordult ki teljesen önmagából. A két szolga visszatér. Kitárják az ajtót, s szoborrá dermednek annak két oldalán. Hegyomlasztó felsıtestő kínzósegéd vezeti a szobába a

kardozó kedvő hadúr által rendelt honárulót. A kis termető, kórosan megfogyott, idısödı gojla botorka léptekkel bukdácsol elıre. – A büdös mindenségit! A szınyeget! – rivall Ermo. Körültekintıen ápolt, nemrég nyesett bajuszának ıszes szálai szanaszét meredeznek a dühtıl. Miért kell folyton szóvá tennie, hogy utálja bemocskolni a szınyeget?! A szolgák máris pattannak. A buzgóságtól nyögdécselve villámgyorsan felcsavarják a Fivérek legnagyobb hıstetteit ábrázoló, kézzel csomózott padlódíszt, és a terem túlsó végébe gurítják. Ezzel végezvén kisurrannak az ajtón, hogy szóljanak a teherhordó gojláknak: álljanak készenlétben, mert nemsokára vihetik a tetemet. A hústorony hóhérsegéd átadja urának a drágaköves markolatú, súlyos, félelmes kardot. A birodalom szégyenének titulált honáruló sem marad védtelen: ı kerek pajzsot kap. Ez alig nagyobb egy szarugombnál. Kezdıdhet a harc. Ermo szertartásosan megcsókolja fegyvere markolatát. A levegıbe suhint a pengével, majd így szól a szélfújta nádként reszketı halálraítélthez: – Szerencsés vagy! Érezd magad kiválasztottnak, amiért nem a tömlöcben rohadsz el, és nem is Fano gyilkos kezében végzed! Aljas honáruló létedre kitüntetésben részesülsz: megküzdhetsz velem! – Kegyelmezz, felséges uram! Nem vagyok én áruló! Családommal együtt imádunk téged! Mindennap fohászt mondunk érted és fivéreidért! Irigységbıl juttattak ide! Szomszédom, a... – Kivágjam a nyelvedet?! – bömböli Ermo. – Akkor szólj, ha kérdezlek! Most pedig harcolj! Ha legyızöl, szabadon távozhatsz!

– Adj kardot nekem is, uram! – mondatja félsze a férfival. A kínzósegéd elıpattan. Könyékkel üti meg a foglyot. Az törött arccsonttal nagyot zuhan. Estében elhullatja a pajzsot. – Vedd fel! – förmed rá Ermo. – Nem küzdök fegyvertelennel! Jassal, zúgó fejében sárkánydühvel, szélsebesen elkapja Virtuo kisujját, és annak horgas végő körmével ajtót rajzol a falba. A szobába ront. Futtában tépdesi magáról a rokolyát, hogy elırántsa alóla kardját. Sőrő arcfátylai ingerlıen lobognak, felfelvillantva dúlt ábrázatát. A fúriaszerő jövevény láttán Ermo vékony hangon segítségért kiált. A fal mellett tornyosuló kínzósegéd újfent elırepattan. Kardot ragad, támadó pózba szökken. – Mi van, te se fiú, se lány? – sziszegi vicsorítva. – Meguntad az életedet? – Inkább a tiédet! – vágja rá Jassal. Közben ráébred, mekkora ostobaságot mővel. Még az is eszébe jut, hogy nem evégett jár itt. Épp ezért nem is mórikálja magát tovább. Lesújt a pengével. A hegyomlás alkatú halandó kivédi a csapást, és nekifutásból felé szúr. Viador félreszökken. Félfordulatot tesz, átdöf a válla fölött. A kínzósegéd hárít, ám azzal nem számol, hogy a küzdıfél szélvészgyors. Kap egyet a halántékára a markolattal. Meglepett arccal, kábultan hadonászva leroskad. Összeomoltában a saját pengéjébe dıl, és bravúrosan kizsigereli magát. Végezetül kinyúlik a fájdalmától hánykolt, összetört arcú fogoly mellett. Jassal az ajtó felé hátráló Ermo után lendül. Hanyag mozdulattal, kézzel üti félre a bágyadtan felé csapó kardot.

Galléron ragadja a konyult bajszú hadvezért, felemeli kissé, de még le is hajol hozzá. Ráfúj a fátylaira, hogy azok ellebbenjenek az arca elıl, mivel azt szeretné, ha a fivér felismerné ıt a ledér ruházatban. – Mióta csak ismerlek, gyáva féreg vagy – közli megvetıen. Hangja hallatán a seregek parancsnokában kétség sem maradhat kilétét illetıen. – Most véged, te kóros fejő hatalombeteg! Fogd meg a kardodat, és harcolj, mint férfi! – Nem harcol, mint férfi! Azonnal engedd el! Mindent összezavarsz! – kiabál Virtuo a háta mögül. Jassal hökkenten megfordul. – Miért? – nyögi. – Miért? Sokszorosan rászolgált a halálra! – Ezt nem is vitatom! De most még nem végezhetsz vele! Viador megmered. Hátravetett fejjel, vádlón a mennyezetre bámul. Ezzel esélyt ad Ermónak némi alattomosságra, s az legott ki is használja az alkalmat. Elıkapja görbe pengéjő tırét, és megkísérli hasba szúrni Jassalt. A lengén öltözött tusázó pontosan erre vár. Megragadja a hadúr csuklóját, és teljesen körbefordítja azt. A gyilokfegyver a padlóra pottyan. A fityegı kézfejő Ermo sikoltva utánaroskad. Ezenközben homlokával erısen megüti Jassal hirtelen felrántott térdét. Ettıl hátrahanyatlik. Ezúttal koponyája hátsó része koppan jókorát. Eszmélete tüstént odébbáll. – Tőnjünk inneni – szőköli Virtuo. – Mindent elrontasz! Jassal gyors mozdulattal talpra segíti az összezúzott arcú, vérzı foglyot. – Szedd rendbe magad! – tanácsolja. A hosszabb ájulásba visszavonult királyi fivér felé int: – Cserélj vele ruhát, vagy találj ki jobbat, és próbálj eltőnni valahogy! Rövidesen nagy kavarodás lesz itt! Választ nem várva átsiet a sértetten távozó Virtuo mögött éppen bezáródni készülı falon. Homlokát, térdét lehorzsolva

toppan a titkos folyosóra. Azután unott arccal várja a szidalmakat.

Nem szidalmazzák. A hajadonok – még a folyvást szájaló Nashua is – körbeállják ıt, s olvatag tekintettel simogatják. Sóhajtoznak is, valami effélét: hőha, nahát, és úgy néznek rá, akár egy istenségre. Következıleg Jassal zavarba jön, ráadásul visszakerül a korábbi, kínos állapotba is. Azzal próbálja hőteni férfias reakcióit, hogy eme leányok akár az ı gyermekei is lehetnének, ha az imént hallott história igaz. Micsoda?! Radga szülötte már ekkora volna? Ilyen kebles, faros, cserfes, élettıl duzzadó, mint ezek a szüzek, akiknek szemlátomást csakis a test gyönyörein, a hancúrozáson szánt az eszük?! S mi van akkor, ha Nashua az ı sarja? Miként is hihette el, hogy a törpe csepőrágó nemzette a hozzá képest óriás termető lányt? Na nem! Ha egyáltalán igaz a mese, a szülemény akkor is Sirgebé és Radgáé, neki köze sincs hozzá. Ettıl persze Cabar, a vásári komédiás még nyugodtan felnevelhette az anyja legyilkolása közepette elkallódott csecsemıt. Na de hogyan került volna a ded Cabarhoz? Merı spekuláció! – Min töprengsz? – kérdezi Virtuo, titokzatos félmosollyal. Pedig neki aztán nem szokása a somolygás! Jassal vállat von, immár azon töprengvén, mitévı legyen ezután. Sürgıs tisztázásra szorul, hogy mármost neki valóban lehet-e ekkora lánya, végtére ágyastársait is ebbıl a korosztályból szokta választani, és hát ugye...!? Nem mintha oly nagy ritkaság volna, hogy apák a leányaikkal hálnak, ám

az ı ízlése ettıl jócskán eltér. Legjobb volna, ha a feledés homálykamrájába söpörné az egészet. Retar hazudott, félrebeszélt, vagy csak rosszul tudja. İ, Gyermektelen Jassal, továbbra is vígan kerülgetheti a zsenge hajadonokat. Hosszú-hosszú idın át errıl álmodozott a Halál Kertjében. Közben egyetlen ránca tokája, hasredıje, hófehér hajtincse sem keletkezett, bájtagja nem fonnyadt el, ülepe nem lógósodott meg. Éppoly fiatal most is, mint amikor Deniq odazárta ıt. S ezt nyilvánvalóan ki kell élvezni! Mindazonáltal a hímsárkány tejében történt ázakodás következményei vészes iramban fogyatkoznak. Amit Virtuo hókuszpókusza nem ért el, azt megvalósítja az „és ha az én leányom?” jellegő tépelıdés. Elmúlik az alhasi parázslás, a görbedtség. Keringtében vére immár ismét bebarangolja fejét, a szédülés szőnıben... Na tessék! A végén még úgy jár, mint Ermo: férfiúi képessége végképp alábbhagy! Míg ezen vívódik, követi az élen imbolygó Virtuót. A fikarc varázsló körömhegyén vonagló lángocska inkább árnyakat, mint fényeket éleszt. S alakú óriássá nyújtja, a girbegurba falakon táncoltatja az apró mágiás alakját. A mentett hajadonok kitüntetett figyelemmel szerencséltetik a hıs hadozót. Nashua nem idızik tovább a férfi ünneplésével, ı már csak atyja és fivére kiszabadítására képes gondolni. Ez persze növeli feszültségét. Izgatottságának csillapításához viszont ki mást vehetne elı, ha nem Jassalt? – Most miattad riadóztatják az egész palota testırségét, katonaságát! – dohogja. – Megerısítik az ırséget, felhergelik a poroszlókat! Mert neked muszáj volt lekardoznod, lerúgnod a királyi hadvezért! Hogyan jutunk a börtönbe? – Egyszerően – von vállat a férfi. – Elfogatjuk magunkat. – De onnan ki is kéne jönni! – vicsorog a pukkancs. Viador megest vállat von.

– Az persze más – szól egykedvően. Ezúttal a lányra kerül a bokarugdalás sora. A lesántult Jassal felháborodik. – Tisztelhetnél! – morran. – Atyád lehetnék. – Az atyák nem szoktak így viselkedni! Nem folyton csak az ágyékukkal törıdnek! Neked még szoknyásan, fátylasan is gatyagondjaid vannak! – Fogd be a szád, pendülı! Semmi közöd a testemhez! Tehát ne foglalkozz az ágyékommal, és ne rugdosd a lábamat! – Viador lehajol, megérinti Virtuo vállát. – Mit szólsz Retar meséjéhez? – Radga szülöttére célzol? – kérdezi a varázsló. A férfi bólint. Aztán a fikarc nem felel. Mosolyog. Kisvártatva megint szembefordul a rücskös felszínő fallal. Kémlelılyukat szab rajta a körmével. A hasítékhoz tapasztja jégkék szemét. – Nocsak – sóhajtja. – Kinson gondtalan. Eszerint Retar és Ermo megtámadása még nem tudódott ki. Nem moccan el a kukucskálóréstıl. Eltartott kisujjal felemeli jobb kezét, mintegy felajánlván, hogy aki leskelıdni kíván, az bátran vegye igénybe a körmét. Hamarosan mindenki mellettefölötte térdepel, a kisujja hatókörében vágott lyukacskához préselve szemét. A királyt bámulják. Kinson, a varázslókirály fel-alá sétálgat tágas, pompadíszes szobájában. Léptei neszét elnyelik a kedvére való jelenetekkel teleszıtt, pazar színő, vastag szınyegek. Ezen ábrázolatokon a porszıke, kerek arcú, nagy orrú és húsos szájú, középmagas, köpcös férfi aranyhajúbb, jóképőbb és nyúlánkabb a valóságosnál, többnyire tekintélyt parancsoló, drágakövekkel ékített kardot és szivárványos szikraesıt fröccsentı varázspálcát tart a kezében, mindeközben lobogó sörényő, hatalmas paripa hátán ül, lábánál legyızöttek

hevernek. Másutt áhítatos alattvalókhoz beszél, csodáltukban fürdızik, átveszi értékes ajándékaikat, vagy éppen elvegyül az istenek között. A járkáló Kinson prémmel szegett, vakítóan fényes, bíborszínő palástot visel, amely hosszan, uszályosan omlik el mögötte, s a terem végében történı éles fordulatok alkalmával megannyiszor a lábai köré tekeredik. İ pedig éppenséggel azt a mozdulatot próbálgatja-gyakorolja, melynek segítségével fenségesen szabadíthatja ki magát a gabalyból. A sétálgatásra ráunván zsámolyt ráncigál az egyik falat betöltı, aranyozott rámába foglalt tükör elé. Felkapaszkodik a támlátlan székre, s úgy rendezi el palástját, hogy az eltakarja a bútordarab lábait, ilyképpen jóval magasabbnak mutatva ıt. Nyelve hegyével benedvesíti egyik ujjbegyét, és kipödri pilláit. Két ujjal tágítgatja szemrését, majd egy keveset emel a szemhéján. Közel hajol arcmásához, seszínő íriszét vizsgálgatja. A látvánnyal elégedetlenül megfintorgatja nagyszabású orrát. Befelé nyomkodja húsos ajkait, hátha így elvékonyíthatja azokat. Szögletes álla már-már elnyeri tetszését, ám a következı pillanatban rövidnek találja, s két kézzel is húzogatva megkísérli megnyújtani azt. Fejcsóválva mered a tükörre. Lemászik a zsámolyról. Az állatbırökkel és hímzett vánkosokkal borított, csaknem szobaszéles nyoszolyához vonul, s gyengéden felveszi a koronát az egyik díszpárnáról. Körbelehelgeti a ragyogó rubinokkal, smaragdokkal és gyémántokkal ékített fejdíszt. Palástja ujjával finoman megtörölgeti a leheletétıl elhomályosult köveket. Lecsippent néhány porszemet az aranyabroncsról. Végül a fejére illeszti a koronát. Visszakászálódik a székre, eligazgatja köpenyét, és végre elmosolyodik. Igen, ez az! Hatalmasan magas, királyi férfi! Jóindulatúan int odaképzelt alattvalóinak, hogy most ünnepelhetik ıt. Széttárt karjait lebegtetve meg is áldja a lábainál csúszó-mászó

imádókat. Majd, hirtelen rájuk unván, ajakbiggyesztve széthessenti ıket. Enervált arccal önnön képmására néz, összekacsint vele. Jobb vállát felemelve hangosan így szól: – Hja..., a rajongottság! Roppant fárasztó. Ki vagyok én? Kinson király. Ez így nulla. Kinson, a varázslókirály. Hümm, ez határozottan szebben cseng. Ám még távol jár az igazán jól hangzótól. Kinson, az istenkirály. Na, ez már valami! Úgy érzem, alaposan kinıttem Yloniát. Itt az ideje, hogy újabb országokat hajtsak igámba! Az esti lakomán közlöm fivéreimmel a terveimet, s kiosztom feladataikat. Retar körbeutazza a birodalmat, beszédet intéz a néphez. Fellelkesíti ıket, felcsigázza vérszomjukat, harci szellemüket. Meg persze behízeleg, hamiskodik, ígérget. Vagyis elringatja a hiszékeny barmokat. Ermo követi ıt katonáival, és betakarítja utána a kétkedıket, hitetleneket. Látványos népmulatság keretében kivégezteti a bőnösöket. Nem kötöm ki, milyen halálnemeket alkalmazhat. Akasztás, négyelés, nyársalás vagy máglyázás? Gladiátorküzdelem? Oly mindegy! Nekem lelkem van, én nem lelek gyönyörőséget mások kinyuvasztásában. A Legfıbb Fivér még közelebb hajol a tükörhöz. Az üvegen sétálgató bogárra lehel, s az máris felmereszti lábait. Teteme koppan a padlón. A vadász elégedetten folytatja fennhangú merengését. – Egész jól nézek ki! Igen, határozottan szép férfi vagyok! Kinson, az Istenkirály. Felküzdöttem magam a csúcsra. Ész kell ide, semmi több. Ez a titok, ettıl vagyok varázsló! Izzadjanak, harcoljanak, vérezzenek a barmok! Ideje, hogy Ermo megírja az új törvénykönyvet, amelyben még pontosabban megszabjuk, miként éljenek az alattvalók! Mily boldogok lesznek, ha meghallják, hogy hódítani indulunk, idegen földre! Kincseket szerzünk! Aki mégsem lesz boldog a háborús kilátástól, az honárulóként lógni fog! Habár ez ilyen egyszerő, mégis rettentıen, szörnyen veszıdséges! Úgy untat

az a sok beszéd! Hogy folyton gyızködni kell a tömérdek bugrist, különben még nekiállnak gondolkodni, kérdezgetni! De az a legbıszítıbb, amikor nevetgélnek! Hát ez irtózatosan fárasztó! Ha egyszer már bedıltek, miért nem maradnak úgy? Miért nem hisznek halálukig? Jaj, borzasztóan kimerítı a rengeteg szédítés, ámítás! Elég volt, legyen vége! Jöjjék a teljes elnyomás, erıszak! Elvégre muszáj pihentetnem a nyelvemet! Én is csak ember vagyok! Kinson sóhajtozva eligazítja a korona alól kikandikáló, kajla hajfürtöt. Kissé ferdére, csibészesre állítja tündökletszikrás fejdíszét, és folytatja tőnıdését. Zárt szájjal elmosolyodik. – Különben káprázatosan csinálom. Fivéreim mindent elrendeznek, kedvem szerint. Retar képviseli a puhakezőséget: szelíd hangon butítja a sok ökröt, megmondja nekik, mit gondoljanak. Ermo fellógatja, elsöpri a másképp vélekedıket. A tömeg pedig engem imád. Ha néhanap elmegyek közéjük, megszólítom ıket, bölcselkedem, és bármit mondok is, ordítanak, tapsolnak, önkívületben fetrengenek. Mindenben egyetértenek velem, urukkal s királyukkal. És ha netán mégis fellázadnának, akkor majd a fivéreimet söprik félre! Engem továbbra is bálványozni fognak. Kinson vagyok, az Istenkirály! – Furcsa, hogy élvezed a néphülyítést, mert régebben épp ez dühíteti fel – jegyzi meg Jassal a fal innensı oldalán. Nashua nyomban ráförmed: – Ha rárontasz, és lerúgod, többé szóba sem állok veled! – Igen? És Retart ki öklelte fel? – morran Viador. – Különben tényleg mindjárt rárontok, elkapom a tarkóbırénél fogva, s kirázom belıle a poshadt lelkét! Megkérdezem, mitıl lett annak az ifjúnak a kifordította, aki valaha volt!? Hajdanában nagyon tudta, milyen jogok illetik meg a népet! Mára már csak hármuknak maradtak jogaik! – Mégsem vagy Hitevesztett? – ámul rá Nashua. – Tőz és szenvedély lobog benned! – Ugyan már, kis pelyhes! Ez

győlölet, megvetés, csalódottság! – Pszt! – így Virtuo. Jassal tovább dohog. – Ezek a kifordultak nem Fivérek, hanem Fonákok. Kinson gıgösen illegeti magát a zsámoly tetején. – Háborút indítok. Meghódítom az Yloniát környezı birodalmakat. Kezdetnek. Ki állhat utamba? Virtuo elırelátóan rokolyán ragadja a kérdés hallatán megfeszülı Viadort. – Hagyd békén! – suttogja. – Menjünk társaidhoz! Az istenkirály megpördül zsámolyán. Elkeskenyült szemmel, gyanakodva pillant a sutyorogni rémlı fal felé. Mivel ott egy remekbe sikerült portrét lát önmagáról, megnyugodva fordul vissza a tükörhöz. Átkarol egy képzelt hölgyet, és dúdolva ringatózni kezd vele. Szeme lehunyódik, ajka vérrel telítıdik. Lábai csosszannak és csosszannak. Épp midın Kinson falrengetı robajjal letáncol a székrıl, Virtuo eltünteti a kémlelıréseket, és továbbindul a fullasztóan légritka folyosón. Az amúgy is szők titokösvény mindjobban keskenyül, nyirkosodik, a levegı fogyton-fogy. Ahol a fikarc Virtuo még kényelmesen elfér, Jassal már görnyedten vonszolja magát. Lengeteg ruhája lépten-nyomon a falkiszögellésekbe akad, szakadozik. Miután a mennyezet horzsolni kezdi a fejét, csakhamar elveszíti utolsó arcfátyolát is. A hajadonokat a többi élılény aggasztja. Öklömnyi pókok, csupasz bırő, riasztó szívószervő falfutkosók hemzsegnek köröttük. Hajukon, érzékeny nyakbırükön szaladgálnak, ruhakivágásukba potyognak, majd nyugtalanul nyüzsögnek odabenn. Emiatt aztán a zaklatott szüzek szünet nélkül ugrándoznak, rángatóznak, s közben éktelen zajt csapnak. Megharagítják Virtuót. A négykézláb csúszkáló Viadort is. Rontott kedvük tovább zápul.

A pince falai zöld penészt verítékeznek, s az vízesés-szerően árad a lejtıs padlóra, majd elszivárog egy üregbe. A nyirkos, már-már nedvedzı levegı fullasztó bőzökkel terhes. Az alacsony mennyezető, sötét tömlöcodúban kuporgó Jassal térdénél csonttá-bırré aszott, piszkosısz hajú, hosszú szakállú vénség hever. Póklábakra emlékeztetı ujjaival Viador csuklóját szorítja. – Haragszom rád, mert nem jöttél hamarabb. Sokat szenvedtem – nyikorogja berozsdált, régen használt hangján. – Jóval többet öregedtem, mint amennyi idı eltelt. – Ne haragudj – sóhajt Jassal. – Te ki vagy? A rab ütemesen rázkódó fejjel, kattogva nevetgél. – Nem ismersz rám? Nézz a szemembe! Na, ki vagyok? Virtuo körömlángot tart föléjük. Viador hosszan nézi a magas homlokú, keskeny arcot, a járomcsontra és az állkapocsra fonnyadt, barnára rothadt bırt. A bal szemüreg szúrágottnak rémlı, lyukacsos csontján rezgı kocsonyás masszát, a másik szemen féloldalasan lógó, leszakadt, kiszáradt szemhéjat, a barna eres kötıhártya által karéjozott, színtelenre fakult íriszt kettéosztó, függıleges állású, tövisforma pupillát, a görbén ívelt orrot, a feketére cserepesedett, hústalan ajkakat. A bőzt párolgó rongycafatokba burkolt, töpörödött, szikkadt, idıtlen ideje mosdatlan testet. – Te volnál Santo? – kérdezi. – Hát persze! – kuncog károgón a hajdani tusázó. – Ugye, azért nem volt nehéz dolgod? Ismersz másik félszemő fickót ilyen hosszúkás arccal? Na jó, valamikor ápoltabb és rövidebb volt a szakállam. De te aztán remekül nézel ki, Jassal! Nemde, elıfordul, hogy eszel is némelykor?! Szép kövér vagy! Itt van a kardod? Add a kezembe! Miután óhaja teljesül, mellkasára fekteti a fegyvert. Hosszú körmő pókujjaival tapogatja, karcolgatja a markolatot.

Lehunyhatatlan, egyetlen szemét kifordítva, üdvözült-boldogan mosolyog. – Fölemelı érzés, maga a kéj! – sóhajtja. – Hallgass ide. Oly régen várlak, hogy magamban már minden gondolatomat elmondtam neked, nem is tudom, hányszor. Most már csak untatna, ha újra belefognék. El kell menned a Szörnybarlangba! Hozd ki onnan az Új Szent Könyvet! Megöregedtem, elfogytam, én már nem tarthatok veled. Azért persze nem engedlek el üres kézzel. – Minek, kinek kell az a könyv? – morran Jassal. Santo furcsán száraz hangon kuncog. Mintha kavicsok csörögnének a torkában. – Nem tudom, de elárulom neked: nem is érdekel. Megvártalak, ez volt feladatom s egyben a büntetésem. Annakidején ötünknek, együtt kellett volna idejönnünk, hogy elkergessük a Fivéreket. Csakhogy mi csip-csupságokon összekülönböztünk, te Sirgebbel, Pronsas velem, és így tovább. Külön-külön érkeztünk, gıggel telten, azon hitben, hogy egyedül is elbírunk Kinsonékkal. Sejteni sem merem, mióta gubbasztok idelenn. Kigyógyultam a gıgösségbıl. Átadtam neked az üzenetet, és most elmegyek Deniqhez: meghalok végre. Siess, hogy beszélhess a többiekkel, mielıtt a porkolábok felfedeznének. Mindnyájunkkal találkoznod kell, érted!? Mind a négyünkkel! Különben kár volt idejönnöd! – Hagyj már szóhoz jutni engem is! – kéri Jassal. – Annyi mindent kérdeznék. – Ne tılem. Az Új Szent Könyvben megleled a választ. Santo fél kézzel elengedi az eddig simogatott kardot. Ép szeméhez nyúl, s letépi fityegı szemhéját. Mutatóujjával a csontgödörbe váj, és íves mozdulattal kikanyarítja szemgömbjét. Jassal meghıköl. Virtuo hátulról megfogja a koponyáját. Nem engedi, hogy Viador kitérjen, amikor a csikorgósan kuncogó rab az ı

homlokára illeszti a kékezüst szikrákat villódzó, sistergı szemgolyót. A megtisztelt Jassal hadakozna a homlokbırét égetı kín ellen, ám a fikarc varázsló érintése megbénítja végtagjait, mozgását. Kisvártatva elhalkul a sistergés, a szikrák kihunynak. A fájdalom eltompul. A görbe tartású, megvakított Santo kiegyenesedik hanyatt fektében. Minden porcikája vibrál. Bırén apró rángások cikáznak keresztül-kasul. Akárha hideg rázná, idegenféle, végzetes hideg. Egyszerre csak elsimulnak a rángások. A rab viador teste kimerevedik. Azután halk sóhajjal elernyed. Keze lecsúszik a kardmarkolatról. Jassal végigsimít a halott Santo arcán, tenyerével lefödi a vak szemgödröt. Magához veszi a fegyvert, s mászva, négykézláb követi Virtuót a vastag falon át. A titkos folyosóra érve kissé felegyenesedhet. Ujjbeggyel, óvatosan megtapogatja homlokát. Arra számít, hogy iszonyodni fog attól, amit ott talál. Sima felszínő, száraz, kemény félgömböt érint. A mágiás futva halad elıtte. Viador is megszaporázza lépteit. Hamarosan újra átvágnak a falon.

Ez Pronsas, más nem lehet, gondolja lélegzetvisszafojtva, midın a mocskos, ázott szalmakupacon kuporgó, csontvázszerő alak mellé térdel. Néhány pillanatra lehunyja szemét. Felidézi a hajdani izmos dalia sisakformára nyesett, aranybarna tincseit, nyílvesszıre emlékeztetı, lendületes vonalú szemöldökét, selymes pillájú, tág réső, türkizkék szemét, hosszú, csinos orrát, szív alakú, piros

száját, gödröcskével kellemesített, szögletes állát. Pronsas kissé áttetszı, megejtıen kék színő tekintetétıl a fehérszemélyek elgyöngültek, az ellenséges harcosok viszont elbizakodtak, azt tévedvén, hogy a viador maga is olyan lágy, mint a pillantása, így aztán kisvártatva módfelett meglepetten estek el a kardja által. Pronsas izomzata, húsa elolvadt. Fonnyadt, elfeketült bıre a csontjaira feszül. Pelyhes szálú, gyér haja penészszínő. Homloka ráncokkal ekézett. Pillátlan, papírhéjú szeme mélyen besüppedt, a szivárványhártya türkizkékje elhalványult, abból csupán az ágas-bogas mátrix-rajzolat maradt meg. Orrhegyérıl elkopott a porc, így az befejezetlenné torzult. Szürke ajkai fogatlan ínyére tapadnak, hegyes állcsontja elıbújik a bır alól. A halálfejszerő arc gacsos testben folytatódik, a girbe-gurba csontvégek kikandítanak az aszott gereznából, a sebek zöldes-sárgás váladékában gömbölyi hátú, fekete sírbogarak nyalakodnak. – Pronsas! – sóhajt Jassal. – Mit mőveltek veled? – Magam tehetek róla – nyikorog az aggastyán. – Sose légy kevély! Ráfizetsz! Nem lett volna szabad nélkületek idejönnöm. Amikor hírét vettem, hogy a Fivérek megszegték egyezségünket, és méltatlanná váltak az uralkodásra, te valahol Eisonában harcoltál, fizetség ellenében. Akkor már jó ideje kortyondi és szoknyavadász voltál. Megvagyonosodott barátunk, Sirgeb az összes ujján drágaköves győrőt villogtatott, aranybilibe vizelt, és nyafogva társalkodott. Brr, szörnyen undorító volt! Tehát ıt sem hívtam. Az utált Esotót régóta kerültem, egy bizonyos szívügy miatt. Santo pedig már a tömlöc foglya volt. Biztosra vettem, hogy nélkületek is kiszabadítom a cimborát, és ketten majd elkergetjük a nyálas szájú Fivéreket. Márpedig Kinsonék nem akartak megválni a trónustól. Felkészülten vártak ránk. Szerfeletti örömükre szolgált, hogy egykori barátságunk szétbomlott. Így aztán, egyenként, játszva elbántak velünk. Utánam Esoto

próbálkozott. Végül a hiú Sirgeb is idevonult, hogy rájuk ripakodjon. Külön fogat cipelte utána az ékszeres ladikót! Úgy mesélték, roppant nevetséges volt! – Sajnálom – leheli Jassal. – Ha hívtalak volna, velem tartasz? – kérdezi Pronsas félrehajtott fejjel. – Tudod, hogy nem. Még józanul sem érdekelt, mit csinálnak a Fivérek. Kiábrándultam, kiégtem, léha korhelyként éltem. Vártam, mikor zsibbad el végre minden érzékem. Tényleg ezt akarod? – kérdezte egy napon Deniq. Azt hittem, látomásom van a borocskától. Mire kitisztultam, a Halál Kertjében találtam magam, élı-holtként. Segíthetek neked valamiben? – Fektesd a kardodat a mellkasomra – szól Pronsas. – Várj csak! Te is azt kéred, hogy hozzam el a Szörnybarlangból az Új Szent Könyvet? – Miért kérném? Anélkül is elhozod. Csakhogy ezután őzıbe vesznek a barlangból kiszökött démonfajzatok. Nem szerezhetik vissza a könyvet! Szabadítsd ki Azint, az óriást, azután Lekidet, az egyfejőt! İk majd segítenek távol tartani a szörnyeket! Vigyázz a fóliánsra! El kell jutnia céljához! – Minek?! – nyögi Jassal. – Csak azt ne hidd, hogy engem ez érdekel! Ha eleve el se megyek azért a könyvért, akkor üldözım se lesz! Pláne démonfajzatok! Amint ezt kiejti, iszonyú fájdalom nyilall a homlokába. Kínjában, meglepetésében leesik az álla. Jól van, nem vitatkozik. Ha kijut innen, tüstént megszabadul a bırébe égett szemtıl, hogy az ne fájhasson neki többé. Azután megint beszélhet, amit akar. Pronsas mellkasára fekteti a kardot. Észleli, amint Virtuo a háta mögé siklik. Persze, a vén fikarc megint arra készül, hogy megbénítsa ıt, amíg egy újabb szemmel teszik gazdagabbá. Végül majd elmehet spionnak. Mielıtt hangot adna kedvetlenségének, végignéz hajdani

társán, és szégyenkezve lehajtja fejét. Pronsas két kézre fogja a kardmarkolatot. – Mi hibáztunk – mondja. – Nem végeztük el a feladatot. Félúton feladtuk, és ez lett belıle. Azt mondják, a kinti nép is éppen úgy sínylıdik, mint mi idebenn, a különbség alig mérhetı. Jassal, végezd be a félbemaradottat! – Mivel gyızöl meg? – Nem gyızködlek – feleli egyszerően Pronsas. – Tudom, hogy megteszed. Hetünk közül te voltál a legkeményebb, ugyanakkor a legérzékenyebb is. Természeted csupa ellentmondás. Ez magyarázza, hogy fıleg önmagaddal küzdesz. Végül majd átkerülsz a tükör túlsó oldalára. – Mit jelent ez? – nyögi Viador. Pronsas felsóhajt, halványan legyint egyet, majd árnyékszerő kezét a mellkasa bal oldalára ejti a penge mellett. – Igyekezned kell! – leheli. – Bármi történik, ne ámuldozz. Csontujjait begörbítve a tulajdon mellébe váj. Megragadja és kitépi a szívét. S a tenyerén emeli magasra a vérezve lüktetı-vonagló húsdarabot. Az elıtte térdelı Jassal hátrahıköl. A verdesı szervre mered, onnan az egykori barát arcára bámul. Pronsas felakadt szemmel, ejtett állal hever a mocskos szalmán. Nem lélegzik, nem szívdobban többé. Tenyerén verdesı szíve minden rándulással kisebbedik, mígnem kavics méretővé zsugorodik s megkövül. A halott viador karja elernyed és lehanyatlik. A kıdarab a mellkasán fekvı kard markolatára koppan, a keresztvasba süpped, és fellobban. A rubinkı tőzvészes ragyogással lángol néhány bővös pillanatig. Vérbíbor árnyakat fest a falakra, arcokra, tündökletet gyújt a szemekben. Végül parázslássá halványul. Megremeg körülöttük a palota, felnyögnek a falak. Mielıtt még Virtuo megsürgetné ıt, Jassal talpra szökken.

Meglepi az ujjai közé ragadott fegyver könnyősége. Suhint néhányat a karddal. A szők cellaodúban kevés a hely, az acél körbecsikordul a sziklafalakon. A férfi hökkenten észleli, hogy a penge könnyedén hasítja a követ. A fikarc varázsló a körmével vágott ajtón át a rejtekfolyosóra szalad. Jassal nyargal utána, a mágusénál jókorább testét áthajtogatja a szélsebesen visszazáródó nyíláson. Csupán felszínesen érzékeli a rájuk várakozó nık izgatottságát, kapkodó légvételeit. Midın Virtuót követve elırelohol, a fehérszemélyek vehemens szoknyasuhogtatással lendülnek a nyomukba, majd újfent megtorpannak a következı cella elıtt.

A rab a göcsörtös felülető, nyálkás falhoz dılve gubbaszt a bőzös, ragacsos alomszalmán. Rágcsálók, férgek szaladgálnak körülötte, valamennyien az ı vérén, húsán, ürülékén híztak falnivalóan kövérré, ám a sínylıdı nem vadászik rájuk, már régóta nem érez éhséget, elhaltak vágyai. Jassal fél térdre ereszkedik, s a kopár arcba bámul. A rá meredı, ismerısen sötét szempárban nem moccan érdeklıdés, a pillátlan szemhéj nem is rezzen. A szürkére fonnyadt, elvékonyult bır az arccsontokra tapad, a horgas orr csüggedten konyul, a fonnyadt ajak lefittyed, láthatóvá téve a korhadt fogakat. A hajdan széles vállak keresztléccé sorvadtak. A valaha boltozatos mellkas horpadtan sípol, s az egykoron vad erejő combok, amelyek egyetlen szorítással szétroppantották az ellenfelet, kalitkarács-vékonnyá satnyultak. A nélkülözés során elsilányult csontok meggörbültek; az aggastyánná aszott viador képtelen talpra vagy négykézlábra kecmeregni. Csupán hajzata emlékeztet a rég tovatőnt, daliás napokra.

A valamikori hullámos, fekete sörény büszke maradéka egyetlen kötélvastagságú, piszkosısz fonatban kanyarog a padló felé: néhány fordulatot tesz a nyak körül, átbújik a karok alatt, s kétszer átövezi a derekat, mielıtt elfogyna. A múltba veszett férfiúi mivolt ezen lenyőgözı emlékmővét szoros bogra kötött patkányfarok tartja varkocsban. Jassal felsóhajt. A Sziklának is becézett Esoto kuporog elıtte. Esoto, akit mindig elsıként vettek szemügyre a velük találkozó hölgyszemélyek. Csodálták izmos termetét, szögletes fejét, kıbe vésettnek tetszı arcvonásait, húsos száját, horgas orrát, feneketlen pillantású, igézetes, sötét szemét és páratlanul dús, fényes, hullámos, fekete hajtincseit. – Épp ideje volt, hogy eljöjj, már utálok várni a halálra! – mordul Esoto. – Unásig átgondoltam, mennyi mindennek „köszönhetem”, hogy itt raboskodom. Nem is akarok errıl locsogni, de tudnod kell: mérhetetlenül haragszom rád, amiért nem jöttél értünk, amikor hírét vetted, hogy foglyul estünk! Azóta csak a szenvedésbıl jut ki nekünk. Feleannyira se vagyok vén, mint amennyinek látszom! Az életemnél is jobban győlölöm a Fivéreket. Szabadítsd rájuk a számukra megjövendölt bajokat, halálvészt! Menj, keresd meg az Alvó Királyt! Hozd haza Castaqot! Segítsd vissza trónjára! A fejemben sistergı hangok szerint ı majd igazságosságban fog uralkodni, népe boldog lesz, a... – Ezt ne! – nyögi Jassal. – Hagyd el a kását! Esoto vállat von. Kedvetlenül ásít. – Tılem akár boldogtalan is lehet – morogja. – Már nem az én ügyem. Kissé elıredıl, és kezdi letekerni magáról a királyi hajfonatot. Jassal az arcába hajol. – Mindezt miként vigyem véghez? – mordul. – A Fivérek seregeivel a nyomomban? Ha tusázó társakként mindössze a mogorva Lekidre, továbbá Azinra, a nehézfejő, sıt: kusza esző

óriásra számíthatok? – Az alattvalók többsége győlöli a Fivéreket. İk majd segítenek. – Ha mernek – dünnyögi Jassal. – Igen, ha mernek – hagyja rá Esoto. A felemlített nehézség hallatán már-már elvigyorodik. – Azért ne rettegj túlsággal. Lesznek társaid. Alaposan meglepıdsz majd, ha meglátod, mifélék! Lesznek mások is: a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos. Hamarosan megtaláljátok egymást. Vigyázzatok az Új Szent Könyvre, Virtuóra és Castaqra! Ha ezek közül bármelyik elvész, nem őzhetitek el a Fivéreket! – Hallgass ide, Esoto! Most itt vagyok a palotában, és ık is itt vannak. Fogom a kardot, végigjárom termeiket, tusára hívom ıket, és végzek velük. – Fütyülök rá, mit csinálsz! – morran a senyvedı. – Idıtlen ideje haldoklom itt! Csakis úgy érhettem döglıdésem végére, ha tudattam veled, mi a teendıd. Hallhattad. Ha másként teszel, miként az istenek rendelték, elbuksz. Nem kívánok szerencsét, se sikert. Hidegen hagy a boldogulásod. Nesze, fogd a hajtincsemet, csavard a nyakadra, és vedd hasznát, ha még egyáltalán képes vagy ilyesmire! Az aggastyán heves mozdulattal leszakítja koponyájáról a fenséges fonatot. Görbült csontozatú, reszketı kezével átnyújtja Jassalnak. Azután elajándékozott-elveszített ékességére mered. Éjsötét szembogara hatalmasra tágul, majd hirtelen összeszőkül és kilobban, elnyelvén pislákoló életének utolsó szikráját. Esoto hátrabukó feje megdöngeti a falat. A Viador ujjai között lógatott piszkosfehér hajtincs jégszínő sziporkákat szór-lövell, s addig-addig csillámlik, míg csak színezüstté nem válik. Ekkor megremeg, és hirtelen, mintha feszülı izmok és telt vérerek töltenék ki, selymes tapintásúvá finomodik, átlangyosodik, megéled. Koszlott patkányfarokkal rögzített vége – akár egy hüllıfej – felemelkedik, a viszolygó

Jassal csuklójára tekeredik, fölkígyózik a karján. Végül több sorban a nyaka köré győrősödik. Ezután újfent jegesen felizzik, s a következı szempillantásban alakot változtat: széles fejő, merev tekintető, jégezüst kígyóvá formálódik. Amikor Viador arra gondol, hogy az elsı kínálkozó alkalommal megszabadul tıle, az eleven kösöntyő megcsörgeti pikkelyes farkát, és fokozza a szorítást a nyaka körül. Jassal rádöbben, hogy többé már nem mondhat nemet a küldetésre. Görnyedten talpra veszkıdik az alacsony kamrában, és követi a varázslót a titkos folyosóra.

A soron lévı cellába lépve alaposan elképed. A hiú Sirgeb bezzeg nem hagyta el magát a reménytelenségben! Nem szikkadt össze, habár megvénült. Unalomőzésül és csinosításképpen ékszer-ábrákat karistolt a bırét vastagon borító mocsokba. Ecset gyanánt bizonyára az ujját használta, festék híján nyálat, vért és vizeletet alkalmazott. Utóbbiak segédletével rögzítette szürke tincseit szanaszét ágazóvá. Százfelé meredezı hajviseletét az odújában elcsípett rágcsálók fehérre szopogatott csontjaival ékesítette. A boldogultak bajuszszıreibıl győrőt és nyakbavalót is készített magának. Megritkult szemöldökét a csatabogár görbe kardra emlékeztetı fullánkjával szúrta keresztül, ugyancsak szépítési célzattal. Más, csillogóbb páncélzatú férgek fémszakállas lábaival az állát, orrát, alsó ajkát döfte át, nyilvánvalóan arra az esetre számítván, hogy ha netán rányitna egy vagyonos hercegnı, férfias jóképősége láttán nyomban belészeressen, és férjül kívánja ıt. Sirgeb hosszan bámul a falon át érkezettre. Utálattal

méregeti a magasnak, fiatalnak és töretlennek tetszı Jassalt. – Rohadj meg! – hörgi. – Hogy rühellek! Te aztán tudtad, mitévı legyél, hogy elkerüld a hanyatlást! Felcsaptál borisszának, fizetett küzdınek! Miközben én becsülettel beteljesítettem sorsomat! Idejöttem, hogy becsapott népemet megszabadítsam elnyomóitól! – Az agg rab megvetıen kiköp Viador lába elé. Majd, a jövevényt tovább méregetve, fennhangon vigasztalódik: – Azért még én is elég jól tartom magam. Radga megint csak engem választana. Habár nekem már nem kéne az üresfejő, kapzsi nıszemély! Vak voltál a szerelemtıl! A bájdorongodnál fogva vezetett! Mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Feledjük. Tudod, hogy kiraktam a szőrét, amikor túl mohó lett? Úgy tudni, utóbb valami kalmártól lett viselıs. Mindegy, a szülést nem élte túl, fattyát a vérebek elé dobták, a bús dal véget ért. Találkoztál a többiekkel? Vének és csúfak, ugye? Velem ellentétben! Élnek még egyáltalán? Ami engem illet, éppolyan vagyok, mint hajdan. Szakadatlanul edzettem magam, továbbá bıségesen étkeztem, hála a betévedt patkányoknak, férgeknek. Egyszóval máris indulhatunk. Ugyanis úgy döntöttem, veled tartok. Segítek, hogy véghezvidd a küldetésedet! Végtére pontosan ismerlek. Tudom, milyen vagy: folyton tépelıdsz, kérdezgetsz, hitetlenkedsz. Majd én képviselem melletted a férfias határozottságot! Sirgeb szava elakad. Olyféle hangot hallat, akárha nagyobb falat akadt volna a torkán. Tátott szájjal nyöszörög, köhécsel, nyeldekelni próbál. Jassal látja, amint a fogoly nyelve rohamosan duzzad, hosszabbodik. – Rosszul beszélsz, Sirgeb – szól figyelmeztetıen. – Mást kéne elmondanod. – Majd azt is elmondom – hebegi az egykori viador. – Csak sorjában. Nem akarok meghalni. Rajongok az életért. Én még itt is jól éreztem magam. Ám úgy vélem, most elérkezett az

idı, hogy távozzak innen. Elég volt a pihenésbıl. Harcolni fogunk. – Mit kell átadnod? – kérdezi sürgetıleg Jassal. – Nocsak, ne légy barátságtalan! Te még mindig féltékeny vagy? Felejtsd el Radgát! Az a némber méltatlan volt hozzád! Sosem szeretett téged. Na jó, meglehet, hogy egy darabig mégiscsak kedvelt. De aztán észrevette az én szembeszökı érdemeimet. Hja, barátom, ily huncut az élet! Most kiviszel innen, és elmegyünk Castaqért. Felhozzuk ıt az Álmok Tengerébe süllyedt, bizonyára rémséges lényekkel ırzött palotából. S azután, bármilyen élıhalottnak, együgyőnek tőnjék is királyunk, akár az életünk árán is idecipeljük ıt! Pontosabban az ısi kegyhely forrásvizéhez, mégpedig Virtuo és az Új Szent Könyv társaságában. A többi már az istenekre és a varázslókra tartozik. Végezetül felmarkoljuk a jutalmat. Részemrıl azt akarom jutalmul, hogy... Nem folytathatja. Hízó-növekvı nyelve a torkán szorul. Sirgeb fuldokolva, hörögve a nyakára fonja ujjait. Szürke szeme kidülled. – Szakadj meg, Jassal! – üvölti. – Pusztulj el te is! Ezzel ordítva kitépi a nyelvét a szájából. A kínjait keltı szerv éles pengévé változik át. Bár lelke távozni készül, és teste vadul rángatózik, Sirgeb mindezzel nem törıdik. Megragadja a tırt, és Jassalra ront. Utóbbi oldalt lép, félresodorja támadója karját. Az ırjöngı fuldokolva térdre roskad. Még egyszer fellendíti fegyverét. Mozdulata félúton megtörik. A penge a levegıbe dermed. Kihullik az ernyedı ujjak közül, s lekoppan a padlóra. Sirgeb lecsukló fejjel, térdepelve merevedik szoborrá. Viador felkapja és az övszíja alá döfi a tırt. Visszafordul a halott felé. Nem vesz tudomást a várfalakat rengetı égdörgésrıl. – Radga a kedvesem volt. Téged barátomnak véltelek –

sóhajt. Ujjheggyel megböki Sirgeb vállát. A kövült test nem billen fel. – Szégyenkezhetsz – morogja Jassal. Átlép a rejtekfolyosóra. Nem pillant Virtuóra. Az ıt lélegzetvisszafojtva bámuló hajadonokat sem látja.

A varázsló vezetésével lépdelnek tovább. A körömlámpás által megvilágított falakon különféle szipolyok és rágóférgek nyüzsögnek, onnan a hajukba vetıdnek, ruhájukba akaszkodnak, bırükre másznak. A dús húsú fehérszemélyek visítozva csapkodják ıket. Nashua hangtalanul, gyakorlott mozdulatokkal irtja ostromlóit. Jassal elgondolkodott-unottan pöckölgeti magáról a tolakodókat. Midın egy mohón villogó szemő, férfiökölnyi vérnyalót pattint le a karjáról, észreveszi, amint egy durván fogazott ollójú, ováldad vértféreg végigmászik Virtuo vállán, rákapaszkodik egy hajtincsére, s azt kissé meghintáztatva a füle felé nyújtózkodik, ama vágytól ösztökélten, hogy mihamarabb szürcsölhessen az agg mágiás agyvelejébıl. Jassal elırántja újonnan szerzett tırét, és szélsebesen annak hegyére tőzi az ocsmány szándékú férget. A keresztülszúrt bogarat szétroppantja a falon, a pengét a nadrágjába törli. A megmenekülésére ügyet sem vetı varázsló által e pillanatban nyitott átjárón keresztül a csontpincébe lép, és tüstént légszomja támad. Virtuo megvárja, míg mindannyian átbújnak a nyíláson, majd mutatóujját felemelve jelzi, hogy csendet kér. Ezenközben megfeledkezik a körömhegyén parázsló

lámpásról, így aztán hétfonatú szakálla füstölni kezd. Elsı ijedtében megkísérli elfújni a bőverejő tincseken játszadozó tőznyelvecskéket. Álldísze bıszülten lángra kap. Jassal megsuhogtatja tırét a mágus nyakánál. Amint a lobogó szırpamacsok a padlóra hullanak, eltapossa a tüzet. Virtuo hitetlenkedve tapogatja ékessége maradékát, immár a másik kezével. A gyors közbelépés folytán álldíszének háromnegyede megmenekül ugyan a pusztulástól, ám ı éppenséggel az egynegyed rész elvesztését fájlalja. A zaklatott fogdosás hatására a levágott végő fonatok szétbomlanak. A mágus sandán pillant Jassalra. – Jól tennéd, ha nem bosszantanál! – ajánlja. – Tudod, mennyi idıbe tellett, míg ekkorára nıtt a szakállam? – Így sokkal szebb vagy, Virtuo, nagy parázsló! – lép elırébb Nashua. – Akarod, hogy újrafonjam páratlan szakálladat? Persze, így is gyönyörő. Látnod kéne: oly káprázatosan hullámzik, akár a tajtékos tenger. Kérlek, ezentúl figyelj jobban a körmödre, nehogy megint felgyulladjon valamid, és azt is le kelljen vágni! – Csendesebben – suttogja a mágus. – Meghallhatnak! – Kicsodák? – nyögi Jassal, a réges-rég halott pincelakókat bámulva. A szabálytalan formájú, hatalmasan tágas helyiségben elılhátul nyitott rekeszek sorjáznak mindenfelé. A különös tárolókban egymás fölötti sorokban álldogálnak a boldogultak, akár a kamrák polcain a csuprok. A balzsamozás jóvoltából viszonylagos épségben maradt arcok maguk elé merednek. Virtuo körömlámpása meg-megcsillantja az eltompult tekintető szemeket. A Retar ágyasául szánt hajadonok egyáltalán nem kívánják szemügyre venni a néhaiakat. Felsı szoknyájukat a fejükre borítva bújnak el a látvány elıl. Nashua ajzottan fel-le járkál a hullarekeszek elıtt. Gyakorta

közel hajol egy-egy boldogulthoz, vagy éppenséggel eltávolodik a vizsgált holttesttıl, hogy alaposabban megszemlélhesse annak érdekesebb részleteit. Olykor kinyújtja kezét, és megérint egy ruhaszegélyt, fodrot, cipıcsatot, arcvonást, fejfedıt. Jassal hosszú léptekkel, sorról sorra halad. Édeskevéssé érdeklik a beporosodott öltözékő, pókhálófátyolos urak és úrnık, udvaroncok, talpnyalók, krónikások, tanácsnokok, rangosabb szolgák tetemei. Radgát keresi. Midın megtalálja, összeborzad. A hajdan ruganyos testő, sötét hajzuhatagú, égboltkék szemő nıi tusázó a halálban sem hagyott fel a korosodással. Haja, szempillája, körme tovább növekedett. A homlokára és ajkai köré vésıdött rosszkedvő ráncok elmélyültek, konyult szájzugai még alább biggyedtek. A nyakán körbefutó, fekete-bíbor szegélyő seb beszáradt, a hanyagul benne feledett kötéldarab rostjait megrágta az idı. Jassal emlékezteti magát a dajkamesére, miszerint Radga szülés közben boldogult meg. Miért is ne? Ha valaki jócskán kivágott mellrésző, fodros ruhában, csinos topánban szereti világra hozni kisdedét?! Ezenfelül a nyakra hurkolt kötél is módfelett gyakori gyermekágyi halálok, nemde? Viador gyanítja, aligha téved, ha azt feltételezi, hogy elhunytakor Radga minden ujján győrő csillogott, nyakában, bokáján ékköves láncok ragyogtok, köldökében gyöngyszem tündökölt. Bár gyilkosa alighanem meglepetésszerően rontott rá, ı mégis védekezett: a felkontyozott hajából kirántott dísztőt döfte merénylıjébe. Mikor élete kihunyt, ujjai mindörökre a véres hajtő köré merevültek. Körme azóta csak nıtt, horgasodott, tekeredett. Ekkor Radga jobbja kissé megemelkedik néhányszor, mintha integetne. Neki, Jassalnak. – Te vagy az, egykori szerelmem? – kérdezi mozdulatlan szájjal, szívbehasító hangon. – Ne bámulj rám ily hődötten! Tudom, tudom: pocsékul nézek ki! Ráncaimban megült a por,

hajamat befátylazták a nyálszövık... – Radga! – nyögi a férfi. Szíve félredobban, tekintete homályosul. A delnı keze finoman rebben, akárha legyintene. Egyik lába kissé elırébb csusszan. Teste enyhén meginog. Feje félrebillen. – Jaj! – sikkantja. – Mindjárt összerogyok. Már a csontvázam sem új! Figyelj rám, régvolt szerelmem! Most már nyugodtan ábrándulj ki belılem! Ne imádj tovább! Felejts el! Továbbá hagyd békén a szolgálókat, meg a többi vászonnépet is! Úgyis csak cifra nyavalyákat szedsz össze tılük. Tedd szabaddá a szívedet! Az italozástól is tartózkodj! Neked ennél sokkal felemelıbb feladatod van: meg kell mentened az yloniakat! Szerezd vissza békességüket! Viador oldalt lép. Megpróbál az aggasztóan imbolygó Radga mögé kukkantani. Ekkor – akárha szél kapna alá – a szép személy dúsan redızött szoknyája hirtelen szétterül, éppen az átlátás akadályozása végett. A hulla kuncogva, behízelgı-doromboló hangon folytatja: – Jaj, múltbéli szerelmem, ne kukucskálj, ne huncutkodj! Ezzel mindenkorra hagyj fel! Komolyodj meg végre! Arra ügyelj, hogy sorsodat beteljesítsd... – Elkaplak! – hördül Jassal, hirtelen körülnézve, miként kerülhetne Radga vagy a tetemtároló-sor mögé. – Amit ezért kapsz, azt száz életre megemlegeted, pimasz cinka! – Jaj, régvolt szerelmem, te még mindig szörnyen felfortyanós vagy! – méltatlankodik a delnı. – Most jót teszek veled, és elárulom, mit utáltam benned. Figyelj élénken, nehogy a leendı szeretıd is elhagyjon súlyos jellemhibáid miatt! Ki nem állhattam az ingerlékenységedet! A hirtelenségedet! Nahát, és most meg tetemgyalázásra készülıdsz! Hát ez szégyen! Jassal megpróbál átfurakodni a tárlón, Radga szoknyája

mellett. Rohantában fennakad egy fémszálon, amely a holttestet rögzíti a rekesz oldalfalához. Mielıtt elszakítaná a drótot, észbe kap, s térdre vetıdve átbújik alatta. Négykézláb gázol a szirénhang után. Nashua magasan felkapott szoknyával, szélsebesen menekül a dührohamozó férfi elıl. A körülötte fegyelmezett sorokban álldogáló halottak érdeklıdését nem kelti fel az üldözéses mozzanat. – Segíts, Virtuo! – kiabál a lány. – Csinálj vele varázslatot, amibıl megtanulja, hogy védtelen szüzekre nem szabad kezet emelni! Gyorsan! Siess, mert utolér! – Bizony utolérlek, cudar pendelyes! – lihegi Jassal. – Beteszlek a hullasorba, ígérem! S amit én ígérek, azt vagy betartom, vagy pedig nem! – Csendet! – mordul a mágus. – Kitekerem a nyakát! – bömböli a férfi. – Miért nem csevegsz inkább a volt kedveseddel? – érdeklıdik szaladtában a pendülı. – Engem máskor is hajkurászhatsz! A bıszült Jassal kardot ránt, és rohan tovább. Nashua, sejtvén, hogy őzıje rögvest beéri, váratlanul megfordul. Széttárt karokkal várja végzetét. – Ölj meg, ölj csak meg – rebegi elhaló hangon. – Bár én teljesen fegyvertelen, ártatlan szőz vagyok... Viador megtorpan. A kékes fényő penge hegye a vakarék csitri viharosan hullámzó bal kebléhez feszül. – Megvadítasz, ebihal! Kihozol a békatőrésbıl! Tébolygó bolondot csinálsz belılem – zihálja a férfi. – Ölj csak meg, végezz velem! – sóhajt a cinka. – Pedig csupán azt akartam, hogy örülj! Ezért szólaltattam meg Radgát. S ha nem volnál szörnyen gyanakvó, még annyi mindent elmondtam volna neked a hajdanvolt dolgokról... Most már bánhatod! Jassal szörnyüvöltést hallat. A bimbó félreriad, elrejtızik.

Amikor Viador elhallgat, az üvöltés folytatódik. Rádöbbennek, hogy a palota rázkódik körülöttük. – Gyerünk! – parancsolja Virtuo. – Menjünk kifelé innen! Nashua elıterem egy közeli holttest takarásából. – Hohó, azt már nem! – kiáltja. – Elfeledted, miért jöttünk ide? Hogy kiszabadítsuk atyámat és fivéremet! Idıközben kiszabadítottunk egy halálraítéltet Ermo markából, két szüzet Retar karmaiból, a tébolyt Jassal lelkébıl, de atyám és fivérem... Az agg mágus a vértolulásosan fújtató Jassalra bámul. – Nem értelek, fiam! – nyögi. – Te ezt a bitang leányt vetted nıül?!

Hosszan kutatják Cabar és Tinto nyomát a tömlöcodúkban. A nyirkos falak tövében gubbasztó és a rácsokhoz láncolt bebörtönzöttek egykedvően vállat vonnak az ismeretlen nevek hallatán. Az épületet bıszült vihar cibálja, mennydörgés rázkódtatja. A fáklyalángok imbolygásától árnyékos folyosókon rémült foglárok rohannak fel a szabadba vezetı lépcsısor tetejére, majd ledübörögnek, amikor a fönt ırködı katonák visszazavarják ıket. Félelmükben csakhamar újra próbálkoznak, ám megint leőzetnek. Lábdobogás, fegyvercsörömpölés, átkozódás lármája kíséri megmozdulásaikat. Jassalék végre választ kapnak kérdezısködésükre az egyik bőzös, sötét cellában, az ott lelt kócos szakállú, sáskacingár rabtól. Igen, Cabar és Tinto itt sínylıdött, bár csupán egyetlen éjen át. A porkolábok nemrég feltaszigálták ıket a vesztıhelyre vezetı grádicson. Ugyanis – tudatja a fogoly – az ítélet szerint a

felséggyalázók fortélyos halállal lakolnak bőneikért. A hóhérmester és segédei befejezték a közönség elıtt, éber állapotban történı, aprólékos feldarabolásuk elıkészületeit, és a nézısereg is gyülekezni kezdett a kínzóhelynél. Meglehet, élnek még, főzi hozzá. Az enyhén billegı mennyezetet kémleli, az ajtórácsokon túli folyosón lobogó fáklyák részegült fényárnyék játékát. Talán megvárják a vihar végét a kivégzéssel, hiszen Kinson király nem állhatja a csatakos idıjárást. Úgy hírlik, a Felséges Fivérek az ıket gúnyoló-kinevettetı csepőrágók feldarabolásának megtekintésével óhajtanak víg kedvre derülni az estéli mulatsághoz. Mielıtt továbbsiethetnének, a rab férfi megragadja Jassal kezét. – Tudom, ki vagy! Cabar és fia éjhosszat rólad beszélt. Biztosra vették, hogy értük jössz és kiszabadítod ıket. Vigyél magaddal! Virtuo a falhoz fordul, hogy átjárót nyisson rajta, midın egy minden korábbinál zengıbb égdörgés reszketteti meg a palotát. Termetes kövek potyognak a falakból, a födémbıl. A fáklyák kiugrálnak tartóikból, az alattuk rémüldözı foglárok vállán puffannak, lángra lobbantván ruhájukat. Jassal és társai kisurrannak a cellából. Virtuo zavarodottan bolyong elıttük a titkos folyosón. Kétszer is elhalad egy varázsábrázolat mellett, mire felfogja, merre igyekszik. Újfent rést hasít körmével a falba. A nyíláson átlépve az odakinn csapkodó villámok fénye által árnyassá világított, hodály istállóban találják magukat. Dúsan szétterített, nyárillatú szalmában toporognak, szabadon ténfergı lovak szaglásszák ruhájukat. A kijáratnál veszteglı hintó felé lódulnak. A cifra kocsit és az elé fogott négy patást csak nemrég menekítették fedél alá a váratlanul kirobbant égszakadás elıl. Hajtóik alighanem a szolgaszállásig futottak. Jassal végigpillant siralmas öltözékén. Míg társai

felkapaszkodnak a kocsi belsejébe, ı ledobálja magáról elrongyolt fátylainak, szoknyáinak maradékát. Amint nadrágja elıbukkan a rokolyák alól, elvigyorodik örömében: végre ismét férfinak tekintheti magát. Meztelen felsıtesttel lendül a bakra. Mielıtt felkaphatná a hajtószárakat, a pinceodúból velük szökött rab nyúl utánuk, és boldog vigyorral futásra nógatja a lovakat. Az istállóajtó kivágódik elıttük. A hintó kiszáguld az ordító, zúgó, villámcsapkodásos, vízözönös égbolt alá. A kivégzıtér felé robognak. Vállkendık, csuklyák, palástok alá bújt, menedékbe igyekvı embereket hagynak le, s azok nem törıdnek velük, mert azt kiáltozzák, hogy eljött a Világ Veszte, a feldühödött istenek haragja sújtott le rájuk, és akiket nem szegeznek a földhöz a szakadatlanul záporozó égnyilak vagy a falakról hulló kövek, azok majd nemsokára az esıtengerbe fúlnak. Fano, a csontig ázott hóhér megelégeli a körülötte ólálkodó villámok fenyegetését. Úgy dönt, a vihar végeztéig feladja fontos megbízatását, végtére a kivégzés várhat valameddig. Még az is lehetséges, hogy távollétében az istenek végrehajtják a királyi bíró ítéletét a foglyokon, ám az is elképzelhetı, hogy idıközben az aprólékos feldarabolásra szánt csepőrágók észhez térnek, és amikor majd visszatér, tenni a dolgát, végre-valahára megvesztegetik ıt némi arannyal, hogy rövidítse le szenvedésüket. A pufók kínzómester és csuklyás segédei a felmetélésükre várakozó elítéltek hátrahagyásával a palota felé rohannak. Csupán néhány tucatnyi katona szíve elég merész ahhoz, hogy a már-már éjszakai komorságú, leszakadni készülı égbolt alatt maradjon az istennyilazás, kıhullás közepette is. A vesztére várakozó törpe Cabar és valamivel nyalkább fia, Tinto egy-egy faoszlophoz kötözve ázik a zivatarban. Arcukba mosott hajtincseiken és orruk hegyén esı patakzik. A lehunyt szemő Tinto az áradat útjába csücsöríti ajkait, és teljes erıbıl

fújja, habosítja a vizet. Apja a szeme sarkából sandítja önmagát mulattató magzatát. Amikor a közelben álló asztalkán hagyott hóhérszerszámokra pillant, térdei összekocódnak s megroggyannak. Ha a teste köré tekert kötélzet engedné, ı bizony összecsuklana. Félelmében fogvacogva nézi az ujjak nyiszatolásához való, fogazott élő, kisebb késeket és csontozópengéket; a végtagok faragását, illetve lecsapását szolgáló vésıket, főrészeket s bárdokat; a zsigerelést megkönnyítı kampókat, furkákat, fogókat; a kifolyó vér felfogására alkalmas dézsákat. Utóbbiak tartalmát Fano a bakómunka végeztén jó pénzért szétméri majd az ínyenceknek, akik aztán sercegı szalonnazsíron, sok hagymával megsütik, és cipóval befalják, de pár garasért a lefátyolozottan odalopódzó, sápadt kező hölgyek is a bőnösök vérébe mártogathatják ékhímzéses keszkenıjüket. Cabar halkan fohászkodik: jaj, csak nehogy elvássanak vagy kicsorbuljanak a pribékpengék a vigasztalanul, gyilkosan szakadó esıben, mert akkor aztán a végtelenségbe nyúlhatnak amúgy is hosszasnak ígérkezı kínjaik! Mindettıl csupán azért nem ájul önkívületbe, mert a zápor újra meg újra elımossa tudatát. Ám bármennyire magánál van is, azért az égre veti s kifordítja szemgolyóját. A lelkesen száguldó lovak a kivégzıtérre röpítik a hintót. A fogat megáll az ingatag pódiumácsolat mellett. Jassal gyors pillantást vet az esıvizet fúvó-köpı Tintóra, majd a kifordult szemő Cabarra, s közben az idegeire hurkolódik Nashua rémült sikolya. Félig süketülten a feléjük lóduló várırzıkre tekint, közben átpattan a bakról a vesztıhely deszkapadlózatára, s futásnak ered a foglyok irányába. A hóhérkellékek mellett elrohanva nagyot rúg az asztal lábába. Az alkalmatosság megroggyan. A gyilokeszközök a magasba robbanva szétszóródnak. Viador elcsíp a levegıben néhány repülı kést, valamint egy

bárdot, Legott továbbítja is a pengéket az ordítva rááradó katonák testébe. Három fegyveres feljajdul, majd lezuhan. Ám a negyedik poroszló, a vállából meredezı bárddal mit sem törıdve, Jassalra ront kardjával. A tusázó rémületet színlelve elszalad elıle. A faoszlophoz béklyózott, önkívületben vízköpızı Tinto mögé bújik. Bár a katona végezni próbál vele, ı inkább bújócskát játszik. Hol jobbról, hol bal felıl kukkant elı a szökıkútfejő Tinto mögül. A harcfi mind bıszültebben hadonászik a kardjával, ám képtelen eltalálni fürge ellenfelét. Az oszlop takarásában táncoló Jassal elvágja a foglyot rögzítı kötelet, és hangosan a fiú fülébe kiált. Azon pillanatban, midın Tinto feleszmél a vízokádásból, Viador kiszökken mögüle, kardjával félreüti a katona kezében lóbált fegyvert, másik kezével elkapja a vállából kiálló bárd nyelét. A széles pengével arcul csapja a fickót, s amikor az dılni kezd, rásegít a lábával is. Átgázol a roskadt testen, vállon ragadja Tintót, és félrehajítja a rájuk rontó újabb fegyveres útjából. Két ugrással a Cabart tartó cölöp mögött terem, ám mielıtt elmetszené a kötélszálakat, vaktában hátradöf a karddal. A sarkában nyomuló katona átszúrt homlokkal lehanyatlik. Jassal levágja a törpe mímest az oszlopról, s mivel az omlani kezd, felkapja testét, és az odaérkezı Tinto karjába löki. A fiúra rivall, hogy fusson apjával a hintóhoz. Mindeközben három várvédı igyekszik közrefogni ıket. Viador odébb csalogatja a fegyvereseket. Látván, hogy Tinto a fogat felé lódul, átadja magát a küzdelemnek. Pihekönnyővé változott kardjával döf, hárít, ijeszt, futamít, szurdal és kaszabol. Az ázó deszkapódium mind síkosabbá válik talpa alatt. A lezúduló esıcseppek buborékoznak, habzanak, a padlat hajlásaiban megreked a víz. A sisakjukról ömlı patakoktól és a zivatarfüggöny által is vakított poroszlók szándéktalan légmutatványokat adnak elı:

csúszkálnak, esnek, penderülnek, saját végtagjaikba gabalyodnak. Szaporán lengetett karjuk nehezül, s ezzel arányban csatakedvük is lankad. Csupán egyikük, egy behemót harcfi nem fárad. Ordítva, hadonászva üldözi Jassalt, s az nem gyızi félrekardozni az utána vágott harci bárdot, dobótırt, a padlóról feltépett kínzóágyat, a bakóasztalt és a kicsavart cölöpöket. Hajigálható holmikból kiapadván a poroszló magamagát vágja Viador után. S bár az elhemperedik a becsapódó test útjából, a deszkapadló recsegve beszakad alattuk. A kolosszust elnyeli a pódium alatti őr. Jassal derékig süpped a mélybe. Legott igyekezne is kifelé a süllyesztıbıl, észlelvén a további katonák közeledtét. Mindeközben a mentett szüzek Cabarral kánonban a hintó ablakából biztatják-serkentik a hıs tusázót. A girhes tömlöcszökevény a pódiumra lohol, hogy ı is megküzdjön az ellennel. Felkap egy gazdátlan pallost, ám menten fel is billen a súly alatt. Ezért inkább visszasomfordál a kocsihoz, és csatlakozik a bátorító kórushoz. Tinto két kézre ragad egy törött deszkadarabot, és azzal csépeli a vesztıhely alól kimászni iparkodó harcfi vassisakos fejét, kapaszkodó ujjait. Fáradozása megtermi gyümölcsét: a termetes halandó beájul a padlat alá. A fogatlovak türelmetlenül toporognak. A nyitva hagyott istállóból további patások kerülnek elı, lépésben, vágtában avagy szilaj ugrásokkal érkezvén. Jassal épp eltöpreng, miszerint Nashua vajh merre lehet, midın megpillantja a lányt. A kajla csitri a kivégzıtér végében lévı, a menekülésük útjában álló vasrácsos kapunál ügyködik. A rácsozat leengedésével foglalatoskodó fegyveres ır fejét döngeti egy másik – már kifektetett várvédı – pajzsával. A csigakereket forgató, szorgalmas katona sisakja lerepül, a kötelek közé pottyan és szorulást okoz.

A félig lebocsátott kapurács elakad. A fejvédıjétıl megfosztott, immár kardra kapni készülı várvédı még egy ütést kap a koponyájára. Megtántorodik, majd a csigakerékre zuhan, a vaskalapja mellé. Nashua utána dobja a pajzsot, és hajadontársai üdvrivalgása közepette: visszafelé indul. Mivel útja egy ténfergı hátas mellett vezet el, sörényen ragadja a fekete lovat, és annak hátára lendül. Vágtában érkezik a vesztıhelyhez, hajszállal a padlóba szorult, épp csak fél térdre veszkıdött Jassalt közrefogó katonák mögött. Nyomban a fegyveresek felé fordítja a patás farát, s olyasmit mővel a lóval, amitıl az dühödten rugdalózni kezd. Minden rúgás célba talál. Két várvédı leroskad. A maradék három katona Viadornak ront. A megrohamozott Jassal a másik lábát is kihúzza a padlórésbıl, ám talpra szökkenni már nem jut ideje. Térdepelve fogadja támadóit. Véd, hárít, félresodor, suhint. Már csak ketten maradnak ellene. Odakiált Tintónak, hogy mindenki ugorjon fel a kocsira. Közben többször megforgatja a kardot a feje fölött. A katonák hátrább húzódnak. Egyikük nem elég gyorsan teszi ezt. A következı minutában a penge a torkába száguld. Az utolsó kardozó nem kívánja a hısi halált. Egyáltalán nem kíván semmilyen halálozást. Elhátrál a fél térdre emelkedı Viador útjából. Rákoltában nem észleli a pódium szélét, így aztán hanyatt vágódik, s kis híján egy pocsolyába fúl. Jassal talpra pattan a körötte csapdosó villámok között. Elégülten körbepillant. Az ellen leküzdve. Midın felemeli a tekintetét, észreveszi a szembeni bástyán gyülekezı íjászokat. Azok természetesen ıt készülnek célba venni. Sisakja, vértje nincs, a nyílvesszık elıl nem futhat el. Küldetése rögvest véget ér. Ekkor a borult égbolt jóval sötétebbé, árnyékosabbá válik.

A magasban összetorlódó, sötétszürke felhıkbıl Sheld arcvonásai bomlanak elı. A büntetıisten összevont szemöldökkel, tágult orrlikkal, tátott szájjal mered a bástyán álló íjászokra. Hirtelen lesújt az öklével. Az íjukat ajzó lövészek elıtti mellvéd megroggyan, omlásnak indul. Katonák, kövek hullanak a magasból. Jassal futásnak ered. A hintó bakjára szökken. Besegít a hajtószárral küszködı girhesnek. A lovak meglódulnak. A kocsi berobog a félútig leeresztett kapurács alá. Jókorát zökken, majd újra meglódul. Éktelen recsegés közepette veszti el tetejét. A lefejezett hintóban ülı hajadonok és csepőrágók riadtan sikoltoznak. Nashua a nemrég szerzett paripa nyakára hajolva elnyargal mellettük.

Kinson király a lakosztálya kitárt ajtajában dúlfúl. Immár rekedten és a toporzékolástól sajgó sarokkal kiáltozik szolgái után. Ám azok nem mutatkoznak. Gyáva férgek! Így megrémülni egy kis záportól, égzengéstıl? A király nem és nem hajlandó tudomásul venni, hogy palotája viharban: hányódó hajóként imbolyog-dülöngél, a vénséges, masszív kıfalak olyképpen ropognak, mint a töredezı vitorlarudak, s a rongyolódó kárpitok és szınyegek recsegése a szakadozó szélhajó-vásznak hangját idézi. Mert ha mindezt tudomásul venné, gyanítania kellene, hogy Hitehagyott Jassal, az utolsó szabad Viador bejutott a kínosan ıriztetett várba, s ittléte következtében a tömlöcben

senyvesztett társak kínlódása véget ért. Márpedig ha mindez bekövetkezett, haláluk felverte a régóta tartó varázsálomból a bárminı gonoszságra képes büntetıistent, Sheldet. Ez viszont szörnyő pocsékságot jelentene: azt, hogy a győlölt jóslatok nem hazudtak, és nehéz napok következnek rájuk. Kinson dühében azt ígéri a láthatatlanná vált szolgáknak, hogy bitóra, máglyára kerülnek, mi több! Akit elsıként elıhúz egy ágy alól, egy láda vagy szekrény mélyébıl, arra ı kegyetlenül rálehel! A puhány, alja féreg menten megtudja, milyen a halálok halála! Ermo szétvetett lábakkal ül a szınyegen. Egyik hanyagul kifordított térdénél fenékig ürített kancsó hever. A szoknyássáfátyolossá züllött, ám ekként is fergetegesen vívó Jassal okozta gyötrelem ellen bekortyolt párlat jótékony hatását élvezgeti. Az yloni hadak és élet-halál ura a tulajdon kézfejét forgatja saját törött csuklója körül, és módfelett boldog, mert nem érez fájdalmat. Üveges szemmel, pirospozsgálló arccal csodálja a látványt. Ha csuklóbıre már erısen ráncosodik, akkor az ellenkezı irányba folytatja a tekergetést, majd kezdi elölrıl. Ám bármilyen beszeszelt is, a szörnyő felismerés mégiscsak elrágja magát az agyáig. S felfogja végre a szokásos viharoktól félelmetesen különbözı égiháborút. Lassacskán rádöbben: Jassal nem különcségbıl, hanem álcázásként viselt fátylat, pendelyt, rokolyát! És alighanem azért jött, hogy egykori viadortársaival beszéljen, majd irgalmasan átsegítse ıket a nemlétbe. De ha ez megtörténhetett, akkor a Fivérek hatalma roppant nagy veszélybe került! Rémületében Ermo felhagy a csuklócsavargatással, mire kézfeje lefittyen. Ha a négy rab viador kiszenvedett, akkor a palotát nem a vihar rengeti, hanem Sheld, a rettentı haragisten! Ha pedig

Jassal élve kijut a tömlöcbıl pláne a palotából, maga mellé állíthatja a söpredéket! Ugyanis az ostoba nép fokozottan hajlamos a honárulásra és felséggyőlölésre! Már csak azért is, mert ilyenkor gyilkolni, fosztogatni is lehet! S a végén a csürhe méltatlan fejre rakhatja a koronát! Máris induljanak a futármadarak és hírröpnökök! Utóbbiak kiabálják fegyverbe a kardforgatókat az egész királyság összes uradalmában! A hóhérmesterek mindenkit fogjanak vallatóra és kössenek fel, aki honárulás gyanújába keveredik! A királyi ámítószolgák tartsanak annyi elıadást a vásártereken, az odaterelt közönség elıtt, amennyit csak bírnak, szakadatlanul hirdetvén a Fivérek dicsıségét, valamint a lázadókkal elbánó katonák és hóhérok odaadását! A panasznokok valamennyi siránkozóról és sirámaikról kötelesek beszámolni a hazavesztıkre vadászó poroszlóknak! Ám a legsürgısebb teendı: minden épkézláb fegyveres lóduljon Jassal és cinkosai keresésére! Halál rájuk! A fürdıje padlóján ücsörgı, kába Retar nehezen hisz a szemének: nini, titkolt baja meggyógyult! De mi az, hogy meggyógyult?! Férfiassága megsokszorozódott! Széltében, hosszában és függılegesen is! S mindez oly hatással bír a környezetére, hogy még a palota is beleinog! Vagy mégsem ez okozza? Mi ez a fültépı égzaj, Világ-utáni sötétség? Úgy érzi, a padló kirázkódik alóla, a mennyezet rázuhan. Kénytelen megkapaszkodni valamiben. Véletlenül éppen a sárkánynedvtıl királyivá növekedett tagja akad a kezébe. Így hát abba fogódzik, jóllehet, ujjai alig-alig érik át grandiózus szerszámát. Ímhol, jelet küldtek az égiek e jogar képében: üsd ki fivéreidet a hátalomból! Uralkodj te! Van mivel! Szabad kezével megtapogatja lüktetı koponyáját. Felfedezi homlokán a jókora szarvat. A fájdalmas kitüremlés bármely bikának díszére válhatna, gondolja hiún, ám rögvest eszébe

villan, miként tett szert a méretes dudorra. A zöld szemő, mézes szavú, varázskező leány mőve! Az öklelt a homlokába! Mivel már jó ideje hallja a kiabálást a folyosóról, Retar palástba bújik. Rátarti jogarát csupán annyi idıre engedi el, amíg összefogja teste elıtti köpeny szárnyait. Midın a kelmén át újra megragadja büszkeségét, az meglohad kissé. Kitekint a folyosóra. A lırésszerő ablakokon beáradó villámlás liláskék fényében észleli az izgatottan szaladgáló szolgákat, fegyvereseket. A magánkívül dühöngı Kinson fenséges lábainál haláltusáját vívó gojla fetreng. Tíz körömmel kaparja-tépi a padlót, testét görcsök rángatják. A hitvány! Képtelen feltőnés nélkül kimúlni. Zsigertépı üvöltése lankasztólag hat az érzékeny lelkülető Retarra. Kinson is megelégeli az arcátlan szolga lármás vonaglását. Rálehel még egyszer. A gojla testét karikába rántja-feszíti a gyötrelem. Addig feszül, mígnem eltörik, s kiszenved végre. Ám holtában sem ernyed el. Nem úgy, mint Retar! A tudós fivér hirtelen feléri ésszel, hogy mi kelti a borzalmas zajokat. Jassal! Viador járt itt, a hitevesztett, korhely és tivornyás, a Halál Kertjébe zárt! Beszökött élıholt társaihoz! Olyasmit mővelt velük, aminek hatására Sheld felriadt varázsálmából! A büntetıisten csinálja a vihart, ı rengeti a palotát! A visszanyert férfiasság elolvad, akár a nyári hó. Ennek okán a rémült Retar ijedelme tovább mélyül. – Élve vagy holtan, hozzátok elém Jassalt! – üvölti Ermo, a hadúr. – Hercegi címet és rangjához méltó javadalmakat kap jutalmul, aki a kezembe adja az utolsó Viador fejét! – kiáltja Kinson.

– A cinkosait is vonszoljátok elém! – tüzeli katonáit a seregek vezére. – Akár darabokban is! Hogyisne! – mordul magában Retar. A zöld szemő, alattomosan öklelı lány nyilván cinkos. Csakhogy neki mindenáron szüksége van rá, mert csak ez a nıi személy képes vele csodát tenni! Megnyomogatja a homlokán pulzáló szarvat. – A lányt élve akarom! – bömböli. – İ az enyém! Kínhalállal tartozom neki!

Miután átküzdik magukat a várkapun, tucatnyi katona lódul üldözésükre. Fákkal, bokrokkal, akasztottakkal szegélyezett, sárpocsolyás, kátyús úton döcögnek a dühödten szakadó esıben, a lilás ragyogással csapdosó villámok között. A bakon ülı Jassal sőrőn hátratekinget a viharosan közeledı lovasok felé, majd bekiált a kocsiba. – Én már elfáradtam. Most csináljon valamit a varázsló! – Hol van Virtuo? – kérdezi a hintó mellett vágtató Nashua, az ázottan lebegı függöny mellett belesve. – Itt nincs – tudatják a bent ülı hajadonok. A tovatőnt fedél helyén át bezúduló, habzó-buborékozó vízzel mit sem törıdve, a megmentett Cabar és Tinto felszabadultan ölelgeti egymást és a szüzeket, s közben rajongásukról biztosítják Viadort. – Ha te itt vagy, nincs szükség mágiásra! – áradozik Tinto. – Most tőnik el?! – háborog Jassal. – Amikor csodát kéne tenni? – Majd te csodát teszel! – szögezi le az erıs hitő csitri, látván, hogy az utánuk tóduló katonák mindegyre

nagyobbodnak. Felzárkózik a fogatot hajtó férfiak mellé. Viador felsóhajt. – Bolond vagy te, pötyke! Mindazonáltal int, hogy igényt tart a lány alatt száguldó lóra. Nashua pimasz gesztussal válaszol. A visszautasított tusázó vállat vonva átlendül a csitri mögé, a szilajul nyargaló hátasra, s az üldözık felé fordítja a paripát. – Legfeljebb a pajzsom leszel – súgja. Nashua másként gondolja. Ficánkol, vergıdik elıtte. Ennek következtében gyakorta elveszítik egyensúlyukat. Hol jobbra, hol balra csúsznak lefelé a vizes lovon. Amikor Jassal sokadszor is leküzdi a talaj vonzóerejét, a lány taktikát változtat. A felszerszámozatlan mén dús sörényét markoló férfi karjába vájja körmeit. Válaszképpen goromba csípılökés éri hátulról, s ezen végképp felháborodik. Haragjában elırehajol, és Viador alkarjába mélyeszti fogait. A megtámadott fokozza a fojtást a vérmes némber dereka körül. Addig préseli a szorításában vonagló lányt, mígnem az kifogy a levegıbıl, és kiengedi fogai közül a végtagját. Magántusázásuk közepette néhány kardnyújtásnyira megközelítik a feléjük száguldó fegyvereseket. Jassal pengét ránt. Amikor Nashua visszadılne a fogai által sebzett húsra, annak helyén őrt talál. Támasz híján csúszni kezd a föld felé. A vágtázó ló patái sarat fröcskölnek az arcába Az agyagos talaj mind közelebb és közelebb kerül a szeméhez. Rádöbben, hogy ha a férfikarok már nem tartják meg, magának kell errıl gondoskodnia. Visszahúzódzkodik a paripa hátára. Amint megleli egyensúlyát, az elsıként érkezı ellenféllel összecsapni vágyó Jassal megrántja a sörényt, és megfeszíti a derekát. A hirtelen lefékezett csıdör megcsúszik, fara a sárba roggyan. A biztos ülésébıl kibillent Nashua szélsebesen elıredıl, átöleli a ló nyakát. Sikerül, fenn marad. Viador bal karja a

dereka köré indázódik, a jobbjában tartott karddal a szembıl érkezı katona csapását hárítja. A patás négy lábra kecmereg. A lány felegyenesedik a szélesen íves nyakról. Ily módon közvetlen közelrıl nézheti végig a küzdelmet. Az összecsapó férfiak pengéi az arca mellett csattognak, szikráznak. Viador felhagy a viszolygó hajadonba történı fogódzással, bal kezébe ragadja a tırt, amely nemrég – egy varázslattal korábban – még a hıs Sirgeb nyelve volt, és a bal felıl orvul lecsapó poroszló homlokába vágja. A fickó odakapja mindkét kezét, ám kiszenved, mielıtt megragadhatná a markolatot. Az áradó esı szétmázolja arcán a vért, midın vontatott lassúsággal hátrabukik a nyeregben. Míg a test zuhan, a tır kisiklik a sebbıl, és visszaröpül gazdájához, díszes griffjét annak markába simítva. A hökkent Jassal ismét elhajítja a szúrófegyvert, és az a szembıl támadó újabb katona nyakába fúródik. Viador ledöfi kardjával a vele vívó poroszlót, és bal kézzel megfogja az újfent visszatérı gyilok nyelét. Éppen a következı dobáshoz készül, midın a föléjük terülı, végeláthatatlan viharfelhı hirtelen összezsugorodik. Szemvillanás alatt törpül akkorára, hogy befedje a körülöttük ólálkodó katonákat, ám csakis ıket, s közben felölti Sheld arcvonásait. A haragvó isten szemébıl villámok cikáznak, tátott szájából fekete esı ömlik. Jassal elhátráltatja a hátast a mind lejjebb süllyedı felleg alól. Aztán meredten állnak a derült ég alatt, a pompázatos alkonyatban, és bámulják, miként nyeli el Sheld dühe az ellenséges lovasokat. Nashua sokat szelídül e pillanatokban. A hintó felé vágtázván már nem vergıdik, egyetlen körömmel sem karmol, és férfihús-evéssel sem próbálkozik. Gyakorta hátratekinget, a megtorló felhıben dúló fekete-lila színő, halálos vízözönt bámulva.

Utóbb kifogják a hámosokat a rozzant hintóból. Mivel a mentett hajadonok nem tudnak férfimód lovagolni, viszont ismernek egy nyugalmas rejtekhelyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat éjszakára, egyiküknek Tinto, másikuknak Jassal ajánlja fel, hogy maga elé fogadja ıt a hátasára. Cabar zordan kijelenti, hogy örül, ha egyedül elboldogul a számára hegymagas patással. Így aztán Nashua a tömlöcszökevénnyel közösködhet az egyik fogatlovon. Hiába van még egy paripájuk, a girhes esküszik, miszerint egykor ugyan lovas kunsztjai tették híressé a nevét, ám oly régóta nem lépett ki a homályos cellából, hogy pillanatnyilag a napnyugta fénykörülményei is megviselik legyöngült szervezetét. – Mi a neved? – kérdezi tıle Jassal. – Tudod mit? – kap az alkalmon Nashua. – Vedd magad elé a rühös fickót! Beszélgess vele! Úgyis roppant büdös! Én majd összebújok lovamon a lánnyal, akit te választottál. – Ne áldozd fel magad – legyint Viador. Lenyúl Juláért, és maga elé perdíti a kebles, faros szıkét. Az sikkant s kacarászik, majd kissé meg is sikamlik a nedves lóháton, és csúsztában persze nem a buja sörénybe, hanem a férfi vállába kapaszkodik. Nashua nyelvet nyújt rájuk, s csupán azt sajnálja, hogy e szervébıl nincs még vagy száz, mert az esetben mindvalamennyit rájuk öltené. Megpróbál egyedül elporzani, csakhogy Jassal résen áll. Paripája hajtószárát megragadva hiúsítja meg szándékát. A tömlöcszökevény küzdelmesen kapaszkodik fel a kedvéért lecövekelt lóra. Többször visszacsúszik, mielıtt feljutna a veszélyesen mérgesedı lány mögé, majd hosszú karmú, koszkérges kezét annak derekára téve, kedélyes társalgásba fog: – Mehetünk, kicsim. Nevem Zaro, de a barátaim csak Gubancnak csúfolnak. Gojla vagyok, egy bizonyos Zimbado

uraságnál szolgáltam. Nem tetszett a baromsors, pedig a kényuraság egész háza népét a magamévá tettem, és nem csak a nıi személyeket! Tengernyi borát elittam elıle, s még az újonnan beszerzett lovain is hamarabb ültem, mint ı maga! Egyszóval összeszellentettem az ágyait, nyergeit, hintóit! Úgy ám! – Ezért vasaltak meg? – veti hátra Nashua. Viharsebes vágtában követi a Jula irányítása alapján száguldó csapatot. Mivel Gubanc olyképpen zötyög-rázódik mögötte, mellesleg tíz horog-ujjal rajta csimpaszkodván, mint aki még barlangrajzon se látott lovat, remélhetı, hogy egyszercsak lepattog a hátasról. A csitri a maga részérıl; a várudvaron szerzett csıdört nézi Jassal és a sárló kanca módján viháncoló hajadon alatt. A termetes, dús sörényő, sőrő farkú, rojtos csüdszırzető mén táncos léptekkel halad az élen. Vaskos, félköríves nyaka készségesen meghajlik; ı zablavas és gyeplı nélkül is kézbe simul, engedelmeskedik. lzomköteges, éjfényő teste fekete, mint a düh. – Az én táltosom, magamnak loptam! – dúl-fúl a lány. – És visszaszerzem a lókötıtıl! Lassítás nélkül átugrat egy árkon, éles ívben kikerül egy hatalmas követ. A mögötte rázódó fickó kibillen törékeny egyensúlyából, hátrapuffan,; és már hanyatlik is lefelé a lóról. Ám mielıtt lehullana, elırenyújtja lábait, és átkulcsolja velük Nashua derekát. Ezután négy végtaggal csimpaszkodik rajta, akár egy puttony. – Azért vasaltak meg – magyarázza kedélyesen –, mert Zimbado, alighogy megözvegyült, legott nısülésre szánta el magát. Mivel pedig messzi földön ı a leggazdagabb kényuraság, hát folyton látogatókat kapott: a környezı birtokosok vendégeskedtek nála, és persze hozták leányaikat is. Én pedig, uram iránti hőségem jeléül kipróbáltam minden arajelöltet, hogy aztán az ágyban leginkább jeleskedıt

ajánlhassam kegyeibe... – Hazudsz, bolhazsák! – hurrogja le Nashua. Már fájlalja, hogy megkarmolászta korábbi utastársát, de még a harapást is bánja. Jassal legalább nem volt büdös, bolhás, piszkos körmő, puttonyszerő, füllentıs! Hanem? Nincs hanem! Lókötı! Átnyargalnak egy sőrőségen, majd lassuló tempóban, sziklák között folytatják útjukat. Mindegyre mélyül körülöttük a sötétség. Kémmadaraktól nem kell tartaniuk, mivel azok éjjel nemigen röpülnek. Igaz bánatukra lámpáslényekkel sem találkoznak, és még szelíd tünelkék sem szállnak feléjük. Pedig utóbbiak biztosan a segítségükre sietnének. Jassal különös elváltozásokat észlel magán, ám ezek nem függenek össze Jula dörgölıdzésével, jóllehet a sárkánynektár még mindig hat rá valamelyest, immár módfelett kényelmetlenné téve a hosszasra nyúlt lovaglást. Ami azonban jóval érdekesebb: a homloka közepébe süppedt smaragdkı fokozatosan átmelegszik és lüktetıvé válik. Viador attól tart, hogy a kavics, amely nem más, mint Santo szeme, zöldes tőzzel izzani kezd, elvéthetetlen célponttá téve birtoklóját. Ehelyett azon kapja magát, hogy lát általa. Lát a sötétben! Az eldobott tır visszasuhan. A kard – markolatán Pronsas rubinná kövült szívével – sóhajtáskönnyő és már-már magától vív. Esoto ezüst kötéltekerccsé lett hajtincse sem veszett kárba. Végtére mutatós, sıt: feltőnı nyakdísz. Meglehet, az ékszer látványa okozza Jula titkolatlan, mind tolakvóbb gerjedelmét. Jassal viszont Radgára gondol, nemrég esett bizarr találkozásukra, majd emlékezetébe bukkan az eleven nı jégkék szeme, nyúlánk alakja, a csípıjén aranybarnálló, háromcsúcsú koronára emlékeztetı anyajegy. És felidézi tehetségeit, amelyek egyaránt alkalmassá tették ıt mind a kardforgatásra, mind a férfikarokban történı forgolódásra.

Na és persze a rövid idı alatt több változatban hallott történet is eszébe jut arról, hogy kinek a gyerekével (az övével, Sirgebével, egy kalmáréval?) volt viselıs, miként halt meg (szülıágyi fulladásban!), midın világra hozta dedét. A leánycsecsemırıl is többen meséltek. Vagy elkallódott az anyja meggyilkolása közben, vagy pedig a disznók elé került. Kevéssel késıbb még egyszer meghallgathatja a történetet egy öblös sziklabarlangban, a Fivérek rémuralma elıl bujkálók szájából. A menekültek – különbözı életkorú (lázadó vagy csupán ellenszegülı hajlamú) férfiak és Retartól féltett hajadonok – mindenekelıtt megéljenzik a hıs Viadort. Azután étellel, itallal, a sziklafalon folyó, mosdásra is alkalmas vízzel kínálják az ázott, fáradt, véres-sáros jövevényeket. A tőz körül ülve felmerül a múlt. A mesés idık, midın még bízvást hitték, hogy a trónra emelt Kinsonékat nem mételyezi meg a hatalom, pedig hát tudvalévı, hogy nem létezik vészesebb jellemméreg. És persze elbeszélik a hét Viador hısiességét a Szörnyetegek ellen vívott háborúban, egyenként lefestvén valamennyiük küllemét, természetét. Jassal már nem is néz nagyot, azt hallva, hogy társai eszményien hibátlanok és tökéletesek voltak. Na persze, a mesélık szerint ı is az volt jó darabig! Míg csak egy napon rá nem ébredt, hogy többé képtelen magasztos eszmékbe vetni a hitét, sıt: hite sincs már; míg nem züllött kocsmássá, szoknyapecérré, fizetett küzdıvé. S hiába tüzelték a Fivérek gonosztetteivel, viadortársai bebörtönzésének hírével, ıt ez már nem izgatta fel. Ezért zárta Deniq a Halál Kertjébe. – És most? – kérdezi a rejtızködık vezetıje, Thero. Jassal hallgat, nyelve hegyén e sóhajjal: nem unjátok még? Gyanítja, hogy nem ezt várják tıle. A csitri felel helyette: – Mivel Viador most már birodalomszerte üldözötté vált, nincs más választása, mint hogy engedjen sorsának. Pirkadatkor elköszön atyámtól, fivéremtıl, Gubanctól és

persze tıletek, beleértve a velünk érkezett szüzeket, akiknek egyikében, mármint szőzi mivoltában mellesleg erısen kétkedem, és... – Rám céloztál? – hördül fel Jula. – Magadat nem vetted be a felsorolásba – jegyzi meg a folyvást gyanakvó Jassal. – Nem hát, mert veled tartok! – jelenti ki a vakarék. – Eszed helyett eszed leszek! Figyelek rá, hogy le ne tévelyedj az igaz útról... – Nem engedlek! – tiltakozik Cabar. – Ne félts tıle, atyám! – Nem tıle féltelek, hanem minden egyébtıl. Ha tehetném, magam is vele tartanék, de errıl már beszéltünk. Nem vagyok harcos alkat. – Kis csipás, mibıl gondolod, hogy oda a szüzességem? – feszegeti Jula. – Fenét viszlek magammal, gyerekesző! – morogja Viador. – Nem-e? – kacag a cinka. S ezzel elıhúz ruhájából egy kis tégelyt. Messzirıl mutatja fel, és tüstént vissza is süllyeszti a palotabéli cifra öltözék százezernyi redıje alá. A férfi elkomorul. A kenıír. A Ronchától szerzett ragadós nyavalya gyógyszere. Mivel azonban pillanatnyilag nem érez kínt, bízvást reméli, hogy a megjósolt idıben, vagyis hamarosan se fog szenvedni. Miért is térne vissza a gyötrı fájdalom? Mert Virtuo ígérte? Ugyan már, a matuzsálem varázsló szenilis és félsüket! Elvigyorodva vállat von. Jula tovább firtatja Nashuánál a szüzességét. Közben leszegett fejjel méregeti a pimasz válaszokat osztó csitrit, s a nyomaték kedvéért jobb keze körmeit fenegeti a bal tenyerén. A bujkálok vezére arról beszél a mind lankadtabb férfihallgatóságnak, mennyire sajnálja, hogy Radga meséje nem bizonyult igaznak a Jassaltól vagy Sirgebtıl fogant fiúról, ki majdan letaszítja trónjukról a Fivéreket. A lánykát a

világrahozatalnál jelen lévı Kinson megkönnyebbülten kivágta az ablakon, de persze hajszálra ugyanígy tett volna fiúszülött esetében is. Szegény kicsike a várárok vizébe fúlt, mielıtt megízlelhette volna az anyja tejét! – Dehogyis! – tiltakozik egy ifjabb férfi. – Egy dajka kilopta a csecsemıt a szobából, és eladta egy terméketlen családnak! – Nem úgy volt! – csattan fel másvalaki. – A dajka kiszökött vele a várból, el a folyóig, és a révész gondjaira bízta a kicsit. – És? – kérdezi Jula és Nashua egyszerre. A férfi vállat von. – És? Nem mindegy, mi lett vele? Nem értitek? Leánygyermek volt! Nincs jelentısége! – Úgy hallottam, idegen földre került, felnıtt, férjhez ment, és halomba szüli a porontyokat – véli egy gunyoros hang. – Csepőrágók fogadták örökbe – szól egy gyér bajuszú ifjú. – Valami utazó kalmár vette magához, de hamarosan elcserélte egy kutyáért. – Nem is, mert egy szökött harcszolga viselte gondját, és kardforgatót nevelt belıle! Különben könnyő ráismerni az ülepén lévı anyajegyrıl! Amit azért neveznek így, mert az anyától örökölhetı! – Mit beszélsz, tökfej? – fortyan fel egy kevés fogú, ágas szakállú férfi. – Az én hátam közepén van egy balta formájú folt, amit egész biztosan apámtól örököltem, mivel neki is pont ugyanilyen van, és mégsem apajegy a neve! A már-már végkimerült Jassal félrevonul a sziklafal tövébe, s elszunnyad egy lóbırön. Jula elunja a társalgást, és ismét megérdeklıdi Nashuától, mire alapozza, hogy ı rég nem szőz. A kérdezett meg se hallja, mivel jó ideje tátott szájjal figyeli a beszélıket, egyikrıl a másikra kapkodva tekintetét. Fütyül a mentett hajadon ártatlanságára, de még annak ellenkezıjére is. – Csepőrágók? – leheli jócska késedelemmel. Cabarra

pillant. – Biztosan te vagy az apám? Menten két pofont kap. Egy irdatlant az atyától, párját a fivértıl. Ledıl aludni.

Azt álmodja, hogy férfikéz sétálgat a ruháján, testén. Elıbb megszeppen az érintés által keltett érzéstıl, majd átmelegszik s megfeszül, akár az íj. Nem elıször álmodik effélét. Az érintéshez tartozó férfit még sosem látta, ám bıre illatát képzeletben sokszor beszívta, s egyszer talán valóságosan is ráismer. Ha rajzolni tudna, felidézhetné vonásait, részletrıl részletre, mivel már rengetegszer végigsimította arcát a sötét álomszínhelyen, bár a legszebb pillanatban mindannyiszor közbelépett az Álomnyilas. Eltökéli, hogy ha felébred, megpróbálkozik a rajzolással. Mosolyogva nyújtóztatja tagjait. S arra riad, hogy ezúttal nem álmodik. Tényleg férfikéz matat a ruhájában! Nashua félrehemperedik, és visszarúg, éppen oda, ahol az imént hevert. A lepottyanó kenıcsöstégely után kap, és elcsípi azt az érte csápoló férfi elıl. Gyorsan behajítja a keblei közé, rácibálja ruháját, és szemét meresztve, kissé talán vicsorgatva is, harciasan mered az elıtte térdeplı, furcsán tekergızı Jassalra. – Add ide! – hörgi suttogva Viador. Még alig pitymallik, ám ı máris úgy fest, mint akit egész nap válogatott bakók kínoztak. – Megveszek a fájdalomtól. – Már megint? – Ha mondom. Add ide, kérlek. – Veled mehetek?

– Nem jöhetsz. Idegesítenél. Nem vagyok szárazdajka. – Fáj? – Fáj, te kis süledék! – Kapsz egy kenésnyit, ha magaddal viszel. Most és minden hajnalkor kapsz egy kenésnyit, míg meg nem gyógyulsz, ha egyáltalán. Én leszek a gyógyírhordozód. Ha kell, cipelem a kardodat is! De még az íjadat is, ami, úgy látom, nincs is! Felnyergelem, lepucolom a lovadat. Még a talpadat is végigdörzsölöm harc után, lefekvés elıtt! – Nem viszlek! – Szedek neked gyümölcsöt, madártojást! Halat fogok! Hasznomat veszed! – Dehogy veszem! Maradsz! – Már nem fáj? – Megöllek, ugrifüles – csikorgatja fogait a tusázó. – Szörnyen fáj. Add ide, kérlek. – Viszel? – Nem! – Nincs kenés! – Maradsz! – Jól van, akkor most felébresztek mindenkit. Fogok egy lantot, vagy rajzolok egyet, és eldalolom a hıs Jassal roppant kínjait! Azt, hogy milyen gusztustalanságot mőveltél Ronchával! Láttam ám a deszkarésen át! – Add ide, vagy elveszem! – Az elıbb próbáltad, mégsem sikerült! – Most sikerülni fog! – bömböli Viador, nyakon ragadva a vakarékot. Jobbjával leszorítja, bal kézzel az inget tépdesi róla. Elıször nem akar tudomást venni a tarkójához nyomott kardhegyrıl. A lapockájához szúrt pengére már inkább felfigyel. Elereszti a lányt. Hátrapillant. Az éjjel még ıt éltetı-dicsıítı férfiak kardot, kést, kaszát,

húsnyársat, lándzsát szegeznek rá. Még a pöttöm Cabar és a delibb Tinto is. – Félreértitek – leheli Jassal. – Nagyon is jól értik! – sikolt Nashua. – És most elmondom, mit tett velem a gálád! Viador felsóhajt: – Velem jöhetsz. A mímes vakarék felderül. Félrelegyezi a bökıket Jassal hátából. – Ez a hıs férfiú megvédett, amikor az imént, legszebb álmomban megtámadott egy szörny és kettı kígyó! És egy óriási mérges pók még a ruhám alá is bemászott! Oh, Viador, köszönöm neked, hogy szétnyomtad! És még az is lehet, hogy te vagy az apám! – Apád a... – kezdi méltatlankodva a megtisztelt. – Én vagyok az apád, szaros! – rikkant közbe Cabar, képen csördítve a leányt. – Vér szerint! Esküszöm az anyád iránti szerelmemre, a te életedre és Tintóéra! Becsületemre mondom! Magam nemzettelek, nagy örömben! Sosem kétkedtél ebben! – Most sem kétkedik – szól sürgetıen Jassal, hétrét görnyedve a kíntól. – Gyerünk, Nashua! A lány elıveszi a tégelyt a testi rejtekhelyrıl. Lecsavarja a fedelet, babszemnyit a mutatóujjára vesz a kenıcsbıl, és átmázolja azt Viador reszketın elırenyújtott ujjára. A férfi ugyan még tartja a kezét, további adagért, ám a vakarék visszazárja a dobozkát és a keblei közé süllyeszti. Jassal görnyedten félresurran. Amikor nem sokkal késıbb daliásan visszatér, elköszön mindenkitıl, a csitrit is beleértve, majd a buja sörényő, fekete lóhoz lépdel. Félresimítja a mén hosszú üstökszırzetét, megérinti homlokán az aranyszínő jegyet amely háromcsúcsú koronára emlékeztet, akárcsak Radga csípıjén az anyajegy. Körbejárja az izmos, ragyogó szırő állatot. Sárkánynak is

díszére váló, vaskos, félköríves nyakán, a hosszan leomló sörény alatt még egy jelet fedez fel: a tenyérnyi, színpompás folt széttárt szárnyakkal lebegı, tarka pillangót ábrázol. – Ez a ló...! – kezdi Thero, a szép és méltóságteli hátast szemlélve. Tenyere tövével megkocogtatja a fejét, hátha így hamarabb nyomra akad emlékezetében. – Ez a ló, ez a ló...! – Ez a ló az enyém! Mivel én csakliztam! – csattan fel Nashua. – Engem fog hordozni, Viador! Te válassz magadnak másikat a hintócipelık közül! Thero a szakállát cibálva töpreng. Jassal a mén hosszú pillákkal szegett, tiszta tekintető, nyugodt, sötét szemét bámulva fügét mutat a lánynak. – A csillagszemő az enyém! – közli csikorgós hangon, elszántan. Nashua a vita tárgyához pattan. Vastagon benyálazza ujjait, és megdörzsöli a paripa nyakán ragyogó pillangót. Ám hiába kapargatja, az nem kopik, nem feslik, bár néhány tündöklıen színes szırszál elpotyog. – Nahát, ez nem festett, nem is hímzett! – csodálkozik. – Miféle ló ez? – Megvan! – ujjong fel Thero. – Százszínő pillangó ül a nyakán, amelynek aranyporos szárnyain smaragdzöld szemek ragyognak? Homlokán koronát visel? És nem vesz a hátára senki emberfiát? A legkülönb lovasok sem képesek rajta maradni! Ugyanis a szilaj állat a földbe zúzza ıket! Mondjatok le róla! Ez Aldato! A király lova! Kinson sem ülhet rá, mert ha megpróbálja, ı is röpül. Ermo szorgalmazta is a felséggyalázó állat lefejezését, miután mindhármukat lehajította! Ám Kinson megkegyelmezett neki, mivel udvari festıje anélkül képes a ló hátán megörökíteni ıt, hogy valóban kockáztatnia kéne a felülést. A kettıjükrıl alkotott festmények roppant nyőgözık! A király hatalmának erejét, megdönthetetlenségét sugallják. – Ez nem lehet Aldato – vélekedik Jassal. Fellendül a paripa széles, erıs hátára. Széttárt karokkal

körbefordul, majd feláll rajta. Azután meg lehasal, fejét a szépen formált tomporra hajtja. A mén higgadtan álldogál, csupán rövid, hegyes fülét billegteti, s dús farkával olykor odébb hajtja a legyeket. – Tényleg nem lehet a királyé. Nem zúz lovast – csatlakozik Nashua. Helyet cserél Viadorral. Fordítva ül fel a hátasra, annak nyakára hanyatlik, és betakarózik a burjánzó sörénnyel. Hasra fordul, keresztbe fekszik rajta. Lábujjhegyen végigtipeg a gerincén, akár egy kötéltáncos. Lepattan, felszökken; átbújik alatta. Sutaságot mímelve mászik vissza a hátára. Finom csípımozdulattal elindítja, megállítja, ügetésbe, vágtába ugratja a paripát, s közben kézzel vagy lábbal hozzá sem ér. – Ilyen ló nincs – sóhajt Thero irigyen. – Talán csak az álomban. Megpróbálhatom? A rejtızık vezetıje szálas, vékony termető, sőrő hajú, győrős szakállú férfi. A sörényt megragadva a ló hátára lendül. Aldato megremegteti a bırét, akárha bogárrajt akarna elriasztani, majd megrázkódik, s még a fejét is alaposan megzötyögteti. Ellazított ajkai lifegnek-csattognak, akár a széltépázta vitorlák. Ettıl úgy fest, mintha nevetne. Thero zötyögıs repüléssel tovaszáll Nashua és három bokor fölött, majd lezuhan a csalitosban. – Ez Aldato! – szögezi le Tinto. İ abban hisz, hogy csupán a hısként csodált Jassal és a tulajdon lánytestvére képes megülni a koronás homlokú lovat. – Ugyan, ez csak egy nagyobb darab, fekete vaj! – legyint egy bozontos szakállú, hegygörgetı alkatú férfi. Nekifutásból vetıdik a mén hátára. A nagyobbacska fekete vaj futni kezd vele. Körbe-körbe nyargal a barlang elıtti tisztáson. Vágtaugrásonként fokozza az iramot, és mind magasabbra dobálgatja hátulját. A hegygörgetı halandó teljes erıbıl kapaszkodik a sörénybe, irgalomért rimánkodik, és még halálordítást is hallat.

Mindenkit elkápráztató bemutatója csúcspontján egyedül gurulja-görgi végig a negyedik kört, miután lepörög a nyílsebes táltosról. További hitetlenkedık is kísérleteznek a feljutással. Akik nem a füves talajon fejezik be a különleges mutatványt, azok ágakra akadnak, vagy patakágyba zuhannak. Az egyik próbálkozó hat nézelıdıt letarolva ér földet. – Lehet, hogy ez mégiscsak Aldato – látja be végül Jassal. Nashuára pillant. – Ég veled, cinka. Azon leszek, hogy mielıbb elfeledjelek. A lány a szemébe nevet. – Hibbant alak! Nemsokára megint szörnyen fogsz kígyózni a kíntól. Nálam van az ellenír. Kiment a fejedbıl? – Majd szólítom Virtuót. – Legfeljebb kapsz tıle valami egészen más kórságra való kenıcsöt, mint legutóbb is. Igazi könnyeket sírtál, láttam! Nem volt ám férfias! – Még az is lehet, hogy már meg is gyógyultam. Ég veled, ugrifüles! Fogadj szót apádnak. Nem fogsz hiányozni. – Te se nekem, nehogy azt hidd! – Akkor jó – sóhajt Jassal. Lóra szökken, és elléptet. – Ugyanis veled megyek, szószegı! Méntolvaj! – kiabál utána a lány. Szélvészszerően végigcsókolja Cabar és Tinto arcát, összeborzolja hajukat, eltüntet egy könnycseppet a szemzugából, fellendül egy fehér harisnyás lábszárú, sárga kancára, és az immár vágtában távolodó Viador után száguld.

Jassal hátrafordul. Bosszúsan látja, hogy a csitri rendületlenül nyargal a nyomában a könnyed járású kancával. Azután eltöpreng, és kimegy fejébıl a ragadék. Voltaképpen mire is készül? Nos hát: mivel futóbolond, hígvelejő, félkegyelmő és botor – végtére más nem lehet, ha ezt teszi –, a Szörnybarlang felé igyekszik. Miközben Ermo hadosai nyilvánvalóan mindenfelé ıt kutatják. Tehát, ha valami csoda folytán oda is érne épségben, akkor mi következik? Bemerészkedik a helyre, ahonnan eleven lélek még nemigen tért vissza. Azon kevesek, akik elıkerültek onnan, elfeledtek beszélni, nevetni, ölelni és táplálkozni. Hamarosan bekövetkezett halálukig üveges tekintettel rángatóztak, folyt a nyáluk és maguk alá rondítottak. A Szörnybarlang félelmesebb hírben áll, mint a Fivérek kínkamrái. A zegzugos, soktermő sziklaüregrendszert ugyanis démonok ırzik. Innen kéne elhozni az Új Szent Könyvet. Azt a fóliánst, amelyre Retar is feni a fogát. Ez még egy ok a mielıbbi meghalásra. De hiszen csak nemrég szabadult ki a Halál Kertjébıl! Csupán rövid ideje képes újra élvezni az ízeket, érintéseket, illatokat, gyönyöröket, s persze a testi-lelki gyötrelmet, szorongást is. Vagyis alighogy emberi léte teljessé – ám messze nem tökéletessé! – vált, máris a pusztulás fenyegeti? Szárnysurrogást hall a feje fölött. Felpillant, és elhől. Tırdobásnyi távolságon kívül egy kémmadár lebeg a magasban. Nos, immár nem halogathatja tovább: íjat, vértet kell szereznie. Aztán a nevét és külsejét is meg kell változtatnia, nehogy felismerjék a röphírnökök, katonák, árulkodó szemerek. A lankadó Aldato ügetésre vált, s mind sőrőbben megtorpanna legelni. Jassal vízszagot érez. Amint felvillan fejében az ábrándkép, amelyben átlósan úszik át egy tarka virágokkal és náddal

karimázott, kék viző tavat, a mén az illatforrás irányát követve, a közeli fák közé siet, akárha a férfi fejébe látna, s neki is tetszene a fürdızıs jelenet. A gyümölcsligeten túl megpillantják a tavacskát. Kisvártatva egymás mellett kortyolják a kristályosan átlátszó, édes íző vizet. Együtt gázolnak bele, fej fej mellett úsznak. Jassal a fenékre süllyed, rózsaszínő homokot markol az ujjai közé, halakat, teknısöket üldöz. Aldato partra sétál, meghempereg a főben, nyerítve üdvözli a tóba igyekvı sárga kancát, és legelészni kezd. Nashua a parton lekuporodva egy ágacskával karcolgat a nedves homokba. A tó fölött keringı hírmadár, köreit szőkítve mind lejjebb ereszkedik, mégsem látja, mit mővel a lány, mivel az szándékosan úgy helyezkedik, hogy eltakarja elıle firkálmányát, vagy legalább árnyékot borítson rá a testével. A lomhán szálldosó, szürke rongynak rémlı, kámzsás fejő röpnök holtbiztosra veszi a honárulást, s nem kétli, hogy tüstént riaszthatja a közelben táborozó poroszlókat. A gojla nyilván azt körmöli a lába elé, hogy vesszenek a Fivérek, vagy ha írástudatlan, ami az effélék esetében fölöttébb valószínő, akkor viszont bitófán hintázó királyi fenségek képét kapirgálja a homokba. A hírnök még mélyebbre süllyed, hogy kileshesse, mit is takargat a vöröses hajú lány. Jassal a sekély vízben hever hasmánt, jócskán meglepetten. Hiszen a ragadék cinka egyetlen szó nélkül, csupán a szemvillanásaival és apró gesztusokkal adja értésére: mindezt egyedül az ı kedvéért cselekszi, neki csak le kell vadásznia az óvatlanná vált spionmadarat. Ezt örömest meg is tenné, ha lenne mivel, ám mielıtt a vízbe gázolt volna, kardját és tırét egy hatalmas árnyéklevél alá rejtette. Mélységes sajnálatára a hasalást nem adhatja fel, mivel anyaszült pucér. Hamarjában meghányja-veti, mi történne, ha mégiscsak felpattanna. Olyféle eshetıségekkel számol, miszerint

csupaszsága láttán a szőz hajadon az eszméletét vesztené, esetleg hosszabb idıre megırülne. Még komplikáltabb esetben meghasonulna nıi mivoltával, tövig vágná a lázas nyári alkonyulat színskáláját idézı sörényhaját, megtépdesné ruházatát, és beállna a férfiakat győlölı, roppant gonosz Riora istennı imádói közé, s azontúl velük együtt gyilkolná a nadrágviselıket. Jassal gyorsan észbe kap. Ez a nyelvelı csitri? Amint világgá tébolyog egy fedetlen bájtag látványától? Ugyan már! Éppen teljes testi pompájában készül felszökkenni, hogy megragadja a mind alább kíváncsiskodó kémmadarat, midın nyakdíszének farokpikkelyei halkan megcsörrennek. Az ezüst hajfonat, akár a kilıtt nyílvesszı, hirtelen elsuhan a nyakáról. A röpnök késın kap észbe, s hasztalan rikácsol. A kígyó sebesen köre csavarodik, lefogva csuhaujjszerő szárnyait. A spionmadár lezuhan, és ne nevess, tilos a nevetés, áruló, honvesztı,valamint ide, ide, katonák! hörgéssel-kiáltozással vergıdik a főben. Azután elnémul. Az ezüst kígyó visszasiklik Viadorhoz, és a magasba nyújtózik elıtte. Hétágú nyelvét öltögetve hullámoztatja testét, farka szelíden csilingel, majd a felé nyújtott kézen át a helyére győrőzik. – És most, ha nincs ellenedre, megfürödnek! – szól Nashua. – Hát persze, csak tessék! – kedveskedik a férfi. – Már itt se vagyok! – Nem mehetsz el! – Talán te tiltod meg, gice? – Semmilyen nevelést se kaptál? – Képzeld! Kazalban fogantam, serdültem. – Nem hiszem. Te az istenek gyermeke vagy, hıs Viador. Nem emlékszel? Nos, maradj a vízben, csak fordulj el, és hunyd be a szemed. – Eszemben sincs – vágja rá Jassal. Ekkor felötlik benne

valami. Mindkét tenyerét a magasba lökve jelzi, hogy rendben van, teljesíti az óhajtást. Megvárja, míg a bimbó megszabadul cifra öltözetétıl, és halk örömsikolyok kíséretében a tóba gázol. Mielıtt még azt a szisszenést hallatná, melyet szinte mindenki elhallat, mikor a víz eléri a legkényesb pontját, a férfi utána fordul, és alaposan szemügyre veszi a csitrit. Kiváltképp a leány ülepe érdekli, fıként egy bizonyos anyajegy tekintetében. A mustra végeztén sóhajtva felkel hasaltából, és Nashua levetett ruháihoz sétál. – Úgysem találod meg a tégelyt – hallja a kuncogást. – Úgyis lerázlak! – Nem fog menni! Szükséged van rám! – Mint az orrfolyásra. – Igenis szükséged van társaságra! – bizonygatja az úszkáló lány. – Magamat is utálom. – Felvidítalak! – Képtelen ötlet. – Hiába zárt Deniq a Halál Kertjébe, seregnyi szellem közé? Rengeteg idıt kaptál gondolkodásra! Rá kellett volna jönnöd, hogy nem segít rajtad, ha elzárkózol az érzéseid elıl. – Nehogy már te mondd meg nekem! – morog Jassal, egy bokor mögött öltözködve. – Valakitıl meg kell tudnod, ha már magadtól képtelen vagy rájönni! Most kaptál még egy lehetıséget. – Mire, cinka? – Arra, hogy újra kifényesítsd a Jassal nevet. – Mulatságos – von vállat a férfi. – Miért érdekel téged a nevem fényessége? – Megint elfelejtetted? Nélküled Castaq nem juthat vissza trónusára! – Nekem aztán fikarcnyit sem számít, hol van Castaq, sem az, hogy kié a trónus. Nashua felnyög.

– Jaj, vigyázz, meg ne halljon Deniq, mert tüstént visszacsuk! Viador nem válaszol. Felcsatolja kardját, majd gyors mozdulattal elırántja, megforgatja néhányszor, ledöf egy képzelt ellenfelet, kettéhasít egy másikat, elhárít néhány gyilkos szúrást, aztán a pengével leüt egy valóságos, kövér gyümölcsöt a feje fölé nyúló faágról, szabad kezével elkapja, s beleharap. Kisvártatva egymás mellett lovagolnak a Szörnybarlang felé. Nashua mosolyt ragyogtat a férfira. – Nagyra értékelem bölcs belátásodat, hıs Jassal. Ugye, mennyivel jobb a társaságomban, mint nélkülem? – Rájöttem a megoldásra – feleli a férfi. – Elvesztésed legbiztosabb módja, ha magammal viszlek a démonok közé. Könnyen kiderülhet, hogy közéjük tartozol, és akkor velük maradsz. Vagy megölnek. – Vagy én téged – vicsorog a pendelyes. Ezenközben Ermo katonái felforgatják, végigkutatják a királyi palota közelében lévı falvakat. Az a parancsuk, hogy kerítsék kézre a börtönszökevényeket. Öljenek meg minden törpét, aki Cabarra hasonlít, vagyis akinek haja vörös és hullámos, szeme zöld, orrvége felálló, szája vastag. Ugyancsak végezzenek mindenkivel, aki azonos lehet Tintóval. Tehát mind egy szálig halálozzanak el a kis termető, pelyhes hajú, szürke szemő, görbe orrú, fodros szájú, pihés állú legények. Ám Jassal, a félelmes Viador megtalálását a Fivérek már nem mernék ily módon elnagyolni, épp ezért még éjszaka üzentek a képfestıkért, hogy megrajzoltassák a gaz honvesztı arcmását. Hanem a pingászok idıközben eltőntek a palotát övezı városból. Meglehet, odavesztek a vad vihar okozta kıhullásban-villámlásban, vagy pedig – úgy vélvén, felkelt a nép, s megdönti a Fivérek kényuralmát – elmenekültek a

veszélyesnek hitt helyrıl. Csupán két piktor maradt hajlékában. Egyikük, a királyi festı mindeddig csakis dicsıséges csatajeleneteket alkotott, amelyeken a nagyon bátor roppant erıs és sebezhetetlen Fivérek legyızték az alávaló ellenséget, még a sokszoros túlerıben lévıt is. Ugyanı ábrázolta nemes vonásúnak, délceg termetőnek és kivételes kisugárzásúnak az uralkodókat tekintélyes mérető képein. A honveszejtı gazfickó megrajzolásának kisszerő feladatával megbízott mővész gyorsan túllépett megalázottságán, és legjobb tehetsége szerint alkotta meg az égre-földre üldözött Jassal arcmását. Ezt aztán Kinson, Ermo és Retar egyhangú, dühödt üvöltéssel szaggatta darabokra. Ugyanis a királyi festı nem bújhatott ki a bırébıl, ezért nagyon bátornak, roppant erısnek és sebezhetetlennek, valamint nemes vonásúnak, délceg termetőnek és kivételes kisugárzásúnak ábrázolta az utolsó viadort, akit a Fivérek kıszívők minden hidegével győlöltek. Végül, jobb híján maga Kinson véste fenséges kezével a nádszövet papirosra a leghonárulóbb ellenség ocsmány arcvonásait. A településrıl településre nyargaló katonák ezt a pingálmányt vésték emlékezetükbe, ezt terjesztették, nehogy elszalasszák a gonosztevıt, akinek levágott feje ellenében hercegi rang és javadalmazás jár. Vagyis a lemetszendı fej, alakját tekintve hosszúdad és keskeny, akár egy lóé. Füle vitorlaszerően elálló, alul-felül kihegyesedı. Összeragadt haja zsíros csimbókokban lóg és lengedez, ágas-bogas, vaskos szemöldöke elfedi mélyen ülı szemét, de meglehet, a hitvány birodalomveszejtınek nincs is szeme! Sziklaszerő, ferde orra alig-alig fér az arcára, kövér húsú szája lebiggyed. Látván a királyi piktor felsülését, Retar a kivégzésfestıért küldetett. Úgy döntött, vele készítteti el az arcmást, amelynek

alapján a poroszlók megtalálják és felséges színe elé hurcolják a cinkos leányt. Aprólékosan ecsetelte a hajadon ismertetıjegyeit: sötétvörös tengerárként fodrozódó haját, mármár férfiökölnyi, smaragdzöld, csillámos szemét, pimasz vonalú orrát, csókot formázó száját, karcsú termetét. A munkája megszállottjaként ismert kivégzésfestı kidugott nyelvvel, ihletetten dolgozott. Végül büszkén mutatta fel az eredményt. A Retar szavai alapján lefestett bőntárs leány az ı mővén hosszúra nyúlt testtel, nyakánál fogva himbálódzott egy kötélen, hajtincsei tépetten lógtak az arcába, kifordult szeme opálosan fehérlett; cipónyira duzzadt, ellilult nyelve elfödte ajkait. A mőalkotás láttán Retar sebzett vadként bömbölt. Így hát a halálpingász újabb ábrázolatot készített. E képen a leány feje messzire elkülönült a törzsétıl, a nyakából fityegı erekbıl vér patakzott. Arca olyannyira vértelenné vált, hogy már-már vonástalanná fakult. Végül e kép dolgát is Kinson király vette kézbe. Javított rajta ezt-azt, majd kiadta a parancsot: – Hozzátok elém ıket! Mihamarabb!

Bölcsen elkerülik a lakott tájakat, az aranyló gabonatáblákkal, halastóval-kacsaúsztatóval, apró házakkal pettyezett településeket, nehogy katonákba botoljanak. Gyümölcsöt és tojást falatoznak, forrásvizet kortyolnak. Jobbára ügetésben, vágtában haladnak, ritkán váltanak szót egymással. Egyszercsak Jassal szeme elıtt feltőnik egy félig összedılt vízimalom, az elvadult bozóttal szegélyezett, zöld szakállas mohával borított köveken rohanó-bukdácsoló folyócska partján. A dongáinak, küllıinek zömét elvesztett, törött

tengelyen lógó, hatalmas ırlıkerék tövében bágyadt katonák heverésznek. Az ırjárat. Amint épp nem ırjáratozással bajlódik, hanem rejtızködve szunyókál a felforrósodott délutánban. Viador összehunyorítja szemét, s még a fejét is megrázza, mintha víz került volna a szemébe. – Te látod a malmot? – kérdezi szerényen. – Miféle malmot? – mered rá a lány. Jassal megdörgöli a szemét, valamint a homlokába süppedt smaragdkövet is. Felfogja az elıtte kanyargózó, szürke útkígyót, annak hepehupáit gödreit. A sárral befröcskölt, lelapuló füvet, a tördelt vesszejő, megviselt bokrokat és fákat a széleken. Akkor hát hol van a vízimalom?! Az ırületben netán? Amint erre gondol, az idilli kép újfent elıtte terem. Mígnem gyanítani kezdi, hogy ha letérnének az eléjük bukkanó ösvényre, az pontosan oda vezetné ıket. Ha pedig sikeresen meglepnék a járıröket, fegyverekhez és vértekhez jutnának a Szörnybarlang mélyére tervezett látogatás elıtt. Mielıtt még Viador eldöntené a kérdést, Aldato jobbra fordul. A férfi látja a valóságosan mellettük zöldellı növényzetet. Hasonló élességgel érzékeli a tılük több nyíllövésnyire lévı folyópartot is. A katonák, szám szerint öten, kéjesen lustálkodnak az elhagyott malomnál. İ pedig elfogadja s használatba veszi újonnan felfedezett hatalmát. Amikor hajdan hadba indult társaival a Szörnyetegek ellen, hasonló furcsaságok estek meg velük. Érzékszerveik megélesedtek, erejük megnövekedett. Az ellenfél sérthetetlennek hitte ıket, s ha olykor mégis megkarcolódtak, sebeik gyorsan hegedtek. Miután a Szörnyetegek többsége kimúlt a harcmezın, és maradékaik eltakarodtak, az istenek és a varázslók visszavették, amivel a hadviseléshez ruházták fel viadoraikat, minek következtében Druth és Gerbert elesett az

utolsó csatában. Jassal pontosan emlékszik, mennyire megrémült, midın felfedezte, hogy rendkívüli képességei gyengültek, megfogyatkoztak. Ezután még hosszú ideig igyekezett óvniırizni annak látszatát, hogy jócskán különb más fegyverforgatóknál, s ha mégis elfogta a kétség, hát alaposan a kancsó fenekére nézett. Így lett korhely és vesztes élető. Ám errıl soha, senkivel nem beszélt, de még a rágondolást is kerülte. Mindazonáltal félve gyanította, hogy ez alkalommal aligha ússza meg olcsó megoldásokkal. Közli a lánnyal, mire készül. A henyélı katonák megtámadásában semmilyen szerepet nem szán neki. Úgy véli, mivel a csitri legfeljebb a vásártéri emelvények deszkáin forgatott kardot, valódi küzdelemben nem használható. Nashua hiába bizonygatja, hogy – vándormímes életmódjának hála – pendelyes kora óta férfiakkal vív, tusázik, lovagol, úszik, továbbá sziklamászásban is verhetetlen, Viador rávágja: na persze, de csak játszadoztál, s ráadásul törpe férfiakkal! A bimbó nem tarthat vele a romba dılt malomhoz. Azért nem marad feladat nélkül: a sárga lóra kell vigyáznia. Jassal mindent eltervez. Eszerint tüstént odasurran az alvókhoz. Egyenként meglepi, ájulásba veszejti ıket. Elveszi tılük, amire vágyik, s odébbáll. Precíz terv, teljességgel hibátlan. Kissé persze idealizált. A remekmívő elképzeléshez képest a következı történik: amint ökölnyújtásnyira megközelíti elsı kiszemeltjét, a legfelületesebben horkoló fegyverest, vérfagyasztó sikoly csendül fel. Az éktelen sikoltozás mindegyre erısödik, hangszíne váltakozva mélyül, magasodik, árnyékolódik, sötétül. Az öt henye katona villámsebesen talpra rúgja magát. Csipatörlésre sem vesztegetik az idıt. A mögöttük settenkedı Jassalt észre sem veszik. Kardot szegezve, harcias

rikoltozással rohannak az ellenkezı irányba, a vészjelzı leányhang felé. Viador menten megfogadja, hogy mindennek a végén különös kegyetlenséggel fog elbánni a sivalgó csitrivel. Hirtelen megtorpan. Magasra emelt jobb lába a levegıbe dermed. Ismerıs szellemalak lohol át az erdın. A vigyorgó koponyájú, csupasz csontváz nem a talajon jár, hanem a levegıben úszik, félmagasan. Derengı alakja kékesen opalizál. Hatalmas, üres kordét tol maga elıtt, amelynek vérrel és egyéb nedvekkel átitatott peremén hajszálak, bırfoszlányok, egyéb cafrangok lebegdeznek. A taliga formátlan, már-már sokszögő kerekei rángva-verdesve zötyögnek. Jassal gyakran találkozott a csúf vigyorú csontbábbal a Halál Kertjében. İ a véget elıjelzı Skelo, a halálfutár, Deniq örökös szállítója. Nem a hús-vér hullákat hordja a végzetisten elé, hanem azok romló-bomló elemektıl megtisztult lélekhüvelyét, amely ugyan emlékeztet a hajdanvolt testre, de zsákra, lepelre, lárvabırre és sok minden másra is hasonlít, és az elhunytak szellemének tartózkodási helyéül szolgál. Úgy tartják, Skelót csakis az pillanthatja meg, akit nyomban ezután ı el is tol szívbénító hangon nyikorgó kordéján. És ha Nashua oly zsigermarcangolóan sikongat, alighanem látja a láthatatlant. A férfi futásnak ered, bár nem is orrontja, mit tehetne. Néhány szökkenéssel beéri az elöl rohanó katonákat. Nyargal tovább, s máris közéjük vegyül az ösvényen. Azok nem vesznek róla tudomást. Nem, mert hirtelen a földbe gyökereznek. Jassal ellendül a következı ugráshoz. És ı is megkövül a levegıben. Nashua a tisztáson áll, pontosan ott, ahol állnia kell. A gondjaira bízott lóval kevéssé törıdik. Ugyanis a feje fölé

tornyosuló fa lombjába bámul. A sikoltozást abbahagyva, elnyílott szájjal, kerekre tágult szemmel mered fölfelé. A haragoszöld levélzető fán szellemlények nyüzsögnek. Némelyek a lábukat Iógázva ücsörögnek, orrüregüket túrják, maradék fogaikat billegtetik az állkapcsukban, vagy éppen a szemgödrükben vájkálnak. Mások ágról ágra szökdécselnek. Többen egykedvő ábrázattal lebegnek a koronában. Néhány néhai ellenséges dühvel viszonozza a mustrálást. Alakjuk lüktetıen opalizál. Akadnak közöttük rongyokba bugyolált és mezítlen csontvázak, épnek látszó és féligmeddig elbomlott testképőek, sértetlen arcúak, tépett vonásúak és csupasz koponyák egyaránt. A levegıbe fagyott Jassal talpa földet ér, ám ı ezt alig észleli. Skelo megint felbukkan a fák között. A Halál Kertjébıl ismert Viador felé loholva hamarjában irányt változtat. Nyikorogva átkordézik a tátott szájú katonák között. Azok nem fogják fel ottlétét, változatlanul a fejük fölött vicsorgó, fogcsattogtatva fenyegetızı, hosszú karmokat meresztgetı boldogultakat bámulják. Skelo Jassalra pillant. – Vedd el tılük, ami kell, és siessetek tovább! – szól. Pattint az ujjaival. Olyféle hang hallatszik, aminıvel lehasadt sziklafalak gördülnek a mélybe. A szellembábok ellökik magukat a terebélyes fa lombjából. Kört formálva közrefogják a katonákat. Nyelvet öltenek, szemet düllesztenek rájuk. Váratlanszerően fel-felhuhognak, karmaikkal feléjük mardosnak. Némelyük a tulajdon lekapott fejével labdázgat. Mások a szerveik közé döfött nyílvesszıvel, karddal, nyárssal játszadoznak. A fegyveresek kıvé bénulnak. Jassal az úgyszintén dermedtnek rémlı lányhoz perdül. Fél kézzel megragadja a tarkóját, a másikkal – nem gyengéden – megrázza az állát.

Nashua fogai egymáshoz kocódnak. Meredt szeme visszahúzódik. Üveges tekintete a férfi felé fordul. – Ne félj! – szól Viador. Rádöbben, hogy ı is volt már jóval bátrabb. Elengedi a lányt. A csontbábokon keresztül a katonaszobrokhoz siet. Íjat, tömött tegezt, késeket győjt, mellvértet, sisakot vételez tılük. – Segíts! – veti hátra a válla fölött. Azután megfordul, hogy lássa – és kiélvezze – a legörbülı ajkak látványát, a pityergés fintorait. A felbátorított Nashua két tenyerét elıretartva a kör alakzatban lebegı boldogultakhoz lép. Elıbb a kezét tolja közéjük, majd maga is áthalad rajtuk. Azután visszahátrál, és megint keresztülsétál a ködszerő lényeken. Arca felderül. Végigpillant a csodálkozni látszó szellemeken. Egyikük különösen megnyeri a tetszését. Megérinti a néhai kicsiny, kerek arcát. Két ujja közé csippenti annak lemetszetten lógó homlokbırét, és visszaigazítja a helyére. A szövetdarab a csontra simul, néhány pillanatig úgy marad, majd lassan megroskad. Ráncosodik, győrıdik, s végül lefittyed, újfent eltakarva az egykor élt férfi bal szemét. A lány a mellkason tátongó seb széleit is megkísérli összekapcsolni az ujjaival. Amikor ez sem sikerül, zavartan a lyukra igazgatja a szakadozott, felsıruha foszlányait, és elfordul. A bénult katonákhoz lépdel, összeszed tılük néhány holmit. Visszafelé igyekezve ismét átlábal a ködlényeken. Dús, fodros szája szegletében szomorkás fintor vibrál. Végigsimít a boldogult férfiú kicsiny, gyümölcs formájú arcán, majd a katonáktól zsákmányolt fegyvereket elrendezve a sárga ló hátára pattan. Meg sem várva, hogy Jassal magához füttyentse a sőrőbıl az – elıle – elrejtett Aldatót, elvágtázik az ösvényen.

Így tehát Viador azt gondolja, megszabadult tıle. Kevéssel késıbb meglepetten döbben rá, milyen szívesen beszélgetne a pukkanccsal. Megkérdezné például, ı vajon látta-e Skelót, s még azt is, nem bosszús-e, amiért nem lophatta el Aldatót. Tán azt is megérdeklıdné, zaklatott-e. Bár ez ostoba kérdés lenne, hisz szemlátomást mélyen megrendült a szellemek látványától. Persze, hajdan vele, a hıs Jassallal is hasonló történt volna, ám amióta megjárta a Halál Kertjét, számára jó darabig éppenséggel a húsból-vérbıl lévı, eleven lények voltak furcsák és szokatlanok, nem pedig az élıholtak. Késıre hajlik a délután, amikor kiér az erdıbıl, és a kövecses medrő Ékkı-folyó partján találja magát, a Démonhegység tövében, ama sziklák közelében, amelyeket épesző személyek messze elkerülnek. A kitérı utat nem ismerı utazók, karavánok kínosan ügyelnek, hogy itt ne érje ıket az éjszaka. Ha leszáll a sötétség, a barlanglakó démonok elhagyják üregeiket és szétrajzanak a napfénynél és holdvilágnál egyaránt zöldes fényő, áttetszı viző folyó felett. A regélık szerint ilyenkor megtestesülési lehetıséget keresnek, ám mert vérszomjuk mindennél erısebb, végül belülrıl falják fel, pusztítják el a birtokba vett porhüvelyt. A megpróbáltatás helyéhez közeledvén Viador szinte helyben lépteti ménjét, ám bármily csigalassúsággal halad, végül mégiscsak a Szörny-barlang elé érkezik. Fojtott sóhajjal lekecmereg a lóról. Beidegzett mozdulatsorral ellenırzi a testére csatolt fegyvereket. A folyópartra sétál, fél térdre ereszkedik. Ujjait a kékeszölden tündöklı vízbe meríti, s szertartásosan megmossa az arcát. Hátrarázza és befonja kékes fényő, sőrő haját, nehogy harc közben elmulasszon valamit a körülötte zajló mozgásból. Mindjárt alaposan körbe is tekint, látja-e valaki, mire készül. Bár nem észlel leskelıdıt, feszélyezetten nyúl a nyakában függı medálért. Loppal érinti az ajkához a

vezérlıcsillagát jelképezı, színét váltogató drágakıvel ékített ezüstlapocskát. Azután elsóhajtja Virtuo nevét. A varázslóhajlék csaknem a csizmája orrából tör fel. Jassal hátraszökken, majd sietve tovább hátrál, amint a parti homok viharsebesen berepedezik elıtte. A sima kérgő, palack formájú, robusztus fa néhány szempillantás alatt robban ki a földbıl, majd másodpercek alatt kurta, vaskos, kopasz ágakat mereszt az égre. Fényes, kígyóbırre emlékeztetı héja félkörívesen felszakad. Az ekként keletkezett ajtón kilépı, szórakozottnak rémlı Virtuo alacsony küszöbre számít. Kiadós zuhanásba kezd, amelynek végeztén fenékre puffan a homokban. Tekintélyes palástja fellebben, elıvillantva szokatlan fazonú, taréjos orrú cipıjét, karika formájú, kurta lábait, valamint terebély mérető, térd alá érı, buggyos szárú, varázspor-mintás alsónemőjét. Jassal tapintatosan félrefordul, ám a fikarcot nem aggasztja a galiba. Talpra emelkedik, köpenye ujjáról lefúj néhány homokszemet, és megtörli a szemét. Mihelyt látása megjavul, Viadorra förmed: – Mit akarsz már megint? Miért szólítottál? – Talán azért, hogy velem tarts a Szörnybarlangba – válaszol epésen a kérdezett. – Vagy már nincs szükséged az Új Szent Könyvre? – Én nem mehetek be oda! – hüledezik a varázsló, a barlang bejáratát függönyözı, harsányzöld levélzető folyondár öklömnyi lila, kék és bíbor virágai felé mutatva. – Én se! – morran Jassal. – Egyedül?! Talán nincs szükséged a fóliánsra? Hogyan hozhatnám ki egy szál magamban a nyüzsgı szörnyetegek közül? – Nem vagy egyedül. Veled van az asszonykád. – Kicsodácskám?! – hörren a férfi szíven szúrt hangon. – Talán bizony elemésztetted idejövet? Nem csodálkoznék, meg is érteném, de azért roppant ostobán tetted, édes fiam!

Megmondta a jóslat, hogy csakis a Tusázó és a Mímes hozhatja ki az Új Szent Könyvet a Palotaterembıl. – Na nem! – hördül Jassal. Két lépéssel megközelíti a lovát. Mivel még megfordulásra sem óhajt idıt vesztegetni, légmutatványoshoz illı, csavart ugrással a mén hátán terem, és annak oldalába vágja sarkait. Aldato két lábra magasodik. Lovasa meg sem rezzen ültében. A fekete csıdör fokozza az ágaskodást; egészen addig, mígnem végzetesen kibillen az egyensúlyból, és hanyatt vágódik. Jassal nem ragaszkodik tovább a maradáshoz. Elrúgja magát a hátrazuhanó paripa hátáról, és félrehemperedik a súlyos test elıl. A király lova ijesztı nyekkenéssel ér talajt. Kecsesen felpattan, kiadósabb sivatagi viharhoz elegendı port ráz le magáról, s elnyargal. A vastagon behomokozott Viador megbántódottan ülve marad a földön. A porfelhı eloszoltával megközelítıleg egy vonalba kerül a szeme Virtuóéval. A fikarc mágiás tincsenként megcsomózott, ezüstısz bajusza alatt csúfondáros mosoly oszcillál. – Visszakívánkozol a Halál Kertjébe, a testetlenségbe? – kérdezi. – Ott akarsz lebegni a Világ végezetéig, minden érzéklettıl megfosztottan, örökös sóvárgásban? Vagy beteljesíted, amiért születtél? – Vagyis inkább vesszek oda a Szörnybarlangban? – Rajtatok múlik. Bementek az asszonykáddal. Eleinte nem lesz ijedeznivalótok. Haladjatok zugról zugra, kanyarulatról kanyarulatra, míg a Palotaterembe nem értek. Ott majd bármennyire elakad is a lélegzetetek az elétek táruló kincsek láttán, ırizkedjetek a csábítástól! Ne nyúljatok semmiféle csillogó holmi után! Ami a legfıbb: tartsátok távol szívetektıl a félelmet! Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb

szörnyet jelenít meg. Csak az Új Szent Könyvet vegyétek el az oltárról! Azután lóduljatok kifelé! A túléléshez használd a fejedet, Viador! Gyanítom, ez a feladat buktatója. Hogy te a fejedet használd. Amióta ismerlek, az ágyékod vezérel. – Téged mi vezérelne, ha annyi idıt töltöttél volna testetlen, fájdalmas epedésben, mint én? Idıközben a barátaim megvénültek. Radga szülötte nıvé cseperedett! Persze hogy ilyen hosszas megvonás után az ágyékom vezérelt! Voltaképpen érted te ezt? A varázslók szoktak egyáltalán...? – Nemzeni? – mosolyog Virtuo. – A varázslótehetség, akárcsak más mesterségek, vérségi úton nem örökletes. Hol van az asszonykád? – Nincs asszonykám. Ünnepélyesen, mi több: fennkölten fogadom, hogy soha nem is lesz! – Magam adtalak össze benneteket. Márpedig amit én megkötöttem... – Azt fel is oldod! – csattan Nashua hangja a közelükben. – Kihozzuk neked a fóliánst, de utána megszabadítasz bennünket a kötéstıl! – Nem alkudozhatsz velem! – Pedig szeretnék – szól a lány behízelgı szerényen. – Mindketten akartátok az esketést! Jassal felmordul: – Lásd be, hogy vénséges vén vagy, Virtuo! Csapnivaló a hallásod, pocsék az emlékezeted! És még a szemed is gyönge! A nemzésrıl azt se tudod, eszik-e vagy isszák... A mágiás közbevág: – Ne gondoljatok, hogy ti vagytok az elsı pár, akik a koromra vagy a feledékenységemre hivatkoznak, miután megbánták az esketést! Jól ismerem az összes furfangot! Megértem, hogy már nem kívánjátok egymást. Meg lehet bolondulni tıletek! Az egyik túl zajos, színes, zaklató, tiszteletlen! A másik ostobaságokat mővel, nevetségessé válik, hıstelen, hitevesztett. Most pedig menjetek befelé, hogy még

sötétedés elıtt visszaérjetek! Mutatóujja körmét elıbb Jassal homlokához, majd Nashua ajkához érinti. Alakja megfakul, elszíntelenedik, végül vízióvá halványul. Testetlen mivoltában is az iménti helyén marad. A lakhelyéül szolgáló, minden megjelenésekor más formát öltı faóriás visszasüllyed a folyópart homokjába. A vészbe küldöttek egymásra bámulnak. A lány rácsos rostélyú sisakot és horpadozott mellvértet visel. A méreténél jóval nagyobb páncélzat ide-oda csúszkál felsıtestén. A katonáról lehúzott ruházat is lötyögıs, ám ami a legszörnyőbb: az idegen holmi kínzóan bőzös. A derekára csatolt kard súlyától enyhén féloldalas tartását a másik vállán felfüggesztett tegez és íj sem képes kiegyensúlyozni. Jassal homlokráncolva szemléli újdonsült harcostársát. Éppen észrevételeinek készül hangot adni, mikor a lány megjegyzi: – Mindkét kézre egyformán ügyes vagyok. Felılem mehetünk. – Egy lépést sem, míg nem tisztáztuk, miért ragadsz rám folyton! Szerelmes vagy belém? – Beléd?! – nevet gúnyosan a pendülı. – Inkább Deniqbe vagy a győlöletes Fivérek valamelyikébe szeretnék bele! Különben tudd meg, igenis, addig daloltam hısi tetteidrıl, mígnem túlértékeltem a személyedet! Ám az érzelgıs ködfelhı íziben szertefoszlott, amint megismertelek! Még arra se kellenél, hogy ganéjozd a lovamat! A férfi megkönnyebbülten bólint. – Akkor jó. Indulás!

A vakarék csitrit maga mögé legyintve kétlépésnyire megközelíti a haragoszöld levélzet mögött rejtızı bejáratot. Kardheggyel megpiszkál egy mutatós virágot a feje fölött. Az érintés hatására a hatalmas, dühlila szirmok mély torkából szırös, ragacsos nyúlványok lövellnek elı. Rácuppannak a pengére, majd a virágkehely is a vas köré zárul. Meglehet, másféle ötvözet feloldódna vagy kicsorbulna a támadástól, a rubinköves markolatú kard sértetlen marad. Jassal lemetszi a harcias növényt. Körbekaszabolja a bejáratot. A lehasított levelek még lefelé hulltukban elperzselıdnek. Arcporszerő, tapadós, méregzöld hamvadékuk beborítja a talajt. A mélylila, sötétkék és vérbíbor virágok ragyogó, vad színüket megırizve elfémesülnek, s koppanva szétgurulnak lábaiknál. – De szép melltő lenne belılük! – sóhajt Nashua. – Fel ne vedd! – veti hátra a férfi a válla fölött. Kardjukat készenlétben tartva beóvakodnak a megtisztított nyiladékon. Girbegurba falú, szők, sötét járatban találják magukat. Talpuk alatt porladó csontok ropognak, koponyák gurulnak arrébb vagy töredeznek fájó reccsenéssel. Nem is sejtik, hogy a folyosókanyarulat mögött miféle veszély leselkedhet rájuk. Jassal lassan lépdel az élen, hegyezi érzékszerveit. Egyszercsak rátalál valaminı réges-rég feledettnek hitt, elemi feszültség. Akárha villámütés járná át a testét. Érezni véli megáradt vére forróságát erei teltségét. Belülrıl látja dübörgı életnedvének gyöngyözı élénkpirosból bíborrá sötétülı színét. Nyelvét bizsergeti, nyálát főszerezi tulajdon vérének édes-sós íze. Szíve gyakorta félrekalapál. Tudatába jut minden egyes porcikájának. Módfelett élvezi a lelkét és sejtjeit egyaránt átható érzetet. Hosszú idıvel azután, hogy kikerült Deniq fogságából, végre valóban életre kel. Eltölti a remény, hogy talán végleg megszabadulhat a szellemét

régóta bénító, gyötrı szenvtelenségtıl. Esoto sokoldalú ékszerré lett, ezüstszín hajtincse megcsörrenti pikkelyes farkát. A hüllıfej Jassal arca elé emelkedik, a homlokába süppedt smaragdhoz koppan. Mintha a varázsló iménti érintése által átadott körömlámpást venné le onnan, a kígyó orrnyílásából lángnyelv csap elı, s bevilágítja a folyosót, a falak tövében heverı csontvázakat és bizarr vigyort halálfejeket. Az eleven lámpás elıresiklik a padlón, keresztülaraszol az útjába kerülı hullamaradványokon. Viador homlokán lüktetve éled fel Santo szeme. Mihelyt a smaragdkı átmelegszik, viselıje látni kezdi a fordulókon túli útszakaszokat, a beszögellésekben és a mellékjáratokban porladó boldogultakat. Mozgást, alattomos veszélyt nem észlel. Még Nashua fintorait is kiveszi, jóllehet a lány szorosan a háta mögött lépeget, s szemlátomást nem örül a megtiszteltetésnek, hogy a Szörnybarlangban lehet, noha igen kevesen kérkedhetnek azzal, hogy ilyféle helyen jártak. A pukkancs inkább a lábai alatt málladozó csontok recsegésével borzoltatja az idegeit. S hirtelen, miként nemrég a szellemlények közelségét, ezt a helyzetet is elfogadja. Mélyen a sziklabirodalom belsejébe hatolnak. Már-már elszédülnek a folyosó kanyargózásától. Jassal mind sőrőbben simít végig az arcán, hogy a bırére tapadó, ökörnyálszerő váladéktól szabaduljon. Amikor ezt megelégeli, elıretartja kardját, s azzal kaszálja, metéli a barlang mennyezetérıl lógó fonadékot. Próbál higgadt maradni, ám undora elhatalmasodik rajta. Egyszercsak átsuhan elıtte valami, majd úgy tőnik el, mintha a falba olvadt volna. A valami testetlen, formátlan, színe fehéres, enyhén izzó. Aztán ugyanaz vagy a hasonmása felbukkan a férfi mögött, s ezúttal a padlón át vész el szem elıl.

– Mi ez? – sóhajt Nashua. Viador vállat von, mert honnan tudhatná, mikor ilyesmit még sosem látott. Hát most láthat eleget. A leginkább csúnyácska hulló csillagra vagy rozzant üstökösre emlékeztetı valamik elıttük, mögöttük röpködnek, ki-be járnak a falakon. Mind több és több ilyféle kerülgeti ıket, fehéres színük fokozatosan szürkévé árnyékosodik, suhantukban sziszegı, sistergı hangot bocsátanak ki. – Mi legyen? – kérdezi Nashua. A férfi nem felel. Santo szemével megpillantja a vakító Palotatermet, és elakad a lélegzete. A tágas helyiség közelségét sejtetik a megélénkülı légáramlatok is. Tenger- és virágillat csapja meg az orrát. Megint felujjong magában, mint aki megtalálni véli azt, aminek elvesztését idıtlen ideje fájlalja. Végre bizonyosan érzi, hogy él, hogy a Világhoz tartozik, ahhoz minden részecskéjével köze van, s viszonyuk egyszerre lázasan érzéki és szerelmetes. Mielıtt ebben elveszne, figyelmezteti magát, miért is jár itt. Rádöbben, hogy a kígyólámpás mindkettıjüket beterítı, mágikus fényköre fogja vissza a támadástól a köröttük cikázó, mind fenyegetıbb mozgású, élesedı hangú röpködıket. Ezt bevési magának. Átlép egy oszlopdíszes, csúcsíves ajtón. Már nemcsak a smaragdkıvel, hanem a saját szemével is látja a Palotatermet. A helyiség oly hatalmas, amekkora egyáltalán nem lehetne. Sziklamennyezetén izzik a Nap, sugarai valóságosan bearanyozzák a falakat. A tündöklet önmagát ragyogtatja, sokszorozza. Az elvakított tusázó a szemét dörzsölve bámul. Faragott lábú asztalok, sallangos-ékes szekrények és tárlók sorakoznak mindenfelé. Ezeken arany- és drágakıdíszes holmik, használati tárgyak csillognak. Kincsekbıl készített, pompás ruhák, tükrök, fejfedık, tiarák, koronák, ékszerek, lábbelik, fegyverek, vértek, lószerszámok, konyhaeszközök kísértik,

csábítják ıket. A javak között még borostyánkı-berakásos, színarany vizelıtál is akad. Jassal legott kedvet érez, hogy használatba vegye, egyszersmind kifejezésre juttassa, mit tart mindeme talmi sziporkázásról. Ekkor azonban megpillant egy kardot, s a kincsek igézetének oly sziklaszilárdan ellenálló jellem tüstént meginog. Ama fegyver pengéje ezüstös-kékesen, gyilkosan villog. Élein a fény már nem is csúszkál, hanem folyik-hömpölyög, akár az áradó víz. Az egyedülállóan díszített markolat keresztvasán tarka drágakövekbıl kirakott varázsjel izzik-lüktet. Az a kard eleven és ingerkedik vele, miként egy kihívó szépség. A kezébe kívánkozik mindenestıl az övé akar lenni! – Ne! – súgja Nashua. Jassal visszahúzza a kezét. Nagyot nyel, lezárja szemét. Újra felnéz, arca elé emeli a saját kardját, pillantásával végigsimít rajta. Továbblép, a terem középpontja felé tart, az oltárhoz. Elsétálnak egy asztal mellett, amelyen tünelkeszárnyak hevernek. A fémes ragyogású, sejtelmesen színes, áttetszı bırféleségek mellett kristálycipellık, ajak- és hasékszerek kínálkoznak fel, ékkı-cifrázatos övek, finom fátyolruhák kellemkednek vagyont érı alapanyagokból készült jogarok, varázspálcák és páratlan szépségő bogárkösöntyők között. Oda nem illıen szerény küllemő, közönséges skatulya lapul az elıkelı társaságban. A négyzet alakú papírdobozka fedelét gyerekkéz csinálta krikszkrakszok borítják, amelyek talán varázsoló tündért, szikrázó csillagot, szaladó lovacskát és táncoló kislányt ábrázolnak. Nashua úgy véli, az egyszerő skatulya rontja a csillogásragyogás összképét, ráadásul olykor szívesen zsebre is vág ezt meg azt. Így aztán észrevétlenül elcsaklizza a dobozt, akárcsak nemrég a fekete paripát. A ménrıl utóbb persze kiderült, hogy a király lova. Ám ez az olcsó holmi aligha

hiányzik majd bárkinek is. Viszont kisebb hajcsatot, amulettet, ritka bogárkát, préselt virágot tarthat benne. Akár még a késıbbiekben születı gyermeke tejfogait is belerejtheti, miként Cabar is megırizte ivadékai csikórágóit. Az ı kétségbe vont atyja a nyakában függı bırzacskóban tartja az apró fogacsokat, valamint egy-egy csecsemıkori hajtincset. S ha elıadás közben netán kihullik fejébıl a szöveg, mert a nézık között támadt mocorgás elvonja figyelmét a mővészetérıl, akkor csak végigsimít a talizmánon, és tüstént felidézıdik benne a mondandó. A csitri titkon kidörgöl néhány könnycseppet a szemébıl. Azok végiggördülnek az arcán, lecsorognak az állán, majd a fényes malachitpadló felé indulnak. A zölden cirmozott kövön már koppannak, és kaboson-csiszolású gyémántokként gurulnak odébb. Az ékmővek láttán a lány azt gondolja: ezek az enyémek, aztán mégsem hajol le értük, hirtelen felfogván, hogy a köröttük suhangató, formátlan valamik terebélyessé válnak, opálossá fehérülnek. Felsı szegmensük beárnyékolódik, s mintha arcvonások formálódnának rajta, irtózatosak. A maradéktalanul átlátszó, buborékos-gyöngyös belsejő, hatalmas kristálytömb oltáron mesterien kivitelezett fóliáns fekszik. A terjedelmes könyvet finom bırbe kötötték, sarkait aranylapocskák közé foglalták, nehogy betöredezzen vagy szamárfülessé váljék a használatban. További csinosításul csipkésre megmunkált ezüst- és aranylemezkék szolgáltak, de a díszítımívesek a drágaköveket sem sajnálták alkotásuktól. A fedél középpontjában égszínő türkiz, kék-zöld tündöklető nemesopál, lilálló ametiszt, aranyszemcsés lazúrkı, lángszikrás tőzopál és rejtelmes holdkı formálja meg a spirituális tudás szimbólumának tekintett sárkánymadár alakját idézı tündérjelet, amely jelkép mivolta mellett az Új Szent Könyv védelmére is hivatott. Az egyébként piros-zöld tollazatú, fenséges küllemő

sárkánymadárról úgy tartják, nem tőri a fojtó légkört, ezért eltőnik, ha a sötét erık javára billen az egyensúly, s csak a visszaszerzett szabadsággal együtt kerül elı. Castaq uralkodásának alkonyán hosszú idıre nyomuk veszett az Yloniában élı példányoknak. Midın a Szörnyetegek hatalmát megtörı Fivérek és Viadorok a királyi palota romjai között – még csaknem töretlen egyetértésben – a gyızelmet ünnepelték, egy sárkánymadár jelent meg az égbolton. Az égetett fémként csillogó tollú, piros-zöld madár néhány lassú kört tett meg fölöttük. Lebegtében áthatóan fürkészte gyémántszínő szemével a mulatozókat (akiknek ettıl a nézéstıl olyatén érzésük támadt, mintha végigolvasná az összes gondolatukat, a titkoltakat is ideértve), majd szárnyait széttárva felfeküdt egy légáramlatra, és elvitorlázott a széllel. Azóta senki nem látott sárkánymadarat Yloniában. Az oltáron, az Új Szent Könyv társaságában királyi korona kínálgatja magát. Az abroncsát és hét csúcsát ékítı nemes kövek hunyorogva ragyognak, szikráznak és tündökölnek, forrón vakító aranya olvadozni, folyósodni látszik. A korona mellett fekete hajú, jégkék szemő, hosszú lábú nıt formázó győrő hever. A valódinál is élethőbbnek tetszı, többsorosan kacskaringózó Radga-hasonmás úgy vonaglik, tekergızik, akárha viselıje ujja körül tenne. Jassal meredten bámulja az ékszert, közben hangokat hall a fejében, melyek azt pusmogják, hogy ha az ujjára húzná a győrőt, a lány feltámadna életnagyságúvá növekedne és azontúl csak az övé lenne. Majd ezek a hangok mindenfelıl üvöltözni kezdenek, azt parancsolva: fogd meg, vedd el, húzd fel! És ekkor Nashua a bővölt Viador lábfejére tapos a sarkával. – Jaj, hogy győlöllek, cinka! – jajdul a férfi. – Tudd meg, ı az egyetlen, akinek ilyet mondtam: meg tudnék halni érted! – Badarság! – von vállat a lány. – Aki engem igazán szeret, ne beszéljen ilyeneket, míg szépen van! Vagyis amíg nincs

orrba verve, farba rúgva. – Akkor mivel kedveskedjen, vakarék? – Nem hinném, hogy érzékeled a különbséget, mégis elárulom! Ezt mondják az igazi férfiak: élni tudnék érted! Mi az, hogy érzékeli a különbséget?! Jassal mégsem válaszol. Elfordítja fejét a kéznyújtásnyira lévı győrőtıl. Ahhoz, hogy elérje az oltár közepén fekvı könyvet, egészen közel kell lépnie a kristálytömbhöz, sıt, rá kéne hasalnia. Amikor elırébb csúsztatja a lábát, az átlátszó kıben kavargó színtelen gyöngyök és buborékok rózsássá színezıdnek. A férfi nem torpan meg. A buborékok megpirosodnak, végül haragoszölddé sötétülnek. A lágy pezsgés pöfögéssé dühösödik, a gyöngyök puffadnak-robbannak. A viharzó kristálytömb belsejébıl vészjós morgás hallatszik. Nashua sóhajtgat, próbál úrrá lenni növekvı félelmén. A köröttük suhangató valamik alakot öltenek. Kínzott-torzult arcvonású, üvöltözve fecsegı démonokká változnak. Szakadatlanul árad, ömlik belılük a szó. Hadaró monológjaik egybemosódnak. Röpködésük fenyegetıvé durvul. Jassal a fóliánsért nyúl. A könyv felemelkedik az oltárról. Kissé közelebb úszik a kezéhez. Mielıtt hozzáérhetne, megáll a levegıben. A közeli asztalról egy tünelkeszárny lebben fel. A titokzatosan színes, áttetszı bırféleség a kötet fölé siklik, lágyan ráereszkedik és beburkolja azt. Az ilyképpen létrehozott csomag meglódul, és Jassal tenyerébe csapódik. A férfi jóváhagyó fintorral nyugtázza a fordulatot. Hátranyúl, a nadrágja derekába süllyeszti a szerzeményt. Még egyszer rámered a szemét-keblét düllesztgetve tekergızı Radga-másolatra. Elvigyorodik, s két ujját a szájához érintve gúnyos csókot dob a csalókaság felé. Nem izgatja tovább az illúzió. Inkább arra gondol, hogy mindjárt harcolhat a túlélésért. Mire ez átfut a fején, a terem minden

szintje s szeglete megtelik ırjöngı démonokkal. Megsuhintja kardját. A penge keresztülsiklik a ködszerő fajzatokon. Azok sértetlenül folytatják nyugtalanító röpködésüket. Jassal a hangok közé fülel, próbálja kihámozni értelmüket. Mondatfoszlányokat csíp el. Nem megy velük semmire. ...belélopódzom, kihörpölöm a velejét... ...meglesem, meglesem, mikor nem figyel... ...szégyen, meg ne tudják a szégyent... ...az édes, forró, nedves vér... …nem szabad bántani a kislányt, kisfiút... ...ha kimegyek a sötétbe, elkapnak, megölnek... ...kiszürcsölöm, szétloccsantom, fölkenem... ...nem vagyok elég férfias... ...még, még, még akarok...! ...gyilok, finom gyilok... Mi ez?! Nem ér rá tovább hallgatózni, a lények támadásba lendülnek. Tátott szájjal rontanak rájuk. Amint közelebb zúdulnak, pofájuk óriásira növekszik. Jassal és a lány hátat fordít egymásnak. Valósággal összesimulnak, ık ketten és a köztük duzzadó fóliáns. Sejtik már, hogy újonnan szerzett vértjeik, fegyvereik nem sokat érnek a befalásukra törekvı rémségek ellen. Az ezüstkígyó szédítı gyorsasággal rója köröttük köreit. Az orrnyílásából lövellı lángnyelv a szörnyek felé csapdos. Amelyiket eléri, az felhólyagosodik és szétpukkan. Jassal észbe idézi Virtuo búcsúmozdulatait: a varázsló érintését a lány ajkán és az ı homlokán. Mutatóujja hegyét a smaragdkıhöz koppantja. Körme felparázslik. Erısen ráfúj, mire a fáklyává lobbanó tőznyelv kis híján leperzseli az orrát. Hátraszól a cinkának. Nashua az ajkához dörzsöli az ujját. Az ekként létrejött lángcsóvával korbácsütés-szerően

végigsuhint a túl közel merészkedı démonokon. A ködszerő amorfok hátrarándulnak. A lassúbbak hupolykássá válnak és szétdurrannak. A pusztulás láttán mindketten fellélegeznek. Enyhül félelmük. A rémlények száma megfogyatkozik. Jassal az ajtó felé indultában számba veszi esélyeiket. A zegzugos folyosón bármilyen pocsékság megeshet velük. E gondolattól fagylalóan hideg veríték tapasztja hátához az inget. A szörnyek visszatérnek. Kapunyira tárt szájjal kapdosnak feléjük. Emésztı bőzt lehelnek, zöldes-habos váladékot okádnak rájuk. Lepelszerő végtagjaikkal iszonyatosakat ütnek, rúgnak. – Emlékszel Virtuo szavaira? – suttogja a csapásoktól tántorgó Viador. A mellette forgolódó lány szemfényvesztı sebesen rajzolja testük köré a lánggyőrőket, hogy távol tartsa a fajzatokat. Csapkodva, hadonászva jutnak ki a kanyargós, szők folyosóra. Lélekszakadva igyekeznek a távolinál is messzibb kijárat felé. – Ezt mondta: Ne nyúljatok semmiféle ragyogó holmi után! – lihegi futtában Nashua. Sietve hozzáfőzi: – Nem is ragyog! Teljesen matt! – Elloptál valamit, kártevı?! – hörren Jassal. – Különben hagyjuk, most nem erre gondoltam. A bimbó fellélegzik. Rövid töprengés után feleleveníti Virtuo intelmét: – Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb szörnyet jelenít meg – idézi. Belegondol, s elhőlten felnyög: – Ezeket mi teremtjük?! – Hallod ıket? Úgy rémlik, ezek megtestesült iszonyok, félelmek, szorongások, a mieink és mindenkié. Holott azt hisszük, elég félresöpörni félszeinket, s azok

megsemmisülnek, miként az átfestett tollhibák. – Miért nem inkább az átfestett, újraírt szavak barlangjába mentünk? – sóhajt Nashua. – Az se lehet békésebb hely – dünnyögi Jassal. – Nem gondolod, hogy a kidobott szavak keserőségükben meggonoszodnak? Ezenközben táncos léptekkel, forgolódva csapdosnak a szablyányi körömlánggal. A férfi, akárha karddal vívna, a tőzcsóvával ingerel, támad, piszkálódik. Némelyik szörnynek egyenesen a torkára nyomja a fáklyát. – Na nézd a szotykost...! – dörmögi meglepetten. Azt látva, hogy a mímes leány a másik mutatóujját is az ajkához érinti. Ily módon még egy lángfegyverre tesz szert, s két kézzel hadakozik tovább. Úgy fest, akár egy szurokégıkkel ügyeskedı mutatványos: szívet, nyolcast, halálfejet, börtönrácsot, rontást, halált fest a levegıbe. Mozdulatai nyomán nyílsebesen cikázó, hasztalan alattomoskodó fajzatok pukkanak cafatokká. A veszteségeiket felfogó démonok kissé visszahúzódnak. Jassal végigbámul magán. Mellvértje immár inkább homorú, mint domború, zöldes-habos nyák csordogál rajta. Arcán a ráöklendett váladékok között saját vére is araszolgat. Szétbomlott haja csupán azért nem hátráltatja az éleslátásban, mert a démonhányás egy tömbben tartja azt. – Próbáljuk ki – suttogja. – Ne féljünk egyáltalán. Menni fog? Nashua összpontosítani próbál. Arra gondol, hogy nem retteg, zabszemnyit sem! Ezentúl eszébe se jut, hogy a tátott pofájúak felfalhatják ıt. Vagy a váladékukkal szétroncsolhatják a bırét. Meglehet, nem is hal meg. De viszont szörnyeteggé csúnyul! Az esetben feladhatja álmát, miszerint egyszer még az elolvadásig szerelmes lesz, s szülötte tejfogát az elcsent skatulyában tartja majd, egyéb emlékholmik között. Nem és nem fél a megnyomorodástól, elrútulástól, a katonáktól, a

nélkülözéstıl, az öregedéstıl és a haláltól! Attól, hogy kimarad életébıl a minden földitıl elemelı szerelem, vagy ha mégsem, akkor idınap elıtt veszíti el kedvesét. Nem retteg attól sem, hogy Ermo hadosai meglelik a bujkáló Cabart és Tintót, vagy a szétijesztett színi társulat ugyancsak üldözött tagjait... – Mit csinálsz?! – förmed rá Jassal. Az alacsony mennyezető, keskeny folyosó megtelik ırjöngve támadozó szörnyetegekkel. – Azt mondtam, ne félj! – üvölt a férfi. Már ı is két körömlánggal harcol, tőzcsóvákat tol a démonok képébetorkába, formátlan testük mélyébe. Nashua undorodva pukkasztja szét a hely szőkössége folytán túlsággal közel nyomakodó lényeket. A szétrobbanó amorfok nedveitıl nem óvja meg bırét a rácsos rostélyú sisak, a lötyögıs mellpáncél. Ájuldozik undorában. Jassal rábámul, és sietve hangnemet vált. – Jól van, kislány. Semmi baj. Mindjárt kinn leszünk. Tarts ki. Eddig remekül csináltad. Ne engedd közel ıket! Ne gondolj a félelemre. Bátor vagy! Hipnotikus szelídsége nem téveszti meg a lányt. – Dehogyis félek! Nem félek! Honnan veszed, hogy félek? – morgolódik a pendelyes. Ezt abba sem hagyja, észlelvén, hogy a zsémbelés eltereli figyelmét a testén folyókázó nyákokról, saját jeges verítékérıl, a talpai alatt görgızı, recsegı csontokról. – Mitıl is félhetnék? Ugyan már! Tán attól, hogy valamelyik förtelem telibe okádja a képemet, és lemállik a bıröm? Tudd meg, rettentıen sajnálnám az arcomat, amit téged kivéve mindenki más szépnek tart! Netán attól félnék, hogy mindjárt elvágódom egy csontrakáson? És miután kifeküdtem, ezek széttépnek és behabzsolnak? Mennyire fog fájni szerinted? Minden szavával megtöbbszörözi a tébolygó rémségeket. Jassal úgy dönt, leüti társnıjét. Mielıtt megtehetné, a körülöttük tekergızı kígyó, mely

eddig fıleg a fejük felıl támadó szörnyeket hamvasztgatta, dühösen megzörgeti a farkát. A következı pillanatban hüllısebesen a lány dereka köré fonódik, felsiklik a nyakára, s testvégével a sisakrostély alá csavarodik. Mihelyt célba ér, rögzíti magát, és e helyzetbıl folytatja a démonirtást. Viador elégedetten bólint a sajátos módon befogott szájú vakarék láttán. – Megtartalak – mondja a kígyónak. A néma leány harciasan dülledı szemébe mosolyog. – Kérlek, gondolj szépeket! Megmutatom, hogyan kell csinálni. Íme: rögvest kijutunk innen, teljes épségben. Na jó, majdnem teljesben. Odakinn még javában ragyog a napsütés. Megfürdünk a zöld viző folyóban, levakarjuk magunkról a rémtaknyot, okádást, azután hopp, lóra pattanunk! Elszáguldunk a közeli fogadóba, ahol is bögyös, faros, készséges szolgálók várnak vacsorával, égettborral, dallal. S csakugyan, derője hatására a démonok megkevesbednek. İk pedig megpihentethetik kissé cséphadaróként használt, zsibbadó karjukat. Körömfáklyáik csaknem nappali fényben fürösztik a folyosót. A lángok árnyéka a padlón heverı s a falnak támaszkodó boldogultak koponya- és testnyílásaiban bujkál-játszadozik, nyomasztó borulatképeket vetítve köréjük. Jassal folytatja a hangos ábrándozást. – Miután eleget lakmároztam és borocskáztam, az ölembe ültetem a legszebb hajadont. İ pedig énekel nekem. Késıbb megfésüli a hajamat, megborotvál, ágyba kísér, átgyúrja fáradt izmaimat, és végül álomba döngicsél egy dallal. Nashua ingerült közléskísérletét meghiúsítja a szájára szoruló kígyófarok. Ha már nem beszélhet, gondolati útonmódon Jassalra idéz néhány tucat démonfajzatot. Nem jól teszi, mivel ezek ıt is ugyanúgy támadják. Megint mindkét karjuk felpörög a védekezésben. – Ejnye, kislány! – méltatlankodik Viador. Nyelve hegyével

megböködi jobb oldali fogait, arra kíváncsian, vajon azok kilazultak-e a legvadabb szörny által rámért, bitangos erejő rúgástól. Rágói nem lötyögnek, így hát a körömfáklyával hadonászva tovább beszél. – Na mímes, nemsokára megszabadulok tıled. Vagy így, vagy úgy. Ha még egyszer idegondolod a förtelmeket, sorsodra hagylak, ezt tusázó becsületemre ígérem! Ha mégis kijutsz velem, a folyónál elveszítelek. A fogadóba már biztosan nélküled megyek. Virtuo még nyelvbotlásból sem említette, hogy a Szörnybarlang után is közös dolgunk lenne. Csodák csodája, a rémségrajzás megszőnik körülöttük. Jassal megkerüli, gyanakodva méregeti a lányt. Észleli, hogy az felhagyott a szemmeresztéssel. Az orrnyerge fölötti dühráncok is elsimultak. Ezen hangosan eltöpreng. – Tényleg a félelem csinálja a démonokat? Ha Virtuo nem osztja meg velünk a varázslángot, védtelenek volnánk? Ha cseppet sem tartok tılük, visszamehetek a gyönyörő, míves kardért? Esoto kígyója lerobban Nashua szájáról, és Viador lábai köré tekeredik, gúzsként. – Csak tréfáltam – morog a férfi. A hüllı odébb csusszan, és ık kisietnek a folyópartra.

Odakinn nyugovóra készül a Nap, ezt orgiával óhajtja megünnepelni, csipkés-fodros felhıkbıl tépdes magának ágyruhát. Narancsszínő, pompakék, fiaskózöld, vérpiros hátteret pingál a levonuláshoz. Jassal nem törıdik a káprázatos égbolttal, de társnıjével sem. Amint a folyópartra ér, leoldja vértjét, kardját. Öltözékét magán hagyva a világítóan fényes, zöldeskék vízbe gázol, és hisztérikus mosakodáshoz lát.

Néhány lépéssel odébb Nashua ugyanezt teszi. A mélyülı alkonyat, a Szörnybarlang közelsége, lerakott fegyvereik és a többé-kevésbé ırizetlenül hagyott fóliáns nem engedi, hogy ellazuljanak. Amint megszabadulnak a démonok váladékaitól, a szárazra sietnek. A férfi elıhúzza a tünelkebırbe bugyolált, terjedelmes könyvet. Letérdel, majd beül a sarkai közé. Combjára fekteti az értékes csomagot Nashua hasonló pózba helyezkedik vele szemközt. Viador szertartásosan széthajtogatja a kényesen szakadékony, áttetszı burkolat sarkait. Lassan, figyelmesen, vágyakozón simít végig az elıbukkanó kötet fedelén. A tenyerében lévı idegvégzıdések mindegyikével érezni kívánja a sárkánymadár-ábrázolatot, az ékkövekbıl sugárzó természetfölötti energiát. Megvárja, míg átitatódik a Mindenség erıivel. A csitri türelmetlenül feszeng elıtte. Izgatottságában jószerivel levegıt sem vesz. Alig várja, hogy ı is a tündérjellel oltalmazott fedélre csúsztathassa tenyerét. Amint a férfi keze elmozdul, gyorsan odakap. Ujjaik összeütköznek. Egyszerre ütik fel a fedılapot. Selymes érintéső, puhán zizzenı oldalakat forgatnak, mindjobban elırehajolva, már-már összekoccanó fejjel, egyre lázasabb mozdulatokkal, elnehezülı szívvel, légszomjasan. Azután közelrıl, rémülten merednek egymásra, majd visszabámulnak a fóliáns belsejébe. Tovább pergetik a lapokat. Megint egyszerre moccannak: csattanva behajtják a kötetet, és megkísérlik áttaszigálni a másik ölébe. Mintha nem akarnák, hogy továbbra is közük legyen hozzá. Hosszan, kétségbeesetten lökdösik egymásnak az Új Szent Könyvet. Végül Nashua kiugrik a súlyos fóliáns alól. Arrébb siet, el is fordul.

Jassal ülve marad a sarkai között. Mutatóujja hegyével a földre tolja a kötetet. Ráhajtogatja a tünelkebırt, azután sokáig vakarja a fejét, és nézi a tárgyat a térdeinél. Fegyvercsörgésre rezzen fel, késın. Felpillant, ám a tetemes túlerı láttán meg se próbál felszökkenni. A közeli bokrok közül elısereglı katonák közrefogják Nashuát. Egyikük tört szegez a meglepett bimbó nyakához. Másik kettı hátracsavarja a karját és a haját rángatja, gyakorlott összhangban. A többi fegyveres kivont karddal kering Viador körül. İ lassan talpra áll. Valaki kellemetlen hangon felkuncog a győrőn kívül, majd károgó nevetéssel lép a körbe. Ermo. A felkötött karú Ermo. A sötét hajú, kockafejő, eszelıs tekintető, kényesen ápolt bajszú hadvezér, aki ifjan naphosszat a nép üdvérıl szavalt. Aki akkoriban még nem csürhézte, honvesztızte, irtotta az yloniakat. – Aljas áruló! – mennydörgi. – Most megvagy! Ismerd be, hogy Retar megbízásából jársz itt! Az Új Szent Könyv mégis az enyém lesz! Ti pedig mentek a kínpadra! – Már a tulajdon véred sem kedves számodra? – kérdezi unottan Jassal. – A gaz Retar a trónra tör, egyedül! Összeesküvést szı Kinson király ellen! És persze ellenem is! Imádott szülıhelyünk, életterünk és legfıbb kincsünk, Ylonia vesztét áhítja! – Ne folytasd, mert szétszakad az arcom az ásítozástól. Unásig ismerem a zsarnokretorikát. Az Új Szent Könyvre fáj a fogad? Nesze, vedd el! Tied lehet. Lapozgasd! – Nem véded meg az életed árán? – ráncolja homlokát Ermo. – Védi a halál,

A hadvezér megköszörüli a torkát. Végigpillant fegyveresein. Törött karján. Néhány további redısort képez máris jócskán ráncozott homlokán. Nyelve hegyével sőrő egymásutánban, kígyószerően megtapogatja tömött bajuszát. – Hiába teszel úgy, mintha csak fizetségért vállaltad volna a megbízást! – bömböli. – Ez nem változtat a honárulás tényén! A megbocsáthatatlan, halálos bőnt elkövetted! A hátam mögött, alattomban cselekedtél, a hın szeretett, vészben forgó Ylonia pusztulását tőzvén ki célul... – Mindjárt tarkón szúrom magam! – nyög fel Viador. A zöldeskéken világító folyó távoli kanyarulatába veszı tőzkorongot nézi a szónokoló hadúr mögött. A szitálva szállongó, gyorsan vastagodó alkonyat szürke fátylat terít a tájra. A sötétülı sziklák között árnyak lebbennek. Jassal nem bánná, ha biztosan tudhatná, vajon a barlangon kívül képes-e körömlángot csiholni a homlokán. Rövidesen kiderül. Oldalt fordulva Nashuára pillant. A vakarék csitri figyelmét lekötik a rajta csüngı katonák. E pillanatban rántja fel a sarkát és csapja hátra a könyökét, mindkettıt teljes erıbıl. A nyakát szorongató, tırös fickó fájdalmasan felüvölt. Elejti a kést, elrugaszkodik a talajtól, ugyanakkor jócskán meggörnyed, miáltal kínos testhelyzetbe kerül. Nashua könyöke még egyszer lesújt rá. Az áldozat hasmánt kiterül. A másik két fegyveres rikoltozva ront a csitrire. Egyikük kap egy rúgást, kényes helyre, sarokkal. Ez görbedten térdre rogy, s az anyját szólítja, úgy vélvén, szörnyő baján más aligha segíthet. A harmadik tagbaszakadt a földre sodorja a lányt. Egész súlyával ránehezedik, az arcát csépeli az öklével. Nashua vergıdik a rajta térdeplı fickó alatt. Vért köp a képébe, s hebegve halált ígér számára, mindjárt százat. Addig vonaglik, mígnem kiszabadítja az egyik karját. Gyorsan a szájához kapja a mutatóujját, s a katona homlokához nyomja.

A behemót meghıköl, hátrahanyatlik. Kezét az arcára borítva üvölti világgá fájdalmát. Mivel továbbra is a lányon fetreng, ezért az egyéb ponton is megérinti ıt a felizzított körömlánggal. A balul járt férfi lerebben róla, térden tovacsúszkál, és közben két kézzel lapátolja a homokot lángoló ölére. Nagy sokára a tőz kilobban. Jóllehet, már csak füst szálldos az ágyékáról, ı nem képes örülni az eredménynek. Kialél a csúfos mozzanatból. Nashua feltérdel. Illedelmesen maga elé tartja parázsló körmő mutatóujját. Szende mosolyt csillant a köréje győlt, felajzott íjászokra. – Téged máglyán égetlek el! – ígéri Ermo tőzbiztos távolból. – Magam gyújtom meg a rızsét! Gondoskodom róla, hogy kínjaid a végtelenségig tartsanak! – Minél tovább tartanak, annál hosszabban fogod hallani a kiáltozásomat! – ígéri a bimbó. – Le a zsarnoksággal! Tömlöcbe a gyilkos Fivérekkel! – Elıbb kitépetem a nyelvedet! – Annál rosszabbul jársz, véres kező kényúr! Akkor a nyelvem nem ég el a máglyán, és holtod napjáig sorolja aljas bőneidet! – Velem nem szabad így beszélni! – bömböli Ermo rángó szájszéllel. – Öljétek meg! – Elıbb vedd birtokba az Új Szent Könyvet, hadvezér! – veti közbe Jassal. Szemrebbenés nélkül folytatja: – A lány a fóliáns védelmezıje. Ha idı elıtt végzel vele, a könyv megsemmisül! A kútsötét tekintető zsarnok válla fölött a Szörnybarlang bejárata körül suhangató démonlényeket figyeli. Szíve szerint megsürgetné ıket: támadjanak már! Néhány behemót az ellenszegülı Aldatót rángatja. A szabaduláson fáradozó mén hol a saját tengelye körül pörög, hol a mellsı lábait emelgetve ugrándozik. A katonák fürtökben lógnak rajta, sörényébe csimpaszkodva forognak vele.

Miközben dalárdaszerően átkozzák, szitkaikat illemtudóan a Felséges ló megszólítással kezdik, s többnyire a te rohadék, makacs bestia fordulattal folytatják. Ermo utálkozva nézi Jassalt. – Ha térden csúszva-mászva könyörögsz, akkor sem kapsz kegyelmet! – rivallja. – Eddig azt hihetted, a szerencse fia vagy, mert nem korosodtál meg az idı múlásával, mint én! Mert nem rohadtál szét elevenen a húgyos tömlöcszalmán, mint birodalomvesztı társaid! Tudd meg: nem a szerencse, hanem a halál fia vagy! Kínok kínjai közt döglesz meg! Eltörted a karomat! Elraboltad a királyi lovat, de most visszaveszem! Elloptad az Új Szent Könyvet, amely sok fontosság mellett az uralkodás fortélyait is tartalmazza! Ezt is visszaveszem! Áttanulmányozom még ma éjjel, és holnaptól enyém lesz a Világ! Pattint az ujjával. Egyik fegyverese a csomaghoz lohol. Mire az a fenséghez cipeli a könyvet, a hatlovas hintó is az uraság mellé gördül, hogy tüstént visszavihesse ıt a palotába. Egy szolga kitárja az ajtót, elıkészíti a hágcsót, s meghajolva marad. Ermo nem nyúl a kötetért, míg a katonája ki nem bontja azt a tünelkebırbıl. Ekkor kézháttal megpaskolja a fedılapot. Elfintorodik a sárkánymadár-ábrázolatos fedél szegényessége láttán. Csupa vicik-vacak, színes kavics: opál, lazúr, holdkı, ametiszt. Szemét! Sehol egy gyémánt! Finnyásán, mutatóujja körmével üti fel a könyvet. Sebtében belelapoz. Majd durván, tíz ujjal túr az oldalak közé. Rémületében még törött karjáról is megfeledkezik. – Mi ez?! – üvölti magánkívül. – Mi ez? Ki merészelte...!? – Netán valami baj van? – érdeklıdik Jassal nyájasan. – Ez a könyv üres! ÜRES!!! Egyáltalán nincs benne bető! De kép se! Még egy ákombákom se! Akkor ez nem is könyv! Árulás! Hazavesztés!

– Komolyan mondod? Nem értem – csodálkozik Jassal. Ermo toppant a sarkával. – Végezzetek velük! – követeli.

– A helyedben nem tenném – óvja Virtuo. Rendhagyó módon a varázsló elıbb érkezik, mint kalyibája. Ám a máguslak sem késik sokáig. Azon a ponton tör elı a földbıl, ahol a legtöbb katona helyben szaladgál, nem tudván, melyik parancsot teljesítse. A vastag törzső, göcsörtös kérgő, ezersok ágú fa magasba röpíti a fegyvereseket. Néhányuk szétszóródik a lendülettıl, többségük a kirobbanó életerıvel, szakadatlanul dúsuló ágak közé keveredik, és eltéved a lombozatban. – Öljétek meg Virtuót! – ordítja Ermo. – Mindet irtsátok! İ a maga részérıl a hintó felé iparkodik. A hágcsóra ügyet sem vet, az ajtónál görbedı szolga hátán tiporva csörtet a kocsi belsejébe. Bolondjában becsapja maga mögött az ajtót. Odabenn szilaj csatarikkantással kardot ránt. Kidugja a pengét az ablakrésen, s merészen a fél arcát is láthatóvá teszi a függöny mellett. – Katonák! – üvölti. – Öljétek meg a gaz honvesztıket! Halál rájuk! Gondoljatok a jutalomra! Fegyveresei iparkodnának engedelmeskedni. Csakhogy többségük Virtuo égbe nyúló fáján bolyong-csimpaszkodik, azért fohászkodva, nehogy a mélybe zuhanjon. A talajszinten maradt harcosok egyik csoportja a mind sebesebben pörgı, veszedelmesen megszilajodott Aldato sörényébe kapaszkodva jajgat-sikongat. Zsibbadó karjaikból rohamosan fogy az erı. Amelyikük nem bírja tovább a szédítı körözést, az elszáll, messzire. Az elsodródott boldogtalan képtelen felkelni a földrıl, mert testét ellepik a falánk

barlangszörnyek. Az élve habzsolt katonák halálsikolyai további rémfajzatokat vonzanak elı. A lecsapó démonok képtelenek a vastagodó porfelhıben keringı lóhoz férni, ezért inkább annak koloncait szürcsölikzabálják csontvázzá. Velük végezvén a hintóból kifelé leskelıdı Ermóra vetnék magukat. Ezt észlelvén a hadak ura a hajtóra ordít: – Indíts! E sikollyal berántja a függönyt, bezárja az ablakot. A bakon ülı szolga megcsördíti az ostort. A fogat nekilódul. – A fóliáns! – kiáltja Virtuo. – Nem viheti magával! – Nekem szóltál?! – nyögi Jassal kelletlenül. Úgy véli, más már nem is hiányzik. Bármennyire igyekszik is nem félni, mások rettegése épp elegendı rémlényt zúdít köré. Két körömfáklyával is hadakozik ellenük. A mágiás még egyszer feljajdul: – A fóliáns! Szerezd vissza! Viador kénytelen magára venni a felszólítást. Dühbe gurul. Úgy érzi, muszáj továbbadnia az ugráltatást. – Aldato! – üvölti. A tüstént mellette termı mén hátára lendül. Mindkét kezére szüksége van a démonok távoltartásához, ezért a combjai közé szorítja a paripát. A király lova a távolodó hintó után zúdul. A sietség szerteszórja a sörényén csimpaszkodó csontvázakat. Ha nem látnák a sötétben, akkor is tudnák, merre tart a kocsi, csupán Ermo segélykiáltásait kell követniük. A kényúr lármás halálfélelme mértéktelenül szaporítja az opalizáló testképő szörnyetegeket. Jassal a tőzkardját lengetve furakodik át közöttük; hólyagosra hizlalja, szétdurrantja, elfüstöli ıket. A szárnyalni tetszı Aldato hamar utoléri a hintót. Lovasa durván megzörgeti lábával az ajtót. – Ermo! Ha nem akarsz meghalni, dobd ki a könyvet! –

kurjantja. – Akkor futni hagynak! Tudja ugyan, hogy ez nem igaz, hiszen ha a hadúr megúszná valamiképp a démonokat, akkor ı maga végezne vele, méghozzá kéjes élvezettel, ám a hazudás nem esik nehezére. – Tényleg csak a könyvet akarják? – kérdezi a seregek vezére vacogós hangon a száguldó kocsi mélyébıl. – Becsületedre mondom! – De hát ez nem is az igazi Új Szent Könyv! A bıszülı Jassal szeme felakad egy másodpercre. Ennyi figyelemlanyhulás elegendı is a fölötte suhanó amorfnak ahhoz, hogy jót rúgjon a fejébe. Az elharapott nyelvő, kába tusázó bosszúból megsütögeti a rémlényt és még vagy húsz másikat, közben folytatja az üvöltözıs társalgást az elfüggönyözött ablakú hintóval. – Dehogynem az igazi! – rikkantja. – Én figyelmeztettelek, hogy ne tégy kárt a lányban! Te magad idézted elı a bajt! A durvaságod miatt láthatatlanná vált a szöveg! Na, ide vele! – Ha nem vehetem a könyv hasznát, akkor miért üldöznek az ırizı démonok? – akadékoskodik Ermo. – Miért nem szállsz ki, és kérdezed meg tılük?! – mordul Jassal. Észbe kapva folyékonyan hazudik tovább. – Nyilván visszafordíthatod a varázslatot, ha megtalálod a módját! Magában hozzáfőzi: csakhogy aligha létezik módja! A könyv megkapta ékdíszes fedelét, ám a szöveget sajnálatosan kifelejtették belıle. Saját szemével látta! Sıt, még Santóéval is. Ezenközben az egyik démon hátba okádja ıt zöldes-habos váladékával, holott Esoto lángnyelvő kígyója fáradhatatlanul harcol ellenük. Egy másik rémség bitangosan nyakon rúgja Viadort. A taglózástól szédült férfi szeme megkönnyesedik. A nedvességfátyolon át észlel egy újabb, vészsebesen közelgı fajzatot. Mire felocsúdik kábulatából, a rút jövevény csaknem

az arcába fejel. Az ezüsthüllı az utolsó pillanatban csap le. A támadó felhólyagosodik. Jassal jaj, ne! nyögéssel a vágtázó ló nyakára hajol, késve. A szétrobbanó démon váladékai beterítik a haját, felsıtestét. – Komolyan mondod, hogy megmenekülök, ha kidobom a könyvet? – firtatja Ermo recegıs hangja a pattogva robogó hintóból. – Szavadra! – vágja rá a lódító, épp arra készülvén, hogy ruháival együtt a gereznáját is eldobja undorában. A lovaktól ellesett módon remegteti-vibráltatja bırét, hogy a zöldeshabos okádékkal átitatott ing elváljon tıle. A kocsiablak résnyire lecsusszan. A fóliáns átpréselıdik a nyiladékon, és zuhanásba kezd. Viador felhagy a vonaglással. Úgy helyezkedik a nyargaló ménen, hogy megragadhassa a könyvet. Midın utána kap, feltőnik neki, hogy mindkét kezére tőzveszélyes. Visszarántja a karját. A fóliáns a földre pottyan. Aldato lassítás nélkül áll ki a vágtából. Ez a körülmény hajítógépszerően hat Jassalra. A kilıtt férfi nagy távolságot repül be. A becsapódás vigasztalan pillanatában úgy dönt, feladja a harcolást. Sóhajtva elterül a főben.

Heves rázkódásra eszmél. Valamilyen mozgó alkalmatosságon hever, hasmánt. Ingerlıen finom lószag csiklandja az orrát. Kéjérzetében nyálzik egy keveset. A Halál Kertjében számlálhatatlanul sokszor próbálta felidézni ezt a csípıs, férfias, életteli illatbódulatot. Úgy döntött, ha valaha kiszabadul onnan, elkapja az elsıként útjába kerülı leányzót, és addig szagolgatja, míg csak el nem telik vele.

Azután ugyanezt teszi egy paripával, egy kancsó borral s egy karddal is, mert valamirevaló férfira a nı, a ló, az ital és a fegyver szaga hat a legérzékítıbben. Jassal felemeli a fejét, de tüstént vissza is ejti. Résnyire nyitott fél szemmel felsandít, s elrémül. Nem tévedett, jól látta: tényleg egy lófarok hintálódzik meggyőrt arcbıre mellett! Mi van?! Nos, csakis az lehet, hogy dögrovásra jutott. S haldokoltában vizionál. Vagy pedig életben van, egy poroszkáló patás hátán hever, nagyjából békamód, arccal a tomporon, sıt kissé túlfolytan. A lopva végzett, további helyzetfelmérés során az is kiderül, hogy körötte békés az éjszaka, a démonfajzatok eltőntek. A simogató kékségő égbolton csillagok lüktetnek, az ezüstöskékes holdfényben éjtündérek szárnyalnak, kergetıznek. Jassal felkönyököl Aldato széles farán, és hátranéz, ami ez esetben elıretekintésnek minısül. Nashua lovagol elöl. A mozgolódás észleltén odapillant: – Hogy vagy, hıs Viador? – Mi történt? – nyögi a kérdezett. – Alighogy Ermo kidobta a könyvet a hintóból, kijutott az elátkozott területrıl. A démonok úgy torpantak meg, mintha falnak ütköztek volna. Te lerepültél a lóról, bele a folyóba. Örvendhetsz, sekély vízbe estél. A kígyónak köszönheted, hogy nem lettél csontváz. További szerencsédre gyorsan odaértem, felkaptam a fóliánst, téged partra vonszoltalak. Ezen a ponton Virtuo is besegített. Ugyanis ahhoz, hogy felgürcöljelek Aldato hátára, el kellett fújnom a körömlángokat. Tőzcsóva nélkül viszont védtelenné váltunk a szörnyekkel szemben. Nos, a kapkodásban fordítva verejtékeztelek fel a lóra. Ne csüggedj, mindjárt a fogadóhoz érünk. Jassal felhörren. – Te azt hiszed, hogy én ilyen dicstelenül vonulok be lakott helyre?! Megpróbál felülni, megfordulni, egyáltalán megmozdulni.

Nem sikerül. Erısen kolompolnak a fejében. Az is lehet, hogy feje a kolomp. De legalábbis vasból van. – Senkinek nem kell tudnia, hogy te vagy a hıs Jassal – vigasztalja a lány. – Minél együgyőbbnek látszol, annál kevésbé ismernek fel a szemerek és más Fivér-pártiak. – Együgyőnek látszom?! – nyikorog a férfi. – Ühüm. Nem baj. Heverj nyugodtan. Biztos akad a fogadóban néhány markos legény, aki majd ágyba cipel. – Férfikéz ne érintsen! Nıt akarok! – Ugyan, nem vagy te akkora bajnok! – kuncog a cinka. – Megállni! Aldato engedelmeskedik. Béketőrıen ácsorog, míg hasaló lovasa lassan, körülményesen megfordul rajta. Bekecmergésük nem kelt feltőnést a fogadóban, mivel épp ekkor szolgálják fel a vacsorát. A vendégek a cipóban sütött húsokat marcangolják, ki puszta kézzel, ki foggal. Néhányan eltartott kisujjal, késsel szeletelik a falatokat. Mindenki szomjasan kupázgat, a szolgálók kérdezetlenül töltik újra a serlegeket. Az utazók mulattatásáról kopottas táncosnı gondoskodik. Jassal a sarokba vánszorog, lerogy egy lócára. Megállapítja, hogy a közelében tartózkodók némelyike még nála is büdösebb. Az asztalra könyököl, állát az öklére támasztja. Reméli, hogy Nashua majd gondját viseli. A bimbó eléje tol egy korsó vizet és egy tálat. Ezzel be is fejezi a vele való törıdést, már csak a saját cipójával, mézsörével törıdik. Idınként a kába férfira sandít. Szeme, szája sarkában nevetés bujkál. – Miért nem eszel? – kérdezi sokára. – Segítenél? – nyikorogja Viador. – Megkérsz rá? A férfi bólint. Azután szorgalmasan tátogat, és mindannyiszor kap egyegy falatot. Végezetül a kaján csitri vízzel kínálja, ám ezt ı

magából kikelten visszautasa, majd addig méreget egy szolgálólányt, míg az fel nem figyel gondjára. Nemsokára a közelében, mellette tesz-vesz, s minden fordulónál bort kortyoltat vele. Nashua felsóhajt a szokványos fordulat láttán. Hátradıl a lócán, elıhúzza ruhájából a Szörnybarlangban csent skatulyát, és alaposan szemügyre veszi. Forgatja jobbra, forgatja balra. Felemeli, alápillant. Megrázogatja, s homlokráncolva hallgatja a dobozból szüremlı neszeket. – Ki ne nyisd! – rimánkodik Viador rosszat sejtın. Nashua az orrához tartja, megszimatolja a szerzeményt. Hegyes nyelvével is megérinti a dobozkát. Füléhez szorítja, hallgatózik. Ujjbegyét húzgálja rajta, hátha kitapinthatja, mit rejt a skatulya. A vele szemközt kortyolgató, kornyadt bajszú alak hosszan mustrálja a lányt. Egyszercsak, az asztalon átnyúlva, meglöki Jassal könyökét. – A húgod? – kérdezi. A tar fejő gojla arcbıre erısen redızött, kavicsszürke szeme csipádzó. Penge formájú orra hajlott. Csaknem fülig érı, széles, nedves békaszája láttán szemlélıje hajlik elképzelni, hogy egyetlen mozdulattal képes a homlokára rántani az alsó ajkát. Egyik fülkagylója cakkos-rojtos, a másik rég odalett. Koszlott ruhát, sok helyütt homorú vértet, ócska kardot visel. Viador nem felel. – A szeretıd? – firtatja a fegyveres. – Az atyám! – büszkélkedik Nashua. – Atyád ám...! – zörren a kitüntetett. – Ne ámíts, atyádnak túl fiatal! Bár elég rosszul tartja magát – legyint a félfülő, megpaskolva a viszolyogni tetszı hajadon kezét. Ismét Jassalra bámul. – Beteg vagy? Megpurcansz hamarost? Oszt akkor a lányra hagyod a nyakdíszedet? Értékes a homlokköved? Hol loptad a kardot? Hát a tırödet?

Kit gyilkoltál meg mindezekért? – Mit akarsz? – A holmidat – vágja rá a fickó. Válaszára büszkén körülnéz, mások is hallották-e, mily frappánsan elmés. Többen leteszik a kezükben tartott csontot, kupát, hogy osztatlan figyelemmel kísérhessék a fejleményt. – Vedd el – ajánlja Jassal. A kopasz fejő kalandor tovább tapogatózik. – Hogy hívnak? Ki fia vagy? Honnan jöttök ilyen mocskosan, kékre-zöldre püfölt pofázmánnyal? – A Szörnybarlangból – dicsekszik Nashua, a térdéhez törleszkedı, Iogó fülő, termetes kutyát simogatva. – Ott sok magadfajta fickót láttunk, bár eléggé kicsontozott állapotban. Az eb orra elé tartja a krikszkrakszos fedelő dobozkát. A fogadó ırzıje megszagolja, az élmény hatásától fenékre tottyan, s farkával a padlót kopogtatja. – Kinyissuk? – kérdezi tıle a lány. A füstszürke szırő, mulatságosan hosszú fülő, laza szemhéjú négylábú padlóig érı nyelvvel piheg, nyálat folyat. A lány ezt igenlı válaszként értelmezi. Mutatóujja hegyével lágyan megpöccinti a skatulya oldalát. A fiókocska kissé elırébb csusszan a fedélbıl. Jassal gyanakvón hátradıl, tenyerét a tırre simítja. Ezüstös-arányló csillámlás szüremlik elı a dobozból. A bimbó felsikolt izgatottságában. – Varázspor! – Szóval szemfényvesztık vagytok? – legyint a félfülő. – Mutassatok valamit, kóklerek! Nosza, kápráztassatok el! Nashua a bal szeméhez közelíti a skatulyát. Beles a résen át. Jobb szemmel is megvizsgálja a látottat. – Kipróbálhatom? – leheli, könyökkel megbökve Jassal oldalát. – Csukd vissza! – Mi történhet?

– Semmi jó, ahogy az ilyen holmikat ismerem. A békaszájú fickó az asztalra csapja kupáját, hogy magára vonja figyelmüket. Fenyegetı mozdulata láttán a behemót kutya reszketve a lány combjai közé fúrja a fejét. – Szóval a Szörnybarlangban jártál, és mégis itt vagy! – bömböli gúnyosan a tar fejő fegyveres, Jassalhoz intézve zengzetét. – Vagyont érı nyakdíszed, smaragdod van! Várost vehetnél a rubinköves markolatú kardodért! Miért érzem úgy, hogy hazudsz?! Aljas gyilkos vagy! Megöltél és kifosztottál valakit! Talán éppen egy királyi harácsszedıt! Gyalázat! Honárulás! Halál rád! – Ne hidd, hogy mindenki a te ocsmány, hazug erkölcseid szerint él – legyint Nashua. Ujjhegyét kíváncsian a dobozba csúsztatja. Az ajzódó kalandor rámered. A zöld szemő leány ütlegektıl színes arcáról a combjai között szuszogó háziállatra bámulva csıdörösen felnyihog. – De szívesen fejet cserélnék veled! – nyögi az ebnek. A cinka az ujjbegyén csillogó arany-ezüst szemcsékre fúj. A csillámpor a fickóra száll. Varázslat történik. Az ivó közönsége felhördül. A gyengébb idegzetőek talpra pattannak. A lassultabb felfogásúak jót húznak serlegükbıl. A horpadt vértő férfiú kívánsága teljesült! Szürke szırő, ernyedt szemhéjú, lógó fülő kutyafej liheg a nyakán. A Nashua térdeihez törleszkedı négylábú viszont balul járt. Kopasz fejő, bajuszos és békaszájú lett. Bánatában szőkölve félresomfordál. – Csináld vissza! – követeli Jassal. – Kérlek szépen, csináld vissza! – rimánkodik az ebképő fickó. – Várj, várj! – jelentkezik egy köpcös férfi a közelükben. Kevés haja, szögletes szája s csupán egyetlen szeme van. Az

elvesztett másikra csupán egy kockás kendıfoszlánnyal kitömött, közepesen mély gödör emlékeztet. Behorgasított mutatóujjával megütögeti az üregben hanyagul elrendezett rongydarabot. – Azt akarom, hogy egyforma legyen! Nashua ráfújja az ujjhegyén csillámló por maradékát. A csodakérı fickó vakon mered maga elé, majd elszörnyedten felüvölt. – Nem így gondoltam! Add vissza a szememet! – Hagyd abba, süledék! – követeli Viador. – Csináld vissza! – nyöszörög a köpcös, két kézzel tapogatva kockás rongyokkal kitöltött szemüregeit. – Ismerd el, hogy félreérthetı voltál! – korholja Nashua, titkolatlanul élvezve hatalmát. Ujját a skatulyába meríti, majd a vak férfira fújja a tündöklı port. Az pedig megdörzsöli selymes pillájú, acélkék szemét, mindkettıt: egyiket a másik után. Örömében a lány elé roskad, s hálacsókokkal borítja lábait. Nashuát tüstént tucatnyian rajzzák körül. A kopasz koponyájú eb és a kutyafejő kalandor követelızik legerıszakosabban, mindkettı veszett csaholással. A többiek új kart, hosszabb bal lábat vagy ép májat igényelnek. Egy fickó a korhadt fogazatát cseréltetné vas fogsorra, a kopottas táncosnı a tovatőnt szépséget parancsolná vissza. A törpe termető fogadós azt reméli, daliává változhat. Egy kalmárfeleség azt sürgeti, hogy ı is éppoly élvezetet leljen az ágyban, miként a férfiak. Egy bomláskórságban szenvedı, tetıtıl talpig fekélyekkel borított, csuklyás fickó teljes gyógyulást csikarna ki. A hátrább rekedt többiek is igényt formálnak erre-arra, ám a hangzavarból képtelenség kivenni elvárásaikat. A mímes leány jó szívvel fújogatja rájuk a varázsport a gyorsan üresedı skatulyából. Bővösnek vélt szavakat mormol, hogy elıadása minél emeltebb, pazarabb, örök emlékezető

legyen. Következıleg az elbúsult kutya visszanyeri a tulajdon fejét. Efölötti örömében saját farkának kergetéséhez lát. A szemfényvesztést kikövetelı, békaszájú fegyveres kénytelen beérni kisebb csodával. Az ı nyakára egy mócsingokkal teli, zsírral átitatott, összeharapdált cipó kerül. A táncosnı sudárabb lesz, köldökét közelítı keble az álla alá magasodik. A fogbajos férfi főrészlapot kap a szájába. A bomláskóros utazó testét csúfító gennyedések beszáradnak, helyük kivirágzik: tarka, illatos, buja sziromtenger növekszik a forradásokon. A rövidebb bal lábú alak zajosan elégedetlenkedik, mert most a másik lába lett kurtább. A fogadós törpe marad, származásán a varázspor sem igazít. A kalmárfeleség szert tesz egy méretes, tornyos hímtagra, melyet még tetoválás is ékesít, így aztán majd bıven része lehet élv-érzetben. Ámbár háborgásából az derül ki, hogy másként képzelte a kéjhez jutást. A lány körül kavargó tömeg sokszólamúan tiltakozik, követel és jajveszékel. Üvöltözésük elnyomja a hálálkodók halk rebegését. A cipófejő kalandor fegyverbe vijjogja a csalódottakat. A jó szándékú Nashua szeppenten átkutatja a dobozka minden zugát-szegletét, ám nincs több varázspor. A kápráztatóan indult elıadás végkifejlete szomorújátékot ígér. Jassal a lány vállát megragadva az ajtó felé nyomakodik az ırjöngı sokaságban. Kiverekszik magukat az éjszakába. Az elıfüttyentett Aldato és a sárga kanca gyorsabbnak bizonyul az üldözık lovainál.

Erdın, mezın, úttalan utakon vágtáznak. Egy ligeten átlovagolva jókora tóhoz érkeznek. A víz békés mormolással simogatja a partszegélyt. Álombódult madarak ringanak a hullámfodrokon. A tavat ölelı réten hajladozó füvek és virágok fölött tünelkék vigadoznak. Az éjtündérek áttetszı szárnyak közé foglalt, tőkarcsú, hosszúkás teste olyféle táncot jár, mint a szélfútta gyertyaláng. Kislányoskisfiús vonású arcukról derő árad. Simogató hangon dúdolnak, csevegnek. A jövevények láttán felhagynak a táncolással. Szárnyaikat alig-alig rezzentve úszkálnak, lépkednek, cikáznak a levegıben. Csigavonalban felpödört csápjaikat elırenyújtogatva végigtapogatják a lovasok haját, ruháját, majd nevetgélve szétrebbennek, és folytatják mulatságukat. Jassal nem száll le a lóról, hanem lefordul róla. Elnyúlik a főben. – De jó! Végre alhatok! – nyögi, majd a lányra mordul: – Tőnj el, mire felébredek! Nashua rá sem hederít. Jobb lábát a sárga kanca nyaka fölött átvetve a földre szökken. A kantárt leoldva szabadon ereszti lovát a mezın. A fáklyaszerően nyurga szárú, sárgálló virágokkal és harsányzöld náddal szegélyezett öbölbe lépdel. A sekély vízben eldobálja a démonok nyáladékaitól ragacsos, bőzös ruháit, és beúszik az álmosan ringatózó madarak közé. Ujjait a tarkója alá kulcsolva hanyatt fekszik. Testét átengedi a lágy hullámverésnek. A feje fölött kupolázó sötétkék égboltot, a magasban szárnyaló éjszakai lényeket nézi. Hunyorogva, hosszan bámul egy smaragdzöld ragyogást és izzó rubinpírt váltogató, szemkápráztatóan lüktetı, óriási csillagot, a Jassal medálján díszlı, színét váltogató nemeskı égi mintaképét. Tudja, hogy a vezérlıfény neve Qambollo. A varázsos csillagmással ékített medália a legtöbb gemmaárusnál

kapható, ám az ylonok nemigen kapkodnak érte, ugyanis ha méltatlan akasztja a nyakába, fénye eltompul, kihuny. S hogy ki a méltó? Ezt maga a kı dönti el viselıjérıl. Sokan keresték már dühhabos szájjal az ékmővest, mert a drága csecsebecse fénye a birtokbavétel másnapján/egy holdtöltével utóbb, vagy még késıbb, valamely jellempróbáló esemény hatására kialudt, kacattá fakult. Pedig a násfaárus mindig figyelmezteti vevıjét a nemeskı kényes voltára. Ám a kérdésre, miszerint mégis mire kell ügyelni, hogy a ragyogás örökkön tartson, senki sem ismer pontos választ. Megközelítıt, legfeljebb. Vélhetıen az emberségre kell vigyázni, habogják a vallatóra fogottak. A károsultak izgatottan firtatják: jó, jó, de ezen belül mégis mire? S vajon ık mit tettek rosszul? Hasztalan kérdezısködnek. A csillagmás drágakı ırzi titkait. Nashua elfordul a büszkén pulzáló, színét vérpirosról smaragdzöldre cserélgetı, csóva formájú csillagtól. Tünelkék szálldosnak-lebegnek a víz fölött. Szikrázatos ragyogású, hártyaszerő szárnyaikat átvilágítják az égi fények. A kellemlényeknek is becézett teremtmények Castaq király idejében bármely napszakban szívesen mutatkoztakforgolódtak az emberek társaságában, bejártak házaikba. Természetük elbővölte a kisdedeket, de a kedélyesebb felnıttek is örömüket lelték bennük. A bélrenyheséggel küszködı, morózus alakok azonban utálták ıket. A gonoszabbja rejtett tünelkecsapdákat tákolt, s az elfogott lények kínzásától, megölésétıl sem rettent vissza. Ezen alantas személyek egyáltalán nem kérkedtek tettükkel, a tündekedvelık haragjától tartva. A Szörnyetegeket untatta-ingerelte a tünelkék bája s kedvessége, bántotta szép küllemük, idegesítette behódolatlanságuk. A Szörnykirály elrendelte kiirtásukat. Seregnyi sülytıl gyötört marcona yloni jelentkezett az üldözésre. Tömérdek sok kellemkét mészároltak le, mire feltőnt nekik, hogy a gyilkolástól mi sem változott. Hiába

ontottak tengernyi vért, pontosan ugyanúgy képtelenek örülni a napsütésnek, szélsimogatásnak, hullámringatásnak, kedves szónak, ízes falatnak, vagyis az életnek, mint korábban, így aztán mérhetetlen dühükben tovább öldököltek. A trónra került Fivérek megígérték alattvalóiknak, hogy véget vetnek a pusztításnak. Elrendelték a tünelkevadászat leállítását; ezután egyetlen fabatkát sem fizettek az áldozatok bıréért. Ugyanakkor spionmadarak tömegeit telepítették a birodalomba. A sekély jellemő, otromba hírröpnökök módfelett kedvelték a kellemkék húsát, nedveit. Miáltal a rejtızéshez már amúgy is hozzászokott tündék végképp áttértek az éjszakai életmódra, ugyanis a kémszárnyasok sötétben nem repültek. A kellemlények idıközben elsajátították az emberismeret tudományát, ráadásul varázsolni is megtanultak nagyobb és bővösebb rokonaiktól, a tündérektıl. Ezáltal képessé váltak különbséget tenni ártó szándékú és ártalmatlan ylonok között. Elıbbiek elıtt többé nem mutatkoztak; a tündegyőlölık tehát azt hihették, hogy utáltjaik kivesztek a Világból. Vagyis ugyanaz történt, mint a sárkányok esetében, akiket válogatatlanul irtottak, tekintet nélkül arra, hogy jó- vagy rosszindulatú pikkelyesek-e. A sárkány az sárkány mondogatták éleselméjően, miként ezt is: legjobb sárkány a döglött sárkány, és ölték ıket, nagy boldogan, míg végül csak mutatóba maradt fenn néhány kósza példány. Legalábbis így tudták a pusztítók. Az egyik fennmaradott nem más, mint a kortalan-vén Lekid, a rossz modorú beste, a Viadorok hajdani küzdıtársa. A lágyan fodrozódó vízen lebegı Nashua immár biztosra veheti, hogy hamarosan részt vesz a fejısállatként tartott Lekid kiszabadításában. Tudja, mert ezt – körülötte repkedvén – egy tünelke a fülébe-gondolataiba suttogja. Tehát összegömbölyödik a főben, és nyugodtan elszunnyad. Pitymallatkor arra ébred, hogy kapkodó férfiujjak kutatják

ruháját. – Félreérthetlek? – kérdezi csúfondárosan. – Ne érts félre! A kenıírt akarom! – Fájdalmak bántanak? Kár volt firtatnia. Az iméntig kutató férfiujjak üstöllést szorongatni kezdik a nyakát. Sértetten, hörögve szabadulást követel. Félrehúzódik, kiporciózza a kenıcsöt az agyafúrtan elrejtett tégelybıl. Az elébe tartott reszketeg mutatóujj hegyére mázolja a kijáró hányadot, hajszálpontosan annyit – csak semmi fölös fényőzés! –, amennyitıl a borzalmas kín csillapul, másnapig. Kisvártatva a férfi lehiggad. Olyannyira, hogy még akkor is nyugodt marad, midın a fruska tudatja vele a kellemkétıl hallott hajmeresztı úti célt. Úsznak egyet, befalnak néhány gyümölcsöt, és lóra ülnek.

Alkonyatra érkeznek a mulatságkedvelı kényuraság, Zagar hegymagas kıfallal közrezárt, sokszögő alakzatban épült városa közelébe. A bevehetetlennek tetszı, zegzugos bástyarendszerő, furfangosan elrejtett lırésekkel veszedelmesített, roppant terjedelmő fal fölött tırszerően hegyes torony ágaskodik a magasba, akárha az volna szándéka, hogy keresztüldöfje az égboltot, amúgy férfimód. A síkátorutcákkal zsúfolt város közepén meredezı palotája tornyából Zagar szemmel tarthatja birtokát, amely alaposan túlterjed a kikezdhetetlen falakon, magában foglalja a környezı vidéket; a mővelt földeket, a végeláthatatlan erdıségeket, tavakat és réteket. Mielıtt kiérnének a fák oltalmából, megállnak kis idıre. Megkísérlik elváltoztatni külsejüket, alapos okkal gyanítván, hogy keresik ıket. Nashua vizet merít a közeli patakból. Sarat készít, szakállmohát szedeget a fatörzsekrıl. Ügyesen bánik

az alapanyaggal: Aldatót rozzant hátassá csúfítja, majd tökéletes borostaárnyékot varázsol mindkettıjük arcára. Megvastagítja, feldúsítja saját szemöldökét, ráncokat rajzol a szája köré. Hátraköti, szürke sárral véníti a haját. Homlokába húzza a köpenycsuklyát. Végezetül megráncigálja Jassal karját. A férfi végigméri a mímest. Elvigyorodik, fejét ingatva szól: – Engem nem csapnál be, kölyök. Piszkos vagy, de nem bőzlesz. Hiába mázoltál magadra szırkezdeményt, ráncokat, öklömnyi szemed tündököl. Lerí rólad, hogy a cudar élet még nem rúgott beléd elégszer. Húzd a kámzsát az álladig, és menjünk! Nashua sóhajt, lehunyja szemét. Amikor egy töredékpillanattal késıbb újra felnéz, az arcát fürkészı Jassal megmerevedik. Nem hisz a szemének: fénytelen tekintető, kiégett fickó áll vele szemközt. Akár az ı hasonmása is lehetne. Gyorsan túlteszi magát döbbenetén. – És én? – kérdezi. – Te ronda vagy, vénnek látszol, és utállak! – veti oda a bimbó. – Bár éppenséggel nincs bakkecske-szagod, a nıcskék aligha dılnek a karodba! Te is válaszd a kámzsád fedezékét, mielıtt még koraszülésre ijesztesz egy viselıst! Elhagyják az erdei ösvényt. Alacsonyan szálldosó röphírnökök surrognak-kárognak körülöttük. A mélyülı alkonyat a szokásosnál is lomhábbá lassítja a kémmadarakat. Gyerekjáték volna lenyilazni ıket, ám ezt a várfalon silbakoló ırök észrevennék. Nem marad más választásuk, mint bizakodni álcájukban, a sőrősödı szürkületben. Ügetésben haladnak a felvonóhíd felé. Észlelik a várkapuban ácsorgó, alaposan felfegyverzett katonák sorfalát. Jassal fennhangon tépelıdik. – Fel nem foghatom, mit keresel még mindig mellettem. Miért nem vagyok képes lerázni ezt a szipolyt? – Szipolynak neveztél? Sértegetsz?

A férfi álnok érdeklıdést mutat: – Miért? Minek nevezzelek? Szipirtyónak? – Hamar találd ki, hátha a strázsák firtatják. Mit mondunk, ha kérdezik, kik vagyunk, és mit akarunk Zagar nagyúr városában? A kapuırök nem kérdezik. Két pillantással végigmustrálják, majd átengedik a jövevényeket. Ezen ık nem is lepıdnek meg, mivel a röphírnökök kárálását kihallgatva immár tudják, hogy a város népe egetverı mulatságra készül. A palota elıtti téren csepőrágók, akrobaták és tőznyelık adnak mősort. Azok kedvéért, akiknek ez mind nem elég, harcszolgák csapnak össze, s küzdenek az utolsó leheletükig, akár. Minthogy a vígasság hírére a környékbeli településekrıl is tömegek tódultak a városfalak közé, a fogadós már egy üres szekrényfiókot sem adhat ki Jassaléknak; az istállót is telezsúfolta, de még a lovak patái alatti helyek is elkeltek. – Megyünk tovább! – rendelkezik Viador. – Itt van dolgunk! – szögezi le a lány. – Micsoda? – nyögi a férfi, nem elıször. Hajnalhasadás óta számtalanszor érdeklıdött idejövetelük célja felıl, hasztalan. Nashua mind türelmetlenebbül ismételgette a tünelke által elsuttogott fejtörıt, miszerint: lovagoljanak el Zagar városába, szerezzenek be mindent, amiben hiányt szenvednek, és közben majd azt is megtalálják, amiért odamentek. Jassal csupán azért hiszi el, hogy a süledék valóságot állít, mert a kellemlény egy zacskónyi aranypénzt is mellékelt rejtelmes parancsolatához. Napközben gyakorta megfordult az elcsigázott tusázó fejében, hogy hátrahagyja a – lebénított – csitrit a vadonban, ı pedig a pénzeszacskóval – és persze a gyógyírral! – együtt száguldvást odébbáll. S mindannyiszor szóba is hozta ötletét, ám a bimbó szemernyit sem rémült meg tıle.

Nem vagy te becstelen, szólt mosolyogva. Végtére igazi hıs voltál valaha! Számát sem tudom, hányszor énekeltem magasztos tetteidrıl! Viador felmordult: sosem mőveltem semmi magasztosat! Ám ezzel éppenséggel a másik fél bizonygató dühét lobbantotta fel. Így aztán kénytelen volt hosszasan hallgatni a tulajdon nagyszerőségérıl szóló, legendává szépült-színesedett meséket. Talán a hatodik, hısrege jellegő történetnél kezdte érezni: hiába küzd ellene, tüstént magába szeret! Mindezeket átgondolva megadásra jut. Rendben van, nem megy tovább. Már tudja is, hol tölti az éjt. Biztosra veheti, hogy azon a helyen magában lehet, még a cserfelı cinka se megy utána. Elégedetten elvigyorodik. Egymásnak támaszkodó, keskeny, kétszintes építmények között léptetnek. A férfi pillantása a közeli épület falán lengedezı körözvényre siklik. Kissé begyökeresedik lova hátába, mikor rádöbben, hogy az elfogandó felséggyalázókról készült rajzok ıket ábrázolják. İ volna a lófejő, csimbókos hajzatú, vitorlafülő, süppedt szemő, rút fickó? A tépett tincső, kifordult szemő, lila nyelvet lógató hullaféleség pedig nem más, mint a vakarék? Akkor jó! Nincs szükség az álcázásra! A közepesen koros, kétes alakká maszkírozott Nashua is felfedezi a festett sértést. – Micsoda?! – hörren bordóra váló arccal. – Mi az, hogy érted annyival több jár?! Hercegi rang és javadalmak!? Hiszen én is ott voltam a palotában! Saját fejemmel ökleltem le Retart! Megszöktettem a neki szánt szüzeket! Kiszabadítottam a kivégzésre váró foglyokat! Legalább egy grófság dukáljon annak, aki engem elcsíp! Különben is, nélkülem a szomszéd faluig se jutnál! – Ugyan már, miért ne jutnék, nyelvelı? – Hát csak azért, mert ha nem cipelném utánad a kenıírt, már rég miszlikbe vagdostad volna magad kínodban! És azt

szörnyen sajnálnám! De nemcsak én, hanem az összes, elnyomástól szenvedı yloni siratná fuccsba ment szabadítóját! Most elképzelem, amint arról a hısrıl dalolok a vásárokon, kocsmákban, aki azért nem volt képes hazahozni Castaq királyt, mert ezer intelem ellenére is meghágta a dögvészes Ronchát! És persze oly gyötrelmes kórságot szedett össze tıle, amitıl hallatlanul ideges lett! Eldalolnám ezt a hıst, amint mindenfélét tömdös a fogai közé, csak hogy ne vinnyogjon fájdalmában, mivel az nem férfias! S dalolnék, dalolgatnék, például arról, hogyan próbálja hőteni lángoló cicerélıjét, bármi nedvesbe, hidegbe beledugaszolva... – Befejeznéd? – mordul közbe Jassal. – Egyetértek: hercegséget érdemelne, aki megszabadítana tıled! Ha még egyszer szóba hozod a kínos balesetet, végzek veled! Elıbb azonban csúnyán megkínozlak! – Megkínzol? – csodálkozik Nashua. – Mi az hogy! Nem érdemled, hogy könnyen halj meg! A magadfajták szenvedjenek meg a halálért, csúszva-mászva rimánkodjanak érte! – Képes volnál? – leheli a lány, tágra nyílt szemmel bámulva a férfit. Egy könnycsepp is legördül. A sármaszat álorca veszélybe kerül. Viador zavartalanul folytatja. Hajuknál fogva vonszolt némberekrıl, leharapott orrokról, kiszürcsölt szemekrıl, kitépkedett végtagokról mesél. Közben céltalanul poroszkálnak a köröttük hemzsegı tömegben. Egyszercsak egy kéz ragadja meg Aldato kantárszárát. Jassal lepillant.

Kicsiny öregember csimpaszkodik a szíjba. Piheképpen puha, vékony szálú haja s arcszırzete a szélrózsa minden irányába meredezik, akárha delej késztetné erre. Kékesszürke arcbırén mély ráncok rajzolják ki élemedett korát, nyerges-kampós orra keskeny, akár a késpenge. Hosszúkás álla jócskán elıreugrik, középpontjában árnyékos gödör mélylik, ebben dúsan szırös, fekete pók lapul, ám az is lehet, hogy csak egy ritka rút szemölcs. Karomszerő ujjain áttetszıen vékony bır feszül, göbös csontjai már-már keresztülfurakodnak rajta. A jelenség sötét színő, furcsán fényes köpenyt és többszörösen kunkorodó orrú lábbelit visel. – Kövessetek! – parancsolja reszketeg aggastyánhangon. – Kövessen a csúz! Tágulj tılünk! – förmed rá Viador. – Nincs szükség a tudományodra! – Kövessetek a kacatos boltocskámba! – makacskodik a pihehajú. A kantárszárat elengedve a közelben rogyadozó, apró ablakos, rozzant ajtajú, cégértelen építmény felé indul. Hegyes karmú mutatóujját elıretartva halad. Valósággal utat fúr a tömegben. Vállon vagy lapockán koppant minden figyelmetlent, aki nem húzódik félre az útjából. Az ilyképpen megbökött személy a levegıbe rándul, s több lépéssel távolabb ér földet. Zavarodottan körbenéz, hunyorgat, pislog, mit sem ért. A matuzsálem a düledezı házhoz érkezik. Kitárja a limlomszerő ajtótáblát. Int, hogy kövessék. Jassal megmakacsolja magát. Nashuára pillant. – Miért mennénk utána? – kérdezi. – Tán neked kéne vetéltetı fızet? Kebelnövesztıre, hajdúsítóra vágysz? Mit tudhat a sarlatán? Míg ı ezt a lány felé fordulva végigmondja, Aldato lehajtott fejjel besétál a keskeny ajtón. Óvatlan lovasa lezúzza mindkét

térdét és a halántékát. A lehetségesnél jókorászor tágasabb, alacsony mennyezető helyiségben találják magukat. A komor színő fával burkolt falak elıtt üvegajtós, titokfiókos szekrények sorakoznak. Rejtelmes homály terjeng, és különös, az ideggyökerekig ható illatelegy szálldos körülöttük. A piheszakállú aggastyán székre hág, s felmászik a különféle kenıcsös, szagosítós és piperekrémes tégelyekkel, éktárgyakkal, fóliánsokkal, játékszerekkel és ezer mással megpakolt tárlók elıterében álló, rozoga pultra. Lesimítja ágaskodó hajzatát, szırzetét. Bár az menten újra felmered, már nem bánja. Inkább a fülébe váj a kisujjával, s kipiszkál egy férgecskét. Közel tartja a szeméhez a körömhegyén vonagló teremtményt, majd a hüvelykjével lepattintja onnan. A rémülten kapálódzó rágoly átrepül a szobán, az átláthatatlanul szutykos ablakhoz koppan, s lezuhan. A matuzsálem áttetszı, szürkéskék szeme Viadort fürkészi. – Nevem Galiba – szól reszketeg vércsehangon. – Kacatos kalmár, vagyis már-már varázsló vagyok. Atyám szemer, anyám félgojla volt. Úgy tudom, van egy zacskó aranyatok. – Rosszul tudod. Kardom van – feleli Jassal, hanyagul meg is mutatva a szóban forgót. – Ne riogass, halandó! Engem a halál nem érdekel. Ugyanis szörnyen untat az élet. Én már minden vacakságot láttam, hallottam, éreztem, miriádszor. Mindent az unásig ismerek. – Ujját, hangját felemelve a harcosra förmed. – Itt várlak, istentelen régen! Megdöndül fölöttük a mennyezet. Falmálladék porlik a fejükre. Galiba békéltetı mozdulatot tesz. – Nos, legyen: nagyon régen várlak. Mindent elrontottál, amikor cserben hagytad Ylonia népét, és... – A lényegre! – ripakodik közbe Jassal. – Ezt a zengzetet viszont én unom, istentelenül! Ismét megrázkódik a ház. Vénséges por szitál rájuk az

alacsony plafonról. – Neked már rettentı rég útnak kellett volna indulnod az Alvó Királyért! – zsémbel az agg. – Idıtlen ideje itt rohadok, rád várva, a kacatos boltocskámban! Miattad mindenkinek roppant rossz sora lett! Vegyük példának Lekidet, a fogoly sárkányt! Erıtlenre fejték! Teljesen legyengült! Vajh tud-e még repülni? Vagy a forgókereket hajtó Azint! A szerencsétlen óriásnak azóta csaknem tövig kopott a lába a szüntelen körbekörbe mászkálástól, tehát már nem is igazi óriás! És a mákonyszertıl tompult Castaq király is oly régóta alszik, hogy kétséges, felébreszthetı-e egyáltalán! Lehet, hogy ennyi alvástól egészen elhülyült! Viador a fejét ingatja. – Nem bírsz bőnbánatra. Engem ez nem érint meg. – Dehogynem! – csattan fel Nashua. – Igenis, szerfölött megérint! – Ne cserfelj, hajadon! – morran Galiba, rá se nézve. Tekintetét Jassal szemébe akasztva folytatja: – Régóta itt tengıdöm, téged várva! Kezdetben még víg kedvem volt, őztem a házas asszonyokat. Na persze, majdnem mindegyik hasas lett, és hordóvá hízott. El is ment tılük a hangulatom. Azóta már a zabibabák is felnıttek! Ennyit késtél! – Nem önszántamból penészedtem a Halál Kertjében! Ha nem hagysz békén ezzel, máris odébbállok. És te újfent hajkurászhatod régi szeretıidet. Nyugodt lehetsz, elvirultan aligha hasasodnak meg. Mit akarsz tılem? – Mit, mit? Hogyhogy mit? – kaffog Galiba. Két kézzel megragadja és meglötyögteti a fejét. – Az emlékezetem kissé szitás – dörmögi. – Mit is akarok? Mit is, mit is? – Átadsz nekünk valamit – segíti Nashua. – Mi lehet az? Fejtörı? Bölcselet? Tanács? Vagy holmi? Tudod: van egy zacskó aranyunk! Galiba tüstént az emlékezete nyomába lendül. – Igen, át kell adnom nektek a... – kezdi, majd megdermed.

Elırenyújtja kezét. Tenyérbırét mélyen bevésıdött vonalak és háromszögek szabdalják. – Hol az arany? – Jó helyen – szögezi le Jassal. Fogcsikorgatott-türelmesen firtatja: – Nos, mit kell átadnod? Galiba elırébb csúszik az imbolygó pulton, lelógatja lábait, kalimpálgat velük. Lábbelije kunkori orrát nézi, amint az hosszan kinyújtózik, majd visszatekeredik, s kezdi elölrıl. Sercegısen vakargatja a fejét. Körbetáncoltatja üregében áttetszı szemgömbjét, hümmög. – Lássuk csak. Megkaptad Santo szemét? Jassal a homlokán ragyogó smaragdra bök. A kérdezı jóváhagyóan bólint. – Megkaptad Pronsas szívét? Viador megütögeti a rubinköves kardmarkolatot. – Megkaptad Sirgeb nyelvét? A férfi megérinti az oldalán függı tırt. – Megkaptad Esoto hajtincsét? Az ezüstkígyó dühös sziszegéssel löki el magát Jassal nyakából. Galiba szemétıl hajszálnyira megtorpan, és száját szélesre tátva, kivillantja íves méregfogait. Túlsó végét ritmikusan csörgeti gazdája mellkasán. Az aggastyán fásultan hátrahıköl. – Jól van, na! Megkaptad. Ha ez mind megvan, akkor én most átadom neked a... Szóval átadom. Neked. Én. Khm. Na, mit is? A kígyófej visszahúzódik. A habogó Galiba lekecmereg a pultról. Mászószékét maga után vonszolva a falnál magasodó szekrénysorhoz csoszog. Kitárja az ajtót, tekintetét végigfuttatja a polcokon. – Ezt se! Ez sem az, az sem ez... Hol is lehet? – motyogja. Székére kúszik, turkálni kezd, odakapdos ehhez-ahhoz. Félresodor valami haszontalanságot. Gyakorta a háta mögé hajigál ezt vagy azt. Enyhén meglepett vendégei ruganyosan hajladoznak félre a

röpködı tárgyak útjából. Egy kiszáradt, poros gyökérköteg homlokon találja Aldatót. A háborgatott mén szörtyögı hangot hallat. Máris repül feléjük a következı darab: egy lombikban ücsörgı homunculus. Ezt lágyan lebbenı selyemsál követi, pöttybogár mintázatú. Majd egy csokor pergamenné száradt, teaillatú rózsa suhan át a szobán, a ritka ezerszirmú fajtából. Kisvártatva egy gránátköves násfa lódul feléjük. Ezt Nashua ügyesen elkapja suhantában, és a ruhájába süllyeszti. Jassal feddı tekintetére válaszul megvonja a vállát. – A gránátkı az életerı tüzét ırzi – tudatja. Egyszercsak Galiba elégedetten felhorkan, s a lába mellé dob valamit a pult takarásában. Késıbb – a titokfiókokat kihúzva-belökve, földre hajigálva – találatot jelezvén mind gyakrabban horkantgat. Következetesen, balról jobbra, zegrılzugra lomolja végig a hatalmas szekrényeket. Lovon ülı vendégei a nyakukat nyújtogatva próbálnak belesni a szúrágta pult mögé, hasztalan. A szívósan terjengı, furcsa illat az idegeik köré tekergızik, eltompítja érzékelésüket. Elıbb csak részegültnek, majd mind nyilvánvalóbban elhajoltnak érzik magukat. Viador összeszedi józansága maradékát. Az ablak mellé lépteti tántorgó ménjét, és berúgja az üveget. Sülı hús szaga és csatornabőz árad be az ünneplı utcáról. Aldato odébb támolyog, két lábra magasodik. A rozzant ajtó is leomlik. Levegı ront a szobába. Ekkor a padlón heverı pergamenrózsa szirmai hússzínővé élednek, kitelnek. Verdesve leszakadoznak a szárról, szanaszét kavarognak a légáramlatban. Olyféle varázsos illatot árasztanak, aminıt az ember csak gyermekként érez, és mert utóbb képtelen újrateremteni az emlékezetébıl, holtáig szívfacsaró vágyakozással sóvárog utána, hasztalan. A kacatos boltocska légterével együtt a fejük is kiszellızik. Galiba sajnálkozva tekint rájuk.

– Jobban jártatok volna, ha tőritek a bőbájolást. Akkor gyors halállal, hamarabb szabadultok. Nekem majdnem mindegy! Ti akartátok másképp! De most aztán megnézhetitek magatokat! Mehettek az Útra. Hoppá, még nem is kérdeztem: megvan az Új Szent Könyv? Jassal bólint. Jobban érzi magát, ha tenyerét a kard markolatvasán tartja. A rubinkı lüktetın melengeti bırét. – Mi van benne? – firtatja a kacatos. – Semmi – felelik egyszerre. – Tehát a lapok üresek? – Ezt jelenti a semmi – dünnyögi a lány, unottra váltan. Galiba kuncog. Nevettében láthatóvá teszi hosszúkás, barnult rágóit. Ezek csodálatosan kiegyenlítik egymást: ahol az alsó foga hiányzik, ott a felsı nyúlik be a helyére, ahol a felsı agyar kallódott el az ínybıl, ott az alsó kellıleg hosszú, hogy kitöltse az őrt. – Jól vigyázzatok a Könyvre! Anélkül Castaq király nem kormányozhatja birodalmát. – Nem mintha tudnád a választ, mégis megkérdezem: mihez kezd a király az üres kötettel? – érdeklıdik Nashua. – Ostoba hajadon! És éppen rád bízták a Varázskönyvet?! – csattan fel Galiba. – Ha még nem vetted volna észre, tudd meg tılem: az yloniak erkölcse porrá züllött! Ezt példázni itt vagyok én! Minden szabályt, törvényt újra kell gondolni, ismét meg kell tanulni! Ezen új tudásra vágynak a Fivérek, azt remélvén, az lesz majdan az ıket gazdagító, népet leigázó varázslat. Nos, fogjátok a holmitokat! Már mióta tartogatom nektek! – Nekünk? – nyögi Jassal. – A süledék mindvégig velem lesz? – Nektek hát! A Viador, a Mímes, na meg a többiek. Így áll a jóslatban. Ti most megpróbálkoztok a lehetetlennel, de legalábbis a kevéssé lehetségessel: megszabadítjátok kényuraitól a népet, némi fényt kevertek a sötétséghez.

Megjegyzem, én nem hiszek ebben, de nem azért vagyunk itt, hogy errıl filozofáljak. Máskülönben nem vesztegettem az idıt, míg emberöltın át vártalak, mert nemcsak zabibabákat csináltam, hanem gondolataim is támadtak. Ezt nevezem filozófiának. Ám erre most nincs idı. Na persze, ha elkábultatok volna, miként terveztem, és bezárhatlak a pincében lévı ketrecbe, akkor mesélhetnék a világlátásomról, míg föl nem fordultok, vagyis aligha érnék a végére. – Nem tömöríthetnéd dióhéjba a közlendıt? – kérdezi Nashua. – Untatlak netán? – Dehogyis, kedves és bölcs Galiba! Szájtátva hallgatnálak, míg meg nem vénülök! Csak hát tudod, szégyentelenül kíváncsi vagyok: mit is kell átadnod nekünk? – Tényleg, tényleg! Igen – kap fejéhez a kacatos. – Hoppá! Azt vajon tudod-e, mit kell verselned, ha átoklény támadna rád? – Átoklény? – Hol éltél te eddig? Valami barlangban, az emberektıl távol? Nos: ha valaki rontást tesz rád vagy megátkoz, amire bízvást számíthatsz, azzal átok- vagy más néven féreglényt hoz létre. Az pedig rád talál, és nem hagy nyugtot, míg meg nem ırjít vagy ki nem nyuvaszt. Nashua szeme mohón felcsillan. – Hogy szól a vers? – Fontos tudnod? – sóhajt Jassal, majd álnokul hozzáteszi: – Legbájosabb hajadon! Ugyan ki átkozna meg téged? Galiba feltartja vastagon elszarusodott, kampós körmő mutatóujját. – Nem hívod, de jön küldöd, de ragad nem fogja varázspor izmosítja átok! – mormogja színpadiasan. – Ennyi volna? – leheli a lány. – S ez hatásos?

– Szállj vissza,eredj küldıdre tekeredj mindig azon szoríts aki győlölködik!* Nashua elismétli a védırigmust. Galiba bólogatva hallgatja. Ez igen, az okos tanítvány elsı hallásra beitta a tudást. – Rémes a rímes – finnyáskodik Jassal. Majd rábámul a pultra hajított poros, győrött, jobbára felismerhetetlen rendeltetéső, ócska holmikra. A már-márvarázsló büszkén mutatja a lomrakást: – Tessék! Palást, fegyver, vért, öltözet, kettıtök számára. Itt van minden, amire szükségetek lehet. Öltsétek fel a köpenyt, és vegyüljetek a mulatózok közé. Zagar ínséglázadástól tart, ezért rendezi a népünnepet. Ne mulasszátok el a kardnyelıt, a táncosnıket, a harcszolgák küzdelmét! Hol az aranyam? Nashua a pulthoz léptet, egyenként kézbe veszi, megforgatja a kacatokat. Vállára veti a foszlott palástot. Összeköti egy ringy-rongy nadrágféleség szárait, kifordítja üleprészét, s az ekként hevenyészett zsákba lökdösi az ócskaságokat. Kissé furcsállja, hogy a jókora kupac haszontalanság egyáltalán nem púposítja fel a tarisznyát. Végül a lapos csomagot a köpenye alá löki, s Galiba markába ejti a pénzeszacskót. Az aggastyán a tenyerébe rázogatja az aranyakat, cuppanós csókot csicserget mindegyik után. Egyenként a szájába veszi, megharapdálja a csengı-bongó, fényes érméket. Nincs nála boldogabb lény a környéken, amikor magára hagyják. – Pompás üzletet kötöttél – fanyalog Viador az utcán. A sokaság idıközben a palota elıtti térre hömpölygött. Hangos zene szól, dalolás, kiáltozás hallszik. Negédes szellı táncoltatja a sültek illatát. Jókora hordókkal megrakott szekér dübörög el mellettük. *

copyright by Galiba

Kolbászt és cipót harapdálnak vacsorára, bort kortyolnak a falatok után. Lovaikat vezetve tovább sétálnak a sokadalomban. Egyszerre csak azon kapják magukat, hogy akkor sem hagyhatnák el a tőtornyos, sallangos palota elıtt elterülı, zsúfolt teret, ha akarnák, mivel azt fejbúbig felfegyverzett katonák fogják közre. Így aztán a többi ottrekedt alattvalóval együtt nincs választásuk: meg kell tekinteniük a királyi mímesek elıadását. A játékszolgák csapatát szemerek alkotják, de néhány gojla is tündököl közöttük. Utóbbiak, magasak lévén, a Fivéreket formálják meg, élıképszerően. A Kinson királyt alakító fickó terpeszkedik a legnagyobb, legdíszesebb trónszéken, lábát az elıtte hasaló gojla hátának zsámolyán nyugtatja. Kondér mérető aranykoronát, földig omló, fényes, bíbor palástot visel. Méltóságteljesen szemlélgeti-fújogatja pecsétgyőrői sorát, majd maga elé mered, és nézésével fenségességet fejez ki. A Retart megszemélyesítı mővész szerényebb trónuson csücsül, s az elıtte lévı asztalon fekvı, vaskos fóliánsba írogat egy hosszan ívelı, légiesen pazar, százszínő madártollal, lévén tudós. Idınként felemeli fejét a fáradalmas szellemi munkából, és messzire tekintve elgondolkodik a nép boldogításának további lehetséges módjain, még újabb harácsnemeken. Írópennájának hajlékonyan bókoló, szöszös vége a szoborszerően mellette meredezı, tintástégelyt tartó gojla orrát, arcát csiklandozza. A szolga nem és nem tüsszent. Kényszerő fintorai ellen is elszántan küzd, ígyként jelképezve ura iránti mély alázatát. Ermo megformálója az uralkodói szék karfáján ücsörög fél farral, bal lábát a levegıben lógázva. Rövid pengéjő kardja hegyével tőnıdın piszkálgatja halántékát, bajszát, fogai közét. Olykor-olykor a közelében térdeplı szolga hátára húz a fegyver lapjával. Gesztusaival hadúri lendületet, erıt és legyızhetetlenséget sugároz.

A fenséges Fivérek élıképének elıterében zajlik a szemerek elıadása. Történetük népes, dolgos, erényes családról szól, melynek tagjai roppant boldogok, amiért Ylonia szülöttei lehetnek, és olyan kivételes uralkodókkal büszkélkedhetnek, mint Kinson király és fivérei. Mindenük megvan, mert a gazdag föld ajándékba adja nekik javait. Naponta degeszre ehetik, tántorgóra ihatják magukat. Házasodhatnak, párosodhatnak, mulatságképpen gyakorta megtekinthetik a királyi csepőszolgák léleknemesítı elıadását a vásártéren, amelynek hatására sokkal boldogabbá és még erkölcsösebbé válnak. S éppen eme hibátlan idilliumba tör be egy messzi tájról érkezett idegen! A bitang fickó elbolondítja a család képlékeny lelkő, legifjabb leányát: ráveszi ıt, hogy vihogjon, kacarásszon! Mindegy, min nevetgélnek az alacsonyrendőek. E viselkedéssel uralkodóikat gyalázzák, utóvégre röhögcsélésben megnyilvánuló magatartásuk nem egyéb, mint nyegleség, tiszteletlenség, gúnyolódás, kifigurázás, lázítás! Felségsértés, honárulás! A megtört anya a falu panasznokához fordul, eldadogja neki a szégyent, tanácsért esdekel. A panasznok tüstént jelenti az esetet az uraságnak, és az törvényadta jogánál fogva elrendeli az alávaló jövevény és a megrontott morálú leány elfogását, nyilvános kínvallatását és kivégzését. Amikor a katonák megjelennek az ifjú gonosztevıkért, azok hanyatt-homlok elmenekülnek, s ezzel ékesen bizonyítják bőnösségüket. Végtére, ha ártatlanok, miért futnak el? Immár kétség sem fér galádságukhoz. Kezdetét veszi az üldözés. A közerkölcsöt magasztosító cselekmény lassan zötyög elıre, így mindenki jól megértheti üzenetét. Az üdvözített alattvalók fokozottan ügyelnek arra, hogy a megfelelı pontokon a tılük elvárt hangokat hallassák. Az idillium bemutatásakor mámorodottan sóhajtoznak. A honárulók kacarászását, susmorgását hallván felhördülnek

megbotránkozásukban. Midın az anya a panasznok színe elé járul szörnyőséges bánatával, lelkesülten tapsolják a bátor asszonyt. És mélységes felháborodást nyilvánítanak, amikor a honárulók elfutnak a törvényt és igazságot képviselı katonák elıl. Öklüket rázva követelik az elfogást, megtorlást. Elvétve bár, de elıfordul, hogy a kevéssé tapasztaltak, a szórakozottak vagy a javíthatatlanul ıszinték elvétik a reagálást, netán a balgább gyermekek az írótoll lágyan lebegdezı vége által csiklandott szolga emberfölötti szenvedésein vihorásznának, ám mellettük álló szüleik, társaik könyöke még jókor oldalba döfi ıket, s ilyképpen a tévelygık észhez térnek. Nashua az elıtte álló kalmárt figyeli. A sárszín hajú, potrohos, szürkés szakállú férfi szemlátomást azonosul a mondandóval, épp ezért sosem téveszt. Láthatóan a Fivérek megingathatatlan, hőséges híve. Valahányszor hörren, mordul, tapsol vagy igazságos akasztást követel, a vállán egyensúlyozó állatka elvicsorodik. Hamarosan a katonák elfogják a rejtızıket, és a kivégzıtérre vonszolják ıket. Az anya, az atya, a fivérek, nıvérek, nagyszülık és más dolgos, erényes rokonok egyenként leköpdösik, kıvel dobálják a bőnös leányt, és megátkozzák aljas megrontóját, majd kart karba öltve, dalra fakadtan örvendeznek hosszan tartó, kínokkal teli kivégzésük fölött. Mire a pódiumon gyız az igazság és a törvényesség, a csepőszolgák mesterkélt játékmodorától elgyötört Nashua kiteljesíti megfigyelését. Eszerint a kalmár vállán billegı állatka vicsorgatását nem a gazdája viselkedése váltja ki. Dühét a mímesek játékmódja okozza, s azt tetézik a körülötte tolongó emberek reakciói. Jassal a csuklyát az arcába húzva toporog a sokadalomban. Türelmetlenségében, haragjában a fogát csikorgatja, kardját markolgatja, másik kezével társnıje felsıkarját szorítja. A cselekmény kínzóbb fordulópontjainál

körmeit is a vakarék csitri bırébe mélyeszti. Nem hajlandó együtt tombolni, ordítani a tömeggel. Egy muszájtapsolást követelı résznél a kalmár hátrafordul, és fürkészıen végigméri a szenvtelennek rémlı csuklyást. Szeme sarkából az állatkára sandít, ám épp akkor az se csinál semmit. Nashua látványosan legyezget az arca elıtt, jelezvén, hogy a mellette álló személy bolond, és szóban még hozzáfőzi: – Vak, süket, agyalágyult. S béna karú. A vicsorka hisztérikusan felvinnyog. A lány szemet mereszt, nyelvet ölt rá. A Fivér-párti fickó rosszalló fejcsóválással visszafordul az emelvény felé. Nashua széles taglejtésekkel tapsolja az ámítószolgákat, s közben odébb taszigálja Viadort az embermasszában. Oldalazva távolodnak a királyhő férfi veszélyes közelségébıl. Késıbb Jassal búcsúpillantást vet iménti helyükre. Észleli, hogy a vicsorka eltőnt a kalmár válláról. S valahára a kacarászás bőnébe esett elvetemült pár kimúlik a kínpadon. A mímesek hajladozva lehátrálnak az emelvényrıl. Egyikük lélekszakadva félrerohan sorozatot tüsszenteni. A teret közrefogó katonák visszahúzódnak. Alighanem fájlalják, hogy ezúttal egyetlen honáruló sem leplezte le magát, s nem csinálhattak nagy fogást. A publikum immár szabadon tovább taszigálódhatna, ám mégis marad. Ugyanis színre lép a kardnyelı, s értelemszerően kardot nyel. Majd egy szikár fickó magába töm két marék patkószöget, miszlikbe kalapál egy fémsisakot, s azt is elfogyasztja. Mindeközben óriási feneket kerít sajátos étvágyának. Kisvártatva jön a kaftános, turbános, kormos képő tőznyelı, s szintén ricsajos külsıségek közepette eltüntet a

szervezetében néhány fáklyalángot és egy hatalmas viaszgyertyát, utóbbit kompletten. Utána következnek az izomköteges testő birkózók. Az ugribugri, fürge légmutatványosok. Végül a merész ruhakivágású táncosnık mulattatják a nézıseregletet.

Továbbra is érkeznek a hordós szekerek. Már jócskán leszáll az éj, midın kidoboltatik a várva várt, legfıbb attrakció: a dolgosait módfelett kedvelı Zagar nagyúr kegyébıl, mindnyájuk élvezetére, rögvest összecsapnak a harcszolgák. A viadalra kíváncsi tömeg elözönli a küzdıtér köré ácsolt lelátót. Tapsolnak, dobognak és fütyülnek, amíg a harcsegédek elhelyezik a porondot bevilágító fáklyákat, elıkészítik a holttestszállító kordékat, a sérültvivı taligát. Aki az összecsapás végén nem lesz képes saját lábán távozni, azt a küzdelmi felügyelı ledöfi a kardjával. A felcser csak az értékesebb harcszolgákat veszi gondjaiba, ıket majd taligán viszik el a színrıl. Jassal és Nashua nem tolakszik fel a lelátóra. Lelnek egy kellemes zugot, ahonnan a lökdösıdéstıl távol, lóhátról kísérhetik figyelemmel az eseményt. Mások is birtokba vennék a pompás nézıhelyet, ám ötletüket hamar elvetik, látván, hogy a különös palástot viselı lovasok egyike nyavalyatörısen vonaglik-rángatózik, a másik pedig teljesen a köpenyébe burkolózik, nemcsak az arcát, de még az orrhegyét is elrejtve. Vagyis minden bizonnyal ragadós kórságok kínozzák ıket. Még a katonák is elkerülik a mételyességgyanús figurákat. Nashua a Galibától kapott palástoknak tulajdonítja szerencséjüket. Amikor felöltötték a poros, fakult, molyrágta rongyokat, azok rövid idı alatt átváltoztak. Elıbb kiterebélyesedtek, felvéve viselıik körvonalait, majd nyersbır

színővé csinosodtak. Furcsa kisugárzásuk fokozatosan erısödött, mostanra képessé váltak mások megtévesztésére, összezavarására. A varázs csupán az állatkára nem hat. A leány tovább küzd a köpeny alá rejtett, mindenáron szabadulni igyekvı vicsorkával. A teremtmény már az összes kézujját végigharapdálta, benyálazta, lekarmolta. – Engedd el – kéri Jassal. – Nem! Az enyém! Én loptam! – Mint a gránátos násfát? Meg a korallköves győrőt? – Azokat nem loptam, Galiba vágta hozzám ıket! Eszerint neki nem kellettek! Tudd meg, a korall az élethév szimbóluma! – És a vicsorka mire való? – Nem láttad, milyen szép? Tényleg nem fogtad fel, mit tud? Viador nem felel. A bimbó a nyakbırénél fogva megragadja a lényt, és palástját félrelebbentve, felmutatja néhány pillanatra. A kölyökmacska kicsinységő állatka izmos, ruganyos testét finom tapintású, puha prém borítja. Kerek fejét karéjos formájú, áttetszı denevérfülek ékesítik. Ezek mutatós voltát fokozza, hogy belül fehér, kívül fekete szırrel lepettek. Arcát fekete maszk takarja. Macskafélékre jellemzı, ferde szemrésbıl villognak elı jókora, zöldeskék szemei. Lapos orra alatt – a mosolyos ívő ajak vonalát követve – elfogy a sötét álarc. Szája, álla fehér színő, akárcsak kackiás bajusza és dúsan szétágazó, hosszú szálú szemöldöke. A továbbiakban ez a kétféle szín kevergızik rajta. Karmos majomujjacskái felemás színőek. Méretes farka koromfekete, az egyensúlyozáson kívül kapaszkodásra, lehorgonyzásra is remekül alkalmas. A megejtı küllemő teremtmény éktelenül morog, köpköd, harap, valamint karmol. Nashua megelégeli a vele vívott küzdelmet. İszilajságát a ruhája alá gyömöszöli, az ügyesen elrejtett kenıcsös tégely közelébe. Teste melegében Vicsorka hamar ellágyul. Összegömbölyödik, gyengéd nyögéseket

hallat, immár puhává finomult mancsával dögönyözı mozdulatokat tesz. A publikum ordításban tör ki. A harcszolgák a vívótérre tódulnak. Elıbb az alja tusázók csapnak össze. Ezek nem kaptak kiképzést, azért kerültek a porondra, mert Zagar nagyúr, vagy a korona ellen vétkeztek: nem estek térdre az uraság elıtt, nevetni merészeltek, netán hangosan elégedetlenkedtek, esetleg kiejtették Castaq király vagy valamelyik Viador tiltott nevét. A harcolók rövid és hosszú, görbe és cikcakkos pengéjő karddal, vívótırrel, vetıhálóval, láncos buzogánnyal szúrják, gáncsolják, csépelik egymást. Ruházatuk nem alkalmas a kardcsapások, ütések felfogására, tompítására. Sarut, ágyékkötıt, karvértet, homlokpántot viselnek, sorra hullanak. Az elbukottakat a lábuknál fogva vonszolják a porond szélére. A tevékenysége fontosságának tudatában lévı, díszes öltözékő küzdelmi felügyelı egyenként rájuk pillantva hozza meg döntését. Az, aki számos sebbıl vérezve is elég hevesen vergıdik, s azt hörgi, jól van, táncolni volna kedve, kap még egy lehetıséget: visszatérhet a harcba. Azok, akik bágyadtabbak a vér- és végtagveszteségtıl, hasztalan fogadkoznak, hogy majd felépülnek, ıket a felügyelı legott szíven szúrja kardjával. Néhányan jóval kínosabb helyzetben kerülnek elébe, azzal elfoglaltan, hogy visszagyömöszöljék a felhasított hasfalukon kitüremlı zsigereiket. İk elhaló hangon szabadkoznak, amiért nincs erejük az életükért könyörögni, de még mosolyogni sem. Ezeket a provizor habozás nélkül ledöfi. Midın egy vitatható állapotban lévı harcszolgát húzgálnak elé, az tisztelete jeléül – és föveg híján – már-már a fejét veszi le elıtte, ám hiábavaló az alázat, a küldetéstudattól áthatott felvigyázó hanyagul lecsapja az amúgy is jócskán lemetszett kobakot. Az alja tusázók fogytával következnek a gyakorlott

harcszolgák. E hírességeket név szerint szólítják küzdelembe. Az elıttük fellépıkkel ellentétben ık nem vívhatnak egyenlıtlen eszközökkel, nemtelen módokon. Gyorsan megölniük sem ildomos egymást, mivel gazdájuk sokat áldozott rájuk, etette, itatta, képezte, ruházta ıket. Összecsapásuk során akrobatikus mozgalmasságra törekednek, titkolatlanul élvezve a publikum figyelmét, tapsát, ırjöngését. Az elsı páros tunikaszerő, combközépig érı ruházatot visel. Ujjatlan bıröltözékük – különleges kikészítése folytán – csaknem páncélzattal ér fel. Kemény szárú, vasalással megerısített csizmájuk térd fölé magasodik. Fejüket díszes sisak oltalmazza a kardcsapásoktól. Míg ık vívnak, az ajzott közönség lehiggad valamelyest a korábbi vértenger látványa által keltett gerjedelmébıl, és áttér ezen, nemesebb élmény befogadására, hogy aztán teljes odaadással, hangos ovációval fogadják a második párost. Pomgo és Sandon váll váll mellett, futólépésben érkezik a porondra. Erıteljes testfelépítéső, ékesen öltözött férfiak. Páncélbır ruhájukat aranyló csatok, győrők, karikák teszik feltőnıbbé. Egyikük horgas csırő madárfejet mintázó sisakot visel. A másik fejvédı rostélya bıszült fenevadat formáz. A harcszolgák megállnak a küzdıtér közepén. Zagar nagyúr páholya felé fordulva leveszik a sisakot, és mélyen meghajolnak. Felemelkedés közben teljes kört tesznek tengelyük körül, hogy mindenki láthassa ıket. Nashua szeme megakad Sandonon. A fekete hajú férfi tincsei a homlokába kócolódtak az uraság elıtt bókoltában. Vonásain nem látható alázat, arca mégsem szenvtelen. Harag és valamelyes zavarodottság olvasható le róla, mintha néhány perce még dühítı társaságban vitázott és vedelt volna. Töprengı, lobbanékony alkatra valló, magas homlokát két barázda szeli át. Vaskos szemöldöke alatt, mélyen ülı, tág résben hővös pillantású, acélkék szempár

villog. Hosszú orra széles, húsos cimpában végzıdik. Felsı ajka feszes, a jóval dúsabb alsó enyhén lebiggyed. Sarkos álla párnás, s csak hajszál híján nem gödrös. Arcbırét borosta sötétíti. Az orrkagyló és a száj mellıl eredı ráncok láttán a lány úgy véli, Sandon a harmincas évei elején járhat. Harcszolgák esetében ez már élemedett kornak számít. A tusázók visszateszik fejükre a sisakot. Elırántják villogó pengéjő kardjukat, és összeugranak. A bestia-ábrázolatos fejvédıben küzdı Sandon mozdulataiból kiviláglik a gyakorlottság. Kirobbanóan fürgén harcol. Lendületesen, nagy erıvel löki félre, hárítja a rázúduló csapásokat. A nevét bömbölı közönséget gyakorta megörvendezteti a cégérének tetszı ugrással: kardhegyét a földbe döfve a magasba pattan, tölcsér alakú porfelhıt kavarva átfordul a markolat fölött, s fegyverét két kézre ragadva érkezik talpra, rendszerint az ellenfél testközelében, szúráselınyt élvezve. Ilyenkor azonban csak jelképesen él a döfési lehetıséggel, azt eljátszva sebesen visszahátrál, és bezsebeli az ovációt. Pomgo is szívesen megcsinálná a mutatványt, de folyton felsül vele. Felbukásait jócskán el is túlozza. Mivel bukdácsolását nem nevethetik, lelkesen tapsolják. İ mást tud jobban, ügyesebben. Így aztán a publikum ıt is szereti. Jassal arra lesz figyelmes, hogy a vakarék csitri valósággal ugrándozik mellette a lován, és torka szakadtából üvölti Sandon nevét. S ha Pomgo kardja túl közel talál hatolni a páncélbırbe burkolt férfitesthez, a lány eltakarja az arcát, s csak az ujjai közül leselkedik kifelé. Mi több, az elkövetkezı, még feszültebb mozzanatban csaknem eszméletét veszti aggodalmában. – Hé, hé! – morran Viador. – Mi ütött beléd? Nashua rá se pillantva válaszol. – Nem látod, hogy részeg és elkeseredett? Sajnálnám, ha

megöletné magát. – Aztán miért sajnálnád? Rokonod talán? – Nem szoríthatok egy idegenért? Ha nem tudnád, azért küzdenek, hogy én izguljak, rikoltozzak! – Eddig miért nem rikoltoztál egyik halálfiáért sem? Olyan képet vágtál, mint aki teljesen lenézi az alantas szórakozást. – Mert le is nézem! De Sandon más. Neki lelke van! – Még a ledöfı felügyelınek is van lelke. Sıt, Kinsonnak és fivéreinek is – sóhajt Jassal. Belegondol, s kissé meglepetten hozzáteszi: – Még nekem is. – Sandonnak szíve is van! – Ezt mikor figyelted meg? – Amikor levette a sisakját. – Vagy úgy. Megláttad a szívét a szemében. Itt hagylak neki. – Nem kell itt hagynod! İ jön velünk! – Mire mennénk vele? Teljesen meghibbantál, süledék? A lány megtapsol egy roppant gyakorlattal, ám meglehetıst unottan kivitelezett, széles ívő csapást, néhányszor elrikkantja Sandon nevét, majd kipirultan, ragyogó szemmel közli: – Hallhattad: „A Viador, a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos...” Tessék! Érted már? Jassal nem hajlandó érteni. A fenevad-sisakos férfi ismét elbővöli az érte rajongókat a bravúros kerékugrással. Pomgo lesben várakozik. Amikor az ellenfél a közelébe suhan, kardjával leveri a fejvédıjét. A következı pillanatban szorosan mellette terem, és visszakézbıl halántékon csapja ıt a markolattal. Sandon lezuhan. A madárfejő fickó két kézre ragadja fegyverét, és a földön heverı testbe döfi. Azután lekapja sisakját, és egykedvő képpel meghajol a négy égtáj felé. Minden törzsdöntésnél verítékcseppek

fröccsennek szét tincsekbe tapadt, hosszú, szıke hajáról. Nashua torzult arccal, halkan szőköl gyászában. Jassal megütögeti a vállát. – Éppenséggel Pomgót is vihetjük – mondja. A hullát a lábainál fogva vonszolják kifelé a porondról. Az élettelen férfitest szétvetett karokkal, vércsíkot húzva siklik a földön. Izzadt tincseit belepi és elsárgítja a homok és a főrészpor. Pomgo lehajol a bestia-ábrázolatos fejvédıért, és a halott után viszi. Nashua megvárja, míg a zsúfolt halottaskordéra hajítják a tetemet. Ekkor az ajkába harapva elfordítja lovát. Jassal a keze után kap. – Ne menj sehová, nemsokára jönnek a harcos nık! A bimbó kígyósebesen elırehajol. Fogsorát az ujjait markoló férfi kézfejébe vájja. Mikor a szorítás enyhültét érzi, elhúzza karját, és tovavonul a lóval. Búsan léptet a zötyögve haladó halottaskordé mögött. A rendetlen kazalba hányt boldogultak végtagjai lötyögnek, kaszálnak, csapdosnak a levegıben. Elakadoznak az útszéli bokrokban. Idınként lezuhan valaki az ingatag rakásról. A kocsit húzó gojlák nyögve, szitkozódva visszadobják a porhüvelyt a többire, és folytatják vánszorgásukat a temetıig. A lány végignézi, amint a hullakamrába hordják és felgúlázzák a véres, ernyedt testeket a döngölt padlón. Miután az ajtó becsukódik, és a szolgák távoznak, Nashua leteríti palástját a közelben tornyosuló, évszázados fa földig hajoló lombja alá. Lerogy, és a vicsorkát becézgetve, könnyeket nyeldesve elalszik.

Viador nem siet utána, ám gondolatai sőrőn a nyomába erednek. Tudván, ha egész éjszakára szem elıl téveszti a süledéket, kenıír híján kegyetlenül fájó ébredésben lesz része. Eltökéli, nem elıször, hogy megszerzi tıle a gyógykenıcsös tégelyt. Elege van a függésbıl. Még az is átfut a fején, hogy a cserfelı hajadon bajba kerülhet, ha jövetmenet összeszólalkozik valakivel, vagy túlzásba viszi a kacérkodást. Ám ez legyen az ı gondja. Míg efféléket forgat elméjében, további harcszolgák küzdenek a porondon. A hálátlan tömeg gyorsan feledi az elhullottakat. Üvöltözve, bömbölve szurkol az élıknek, hogy mielıbb kaszabolják le egymást, ontsák ki az ellenfél vérét, vágják fel a hasát, csapják le a fejét. Meglehet, vérszomjas kiáltozásukat nem is gondolják komolyan. Talán csak úgy vélik, biztatásuk nélkül döcögne a mulatság. És persze, eszébe jut a múlt, saját küzdelmei, a halottak, ezrével – és azok szellemei. A Halál Kertje, Deniq, Skelo; az elveszített viadortársak. Körbepillant, hol ihatna meg egy hordócska bort. Ekkor lépnek színre a harcoló nık, és Jassal elhalasztja a lerészegedést. Jóval késıbb, túl a párviadalokon és a pityókázáson is, a hálóhelyül választott, kihalt temetıben ágyaz meg magának egy lırésablakos sírkamrában. A derékaljként használt, Galiba-féle palást atyáskodón óvja testét a nyoszolyaként igénybe vett kıkoporsó hideg keménységétıl. A fı helyen elhelyezett fekhelyen kívül két kisebb szarkofág áll a nyirkos levegıjő, poros kriptában. Ezek alkalmatlanok az élık általi használatra, ugyanis a bennük nyugvó boldogultak életnagyságú szobrai domborodnak rajtuk. A kisebbiken hosszú hajú, komor arcú kislány fekszik, egymásra simított kezeit a mellkasán pihentetve. A másik kıkoporsó tetején fiatal asszony kuporog, egyik lábát elırenyújtva, felhúzott térdét ölelve, szép arcán tőnıdı kifejezéssel.

Viador megpróbálkozik a körömlámpás életre keltésével. Döbbenet: sikerrel jár. Midın a combján csiholt láng táncos fénye bevilágítja a helyiséget, lekecmereg kıágyáról, és alaposan szemügyre veszi azt. A szarkofág oldalán körbefutó dombormő jelenetei szerint a néhai családfı nagy harcos volt, sok csatában diadalmaskodott, de békés idıkben is helytállt, részt vett a város építésében, érett férfikorban nısült meg. A relief nem mesél arról, milyen vég érte ıt és szeretteit. Jassal érzékeli a szoborasszony eredetijének spirituális jelenlétét. Bárki más nyavalyatörısre rémülne ettıl, a tusázó számára nem okoz megrázkódtatást. A Halál Kertjében raboskodva összeszokott a szellemvilággal. Visszamászik a kıfedélre, elfújja a lángot. Háton fekve bámulja a szemközti lırésablakot betöltı, ezüstös ragyogású Holdat. Nem álmosodik el, viszont a szeme átigazodik, és mind több részletet észlel a sötétségben. Látni kezdi a boltozatos mennyezetet, a halálisten túlvilági jóindulatának megnyerésére állított, kavicsokkal töltött kıtálat a falon. A harcos nık nemrég látott küzdelmére gondolva felidézi egyiküket, a legkeményebben verekedı, roppant ügyes Mytiát. A sötét hajú, jégkék szemő, hosszú combú lány újfent Radgát juttatja eszébe. Képzeletben végigsiklik egykori együttlétükön. Felelevenedik elıtte a kedvese elvesztését követı dúlt korszak, a vad tivornyák, lerészegedések. A fizetség ellenében vállalt küzdelmek. A csontvelıig átélt düh és harag, a testétlelkét mérgezı, irigy féltékenység. S végül a kínzó szégyen. Eligazítja a feje alá hajtogatott lótakarót, lehunyja szemét. Nem akar arra gondolni, miféle gyötrelem ébreszti majd, ha egyáltalán sikerül álomba merülnie. Nem kíván a közeli hullakamra felıl hallatszó neszekre figyelni. Az idegen lélek jelenlétérıl sem óhajt tudomást venni. Eltökéli, hogy a földrengéstıl sem zavartatja magát. Aludni fog. Földrengés?!

Mi más lehetne? Erıteljesen mocorog alatta a koporsófedél. Jassal fél szemmel felsandít, az ablakhasítékra néz. Különös. Az építmény nem rezeg. A szarkofágtetı megnyikordul. Csikorogva, nehézkesen odébb siklik. Vele együtt. Nyögés hallatszik a sírláda mélyébıl. Halk szitkozódás. A háborgatott Viador felül, kézbe veszi tırét. Látja a koporsóból kikecmergı alak körvonalait. A jövevény nem érzékeli ıt. Kevésbé idegedzett kriptavendég szörnyethalna ijedtében, ám Jassal nem rémül meg a feltámadótól. Tırét eltéve végignézi, amint a sírlakó kimászik a keservesen nyitott résen, egy pillanatig ülve marad a peremen, majd gingallózó lábbal kifelé fordul, és a padlóra szökken. Továbbra is vakon, felszisszenésszerő hangon mély lélegzetet vesz, majd néhányszor így sóhajt: – Hő! Huhh! Hő! Huhh! A mögötte ücsörgı férfi elvigyorodik. – Félsz idekinn? – kérdezi. A koporsószökevény a vártnál gyorsabban reagál. Könyöke Jassal gyomrába fúródik, felcsapódó kézfeje a homlokán csattan. Viador ráeszmél, hogy asszonyára akadt. Elkapja és elırecsavarja a támadó karjait. Arra kényszeríti a szorításában vergıdı lányt, hogy hátát az ı mellkasához vetve elernyedjen, értésre adva: ha nem ernyed, akkor törik. Amint úgy érzi, teljesen ura a helyzetnek, elırehajol foglya füléhez. – Úgy értsem, hogy szökni készülsz? Dacos hallgatást kap válaszul. A karjai satujában tartott lány mellkasa dühödten hullámzik. Jassal félhangosan elmosolyodik. – Ki a gazdád, Mytia? Hány aranyért vásárolt meg? Mit fog

szólni, ha reggel hőlt helyedet találja? Megelégelted a rabszolgaságot? – Nem vagyok rabszolga! – köpi a kérdezett. – Nem-e? – Nem hát! Tudd meg, szabadnak születtem! Már nem voltam éppen kislány, amikor a szüleim eladtak Maffónak. İ megkedvelt, és kitaníttatott minden harci fondorlatra. Érte harcolok. Ételt, szállást, ruhát kapok cserébe. – Ezt a szállást kaptad a ma éjszakai küzdelemért? – firtatja Viador. – Megsúgom neked: Maffo nem tudja, hogy itt vagyok. Egyébként ismerlek téged? – Még csak felületesen, ám ezen mindjárt segítünk. – Úgy gondolod? – kacag kacéran a nyúlánk, izmos Mytia. Csücsörített szája szív alakú. – Ahhoz elıbb el kell engedned. A férfi lazít a szorításon. – Mielıtt félreértenél, közlöm veled: nem fenyegetem szőzi erényedet. A szabadságodat sem: tılem megszökhetsz Maffótól, nem árullak be. Ha kéred, még segítek is. Jassal vagyok. Láttalak harcolni. – Jassal? Az a Jassal? – Igazad van – sóhajt a férfi. – Így kellett volna mondanom: Az A Jassal Vagyok. – Eressz, eressz! – ujjong Mytia. – Hadd nézzelek! Viador elengedi a feszengıt. A lány megfordul, pördültében rántja ki feltornyozott hajából az arasznyi csonttőt, hogy torkon szúrja a férfit. A tusázó nem mozdul, tudván: a nyakában lüktetı kígyó gyorsabban cselekszik helyette. A meglepett Mytia térdre roskad a köré tekeredett hüllı fojtásában. – Fésülködj meg. Aztán tőnj el – szól Jassal jóságosan. – Tényleg te vagy az! A hıs Jassal! – lelkesül a lány. – Azt hittem, Maffo akar tırbe csalni a neveddel!

– Elıbb szúrsz, azután kérdezel? – Túl hirtelen vagyok. Ez az egyetlen hibám. Bocsáss meg. Viador eltőnıdik. Mielıtt még dönthetne a megbocsátásról, a kinti neszek harci zajjá erısödnek. Lódobogás, horkantás hallatszik. Jajdulás, sziszegés. Puffanás, nyekkenés. Szitkozódás dörmögı, mély férfihangon. És újfent lódobogás. Azután a cserfelı senki máséval össze nem téveszthetı hangja csattan fel. Bár Jassal nem érti a szavait, szélsebesen átugorja az elıtte térdelı Mytiát. Siettében lábbal nyitja a kriptaajtót. Fejvesztve rohan, mielıtt nagyobb baja esnék a gyógyírhordozónak.

Rövidesen megpillantja a bimbót, a feslettet. A cemende szőz egy hanyatt fekvı férfin heverget. Fejüknél kıtábla magasodik, ebbıl sejthetı, hogy alattuk valaki békében nyugodna. Ha hagynák. A fickó szorosan öleli a liliomszálat. Egymást túlszárnyalva sóhajtoznak, nyögnek. Jassal megpöcögteti lábával a gaz szívtiprót. – Készen állsz a halálra? – kérdezi. – Végem, ha te is vele vagy! – nyögi a férfi, karjait szétvetve. Viador lehajol, hogy kiböngéssze az idegen arcvonásait. Könnyő a dolga, mivel a holdvilág besegít, és Nashua is lehemperedik a fickóról, így aztán tömérdek haja nem takarja el a hajadoncsábász ábrázatát. A fizimiska láttán Jassal jobban elıredıl, és még a szemét is megdörzsöli. Semmi kétség, Sandon fekszik elıtte. – Egész éjjel rá gondoltam! – zihálja zaklatottan Nashua, a hökkent Viador szemmagasságába emelkedve. – Emlékszel,

hogy a gyızelméért fohászkodtam? Elkísértem tetemét a hullakamráig, még könnyet is pottyantottam érte! Ott feküdtem le a közelben, hogy távozó lelke ne legyen egyedül! Erre mit mővel a hálátlan pimasz? Föltámad! Föléled a holttestek között! Éktelen zajt csapva elıtámolyog! És mi a legelsı dolog, amit mővel, tekintet nélkül arra, hogy engem felriasztott és ıszre ijesztett? Felmászik a lovamra! El akarta vinni az én lovamat! Ez még semmi, mert Aldatót is hajkurászni kezdte! Pedig ha meggondolom, ı is az én lovam, mióta nem a királyé: ugyanis én csakliztam! Micsoda harácsoló! Hát ekkor léptem közbe! Dulakodtunk... – Dulakodtunk? – hörren a boldogult. – A bestia lekarmolt a lóról! Rúgott, csípett, harapott, már-már kappanolt is. Idelent se hagyta abba. Nagyon veszélyes perszóna! Ketrecben kéne tartanod! – Nem úgy néztetek ki, mintha verekednétek – összegzi benyomásait Jassal. – Nem akartam kárt tenni benne – vallja meg Sandon. – Birkózás közben igencsak megtetszett, hogy olyan tapintású, mint egy kölyökkutya. – Milyen vagyok?! – nyögi Nashua. – Nagyszerő érzés téged gyömöszölni! Mintha egy kölyökállattal játszadoznék. – Takarodj vissza a hullák közé! Tudd meg: nı vagyok! Jassal felsóhajt: – Ez a vesszıparipája. – Halkabban! – szól rájuk Mytia. – Sandon nem harácsoló. Nekem akarta megfogni a másik lovat. – Így már más, rögtön megbocsátok – fanyarog a cserfelı. Talpra tápászkodik, eligazgatja ruháját. Végigméri a harcias öltözékő nıt. – Te is meghaltál? Ki voltál, míg éltél? – Ami ıt illeti, a kriptában találkoztunk – tudatja Jassal. – Abból a szarkofágból mászott elı, melynek fedelén aludni próbáltam.

Nashua a szép Mytiára tekint, róla Viadorra, majd megragadja elıbbi karját, és aggodalmasan rázogatni kezdi: – Jaj, te szegény lány! Mennyire sajnállak! Rád kente a ragadós nyavalyát? Hát persze, ha egyszer nyílt rá alkalom! De borzadály: nincs elegendı gyógyír! Legjobb, ha most rögtön végzel magaddal! Nézzük csak, mi volna kíméletesebb? Kardodba dılsz? Felkötöd magad? Kösselek fel én? – Nashua! – morran Jassal. – Azt hiszem, magyarázattal tartozom, ha már ıszre ijesztettelek – szól Sandon, a mímes leány vállát átkarolva. – Nem haltam meg, csak eljátszottuk. Pomgo a páncél szegélyénél döfte belém a kardot, hónaljtájt. – Így is csúnyán megsérültél. Még mindig vérzel – jegyzi meg aggódón Mytia. – Szóval ti szökni készültök Maffótól? – firtatja Jassal éleselméjően. – Muszáj megtennünk. Találkoztunk egy Galiba nevő varázslóval... – „Varázsló”...!? – kuncog közbe Nashua, kifordulva az imbolygó harcszolga ölelésébıl. Sandon folytatja: – ...aki azt jövendölte, hogy ha sikeresen meglépünk a szolgasorból, részünk lehet a megtiszteltetésben, amelyrıl oly régen, oly sok yloni ábrándozik, vagyis csatlakozhatunk Jassal, a hıs Viador seregeihez... – A micsodáihoz? – nyikkan megint a süledék. – Elegem van a céltalan vívásból, gyilkolásból! A szabadságért akarok harcolni! Jassal közel hajol a mámoros Sandon arcához, ujjaival maga felé legyezgeti annak leheletét, s beleszagol. – Sokat ittál barátom, csak sajnos nem eleget! – foglalja össze észleleteit. – Menj vissza a hordóhoz, de egyenest a csap alá feküdj! Fel se kelj onnan, míg ki tudod nyögni a szót,

hogy szabadság! Szabadság?! Ki látta valaha is? – Te vagy az! – lelkesül Sandon. – Hitehagyott Jassal! – Mibıl jöttél rá? – kuncog a pendülı.

A MESÉLİKÖNYV MOST BECSUKÓDIK... De csak holnapig...

II. KÖNYV A CÉL FELETT FONTOS, DE AMI IGAZÁN SZÁMÍT: AZ ÚT, AMELYEN ODAJUTSZ. (Új Szent Könyv) Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.

Bebújnak a Nashua által hálóhelyül választott lombkorona alá. Elhelyezik Sandont a vastag, puha avarszınyegen, és lesegítik róla a páncélbır felsıruhát. A férfi kartövénél és oldalán vágott sebbıl lassan szüremlik az alvadó életnedv. A sérült meglehetısen sápadozik a vérveszteségtıl, ültében is imbolyog. A sudár termető, sötét hajú, jégkék szemő Mytia elıveszi gyilokeszköz küllemő hajtőjét. Fogaival rántja ki a zárógombot annak szélesebbik csúcsából. Kirázza az üregben kotyogó, tompa hegyő, hurkos végő, kisebb tőt. Megkéri Nashuát, tépjen szálakat a fekete ló sörényébıl. Míg a bimbó az iménti hajkurászás miatt gyanakvó Aldatóval cicerészik, Jassal elkápráztatja társait a tőzvarázzsal, majd a körömláng ezüstös parazsán átforrósítják az ujjnyi hosszúságú varrószerszámot. Amint Nashua visszatér a zsákmánnyal, Mytia összefog két szırszálat. Átfőzi a tő fokán a hosszú sörényszıröket. Szakavatott mozdulatokkal öltögetni kezdi a sebet. A férfiasságpróbának kitett Sandon nyögdécsel, öklét harapdálja, halálos fenyegetéseket, szitkokat mormol-hörög. Nashua tágra nyílt szemmel figyeli a bırvarrást. Érdeklıdésében még a nyelvét is kidugja. Mytia az elsı öltéshez csomóz két újabb sörényszálat. Ezeket kívül, a vágás mentén vezeti, s minden bökés után áthurkolja a varrottakon. Az ily módon duplán megerısített öltések elnyőhetetlennek ígérkeznek. A duzzadt, bíbor

sebszélek összesimulnak, vastag, éjsötét sörényszálak csomói bunkósodnak rajtuk. A túlvégi elkötés sikeredik a legrondábbra. Végezetül a hímzıleány elgyönyörködik rút remekmővében. A tompa hegyő, vastag tővel összedöfködött Sandon aléldozik kínjában. Nashua elıcsalogatja a csaklizott állatkát a földre terített palást mélyébıl. A könnyei visszagyőrésén fáradozó harcszolga felé nyújtja a lankadtnak rémlı teremtményt. – Tessék, ölelgesd meg! Nagyon finom tapintású. Úgy tudom, kedveled az ilyet. Mindjárt jobban leszel. – Honnan szedted a barinont? – csodálkozik Sandon. – Yloniában nem terem efféle állat. – Ölelgesd, ne kérdezgess! – morran Nashua. – Ez egy barinon? Mit eszik? Meddig él? Hogyan kell tartani? Miként sokasodik? A hideg verítékben fürdızı, elgyötört küzdıszolga erıtlenül meggyömöszöli, majd az arcához simítja az állatkát. Az álmos szerzet a nyaka köré gallérozza magát, hatalmas ásítással leejti maszkos fejét, és alszik tovább, mint a prém. A férfi örül, hogy nem csak a kínjai járnak fejében. – A barinont hazuglátónak is nevezik – mondja. – A csöpp jószág tüstént észreveszi, amit mi csak ritkán. Bármilyen meggyızıen hamiskodik is valaki, hanglejtése, akaratlan gesztusai, fintorai leleplezik a barinon elıtt. A legügyesebb hazudás is felzaklatja és vicsorgásra készteti ıt. – De jó! – ujjong Nashua. – Vajon különbséget tud tenni a mővészi mímesség és az alantas hazudás között? – Ezt nem tudom – von vállat Sandon. – Nyisd ki a száját, s nézd meg: mindenféle fogai vannak! Bármit megtámad, ami nála kisebb, fıleg a rágolyokat üldözi, kedvence a fejfúró bogár. De a gyümölcsöt, kását, kenyeret sem veti meg. Sokáig él, ha hagyják. Persze sok esetben nem hagyják, mert ugyan ki szereti, ha leleplezik hazudását? Azt nem tudom, miként kell

tartani. Egyebekrıl: ifjabb éveimben zsoldosként szolgáltam Ermót, mígnem elegem lett abból, hogy védtelen földmővesek ellen viseljek hadat. Amikor elviselhetetlenné vált a tömérdek tiltás, álság és nyomorító korlát, úgy döntöttem, elmegyek Yloniából. Fizetett katonából így lettem „gaz honáruló”. Sok zsoldostársam próbált velem tartani, ám jóval többen igyekeztek feltartóztatni bennünket, mintha csak szökevény rabszolgák volnánk. Csúnya ütközet volt. Elbuktunk, karóba húzásra ítéltek. Végül a kevés számú túlélıvel együtt „kegyelmet” kaptam: eladtak Maffónak. Azóta az ı harcszolgájaként járom a birodalmat, sok éve már. Néhány napja Galiba fürdıolajat hozott nekünk, amely majd visszaadja küzdıkedvünket. Ugyanis egy ideje mindnyájunkon elhatalmasodott a mélabús tehetetlenség, és a dörzsölt, vén Maffo tudja, hogy ilyenkor miféle varázsszer segít. Az agg kacatos ekkor talált alkalmat, hogy szót váltson velem. Már nem is kellett az olaja, olyannyira feltüzelt! Megegyeztünk Mytiával: szökünk – vagy meghalunk. Senki más nem merészelt velünk tartani. Kiterveltük, hogy Pomgo megsebesít, én pedig úgy teszek, mintha kimúlnék, mielıtt a buzgó felügyelı döfne le. Késıbb Mytia elbolondítja az egyik ırt, így jut ki a szolgaszállásról, azután elbújik a sírszentélyben. Ha csendesül a mulatság, és a kapuırök is pillednek, elıjövök a hullakamrából. Kiszökünk a városból, és megkeressük a hıs Jassal seregeit. – Hogyan szöktök ki? – kérdezi Viador. – Téged talán nem keresnek, de Mytia eltőnése nem maradhat észrevétlen. Ezt is kiterveltétek? Sandon a fejét ingatja. Végigsimít sérült oldalán. – Erre nem jutott idı. A küzdelem elıtti pillanatig ordítoztam Pomgóval, mert nem akart megsebezni. Hordónyi bort és egyéb itókát nyakaltunk be, mégis mindvégig kétséges volt, megteszi-e, amiért könyörögtem neki. Jassal bólogat, töprenkedik.

– Éjszakára bezárják a várkapukat, és alaposan megnézik, ki akar bejönni vagy kimenni. Javaslom, aludjunk egy keveset, és majd reggel, a tömeggel együtt kihömpölygünk. – Óriási terv – húzza el a száját Nashua. Viador is elfintorodik. – Tudom, azt élveznéd, ha Sandonod hısiesen, szálegyedül szembeszállna a katonákkal, és diadalmas kardjával halomba aprítaná ıket a felvonóhídon. Ha viszont Galiba nem beszélt félre vagy mellé, akkor neki még nem most kell elesnie. Elıbb elmegyünk Castaq királyért. A harcszolga felderül. – Ha jobban volnék, összecsókolnálak! – ujjong, ám karjait széttárni is képtelen. – Büszke vagyok! Köszönöm neked, hogy seregedbe fogadtál! Engedd, hogy kiejtsem dicsı nevedet! Jassal! Jassal! Jassal! – Oly hosszan voltál férfiakkal összezárva, hogy ıt akarod csókolgatni? – aggódik Nashua. – Amíg elbírom a kardomat, biztosan nem fog megcsókolni! – szögezi le Viador. – A tisztelet csókjára gondoltam – vigyorog Sandon. Ezután Mytia visszatér a szarkofágba, a jogos tulajdonos csontjai közé, hogy zavartalanul pihenhessen. Jassal nem akar megint ráfeküdni az alvó lányra, mivel még alig ismerik egymást. Így inkább a csüggesztett lombozatú fa alatt marad másik két társával. Többé már nem lehet biztos abban, hogy a temetı éjjelente nyugalmas, kihalt hely. Mire ezt átgondolja, tudatát legázolja az álom.

Éktelen zörgésre, keréknyikorgásra riad. Kótyagos fejjel, ám villámló reflexszel térden terem, és kardot ránt. Semmit sem lát a szomorúfa lombjától. A pengével tolja félre a kilátást zavaró hajtásokat. Észleli, hogy Nashua csusszan mellé jobbról. Sandon is csatakészen pattan fel avarágyáról. Együtt bámulják az ijesztı látomást a kékes színő éjszakában. A bánatfa elıtti ösvényen durva posztóruhába bújt, ködszerő alakok menetelnek, kezüket a csuha ujjába dugva, kámzsás fejüket lehajtva. Bár nem viselnek rabvasat, minden lépésük nyomán lánccsörgés, fémsikoly hallatszik. Szíjjal átkötött rongyokba burkolt lábuk nem érintkezik a talajjal, léptük mégis dobban, a földet reszketteti. Orrfacsaró oszlásbőzt árasztanak, mint akik réges-régóta holtak és temetetlenek. Ökörre, lóra, sárkányra is emlékeztetı, bizonytalan körvonalú, halványan opalizáló, robusztus kocsivonók követik ıket, az utánuk kötött kordé sokszögőnek rémlı, hatalmas kerekei véralvasztó hangon nyikorognak. Az ócska kocsin táncoló-vonagló testmaradékok a csontjaikat csörgetik. A nyomasztó menetet további csuklyások zárják. – Jaj, ne! – suttogja Sandon. – A Csuhás Csıdület! Halál fia, aki találkozik velük. – Nem vettek észre – reménykedik Nashua. A látomás lassan távolodik a keskeny úton, majd éles ívben jobbra kanyarodik, és visszafordul a vonulását fogvacogva bámulók felé. Nashua hasztalan próbál belesni a terebélyes, kútsötét kámzsák mélyébe, hogy arcokat vagy legalább koponyákat fedezzen fel, mit sem lát. Megragadja Viador karját. – Értünk jönnek! Ezek sosem járkálnak céltalanul! Amerre elhaladnak, ott élılénynek nyoma sem marad. Mindenkit magukkal hurcolnak!

Jassal nem felel. A lány szélsebesen belekotor a királyi palotában szerzett, dúsan redızött ruhájába. Rémülettıl reszketı kézzel rángatja elı a varázsporos dobozkát. Nem alaptalanul bízik a csodában: a nemrég kiürített skatulya ígéretesen zörög rángatózó kezében. A tusázó megragadja a lány csuklóját. A dobozka nyugalomba kerül, a neszezés elpihen. – Nem kell félnünk tılük – súgja a férfi. – Nem te mondod meg! – Maradj veszteg! Jassal elengedi a rettegı pukkancs karját. Görnyedten elılép a földet seprı lomb mögül, az ösvény széléhez sétál. Kardját lógatva álldogál a közelgı menet elıtt. A szellemlények rábámulnak: a kámzsák megmozdulnak, kissé feljebb emelkednek, mélyükben lidércfényszerő lángok villannak. A csuhások mögött vánszorgó kocsivonók idegtépıen bıgnek-nyihognak. Az egyik pikkelyes, termetes, parázsló sörényő állat felágaskodik, és elırevág mellsı lábaival. A másik lény dühödten rázogatja hatalmas fejét, ágas-bokros sörényérıl szikrák fröccsennek köré. Az általuk vonszolt kétkerekőn úgy pattognak, ugrálnak és lebegnek a testmaradékok, akár a szalonnapörcök a tőzben. Amikor az ırlımalomnak is díszére válóan méretes kerekeken rázódó kordé odaér mellé, Jassal felszökken a csontvázak közé. Azok bántatlanul hagyják a hosszú hajú, magabiztos jövevényt. Tovább ugrándoznak, zörgetik porcikáikat. Testfoszladékaikat tépdesik és hangos nyeldekléssel legott be is falják. Az elnyelt bomladékcafatok helyén friss rothadékok sarjadnak. Viador körbesétál az imbolygó kocsin. Valahányszor megbillen a rángatástól, belefogódzik a közelében szökdécselı szellemlény vállába vagy lábába. Markolgathatja, fogdoshatja a csontrázókat, nem esik bántódása. Ezt megelégelvén lepattan hátul, a kordét kísérı csuklyások

közé. A lehajtott fejő kísértetek kikerülik a férfit. Láthatatlan láncaikat csörgetve lépdelnek tovább. Keresztülmenetelnek az útjukba kerülı hullaházon. Nem veszik igénybe a szárnyas ajtót, egyszerően átfolynak a falakon. Jassal visszatér társaihoz. Nashua furcsálló tekintettel méregeti az arcát. Orvul a karjába csíp. – Bolond vagy, cinka? – morran a molesztált. – Csak kíváncsi voltam, igazi vagy-e. – Igazi vagyok. – Akkor miért nem vitt magával a Csuhás Csıdület? – Mert nem minket akarnak, azért. Ezt alighanem Sheldnek vagy Deniqnek köszönhetjük. Még az is lehet, hogy a Csontzörgetık nem is léteznek, csak satrantyúk ijesztgetésére való babonaság az egész. – Akkor ne velük foglalkozzunk, hanem eszeljük ki, miként juthatnánk ki ép bırrel a kulcsos városból – javasolja Sandon. – Mytia meg én leereszkedhetnénk a védıfalon. – Az ırök lenyilaznak a bástyákról – legyint Jassal. – Álcázás szükséges! – szól Nashua. – Mi szekéren jutottunk a Gyilok-várba, hogy atyámat és fivéremet kiszabadítsuk a tömlöcbıl. A Hısök Hıse, tehát Viador a förtelmes sárkánymaggal töltött hordóban ücsörgött, szalmaszálon lélegezve. – Sárkánymag?! – értetlenkedik Sandon. – Úgy érted, hogy...? – Undorító! – csatlakozik a társalgáshoz a kripta felıl érkezı Mytia. – Képtelenség aludni ezen a nyüzsgı helyen. Mi történt már megint? Miféle zaj verte ki szemembıl az álmot? – Csak a Csontzörgetık – feleli Jassal. – Más néven a Csuhás Csıdület – közli Sandon. – Remélem, alaposan megritkítják az ırség sorait. – Figyeltétek, ahogy a „satrantyúknak való babonaság”

keresztülfolyt a falon? – kérdezi Nashua. Füléhez emelve megzörgeti a csodaporos dobozkát. A kaparászó neszek észleltén elmosolyodik. – Te is hallod, Viador? Újra megtelt! Varázsolhatok! Szereted az arcodat? Nem akarsz másikat? Kétszeres hosszúságú bal lábat? Szıke hajkoronát? Még egy szemet? Mivel a meglévık kék színőek, ez lehetne lila vagy vérpiros. Nem szeretnél szırös szemölcsöket az orrodra? Óhajtasz tartalék cicerélıt? A mostani már roppant üszkös lehet. A következı pillanatban elnémul, részint Jassal jókora tenyere által, melyet az légmentesen a szájára tapaszt, másrészint magától, meghallván a város felıl szállongó kiáltozást, sikolyokat. A jajveszékelésbıl ítélve a csuhás menet a vigadozók közé érkezett. Mytia felsóhajt: – Legnagyobb bánatom, hogy lesújtóan fegyvertelen vagyok. Pár vacakot leszámítva. Kiránt a hajából egy többszörösen horgas végő fémtőt, valamint a Viadornak már bemutatott, csontból készült, sokoldalú gyilokeszközt, mire feltornyozott haja a vállára omlik. Sebtében visszatőzi tincseit, majd körmeivel kicsippent néhány dobópengét a csuklóvédıje alól. Combcsizmája szegélyébıl kiemel féltucatnyi szúróeszközt és egy fojtózsinórt. A páncélbır lábravaló oldalából csekély markolatú, rövid kardot siklat elı. A csípıjérıl lecsatolt széles bırszíjból egyetlen rántással csinál szöges láncot. A másik csizmaszárban fúvócsövet talál, és persze a beleillı lövedékek is kéznél vannak. – A fegyvertelenség miatt nem aggódom – közli Sandon. – Az elsı ellenféltıl szerzek kardot. – Nem kétlem – szól Mytia. Nashuára pillant. – Jól bánsz a fegyverekkel? – A süledék nem kardforgató – tudatja Jassal.

– Hanem? – kérdezi Mytia rökönyödötten. – Úgy értsem, hogy nem harcol? Akkor mit keres köztünk? Kolonc a nyakunkon? Azért van itt, hogy hátráltasson minket? – Például remekszépen dalolok! Lanton és lírán is csodásan játszom. Fejbıl tudok egy sor hıséneket. Bámulatosan komédiázom. Szerénységgel párosult, elsöprı kedvességemmel bárkit megbabonázok. Továbbá írokolvasok! Te elmondhatod magadról mindezt? Beérem a töredékkel is! És ez nem minden! Ráadásképpen a hıs Jassal felesége vagyok! – Dehogyis vagy! – tiltakozik a megtisztelt. – Dehogyisnem vagyok! Virtuo adott össze veled! Ha kinyuvadsz, özvegyi jogalapon megöröklöm legendás hírnevedet! – Ármányos vakarék – sóhajt Jassal. – Gyanúm sincs, miért kell velünk tartania. A közelgı hajnallat földereng az égbolton. Fakón narancsos, hővös fénynyaláb festi gyönyörködtetıvé a látóhatár szegélyét. A tusázó hörren egyet, meggörnyed – és észbe kap. Nashua tüstént észleli a jeleket. – Na ugye, Hısök Hıse?! – fölényeskedik. – A feleséged vagyok? – Ha akarod, igen – nyögi a kínlódó. – Gyere félre velem. Most! – Elıbb beszélj rólam Mytiának. – Mit beszéljek? – fogcsikorog Jassal. – Nem vagy harcos. Nem is sejtem, miben vehetnénk hasznodat. – Nem vetted hasznomat a Gyilokvárban? – Mi hasznodat vettem? – Nem vetted hasznomat a Szörnybarlangban? Az Ermo katonáival és a démonokkal vívott harcban? – Miben segítettél? – Elmesélhetem, hogyan kerültél fordítva a lóra?

A fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódik. Viador már úgyis térdel, most alázatosan fejet hajt a pimasz szédelgı elıtt. – Kérlek, adj egy kenetet – rimánkodik. – Én vagyok a csapat lelke? Színe-java, virága? Szükség van rám, mint az éltetı levegıre? Hozzátok tartozom, mint fához a gyümölcs? Mint hajnalhoz a harmat és a pír? Mint madárhoz a dal? Ághoz a levél? Szívhez a dobbanás? Holdhoz a likacsok? – Igen, igen! – hadarja a szenvedı. – Mivel tart a markában? – hördül Mytia. Gonoszkás vigyor terül Nashua arcára. – Elmeséljem neki? – Ne, ne! Inkább adj egy kenetet. Gyorsan! – A helyedben eltángálnám a térdemen – jegyzi meg Sandon. Nashua szeme felcsillan. – Hatalmazd fel rá! – kéri Jassalt. – Elıbb a kenés! Félrevonulnak, a lány nyalkán, a férfi görbedten.

Az épületek közül hallatszó jajgatás, kiabálás, sikoltozás nem szőnik. Ragacsos félelem telepszik a városra. – A Csuhás Csıdület – borzong Sandon, elképzelve, mi történhet a vigadozás, táncolás közben meglepett emberek és a szabadban alvó gyanútlanokkal. A hangokból ítélve úgy rémlik, a Csontzörgetık ismét a temetı felé tartanak. Nashua a dobozkát rázogatva-zörgetve töpreng, majd váratlanul megböki az újfent daliás Jassalt.

– Biztosra veszed, hogy minket nem bántanak? A férfi bólint, tovább tőnıdik a szabadulás tervén. A mellette gubbasztó süledék újfent a bordái közé szúrja könyökét, és lelkesen felkiált: – Akkor megvan, miként jutunk ki a városból! – Harcolni fogunk a kapuırökkel! – közli Mytia. Mindkét kezét felrántva gyors mozdulattal elırántja s döfésre szegezi félelmes hajtőit. – Nyavalyát harcolunk! – tiltakozik a szédelgı. – Küzdelem közben megsérülhetsz, az pedig fáj és vérzik! Kifolyhat a beled vagy a szemed, az ráadásul még gusztustalan is! – Észleli a lesajnálóvá, mi több, megvetıvé váló pillantásokat, ám rendületlenül folytatja: – Ronda módon varrsz sebet. A gyógyulás sok idıbe telik. Egyszóval szamárság a mindenáron harcolás. – Hát persze, mert te nem tudsz... – kezdi Mytia. – Csendet, én beszélek! Nemsokára ideérnek a csuhások. Ti ketten felültök a kordéra. Mi lóháton vegyülünk közéjük, és velük együtt távozunk a várból. Az ırség fejvesztve fog menekülni elılünk! Na? – Ezt sikerült kieszelned? – hüledezik a jégkék szemő kardforgató lány. Nashua büszkén bólint. Viador elhőlten rámered. Hosszas csodálkozás után a harcszolgák felé fordul. – Hiszen ez ragyogó! Elképeszt, hogy épp neki jutott eszébe! Ezt kell tennünk, ha épségben akarunk kijutni innen! Úgy néznek rá, mint egy különösen szırös, roppant sok lábú, termetes féregre. – Akartok egy kis bátorságot? – nevet rájuk Nashua. Ujjhegyét a skatulyába süllyeszti. Közelrıl megszemléli, majd a sápadtan hüledezı tusázókra fújja a csodaport. Az ujjára tapadt szemcséket a saját nyakához érinti, végtére ı sem rettenthetetlen.

Ezután még mindig a körmén ragyog néhány arany-ezüst csillám. Kegyes mosollyal Jassalhoz fordul, s akárha egyetlen vágással kétfelé osztaná a hosszúkás arcot, függılegesen végighúzza mutatóujját a magas homlokon, a többszörösen törött csontú, jókora, ferde orron, a merészen rajzolt, széles, telt szájon és a szögletes állon. – Ha megveted a halált, ı is megvet téged – mormolja. A hökkent férfi borostáin szikrázó szemcsék láttán rengeteg további mágiás ötlete támad, ám nem idızik velük, mivel a túlvilági gyülekezet a közelükbe érkezik. Az arctalan csuklyások mögött zötykölıdı kordén a város sikátoraiban és a palota elıtti téren összeszedett áldozatok testmaradékai szökdécselnek-lebegnek a régebben elragadottak szellemei között. Nashua a harcszolgákra pillant. – Szálljatok fel! A bátorrá varázsporozott tusázók bizonytalanul indulnak a tülekedı csontvázak és oszladozó porhüvelyek felé. Jassal lóhátra pattan. Aldato forog, hátrál, ágaskodik, de még a hanyatt esést is kockáztatja, olyannyira nem vágyik a Csuhás Csıdület közé vegyülni. A férfi hasztalan biztatja, hajtja, rugdossa a berzenkedıt. A lány kancája könnyedén betáncol a kocsivonó szörnyetegek elé, felveszi a talajjal alig érintkezı, furcsán nehézkes iramot. Lassúdad, vontatott vágtaszökellésekkel halad a menettel. Az ökörbıl, lóból, sárkányból gyúrt, parázsló sörényő állatszellemek ügyet sem vetnek rá. Ezt látván Aldato elszánja magát, és a kacola mellé sündörög. Lenézıen fújtat, horkant, míg átveszi a szokatlan ritmust. A király lovaként halálbiztosan tudja, hogy mélységesen megalázza magát a helyben vágtázásnak rémlı, botor ugrándozással. Sandon a kordé oldalához húzódik. Úgy meredezik ott, hogy bármelyik pillanatban elrúghassa magát a rettenetes

ragadványok és oszladékok által síkosított deszkapadlattól, s az útszéli bokrok közé vetıdhessen. Derekát ellazítva együtt imbolyog, rázkódik a kocsival. Mytia az egyik sarokban, félrefordulva térdepel, képtelen leplezni undorát. A szellemlények megörülnek ottlétüknek. Néhányan próbára teszik a férfit. Csontujjaikkal végigtapogatják, fülébe, orrába nyúlnak, homlokba hulló, izzadt hajtincseit húzgálják, borzolják. Szeme elıtt tépdesnek saját rothadékaikból, arcukba tömik a foszlányt és látni engedik, amint az akadozva lecsúszkál a torkukon. Egy-egy cafrangot odakínálnak Sandonnak. Amikor ı nem kéri, lenyelik vagy a hátuk mögé hajítják a visszautasított falatkát. Egy hemzsegı kukacokkal teli arcú csontbáb, egyetlen szemgolyóját meresztve igyekszik rábírni a harcszolgát, hogy az fogadja el zöldesen habzó bomladékát. Így sem jár sikerrel, ezért horoggá hajlított mutatóujjával próbálja szétfeszíteni a férfi fogsorát. A tusázó megragadja a csontcsuklót. Roppant rajta egyet, s félredobja az ujjhegyre szúrt cafranggal együtt. Az éjváz megbántottan odébb húzódik. Másik maradvány lép a helyébe, ez kikanyarítja üregükbıl tulajdon szemeit, és még a mellette lebegı szellemtárs szemgolyóit is kölcsönveszi. Ezek pörgetésével, dobálgatásával mulattatja Sandont. Egyszer sem téveszt, borzongató labdacsai nem gurulnak el. Bővészmutatványa végeztén gyér tapsot csikar ki egyszemélyes közönségétıl. Hajdani nıi személy bomladéka szökdécsel a zuhatagosan verítékezı férfihoz. Méregzöld bársonyruhájából mindössze néhány rongycafat maradt épen, fejérıl lefoszlott a haj s a bır, csupán egy pókhálószerően tapadós, szürke fonadék lengedez koponyáján. A szépség a csípıjét riszálva-köröztetve táncra perdül, s kevéske fogával Sandonra mosolyog. Mytia hiába hajtja le a fejét, ıt is megtalálják. Az álla alá nyúló csontujjak felnézésre késztetik. Kezek, mohó, fürge, rothadozó kezek simogatják testét. Félig-meddig szétfoszlott,

férges arcmaradék borul a vállára, sóhajtozni. Az ajaktalan száj kedveskedı dalt dúdolgat. A széptevı szakít magából egy bőzös, zöldes lafancot, és hölgyének kínálja. A menet felgyorsul valamelyest. A temetıt elhagyva néptelen utcákon nyikorog végig. A várost közrezáró fal felé tart. A Csontzörgetık élvezettel riogatják, fenyegetik a bezárt házakból leskelıdı kíváncsiakat. Szervmaradványokat, végtagokat hajigálnak az ajtókhoz, ablakokhoz, letépett fejükkel vagy csülökre kapott lábszárcsonttal kopogtatnak a spalettákon, csontujjukat átdugják a deszkák résein. Rikácsolva, visszhangosan nevetgélnek a sikítozás hallatán. A katonák biztos távolból kísérik ıket. Igyekeznek harciasnak és rendíthetetlennek látszani. İszinte átéléssel viszonozzák a Csontzörgetık vicsorgatását. Idınként támadást imitálva elırelendülnek, majd hirtelen megtorpannak, mintegy jelezve: ez volt az utolsó figyelmeztetés, legközelebb már nem kegyelmeznek ám! A szellemlényeknek tetszik a móka. Mind közelebb és közelebb ingerlik, csalogatják a kardosokat. Amikor azok már csak kísértetugrásnyira járnak tılük, tucatnyian rugaszkodnak el a kordéról, s a katonák felé lódulnak a levegıben. A meglepett várırzık legott sarkon pördülnek. Hanyatthomlok menekülnek, s hogy ezt minél gyorsabban tehessék, viharsebesen eldobálják súlyos fegyvereiket. Egyikük – alighanem ı a legvitézebb várırzı – visszapördül, és egyenesen a rátámadó Csontzörgetık közé hajítja kardját, vívótırét, mellvértjét, de még a szalonnázódikicsét is odasuhintja. Legvégül a sisakjával vágja fejbe az ıt marcangoló-faldosó rémséget. A sérthetetlen éjváz röhögve a koponyájára húzza az ékdíszes rostélyú vaskalapot. A kordé felé lebeg áldozatával. Útközben lakmározza, szürcsöli az ízesebb testmaradványokat. Mire végez a lakomával, a legvitézebb

katona átváltozik néhaivá, s csontjait csörömpöltetve, foszladékait rázogatva gyakorolni kezdi a halvajáró létformát. A csuhás menet eleje a várfalhoz érkezik. Jassal belegondol, mire számíthat: rögvest nekimennek a több méter szélességő földsánc köré rakott, vastag, ostromálló kıfalnak. Az ütközés elképzelésétıl viharosan megizzad. Nyugtatásképpen észbe idézi, hogy a csuklyásokkal együtt zökkenés nélkül átfolyhatnak a védıfalon. Hanem amikor majd a túloldalon kibukkannak, hegymagasan lesznek ám a föld fölött! Már elıre átjárja testét a mélységiszony. Ennek tünetei jócskán megrémiszthetnék, ha éppen volna kedve férfias szerveinek jövés-menésével törıdni. Feltartóztathatatlanul közelednek a hatalmas kövekbıl emelt falhoz. Átizzadt hajából a szemöldökére, onnan az orrára, nyakába csöpög az áradó veríték. Nashuára sandít, majdnem biztosra véve, hogy utoljára látja ıt. A szédelgınek mindenképp befellegzett. Ugyanis ha valahogy túlélnék a rájuk várót, utána holtbiztosan megfojtja az ötletadó vakarékot. Az élen haladó kámzsások a kövekbe olvadnak. Még néhány lépés, azután a lovak is a falnak rontanak. Viador a szeme sarkából látja a felé nyújtott ujjakat. Kézfején érzi a lány érintését. Behunyja szemét. A várfalba hatolnak. Jassal nem érzékel ütközést, akadályoztatást, lassulást. Besőrősödik körötte a világ. Fojtogatóvá ritkul a levegı. Érzéki finomságú, eleven, friss földszagot érez. Sustorgást-surrogást hall a koponyájában, mintha odabenn történne meg vele a különös utazás. Figyeli benyomásait. Úgy dönt, tüstént felpillant, hogy megszemlélje a csıdületüket közrefogó sötétséget vagy azt, ami köröttük látható, ám mire mindezt eltökéli, már át is jutnak a védıfalon. Szél tép a hajába, kifacsarja tincseibıl a verítéket. Megzörgeti nyakdíszeit, nadrágja szárán a rajtokat. Arcába

csapja Aldato sörényét. Nashua ujjai erısen szorítják a száron nyugvó kezét. – Repülünk – leheli a lány. Hangjából áhítat csendül ki. Jassal felnéz, majd lepillant. A szédítı mélység láttán elırebukik a mén sörényén, és még a karjait is a vaskos nyak köré fonja. Combjaival is vadul szorítja a paripát. Aldato rövid vágtaugrásokkal halad a menet nyomában. Lassan süllyednek a derengı hajnallatban az alant elterülı rét fölé. Az éjsötétség gyérültével a szemközti hegylánc girbegurba gerincének körvonalai mind színesebbre világosodnak. Aranyló tündöklet kúszik az égboltot színezı fiaskózöld, korallpiros és narancsos sávok közé. Mintha a Nap nyújtogatná ujjait a hegyfal mögül. Sandon kiáltása hallatszik hátulról. – Végünk! Amint a Nap elıbukkan, a Csuhás Csıdület szétfoszlik. Lezuhanunk! A csípıjét köröztetı-riszáló nıszellem hasztalan táncolgat. A vég közelét gyanító harcszolga magába süpped, végigtekint arra érdemes emlékein. Ezzel sajnálatosan hamar végez. Immár azt sem bánja, mikor egy pimasz testmaradék a saját hónaljába ékelt fejével rávicsorít, s szabad kezével az ı szorosan összevarrt sebe felé nyúl. Karmos végő mutatóujjával kiszakít belıle egy húsdarabot. A másik karja alatt tartott koponyájához emelve dülledt szemmel megtekinti, majd bekapja és elcuppogtatja a cafatot. Mytia menekülésképpen az ıt ölelgetı tetemvázhoz bújik, fejét annak bordáira hajtva, ám akadálytalanul átlát közöttük. Szemét is kénytelen lehunyni, hogy ne kelljen néznie az alattuk tátongó mélységet. A végsı zuhanást. Lezárja szemhéját, ám az felpattan. Isteneikhez fohászkodnak, mindenki a számára kedvesebbhez. A szembeni hegygerincre függesztik merev pillantásukat, mintha ekként visszatarthatnák a kelı Napot.

A fakuló körvonalú Csuhás Csıdület tovalebeg a rét fölött. Kákával, náddal szegélyezett tó terül alájuk, fájdalmas messzeségben. Ereszkedésük alig észrevehetı. A kocsivonók sörényén megalvad a parázs, az ökörbıl, lóból, sárkányból gyúrt lények önnön árnyaikká válnak. A kordén hemzsegı rémalakok vészesen halványulnak. Elmosódik a Sandon sebét kóstolgató éjváz, a sokszögő kerekek; a deszkák a kocsi oldalán, padlatán. İk pedig magukra maradnak a magasban. S amint az utolsó csontzörgetı is elkopik szem elıl, a remény is odavész.

Elıbb lágyan, tollpiheszerően süllyednek, majd forogni kezdenek önmaguk körül, ám ezt különös módon nem találják ijesztınek. Olyféle pörgés ez, akár a táncosé, aki önnön testébıl teremt örvénylést. Dugattyúszerő forgás közepette ereszkednek a tündöklı víz fölé. Egyszercsak alábbhagy a penderület. Mégsem gyorsulnak fel. Úgy tetszik, repülnek. Nashua, talán a csodaportól nyert bátorság révén, tudja, hogy ezúttal is velük vannak az istenek. Elrugaszkodik lovától. A levegıben átfordulva fejjel lefelé lebeg-zuhan, nem akarván elmulasztani a félelmességében is gyönyörködtetı látképet. Kislánykora óta vágyik rá, hogy szárnyalhasson, miként a tündék és a madarak. A szél a karjaiba veszi testét, hintázik, táncolgat vele, haját szétfújva a fülébe duruzsol s fütyül. Nashua elnyúlik a levegıben, akárha párnás fekhelyen omlana el, és lustán körbepillant. Alatta Aldato és a sárga kanca merül a tó felé. Mindezt nyugodtan viselik, lábaikkal olyféle mozdulatokat tesznek, mintha úsznának.

Mytia vijjogva suhan alá, karjait szárnyakként tárogatja, suhogtatja. Magával ragadó, egyszersmind ijesztı látványt nyújt, akár a prédáját hajszoló sas. Sandon a tetemváztól elszerzett katonasisakot a fejébe húzva, annak rostélyát lebocsátva, és még a tenyerét is szemtakaróként használva, vigyázzállásban ereszkedik a mélybe. Nem hallgat Jassal biztató kiáltásaira, nem hiszi el, hogy világnyit mulaszt, ha nem éli át minden érzékszervével a velük történı varázslatot. Viador a Galibától kapott palástban szeli a levegıt, melynek szárnyai vitorlákként feszülnek köré, segítve játékos helyváltoztatásait, emelkedését, körözését, hullámvonalú röptét, bukfenceit, szaltóit. Madarak suhangatnak köröttük. Egy hosszú nyakú, színpompás tollazatú, jókora szárnyas közvetlen közelrıl bámul Nashua arcába, majd nyelvét felpödörve sértett rikoltást hallat, és szárnyait összecsukva, elırefeszített csırrel, telitalpas lábait hátranyújtva, álomsebes bukórepülésbe fog. A lány levetıdik a szél tenyerérıl, és követi a tollruhást. Rövidesen utol is éri, mire a vízi madár hökkenten rámered oldalt ülı, aranykarikás szemével, de még a horgas végő, keskeny csırét is eltátja. Kunkori nyelve olyképpen tekergızik a szájában, mint Virtuo vagy Galiba cipıorra. Suhantukban megközelítenek egy lefelé bámészkodó hírröpnököt. Nashua rögvest feladja az aranykarikás szemő madárral vívott versenyt, és lelassul. Amikor a gyanútlan rongyszárnyas mellé ér, arcát váratlanul annak kámzsájához dugja, hogy szembenézhessen vele. A meglepett besúgómadár hátrahıköl kissé. Fénytelen, tompa szeme szaporán pislog a csuklya mélyében. Idıbe telik, mire magához tér a döbbenetbıl. Ám akkor hirtelen megdühösödik. – Te vagy az! – rikácsolja. – Felismertelek! A fenséges Retar szökött ágyasa! Izé, hogy is hívnak?

– Az én nevem Nashua! – vágja rá a lány – De Retarnak a Halál az ágyasa! – Na te ostoba! Hiába röpködsz idefenn, a katonák majd mindjárt lenyilaznak! – Hol látsz te itt katonát? – Most még egy sincs itt, de tüstént idecsıdítem ıket! – vijjogja a csuhamadár. Nagy lendülettel indul a küldetésbe. Jassal ekkor érkezik fölé. Ráteríti palástja szárnyait. Jó darabig nem lehet tudni, mit mővelnek a takarásban. Csupán a lebernyeg gyakori feldudorodásaiból, hepehupássá válásából lehet következtetni ádáz tevékenykedésükre. Egyszerre csak a palást széttárul. Jassal a levegıbe rúgja magát. İ emelkedik, az összegabalyított szárnyú rongymadár bénult zuhanásba kezd. Viador nem néz utána, mivel ekkor ér mellé Sandon. Kivárja, míg a harcszolga alásüllyed, ekkor átkulcsolja lábaival az iszonyattól félholt fickó derekát, lekapja fejérıl a sisakot, és a fülébe kiált: – Nézz már fel! – De csakis akkor, ha LE nem kell néznem – rebegi a szólított. Jassal megröpteti Sandont, s az körbetekint végre. Nem jutnak magasra, ahhoz túlságosan súlyosak együtt. Még a levegıbıl megszemlélik az odalent épségben úszkáló lovakat. Elképedten bámulják, amint a víz fölé vágódó Mytia elkap egy halat a fogaival, tovább suhan a felszín fölött, végül lágy siklással partot ér a közeli öbölben. İk ketten a tó közepe táján törik át a víztükröt. Sandon nem idızik el a mélyben. Lendületes karcsapásokkal lapátol a szárazföld felé, mielıtt még páncélbır ruhája megtelne vízzel, a fenékre húzva testét. Viador a hátára fordulva lebeg. A napkeltében gyönyörködne, ám az ereszkedı Nashua eltakarja elıle az égboltot.

Bár a lány még repülne, immár hiába verdes a karjaival. A bővöletnek vége. A férfi mellett fúródik a vízbe. Jassal érzi a közelében elsüllyedı test örvénylését, majd hosszasan nem érez semmit. Nagy sokára néhány buborék pezseg a felszínre, azután a víztükör elsimul.

A tusázó elıször megkönnyebbülést érez, de ez – meglepı módon – nem tart sokáig, mi több, kevésig se. Mielıtt még egyig számolhatna, azon kapja magát, hogy már merül is. Nyitott szemmel fúrja magát a mélybe, hátha még életben leli gyógyírhordozóját. A felszínhez közeli kékségbıl ezüstös pezsgésbe jut, hullámzó főtenger terül el alatta. Nashua négykézláb csúszkál az imbolygó zöldek között. Két kézzel motozkodik a növények tövénél. Ujjai nyomában homokszemcsék kavarognak. Viador szembıl közelíti meg a pendülıt. A lány gömböcre fújt arccal, a levegıhiánytól dülledt szemmel kotorászik a talajon. A jövevény láttán felcsuklik. Száján, orrán át buboréközön távozik, smaragdzöld szeme almányivá tágul. Mivel még el is pirul, Jassal rádöbben, mi után kutat. A kenıír! A szeles, ügyetlen, négybalkezes gida kiejtette ruhájából a panáceás tégelyt! A süket, vaksi, feledékeny Virtuo pedig aligha emlékszik az összetevıkre! S ha a mágiás újfent téved a szer kikeverésénél, ı biztosan belepusztul a kínszenvedésbe! Térdre rogy, felfújja az arcát, kimereszti szemét, és fürkészkedni kezd a fenéken. Bár a lány már-már fuldoklik a levegıhiánytól, mégsem adja fel. Együtt tallóznak a térdig érı füvek, a köréjük gyülekezı

halak és teknısök között. Jassal keze megakad valamiben. Nem látja a növényi száraktól, de érzi: a tégely az. Ráfonja ujjait, ám a kristálykıbıl készült dobozka beszorult valahová. Feszegeti, mocorgatja kincsét. Rángatja, húzgálja. Hasztalan. Mind laposabb tüdeje szétrobbanni készül. Összeszedi maradék lelkierejét. A lányhoz fordulva elmutogatja, mit kíván tıle. A félig-meddig megfulladt Nashua bólintva a távoli felszín felé löki magát. Viador jobb kezével szorosan tartja a tégelyt, a másikkal körbetapogatja. A dobozka egy durva felszínő kıdarab nyiladékába szorult be, tökéletes illeszkedéssel. Gyerekjáték lesz kikaparni a követ a homokból, azután majd felúszik vele, és a parton kiszedi belıle az üvegcsét. Gondolja ı. Már könyékig merül a homokba, ám a kı – vagy tán szikla csúcsa? – nem moccan. A léghiánytól lassan azt is elfeledi, mit keres odalenn, mire Nashua – levegıvel töltött tüdıvel – visszatér. Megragadja a csüggedt fejő Jassal haját. Száját a férfi szájára szorítva telefújja annak légcsövét. A tusázó élvezi az újjászületést. Közösen ásnak tovább. Kivájják a talajból a jókora szikladarabot. Mindketten megragadják, és a felszínre úsznak vele. A parthoz közelednek a zsákmánnyal. A vízáramlás letisztítja a kırıl a hínárt, kagylókat, algákat és egyéb ragadékot. S amikor mindezek elkopnak az élettelen holminak hitt szerzeményrıl, ık ketten összebeszélés nélkül, ám együttes lendülettel messzire hajítják azt. A kedves közegébıl durván kiragadott és még az álcázó burkát is elveszített, rücskös felülető szikladarab dühödten összerázkódik. A szárazföldön képtelen lévén lélegezni, maga alá bocsátja szálkás lábait, s veszett iramban a tó felé fordul. Bibircsókos pikkelyekkel fedett, hengeres teste az éltetı víz felé száguld.

– Mi ez? – jajdul Nashua, szélsebesen félrehátrálva a csúfság elıl. – Viszi a kenıírt! – nyögi Jassal. – Kapd el! – Kapd el te! A víz felé robogó förtelmes lény elakad az útjába kerülı lapos kıben. Lázas fényő, bíbor szemét a rohanvást fölébe érkezı férfira szegezi. Megvillantja hegyes csonttüskékbıl álló, sőrő fogsorát, és hegyomlasztó bömböléssel Jassal arcába köpi a kristályüvegcsét. A homlokon talált férfi elıbb felkapja kincsét, s csak ezután illeti csizmás lábával a dühösködı tolvajt. A pikkelyes hengertest a magasba emelkedik, hangos surrogással a tó fölé szárnyal. Rövid repülés végeztén vízre zuhan, és elmerül. – Nem mind hörcsög, ami dühös – jegyzi meg Sandon. – Mi ez? – hebegi Nashua. – Te még itt tartasz? – förmed rá Jassal, a súlyos fajzat felrúgásának kínjától fél lábon szökdécselve. – „Mi ez, mi ez”? – Miért, te hol tartasz? – Honnan tudjam, mi volt ez? Sose láttam ilyet. A közelben üldögélı Mytia megvetıen végigméri a vitázókat. A zsákmányhalat sütögeti a hevenyében rakott tőz fölött. – Nashuának hiszek – jelenti ki rövid töprengés után. – Tényleg a feleséged. – Mibıl gondolod? – mered rá a tusázó. Eszébe jut valami. Karjával megtörli a száját. – Hé, csak levegıt fújt belém, nem csókolt meg! Különben nem is láthattad! A pendelyes menten lecsap rá. – Mit értesz az alatt, hogy „csak”? – kérdezi. – Csak az életedet mentettem meg, mellesleg nem elıször! Add vissza a kenıcsömet! – Az én kenıcsöm! – Az enyém! Én hagytam el, engem illet! – Nem kapod meg, és máris eltőnhetsz! Többé nincs

szükség rád! – rivallja Viador. Hökkenten észleli, hogy a cudar csitri harci ugrásra készül, foggal-körömmel szándékozván megvívni a kenıír birtoklásáért. Megelızésképpen Jassal a nadrágjába gyömöszöli a panáceás tégelyt. Ezzel a csatát megnyeri: Nashua kilép a küzdıállásból, ám sokkal dühösebben mereszti a szemét, és még több fogat vicsorgat. Sandon felborított teknısként hever a hátán. Az ép oldala felıli kezével kibontakozni próbál az átázott páncélbırbıl. – Szükség van a gyereklányra – veti ellen. – Elıször is az okosságára. Nélküle még a kulcsos városban tanakodnánk a kijutás módján. Másodszor a kedvessége is jól jöhet még az elıttünk álló úton. Jassal mindkét kezét a fülei köré ernyızi, hogy sokkal jobban halljon. – A micsodája jöhet jól? – kérdezi. Nashua teljes erıbıl bokán rúgja a firtatózót. – A kedvességem! Hallhattad. Letérdel Sandon mellé. Kioldja a páncélruha csatjait, szíjait. Kiszabadítja a volt zsoldost és harcszolgát a merev öltözékbıl. Megnézi sebét, lesimogatja felsıtestérıl a vértezet alatt összegyőlt hínárt, homokot. Sarkára telepedve elıveszi ruhájából a csodaporos skatulyát, és annak fiókocskáját milliméternyit elıretolva, kifolyatja belıle a vizet. Mutatóujjával a dobozba kotor. Talál is benne néhány ázott arany-ezüst szemcsét. Csillámló ujjhegyét finoman végighúzza Sandon sebén. Kitalált bővigét mormol, vár egy keveset, nem lát változást. – Ugye, már nem fáj? – szól sugalmazó-lágyan. A férfi felül, felemeli könyökét, kinyújtja karját, szúró-döfı mozdulatokat tesz. Végül elmosolyodik, végigsimít a mellette kuporgó lány szétbomlott, nedves haján. – Kicsit jobb – feleli. – És te mennyivel szebb vagy megfürödve, nappali fényben!

Nashua életében elıször kerül olyan helyzetbe, hogy képtelen kapásból válaszolni. Félreoldalog, lázas elfoglaltságot színlel. Hosszan pakolja, rendezgeti a sárga ló nyerge mögé szíjazott málhazsákot, a szent fóliánst, Galiba kacatjait. Módfelett megörül, amikor az összecsomózott szárú lomnadrágban megtalálja az elveszettnek hitt vicsorkát. A főre helyezett barinon lustán felpillant édesded álmából, a hátára fordul, szétveti kétféle színő végtagjait, és tovább horpaszt. Nashua kioldja a nadrágszárakat, maga elé próbálja a győrött ruhadarabot. Szemügyre veszi a többi rongyot és egyéb ócskaságot. Hirtelen gondol egy furcsát, és a közeli bokor mögé vonul az ódonat holmikkal. Társai csodálkozva hallgatják, amint félhangosan óóóÓÓÓzik, hőhát, nahátot és píhát nyögdécsel a takarásban. Kisvártatva több sorozatnyi kuncogást és elégedett hümmentést is hallat. Amikor végül elılép a búvóhelyrıl, vonakodnak ráismerni. Különös finomságú, leginkább szattyánbırnek tetszı anyagból készült nadrágot és ingszabású felsıruhát visel, csípıjén boglárdíszes, széles öv ékeskedik, lábára hosszú szárú, puha csizma simul. Kezében könnyő kardot, nyílvesszıkkel tömött tegezt és íjat tart. A vállára vetett palást lágy hullámokat vet alakja körül. – Honnan vetted a...? – kérdezi Jassal, széles taglejtéssel befejezve mondatát. – Galiba adta. Ez lett az ócskaságaiból. – És legalább tudsz bánni a fegyvereiddel? – firtatja Mytia. A süledék vállat von. Ledobja a tegezt és az íjat. A kardot megragadva int a harcos lánynak, hogy tegye ıt próbára. – Ha volna kardom, hidd el, nem kéretném magam – mondja Mytia. – Persze, anélkül sem okozna gondot számomra, hogy megöljelek. Ám nem ez a cél. Sandonnak és nekem lóra, felszerelésre van szükségünk. Ha mindezt megszereztük, összemérjük magunkat.

– Nem vitatom, hogy te vagy a jobb – feleli Nashua. – Csak azt akarom tudni, mennyit érek Galiba ajándékaival. Jassal lassú mozdulattal elıhúzza kardját. – Gyere! – szól. Küzdıállásba helyezkedik. A bimbó habozás nélkül rohamoz, mintha Viador idıtlen ideje hajszolt, mindenáron kiirtandó, ısi ellensége volna. A férfi hátraszökken. Játszi könnyedséggel hárítja a dühödt kardcsapásokat. Kifordul, oldalt lép, elhajol vagy leguggol a feléje sújtó penge útjából. Eleinte csupán mulattatja a leölésére irányuló iparkodás. Hamarosan élvezetet is talál a lány ingerlésében, bosszantásában. A vakarék csitri mind elszántabban támad, ostromol. Arca kipirul, smaragdzöld szemében sötét düh lobog. – Nézni is borzalom, amit mővelsz – sóhajtja Sandon a háttérbıl. – Akarod, hogy tanítgassalak? Nashua felderül. – Hát persze! Jassal a bimbó lankadtát kihasználva támadásba lendül. Elırepattan, döfést imitál. A lány – a kezében tartott fegyverrıl megfeledkezve – ösztönösen a mellkasa elé kapja kezét, hogy alkarjával fogja fel a szúrást. Ekkor a palástja felörvénylik. A következı pillanatban mindnyájan elképedve bámulják a felsıtestét, karját befedı, fémtüskés, bırpikkelyes vérteket. A fejére simuló sisakot, az arca elé csapódó rostélyt, annak ábrázolatát. Viador megtorpan, leengedi a kardot. Sarkon fordulva a bokor felé igyekszik, amely mögül az imént a bimbó elıkerült. A vártnál hosszabban idızik ott. Amikor kilép a tenyérnyi virágokkal borított cserje takarásából, a lányéhoz hasonló, különleges bırfélébıl lévı öltözék simul magas, izmos alakjára, lábán finom csizma díszeleg, hátravetett palástja oly ígéretesen hullámzik, mintha

éppen varázslatra készülıdne. S ezt nem csupán sejteti, hanem meg is teszi, midın Nashua vad támadást intéz ellene. Köpenye szárnyai köréje lebbennek, és páncélzattal borítják be testét, A mímes hátralép, elteszi a kardot. Furcsálló tekintettel méregeti Jassalt. – Kezdek zavarba jönni az eseményektıl – sóhajt a tusázó, végignézve magán. Ezután Mytia is a rózsaszín virágú bokor mögé vonul. İt Sandon követi. Késıbb nekilátnak a négyfelé porciózott halnak. Falatozás közben egymás vadonatúj öltözékét, fegyverzetét fürkészik, ám tartózkodnak attól, hogy beszélni próbáljanak a történtekrıl. Okkal sejtik, hogy úgysem fejthetnék meg a misztériumot. Végül Sandon mégsem állja meg szó nélkül. – Odáig nagyon rendben van, hogy harcoshoz méltó ruhára tettem szert, és immár a sebem sem fáj – szól. – Na de gyalogoljak?! Hol a paripám? Hiába kérdezi meg újra, emelt hangon is. Így aztán kénytelenek négyen osztozni a két lovon.

Naphosszat nyeregben zötyögnek. Elıször Sandon és Nashua ül a sárga kancára. Észlelvén a paripa rohamos fáradását, a két vékony, könnyő lány telepszik egymás mögé. Kisvártatva Aldato kezd roskadozni az izmos férfiak súlya alatt. Végül a hátasok már ügetésre is képtelenül, lépésben vánszorognak terhükkel. Terhek pedig belátják, hogy lovat kell szerezniük. Letérnek az erdei útról. Átléptetnek egy mezın. A túlnani liget fölé szálló füstkígyó irányába tartanak, azt remélve, hogy ott emberlakta

településre, megszerezhetı patásokra bukkannak. Szamár mérető ezüstmadarak futkosnak körülöttük. Hol a füvek kalászait és a virágszirmokat tépdesik kanál formájú csırükkel, hol egymást cafatozzák. A gömbölyded törzső, kútgém nyakú, öklömnyi fejő, nehéz röptő szárnyasok láttán Jassal elábrándozik. – Fogjunk be kettıt – javasolja. – Ezek elbírnak benneteket. – Engem is? – hökken meg Sandon. Elképzeli magát a kovácsüllı lábfejő, ostornyél lábszárú, békétlen természető madár hátán, annak hosszú, légiesen lebegdezı, ezüstszínő tollaitól csiklandottan, kajla járása által dobáltan, és elfintorodik. Nashua alaposan megnézi magának a mellette lovagoló, átható kisugárzású, magas termető, erıs férfit, és összehasonlítja a vele egykorúnak látszó másikkal. Sandon kissé alacsonyabb Jassalnál. Alkata izmosabb, zömökebb. Hullámos haja ugyancsak kékes-ezüstös fényő fekete, ám épp csak homlokba-nyakba hulló, viszont hasonlóképpen bomlik tincsekre. Koponyája szélesen szögletes; Viador arcformája keskeny, hosszúkás. Az egykori zsoldos homloka szabdaltabb, szemöldöke azonosan dús; szemrése kerekebb, nem oly ragadozószerően ferdés metszéső. Írisze mély, sötét páncélkék, Jassalé szürkébe, zöldbe, türkizbe hajlóan színejátszó kékségő. Elıbbi egyenes orra rövidebb és laposabb cimpájú. Mindkettıjük felsı ajka telt, alsó ajkuk jóval húsosabb, vértelibb és enyhén lebiggyedı. Sandon álla keskenyebb, középütt finom osztással, amely csak hajszál híján nem mélyül gödröcskévé. Arcbıre párnásabb, járomcsontja nem oly élesen elıreugró, mint a másik férfié. Szırösödési hajlama azonban kétszeres, jóllehet Jassal ábrázata is gyors iramban borostásodik. Mindkét arc arról árulkodik, hogy tulajdonosuk zárkózott és magányos. Míg Sandon szomorú, Jassal inkább keserő. Mindegy, milyen öltözéket viselnek, a régebbi kopottast vagy a

Galibától való elıkelıbbet, erıteljes belsı méltóság árad lényükbıl. Lerí róluk, hogy ık nem kívülrıl rájuk aggatott rendjelekkel mérik az érdemességet. Sandon nyakában a szálasokat megilletı, dús koronájú nemzetségfát ábrázoló medál önnön bırébe metszett mása díszeleg. Mivel az eredeti függıt harcszolgává alázásakor elvették tıle, ezt tőmesterrel örökíttette magára, pontosan tudván, hogy cselekedetét pimaszságként fogják értékelni és kegyetlenül megtorolják. Így történt, túlélte. S valahányszor a kiállott kínzásra gondol, elégtétel tölti el: származása jelétıl legfeljebb nyúzássál foszthatják meg. A mezıt elhagyva ritkásan álló, gömbölyded lombú fák közé érnek. Innen már látják a magasba kígyózó füsthöz tartozó kéményt. Kisvártatva megpillantják a terméskıbıl emelt, faluszéli fogadót és a környezı házakat. – Mivel fizetünk a lovakért? – kérdezi Sandon. Mytia vállat von. – Mivel nincs semmink, elvesszük ıket. – Eladjuk a pendülıt, és hátast veszünk az árából – mondja Jassal eltökélt arccal. – Eladtok? Engem? – hördül a bimbó. – Meghibbantál, Hısök Hıse? Engem nem lehet eladni! Nem vagyok rabszolga! – Igazad van – hagyja rá a férfi. – Egy szarugombot se kapnánk érted. – És ha ágyasként bocsátanánk áruba? – töpreng Mytia, szív alakú száját harapdálva. – Hány csókja ér meg egy lovat? – mereng Sandon. Nashua tágra meresztett szemmel, sápadozva bámul rájuk. İk pedig, megbotránkozott arckifejezését élvezın, vígan folytatják a társalgást. Jassal legyint. – Ugyan! Pendelyes ez még. Vakarék csitri! Kinek kéne? – Vannak olyan fickók, akik azt szeretik, ha fejletlen az

ágyasuk – jegyzi meg a fekete hajú lány. – Hol vagyok én fejletlen? – hörren Nashua. – Kisdedet is szoptathatnék! – Szegény kisded! Hamar éhen veszne – sajnálkozik Sandon. – Te nem tudod, mitıl lesz az anyatej? Mytia felkuncog. – İ még ott tart, hogy a bölcsıszájú madár hozza a kisbabát. – Miért? Nem az hozza? – Tényleg így tudod? – hökken a másik lány. – Játszik velünk – véli Sandon. – Úgy van – csatlakozik Jassal. – A süledék vándorélető. Ismeri az élet összes oldalát, színérıl és fonákjáról is! – Akkor odaadjuk valakinek éjszakára, és reggel egy lóval együtt kapjuk vissza – így Mytia. A bimbó lecsap rá: – Te is jössz velem! – rikkantja. – Ugyanis két lóra van szükség! – Ugye? Megmondtam! – dünnyögi Viador. – Nem számít neki. – Az elıbb még legyerekeztél, most pedig már összetévesztesz Ronchával? – acsarkodik Nashua. A tusázó meggörnyed. – Ki ne ejtsd még egyszer ezt a nevet! – Roncha, Roncha, Roncha! Mi az, hıs Jassal? Fáj valamid? – Sose szabadulok meg tıled, kolonc fruska! Ragadék! Még egy háborodottnak se kellenél! – Nem-e?! – veti oda a rügy, büszkén felvetett fejjel, magasra tőzött orral. – Majd meglátjuk. Késıbb a fogadóban minden férfira mosolyog, idısbre és fiatalra is. Változtat a tartásán, mozdulatain. Nem elég, hogy hirtelen nıvé forr ki, mindjárt incselkedıen kihívóvá is válik. Kibontott haja az arca körül örvénylik, óriási, smaragdzöld

szeme villog és tündököl, édesgyümölcs formájú szája ingerlın piroslik. Gömbölyő válláról le-lecsusszan az ingszegély. Tenyérbe illı, ruganyos keble is gyakorta elıvillangat a gombolásból, hol az egyik, hol a másik. Mindenkinek feltőnik, hogy dereka tőbe főzhetı, csípıje királynıi. Mire lehullik az est, és az étkezıterem megtelik, már körülötte csapong a teljes férfihad figyelme. Csupán azért nem ostromolják meg nyíltan, mert méltányolják a társaságában lévı, az életnagyságúnál valamivel nagyobb fegyverforgatókat. Elıbb csak mereven bámulják a bimbót. Az idı s az italozás elırehaladtával ki-ki vérmérséklete szerinti széptevésbe fog. Némelyek kacsingatnak, szájukat nyalogatják, sóhajtoznak és mellkasuk szívük felıli oldalát dögönyözik. A durvább lelkületőek verdesı nyelvcsapásokkal tolakodnak, mellgyömöszölést imitálnak, vagy éppen az ágyékukat markolásszák. Jassal és Sandon nem vesz róluk tudomást. Ilyképpen bátorítják a kakaskodókat. İk ketten a másnapi dolgukat, Azin kiszabadítását latolgatják, tervelik. Mint kiderül, Sandon még zsoldosként járt a nemeskıbányában, rabul fogott lázadókat kísért oda kényszermunkára. Ekkor találkozott a Körtoronynak és Kuszaeszőnek is nevezett, hegymagas, színizom Azinnal. A kolosszus egy hatalmas hajtókereket forgat, amely vizet áraszt a föld alatti mőhelybe, ahol a kövek megmunkálása folyik. A lendületes áramlás segítségével mossák-oldják ki az értékes részeket a környezı hegyekben bányászott szikladarabokból. Az óriást felséggyalázás és honárulás bőne miatt láncolták a kerékhez. Életfogytig, de legalább megszakadásig kell azt forgatnia. Mivel a fogoly gyermeklelkő és kuszaesző hírben áll, ezért – lázadásától félve – nem árulták el neki, hogy a lenti munkaterem bıvítése során találtak egy rejtett eret, és ebbıl

azóta is sokszoros erıvel tör elı a víz, fölöslegessé téve az ı kínszenvedését. A behemót továbbra is a hajtókarnak feszülve, görnyedt tartásban kering terhével körbe-körbe, nem sejtvén, hogy kényszermunkája értelmét vesztette. A két férfi fel nem foghatja, mi hasznát vehetnék Azinnak. Az óriás sosem volt éles elméjő, se cseles. Mostanra nyilván végképp elhülyült a robotban. Viszont a drágakıbányát – a rabok szökésétıl és kincsrablóktól egyaránt tartva – seregnyi katona ırzi. İk viszont mindössze hárman vannak, hiszen Nashua nem harcos. Tehát könnyen belehalhatnak a fogolyszabadításba. – Mindez olyan, mint valami démoni próbatétel – mélázik Jassal. – Értelmét alig látom. Kezdıdött azzal, hogy a süledék csitri a nyakamba ragadt. Vásárra vittük a bırünket a teljesen üres Új Szent Könyvért. A folytatásban Kuszaeszőt is be kell venni a kalandba. Lekidet, a Mindkerekség legmogorvább sárkányát már nem is említem. Elkortyolnak még néhány kupa italt, hátha a bor által megvilágosodottan meglátják, hol bujkál az igazság. A gavallérok mind hevesebben teszik a szépet, gerjedelmükben viharosan nyálzanak. Nashua tekintetét keresik, imádottjuk kezét, karját markolgatják. Bókolásképpen a lábára taposnak az asztal alatt. Kedveskedésül a lábszárukat fonják az övé köré. Érzelemdúsan próbálják a combjai közé tuszkolni csizmatalpukat. A hajadon már jó ideje nem incseleg a tőzzel. Inkább újfent igyekszik kislánynak, sıt: kisfiúnak látszani, észrevétlenné válni, ám ez már nem segít rajta. Nem gyızi eltolni, lesöpörni, félrerúgni a tolakodó végtagokat. Helyet cserél a közönyösen falatozó Mytiával. Így Sandon és Jassal közé kerül. A két tusázó továbbra sem rezzen az ı gondjától. Ezért a lány úgy helyezkedik, hogy az utána csápoló kezek és lábak a társait érjék el. A legfickósabb udvarló néhány ökölcsapással a körülötte

nyomulók értésére adja, hogy ıt illeti az elsıbbség. A többiek elfogadják érvelését, és visszahúzódnak kissé, hogy kivárják a sorukat. Egyszercsak Viador felfigyel az ölében tapicskoló csizmatalpra. Tüstént zokon veszi a tolakodó gesztust. Benyúl az asztal alá, s félreérthetetlenül értésre adja, hogy nem tőri a hívatlankodást. A törött bokájú széptevı kissé visszahúzódik. Kiüríti az elıtte álló kancsót, alkarjába törli a száját, és böffent néhányat. Mindeme gondolkodás végeztén úgy dönt, azért is megszerzi magának a prédát. Újfent furakodni kezd, ezúttal az ép lábával. A hódító szándékú végtag valahogy Sandon combjai közé tévelyedik. A hegyes csizmaorr, akár egy szimatoló állat, fürge mozgással keresi-kutatja lábai között a boldogság kútját. A szökött harcszolga a csábítóra pillant. Felméri a fickó égnek meredı hajcsimbókjait, vizenyıs tekintető, dülledt, savószín szemét, cipószerő orrát, párosodó medúzákra emlékeztetı ajkait, bozontos felsıtestét. Úgy véli, nála jóképőbb szeretıt érdemel. Combjai satujába fogja a tévelygı lábfejet. Halk roppanás hallatszik. A csábász visszarántja lefittyedı végtagját. Rosszallóan végigméri a szemközt ülı Nashuát, úgy tudván, a lány combjai közt érte sérelem a bokáját. Érzéstelenítés céljából bekortyol még egy kancsó italt, s közben megfogalmazza közlendıjét, miszerint: – Most már eleget kacsmarogtam! – bömböli. – Gyerünk kifelé! Gyorsan! Prütyköljünk! Jassal a lányra vigyorog: – Eredj szépen. Lehet, hogy soha többé nem hívnak. – Nem megyek! – Miért nem? – csodálkozik a férfi. – Vétek volna kihagynod. Közben a gavallér megpróbál talpra állni, de nincs mivel. Elıbb a jobb, majd a bal lába fordul ki alóla. Falrengetı

robajjal elnyúlik a lóca tövében. Karjára ejti ólomsúlyú fejét, és ájulatba alél. Menten három másik fickó tódul a megüresedett helyre. Jassal és Sandon megelégeli a szerelmetes ostromot. Kivonulnak az éjszakába. Fel-alá sétálnak a friss levegın. Az istállóba is benéznek. Hosszas latolgatás végén kiszemelnek két hátast. Úgy vélekednek, hogy mivel azok ígéretes állatok, gazdáik aligha tárgyalnak eladásukról. Ezért aztán nem is kell ilyesmivel zavarni ıket. A lovakat majd elcsenik, hajnaltájt. Míg fondor tervüket szövik, Nashua többször is elsiet mellettük. Sosincs egyedül. Hol egy kendıvel bekötött fejő, körszakállas fickó liheg mögötte, hol egy kopasz, félszemő figura rángatja róla a ruhát. Amikor egy kampókező alak, ép kezében görbe kardot lóbálva eltőnik a lány nyomában a közeli gyümölcsligetben, Sandon utánuk pillant. – Nem kéne a segítségére sietnünk? – tőnıdik homlokráncolva. – Majd meghalljuk, ha igazán bajba kerül – mereng Jassal. – Hadd okuljon! De csak nem csendülnek fel a vágyva várt jajszavak, segélykiáltások. A két harcos a gyümölcsfák közé lépked. Kisvártatva a körszakállas fickóba botlanak. A hódító légies tartásban, fél lábon vesztegel, két karja széttárva. Nem moccan. Tágra nyílt, rezzenéstelen szemébe néznek. Hosszan, ám hasztalan legyeznek elıtte: a merev alak nem reagál. Mennek tovább. Néhány fával arrébb megpillantják a kopasz csábítót. Ez is kecses szökellés közben, ölelésre tárt karral dermedt szoborrá. Csupán abban különbözik a másiktól, hogy mindössze egyetlen szemmel bámul a semmibe. Több fával távolabb a harmadik széptevı is hasonló pózban fagyott madárijesztıvé.

Hamarosan meglelik a lányt. A bimbó összegömbölyödve alszik egy fa tövében, arcán ártatlansággal, karjában az álmát vigyázó barinonnal, ujjai közt a kiürült csodaporos skatulyával.

A bánya körültekintıen eldugott, jól védhetı bejárata fölé magasodó toronyban sétálgató fegyveres folyamatosan szemmel tartja a közeledıket. Alant ırködı társait már figyelmeztette a katonák érkezésére. A zöldellı növényekkel teleszórt, sziklás hegyfalak között kanyargó ösvény vége felıl két lovas iparkodik a kapuırök irányába. Elıbukkanásuk óta sík terepen haladnak, ám a fürge nyergesek mögé kötözött foglyok ennek sem örülnek. A szíjra főzött, mocskos köpenybe burkolt, vézna termető rabok – nyilvánvalóan lefülelt gonosztevık – kámzsás fejüket lehajtva botladoznak-kacsáznak a patások nyomában. A katonák gyakorta végighúznak rajtuk a kezükben tartott korbáccsal, sietségre biztatván ıket. Az egyik bukdácsoló lator a bejárat közelében veszti el lába alól a talajt. Meginog, térdre rogy. Néhány lépésnyit a csuklóinál fogva vonszolódik. Hasztalan küzd a felállásért. A felkelését szorgalmazó ütlegelés ellenére is képtelen talpra vergıdni. Hason csúszva döcög, hánykolódik a szapora léptő ló mögött. Az út egyenetlenségei dobálgatják testét. A paripa megtorpan, a foglyot vonszoló lovas hátrafordul. A kapuırök nem hallják, milyen szavakat intéz a földön heverı nyavalyáshoz, ám gyanítják: nem kedveskedıket. A rab feltápászkodik, és fejét leszegve az ismét meginduló patás után lódul. Kisvártatva mindnyájan megállnak a fegyveresek elıtt. A másik lovon ülı, szögletes arcú, széles vállú kardos vidáman

köszönti az ıröket. Tudatja velük, hogy kényszermunkára hozták a két elvetemült nıszemélyt. Az ırök felderülnek. – Nıszemélyek?! – nyögi ábrándosan a legifjabbik. – Bizony azok! – feleli a szögletes fejő katona társa. Ez hosszúdad arcú fickó, dús szálú, fekete hajtincsei kibújnak a feltolt rostélyú sisak alól. – Fızni, mosni, vizet hordani jók lesznek. Énekszót, gıgicsélést ne óhajtsatok tılük! Ugyanis annyit locsogtak, fúriáskodtak, hogy Zagar uraság kivágatta a nyelvüket! Az imént hason csúszva vonszolt fehércseléd felkapja a fejét, és indulatosan nyekereg valamit. Közlendıje természetesen nem érthetı. Hogy mégis sejtesse, mit óhajtott tudomásra adni, elıreugrik a hátas mögül, és fogait a lovas bokájába mélyeszti. A katona nyögdécselve lefejti magáról a némbert. – Máris hajítsátok a többi rabszolga közé! – üvölti kíntól torzult arccal. – Azt se bánom, ha elıbb alaposan megkorbácsoljátok a dühkóros csimaszt! – Tudom én, mi hiányzik ennek! – vigyorog az ifjabbik kapuır. – Mindjárt a nyársamba húzom! Bámulni fogtok, milyen gyorsan megszelídül tıle! Az ádáz perszóna másként gondolja. Dühödt morgással a szájaló felé pattan. Egyáltalán nem zavarja, hogy magával rántja a csuklójához kötözött paripát, a rajta ülı kardforgatóval együtt. Mielıtt még átharaphatná a célba vett fickó torkát, a megingatott lovas rávetıdik, és a földre teríti testét. A rángatott ló rémülten toporog fölöttük, azon igyekezvén, nehogy eltapossa ıket. A hosszú hajú fegyveres és a kivágott nyelvő rabnı nem törıdik a súlyos patákkal. Szabadfogású élethalálharcot vívnak a talajon. Az ırök a katona segítségére sietnek. Bısz kiáltozás, valamint nyerítı nevetgélés közepette lefejtik a fehérszemélyt

a férfiról. Betaszigálják a kapun, s a kıbıl és fából emelt szálláshelyük felé lökdösik. A jövevények gyors pillantásokkal felmérik a környezetet. Egy karámban hatalmas testő, dús sörényő igavonók szénát ropogtatnak. A mőhelyeket befogadó építmény közelében megmunkálásra váró kırakások tornyosulnak. Az étkezıteremben tucatnyi kardforgató falatozza ebédjét. Egyelıre nem sejtik, hogy vászoncselédek képében jelentkezı izgalmakra számíthatnak. Amikor a menet a rettentı kereket hajtó Azin közelébe ér, a kivágott nyelvő veszedelem még egyszer beveti fog- és körömfegyverzetét, kényes pontokra irányzott rúgásait. Ily módon sikeresen meglepi és megomlasztja a körülötte gomolygó férfihadat. Kitépi magát a szorításból, és a forgatókarhoz láncolt óriáshoz rohan. Felugrik annak hátára, combjaival átfogja a nyakát, két karral megöleli a homlokát, és szőkölve könyörög a segítségéért. Az utána zúduló harcosok megtorpannak Kuszaesző meghatott arckifejezése láttán. – Jól van – szól lassan a tapasztaltabb fegyveres. Selymes hangon, tagoltan folytatja: – Nincs baj, Azin, megnyugodhatsz. Nem bántjuk ıt, nem kell féltened. Csak bevisszük egy kicsit a szállásunkra. Megfürösztjük, rendes ruhát adunk rá. Kapsz tıle vizet. Nem vagy szomjas? A fehérnép zaklatottan vinnyog, hadonászik a toronyember nyakában, minden lehetı módon azt adván értésre, hogy az ır szemenszedett módon hazudik. – Azin szomjas! – bömböli az óriás. Felnyúl a magasba, derékon kapja a dühkóros némbert, és leemeli a nyakából. A földre állítja, két ujjal hátracsippenti a kámzsa szegélyét, és az arcába mered. A sáros, mocskos, ádáz ábrázat láttán fanyalgó képpel hátrál egy lépésnyit. – Hozz vizet Azinnak! – követeli. Hangereje megsusogtatja a közeli fák lombozatát.

Az ırök egyetértıen bólogatnak. Egyikük odatart egy sajtárt. A rabnı elveszi a dézsa szélére akasztott szilkét, megmeríti a vízben, és az óriás felé nyújtja. Az érte nyúl, de nem iszik belıle. Az ırparancsnokot nézi. – Vigyázz a nıszemélyre, Azin! – szól a fegyveresek vezetıje. – Fogd be kereket hajtani. Estére meglátjuk, mennyi harciasság marad benne! Aztán vigyázz, nehogy széttépjen! – teszi hozzá, társai derültsége közepette. – Azin vigyázni fog rá – bólint a megláncolt Körtorony, az ırök nevetgélésére ügyet sem vetve. Lenyeli a vizet, visszaadja a szilkét, maga elé löki a foglyot, és elindul vele, körbe-körbe. Az ırök érdeklıdése a másik rabnı felé fordul. A nyársra húzással tréfálkozó ifjú lerántja a csuklyát a fehérnép fejérıl. A sármocskos tincsekbe tapadt hajú, bíbor hólyagoktól és piszoktól foltos arcú fúria leszegett fejjel felpillant, és elvicsorodik. Ábrázata láttán a bámészkodó fegyveresek hátraszökkennek néhány lépésnyit. – Mi baja van ennek? – nyögi egyikük. A hosszú hajú, nyúlánk katona elgondolkozik. – Nem tudom pontosan – feleli tőnıdın. – De nem szeretnék szorosan a közelébe menni, mert eddig még mindenki hupolykás lett, aki hozzáért. – Még hogy hupolykás! – tromfol szögletes arcú társa. – Mind egy szálig hullásak lettek! Egyedül csak ı nem pusztult bele! – Miért hoztátok ide, ha ragadós kórságban szenved? – hördül a parancsnok. – Zagar uraság kifejezett parancsára. Ne fogdossátok, akkor nem esik bántódásotok – tanácsolja a hosszú hajú katona. Kék szemében ezüst fények villódznak. – Láthatjátok, nekünk semmi bajunk!

A hólyagos arcú rabnı vad morgással nekiugrik. Mivel a katona fürgén félreszökken, a leszegett fejő fogoly az ırparancsnok felé lendül. Sorban szétijeszt mindenkit. Miután vagy húsz marconát megfutamít, valamelyiküknek eszébe jut, hogy mégiscsak ık a fegyveresek. Ekkorra a nyavalyahordozó némber átkerül velük a terület túlsó felére. Egymást bátorító, bısz ordítással, kardjukat meresztve nyomakodnak utána. Eltávolodnak a kötelességét tevı Kuszaesző közelébıl. Az óriás gondjaira hagyott fúria utánuk pillant. – Érted jöttünk, Azin! – szól, látván, hogy messze járnak. Lassítja lépteit, miáltal a mögötte szuszogó óriás is lassulni kényszerül. – Leoldom láncaidat. Kitörünk innen. Szabad leszel. – Azin itt a munkáját végzi. Szükség van rá! Te pedig hallgass! Neked nincs nyelved! A lány megpördül, lelöki hajáról a csuklyát. Kiölti, megkígyóztatja hegyes nyelvét. – De igenis van! – kiáltja. – Sietnünk kell, ne most vitatkozz! Leveti magát a vontatottan lépegetı toronyember bokájához. Azin kis híján átbukik rajta. Az utolsó pillanatban torpan meg. Így csak a fúria kezére tapos, majd lebámul. Szinte érzéketlenül figyeli a lábára vasalt láncon matató ujjakat. – Azin nem megy sehova, mert itt dolgozik! – közli komoran. – Nélküle nem készülhet tündöklı drágakı! – Azint becsapták az ırök! Hazudtak neked! Hosszú-hosszú ideje hazudnak! Ne higgy a szavamnak, higgy a saját szemednek! Tessék, szabad vagy! Menj, és nézd meg, hová folyik a víz, amit keserves robottal húzol fel a mélységes kútból! – De még milyen mélységes! – büszkélkedik Kuszaesző. – Azin ásta, sok-sok társával együtt! Rengetegen meghaltak közben.

– Azin most óriási léptekkel lesiet a mőhelybe, és megnézi, hogyan készül a tündöklı drágakı az általa felkínlódott víz nélkül! – parancsolja vitát nem tőrı hangon a lány. A megállított kerék mögül kilesve látja, hogy az ırök az élénken szaladgáló Mytiát kergetik a bányaterületet borító bokrok, fák körül. Egyelıre óvatosan kerülgetik, inkább játszadoznak vele, semhogy komolyan üldöznék. A többi fegyveres továbbra is az épületben lakomázik. Kuszaesző felemeli a lábait, egyiket a másik után. Aprólékosan megszemléli a tökéletesen nyilvánvaló tényt: nini, a bokájáról valóban lekerült avas. A lány sürgetıen tapsol. – Azin siet, rohan! – Te ki vagy? – kérdezi a toronyember. – Nevezz Nashuának. Érted jöttünk. Veled közösen hazahozzuk Castaq királyt! Menj már! Az óriás ellendül a kerék mellıl. Néhány lépéssel a föld alatti munkaterembe vezetı lépcsısornál terem. Ledübörög a mélybe. Körbenéz. Észleli, hogy tényleg becsapták a vízhúzás dolgában. Haragjában hegyet reszkettetı üvöltést hallat. Odakinn megrepedeznek a hangja által bolygatott sziklafalak. Kövek zúdulnak alá a magasból. Azin megragadja a közelében bámuldozó ıröket, egyiket jobb kézzel, a másikat ballal. – Nem szeretlek! – kiáltással felemeli ıket, és összecsattantja a fejüket. Elhajítja az ernyedt testeket. Egyetlen ökölcsapással kettéroppantja az elıtte terebélyesedı, nemeskövekkel telepakolt asztalt. Sarkon fordul, a szabadba hömpölyög. Bömbölve lódul az ırök szálláshelye felé. Útközben kiszakít a földbıl egy combvastagságú fát, azzal söpri félre az útjába vetıdı fegyvereseket. Másokat a testével dönt fel, majd átgázol rajtuk.

A helyırségi épületbıl harciasan áradnak kifelé az étkezésükben háborított kardforgatók. Azin a kezében pörgetett fatörzzsel tarolja az élbolyt. Nashua sem tétlenkedik. Jókora köveket kapkod fel a földrıl, ezek szorgalmas és pontos hajigálásával tántorítja el gonosz szándékuktól a rárohanó fegyvereseket. Az egyik bányaır lándzsát lendít felé. A lány a kezében tartott kıvel üti félre a szíve felé süvítı gyilokeszközt, majd célba veszi vele a merénylıt. Az cselezıs futással próbál menekülni, ám a kıdarab a nyomába szegıdik, és végül elüti a fickót. A Mytiával kergetızı fegyveresek élete sem fellegtelen, immár. A lány a lompos palást ujjába törli bíbor hólyagokban gazdag arcfestését, azután ledobja magáról a kiszolgált holmit. Két kardot szerez két óvatlan ırtıl, minthogy két keze van, és mindkettıvel egyformán ügyes. Jassal és Sandon is támadásba lendül. Elszántan küzdenek a túlerıvel. Nashua visszaadja a tucatnyi igavonó szabadságát. A szők karámból kitóduló, óriási lovak pajkos hancúrozásba kezdenek. Mivel idıtlen ideje nem mozoghattak kedvükre, visszamenıleg is kitombolják magukat. Termetüket meghazudtoló könnyedséggel a magasba ugrálnak és hátrarúgnak; két lábra ágaskodnak, szertelenül nyargalásznak. Dús szálú, rengeteg sörényük kissé leárnyékolja elılük a külvilágot, ezért gyakorta nekirohannak valakinek. Hol egy ırön gázolnak keresztül, hol egy másikat löknek fel, hol pedig egy harmadikat taszítanak a földre, majd a következıvel folytatják. Bármerre vágtáznak, hullanak nyomukban a fegyveresek. A behemótok sajnálatosan nem tesznek különbséget a küzdı felek között. Így aztán Jassal, Sandon és Mytia is menekülni kénytelen elılük. Nashua mindebbıl mit sem észlel, ugyanis immár a rabok boldogításán fáradozik. A szabadságukat visszanyerı foglyok

leverik egymás láncait, cellaodúk ajtaját tépik fel. Vasrudakkal, bilincsgolyóval, fabútorral püfölik az ıröket. Kardot, lándzsát szereznek tılük. Tombolnak. Azin képtelen nyugodtan verekedni a kiismerhetetlenül száguldozó, behemót lovak miatt. Ugrálni sincs kedve. A kerékhajtásban lemerevedett tagjai amúgy sem alkalmasak légies szökellések kivitelezésére. Zaklatottan elbıdül. Hangja hallatán egy fa levedli lombját. Egy madár röptében megtojik, és a sziklafalon újabb repedések keletkeznek. Az igásállatok megtorpannak, majd fegyelmezett sorba rendezıdve visszaballagnak a nyitott karámba.

– De igenis, miattad történt! – Igenis, nem miattam! Miért kell mindent rám fogni? – Szörnyen bántotta a méltóságomat, méghozzá a férfiúit, amikor egy sziklarésbe kellett belapulnom a hegyomlásszerően támadó lovak elıl! Gondolom, Sandont sem töltötte el büszkeség, midın kénytelen volt felcsimpaszkodni a legközelibb fára. És Mytia sem kapott kedvet dalolni, pláne mert neki csak egy bokor jutott! – Házsártos vagy, Hısköltemények Lovagja! – Nem házsártos vagyok, hanem alapos okkal feldúlt! – Megígértem nektek, hogy az én – nem erıre, hanem észre alapozott – taktikám tökéletes sikerre vezet? Így is lett? Na ugye! Csupán egy kis galiba jött közbe, egy icike-picike. A támadó hajlamúként jellemzett igavonók egyikén ülı Azin mindannyiszor az éppen soros ordítozó felé fordítja a fejét. Amúgy kacskaringós hegyi úton nyargalnak, zöld leveles, virágszirmos lombozat hajol föléjük. Sandon és Mytia porzik az élen. A Jassal és Nashua között száguldó toronyember

behemót paripája könnyedén lépést tart a többivel. Az üldözık régen elmaradtak. Nem is voltak komolyan vehetı üldözık, mivel összesen ketten lévén, hamar számot vetettek az utolérés lehetséges következményeivel. Villámgyorsan felmérték, hogy a támadás kész öngyilkosság lenne. Ha viszont nem támadnak, akkor késıbb is ráérnek kilovagolni, kellemesebb körülmények között. Így aztán nem okozott gondot Jassalék számára, hogy megkeressék az erdıben eldugott lovaikat, amelyekre örökbefogadás révén tettek szert a fogadóban. Ledobták magukról az örökbefogadás jogosságát vitató katonáktól szerzett öltözéket, és visszabújtak a kacatos varázslótól kapott, nemes ruhákba. – Mit nevezel kis galibának, kolonc szülemény?! – hörög Viador. – Ménesnyi veszekedett vadat eresztettél közénk! – Amikor kiengedtem ıket, még teljesen békések voltak. Gyanítom, tıled vesztek meg! – Ne szájalj, kotlóalja! – De jó, hogy szóba került! Egyáltalán nem volt elıre kitervelve, amit velem mőveltél! Miért kellett azt hazudni, hogy kivágták a nyelvemet? Nem ezt beszéltük meg! – Neked miért kellett azt eljátszanod, hogy én egy aljas vadbarom vagyok? – Ugyan már, Hısök Hıse! Hogyan játszhattam volna a te szerepedet? – Egyáltalán nem azt beszéltük meg, hogy te majd felbuksz, és hason csúszkálsz a ló mögött, én meg vonszollak, mint egy szívtelen! – Csak a hihetıség végett hoztam meg ezt az önzetlen áldozatot! A hason vonszolás semmiség, Legendák Lovagja! Ahhoz képest, hogy hurkásra korbácsoltál! És mindennek a tetejébe megfosztottál a további szerepléstıl, amikor azt hazudtad, hogy kivágták a nyelvemet! Ha beszélhettem volna, ki sem kerülnek a kardok a hüvelybıl! – Leszakad az ég!

– Ha a te durván erıszakos módszered szerint megyünk Azinért, már a bejáratnál lemészároltak volna mindnyájunkat! Elismered? – Mit akarsz hallani, cudar csitri? Azin a lány felé fordítja fejét, s Jassallal együtt várja a választ. Nashua a visszavágáson töpreng, ezenközben megakad a szeme az óriás arcvonásain. – Milyen szép is vagy te, Azin! – sóhajtja. – Szép? Azin? – hebegi a szólított. Erre már Sandon és Mytia is hátrapillant. A toronyember elvigyorodik. Zavarában hosszan húzgálja nem létezı szakállát. Arca egyáltalán nem is pelyhedzik, teste sem szırzetes. Méhsör színő, győrősen tincsesedı, vállig érı haja piheszerően finom és lágy szálú. Arca pufók, szemöldöke és pillái selymesek, kerek szeme haloványan áttetszı. Formás orra kicsiny, puhán rajzolt. Hullámos-cakkos ajkai becsukhatatlanul teltek. Fogai apró kavicsok. Párnás álla gödröcskés. Gömbölyded izmaira rózsás bır feszül. A tökély kolosszus szürkére piszkolt ágyékkötıt és szíjpántos, szakadozott sarut visel. Érzı lélek lévén nem bírta otthagyni méretes kupáját és öblös kanalát. Ezek most a csípıjét ölelı bırövön himbálóznak-kocódnak. Az ır, aki mellıl tárgyait elvette, kardot rántott rá. Nem szeretlek, dörmögte Azin, megragadta a fickó karját, és fordított a csuklóján, miáltal a fegyveres ledöfte önmagát. – Azin olyan, mintha egy asszony arról ábrándozott volna, hogy egy boldogító napon tündeszép fiúgyermeke születik, nem egy, nem kettı: legalább tucatnyi. Az álom valóra vált, a fiúk világra is jöttek, mindnyájan egyetlen testben – mondja Nashua. – Azin úgy látja, nagyon kedves lány vagy – szól az óriás. – Téged biztosan mindenki szeret! Jassal keserő kacajt hallat a másik oldalon.

– Kedves?! Ez a fúria?! – Válaszolj igaz lelkedre, Hısök Hıse! Nem volt remek a tervem? – kérdezi a lány. A közöttük vágtázó toronyember elé hajol. Tekintetét Viador arcára szegezi. – Mennyit latolgattátok Sandonnal, hogy esetleg be se jutunk épségben; ha bejutunk is, hamar legyőr a tetemes túlerı. S hogy még Azin is ellenünk fordulhat, mert komolyan elhiszi, hogy fontos, amit csinál. Jassal bólint. İ is elırehajol a vágtázó Aldato nyakán, a lány méregetésének szándékával. A toronyember figyelmesen hátradıl kissé, mellkasát behorpasztja, hasát beszippantja, nehogy akadályozza egymást bámulásukat. – Elismerem, süledék! Fondor terv volt, be is vált. Még csak meg sem karcolódtunk. Azint meggyızted, és mellénk állítottad. Na de a robotos lovakat is te zúdítottad ránk! Majdnem megöltek a rugdalódzó gebencsek! Nashua vállat von. – Ez azért történt, mert mindenkinek jót akartam! Azok a bájos behemótok tömérdek követ, terhet cipeltek már! Megérdemelték, hogy végre egyszer járom nélkül, oldottan mozoghassanak. Remélem, azóta már ık is kitörtek a fogságból, és vígan legelésznek valahol. Kuszaesző gyerekarcán üdvözült mosoly ragyog fel. – Nashua nem is lány, hanem tündér! – lelkesül. – Sıt, nem is tündér, hanem tündérkirálylány! İt nem lehet nem szeretni! Jassal ellátja a száját felháborodásában. Mivel nem talál szavakat, letépi fejérıl a sisakot, és elhajítja. A fejvédı nagyot koppan egy vénséges fatörzsön, majd lezuhan. Néhányszor felpattan, mielıtt eltőnne a dús aljnövényzetben. Viador tüstént meg is bánja tettét. Suhantában fordítja vissza Aldatót. Nem közönséges sietséggel, hanem repülıvágtában lódul visszafelé. A válla fölött kiált hátra: – Remélem, a rusnya, goromba sárkány ellensúlyozni tudja ezt a gügyögıs émelyt! Így hát – mihelyst a vaskalap megkerül – elindulnak a

zsémbes egyfejőért.

Égig érı fák alatt haladnak a hatalmasra nıtt páfrányokból és fanyar íző gyümölcsöket termı bokrokból szövıdött aljnövényzetben. Lekidet a vadon mélyén lévı, szők barlangban tartják fogva. Testét körbefalazták, hogy ne mozoghasson. Ugyanis a megcsonkított sárkány egyetlen fejjel is olyan erıs, hogy ha nekifutna, vagy csupán lendületet vehetne, elszakíthatná béklyóit, és kitörhetne a rabságból. A hálás Fivérek parancsára emberségesen gondoskodnak a Szörnyetegek elleni csatákban kimagaslóan küzdı sárkány jólétérıl. Körbefalazásakor ügyeltek arra, hogy nyílást hagyjanak a szájánál, így ezen át táplálhatják. Vele etetik fel változatos étkezési hulladékaikat, de például kedvenc csemegéjével, vagyis vörös és zöld parázzsal nem táplálják, mert attól visszatérne lángokádó képessége. Rést hagytak a szaporodást biztosító szervénél is, ezen keresztül nyerik tıle az állítólagos csodaírt, amely (idıvel, tántán) visszaadja a felséges Retar – jelenleg lankadtas – férfiúi erejét. A porkolábok biztosra veszik, hogy a sárkány élvezi a fejést, és csak azért üvöltözik közben vérfagylaló hangon, mert kéjérzetét titokban akarja tartani. A harmadik nyiladék is az ı kényelmét szolgálja. Ki másét? Utóvégre ırzıi az életüket kockáztatják, midın – néhanap – kitaligázzák alóla a trágyát. Bár a sárkány valamennyi végtagját elnyőhetetlen láncok rögzítik a sziklafalhoz, farkát vaspántok szorítják le, s még a szárnyait is a testéhez kötözték, ı mégis többször kárt tett már a boldogságával odaadóan törıdı porkolábokban. A legutóbbi tisztogatáskor is gonoszul a taligásra zúdította belei tartalmát. A bıséges

trágyahalom alá szorult fickó társai csupán egyet tehettek: meghatóan szép temetést rendeztek a boldogultnak. A sárkánybörtön legegyszerőbben a kocsik kerekei által taposott hegyi úton közelíthetı meg. Bonyolultabb, ám észrevétlen odajutási módot kínálnak a vadcsapások. Jassalék ilyen dugott ösvényeken haladnak hegynek fölfelé. Kanyargós emelkedıkön kaptatnak. Mellkasig érı páfránylevelek suhognak körülöttük. Méregzöld mohával gyapjazott, hatalmas, fehér kövek hevernek az útjukban. Kirojtosodott kötélre és vén banyák kibontott hajfolyamára egyaránt emlékeztetı, hosszan alányúló szakállmoha-telepek lógnak a fejük fölé tornyosuló fák vastag ágairól. A sőrő lombok közé szivárgó, naparany, folyékony fény átmosódik e képzıdményeken, és haloványra fakítja-oldja dühödt-zöld színüket. Az áthatolhatatlannak rémlı boszorkahaj-hínárban vérszívó, agyrágó, testevı lények hemzsegnek. A fák kérgén és a talajon heverı kövek felszínén mély álmú koboldok és éjtündérek körvonalai sejlenek fel. A törzsek és a sziklák mintázata, valamint a rajtuk tenyészı, parányi növényféleségek leplezni, takargatni igyekeznek ıket, oly látszatot keltve, mintha az alvók nem valóságosak, hanem a képzelet teremtményei volnának. Sandon és Mytia lelkesen siet a sárkánymentı kalandba. Jassal – ismervén Lekidet – kevésbé mámoros, az ilyetén felfokozottság amúgy sem jellemzı rá. Nashua tárt szívvel viszonyul ehhez is, ellenben az óriás módfelett morcos képpel gubbaszt domb nagyságú lován. – Azin utálja Lekidet – mordul fel idınként. Amikor ezt elıször kijelentette, a bimbó megérdeklıdte, találkoztak-e már. Nem, felelte a behemót. Akkor miért utálod? – csodálkozott a lány. Hosszas, összeszedett töprengés végén Kuszaesző így válaszolt: csak! Nem foglalkoznak tovább a kérdéssel, jobban lekötik figyelmüket a banyahaj-hínárból a fejükre hulló, vagy

éppenséggel rájuk ugráló, ártékony szándékú lények. Apróbb, nagyobb, fürgébb, lomhább, ezersok lábon szaladgáló, valamint hason csúszó szipolyok és rágolyok egyaránt jönnek s támadnak. Hasztalan burkolóznak elılük a csuklyába, hiába tartják maguk fölé a pajzsot, a férgek bemásznak a palástjuk alá, s megpróbálkoznak az orrukba, fülükbe, szájukba, szemükbe jutással. Azin engedi, hogy a szájába furakodjanak, azután elropogtatja a bekelepcézett páncélosokat, de a puhányokat is jóízően nyeldesi. Lakomázás közben úgy köpdösi szét a szálkás lábakat, kemény rágókat, szívós szárnyfedıket és a túlsággal szırös bogárbıröket, mintha gyümölcsmagoktól szabadulna. Társai utálkozásával nem törıdve elkapdossa s befalja a testén mászkáló többi rovart is. Nashua rágolytalanításáról a felélénkült barinon gondoskodik. A vadászat izgalmától áthatott vicsorka le-föl rohangál a lányon, s degeszre tömi magát a férgekkel. Jassalt az ezüstkígyó szabadítja meg a vakaródzás, csapkodás gondjától. Amikor végre megritkul köröttük az erdı, s elmaradnak a boszorka-loboncos faóriások, Sandon és Mytia fellélegzik. Alkalmas helyen megállítják lovaikat. Megtisztogatják egymást a ruhájukban, hajukban surranó, fülükben nyammogó szipolyoktól. A barinon és Azin mohón segít nekik. A börtönbarlang közelsége miatt jóval óvatosabban léptetnek tovább. Összerándulnak, amikor meghallják a barlangba falazott Lekid dühödt-panaszos bömbölését. Kisvártatva megismétlıdik az üvöltés, majd újra s újra felharsan. Átjárja ıket a sárkány hangjából áradó fájdalom, és megfacsargatja szívüket. A pukkadásig tömött vicsorka a bevezetı bóbiskolást is mellızve, ájulásszerő alvásba alél a sárga kanca nyakában. Nashua betakargatja ıt a sörénnyel. A jóllakott Kuszaesző megkísérli elfojtani a testébıl

kiszüremlı zajokat, ám emésztıszervei rettentı fortyogásának és bugyborgásának hangjait csupán tompítani képes. Egyszerre csak, mintha váratlanul leterítették volna, lefordul a lóról. Omoltában kapja szájába a hüvelykujját. Összegömbölyödötten érkezik a talajra. Az ütıdés meg sem rezzenti ıt mély gyerekálmában. Néhány percig tanakodnak az ujját szopó, lombrengetıen hortyogó óriás fölött. Viador megemlíti, hogy örömére szolgálna, ha valaki tudatná vele, mi hasznát vehetnék a szerény értelmő, bár kétségkívül csecsemıszép Azinnak. A bimbóra pillantva még hozzáfőzi: – És persze neked, szájaló. A következı pillanatban ismerıs zörgést hall. A nyikorgás irányába fordul. Skelo lohol a magas páfrányszövevényben. A holtak győjtögetésével foglalkozó csontbáb jócskán a talaj fölött tolja maszatos oldalú kordéját. – Ó, ne! – jajdul Mytia. – Megint kezdıdik? – nyögi Sandon. – İt még nem ismerem! – ujjong Nashua. – Szintén Csontzörgetı? – Ti is látjátok Skelót? – csodálkozik Jassal. – İ Skelo? A halál-elıjel Skelo? – A pendelyes már-már tapsikol örömében. – Akit csak az láthat, aki rövidesen kipurcan? Már sokszor alakítottam ıt vásárokon! Csontvázat pingáltunk egy vászonlepelre, azt húztam magamra! Roppant ijesztı volt, az asszonyok és az idıs személyek szörnyen sikítoztak! Én vittem el minden hazugot és gonoszt! Elıtte persze a hıs lovag lekardozta ıket. Úgy nézem, egész jól sikerült a jelmezem! Nagyon is hasonlított az övére. Most hová megy? – Gyanítom, hogy a barlanghoz. A lány hökkenten bámul Viadorra. – Talán haláleset várható? – kérdezi.

– Támadunk – bólint a férfi. Jassal egyelıre hallgat arról, amit Santo szemével lát. A barlang mellett magasodó tornyos ırházban, az építmények közötti irtáson és a környezı bozótban Ermo katonái nyüzsögnek. A sisakforgóig felfegyverzett harcosok bizonyára rájuk várnak. Viador felrázza a toronyembert. – Nem tudom, mire képesek a Galibától kapott palástok, de most majd kipróbálhatjuk – szól társaihoz. – Nem lesz könnyő dolgunk. Azin, te bontsd ki Lekidet a falazat mögül! A vakarék bebújik hozzá, és leoldozza róla a vasakat, hogy ı maga is segíthessen a faldöntésben. Mi hárman arról gondoskodunk, hogy ti nyugodtan ténykedhessetek. – Azin nem szereti a lángköpıt – motyogja az óriás. – Majd megszereted útközben – biztatja Nashua. – Meglátod, ı lesz a legjobb barátod. – Soha! Te vagy a legjobb barátom! – Mert még nem ismered a ragadék szájalót! – dörmögi Jassal. – Elıbb-utóbb kiszeretsz belıle. Nashua nyelvet ölt rá, meg is kígyóztatja a rózsaszínő, hegyes izmot. – Ugyanígy voltam veled! – kiáltja. – Míg nem ismertelek közelebbrıl, halványként imádtalak! – Remélem, végleg kiábrándultál belılem. – Nem! – vágja rá a lány, pusztán az ellentmondás kedvéért. Észbe kapva kijavítja magát. – Vagyis igen, kiábrándultam. Úgy értem, csak a férfiasságodból. A hısiességedbıl még nem teljesen. Jassal megmerevedik. – A férfiasságomból? – nyögi. – Hogy érted ezt? Mytia kuncogva megjegyzi: – Számomra teljesen világos. Tegyétek félre a hitvesi évıdést a csata utánra. Javaslom, várjuk meg az éj leszálltát. Akkor Nashua belopakodik Lekidhez, leszedi róla az összes

láncot, pántot, lakatot. Ha ezzel megvan, a sárkány jelt ad, és mi támadunk. – Milyen jelt? – fanyalog Sandon, a gyakorta felhangzó bömböléstıl dúltan és félsüketen. – Az lesz a jel, hogy elhallgat végre?

A dombtetı felıl, észrevétlenül közelítik meg a barlangot. A sziklabörtön tetején hasra vetik magukat a tövises, szúrós bozótban. Alattuk, az ırtorony elıtti téren és a szálláshely termeiben fáklyalángok táncolnak. A megtöbbszörözött létszámú katonaság a szokásos módon tölti az idıt. A kardforgatók a tőz közelében ülve falatoznak, iddogálnak, ám ezúttal nem gondtalanul. Egyetlen pillanatra sem válnak meg fegyvereiktıl. A barlang fölé magasodó leshelyen éber ırszem kering, az idevezetı utat és környékét lovas felderítık járják, figyelik. Skelo hol a tábortőznél bukkan fel kordéjával, hol a sasfészek magasában nyikorog tova, hol pedig az erdıbıl, a fák közül úszik elı. Lába véletlenül sem érinti a földet. Egykedvően áttolja taligáját az eléje kerülı katonákon, árkonbokron, fogaton. Egyelıre csupán a lovak észlelik ottlétét, horkantva, szörtyögve húzódnak félre az útjából. Nashua rövid ideig csodálja a tevékeny csontbábot, majd villámgyorsan leereszkedik a meredek sziklafalon. Amint eléri a párkányt, amelyrıl Lekid fejéhez férhet, lelapul a peremre. Szemügyre veszi a lenti térrıl ide vezetı grádicsot, mint lehetséges menekülési útvonalat. Elengedi a kötélként szolgáló ezüstkígyót, és az visszatekergızik a barlang tetején zöldellı bozótban hasaló Jassalhoz. A lány megvárja, míg a toronyban járkáló silbak távolodtában hátat fordít. Ekkor közelebb húzódik a jelenlétét szimatolgató, morogni készülı sárkányhoz.

– Engeded, hogy kiszabadítsalak? – suttogja. Az ételbeadó résen át homályosan látszanak a rücskös, pikkelyes fej körvonalai. Az oldalt ülı, jókora szemek az égboltról s a lentrıl érkezı kevésnyi fényt is egybegyőjtik és zöldesen felragyogtatják. A függıleges állású pupilla mintegy kettémetszi a félelmes szépségő, haragoszöld tündöklést. A jövevény szagát vizslató orrnyílások szögletesre tárulnak. A bosszús sárkány kitátja száját, hogy újabb üvöltést hallasson. Nashua rápisszeg. – Maradj csendben, Lekid! Hallgass meg. Bebújok hozzád, végigmászom a hátadon, útközben elvágom a szárnyaidat leszorító hevedert. Azután eloldozom a farkadat és a lábaidat. Amint szabad leszel, kezdj el énekelni. – Micsoda?! – hörgi halkan az egyfejő. – Énekelni? Én? – Ha nem énekelsz, a társaim nem ostromolják meg a katonákat, és akkor itt rostokolhatsz az idık végezetéig, vagy annál is tovább! Énekelj! Ez a szabadságod ára! – Nem is tudok! – Megtanítalak. Várj, beljebb megyek, nehogy meglássanak a toronyból. Kérlek, ne lehelj rám, mert felhólyagzik a bıröm. Nashua közelebb húzódik. A sárkány kancsalítani kénytelen, hogy alaposan szemügyre vehesse leendı megmentıjét. Az tovább beszél. – Most csak egy altatós sárkánydal jut eszembe, de nehogy horkolni kezdj tıle! Na figyelj, elıbb eldúdolom a dallamot. Ha azt bevésted, megtanuljuk az elsı strófát. Ennyi elég is lesz jeladásnak. A többit majd késıbb hozzávesszük, ha már szabad leszel. Nashua halkan zümmögni kezd. Lekid hallgatja, lassan lehunyja szemét. Végül bólint, jelezvén, megjegyezte a hangokat. – Okos sárkány vagy! – örvend a lány. Megsimogatja a lángokádó lapos, széles orrát. – És most jöjjek a szöveg!

Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt, mocsármély, alávaló kéjt! Ám ne feledd, álom-hosszat: rendes sárkány mindig Rosszat ád a Jóért!* E ponton, mielıtt belemelegedne, félbeszakítja a dalolást. Két ujjal feljebb tolja a sárkány szorosan lezárult szemhéját, s közben még közelebb siklik hozzá. – Kértelek, hogy ne aludj el! Lekid álmosan motyog-mormog. A lány még feljebb emeli a szemhéját. A bóbiskoló rámered, s felrezzen. – Emlékszel még? – hajol közelebb a lány. – Énekelj! Persze most még csak némán! Az altatódaltól bódult egyfejő – többé-kevésbé hallhatatlanul – eltátogja a szöveget. Egyszer sem rontja el, és még a dallam pontosságára is ügyel. Mi több, a szemét is mindvégig nyitva tartja. Nashua egészen behúzódik a sziklapárkányról. Felhasal a pikkelyes fejre, megvakargatja a jobb oldali fültövet. Óvatosan megfordul. Mielıtt ereszkedni kezdene a csigolyasort ékítı pikkelytüskék mentén, a legyezıszerő fülkagylóhoz hajol. – Akkor most hozzáfogok. Bármi történik, ne ugrálj, ne lépj rám, és ne kakálj le! – Hová gondolsz?! – dörmögi Lekid. – Jól van, csak azért szólok, nehogy megszokásból cselekedj! – kuncog a lány. – Egyébként a nevem Nashua. Ha készen vagyok a vasakkal, visszajövök a fejedhez. Akkor te majd énekelsz, és egyáltalán nem alszol el közben, még egy szusszantásnyira sem! Erre a jelre társaim támadásba lendülnek. Azin, az óriás segít neked, hogy kitörhess a fal mögül. Akkor aztán tombolj, adj bele mindent! – Várj, várj! – suttog a pikkelyes. – Idıtlen ideje itt * Fodor Ákos

senyvedek. Minden tagom zsibbadt, erıtlen. Félek, hogy moccanni sem bírok! – Megdögönyözzelek? – Igazán megtennéd? – Hát persze! Kislány korom óta arra vágyom, hogy megsimogassalak! Ezt majd felfokozom, és máris kész a dögönyözés. Hiszen a Viadorok mellett te voltál a Szörnyetegek elleni harcok másik hıse! Óriásira tartalak! Repülni se tudsz? – Félı, hogy az összes izmom elsorvadt. – Dehogy sorvadt! A sárkányok nem sorvadnak! Muszáj repülnöd, ha kitörtél innen. Egész ármádia hemzseg köröskörül. – Napok óta nagy a sürgölıdés. Sejtettem, hogy valami történni fog. Nemrég Ermo hangját is hallottam. A hitvány hadúr az „áruló, ganéjféreg honveszejtık” elleni harcra bıszítette a katonákat. Lapos, sötét, álmosító fordulatokban bıvelkedı beszéde után sietısen elkocsizott, nehogy itt találja ıt a rettegett ellenfél. Hogy utálom a szarházit! Lekid elbıdül. Gız csap ki a fogai közül. Az etetınyílás szőkös volta miatt tőzforró, mérgezı leheletének java része a barlangban reked. Nashua két kézzel kapaszkodik a sárkány fülébe. – Hé, ne csináld ezt még egyszer, mert megölsz! – könyörög. – Miféle dögkútból kapart szeméttel tömnek itt téged? Ha kiszabadulsz, kazalsok füvet és gyümölcsöt kell falnod, hogy leküzdjed ezt a halálos szájbőzt! A sárkány felderül. – Bőzös a szám? Záptojásszagú, mint egy vulkáni tó? Jaj de jó! Eszerint rövidesen megint tüzet fújok! Rettegtem, hogy lángokádó képességem örökre kialudt. Ismerem a társaidat? – Mytiát és Sandont aligha. Jassalra biztosan emlékszel. – Jassal?! Az a Jassal? Ajjaj! İt is rühellem! – Boldogok lesztek, mert az érzés kölcsönös.

– És a többiek? – Milyen többiek? Ja? Nincsenek többiek. Épp elegen vagyunk! Mytia szökött harcszolga, Sandon régebben zsoldosként is küzdött. İk egykettıre halomba kardozzák Ermo katonáit. Azin egymagában hadsereggel ér fel. Saját kivételes és páratlan tusázói képességeimrıl szerénységbıl nem beszélek. Legyen elég annyi, hogy legyızhetetlen vagyok. Most pedig eloldozlak. Képes vagy csöndben maradni, míg végzek? – Nem fog fájni? – suttogja Lekid. – Micsoda? – A szabadság. – Jaj, csacsi sárkány! Hogy lehetnél szabad, amíg a Fivérek bitorolják a trónt? De a haza üdvének dolgát majd késıbb vitassuk meg! Nashua megkezdi ereszkedését a pikkelytüskék mentén. Ügyel arra, hogy közben a dögönyözést is megejtse. A tapicskolt hátú Lekid hörög és nyögécsel élvezetében. A lány körömlángot gyújt a sötétben, amikor a lekötözött szárnyakhoz érkezik. Látnia kell, hogy a lefogó pánt merev, átvághatatlan páncéllemezbıl készült. Ezt csak az összeillesztésnél tudná kikezdeni, megbontani. A sárkány hátán és oldalán nem lát ilyesmit. Ujjait a heveder alá csúsztatja, s talpát Lekid oldalához tapasztva lemászik a hasra. Odalent elszédül a jó ideje gyülemlı trágya bőzétıl, gázaitól. Kézzel-lábbal csimpaszkodva még lejjebb ereszkedik. Mind sőrőbben elfogja a kétség, akar-e továbbra is a szabadságért harcolni. Egyszercsak megpillantja a pánt végeit összefogó acélkarikákon átfőzött keresztvasat, annak szélén az óriásököl nagyságú lakatot. Elmormol néhány szitkot, nem a feladattól való ijedtében, hanem pusztán azért, mert ez jólesı érzést kelt benne. Feltőzött hajából kivesz egy ügyes eszközt, amelyet a tolvajok elıszeretettel használnak zárak, lakatok

leküzdéséhez. Mivel a kulcsféle annakidején lenyúlás útján jutott a birtokába, ezáltal ı is bizton tolvajnak tekinthetı. Vagyis jogában áll, hogy a céhbeli eszköznek hasznát vegye. Két mozdulattal kinyitja a lakatot. Kihúzza a rögzítırudat a karikákból. A páncéllemez szétpattan, lesikamlik a sárkányról. Aláhulltában alaposan fejbe veri a lányt. İ nem térhet ki ez elıl, ugyanis szintén zuhan, mivel eddélig a lemezbe kapaszkodott, azon függeszkedett. A legkevésbé sem vágyik a padlót borító trágyába lépni. Vágya teljesül: háttal toccsan bele. Kis híján lenyeli a fogai között tartott tolvajszerszámot. Vigasztalkodni próbál: úgyis le kellett volna jönnie erre a szintre, hogy Lekid lábait szabaddá tegye. Hát most lenn van. Talpra kecmereg. Legott térdig süpped a ganéba. Elıretocsog a mellsı lábakhoz. Ezeket az ı fejmagasságában külön-külön vasbilincs rögzíti a sziklafalhoz. Legalább nem kell a trágyába merülni a kiszabadításukhoz. Kiveszi fogai közül a nyitót, és kipattintja a zárakat. Ezúttal elıvigyázatosabb, így még idıben félrehúzódik az alázuhanó láncok, vasak útjából. Túl sok helye nincs ugrándozni, mivel a porkolábok gondosan körbefalazták a foglyot. Következik a neheze. A hátsó bokákra erısített pántokat kétkezes lapátolás módszerével szabadítja ki a közepesen híg trágyából. Miután ezzel is végez, még hátrább mászik. A sárkány farkát oly körültekintıen építették be, hogy azt csak hasmánt csúszva képes megközelíteni. Biztosra veszi, hogy rögvest kiszenved a kalandban. A szennycsatornának is túlzás nélkül nevezhetı alagútban kúszva azon töpreng, errıl álmodozott-e, midın eltökélte, hogy részt vesz Ylonia megmentésében. Végigtekint ábrándemlékein, ám még csak ehhez hasonlatosat sem talál közöttük, nemhogy ilyet! Sosem képzelgett arról, hogy sárkánytrágyában akarna hernyózni. Félig-meddig öntudatlanul pattintgatja le a pántokat a végtelen hosszúságúnak érzett, kritikusan keskenyedı farokról,

melynek vékonyulását a köré épített alagút is követi. Az utolsó leszorító vashoz már képtelen odamászni. Teljesen elırenyújtott karral, ujjheggyel tapogatózva, félájulatban pattintja ki a pántot lefogó szemet. Miután végez, visszatolat. Érzi Lekid remegését, feszülését. Ürülékkel átitatott, csepegı, ragadó, gyilkos gızöket párálló ruhájában visszakapaszkodik a pikkelyes hátára, s a csigolyatüskékbe kapaszkodva felszédeleg a fejéhez. – Huhh, hogy te milyen büdös vagy! – utálkozik a sárkány. – Örök életedre adósom leszel! – sziszegi a lány. – Várd meg, amíg kijutok az etetıperemig. Akkor kezdj énekelni. Vigyázz, Lekid! El ne aludj! – Csatadalra is megtaníthattál volna! – De ha sárkánydalból csak altatósat ismerek! – Menj már kifelé az ocsmány szagoddal!

Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt, mocsármély, alávaló kéjt! Ám ne feledd, álom-hosszat: rendes sárkány mindig Rosszat ád a Jóért! A sárkányének hallatán a kínozott katonák tenyerüket a fülükre tapasztva talpra ugrálnak. Zavarodottan futkosnak a szélrózsa minden irányába, majd ellenkezıleg is rohangálnak. A fáklyák kihunynak, a máglya mérető tőzrakás kilobban. A közelben hajladozó fák megkopaszodnak. Azin elırobban a meghervadt páfránylevelek közül. Társaival a nyomában átgázol a téren. Az óriás ugyanúgy keresztülrobog az útjába kerülı katonákon, miként Skelo, ám az ı esetében az akadályok ezt nem csupán észlelik, de jócskán meg is szenvedik. A vigyorgó koponyájú csontbáb máris a színen terem.

Egyelıre – különbözı magasságokban úszva-lebegve – föl s alá tologatja nyikorgó kerekő kordéját. Még nem lát munkához. Hajdan, a kezdetek kezdetén lelkesebb volt, a küzdelem kitörésekor legott szedegetni kezdte az elhullottakat. Ebbıl aztán fárasztó bonyodalmak származtak. Egyik-másik hulla lemászott a vérrel, testnedvekkel átitatott taligáról, nem lévén kellıleg élettelen. A csatatér ugyanazon pontjára számtalanszor vissza kellett térni, mivel ott lépten-nyomon újabb és újabb tetemek keletkeztek, mintha az kimagaslóan jó hely lett volna az ölésre. Tétesebb harcokban a varázslópapok csináltak rémes felfordulást közbeavatkozásaikkal, midın feltámasztgattak, átváltoztattak több darabban lévı, tehát jogosan holtnak vélt személyeket, esetleg tetszhalálba bővöltek olyan eleveneket, akik alaposabban rászolgáltak volna a valóságos halálra. Skelo immár érett és tapasztalt, kivárja a tombolás végét, s csakis azután kezdi győjtögetni a végzetistennek szánt, bomló-szagló elemektıl megtisztult lélekhüvelyeket, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak a hús-vér holttestre, s mégsem azonosak azzal. A fogoly sárkány énekhangja az utolsó trillánál, miszerint ád a JóóóÓÓÓÓÉÉÉÉÉRRRTT!!!, éktelenül felível, olyféle hangzást keltvén, mintha üveget csikorgatnának egy fatáblán. Sokan elhullatják több fogukat is, a szerencsésebbek rágói csupán kilazulnak. Egy katona acélgolyóból készült pótszeme kilövell üregébıl, és leteríti szemközt álló társát. A félvak tőnıdın bámul a földön fetrengı áldozatra. Lassanként körvonalazódik benne egy újszerő gyilokeszköz ötlete, mely leválthatná az elavult íjat. A lıfegyverhez csupán mőszem és sárkányének szükségeltetne. Egy másik kardforgató a saját, tulajdon szeme után kiálthat: ég veled! Mindeddig hibátlannak érzett térd- és bokaízületek mondják fel a szolgálatot. Kibicsaklott lábú harcosok buknak fel meglepı hirtelenséggel, kíntól üvöltve, mielıtt még kard ért

volna hozzájuk. Úgy rémlik, Lekid egymagában csatát nyer. Ám váratlanul, mintha kıhegyet borítottak volna a fejére, a sárkány elnémul. A sziklapárkányon hasalva síró-rívó, öklét harapdáló Nashua megrémül a dalszakadáson, holott ezáltal megszőnnek testi kínjai. Visszamászik az etetıréshez. Ott aztán folytathatná a zokogást, látván, hogy a pikkelyes vígan alszik, ráadásul máris álmodik: szemgolyója jobbról balra, balról jobbra, továbbá lentrıl fölfelé s ellenkezıleg, valamint körkörösen úszkálgat és receg göbös felszínő, zöld szemhéja mögött. Tetızetként a sárkány kivillantja fogsorát. Nehéz eldönteni, vicsorgat avagy mosolyog-e. A lány bemászik az etetırésen. Feszegetni kezdi Lekid szemhéját. Alant Azin nekilát a sziklabontásnak. Bömbölı hangon kéri, hogy a sárkány belülrıl feszüljön a falnak. Az ébredezı egyfejő bambán felpillant. Nashuára kancsalít, nyálát nyeldesi. – Szép volt? – kérdezi büszkén. – A Gyilokvárban kéne énekelned, a Fivérek elıtt – feleli a lány. – Mit akarsz ezzel mondani? – Ezt is késıbb beszéljük meg. Most segíts Azinnak. Vagy már nem akarsz kiszabadulni? Lekid elvicsorodik, kerekre tágult orrnyílásaiból gızkarikákat pöfögtet. Megmozgatja vaspántok szorításából kimentett végtagjait. Elbıdül, és a falnak nyomakodik. Nashua legurul a megbillenı sziklapárkányról. Zuhantában kapja el a peremet. Lábaival kétségbeesetten kalimpál a grádics felé, melyen a porkolábok szokták megközelíteni a rab sárkány fejét. Lábujjheggyel sikeresen eléri a legfelsı létrafokot. Közelebb nyújtózkodik. Hasztalan hosszabbítja testmagasságát. Jobb ötlet híján halálugrással próbálkozik. Ellöki magát a párkány szegélyérıl. Kissé elszámítja a

lendületet, túl közel kerül az imbolygó faalkotmányhoz. Szélsebes süllyedtében néhány fokot végigkocogtat az állával, mielıtt elkapná a hágcsót. S végre! Nem zuhan tovább, kézzel-lábbal megtámaszkodik. A kívülrıl-belülrıl egyaránt rengetett sziklafal újfent meginog, a föld is belerendül. A létra elválik a falperemtıl. Néhány pillanatig függılegesen állva marad a levegıben. A rajta lógó lányt épp átjárná a reménység, midın a lajtorja vészesen dılni kezd. Nyilvánvalónak látszik, hogy végül maga alá temeti Nashuát. A bimbó elrugaszkodik a süvítve hanyatló hágcsótól. A palást széleit elkapva széttárja karjait. Jóllehet, avatatlanul csapkod a köpenyszárnyakkal, mégis halad. Eltávolodik a sebesen boruló grádics, az omladó fal közelébıl. Majdnem puhán ér földet. Ugyane pillanatban érkezik a lenyilazott ır a sasfészek magasából. Nashua észleli a hulló korpusz sivítását. Bölcs sorrendet követ: elıbb félreugrik, s csak azután tekinti meg, mi elıl tért ki. Még fel sem fogja a csataképfestık ecsetjére illı látványt, midın vérszomjas ábrázatú katonák rontanak rá. Egyikük karddal toppan elé, másikuk még vívótırrel is. Nashua gyors pillantással felméri, hogy kevéssel arrébb Sandon, Mytia és Jassal a jelentıs túlerıvel küzd. Biztosítani próbálják, hogy Azin többé-kevésbé háborítatlanul bonthassa ki Lekidet az akkurátusan megépített fal mögül. Rájuk nem számíthat. Eszerint nagy-nagy bajba került. Ha a palásttal repülni tudott – na jó, nem épp sólyomként, de legalább sértetlenül talajt ért –, akkor talán egyéb varázslatban is bizakodhat. Ismét megragadja a trágyamocskos köpeny széleit. Sebes karkörzésbe fog, ilyképpen táncol félre a pengék elöl. A katonák zavarodottan, találomra szurkálnak, döfködnek felé. Rohamozás közben túlsietnek rajta, ellentétes irányokba

forgolódnak. Mindebbıl a lány arra következtet, hogy a palást örvénylése valaminı csalókasággal téveszti meg ıket. Kipróbál még néhány figurát, tigrisbukfencet vet, hátraszaltózik. Kerékképpen odébb görög. A harciasan rikkantgató kardosok vitézül tovább böködnek, majd egy végsı rohamban brutálisan felkoncolják egymást. Nashua leporolja egymáson a két tenyerét. Úgy dönt, újabb ellenfél után néz. Ezzel kissé elkésik, ugyanis az új ellenfél már ki is nézte ıt magának. Ha rajta múlott volna, biztosan nem ezt a fickót választja, hanem kisebbet, barátságosat, a nıiséget tisztelıt. Hatalmas alak toppan elé. A katona tetıtıl talpig láncsodrony öltözéket, sisakot, mellpáncélt visel. Nadrágja elején nem közönséges ölvért domborodik. Nem, nem. Valóságos ketrec díszeleg az ágyékán, részint kényesb szervének oltalmazása végett, részint kérkedın, ezenfelül megfélemlítési szándékkal. Nashua hátraszegett fejjel indítja a pózna fickó felmérését. Fentrıl lefelé veszi szemügyre a göcsörtös szaglószervő, sok ágba font szakállú behemótot. Tekintete elakad félúton. Elnyílott szájjal bámulja az ágyéktájon elhelyezett, módfelett kényelmetlennek rémlı, ám több tyúk s legalább egy kakas befogadására is méretes, rácsos vaskalickát. A férfinak tetszik ámulata. Ijesztıleg, démonosan felnevet, majd száz feneként morran a lányra. Végezetül elbıdül: – Vadállatot tartok benne! De még milyen vadat! Ezzel a homloka magasába emeli két kézre ragadott kardját, s lesújtani készül. Épp csak addig halogatná a halálos döfést, amíg kiélvezi a bénult áldozat riadalmát. Ám úgy tőnik, erre még várakozhat, mert a lány – alighanem félkegyelmő szegény – nem riadozik. Továbbra is dermedten csodálja a baromfiketrecet. A börtönbarlang szétszedését kísérı, földrengésszerő morajba hasító bestiabıgés hallatán Azin, kezében egy

szarkofág mérető kıvel, a zajforrás felé pillant. Amerre fordul, arra dob. Nashua jókor ugrik félre a lesújtott katona útjából. A kıdarab karddal és tyúkkalickával együtt a földbe passzírozza, majd sisakforgótól lábfejig lefedi a drabális fegyverest, s mindjárt síremlékként szolgál rajta. Nashuát pillanatnyilag nem fenyegeti újabb támadás. Skelo lohol el mellette. A derengı testképő halálfutár visszanéz rá a válla fölött. Felvillantja csúfondáros vigyorát, mókázósan elıreugrasztja egyik szemgolyóját, s az le-föl rezeg, miközben koponyája teljesen körbefordul a nyakán. Átnyikorgatja kordéját a lány lábai elıtt magasodó sírkövön, és eltőnik a forgatagban. Különös mozgás, derengés támad a magasban. A bimbó felpillant, s bár elakad a lélegzete, de még a szívverése is, ezúttal nem kezd sikoltozni, mint amikor elıször látta a szellemhadsereget. Akkor Jassal magára hagyta ıt az erdıben a sárga kancával. Az opalizáló testképő csontbábok megszállták a közelében tornyosuló faóriás lombját. A foszladékos szellemek a saját fejükkel labdáztak, fogaikat csavargatták az állkapcsukban. Orrüregükben turkáltak csontujjukkal, vagy a beléjük döfött-törött kardot, nyílvesszıt, lándzsát babrálták. A feje fölött lebegı ködlények között Nashua felismeri a leszakadt homlokbırő, feltépett mellkasú boldogultat, és még néhányat a nemrég látottak közül. Már nem rémül meg tılük, hiszen tudja: ez a Szellemsereg, melytıl neki nincs félnivalója. Az yloniak sőrőn suttognak a kísértetkatonákról, ha besúgómadár és orv hajlamú szemer se hallhatja szavukat. Úgy tartják, ık a szabadságért vívott harcokban elesettek szellemei, azokéi, akiket a zsarnokká vált Fivérek nyúzómesterei, pribékjei öldöstek le a kínkamrákban. Azokéi, akik a vérpadon lelték halálukat, mert nem bírtak elnyomásban, hazugságban tengıdni. Mivel céljukat nem

érték el, lelkük nem nyugodhat, míg Ylonia szabadságát ki nem vívják. Haláluk óta barangolnak, arra várva, hogy Sheld, a büntetıisten felébredjen varázsálmából. A jóslegenda szerint, ha ez megtörténik végre, a Szellemsereg hadba indul. Nashua nem merte hinni a kísértetkatonákról szóló meséket, míg nem látta ıket a tulajdon szemével. Holott pendelyes kora óta szívesen hallgatta apja, Cabar történetét, amely szerint a Szörnyetegek legyızése után a trónra került Fivérek fényes diadalünnepet tartottak. Ezen ünnepség részeként jelképes temetést rendeztek a rémlények által meggyilkolt (vagy valamiképpen elemésztett) Castaq királynak. A pompázatos ceremónián parádésan feldíszített lovas fogat vitte a virágokkal, ajándékokkal borított koporsót. A harci szekéren feszítı Fivérek és a hátasaik nyergében büszkélkedı Viadorok követték a hintót. Mögöttük a legvitézebb katonák menete haladt. Nyomukban a közeli s távoli vidékekrıl összegyőlt nép hömpölygött. Örvendezı yloniak ünnepelték a véráldozattal kivívott szabadságot, és éltették rajongott uralkodójuk emlékét. S akik ott voltak, mindannyian látták a szellemeket. Elıbb csak egy-két ködbıl szıtt alak bukkant fel a koporsóvivı hintó jobb és bal felén, majd mind többen s többen lettek, mígnem megseregesedtek. A haloványan opalizáló lények a talaj fölött futva-lebegve kísérték a fogatot. A jelenlévık felismerték közöttük a harcokban elhunyt szeretteik, ismerıseik szellemmását. Különös volt – mesélte Cabar –, az élık méltóságteljes, lassú léptekkel haladtak. A ködleples alakok mégis igyekezni kényszerültek, hogy tartsák velük a lépést. S ez a fehérellı sokadalom valószínőtlen mozgással süppedezett-lebegett, úszott a föld fölött. Mérhetetlen szomorúság és lélekfájdalom sugárzott belılük. Ekkor kezdıdött a suttogás a hús-vér tömegben. A hangok a Fivérek füléig is eljutottak, ám mint utóbb világossá vált, ık bizony nem fogták fel a

figyelmeztetést: ha az elesettek úgy látnák, hogy önáldozásuk hiábavaló volt, visszatérnek! Akkor pedig lesz nemulass és jajneked! A Jó Király szimbolikus temetése óta sokfelé látni vélték a Szellemsereget. Úgy beszélték, az elnyomás durvultával a ködkatonák mind többen és többen lettek, ám egyelıre nem jelentettek veszélyt a zsarnokokra. Sheld még sokáig nem ébredhetett fel varázsálmából, hiszen a Fivérek tudták: mindaddig mélységes bódulat nyőgözi a büntetıistent, míg a börtönbe zárt Viadorok elevenek. Így aztán élıholt állapotban tartották a senyvedıket. Valahányszor Nashua kicsikarta atyjától a dicsıséges idıkrıl szóló mesét, Cabar színesen, hosszan beszélt a tusázókról, méltatva érdemeiket, külsı jegyeiket, észre sem véve, hogy ezenközben mi megy végbe a gyereklány fogékony lelkében.

Végre ledıl a fal, és Lekid elıronthat! Az ám, csakhogy Lekid nem ront elı! Hanem hasmánt elomlik a törmeléken, és arról sóhajtozik, hogy idejét sem tudja, mikor pihent legutóbb fekvı helyzetben. Szétvetett tagokkal, nyelvét oldalt hosszan kilógatva, félárbocra eresztett szemhéjjal piheg, élvezkedik. Átjáratja magát a tudattal, miszerint vége a rabságnak! Szabadítói tovább küzdenek a katonákkal. Úgy vélik, a hosszas bebörtönzöttség után a sárkány megérdemel némi lazítást, szusszanásnyi, erıgyőjtésnyi türelmet. De nem többet! Mytia egyszerre két karddal, több ellenféllel küzd. Oly fürgén forgolódik, mintha minden irányba látna. Vívás közben sem juthat a közelébe gonosz szándékú harcos, mert ı a

legalattomosabb mozgást is észleli. Bármerrıl közelítsen is az ellenséges fegyverforgató, sompolygása nem maradhat észrevétlen. A jégkék szemő lány többnyire meg sem fordul, amikor hátradöf a válla fölött, vagy a karja alatt odaszúr. Ha sokan támadják, csalafintán úgy irányítja a küzdelmet, hogy a kardosok egymást terítsék le. Ha mégis túlsággal megszorongatják Mytiát, ı néhány ugrással Sandon mellett terem. Az összeszokott, egykori harcszolgák egymást fedezve-védve tusáznak tovább. Küzdıstílusuk mindjobban megfélemlíti az ellenfelet. Míg Ermo hadosai többnyire védtelen vagy fegyverforgatásban járatlan gojlák gyilkolásában szereztek gyakorlatot, ık nap mint nap az életükért küzdöttek a vásártereken és várudvarokon, így aztán fergetegesen bánnak fegyvereikkel, mind a karddal, mind a testükkel. Sandon csaknem pillanatonként hálát rebeg magában az alakja körül lebegı palástnak, amely folytonos hullámzásával megtéveszti a támadókat, s ırá páncélozást varázsol, mindig éppen oda, ahol az kívánatos. Bár már hosszabb ideje harcol, pajzsát, kardját s vértjeit változatlanul könnyőnek érzi, alig-alig lankad. Minden mozdulata nyomán verítékcseppek fröccsennek köré. Zilált tincseirıl, homlokáról, de még orrhegyérıl is izzadság patakzik. Fejvédıjét korábban elvesztette, midın szorongatott helyzetében képtelen volt használni a kardját. A háta mögé került és a nyakának elvágásával elfoglalt katonát meglepte a váratlanul letépett sisak által rámért ütés. A fickó megroggyant, kiejtette ujjai közül a kést, kiköpdöste fogait, s lemállott Sandon hátáról. A Zsoldosnak is becézett harcszolga bemutatja, miért kapta egyéb neveit, mint például az Öklöst és a Pajzsot. Bámulatosan mozog, forgolódik, s szinte bármelyik porcikáját képes fegyverként hasznosítani. A társaik eleste miatt feldühödött katonák összefognak ellene. Egyszerre tucatnyian rontanak rá. Mikor egyikük a két kézre kapott karddal a

koponyáját készül kettészelni, palástja meglebben, s az elveszettnek vélt sisak visszakerül a fejére. Mytia befordul mögé. Egymásnak vetett háttal verik vissza a támadást. Jassal elégedett harci tudásukkal. Ennek elismerése közben kardmarkolattal leüt egy hátulról érkezı heveskedıt. A roskadó test mögött felfedez egy íját feszítı katonát. Észrevétlen gyorsasággal odavágja tırét. A penge átlyukasztja az orv nyilas homlokát, kihátrál a sebbıl, és visszaröppen gazdája markába. Viador kéve alakzatba kardoz néhány fegyverest. A lekaszaboltak mögött sorakozó többi hadfi egyelıre nem moccan. Elképedtnek, megrettentnek, habozónak látszanak. Ennek köszönhetıen a tusázó nyer néhány lélegzetvételnyi szabadidıt. Lekid felé pillantva nem lát változást. Az egyfejő heverget, sóhajtgat, nyögdécsel. Azin kıhajigálással tartja távol a sárkányölésre igyekvı fegyvereseket. Jassal megkeresi tekintetével Nashuát. A bimbó hallótávolon kívül bámészkodik. A feje fölötti szellemderengés köti le figyelmét. A férfi rohanvást indul, hogy a fülébe kiáltozza óhaját, miszerint: csináljon végre valamit a lustálkodó bestével, különben mindnyájan itthagyják az összes fogukat! Jókor közelít a lányhoz. Nashua éppen elfordítja szemét a halvajáróktól, és észreveszi a Viador után lendített lándzsát. Futva lódul elıre. A mellkasára vetıdve tarolja le a tusázót. A nyársalóeszköz elsüvít fölöttük. A lándzsavetı, immár kardot lengetve, melléjük pattan. Nashua oldalt gurul. A hátán fekvı Viador a bokái közé kaparintja a pengét, és fordít rajta. A kard hegye a levegıbe mered, aztán a földbe szőrıdik. Jassal jobb talpa a kínjában máris üvöltı katona arcába

száguld, a bal a gyomra környékén csapódik be. A fickó hátraível, teste néhány pillanatig függıhidat formál. Végül a híd leszakad. A földön üldögélı lány sem védtelen. Izgatottságtól reszketı kézzel elırántja a varázsporos skatulyát. Ujjbeggyel kikanyarít belıle néhány csillámló szemcsét, és a rohanvást érkezı másik hadfi képébe pöccinti a bájolószert. A katona legott kıvé alvad. Lecsapó kardhegye megdermed Jassal ágyéka fölött. A tápászkodásban meglepett Viador a legszentebb tagjától hajszálnyira lévı pengére mered, majd szélsebesen kifarol alóla. Körbepillant, mielıtt újabb rajtaütés érhetné. Nem lát fenyegetı fegyverest. Felszökken, talpra rántja a lányt. Hálásnak szánt gesztussal végigsimít a haján, és viszolyogva a fülébe kiált: – Hő, de büdös vagy, vakarcs! Állítsd lábra Lekidet! – Miért nem te csinálod? Mert tudod, hogy nem lehet! – Használd az eszedet. Jaj, mit beszélek?! Használd azt, amid van: vesd be a csodaport! A tusázó már ott sincs. Nashua nyelvet ölt utána, villámgyors torokmetszı mozdulatot tesz, és még a lábát is fellendíti, farmagasan. Majd azon dohogva, hogy mégis, miként vakarja föl a hegyomlásnak is beillı sárkányt, elindul Lekid felé. Néhány katona felfigyel a fegyvertelen lányra. Bátor rohamot indítanak ellene. Mielıtt még hozzáférhetnének a pengékkel, a szellemalakok süvítve közéjük tódulnak a magasból. Nashua megtorpan az észlelettıl. Elıször is megbizonyosodik arról, hogy a ködlények nem ıt fenyegetik. Ezután lecseréli a tüdejében feledett levegıt jóval frissebbre. Felemeli kezét, és végighúzza ujjait a köré sorakozott, háttal álló-lebegı szellemeken. Megérint egy ruhafoszlányt, egy csökött szárnynak ható, csupasz lapockát. Megböki a köré

győrősödött boldogultak egyikének hátából meredı nyílhegyet, igazít egy szélfútta pókhálóként lengedezı hajtincsen. Végezetül átdugja öklét két opalizáló testváz között, és meglengeti, de még fityiszt és annál bántóbbat is mutat a szemközt aléldozó, rémült katonáknak. Azok felocsúdnak a pimaszság láttán, és ordítozva megostromolják a csontbábokat. Skelo kuncogva elnyikorog a közelükben, a szellemharcosok összecsapnak Ermo kardosaival. Nashua felhagy a bámészkodással, pedig módfelett kíváncsi volna a küzdelemre. A pikkelyeshez rohan, a kırakáson át annak fejéhez kapaszkodik, és a fülébe kiabál: – Kelj fel, különben mindnyájan itt veszünk! – Szerinted jókedvembıl heverek itt? – morogja Lekid. – Szerintem igen. – Ez igaz. Na és? – Na és? A katonák végeznek társainkkal, azután lecsapják a megmaradt fejedet. Ezt akarod? – Akarja a fene. Nem bírok felkelni. – Dehogynem! A sárkányok erısek! – Csak hízelegsz. – Erıs vagy! Talpra, Lekid! – Segíts! Nashua hátrapillant. Az altatódal elbömbölése következtében kilobbant tőzrakás parazsa piros-zöld szikrázással izzik. A lány feltolja a sárkány lankadt szemhéját. – Nézz oda! Nézd! Hát nem igézetes? Mióta nem ettél parazsat? – Parázs! Parázska! – nyöszörög vágytelin a hasaló fajzat. Megmozdítja a teste alá zsibbadt lábakat. A lány fellendül a pöfögı hátán végigfutó tüskesor mellé. Végigtapicskol a gerincoszlop mindkét oldalán, hegy- és lejtmenetben, többször is. Öklével is püfölgeti a bágyadt izmokat.

A dögönyözött bestia kéjesen nyögdécsel. Lendületet vesz a tápászkodáshoz. Aztán meglöttyed. – Mire vársz? – üvölti Azin. Mivel idıközben kifogyott a harci kövekbıl, a visszabágyadt Lekid feje alól kapdossa fel a hajigálnivalót. – Pörköld már el ıket! – Pörkölném én! – kacag keserőt a gémberedett sárkány. – Azin, húzzad! – kiáltja Nashua. Ennek hallatán a toronyember is zöld kacajt hallat. Mindazonáltal becsületesen nekifeszül, ám a vállánál fogva húzgálni próbált sárkány meg se moccan. – Akkor toljuk! – javasolja a lány. Lerohan a pikkelyes hátáról, félrelöki annak farkát, és az ülepének feszül. Az óriás a másik oldalról közelíti meg a lángfúvó fenekét. Mivel útjában van a farok, visszataszigálja azt a lány térfelére. Emiatt futólag összeszólalkoznak. – Na! – méltatlankodik Lekid. – Csináljátok gyorsan, mert becsinálok! – Meg ne próbáld! – sikolt Nashua. – Vonszold már magad! Mi van? Atyád csiga volt? – Az én atyám volt a Mindkerekség legvitézebb sárkánya! – bömböli a pikkelyes. Nashua felismeri, hogy jó úton jár. – Nem hiszem azt! – rikkantja. – Akkor miért haltej folyik az ereidben? Nem pedig sárkányvér!? Még hogy! – Széttéplek! Eltaposlak! Pimasz vakarcs! – Tudom már, kire emlékeztetsz! Jassalra! – Ne sértegess, hallod-e! – Mozdulsz végre? Azin teljes erejébıl a sárkányfarnak feszül, hasztalan. Tolja, taszítja, lökdösi a bénult testet. Alig haladnak. A toronyember dagadozó izmokkal tovább erılködik. – Már csak néhány lépésnyire járunk a finom parázstól – duruzsol a lány. Gondolatban fanyarul hozzáfőzi: sárkánylépésnyire. – Siess, Lekid! Vár a lakoma!

Ez sem használ. A toronyember megelégeli az erıfeszítést. – Nem szeretlek! – bömböli. Két kézre ragad egy hatalmas követ, és a pikkelyes feje felé lendíti. – Dehogynem szereted! – sikoltja Nashua. – Szereted, és kész! Tedd le a sziklát! – Letegyem? – csodálkozik az óriás. – Hát persze! Azin nem bántja a sárkucit! – Sárkucit?! – vicsorít Lekid. – Utálom a nyálas gügyögést! A lány kapva kap az alkalmon. – Azin nem bántja a sárkucit, hanem összepuszikálja! A nóziját, meg a popsiját is! – diktálja. – Azin összepuszikálja a sárkucit? – hüledezik bambán az óriás. – De össze ám! Puszikát a mézédes, aranyos sárkucinak! Pihe-puha puszikat a kis kedvenc szemecskéjére, nózijára, popójára! Lekid utálkozva ellódul a közelükbıl. A tőz hamvadékához vonszolja magát, felhörpöli a fogára való – piros és zöld – parazsat. Összerázkódik gyönyörőségében. Mielıtt elbömbölné magát, Nashua felsiet a füléhez, és belekiabál: – Az elıbb csak tréfáltam, ne mérgelıdj! Beszállnál a csatába? – Mi közöm hozzá? – kuncog a sárkány. – Ti csak harcoljatok! Én most lelépek. – Atyád csiga volt, anyád meg gyáva patkány! – mordul Nashua. – Megérdemelted, hogy Retart feredıztessék a magodban! – Micsoda?! Tudsz a szégyenletes fejésrıl?! Retar használta az én drága magomat? – Ami azt illeti, Jassal is ázdogált benne. Hőha! Azt a hatást látnod kellett volna! Még most is belepirulok! Lekid felbıszül. Ha nem is fürgén, mindenesetre

lendületesen a fegyveresek közé vánszorog, és hajigálózni kezd velük. A fel-feldobott harcosok jajveszékelve szálldosnak ég és föld között. Idıvel persze elnémulnak. Patadobogás, kardcsörgés hallatszik az út felıl. Lovas katonák dübörögnek a harctérre. – Végünk! – üvölti Sandon. Jassal felegyenesedik egy legyızött fegyveres fölött. A palást ujjába törli a pengét. A közelgı sereg felé pillant. – Készen álltok a halálra? – kérdezi. – Az ármádia felét vigyük magunkkal! – vijjog Mytia. – Nem bírok veszíteni! Ez az egyetlen hibám. – Legalább megérte volna, hogy meghaljunk érted! – nyögi Nashua a sárkány vállán topogva. A következı pillanatban suhogással telítıdik a levegı. Mindenfelıl szellemlények érkeznek. Tépett, szakadt öltözékő, bomló testképő boldogultak ereszkednek a katonák és Jassalék közé. A hadosok hiába ostromolják ıket karddal, lándzsával, nyílvesszıvel, a kísértetek sorfala áttörhetetlennek bizonyul. Akárha tömör kıbıl volnának, a fegyverek szikrázva lepattannak róluk. A ködlények nem viszonozzák a támadást. Rendületlenül állnak, s közben tovább enyészednek, oszladoznak. Viadorék indulnának a vadcsapás felé. Nashua a fejéhez kap. – Lekid nem fér el az ösvényen! Jassal bólint. – Át kell repülnie az erdı fölött! – Na ne! – hörren a sárkány. – Nincs repülés! Erıtlen vagyok. – A szellemsereg meddig tartja távol a katonákat? – kérdezi a lány. Viador ránéz. Tekintete beszédes. Nashua legyint, jelezvén: nem is kérdezett semmit. Azinra

pillant. – Dögönyözzük meg a szárnyait! Aztán megtoljuk a farát, és Lekid felröpül! – Röpül ám! – dörmögi az érintett. – Vagy itt marad, és leölik – főzi hozzá Mytia. – Ha nem röpül, agyba-fıbe puszikáljuk! Megsimizzük a hasikóját... – Röpülök! Csak hallgass el! Sandon elismerıen a lányra mosolyog. – Csodalány, te minden lélek nyelvén beszélsz! Jassal felcsuklik. – Csodalány?! Színjátékos vakarék! Cudar szédelgı! És milyen büdös! – Pofa be! – kéri szépen Lekid. – Dögönyözzetek!

A küzdelem során félannyira sem izzadtak meg, mint a sárkány izmainak átgyúrása közben. Mire úgy érzik, mindent megtettek a röptetés érdekében, ömlik róluk a veríték, tüdejük zihál, izmaik reszketnek, erejük a végét járja. Talán ık maguk is. A szellemsereg továbbra sem veszi fel a harcot Ermo katonáival. Lassan nyomulnak elıre, maguk elıtt tolva a fegyvereikkel hasztalan cséphadarózó, átkozódó gyalogosokat. Az erısítést hozó paripák még a kísértet-sorfal észleltekor megszabadultak lovasaiktól, és elnyargaltak békés tájak felé. A ravaszabb kardosok próbálják megkerülni az áttörhetetlen ırvonalat, ám bármerrıl közelítenének, újabb és újabb halvajárókba ütköznek. A szellemek győrőbe zárják védenceiket. Némelyikük hátat fordít a királyi katonáknak, mások egyszerően csak a fejüket csavarják a kör belsejében ténykedı Jassalék felé. A tusázó tekintete megakad egy kísértetharcoson. Fél a

felismeréstıl. Hosszan fürkészi a magas homlokú, keskeny arcot, a járomcsontra és az állkapocsra fonnyadt, barnára rothadt bırt. A bal szemüreg szúrágottnak rémlı, lyukacsos csontján rezgı kocsonyás masszát, a másik szemen féloldalasan lógó, leszakadt, kiszáradt szemhéjat, a görbén ívelt orrot, a feketére cserepesedett, hústalan ajkakat. A rongycafatokba burkolt, töpörödött, szikkadt testet. – Santo? – leheli. A ködkatona keserő nevetést hallat, és elfordul. Viador testére ráfagy az átizzadt ruha. Kisvártatva nekifeszülnek Lekid tomporának, és teljes erıbıl tolni kezdik a sárkányt. A pöfögı szaporázott léptekkel lohol elıttük, a szellemsereg helyet csinál nekik a katonák között. A pikkelyes átélten csapdos a szárnyaival, mégsem emelkedik. Hátranéz a válla fölött. – Mi volna, ha énekelnék? – kérdezi Nashuát. – Serkennék tıle? – Nem! – nyiffan rémülten a lány. – Ne énekelj! Fuss! – Biztos? – sóhajt kétkedın a pöfögı. S legott rázendít: – Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt... Nem jut tovább, ekkorra Nashua felrobog a füléhez, onnan az orrára siklik, két kézzel megragadja a nyelvét, és kirántja a szájából, ilyképpen elnémítva a dalolót. A zenei megrázkódtatás hatására Azin olyannyira megtaszítja a pikkelyest, hogy az a levegıbe lendül, mielıtt még elaludna. Azután élénk szárnycsapásokkal távolodik a fák fölött, a kihúzott nyelvébe csimpaszkodó, vadul kalimpáló lánnyal együtt. Jassal utánuk bámul. – Látlak még, pipiske? – sóhajtja.

Megvetıen végigmérik a megközelítésükön hasztalan fáradozó katonákat, és a fák közé sietnek. Lóhátra lendülnek. Vágtában indulnak lefelé a hegyrıl. Mytia hosszan hallgat, a velük történteket emésztgeti. Egyszercsak megjegyzi: – Hihetetlen az egész! Micsoda cifra dolgokat vittünk véghez! Módfelett élvezem nagyságomat és a hatalmat! Sandon rácsodálkozik: – Ezt szőrted le a szellemtámogatásból? – És a palástból, meg a többi varázslatból – bólogat a lány. – Velem épp ezek a történések éreztetik kicsinységemet – szól Jassal. – Magam is így érzek – csatlakozik Sandon. – Éppen ettıl tudatosult bennem porszemnyi mivoltom. Kuszaesző elbıdül. – Azin szomorú! A ganéj Lekid elhurcolta a tündérkirálylányt! Ugye Nashua nem ereszti el a sárkány nyelvét? Ugye, nem zuhan le? Ugye nem hal meg? Ha mégis meghal, akkor szellemkatona lesz belıle? De ugye nem esik baja? Nem nyugtatják meg az aggódó óriást. Nincs mivel. Ráadásul alig látnak. Találomra követik a rejtett utat. A holdas éjszaka fénye gyéren hatol át az erdı lombkupoláján. A magasra nyurgult páfrányok és a terebélyes törzső fák ágai közül éjtündérek közelednek feléjük. Csatlakoznak a száguldó lovasokhoz, saját testfényükkel segítve tájékozódásukat. Néhány kellemke a gazdátlanul nyargaló sárga kanca nyakára, hátára ereszkedik. Széttárt karokkal, áttetszı szárnyaikat rezgetve egyensúlyoznak, a ló mozgásának ütemére táncoltatják hosszúkás, tőkarcsú testüket. Kislányoskisfiús vonású arcukon derő csillámlik. Azin ámulva nézi ıket. Egy apró tünde a kantárszárat tartó kézfejére lebben, s tekervényes csápjait nyújtogatva

megtapogatja az óriást. Az élen vágtázó Jassal az elıtte suhanó tünelkékre bízza magát, gyanítva, hogy azok oda vezetik ıket, ahol – élve vagy holtan – meglelik Nashuát. És persze a sárkányt. A férfi nem érti saját, mélyre ható aggodalmát, hiszen a kenıírt már megszerezte a színjátékostól. Egyéb függésrıl nem tud. Mégis szeretné biztosra venni, hogy a pendelyesnek nem esett bántódása, s további útjukon is velük tart majd. Szívesen megkérdezné tıle, a történteket illetıen ı is úgy érez-e, mint Mytia. Vajon ı is nagynak és hatalmasnak tekinti magát a Szellemsereg védelme alatt? Vagy sokkal inkább tudja, mint eddig valaha is, hogy az ember nem a Mindkerekség ura, hanem a játékszere? Vagy talán játékos társa? Jassal az elıtte sikló éjtündék nemesopálként szivárványló, áttetszı finom szárnyain keresztül bámulja az elsuhanó fákat és páfránylegyezıket. Az átszínezı káprázat közepette érzékeli, hogy gyérül körülötte az erdı. A magasba tekintve megpillantja a mélykék égboltot, a sebhelyes Holdat és a csóva fényességő, óriás csillagot: a smaragd és rubin tündöklést váltogatva szikráztató Qambollót. Megérinti a nyakában függı medált. Eszébe jut a csillagmás kıhöz kötıdı hiedelem, s fanyarul arra gondol, ha az igaz lenne, az ı nyakdísze régen kacattá fakult volna. Vagyis azon esetben, ha a szikrázatnak bármi köze volna tulajdonosa méltóságteljes viselkedéséhez. Hiszen ı némelykor távolabb jár a méltóságteljességtıl, mint a Naptól. Felidézi mindazt, amit a Halál Kertjébıl történt szabadulása óta mővelt. Elborzad megvetésre érdemesült tetteitıl. Visszafagy hátára a ruha. Számba veszi, mi mindent törölne ki az emlékezetébıl, ha tehetné. S amikor ennek végére ér, alig marad valami, amit megtartásra méltathat. Az éjtündérek szétlebbennek elıle. Varázsos szépségő szárnyaikat összecsukva felúsznak a magasba. A sorsukra

hagyott lovasok az eléjük terülı tó vizén ringatott égboltot és a tükörképet szabdaló hajóféleséget nézik. Ezt örömmel teszik. Ám a szaggató fog- és fejfájást keltı énekhangot csekélyebb gyönyörőséggel hallgatják. Az Álmok Tengere sem parttalan... (igaz, hogy csupán álom-partja van); az Álmok Tengere félelmesebb, mint a szokott veszélyő tengerek; siklik a roncs? süllyed a jó hajó? – az Álom-Tenger épp erre való! Mit tesz veled és mit kezdesz vele? sorsod rád bízza Álmod Tengere. Mikor épp nem mély: magas, mint az ég! Csodáld – s úszd meg az Álmok Tengerét!* A magaslati ponton állva megállapítják: a nyolcasokat és kígyóvonalat rajzolva körözı hajóféle nem más, mint a tóban úszkáló Lekid. Amikor azt kornyikálja: magas, mint az ééééég, valamennyien öngyilkosságra gondolnak. Azután meg sárkányölésre. Kuszaesző feljajdul: – Azin nem látja a tündérkirálylányt! Nashua leesett! Szanaszét szakadt! Vagy pedig vízbe fulladt, amikor a gané Lekid becipelte a tóba. – Jól úszik – szól Viador. – Volna kedve trillázni, ha elvesztette volna Nashuát? – töpreng Sandon. – Nekem lett volna néhányszor – jegyzi meg a tusázó. – Szerintem Nashuától tanulta a verset – vélekedik Mytia. – A dallamot aligha. – Sokféle kínpad van – nyöszörög Jassal. * Fodor Ákos

A víztükröt karistoló sárkány közelében lágyan fodrozódik a felszín. Úgy tetszik, úszó személy halad a szárazföld felé. Levágtáznak a domboldalon. Sandon megölelgeti a vizes ruhában partra gázoló lányt. – Féltettünk ám! – mondja, kisimítva arcából a nedves hajtincseket. Az óriás felkapja Nashuát és a levegıbe dobálgatja. Kilenc esetben nem is mulasztja el elkapni. Tizedszerre is megtenné, csakhogy közben Lekid újfent dalra zendít. Kuszaesző tüstént kiborul. A magasba hajított lányról megfeledkezve a vízbe robog, és a sárkányra ordít, csendet követelvén. A süvítve zuhanó bimbót Jassal ragadja meg a becsapódás elıtti pillanatban. S ha már amúgy is szorosan a karjában tartja, atyailag háton lapogatja, azt dünnyögvén: örvend a viszontlátásnak. A lány az arcába csodálkozik. – Elfeledted, hogy nálad van a gyógykenıcs? – Ami azt illeti, nem. – Tényleg örülsz nekem? – Hát persze. Végre nem vagy büdös. Nashua kifordul a férfi karjából. Lehajol, marokra kapja palástja alját, és kicsavarja belıle a vizet. Facsargatás közben jegyzi meg: – Nem csodálom, hogy Radga elhagyott. Mytia felkapja a fejét. – Radgát mondtál? – Igen. Radgát. – Különös, amikor egészen kicsi voltam, engem is így szólítottak. Maffo adta nekem a Mytia nevet. – Élt egyszer egy Radga nevő nıi harcos. Mellettünk küzdött a Szörnyetegek ellen – mondja Viador. – Nagyon hasonlítasz rá. Arcbeli szépségben, combhosszúságban és harcmodorban is.

– Meghalt? – kérdezi a jégkék szemő lány. – Szülés közben, nyakán kötéllel – bólint a férfi. – Kitıl szült? – Talányos. – Mi lett a csecsemıvel? Nashua megelızi Jassalt a válaszolással. – A mesélık szerint ledobták a kicsit a vártoronyból. Meglehet, hogy a dajka kilopta a szobából, és eladta egy terméketlen családnak. Vagy egy révész gondjaira bízta. Azt is mesélik, hogy a kislány idegen földre került, felnıtt, férjhez ment, és halomba szüli a porontyokat. Hogy csepőrágók fogadták örökbe. Vagy egy utazó kalmár vette magához, ám hamarosan elcserélte egy kutyáért. Esetleg egy szökött harcszolga viselte gondját, és kardforgatót nevelt belıle. Úgy tartják, könnyő ráismerni a fenekén lévı anyajegyrıl. Mytia sóhajtva rápillant. – Jól tudom, hogy csepőrágók a szüleid? Vetkızz! – Téged pedig eladtak, hogy kardforgatót neveljenek belıled. Mutasd a tomporod! – nevet a bimbó. – Te még szerintem is hasonlítasz Radgára! Habár én csupán hőlt és fonnyadt állapotban találkoztam vele. Ám ı még holtában is jól tartotta magát. Szép személy volt, szerette a cicomát. Milyen anyajegy volt a fenekén, Jassal? – Háromágú korona, mint Aldato nyakán. A szédelgı felkuncog: – Ez azt jelenti, hogy Aldato az apa? – Vízbe fojtalak, cinka! – Miért? Magas rangot ad, ha valaki a királyi méntıl származik! Különben hagyjuk a találgatást, Viador! Maradjunk annyiban, hogy legyen titok, kitıl s kit szült Radga. Döntöttem: nekem te vagy az apám. Ha méltatlanul viselkedsz, és szégyent hozol rám, kitagadlak. – Cabar az apád. – Cabar nevelt fel. Ezért szeretem és csodálom ıt.

– Cabar a nemzıd! És ha még egyszer atyádnak nevezel, kitekerem a nyakadat! – Annak nevezlek, amíg te pendelyesként bánsz velem. – Fürödjünk meg! – indítványozza Sandon.

Kisvártatva vizesen és lélekszakadva lódulnak tovább, midın Jassal – a homlokába süppedt smaragdkınek köszönhetıen – észleli, hogy a katonák a nyomukban loholnak. Mielıtt lóra pattannának, meg kell tolniuk a hízott hátsójú, tunya pikkelyest, mivel az továbbra is képtelen magától a levegıbe emelkedni. Az erıfeszítéstıl olyannyira kimelegednek, hogy elıbb rájuk szárad a ruha, majd a verítéktıl visszanedvesedik. Azután csapkodva lobogó köpenyszárnyakkal vágtáznak a hajnallatban, s üldözıik messze elmaradnak. Erdıkön, mezıkön, hidakon robognak keresztül. Az égboltot csíkozópettyezı sárkányvonalat követik, a magasban szárnyaló Lekid röptének nyomát: -.-.-.-.-.-. Nashua vigasztalja kimerült társait, egyúttal önmagát is. Elmondja, hogy a tőzböffentı Lélekföldre vezeti ıket. Ott nyugtuk lesz Ermo katonáitól. Kifújhatják magukat, és felkészülhetnek az Álmok Tengeréhez vezetı kalandos útra. Mindezt az éjtündérektıl tudja, meséli tovább. Amikor a sárkánynyelvbe kapaszkodva a magasba emelkedett, hosszan próbálgatott feljutni a pikkelyes fejére, sikertelenül. Tünelkék szegıdtek melléjük, énekeltek nekik és beszéltek hozzájuk. Az elpuhult pöfögı nélkülük biztosan lepottyant volna. Tılük tanulta az új dalt, amitıl végre nem zuhan álomba, s persze rögtön eldajnálta, mihelyt a tóra ereszkedtek, és a nyelve szabaddá vált. – Álmok Tengere? – töpreng Jassal.

– A tengerbe süllyedt trónvárosban, az Álmok Palotájában találjuk meg gyalázat magvait. Véres megtorlás következik. Tömeges karóba húzás koncolás, nyúzás, máglyahalál! Szerencsére az efféle mulatságokban igencsak kedvét leli. A leszámolás eredményeként a csıcseléket hosszabb idıre megbénítja a rettegés. Ráadásképp a jövıben megint jóval többen jelentkeznek önszántukból, hogy családjuk, barátaik, szomszédaik bőnös gondolatairól súgjanak a poroszlóknak, így aztán már csírájában el lehet fojtani minden pusmogást, lázadást. Eszébe jut, hogy a legutóbbi átvirrasztott éjjelen – ha csupán szemhunyásnyira is – elszunyókált pár percre. Érdekes álmot látott. Fiatal volt, erıs, eszes, és egy kulcsos város kapitányaként szolgált. Az ellenség megtámadta a várat. İ pedig úgy döntött, nem herdálja fölöslegesen a kincstár javait, tehát megkíméli a király katonáit. Ezért aztán összeszedette és az ostromolt kapuhoz hajszoltatta az öregeket. Követ útján tudatta a támadókkal, micsoda aljasság lenne részükrıl, ha bántalmaznák a tisztességben megıszült, derék, idıs személyeket. Hiába! Az aljas lelkülető barbárok mégis betörtek a városkapun! Ezt követıen a palota ellen indultak. Ám a vár bejáratánál az összeterelt nık és gyerekek tartóztatták fel ıket. Ez már sok volt az alávaló férgeknek! Gyáván megfutamodtak a fogadtatás láttán! Inkább feladták a harcot, semhogy síró-rívó, nyavalygó asszonyokat és kisdedeket gyilkoljanak! Ermo önelégülten mosolyog a bajusza alatt. Minı álom! Micsoda ötlet! Ezentúl mindig így fog harcolni a támadók ellen! Eléjük hajtja a kenyérpusztító aggokat, kölyköket és nıket. Feltéve persze, hogy létezik olyan ostoba, aki hadba merészkedik ellene! Ugyanis inkább ı indít hódító háborút!

Mily örömest bevetné végre-valahára a Halálerıdben nevelt-rejtegetett – egyelıre a kívánatosnál szerényebb létszámú – titkos seregét! A különleges katonáknak nincs szükségük pajzsra, vértekre. Testüket páncélbır borítja, vagyis nem könnyen sebezhetıek. Kard helyett irdatlan karmokkal, tüskékkel és roppant fogakkal küzdenek, ezáltal a fegyverkovácsok végképp feleslegessé válnak. A tenyészet harcosai maguktól is fürgén, gyorsan haladnak, így legfeljebb csak étkezési célból szorulnak lovakra, bár a főevık húsát kevéssé kedvelik. Táplálásuk sem apasztja a kincstár vagyonát, ugyanis jóízően behabzsolják a szétmarcangolt ellenséget. A káprázatosan hatékony hüllıkatonák tökéletessé válásához csupán egyetlen apróság hibádzik, mégpedig az, hogy képesek legyenek megkülönböztetni gazdájukat az ellenségtıl. Ez még nehezen megy nekik, ám a – sajnálatos módon fogyatkozó számú – kiképzık keményen dolgoznak a megoldáson. – Lélekföld milyen hely? – kérdezi Mytia. A lovak már nem bírják a vágtát. Kocka alakúra tágult orrlikkal, szuszogva, fújtatva ügetnek. Melegen tőz a Nap. Fejüket égeti, port kavar nyomukba. Virágszınyeges ligetek és szalmaszıke gabonatáblák szegélyezik útjukat. Jassal nyakában nyugtalanul tekergızik az ezüstkígyó, ám ı sem a saját szemével, sem Santo ajándékával nem lát fenyegetı veszélyt, rejtızı katonákat. Hosszan tőnıdik a válaszon. – Úgy tartják, léteznek kivételes kisugárzású, rendkívüli helyek a Világban, amelyeknek lelkük van, miként az élılényeknek – kezdi. – Csakis az embereknek van lelkük! – tiltakozik Mytia. – Lelkük van, miként az élılényeknek – ismétli meg Viador. – Talán hallottátok, hogy Castaq király idejében zarándoklatra

küldték az elítélt gonosztevıket. Ha a bőnösök végigjárták a számukra kijelölt utat, a végén szabadon engedték ıket. Ha feladták, mentek a tömlöcbe. Akik rájöttek, hogy ezen az utazáson önmagukat kell megtalálniuk, sikerrel jártak. A menet Lélekföldet is érintette. Innen már nagyon kevesen fordultak vissza. A Szörnyetegek el akarták pusztítani a területet, ám ezt megakadályozták az istenek. Ezért varázslójuk, Hypno lángfalat emelt Lélekföld köré, hogy többé senki ne juthasson be oda. – Tehát te sem jártál ott – állapítja meg a sötét hajú lány. – Nem. – Félsz? – kérdezi Nashua. Jassal éppen rávágná, hogy nincs mitıl, amikor megneszeli a kérdés értelmét. – Vagyis félek-e attól, hogy Lélekföldön megtérek, mint hajdan a bőnösök? – firtatja. A lány bólint. – Mi történne veled, ha visszanyernéd hitedet? Ha nem kétkednél többé magadban, másokban, az élet gyönyörőségében? – Semmit sem akarok visszanyerni. Trim kiemeli fejét a parázsszínő sörény alól. Reflexbıl a tusázóra vicsorog, és tovább szunyókál. – Hazug válasz – jegyzi meg Nashua. – Nem az. Valóban nem siratom, hogy elveszett belılem az ifjonti lángolás. – És mi még? Lássuk csak: mit érzel most, Hitehagyott? – Unottságot. Ürességet. Kedvetlenséget. Kétkedem, érzéketlenné váltam. Gyakran gyötör az „ezt már láttam” érzet. Ne kínozz ezzel. Úgy vélem, az ezért járó büntetést leültem Deniqnél. – Vagyis úgy gondolod, hogy az ott töltött évek után egyenesen jogod és kötelességed így érezni? – Mit kérsz számon rajtam? Beszéljünk másról. Sıt, inkább

hallgassunk. Sandon odafordul: – Kétségkívül ügyesebben bánok a fegyverrel, mint a szóval, mégis érdekel, mi ment végbe benned. Engem is gyakran eltölt a kétség és a keserőség. Mit nem érzel, Hitehagyott? Jassal elgondolkodik. – Áhítatot. Szenvedélyt, lobogást – sorolja. – Hitet, reményt. Lelkesedést. Nem vagyok derőlátó, bizakodó. – Ez az állapot nagyon hasonlít a halálra – sajnálkozik Mytia. Trim fásultan felemeli fejét a kanca marjáról. A tusázóra vicsorgatja fogait, és visszaalél. – Tehát nem akarod visszakapni az életöröm képességét? – kérdezi Nashua. – Nem ezt mondtam. A hitemrıl beszéltünk. – Ez ugyanaz, magad is tudod. Ha kitartasz emellett, sokat kockáztatsz Lélekföldön. Azt mondják, az ilyen helyeken furcsa dolgok zajlanak le bennünk. – Na és, cinka!? Azért persze nem kötném fel magam, ha a végén netán kitépném a lantot az elsı hangász kezébıl, és az élet szépségérıl kezdenék danolászni. Megtörténhet, miért is ne? Csak itóka kérdése. – Úgy elvarázsolnálak! – nyögi elkeseredetten a pendelyes. Sebesen végigtapogatja ruhája minden zsebét, redıjét, még a kebelkivágásban is mélyen megmerül. Végigütögeti csizmája szárát, feltőzött haját is megmotozza. Szája legörbül. Jassal hátrasöpri haját az arcából, és felsóhajt. – Elhagytad a csodaport? Micsoda szerencse, hogy a kenıír már nálam van! – Nem hagytam el! Nashua tovább böngészkedik az öltözékében. Szélviharszerő sóhajtást hallat megkönnyebbülésében, midın a dobozka megkerül. Beledugja mutatóujját, majd rámered.

Komoran megpöccinti a skatulya fiókocskáját, ám abban egy árva porszemet sem talál. – Szörnyő, milyen lassan telik meg újra! – méltatlankodik. – Kénytelen leszel visszaemlékezni, hogyan varázsoltál, amikor még nem volt ilyen dobozod – jegyzi meg Sandon. A lány az egykori harcszolga páncélkék szemébe bámul. – De hát akkor még nem is varázsoltam! – Dehogynem! Bárkit megnevettettél! Mesélted, hogy sokan sikoltoztak is, ha félelmetesnek mutatkoztál elıttük. Tapsoltak neked, veled énekeltek. Ez is varázslás. – De te nem is láttál engem játszani! – Nashua Viadorhoz fordul. – Te viszont igen. Tényleg varázsoltam? – Legalábbis jól csináltad. Engem felvidítottál. Míg el nem loptad a lovamat. – Deszkaemelvény sem kell alád. Folyton játszol, mindig átélten – szól Sandon. – Még gyerek. Majd kinövi – vélekedik Jassal. – Nézz rám, tapadj a számra a szemeddel! – követeli a lány. – Figyeld, amit mondok: NEM VAGYOK GYEREK! – Nem gyerek! – jelenti ki Sandon. – Tiszta, lelkes, játékos, üdítı. Élvezd te is. – Én élvezem – csatlakozik Mytia. – Irigylem is, méghozzá anélkül, hogy utálnám érte. Ez pedig nagy szó! Amikor annak volt itt az ideje, hagyták ıt gyereknek lenni. Nem úgy, mint engem. Most látom, mit vettek el tılem. – Tündérkirálylány! – bömböli túláradtan Azin. Dombtetıre érkeznek. Itt az ösvény eltőnik a lovak lába alól, akárha a Világ végére jutottak volna. Liláskék és bíbor virágokkal pettyezett, úttalan búzamezı aranylik lábaiknál. Félmeztelen földmővesek aratják a gabonát. A távolba veszı lejtı aljában bíbor lángfal magasodik. A sárkány a tőzsövény elıtt ücsörög, és lehunyt szemmel, falánk áhítattal habzsolja a lángokat. Bármennyit zabálhat belıle, a kerítésfal nem fogyatkozik.

Sandon keserő kuncogást hallat. – Lelkünk üdvével kapcsolatban mindent meghánytunkvetettünk. Csak azt nem tudjuk, hogyan jutunk be az elzárt területre. – Hogyne tudnánk! – nevet rá a lány. – Az éjtündérek azt is megmondták.

Az ezüstkígyó tekergızik, fejét emelgetve hangosan sziszeg. Jassal körbepillant. Nem kavarog nyomukban ellenséges lovasok közeledtére utaló porfelleg. Körös-körül minden álmosítóan nyugodt. Napmelegtıl bódult rovarok zümmögnek a levegıben. A hegymagasnak rémlı tőzfal felé indulnak a végtelennek látszó, lejtıs gabonatáblában. Sokszirmú, öklömnyi vérvirágok és fagyoskék színő, csókos ajkak füzérének tetszı furánák hajladoznak-bókolnak az aranysárga búzamezıben. Az érett kalászok zizegve kocódnak-súrlódnak a paripák oldalához, lovasaik térdéhez. Nashua áttapogatja a nyerge mögé erısített málhazsákot. A Galibától kapott kacatkincsek hiánytalanok. Az Új Szent Könyv sem veszett el. Ölbe veszi a kötetet. Végigsimítja, majd felüti az ékmőves fedelet. Ezt gyakorta megteszi, mintha nem bánná az üres lapok láttán szívébe nyilalló szúrást. Pedig titkon igencsak fájlalja a csalódást. Amikor kislány volt, egy bizonyos mesét mindig újra meg újra elmondatott anyjával, azt remélvén, annak egyszer majd csak jó vége lesz, hiszen az nem lehet, hogy rendes mese rosszul végzıdjék! Ám a történet mindannyiszor bús kifejletbe torkollt. S az Új Szent Könyv oldalain sem következett be változás. Mostanáig. Megrökönyödésében a lány csak nyögdécselni képes.

Lázasan pergeti a lapokat. Jassalra pillant, és újra a könyvbe mered. A férfi felfigyel izgatottságára. A sárga kanca mellé rúgtat Aldatóval. Immár ketten nem hisznek a szemüknek. Tiszta, szép színekkel festett képeket és elıkelıen dülöngélı betőket bámulnak a fóliáns oldalain. – Te csináltad? – firtatja Viador. Zavarodottságában öt ujjal söpri hátra tincseit, ám azok visszaáradnak az arcába. Sebtében leszakít egy bırrojtot a nadrágja száráról, azzal köti lófarokba hajzuhatagát. Bíbelıdés közben felváltva fürkészi a kötetet és a lány meglepettgyönyörködı arcvonásait. Mire végez a sörényigazítással, kissé magához tér. Tekintete feltisztul, a képek élessé, a betők olvashatóvá válnak elıtte. – Dehogyis én csináltam! – sóhajt Nashua. – Nem vagyok én lovagregény-festı! Lapozgatás közben hümmög, hitetlenkedın nevetgél. Egy rajz fölött hosszasan köhécsel. Mégis rekedtes hangon jegyzi meg, amikor szóhoz jut: – És nászéjfestı sem. – Az elnyomók ellen nem félsszel vagy közönnyel, hanem megvetéssel kell védekezni – olvassa Jassal néhány oldallal odébb. – Mi ez? Mi történt? Helyesen gyanítom, hogy most íródik az Új Szent Könyv? Úgy tetszik, Nashua továbbra is kaparást érez a torkában. Köhint néhányat. – Vagy most készül az Új Szent Képes Könyv? – találgat egy különösen érdekes piktúra fölé hajolva. Meghökkenésében eltakarja szemét, ám tüstént szétnyitja ujjait, és átles közöttük. – Azt hiszem, a szentet akár el is hagyhatjuk. Sandon halkan megszólal mögöttük. – Jassal, készülj. A tusázó felrezzen a fóliánsból, s körbetekint. Néhány

pillanatig úgy érzi, megfagyott az idı, s ı elmerült benne. A dermedt végtelenségérzet múltával felfedezi a gabonatáblában mozgolódó aratók feszes izomzatát. A kezükben suhogtatott – se-sarló-se-kasza – szerszám villogását. A tenyérnyi széles, görbületes, kétélő pengék láttán felfogja végre, mi okozza kígyója nyugtalanságát. Könyökével meglöki a könyvbe mélyedt Nashuát. – Csapda! – súgja. – Készen állsz a halálra? – dörmögi Sandon felé. A bimbó a málhazsákba rejti a kötetet, és mellédugja a barinont, nehogy valamelyiknek baja essék. Utóbbi nyomban visszamászik a kanca nyakára. – Át kell jutnunk a tőzkapun! – súgja a lány. – Igyekezzünk Lekidhez! A lángokat faldosó sárkánynak egyelıre nem tőnik fel, mi folyik a háta mögötti domboldalon. Számára az csupán egy robotoló gojlákkal teli gabonamezı. Márpedig a hosszas bezártság után ıt kizárólag az élvezetek habzsolása érdekli. Viador pontosan tudja, miféle állapot ez. Fegyvert ránt, a balján lovagoló pendülıre pillant: – Siess elıre! A sárkány mellett biztonságosabb. – Veletek maradok! Nashua elıhúzza a kacatkincsek közül való kardját, amely mindeddig csupán a gyönyörködtetésére szolgált. A markolatot alkotó, roppant karmú, félelmetes madár tündöklı csillagkövet tart horgas csırében, oldalt ülı szeme hol zafírkéken, hol tengermélyi sötéten villan fel. A fegyvermőves mitikus figurákat és óvójeleket domborgatott a különlegesen ívelt kézvédı vasba. Alighanem ezek okozzák a kard könnyőségét. Ki tudhatja, mi egyébre képesek még? A lány végigtekint a hasig érı gabonát vágó, meztelen mellkasú, lesunyt fejő, villogó tekintető férfiakon. Izgatottság és félelem nélkül nézi, amint azok erıteljes suhintásai nyomán a földre dılnek a növényszárak. A békés, ısi tevékenység

harmóniáját megbontja a lángfal ropogása, az izmos, pıre felsıtestekrıl és sötét pillantásokból áradó feszültség. Amikor a katonák vezetıje támadási parancsot bıdül, a Galiba-féle palástok föllebbennek, és gazdáik köré tekerednek, páncélozással borítva testüket; fejükre sisak simul. Nashua lelkébıl tüstént kitörlıdik a formálódó kétség, miszerint képes lesz-e az ellenfélbe döfni a kardot. Tudja, hogy az a dolga. Az események robbanásszerően következnek. Egyszeriben minden megtelik fegyveresekkel. Kétélő, tenyérnyi pengék suhognak köröttük. Mostanig rejtegetett dárdák, nyílvesszık sziszegnek feléjük. A magasban lomha röptő, vészjós csuhamadarak vijjognak. Hárman rohanják meg Nashuát. Az egyik katona megkísérli lerántani a lóról. A lány kiszabadítja a lábát, és homlokon talpazza a fickót. Közben a másik oldalon támadó, gyilkos szándékú behemóttal vív. A harmadik zsoldos hátulról közelít, ám nyakát szegi, mielıtt még vesén szúrhatná Nashuát. A sárga kanca szilaj meglepetésrúgással fogadja az alattomos kardost. A bokacsavargató katonának meg se kottyan a talpazás. Némi szédelgés, fejrázás után újfent a lány lábára akaszkodik. A bimbó keresztbe fekteti kardját a jobbról feléje suhintott penge útjában. Ott lélegzetvételnyi szünethez jutván szélsebesen lehajol balra, és sisakjával felökleli a lábimádót. Az horpadt homlokkal hanyatt vágódik. A sárga ló átgázol rajta. A kardozó csatafi újabb támadást indít. Nashua kifulladásig véd és hárít, ám attakot kezdeményezni képtelen. Attól tart, napestig vívhat a harcias fickóval. Hálásan fogadja a repülıvágtában érkezı óriást. Azin irdatlan lovával sodorja félre a fegyverest, majd nem szeretlek! kiáltással fölébe tornyosul, és kettészeli az ádáz zsoldost.

– Menj Lekidhez! – kiáltja a lánynak. Pajzsával tomporon paskolja a sárga kancát, mire az a magasba rándul, és a szélrózsa minden irányába egyszerre kirúg. Még mind a négy lába a levegıben van, midın nyílvesszıként kilövi magát. A váratlan rázkódtatás hatására Nashua kibillen egyensúlyából. Kezébıl kicsúszik a szár, ı elvágódik a lovon, és lefelé csúszik annak jobb oldalán. Haja sötétvörös lobbanásként bomlik elı tovaguruló sisakja alól. Mielıtt még péppé zúzná fejét a talajon, sikerül rögzítenie magát. Kalimpáló bal lábszárát a magas nyeregkápába akasztva fenn marad a paripán, jóllehet nem hagyományosan elegáns pozitúrában. Száguldás közben kalászkötegek pofozgatják testét, gabonaszemek peregnek arcába, szájába. E sajátos arató testtartásban két kézzel markolja az oldalvást kitartott kardot, mintha abban megkapaszkodhatna. A sárga kanca cikázva halad vele, száguldását olyképpen irányítva, hogy kihasználja lovasa helyzetét. Az utána meredı Jassal félreszúr döbbenetében, látván, amint a nyeregbıl féloldalasan lehanyatlott lány katonától katonáig nyargalva, bravúrosan tarolja az ellent. A Viadorral küzdı harcos nem az eszméletét veszti a mellésuhintás következtében, hanem a feje tetejére púpozott haját. A tollfosztástól bıszülten új rohamra lendül. A seregritkítással elfoglalt szüzet bámuló Jassal a fürge ezüstkígyónak köszönheti életét. Jégszínő villanást észlel a szeme sarkából. Halálsikolyt hall. A csúful járt kopaszra pillant, a látványtól elfintorodik. Hálásan megérinti a nyakába visszatekeredı kígyó fejét. Sarkát Aldato oldalába bökve Nashua után vágtat. A kardos lány által vágott csapáson halad a búzamezın. Ménje átugrándozik a földön heverı katonák fölött. Mielıtt utolérnék a sárga kancát, az útjukban fekvı porhüvelyek egyike megmoccan.

Az orv zsoldos váratlanul felkapja a mellkasán nyugvó kezét. Magasba löki a kardját. Aldato lendülni készül. A veszély láttán Jassal hevesen félrerántja a szárat. A szélsebes húzó mozdulat hatására a ló oldalra pördül, és elvágódik. Ilyképpen elkerüli a halálos döfést. Viador elrúgja magát a lehanyatló mén hátáról. Röptében hajítja el tırét. Sisakja az ellenkezı irányba zuhan. A fondor katona megmered felültében. Kiejti kezébıl a tusázóra szegezett kardot. Mindkét szemével a homloka közepébe fúródott pengére kancsalít, s ezúttal végérvényesen kiszenved. Aldato feltápászkodik. Lovasa valamivel lassabban kászálódik. Tokjába süllyeszti a kezébe visszaszáguldó tırt. Idıközben a sárga kanca rendellenes módon igénybe vett nyergét tartó heveder elszakad. A terhét vesztett hátas elnyargal. Nashua tempósan száguld még egy darabig, csakhogy immár a lóval ellenkezı irányba. Suhantában bravúrosan felfogja, mi is történik vele. Gyorsan elengedi a lábfejével fogva tartott nyeregkápát. Elhajítja a kardot. Ekkor már a föld felé siklik. A nyereg és a fegyver elhúz fölötte. Süllyedtében megkísérli elkapni a szintén süvítve távolodó málhazsákot. Sikerül. Az elhajított kard tovább suhan a levegıben. A fél térdre kecmergı Jassal némi késéssel észleli a felé zúgó halált. Pazar reflexszel maga elé kapja a kardját. A nyereg ér oda hamarabb, és megtaszítja a kezét. Félrelökött pengéje nem képes a vészesen közelgı fegyver útját állni. Bár odébb téríti azt a koponyája felé tartó pályáról,

Nashua kardjának hegye halántéktól állig végighasítja az arcát. Tengernyi vér fröccsen a szemébe. Visszaroskad a földre. Kezét a sebre szorítja. Tenyere szempillantás alatt megtelik vérrel. A rohanvást érkezı lány csaknem eszét veszti a férfi ujjai közül buzgó, élénkvörös életnedv láttán. Lerántja Jassal kezét az arcáról, rémült pillantást vet a sérülésre, majd végigtekint a testén, attól tartva, hogy további sebeket talál. Aldato és a sárga kanca izgatott horkantásokat hallatva toporog mellettük. A küzdelmükre végre felfigyelı Lekid földrengetı léptekkel siet feléjük a búzamezın. Se-sarló-se-kasza pengékkel hadonászó, félmeztelen katonákat hajigál a magasba. A túl vakmerıket lehelete tüzén pörköli meg, vagy egyszerően keresztülgázol rajtuk.

A sárkány dolga az volna, hogy a lángfal fölé emelkedve visszafújja torkából a behabzsolt tüzet, ily módon mintegy átjárót nyitva az égetı sövényben. S ha társai épségben átjutottak, neki már csak utánuk kéne repülnie Lélekföldre. Az ám, csakhogy a tunyult pikkelyes magától továbbra sem képes elrugaszkodni a földtıl. Hasztalan reménykednek, sem Sheld, sem a Szellemlégió nem siet a megmentésükre. Holott úgy rémlik, Ermo a birodalom valamennyi zsoldosát idecsıdítette fogadásukra. A dühödt sárkány fedezékében nyargalnak a tőzfal felé. A bimbó szırén üli meg a nyergét vesztett lovat, épp ezért nem sokat fickándozhat annak hátán. Elteszi a kardot, megfeszíti íját. A vállán átvetett tegezbıl szélsebesen kikapdosott nyílvesszıket lövöldözi a búzamezın nyüzsgı katonákra. Csaknem minden lövése célba talál.

A mozgékonyabb Sandon, Mytia és Jassal sem tölti az idıt testcsatával vagy közelharccal. Levágnak mindenkit, akit száguldás közben kardnyújtásnyira megközelítenek. Ami azt illeti, gyakorta úgy intézik, hogy a lándzsát lengetı, íjideget feszítgetı zsoldosokat minél hozzáférhetıbben megközelítsék. Azin levegıvétel nélkül bömböli kétszavas csatakiáltását. S valahányszor azt üvölti, nem szeretlek, ökle, talpa, kardja vagy pajzsa lesújt valakire. Lekid – immár a dombról visszafelé haladtában – ígéretesen felgyorsul. Vadul csapkod hegyes csonttüskékkel szegélyezett, vitorla mérető, sárkányzöld szárnyaival. Egyszerre csak elrugaszkodik a földtıl. Ám mielıtt még fölrepülne, súlyosan gömbölyded tompora visszatottyan a talajra. Bár a testét tovább viszi a lendület, meglehetıst röghöz ragadtan süvít lefelé a lejtın. Ha terebélyes ülepe nem szikrázna minden lépés nyomán, alighanem szégyenletesen orra bukna, bukfencet vetne. A tragikus finisben pedig óriási golyóbisként pörögne alá az ereszkedın. Nashua hízelgı-kedveskedı tartalmú kiáltásokkal lelkesíti a küszködı sárkányt. – Ha a lejtın nem szárnyalsz fel, akkor sehol! – üvölti végezetül, attól tartván, kárba vész a biztatás. Közben nem a földcsuszamlás-szerően lefelé zúduló pöfögıt nézi, hanem az elıtte hemzsegı katonákat. Amíg ezt elmondja, három nyílvesszıt röpít a gonosz szándékú kardosokba. Ez három fickó azonnali felhemperedését idézi elı. A tőzsövény felé hömpölygı Lekid gondol egy nagyot. Fejét és farát is a magasba rántja. Aztán csaknem földet fog megrökönyödésében, felfogván: REPÜL! Bár csak alacsonyan. Alant, a lángfal közelében a kivégzésükre felkészült íjászcsapat várja ıket. A sárkány föléjük lomházik. Terebélyes árnyékot terít rájuk.

Az ilyképpen elhomályosított látású íjasok testhelyzetet váltanak. Elfordulnak a vágtában közeledı Jassaltól és társaitól. Felfelé céloznak, a pikkelyes közeli hasára. Lekid odébb húzódik. Távolodtában maga alá nyom egy szekérre való ganét. Ezáltal könnyebbé válva fentebbi régióba kapaszkodik. Midın eléri a kívánt magasságot, lepillant az alatta dagonyázó nyilasokra. Azok a céllövészettel felhagyva, kétségbeesetten gyúrják-tapossák a rájuk fakadt masszát. A lávafolyássőrőségő, gızölgı ürüléktengerben süppedeznek, felkecmeregnek, újfent felbuknak, térden-könyéken kúsznak a szárazföld felé. Egyikük nem és nem adja fel az ölési szándékot. Kiemeli íját a trágyából. Aztán a megpendített ideget vastagító fekália a szemébe, arcára fröccsen, jócskán tompítva éleslátásán. A sárkány kipróbálja tőzfúvó képességét. Mivel a katonák elcsendesednek alatta, megállapítja, hogy perzselıtehetsége visszatért. Ezt követıen a lángsövény fölé halad, ugyanis imbolygó, lassúdad lomházását nagyzolás volna repülésnek nevezni. Tulajdon tunyaságától dühödten ellentüzet okád a magas, széles lángkerítésre. A tőznyelvek sivítva, ropogva lelapulnak és félrehúzódnak. Olyan széles csapás keletkezik a falban, amelyen akár egy hintó is kényelmesen átférne. Azin nyargal át elsıként a félelmes hasadékon. Mytia, majd Sandon következik. Nashua aggódón figyeli a sőrőn megbillenı, imbolyogva lebegı sárkányt. Attól tart, Lekid a tőzbe zuhan. Jassal ráüvölt, hogy menjen már. Látván bizonytalankodását, szélsebesen rányomul, és Aldatót hajszolva valósággal keresztültolja a sárga kancát a levegıtlen, forró katlanon. Amint ık épségben átérnek, a tőzokádó megfelelı

légmagasságba küzdi magát. Erıteljes szárnycsapásokkal mind beljebb és beljebb kúszik a lángok fölött. Alighogy elhagyja a várfal vastagságú tőzsövényt, aléltan süllyedni kezd. Az immár biztonságban lovagoló bimbó kicsavarodotthátraszegett fejjel figyeli a repülési nehézséggel sújtott sárkány küzdelmét. Egyszercsak nem bírja tovább. Hátasát visszafordítva Lekidhez nyargal. A pikkelyes földet ér a lángfal innensı oldalán, csupán a farka vége lóg a tőzbe. Kábulatában nem érzi a bajt. Nashua figyelmeztetı kiáltása hallatán elırébb vánszorog. Petyhüdten hátranyúl, kiveszi farkát a lángok közül. Ráfúj, majd végignyaldossa megperzselt, füstölgı kormányszervét. Azután fejét elıreejtve, nyelvét oldalt lógatva, elterül a földön. Szemhéját félárbocra bocsátja. Kimerülten nyögdécsel, sóhajtgat. Társai körbeállják, kis ideig szótlanul szánogatják a kecstelen repülésben kifulladt pöfögıt. Mígnem eszükbe jut, hogy maguk is tikkadtak. Leugrálnak a lovakról, nyújtózkodnak, ténferegnek. Megbizonyosodnak arról, hogy rajtuk kívül más nincs jelen, senki sem akar végezni velük. Beszippantják a jólesıen meleg levegı balzsamos illatát, majd széttárt karokkal, csaknem egyszerre hanyatt vágódnak egymás mellett a sárkányzöld füvön, és Lekid példáját követve sóhajtoznak, nyögdécselnek nevetgélnek. – Megúsztuk, itt vagyunk! – ujjong Nashua. – Ti is érzitek, amit én? – leheli Sandon. – Ennek a helynek csakugyan lelke van. Valósággal boldog vagyok, csaknem ok nélkül. – Engem is furcsa érzés járt át – csatlakozik Mytia. – Nagyon békésnek érzem magam. Ez nálam szokatlan. Azin túláradó hangon elbıdül: – Tündérország!

– Mivel engem is jólesı érzés tölt el, biztosra vehetı, hogy tüstént történik valami pocsékság – jegyzi meg Jassal. Nashua felmorran. Ekkor észreveszi, hogy a férfi arcsebébıl még mindig szivárog a vér. Hasra fordul, közelebb hemperedik. Bár az imént szívesen ráförmedt volna rosszhiszemősége miatt, most inkább gyengédséget érez iránta. Megérinti a karját. Végigsimít a rácsodálkozó tusázó ép arcfelén. – Búcsút vehetsz páratlan szépségedtıl – szól mosolyogva. – Nem megmondtam?! – nyög fel Jassal. – Mytia mindjárt összevarr. Hozok fonalat Aldato farkából. – Engem? Lószırrel? Soha! – Ha nem hagyod, girbegurba, csúnya heg marad az arcodon. Nem fogsz tetszeni a Roncha-féle lányoknak – kedveskedik Nashua. Mielıtt Jassal kikérhetné magának a megjegyzést, Lekid fél szemmel felpillant, és elbıdül: – Hát ezt nem bírom! Mihelyt erıre kapok, odébbállok! Utálom a nyálas gügyögést! A bimbó felkönyököl, a sárkányra néz. – Te semmit sem tanultál a bezártságból? – Tanulnom kellett volna belıle? – Hát persze! Rengeteg idıd volt töprengeni. Nem döntötted el, hogy ha kiszabadulsz, elhagyod a folytonos rosszkedvőséget, morgást és utálkozást? – És akkor? – Bármi történjék is ezután, csak jobb lehet a rabságnál. Miért nem próbálsz ennek örülni? – Hogyan kell örülni? A lány vállat von, eltöpreng. – Nem is tudom – feleli hosszas tőnıdés után. – Nálam ez magától jön. – Hát ez átkozottul idegtépı! Amint lábra állok, már itt se vagyok! Örülni szeretni, gügyögni, simogatózni!? Ez mind a

gyengéknek való! – A morgástól érzed erısnek magad? – csodálkozik a pendülı. Jassalra pillantva felnevet. – Szóval ez a titkotok? Ezért gorombáskodtok szüntelenül? – Engem miért keversz bele? – firtatja a férfi. – Mióta rám ragadtál, többször említettem, hogy Lekid törleszkedı, doromboló cica hozzád képest! – Minek neveztél? – bömböli a sárkány. Nashua felül, letép egy főszálat, és a fogai közé harapja. – Azt mondta, doromboló, törleszkedı cica vagy. Hozzám képest. A Legendák Lovagja ki nem állhat engem. Lekid megkövültnek látszik. – Téged? Hiszen te vagy az elsı nıi személy, aki nem sikongatott a közelségemtıl! Teljes bizalommal odajöttél hozzám! Leszedted rólam a béklyókat! Ráadásul siránkozás nélkül csúszkáltál a mocskomban. Kár, hogy nem sárkánylány vagy. Az is lehet, hogy egy napon még nıül vennélek. Jassal lelkesen összeütögeti a tenyerét. – Sárkány a sárkányhoz húz. Összeilletek. – Tündérkirálylány! – árad meg Azin. – Hát ebbıl tényleg elegem van! – csattan fel a pöfögı. – Már itt sem vagyok! – Nem mehetsz el, jól tudod! – tiltakozik Nashua. – Az a dolgunk, hogy visszahozzuk Castaq királyt a trónjára! – Egyáltalán nem érdekel, ki ül a trónon! – Castaq király biztosan nem falaztatott volna a barlangba, és a férfiúi magodra sem vetett volna szemet! Az ı idejében nem bántották a rendes sárkányokat! Csak a dühöngı emberevıket irtották! – Sosem kellettünk mi ahhoz, hogy halomra öldököljétek egymást! Emberek! Ocsmányak vagytok! Rühellem a fajtátokat! – Mégis harcoltál a Szörnyetegek ellen – mutat rá Nashua. – Harcoltam – bólint a tőzböffentı. – Mert utáltam, amit

Castaq királlyal és a birodalommal tettek. Harcoltam! És mi lett az eredménye? A Fivérek folytatták, amit a Szörnyetegekkel félbehagyattak! – Te csak ekkor ábrándultál ki? – legyint Jassal. – Én már a háború vége felé gyanút fogtam, hogy rövidesen kárba vész minden áldozatunk Átok ül a trónuson. – Nem a trónszék tehet arról, hogy megbomlik, aki beleül – vélekedik a lány. – Tényleg nem – sóhajt Sandon. – Az átok maga a hatalom. Ez veszi el az uralkodásba jutottak eszét. – Castaqét nem vette el. – Honnan tudod, cinka? – morran Viador. – İt csak legendákból ismerjük. Az idı megszépítı távolából. – Az elıtte élt királyok természetén miért nem szépített az emlékezet? Burbet betegesen gonosz volt, Sivalon tébolygott! Ez maradt fenn róluk. Castaq igazságos, józan esző, népét szeretı király volt. Az például roppant fontos, hogy az uralkodó ne csak önmagát szeresse. – El is bántak a jó királlyal – jegyzi meg Mytia. – Ne gyızködd Lekidet, hiszen semmi hasznát nem vesszük! A segítségünk nélkül repülni is képtelen! Hadd menjen, amerre lát. Ég veled, farnehéz sárkány! – Kinek köszönheted, hogy Lélekföldön vagy? – morran a pöfögı. – Köszönöm neked – szól fenségesen a sötét hajú lány. – És most elmehetsz. Vagy kinyalhatod a hátsómat! A pikkelyes kiölti parázsos, gızölgı nyelvét. Szeme megvillan. – Na gyere! Mytia férget lepöccintı mozdulatot tesz. – Kushadj már! Kit érdekelsz? A pöfögı megtöpped kissé. Becsukja száját, és jobb mellsı végtagját felemelve túlnıtt karmainak tanulmányozásához lát. Nashua ámultan biccent.

– Látszik, hogy kemény harcosok között éltél – sóhajtja. – Tudsz bánni velük! Mytia szerényen legyint. – Ki nem állhatom a hímnyavalygást. Ez az egyetlen hibám. Az érzelgısöket sem bírom! Az ocsmány módon étkezıket meg egyenesen utálom. Sandon elvigyorodik. – Azt hiszem, megértitek, miért szökött meg oly könnyen. Sokan segítettek neki, hogy biztosan kijusson. A harcos lány felhördül. Tırt rántva társára vetıdik. Lovaglóülésbe helyezkedik a férfi hasán, a pengét annak nyakához feszíti. Sandon megfogja a csuklóját. Nevetve birokra kelnek. A bimbó kedvtelve nézi ıket. Kisvártatva megszólal. – Ha ilyen a szerelem, akkor jó. Sandon odébb húzza az arca elıl a Mytia kezét szorító karját, hogy lássa Nashuát. – Szerelmeseknek látsz bennünket? – kérdezi. Mytia kuncogva lehemperedik a férfi hasáról. Feltérdel a másik lánnyal szemben. – Zsoldos a legkülönb fickó, akit valaha ismertem – mondja. – Habár jobbára harcszolgák között forgolódtam. Lehet, hogy létezik nála is különb. A bimbó eltőnıdik. Töprengtében főszálakat tépdes maga mellett. Végül megrázza a fejét. – Lehet, de még én sem találkoztam vele. Pedig összevetettem Sandont a fivéremmel, Tintóval és persze Jassallal is. – És? – firtatja Viador. – Tinto még nagyon ifjú. Te pedig... – A lány legyintve elhallgat. Hüvelykujjára simít egy főszálat, ráhajol és megmuzsikáltatja. A tusázó megragadja a kezét, és elhúzza a szájától. – Én pedig?

– Te nem is akarsz különb lenni másoknál! Sıt, még magadnál sem! – Ez a vétkem? Nem izgat fel, hogy különb legyek. Kikorosodtam a versengésbıl. Valamilyen csak vagyok! – Mit akarsz hallani? – Milyennek látsz? – Mondtam már, nem is egyszer: téged más szemmel nézlek, mint bárkit! Pendelyes koromtól rajongtam érted. Amikor megismertelek, összezavarodtam. – Na és? – von vállat Mytia. – Attól, hogy megismerted, még rajonghatsz érte. – Így sokkal nehezebb! – Ugyan már! A híres-neves, sokszor megénekelt Viadornak nem volt íze, szaga, hangja, tapintása, érintése! Nem voltak gesztusai, sem arcjátéka, kiterjedése. Az elevennek van mindenféléje! Ez olyan zavarba ejtı? – Igen. Te csak nemrég ismered. Talán ezért nem tudod még, hogy egyáltalán nem eszményszerő. – Eszményszerő?! – Igen. Elképzeltem valamilyennek. Cseppet sem olyan! – Miként képzelhetted el eszményként? Hiszen tudtad, hogy végigvívott egy förtelmes háborút. Közben a szíve megégett, megkeseredett. Pontosan olyan, mint egy harcos. – Igen. Nem pedig olyan, mint egy hıs. – Van különbség? – Világnyi! – Te még mindig pendelyes vagy – sóhajt Viador. – Gyerekesző. – Inkább ártatlannak nevezném – jegyzi meg Sandon. – Na persze! – dünnyögi Jassal. – Hisz te vagy a Legkülönb! Lekid a hátára fordul. Hatalmasra nıtt, görbe karmaival hersegve vakargatja a teste többi részénél jóval halványabb zöldben pompálló hasát. Reszelıs hangon megszólal:

– Ezt már kedvelem. Vitatkozzatok, emésztıdjetek! Jól van! Veletek maradok. – Miért emésztıdnénk? – morran rá Mytia. – Utálatos érzés a féltékenység, nem igaz, emberek?! Figyeljetek rám! Majd én helyre teszek mindent... – Te csak ne szólj bele, ostoba! Valaki mesélte, hogy egyszer kettészelte egy sárkány fejét, aztán csak nézett, mint szőz a fürdıben, mert üresen kongott az a koponya! Nashua kíváncsi arccal elırehajol. – Mi van a fürdıben? – kérdezi. – Nem jártál még? Tényleg? Minket Maffo rendszeresen elvitt, mert ha ezt elhanyagolta, nem tudtunk helytállni a küzdıtéren. A fürdıben csupasz férfiak és nık vannak, továbbá tálakkal és kupákkal megrakott asztalok. És persze gız, ami sok mindent eltakar. – Tivornya?! – leheli a lány. Mytia kuncog. – Nevezd annak. Egyébként nem vagyunk szerelmesek egymásba Sandonnal. Voltunk, de elmúlt. Barátok, vagy inkább társak vagyunk. Nem hiszek a sírig tartó epedésben, férfi és nı örök lángolásában, egyéb badarságokban. A kardomban hiszek. Nashua elképedten néz egyikrıl a másikra. Zsoldos megvonja a vállát. – Mytia nagyszerő lány. De nem ı a lelkem másik fele. – Mi van a fürdıben? – leheli konokul a bimbó. A sárkány felkacag. – Fogadnék egy ökörbe, hogy szőz vagy! – Mi van a fürdıben?! Jassal ellegyez a pendülı arca elıtt. Sikeresen magára vonja a kövült lány figyelmét. – Majdnem ugyanaz, mint a fogadók ivóiban – feleli. – Megfordultál néhányban, nem igaz? A fürdıkben a férfiak és a nık esznek, isznak, évıdnek és élvezetet nyújtanak

egymásnak. – Mint Roncha neked? A tusázó bólint. – Úgy, úgy. Csak utólagos testi kín nélkül. – Többnyire – szúrja be Mytia. – Többnyire. Nashua Sandonra mered. A férfi ismét vállat von. – Az ember nem a fürdıben keresi a lelke szebbik, jobbik felét. – Mit keres ott? – Rászorul – veti oda a jégkék szemő lány. – Látom, volna mit tanulnod. Azin fejcsóválva nézi ıket. – Megtörtétek a kicsi tündérkirálylányt! – Nem törtük meg – vitatja Jassal. – Az élet nem lovagregény. Ideje volt, hogy megtudja. Feltápászkodnak a főbıl, összeszedik a legelészı hátasokat, és folytatják útjukat.

Lüktet és tombol az élet. Selymes főszálak, légies tündérhajak ringatóznak köröttük. Lila, kék és fehér virágú balzsamfüvek terülnek alájuk. A paták érintése nyomán a keskeny levelek főszeres, ingerlı illattal szédítik az érzékeket. Ékszerbogarak döngicsélnek, fuvolázó madarak cikáznak és lebegnek a tömérdek virág vagy gyümölcs súlya alatt roskadó bokrok, fák között, a kanyargós sziklaágyakban patakzó vizek fölött. Zöld lombokkal prémezett dombok és lankák hajlatainak vonalai, ívei kényeztetik a szemet. Milliónyi korona-, ág-, levélés sziromforma, színek és fények árnyalatos káprázata, ezerképpen muzsikáló hangok olvadnak harmóniába. Nashua loppal a mellette lovagoló Jassal arcát fürkészi.

Végignézi, amint a feszült vonások felengednek és elsimulnak. – Mit lesel, cinka? – kérdezi a férfi, kék szemét rávillantva. – Rád is hat! – Mi ebben a csoda? – Mégsem vagy érzéketlen! – Baj ez? Gondoltad, hogy tetszelgek benne? – Úgy vélem, inkább pajzsképpen használod. – Tán tıled félek? – Esetleg magadtól? Jassal egy fintorral vet véget a szóharcnak. Felfelé kaptatnak. Bal felıl bókoló lombozat szegélyezi ösvényüket, a másik oldalon gömbölyőre csiszolt, nyálkásra nyaldosott kövek közt szaladgáló patak morajlik. Zúgó zúgót követ. A magasabb párkányokról aláhulló vízpermet az arcukra szitál, gyémántragyogást sziporkáztat szempillájukon. A mindegyre erısödı dübörgés hallatán biztosra veszik, hogy jókorább vízeséshez közelednek. A lovak meg-megcsúsznak a nedves talajon. A sárga kanca sós verítéke átnedvesíti Nashua ruháját. A lány kényelmetlenül fészkelıdik, feszeng. Sóhajtozására senki sem figyel, mert az áradó víz robaja minden más hangot elnyom. Egyszercsak megpillantják a hegyoromnyi szikláról aláhabzó, napfény-szikrázatos zuhatagot. A lezúdult víz köves lépcsısoron bukik lejjebb és lejjebb, majd szelíden pezsgıvé lanyhul egy szabálytalan formájú katlanban. A tágas mélyedésben létrejött tavacska tükrében összekeveredik az égbolt tiszta kéksége s a karéjozó sziklákon dúsan tenyészı páfrányok és kúszónövények mélyzöld színe. A katlan szélein túlcsorduló erek rohanvást tekergıznek lefelé a kövek között, mígnem közös mederre találva ismét egybeáradnak. E keskenyület fölött fából ácsolt, fémkorlátos hidacskán visz keresztül az út.

A padlat mohos deszkázatának résein át lelátnak a fürtösnek tetszı, vadóc áramlású vízre. Az ezüstösen zöldre vált színő, csipkemintázatú könyöklın tenyérnyi pillangók pihennek lustán rezgetett szárnyakkal, az íves korlátvégek mitikus motívumokat formáznak. Az ösvény a másik parton halad tovább, a kaptató sík felületté simul alattuk. Csaknem szemlátomást növekvı, dúsuló növényzet mentén léptetnek. A hatalmas levelek és óriási virágok kipárolgásának sokrétegő, lázas illata oly édes, fojtott és ájult, akár egy átszerelmezett nyári délután. Nashua már-már megfeledkezik a bırét viszkettetı, sós verítékrıl. Csípımozdulattal állítja meg a lovat, azután szótlanul bámészkodik, hallgatózik, szimatol, engedvén, hogy valamennyi érzékét megreszkettesse az áradó mirákulum. Jassal is felkavarodik. Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett. Sandon elıször érzi megingathatatlanul, mióta világra született, hogy szabad lélek, élete csak most kezdıdik, mert ezutántól fájdalmas szépségő élmények várják. Azin arra kíváncsi, ki árasztja a tengersok vizet a sziklafalról. Az orom mögé képzel egy nála is hatalmasabb óriást, aki a hajtókerékhez béklyózva, idıtlen ideje köröz és köröz, hogy fenntartsa a gyémántos zuhogást. – De pocsék! – morogja a sárkány. Mérgesen tocsog a csúszós mederben, mivel a keskeny hidacskán nem fér át. Mytia lesiklik lováról, ledobálja ruháit, és a tóba vetıdik egy laposabb kırıl. Nashua többé-kevésbé felöltözötten követi a példát. Elırenyújtott karral töri át a felszínt. Tágra nyílt szemmel suhan a fenék felé. Nehézkes, ezüstös léglabdacsok és fürgén felszálló buborékgyöngyök pezsegnek körülötte. A sziklás aljra érve talpra áll, és felpillant. Úgy tetszik, a világ katlannyira

szőkült körötte. Zafírkék üveggolyóként kerekedik fölé az égbolt, akár egy varázsgömb. A feje fölött ringó, kristálykék víz széttördeli és összerakja, majd megint feldarabolja s újfent egybemossa a tavacska körül bujálló növényzet, a sziklafalak képét. A lány köröket ró a hővös vízben. Úszik a fenéken, félmagasan és a felszínen is. Lehagyja s utoléri, azután ismét megelızi a háton lebegı Mytiát. Bár megszabadul a ruhájába maródott, csípıs izzadságtól, közel sem elégedett. Azt reméli, a furcsa feszültséget is kiúszhatja magából, ám felbolygatott érzékei tovább szikráznak, testét, lelkét nyugtalanítóan. Kisvártatva Jassal és Sandon is a katlanba fúrja magát. Leplük alig falevélnyi. Szilaj csikók módján játszanak a vízben, süllyednek, merülnek, szélvészgyors tempóban köröznek. Gyakorta partra kapaszkodnak, felmásznak egy magas, keskeny sziklára. Onnan ugrálnak fejest, szaltót, talpast, és megpróbálkoznak a pörgéses becsapódással is. Amikor a teljesen szırtelen, ruhátlan Azin is csatlakozik bolondozásukhoz, a katlan felé fordított háttal sorakoznak fel egymás mellett a szőkös elrugaszkodóponton, és vezényszóra, nevetve farost ugranak. Miután szerencsésen túlélik, megismétlik néhányszor. Vidámságukban utóbb már mindenféle vetıdést kipróbálnak, a nagyujjas ugrástól a fülesdobásig. Féktelen mulatságuknak Lekid vet véget, midın fenségesen a vízbe toccsan. A tó egyszeriben megtelik vele, nem marad tér a légmutatványokhoz. A sárkány méltóságteljesen lebeg, körözget. Nashua lemerül, és megtekinti ıt alulnézetbıl. A pöfögı olyképpen úszik, mintha ráérısen sétálna. Egyszercsak felhagy ezzel, mire legott a fenékre süllyed. A köves aljzatra érkezve különös ténykedéshez lát: összes végtagjával hevesen ásni, kaparni kezd. Ezt néha abbahagyja pár pillanatra, bár csupán azért, hogy a szeméhez emelje

valamelyik lábát. Megtekinti karmait, és folytatja a koptató célzatú ápolást. Hosszan idızik a mélyben, bárki más többször is megfulladna a helyében. A fürdızést megunva elhasalnak egy hatalmasan lapos, napszítta színő, forró sziklán. A kı majdnem teljesen növénytelen, csupán néhány mélyedésében telepedtek meg törpe mérető páfrányok és finom levélzető, parányi kerékre emlékeztetı, sárga virágok. Mytia Azin jobb felénél leheveredve annak lába mellé csúszik, ekként méri hozzá magát. A magas, hosszú combú lány az óriás alsó bordájáig ér. A vizsgálódást másik szögbıl is elvégzi: úgy helyezkedik, hogy derekuk legyen egyvonalban. Ezután a fej fej melletti mérést is elvégzi. Mindhárom esetben meglehetısen eltörpül a gyermekarcú férfi oldalán. Amikor a csupasz toronyember a hátára fordul, Jassal és Sandon nyúIik el mellette kétfelıl. Nem csupán a testmagasságukat vetik össze, ez kiderül a nevetésükbıl. Mytia is érdeklıdik a méricskélés eredménye iránt. Végül együtt mulatnak Nashua lángolóvá színesedı arca láttán, és Lekid zsémbelıdésén.

Átlovagolnak a hegyen, sík tájon haladnak tovább. A legyengült sárkány jócskán lemaradva vánszorog a nyomukban. Ezersok hangon muzsikál, gızölög és széplik köröttük a napmelegbıl, madárdalból, bogárzümmögésbıl, lomb- és főnövésbıl szıtt nyár. A fakadásig érett és a kövéredı termések édes illata elnehezíti érzékeiket. Már képtelenek több gyümölcsöt enni, szemhéjuk súlyosul, elméjük tompul. A pukkadásig töltött Trim hangosan hortyog a sárga kanca sörényében. A lovak lustán poroszkálnak a simogatóan selymes, szügyig érı főben.

Nashua ismét összeverejtékesedik hátasával. Eltökéli, hogy nyerget szerez magának az elhagyott helyett. Mindjárt ki is szemel magának egyet, Jassalét. Az hajszálra ugyanolyan, mint az övé volt, ezt a benyomást a hátsó kápa mögé erısített – a fóliánst és a kacatkincseket tartalmazó – málhazsák (a sajátja!) csak fokozza. Majd elcsaklizza tıle a holmit, ha megállnak pihenni. Ha pedig Viador méltatlankodik, hát bizonyítsa be, hogy a nyereg az övé volt! A bimbó füstölög magában. Ugyanis haragszik, boldogboldogtalanra. Név szerint: az Egész Világra. Eddigi életében máris sokat tapasztalt, mi több, már-már azt hitte, mindent látott: szülei víg napjait, míg anyja meg nem halt; a vele együtt felnövekvı lányok, fiúk összes porcikáját, a komédiástársak búját-örömét, válságos idıszakait; megszégyenülést, dicsıvé válást. Sikert, bukást, megint sikert. Születést, halált. A létezés köztes állomásait. Azt hitte, azért illik bele bármilyen bırbe a vásártéri emelvényen, mert a vándorélet során mindent megismert, ami megismerhetı. De akkor mit érez most? Mi ez a feszült, fojtott, fájdalmas, szétvetı, izgatott érzület? Az érthetetlen nyugtalanság, mely szaladgálni őzné, majd rávenné, hogy bújjon el szem elıl, és zokogjon szégyenszemre! Hogy repüljön magasra szárnyak nélkül, hogy vesse magát zuhanásba; mi akarja tıle, hogy haljon meg és éljen, mindezt egy idıben? Világos: megbolondult! Az erdıszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít. A kalyiba félköríves ajtaján kilépı anyóka pazar színő szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érı tarka ruhát és színes kötényt visel, öblös csuprot cipelve a guggolni tetszıen alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgő, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belıle egy darabot,

és sebesen rágni kezdi. Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát. A merı párna és pufókság arcú, kökénykék szemő néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetszı és mázas falú edényekbe. Az egyik tálon különféle színő és formájú virágfejek, füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következın apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végőek, rücskös felületőek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjőek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyő tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban. Az anyóka mindenbıl tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egy-egy dózisnyit az összerágott fakéregbıl. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedıt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára. A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködıre. Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól: – Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz főszerillat, ziháló zenebonálás, mézlı fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó

lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port! Nagyot harap az ágbogas gallyacskából, és lengı állkapoccsal ırölni kezdi azt. Mivel így nem beszélhet, újfent rájuk hunyorít. Liláskék tekintete megállapodik Jassalon. Begörbített mutatóujjal közelebb inti-csalja a tusázót. Az vonakodva léptet az asztal mellé, majd bizalmatlan lassúsággal hajol lejjebb, még lejjebb. Ennyi nem elég a mamónak, ám a férfi nem hajlandó jobban odakonyulni hozzá, attól tartva, hogy ıt is a kompótba szánja; de milyen címszóval? Mint főszerillat? Ziháló zenebonálás? Részegségvarázs? Vagy ı lenne a – mégiscsak megkívánt – irtó hideg láb? Mivel nem hajol mélyebbre, az anyóka pattan zsámolyra, hogy felérje Viadort. Kedves sercintéssel szép adag eltartó-port pök a férfi sebére, s tenyérpárnájával lágyan bedörzsöli az arcába. Mátkás hangszínő kuncogással végigsimít a lovas szoborrá rökönyödött tusázó mellkasán, végezetül – könnyed méretvétel után – megcsipkedi a combját. Az alaposan lemaradt sárkány bevánszorog az erdıszéli tisztásra. Az utolsó fa árnyékát maga mögött hagyva letottyan a főre. Mellsı lábaival megdögönyözi a szíve fölötti tájékot. A jobb hátsóval megpróbálja vakargatni a hónalját, ám e mozdulat folytán kibillen egyensúlyából, és rettenetesen felborul. Ezáltal renyhébb rengést okoz a környezetben. – Mikor alszunk? – bömböli a feldılt pikkelyes. – Összeesek a fáradtságtól! – Már összeestél – jelzi Nashua. – Tényleg. Akkor alszok. Meg is tenné, ha az anyóka nem támadna rá. Ám a mamó odarohan egy tállal, és fürge ujjakkal megszedi a sárkányt: számolatlanul tépdesi a szálakat a szempillájából, drótszırő szemöldökbıl. Fakanál szélével parázskaparékot vesz kilógó nyelvérıl, és éppen a szárnyát szegélyezı

csonttüskék egyikének tördeléséhez fogna, mikor Lekid zsémbelve felpattan. – Meg ki sem hevertem a férfiasságomat ért kifosztást és szégyent! Ráadásul harmattá gyengültem tıle! Csak hálni jár belém a lélek! Nem ég le a bır a képedrıl? Hozzásegítselek? – Azért egy kevéske vért adhatnál még! – háborog a kikosarazott anyóka. – A sárkányvér-párlatból egyetlen kortyocska is elég ahhoz, hogy feltüzeljen a vágy! – Minek neked a tüzelı vágy, satrantyú? – Megmutassam? – Inkább csak írd körül. – Hát azért, mert ha elhal benned az élet iránti érzéki szenvedély, az majdnem olyan, mintha magad is kimúlnál! Mi értelme annak, hogy kedvetlenül lézengj a világban? – Nincs valami gyógyfő ezen a réten, amitıl megfiatalodnál, néne? – kérdezi Mytia. – Kevés, ha annak érzed magad, úgy is kell kinézni! – Azt hiszed, te mindig vékony combú, feszes és ránctalan maradsz? Majd megtudod, milyen az, amikor kívül tél van, benn pedig tombol a nyár! Nashua hangosan idézi Galiba rontás-rontó versikéjét. – Nem hívod, de jön küldöd, de ragad nem fogja varázspor izmosítja átok! Szállj vissza, eredj küldıdre tekeredj mindig azon szoríts aki győlölködik! – A legteljesebben félreértettél! – tiltakozik a néne. – Nem átkoztam meg senkit se! Csak barátkoztam veletek! Trim fél szemmel felpillant, és folytatja szunyókálását. Elköszönnek, továbbrúgtatnak. Jassal üveges tekintettel lovagol Nashua mellett.

– Látsz rajtam változást? – firtatja hosszas hallgatás után. A lány a fejét rázza. – Semmit. Mytia majd összeölt. – Miért köpött le? – Hogy elállj tavaszig. – Miért tapogatott meg? – Nem tőnt el fontosabb részed? Semelyik se? – Mindenem megvan. Nashua vállat von. – Ne sajnáld tıle az élményt. Ritkán járnak errefelé hısies férfiak. – Azok is a kamrában végzik. Ott gubbasztanak sorban a csuprokban, eltartó-porral a fejükön – jegyzi meg Sandon. Azin kacarászgat mögöttük. – Részegségvarázs? Ziháló zenebonálás? Mi lehet az? Nagyon jó! Tündérsatrafa!

Alkonyattájt érnek a lazúrkék tó mellett álló villához. A fehér kövekkel szegélyezett parti úton haladva a boltozatos kıkerítést pillantják meg elsıként. Az omladó árkádsornak tetszı, vénséges falat csupán a rákapaszkodott folyondár tartja egyben. A tenyérforma, méregzöld levelek között rózsaszínnel cirmozott, piros tölcsérő, öklömnyi virágok tömege virít és illatozik. Égbe nyúló gyertyaszálra emlékeztetı, karcsú fák sora magasodik a roggyant kerítés fölé. Átléptetnek a boltíves kapuhoz vezetı, megkopott festéső, fáradt-fehér színő fahidacskán. Az átjáró alatti sekély víz felszínén ülı malomkeréknyi leveleken érzékdúló illatot árasztó, vajsárga virágóriások ringatóznak. Szédült bogarak hemzsegnek köröttük. A csíkos derekú, pettyezett hátú és

fémes tündökléső páncéllal borított nektárkedvelık részegülten botorkálnak, hemperegnek vagy gyönyörtıl aléltan hevernek a kehelyhez hasonlatos sziromöblökben. Az élen lovagoló Jassal elırehajol Aldato nyakán, és egy ujjal meglöki a vasrepkényes kaput. Az nyikorogva feltárul. Horpadtra járt, lapos, fehér tövek alkotják a kerti utat. Az ösvényt ápoltnak ható növényzet szegélyezi, melynek elsı sorában alacsony bokrocskák gömbölyödnek. Fésültnek tetszı levélzetük fölé nyújtóznak a varázsos küllemő virágok. Ezek hosszú, merev nyélen hintáznak, formájuk kecses hajadont idéz; a lányka fehér pártát, derékszalagos, éjkék ruhát visel. Utóbbi alól rózsaszín alsószoknya, piros harisnya és vajsárga cipıbojtocska villan elı. Viador szakít egy virágot, és megszagolja. A második növénysorban embermagas fácskák sorakoznak. Kérgük kígyóbırszerően mintázott, fényes és sima. Törzsük és ágaik pörgı-forgó, hajladozó és levegıbe szökkenı táncosokat formáznak. Az ágvégeken zöldellı, csipkefinomságú levélzet olyféle hatást kelt, mintha a táncosok fátylat lengetnének kinyújtott kezükben. Mögöttük búslakodni tetszı földig omladt hajtású, tőlevelő fák széplenek. A sétány végén elıbukkanó, kör alakú teret furfangosan megalkotott lépcsıs vízesés keretezi. Zöldesre vénhedt korlátú hidacskán léptetnek át. Kuporgó növénysorral szegett, útvesztıt idézı járáson tekergızve jutnak el a kıcikornyás, emeletes szökıkúthoz. A célzatosan kanyargó út megkívánja tılük, hogy megkerüljék a medencét. A magasabbik káván körbefutó vízköpı fejeken szemügyre vehetik az élet stációit: a csecsemıtıl lépésenként jutnak el a gyermekbıl ifjúvá, majd felnıtté érı-korosodó, végül megöregedı emberig – s ha úgy tetszik, kezdhetik elölrıl a kört. A csecsszopó győrős szája az idı elırehaladtával mosolyra kerekedik, csókra csücsörödik, gúnyosan lebiggyed; befejezésül fogatlanná horpad. A vizet árasztó fejek egyik arcfele nıi, másika férfivonásokat mintáz.

Újabb hidacska következik. Ez átviszi ıket a kaszkádos vízesés fölött. A lenyőgözı épület elé sétálnak. A villa fala oly fennkölten, borzongatóan és éretten sárgás árnyalatú, mint a régóta porladó csontok egy szarkofágban. A tölcsérvirág, madárfej, kard és pajzs alakú ablakokban színes üvegtáblák ékeskednek. Az elıkelı bejárat fölötti kupolát tartó, domború izomzatú, de más módon is szembeszökıen férfias kıóriások idıtlen tekintettel merednek a jövevényekre. A nyomukban caplató sárkány csupán ekkor érkezik a tóparti hidacskához. Jól hallják morgolódását, majd lombhullasztó bömbölését, miszerint beékelıdött. Kisvártatva azért fakad ki, mert a hídon ugyan üggyel-bajjal átjutott, ám a törpéknek készült, átkozott vaskapu bizony rászorult. Miután innen is kiszabadítja magát, a szobrászható virágbőz által okozott gyötrelmes fejgörcsre és ingerlékenységre panaszkodik. Amikor pedig a vízeséses, útvesztıs, fellengzıs térre lép, feladja kulturált mivoltát, és áthömpölyög mindenen. Lenyergelik és eleresztik a lovakat a villa mögött zöldellı mezın. Lekid a főevıkkel tart, közölvén, hogy neki is legelésre van szüksége. İk pedig a házba nyitnak. Menten úgy érzik, hazaérkeztek, jóllehet sosem laktak hasonló helyen. Végigjárják a tágas szobákat. Szemügyre veszik a kıpadló mintázatát, a magas támlájú karosszékeket, a párnákkal kényeztetıvé puhásított fekvıbútorokat, az emelvényen álló, függönyös ágyhoz vezetı lépcsısort. Megtekintik az ütközetrıl, vadászatról, menyegzırıl mesélı, szıtt és hímzett falikárpitokat, valamint a szınyegek fölött függı festményeken látható portrékat és jeleneteket. A ház végében lévı szentélyben sorakozó szarkofágok fedelén az elhunytak rangjele, piros-zöld tollazatú, fenséges sárkánymadár díszeleg. Ugyanez az ábrázolat tekint rájuk a

magasan elhelyezett ablakok színes üvegérıl. Az oltáron hitkövekbıl rakott kupac púposodik. Nashua az apja elbeszélésébıl tudja, hogy hajdanában minden istent más és más kı révén lehetett megszólítani. Az yloniak csakis azok köveit tartották maguknál, akiktıl nem féltek; végtére miféle isten az, akitıl félni kell? Minél többféle hitkı birtoklása azt jelentette, hogy az illetı jó viszonyban él a jellemét, sorsát, végzetét befolyásolni képes istenségekkel, legelsısorban önmagával. Ez a megfélemlítés nélküli, kiegyensúlyozott hitvilág mélységesen sértette a Fivérek érdekeit, épp ezért törvényt hoztak arról, hogy ezentúl ıket kell imádni és rettegni, tehát isteníteni – és kész! Akinél hitkövet találnak, a következıre számíthat: elveszik a javait és megbecstelenítik a családját. Vagy ıt magát. Fıbenjáró esetben karóba húzzák a bőnöst. Nashua tehát elıször lát gömbölyőre markolt-tapogatott hitkövet, s mindjárt egy kupacnyit: türkizt, zafírkéket, sárgát, barnát, zöldet, pirosat, feketét, rózsásat, cirmosat és áttetszıt. A szentély után meglelik a fürdıt. Mintha várták volna ıket: a mozaikköves medencében zöldes víz pezseg, illatozik s gızölög. A széles peremen csemegékkel megrakott tálak és boroskancsók kínálják tartalmukat. Nashua pedig néz, mint szőz a fürdıben, amikor társai a medencébe tódulva legott eltespednek, és iddogáláshoz fognak. Alig éhesek, ezért az ízes falatokat csak ímmel-ámmal csipegetik. A pendelyes menne is, maradna is. Attól tart, ha távozik, olyasmi történhet, amitıl retteg, ám ha ott ragad, akkor is. Hosszas tépelıdés végén leveszi néhány holmiját, és a többiek közé merészkedik. Elkortyol egy serleg bort. Sajtot, szılıt, diót ízlelget. Néhányszor újratölt a kancsóból. Kéjesen nyeldesi a rubinszínő, selymes italt. A látást homályosító párától, a meleg pezsgéstıl, a balzsamos illattól ellustulva, merengın figyeli Mytia és Azin

közeledését, majd egymásra találását. Amikor azok ketten már roppant nyugtalanítóan gabalyodnak egybe Jassal és Sandon kiemelkedik a medencébıl. Kétfelıl felsegítik a bimbót és az egyik szobába kísérik. – Töröld magad szárazra, feküdj le és aludj! – atyáskodik Viador. – Hol a serlegem? – csuklik a lány. – Bort kérek még bort nekem ide! Hohó! Sandon sóhajtva a másik férfira néz. Egy emberként levetkıztetik, ágyba rejtik, betakargatják a hajadont. Azután az ajtó felé iszkolnak. Gondozottjuk utánuk rikkant. – Hová mentek? – Lefekszünk. – Most? – Most. – Hol a borocskám? – Megittad. – Még akarok nekem! – Most alszol. – Nem alszom! – Alszol! – Ti most tivorány... tivornyázni fogtok? – Alszol! Az ajtó becsukódik a távozók mögött. Nashua a hátán heverget. Hol lassan, hol gyorsabban forog vele a fekvıhely. Idıvel arra lesz figyelmes, hogy a fali tartókban egymás után lobbannak fel a lángok. A szoba mindjobban kivilágosodik. Az ágyhoz vezetı lépcsısorra vérvörös rózsaszirmok peregnek. Olyféle, kínzóan szép illatot árasztanak, hogy a lány félni kezd: pusztán az illatozásukkal képesek kitépni a szívét. A megtérülı asztalra serleg, kancsó, gyümölcsöstál koppan.

Harminc körüli férfi telepszik a magas támlás karosszékbe. Keresztbe vetett lábbal hátradıl. A szembeni falnál lévı tükrös szekrényke elıtt fiatal nı ereszkedik az X formájú ülıkére. A pár egymás felé fordulva, érthetetlenül halkan beszélget és nevet. Olykor a tükörben keresik a másik arcmását. Egyszercsak mindketten felállnak. Összeölelkeznek a szoba közepén, ringatózva körbe-körbe lépdelnek egymás karjában. A férfi lehajol, megcsókolja az asszonyt, kicseni hajából és a padlóra ejti az ezüst kontytőket. A nı hátraszegi a fejét, szétrázza tincseit. Torkából boldog, turbékoló hangok törnek fel. Lázasan csókolják és simogatják egymást. Idınként szorosan összetapadnak, nem csupán felsıtestük, hanem csípıjük is egybeforr, majd kissé eltávolodnak, ködös pillantással végignéznek a másikon, a férfi a nı ruhakivágásába csúsztatja kezét, emez az ing hasítékába siklatja ujjait. Nashua hirtelen felül az ágyon. Nem érti, hol késik Maszlag pap. Valahányszor ilyféléket látott – pláne ha mővelt! –, nyomban benyargalt álmába az Álomnyilas, és véget vetett a bőnös bujaságnak. A hátsó fertályát tekintve ökörre fajzó, patás teremtmény nyakán a kóbor Maszlag pap puffadt feje ül. Íjat tartó karjai átmenetet képeznek az ökör és a pap mellsı végtagjai között, és legott nyílvesszı-sorozatot eresztenek álmába, mihelyst az – az íjász megítélése szerint – megbotrányosodik. A kéregetéssel, lopkodással és beárulással foglalkozó, iszákos Maszlag egy régmúlt éjjelen, szülei távollétében tört rá valóságosan. Viszolyogtató dolgokat csinált vele, s közben arról papolt, hogy mindezért neki, a kislánynak kell borzasztóan szégyenkeznie, ne is nyikkanjon errıl senkinek! Nashua tolakodásnak vette a takarója alatti durva kotorászást és markolgatást, ezért hamar szétcsapott egy

kancsót a rothadt máj- és sajtszagú, gusztustalan viselkedéső Maszlag fején. Az ájultat a bokájánál fogva kivonszolta a sátor elé, kiköpött mellé, s visszafeküdt aludni. Amikor a csepőrágók reggel odébbálltak, otthagyták a főben a Kinson-hitő alakot, mivel holtrészegnek vélték. Egyébként is féregnek tartották és forrón utálták, mióta néhány várossal korábban rájuk akaszkodott, és a Fivérek alázatos imádatára akarta téríteni ıket. Örültek, hogy megszabadulok tıle. Pedig Nashua senkinek sem beszélt a takaró alatti rusnyálkodásról. Annak talán épp ezért maradt benne csúf nyoma. Legközelebb álmodásaiban látta viszont Maszlag papot. Az patásan ökör testtel, bozontos szemöldökkel, szúrósszemően rontott álmába és ırjöngéses lövöldözés kíséretében üldöztetiltotta a bőnös testiség álombéli megnyilvánulásait. Míg libabırösre válón ezen töpreng, a pár felfelé indul a baldachinos ágyhoz vezetı, rózsaszirmokkal meghintett lépcsıkön. Meg-megbotolva lassan haladnak, hiszen féllépésenként összefonódva, végtelennek tetszı csókba gubancolódnak. Mindehhez szívettépıen sóhajtoznak, búgó torokhangokat hallatnak, mintha egyszersmind fájna is az, amit egymással tesznek. Szemlátomást nem vesznek tudomást a lány ottlétérıl. Ez is azt a benyomást erısíti, hogy ı álmodik. De akkor hol késlekedik az álomrontó Maszlag nyilas? A szerelmesek az utolsó lépcsıfokra érnek. Ott újfent megtorpannak, majd kissé hátrahajolva, elködösült, páratelt szemmel még egyszer megtekintik egymást. Tán attól tartanak, hogy elcserélıdtek valakivel, mire feljutottak? A férfi arca átszellemült. Elragadtatott, lázas, vad csókoktól és harapásoktól nedvesített, kipirosodott szájának körvonala elmosódott; a pihegı keblő nı szembogara hatalmasra tágul, és elnyeléssel fenyegeti szerelmesét... Ekkor elszabadul a szenvedélyük, és egymásnak esnek! Szakad a csipke, röpködnek a szarugombok. Recseg a selyem. Hasad a

vászon. Nashua négykézláb az ágy sarkába menekül, amikor mellé zuhannak, és már nem csak egymás száját marcangolják, hanem a nyakát, vállát, de még a...! Jaj! A lány rádöbben, hogy az Álomnyilas azért nem jön, mert ı nem alszik! Hanem? Lerebben a forrósodó nyoszolyáról, hevesen berántja a függönyt maga mögött, ám így is hallja a csókok nedves, csemcsegı, laspogó, hörrenéses hangjait, a többszólamú sóhajtásokat. A röpke nyögéseket, a hosszan kitartott nyögdeléseket és a többi izgalomnyilvánulást. Libabırösen, feldúltságában több légvételt is kihagyva, térdben-bokában egyaránt reszketın surran le a lépcsıkön. Szorosan maga köré tekeri palástját. Mire bebábozódik, megdöbbenésében a szoba közepére dermed. Eltőnt egy piktúra a falról! A házaspárt ábrázoló festménynek nyoma veszett! De hiszen ık harapdálják egymás mindenféléjét a függöny mögött! Az a férfi és az a nı, akik a díszes keretet és vásznat hátrahagyva kitúrták ıt az ágyából!

Kiszalad a folyosóra. A falikarokban pisláló mécsesek sejtelmes fényében látja, hogy a kárpitok már-már kiüresedtek. A képrámák csupán az élettelen részleteket és a díszítı növényzetet foglalják keretbe. A faliszınyegekrıl és képekrıl hiányzó alakok ott surrannak, lépdelnek és cikáznak körötte. Nem ködösek és opalizálók, miként a szellemek, inkább túlsággal is valóságosnak tetszenek. Kutyák, macskák, ızek, nyulak, medvék, mókusok és még sokféle állat igyekszik a kertbe vezetı ajtó felé. Ifjú lányok

sétálnak egymásba karolva, összehajtott fejjel, kuncogón. Görbedt hátú aggastyán vánszorog szembıl. Valahányszor elırecsúsztatja jobb lábát, botja fémesen koppan s csikordul a kıpadlón. Amikor egymás mellé érnek, a csüggedt fejő öreg felpillant fakult szemével a kétujjnyi széles, piszkosısz szemöldök alól, ám tekintete átúszik a lányon. Megszívjaharsogtatja uborkaszerő, bibircses orrát, megcuppogtatja száraz ajkait, és akaratlan bólogatás kíséretében továbbtipeg. Szolgálók sietnek mindenfelıl, tálcára rakott tálat, színültig telt éjjeliedényt, pólyába csomagolt, sivákoló újszülöttet, vödröt, seprőt, tollpárnát, festményt, lepedıbe csavart holttestet, virágcsokrot, bútorokat cipelnek. Különbözı korú nık jönnekmennek, ki ábrándos-apoteizált arccal, ki a szájára vésıdött keserő fintorral, ki pedig vonástalanná fagyott-ridegült ábrázattal. Aztán fiúk és férfiak, harcosi ruházatban, menyegzıhöz, lovagláshoz, utazáshoz öltözötten. Némelyük sántán vagy ferdére nyomorodottan vonszolja magát. Királyi tartású, szálas termető, hosszú hajú, szakállas férfiú rántja magához Nashua figyelmét. A lenyőgözı megjelenéső, középkorú férfi a Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viseli, a nyakában függı medálon rangjele, a mitikus sárkánymadár-ábrázolat díszlik. Cabar meséje szerint a Szabadság-rendi lovagok nem fogadták el uralkodóikként a Fivéreket. A dicsı múltú, tekintélyes lovagrend követet menesztett a Gyilokvárba. Az elıkelı küldött a következı ajánlatot tette a trónra kapaszkodott testvéreknek: hívják össze a nemzetgyőlést, és közösen gondolkodjanak el Ylonia üdve fölött. Kinson, a varázsló így felelt: ÉN VAGYOK A NEMZETGYŐLÉS! ÉN VAGYOK A BIRODALOM ÜDVE! Retar, a tudós ezt mondta: A GONDOLKODÓKAT FEL KELL SZÁMOLNI! Ermo, a hadvezér üvöltött a poroszlóknak:

KONCOLJÁK FEL A HONVESZTİT! Ezt követıen kiirtották Ylonia minden sárkánymadárrangjeles lovagját, fel- és lemenıikkel egyetemben. Ez nem is volt túl nehéz, mivel a Castaq király idejében létrejött rend tagjait a Szörnyetegek rémuralma idejében is buzgón üldözték, gyilkolták, így aztán számuk jócskán megfogyatkozott. A lemészárolt maradékok ingóságait a kincstárba hordták, a mozdíthatatlan javakba betelepültek a Fivérek, vagy hódolatos híveiknek adományozták azokat. Nashua áhítattal tekint végig a nemes arcvonású, szakállas lovag alakján. Gyanítja, hogy az elıkelı megjelenéső férfiú rég tovatőnt, dicsıséges idık tanúja. Alighanem személyesen ismerte s szolgálhatta Castaq királyt. Aztán maga a nagy király, Castaq is ellépdel mellette! Bár a vászonról lesétáltan egyáltalán nem tőnik hatalmasnak, ráadásul az egyik lábát enyhén húzza, a lány mégis megrendül. Miután az uralkodó tovasántikál a folyosón, a bimbó felidézi magában, hol is látta a portrét. Futásnak ered. Viador szobájába rontva csípıre vágott kézzel fékez a hiányos vászon elıtt. A piktúrán lévı, díszesen faragott, sárkánykörmös lábú, királyi trónszék üres. A trónus fölé hajoló, megelevenült fa fátyolzatos lombját szél zilálja. A hosszan lecsüngı, tőzpiros virágfürtök szív alakú szirmai havazásszerően peregnek-szálldosnak. A szék támlájára, ülırészére, a lábtartó zsámolyra hullanak. Valaki köhintget Nashua mögött. A baldachinos ágyon hasaló, győröttnek rémlı Jassal feni a torkát. – Észrevetted? – kérdezi a lány, tétova mozdulattal a képre, valamint maga köré mutatva. Viador elıreejti a fejét. Rengeteg haja az arcába ömlik. Hátrasöpri tincseit, és felpillant. – Persze hogy észrevettem! Csak mostanig azt hittem, a

bortól látok ilyesmiket. – Annyit ittál? – Annyit nem, de az utóbbi idıben kevésbé bírom. Castaq király lejött a képrıl, átbicegett a szobán, és kivonult a folyosóra. A kárpiton éktelen zajjal-csörgéssel, sikoltozással bevégezték a megkezdett csatát. Végül az életben maradt harcosok eltámolyogtak. Csak a hullák maradtak veszteg. Tehát nem látomás volt? – Odakint találkoztam a lovaggal. – Ó! Torettóval? Gyanítom, övé a ház, ó nyugszik a szarkofágok egyikében. Ugyanı néz le ránk több festményrıl is. Igen, azt hiszem, Toretto a vendéglátónk. Szóval nálad is sétafikálnak? – Nálam egy pár, talán szerelmesek, olyanokat mővelnek...! Na nem olyan rusnyákat, mint te Ronchával, hanem...! Nem is tudom, azért ez is, az is elég undok dolog. Vártam, hogy Maszlag pap, vagyis az Álomnyilas szétlıje a farukat! Aztán észrevettem, hogy mindenki lejött a kárpitokról, freskókról és festményekrıl. Az állatkák is! Lovak, medvék, tehenek sétálnak a folyosón. Szolgák serblivel. Aggastyán csoszog, bibircses orral. De nem is! Igazából a bibircsóknak van orra, nem pedig az orrnak bibircsókja! Vagyis orros a bibircs! Jassal elnyílt szájjal, tompa tekintettel bámul rá. – Hogy mondod, cinka? – Igyunk bort? – Elég bort ittunk. Mi van az undok dologgal? Mit csinál a pár? Nashua zavartan megmutatja a kezével. – Hogyan? – nyögi a férfi. A lány megismétli mozdulatát. – Diót törnek? – találgat Jassal homlokráncolva. – Libát tömnek? Dugót húznak? – Egyáltalán nem törıdtek velem, bezuhantak rám az ágyba! Harapdálták egymás, nem mondom meg micsodáját…!

– De megmondod! – Mellbimbóját. Nem fáj az? Jassal kiül az ágy szélére, onnan fenékkel a felsı lépcsıfokra csusszan. Maga mellé inti a pendülıt. Amikor az lassan mellé ereszkedik a vállára ejti karját, és közelebb hajol. – Kezdd elölrıl. – Nem nézel ki jól. – Te se. Tehát azt mondod, egy férfi meg egy nı szerelmeskedik a szobádban. – Rajtam! Ugyanis rám vetıdtek! – Ki az a Maszlag? – İ egy kóbor pap, városról városra jár, a Fivéreket istenítve koldul pénzt a hívektıl. Ha valakik nem akarnak adni neki, azt mondja: majd szól a poroszlóknak, hogy Kinsonék nincsenek imádva! Erre majdnem mindig kap adományt, vagy esetleg megverik. Egyszer a trágyagödörbe is bedobták! Hőha, nagyon utálatos alak! A feje tojás. Koszorú alakban nı a haja, s olyan redıs az arcbıre, mintha csupasz csigák másznának rajta. Büdös a szája, a hónalja... Büdös az egész Maszlag! Pimpós máj és sétasajt szagú. Az a sétasajt, amit már a kukacok cipelnek a hátukon. Tudod, egyik éjszaka egyedül voltam a sátorban, Maszlag meg beturkált a takaróm alá, és mancsolás közben azt mekegte, hogy ocsmány, bőnös, buja szajha vagyok! – Remélem, Cabar megölte!? – hörren Jassal. – Nem tud róla. – Mit csinált még az a féreg? – Mást nem, mert lecsaptam egy kancsóval. – Kevés! – Rézkancsó volt. – Mindjárt más! Ezt néztem ki belıled! Túlélte? – Gondolom. Ugyanis nem sokkal késıbb megjelent az álmaimban. Felemás teste van, vagyis hátul ökör, elöl nyilas. Ha ocsmány, bőnös, buja, szajhás dolgokkal álmodom,

odanyargal a patáin, és szétlövöldözi az egészet. – Mint például? – Mint például a csókolózás, összebújás. Arról nem is beszélve. – Tehát arról – ismétli tőnıdın a tusázó. Mintha kezdene kijózanodni. Kézháttal végigsimít hegedı arcsebén. – Beszéljünk arról. Ha közben netán erre ólálkodna ez a Maszlag, akkor ökörsütést rendezek. – Nehéz elhinnem, hogy ocsmány, bőnös, buja dolog a csókolózás és többi. Amikor Tinto csinálta Chissával, nem kavarta fel a gyomromat. De amit te mőveltél Ronchával... Nem is csókoltad meg ıt, hanem egybıl... Viador közbeköszörüli a torkát. – Na persze – sóhajtja. – Az puszta üzekedés volt. Éppenséggel azt se nevezném ocsmánynak. Bár ha belegondolok, tényleg az volt. Ám semmiképp sem volt bőnös tett! Elıfordulhat, hogy megkívánsz egy férfit. Esetleg ágyba részegülsz vele, azután elköszöntök egymástól. Ez ugyan tényleg nem szerelem, de nem is bőn, pelyhes! Azért persze ne kérkedj vele! Az esketésedig viselkedj szemérmetes szőz módján, ugyanis ez vonzza a házasuló kedvő férfiakat! Ámbár jobban növelné esélyeidet, ha tetemes vagyonnal rendelkeznél. Na mindegy. Ha pedig, túl a megkívánáson, még szerelmes is leszel valakibe, sokszorosan vágyni fogod a csókját, ölelését. Addigra verd ki a fejedbıl Maszlagot, hogy boldog is lehess. – Szóval mindaz, amit mostanában legbelül érzek: a testilelki parázslás és tőz, az izgatottsági rohamok, a szétpattanásig fokozódó feszültség, a szapora légzés, a szaladgálhatnék és egyebek rendjén való, nem bőnös, nem kéjsóvár érzetek? – A kéjsóvár érzetekkel nincs semmi baj. Önmagukban nincs közük a bőnhöz. – A kényelmetlen álmoknak sem?

– Kényelmetlenek? – Nagyon! Az Álomnyilas a végkifejlet elıtt zúzza szét álmomat. Emiatt roppant zaklatottan ébredek. – Ha legközelebb közbelép, zavard el! Álmodban is nyugodtan lecsaphatod egy kancsóval. Sıt! Üsd le koporsóval! Ha pedig röstellnél megütni egy papot, akkor inkább rúgj bele! Esetleg álmodj oda engem, majd én elintézem! Na gyere! Jassal az ágyra nyalábolja, elrendezgeti, betakarja a válságos lelkiállapotú szüleményt. Behúzza a függönyöket, hogy ne zavarja ıket a képalakok járkálása és a fáklyafény. Azután elterül a széles nyoszolya másik oldalán, biztonságos távolban az összegömbölyítgetett lánytól. Mielıtt álomba alélna, halkan így motyog: – Ébressz fel, ha az Álomnyilas zaklatna.

Hamarosan megszokják körülményeiket. A szıtt és festett alakok jövés-menése hajnaltól késı estin szünetel. Castaq király napközben a vásznon lévı trónusán üldögél, kissé ferdén felhelyezett, drágakı-ékes aranykoronában kék palástban. Sötétkék bársonnyal bevont, púpos párnájú zsámolyon tartott lábait elegáns módon, bokában keresztezi egymás elıtt, térdei finoman szétnyílnak. Visszahajló orrú, zöld cipıt és harisnyát, azonos színő térdnadrágot, boglárdíszes ujjast visel. Arca kerek álla csúcsosan kihegyesedı, szája fejtetın álló körtét formáz, orra jócska. Keskeny szemrésében fürkész pillantású írisz barnállik. Hosszú szálú, ıszes, sőrő szemöldöke hétpödrető, a felkunkorított szırtincsek végeit egy-egy gyöngyszem csinosítja, a magas homlokot bölcsesség barázdálja. Egyik fülében aranykarikára főzött jogar hintázgat, a másikban diónyi smaragdkı tündököl.

A többiek is a szınyegeken és képeken töltik a verıfényes napszakot. Nashua végigbarangolja, részletrıl részletre átböngészi a szobákat. Kevés ráérı idejét fıként a padláson tölti. Az itt felfedezett, kamrányi helyiség falait könyvszekrények borítják. A polcokon gyógyító herbákat, jegeceket és mineráliákat bemutató fóliánsok sorakoznak. Más kötetek a különféle hatású varázsrigmusokat és rituálékat ismertetik. Megtalálható itt az Erénykódex és a régi Szent Könyv egy-egy példánya. Jáde-ból, karneolból és ametisztbıl készült orvosságos fiolák és kitömött teremtmények álldogálnak a tudós kötetek között. A kamra közepén roskadozó asztal kulcsos fiókjaiban kristálylencsés parányvizsgáló, színes üvegdarabkákkal töltött, szembővölı henger, különféle színő s illatú kenıcsökkel, porokkal és szemcsékkel teli tégelyek, dobozkák rejtıznek. Egy zöldes és aranyló csillámport tartalmazó – sajnálatos módon feliratozás nélküli – üvegcse mindegyiknél jobban megtetszik a lánynak, ezért ez észrevétlenül a zsebébe vándorol. Az asztalon feltornyozott, titokzatos hieroglifákkal telerótt pergamenek és fóliánsok, kitömésre váró lények porhüvelyei, valamint a varázsfızetek készítéséhez szükséges herbakötegek tetején nyitott könyv hever, melyet a szobában élt, nehézkes járású, görbedt hátú, biccentgetı fejő, bibircses orrú, Pocmók nevő, varázslóféle aggastyán személyesen alkotott, saját kísérletezései és tapasztalásai alapján. Ebbıl kiderül, hogy – a saját szavaival mizantróp, kapzsi és kígyófajzat személyként jellemzett – Pocmók szorgalmasan keresgélte a túlzott bibircsókosság kiváltó okát, valamint gyógymódját. Ezenközben sokféle receptúrát kipróbált, ám ezekkel inkább súlyosbította állapotát. Hosszas fejtörés végén megállapította, hogy nincs mit tenni, ugyanis esetében a jellem s erény torzulásai, apróbb-nagyobb hibái váltják ki a rendellenes öbösödést. Ezt a felfedezést tulajdon

természetének irtózatos mivoltával támasztotta alá, ugyanis: ifjabb korában, mikor még kevésbé utálta a világlakókat, továbbá lopkodási kényszerének is jobban ellenállt, lényegesen kevesebb s kisebb dudor éktelenkedett az orrán, és azok is bájosnak voltak mondhatók. Éveinek elırehaladtával a Mindkerekség bármely jelensége iránt táplált utálkozása kleptomániájával egyenes arányban fokozódott, miáltal az orrát ellepı pupoklik egyetlen uralkodó bibircsókká olvadtak össze, s elvesztették elragadóságukat. Mivel a gyógymódot nem találta, többféle szert kísérletezett ki, melyek segítségével maga is elıidézhette a bibircsesedést, természetesen másokon, már egészen enyhe jellemhibák esetében is, s ilyképpen legalább elégtételt vehetett az orráért. E szerekkel az volt a gondja, hogy hatásuk mindössze néhány óráig tartott, azután visszaállt a bibircstelen állapot. Nashua a könyvbıl megtudja még, hogy a mézfőtea aranyszínő álmokat ád; a könnyvirág fızete mélakór és bánatba tespedés ellen használ. S amit nagyon megjegyez: a sárkányvér-párlat feléleszti a kialudt érzékiséget, nem csupán a testit, hanem a létezés iránt táplált lázat, kíváncsiságot, derőt, emelkedettséget és szenvedélyt, egyszóval: az életörömöt is. Ilyen – az anyóka által is említett – serkentıszert azonban Pocmók, alapanyag híján, nem készíthetett, ugyanis e célra csakis a habzsi, zsémbes, rusnya sárkány vére alkalmas, márpedig ilyféle pöfögıt akkoriban Ylonia-szerte nem ismertek. Amikor a lány idáig jut a feljegyzések böngészésében, a bibircses aggastyán portréjára pillant. Fejét ingatva, csodálkozva kérdezi: – Miért nem jutott eszedbe, hogy a saját véred párlatával próbálkozz? Pocmók szúrós tekintettel mered rá a festményrıl. Nashua felemelkedik, fogja a könyvjelzıként használt háromkarmú pálcát, hogy visszategye korábbi helyére, ám

ekkor megakad a szeme a vékony ezüstnyélen végigfutó, madártollat idézı domborgatáson, a valósában tollas lábfejen és az abból szétágazó, begörbített ujjak végén horgosodó, nemesopál szikrázású, félelmesen hosszú karmokon. A mutatós holmi alig nagyobb egy írótollnál. Épp elfér a zsebében, a csaklizott üvegcse mellett. – Egy kis lopkodástól még igazán nem kell megbibircsesedni! – súgja a képmásnak. Kifordul a kamrából, az orrát tapogatva nyargal le a lépcsıkön. Egyetlen pupoklit sem észlel. Megnyugodva tér vissza a villa mögötti, edzıtérnek használt rétre. Letelt a pihenésre kiszabott idı, folytatni kell a gyakorlást. Mytiától testharcot, birkózást és gáncsolást tanul, Sandontól és Jassaltól kardforgatást, pajzshasználatot, nyilazást, lándzsázást. A boldog és elégült Azintól azt kéri, barátságból tanítsa meg ıt a nem szeretlek! szövegő harci rikkantás lehengerlı hangsúlyozására. Ezenfelül ossza meg vele annak titkát, miként csinálja, hogy még a sisakot viselı ellenfelet is képes végzetesen lefejelni. Kuszaesző örömét leli hízelkedésében, mégis komolyan veszi a kérést, és mesterként oktatja a tanítványt. Cserébe Nashua énekel, táncol és mímeskedik mulattatásukra. Gyengéden túlozva eljátssza társai gyengéit, s ezzel valamennyiüket megnevetteti. Míg ık a verejtéküket ontják, izmaikat szaggatják és még vigadnak is közben, Lekid sem tétlenkedik. Erınlét-fokozási céllal naphosszat úszkál a zöld lombos sziklákkal teleszórt, tengerkék viző tóban. Sandon szerint olybá fest, mint egy zöld jéghegy csúcsa. Mytiát hínárból képzıdött, jókora zátonyra emlékezteti. Jassal úgy véli, a sárkány sárkánynak is épp elég csúnya; miért kéne hasonlatokat keresgetni hozzá? Nashua úgy gondolja, Lekid egyáltalán nem csúnya, hanem kimagaslóan szép! Például legyezıszerő füle, smaragdos

ragyogású szeme, hibátlanul pikkelyes, mesésen zöld bıre, kecses szárnyai, gyöngyházas csillogású tüskéi, kerekded fara. De még zord nézése és morcosan kunkorgatott vagy épp gyilkos szándékkal lóbált farka is lenyőgözı. İt inkább, attól függıen, hogy a pöfögı vízben vagy szárazföldön tartózkodike, lombdíszes szigetre vagy dombocskára emlékezteti. Amikor Lekid már kellıleg edzettnek érzi magát, repülési gyakorlatokat végez. Eleinte csupán a nekifutásos felszállással boldogul, ám az idı elırehaladtával mind gyakrabban képes helybıl is felemelkedni. Fel-alá trappolásával rengeti a földet, szórványos levélhullást idéz elı, s kiváltja a talajban lakó lények megbotránkozását. Idegeskedéstıl karikás szemő rágcsálók és férgek ragadnak vándorbotot, kötnek batyut, s költöznek el dúlva-fúlva. Alkonyatra mindannyian kimerülnek a gyötrelmes gyakorlásban. Befejezésképpen nagyot úsznak a tóban. A fürdés után – Nashua kivételével – a villába vonulnak. A bimbó elnyúlik a parton hasaló, kilógatott nyelvő, pilledt sárkány mellett. Elcsevegnek az élet dolgairól. Lekid hosszan dicsérgeti a lány bal válla és melle között félúton díszlı, hosszú csırő mézmadarat ábrázoló, káprázatszínes testfestést. Szerényen firtatja, Nashua vajon megengedné-e neki, hogy megsüsse a vállát. A második ujját bekapva, halk szortyogás közepette megtölti karomhegyét a nyelvén fortyogó parázzsal. Felragad egy fehér hátú követ a homokból, és rákörmöli a kigondolt motívumot. Nashua elkerekedı szemmel nézi a rajzot, a mézmadár megsárkányosított, szépséges változatát. – Nagyon tetszik ám! – sóhajtja. – Halálos kín lesz? – Közben majd hősítgetem hideg vízzel – ígéri a tőzböffentı. Így aztán munkához láthat. Próbálja elterelni a hason fekvı lány figyelmét a fájdalomról, ezért böködés közben az éjtündérektıl tanult dalt énekelgeti.

A narancsos ragyogású Nap ez idáig lassan ereszkedett a tóba. Az Álmok Tengerérıl trillázó egyfejő hangja által felkorbácsolt hullámok elnyelik a bukó éggömböt. A látóhatáron sárgásvörös, zöldes és aranyárnyalatú fénysávok lángolnak fel és gyönyörködtetnek. Nashua titkon sírdogál. Nem a drámai hatású alkonyat, nem is az alászitáló szürkület hangulata ríkatja ıt, de még csak a szurkálás kínja sem. Lekid a dal végére ér. Dézsányi vizet szürcsöl a tóból, és a pirosra döfködött bırre permetezi. Nashua válla sisteregve gızölög. A sárkány az alakuló kép fölé hajolva fújogatja, párologtatja a vizet. Azután sebesen tovább bököd a nyelvén képzıdı festékanyaggal töltött karomhegyével, majd megint hősítszárít, és újfent szurdal. Aranyló fénnyel világító mécslények szálldosnak köröttük. Némelyikük pillangóra, másikuk szitakötıre vagy éppen éjtündérre emlékeztet, de gyertya alakúak is keringenek a fejük fölött. A sárkány befejezi mővét. Odaint két gyertyalényt, és azok fényében szemügyre veszi a piktúrát. Itt-ott még beleigazít. Befejezésül végigsimít rajta reszelıs nyelvével. A lány megborzong az egyszerre hővös és forró, kéjes és kínzó érintéstıl. Hátrasandít sajgó vállára, olyféle reménnyel, hogy ha eléggé kancsalít, megpillanthatja újsütető testdíszét. Ám ehelyett azt nézi óriásira kerekedı szemmel, amint a pöfögı a második ujján görbéllı karom hegyét a negyedik ujja begyébe döfi. A kiserkenı vércseppet leheletével forrósítja. Amikor az már fortyogva párolog, ismét rálehel, ám ezúttal lehőti s lakkszerővé fényezi a vércseppet Végül ezt finom, pontos mozdulattal végighúzza a piktúra szélein. – Kész! – tudatja. – Gyönyörő lett! A lány ködös kábulatban azon tőnıdik, miért lett hirtelen olyan fontos amit látott, vagyis az, hogy sárkányvér és

párolgás. Lassan a hátára gördül, majd feltérdel. Lekid elégedett képpel ücsörög a homokban, ecsetként használt ujját a levegıben feledve. Nashua talpra áll, maga köré tekeri palástját. A sárkány megszúrt ujjához pipiskedik, s amikor az készségesen lejjebb engedi végtagját, ı lenyalja róla a lakkosnak tetszı vércsepp maradékát. A lenyelést kerülve, óvatosan csukja a száját. Legyezgetve búcsút int. A villa felé loholva a nyelvén tartogatja a kincset érı szerzeményt. Keze, lába remeg amiatti féltében, hogy zsákmánya kárba vész, ugyanis özönszerő nyálelválasztás indul be szájában. Már-már a háznál jár, amikor eszébe döbben: csukott ajakkal, magasra tartott, ám a szájpadhoz sem érinthetı nyelvvel bizonyosan képtelen lesz elmagyarázni, mire készül. Voltaképpen mire is készül? A vállán érzett bizsergés által tüzelten ront az épületbe. Tudja, hol keresse társait. Azok a minden este bıségesen megterülı asztalnál falatoznak az ebédlıben. Meglepetten kapják fel fejüket a rohanvást érkezı, zaklatott lány láttán. Jassal elveszi ajkától a serleget, szája kissé nyitva marad, nyelni is elfelejt. Remek fogadtatás! – lelkesül Nashua. Jobbjával tarkón ragadja a férfit, baljával annak közelebbi fülét kapja el, miáltal rögzíti helyzetét, ellenkezés esetére is. Ezután gyorsan Viador ajkára hajol. Lendületesen a szájába dugja nyelvét. Szélsebesen meg is forgatja, nehogy a kincset érı sárkányvér-párlat egyetlen paránya is pocsékba menjen. Dolgát elvégezvén hátraugrik, felragad egy kancsó bort. Belekortyol, gargalizál. Végül a padlóra köp. S felragyogó képpel nézi a férfit. A tusázó nem viszonozza ragyogását. Guvadó szemmel, szemérmében legázoltan mered az erıszaktevıre. Amint képes megmoccanni, hosszan iszik a serlegbıl, ám ı le is

nyeli a bort. – Ez az! – ujjong fel Nashua. – Érzed már? – Kérlek benneteket, kössétek meg! – rebegi a hődött alany az ugyancsak kövült Sandonék felé fordulva. – Ha a barátaim vagytok, kössétek meg! Elképzelhetı, hogy ti lesztek a következık! – Szerintem megcsókolt – vélekedik Mytia. – A vásári komédiásoknál vagy a szőz csitriknél valószínőleg így szokásos. – Ha gyengédebben csinálta volna, irigyelnélek – vigyorog Sandon. – Tündérkirálylány! – rikolt Azin. – Biztosan átadott valami jót a szájával! – Kihullanak a fogaim? Égni és viszketni fog? – találgat Viador. – Már napok óta nem kellett a kenıír! Meggyógyultam! Erre most mit tettél? – Ne jajgass! – legyint a lány. – Pocmók feljegyzéseiben olvastam, mivel gyógyítható a bajod. – Nincs bajom! Ami volt, meggyógyult! – Jaj, nem a cicerélıdrıl beszélek! Nem tudsz másra gondolni? – Mit mőveltél velem? Ki az a Pocmók? – Pocmók Toretto lovag házi javasa, varázslóféléje. Dögletes alak. Súlyos életundora miatt semmiben, senkiben sem hisz, mindenkit rühell, lenéz, megvet. Még saját magát sem képes elviselni! Ismerıs állapot? E gyötrı kórság elmulasztására a mogorva sárkány vérpárlatát ajánlja. Csakhogy az ı idejében ehhez roppant fáradságosan vagy sehogyan sem lehetett hozzájutni! Ugyanis akkoriban az yloni sárkányok nem voltak zsémbesek! Így aztán szegény Pocmók holtáig utálatos maradt. Jassal szélvésznél sebesebben töpreng. Következıleg gyorsan felfogja a közlendıt. Azonnal érzi, hogy a szájába nyálazott sárkányos

förtelemtıl földagad a nyelve, torka összeszorul. Felhördül. Menten megfullad! Szörtyögve a nyakához kap. Így aztán kettızötten fuldoklik, hiszen még fojtogatja is magát. A székrıl leborulva vergıdikfetreng a padlón. Nashua lábujjai, finoman megtaszítja a haláltusázót. – Örülj inkább! – tanácsolja. – Köszönd meg áldozatomat! – Legyilkoltad Lekidet, hogy hozzájuss a véréhez? – firtatja Mytia. – Dehogyis! Soha! A pöfögı mesés képet szurdalt a vállamra, és végül egy felforralt vércseppjével lakkozta óarany színőre. E vércseppbıl csakliztam Jassalnak. Szívesen hoztam volna Pocmóknak is, de neki már oly mindegy! Habár talán mégsem. A holtak is szenvednek önmaguktól? Ezt már Jassaltól kérdezi. A férfi a színlelt agóniát félrehagyva figyel alant. Válaszképpen bólint talpra kecmereg. A székre visszaülve legurít torkán egy serleg bort. – Megmutatod? – puhatolja Sandon. Nashua hátat fordít nekik. Fortélyos rándításokkal lejjebb csúsztatja válláról a palástot. – Ilyet én is akarok! – nyögi Mytia. – Csodaszép! – Ez még semmi! – dicsekszik a lány. Elıhúzza Pocmók madárkarmos könyvjelzıjét. Felmutatja, hogy mindnyájan ámulhassanak, majd a kézfejére csavarja ezerfelé tekergızı tincseit. Az ezüstnyéllel olyképpen rögzíti a haját, mintha csak tővel tőzné fel. Mivel társai még ettıl sem ugrándoznak önkívületben, elıbővöli a zöldes-arany csillámporral töltött üvegcsét. Kipattintja a dugót, mutatóujját a szemcsék közé meríti, azután magasra tartja, s ráfúj. Mindenkire jut az asztal fölött szálldosó varázsporból. – Mire jó ez? – firtatja Sandon csillámos pillákkal, férfias zavarban. A szédelgı vállat von.

– Nem tudom – feleli derősen. – Nem volt címkéje.

Elérkezik az utolsó éjszakájuk Lélekföldön. Az ebédlı benépesül, a képekrıl és kárpitokról leéledt alakok járnak-kelnek körülöttük, körbeülik az asztalt, ételt kanalaznak vagy markolnak a kiapadhatatlan tálakról, szaporán töltögetik serlegeiket. Falatozás közben halkan csevegnek, nevetgélnek, olyképp érthetetlenül, akárha vastag falon át szüremlene a hangjuk. Az idısebbek idınként nyakon csördítik a nyüzsgölıdı ifjakat. Utóbbiak gúnyt őznek mindenbıl, ami másféle, mint ık. Amint elterelıdik róluk figyelem, galacsinnal dobálják egymást, rugdosódnak az asztal leple alatt, vagy a gyöpös korosztályok tagjaira grimaszolnak. Jassalékról nem vesznek tudomást. Ez az elsı éjszaka óta így történik. İk eleinte még sajnálkoztak, hogy nem szólíthatják meg Castaq királyt vagy Toretto lovagot, ám idıvel beletörıdtek. Sandon örömest csapná a szelet egyik-másik hajadon leánynak. A széptevések szüneteiben pedig eldiskurálna a növendék ifjakkal, akik majd a vacsorával végezvén, verselést, betővetést, filozófiát, múlttant, kardforgatást tanulnak szigorú mestereiktıl, miként hajdani életükben is tették volt. A békétlen Pocmók hamar lesújt a madárkörmös pálcával, ha tanítványa nem csügg az ajkain. A fenyítıeszköz eltőnése óta csillámporral fegyelmez. A vétség mértékétıl függıen alkalmazza a különbözı fokozatú büntetıporokat. Némelyik csupán tucatnyi bibircsókot, netán piros kiütést eredményez, más szerek hatására az okított ifjonc szoborrá dermed, csacsifüles lesz, esetleg gyors növéső repkény béklyózza ıt a tanszobai székhez. Nashua, ha csak teheti, figyelemmel kíséri a varázslóféle

aggastyán tevékenységét. Gyakorta elcsen tıle ezt-azt. Kincseit az istállóban rejtegeti, ahol már réges-rég nem szuszognak paripák, ellenben rengeteg lovas szerszám és felszerelés kallódik körös-körül. Ezek közül választ magának pompázatos, új nyerget, puha bırbıl lévı málhazsákot, ékkıdíszes kantárt; feltöréstıl óvó szırmét, egyet a lova hátára, egyet a tulajdon hátsója alá. Dolgos hörcsögként, szorgalmasan töltögeti a kincsrejtı helyet. Az ugyancsak erıs győjtıszenvedélyő barinon szívesen együtt kacatol vele. Kettejük erıfeszítéseinek következtében Pocmók szobája kezd kiürülni. Úgy rémlik, távozáskor teherhordó lovakra is szükség lesz. Eltervezik, hogy másnap útnak indulnak az Alvó Királyért. Hiszen a megerısödött Lekid néha már olyankor is felszárnyal, ha ez egyáltalán nem áll szándékában. Ehhez elegendı, ha válogatás nélkül összeeszik mindenféle röptetı hatású légképzıt: bogyót, gyomot, szenet, tüzet, parazsat, bogarat, patkószöget, sétasajtot, vasfazekat. Idıközben Nashua is mélyre hatolt a harcolás tudományában. Kezdetben Jassal lépett mögé, s karját az övére simítva segített forgatni a kardot, és önmagához képest türelmesen magyarázta, mit miért csinálnak, miközben Sandon vagy Mytia támadott. Késıbb Zsoldos segítette, Viador ostromolta a lányt. Egyszercsak elmaradtak a háta mögül, és ı önállóan küzdhetett. Késıbb még az is megesett, hogy mindhárman megrohamozták, ı pedig képes volt visszaverni, de legalább szúrástávolságon kívül tartani ıket. Valameddig. Így aztán Mytia felhagyott azon vélekedésével, hogy a színjátékos hajlamú csitribıl sosem lesz fegyverforgató. Immár belátja, hogy Nashua ügyes, talpraesett és kígyóreflexő, ráadásul a harcoláshoz szükséges keménységnek sincs híján. A sötét hajú, jégkék szemő, hosszú combú Mytia szert tett néhány sárkánypiktúrára, ezek a hátán, fenekén pompállanak. Az ülepén lévı, háromágú koronát formázó anyajeggyel

kapcsolatban érzelgés nélkül vette tudomásul Jassal közlését, miszerint ı alighanem Radga gyermeke. Apja bizonyára Sirgeb, a hıs Viadorok leghiúbbika. Esetleg – túlhordás esetén – a korábbi szeretı, vagyis maga Jassal az atya. Vagy pedig fő-fa, valamint boldog-boldogtalan, tette hozzá a tusázó, de már nem keserőség, hanem bolondozási szándék által vezérelten. A vaskos tréfából következıen jókorát kergetıztek a villa körül. Játékosan megvívtak, végül kölcsönös megbocsátásban részesítették egymást. Viador már nem furcsállja, hogy a Radga-hasonmás lány nem gyötri meg érzékeit. Jóllehet nemrég mindennél jobban vágyott egykori kedvese után, annak másolata nem gerjeszt benne vad vágyakat. Ebbıl arra következtet, hogy túljutott végre a szakítás fájdalmán. Ám mert ezt még nem meri biztosra venni, egyelıre nem is dicsekszik el vele. Higgadt kívülállóként szemléli Azin és Mytia elemi erejő testi vonzalmát. Errıl Nashua is tudna mit mesélni. Az emlékezetes éjszaka óta kerülte a festményrıl leszökdösı szerelmespár hancúrozásától áthatott, zaklató légkörő szobát, inkább az istállóban próbált aludni, a szalmán. Ott is gyakorta kiőzték szemébıl az álmot. Hol az egyik izgatott úrfi szédült be titkos légyottra egy szolgálóval, hol egy kisasszony ajándékozta szüzességét valamelyik unokafivérének vagy egy gojlának. Máskor Mytia és Azin rontott a kihaltnak hitt épületbe. Elıfordult, hogy az óriás ártatlan fiúcskaként menekült az ıt üldözı, bısz, buja némber elıl, de persze sarokba szorult, és odalett erénye. Más alkalommal fordítva csinálták: a toronyember hajszolta a riadtan menekülı szüzet, míg csak utol nem érte. Akkor aztán alaposan meglepte a szeplıtelent, mire az éles hangon, ám hasztalan visongott. Végül persze – mi mást is tehetett volna? – engedett a brutális erıszaknak. Azt is játszották, hogy Mytia kenyeret lopott, ezért Azin poroszló elfogta, Azin bíró halálra ítélte, végül Azin bakó

karóba húzta a bőnöst. Mivel módfelett élvezték egymást, megtörtént, hogy rövid idın belül új és még újabb játékot eszeltek ki. Extázisuk meglehetıs zsivajjal járt, ezen belül sóhajtással, nyögdeléssel, hörgéssel, gurgulázással, sikoltozással, harsány nevetéssel. Ha netán elbotlottak Nashuában, megfeddték ıt a leskelıdés miatt, majd kissé eltávolodtak tıle, s tovább folytatták. Mindezek okán kórusban sóhajtoznak utolsó lélekföldi vacsorájuk közben. Itt biztonságban éltek, nem kellett orv támadástól tartaniuk, a mesei hely lehének s hangulatának köszönhetıen kellemes alapérzéssel indultak napjaik. E hangolás következtében kerülte ıket a búskomorság, lelki tunyaság. Jassal úgy véli, kedélye túlsággal is felderült. Nem akar megint érzıvé, érzékennyé válni. Minderrıl ez idáig csak Sandonnal beszélt. Sandonnal, aki a hosszas fogságból kijutva most még víg kábulatban fogadja a szabadság ajándékait, egyelıre nem kezdeményez az életnél. Átjáratja porcikáit annak örömével, hogy újra a maga gazdája lehet, sorsát nem másvalaki irányítja, tetteit, gondolatait nem felügyelik. Mindketten valamiféle tetszhalott állapotban leledzenek. Viador nem mer tágítani errıl a pontról. Vele ellentétben Zsoldos nem retteg a következı stádiumtól. Ám abban egyetértenek, hogy már épp elég szót fecséreltek lelkükre, érzelmeikre. Tehát reggel indulás. Jassal kiadja a parancsot: mindenki csomagoljon össze még ma éjjel. S közben merın nézi a bimbót. – Mondani akarsz valamit? – firtatja a lány, kényelmetlenül feszengve. Viador nem tudhat az ı titkos szarkakincseirıl! – A te málhádat átnézem – közli a férfi. – Nincs jogod hozzá! – Nincs szükségünk fölösleges terhekre. – Fölösleges holmit nem birtokolok!

– És az a szekérnyi mindenféle az istállóban? Kifosztottad Pocmók szobáját! – Kérlek, ne hozd szóba a bibircses orrút! – rimánkodik Mytia, egyszerre két tenyérrel lefödve az arcát. Nos igen, a címke nélküli üvegcsébıl rájuk szórt csillámporocska a legváratlanabb helyzetekben csinált velük gonoszdi csodát. Például amikor valamelyikük füllentett, elvagy letagadott valamit, irigységen, rosszakaráson vagy kapzsiságon csípte magát, tüstént nıtt néhány bibircsók az állán, orrán vagy a homlokán. Olyankor is ez történt, ha a körülöttük nyüzsgı képalakok öltözetét, viselkedését bírálták. Fıleg a rossz természető Pocmókon köszörülték volna a nyelvüket, ám errıl hamar leszoktak, mert egyszer még a feneküket is elborították a fájdalmas pupoklik és emiatt egy emberként hason fekve töltötték az éjszakát. Mindezért természetesen Nashuát tették felelıssé, pedig ı ugyanúgy áldozatul esett a bibircsókosodásnak, mint társai. A képzıdmények mérete borsószemnyitıl öklömnyiig bármekkora lehetett, akadt köztük durván szırös és szırtelen, fájdalmas és kíntalan, nedvedzı és pikkelyes, rikító zöld, szederjes és tintakék színő. Jóllehet néhány óra múltán eltőntek mély nyomot hagytak az általuk sújtottak lelkében. Nashua féltın óvta a bibircsporos üvegcsét. Lekid kivételével mindnyájan megpróbálták elszedni tıle. Míg bele nem fáradt, fegyverrel védekezett, ám mert a rutinosabb harcmesterek lépten-nyomon legyızték, inkább fortélyosan elrejtette a varázsszert. Ekkor került szóba a kínvallatás, de végül is nem került rá sor, mivel a kezdeményezı Sandon arcát legott ellepték a bibircsek. Mytia ezúttal megússza a pupoklisodást. Jassal tovább kockáztat. – Elcsórtad a vajákos kódexét – kezdi. A bántó kifejezés elhangzásakor pendülés hallszik, és máris megjelenik homlokán egy jókora dudor. Kijavítja magát: – Szóval

elcsórtad a varázsló kódexét. – Panggg, a bibircs visszahúzódik. Viador végigsimít a csúfság hőlt helyén, és folytatja: – Lehordtál a szalmába egy rakás tégelyt, dobozt, szelencét. Ruhaféléket, kitömött rémségeket, rossz nyavalyát! Nem engedem, hogy mindezt magaddal cipeld! Nem kéjútra megyünk, hanem Castaq királyért! Nashua ököllel az asztalra csap. Ezáltal egy rubinszínő borral teli kancsó a levegıbe pattan. Sandon elkapja a repülı edény fülét, és megtölti belıle serlegét. A bimbó emelt hangon védelmezi győjteményét. – Szükségünk lehet Pocmók különleges szereire! Ha például túlerıvel kerülünk szembe! Vagy ha bezárnak valahová! Vagy ha kizárnak valahonnan! Elolvastam a kódex minden sorát! Ezek igazi kincsek! A ruhaféleként említett palástot ajándékba viszem a királynak! Ugyanis az... – Itt marad minden! – morran Jassal. – Majd meglátod, hogy nem! – vicsorgat a lány. A vállán üldögélı Trim nyugtatólag simogatja a haját. Amikor ujjai a fülében hintázó, ugyancsak győjtött ékszerbe akadnak, felhagy a cirógatással. Gyors mozdulattal elcseni a függıt, s az asztal túlsó végébe szalad vele. – Meglátod, hogy igen! – csikorgatja fogát a férfi konokul. – Hadd mondjam végig! – Nashua újfent az asztalra csap. Ezúttal egy lerágott csont szökken a magasba. Ezt Mytia visszakézbıl megüti az öklével mire a buzogány mérető cubák átröppen a feje fölött, keresztülsuhan az arra sétáló képalakon, a falnak ütközik, lepottyan, és beszakítja a kıpadlót. A villarongáló lány menten elnyeri méltó büntetését, az orrhegyébıl elırobbanó, fekete szırszálak által éktelenített, szederjes színő bibircsók képében. – Vigyázhatnál, még megcsúnyulsz! – sóhajt a pendelyes, majd Jassalra pillant. – A köpenynél hagytam abba, és befejezem a közlendıt, mert nincs jogod belém fojtani a szót! Hozzád képest még Pocmók is kedves és törleszkedı! Tehát

az a holmi a Bőnpártoló Palást elnevezéssel bír, és arra lebben, akinek takargatnivalója van! Épp ezért a király vehetné hasznát, hiszen a hatalom környezetében tenyészik a legtöbb haszonlesı, ármányszövı, hazudós és méregkeverı. A palást megmutatná Castaqnak, kitıl óvakodjék. – Nem létezik akkora palást, amekkora az összes udvari zsiványt betakarhatná! – legyint Jassal. – Majd betakargatja ıket egyenként, Hitehagyott! A palástot az Új Szent Könyv mellé teszem, és visszük magunkkal. – De a többi kacatot itthagyod! A több ládányi ékszert, cipıt, cicomát, piperét, sallangot. – És ha azt kéritek, hogy mulattassalak benneteket, mit öltök magamra a szerephez? – Amit eddig: a tehetségedet. Nashua hosszan kinyújtja, megkígyóztatja nyelvét, és még hurkot is formál belıle, jelezvén, hogy felkötheti magát, aki pimaszul bánik vele. Cserébe bibircsók nı az állára, kövér békát formázó, tintakék színő. Minek láttán Jassal felszökken ültébıl, és dühödten kijelenti: most aztán kihajít minden varázsport! Öles léptekkel az istálló felé indul. Nashua rémült sikollyal elévág. Igyekszik hamarabb odaérni. Lélekszakadva rohan elöl. Ajtókat csapdos Jassal orrára, de csupán lassítania sikerül a férfit. A házból kijutva cselezéssel próbálkozik. Az ellenkezı irányba lohol, ám Viador nem dıl be a furfangnak, nem ered a nyomába, hanem töretlenül az istállóban felhalmozott kacatkincsek felé tart. Így aztán a lemaradt bimbó találomra a zsebébe nyúl. Az elsıül kezébe akadó, felcímkézetlen üvegcsébıl hint utána egy kevésnyi – ismeretlen hatású – csillámport. – Bocsáss meg! – sóhajtja. Már nem is kell rohannia. Kényelmes léptekkel körbesétálja a tövises hajtások által gúzsba kötözött tusázót. Észleli, hogy tettéért újabb bibircsókot

kapott jutalmul. Megvakargatja az orrára települt, gomba formájú rondaságot. Fejét csóválva az istállóba lépdel. Kezébe veszi a zsákmányolt holmikat. Sokáig forgatja a klárisokat, kösöntyőket, násfákat; némelyiket szenvedélyesen megcsókolja. Súlyukat taksálja. Igazán nem foglalnának sok helyet sóhajjal félreteszi – egy híján – mindegyiket. Könnycseppet ejt értük. Egyenként maga elé tartja a ruhákat: a táncoláshoz elınyöset, a hódításhoz valót, a hercegkisasszonyos stílusút, a harchoz illıt és a menyegzıset. Utóbbival megpördül néhányszor. Szívszakadt sóhajtozás közepette félreteszi ezeket is. Azután a díszes, csinos topánokat és csizmákat, a kényelmes sarut is a maradó holmik halmára potyogtatja. Tenyerén hintáztatja a pödrött orrú papucsot, biztosra véve: ennek viselıjeként szárnyalni is tudna, csakcsupán képzelıerı dolga volna az egész! Köpenyek, ingek, főzık, harisnyák következnek. A rakás tetejére teszi, s búcsúzóul gyengéden megsimogatja Pocmók tudós könyveit, a mások által körmölteket csakúgy, mint a varázslóféleség saját kező feljegyzéseit tartalmazót. A Toretto szobájából győjtött kötet is a lemondás kupacára kerül. Ám elıbb ezt még egyszer végiggyönyörködi. Hangosan olvasva emlékezetébe itatja a szerelmes-harcolós hıskölteményt. Hallja a verssorok melódiáját. Mire a karcsú kötet végére ér, már dúdolja is a maga költötte dallamot. Aztán felsorakoztatja a padlón a tégelyeket. Ezeken a következı feliratok olvashatók: Sülyre; Varrasító; Nagyobbító; Kisebbítı; Szemölcstelenítı; Mindenre Jó. Utóbbit zsebre vágja, a többi megy a halomra. Sorra veszi a szelencéket, dobozkákat, üvegcséket. Valamennyiben varázspor csillámlik, legtöbbjükön nincs címke. Belátja, hogy a több tucatnyi tárolóedényke valóban

sok helyet foglalna a málhazsákban, ráadásul éktelenül kocódnának, csörömpölnének. Így aztán a szalmára terít egy nagyobbacska kendıt, s rázúdítja az összes csodaport. Ezzel végezvén felcsippenti a kelme sarkait. Összezutyulja a porokat, a keveréket elnevezi Lesz Ami Lesz-nek, csomóra köti a batyut, és a zsákjába süllyeszti. A kiürített edénykék egyikét megtartja, ez elfér zsebben, s mindig feltöltheti a kendıbıl. Végül elszemlélıdik a terebélyes Lemondás Halma és a nélkülözhetetlennek ítélt holmik vakondtúrásnál szerényebb kupaca fölött. Újabb könnycseppet ejt a sokszorosan jókorább rakásra. Kisétál az istállóból. Az indák gúzsába bővölt Jassalhoz érve a tüskeszövevényhez érinti a mutatóujjára húzott mágiásgyőrőt, az egyetlent, amit megırzött az ékszerek közül. – Bocsáss meg – sóhajt még egyszer, és továbblépdel. Orráról leolvad a gombaforma bibircsók. Elégedetten elmosolyodik, amikor meghallja a kiszabadult Viador haragos rikkantását – mőködik a varázslat! – amellyel az ı azonnali, szabadkezes megfojtását helyezi kilátásba. – Hısök Hıse! – sóhajt a rügy ábrándosan, és futólépésre vált. Menekülés közben összetalálkozik Torettóval. A fenséges megjelenéső, középkorú lovag már jó ideje készülıdött valamire. Sok idıt töltött a szentélyben, saját szarkofágja mellett térdelve, kezében a hitkövekkel, lehorgasztott fejjel imádkozva. Tanácskozott Castaq királlyal, és többször hosszasan bezárkózott Pocmókkal. A házi javas buzgón lapozgatott az egyik könyvében. Nashua nem értette szavaikat, ezért megjegyezte, alkalomadtán melyik fóliánsban nézhet utána, hogy mirıl is tanakodtak. Másnap kielégítette kíváncsiságát. Így aztán ı már majdnem biztosan tudja, mire készül a Szabadság-rendi lovag alakmása. Annakidején az aljas Hypno

varázsló tőzkerítést emelt Lélekföld köré, mielıtt a Szörnyetegek támadásáról értesülı Toretto útnak indulhatott volna seregével, hogy Castaq királyt védelmezze. A lovag úgy ért élete végére, hogy nem teljesíthette, amire felesküdött; nem harcolhatott a hazáját eltaposó támadók ellen. Ám a Pocmók Jóskönyvében leírtak szerint egy napon vendégek érkeznek a Tőzsövényen túlról, s ittlétük során megélednek a holt ház festményei, faliszınyegei. Ekkor Toretto alakmásának az lesz a dolga, hogy felkészítse az útra a lovag – érthetı módon – nyughatatlan szellemét. Toretto tehát ennek végrehajtásán buzgólkodik. Pajzshordozója segítségével összeszedte mindazon dolgokat, amelyekre szükségük lehet. Aztán a siheder korú gojla lótott-futott a páncélokkal fegyverekkel. Kardot, lándzsát fenetett-éleztetett. Pajzsot csinosított: újrapingálta az alaposan megkopott címerábrát, s nekilátott, hogy felfrissítse a Szabadság–Becsület–Erény feliratot. Ám mert ı is hosszan idızött egy festménybe bénítva, most a többiekhez hasonlóan kiélvezte a múlékony feléledést. Éjjelente jócskán lerészegedett, szolgálókat hajszolt, némelyik leányzót utol is érte a tóparton, az útvesztıs csalitban vagy az istállóban, a szalmán. Talán épp e víg kilengések miatt haladt lassan a pajzsfelirattal. Sıt, újra kellett festenie az egészet, amikor felfedezte, hogy elrontotta a rangos lovag krédóját, ugyanis mámorában ezt kalligrafálta a címerábra köré: Ágyasság– Csücsület–Merény. Márpedig ennek így semmi, de semmi értelme nem volt, s még csak nem is csengett oly veretesmagasztosan, mint az eredeti szöveg. Nehéz sóhajjal újrakezdte a munkát. Toretto rajtakapta a fiút a vétségen. Felbıszült, kardot rántott, a villa körül kergette a rémült fegyverhordozót, és az ijedtében bealélt a ház egyik sarkánál. A lovag azt hitte, a pimasz, érzéketlen siheder elaludt. Majdnem felaprította dühében a gojlát, de szerencsére még idıben észbe kapott...

Ilyes mozzanatokat nézett végig éjjelenként Nashua. Minden rezdülést megjegyzett, hogy mímesként majd visszatükrözhesse azokat, mások gyönyörőségére, mulatságára, netán okulásképpen. Toretto lovag ezen az éjszakán fehér paripát vezet. A nemes állat sörénye s farka dús, hullámos és földig omló, járása légies, vágtája bizonyosan szélvészgyors. Az istállóba mennek, az elıkelı férfiú személyesen nyergeli, kantározza a lovat, azután bevezeti a szentélybe, ahol Pocmók már várja ıket. A tövisindák közül elıkecmergett Jassal a szabadkezes fojtogatásról megfeledkezve kíséri az alakmás nyomában járó bimbót, és vele együtt nézi végig a szertartást, amelynek során a Toretto csontjait rejtı szarkofág fedele kinyílik, és az esküje teljesítésében meggátolt lovag zaklatott szelleme kiszabadul a kıkoporsóból. Az alakmás és a szellem összeolvad. A magas, sudár, hosszú hajú, szakállas férfi felül a lóra, kézbe fogja pajzsát, és elrendeli, hogy katonai kövessék. A szentély megtelik surrogással, a halk lélekhangok röpködı lényekké testesülnek, azok megnagyobbodnak és emberalakot öltenek. Végül a fehér paripán elvágtató lovagot követve áttódulnak a madárfej formájú, színes üvegablakon. Az opalizáló Toretto és lovas serege távolodik a levegıben, Sheld isten lebömböl az égboltról, villámok csapdosnak az éjszakában. Jassal a fejét ingatva mered a magasba, s ekkor Nashua megragadja a kezét. – Szabadság, Becsület, Erény! – suttogja szenvedélyesen. – Szavak! – legyint Viador. – Toretto és katonái csatlakoznak a Szellemsereghez! Sokan, rettentı sokan lesznek, és legyızik Kinsonékat! Tán még a legbuzgóbb ülepnyalók is elfordulnak a Fivérektıl! Utóvégre ık mit állíthatnak szembe a Szabadság-rendi

eszményekkel? Ezt: Gyilkolás, Nyomor, Hazugság, Csömör! Jassal összeborzolja a lány haját. Lehajol, és csókot nyom a homlokára. – Megható vagy, pendelyes! – Nemhogy inkább fojtogatnál, atyácskám! – dünnyögi a lány vérig sértetten.

Reggel sokáig szedelızködnek. Hosszan babrálnak a lovak szerszámozásával, málhazsákjaikkal, tücsökkel-bogárral, így késleltetvén a távozást. Végül mégis nyeregbe kászálódnak. Lépésben indítják el hátasaikat. Sóhajtozva még egyszer alaposan szemügyre veszik a villát, a pajzs, kard és madárfej formájú, színes festéső üvegablakokat, a kupolás elıtetıt tartó szobrokat, az épület elıtti teret övezı, kaszkádos vízesést, a míves szökıkutat és az útvesztıs sövényt. – Azin még sehol se volt olyan boldog, mint itt! – nyöszörög az óriás. Sandon Jassalra tekint. – Mit is mondtál a bőnösök zarándoklatáról? – kérdezi tőnıdı arccal. – Castaq uralkodása idejében a bitangokat nem dugták rács mögé, katakombákba. „Büntetésképpen” be kellett járniuk Ylonia vidékeit. Azok kerültek tömlöcbe, akik gyávaságból vagy megátalkodottságból feladták az utat. A Bőnösök Menete ezen a földön is átkelt. A zarándoklat sok lelket megváltoztatott. Legtöbbjük megtért az út végére, leszámolt korábbi életmódjával, a rablással, gyilkolással. Legalábbis így mesélik. Bár ami engem illet, nem könnyen hiszem el. – Ha Castaq király tetteirıl csupán ennyit tudnék, már akkor is hőséges hívévé szegıdnék – szól Sandon. – Úgy sejtem, itt

én is megtértem. Majdan örömmel letelepednék Lélekföldön. Te miért vállalkoztál erre az útra? Viador vállat von. Társai nem érik be ennyivel. Minden szempár rászegezıdik, még a sárga kanca nyakán hevergetı Trimé is. İ pedig kénytelen válaszolni. – Azért, hogy kiszabaduljak Deniq fogságából. Úgy gondoltam, bárhol jobb, mint ott. Ám hamar észrevettem, hogy a kényuralom által kesergetett Yloniában ugyanolyan fojtott, fullasztó és dögletes a levegı, mint a Halál Kertjében. – Hát te? – kérdezi Zsoldos az óriást. – Azint becsapták! – rikkantja a toronyember. – Mióta nagyra nıttem és megerısödtem, folyton csak becsaptak! Egy napon elegem lett ebbıl. Elindultam a Gyilokvárba, hogy a Fivérek szemébe mondjam: nem szeretem ıket! Katonák álltak az utamba. Sokat megöltem. Végül legyőrtek, és a bányába hurcoltak. Azután hajtottak körbe-körbe a nehezen forduló, súlyos kerékkel. Megesküdtek, hogy igavonásomnak haszna és értelme van! Pedig nem is igaz! Nem is volt értelme! Harcolni fogok! Ennek lesz értelme! És a Napsugár? – fordul Mytiához. – Született harcos vagyok – feleli a lány. – Nem is csoda, hiszen nemzım és szülıanyám is hírneves tusázó volt. Semmi máshoz nem értek, egyéb nem is érdekel. Könyörületbıl nevelt gyerekként még szolgáló vagy szajha lehetnék. Remélhetném, hogy esetleg nıül vesz a mészáros, a takács vagy a fegyverkovács. Az esketés után tucatszám szülhetném a porontyot, naphosszat sikálhatnám a családi odút, míg fel nem fordulok! Még a gondolattól is szikrázik a szemem! Na persze, az is a harcolás mellett szól, hogy a csata végén mindig busás jutalmat osztanak! És te, Sandon? – Ermo zsoldoscsapatának vezéreként épp eleget tapasztaltam a rémuralomból. Nem sikerült kiszállnom. Rab lettem, láncos bokájú harcszolga. Mostantól mindent elkövetek, hogy Ylonia megszabaduljon a Fivérektıl.

Meglehet, gondolkodóba esnék az áldozat értelmén, ha nem Castaq királyt ültetnénk vissza trónusára. Benne hiszek. Ha mindezt túlélem utóbb a szellememet óhajtom pallérozni. Hát te, Nashua? – Az a kérdés, miért ragadtam a Hısök Hısére? A Legendák Lovagjára Jassalra? Mytia legyintve felnevet: – Ennek okát a vak is látja! – Tehát az a kérdés, miért segítek Castaq király visszahozásában? Mert után megint szabad lesz a nevetés! Többé nem mások mondják meg nekünk, hogy mirıl miként vélekedünk! Félelem nélkül élhetünk! És akkor az emberek megengedhetik maguknak, hogy jobbak, sıt: jók legyenek! – Jaj, cinka! – nyögi Viador. – Becsületkódexet írhatnál! – Miért baj ez? – csodálkozik rá a lány. – Nem baj. Gyerekesség. De hát végül is mikor légy gyerekes, ha nem most, zsenge értelmő csitriként? – Vegyél már észre, Jassal! – nyögi a bimbó. – Nem vagyok gyerek! – Rég észrevett – szól Sandon. – Hamarabb elismeri, ha nem sürgeted. A mögöttük baktató sárkány felmordul: – Mielıtt elkanyarodnátok a pedzett kérdéstıl, én is válaszolni akarok! Rühellek veletek tartani, és trágyázok rá, ki gubbaszt a trónon! Nem izgat fel, ha tiltják a röhögést! Tılem?! Továbbá az sem zavar, ha mások félnek, amíg nekem nincs mitıl tartanom! Azt viszont szerfelett utálom, ha egy Kinson azt merészeli hirdetni magáról, hogy varázsló. Mármost ugyanis, ha nem tudnátok, kétféle varázsló létezik. Az elsı az Eleve Varázsló. Ez a kisujjában hozza magával a tehetségét. Ha akarja, ha nem, ı varázsol, és kész! A másik nem igazi, csak amolyan Lóvátesz. Azt az egyet nagyon tudja, miként ámítsaszédítse közönségét. Harmadikféle nem létezik. Nos, Kinson ilyen nem létezı! Úgy gondolja, ha kijelenti magáról, hogy ı mágus, tıle való féltében mindenki bólogat, lelkesül – vagy

pedig meghal. İ tehát a Megfélemlítési Varázsló. Vagyis Szemfényvesztı, s ezt értsétek szó szerint! Igazából persze nem is létezik, mert senki sem hisz a varázserejében! Márpedig akinek a varázsereje erısen kétséges, az biza nem mágus! Azin unottan belekérdez: – És? Lekid megbántódik a közbeszúrás miatt. – Te olyan ostoba vagy, mint egy sírgödör! – morran. – Ne szólj bele! – Azin unja a sárkányt! – rikoltja a toronyember. – Mit akartál mondani? – Azért unsz, mert nem értesz, édes fiam! A hülyék folyton csak unatkoznak! Ott tartottam, hogy Kinsonnak a hadereje nagyobb, mint a varázsereje! Hát ez okból hagyják rá, hogy mágus! – Azért tartasz velünk, hogy leleplezd Kinsont, mint csalót? – firtatja Nashua. – Hohó, még nem fejeztem be! – Hosszas lesz? – sóhajt Azin. – Nem lesz hosszas. De te sosem éred utol az okfejtésemet! Ugyanis nincs mivel! A szóvicceimet sem értetted! Például a többértelmő Lóváteszt! Különben kuncogtál volna! Próbálok azzal vigasztalódni, hogy remek harcos vagy, ráadásul jókora a bájdorongod is! Ám mindez mégsem vigasztal, mert a bájdorongod nevezetesen bolhányit sem érdekel ugyanis az enyém még a tiednél is jóval nagyobb! Ki merészel ellenvetést tenni? Senki? Akkor tehát folytatom: Retar azt kürtölte szét magáról, hogy tudós... – Holott nem az – veti közbe Jassal. Lekid bömböl egy sárkányosat. – Így is ki lehet fejezni, de én sokkal cirkalmasabban akartam elıadni! Beérnek az erdıbe. Homokos talajú, keskeny ösvényen ügetnek. A lovak patái tompán dobbannak a puha talajon.

Tenyérnyi pillangók lebbennek elı a körülöttük magasodó fák közül. Némelyikük fekete szárnyain sárga pöttyök pompáznak. Sötét színő testük végén karcsú potroh hegyesedik. Kerek fejüket elıboltosodó, szivárványos szemek és sokszorosan pödrött tapogatók ékesítik. A másik fajta példányai jókorábbak. Nem csupán szárnyaikat, de törzsüket is szabálytalan formájú, fémes tündökléső foltok szépítik, kékek, zöldek, sárgák, pirosak, ezeket aranyszegély különíti el egymástól. A magasba emelkedı pillék áttetszı szárnyain oly szétsugarazó káprázattal ragyog keresztül a napfény, akár a Toretto-ház festett üvegablakain. Más pillangók barna és sárga csíkozásúak, de akadnak rikító zöldek és álcamintásak is. Utóbbiak szétnyitott szárnyai tarka nyílméreg-békát, vigyorgó csontkoponyát vagy kaboson csiszolású drágakövet mintáznak, elriasztásul, gyönyörködtetésül. Nashua fütyül, sziszeg, sóhajtgat elragadtatásában. Kinyújtja kezét, hogy a pillangók ráereszkedjenek, ám azok inkább a lovak farát, sörényét tüntetik ki. Egy foltos szárnyú lepke Aldato fülhegyére ül. Pihenés közben finoman rezegteti szárnyait, mintha a meleg ellen legyezné magát. Egy barnasárga csíkos pille a kanca sörényére száll. Trim elısandít a szırszálak közül. Hegyes nyelvével izgatottan körbenyalja a száját. Végül eltekint attól, hogy felfalja a gyanútlan hímporost. Az útjukat szegélyezı fák mind magasabb és magasabb padkáról néznek le rájuk. Mire a lovasok azon kapják magukat, hogy dombok közötti, szők szurdokban haladnak, Lekid megfeledkezik Retart illetı fejtegetésérıl. Dohog, mert léptennyomon beszorul a vágatba, ráadásul az orrhegyére tolakodó lepkék is idegesítik. Amikor az élen ügetı Jassal vágtába ugratja Aldatót, a pöfögı ellöki magát a talajtól, és a fölé hajoló lombos ágakat recsegtetve-tördelve a fák fölé rugaszkodik. A pillangók könnyedén bírják a paripák tempóját. Fejük körül kavarognak mellettük szárnyalnak, olykor légies köröket rónak a vágtázó lovak sörénye fölött, akárha táncolnának a

száguldás örömében.

A domb ismét padkává szelídül köröttük kétfelıl, majd besimul az ösvény szintjébe. Jobboldalt ezüstösen gyöngyözı patakocska kígyózik köves medrében, óriási páfránylevelek hajladoznak fölötte. Zöld mohával, selymes füvekkel parókázott sziklák gömbölyödnek a rohanó víz köré. Mellettük alacsony termető csüngıkecserjék ringatják liláskék ruhájú, fehér alsószoknyás virágaikat. A növényzet oly burjánzó, nedves és életteli, hogy hallani vélik lélegzetvételeit, sóhajtásait, a dúsulás és növekedés nyögéseit, gyönyörsóhajtásait, ám meglehet, mindezt csak képzelik. Újabb és újabb lepkék surrognak feléjük a részegítıen illatozó, buja hangulatot lehelı lombok közül. Némelyük tenyérnyi, szétterpesztett szárnyain, akárha tükörben, saját arcvonásaikat látják viszont. Felismerik Aldatót, a mosolymaszkos Trimet és a magasban szárnyaló sárkány morcos ábrázatát is. Az egyik pillangó Nashua smaragdzöld szemét tükrözi vissza, színeváltozásaival, csillámlásával, bujkáló fényeivel együtt. A másik lepke Jassal türkizbıl sötétkékbe váltó s zöldes árnyalatokkal is játszó íriszét villantja rájuk; a harmadik hímporos Mytia áttetszıen jégkék szemével igézi ıket. A negyedik lepkeszárnyon Sandon páncélkék szemét fedezik fel. – Remélem, hamarosan elkopik ez a rengeteg fájdalom a tekintetedbıl – sóhajt a bimbó, a kézfején egyensúlyozó lepke szárnyait fürkészve. – Szívesen segítenék. – Akkor énekelj valamit – kéri Zsoldos. Rövid töprengés után rázendít a mímes; dala napsütésrıl, vízrıl, illatos virágokról, szálldosó pillangókról, örökké ható pillanatokról szól. Tisztán érthetıen, szívmelengetıen énekel.

Minden porcikájából üdeség, életöröm és derő árad. A Sandon tekintetét tükrözı lepke drámai módon rezgeti szárnyait, amiként egy révült táncos mozgatná karjait, emelkedést, repülést jelképezın. A dal végén elrugaszkodik Nashua kezérıl, és kavargó társai közé vegyül. Száznyi pillangó tarkállik, pörög, csapong körös-körül. Mind részegültebb ívő röppályán táncolnak, köröznek, végtelenjeleket írnak; csoportos zuhanásba fognak, ám mielıtt összetörnének a talajon, egyszerre fordulnak át és a magasba fúrják magukat. A lefelé vezetı ösvény mindkét oldalán vadóc kéjeknek hódoló patakok zúgnak, kacskaringóznak, köveket rohamoznak, átbuknak rajtuk, mélybe zuhannak, sziklamélyedésbe szorulnak, s kitörnek onnan. A gyémántosan szikrázó víztükör fölött szélsebes röptő, násfa-szép madarak cikáznak. A tőhegyes csırő, tőzzománcos tündökléső, óceánkék, vércsepp-piros és üvegzöld tollú szárnyalók különös hangon trilláznak. Énekük olyatén illúziót kelt, mintha érzékítı illatú, aranyló mézborral kenegetnék hallgatóságukat. Nashua tarkótól ágyékig összeborzong. Szájához emeli, óvatosan megnyalintja kézfejét. Sajnálkozva állapítja meg: bıre nem mézbor íző. Lehunyt szemmel hallgatja tovább a simogató-gyönyörködtetı madáréneket. Egyszercsak gyanítani kezdi, hogy most már mindörökre libabırös marad. Rémülten feltekint. Jassal rúgtat elıtte. Rengeteg szálú, kékezüst fényő, győrős haja a nyargalás ütemére lobog, akárcsak az alatta ringó Aldato királyian dús, hullámos farokszırzete. Mén és lovasa összeolvadtan, egyszerre mozog a vágta ritmusára. A látványtól bővölt Nashua zsigereiben felcsendül egy régi dal, amelyet nem volt szabad énekelnie, de még csak nem is hallgathatta azt, „ehhez te még kislány vagy” mondták neki, s nevettek. İ persze megvetıen úgy tett, mintha oda se

figyelne, vagy utálkozást mímelve befogta fülét, így aztán megannyiszor részesült az érthetetlen, felkavaró, furcsa élményben. S most, a férfias harmónia igézetében úgy érzi: zenét lát, Aldato és Viador alakjában testet öltött AZ A DAL. A felismerés dermedtre riasztja. Amint moccanni képes, a ló oldalába vágja sarkait. Jócskán lehagyja Jassalt. Hátranézve rádöbben, hogy látta már ezt a kísértı képet: a felé közelgı, nyőgözı szépségő mént és lovasát, vágtaritmusban lengedezı, fekete sörényüket, a paripa éjsötét színő, csillagporos szemét, tágult orrlikát, és a férfi rászegezıdı, tengerkék tekintetét, arcán a gyógyuló seb hegét, a körülöttük szálldosó, színpompás pillangókat, a föléjük kereklı égbolttal. Csakhogy akkor Maszlag szétnyilazta a gyötrı álomképet! A sárga kanca döccenve megáll. Viador a lány mellé rúgtat. Csípıjét elırebillenti, s a megtorpanó Aldato nyakára ejti a szárat. – Mi van, cinka? Miért nézel így? – Hogyan nézek? – Bántóan. – Bántóan?! – szisszen Nashua. Holott halálbiztosra vette, hogy ilyetén mély érzéső nézéssel férfiszemélynek még sosem volt találkozása! Jassal az elsı, akit ekkora megtiszteltetés ért. És ı mégse méltányolja! A bimbó hirtelen oldalba pöccinti a kancát. Repülıvágtában hagyja el a kínos közelséget. Mérgesen gondolgat Sandonra, aki itt örömest letelepedne, merthogy lelke megtért! Micsoda?! Itt?! Amióta ı betette a lábát Lélekföldre, egyfolytában lobogó máglyán érzi magát, feldúlt, zaklatott, légszomjas, izzadós, hideglelt, álmatlan, zizegıs, idegroppant! El innen! Viador elhőlten mered utána. Fel nem foghatja, mi ütött a cudar szüleménybe. Gyanítja, hogy jót tenne neki néhány

baráti szó. Amint ez átsuhan agyán, Aldato a sárga ló nyomába rugaszkodik. A meglepett tusázó elıbb visszanyeri egyensúlyát, majd közli a ménnel: – Sandon baráti szavaira gondoltam. Késı, nyílsebesen beérik a lelassult sárgát. Jassal elkapja s megrántja a lógó szárat. A kanca megáll. Nashua lehorgadt fejjel gubbaszt a nyeregben. Haja eltakarja az arcát. – Mi rosszat mondtam? – kérdezi a férfi. – Mostanában a szokottnál is hibbantabb vagy. Na, nézz rám, gyerkıce! Mi ütött beléd? – Hibbant vagyok? Gyerkıce? – hüppög egy felismerhetetlenül bús hang a sötétvörös hajzuhatag fedezékében. – Anyámmal akarok beszélni! Jassal megreszelgeti a torkát. – Nos. İ meghalt. Nem emlékszel? – Akkor atyámmal! Fivéremmel! Igen! Most azonnal a térdemre akarom ültetni Cabart vagy Tintót! Mint máskor, ha valamelyikünk gondban-bajban volt! Velük majdnem mindent megbeszélhettem! – Nem segíthetek? – Te?! – hörren a kérdezett. Haját hátravetve felsandít. A férfi érzi, hogy menten meghatódik, elgyengül és recegıs lesz térdben, hiszen könnyeket lát a smaragdzöld szempárban. A könnyezés pedig kivédhetetlenül, megannyiszor megtöri a fajtáját. – Semmi baj! – nyögi. – Ne bömbölj! Semmi baj! – Szerinted bömbölnék, ha nem volna semmi baj? Minek nézel engem? – Komolyan hallani akarod? Ha felelek, se vége, se hossza nem lesz a zokogásnak! – Jól van, felelj, ha mersz! – Tıled kéne félnem?

– Hogy utállak, Hısök Hıse! Inkább lennék a sárkányé, mint a tied! – Nincs akadálya. Feltéve, hogy Lekid is egyetért. Nashua elkerekedı szemmel bámul az arcába: – És én hogy szerettem mesélni a rólad szóló történetnek azt a részét, amely így hangzik: „A hıs Jassal nem vetette magát küzdelembe. Csak megmutatta a fegyvereket, mint az igazi férfiak, mire az ellenfél azon nyomban elkotródott”. Mindig szándékosan elvétettem a szöveget, hogy még egyszer elmondhassam, újraízlelhessem a szavakat: csak éppen megmutatta a fegyvereket, mint az igazi férfiak. – Most is elvétetted – mutat rá Viador. – Így szoktam meg. – Mit akartál ezzel tudtomra adni? – Nem érted? – Nem értem! Követhetetlen vagy! Végül is megbocsátható: süvölvény-korban rettentıen zubognak a testnedvek. Ilyenkor sokan meg is ırülnek. Elszegıdnek a férfigyőlölı Riora istennı hívei közé, vagy hitleánynak mennek. Attól függıen, melyik isten imádását választják, némely pendelyesek még arra is képesek, hogy örök szüzességet fogadjanak! – Én is foglalkozom a gondolattal – mormogja a rügy. – Kolostorba zárkózom! Jassal a fejét ingatja. – Nincs az az isten, aki téged elviselne! Találj ki másféle élve eltemetkezést! Az örök szüzességet pedig felejtsd el! Ugyanis unalmas! Egyébként, ha emlékezetem nem csal, kezdetben még egyenletesen hibbant voltál. Mostanában szélsebesen váltakoznak ırjöngéses és nyugodtabb idıszakaid. – És még mi egyebet figyeltél meg rajtam? A férfi vállat von. – Tudod mit? Beszélgess Sandonnal. Vele sosem kötekedsz. İ is türelmes veled. Pompásan megértitek

egymást. – Odalöksz neki? – Ezt mondtam volna? – rökönyödik Jassal. – Jól van – sziszegi Nashua. – Legyen óhajod szerint! A tusázó jobb szemöldökét felvonva mered az elszáguldó pukkancs után, majd lassan a balt is felhúzza. Hasztalan töprenkedik, képtelen megfejteni, mi ütött a pötyke lyányba. Nashua eltőnik a horizonton, Viador bevárja társait. Igyekszik olyan képet vágni, hogy annak láttán ne legyen kedvük a szotykos holléte felıl érdeklıdni. Nem is kérdezısködnek, még a tompa esző Azin sem. A sokasodó pillangókat csodálják, a festett üvegablakhoz hasonlatos szárnyúakat, az arcmást-szempárt tükrözıket, a csontkoponyásakat. A sárga-barna csíkosakat, a piros alapon fekete pöttyöseket, a fekete alapon sárga foltosakat. A nyílméreg-béka tarkákat, a gyémántos ragyogásúakat és ezersok másfélét. Dombok közé érkeznek. Szanaszét szórt, zöldre lombosodott sziklák, kövér gyümölcsök terhétıl roskadó, illatos bokrok, valamint fátyolos levélzető, lilálló és lángpiros virágfürtöket ringató fák szegélyezik a völgyben kanyargó ösvényt. A fák kérgén, a lombokon, a köveken, mindenütt, amerre néznek, pillangók pihennek, lebegnek, kavarognak. Leülnek az orrhegyükre, hajukra, kezükre, a lovakra ereszkednek. Surrogva ellepik ıket, Parányi pontokból lévı szemük minden félgömböcskéje a környezı világot, a rájuk bámuló személy mását ragyogja vissza. Megpillantják Nashuát. A lány a pillangókkal borított kanca mellett térdel, és egy törpével cseveg. Az apróság csatos cipıt, buggyos szárú térdnadrágot, fodros gallérú inget és lengeteg madártollakkal ékített, csámpán feltett kalapot visel. Hosszan megnyúlt, nyakba lógó fülcimpáján ékszerbogarak díszlenek aranykarikák, kicsiny

csontocskák himbálóznak. Íves körmő, hosszú ujjain befoglalatlan türkiz, smaragd, rubin, zafír és topáz kövek szikráznak éppen úgy a bırébe süppedten, amiként Santo nemeskıvé vált szeme tündököl Jassal homlokán. A közelgı lovasok észleltén a törpe két kézre kapja a fejét. – Jaj, jaj, jaj! – sopánkodik. – Lassan léptessetek! Ne érjetek hozzájuk! Ne nyúljatok a szárnyukhoz, se a csápjukhoz! A lábukhoz se! Óvatosan lélegezzetek, le ne fújjátok a hímporukat! Roppant törékenyek! Módfelett kényesek! – Te vagy a...? – kérdezné Sandon. A törpe közberikkant: – Én hát! A Pillangószurdokban jártok. Bár sejtelmem sincs, miért jöttetek erre! Itt csak bajt okozhattok! Ha csupán egyetlen lepkécskémnek is bántódása esik, végzek veletek! Van egy csomó mérgem! Zöldek, habosak, gyilkosak! – Nem bántjuk ıket – ígéri Jassal. – Ha akarod, még az ugrifüles süvölvényt is itthagyjuk neked! Legyetek boldogok. Ég veled! Aztán mégis marad, ugyanis a törpe kiölti s felpödri keskeny, hosszú nyelvét. Miközben karikát formáz belıle, szaggatott, rikoltó hangot ad ki. Ennek hallatán két hatalmas lepke csap le a fakoronából, egyenként akkorák, mint csıszük. Vállánál megragadják és felemelik az apróságot. A magasban forgatják, táncoltatják, spirálban röptetik, zuhannak vele, hempergetik és lóbálják. A törpe szétvetett lábakkal, kacagva élvezi a repülést. A lovasok fölött lebegtében újfent karikát pödör a nyelvébıl, és fültépı rikoltást hallat. Ezúttal egyetlen, óriási hímporos suhan elı a lombok közül. A hatalmas pillangó számos lábával hátulról átöleli Nashuát, és felkapja a levegıbe. Fénylıen zöld, piros, kék és sárga szárnyfoltjait aranyszegély különíti el egymástól. A színpompás mintázaton keresztülragyog a lombok által

megszőrt, üvegzöld napfény. Nashua karjait lengetve viteti magát a könnyedén szárnyaló, erıs pillangóval. Nyakmeredten bámuló társai úgy látják, mintha az ı testébıl sarjadnának a színes üvegtáblához hasonlatos, meseszép ragyogású szárnyak. Mintha átváltozott volna. – Pillangóval szárnyaló tündérkirálylány! – lelkesül Azin. Szívesen össze ütögetné lapáttenyerét, de észben tartja a törpe csısz intelmét, és nyugton marad, nehogy kárt tegyen valamiben. Nashua lágyan röpköd, zúgva suhan, finoman szitál. Légi bukfencet vet; égre száll, mint a füst. Süvítve zuhan, többször átfordul, majd a levegıre hasal, és állni látszik rajta. Mindeközben hangosan nevet, énekel, s fel-felszisszen örömében, amikor röptetıje újabb és újabb mutatványokkal kápráztatja ıt és publikumát. Véges-végül az óriáspillangó földet ér vele, kiengedi testét a karolásból, és búcsúzás nélkül elhussan. A lány hosszan utánabámul, majd a bővöletbıl eszmélve körbepillant. – Mi már nem is tetszünk neked, ugye? – fintorog rá Sandon. – Hát... – hebegi a bimbó. Megérinti homlokát, ám ettıl nem szédül kevésbé. – Maradj csak itt, ha már ennyire élvezted – int búcsút Jassal, sarkával megbökve lovát.

A tusázó haragszik magára. Nem érti, mi történik vele, márpedig ı győlöl zagyva állapotban leledzeni. Bosszantja a hirtelen rátört (már-már lányos) érzékenység és rejtelmes zaklatottság. Hasonló gyötrelmet szenvedhetnek el azok, akiket morzsánként,

elevenen falnak fel az óriáshangyák, pusztán annyi a különbség, hogy kínjai ıt belülrıl zabálgatják. S mintha mindez nem volna elegendı a dúltsághoz, a smaragdkı forrósodik a homlokán, mióta elhagyták a Pillangószurdokot. Az ezüstkígyó tekergızik a nyakában, tetézetként ingerülten csapkod a farkával, akárha az ı bosszússágát tükrözné. Vércsepp-piros, hajnallatkék és fehér virágokkal telehintett, füves síkságra érkeznek. Az eléjük terülı, szemkápráztató mezıt a Lélekföldet határoló tőzsövény zárja le. A rájuk várakozó sárkány a lángfal közelében szunyókál. Lekid felé száguldván Jassal hátrapillant. Mytia és Azin mögötte vágtázik. A sötét hajú lány ficánkolós, kecses, aranyszínő hátason ül. A toronyember négyszer akkora, buja sörényő, rojtos bokaszırő patást hajszol. Sandon hatalmas, színizom, parázsfényő csıdör nyergében ringatózik. Viador gyanítja, hogy az ifjú lányok álmaiban szakasztott ilyen tincses hajzatú, széles vállú, izmos combú, remekmívő, férfias, karizmatikus lovasok nyargalásznak, szemhunyástól kakasszóig. Hohó, fruskák! Ébresztı, íziben! A következı pillanatban rádöbben, hogy máris helyet cserélhetne Maszlag pappal. Emiatti pulykamérgében csaknem lezuhan a lóról. Holott Aldato simán, zökkenetlenül viharzik a pikkelyes felé. És persze a menet végén rúgtató, cserfes szülemény is észleli az ı veszélyes megingását. Sarkával megpöccinti a fekete paripa oldalát. Kiemelkedik a nyeregbıl és elırehajol a ló nyakán. A király ménje, rangjához méltón, megtáltosodik. Elnyúlt testtel, lobogó sörénnyel röpül a talaj fölött. Messze maga mögött hagyja társait. Azután átúszik a testes sárkány fölött, mert siettében képtelen megállni elıtte. Annak túloldalán lelassul, jókora kört ír le körülötte, végül kifulladtan megtorpan. A szunyókálásból felzavart lángfúvó Jassalra förmed:

– Csak szólj, ha nélkülem akarsz átgázolni a lángfalon! Akkor nem veszıdöm tovább veletek! Hol voltatok mostanáig? Mi tartott ennyi ideig? – A fejtegetéseidet emésztgettük – feleli Viador. – Gyerünk, csinálj átjárót! Hadd robogjak kifelé, mielıtt eszemet vesztem az itteni idilltıl! A sárkány gonoszul elvigyorodik. Szeme méregzöldre sötétül. Függıleges pupillája lüktetve szélesedik-keskenyül. Második ujjával megvakarja orrhegyét, majd bekapja s megszörtyögteti horgas körmét. – Akarsz egy képmást a válladra? – kérdezi. – Régen sem akartam, mikor a Szörnyetegek ellen harcoltunk. Emlékszel? – Sok mindenre emlékszem – bólogat a pikkelyes. – Tudom, hogy akkoriban inkább vakítást, herélést ajánlottam a magadfajtának, semmint bırfestést. – Megvárom a következı ajánlatodat. Nyiss utat! – Máris! – szól a sárkány negédesen. – Miért menekülsz? Ég a házad. Hısök Hıse? Bajban vagy, Legendák Lovagja? Nem akarsz inkább itt maradni? Távol a harcolástól, Fivérektıl? Mióta ismerlek, futsz, rohansz. Neked mindig úton kell lenned? Állj már meg! Vegyülj szóba magaddal! – Ácsorogtam épp eleget. Deniqnél. – Jutottál valamire? – Te mire jutottál a barlangodban? – Sokkal jobb vagyok, mint hajdan. Aranyosabb, helyesebb lettem. Jassal felnevet. – Nem hiszed? – hörren Lekid. – Kérdezd meg Mytiát! Nashuát! A tusázó tovább mulat. Fejét is hátraveti nevettében. – Helyes és aranyos? Eressz ki innen, cicuskám! Odaérkezı társaira tekint. Észbe idézi, hogy ı a vezetıjük. – Mindenünk megvan? – kérdezi Nashuára nézve.

A lány hátrafordul, megtapogatja a málhazsákot. Visszapördül, fellebbenti a kacola sörényét. Alápillant, bólint. – Fóliáns, Trim rendben. Belenézzünk a könyvbe? Akarod? – Fél ı attól! – csúfolkodik a sárkány. – Na, menjetek már, mielıtt visszaszundizok! Azin olyan képet vág, mint akinek varangyot vágtak az arcába. – Akkor hát okádj egy jót, mielıtt visszaszundiznál! – rikoltja. Lekid kitátja a száját, és méltóságteljes undorral böffent egyet. Jókora gömb alakú, sőrő füstgomolyag lódul az óriás felé, megüti annak homlokát, lepattan róla, s lágyan tovalebeg egy lélekföldi fuvallattal. A pikkelyes diadalmasan sarkon fordul, a lángfalhoz hömpölyög. Köhint, krákog, harákol néhányat. Két kézzel megütögeti a mellkasát, gargalizál, hangicsál. Azután elbıdül. A torkából elıtörı tőznyelv összerobban a kerítéslángokkal. Recsegve-ropogva, üvöltve csapnak egymásnak. A tőzsövény lekushad. Megalázott hördülés kíséretében, szekérnyom-szélesen félrehúzódik. Ám továbbra is fenyegetıen üvölt, bömböl, dübörög. Jassal jeladására elsıként Azin száguld át a levegıtlen, forró katlanon. Nyomában Mytia vágtázik. Mögötte Sandon következik. Nashua, s végül Viador robog a volt harcszolga után. Koponyájukat csaknem szétvetik a hegyomlás-hangos zajok: önnön neves szívdobbanásaik, a kushadó lángfai szörnybıgése, az ellentüzet öklendı Lekid üvöltése. Amikor épségben átérnek a halálforró csapáson, örömükben ık is kiáltozni tudnának. A pöfögı elnémul egy szusszanásnyira. Bár a zaj így is dobhártyatépı marad, a bimbó meghallja, amint Lekid rázendít kedves dalára. – Jaj, ne! – nyögi a lány.

Az Aludj, sárkány, álmodj, jóéjt! bömbölés hallatán a tőzkerítés jókora szakaszon narancsszínőt lobban, majd kihuny és elhamvad. A kialudt lángfal sercegı parazsa fölött átbámulva látják, amint a pikkelyes a szárnya alá dugja a fejét, és állva elszundít. Az üszök hirtelen erıre kap. Álomsebesen átszínesedik. Felizzik, szikrazáport lövell. Életre lobbantja a tüzet. Lekid eltőnik az újfent felmagasodó lángfal mögött. Körülnéznek. A lélekföldi mezı mása terül köréjük. Sehol egy lélek; pillangó sem lebben. Kaszáló gojlákat sem látnak. Mégis bántó elıérzet települ rájuk. Különös fojtottság terjeng a levegıben. A kinti virágok fakultabb kékek és pirosak. A fehér szirmok piszkos árnyalatúak. A főszálak kevésbé délcegek. Szél zúg fel. Orrukat bőz facsarja. A nyergesek horkantva forgolódnak. Kitöréssel próbálkoznak, hogy elrohanhassanak. Mivel lovasaik keményen visszafogják ıket, riadalmukban felágaskodnak, hányják-vetik magukat. Jassal és Sandon is körbe-körbe forog két lábon táncoló paripájával. Minden idegszálukkal, valamennyi érzékszervükkel a környezetet tapogatják, firtatják, figyelik, szimatolják. Erısbödı surrogást hallanak. Akárha szélvihar közeledne. A szörnyalom-bőz fokozódik. Jassal kardot rántva fölfelé mutat. Fekete felleg robog feléjük az égbolton. Akár egy gigászi madarakból álló raj. Lassan kivehetıvé nagyobbodnak az ereszkedı szárnyasok. Ám ezek a jövevények nem madarak. Nem is lomha, káráló

röphírnökök. Nem is lángokádó pikkelyesek, levegıt szurkáló szárnyaik nem a jellegzetes .-.-.-.-.-.-. sárkányvonalat hagyják maguk után. Olyan nyomot vágnak, mintha gyilkosra fent pengével, V alakban hasították volna fel az égboltot. A sebes röptő, csúf lényeket vitorlaszerő, hatalmas bırlebernyegek röptetik. Bizarr szárnyaikat horgas végő tüskék szegélyezik. Lapítottnak rémlı testüket fénytelen, fekete páncélzat borítja, akár a rovarokét. Fejük hüllıszerően keskeny és megnyúlt. Hosszú állkapcsukban rettenetes fogsor villog. Óriási, sötét szemükben nem különül el a szembogár és az írisz, kötıhártyájuk is fekete. Hegyes fülüket csonttüskék karéjozzák, homlokukon sokszorosan megcsavart, hegyes szarv éktelenkedik.

– Azt beszélik, a Halálerıdben tenyésztik ezeket, Ermo szolgálatára – leheli Nashua, a feléjük süvítı szörnyeket bámulva. – De ez csupán szóbeszéd! Mendemonda! Még soha, senki sem találkozott velük! Csak kitalációk! – Ne áltasd magad – sóhajt Jassal. Sandonra emeli elkomoruló tekintetét. – Készen állsz a halálra? – Hol van Lekid? – bömböli Azin. A zuhanórepülésben közeledı szörnyetegekre szegezi kardját. Azután a feje fölé kapja pajzsát, és azon legott dobbant egy hüllıkatona. A becsapódás megbillenti a védıfegyvert, a csúszkáló rémlény karmai megcsikordulnak a fémen. Nashua továbbra is azt akarja hinni, hogy mindez csak látomás. A sárga kanca azonban nagyon is valóságosnak tartja a vészt. Eszeveszett pörgésbe kezd, forgolódtában az

összes égtáj felé egyszerre pattog, fejét lefelé rángatja, farát feldobálgatja, és a hátát is jócskán púposítja. Mindennek következtében sikerül megszabadulnia terhétıl. A levetett lány magasra repül, a hátas elnyargal. Röptében Nashua félelmesen közel kerül az egyik hüllıkatonához. Mire a szörnyeteg feléje csattintja a fogsorát, ı kettıjük közé rántja a pajzsot. Azután zuhanásba vált. Amint földet ér, szétbomló palástja páncélozást lebbent köré, fejére sisak kerül. Kardját elıhúzva próbál beletörıdni, hogy most kipróbálhatja Lélekföldön szerzett harci tudását. Bizakodón pillant a tőzkerítés felé, ám Lekid továbbra is odaát szunyókál. A hüllıkatonák földet érnek. Roppant karmokban végzıdı, ruganyosan izmos hátsó végtagjaik láttán a lány valamiért ezt gondolja: békacomb. Ezzel sem sokáig áltathatja magát. Ermo seregének egyenruháját viselı férfiak ugrándoznak le a szörnyetegek hátáról. Futólépésben eltávolodnak a közelbıl. Íjlövésnyi messzeségben megállnak. A parancsnoki sisakforgót viselı fickó állati torokhangon elbıdül. A bőzös lények támadásba lendülnek. Pengekarmú végtagjaikkal vagdalkoznak, rúgnak. Mindeközben röplebernyegük lebegtetésével zavarják össze ellenfeleiket. A tusázók kegyetlen kínok közt, gyorsan megtanulják, hogy ne hagyják magukat megbővölni a bırvitorlák által; hogy az ostromlók minden porcikáját tartsák szemmel, és óvakodjanak valamennyitıl. Legfıképpen a homlok közepén meredezı szarvat kerüljék. Szempillantás alatt kitapasztalják, hogy a nyálkás, matt páncélbırrıl lepattan a penge; hogy a legerısebb ütés sem képes leszelni a rémlények fejét vagy lábait. Sem kard, sem nyíl nem fúródik a testükbe, nem fogja bırüket. Egyelıre védekeznek, próbálják távol tartani maguktól a százképpen támadó, elviselhetetlenül bőzös, hörgı-morgó, fogcsattogtató, szökdécs mozgású hüllıkatonákat. Keresik

gyenge pontjaikat, ám ilyeneket sajnálatos módon nem találnak. Ezenközben sorban elvesztik halálfélelemtıl megveszekedett lovaikat. Végül már Aldato sem bírja tovább a páni félelmet. Lehajítja és sorsára hagyja Jassalt. Nashua villámgyorsan felismeri, hogy a gyilkolásra tenyésztett lények lesznek a harc gyıztesei. Ilyfélék ellen ı nem kapott kiképzést. Hátrál, elfut, odébb hemperedik. Félreüti lecsapó végtagjaikat. Ám hiába döf, szúr vagy suhint, a penge szikrázva elakad az áttörhetetlen páncélbırön. İ maga csupán azért lehet még életben, mert vértezete a szörnyekéhez hasonlatos. Valamit tenni kell. Torkaszakadtából szólongatja Lekidet. A lángfal ropogásától süketített pikkelyes gyanútlanul alszik tovább a tőzsövény túloldalán. Nashua immár Virtuo után kiabál, közben futva, bukfencezve menekül a kergetésében, ijesztgetésében módfeletti örömüket lelı, vele játszadozó hüllılények elıl. Hiába üvölti rekedtre magát, a fikarc varázsló sem kerül elı. Igaza lehet, hiszen a kezdetek óta oly sok mindenfélével ruházták fel ıket a különféle mágiások, hogy már nélkülük is meg kéne állniuk a helyüket. Akkor talán eljöhetne a Szellemsereg. Bármily szomorú, Skelo kordéja másfelé nyikorog. Nashua ugrál, szökdécsel, kivéd, hárít, menekül. Levegıje fogyton-fogy. Izmai reszketnek. Társaira pillantva látja, hogy ık is épp ugyanolyan bajban vannak. Sebtében elıráncigálja a varázsporos keverékkel töltött üvegcsét. Annak tartalmát a kardot tartó, páncélkesztyős kezére borítja. Menten próbára is teheti a csillámszemcsék hatásosságát. A rárohanó hüllıkatona megkísérli betakarni ıt a

tüskeszegélyes röplebernyeggel. A bimbó félretaszítja pajzsával a bırszárnyat. A szörnyeteg fedetlenné váló képébe pöccinti a varázsport. Ekkor odatoppan a következı rémlény. Ez is kap egy szórásnyit, éppen ama pillanatban, amikor rettentı szarvával átdöfné a lány kezét. Nashua hátraszökken. A szörnyeteg utánaöklel. Homloktüskéje viharsebesen közelít a lány fejéhez, hogy a sisakot átütve az arcába fúródjon. İ pedig a rostély résein keresztül látja a többszörösen megcsavart, iszonyú fegyvert, annak gyors növekedését. Jassal felméri, mi történik a pelyhessel. Félrerúgja a vele vívó szörnyet, a rárohanó másikat hanyatt löki a pajzzsal. Így némi lélegzethez jutván a szorongatott lány felé lendül. Rohantában ı is azt az acélfényő, tompán csillogó, rettenetes szarvat nézi. Tudja, hogy elkésik a segítséggel. Máris látni véli, mivé lesz Nashua élete, ha a csontfegyver a sisakon át az arcába hatol, és ekkor rádöbben: ı már mindörökre Hitehagyott marad. Ugyane pillanatban a csillámporral meghintett szarv felszikrázik, és visszarándul gazdája homlokába, akárha hirtelen becsörlızték volna. S azon nyomban kövér béka formájú bibircsók terem a helyében. Ez csapódik a bimbó sisakjához. A már amúgy is lélekszakadva hátráló Nashua fenékre huppan a béka-hátsó ütéstıl. A sisakrostélyon szétdurranó bibircsók leve a hökkent szörnyeteg szemébe fröccsen. A lány félrehemperedik a felé zuhanó test útjából. A hüllıkatona nem törıdik vele tovább. Üvöltve törölgeti a szemét. Idıközben az a rémlény, amelyik elsıként kapott a varázsporból, jócskán átalakul, ám harci kedvébıl mit sem

veszít. Tetıtıl talpig apró, szúrós kaktuszgömbökre emlékeztetı bibircsekkel lepetten is rohamot intéz a földön csúszkáló lánynál jóval kihívóbb ellenfélnek tartott Jassal ellen. A tornádóként közelgı Viador felfogja, hogy a pendelyes életben maradt, ám ennél sürgetıbbnek tartja, hogy hasznát vegye annak, amit a szemét dörzsölve fetrengı, óbégató szörnyeteg akaratlanul a tudtára ad. Így aztán felegyenesedve várja az ostromlót. Pajzsával félretereli a figyelemelvonás céljából mozgatott bırlebernyeget, és a másik kezében tartott karddal a hüllıkatona szemébe döf. A szörnyeteg sikoltva lehanyatlik. A békabibircses rémlény megfeledkezik a szemét maró kínról, amint felorrol a társa hullájából ömlı váladékok ingerlı illatára. Szörtyögve szimatolni kezd. Hamar felfedezi, merre találja a táplálékforrást. Elindul, vérszag iránt. Mytia még nem tudja, hogy megkerült a hüllıkatonák sérülékeny pontja, mert éppen hanyatt vágódik egy irdatlan erejő rúgástól, ráadásképpen a kardját, pajzsát is elejti. Támadója szétvetett lábakkal megáll fölötte. Nekiveselkedik, hogy szétmarcangolja prédáját, és efölötti izgalmában rányáladzik. Mytia a sarkával rúgja hátrább magát, azt remélve, hátha kicsusszanhat a föléje tornyosuló, habos nyálat folyató szörnyeteg alól. Látván, hogy a hüllıkatona élvezi az ı félelmét, nem hagy fel a sajátos háton kúszással. Hadd szórakozzék a rusnyaság, miközben ı a térdvértje alá csúsztatja két ujját. Körmei hegyével elıcsippenti titkos fegyverét. Váratlan felüléssel a rémlény lágyékába vágja a hosszú fémtőt. Ezen a ponton nem lel páncélbırt. A gyilkos tő mélyen a szörnyeteg altestébe fúródik. A katona összeroskad kínjában. Görcsösen rángatózva

hempereg a főben. Mytia kimászik alóla. Felkapkodja fegyvereit, és újabb küzdıfél után néz. A haldokló közelében harcoló rémlény ellép a vele vívó Sandon elıl. Tágult orrnyílásokkal szimatolgat. Láthatóan vívódik, nem tudván eldönteni, embert öljön-e, vagy inkább sérült, vérzı társát falja fel. Mivel az ember, épségben lévén, nem áraszt ingerlı szagokat, a sebesültre esik választása. Zsoldos észleli, amint Jassal a második hüllıkatonát szúrja szemen, de Mytia felfedezését is a magáévá teszi. Immár nem tőnik lehetetlennek, hogy legyızzék a bőzös rémségeket, jóllehet azok sebezhetı pontjaihoz nem könnyő hozzáférni. Nem kell kiszemelnie a következı ellenfelet. Az választja ki ıt magának, és menten neki is ugrik. Sandon egyetlen hunyorításnyit késlekedik a támadó fogadásával. Éppen azt bámulja, amint a másik rémlény szimatolgatva begörbíti ujjait, és pengekarmait haldokló társa mellkasába vájva, erıteljes mozdulattal felhasítja annak páncélbırét, majd a vértezet alól elıbukkanó, véres, nyers húsra hajol, és fogaival szakít belıle. Két harapással eltünteti az izmokat, áttöri a bordákat, a harmadikkal a verdesı szívet tépi ki a mellüregbıl. Zsoldos örvendhet: a nekirontó hüllıkatona is megosztja figyelmét a vele folytatott küzdelem és az ínyeskedés között. Így mintegy felkínálkozik neki, hogy próbáljon vele szerencsét. Sandon a lábához engedi a pajzsot. Felszabaduló kezével tırt kap elı. Kardját a szörnyeteg szemébe, tırét annak lágyékába vágja. A halálsikoly hallatán immár elképzelhetınek tartja, hogy mégiscsak túlélik a csatát. Nashua töpreng, mire emlékezteti ıt a rémlény páncélbırtépı mozdulata. Tüstént megvilágosodik. Lekapja fejérıl a sisakot, kirántja hajából a Pocmók által könyvjelzıként használt madárlábat. Az eszköz karmos végét a felé száguldó

szörnyeteg nyakába vágja, és teljes erıbıl megrántja azt. Sikerül! A meglepett hüllı a nyakáról, mellérıl lefittyenı páncélbırre mered, majd íves nyelvcsapással megnyalja saját vérét. A lány elhőlten szemléli, amint a szörnyeteg felhabzsolja önnön szerveit. Révületben észleli, hogy Jassal megáll mellette. A férfi a pengét Nashua elé tartva, két kézzel markolja kardját. Bár egyetlen szót sem szól, a bimbó érti óhaját. Bólint, és csillámszemcsés kesztyőjével végigsimít a fegyver vasán. Viador fejbiccentéssel köszöni szívességét. Kiszemeli a legközelebbi rémlényt. Nem tudhatja biztosan, mi várható a varázsporos kardtól: a penge válik bibircsessé, vagy az, akit eltalál? Esetleg megtörténik, amit ı szeretne, s a fegyver leküzdi a hüllıkatonák páncélbırét. Vagy ı meghal. Elrugaszkodik a talajtól. Fél térdre érkezik a kiszemelt szörnyeteg lába elıtt. Talpra szökken, megsuhintja a kardot. S a késve felocsúdó rémlény suhogva tovaszálló feje után tekint. Érzékeli a homlokán lüktetı kı által mutatott képet. Két kézzel markolt kardjával hátradöf a válla fölött. A mögötte alattomoskodó hüllıkatona hörrenve leroskad. Azin utálkozva nézi, mit mővel a győlöletes ellenség. Felzabálják sérült társaikat, saját magukat. Megtébolyodnak a sebzett hús, a vér szagától. İ képtelen kárt tenni bennük. A küzdelem kezdete óta dobálgatja, rugdalja s csapdossa egymáshoz ıket, de még csak megsebezni sem bírta egyiküket sem, nemhogy megölni. Pedig örömest szétszaggatta volna a Mytiát leterítı rútságot. Bénító szívfájdalmat élt át abban a percben. Túlságosan messze csatázott tılük, a szörnyeteg nem is hallotta, mikor

odabömbölte neki: nem szeretlek! A gyızelem istenének hála, Mytiára hatott a harci kiáltás. A toronyember majdnem sírva fakadt megkönnyebbülésében, midın a lány megtalálta a teste fölött nyáladzó pocsékság gyenge pontját, és beledöfte a gyiloktőt. Aztán Azin megsérült. A vele küzdı szörnyeteg megsuhintotta ıt csonttüskés bırlebernyegével. Az egyik tüske felhasította nyakán a bırt, a mellvért és a sisak közötti fedetlen részen. Azóta a szörnyetegek szimatolva méregetik az izgalmasan szagosodó, vérzı óriást. Még egymás zabálgatásával is felhagynak, hiszen az ı húsa jelenti számukra az igazi ínyencfalatot. Nashua látja, amint a falánk tenyészlények kerülgetik, közrefogják a toronyembert. Az ravaszkodón megpróbál behúzódni egy haldokló szörnyeteg mögé, hátha annak vérszaga eltereli róla a figyelmet. A vergıdı rémség már fel sem fogja, mi történik körülötte. Haláltusájában tébolyodottan fetreng és vakon ide-oda vánszorog. Azin vele együtt jön-megy, hempereg. Hiába cselezget a fedezékben, a hüllıkatonák ıt akarják. A bimbó átcsörtet a toronyembert veszélyeztetı, rá figyelı győrőn. Dühödten meglengeti a kezében tartott páncéltépıt. Felhasítja a legközelebbi szörnyeteg sebezhetetlennek hitt bırét, és Azinra mered. Az óriás értın bólint, majd nem szeretlek! bömböléssel a sebbe döfi kardját. Gyermekarca mosolyra derül az örömtıl, hiszen most már tudja végre, miként gyızheti le az utált szörnyeket. Elveszi a felé nyújtott páncéltépıt. A madárkarmos eszközzel int a lánynak hogy siessen innen minél távolabb. Ekkor a megbontott győrő mohón köréjük zárul. A szörnyetegek morogva-hörögve támadnak. A közelükben harcoló Mytiát lefoglalja a viadal.

Jassal és Sandon rohanvást indul feléjük. Azin fenyegetıen hadonászik a páncéltépıvel. Körbe-körbe forognak, s közben nagyon gyorsan összeszámolják a rájuk szegezıdı szarvakat, csonttüskéket. – Csússz ki innen! – súgja Azin. Nashua lázasan tővé teszi palástját. Elırántja az imént kiürített üvegcsét. Kesztyős kezére rázogatja a por maradékát. Már csak néhány csillámszemcsét képes elıcsalogatni. Csodaporos ujjával gyorsan végigsimítja a toronyember fegyverét. A maradék egy szem csillámot a saját pengéjére pöcköli. Gyanítja, hogy ezúttal elmarad a varázslat. Azin felszakít egy hüllıbırt az ezüstnyelő karommal, és a sebbe döfi a kardját. A katona lehanyatlik. Jassal és Sandon a szörnyetegek mögé érkezik. Azin ráeszmél, hogy az ı vérszaga immár félresöpri a falánk rémlények életösztönét. Magához karolja Nashuát, körbepördül vele. Fordultában teljes erejébıl megsuhogtatja a kardját. Megsebezni ugyan nem képes a bırlebernyeges, csonttüskés szörnyeket, de talán feldöntheti ıket. Amint azok térdre buknak vagy megbillennek, áthajítja fölöttük a karjában tartott lányt. Jassal készül elkapni a feléje repített bimbót. Ekkor az egyik felbuktatott rémség talpra ugrik. Szarvát szegezve a magasba szökken. Viador tüstént letesz arról, hogy tompítsa a lány leszállását. A támadó szörnyeteg legalább háromugrásnyira van tıle. Tudja, hogy nem érhet oda idıben. Célba veszi az orv katonát. Kardja süvítve ellódul. Az irtózatos szarv megközelíti Nashuát. A szörnyeteg még magasabbra rúgja magát, hogy biztosan elérje a fölötte röppenı lányt. A kard a mellkasába csapódik. A sérthetetlennek hitt páncélbırt átroppantva keresztüldöfi a szívét.

A hulla elvágódik. A rügy lezuhan. Fejét egy kıbe ütve derős öntudatlanságba szenderül. Halántékáról vér szivárog a nyakába.

Jassal körbenéz a harctéren. Kimúlt és haldokló szörnyetegek hevernek körülöttük. A bimbó pihenget a földön. Távolabb Ermo katonái hajkurásszák az ı lovaikat, mivel a döglött hüllılényekkel már aligha repülnek vissza a Halálerıdbe. Sandon és Azin is szeretne a lókergetıkhöz rohanni. – Ne fáradjatok – sóhajtja Viador. Ledobja sisakját. Leroskad mellé a főbe. – Nem szeretem ıket! – bömböli az óriás. – Én sem – szól sötéten a tusázó. – Hadd szálljanak nyeregbe. Lovaink majd idehozzák ıket. Túl kimerült vagyok a szaladgáláshoz. – Ennyire megbízol Aldatóban? – csodálkozik Sandon. – Úgy emlékszem, hátasaink a vészben faképnél hagytak minket. Viador vállat von. – Az is lehet, hogy mindez nem érdekel. Most szeretnék egyedül maradni a kézremegésemmel. Meg a térdemével. Utóbb leinnám magam. Végül lefeküdnék, hogy rémálmodjak egy jót. Van ellenvetés? Mytia harciasan lengeti a kardját. – Kapjuk el a mocskos disznókat! Mihez kezdünk, ha elviszik a lovakat? – Meghalunk – nyögi Azin, és szemléltetésképpen elvágódik a főben, hasmánt.

Nashua békésen hever mögöttük a fejét megsebzı kı mellett, lehunyt szemmel, pihentetı homályban. Egyszerre csak surrogást hall. Mintha valami mászna felé. Próbál visszaemlékezni, hogyan került a földre. Az egészbıl csupán annyi rémlik, hogy Jassal elhajolt elıle, miközben ı reménytelin repült felé. Ekkor valaki megnyalintja a halántékát. Az illetı szája módfelett büdös. Jassal feleszmél az ezüstkígyó tekergızésére. Santo szemével meglátja végre, mi folyik a háta mögött. Mire fegyvert ragadva felpattan, egy hullának vélt szörnyeteg a levegıbe rugaszkodik Nashuával, és elszárnyal vele. A lány zajosan tiltakozik az elragadás-hurcolás ellen. A hüllıkatona a mellsı lábai között szorongatja prédáját. Veszettül nyáladzik mohóságában, mégsem zabál belıle. Egyelıre beéri a vérzı halántékseb nyalogatásával. Úgy dönt, majd késıbb, a fegyveresektıl távol leereszkedik, és kényelmesen belakmározza zsákmányát. Megmarkolja a lány gallérját-tarkóbırét, felszabaduló végtagjával végigtapogatja a szerzemény testét. A vizsgálat eredményével elégedetten körbenyalogatja a száját. Sok-sok finom, kemény, izmos húsocska, zsenge bır; zsír alig. Mohó pillantással keresi a helyet, ahol leszállhatna lakmározni. Érzi, hogy rohamosan fogy az ereje. Végtére valaki kardot döfött a hónaljába, midın döglıdı társa májából csipegetett. Túléli. Mivel egymaga maradt, senki sem falhatja fel lábadozás közben. Elıször is jól bedızsöl, azután elbújik valahol, és ott marad, míg meg nem gyógyul. Nashua átgondolja, mit tehetne saját érdekében. Mytiának van igaza: minden ruharáncban legyen egy-egy cseles fegyver. İ vajon mit találna, ha végigkutatná magát? A varázsporos üvegcse kiürült. Talán a Szörnybarlangból csent skatulya segíthetne, hiszen az hajlamos újratelni, s

csillámporát rég nem vette igénybe. De hol van? Melyik ruharedıben? Mindkét kezét igénybe veszi a keresgéléshez. Na és, ha megtalálja a skatulyát, és behinti csodaporral a magasan repülı hüllıkatonát? Mi történhet? A mágiások jobbára tudják, mit csinálnak. İ csak csillogó szemcséket hajigál, és a következményen megannyiszor meglepıdik. Mi történhet? A szörnyeteg – hipp-hopp! – kutyává változik. Ez esetben ı háziasítja az ebet, és kész. Esetleg szoborrá dermedhet. Nem, az rossz varázslat, akkor lezuhannak. Felhagy a kutatással, ugyanis arra lesz figyelmes, hogy süllyednek. A rémlény összevissza csapdos a szárnyaival, ám alig halad, és mind kevésbé képes a levegıben tartani magát. Jassal biztosra veszi, hogy galambısz lett, haja kihullott, arca vénségessé barázdásodott. Amíg ı rohamosan megöregedett, Ermo hadosai hármasával felkapaszkodtak a becserkelt lovakra. A néhány lemaradt katona megpróbált lekardozni a többieket a hátasokról. Mindezt nem játékból mővelték, következıleg többen elhaláloztak. Így végül felfértek a paripákra, senkinek nem kell gyalogolnia: úgy gondolják, gyızött az igazság és az egyenlıség. A fegyveresek elindítják a patásokat a messzi-messzi Halálerıd irányába. Ekkor Viador füttyent. Aldato sarkon fordulva a gazdája felé lódul. A többi ló farokfelvágva követi a vezérmént. A katonák megkísérlik átvinni akaratukat a kergült hátasokra. Rángatják a szárat, rugdossák és ököllel is ütlegelik az engedetlen állatokat. Azok csak nyargalnak. Mikor kellıleg megközelítik a tusázókat, végleg megelégelik a durva bánásmódot, és elhajítják magukat a főben. A lótolvajok szanaszét repülnek. A kevésbé szerencsések a paripák alá szorulnak, és még akkor is ott idıznek, amikor

azok víg hempergésbe fognak. Azin, Sandon és Mytia magára vállalja az épségben maradt fickókat. Jassal fellendül Aldato hátára. Nem száguld messzire. Csakhamar megpillantja a szörnyeteget. A rémlény körbe-körbe röpköd egy rejtelmes pont körül. Csak kering és kering. Minden körrel lejjebb süllyed. A hangokból ítélve immár nem ı tartja fogva a lányt. Ellenkezıleg, Nashua csimpaszkodik elrablója mellsı végtagjába. Bátorítja, biztatja a kínlódó bestiát, arról gyızködvén, hogy a „döguci” virulóan egészséges, és kecsesebben szárnyal, mint egy pillangó. A tusázó megkönnyebbülten hallgatja a színjátékos becézı szavait, bimbóval ellentétben neki nincs kedve megvárni, míg a kiszenvedıben lévı hüllılény földet ér. Alányargal, és a hasába lendíti a kardját. – Ugorj! – tanácsolja Nashuának. A lány megteszi. Sejtvén, hogy ha elmulasztaná, az irdatlan holttest rázuhanna, s a talajba pépesítené ıt. Jassal igyekszik elkapni a lefelé hulló pendelyest, bár ehhez le kell gyıznije Aldato amiatti – természetes – berzenkedését, hogy a sziklaszerő, csonttüskés szörnytetem is vészesen süvít feléjük. Hajszálosan, de sikerül. Nashua a férfi karjaiba pottyan. Aldato megugrik velük. A hullakatona a hátuk mögött döndül a talajba. İk egyensúlyukat vesztve lefordulnak a ménrıl. Odalenn egy emberként adják át magukat a boldogságos ideg-összeroppanásnak. Elsı rohamukban összesimítják arcukat, kézzel-lábbal ölelıznek. Mindeközben lejtıs domboldalon gurulnak, hol a férfi, hol a lány kerül alulra. A második idegroham során észlelik, mily zavarbaejtı

dolgot mővelnek. Hamar elengedik egymást, a férfi felhúzott térddel a hátára fordul, karjával eltakarja arcát, és fanyar nevetésben tör ki, a lány hasra fekszik mellette, és ı bizony sírva fakad. A harmadik, csillapodó fázisban mindketten a hátukon hevernek, felemelt kezüket szemlélik, s azon vitatkoznak, melyiküké vibrál-reszket látványosabban, majd ugyanezt felhúzott térdük rándulásain-kilengésein is lemérik. Természetesen a színjátékos nyeri a vetélkedést, Jassal szerint csalással. Utóbb, már higgadtan, a lány megjegyzi: – Azt hittem, a hısök sosem félnek. Hírbıl sem ismerik a reszketést, könnyeket. – Igen, tudom: furcsákat hiszel. – Most már kezdek beletörıdni, hogy emberi lény vagy, akárcsak én. De azért sajnálom. – Mindketten jobban jártunk volna, ha nem jövök ki a hısénekbıl – dörmögi Viador. Talpra kászálódik, a hüllıkatona teteméhez lépdel, kihúzza belıle a kardját, megtörli a főben. Csettint Aldatónak, nyeregbe lendül. Visszavágtáznak társaikhoz. Azok éppen Lekidnek ecsetelik a történteket. Az imént érkezett sárkány bamba képpel, félálomban hallgatja ıket. Mivel éppen egy szörnytetem mellett tottyant a hátsójára, szórakozottan babrálja a hulla csonttüskés, csaffadt bırlebernyegét. Jassal megfogja a sárga kancát, átkutatja a málhazsákot. Kezébe veszi az Új Szent Könyvet, de nem üti fel a fedelet. Nashua ellenırzi, megvan-e a Castaq királynak szánt Bőnpártoló Palást. A vigyormaszkos Trim is elıkerül a magas főbıl, karmos majomujjacskái között tucatnyi pórul járt bogárral. Rájuk villantja jókora, zöldeskék szemét, oly áhítattal, mintha isteneivé fogadta volna ıket, s a szájába tömi a zsákmányt.

– És most? – torpan meg az élen lovagoló Sandon néhány ligettel, emelkedıvel, erdıséggel arrébb. Hegytetın állnak, lábaik elıtt mélységes völgyszakadék tátong. A szemközti hegy – és a fennsíkján épült királyi város – meglehetısen távolinak tőnik, nem is annyira a messzeség miatt, inkább azért, mert csupán egyetlen módon juthatnának oda: a két magaslatot összekötı, végtelenül hosszúnak rémlı, nyomasztóan hintáló, szalagszerően keskeny hídon kéne átkelniük. Még ez sem jelentene komoly akadályt. Hanem a lélegzetállító híd mindkét végét csapórácsos, impozáns ırtorony zárja le. Fegyveresek meredeznek mindenfelé, íjászok, parittyások cirkálnak a mellvéden. Az ırök nem Ermo seregének öltözékében pompáznak. İk a szomszédos birodalom, Eisona katonái. S mivel a Fivérek néhány nappal ezelıtt hadat üzentek királyuknak, valamint azt is megüzenték, hogy rövidesen saját igájukba hajtják alattvalóit, ıt felköttetik vagy tudományos érdeklıdésüktıl hajtva élve felboncolják, asszonyát, lányait, de még a fiát is megbecstelenítik, kincstárát kiürítik, az ırparancsnok hővös modorban közli a jövevényekkel, hogy Yloniából senkit nem enged át. Márpedig az ı útjuk Eisonán keresztül vezet. Ha kihagyják a hidat, csal körülményes kerülıvel juthatnak az Álmok Tengeréhez. Sandon próbálja megértetni a tiszttel, hogy sem a hadat, sem a többi arcátlanságot nem ık üzenték, hanem az uralkodásra méltatlan Fivérek. A talpig fegyveres azt feleli, átmehetnek, de elıbb le kellene gyızniük katonáit, vele együtt. – Legyızünk, nem gond – von vállat Azin. – Nemrég tettük a földdel egyenlıvé Ermo szörnyetegeit – csatlakozik Sandon az elıtte szólóhoz. – Még tılük vagyunk bőzösek, mocskosak. Épp ezért nincs is kedvünk megint

harcolni. Csak ha muszáj. Engedj át minket. Nem velünk álltok hadban. A parancsnok magas, keszeg férfi. Sötétkék nadrágot, galléros vértet visel. Könyökével szorítja oldalához a sisakját. İszülı, szıke haja a vállát verdesi, elöl a homlokába lóg. Egyenes vonalú, kétujjnyi szemöldöke alatt tágult-laza résben halpikkely színő szem úszkál, orra horgas, ajka nincs. Ha mégis van szája, akkor azt tökéletesen eltakarja hosszan lecsüngı, sárgás bajusza. Külseje ugyan nem tekintélyt parancsoló, ám modorából kitetszik, hogy nem érdemtelenül kapta tisztét. Végigméri a jövevényeket, majd a fejébe csapja sisakját, és így felel: – Egymagam végzek veletek. Egyikıtök sem ellenfél számomra. – Mi ez a hely? – pillant át a híd fölött a jégkék szemő lány. – Nagyotmondia? – Tılem sem tartasz? – firtatja Viador. A halpikkely színő szempár talptól fejtetıig megmustrálja a kérdezıt. – Veled két kardcsapással végzek – veti oda lekicsinylın. – Kettıvel? Túlbecsülsz! – Kezded velem? – érdeklıdik Mytia. Mielıtt a tiszt felelhetne, Nashua kedves hangon megszólal: – Úgy hallottam, királyodat régóta roppant gond bántja, mely még a hadüzenet okozta fejfájásán is túltesz. Azt beszélik, már minden lehetıséget kimerített, mégsem orvosolhatta a szörnyő bajt. Idegen földrıl is hívott segítséget, hasztalan. Mi eloszlatjuk a felhıket a felséges homlokról. Engedj át. – Uralkodóm búja-baja nem feltétlenül katonai megoldást igényel – feleli ridegen a parancsnok. – Tudom. Ezért ajánlottam fel a segítségemet. Egyenesen a palotába megyünk, beszélünk a felséggel, és orvosoljuk nagy baját.

– De én harcolni akarok veletek! – toppant konokul a katona. Nashua az égre pillant. Azután a férfira mosolyog. – Calif király nem fog örülni, ha megtudja, hogy saját kedvtelésedet elébe helyezed az ı érdekének. Ám ha küzdeni akarsz, tessék! – Menjetek! – morogja a lógó bajszú tiszt. – Ha megoldjátok a király gondját, nem marad el jutalmatok. Meglehet, még a három hercegkiasszonyt is nıül kapjátok! Példátlan boldogság, gazdagság lesz részetek! De mivel úgysem oldjátok meg a bökkenıt, hiszen ez még senkinek sem sikerült, nemsokára kullogtok ám visszafelé! És akkor majd megküzdünk! Átlovagolnak a felvont csapórács alatt. Bántatlanul elléptetnek a katonák mellett. Lekid fölöttük repül, szárnycsapásai nyomán az addig lágyan hintáló híd lengedezni kezd. Jassal a lányra pillant. – Elárulnád, mit mőveltél? – érdeklıdik. – Mi baja Califnak? Nashua vállat von. – Tényleg nem tudod, mibe keveredtünk? – nyögi Sandon. – Mégsem kerüljük el a harcolást? – A Pillangószurdokban súgta meg a törpe, mit kell mondanom, hogy átjussunk a hídon. Láthatjátok: nem tévedett, nem hazudott! – Eszerint elkerüljük a palotát – jegyzi meg Mytia. – Nem tehetjük – sóhajt a bimbó, a ringatózó híd túlsó végén magasodó vártorony felé mutatva. – Egyébként is, miért kerülnénk el? Megígértük, hogy segítünk. – De miben? – jajdul Viador. – Ha Calif régi baja jókorább, mint a Fivérek hadüzenete, akkor szerinted mi vár ránk? Hamarosan megtudják. A vacsorát Calif király társaságában költik el a várudvaron felállított hosszú asztalnál. Körös-körül fáklyafények táncolnak,

ám itt ez minden pompa s vigasság. A királyné, a trónörökös és a hercegkisasszonyok egy kisebb asztal mellett ülnek a fal tövében. Búsan falatozzák cipóból gyümölcsbıl és forrásvízbıl lévı eledelüket, ugyanazt, amit az uralkodó és vendégei fogyasztanak. A szolgálók lehajtott fejjel, szótlanul surrannak a bús család körül, mintha mindnyájan gyászolnának. Calif király széles hátú, szögletes arcú férfiú. Homloka erısen barázdált, a redık lefelé ívelnek, akárcsak hosszú szálú szemöldökének végei, valamint szemrése és a szeme sarkából szétágazó szarkalábak. Merész elıreugró orra félúton megtörik és lecsügged, orrcimpái szélesen ellaposodnak. Szájzugai fittyedtek, állhegye lóg. Nashua csodálkozik megjelenésén, hiszen a palotafolyosó falait ékítı festmények elegánsnak, derősnek ábrázolják az uralkodót és szeretteit. A képek tanúsága szerint az itt élık dúskálnak az örömökben, javakban, kicsattannak a boldogságtól. A festett királyné pozsgás arcú, ragyogó tekintető asszony, akit bizonyosan dédelget a szerelem. Vele ellentétben a fal tövében álló asztalnál étkezı teremtés arcbıre szürke, fonnyadó, sóvár tekintetébıl test és lélek éhe süt. A király erıtlen a bánattól. Ezért tanácsnoka beszélget a vendégekkel. A bölcs férfiú teljesen kopasz, fejbúbja kihegyesedı. Szemöldöke halovány, kerek szeme kavicsszürke. Orra gömböc, szája keskeny. Ujjai göcsörtösek, görbék, körmei sárgák. – Mint tudjátok, a felséges Calif hosszú ideje búslakodik, mert Piafro, az udvari festı hőtlenül elhagyta ıt – közli. S ezzel elhallgat. Méltóságteljes töprengésbe merül. A király lógó orral bólogat, sóhajtgat. Jassal együttérzıen arra gondol, hogy ez csakugyan szívettépıen szomorú, ám a két érdekelten kívül senki másra nem tartozik. Azt sem ildomos világgá kürtölni, ha egy nıszemély hagyja faképnél az embert. Pláne, ha a lelépı fél

egy másik férfi! Sandon úgy véli, azért nem ért semmit, mert szelleme kevéssé pallérozott az ilyetén emelkedettséghez. Mihelyst kivedlik a harcolós életmódból, tüstént könyvek fölé fog görnyedni! Azin nem foglalkozik az uralkodóval. Valójában ı a király! Utóvégre Mytia lábujjai az ı combján sétálgatnak az asztal leple alatt. A sötét hajú lány felér az óriás combtövéig. Immár ıt sem érdekli, hogy a festı csapodár. A bimbó vállán üldögélı, selymes bundájú Trim a szomorú vacsora potyadékait szedegeti az asztal szélérıl. Mielıtt a szájába tolna egy-egy cipómorzsát, a tanácsnokra vicsorgatja fogait. Nashua átfésüli emlékezetét. Hiszen ismeri a történetet! Szerepet is kapott a darabban! A koboldot alakította, aki végül mindent elsimít! Bár nem kérdezik, mégis megszólal, jóllehet tudja, hogy a fırangú táraságban ez akár még fejvesztést is maga után vonhat. – A Festı, Aki Nem Fest! – ujjong fel. – Ne bánkódj, király! Megmondom, mit tegyél. A tanácsnok felpillant a merengésbıl. Szemvillanásából kitetszik, hogy ı szereti megmondani, mi a megoldás a bajokra, mi több, ı szereti meghatározni azt is, mi a baj, de még az is lehet, hogy ı csinálja a galibát. – Senki sem tudja, mi a teendı – legyint a bölcs kopasz. – Miért éppen te tudnád, fruska? – Hogyne tudnám! – lelkesül a pendülı. – Holnap estére visszahozom Piafrót! – Nem csak az a fı baj, hogy Piafro elment – sóhajt Calif. – Tudom, az a gond, hogy nem pingál! – bólint a lány. – Igen ám, de ez nem így van, mert nagyon is fest ı! Csak titkolja! Megbántottad Piafrót mővészi mivoltában! Ismerd el,

király! Jassal az asztal alatt bökögeti csizmás lábával a bimbó bokáját. Ezzel körülbelül annyit ér el, mintha tilinkón muzsikálna a harctéren heverı hulláknak. Egyszerően nem indítja meg Nashuát. Mi több, a lány visszarúg, mégpedig jókorát. – Beletaláltam, király? – kuncog elégülten. – Láttam a képeket a folyosón, és a nyitott ajtókon belesve termeidben is. Piafro nagy festı, nem csak úgy mázolgat! De te jószágodként tartottad ıt, s miközben babusgattad, kegyeltetted, mint egy nemes paripát, megfeledkeztél arról, hogy legfıképpen tisztelned kéne! Ez azt jelenti, hogy beleszólás nélkül hagyod ıt alkotni. A mővész nem szolga, jól jegyezd meg! – A felséges Califfal beszélsz! – förmed rá ridegen a tanácsnok. – Vele hát. Te el is mehetsz! Különben mi a neved? – Ridolfo, hagyj magunkra bennünket! – szól a király. A bölcs kopasz szeme kidülled. Ilyet ı még nem hallott, mióta befolyással bír az udvarnál. A lány hessegetı mozdulatot tesz. – Menj hamar, Rinaldo! Kérlek, vezesd a szobájukba társaimat! – Ridolfo – fogcsikorogja a tanácsnok. – Jól van, elmehetsz – legyint Calif. – Felséges uram, ez a pór fruska tiszteletlenül beszél veled! Félek, ha magatokra hagylak, még kárt tesz benned! Minthogy Yloniából jött, akar merénylı is lehet! A helyedben börtönbe vetném, kínvallatóra fognám. – Régóta fondorkodsz az udvarnál? – szól közbe Nashua. – Szerintem Piafro ki fogja kötni: nem jön vissza, míg te itt vagy. Légy igazi bölcs! Menten vonulj nyugalomba legtávolabbi birtokodra! De elıbb hozass nekünk egy kancsó bort! Bort mondtam, nem vizet! Vége a gyásznak! Nem csak Ridolfónak esik nehezére a távozás. Jassal is

vonakodva vonul vissza. Nem veheti biztosra, látja-e még Nashuát. A lány tölt a szolgálóval küldött italból. Az egyik kupát Calif kezébe adja a magáét hozzákoppantja. – Egészségedre, király! Idınként muszáj, hangsúlyozom; muszáj kitárni az ajtót, ablakot! Csinálj huzatot, engedd be a tiszta levegıt. Zavard el a savanyú tanácsost. Menj az emberek közé, mindenfélék közé! Szerezz barátokat! Ellenséged már van szép számmal. Megjegyzem, vedd komolyan a Fivérek hadüzenetét, mert ık aztán vészgonoszok! Beszéljünk Piafróról. Nem te vagy az elsı, akivel ilyesmi történik. Lássuk csak, mi történt? Piafro festett, és ti kedveltétek képeit, mert megmutatták, miként éljetek. Kisvártatva úgy véltétek, ezt ti sokkal jobban tudjátok, és megköveteltétek, mit hogyan fessen, nem igaz? – Honnan tudod ilyen részletesen? – hüledezik Calif. – El fogom mondani. A mővészet tükör, király! Kissé persze másít, torzít, szépít, alakoskodik, igazít; felemel, letaszít. Ez azért van, mert nem irántad alázatos, hanem tárgya iránt. Épp ezért nem is téged szolgál, bármennyire is te vagy a felkent uralkodó. S mint ilyen, sokkal jobban jársz, ha engeded ıt olyannak lenni, amilyen. Ugyanis a mővészet élılény. Neked kell követned az útmutatását, s nem fordítva! Ahol a közönség szabja meg, milyen legyen a mő, ott fejre áll a világ. Rinaldo nem mondta ezt neked? Nem ı a bölcs tanácsnok? – De hát olyan jól éreztük magunkat Piafro festményei között! Szerettük nézni a képmásokat, igyekeztünk hasonlítani hozzájuk. Aztán még magasztosabb portrékat akartunk. Meg azt, hogy ne lehessen leolvasni a festett arcunkról, hogy nem vagyunk tökéletesek, mindentudók, hogy csalódtunk ebbenabban. Meg azt, hogy lassítsa le az idı múlását. Mutasson boldogabbnak, férfiasnak! Piafro tiltakozott. Ráripakodtam: mi az, kiégtél? Azt felelte: nem tud parancsra festeni. Hozattam olyan festıt, aki tud. De az ı képei láttán semmit sem éreztem!

Semmit, csak ürességet! Mióta Piafro elment, szerencsétlenek vagyunk. Semmiben nem lelünk örömet. És ı nem fest! Dacol velem, a királyával! Éppoly tiszteletlen, mint te. Ha továbbra sem megyek vele semmire, kivégeztetem! – Úgy kell neked, király! Legfeljebb még keserőbb leszel. A festı nem a te szolgád, tulajdonod. A költı és a dalnok sem. És nem az a dolguk, hogy téged egyenletesen boldoggá tegyenek, mert ez képtelen kívánság! İk alkotásaik bőverejével hatnak rád. Segítenek abban, hogy tisztábban láss, jobban értsd magad, és megértett bajaidat orvosolhasd. Általuk érzed, hogy élsz! Ugye tudod, mily ritka kincs ezt érezhetni!? Nem akarhatod, hogy Piafro kibújjon a bırébıl, mert ı addig nyújt neked vagy másnak élményt s élvezetet, amíg békén hagyjátok. Ne fenyegesd, hogy nem fogod szeretni, ha nem jár a kedvedben! Ne büntesd, ne alázd meg. Mert akkor leteszi az ecsetet. Vagy pedig elmegy. Most már tudod, milyen az élet nélküle. Calif töprengın fürkészi a lány arcát. – Honnan tudsz te ilyesmiket? Hisz alig serdültél ki a gyermekkorból! – Komédiás vagyok. Játékos, mint a festık, dalnokok. Mi azt ismerjük-tudjuk, aminek ti nem fértek a közelébe. Ezért néztek, hallgattok bennünket, ez okból kötıdtök hozzánk. – Mivel tesztek minket boldoggá? Kiszolgáltatottá? Nashua vállat von. – Olyan titok ez, mint a szerelem. Izgató, fájdalmas, kibogozhatatlanul rejtelmes és szép. Most lefekszem. Aludj jól, király. Holnap visszakapod a festıdet. De neked kell tudnod, miként tarthatod meg ıt!

Piafro nehezen megközelíthetı szigeten él, amelyet szüntelenül háborgó víz övez. Lakóhelyét egykoron híd kapcsolta a szárazföldhöz. Miután a vérig sértett udvari festı odaköltözött, és megelégelte a visszatérését követelı királyi követek gyakori zaklatását, leromboltatta az átjáró sziget felıli végét. A hegymagas, tarajos, mérges hullámok elnyelik a csónakot, sziklához vágják a hajót. Következésképpen Piafro nemigen hagyhatja el birtokát, Calif küldöttei is jóval ritkábban bukkannak fel nála, hiszen csakis jól megfizetett hajósok merészkednek a dühöngı tóra. Ezek is – ha tehetik – inkább megszöknek a kicsikart fizetséggel, semhogy útnak induljanak bárkáikkal a szakadatlanul viharzó vízen. Lekidet óriási megtiszteltetés éri: meglátogathatja Eisona Roppant Tehetséges és Legeslegsértettebb Festıjét a virágkárpitos legelıkben gazdag, üdén zöld szigeten! S ha már úgyis oda röppen – újabb megtiszteltetés! – magával viheti Nashuát és Jassalt. Elıbbit azért, hogy meglágyítsa mővész dacpáncélját, utóbbit sikertelenség esetére: legyen ott egy harcképzett testır, aki megvédelmezi a lányt a hídromboló piktor dühkitörésétıl. A sárkány nem örvend a szerencséltetésnek, ám titkolt bőntudatot érez, mióta végigaludta a hüllıkatonák elleni harcot a tőzkerítés boldogabbik oldalán Ezért alig-alig morgolódik a háborgó tó fölötti repülés közben. Legfeljebb annyit jegyez meg, hogy ketten túlságosan nehezek számára. S ha netán sérvet kap, ugyan ki varr neki sérvkötıt? Nashua öt ujjal megvakargatja a pöfögı fültövét, mire az elnémul az élménytıl. A kéjérzet következtében kis idıre még szárnycsapkodni is elfelejt, miáltal süllyedésbe-billegésbe kezdenek. Jassal lovaglóülés-félébe helyezkedik a pikkelyes hátán, két csonttüske között. Elkapja a vészesen imbolygó lányt, és

megtartja, míg Lekid visszakapaszkodik a kívánatos magasságba. Úgy véli, igazán nem panaszkodhat az életére, hiszen sárkánnyal repülhet. Fülébe szél fütyül, s meglehetıs közelségbıl figyelheti, amint az egyenletesen lebbenı szárnyak az égboltra karistolják a jellegzetes -.-.-.-.-.-.sárkányvonalat. Ilyet pedig a Szörnyetegek ellen vívott háború óta emberfia nemigen látott. A Fivérek trónra kerülésekor nemcsak a függetlenségkedvelı sárkánymadarak hagyták el Yloniát, hanem a kevésnyi lángfúvónak is nyoma veszett. A bánásmód következtében jobbára kihaltak, akárcsak a Szabadság-rendi lovagok; a túlélık, ha voltak, messzire költözködtek, Lekidet bebarlangozták. Nashua hátramászik a pöfögın, hogy alaposabban szemügyre vehesse, amit a földrıl nem sikerült. Az foglalkoztatja, mi türemlik ki az égboltból a sárkány röpte által szúrt-metszett hasadékokon. Olyan lágy, finom, pamacsos fehérség búvik át a réseken, mint amilyen a tejszín vagy a pimpimpáré-virág bóbitája. Kisvártatva földet érnek Piafro villája mellett. A kertben mélázó festıt valósággal tőzbe hozza a sárkány érkezése. Tüstént állványt és vásznat hozat a szolgákkal. Utasítja Lekidet, hol-merre, mily pózban legeljen, s fıleg a piros virágokat falja! Majd arrébb küldi, ahol sokkal megfelelıbbek a fényviszonyok. A megfestésre büszke-hiú pikkelyes szó nélkül tőri az ugráltatást. A mester vázlatalkotásba veti magát. Foghegyrıl kérdezi látogatót miért jöttek. – Hallottuk híredet – feleli Nashua. – Azt beszélik, elég ügyesen kezeled az ecsetet. – Elég ügyesen? Kezelem? – leheli Piafro. – Ami azt illeti, láttam néhány mővedet. Tényleg tőrhetıek. Azt azért nem értem, miért szomorkodik egész Eisona, mióta nem pingálsz nekik.

– Tőrhetıek? Pingálok? – hörgi a mővész. Mindeközben nem veszi le tekintetét a sárkányról. A vászonra alig pillantva, szélsebes mozdulatokkal csaknem vaktában vázolja fel modelljét. Piafro széltében és hosszában is nagyobbacska, görbe hátú ember. Koponyája csúcsos; láthatóan a fejére borított fazék mentén történı körbevágás útján szokták kialakítani hajviseletét. Az edény fülét megannyiszor az övéhez illesztik, ez egyéníti fortélyosan ívessé a hajzat vonalát. Győrős körszakállát színes madártollak, csigaházak, kagylóhéjak szépítik. Homlokát töprengıráncok szabdalják. Hullámfodrot formázó szemöldöke, tág réső, nagy, kerek, fürkész pillantású szeme a világ iránti mohó kíváncsiságról árulkodik. Orra elıkelıen fitos, dús húsú ajkai elıreállnak, mintha folyvást csücsörítene. Hanyagul felöltött, földig érı kaffanja alól kilátszik bozontos mellszırzete. Mezítlábasan tapodja a füvet. – Vándorkomédiások vagyunk – tudatja a bimbó. – Társam neve Jassal, engem Nashuának szólítanak. Azért jöttünk, hogy téged is meghallgassunk. Többen meséltek rólad. Szívesen elıadnánk történetedet. Nagyon izgalmas, hogy a magadfajta ügyes fickó, akit tenyerén hordozott az élet, miért bujdokolt el a királyi udvartól. – Az ügyes fickót felejtsd el. Nevezz inkább zseninek – legyint Piafro, gesztusában, hangszínében öngúnnyal. – Hallgass ide! Nincs mit elıadni az én sorsomon! Maradjatok inkább a pásztoridillnél! – Nem érdekel a pásztoridill. A publikumot sem érdekli. Piafro egy villanásnyira rápillant, de csaknem rögtön visszafordul modelljéhez, és vázol tovább. – A publikum?! – kacag keserőt. – Az én publikumom nem más volt mint a király és családja, valamint az udvari népség. Eleinte minden nagyon rendben ment. Megfestettem ıket, mesterségbeli tudásom, tehetségem, ízlésem szerint. Egy idı után nem érték be ennyivel, vagyis a tılem telhetı legtöbbel.

İk akarták megszabni, milyennek lássam ıket. Az egyik képem mellékalakja azért panaszolt be, mert látszott a járáshibája. Azt követelte, hogy legalább a vásznon legyen épkézláb. A másik kék szemet akart az eredeti barna helyett, mert szerinte az csinosabb. A következı jókorább gatyapıcért toporzékolt, hogy elhitesse nézıjével: szeméremkupakja óriási bunkósbotot takargat! Bocsáss meg, ifjú hölgy, ezt te nem is érted! Jassal a közelükben sétálgat fel s alá. A szabadkozás hallatán elvigyorodik. – Hogy is értené?! – Hogyne érteném! – csattan a lány. – Egyik kedvenc komédiánk éppenséggel a töktokról, vagyis a gatyapıcrıl szól. Ebben a bábjátékszerő elıadásban a szeméremkupakok mesélnek a gazdájukról! Sokan, sokfélét. Roppant mulatságos! Elıadjam? – Eltekintünk tıle – dünnyögi Viador. Piafro megsercegteti a szakállát. A férfias ékességbe font kagylók, csigaházak összekocódnak. – Voltaképp elég egyhangúan telnek itt a napjaim – szól tőnıdın. – Meglehet, felvidítanál. Úgy vélem, nincs kínoskényes téma, csupán megközelítés kérdése, mit vált ki másokból a mondandó. Én nem azt festem, amit látok, hanem azt, amit a látvány hoz fel belılem. Más alkotók szegrıl szegre leutánozzák a mintadarabot. Némelyek a fonákjáról mutatják meg, bizonyosok szakosodnak: nászéj- vagy kivégzésfestınek állnak, és így tovább. Nem hiszem, hogy megbotránkoztató volna valami pusztán azért, mert a gatyapıcrıl szól. Viszont a rossz elıadás, az ócska mő igenis megbotránkoztató! – Állj meg, Piafro! – szól a lány. – Te azért vagy itt, mert a közönséged botránkoztatott meg! – Így van – hagyja rá súlyos biccentéssel a festı. – Vagyis sértett vagy. Kevély, hiú, elkényeztetett. – Így van. Nem vagyok sem hibátlan, sem tökéletes. És

tudod mit? Tobzódom ebben! Élvezem! – Nem élvezted még eleget? – Miért elégeltem volna meg? Amíg közreadtam, megmutattam mőveimet, lépten-nyomon bírálat, sérelem, igaztalanság ért. Miért kék? Miért hegyes? Miért kicsi? Miért jelentéktelenebb a mellékalak a fıalakhoz képest? Miért tökéletes a fıfigura? Miért nem az? Az egyik némber azért fröcsögte rám dühét, mert köldökig lankadt keblet festettem neki, holott valóságos csecse a térdét ütötte! Más, kevésbé sikeres festık is szünet nélkül támadtak, tévesen azt remélvén, attól majd különbnek látszanak az ı piktúráik, ha az enyémeket leköpdösik. Mintha a törpe oly módon akarna óriássá válni, hogy azt kiabálja a magasba: én vagyok a titán, én vagyok a titán, te morzsányi! – Megértelek. Rossz lehet ilyen környezetben alkotni. Most itt élsz a pásztoridillben, és mert jól érzed magad, éjjel-nappal festesz. Győlnek mestermővek, és te mindet letagadod. Ez mire jó? – Elegem lett belılük! Soha többé, egyetlen ecsetvonást sem látnak tılem! – Akkor kinek festesz? – Te azt képzeled, az ember valakinek fest, versel vagy énekel? Többre tartottalak, csitri! – Ó. Szomorúvá tettél. Kolostorba zárkózom. Levágom a hajamat, fátylat öltök. A festı vetkıztetı tekintettel méri végig. – Ezt nem mondhatod komolyan – szól fejcsóválva. – Nem dughatod el szépségedet a világ elıl. Jassal kajánul gondolja: lépre mentél neki, te is! – Miért ne dughatnám? – ránt vállat a pendelyes. – Az enyém. – Csak részben, gyermekem! Csak részben! Ha nem volnának ilyen arcocskák, ilyen hajfürtök és ilyetén testformák, a férfiszemélyek szívében nem szólna a dal! Légy büszke

magadra! Hordozd körbe kecseidet, mutasd meg mindenkinek: tessék, lásd, milyen színes, mesei, gazdag az élet, vegyél belıle, te is, te is! Gyönyörködtess egész lényeddel, Nashua! Ez a dolgod! A tied és mindnyájunké! – Nahát! Ezt mondod? – csodálkozik a fruska. – De hát akkor te milyen jogon dugod el mások elıl azt, amit veled láttat az élet? Mert némelyek bírálják, irigylik, félreértik képeidet? Na és?! – Calif király birtokot, rangos menyasszonyt, mesés kincseket kínált, ha visszatérek! És tudod mit? Maradok! – Mást nem kínált? – kérdi a lány fitymálón. – Neked ez nem elég? – Neked sem volt az. Talán bizony érdekelnek a felkínált javadalmak, rangos ara? Fütyülsz rájuk, Piafro! Nemde azt kívánnád inkább, hogy híved és csodálod hagyjon békén, engedjen alkotni, ne ı mondja meg neked mivel bővölhetnéd el, mert ezzel éppen a varázserıdtıl foszt meg! Jassal szenved a sok beszédtıl. Testmozgásra vágyik. Odébb sétál, elıhúzza kardját; támadást, védekezést, vívótrükköket próbálgat. Gyakorolja a kitörést, félreugrást, felhemperedést. Fél füllel hallgatja az alkotás mibenlétérıl szóló, lelket meztelenítı társalgást. És tudja, amit Piafro épp csak pedzeni kezd: a szédelgı fruska cseles rohamai végül úgyis sarokba kergetik a nyomorú párát! Mégiscsak a szájaló lánynak volt igaza, midın kijelentette, hogy megbirkózik Calif király gondjával. Idejövet elmondta: Piafro háborgása banálisnak nevezhetı, végtére mindenkor léteznek sértett alkotók. Pontosan errıl szól A Festı, Aki Nem Fest címő komédia, melyet számosszor elıadtak Cabarral és Tintóval, a közönség nem kis élvezetére. Igazából a festı nem tud nem festeni, és képtelen hosszú idın át rejtegetni loppal létrehozott képeit. Muszáj megmutatnia másoknak is, hogy milyennek látja a Világot, hiszen az alkotót a mő alázatos

szolgálata élteti. A titkolódzós, sértıdéses alaphelyzet folytán a darab bıvelkedik a mulattató-tőnıdtetı jelenetekben. Midın Jassal itt tart gondolatban, Piafro épp azt részletezi, rang, tisztség és név szerinti felsorolásban, valamint a szóban forgó személy jellemhibáinak alapos árnyalása mellett, hogy annakidején ki mindenki sértette meg mővészi önérzetét. Leszögezi: míg a gaz Ridolfo az udvarnál szövi a cselt és ármányt, addig ı nem teszi lábát a palotába. Nashua legyintve, félvállról veti oda: ı már nyugalomba küldte a tanácsnokot, tıle Piafro vígan visszamehet. De nem megy, hördül a mester, mert egykor a vén bajkeverı azt kérte számon tıle, hogy miért nem tökéletes minden mőve. A süvölvény erre is csak legyint, kijelentve: ha a mővészet azonos volna a tökéletességgel, akkor nyilvánvalóan tökéletesség lenne a neve. Következésképp tökéletlen, aki ilyesmit követel. Ez abból is kitetszik, hogy ha a bírálók képesek volnának remekmővek létrehozására, nyilvánvalóan alkotással töltenék az idejüket, nem pedig gáncsolással. S mindjárt példát állít: rendszerint azok a férfiak erényesednek meg, s válnak az erkölcs bısz csıszévé, akiknek gond támad a nadrágjában. Aki képes rá, csinálja. Aki sajnálatosan nem képes, az szapulja vagy üldözi. Piafro hosszan sorolja megaláztatásait. Ezenközben Viador tovább gyakorolja a kardozást. Idınként eltöpreng, hogy kínjában talán megborotválkozhatna a pengével. Nashua ritkán szakítja félbe a panaszkodót, mintha arra várna, hogy a mester akkurátusan kinyomogassa lelkébıl a mérges kelést. Ha az evesség felszínre hozásában meglankad kissé, a lány rögvest beszúr egy-két megjegyzést, amitıl a megzökkent folyamat folytatódik. Piafro belátja, milyen dacos, önzı, hiú, sértıdıs, idegességre, túlzásokra hajlamos, majd mindezt íziben meg is bocsátja magának. A színjátékos csitri is megbocsátja neki. Ilyenformán a mester megkönnyebbül, és immár kedvezıen

fogadja királya üzenetét, miszerint: bátran térjen vissza az udvarhoz, vagy maradjon a szigetén, kedve szerint, csak tegye hozzáférhetıvé alkotásait. İ soha többé nem fog beleszólni mővészi mágiájába. Hiszen most már maga is tudja: a remekmő nem a tudatban, hanem a szívben születik. Kisvártatva visszarepülnek Lekiddel a palotához. Az izgatott uralkodó a várudvaron fogadja ıket. Nashua átnyújtja Calif királynak a festı vallomás-ajándékát: egy képet, amely az állítólagos nemfestés idejében született. Elismétli a mester szavait: Piafro nem ellenezné, ha a király rendbe hozatná a megrongált hidat, és megtekintené a szigeten készült alkotásait, de Ridolfót ne vigye magával! A gyászolásnak vége szakad. A piktúra láttán az uralkodó felderül-kivirul, repesı szavalatba fog, majd bohó táncolásba kezd. Háznépe követi a példát, mielıtt még azt hihetné, nem osztják örömét. Elöl szökdécsel a boldoggá tett király, kezében a festménnyel, vállába fogódzva ugrándozik az elınyös változásban bizakodó királyné, az ı karjába a trónörökös kapaszkodik, azután a hercegkisasszonyok következnek, majd a titoknok, a kincstáros és sorban a többiek. Még a hadvezér is csatlakozik a táncolókhoz, bár az ı feje szökdelésfickándozás közben is fıttön-fı, a Fivérek ellenséges üzenete okán. Csak az elbocsátott fıtanácsos nem ugrabugrál velük. Ridolfo dúlva-fúlva csomagol, gyengéden sajnálja magát, és bosszú-terven agyal. Az alávaló, pimasz kölyöklány tehet minden bajáról! Amikor a hintójához siettében ellohol mellette a várudvaron, bıszen hozzáhajol, akárha öklelni készülne, s odasziszegi: – Ezt megkeserülöd! A te neved mától: Neked Befellegzett! A bimbó fellendíti kezét, de nem üti arcul a fenyegetızıt. Csillámszemcséket hint rá. S a nyugalomba küldött bölcs kopasz, a fogatához

igyekezvén nem érti, miért ıt bámulja mindenki. Talán a fövege miatt? Túl cifra? Túl sok rajta a pávatoll? Nagyon lengenek? Huzatot kavar velük? A cipıjét csodálják? Túl csatos? Sok rajta a csillogás? Netán aranyszálas, bogláros, fibulás köpenyét nézik? Hisz csak egy tavalyi kabát! Nem, nem. Az arcára merednek. Odanyúl, bár ekkor már maga is látja. Az orra! A szeméhez hízott-tömegesült! Teljesen meghepehupásodott! Arca is dimbes-dombos lett! Rémületében a füléhez kap. Nem meri hinni, amit tapint: két szırös, hegyes, hatalmas szamárfül tartja fején a kalapot! Ekkor ugrándozik el mellette – nem elıször! – a körtáncot lejtı, habókos palotanép. Ezúttal ıt szöcskézik körbe. Pattogás közben bibircseit, szamárfülét méregetik, nevetik. A lesújtott Ridolfo kinyújtja kezét, letép egy fátylat a legközelibb fejrıl, és sebtében az arcára, fülére borítjaakasztgatja. Az elszerzett tüllön keresztül észleli, hogy a szemérmetes hercegkisasszonyok egyikét fosztotta meg orcaleplétıl. A felfedezés nyomán tüstént hideglelıs lesz. A hajadon királylányka nem bánja fátyla vesztét. Califra kiált: – Atyám, királyom! Mily csodaszép festményt kaptál Piafrótól! Mekkora öröm ért! Boldog nap ez számodra! Hálád kifejezéseképpen nem adsz nıül a vendég férfiak valamelyikéhez? Mielıtt – esetleg – rámutatnának, Sandon behúzódik egy széles hát mögé a szédülten forgó tánckörben. – Miért kell tüstént esketni? – nyögi búsan. – Elıbb kurizáljunk, hercigkisasszony!

Átkelhetnek Calif király országán. A felhıkarcoló szirtekben gazdag birodalom meghódítása legfıképpen azért fontos a Fivérek számára, mert Eison határos mindama kisebbnagyobb uradalomsággal, völgységgel, birtoksággal, lovagsággal, hercegséggel, nagy- és kiskirálysággal, amelyekre a foguk fáj. Terveik szerint ezeket mielıbb leigázzák, és Yloniához csatolják. A területszerzést mindaddig folytatják, míg el nem érik, hogy az Álmok Tengere nyaldossa álladalmuk határát. Jassalék megszámlálhatatlanul sok keskeny, lengı, széljárta, szédelítı hídon kelnek át az égbe ívelı bércek között, mígnem elérik Firano-völgység határát. Az átjáró egy irdatlan kıhegy gyomrába vájt sziklakapuban ölt formát. A napszítta fehérségő, csontszerően lyukacsos, félköríves kaput ırzı katonák vezetıje fejcsóválva, hümmögve méregeti a jövevényeket. – Tehát Firanón akarnátok áthaladni? Jassal bólint. Sandonnal együtt azt fürkészik, hány kardos állja útjukat. Nem kétséges, megbirkóznának a túlerıvel, ha a helyzet úgy hozná. Remélik, nem hozza úgy. – Az Álmok Palotájához tartunk – közli. – Utunk átvezet földeteken. – Fegyveresek vagytok, ráadásul ylonok. Nem bízhatom bennetek! Menjetek másfelé! Azin felfortyan: – Hogy értsem azt, hogy nem bízhatsz bennünk, mert ylonok vagyunk? Mi bajod népemmel? A katonák parancsnoka komolyan fontolóra veszi a választ. Egyik könyökét a másik tenyerébe támasztva töprenkedik, közben két ujjal simogatja, húzgálja különleges, hosszú szakállát. Elképesztıen gondozott bozontját szürke, sárgás és fekete szırszálak alkotják. A csigásodásra hajlamos orcatincseket észlelhetıen gyakorta selymesítik, puhásítják,

habosítják, illatosítják. Ez biztosítja a körszakáll lebbenékeny állagát. A szintén attraktív bajusz téglalapot formáz, az orr tövétıl indul, és csaknem az állig ér. – Megmondom, mi bajom veletek – biccent a katona hosszas merengés után. A magas lovon ülı toronyemberre bámul meghatározhatatlan színő, sárgásszürkés vagy kékesfehéres vagy talán szürkésszürkés szemével. Felemeli az egyik ujját. – Az yloniak hazudósak – kezdi. Elıvesz még egy ujjat. – Megbízhatatlanok. Azután: lopósak, gyenge lovasok, nincsenek jó poétáik. Kétszínőek, de lehet, hogy több is. Egyik embere hozzáhajol, és a fülébe súg valamit. A parancsnok bólint, folytatáshoz elıveszi a másik kezét. – Több mint kétszínőek! – pontosít. – Igen, legalább ötszínőek. Ha egy ylon kedveskedik és hízeleg neked, az a legbölcsebb, ha gyorsan páncélba bújsz, és pajzsot, kardot ragadsz, mert egy adandó pillanatban biztosan hátba döf! Nincs hátsó szándék nélküli ylon! Másik katonája suttog a fülébe. A tisztet valósággal megtántorítja a roppant horderejő közlés. – Orv és aljas népség vagytok! – kiáltja dúltan. – Megerıszakoljátok a nıket és a gyermekeket! Újabb súgás. – Az aggokat és a lovakat is! – üvölti a parancsnok. – Milyen hely ez a Firano? – kérdezi Mytia. – Itt egész nap nem létezı szörnyekkel birkóztok? Láthatatlan kisegereket hajszoltok? Húzódjatok félre, hamar! Ugyanis ideges leszek a bolondoktól! Ez az egyetlen hibám. Ekkorra Kuszaesző is átrágja magát a kérdésére adott válaszon. Arcszíne szederjesedik. – Nem szere... – kezdi bömbölve. Nashua a szavába kiált: – Szereted, Azin! Igenis szereted!

Az óriás visszahuppan a nyeregbe, ahonnan bıszülten kiemelkedett. Visszacsúsztatja a hüvelybe a többé-kevésbé elırántott kardot. Homlokráncolva mered a lányra. – Azin szereti? – nyögi értetlenül. – Na jó, nem nagyon, nem is szenvedélyesen – alkuszik Nashua. A toronyember arckifejezése láttán újabb engedményt tesz. – De legalább kedveled. Jól van, akkor közömbös! Jassal az élre léptet. – Átmegyünk Fironán – közli hővösen. – Megtiporjuk az útjaitokat. A lovakat és aggokat ezúttal nem bántjuk. Félre! – És ha nem? – vitézkedik a parancsnok. – Akkor elıveszem ezt. – Viador megmutatja a kardját. Megvillogtatja a markolatvason tündöklı nemeskövet. – Használni fogom ezt – folytatja, elhajítván tırét. A penge a sziklafalba fúródik, akárha vajba siklana, majd kihátrál a kıbıl, és visszasuhan a kezébe. Tenyerével megérinti a nyakában tekergızı ezüstkígyót. A hüllıfej elırevág, a tiszt orrától leheletnyire megáll, kiölti villás nyelvét, és megtapogatja vele a tejszínhab állagú körszakállt. – Lehetséges, hogy tehetek valamit az érdekedben! – ujjong fel a katona némi kígyóbővölt kancsalítás, hallgatás után. – Nagyurunk, Monpulo éppen fegyvereseket toboroz! Valami pocsék férget kell kiirtani a birtokán Mi ugyebár nem mehetünk, mert itt ırködünk a haza üdvén, háborítatlanságán. Keressétek meg ıfelségét a palotájában. De nehogy bántódása essék, mert akkor aztán nem állok jót magamért! – Milyen féregrıl beszélsz? – kérdezi Sandon neheztelın. A parancsnok vállat von. – Hát valami hogyismondjam... Olyan csúszómászó rusnyaság. Bevette magát Nagyurunk pincéjébe. İ pedig úgy véli, itt az ideje, hogy megszabaduljon tıle. Jassal a volt harcszolgára pillant. Tekintete láttán a feszülı Zsoldos elengedi kardja markolatát. A penge visszacsusszan a

hüvelybe. – Kiirtjuk a férget – ígéri Viador. Búcsúzásként szúr egyet a körszakállason. – Furcsa, hogy ilyen gyorsan, könnyen átengedsz bennünket. Pedig a sárkányt még nem is mutattam. Elindítja lovát. Az átjáró elıtt felsorakozott katonák félreugrálnak az útjából. Azután a földre hasalnak, s még a karjukat is a fejükre szorítják, megpillantván a fák közül kihömpölygı Lekidet. A pikkelyes a levegıbe rugaszkodik. Átszárnyal a kapu fölött. Amíg társai az egymásra roggyanni rémlı, dülöngélı sziklafalak között haladnak, ı a magasban lebeg. – Milyen messze járunk a céltól? – firtatja Sandon. – Átmegyünk Firano-völgységen, majd Remsk-lovagságon – feleli a bimbó. – És még Loggio kiskirályságán is. Végül Creton-hercegségen kelünk át, amelyet, bizonyos ok miatt, Szörnységnek csúfolnak. – Nem is puhatolom a bizonyos okot – sóhajtja Mytia. Nashua rámosolyog. – Úgyis megtudod. Sandonból kirobban a neheztelés. – És mindenütt csak azon az áron kelhetünk át, ha elsimítjuk a király és piktora viszályát? – kérdezi. – Ha kinyuvasztjuk a Nagyúr pinceférgét? Mi jöhet még? Azt reméltem, harcolni fogunk. – Nem harcoltál épp eleget, mióta útnak indultunk? – csodálkozik Nashua. – Ugyan már! Jószerivel elı se vettem a kardomat! – Nemsokára elıveheted – kecsegteti a bimbó. – A csúszómászó pinceféreg ellen. – Micsoda csata lesz! – gúnyolódik Zsoldos. – Leölhetek egy patkányt! Nahát! – Ha patkányt, hát patkányt – von vállat a lány. – Ne akarj folyton hüllıkatonát?

Miközben ık Monpulo nagyúr várkastélya felé lovagolnak, az yloni Gyilokvárban felbolydulnak a kedélyek. Ermo reszketı inakkal Kinson elé somfordál, és szemét lesütve, lélegzetét visszafojtva bevallja: a Lélekföld határába küldött szörnyetegek nem tértek vissza a Halálerıdbe. A varázslókirály a fivérére mered. Míg hitetlenül, töprengın bámulja a hadvezért, óriási nyeldeklıje le-föl ugrál, húsos szája elnyílik, sötét szeme kerekre tágul. Arcvonásai fokozatosan eltorzulnak. – Hitehagyott Viador még mindig életben van?! – hörren sokára. – Bejutott Eisonába? Eléri az Álmok Tengerét? Tényleg megkísérli visszahozni a trónra Castaqot? Az én helyemre? A nyavalyás, sánta, dibdáb Castaqot? További porba sújtó jelzıket keres, talál is. Ám a szitkozódó fröcsögés nem nyugtatja meg a varázslókirályt. Épp ellenkezıleg. Kisvártatva Kinson dülledt szemmel körözget a szobában. Nem lépésben halad: páros lábon szökdécsel. Immár képtelen artikulálni a szavakat. Fütyül, béget, brekeg, csahol, iákoi. Gyakorta felgyorsul, és rettentı szörnyüvöltéssel a falnak ront. Felöklel egy karosszéket, befejel egy szekrényajtót. Hátára vesz egy bútordarabot, s azzal együtt, térden járja körbe a helyiséget. Retar sóhajtva csatlakozik koronás fivéréhez. Bár sokkal érdekesebb, pláne pihentetıbb elfoglaltságot is találna, kénytelen vele együtt szökdécselni, brummogni és bıdülni, nehogy Kinson azt gondolja magáról, hogy normálistól eltérıen, netán furcsán viselkedik, mert még beleırül! S akkor jaj lesz mindannyiuknak! Ugyanezt teszi Ermo is, felmászik a függönyre, majd elvetıdik a szınyegen. Hason csúszkál és nyelvét öltögeti, kígyómód. Sziszeg, fújtat, sárkányordítást hallat. Nekifutásból vet bukfencet. A mutatvány végén nem bír felegyenesedni. Kétrét görnyedten csoszog körbe-körbe kínteli dühében a

levegıbe hajigálja az útjába kerülı tárgyakat. Kinson szemer varázslóinasa is hasonló módon cselekszik, ép életösztönő fickó lévén. A lármára betévedı lakájok, komornák és a rangosabb urak is bekapcsolódnak a király viselkedését palástoló tébolygásba. Párnákat hasítanak fel, és két kézzel szórják szét a tollakat. Leszaggatják a függönyöket, huhognak, suhognak, nyerítenek. Hal módra, tátogva úszkálnak a padlón, a dívány tetején. Röpülnek, mint a pacsirta. Egyikük azt képzeli magáról, hogy kocsikerék. A másik ebnek véli magát, és levizeli a kereket. Retar összegyőjti a gömbölyő tárgyakat. A sértetlen párnákból fészket épít számukra. Kotkodálva a tojásaira kuporodik, és költéshez lát. Legutóbb ugyanis eltökélte, hogy ha Kinson újfent ırjöngési rohamot kap, ı az idegroppanás valamely kímélı megnyilvánulási formáját választja. Végül is nem az a lényeg, hogy leugráljon a vártoronyból, miként olykor a legbuzgóbb udvaroncok mővelik. Aztán mire észbe kapnak, bánhatják! A sajgó derekú Ermo is megelégeli a testmozgást. Megáll a szoba közepén, kidülleszti szemét, s amikor úgy érzi, nem meresztheti tovább, még egy keveset domborít rajta. Mihelyt ezzel megvan, felfújja arcát, cipónyira, majd még jókorábbra. Ököllel a jobb orcájára sújt, s amikor az hangos robbanással leapad, a másik kezével balról is képen vágja magát. Kezdi elölrıl. Amikor ezt már unja csinálni, kiölti nyelvét, két kézre ragadja, s húzni kezdi. Húzza, húzza, míg csak bírja. A mármár karhosszúságúra megnyúlt nyelvet aztán keservesen gyömöszöli vissza a szájába. Közben Kinsont figyeli messzire düllesztett szemével, ám az még nem adja jelét az elmetisztulásnak. Legutóbb is elcsigázóan sokáig tartott tébolyrohama. Mi lesz, ha többé magához se tér? Hisz most is oly furcsát mővel: cuppogó talppal-tenyérrel szaladgál a falon és a

plafonon! Még ezt is utánozhatják! Most már életük fogytáig színlelhetik, hogy így normális? A sziklás szurdokból kijutva zöldellı réten, lankás erdıségen lovagolnak keresztül. Lekid lepihen a főben, majd utánuk szárnyal, és újfent levackol egy gyümölcsligetben. Mytia mind sőrőbben megemlíti, hogy át kéne nyergelniük a pikkelyes hátára. Úgy gyorsabban célhoz érnének. – Nem bír el mindünket – sajnálkozik Sandon. Megpillantják Monpulo várát. A kıfallal övezett építmény egyetlen lakótoronyból és néhány kisebb házból áll. Hamar felérnek a csapórácsos kapuhoz. Azt nyitva s ırizetlenül találják. A füves udvaron teremtett lélek sem jár. Átkarolhatatlan törzső, vén, odvas fák terítenek komor árnyékot a lakótoronyhoz ragasztott szerény épületekre. Egyik ablakon sem lebben függöny, a szolgaszállásra vezetı fedett lépcsısoron senki sem lépdel. A szalmával bıségesen felhintett padlójú, tágas istállóban magányos, kedélybeteg ló bámulja a szénát. A tömött jászolhoz béklyózott, csontsovány gebe szüntelenül képzelt hangokat hall, e neszekre folyton összerezzen, vagy a magasba pattan. Körbesétálják a szögletes tornyot. Megállnak a magasan elhelyezett bejárattal szemközt. Az odavezetı lépcsı tövében páncéllemez borítással szilárdított, keresztrudakkal eltorlaszolt, combvastagságú fatörzsekkel kiékelt pinceajtó csúnyállik. Nashua a sokszorosan megerısített ajtóra mered, majd Sandonra néz. – Patkány? – suttogja. – Ki mondta, hogy patkány? – kacag mögöttük egy ráspolyos hang. – Annál kissé jókorább. Azért jöttetek, hogy megöljétek? Na végre!

Ötvenes éveiben járó, magas, szikár férfi áll mögöttük. Homlokfürtös, ısz haja a vállára omlik. Keskeny szemöldöke egyenes, tekintete sötét. Kicsi orra finom vonalú. Ápolt bajsza épp csak egy vízszintes vonás. Szakálla valamicskét szélesebb, lelógó. Bıre a hajával azonos színő. Hosszú ujjai göbösek, csontosak. Haragoskék bársonyzekét és nadrágot, roggyant szárú, vékony csizmát visel. Görbedt tartású, rettegı szolgát tart maga mellett, kurta pórázon. Higgadt nyugalmat sugároz magából. Nem teljes sikerrel. A sárga kanca sörényében üldögélı Trim rávicsorít, a földre vetıdik, és ellohol. – Monpulo vagyok – tudatja a férfi. A pinceajtó felé int. – Vállalkoztok a megölésére? Jassal bólint. – Ezért jöttünk. Mi az odalent? Mielıtt a nagyúr felelhetne, a nyakszíjon tartott, kis termető gojla csuklásszerő hangot hallat. Ólomszín szeme körbefordul üregében. Egy teljes kör megtétele után újra megindul, majd a legmagasabb állásban fenn akadva rögzül. Monpulo finoman köhint, elmosolyodik. Lábfejét elırecsúsztatva olyantén pózt vesz föl, akárha kecses bókoláshoz készülne. Szándéka szerint észrevétlenül, megrántja a pórázt. – Most mit szépítsem? – sóhajtja halk, nemes krákogásba foglaltan. – Nem patkány. Sejtelmem sincs, micsoda. Még sosem láttam effélét. Öljétek meg! Nem leszek hálátlan. – Állat? – firtatja Jassal. – Bestia! – kiáltja a szolga. A nagyúr nyakon vágja a szemtelent. Negédesen Viadorra mosolyog. – Állat – súgja nyugtató hangszínen. – Mekkora? Monpulo két karját széttárva méricskéli – mind horizontális, mind vertikális irányban –, mekkora is lehet a szóban forgó.

Nehezen tud dönteni, hol közelíti, hol pedig távolítja végtagjait. Távolításkor nagyokat ránt a szíjason. Az ideggyenge fickó összegörnyed. A fulladást is kockáztatva horgasztja térdéhez a fejét, sejtvén, hogy rögvest kap rá egy öklöst. Reszketeg hangon felordít: – Nagy! Hatalmas! Szörnyőséges bestia! Bezabálta a háznépet! A jószágot! Aki megmenekült, elszökött! A többit a nagyúr megkötötte, fogva tartja! Ha nem volnék fojtóbéklyón, én is világgá rohannék! Az elıkelıség jókorát ránt a pórázon. Térdével farba rúgja az okvetetlenkedıt. Elnézést kérın Jassalra fintorog, jelezvén: ı vétlen abban, hogy a személyzet modortalan. A tusázó feltesz még néhány kérdést a pincét illetıen. Megtudja, hogy az terjedelmes, barlangos és útvesztıs. – Azt is kérdezd meg, hogy került oda a bestia! – kiabál a kényszerszolga. Viador felvont szemöldökkel Monpulóra tekint. Az kitartóan köszörüli a torkát, simítgatja arasznyi hosszú, keskeny szakállát. Fürkészi a Nap állását, mutatóujja hegyét benyálazva a szélirányt is ellenırzi, mielıtt felelne. – Hát... – kezdi. – Hát egyszer... Mi volna, ha utána csevegnénk. Elıbb öld meg a rusnyaságot! – Hát egyszer? – ismétli Jassal. – Mulatságot tartottam. Napokig tartott a lakoma... – ... Ivászat, dáridó... Tivornya, dajvázás – dünnyögi a gojla. Gazdája tenyere még le sem csap a tarkójára, midın ı már összerándul. Így hát az ütést megkapva még egyszer kénytelen megrázkódni. Kétszer ráng, ki gyorsan ráng. Monpulo neheztelın ráförmed. – Mindjárt téged zavarlak le! – Jaj ne, nagyuram! – sikolt a szolga. – Nem volt tivornya! Dehogyis volt! Imádkoztál! Vagy inkább adakoztál a szegényeknek! Nem is: nevelgetted az árvákat! – Fogd be! Ami azt illeti, valóban elfogyott néhány hordó ital

– vallja meg a gazda. – Volt, ami volt, nagy sokára szétoszlott a vendégség, én pedig szörnyőségesen rosszul lettem. A görbedt gojla öklendı, okádó hangokat hallat. Monpulo ezúttal talppal rúgja farba a pimaszt. – Mit árulkodsz? Szégyelld magad! Ki adja a kenyered? – Hús is kéne! – Majd adok én húst! Neki! Téged! – Tehát rosszul lettél – veti közbe Viador. – Borzalmasan! Egész nap hánytam és hánytam. Éjjel folytattam, de csak nem könnyebbedtem! A kuvik órájában már majdnem kinyuvadtam! És ekkor végre kijött belılem. Kiokádtam. Nehéz szülés volt! Majdnem belepusztultam. Ehhez képest az asszonyok fiadzása gyerekjáték! Most lenn van a pincében. – Miért nem mondod el a teljes igazságot, nagyuram? – kötekedik a gojla. – Ez a teljes igazság. A pincelabirintusba zártam a rusnyaságot. Azóta ott tartom. Sokáig reméltem, hogy megdöglik magától. Öljétek meg! – Vigyázz! – sikolt a szolga. – Fel ne riaszd! Ki ne jusson! Óvatosan! Jassal leszökken toporgó ménjérıl. Amint elengedi a szárat, Aldato magasra lökött farral, jobbra-balra kirúgva, viharsebesen kiszáguld a várkapun. A többi hátas követi vezérét. Némelyik megvárja, míg lovasa lejut róla, némelyik nem. Azin és Sandon feltápászkodik a porból. A pinceajtóhoz lépnek. Elbontják az ékeket, torlaszokat, keresztrudakat. Jassal délcegen besétál a szétnyíló ajtószárnyak között. Társai becsukják az ajtót, megállnak mellette kétfelıl. Az istállóba kötött csontló veszekedetten ficánkol. Hajtépıen nyihog és dönget. Kıdarabok röpködnek az épület falából. A következı pillanatban az egyik ajtószárny feltárul. Jassal

kihátrál. Amint kívül terem, belöki a páncéllemez ajtót. Szusszanásnyira nekidıl, majd odébb támolyodik. Csodálkozva bámulnak utána. Ez volna a hıs tusázó? Ez a hődött, szürkült bırő alak? Az üveges nézéső személy? A tántorgó? A bőzlı, mérgezett? Viador elejti kardját. Tenyerét a térdére támasztva elıredıl. Kékes fényő, sötét sörénye az arcába árad. Mélyrıl veszi a levegıt. Bár irdatlan mennyiséget hörpöl magába, mégis nehezen, fulladozva lélegzik. Sandon hozzálép. Vállára teszi a kezét. Szédül a szagától. Jassal nem vesz róla tudomást. Zsoldos felvonja szemöldökét. Végigméri társait. Kihúzza magát, megfeszíti vállát. Kardot ránt, pajzsot ragad. Az ajtószárnyakat megnyitó Azin és Mytia között daliásan a pincébe vonul. Telnek-múlnak a pillanatok. Halotti csend honolna a várudvaron. Ha a horkantva, nyihogva eszelızı gebe nem rugdalná az istálló omladó falát. Résnyire nyílik az egyik ajtószárny. Sandon kifarol. Legott megfordul, belöki a páncéllemez borítású ajtót. Vállával nekidıl. Fejét lehorgasztja. Homlokba lógó, rövid hajtincseirıl öklömnyi cseppekben veríték patakzik. Acélkék szemét önkívület opálozza. Levegı után kapkod. Térdei rogyadoznak. Kisvártatva elırébb imbolyog. Viador mellé vonszolja magát. Tenyerét a combjára támasztva elırehajol. Együtt görnyedeznek, nyeldesnek, hápognak. Azin rosszalló fejcsóválással méregeti ıket. Nem hajlandó hinni a szemének. Feltépi a pincebejáratot, visszafojtja lélegzetét, és ruganyosan lehömpölyög a sötétségbe. Mytia behajtaná mögötte az ajtószárnyat. Nem jut rá ideje.

Az óriás ütésgyorsan hátrál vissza. Siettében elmulasztja lehajtani a fejét. Jutalmul a homlokfától kap egyet a hátára. Nashua és Mytia hitetlenkedın bámul. Levegıt már ık sem vesznek. Monpulo és a szíjra vett gojla nem látszik különösen meglepettnek. A kapun besétáló, mit sem sejtı Lekid csodálkozva mered rájuk. Hosszan fürkészi Jassalt és Sandont. A melléjük vargabetőzı Azint. A tátott szájjal-szemmel meredezı bimbót és Mytiát. Az enerváltan fintorgó nagyurat és szolgáját. A sárkány érzi a túlvilági bőzt. Úgy hiszi, mindent ért. Jobb mellsı végtagjának második ujját a rügyre szegezi, megbillegeti. – Ejnye, Nashua! – dörmögi. – Már megint vaktában csodaporoztál? Mintha bővöletbıl ocsúdna, Mytia felriad a pikkelyes hangja hallatán. Elırántja kardját. A lakótoronyra merıleges épületbe rohan. Egyetlen vágással kiszabadítja az ırjöngı csontlovat. A gebe kirobog az istállóból, és a nyakán lógó kötelet lengetve a kapu felé lódul. Patái nem érintik a talajt a sietségtıl. Miután elsüvít, valóban csend támad. A három férfi is abbahagyja a hápogásos hörgést. Nem egyenesednek fel a térdükrıl, de lassan, egyszerre visszafordulnak. Rémülten nézik, amint Mytia a kardját lengetve a pincébe csörtet. – Szerelmem! – jajdul Azin. – Napsugár! Napsugár már rákol is visszafelé. Sarkával rúgja be az ajtószárnyat. A páncéllemezhez dıl, és viharosan megüvegesedik. – Mi ütött belétek? – nyögi a sárkány. – Mi van odalenn? Orgiália? Nashua felsóhajt.

– Menjünk innen. Sajnálom, nagyúr! Magad leszel kénytelen megbirkózni az okádékoddal! A szolga összekulcsolt kézzel a lábaihoz vetıdik. Megfeszül a nyakán a fojtószíj, ám ı a fulladásos haláltól retteg legkevésbé. – Vigyetek magatokkal! Mentsetek meg innen! – Mi van odalenn? – bömböli a sárkány bıszülın. – Mi az, amitıl mindnyájan berezeltetek? Hadd látom! – Ne! – sikoltja a félájult Mytia. Késın. Lekid behömpölyög a felrántott ajtószárnyak között. Ledübörög néhány lépcsıfokon. Észvesztve farol vissza. Siettében csaknem bedugaszolódik az ajtónyílásba. Kevésbé rémült állapotban biztosan ott rekedne. Páni félelme kirobbantja testét a szorulásból. Szélsebesen belöki maga mögött az ajtót. Megtörli gyöngyözı homlokát. – Nem hiszem el! – nyögi Nashua. – Avasson be végre valaki! Mi van odalenn? A megfutamodottak nekiveselkednek a válaszolásnak, ám a megrendüléstıl nyikkanni sem tudnak. Próbálják elmutogatni a lent lévıt. Gesztusaikkal és grimaszaikkal irdatlant, végeláthatatlant, büdöset, rusnyát, okádatost, vakítót, förtelmest, idomtalant, bekaparnivalót jeleznek. Egyszercsak elhagyják a mutogatást. Úgy tetszik, éledeznek. Ekkor fojtott bömbölés hallatszik a mélybıl. A föld megremeg, a torony jobbra-balra kilendül. – Jaj ne! – sikolt a gojla. – Szerencsétlenek! Ezt eldíboltátok! Álmában ledöfhettétek volna! Most felébredt! Jaj nekünk! – Az ajtót! – kiált Lekid. Teljes súlyával a szárnyaknak feszül. A pincepatkány immár abba sem hagyja a bıgést,

ordítást. Rúgja, püföli, horpasztgatja a páncéllemezt. – Mi ez?! Mi a nyavalya ez? – kérdezgeti Nashua. – Bármi legyen is, kevés vagyok hozzá – feleli Jassal. – Itt már csak a varázslat segíthet. A lány a taszigált ajtót támasztó pikkelyesre tekint. Döbbenten észleli, hogy Lekid feje kékre színezıdik az erılködéstıl. Ruhája mellkivágásába nyúlva elıveszi a Szörnybarlangban csaklizott csodaporos skatulyát. A dobozkát a tenyerébe szorítva, büszke léptekkel a pincebemenet felé indul. Jassal utánakap. Megragadja a vállát. – Na ne! Még bibircses is legyen?! Más se hiányzik! Itt maradsz! – Monpulóra tekint. – Gyújtsd rá a pincét. Másként nem szabadulsz tıle! Az uraság rávillantja hegyes szemfogát. – Gondolod, hogy nem próbáltam? Hadseregre való kardos veszett odalenn! Íjászaim! Páncélosaim! Eh! Gyáva népség! Nashua mutatóujjal elırébb pöccinti a fiókot a krikszkrakszdíszes fedélbıl. A legutóbbi használat óta a skatulya színültig telt arany-ezüst szemcsékkel. A dobozt a szája elé illesztve ráfúj egy kevésnyi port a kékfejő sárkányra, majd a kétkedınek tetszı Jassalra; az elnézıen fintorgó Sandonra, felderülı Azinra és a legyintgetı Mytiára. Végül megmártja ujjhegyét a maradékban, és kardot rajzol vele a szíve fölé. – Készen álltok a halálra? – kérdezi Viador. Szokás szerint nem vár választ. Fegyvert ragadva lerontanak a pincébe. Nashua lohol a sor végén. A bimbót néhány lépés után feltartóztatja valaki a sötétben. Sarkon fordítja, és visszalöki a szabadba. Az ajtószárnyak bevágódnak a harcosok mögött.

Tüstént kirobban a hétpatvar. Hullámzik, reng, bömböl a föld. A lakótorony nyögve lengedezik, imbolyog. Kövek záporoznak a magasból. Nashua elsı ijedtében egy fához szalad. Belekapaszkodna, ám nem éri át a terebélyes törzset. Körmeit a kéregbe vájvaakasztva rögzíti magát. A famatuzsálem vészesen hajladozik. Zúgva, nyögve, recsegve hullatja lombját, ágait. Monpulo próbálja kiszámítani, merre dılhet a torony, ha majd omlásnak indul. Igyekszik az ellenkezı irányba rohanni. Ám mert a furcsa földrengés körkörösen imbolygatja az építményt, a nagyúr alig gyız körbe-körbe loholni. Mindeközben egyetlen pillanatra sem engedi el a gojla nyakszíját. A rettegı szolga fogvacogása egybeolvad a jajgatva rázódó talaj, a recsegı épületek és a nyögdécselı fák halálszimfóniájával. Nashua eltávolodik a matuzsálem fától, attól tartva, hogy az rázuhan. Akármerre tekint, mindenfelıl omlásveszély les rá. Bármelyik minutában roskadhat a torony, dılhetnek a kisebb építmények, kicsavarodhatnak a fák, vagy lerogyhat a nagyúr lakhelyét övezı, aggasztóan repedezı védıfal. A remegı föld által csiklandott, zsibbadó talpával érzi a finomabb-durvább, mélybeli mozgásokat. Idınként felpúposodik a talaj. A domborulat villámgyorsan helyet változtat, majd elsimul. Valamivel odébb a föld ismét felhupolykásodik, ezúttal kisebb mértékben, és rögtön ellaposodik. A lány rádöbben: alighanem a szörnyeteg körvonalát látja. Némelykor annak teljes teste, máskor csupán valamelyik dühödten csapkodó végtagja magasítja fel a talajt. Követi az idomtalan lény mozgását. Igyekszik mögötte maradni, ám az nem szabályos vonalon halad, hanem elırehátra, jobbra s balra is gyakorta száguldozik, köröz, forgolódik. Nashua szívesen lerontana a vége-hossza nincs

pincelabirintusba hogy kardjával és a varázspor-keverékkel felfegyverzetten csatlakozzon a harcolókhoz. Elképzelni sem tudja, milyen lehet az ellenfél. Társai képe jóval érzékletesebben jelenik meg elıtte. Víziójában csaknem mindegyiküket halva látja: a szörnyeteg tépdesi, falja húsukat, ropogtatja csontjaikat. Váratlan megrázkódtatás éri a lányt: a talaj ezúttal éppen alatta dombosodik fel. İ pedig hadonászva billeg a bucka tetején. Talpával próbálja kitapintani, mi lehet odalenn. A következı pillanatban észbe kap. Szélvészgyorsan kirántja kardját a hátára szíjazott tokból, és döf. A földhalom összerándul, felmagasodik kissé, s hirtelen elsimul. A bimbó immár arról képzeleg, hogy a roskadó talaj beszippantja testét: szeme, orra, szája földdel telik meg... Ijedtében odébb lendül. Hasra érkezik. Tenyerét lesimítva faggatja a talajt. Figyeli a lenti mozgásokat. Az idomtalan valami jobbra fordul. Lassan halad, akárha áldozatát cserkelve lopakodna a mélyben. A lány óvatosan feltápászkodik. Mindösszes idegszálával az alanti vibrálást fürkészve, a settenkedı valami nyomába ered. Reméli, hogy az nem érzékeli az ı lépteit. Felidézi Monpulo keservesen hihetı történetét az eleven okádékról. Eszébe jut, hogy hallott már effélérıl szóló rémmesét. Eszerint másokkal is történt hasonló. Bizonyára színjáték is készült valamelyik eset nyomán. Ha a pinceszörny netán mégis elkerülte volna a darabírók figyelmét, akkor – amennyiben túléli a kalandot – ı majd a nyájas publikum elé viszi az okulásra szolgáló témát. Elıbb persze még alaposan ki kell faggatni Monpulót azt illetıen, mi is történt valójában. Utóvégre Trim nem egyszerően azt jelezte, hogy a Firano-völgység ura hazudós. A barinon az elıkelı férfiú veszedelmes mivoltát is

hangsúlyozta páni menekülésével. Idáig jut gondolatban, midın megérzi talpa alatt a lényt. Szinte látni véli, mi történik odalenn. A leskelı szörnyeteg lekuporodik, izmait ugráshoz feszíti, farát kissé megriszálja, mint a macskafélék elrugaszkodás elıtt. A lány habozás nélkül, tüstént döf. Markolatig a földbe vágja a pengét. Kirántja, és újra beszúrja, majd megint és még egyszer belemeríti. A sebzett bestia – ottlétét elárulva – összerándul, dühödt ordítást hallat. Bárkire leskelıdött is, áldozata – legalább átmenetileg – megmenekült. Nashua úgy érzi, lát a talpával. Mégis meglepi, ami a következı pillanatban történik. Váratlanul jókora gejzír robban elı a földbıl, hajszállal a csizmaorra elıtt. Szétfröccsenı föld, valamint szürkés, nyákos, gyéren szırös borzalom alkotja a szökıforrást. A lány reflexbıl suhintja meg a kardját. Lemetszi a rusnyaságot. Üvöltés hangzik a mélyben. Az irdatlan lény szélsebesen odébb robog. A külvilágra lökött, sötétszürke színő, leginkább gyertyacsorgás állagú, puhás-folyós, karmos valami pocsolyaszínő nedvet lövellve a főre zuhan. Nashua hátratántorodik. Késın. A sőrő, ragacsos, bőzös váladék tetıtıl talpig befröccsenti ruháját. A levágott testrész nem moccan. A bimbó biztosra veszi, hogy lehasította a szörnyeteg egyik mellsı végtagját. Az ütıérbıl lüktetı, csúnya színő vérsugarat kikerülve közelebb óvakodik. A lehasított darab nagyjából akkora, mint egy karosszék ülılapja. Mancsnak jókora! Megáll fölötte. Homlokráncolva fürkészi az elviselhetetlen szagú, visszataszító valamit. Undorában képtelen parancsolni az izmainak: önállósult orrcimpája szakasztott olyképpen

fintorog és rángatózik, mint a szimatoló vadaké. Szemrése kitágul, megnagyobbodik. Fejében vörös ködfelhı hömpölyög. Attól tart, hogy ez a rengeteg ködbıl szıtt felleg el sem fér a koponyacsontjai közt, kihabzik az orrán, szemén, fülén, feltör a torkán át. Szíve összevissza kopácsol. Nem meri hinni, amit lát. Az olvadt faggyúszerően mázgás, sötétszürke színő, gyéren szırös, sárga karmú testrész nem mancs. Csak egy ujj. Nashua érzi, hogy közeleg az eszméletvesztés ideje. Alatta tombol a föld, óriási túrások emelkednek rajta. Üvöltés, bömbölés hallszik. Megpiszkálja kardjával az elıtte heverı, levágott darabot. Nem tévedés. Ez csak egyetlen ujj. Maga elé képzeli a bestiával szemközt harcoló Jassalt. Sandont Azint, Mytiát Lekidet. Ellegyezi magától az ájulást. Két kézre ragadja a kardot, és indul. Követi az alant mozgó, hánykódó, vergıdı lényt. Megszállottan döfködi a talajt. Egyszercsak elcsitul a földrengés. Elnémul a mélység. A frissebb túrások megroggyannak, összetöppednek. Most mi van? Mi történt? A sebzett lakótorony még egyet nyög, mintha a végét járná. Végül mégis talpon marad. A megzilált fák görnyedten lógatják lombjukat. A kisebb épületek falán támadt repedések összeszőkülnek valamelyest, de legalábbis nem tágulnak tovább. Félelmes, halálos csend nehezül Firano várára.

A MESÉLİKÖNYV MOST BECSUKÓDIK... De csak holnapig...

III. KÖNYV AZ ALVÓ KIRÁLY „Az emberrıl tudom, hogy vízbıl, mészbıl, foszforból és halhatatlan lélekbıl van, nem lehet eléggé megvetni, eléggé megbecsülni. Az életrıl tudom, hogy véges. De akadnak pillanatai, melyek felérnek az örökkévalósággal!”

„Mert nem csak te írod a könyvet; ugyanakkor a könyv is ír téged." (Márai Sándor)

Úgy rémlik, Monpulónak már csak másodpercei vannak hátra az életbıl. Nashua ugyanis ıt teszi felelıssé a veszteségért. Megszorítja a kardmarkolatot. Futólépésben lódul a nagyúr felé, hogy néhait kaszaboljon belıle. A pincebejárat elıtt rohan el éppen, amikor az ajtószárnyak megdöndülnek. A lány villámgyorsan odapördül, készen arra, hogy szembeszálljon az elımászó lénnyel. Szörnypástétomot aprít belıle! Lekid támolyog a napvilágra. A félholtnak rémlı sárkányt a pincerém mocsokszürke testnedvei borítják. Azin követi a pikkelyest. A ragacsos váladékok által felismerhetetlenné szennyezett óriás kilétére csupán a méretébıl lehet következtetni. A toronyember felszínre vonszolja magát. Térdre rogy, fejét a főbe hajtja. Nyomában Mytia kecmereg elı a labirintusból. A tetıtıl talpig összerondított lány máskor tornyos haja lelapul. Még a keblei is csüggedtnek tőnnek. Kimerülten roskad Azin mellé. Az egymást támogató Jassal és Sandon zárja a sort. A verıfényre vánszorognak. Térdükre támasztott kézzel hajolnak elıre, miként az összecsapás elıtt. Úgy fest, gyomruk egyformán hullámzik, tüdejük azonosan légszegény. Valamennyien élnek! Saját lábon jöttek elı! És sokkal mocskosabbak, mint a bennük gyönyörködı Nashua. – Mi van? Na mi van? – firtatja izgatottan Monpulo. A gojla magától tudja a választ. Felderülı arccal szökdécsel a szíjon. Elragadtatásában hol torokból trillázik, hol fütyülget. Boldog, víg strófái madársereglet dalával érnek fel.

Nashua a társaihoz szalad. Szándéka az, hogy megölelgesse ıket. Fejüket a mellére vonná, arcukat csókolná, hátukat paskolná. Mire a közvetlen közelükbe ér, alaposan meggondolja magát. Megáll elıttük, és szenvedélyesen elmutogatja, mit érez irántuk. Ezután Monpulo felé fordul. – Vizet! – parancsolja. – Sokat! – Van itt egy tó! – rikkant gazdája helyett a szolga. – Itt, nem messze! Odavezetlek benneteket! A hosszas ázakodás, valamint homokkal és apró kaviccsal történı kíméletlen test- és hajsúrolás, ruhasikálás végeztén frissülten térnek vissza a várhoz. Nashua elıkeríti a szétszéledt lovakat. Ellenırzi a sárga kanca nyerge mögé erısített málhazsák tartalmát. Kedvtelve forgatja az Új Szent Könyv festett képekkel és kecses rajzú betőkkel telı lapjait, és még Trimnek is megörülhet. A csontgebe is elıkerül. A csapórácsos kapun beóvakodva legelészni kezd a várudvaron. Füvet harapdál, és leveleket tépdes a letördelt ágakról. Falatozás közben egyetlenszer sem rezzen össze, a levegıbe sem pattan. Monpulo szíjakról szabadon eresztett szolgái mámorodottan sürögnek-forognak. Valamennyien egyformán apró termetőek, hajuk kevés, szemük dülledt, nyakukon karikás béklyóvas zörög. Torokhangon trilláznak, szívettépı szépen fütyülnek. Hamar eljár a szájuk, fecsegésüket csak ritkán s véletlenszerően elızi meg elmélyült gondolkodás. A harci s gyızelmi trófeákkal teleaggatott falú, tágas étkezıteremben terítenek az ünnepi lakomához. Cipót, sülteket, gyümölcsöt és tömérdek italt hordanak a végeláthatatlan hosszúságú asztalra. – Kik vagytok voltaképpen? – kérdezi a keskeny, ám annál drágakövesebb koronát viselı, díszruhát öltött Monpulo, mikor mindannyian leroskadnak székükre. – Tudjátok, milyen sokan felsültek a bestével?

Lekid azt kívánja a körötte sürgölıdı gojlától, hogy toljon össze számara öt-hat széket, vagy pedig ugyanannyit vigyen el, és akkor végre ı is helyet foglalhat társai között. A szolga odébb vonszolja a fölös számú ülıalkalmatosságot. A pikkelyes az asztal mellé tottyan, megragad egy boroskancsót. Lehajtja az italt, megtörli száját, és a házigazdára mereszti sárkányzöld szemét. – Milyen sokan sültek fel? – firtatja. – Hány harcost segítettél a nemlétbe? Sok-sok évvel ezelıtt küzdöttem a Szörnyetegek ellen. Azok is förtelmes pocsékságok voltak, de a te pincebeli rusnyád rajtuk is túltesz. Most pedig rajtad a sor. Mesélj, honnan szerezted!? Monpulo vállat von. Kupája mögé rejti keskeny arcát. Hosszasan kortyolgat, a falra aggatott ellenségkoponyákat, vadászbüszkeségeket nézi. A földrengetés során a dísztárgyak elmozdultak helyükrıl, rendetlenül, ferdén lógnak. Némelyik le is esett a tartókampóról. A nagyúr utasítja a szolgákat, hogy igazítsák meg trófeáit. – Étkezzünk! – szól utóbb, méltóságteljesen. – Késıbb is ráérünk a dögrıl beszélni. Az ember finoman viselkedik az asztalnál. E kijelentés hallatán a közelben matató gojlát heves fuldoklásos roham veszi elı. A Nashua vállán üldögélı Trim behúzódik a kibontott hajfürtök alá. Jól hallhatóan morog s vicsorgat a fedezékben. – Kénytelen leszel mesélni, különben szolgáid megfúlnak vagy fellázadnak, mi pedig kardélre hányunk – jegyzi meg Jassal. – Hallod-e! Firano-völgység nagyurával beszélsz! – csattan Monpulo. – Ha birodalmam nagyobb volna, király lehetnék! Nem vagy udvarias! Sosem forgattad az Illendıség-kódexet? – Nem volt rá szükségem. Engem harcosnak neveltek. Vagyis majdnem ugyanazt mővelem, amit te, csak én nyíltan és szemtıl szemben. Nos?

– Igazat mondtam a szörnyrıl. Több hónapos mulatság végén okádtam ki magamból. Akkora volt, mint egy kutya. Úgy nézett ki, mint egy megnyúzott korcs. Rengeteg éles foga volt, és bıszen támadott. Mint említettem, a vajúdás szörnyen megviselt. Épp ezért nem volt erım foglalkozni vele. Lerugdaltam a pincébe a bestiát. Ott éhen kellett volna vesznie. Sejtésem sincs, mitıl indult növekedésnek. – Miért nem mondod el az igazat? – mortyogja a gyümölcsöstálat körbekínáló szolga. – Az árvákról meg az özvegyekrıl? Akiket váradba fogadtál, mert férjük, apjuk az érted vívott csatában esett el, mikor megpróbáltad bekebelezni a szomszédos hercegséget? – Eredj kifelé! Vess ágyat a vendégeknek! – Ha a helyükben volnék, nem maradnék a fedeled alatt! Nem mernék elaludni a közeledben! – Lázadsz? – Én, nagyuram? Dehogy mernék ilyet tenni! Hiszen magam láttam nem is egyszer, miként bánsz el a barátaiddal! Aki ennek tudatában ellenségedül merészkedik, az csakis bolond lehet! – Ha igazat beszélsz, akkor miért nem intéztem el a bestiát? – pattan talpra Monpulo. Lehengerlı visszavágása után elégedetten körbenéz és visszaül karosszékébe. – Tessék, válaszolj! Ha valóban olyan kegyetlen hóhér vagyok, mint állítod, vele miért nem bántam el? Most legalább mindenki látja, mily hálátlan és hazug az aljanép! Trim rekedten morog és vicsorgat a sötétvörös hajzuhatag rejtekében. – Mi volt az árvákkal és özvegyekkel? – érdeklıdik Nashua. – Néhányan itt éltek a váramban. Segítettek a ház körül. – Nem inkább az ágy körül? – dünnyögi a boroskancsókat töltögetı szolga. – Utóvégre férfi vagyok – jelenti ki Monpulo. – Néha szükségem van egy kis hancúrra, játszadozásra.

– A vendégeid is férfiak voltak – teszi hozzá a gojla. – S milyen ocsmányak! Nekik is szükségük volt játszadozásra. Amit akár vadászatnak is nevezhetnénk, mivel az áldozatoknak pont annyi esélyük volt, mint az íjaitok elé hajtott szarvasoknak. Nem csoda, ha a gyászos kifejlető tivornya végén rosszul lettél. És az jött ki belıled. Mostanában sőrőn ábrándozol azokról az idıkrıl. Visszakívánod a régi, mocskos mulatságokat. – Elnyomtam a vágyat! – csattan az uraság. – Folyton hazudsz! – nyögi a sülteket tálaló szolga. – Ha nem nyomod el jól, sıt sokkal jobban, megint rád jöhet az okádás. Minden kezdıdhet elölrıl. Mi nem jövünk többé, hogy segítsünk. Már meg is bántuk, hogy megtettük – mondja Nashua. Felemelkedik a székrıl. Végigpillant társain. – A tóparton alszom. Itt túlsággal poshadt a levegı. Sandon is feláll. – Ha tudtam volna, téged zárlak mellé, „nagyúr”! – közli megvetıen. Az óriás kiegyenesedik ültében. – Nem szere... – kezdené a bömbölést. – Azin! – sóhajtja Nashua. A toronyember rámered. – Szeretem? – suttogja kétkedın. – Legyen közömbös – tanácsolja a lány. – Közömbös?! Ez? Engedd, hogy utáljam! Jassal is talpra szökken. – Menjünk, mielıtt engem is elıvesz az okádás. Mytia felemel a tálról egy szılıfürtöt. Fogaival leszakít róla egy harapásnyit és elropogtatja. Ezután letép a fürtrıl két kövérkés szemet. Jéghideg tekintetét Monpulóéba akasztva szétmorzsolja markában a bogyókat. Lekid felmordul. – Én még nem végeztem a vacsorával. – Végezz a házigazdával – kéri az egyforma gojlák egyike,

az ellenség-koponyákat igazgató. – A te gazdád. A te gonoszod, végezz vele magad! – feleli a sárkány. Lekap a tálról egy hatalmas falatot, és két harapással elnyeli. Drótszerő szemöldökét felvonva Nashuára pillant. – Maradt még a csodaporból? A lány körbetáncolja a megbántottnak mutatkozó Monpulót. Zöld-arany csillámszemcséket hint az arcába. – Te is voltál ember – búcsúzik tıle. Távozáskor nem fordul hátra, mikor meghallja a szolgákat. – Nézzétek! – Bibircsók! – Ezrével! – Szamárfül! – Lófarok! – Na de ott?! – Tüskerepkény! – Tövisfolyondár! – A székhez béklyózta! – Mozdulni se bír! – Hagyjuk itt! – İ a nagyurunk! – Most már csak kicsike! – Éhen vész! – Szomjan hal! – Haljon! Rohanjunk!

Palástjaikba burkolózva heverednek le a tóparton. A Galibától kapott köpeny ezúttal nem vértet varázsol rájuk, hanem álmosító melegséget. Nashua Jassal közelében nyújtózik el, testével az ellenkezı irányba fordul, fejét az övé mellett hajtja le. – Miként nézett ki? – kérdezi suttogva. – Mit csináltatok vele? – Jobb, hogy nem láttad – pillant rá a férfi. – Olyan volt, mint egy rémálom. Sosem gyıztük volna le, ha nem lázasít minket az undor és utálat. Aludjunk. Kérlek, üss le, ha álmomban hánykolódnék, sikoltoznék. A bimbó odébb hemperedik. Megszólítja a hunyt szemmel fekvı Sandont. – Alszol? – Már nem. Mit akarsz? – Tudni szeretném, mit csináltatok a szörnnyel! – Kinyuvasztottuk. Iszonytató volt. Minél gyorsabban feledni akarom! A bimbó továbbaraszol a főben. Mielıtt megkérdezhetné Mytiát, az félálomban így motyog: – Hányni fogok, ha eszembe juttatod! Nashua sóhajtva arrébb hernyózik. Elpihen az óriás mellett. A toronyember fél szemmel rásandít. Két ujja hegyével barátságosan megvakargatja a fejét. – Azin nem mesél, tündérkirálylány! Errıl nem! Sosem! És ezennel ájulást színlel. Mielıtt a bimbó megmozdulna, Lekid megjegyzi: – Én is kikosarazlak. – Miért? – Nem akarok beszélni a pinceszörnyrıl. Monpulo és a Fivérek ugyanazt a gondolatot idézik az eszembe. A gonoszságot komolyan kell venni! Legyintéssel, vállvonogatással nem lehet legyızni. Ha nem küzdünk ellene,

szétterjed és pusztítani kezd. – Én is ezt hajtogatom! – helyesel a lány. – És már mióta! Ám az yloniak továbbra is csak legyintenek, és a vállukat vonogatják. Mi lesz, ha nem állnak mellénk? Ha nem is kívánják áldozatunkat? – Attól tartasz, hogy visszaküldenek minket Castaq királlyal az Álmok Tengeréhez? – kuncog Sandon. – Ne aggódj. Ha sikerrel járunk, a legyintgetık is elfogadják áldozatunkat! Csakcsupán arra várnak, hogy a küldetés fájó, fárasztó, sebesülıs, pláne halálos részét mások vigyék véghez helyettük. Utóbb persze majd kiválnak közülük a melldöngetık, akik hısálarcot öltenek, és övék lesz a babér. – Jó lesz a fızelékükbe – dünnyögi Jassal. – Azért persze egy-két percre megakadhatna a torkukon. Lekidnek igaza van. Az alantasságot komolyan kell venni. Különben késıbb tengersok léleknek fog fájni, ideértve a hümmögıket, vállvonogatókat is. A gonoszság szüntelenül arra törekszik hogy a jóság és közte fenntartott, kényes egyensúlyt megbontva erıfölényhez jusson. A küzdelem örökkévaló. Engem rettentıen untat. – Holott ez adja mindennek a savát-borsát – jegyzi meg ásítozva Mytia. – Milyen dögletes lenne egy kizárólag erényes és romlatlan emberekkel teli Világ! Rágondolni is hátborzongató! Nashua felkuncog. – De hisz nincsenek is ilyenek! Mindenkiben együtt vannak a kedvesebb és kártékonyabb tulajdonságok, más-más arányban. – Ez okozhatja, hogy én még magamat is unom – dünnyögi Viador. – Javíthatatlan vagy! – sóhajt a lány. – Majd szólj, ha képes leszel elfogadni ilyennek. – Akkor mi lesz? – Ezt most nem tudom, de akkor majd rögtönzık valamit.

Talán egy kis ünnepséget. Nashua visszahernyózik a férfi mellé. – Miért olyan nagy baj, hogy én nem vagyok cinikus? – kérdezi. – Dehogyis baj, pelyhes. Nem vagy álmos? Bántana, ha mi inkább aludnánk? – Ha nem baj, akkor miért csúfolódsz velem? – Nem is tudok csúfolódni! – tiltakozik Jassal. – Azt se tudom, mások miként csinálják! Pont azt kedvelem benned, hogy te még nem vagy hitevesztett, kiábrándult, kétkedı! – Még? Mibıl gondolod, hogy valaha is az leszek? – Téged talán nem ismerlek eléggé, lelkice. Ám az élettel már régóta viszonyt folytatok. Márpedig ı azzá tesz! – Nem igaz! Viador felemeli a fejét, és körbetekint. Ilyképpen rajtakapja társait, amint azok hasmánt, négykézláb vagy lábujjhegyen lopakodnak elfelé a közelükbıl. Vagyis éppen a távolukba surrannak. A férfi sóhajtva félresimítja a mellette hasaló lány arcába hulló, sötétvörös tincseket. – Maradj meg ilyennek, ugrifüles. Holtod után majd vallást neveznek rólad. Sıt! Lehet, hogy istennıt! Esetleg tündért. – Most is gúnyolódsz. – Egyáltalán nem. Miként gyızhetnélek meg? Tudod, mit? Ha véletlenül lányt nemzenék valakinek, a gyermeket Nashuának fogom nevezni! – Köszönöm a megtiszteltetést! Engem nem tudnál így nevezni? Halálosan unom már, hogy lelkicének, pelyhesnek, pendülınek csúfolsz! – Ezt pirkadatig akarod csinálni? – nyögi a férfi. – Aludjunk már gyerkıce! – Utállak! – Furcsa! Mikor kimásztam a pincébıl, nem ezt láttam rajtad.

– Hanem? Mit láttál? – Ha megmondom, alhatok egy keveset? – Hát persze, hisz én is ájulásig álmos vagyok! – Jól van, álompipık! Azt láttam rajtad, hogy nem utálsz. Pedig minden okod meglett volna rá. Mocskos voltam, élıholt és bőzlöttem. – De hallgattál! – Ez a titok? – Szóval ezt olvastad le az arcomról: „Nem utállak, Legendák Lovagja!”? – Nem szó szerint. – Szó szerint mit olvastál le? Jassal a levegıbe emelkedik, és hasra pördül. Arcát a főbe temeti. – Légy jó, és ne most tépázz a lélekélettel! – zokogja fojtottan. – Jól van, aludj. Amúgy örömmel hallom, hogy megint nemzeni akarsz. – Aludni akarok! – Az imént mondtad, hogy nemzenél! – Eszemben sincs! Na persze, egy víg búbolástól nem zárkóznék el! – Ennyire meggyógyultál?! – Tökéletesen. Nem is örülsz? – Miért nem alszol? – sóhajt a lány. A hangos válasz elmarad, mivel a szörnyviselt tusázó kap az alkalmon. Már alszik is.

Bár mindnyájan gyızködik, hogy jobban járna, ha elválna tılük, a csontparipa nem tágít. Velük együtt kel át az üdéllı rétekben, ligetekben, lankás erdıségekben, tavakban és folyókban gazdag, kellemesen

alacsony lélekszámú Firano-völgységen. Amikor pihenıt tartanak, a többi hátassal együtt legelészik. Midın alkonyattájt smaragdzöld folyóhoz érkeznek, a homokos part láttán lónak és lovasnak egyazon ötlete támad. Az úttal párhuzamosan, a sekély vízben vágtáznak, a paták által felvert permetben fürödve-hősölve, önfeledten, hosszan. A gebe magasra tartott farokkal, boldogan nyargal mögöttük. Miután kifulladnak, a szárazföldi ösvényen poroszkálnak tovább. A küzdelem óta szerencsésen visszazöldült fejő Lekid sem hagyja ki az élményt, ı a folyó fölött alacsonyan repülve kíséri társait. Meg akarja mutatni nekik, milyen ügyes, ezért maga alá engedi s úgy rakosgatja hátsó lábait, mintha a vízen szaladna. Ezt gyakorta elvéti. Ilyenkor kicsit csapkod a szárnyaival, majd nagyot esik. Elmerül, zajosan fuldoklik. Amint megmenekedik, elölrıl kezdi az egészet. Egyszercsak kifárad. Ekkor hattyúmód leül a vízre, ívesre hajlítja hosszú nyakát, kosárformát alkot a szárnyaiból, és a sodrással viteti magát. Azin mind makacsabbul emlegeti, mennyire éhes. Nem nyúl a fákon aranyló, pirosló, kéklı gyümölcsök után, azt állítva, hogy azok nedvei már szétmarták a belsejét. Tartalmas étkeket akar, kenyeret, kását, pecsenyét. A másik két férfi is sőrőn szóba hozza éhét, s ahogy lankadnak, a pinceszörny által okozott sebeik, zúzódásaik és egyéb kínjaik is elıkerülnek. Sandon fennhangon ábrándozik. Gızölgı vízzel töltött fürdıdézsáról, illatos olajjal történı bedörzsölésrıl, dögönyözésrıl, párnás, puha ágyról képzeleg. – Kár, hogy Monpulo háborúzásai megapasztották a lakosságot – sajnálkozik. – Nehéz lesz találnom valakit, aki testem gondját viseli. A győlöletes harcszolgaságban egyvalamit mégiscsak kedveltem: a rendszeres testi kényeztetést. Ez most módfelett hiányzik. – Nem tudjátok egymásnak csinálni? – kérdezi Nashua.

Mivel Zsoldos hökkenten mered rá, hozzáteszi: – Mytiával. – Azin miszlikbe szaggatná Sandont, ha meglátná rajta Mytia kezét! Fordítva is! – morran az óriás. – Pedig Azin isteníti Sandont! A bimbó vállat von. – Ülj mellettük, hogy lásd, nincs okod a féltésre – tanácsolja. – Nem értek a dögönyözéshez, bedörzsöléshez – mondja a jégkék szemő lány. – Sosem csináltam. Mindig csak élvezıje voltam. Akkori életünkben tényleg ez volt a legfıbb jó. Szerintem nem az egyetlen, mert én az edzést, a viadalt is szerettem. – De hiszen oly könnyő csinálni! – lelkesül Nashua. – Paskolsz, ütögetsz, nyomkodsz, simogatsz, finoman csipkedsz. Vagyis ellazítod, felpuhítod az izmok görcseit, a test merevségét. Nekem nagyon megy! Szükség volt rá, gyakoroltam eleget. Ugyanis rengetegszer elvétettük a szaltót bukfencet, pörgıkereket, és a kötéltáncos is többször leesett. Ráadásul hiába könyörögtünk a publikumnak, miszerint: ne lökd meg a kardnyelıt! Sejthetitek! Mindig kellett valakit dögönyözni. Ha csak ez hiányzik, szívesen csinálom neked, Sandon! – Nem csak ez hiányzik, de köszönettel elfogadom – mosolyog a férfi. – Szólj bátran, ha még valamiben segíthetek. – Te vagy a legkedvesebb lány, akit valaha ismertem. – Te is feltőnıen kedves ember vagy! – Íziben elhányom magam! – bömböli a közelben tutajozó sárkány. – Én is – dünnyögi Jassal. Mielıtt még hozzátehetne egyet s mást, felfigyel arra, hogy a nyakában függı ezüstkígyó élénken kunkorgatja a farkát. A homlokába süppedt nemeskı langyosodik. Használatba veszi Santo szemét. A megfigyelés végeztével így szól társaihoz: – Szerencsétek van. Hamarosan

egy fogadóhoz érkezünk. Ehettek, ihattok. Mehet a paskolás, simogatás, finom csipkedés. Remélem, szalmazsák is lesz. – Minden ágyban van szalmazsák! – csodálkozik Azin. Nashua felkuncog. – A Hısök Hıse arra számít, hogy szalmazsák természető nıi személy kerül az ágyába. Amolyan Roncha! – Értem – bólint Azin. Hirtelen megrázza fejét, s felszőköl: – Nem értem! – Holott világos – jegyzi meg Sandon. – Valaki bolondot csinál magából. – Te kivel vagy? – förmed rá Jassal. – Legelébb magammal. – Ki ismeri tövirıl hegyire az útirányt? – érdeklıdik a pikkelyes. – Mikor érünk olyan helyre, ahol magamfélék is élnek? Jól jönne már egy sárkánykéjnı! – A barlangban nem fejtek eleget? – morran a kedvszegett Viador. Lekid a kioltott nyelvére böffent egy sárgásvörösen izzó golyóbist, és dühösen ráhörög. A tőzgolyó a levegıbe robban. Jassalhoz suhan, fejmagasan megáll elıtte. Sziporkázóan színes szirmokra bomolva fröccsen szét. Aldato még idıben félreugrik a szikrazápor elıl. A meglepett tusázó kibillen egyensúlyából. A lezuhanás elıtti pillanatban elkapja a sörényt, és visszakapaszkodik a nyeregbe. Mihelyt ismét uralni képes a testét, a ló fara felé fordul. Hasmánt elnyúlik, állát Aldato tomporára támasztja, karjait lelógatja kétfelıl, és passzívan viteti magát. – Vedd tudomásul, hogy megaláztatásom emlegetése bánt engem! – bömböli Lekid. – Kifejezetten érzékeny vagyok rá! Ha még egyszer szóba hozod, te vagy más, nem érem be szerény figyelmeztetéssel! Perzselni fogok! Az óriás tágra nyílt gyerekszemmel bámul rá: – Azin alig ismer rád! Már majdnem elhittem, hogy aranyos sárkány vagy!

– Aranyos?! – füstölög valóságosan is a pikkelyes. Ha nem a vízen ringana, biztosan lángra kapna dühében. – Én, aranyos?! – De milyen! Már egészen helyes voltál, kezdtél tetszeni! – bizonygatja Kuszaesző. – Nem is értem ezt a fejés-dolgot! Hiszen te nem is vagy sárkánytehén! A pöfögı tátott szájjal elbıdül. Aztán újra s újra. Tőzgolyók röpködnek torkából. Sisteregve hullanak körülötte a folyóba. – Lekid! Kérve kérlek, figyelj egy szóra! – kérleli Nashua. – Mi van? – morogja a szederjes fejő pikkelyes, szüneteltetve a tüzezést. – Azin nem tudja, mit mőveltek veled! Ha tudná, ı is felháborodna! Sandon és Mytia sem hallotta még az aljas disznóságot! Soha többé nem kerülne szóba, ha elmondanád nekik. – Mondd el te! – veti oda a lángfúvó. – De röviden. Halkan. És nincs belekérdezés! – Kíváncsi vagyok, miként foglalod össze – dörmögi a ló hátán hasalgató Jassal. A mímes eltőnıdik. Rövid töprengés után Lekidre sandít a szeme sarkából. – És ha eljátszanám? – Nem! Nem! Nem! – Rendben. Akkor dióhéjba foglalom. Retar, a tudós fivér nem éppen hıs az ágyban. Férfierıt remélt Lekidtıl, ezért erıszakkal lefejtette a védekezésképtelenné bilincselt sárkány magját, egész hordónyit, és abban áztatta lagymadt tagjait! – Még ilyet! – szisszen Azin. – És? – Botránkozz meg! – súgja Viador. – És? – ismétli Nashua. – Úgy érted, használt-e neki? Ezen elgondolkozik. Arcáról leolvasható, amint sorjában elırajzanak gyilokvári emlékképei. Minek láttán Jassal lehunyja szemét, majd sebtében visszafordul, és elhelyezkedik a nyeregben, gyanítván, hogy hamarosan szüksége lehet a biztos ülésre.

– Tényleg! – csattan fel a sárkány. – Legalább használt az aljas kappannak? A szőz hajadon hátravetett fejjel felnevet, és összecsapja két kezét. – Hogy használt-e?! Magam láttam, mennyire! Még Azin is megirigyelné! – Én?! – nyikkan az óriás. – Te bizony! Ám ez még mind semmi! Azt nem is tudjátok, hogyan jutottunk a Gyilokvárba... – Nem is kéne tudniuk – vélekedik Jassal. Nashua a feszülten figyelı pöfögıre pillant. – Elmesélhetem? – kérdezi. Az úszó sárkány néhány pillanatra eltőnik a közéjük kerülı bokrok takarásában. Amint elıbukkan, bólint. – A Legendák Lovagja mindvégig a sárkánytejes hordóban kuporgott, midın a várba csempésztek bennünket! Szalmaszálon lélegzett a fedél alatt! Az ırök valamiért gyanút fogtak. Kibontották a hordót, és amikor megtudták, mit tartalmaz, merítettek belıle egy sisakkal! – Aggasztó lehetett – bólogat együttérzıen Azin. – Aggasztó?! – kaccant Viador. – És neked használt az arkánum? – firtatja Sandon. – Szerinted szükségem volt rá? – Tudnom kéne? A bimbó felel a faggatott helyett. – Nem szorult rá, erre tanú vagyok! De ez csúnya eset, és inkább ne mesélem el. – Köszönet érte – dörmögi az érintett. – Ettıl függetlenül használt neki! Miközben a Gyilokvár rejtekfolyosóin bolyongtunk, egyfolytában ellenszert követelt Virtuótól, hogy jusson vér a fejébe is, mert kivételesen mással akart foglalkozni. Pedig két lány is volt velünk, és egyikük szerfelett dörgölıdött hozzá. – Ez tetszik, Viador! – vigyorog elégedetten Lekid. –

Legközelebb szólj bátran, ha megint megszorulsz! Szívesen kisegítelek! Az óriás a fejét vakargatva bámulja a mind mogorvább Jassalt. – Azin téged is irigyeit volna? – kérdezi hosszas méregetés után. A tusázó eltőnıdik. Torkot köszörül. – Nagyon fontos ez neked? – érdeklıdik. – Nagyon! Viador biccent. – Nos, igen. Irigyeltél volna. De ne aggódj férfiúi hírnevedért! Azóta nem ismétlıdött meg. – Eszembe jutott egy történet – szól Sandon. – Amikor még zsoldosként szolgáltam Ermót, társaimmal együtt egy vár ırzésére rendeltek bennünket. A fenyegetı támadás késett, a vár úrnıje megkörnyékezte egyik társamat. İ persze nem mondott nemet. Szaladt a légyottra, még lábat is mosott elıtte! Másnap mégis roppant búsnak látszott. Kérdeztem, mi történt. Azt felelte, nem akarta rögtön az elsı pásztorórán lerohanni a nemes hölgyet, ezért biztosítékképpen a combjához láncolta a bájdorongját. Jó erısen, több sor lánccal rögzítette ıkelmét. Ezután bekopogott a szépasszonyhoz. Az pedig ajtót nyitott, és a kibontott haján kívül semmi mást nem viselt. A mesélı elhallgat. Mindenki feszülten figyel, várja a folytatást. Zsoldos feje lehorgad. – És aztán? Mi történt? – faggatják kórusban. – Ezt kérdeztem én is, sürgetın – sóhajt Sandon. – Társam borongósan elmondta, hogy ott állt a meztelen szépség a nyitott ajtóban, háttérben a baldachinos ággyal. İ pedig orrba rúgta a nemes hölgyet! Sötétedésre a fogadóhoz érkeznek.

Az U alakú épület belsı udvarán, a falak vonalában sorakoznak a hosszú asztalok és lócák. Jassalék nem könnyen találnak ülıhelyet a sokadalomban. Hamarabb elérnék, hogy a kényelmesen terpeszkedı vendének összébb húzzák magukat, ha Lekid is jelen volna. A pöfögı nem tart velük, mivel úgy általában is viszolyogtatónak tartja az embereket – néhány kivétellel –, ám ezen az estén valahogy különösen utálja a fajt, kivált a korcsmai népséget. Rosszkedve miatt nemcsak a szájából és orrából, de még a fülébıl is gızpára, valamint füst pöfög és szálldos, így hát inkább a folyóparton marad. Oda kéri a vacsorát. Természetesen a fogadós nem ellenkezik óhajával, személyesen szolgálja ki a morózus sárkányt. Azinék helyet foglalnak a számukra szorított tenyérnyi helyen. A köröttük lakomázó, durva beszédő, lármás behemótokból álló társaság tagjai kihívóan méregetik az óriást, a másik két daliát, valamint szemérmetes alapossággal köpenybe burkolózott hölgyeiket. Mytia és Nashua elrejti arcát a kámzsa mögött. A mímes lány készenlétben tartja a krikszkrakszos fedelő skatulyát és a csodapor-keverékkel töltött üvegcsét. Mindkettıjük súlyos, dús hajtincseit sokoldalú kontytők tartják tornyosan. A csípıjükre szíjazott kardot is bármikor elıránthatják a palást alól. A bimbó biztosra veszi, hogy a körülöttük trónoló, kihívó viselkedéső, jókora fickók beléjük kötnek. A harcot megelızendı, néhány percre félrevonul Mytiával. Miután visszaülnek a lócára, fél fenékkel mindössze, mert több helyet nem kapnak, egyszerre tolják hátra kámzsájukat. A behemótok meghıkölnek a látványtól. Riadtan összesúgnak, majd a lehetı legtávolabbra húzódnak tılük. – Nahát! – szól elégedetten Nashua. A boroskupát megragadva koccint a másik lánnyal. Jót

húznak az italból. Szájtörlés közben ügyelnek arra, hogy ne maszatolják szét az arcukat borító, módfelett ragályosnak rémlı, színesen nedvedzı fekélyeket, keleseket. Azin, Jassal és Sandon fejcsóválva nézi ıket. – Más módon is képesek volnánk megvédeni magunkat – jegyzi meg Viador. – Nem kétlem, de így nyugalmasabb, nemde? – mosolyog a körültekintıen elcsúfított bimbó. Sandon közel hajol hozzá, alaposabb tanulmányozás céljából. – Mivel csináltad mindezt? – érdeklıdik. – Rútul meggyızı. – Céhtitok – feleli a lány. Az étkeikkel érkezı, tejfehér bırő, jócskán nekivetkezett felsıtestő, kebelben és farban gömbölyded szolgáló az asztal szélére helyezi terjedelmes tálcáját. A szükségesnél mélyebben hajol a szétosztásra váró edények fölé, hogy a férfi vendégek alapos betekintést nyerjenek ruhakivágásába, s észleljék hajlandóságát, miszerint készségest lenne szalmazsákjuk. Amint végre mindenki csak rá figyel, udvarhölgyhöz illı gesztussal teszi a tálat Azin elé. A távolabb ülı Viador kedvéért még alaposabb törzsdöntést végez. Midın Sandont is kiszolgálja, már-már az asztalra hasal buzgalmában. A maradék két tálat felegyenesedve csúsztatja célhoz. Nashua hálás mosolyt ragyogtat rá, mutatóujjával megtunkolja kórcsirás fekélyeinek egyikét. Ugyane kézzel barátságosan megmarkolgatja az ágymatracnak kínálkozó leány karját, s persze tarka gennyfoltot hagy rajta. A bögyös, faros fehérszemély rohanvást lódul arrébb. Jassal fejcsóválva pillant a színjátékosra. Mielıtt szócsokorba köthetné észrevételeit, élénk mozgolódás támad az udvar középterében. Táncos lángú fáklyákat helyeznek el a fakéreggel, forgáccsal felhintett porondot övezı tartókban. Ezt követıen egy pucér mellkasú, sonkás izomzatú,

golyófejő kajdász fülhasogató hangon bejelenti a szemerviadalt. Tapsolás, fütyülés, rikoltozás tör ki. Kalapozás kezdıdik. Az egyik aprócska viador széttárt karokkal, ugrándozva, forgolódva ünnepelteti magát. A küzdıtérre jutva elhelyezkedik a fáklyák fénykörében. Hajlong, pörög, magasra ugrál, további tapsot, füttyögést követelın. A másik szemer is egyéni stílussal nyőgözi nézıit. İ nem szöcskézik, hanem lót-fut. Nyílsebesen körbeszaladja az U alakban sorakozó, hosszú asztalok mindegyikét. Többször megkerüli a porondot is. Parány alakja elmosódottá maszatolódik a sietségtıl. Amikor már mindent számosszor körberohant, és a mozgását követni próbáló közönséget kellıleg elszédítette, a küzdıtérre toppanva megáll ellenfelével szemközt. Kihúzzák magukat. Felfújják és kidüllesztik mellkasukat. Megugrándoztatják különleges karizmaikat. Mindkét viador felkarján három-három sor hurka dagadozik, ezeket külön-külön és együtt is képesek le s föl, valamint oldalirányba pattogtatni. Ugyanezt megcsinálják a nyakukba lógó két sor tokával, azután négy-négy hurkából összetett combjukkal is bemutatják a gyakorlatot. Amint ezzel végeznek, rövid ideig mozdulatlanul állva beisszák a mámoros publikum biztatását. Testüket hegek, sebhelyek hálózzák át. Tojásdad fejük kopaszra borotvált. Szemöldökvégük, külsı szemzuguk és szájsarkuk is konyult. Sokszor eltört orruk cikcakkos lefutású, többszörösen széthasogatott szájuk formája soklevelő lóherére emlékeztet. Fülkagylójuk formátlanná gyürmölt. Szegecses homlokpántot és nyakörvet viselnek, felkarjukat széles szalag ékesíti, melyen tojásnyi, szöges golyók fityegnek. Mellkasukat X formában felcsatolt bırszíjak díszítik. Fényes, síkos kelmébıl készült pelenkázatukat széles öv tartja a csípıjükön. Egyikük szeméremkötıje fekete színő, a másiké málnapiros. Mivel az ülepükre alig szégyenlısek, a ruhadarab hátulja a hurkás farpofák közé bújik. Térd fölé érı, kemény

szárú csizmájuk sarkán a páncélkakas nevő, rettegett szárnyas pengeszerő, szigonyhegyő sarkantyúja szikrázikvillog. A szemerek mohón magukba szívják közönségük lelkesítı bátorítását rajongását, lázas szeretetét. Mindeme hajtóerıket a testük ököllel történı egyenletes végigpüfölésével oszlatják el szervezetükben. Ily módon feltöltekezve egymásra merednek, és hosszas harci rikoltozáshoz látnak. Érdekfeszítı hangokat bocsátanak ki, ezek szaggatottak, szüttyögık, élesek, fenyegetıek, recsegısek, sikoltók, hajtépık és még sokfélék. A nagyérdemő publikum ütemes ordibálással jutalmazza a különlegesebb rikkantásokat. Jassal alig gyızi visszaterelni palástja alá az ezüstkígyó nyakéket. A felpezsdült hüllıfej minden sikoly és kurjantás hallatán elırobban a rejtekbıl, köpködni és marni szándékozván. Nemcsak a boldogult Esoto hajtincse nyugtalankodik, a Sirgeb nyelvébıl lett tırnek sincs maradása. Viador kénytelen rátenyerelni, hogy ne ugráljon ki a tokból. Így viszont, mindkét keze foglalt lévén, képtelen étkezni. A túlnani asztalvégen ülı, virágzása végét járó hölgy tombol gyönyörében. Midın már képtelen tovább türtıztetni magát, felszökken a padról, és a porondra hömpölyög. Felkapja a málnapiros alhaskötıt viselı szemert, vánkosszerő keblére szorítja. A parány csaknem elvész a köréje buggyanó, lágy, langyos, pazar idomzatban. Babusgatott helyzetében rövid lábaival rúgkapál, kurta karjaival hadonászgat. Ha tehetné, jajveszékelne is, ám szorongatottságában inkább fuldokolni kénytelen. A kajdász és egy másik fickó siet a dajkált viador mentésére. Meg kell küzdeniük érte, mivel a végvirágzó asszonyság nem könnyen adja imádottját. Csattogó ajkakkal csókolgatja az apróság pompásan visszhangos, kopasz fejét,

s közben vadul forgolódik, hogy a sonkás izmú kikiáltó és a másik alak ne téphesse le kedvencét a keblérıl. Végül persze diadalt arat a férfias túlerı. A bıvérő hölgyet a helyére vonszolják. A dédelgetett szemer kiterül a földön. Belégzéskor hosszan kitartott, recsegı sípolást, kilégzéskor halálhörgést hallat. A nézısereg tapsolással sürgeti talpra veszkıdését. Egyszercsak ez is bekövetkezik. A kajdász izgatott üvöltéssel bejelenti: kezdetét veszi a lélegzetállító küzdelem! Ilyet még nem látott a Világ! A viadorok összecsapnak. A többség a málnapiros fankötıt viselı, Kolomp becézető szemernek szurkol. A maradék a fekete pelenkás, Póka nevőnek. Nashua egyiküket sem biztatja. İ mindenkit figyel s fürkész. Magába szívja a megnyilvánulásokat és gesztusokat, a legapróbb szemöldökrándulástól a visszatartott lélegzetig. Megjegyzi a torkot szorító ujjakat, a járomcsontokra feszülı bır pozsgásra pirulását, a szembogarak szőküléséi-tágulását, a pillák rebbenéseit. Kolomp a korábbi megrázkódtatástól győrötten küzd. Pillanatnyi harcmodora nem rohamozó jellegő, ám ez érthetı: változatlanul nehezére esik a légcsere. Már nem halálhörög, viszont sípol és szörtyög. Igyekszik elkerülni Póka – felkarral vagy könyékkel bevinni próbált – ütéseit. Bár a karszalagon himbálódzó tüskegolyóktól sem ok nélkül tart, legfıképpen a sarokrúgásoktól óvakodik, hiszen ha a gyilkos sarkantyú eltalálja, harcképtelenné válhat. Védekezésre kényszerülten folyamatosan ugrál, szökdécsel, félregurul és pattog. Ez hamar megviseli szervezetét. A megviseltetéstıl dúltan felfuvalkodik, és dühödt támadásba lendül. Megveti egyik lábát a talajon, és körforgásba kezd. A másik lábával hajtja magát, körbe-körbe. Mikor kellıleg lendületbe

jön, és felgyorsul, egy-egy fordulásnál kihagyja a hajtást, helyette kirúg a sarkával. Póka próbálja átugrálni a felé lendülgetı, sarkantyús lábat. Odafigyel, hogy ez sikerüljön is, hiszen ha kitántorodik a körbıl, az ellenfél gyız. A szökdelést elunva taktikát változtat. İ is iparkodik bevetni bökentyőit. Hátat fordít a pörgı Kolompnak, két karját szárnyakként szétterjesztve csapkod, idegbántó hangon rikoltgat. Amint Kolomp lába a közelébe lódul, útjába Iöki a sarokpengét. A két kakasfegyver szikrázva összeakad. İk pedig egyszerre próbálják megtartani egyensúlyukat és felbillenteni másikat. Kolomp hátradıl, Póka elıre. Hosszan vesztegelnek így, lenyőgözı szoborkettıst alkotva. Egyszercsak a fekete pelenkás szemer a levegıbe szúrja a másik lábát is, azt tervezve, hogy combon sarkantyúzza ellenfelét. Mivel azonban két felemelt lábbal képtelen talpon maradni, hatalmasat bukik. Hasra esés közben beviszi a kezdett rúgást, és a csípıjén is dob egyet. Ennek következtében átfordul a hátára. Kolompéba akadt lába sajnálatosan nem tart vele. Viszont a málnapiros fankötıs szemer rázuhan. Így aztán Póka nem törıdik kicsavarodott alsó végtagjával, hanem a szúrós nyakörv fölött torkon ragadja küzdıfelét. Kolomp a nyelvét kidugva fuldoklik, ám ezenközben ritmikusan püföli az alatta heverı fickó képét a könyökével. Kisvártatva tarthatatlanná válik helyzetük. Elengedik egymást, felkászálódnak. Újrakezdıdik a méregetés, kerülgetés. Nashua csupán töredékfigyelmet szentel viadaluknak. Sandont fürkészi. A volt harcszolga a málnapiros fankötıs szemerrel azonosul, képzeletben az ı küzdelmét vívja. Ennek átélése közepette karja feszül, válla rándul; csípıjét mozdítja, ökölbe

zárja ujjait. Azin a másik tusázó bırébe bújik lélekben, vele-helyette harcol, rúg, öklöz és fejel. Mytia kívülállóként, ám avatottan követi az eseményeket. Akaratlan gesztusai elárulják, hogy néhány töredékpillanattal mindig a viadorok elıtt jár. Elıre eltervezi, mit tenne a szemlélt küzdı helyében, ezt alig észrevehetı moccanásokkal le is játssza. A parány férfiak többnyire másként cselekszenek. Jassal az egyik szemöldökét felvonva, unottan, idegenkedın szemléli környezetét. Az ezüstkígyó békésen tekergızik a nyaka körül, immár a tır is megmarad tokjában. A küzdelem új fordulatot vesz, midın Kolomp felbuktatja a lesántult Pókát, és legott az ellenfél hasán terem. Páros lábbal kettıt dobbant a földön fekvı szemeren, majd sarokpengéjét annak oldalába vágja. A sarkantyú recsegve hatol a bordák közé. Kirántás közben a csontok még hallhatóbban recsegnek-ropognak. A szakadó hús másféle, nedvesebb, tompább hangot ad. A sérült sikongat kínjában. Kolomp megint ugrik kettıt, és újfent rúg. Ezúttal az áll alá döfi a sarkantyút. Ez a találat újabb hangokkal is jár: a korábbiak megismétlıdése mellé bugyborékolás, hörgés társul. A bıvérő asszonyság Kolomphoz árad. Kebelvánkosára szorítva gyömöszölgeti a gyıztest, majd izgatott sikkantások kíséretében az épület mélyében lévı hálókamrájába dübörög vele. A súlyosan sérült viador hánykolódva fetreng a forgácson. A kajdász és segítıje hosszú asztalt cipel a fáklyák fénykörébe. Mire ráemelik az önnön vérében fulladozó szemert, a kikiáltó által szólított, vénecske felcser is a porondon terem. Jobbját a mellkasára simítva rövid ideig hajladozik a közönség elıtt, azután kötelességtevéshez lát. Felnyitja a szerszámait,

eszközeit tartalmazó láda fedelét. Kékes színő üvegtégelyt vesz elı, ebbıl sőrő cseresznyemézet csorgat a nyakra, ugyanis a méz öli a miazmákat. Ezt hangosan tudatja a hálás publikummal. Gyapotgombócot szúr egy csipeszre, s a szakított sebbe tömi. Megforgatja, kihúzza. Felmutatja, eldobja. Újabb vérszippancsot nyom a szakadásba. A mőveletet addig ismételgeti, mígnem a nedvedzés alábbhagy. Ezután visszadugja a sebbıl kilógó nyelvet a rendes helyére. Ujjnyi hosszú, nagy lyukú tőt ragad, fonalat főz bele, melyet elızıleg nem nyálaz be, hanem égettborral öntöz meg. Összeöltögeti a sérült ereket, szöveteket. Mindvégig magyarázza, mit csinál. Ezenközben az asztalok körül bámuló férfiak némelyike lekoppan a lócáról. A kipirult fehérszemélyek hevesen legyezik magukat a szolgálók által körbehordott – a közeli bokorról származó – lapát alakú, tenyérnyi levelekkel. A felcser végigpillant a bezárt seben. Újfent megcsorgatja mővét a kórcsira-gyilkos mézzel. Nagyot kortyol az égettboros fiaskóból. A maradékból bıven lottyant a szemer oldalán tátongó, másik nyiladékba. Elégülten szemléli a füstölgést. Annak oszoltával folytatja a foltozást. Amikor a harmadik vérrel átitatott gyapotgombócot mutatja fel, Azin szeme fennakad. Az óriás hátrahanyatlik. Sandon megpróbálja elkapni a zuhanó testet. Mytia eltakarja a szemét. Résnyire nyitott ujjai közül nézi végig, amint zuhanó toronyember elsodorja s maga alá temeti Zsoldost. A felcser rájuk villantja szürke szemét. A robajlás miatti neheztelését éreztetıen megszipogtatja csıszerően keskeny, hosszú orrát, azután a fogait szívogatja. Visszahajol a szemer oldalsebe fölé. A fogadóból elhaló segélykiáltozás hallatszik. Turbékoló nevetés felel rá.

– A gyıztes pórul jár – jegyzi meg Jassal. Fellocsolják Azint, talpra segítik Sandont. Midın a gömbölyded szolgáló jelenti végre, hogy elkészült a fürdıjük a szobájukban álló, gızölgı dézsákhoz támogatják, levetkıztetik és a vízbe hajtogatják ıket.

Sandonnak kettızötten kijár a dögönyözés. Részint saját jogon, részint azért, mert a rázuhanó toronyember alaposan megropogtatta csontjait. Nashua a legfinomabb olajat választja málhazsákja kincsei közül. Néhány cseppet szétdörzsöl a tenyerén, és kezelésbe veszi a lepedıbe burkolt férfi vállát. Elmélyülten simogat, paskol és ütöget, közben halkan énekel. A közeli ágyon heverı Jassal felkönyököl. Aztán hasra vetıdik, és a fejére rántja a takaró sarkát. – De jól csinálod! – suttogja Zsoldos. Szemét lehunyva a nem túl távoli, ám máris ködbe veszett múltra gondol. A szolgaszálláson kenıknek nevezett, ügyes kező fickók olajozták, dögönyözték ıket, minden porcikájukat. Mozdulataik nyomán újraéledt ütött-vert, sajgó, zúzott, törıdött, vérömlenyes testük. S mialatt az újjászületés mozzanatait élvezték, lelkük háborgása is csitult. Nem tovább, csupán a dömöckölés idejére, esetleg másnap hajnalig. A rövid ideig tartó megnyugvás is tömérdeket számított. Segített a túlélésben. Késleltette a kiégést, elkeseredést. Akinél ez mégis bekövetkezett, az a következı viadalok valamelyikén megnyomorodott vagy elesett. A könnyebben megrokkant küzdıszolgák, ha jó harcosnak számítottak, egy ideig még lehettek kiképzık, ám ha a küzdelmi felügyelı kevésre becsülte ıket, még az arénában keresztüldöfte szívüket. Az

életben hagyottak soha többé nem örültek semminek, és untalan keresték a vesztüket. Szökni próbáltak, szembeszegültek ıreikkel, vagy Maffóra támadtak. El is érték, amire vágyódtak: hamar megtalálta ıket haláluk. Nashua a férfi karját támasztja életre. Azután áttér a hátára. – Mibıl vannak az ujjaid? – sóhajtozik Sandon. – Aranyból? – Színarany ujjacskák! – csúfolódik Viador a takaró alatt, álomtól kerülten, hánykolódva. – Olyan jól csinálja, mint még soha senki! – bizonygatja Zsoldos. – Pedig volt dolgom néhány dömöckölıvel! Persze hogy dicsérem! Azt se bánnám, ha sose hagyná abba! Oh, jaj! Oh, ott, ott! Még! Erısebben is lehet! Tündérkező Nashua! Ha annyi drágakövet ígérnének érted, amennyi a súlyod, akkor sem cserélnélek el! De még a tízszereséért sem! A szomszédos hálókamrában alvó Azin felneszel Mytia mellett, s nehezen forgó nyelvvel motyogja: – Tündérkirálylány! Jassal fojtott, zokogó hangokat hallat. Tovább forgolódik, mint a nyársonsült. Nashua még halkabban énekel tovább, hogy társai alhassanak. Sandon derekához jut. A férfi nehezen bír magával. Nem is tartja benn az ujjongást. – És én még fontolóra vettem, hogy félrehívom a készséges szolgálót! Mit vesztettem volna, ha vele megyek el! Ez felülmúlhatatlan! Fokozhatatlan! Mámorító! Csodálatos! Belepusztulok! A lány gyógyerejő ujjai immár az oldalát gyúrjákdögönyözik. A gyógyult seb környékét is felpezsdítik. Megmegérintik a hasát is. A nyögdelés, sóhajtozás, kéjes hörgés folytatódik. – Tudod fokozni! – jajdul az újraéledı. – Nem hittem volna, hogy ez egyáltalán tehetséges, de te tudod! Add ide a kezed, muszáj megcsókolnom minden ujjadat!

– A bagzás eme válfaját még nem próbáltam – jegyzi meg Jassal. Kiül az ágy szélére, lábát csizmába bújtatja. – Kezdtek felcsigázni! Hol az a szolgáló? – Ez teljesen más, mint amire gondolsz! – berzenkedik Sandon. – Mellesleg nem hiszem, hogy az a lány értene a dömöcköléshez, mivel ez jóval bonyolultabb, mint a fekvıterpesz. – Bagzás? – hökken Nashua, félbehagyva a halk dalolgatást. – Mirıl beszélsz? – Arról, amit mőveltek, szőz hajadon! – feleli Viador. – Nemigen szoktam megbotránkozni, de most szerét ejtem! – Miért? Mi baj van ezzel? – csodálkozik a lány. – Messzemenıen tévedsz! – tiltakozik Sandon. – Szeretem, becsülöm Nashuát. Húgomként gondolok rá. – Meg mernél fordulni? – firtatja Jassal. – Úgy érted, a hátamra? – Úgy hát! Nosza! – Gyanítom, félreértenél. – Ami egyértelmő, az nem félreérthetı! Derék családod lehet! Ha te így gondolsz a húgodra, miként gondol rá atyád?! Sandon lerobban az ágy tetejérıl. Megragadja a nyoszolyavégi ládán heverı ruháit. A teste köré tekert lepedı fedezékében felrántja nadrágját, csizmába bújik. Elkapja Jassal vállát. – Kelj fel! Mozgás! Gyerünk kifelé! Sürgısen muszáj mondanom valamit! Nem kell hosszan könyörögnie. Viador talpra szökken. Kiviharzanak az épületbıl. A U alakú udvaron sorakozó asztaloknál néhány álmatlan vendég könyököl, kortyolgat, kockáz, bóbiskol. Mellettük elsietve a forgáccsal felhintett porondra robognak. Megállnak egymással szemközt. Jassal elırehajol: – Nos? Mi a mondandód?

A következı pillanatban a levegıre hanyatlik, egy testhossznyit siklik hátrafelé, majd lezuhan. A történtekbıl leszőri, hogy bizonyára Sandon ökle volt a mondandó. Felkönyököl, kábultan rázogatja a fejét. Mozgatni próbálja állkapcsát. A bolygatás nem esik jól, de az állcsont mőködik. Felugrik, és teljes erıbıl gyomron vágja az egykori harcszolgát. Sandon összegömbölyödve kigurul a küzdıtérrıl. A szélen felül. Két karját a gyomrára szorítva, pihegve felpillant. – Mit akarsz bizonyítani? – kérdezi. – Te mit akarsz? – firtatja a tusázó. Aztán görnyedten kerülgetik egymást. Tekintetüket összeakasztják, akár a kardpengéket. Az asztaloknál hervadozó vendégek oly gyorsan ébrednek, mintha tőzvész vagy meztelen táncosnık közeledtének hírét vették volna. A fogadós kettıt kurjant, hasztalan. Mivel szolgálói nem mutatkoznak, maga kezdi kihordani a teli kancsókat. Rohanvást feléleszti a küzdıtér közelében lévı fáklyákat. A kajdász veszi a kalapot, és kezdi győjteni a fogadásokat. – Nem szokásom bármit is bizonygatni – szögezi le Jassal. – Kiokosodtam a versengésbıl. Egyébként is pontosan tudom, hogy én vagyok a legkülönb! Sandon megrázza elırehajtott fejét. Verítékcseppek fröccsennek szét rövid hajtincseirıl. Két ugrással megközelíti az ellenfelet. Rúgásgyorsan cselekszik. A Legkülönb ismét egy testhossznyit röpül hátrafelé. Fenékre érkezik. Ülve marad, mert ez esik jól neki. Fıleg a köldöktáját fájlalja. – Dehogynem bizonygatsz! Egyebet se mővelsz! – morogja Zsoldos. Lassú léptekkel kerülgeti az aléldozó Jassalt, készen arra, hogy annak hirtelen mozdulata esetén újfent rúgjon. – Valósággal tetszelegsz abban, hogy te vagy a Hitevesztett! Már rég el kellett volna engedned magad! Örülj, élvezd az

életet! Ne csak titkon! Mutasd ki! – Hogy merészelsz ilyeneket mondani?! – nyögi Viador. – Mirıl beszélsz? Zsoldos a kezét nyújtva felsegíti társát. Mindketten észlelik a gyarapodó számú érdeklıdıket. Tekintetük összevillan. – Készen állsz a halálra? – kérdezi a rövid hajú férfi. A másik kiköpi a szájában gyülemlı vért. Elvigyorodva bólint. Intésére a közelben bámészkodó kajdász lekapja az ajtó két oldalát díszítı lándzsákat, és odahajítja nekik. Összecsapnak, akárha botokkal vívnának. Hangos koppanásokkal ütköznek, megszorongatják, földre terítik egymást. Felpattannak, és viharos tempóban köröznek. – Megmondom, mirıl beszélek! – szól Sandon, lándzsája nyelét a másikénak feszítve. – Figyellek egy ideje. Te már nem vagy kiégett, keserő! Nem esik baja a hírnevednek, ha ezt beismered! Jassal felnevet. Kitör a szorításból, felbuktatja Zsoldost. – Gondolod, hogy a hírnevemet féltem? – kérdezi. Hátralépve jelzi: nem támad, míg a másik feltápászkodik. – Mit féltesz? – Magamat. Nem akarok még egyszer megégni. – Lehet, hogy nem is fogsz. Gyáva volnál kockáztatni? – Meglehet. Már nem ugyanazok a dolgok okoznak élvezetet, amelyek hajdan. – Fogadd el! Egyfolytában változunk. Ettıl oly érdekes az élet. – Azt mondod: érdekes? – hümmög Viador. Rohamoz a fegyverrel. Hátrálásba kényszeríti, majd ismét felbuktatja Sandont. Megáll fölötte, a lándzsahegyét a forgácsba döfi az oldala mellett. Zsoldos kihasználja a kínálkozó alkalmat. Elgáncsolja az önelégült tusázót. Rögvest rajta terem, a lándzsanyelet a nyakához feszíti.

– Elbizakodott vagy, barátom! – morogja. – Nem mondom, én kedvellek! – Én is kedvellek – vicsorgat Jassal a talajon. Váratlan törzsdobással a magasba hajítja a másikat. Amint az lezuhan, ı tüstént rávetıdik. Könyökével szorítja le a volt harcszolga fejét. – Mit tanácsolsz? – A harci szabály pompásan beválik az élet egyéb területein is: légy ellazult, de éber – hörgi a kérdezett. – Feledkezz a pillanatba! Sosem tudhatod elıre, melyikben érint meg az örökkévalóság. Jassal lehemperedik társáról. Szétvetett karokkal heverget mellette, majd mindketten felszökkennek. A fegyvereket félrehagyva szélvészgyors rúgásváltásba keverednek. Egyszerre érnek el találatot. V alakba csuklanak. Egyikük észak felé röpül, másikuk délnek. A lendület fogytával lezuhannak. – Békén hagyod a pendelyest? – fújtatja Viador a forgácsban üldögélve. – Nem sokra mennék az ellenkezıjével – szuszogja Zsoldos. A publikum fütyül és ordít. İk pedig felkecmeregnek, kézbe veszik a lándzsákat. Folytatják a kopogásos, szökdécselıs küzdelmet. Ügyelnek arra, hogy ne okozzanak fájdalmat a másiknak. Lélekföldi edzıgyakorlataik legkeményebb elemeit mutatják be. A közönség és saját mulatságuk kedvéért megannyiszor rájátszanak a találatokra. – Hogy érted ezt? – faggatózik Jassal, ezúttal üldözıként. Sandon félrepördül. Aztán ı őzi körbe-körbe a másikat. – Hiába kerülgetném ıt a legszebb virágokból kötött bokrétával – zihálja kifulladtan. – Nashua mást szeret. – Mit akarsz ezzel mondani? – piheg Viador. – Hát elıször is azt, hogy van neve, mégpedig: Nashua. Továbbá azt, hogy nem kéne rettegned tıle.

– Tudd meg: belejöttem! Az elején nagy meggyızı erıvel bizonygatta, hogy ı Radga szülötte, én meg elhittem. Késıbb ugyan fürdés közben kilestem, hogy nincs koronás anyajegye, az ıstilalom mégis rögzült bennem. Zsoldos legyint. – Kifogást, egérutat keresel. Csakhogy ezt nem úszód meg! Mostantól, ha emlegetnek téged, elhagyják a Hitevesztett elınevet. Ezáltal nem veszteség ér, Legendák Lovagja! Hanem pontosan az ellenkezıje. Örvendezz! Visszatértél az érzelmi álhalálból. Üdvözöllek az élık között! Jassal késve lendül a magasba, hogy átugorjon a lába elıtt beszúrt lándzsa fölött. Felbukik a nyélben. Estében összegömbölyödik, néhány környit gurul. Kifulladtan ülve marad. Forgácsot markol fel maga mellıl, és a hajára szórja. – Értelek. És mégsem tudok mit kezdeni vele. Sandon felpiszkálgatja társát a földrıl. Addig böködi, szurkálja, míg az látszólag fel nem dühödik. Leszegett fejjel rontanak egymásnak. Az összeütközés elıtt kitérnek, ám a másik útjában hagyják a lándzsájukat. Döngı hasast esnek. Forgácsfelleg lebben köréjük. Fejüket felemelve, hosszasan köpdösik a háncsot. – Hogyhogy nem tudsz mit kezdeni vele? – mordul Zsoldos, amint beszédképessé válik. – A vakond is látja, mi zajlik köztetek! – Talán egy másik vak állat vagyok, mert én nem látom. – Te tényleg tılem akarod hallani?! – hitetlenkedik a volt harcszolga. Leejti fejét, morogva harap a forgácsból. Teli szájjal dünnyögi: – Szerelmes vagy, bolond barátom! Nem csupán az életbe, ráadásként a lányba is! A mellette hasaló Jassal megkopogtatja a hátát. – Megadom magam – közli. – Én adom meg magam! – Egyikünknek gyıznie kell. Így kívánja a nézık igénye. – Gyızzél te – legyint Sandon.

– Számomra nem fontos. Sóhajtva térdre, négykézlábra, végül talpra támolyognak. Ismét összeugranak. – Köszönöm – suttogja Viador. – Semmiség – biccent Zsoldos. Váratlan könyökütéssel leteríti küzdıtársát.

– Nahát! – szól elégedetten Nashua, megpillantván a visszatérı Jassal arcán lilálló duzzanatot. – Így komiszkodj egy úri hölggyel! Sandon ezentúl elégtételt vesz! – Magadat érted úri hölgy alatt? – Tán a szemert elhurcoló perszónát értsem alatta? – Van olyasmi, amire nem tudsz visszavágni? A tusázó elnyúlik az ágyán. Fekvı helyzetben taszigálja le csizmáit. A lány leül mellé. Apró üvegcsébıl olajat csöppent a tenyerébe. – Fordulj hasra – kéri. – Segítség! – suttogja a férfi. Zsoldos kuncogva a takarója alá bújik. Hátat fordít nekik, elfújja a párnája közelében pisláló mécsest. Félhomály borul a szobára. A közeli hálókamrából kihallatszik Azin halk horkolása. A folyosó felıl is hasonló neszek szőrıdnek feléjük. Jassal nem teljesíti a kérést. Megfogja a bimbó csuklóját. – Jobb, ha nem érsz hozzám. Minden tagom fáj. – Nem csoda. Az ablakból láttam, mit mőveltetek. Az erımutatvány végén még pénzt is kaptatok a fogadóstól. – A kupori fickó! Alig valamicskét adott a keresménybıl! – Ha megdögönyözlek, újjászületsz. – Most inkább újjáaludnám magam. – Tılem nyugodtan alhatsz, miközben dömöcköllek.

– Még nem készültem fel a dömöckölésre. – Hogyan kell rá felkészülni? – Nem tudom. Utóbb majd beszámolok. Nashua feladja. Hencserére roskad, kezét a homlokára teszi, hogy beszívhassa az olaj illatát. Ráncigálásra eszmél, érzése szerint alig fél perccel késıbb. – Mégiscsak dömöcköljünk? – nyöszörgi. – Kelj fel, valami készül! – súgja Jassal. Felrázza Sandont is. Az ablakon át surran ki a szobából. Az épület falával párhuzamosan álló asztal mögött huppan a földre. Neszeket hall a bejáratnál. Sarokvas csikordulását, kard csörrenését. Vérszagot érez. A közelgı hajnal derengésében körbekémlel a fedezékben. Az asztal lábánál elvágott torkú férfi hever, a behemótok egyike. Odébb mozdulva újabb tetembe botlik a lóca tövében. Kisvártatva megleli a következıt. Mindhárom férfi egyformán halt meg. Kiáltani sem volt idejük. Eszerint a támadók észrevétlenül jutottak a házba. De csupán néhány szempillantással ezelıtt. Zsoldos csusszan melléje az ablak felıl. – Szóltál Azinéknak? – firtatja Jassal. – Felébredtek – bólint a kérdezett. – Mi történt? Viador Santo szemével néz körbe. Tırhegyes sisakot, álarcot, bı szoknyanadrágot viselı, harcos nık surrannak a fogadó folyosóin. Egyik kezükben tırt szorongatnak, kardot a másikban. – Riora istennı megszállottjai! Benn vannak! – Mi bajuk a hellyel? – A fogadók fertıfészkek. Gyakori célpontjaik. – Fertıfészkek? – ismétli Sandon. Az asztal mögött surrannak a bejáratig. Jassal lép elsıként az ivóba. A nyakában függı kígyó

nyugtalanul tekergızik. Amint a nyitott ajtó élével egy vonalba kerül, a hüllı a fal felé vág a fejével. Az ajtó mögül elıugró fegyveres felfogni is képtelen, mi sújt az arcába, deszkához támolyodik, elejti döfésre lendített tırét. Tágra nyílt szemmel, némán kiszenved. Váratlan rikoltozás hangzik fel. A fejhasogató, éles, horgas hang kezdetben csupán egyetlen torokból árad, ám hamarosan csatlakozik hozzá a többi harcos nıé is. – Fertıfészek! Férfivér! Fertıfészek! Férfivér! Cemendék! – kántári, hisztérikusan. Ajtókat rugdalnak, bútorokat borítgatnak. Pengék csörömpölnek. Immár a megtámadottak is jajgatnak, sikoltoznak. Léptek dobbannak, dübörögnek. Mély hangú férfiszitkok csattannak. Jassal és Sandon is küzdıfelet keres. Leterítenek két vijjogó nıszemélyt. Két újabbat kapnak a nyakukba. Egyikük Zsoldos hátára ugrik. Fogsorát a férfi tarkójába vájja, lábait a törzse köré tekeri. Miközben szorításával fojtogatja az egykori harcszolgát a jobbjában tartott pengével vaktában hadonászik-csapkod annak szíve felé. Sandon elkapja a nı csuklóját. Lendületet vesz, és háttal a falhoz vágódik. A combok szorítása és a harapás is felenged. Az ernyedt testet átlódítja a válla fölött. Berohan a legközelibb szobába. Kicsavarja egy pengés karmú kézbıl a felé lóbált fáklyát, közben könyékkel és ököllel egyszerre üt. Átlép a leomló némber fölött. Az ágyon heverı, szipirtyót kiabáló, szaporán gyilkolt férfihoz siet. Megragadja a rajta kuporgó, tırrel csapkodó némber hegyes sisakját. Letépi a fejvédıt, fordít rajta s döf vele. A harcos szőz a padlóra zuhan. Sandon az ágy alá gurítja a testet a lábával. A megmenekült fickó folytatja a szipirtyózást. Zsoldos rácsukja az ajtót, továbbrohan a folyosón.

Jassal sem érzi jól magát. Képtelen volna például ellazulni. Nyakában egy fúria vonaglik. Lábaival a nyakát szorongatja, tırrel hadonászik, váltakozva köp, harap, és idegbántó hangon vijjog mindehhez. A tébolyodott által kínzott férfi nekilendül, és szaltót vet. Egyet elıre, egyet hátra is. Végül leporolja a kezét, és újabb ellenfél után néz. Hamar rátalál a soron levıre. Ez a megszállott, hátát a falhoz simítva, Nashuát vezeti a folyosón. A bimbó szótlanul engedelmeskedik. Jámborságát alighanem a nyakához fektetett kardpenge váltja ki. – Hát így kell ezt! – sóhajt Viador a módszer láttán. – Hé, fúria! Nem akarod inkább velem csinálni? – Téged megölnélek! – köp felé a hárpia. Vonásait eltakarja az arca tekert álarcféle, mely csupán a szemét, orrát és száját hagyja szabadon. – Vele mit tervezel? – İ Riora istennıt fogja szolgálni! – Van idıd bıven? Mert akkor megpróbálom elképzelni. Hosszú lesz! A fúria kissé félretolja foglyát, és kivicsorgat mögüle. A kígyófej lecsap. Jassal megszerzi a kardot. Nashuát. Átlép a hulla fölött. – Sose hagyd elvonni a figyelmedet! – tanácsolja neki. Azin hangja csattan a közeli szobában. – Nem szeretlek! – bömböli az óriás. Halálsikoly felel rá. A férfigyőlölı istennı megszállottjai immár menekülni próbálnak. Nem sikerül. A feldühödött áldozatjelöltek őzik, kaszabolják ıket. Mire megvirrad, elhalnak a harci zajok. – Mi volt ez? Mit akartak? – értetlenkedik Sandon. A küzdelemben kimelegedett Mytia még szaporán szedi a levegıt.

– Kérdezd meg tılük – veti oda. – Már nem beszédesek. – Akkor találgass. Nashua a nyakát simogatva megszólal: – Magukkal akartak vinni, hogy Riora istennıt szolgáljam. – Miért? Nem önkéntes a szolgálat? – csodálkozik Sandon. – Riora alighanem kifogyott a megszállottakból – vélekedik Jassal. A fogadós, a neje és a kajdász szobáról szobára jár. A két férfi kivonszolja az udvarra a legyızött fúriákat, és gúlát rak belılük. A meggyilkolt vendégeket máshová pakolják, ıket kicipelés elıtt az asszony átmotozza. Nehogy valamelyik néhai adós maradjon a szállásdíjjal. A házban is három áldozatot találnak. Jassalék felkeresik Lekidet a folyóparton. A sárkány ott horgonyoz, ahol este hagyták. Bal szárnya egyik csonttüskéjén bı szoknyanadrágot zászlóztat a szél. A pikkelyes elmerülten játszogat a mancsában tartott tırhegyes sisakkal: vizet mer bele, kiönti, vizet mer bele, kiönti, vizet... – Figyelmeztethettél volna! – mordul rá Viador üdvözlésképpen. – Nem vettem észre ıket – feleli a pöfögı lesütött szemmel. – Túl messze vagyok. Mire felébredtem, már kifelé szöktek. – Kicsodák? – Két kardos nıszemély. – Hol vannak? Lekid a vízfolyás irányába int. – Elúsztak. – Miért nem fogtad meg ıket? – Utána úsztak el. Kérdezték, hím sárkány vagyok-e. Azután azt mondták, kiirtanak minden hímet, és azontúl csak ık népesítik be a Világot. – Hímek nélkül hogyan népesítenek? – mereng Mytia.

– Amikor megfogtam ıket, és fegyverük se maradt, nyájasan kérleltek hogy adjam vissza szabadságukat. Mert akkor majd csatába igyekvı társnıik után sietnek. – Vannak társnıik? – csuklik fel Sandon. – Állításuk szerint seregnyi. – Hol vannak? Miféle csatába igyekeznek? – bömböli Azin, a kardját meresztve. – Ezt is megkérdeztem tılük, mielıtt elúsztak – vigyorog a sárkány. – És? Elárulták? – faggatózik Jassal. – Te tudnál titkot tartani, ha én kérdeznélek? – Nem tudnék – hagyja rá Viador. – Hol van tehát a seregnyi hibbant asszonyállat? – Én viszont tudok! – büszkélkedik a pikkelyes. Bosszúsan otthagyják a titoktartó sárkányt. Elıkerítik lovaikat. Aztán a nap elejét átszunyókálják a nyeregben. A csontgebe továbbra is velük tart.

Remsk-lovagság határán magas, keszeg, fekete mellvértes, fekete nadrágos katonák sorakoznak. Számszeríjat, lándzsát, csatabárdot, tırt, láncos buzogányt és kardot viselnek. Mozgásuk, tekintetük merev. Egyenesre vágott hajuk a fülcimpa alsó szegélyénél ér véget. Bajszuk szigorúan pödrött, az orrkagyló középvonaláig kunkorodó. Keskeny szakálluk éppolyan hosszú, mint az öklük. Ennek magyarázata a következı: a remski férfiak imádkozás és töprengés közben kötelesek ujjaikat a szakálluk köré zárni, szırzetvégeik viszont nem lóghatnak ki az öklükbıl. Szakálluk meglehetısen kopottas, ugyanis törvényeik elıírják, hogy imádkozással és töprengéssel kell tölteniük napjaikat.

Megengedett számukra hogy kevésnyi ráérı idejükben a Remsk-lovagok istenét, vagyis Remsket dicsıítı zengeményeket költsenek. Ezeket korlátozás nélkül, bármikor és bárhol elszavalhatják vagy énekelhetik. Uruk és bírájuk Gotto Nagymester. Gotto a róla elnevezett, magas védıfallal körbezárt városban él, a fekete kıbıl emelt Puritán Palotában. İ csupán egyetlen toronyszobát használ önös céljaira. Az épület többi helyiségében a közrendő lovagok görnyednek írótollukkal, és a tudós lovagok gondolatait megörökítı kódexeket másolják. Mihelyst egyet lemásolnak, elıveszik a következıt, és azt is lemásolják. Remsk-lovagság birtokában van a Mindkerekség legtöbb szertartás- és erénykönyve. Ezek rögzítik Remsk isten élettörténetét, csodatételeit, imádásának ceremóniáit. Elıírják az alantas nép által követendı magatartásrendet. Természetesen a nemesrendőek számára is készült viselkedési szabályzat. Az egyedülálló kódextár még számtalan további kötetet tartalmaz. Mint például: Erénykódex, Viseletkódex, Becsületkódex, Ethosz-kódex, Lovagiasság-kódex, Étekkódex, Hadikódex, Hadicsel-kódex, Szeméremkódex, Álomkódex, Szırzetkódex, Nıtlenség-kódex, Hitbuzgóság-kódex, Rangkódex, Vagyonkódex, Temetkezéskódex, Borkódex, Túlvilágkódex, Démongyızı-kódex – és sok másféle. Remskben nem élnek hóhérok, nincs szükség rájuk. Ebbıl következıen nem tartanak nyilvános kivégzéseket, ám hogy ezek hiányában a lakosság ne unatkozzék, önnön közremőködésüket is elvárják a vásártéren, midın a bőnös megtévelyedıket vesszıfuttatják, sárral dobálják, szutyokkal öntözik. A súlyosabban vétkezıket oszlopokra függesztett szégyellıketrecbe zárják néhány hétre. Az imbolygó kalitkában lógó bőnösök számára vakbuzgó lovasok és erénykövetı polgárok tartanak felolvasást a kódexekbıl, nekik szavalják és éneklik éjjel-nappal a Remsk istenhez vagy Gotto

Nagymesterhez írott, hosszúdad zengeményeiket. Ezt a büntetésnemet nagyon kevesen élik túl. Azok a bőnösök, akik mégis átvészelték a szégyellıketreces elzárást, mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy a Nagymester állítsa vissza az olyan könyörületes halálmódokat, mint a karóba húzás vagy az élve megfızés. İket a lovagság rendjét fenyegetı szervezkedés miatt visszacsukták a kalitkába. Mindezt Sandon adja tudtukra, mielıtt a fekete öltözékes katonák szín elé érkeznének. İ ugyanis több ízben megfordult már Remsk-lovagságban a Gotto Nagymesterrel szoros barátságot ápoló Ermo hadúr fegyveres kíséretének tagjaként. Épp ezért jobbnak látja, ha felkészíti társait a lovagságon történı áthaladás csínjára-bínjára. Mikor a történeti áttekintéssel végezve áttér a kívánatos viselkedés ismertetésére, Mytia felcsattan: – Menjünk másfelé! – Azin nem szereti Gotto Nagymestert! – bömböli az óriás. – Legfeljebb Riputana vagy Ketsenz felé mehetnénk – sóhajt Jassal. – Nemcsak a kerülı tetemes: azok még keményebb helyek. – Találkozunk Gotto Nagymesterrel? – derül fel Nashua. – Alig várom! Roppant mulatságos ember lehet! – Te volnál az elsı, akit bekalitkáztatna! – dörmögi Sandon. Ezt követıen érkeznek az egyforma katonák elé. Azok nyomban élı fallá fejlıdnek. Lecsapják sisakrostélyukat, és kardot, láncos buzogányt ragadva elállják az útjukat. – Hová mentek? – kérdezi vezetıjük. İ hajszálra ugyanolyan, mint a beosztott kardosok, csupán a vaskalapja díszesebb. Persze nem feltőnıen díszesebb, csak éppen hogy. Az arcvédı lemezen nem csupán két lyukacska kereklik, látás céljára. Az ı rostélykivágása pallos alakú. – Az Álmok Tengeréhez igyekszünk – feleli Sandon. – Engedj át! Ígérem, betartjuk törvényeiteket. Úthosszat

imádkozni fogunk... – Hát a merengéssel mi lesz? – mordul közbe a tiszt. Sandon bólint. – Merengeni is fogunk. Minden imahelynél térdre borulunk... Nashua gyors mozdulattal visszalöki Trimet a sárga kanca sörénye alá. A barinon morgása tompul. – A perselyrıl sem feledkeztek meg? – feszegeti a vaskalapos. – A legkevésbé sem! – biztosítja Zsoldos. A parancsnok töprengın kézbe veszi a sisak alól kilógó szakállát. Lehunyja szemét. Halkan, hosszan, érthetetlenül mormol. A puritán rostélynak hála, a katonák nem észlelik a fejük fölé suhanó futármadarat. A Fivérek és híveik közti gyors üzenettovábbításra használatos, szélsebes röptő, éjfekete tollú, áttetszı csırő szárnyas fejmagasságba ereszkedik. A tiszt körül lebegve igyekszik észrevétetni a lábára kötözött írást. Ám a címzett csukott szemmel, szakállát markolászva imádkozik, mereng avagy döntést érlel. Társai buzgón követik példáját. Jassal odatartja a vállát, Sandon a kézfejét. A levélhozó nem dıl be nekik, elvégre nemrég maga is részt vett képmásaik széthordásában. Pontosan tudja, hogy ık az ellenség. Mi több, éppen erre figyelmeztetné az ırparancsnokot. Lesüllyed az arcuk elé. Elıremeresztett lábakkal, hirtelen fékez, majd heves szárnycsapkodással hátratolat a levegıben. Távolodóban incselgıen lóbálgatja orruk elıtt a bokájára szalagozott papirost, közben kajánul vijjog, rikácsol. Nashua rádöbben, hogy a sebes röptő, messzehordó levélmadarak még a fecsegıs, lomha rongyszárnyasoknál is veszedelmesebbek számukra. Hátranyúl a válla fölött egy nyílvesszıért. Mozdulata félbemarad.

A röpfutár a kárörvendezés gyönyörétıl eltelten késve észleli a föléje toluló felleget. Mire megrémülhetne, már képtelen kitörni alóla. Lekid olyképpen csípi el mancsával a madarat, akárha legyet kapna el. Tüstént elszárnyal vele. A tiszt felpillant, s még a rostélyát is feltolja, olyatén sejtéssel, mintha az imént károgást hallott volna. Fénytelen, fekete tollak peregnek a magasból. A pöfögınek híre-hamva sincs. – Átkelhettek – szól megfontoltan a szakállas. – De ne hibázzatok! Mindvégig szem elıtt lesztek! Tisztelettudó arccal haladnak el a megnyíló sorfal mellett. Még Azin is képes erıt venni magán, s bár nagyon szeretné megtenni, mégsem püföli végig öklével a vaskalapokat. A Nagymester városába vezetı út mentén sőrőn eléjük bukkannak az említett imahelyek. A kicsiny kıfülkék falán Remsk isten jele ékeskedik. Mindegyikhez egy-egy lánccal, lakattal rögzített persely tartozik. Az arra járóknak felettébb ajánlatos pénzt hajítani a pikszisbe. Az ájtatos utazók viselkedését az egymástól látótávolságnyira épült, felhıszurkáló tornyok ırei követik nyomon. Jassalék gyakorta hagynak maguk mögött az aprószentélyeknél veszteglı karavánokat és hintókat. Az utasok a földre görnyedten imádkoznak, ügyes-bajos dolgaik megoldásához kérik az erényességérıl és megingathatatlan hitérıl ismert Remsk befolyását. Legtöbben azért fohászkodnak, hogy épségben átjussanak a lovagságon. Jassalék valamivel gyorsabban haladnak, mert ık nem vesztegetik az idıt az imahelyeknél. Épp csak leugrálnak lovaikról, földre borulnak és máris mennek tovább. Ám a negyediknél el is vesztik türelmüket. – Miért kéne porban csúszkálnom Gotto istene elıtt? – tőnıdik fennhangon Mytia. – Miért kéne porban csúszkálni bármilyen isten vagy

emberfia elıtt? – töpreng Nashua. – Talán nem szoktál hozzá? Nem a Fivérek uralma alatt cseperedtél? – firtatja Viador. – Kerültem a megalázkodási alkalmakat. – Elkerülhetık? – csodálkozik Sandon. – Sok esetben igen, de módfelett fáradságos. Az itteniek nem kívánják a szabadságot? – Dehogynem. Ki nem kívánja?! – Akkor miért nem szabadok? – Jaj, pendelyes, már megint kezded! – nyögi Jassal. – Miért nem szabadok? Azért, mert uralkodójuk betarthatatlan törvényeket kényszerít rájuk. A törvényszegést irgalmatlanul bünteti. A megfélemlített, sanyargatott emberek örülnek, ha élnek. – Mi örömöt lelnek az ilyen életben? Senki nem felel. A következı aprószentélynél a lovak már maguktól megállnak. İk pedig fogcsikorgatva lepattannak. Földre borulnak, visszaugranak, mennek tovább. És minél gyakrabban vetik magukat a porba, annál hangosabban csikorog a foguk. Rövidesen elérik a legközelebbi ırtornyot. A katonák püffeszkedıen megmutatják magukat és fegyverzetüket, de nem tartóztatják fel ıket. Az itteni kardosok megkülönböztethetetlenek a lovagság határán állóktól. Nashua nem teszi fel hangosan a kérdést, miszerint: mi haszna az egyformaságnak? Magától is tudja a választ: a leigázottságban ez az egyetlen rejtızködési mód. Nem beszélgetnek, kedvetlenségük nıttön-nı. A poros utat azonos magasságúra nyesett bokrok szegélyezik, az egymást követı imahelyek semmiben sem különböznek a korábbiaktól, a füves-bozótos, lapos táj sem változik, és bár sorra hagyják maguk mögött az ugyanolyan ırtornyokat, idıvel kétleni kezdik, haladnak-e egyáltalán. Mielıtt elhatalmasodna rajtuk a bizonytalanság, a látóhatár

szélén szürke küszöb emelkedik. Az alacsony szegély középtáján fekete torony meredezik. A szegély mindegye magasodik, mígnem kivehetıvé válik, hogy a végeláthatatlan hosszúságúnak rémlı városfalat és a Puritán Palota tornyát látják. Alkonyulatra érik el a felvonóhidas kaput. Úgy döntenek, mielıbb keresnek egy fogadót, hiszen egész nap egyetlen falást sem ettek. Vacsora után pedig nem indulnak városnézésre, hanem tüstént ágyba fekszenek. Ha pitymallatkor továbblovagolnak, másnap estére Loggióba érkeznek, és kitörölhetik emlékezetükbıl Remsk-lovagságot. Sandon, bár nem ı a társaság ünneprontója, megjegyzi: szerinte a kiskirályság felkeresése is emlékezetes megrázkódtatással szolgál majd számukra. Végtére az uralkodó, bizonyos Harmincadik Loggio szintén nem alattvalói dédelgetése révén szerzett magának kétes hírnevet.

A magas, keszeg, fekete öltözékes kapuırök a fejüket ingatják. – Nem mehettek be Gotto Nagymester városába! – közli a parancsnok. Felháborodott arccal méregeti Mytiát és Nashuát. – Hogy képzelitek? Megzavarnátok az erkölcsös lakosság lelki nyugalmát! Nashua végigbámul magán. Ruházata hiánytalan, nem kivágott, nem kihívó. Alakja köré lebbenti a palástot, és a tisztre pillant. Az mindegyre a fejét ingatja. – Csakis akkor engedlek be, ha fekete köpenybe bújsz, és elfátyolozod az arcodat! Kizárólag a szemed lehet szabadon! Az is csupán célszerőségi okból: nehogy ló alá lépj, falnak ütközz vagy szennycsatornába potyogj! – Mi történhet velem Gotto városában, ha nem fátyolozom

el magam? – borzad a bimbó. – Összezavarod a férfinépet! Megbolygatod a gondolatmenetüket! Elvonod figyelmüket az istenimádástól! Gotto Nagymester erénykövetı szellemiségétıl! Bőnös testi képzelgéseket ébresztesz bennük! – Még sosem vettem észre, hogy a puszta megjelenésemmel ilyen kalamajkát okoznék – hüledezik a lány. – Annál rosszabb: tudatlan és öntudatlan vagy! Pfuj! Imádkoztál eleget az idevezetı úton? Gyorsan öltözz át, ha van mibe! Vagy máris álljatok tovább! – Ha az itteni férfiak ily fokozottan érzékenyek a nıi személyekre, használ egyáltalán a fekete köpeny és a fátyol? – Nem a te dolgod, hogy ezt feszegesd! A bölcs döntések meghozatalát nem reád bízzák, hanem a tudós elmékre! Ne vitatkozz, balga lélek! – Nem vitatkozom, csak kissé értetlenkedem! Különben balga a te… – Látszik, hogy idegen vagy! Ha itt születtél volna, ismernéd az illendı ruházkodás és magaviselet törvényeit! A kérdezgetés pimaszkodás! Vesszıfutással vagy szennylében fürösztéssel büntetjük! Mögöttük két fogat is várakozik. Nıket nem látnak a kocsikon, hacsak a fekete leplekbe bugyolált, letakart fejjel gubbasztó alakok nem azok. Félrehúzódnak. Nashua kétszer megfordítja, megrázogatja a Galiba-féle palástot, mire az feketévé sötétül. Beleburkolódzik, fejére húzza a kámzsát. Mytia ugyanezt teszi. Társaikra pillantanak. Sandon elvigyorodik. – Még mindig képesnek látszotok arra, hogy az imádkozástól és erénykövetéstıl zsibbadt lelkeket felkavarjátok.

– Itt tiltott a szerelem? – kérdezi a bimbó. – Az micsoda?! – kuncog Sandon. – Derék remskiek kizárólag nemzés, valamint utódnevelés céljából lépnek frigyre! Az esketés éjjelén a nászágy mellett álló nemzésfestı megörökíti az utódlétesítı mőveletet, valamint azt is, hogy az illendı módon ment-e végbe. Ha valamilyen oknál fogva a foganás elmarad, a szaporítószervek újbóli egyesítése csakis Gotto Nagymester engedélyével történhet! Az eljárás egyéb célra nem használható! Ugyanis árt a fejnek, és még az egészséget is porig rombolja! – Ebbıl elég! – nyögi Jassal. – Takarjátok el az arcotokat, és menjünk befelé! Megteszik. A lefátyolozott Nashua kikandikál a szemrésen. – Mit gondoltok? Ha csupán a szemem látszik, és egyébként óriáshernyóra hasonlítok, nem tudom felizgatni a férfilakosságot? A lány a társaira mereszti smaragdzöld szemét. Szikrákat, tüzeket lobbantgat pillantásában. Szemérmesen pislog, kacérul hunyorgat. Tolakodóan bámul. Mindenkit tetıtıl talpig felkavar. – Ne csináld! – rimánkodik Viador. – De hát mi értelme a lefüggönyözésnek? – Miért keresel értelmet az önkényben?! – Tudni szeretném, miért csinálják! – Erıfitogtatásból? – tőnıdik Sandon. – Gyengeségbıl? – mereng Mytia. – Korlátoltságból? Ostobaságból? – töprenkedik Jassal. – Azin tudja! – rikkant az óriás. – Gotto lovag az ágyban csak kismester! Lepisszegik. Az ırökre bámulnak. Az egyforma katonák szerencsére nem rájuk figyelnek. A fogatok átengedésével bajlódnak. – Igazad lehet – vélekedik Nashua. – Ehhez kevés a zagyva

fej. Bizonyára a testnek is akad néhány sötét titka. – Nincs az a jutalom, amiért lemennék a Puritán Palota pincéjébe! – szögezi le Viador. Visszalovagolnak a kapuhoz. Az ırparancsnok végigméri ıket. Mytia és Nashua óriási bábként, lesütött szemmel ücsörög a nyeregben. – Merengtetek? – kérdezi a szakállas. – Imádkoztunk is – bólogat buzgón Mytia. A tisztet megüti a felismerés. – De hiszen ti férfi módra ültök a lovon! – hördül. – Az enyém kanca! – nyekergi Nashua. Egyszerre vetik át a jobb lábukat paripájuk nyaka fölött. Szempillantás alatt féloldalas hölgyülésbe váltanak. Szorosan összezárt lábbal, zsákként toporognak a nyeregben. – Na, mindjárt más! – enged az ır. – A remski asszonyállatok erényesek! Legfıbb kincsük a szemérmük! – Értem – biccent a bimbó. – Többé nem szorítok lovat a lábaim közé. Jassal meglöki a könyökét. A keszeg tiszt arcbıre pipacsszínőre gyullad a „lábaim közé” szavak hallatán. Gyors mozdulattal lecsapja sisakrostélyát. Elhátrál tılük, mintha veszedelmes ragályt terjesztenének. Szelesen integet, hogy menjenek, hamar menjenek, mivel képtelen tovább elviselni jelenlétüket. Átkocognak a hídon. Nashua elıvesz egy csillámporos üvegcsét a palást redıi közül, és tőnıdın forgatja az ujjai között. Közben fokozottan ügyel rá, hogy ne csússzon le a nyeregbıl. – Két dolgot tehetünk – töpreng hangosan. – Vagy férfinak öltözünk Mytiával, hogy nyugtunk legyen a vaskalapoktól. Ezzel elhallgat. Jassal vár, várakozik. Majd rákérdez: – Vagy pedig?

A lány felvillanó szemmel elmosolyodik. Ujjai közé szorítja, megrázza az üvegcsét. Viadort kileli a hideg. Magas falakkal szegélyezett, szeszélyesen kanyargózó, keskeny utcákon haladnak. Idıvel olyatén érzésük támad, mintha körbe-körbe járnának. Sandon a fejéhez kap. – Majd’ elfelejtettem! Gotto város utcáit útvesztısre tervezték, hogy a betörı ellenség mennél alaposabban eltévedjen, már ha bejut egyáltalán a hıs védık között! Ám azt kihagyták a számításból, hogy az itt élık némelyike holtáig nem lesz képes megjegyezni, hol is lakik. A nık egyébként is hajlamosak az elkeveredésre, ráadásul a sőrő fátyolzat is nehezíti tájékozódásukat. Vagyis gyakori, hogy zokogó asszonyok és tompa értelmő férfiak bolyonganak az utcákon, míg éhen nem vesznek, vagy meg nem ırülnek. Ezért aztán Gotto Nagymester ispotályt építtetett, kimondottan az ırüléses esetek számára. Nemsokára odaérünk. – Ott szálljunk meg, vagy a fogadóban? – puhatolja Jassal. Kisvártatva a bolondházhoz érkeznek. Az épület semmiben sem különbözik a többitıl, ez is sötét kıbıl készült, kicsiny, fatáblás ablakokkal. A falakból kilógó, mohos, nyálkás csövekbıl bőzös levek folydogálnak az út szélére. Dallamtalan kornyikálás szőrıdik az ispotályból; egy asszony hosszan sikolt, másvalaki élesen kaffog, csahol. Hirtelen lábdobogás hallszik, majd szenvedélyes üvöltés: nııııİİİİİt akarok! Robajlás hangzik, test zuhan. Azután korbácscsattogás és jajgatás lármája szökik az utcára. Tovább ügetnek. Immár szédülést, émelygést éreznek. Mielıtt hátasaikkal együtt lerészegednének az útvesztızéstıl, a köröttük komorló házfalakat sikátorutcák szabdalják különálló tömbökké. Az út kiszélesedik, a korábbiaknál alacsonyabb házak között gyerekek futkároznak, szerény öltözékő, szakállukat markolgató férfiak járkálnak.

Fekete óriásgubók surrannak a falak mentén. Némelyik nı loppal felsandít rájuk fátyola szemrésén át. Többségük azonban horgasztott fejjel, közömbösen lebeg el mellettük. Végre elérik a város fıterét. Az omladónak rémlı, sőrő, sötét, nyomasztó falak fogytával végtelennek tetszik számukra a tágas tér. Rengeteg ember nyüzsög a palota tövében elterülı, lapos kövekkel burkolt területen. Itt sorakoznak egymás mellett az apró boltok. Itt állnak az asztalok, melyekre az utazó árusok rakodnak ki a vásáros napokon. Itt magasodik az emelvény, amelyrıl Gotto Nagymester és szószólói hirdetik az erényt és a törvényt, mérik a büntetést, osztják az áldást, alamizsnát. Itt bőzölög a futóárok, amelyben a szennylében fürösztésre ítélt bőnöst szalajtják fel s alá; e helyütt a publikum akár az otthonról cipelt ürülékkel is öntözheti-dobálhatja a megtévelyedettet. Itt hintáznak az oszlopokra függesztett szégyellıketrecek, melyeket a dorgálók, zengeményezık, éneklık és felolvasók kényelmét szolgáló padok vesznek körül. A szembeni oldalon található a fogadó. Az épület elıtt felállított asztaloknál utazók, kalmárok és helybeliek italoznak, étkeznek. Itt van a színpad, s éppen elıadást tartanak. A nıi szerepeket is férfiak alakítják, a jelmezzel, átéléssel nincs sok gond: tetıtıl talpig lefátyolozzák magukat, és elvékonyított hangon cincognak. Nashua fájlalja, hogy a darab végére érkeztek, így már csak a katartikus végkifejletnek lehet tanúja: a bőnös hamarjában jó útra tér. Az összes szereplı a deszkákra tódul. Közös dalolásban foglalják össze a mondandót, miszerint mindenki támaszkodjék Gotto Nagymester bölcsességére, mert ı tévedhetetlenül tudja az üdvözülés titkát. Yloniában a Fivérek által pénzelt csepőszolgák hivatottak hasonló tiszt betöltésére. Piacnapokon szoktak lecsapni a

sokadalmas helyeken. Mire a vásározó népség észbe kap és szétszéledne, katonák fogják közre a teret. Így aztán mindenki kénytelen élvezetet tanúsítani az elıadás folyamán. Az ünnepelt udvari szerzık által létrehozott mő révén bárki elsajátíthatja, miként válhat belıle igaz honfi, derék sarcfizetı, valamint erkölcsös atya, anya, szőz hajadon, hitszolga, miegymás. Az elıadás véget ér, a közönség tapsol, a katonák figyelnek. A fogadós által odafüttyentett gojla elvezeti a lovakat, Jassalék a színpadtól legtávolabbi asztal köré telepednek. Szakállmarkolgató, komor lovagságiak és visszafogottan viselkedı vendégek üldögélnek körülöttük. Nıi személyek még lepel alatt sem tartózkodnak körükben. Sőrő, fekete szövedékbe bugyolált szolgáló teszi eléjük a kancsót. Majdnem vakon, mivel arcfátyolán nincs rés a látáshoz. – Szegény Viador – jegyzi meg Nashua. A férfi rápillant, szeme villogásából megérti sajnálkozása okát. Vállat von, kortyol az italból. – Nem tartana sokáig, hogy kiforgassam fátylaiból. – Csupán az a kérdés: érdemes-e – vigyorog Sandon. – Sok éve annak hogy itt jártam. Meglehet, ugyanez a fehérszemély tálalta elém a vacsorát. Fogadást kötöttem társaimmal, hogy bebizonyítom: itt is pontosan annyira szerelmeskedı kedvőek a lányok, mint a szabadabb helyeken. A volt zsoldos és harcszolga merengın elhallgat. Némán mártózik a múltnak mély kútjában. Azin, Jassal, Mytia és Nashua egy emberként dıl elıre, jelezvén: csüggenek ajkain. – Körbehízelegtem a sokfátylast, hamar be is jött a szobámba – folytatja Sandon. – Letépte magáról a ruhát, azután rólam is, és megszállottként esett nekem. Ekkor már nem kívántam a kalandot. Fıként a hölgy felfedett külleme

miatt. Habár az is lehet, hogy nem is volt olyan vénecske, amilyennek látszott. A körülmények folytán azonban megszerezte a kardomat, és valamelyest az akaratom fölötti irányítást is. Ezt szerintem az ital révén érte el. Azin és Jassal félretolja kupáját. – És? – kérdezi Nashua. Sandon egy kenyérmorzsát tologat, pöckölget az asztal lapján, hol a mutatóujja, hol pedig a kisujja körmével. Lerí róla, hogy nemigen lesz és. Így aztán mindenki a saját képzeletét hívja segítségül a történet befejezéséhez. Sajnálkozva sóhajtoznak, és kedvetlenül turkálnak az eléjük tett étekben. Mytia és Nashua roppant bosszús, hisz minden falathoz fel kell lebbenteniük fátylukat, persze csupán annyira, hogy a közelükben ücsörgı férfiak meg ne pillanthassák – például – az állukat, mert azonmód meginoghat fejükben a Világrend. Zsoldos megköszörüli a torkát. Mégiscsak megválik szörnyőséges titkától. – A sokfátylas megfenyegetett, hogy segítségért kiált, és bevádol erıszakos bujálkodás miatt, ha nem leszek hajlandó. Ezzel persze meggyızött. Végtére nem akartam a szégyellıketrecben végezni. Hanem ezzel a döntéssel is csapdába kerültem. Ugyanis hiába próbáltam volna hajlandóságot mutatni, nem ment. Kieszeltem, hogy játsszunk szembekötıset, hátha a hancúrozás visszaadja a hágóerımet. Megforgattam párszor a bekötött szemő satrafát, és átpörgettem a szomszédos szobába, tudván, hogy ott népesebb társaság alszik. Reggel aztán nagyot néztem. Ugyanis a megtréfált fickókat lepedıben cipelték ki a folyosóra. Hosszan vizezték, pofozgatták ıket, még ércsapolásban is részesültek, mire nagy nehezen életre keltek. Azt mesélték, hogy álmukban rejtélyes, bestiális támadás érte ıket, de szerencsére hamar eszméletüket vesztették. A színpad nem sokáig marad üresen. Egy

szakállmarkolgató férfiú fellobbantja a deszkaemelvényt megvilágító fáklyákat. Ezután megjelenik az ostorozó. Neki az a tiszte, hogy megfeddje, korholja, dorgálja hallgatóságát. Hogy felpiszkálja, érzékenyítse a népség lelkiismeretét. Nashua fásultan megállapítja: eszerint az ostorozói hivatal sem yloniai vívmány, hanem a Világ más tájain is mőködik. Miért is ne? Ami pompásan bevált a Fivérek birodalmában, az a lovagságban élık regulázására is kiválóan alkalmas. – Mert ugyan melyik jelenlévı ne esett volna már kapzsiság, irigység, győlölködés vagy bujaság bőnébe? – rikkantja a bısz ostorozó. Végigvág a saját hátán a kezében tartott korbáccsal. Fájdalmában felkurjong: – Magam sem vagyok kivétel! Hasonló szellemben gyakorolja tovább a hivatását. Többen körbeállják, hogy ık is kaphassanak a korbácsütésekbıl. – Legtöbbjükön meglátszik, hogy a nemzésfestı is jelen volt, amikor fogantak – dünnyögi Jassal. Nashua elıveszi a csillámszemcsés üvegcsét. Főszerezı mozdulatokkal beszórja mutatóujja szélét. Kivár egy szellırezzenést. Midın a fuvallat megérkezik, felcsippenti fátyolát. Az ujjára fúj, s ezennel a szél játékos kedvére bízza a csodaport. Az pedig megkavarja s elcipeli a csillámló szemcséket, körbetáncolja a jövı-menıket. Ide pottyant párat, oda ejt néhányat. Amikor kifogy belılük, visszatér a lányhoz, és ı már behintett ujjal várja érkeztét. Jassal a fejét fogva sőrőn megemlíti, hogy térjenek nyugovóra. A bimbó beleegyezik, ám elıbb szeretné közelrıl látni a szégyellıketrecben senyvedıket. Átsétálnak a tér túlsó oldalára. Éppen etetési idıben érkeznek. A kalitkarácsba kapaszkodva gubbasztó térdeplı bőnösök némelyike

visszautasítja az ételt, mások oly csüggedtek, hogy tudomást sem vesznek róla. A foglárok megsuhintják a tálakat. Az edényben lévı barna és zöldes ázalék átfröccsen a vasrudak között, végigfolyik az arcokon, testeken. Ezután vizet osztanak, hasonló módon. Mindeközben körös-körül több tucatnyi hangon folyik a példabeszéd-kelepelés, az erénytani felolvasás, a Remsk istent és Gotto Nagymestert dicsıítı zengeményezés, valamint az elıbbiek kántáló, kornyikáló, illetve óbégató formában történı elıadása. A szégyellıketrecekbe zárt bőnösök védekezni próbálnak. Sokan befogják a fülüket, belegyömöszölik az ujjukat vagy a ruhájukból tépett csíkokat Némelyikük megkísérli túlordítani a térítıkórust. Néhányan már beleırültek a kínzásba, ık a rácsokat tépázva tébolyognak, vagy tompa tekintettel gubbaszkodnak a padlón, ajkukat berregtetik, nyálzanak. Az egyik vétkes ekkor szenved ki az agyonprédikálás következtében. Nashua néhány percig hallgatja a gyilkos ribilliót. Rövidesen úgy érzi magát, mintha leköpdösték, leokádták és meggyalázták volna, s ráadásként a velıt is kiszívták a csontjaiból. Koponyáján dobolnak-dübörögnek a hamis, hazug, beteges hangok, liánként tekerednek a nyakára. Szájába kígyóznak, lemásznak a torkán. Ekkor a szél megcibálja az arca elıtt lebegı fátylat, ı pedig az ujjára hint némi csodaport. Épp visszafelé indulnak, midın átrobog a téren az izgalmas hír: Gotto Nagymester elindult esti sétájára! Ezt ugyan naponta véghezviszi, ám minduntalan más idıpontban bukkan fel, hogy meglephesse imádott alattvalóit. Jassalt leköti, hogy féken tartsa nyakában a farkát lóbáló, dúltan tekergızı kígyót. A gondjára bízott Trim is feltőnıen nyugtalankodik. Nem éri be puszta morgással, vicsorgással. A ficánkoló barinon minden szónokolót, zengeményezıt és

kántálót meg akar támadni, nemcsak foggal, hanem karommal is. Azin is furcsán viselkedik. Folyton belekezd egy mondatba, majd félbehagyja azt, és újra belekezd: nemszere... nemszere... nemszere... – Menjünk aludni! – tanácsolja Sandon. – Mielıbb! – Mi van velem? – nyöszörög Mytia. – Nagy kedvem volna verekedni! Ma este ez az egyetlen hibám. – Hamarosan lesz rá alkalmad, ha nem tőnünk el innen – füstölög Jassal. – Csakhogy én nem akarok a ketrecben kikötni! Jogos aggodalmát a csillámszemcsés ruhájú-ábrázatú emberek viselkedése váltja ki s fokozza.

Némelyek megbibircsesednek. Másoknak szamárfülük, bojtos végő farkuk és/vagy patájuk nı. Sokan birkafejővé változnak. Többségükbıl fehér bürge lesz, de néhány fekete is béget közöttük. A még kevésbé szerencsések békafejre tesznek szert, varangyéra vagy teknısére. Akadnak óriási galacsinhajtók is, számukra galacsinnakvaló is kerül mindenfelıl, így hát görgethetnek. A – még – változatlanok hökkenten merednek a rútul jártakra. Ekkor érkezik közéjük Gotto Nagymester a négy szolga által cipelt gyaloghintón. A hangos bégetés, brekegés, továbbá más különösségek észleltén az uralkodó félbeszakítja estéli sétáját. A körülötte hemzsegı fáklyavivık megvilágítják a térséget, felfedvén a homályba veszı részeket is. A magas, szikár Nagymester hosszú, tojásdad koponyájára dísztelen, matt, fekete sisak simul. Keskeny arcát vaskos, rövid, fehér szemöldök, szúrós pillantású, apró kavicsszem,

papagájcsırszerő orr, kényes gonddal felpödört bajusz és kétujjnyi széles szakáll ékesíti. Kékesszürke szája eper formájú. Az aszketikusan csontos, idısödı férfi galléros mellvértet, mandzsettás, fekete bırkesztyőt, sötét nadrágot, roggyant szárú, hajtókás csizmát visel. Jobb keze győrősujján jókora pecsétgyőrő aranylik. – Mi folyik itt? – kiáltja. Talpra ugrik kényelmetlen, kemény párnákkal betelt hintószékén. A cipelıszolgák igyekeznek kiegyensúlyozni a vészesen billegı alkalmatosságot. A nagyúr integet, hogy emeljék magasabbra, azután körbetekint. Szemügyre veszi átváltozott alattvalóit. Néhány tőnı pillalatig úgy rémlik, megretten a fejleménytıl. Ám hirtelen megvilágosodik. Elıreszegezi kesztyős mutatóujját. – Ímhol! Így járnak a bőnösök! Azok, akik kifelé vétlennek mutatkoznak, ám a lelkük mélyén tisztátalanok! Eddig takargattátok lényetek sötét oldalát, de istenünk, Remsk megelégelte az alakoskodást, és lerántotta rólatok a leplet! Utolért a büntetés! Mit mőveltetek titkon? Valljátok meg nekem! Megtagadtátok az erényes, erkölcsös, példamutató életet? Nem mondtatok le a test csábításairól? Megkívántátok uralkodói székemet? Mit tegyek még, hogy ne irigyeljétek tılem? Máris tucatnyi hosszú, hegyes szögön trónolok! Hány szöget üttessek még a székembe? Áldozatos példamutatással járok elöl! – Nem inkább képmutatással? – dünnyögi Nashua. Jassal nem hisz bizonyos érzékleteinek. Valaki simogatja ıt! Hátulról! A farizmát! Megfordul, és immár a szemének is alig hisz. Magas, szikár lovag áll mögötte, és ırá hunyorgat! S újfent végigsimít rajta. Sıt: belecsíp! Gotto Nagymester tovább prédikál, kibontakoztatván az áldozatos példamutatással összefüggı gondolatait. Hallgatóságának egyik része legelget, béget, bojtos farkát lóbálja, galacsint hajt vagy éji bogárra vadászgat. Másik része

gyakorta összerándul: ezek a csipkedettek. A csipkedık sem a nagyúr szavait kortyolják: ıket heves gerjedelmük köti le. A borzalmak fokozódása várható: fekete szövedékekbe bugyolált nıi személyek kezdik lehántani magukról a szeméremlepel-rétegeket! Jassal komolyan aggódik a várható következmények miatt. Ám ez nem tartja vissza attól, hogy sürgısen ki ne kosarazza lovagját. Az elhárított fickó kábán odébb tántorog. – Mi ütött ezekbe? – suttogja Nashua. Némi tőnıdés után felemeli mutatóujját, és rácsodálkozik. Azon még mindig villogragyog néhány csillámszemcse. A lány ráfúj. A csodaporszemek a levegıbe röpülnek. Gotto nagyúr arcára suhanva elülnek szakállán, horgas orrhegyén, szempilláján. Az óriási fekete bábok levedlik lárvájukat. Mezítlen, fehér testtel szaladgálnak, táncolnak, szökdelnek, pillangószerően. Gotto Nagymesternek nem tetszik az arcpirító fejlemény. Testırei, katonái után kurjongat. A fertıt látni sem bírván a szemébe húzza vaskalapját. Pecsétgyőrős kesztyőjével püföli az ágyékát. Egyszerre csak megdermed. A sisak lecsúszik fejérıl. A kifejlıdı kecskeszarvak tolják le róla. Elırenyújtott kezén figyeli a szélsebes változást. Mellsı végtagjai kiszırösödnek, körmei patává szarusodnak. A kecskebak körbenyalja az orrát. Levetıdik a gyaloghintóról, és mekegve elüget, legelı iránt. A téren korra s nemre való tekintet nélküli kergetızés folyik. Az emberek játékosan őzıcskéznek, üzekednek. Egy békafejő fickó nem tágít Jassaltól. Szoros közelségben köröz körötte. Dülledt szemével hunyorgatva, izgatottan vartyog valamit. Csücsörgetett szájával próbálja megcsókolni választottját. Úszóhártyás mancsával kapdos felé. Az ostromolt kardot ránt. – Kihozol a békatőrésbıl! – morran.

Mindaddig nem teszi le a fegyvert, míg vissza nem menekülnek a fogadóba. Eltorlaszolják az ajtót, ablakot. – Mit mőveltél volna a helyiekkel, ha még fátylat sem öltesz? – tépelıdik Sandon, az orcalepel alatt ártatlanul pislogó lányt nézve. Viador megragadja a bimbó kezét. – Szórj be valamivel engem is. Hadd kábuljak. Zsoldos felemelt ujjal jelzi, hogy jobb ötlete támadt. Kiles a folyosóra. Lábujjhegyen az ivóba lopakodik. A helyiséget – a folyamatban lévı események alapján – akár ívónak is nevezhetné. Észrevétlenül elcsen egy teli kancsót a pult szélérıl, és visszasurran a szobába. Míg ı Jassallal kupázgat, társaik elszundítanak a lábdobogás, dalolás, kéjhörgés, kacagás víg lármájában. Aztán ıket is elnyomja az álom. Hajnaltájt riadnak, Lekid dalolgatására. A bömbölı énekhang feltépi az ajtót, kitördel néhány ágylábat, megbontja a falakat. Fáklyatartók mállanak a padlóra. Szekrények roggyannak meg. Viador lerebben az ágyról. Észleli, hogy még mindig a kezében fogja a kupát. Feje fölé tartja, lefelé fordítja, belenéz. Üres. Eldobja a haszontalan holmit, kivetıdik az ablakon. A pöfögı a tér közepén hasal, és a nevüket gajdolja a hajnali szürkületben. Amint észreveszi a közelgı tusázót, elhallgat. Kótyagos, alélt, szédült remskiek botorkálnak, hevernek, mozgolódnak körös-körül. Némelyikük visszaváltozott már a bibircsességbıl és egyéb átalakulásból, mások még nem. Táncolgató kedvő, kipirosodott arcú nıi személyek szedegetik szétdobált ruháikat a földrıl, bokrokról, innen-onnan. Ha látják is a sárkányt, nem rettennek meg tıle. Még az éjjel átéltek tartják ıket igézetben. A közelebbi városkapu felıl üvöltözéses, fegyvercsörgetıs harci lárma hallatszik, tüzek visszfénye lobog, vöröslik az

égbolton. Katonák vágtáznak keresztül a téren. A szétterült pikkelyes kancsalító szeme elıtt tarka madárka parádézik. Közelebbrıl szemlélve kiderül, hogy nem is a szárnyas tarka, hanem a saját fénytelen, tépázott, fekete tollazatába dugdosott-kötözött idegen tollak, rongycafatok és virágszirmok színpompállanak. A felcicomázott madárhím félkör alakban felmeresztve-szétterítve tartja s rezgeti farok- és szárnytollait. Fejét leszegi, áttetszı csırével a földet kopogtatja, s váltogatott lábakkal, gyors-gyors-lassú, gyorsgyors-lassú ütemre násztáncolgat a meghatottnak tőnı Lekid elıtt. A futármadár! – Mi folyik itt? – nyögi Jassal. – Azt mondja, belém szeretett! – szól a sárkány. – De hát nem is vagy tojó! – Erre már magam is rámutattam. Azt felelte, akkor sem tehet ellene. Szeret, és kész. – Legyetek boldogok. Mi ez a csatazaj? – Ja igen – bólint Lekid. – A fúriasereg. Megtámadták a városkaput. Némi tőzvészt okoztak a gyújtónyilaikkal. – Bejutottak? A sárkány legyint. – Ne aggódj! Felgyújtották a kaput, az ırtornyok faszerkezetét és néhány háztetıt. – Akkor hát benn vannak? – firtatja Jassal sürgetın. – Mondtam, hogy ne aggódj! A felvonóhidat is felégették. Maguk elıtt. Viador elvigyorodik. – Ez lelassíthatta ıket. – Valamelyest. Na persze, ezek a nık nagyon eltökéltek. Sokan átjutottak közülük a lángoló hídon. İk most keresik az utat a palotához, csak még nem találják. A tusázó újfent mosolyog. – Az útvesztı! – A fúriasereg több részre oszlott. A többi kaput is

ostromolják. – Miért titkoltad, hogy Gotto városa ellen készülnek? – Miért érdekelt volna bennünket? – Talán azért, mert most benn szorultunk! A pöfögı vállat von. Egyik karomhegyével játékosan megpöcköli az orra elıtt riszálgató, pompadíszes szárnyast. Az felugrik az ujjára, s ott illegeti magát tovább. – Tényleg benn szorultunk! – motyogja a sárkány a levélmadár hasát vakargatva. – Hát akkor majd kitörünk!

Jassal sürgetésére hamarosan lóra ülnek. A gyors hízásnak indult csontgebe továbbra is velük tart. A nyeregben kapnak be néhány falat ételt, ugyanis Sandon nem hajlandó korgó gyomorral útnak eredni. Nashua panaszkodik, hogy nem aludta ki magát. Már éppen a sárga kanca sörényében heverészı Trimre ejtené fejét, midın egy csapat katona nyargal el mellettük a betört kapu irányába. A lány utánuk fordul, majd felfigyel a téren bekövetkezett változásokra. A szégyellıketrecek üresek, még az agyonprédikált vétkest is eltávolították, talán azért, hogy méltón eltemessék. A kalitok körül sorakozó padokon senki sem végez szenteskedés, szavalás vagy óbégatás általi kegyetlenkedést. Néhány zavarodott helybéli bolyong a piaci asztalok között, ha kaptak is a csillámszemcsékbıl, immár nem látszik rajtuk. Nincs kecske-, birka-, békafejük, patájuk, bojtos farkuk, bibircsük; nem görgetnek galacsint, és mesmeg lefojtják fortyogó szenvedélyeiket. Az asszonyok ismét fekete lepelben, horgadt fejjel surrannak. – Különös – sóhajt a bimbó. – A helyükben nem térnék

vissza a nyomorúsághoz. – Ne féltsd ıket, álompipık – szól Jassal. – Mostantól sokáig suttognak-mesélnek majd az éjjel történtekrıl. Kiszínezik, megédesítik az emléket. Az pedig mind nagyobb és nagyobb erıvel fog hatni rájuk. És egy napon ennek hatására söprik el kényurukat. Elügetnek a Puritán Palota mellett. A szögletesre, sarkosra, szúrósra álmodott, fekete kövekbıl emelt, tornyos épület körül lázas tevékenykedés zajlik. Pajzsot, láncos buzogányt, tört, kardot, íjat, lándzsát viselıszorongató katonák gyülekeznek a kapu közelében. Markos szolgák forró szurokkal, égetett mésszel, ürülékkel, szennylével töltött hordókat pakolnak az ökrös szekerekre. Ezen anyagokat ezúttal nem a törvények ellen vétkezıknek szánják, hanem az ostromló fúriákra zúdítják majd a mellvédekrıl, gyilokjárókról. Az utánpótlás folyamatosan érkezik, mind a palotából, mind a lakóházak felıl. Akad, aki egész hordónyi tisztulatot gurít a fogatokhoz, a szerényebb képességőek kisebb edénnyel közelednek. Odébb egy kovács az inasai segédletével ujjnyi vastag, irdatlan hosszúságú szögeket kalapál egy díszszegecsekkel csinosított karfájú, koronafaragással ékített támlájú székbe, s hozzá olyképpen, hogy a szögek hegye az ülırészbıl meredjen fölfelé, minden bizonnyal a trónolás kényelmesítése céljából. A lovagi palota térre nyíló erkélyén, amelyrıl léleknemesítı beszédeket szokott intézni népéhez, Gotto Nagymester ez alkalommal sokágú korbáccsal ütlegeli magát, az éjszakai események miatti büntetésképpen. Idınként félbehagyja a tettlegességet, tájékoztatást kér tisztjeitıl a csata állásáról, útnak indít egy-egy fegyveres csapatot valamelyik kapuhoz, vagy megsürgeti a szögelı kovácsot, hogy igyekezzék a trónszékkel, mert sürgısen beleülne. S ha már amúgy is áthajolt a korláton, szóbeli önostorozást is véghezvisz,

miszerint a múlt éjjelen Remsk isten komoly figyelmeztetésben részesítette ıt és alantasait. Az intelem tanulsága a következı: ezentúl még megtagadóbban, még szigorúbban kell bánniuk magukkal. – Nem értem – nyögi Mytia. – Riora istennı tébolyultjai győlölik a férfiakat és a testiséget. Gotto Nagymester és hívei győlölik a nıket és a testiséget. Miért egymás ellen harcolnak, miért nem együtt? Sandon eltöpreng a felvetésen. – Holtukig hódolhatnának kedvtelésüknek, vagyis utálhatnák a testiséget és egymást, ha frigyre lépnének – jegyzi meg. – Nem ez a házasság lényege? – Nem bizony! – szögezi le Nashua. – Én csakis olyan férfihoz megyek nıül, akibe szerelmes leszek! Ez pedig azt is jelenti, hogy mi éjjel-nappal az ágyba szökdösünk! – Csakhogy te leányul maradsz! – veti oda Jassal. – Neked pedig megmohosodik a küszöböd! A kóbor kutya sem fogja rád nyitni az ajtót! Te kıvé vált lélek! – Láthatod: még a hímsárkányt is elıbb kérik nıül, mint téged! – Legyen tied a sárkány! Kiköltheted a tojásait! Útvesztıs utcahálózatban haladnak, s mivel Sandon és Viador képes fejben tartani, hol járnak és merre tartanak, nem is tévednek el a fortélyosan kanyargózó házfalak között. Meglepı gyorsasággal jutnak el az északi kapuhoz. Háborús körülmények közé toppannak. A fúriasereg gyújtónyilakkal, faltörı kossal támadja a bejáratot. A védık iszonyatos fémtüskékkel felszerelt villámrudat zúdítanak a nyakukba a várfalról. Amíg a láncokon függı szerkezetet visszacsörlızik, hajítógépek ontják a kıgolyókat az ostromlókra, s az íjászok is buzgólkodnak a mellvéden. A gyilokjárók szuroköntı résein át dézsaszámra zúdítják lefelé a különféle mocsokleveket. Sandon és Jassal tárgyal a katonák parancsnokával.

Magabiztos fellépéssel veszik szavát, hogy ha tervük beválik, kiengedik ıket. Ezután Lekidhez fordulnak. A sárkány fanyalgó képpel hallgatja a két stratégát. Végül mire jutnátok nélkülem? ábrázattal bólint. Nashua gondjaira bízza röpképtelen futármadarát. Mielıtt a levegıbe emelkedne, elkínzottan rájuk vigyorog. Két ujját a szája elé téve, szemérmesen puszit csücsörít feléjük. Megköszörüli a torkát. Helybıl a levegıbe robban, átlendül a páncéllemez borítású, csapórácsos, dupla kapuzat fölött. Tüzet öklendezve csap le a meglepett fúriákra. Jassalék felsietnek a mellvédre. Onnan figyelik a várható tarolást. Ám az elmarad. A sárkány váratlan felbukkanása nem ijedelmet vált ki a gyilkos nıkbıl. Hanem megtöbbszörözi amúgy is fokozott ölıkedvüket. A fúriák nyomban felhagynak a kapu pozdorjázásával. Egyetlen szempillantás alatt harci alakzatba tömörülnek. A fejük fölé tartott pajzsok fedezékében ajzzák fel íjaikat. Viador figyelmeztetı kiáltása hallatán Lekid magasra lódul. Így még idıben kikerül a nyílvesszık hatótávolságából. Aztán csak lebeg a lankadatlanul nyilazó megérák fölött. Jobb ötlete nem lévén, rájuk potyogtat egy szekérnyi parázsló sárkánytrágyát. Ezzel még vadabb eszelızésre serkenti a vicsorgatva köpködı, rikácsoló megszállottakat. Jassal és Sandon máris a titkos kijárat hollétérıl faggatja a parancsnokot. Agyafúrt terv kieszelésébe fognak. Mely szerint a szennyvízalagúton átevickélve kijutnának az erdıbe, s kívülrıl hátba kaphatnák a... Nashua nem hagy fel a csodálkozással. Ha a démonikus nıszemélyek nem félnek a sárkánytól, akkor mégis mi az, ami rettegést válthat ki belılük? Egyáltalán létezik ilyesmi? – Talán megfutamodnának, ha a katonák pucéran csörtetnének közéjük – tőnıdik Mytia.

– Attól tartok, a széllóbálta cicerélık látványa éppoly bıszitıleg hatna rájuk, mint a sárkány – sóhajt a bimbó. A következı pillanatban óriási fekete felleg lobban föléjük, s zuhanásszerően ereszkedik. A felhıbıl Sheld arcvonásai rajzolódnak elı. A haragvó isten szemöldöke fekvı S alakú. Homloka, orrnyerge, de még orrkagylója is összeráncolt. Tekintetében baljós düh lobog. Száját kitátja. Mély, sötét, fagyos árnyékot borít a fúriákra. Hatalmasra nyitott szájából egeret, patkányt, békát, férget okád rájuk, ezrével és milliomszámra. A szokásosnál jókorább állatok és férgek a pajzsok közé siklanak. Elárasztják a talajt, a harcos nıkre másznak. Fel-alá rohangálnak rajtuk, s mindenüvé bebújnak. A fúriák sikítozva szétdobálják fegyvereiket. Lehajítják a sisakot, az arcmaszkot is letépik magukról. Ruhájukat szaggatva, testüket marva-kaparva, lélekszakadtan, rohanvást menekülnek. Ez nem mindegyiküknek sikerül. Sokat leterít közülük a félelem, megbénít a pánik. İk holtan rogynak össze. Sipítozva, taszigálódva rohanó társnıik elbotlanak a hullákban. Rémületükben mindent eltipornak, letaposnak, ami csak útjukba kerül. Fejetlenségük tömérdek áldozatot szed saját soraikban. Sheld sőrő, jeges, rettentı fellegborulata követi az erdı felé futamodókat. Az egér-, patkány-, béka- s féreghad is vele tart. Az imént még bıszen ostromlott várfal alatt csupán a tetemek maradnak. – A kaput! – int Jassal elegáns mozdulattal. Kilovagolnak.

Délutánra Loggióba érkeznek. Az erdıs, sziklás határon átvezetı híd mellett két katona unatkozik. Tolldíszes sisakot, zöld-sárga csíkos zekét, azonos színő combnadrágot visellek. Térd fölé érı csizmájuk szárán rézcsatok villognak. A lovasok közeledése láttán keresztbe fektetik lándzsájukat az átjáróban. – Üdv néktek, pávák! – köszönti ıket Jassal. – Hová, hová? – firtatja az egyik katona. – Átkelünk Loggión. – Mi dolgotok Loggióban? – Az égvilágon semmi. Ezért kelünk át rajta. – Honnan ismerem a képes feleteket? – Furcsa, mi nem ismerjük a tiédet. – Megvan! Titeket keresnek! Az a parancs, hogy ha erre jártok, fogjunk el és fegyverezzünk le benneteket! – És? – kérdezi Jassal. – Elfogtok és lefegyvereztek? A piperkıc hídırzık végigmérik ıket. Pillantásuk elidızik Azin termetén, Sandon vállán, Jassal arckifejezésén. A sor végén ücsörgı, gızölgı orrlikú sárkányt is szemügyre veszik. – Tele van az erdı a társainkkal – mondja a másik lándzsás. – Nagyon félünk – bólint Viador. – Az nekünk elég – feleli a fegyveres. – Eredjetek! Aztán rendesen viselkedjetek ám! – Miért keresnek minket? – firtatja Nashua a legbársonyosabb pillantásával. – Azért, mert felséges urunk, Harmincadik Loggio kedves barátainak veszett ellenségei vagytok. Vagyis Ylonia uralkodói, Kinson, Retar és Ermo kegyelmes urak üldöztetnek titeket. Sandon felsóhajt. – Ez a mi bajunk, nem igaz? Az egyik lándzsás felhúzza a vállát. – Hát, gondolom, ti csináltátok magatoknak. Felséges

urunknak nemrég a fülébe jutott, hogy az yloni Fivérek titkos szándéka Loggio kiskirályság leigázása. – Oh! – szisszen Nashua. – Gyanítom, uratok nem örült. Nincs csúnyább, mint egy barát árulása. – Háromé! Háromé! – búsong Mytia. – Tehát Harmincadik Loggio nem bánná, ha mi eljutnánk az Álmok Tengeréhez? – foglalja össze Viador. – Sıt! – kiáltja a másik katona. – Utána még vissza is kell jutnotok Yloniába! Nem bánná, ha sikerülne, hát persze hogy nem! Ha átkeltek Toronyvároson, feltétlenül látogassátok meg felséges urunkat a palotájában! A lándzsások elveszik az útból fegyvereiket. Jassalék átrúgtatnak a hídon. Lekid persze nem fér el a korlátok között, ezért szárnyra kap. Keskeny szurdokban haladnak. Zöldellı mohával, bókoló füvekkel, tarka virágokkal és páfránylombbal átszıtt, magas sziklafalak borulnak köréjük Hajszálnyi vízerecske kanyarog lábuknál, a falból omlott köveket kerülgeti akárcsak a lovak. Viador hosszas hallgatás után megjegyzi: – Utálom az ármányt. A hatalom közelében nincsenek érzelmek. Érdekszövevények hálóznak át minden kapcsolatot, viszonyt. – Castaq király sikeresen távol tartotta magától a bajkeverıket. Hogyan? – tőnıdik a bimbó. – Mégis az ármány lett a veszte. Az udvartól eltaszított machinátorok tették lehetıvé, hogy a Szörnyetegek varázslója, Hypno gonosz álmot bocsáthasson rá. Így veszett el Ylonia. – Atyámmal sokáig játszottunk egy darabot, a közönség nagy élvezetére. Ebben két cselpók szerepelt, Ármány és Fondor... – Cselpók? – kérdez közbe Sandon. – Cselszövı, azaz cselpók – bólint a lány. – Amikor ık ketten sántikáltak valamiben, a nézık bekiabáltak a többi

szereplınek, hogy legyenek óvatosak, figyelmesek! A darab vége felé a cselpókok elbújtak egy szekrényben, ott akarván kivárni az éjjelt, amikor majd ledöfhetik az alvó hıst. A publikum kórusban kurjongta, hogy szekrény, szekrény! Meg hogy: ne aludj el, ne aludj el! A hıs gyanútlan maradt, az izgatottság fokozódott. Eljött az idı: Ármány és Fondor elımászott a rejtekbıl, és elkezdték leölni áldozatukat. A nézık rettentıen felháborodtak, nagy zsivaj lett. Elıfordult, hogy néhányan felpattantak a színpadra, és lehajigálták a merénylıket. Ugyanis az emberek többsége utálja az ármányt. – Mit akarsz ezzel mondani? – firtatja Jassal. – Azt, hogy nem csak téged taszít. Ezért lovagolunk most az Álmok Tengere felé. Azt akarjuk elısegíteni, hogy Yloniában változzanak az erıviszonyok. – Értelek. Bízom benne, hogy az Alvó Király ugyanolyan lesz ébredése után is, amilyen azelıtt volt! – Jaj, te kétkedı! Mitıl változott volna meg? Feleannyit sem rágódhatott, mint te. Ugyanis ı alszik! – Remélem, neked lesz igazad. – Ismerem ezt az érzést. Amikor új darabot tanulunk, ugyanez történik. Jaj, eljátszhatjuk mi ezt? Eléggé tehetségesek vagyunk ehhez? Méltók vagyunk rá? Na, ezután belefogunk, próbálunk, gyakorolunk. Félidıben megint ránk jön a sírás: jó lesz? Szeretni fogják? Megnézik? Kifütyülnek? Megtapsolják? És aztán újra, a bemutató elıtt kevéssel: jó lesz? Felemeli a szívüket? Ajándékként fogadják? Nemsokára megérkezünk Castaq királyhoz. Természetes, hogy most már aggódunk, és kérdezgetjük: érdemes volt érte indulni? Jó lesz? Mindenki számára? Szegénynek, gazdagnak, gyávának, bátornak, ostobának, bölcsnek egyaránt? – Na és mit szoktatok gondolni ilyenkor, pendelyes? – Azért viszünk színre egy darabot, mert át akarunk adni valamit általa. Valami megfoghatatlant. S amikor már fenn vagyunk vele a színpadon, és ott van a közönség is, többé

nem az a legfontosabb, ki mint vélekedik róla. Csupán egyetlen kérdés marad: átadtuk-e, amit akartunk? Cabar azt mondta, hagyatkozzam az ösztöneimre, szívemre, lelkemre. S akkor képes leszek rá. Akkor bármilyen súlyt felemelek. – Ilyen egyszerő volna? – Ez egyszerő?! Kiérnek a szurdokból. Bokros-ligetes tájon haladnak. Cifra hintók mellett nyargalnak el. Kikerülnek egy mutatványos karavánt. Dombtetıre érnek. Alant megpillantják Toronyváros jellegzetességeit: alacsonyabb, magasabb, keskenyebb, szélesebb, csúcsosabb, hegyesebb tornyok erdeje meredezik elıttük. Körös-körül mezık zöldellnek. – Valamikor itt hegyek magasodtak – meséli Sandon. – Midın Elsı Loggio hatalomra jutott, megengedte hőséges híveinek, hogy az ı várához hasonló tornyokat építsenek. Azok persze egymással vetélkedve emeltették lakóhelyüket: ki tud nyőgözıbbet, pompásabbat készíttetni? Elıbb a közeli hegyek köveit hordták szét a palotákhoz. Aztán trónra került a többi Loggio is. A toronycsináltatási versengés szenvedéllyé, hagyománnyá vált. A város mindegyre bıvült. Eltünedeztek a bércek. Az ellaposodott tájék szörnyőséges sebhelyeit idıvel bezöldítette a természet. Lekid szuszogva megáll mellettük. – Nem tartok veletek Toronyvárosba. Engem egykor fogva tartottak itt valamelyik várlak pincéjében. Végül persze szabadon engedtem magam. Mytia a sárkány hátán egyensúlyozó futármadárra pillant. – Hova lett a levél? – kérdezi. – Leszedtem róla. – Mi állt benne? – Az, hogy el kell fogni bennünket. Ölve vagy halva, mindegy. Nem juthatunk el az Álmok Tengeréhez. A Fivérek elvárják, hogy birodalmár barátaik megállítsanak minket.

– Bízol a madárban? – Amikor elkaptam, sok fontos tolla kihullott. Nem tud repülni. Egyébként már több ízben tapasztalhattuk: velünk vannak az istenek. Lekid a magasba emelkedik, és színpompásra cicomázott, széptevı szárnyasával együtt elsuhan az égbolton. – Velünk vannak az istenek? – ismétli Sandon töprengın. Nashua végigsimít a férfi karján. Pengekék szemébe pillantva elmosolyodik. – Igen. Velünk vannak az istenek. És a magasabb mágia – bólogat. – Sıt, még ti is könnyen jöttetek, átérezve, mekkora a tét. Csak a Legendák Lovagját kellett hosszan gyızködni. – İ is tudja, mekkora a tét – feleli Zsoldos. – Miként érhetném el, hogy megbocsásd hibámat? – csattan fel Jassal. – Azt, hogy képtelen vagyok feltétlen odaadással, hipnotizáltan lelkesedni célokért, eszményekért, vagy akár személyekért. Bizony, én kétkedı vagyok, folyvást mardosom magam! Könnyebb elveszíteni a barátságomat, mint megnyerni. Sokfelé megfordultam, sokféle kínpadot megjártam. Majd akkor hiszem el, hogy jól tettük, aminek véghezvitelén fáradozunk, ha látom az eredményét! Találkozzunk Castaq újbóli uralkodásának ötödik esztendejében! Addigra már látható lesz, méltó-e a király. – A Fivéreknél máris méltóbb! Még álmában is jóval különb! – Bárki méltóbb náluk. Ám az uralkodáshoz ennél jóval több kell. – Amióta úton vagyunk, találkoztunk néhány birodalmárral – szól Mytia. – Melyiknek lennétek elégedett alattvalói? – Egyiknek sem – feleli Nashua. – Calif királynak sem? – Neki sem. Olyan királyt szeretnék, aki nem tolja elıtérbe magát, ellenben rátermetten kezeli a birodalom ügyeit. Aki elıtt nem kell csúszni-mászni, nem követeli meg a hazug hízelgést, nem lop, rabol, harácsol. Aki nem asszonyok

megalázásával, emberek, állatok, tájak pusztításával, oktalan háborúzással bizonygatja férfiasságát, hatalmát. Akit magunktól, önként szeretünk, akinek méltósága a lényébıl fakad... – Hiányozni fogsz, fityfiritty! – sóhajt Jassal. – Gondolom, az Álmok Tengerénél ragadsz. Ott aztán holtod napjáig ábrándozhatsz Hıs Lovagokról, Bölcsnél Bölcsebb Királyokról... – Nem érem be ábrándozással! – Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat? – Úgy, hogy hiszek bennük! Ám ezt te nem értheted, Hitehagyott! – Majd kinövöd. Az is lehet, hogy idıvel megokosodsz. – Utállak! – Ez fáj. – Komolyan? – Komolyan. – És ha csak félig-meddig utállak? – Az csak félig-meddig fáj. – És ha nem is utállak? Ha csupán haragomban mondtam? Társaik összenéznek. Elıbb Mytia szeme akad fenn, majd Azin vigyorodik el, végül Sandon is. Összebeszélés nélkül, egyszerre pöccintik meg sarkukkal a lovat. Nevetéstıl pukkadozva zúdulnak lefelé a domboldalon. A másik kettı a tetın marad. Jassal a lányra néz. – Túl gyakran haragszol rám. Feleséges férfiak a menyegzıtıl a sírig ritkábban hallanak ilyet a házi hárpiájuktól. – Igen, már többször elgondolkoztam az utáláson – bólint Nashua. – Csakhogy te mindig adtál is rá okot! Emlékezz elsı találkozásunkra! – Elloptad a lovamat! – Kezdésnek te loptál el engem! – Hogy kerültél a nyergembe? Na? – Igen, de aztán meg hiába ríttam, rimánkodtam, hogy

hagyd békén Ronchát! – Róla nem akarok beszélni. – Miért nem? – Mert nem esik jól, ha eszembe jut. – Azt mondtad, meggyógyultál. – Testileg igaz is. A lelki hajótörést bajosabban heverem ki. Nashua tágra nyílt szemmel rácsodálkozik. – Úgy érted...? A férfi bólint. – Úgy. – Beleszerettél?! – Jaj, ez a színjátékos, képzeletes, lovagregényes észjárás! – nyögi Jassal. – Roncha miatt megszégyenültem, fıként önmagam elıtt. Ebbıl az útvesztıbıl kéne kitalálnom. Ha piktor volnék, a mostani önarcképemen egy óriási hangyabolyt ábrázolnék. – Miatta?! – Amiatt, hogy kéjlesı fickóként vonultam be a tudatodba. – Nem az vagy? – Dehogynem! Épp ezért húzódj tılem minél távolabb, különben szőzi erényed szörnyő veszélybe kerül. Úgy érzem, kibolhásztuk a témát. Na, induljunk! Lehajszolják lovaikat a füves domboldalon.

Kisvártatva csatlakoznak társaikhoz. Poroszkálásra váltanak. Lovas katonák nyomába érnek. A fegyveresek szíjpórázra kötött foglyokat vezetnek. A szakadt rongyokba burkolt, vérzı talpú, mezítlábas férfiak a nyergesek mögött bukdácsolnak. Valahányszor kıbe rúgnak vagy más módon sebzik fel lábukat, jajgatva rogyadoznak, ugrándoznak. A legidısebbnek rémlı rab éneklı hangon

pihenıért könyörög. Nashua lelassít mellettük. Szemügyre veszi a poros, verítékfoltos arcokat, a bíbor csíkosra korbácsolt hátakat. – Mit csináltál? – kérdezi részvevın a leghangosabban jajveszékelı foglyot. A menet végén léptetı katona végighúz a korbáccsal a kérdezett hátán. – Felségárulást követett el – tudatja helyette. Megüt egy másikat. – Emez megtagadta a sarcfizetést. Amaz ételt lopott. Ez pedig szemetelt. – Szemetelt? – Kipurcantotta a szomszédját. Aztán ahelyett, hogy a saját udvarában kaparta volna el a hullát, kocsira dobta és kivitte a mezıre! Ott állt neki elásni, felséges urunk, Harmincadik Loggio birtokán! Ezért lógni fog! Nashua kihajol a nyeregbıl, füléhez ernyızi a kezét. – Miért is? – kérdezi. – Rosszul hallasz, te lány? – mordul a katona. – Azért, mert szemetet rakott le felséges urunk birtokán! Mytia bólogatva emlékezik: – A nevelıszüleim is utálták a szomszédot. Nem is csoda, az egy aljas boszorka volt, mindenkire rontást rakott. Végre egy éjjelen kiszenvedett a gonoszságból! Értsétek szó szerint, ugyanis módfelett sipítozott és nyögdécselt, mielıtt kinyuvadt. – A nevelıszüleid megölték a szomszédot? – hüledezik Nashua. – Valójában megszabadultak tıle. Nincs rémesebb a rossz szomszédnál! Viszont ık nem cipelték el a felséges Fivérek földjére a rút hullát! Hanem begyömöszölték az otthoni kútba. Hát a vaskos banya nem megakadt a szők hengerben?! Ráadásul nem is volt végérvényesen hulla, tehát éktelen sivalgásba fogott. Felriadtam a rettentı lármára. Nevelıszüleim még örültek is, amikor odakíváncsiskodtam, mert elszalajthattak lapátért, ásóért, vasvilláért. Keserves

küzdelem árán gyömöszölték le a csökönyösen kifelé kapaszkodó banyát a mélybe. Végül gondosan lefedték a kutat, miáltal tompult a vízcsobogás, verdesés, sikítozás, átkozás zaja. Reggel aztán eszükbe jutott a szemtanúságom. Ekkor olyan messzire elkocsiztak velem, ahonnan nem találhattam vissza, s eladtak egy szolgakereskedınek. Az utolsó csikófogam azon az úton pottyant ki. – No lám, így is lehet! – lelkesül a bimbó. – Derék alattvalók nem szemetelnek! Utolérnek egy kocsisort. A deszkafedeles fogatokat zörgı csontú lovak vontatják. A tákolmányok oldalát csúfító piktúrák szerint a mutatványos mentben szemerviadorok, varázslók, doktorok, valamint költık, dalosok és más bohók utaznak. Miközben elügetnek mellettük, az egyik kocsi bakján ülı, kurta termető fickó feléjük lengeti az ostort, figyelmük felkeltése végett. A szemer széltében és hosszában is terjedelmes, pokrócszerő körszakálla eltakarja öltözékét, görbe lábait, csupán kerek orrú, kiskacsasárga cipıjét hagyja fedetlenül. – Este legyetek Toronyváros vásárterén! – rikkantja messze zengı hangon. – Felülmúlhatatlan, páratlan, izgalmakban bıvelkedı elıadásban lesz részetek! Ki ne hagyjátok, mert holtig bánhatjátok! Összecsapnak a legyızhetetlen szemerviadorok! A hölgyeknek szükségük lesz a szagos keszkenıjükre, különben elalélnak izgatottságukban! Varázslóverseny is lesz! Ma este eldıl, ki a legnagyobb mágus! A Világon elıször, csak Toronyvárosban csak ma éjjel láthatók a bajvívó varázslók! És ez még nem minden! Az est fénypontjaképpen a gyógyítók mérik össze tudásukat! Ilyen még nem volt! Csak erıs idegzetőeknek! Aki máris rosszul van a töméntelen izgalomtól, jelentkezhet betegnek, a még rosszabb bırben lévık jöjjenek boncoltnak! Ám a könnyed élvezetek hívei sem maradnak szellemi táplálék nélkül! Bohémversengés is lesz! Költök, dalosok, szellentık,

kardnyelık, légböffentık, drámaírók és más mővészek vetélkednek az elsıségért! A publikum tetszésének figyelembevétele mellett Felséges Loggio urunk dönti el, ki legyen az Elsı Költı, az Elsı Dalos, az Elsı Szellentı, az Elsı Bikadöntı és így tovább! Aki elmulasztja, holtig sirathatja! Legyetek ott! – Ott leszünk! – ígéri Nashua. – Mi is! – szól egy selymes hang hátulról. A mögöttük lovagoló, díszesen öltözött társaság tagjai hővösen biccentenek feléjük, leereszkedıen megtapsolják az invitáló szemert. Egyikük két ujját a szájába véve víg füttyöt hallat, majd nevetgélve elırevágtáznak. Jassal olyan arcot vág, mint aki most döbben rá, hogy nem csupán süket, de még fejbe is kólintották. – Lehet, hogy amíg Deniqnél idıztem, lecsúsztam errılarról – vélekedik. – Mi ez az Elsı Micsoda-versengés? – Nemcsak szalmazsákos-matracos lemaradást halmoztál fel, népünnepély tekintetében is bıséges a pótolnivalód! – szól Nashua. – Este majd meglátod, mit mulasztottál, míg raboskodtál! – Vesztettem vagy mulasztottam? – Ezt majd magad döntsd el. A jelképes városkapuhoz érkeznek. A félköríves kıépítmény két szélén tollas föveget, zöld-sárga csíkos kabátkát és combnadrágot, csatos csizmát viselı lándzsás katonák álldogálnak. Határon silbakoló társaikkal ellentétben ık fikarcnyit sem unatkoznak, az emberözön bámulásával foglalják el magukat. Az esti mulatság hírétıl igézett városlakók, környékbeliek, kalandorok, kalmárok, utazók, mutatványosok, komédiások áradnak a tornyos város belseje felé. A tusázó megpillantásakor az ırök felélénkülnek. Keresztezik lándzsájukat Aldato elıtt. A mén megáll. A katonák alaposan szemügyre veszik a lovast.

– Te vagy Hitehagyott Jassal? – kérdezi egyikük. – Jassal vagyok, a Viador. – Kik a társaid? – Név szerint érdekel? – Igen, név szerint! – morran az ır. – Legyen. Tehát: ık a társaim. – Szerinted ez név szerinti bemutatás volt? – firtatja a másik katona. – Téged hogy hívnak? – Mit akarsz, Nagypofájú Jassal? Lándzsát a hasadba? – hördül a fegyveres. A másik katona összerezzen. – Ne beszélj így vele! – inti a bıszülıt. – Ma már nem az a parancs, hogy tartóztassuk fel és kényszerítsük ıket a harcszolga-viadalon való részvételre, utolsó vérig! Az idegeskedı fegyveres a szemét dülleszti. – Nem? Akkor micsoda? A simulékony lándzsás a bokáit összezörrentve, tiszteletteljesen tekint a tusázó arcára. – Hitehagyott Jassal, Hısök Hıse! Lánglelkő, Tőzszívő Harcos! – Csak Jassal, a Viador – veti közbe a férfi. – Viador Jassal, Hısök Hıse, Et Cetera! Felséges urunk, Harmincadik Loggio arra kér, fogadd el megtisztelı meghívását, és légy vendége a palotában. Mulattatásodról személyesen fog gondoskodni! Kegyelmes urunk kitüntetı meghívása társaidra is vonatkozik. İk név szerint a következık: Sandon, az egykori zsoldos és harcszolga; Azin, a szöktetett óriás; Lekid, a fejısárkány; Mytia, a szökött harcszolga, valamint Nashua, a Mímes. – Hol a sárkány? – kérdezi a másik fegyveres. – Elment – sóhajt Nashua. Hirtelen legörbülı szájjal felzokog: – Elhagyott! Azt ígérte, nıül vesz, és nemz velem egy falka sárkucit!

Jassal finoman bokán rúgja a mellette vinnyogó pendelyest. Az a ló nyakára omlik, és szótlanul hüppög tovább. – Tehát nincs sárkány. Merre ment? – puhatolódzik a katona. – Nyugatnak – közli Jassal. – Keletnek – szipog a lány. – Folyónak – tippel Sandon. – Délészaknak – szól Azin. – Mit akartok tıle? – Szívesen átadnám neki felséges Loggio urunk megtisztelı meghívását – feleli a simulékony lándzsás. Viador legyint. – Hidd el, szerencsésebb, hogy így történt. A sárkánynak magas az etikett. Még megbántaná kegyelmes uradat. Az ırök útjukra bocsátják ıket. Jassalék beléptetnek a diadalkapun. Megbővölten haladnak a szögletes és kerek, díszes és pompázatos lakótornyok között. Nem látnak két egyformát, mindegyik különbözik valamiben a többitıl. Az egyik magas építmény szintjein korlát nélküli árkádsor fut körbe, minden magasabb szint keskenyebb az elızınél, a legfelsı emelet csupán fülkényi; aranylemezekkel borított, hegyes kupolája fölényesen veri vissza a napsugarakat. A másik körtorony festett ablaktábláinak jelenetei vadászatról, hódító hadjáratról és dinasztiaalapításról regélnek. A következı toronyban nincs semmi különleges, hacsak az nem, hogy aggasztóan balra dıl. Mindenfelıl öblösen, félkörívesen vagy szögletesen kiugró ablakfülkék, ékesen faragott oszlopokból emelt árkádsorok, falból kigömbölyödı kis körtornyok, álomregényes lodzsák, fortélyos hidacskák és a míves üvegfestészet remekei kápráztatják a szemlélıt. Sallangos szökıkutak és pazar vízesések ejtik bámulatba azokat, akik az utcát is érzékelik maguk körül. Mytia elismerıen hümmög, nyögdécsel, füttyentget. – Ez igen! Ez tetszik. Ez ám a jómód! Nincs itt egy

vagyonos fırend, akinek feleségül kellenék? Lehet, hogy nem túl magas a származásom, hanem éppenséggel alacsony, de legalább egyfejő, kétkező, nem futóbolond gyerekhadat szülnék! – Aztán csak lógáznád a lábadat egy hímes toronyban? – kérdezi Nashua. – Minden ujjamon egy-két győrővel, a súlyos nyakékek miatt görbült hattal, az összes ruharedımben, hajtókámban és zsebemben egy-egy tömött bugyellárissal, igenis: csak lógáznám a lábamat! Sosem unnám meg! – Férjedet szeretnéd? – Vagyonát mindenképp! – Mintha Radgát hallanám – jegyzi meg Jassal. – Látod? Az eszesség öröklıdik! – nevet a lány. – Nem is hiányozna a harcolás? – puhatolja Nashua. – Sandon? Azin? – Dehogynem. Így hát olyan férj kéne, aki nem csupán rangos és vagyonos, de kellıleg öreg és tompult is, hogy ne zavarja Azin jelenléte, valamint az se, mikor ıt és a henyélést elunva harcolni vonulnék. – Ezt a mintát a házas uraktól lested el – állapítja meg Jassal. – Míg az ı vagyonért vagy rangért elvett hitvesük a gyerekek vagy a hímzıráma fölött gubbaszt, s a lırésnyi ablakon át elbámul a távolba, ahol talán az Élet lelhetı, az urak hajtóvadászaton, csatában vagy az ágyasuknál villogtatják férfiasságukat. – Ugyanez nıvel miért elképzelhetetlen? – firtatja Mytia. Viador belegondol. Homlokát redızi, száját biggyeszti. – Miért is ne? – von vállat kis töprengés után. A vásártérre érkeznek. Az asztalosok és ácsok, szájukban irdatlan szögekkel, bıszen dolgoznak. A mutatványok és versengések elıadásához készülnek a deszkaemelvények és porondok, a lakomához a hosszú asztalok és lócák. A koporsókészítık is lázasan kalapálnak.

A muzsikusok buzgón gyakorolnak, edzenek. A fúvósok például a hosszas fúvózáshoz szükséges toroktájukat erısítik, mézsörrel vagy borral. Különös módon az ütısök és a pengetısök is a torkukat edzik, hasonló eljárással. A dalnokok nem csupán a hangszálaikat rugalmasítják, ık orgánumuk csinosítására is gondolnak, ezért nem csupán sört, bort és lórúgás nevezető, brutális italfélét hörpölnek szorgosan. Tudván, hogy a zsengébb korúakat és a hölgyközönséget a vaskos, nagyöbő, kemény férfihangok ingerlik figyelemre, oda- és megadásra, a következı receptúra szerint készített szer segítségével hozzák létre az ellenállhatatlan bővhangot: fészeknyi tikmonyt és fürjmonyt héjastól elkevernek két marék marófővel, egy marék fémreszelékkel, ugyanannyi durva homokkal, egy gombóc lóganajjal, egy lapát bikakukóval, végül az egészet meghintik parázsló főszerporral. Ha kész, befogott orral s lehunyt szemmel, gyorsan befalják a hangképzı szert. Pár percig vonaglanak, fetrengenek, krákognak, köhécselnek. Amikor megszólalnak végre, ördöngös férfihangjuk hallatán a serdülı ifjak eltökélik, hogy lantosnak, dalosnak mennek, vagy pedig harcosnak állnak, s azontúl mindig megmentik a vártornyokba lakatolt hercegkisasszonyokat. A hölgyközönség fiatalja s idısebbje egyaránt gerjedelmen csípi magát a bővhang hallatán, orcájukat pír futja be, keblük megpihegısödik, térdük beleremeg, de más jelenségek is megfigyelhetık. Szitaszerő kendıvel bekötött szemő, rozoga aggastyán csoszog-tipeg a sokadalomban. Régtıl használt, ritkán mosott ruhát, ócska szíjsarut visel, egyik kezével tapogatózik maga körül, a másikban parazsas vaskosarat tart. A kosárkából átható szagú füst pöfög, bodorodik. A korosság rezegve rebegı keze elakad egy kövérkésre érett nıszemélyben. Az asszony megdermed az érintéstıl. Mozdulatlanná válva tőri, hogy a göbös ujjak arctól hasig

végigbabirkálják a testét, magasra polcolt, dadás lágy, sápadt kebleit is beleértve. – Nemdebár te fehérszemély vagy!? – rikkant az agg, a fürkészkedés végeztén. – Nem vagy boldogtalan? Szeret az urad? Ölelget eleget? Nem baklat a szomszédasszony után? Tudsz szülni? Megfüstöllek, leányom! Ha nem leszel fukar, megfüstöllek! Leveszem rólad a rontást! Előzöm a terméketlenséget! Ha megestél és bánod, azon is segítek! Kihúzom belıled az elkívánt magzatot, az evességet, vízkórt, dugulást, sárbajt, rothadást, bőzösséget, amit csak akarsz! Na? Pénzdarab pottyan a tenyerébe. Ráhajlítja ujjait, s akárha húrokat pengetne, kitapogatja az írást és az ábrázolatot. Fogai közé harapva megízleli a kiskirály-képmásos, szerény értékő érmét. Fanyarul bólint, felemeli vaskosarát, és megrázogatja az asszony felsıteste körül. Némi parázs potyog a ruhakivágásba. A rontás és más nyavalyák ellen kezelt hölgy keblét forróság járja át. Két kézzel ütögeti-simogatja testét, felakadó szemmel nyögdel. A füstölıember magasabbra tartja kurta nyélen himbálódó kosarát, és újfent meglóbálja. A vas parázstartó többször a fehérnép homlokához és orrához kocódik. Újabb szikrák pattognak a ruha mélyébe. A hölgy mindegyre nyögdécsel, s mivel mátkakora óta – vagy tán akkor sem – érzett hasonló hevületet, élménye fokozása végett két ujjal eltartja mellétıl a kelmét, és a nyílásba fújogat, eleinte csak élvesen, tunyán, majd mind szaporábban. S felgyorsult tempóban fújtat immár, épp mint a kovács fúvómőve, s miként annak mőhelyében, az asszony testében is fehérizzásába vált a forrósodás. Nashua odaadó kíváncsisággal vesz részt az eseményben, együtt szuszog, piheg, zihál, liheg a kezelt személlyel.

Az asszony végül valóságosan is lángra gyullad, a tőz a ruhája alatt lobban fel, és mézsörrel kell oltani, ugyanis errefelé még a kínzókamrában sem használnak vizet, emberségbıl. A bimbó csak bámul, ám ıt is szemmel tartják. Jassal és Sandon is az arcát, hullámzó mellkasát figyeli, élvezvén megbővöltségét, bármit beivó átélését és derőjét. Még a kurta kéjsikolyokat hallató asszony füstölgı alsószoknyáit oltják – bizonyosan lekerült róla a rontás, akárki láthatja! –, midın a szitakendıvel bekötött szemő aggastyán megragadja a sárga kanca kantárszárát, s végigrebegteti kezét annak mentén, meggögyörészve az ujjai elé kerülı testrészeket, a kart, combot, hasat, s amit még lábujjhegyrıl felér, csapongásszerően. Azután rázendít: – Te aztán nem fiú vagy, nemdebár? Leveszem rólad a téteményt! Azt ne mondd, hogy nincs rajtad! Mindenkin van! És akirıl leszedem, arra is hamar visszarakják, így hát okvetlenül jönnöd kell máskor is! Leveszem rólad a rontást... – Rád teszi a javítást! – lelkesül Azin. – Előzöm közeledbıl a gonosz démonokat, ludvérceket, elhajtom rémálmaidat! Akarsz foganni? Rád hozom a termékenyülést! Vagy inkább tisztulni óhajtasz? Elkenem az embriót! Szívfájdalmat érzel? Szorul a kebeled? Mennyit szánsz a gyógyulásra? Akarod, hogy kifüstöljem belıled a szívszomorúságot, a búskomorságot, a tespedtséget vagy a lázongásra való hajlamot? A bujakórt? Vagy a ridegséget? Bármit kérhetsz! Mindent megadok neked! Feltéve, hogy nem fukarkodsz a köszönettel! – Miért van kendı a szemeden? – kérdezi Nashua. – Hogy jobban lássalak! – De hiszen vak vagy: nem is sejted, mi a bajom! – Hagyjuk ezt! Mondd el hamar, mibıl füstöljelek ki! A szitaszerő szemleplet viselı aggastyán tovább babirkál a

szőz hajadon testén. Jassal fontolgatja, hogy kardot rántson. Trim kimászik a sörény alól. Néma vicsorgással lopódzik a matakodó ujjak nyomában. Egyszerre csak lekuporodik, hátulját támadáshoz riszálja. Ezenközben a gögyörészett bimbó tővé teszi a ruháját. Megtalálja a zöld-arany szemcsékkel újratöltött üvegcsét. Elıszedi, kidugaszolja. A csodapor láttán a barinon fejest ugrik a sörény alá. Viador félrefaroltatja lovát. Sandon, Azin és Mytia hátramarad, feltartott mutatóujjal betájolják a szélirányt s kissé megkönnyebbülnek. Nashua beporozza a füstölıembert. Félretolja annak tapogató kezét. Megragadja a másikat, felemeli, de le is hajol hozzá, s miközben jobbra-balra mozgatja a vaskosarat, arcát a bőzösen karikázó füstbe füröszti. – Hé, hé! – háborog az agg. – Hol a fizetség? – Megkaptad. Remélem, nem bánod meg. Tovább lovagolnak. A háborgó korosság ismét elıtapogat a sokadalomból egy nıi személyt. Gyanítható, hogy átlát a szitáján, hiszen férfit még véletlenül sem markolászgat. Amint ráteszi kezét a fiatal, gömbölyded, ábrándos tekintető házasasszonyra, azzal ugyanaz történik, mint élemedett elıdjével, ám ezúttal szikra, füst, parázs, de még elıkészület sem szükséges hozzá. A kéjnyögdelés elhallszik a távolodó Nashuáig. A lány hátranéz, majd diadalmas pillantást vet Jassalra. – Nahát mit tett a csodapor a humbugossal! Ezt az érintést nagyon kipróbálnám! Viador hátrafordul, felméri az ifjú nı módfeletti boldogságát, kerek arcán a rózsapírt, orrcimpáinak heves vibrálását, gyorsult légzését, a testét reszkettetı vihart, s vállat von. – Ez is valami? – Mintha te képes volnál ilyet elıidézni! – Képes vagyok.

– Bizonyítsd be! – Örömmel. Nashua közelebb léptet a férfihoz. Odatartja vállát. – Nosza! Érints meg! – Meg fogom tenni. Egy kikötéssel: az eseménykor pontosan kétezernégyszázhatvanöt lélekkel kevesebb legyen a közelünkben! A palota kapujához érkeznek.

A kísérı lakáj térdnél és combon is több sor szalaggal átkötött, feltőnıen buggyos, borsózöld nadrágot és lafancos ujjú, aranysárga kabátkát visel. Lábán hosszúdad orrú, tükrösre fényezett cipı ragyog. Hosszan vezeti ıket az alul-felül, valamint oldalt is aprólékos gonddal cizellált, festett, faragott, aranyozott, végeláthatatlan folyosón, a Loggiókat ábrázoló, életnagyságúnál jóval nagyobb festmények között és alatt. Végre feltárulnak elıttük egy káprázatosan díszes, hegymagas ajtó szárnyai. A lakáj térdre kuporodva tudatja valakivel, kik az érkezık, az illetı kiáltva továbbítja a neveket. Kisvártatva válasz érkezik a terem mélyébıl. A lakáj kissé felemelkedik a gubbasztásból, és int Jassaléknak, hogy beljebb mehetnek, majd ceremóniásan bejelenti: – Kegyelmes urunk, Harmincadik Loggio meghív benneteket a haldoklására. Viador biccentve befelé indul. A mennyezet kazettás, a padló mozaikos, a falakra vadászós mozzanatokat festettek. A terem végében függönyös oszlopsorral körülvett, hajónyi ágy terpeszkedik. A nyoszolyához vezetı lépcsısoron rang szerinti elosztásban álldogálnak az udvaroncok. A magasabb rendőek és a királyi doktor fentebb hajladoznak, a többiek lejjebb

görnyedeznek. Sandon megböki Viador könyökét, s a szája sarkából sziszegi: – Hogy kell itt viselkedni? – Finoman – feleli a kérdezett. – Királyi finomsággal. Ez Nashuára is vonatkozik. – Nem lesz gond – legyint a lány. – Mirıl lehet felismerni a nıtlen fırendeket? – firtatja Mytia. – Boldogok, derősek – válaszol a tusázó. Megállnak a lépcsısor tövében. Egy furcsa pózba kövült udvaronc – alighanem a bókmester – idegesen hadonászva mutogatja nekik, milyen tartást vegyenek fel. Nashua nyomban utánacsinálja mozdulatait. Jobb vállát bal felé görbítve hátranyújtja azonos oldali lábát, bal térdét behajlítja, sıt bekanyarítja, megközelíti vele a padlót, ugyanakkor jobb karját hátraívelteti a bal válla fölött, majd bal karját rézsútosan elıretartja. Mindennek következtében orra esik, és bukfencet vet, utóbbit magától. ‘ Karikalábú szemer kacsázik elı az ágy túlsó oldaláról. Bohókás sapkát visel, melynek aranyfonállal csomózott sarkain apró aranykanalak és kicsiny koponyák fityegnek, tarka köpenyén a szivárvány mindösszes színe szerepel, görbe lábait kurta nadrágocska, aranyszállal átszıtt harisnya, orrmányos orrú, csatos cipı ékesíti. Az apró bohóc Nashuához gacsol, megcibálja a padlón hempergı lány haját, aztán Jassal térdébe csimpaszkodik. Megrugdalja Sandon bokáját, lábszáron harapja Azint. Bár egyiket sem teszi jól, a harapást roppant rosszul teszi. A toronyember lehajol hozzá, megragadja szivárványos grabancát. Feje fölé lódítja a csekélységet, s kitátja száját. Úgy tetszik, mintha kezdené beleereszteni a kapálózó, szőkölı udvari bolondot. A felpolcolt vánkosokon fekvı, holtsápadt kiskirály összeütögeti két tenyerét, és recegıs hangon nevet.

– Nagyon jó! Nagyon tetszik! Van másik ehelyett? – Nincs másik! Egyetlen vagyok! – visong a levegıben lóbált szemer. – Rajtam kívül nincs másik egyetlen! – szögezi le Loggio. – Elég! Ne zavarjátok agóniámat! Azin leteszi a bohócot, mire az mögé kerül, és hálából tüstént a lábikrájába harap. Az óriás hajszálnyit hátrébb tolja az egyik lábát. Csizmasarka a csatos cipı ormányára csusszan, és ott marad. A mind dúltabb csekélység képtelen szabadulni alóla. A toronyember nem akar feltőnést kelteni, ezért lehajoltában harmonikába hajtogatja magát. Amikor a dühödten vergıdı kicsiség fülközelébe jut, csúfondárosan így suttog: – Zsugor, zsugor, zsugor! Tudván, hogy az yloni szemerek halálosan idegessé válnak e gúnynevezettıl. Úgy tőnik, az itteniek is. A mutogatós udvaronc integet Azinnak, hogy maradjon odalenn, hullámos tartásban. Ezután Nashuát görbülteti vissza a korábbi pózba. Mytiára is átviszi akaratát. Meglehet, nem tartozik a hajbókolási szertartáshoz a görnyedezı lányok felıl hallatszó, víg kuncogás. A bókmester hiába hadonászgat, Jassal és Sandon nem hajlik. Kuszaesző felemeli a sarkát. A bohóc elgacsol a közelébıl, felmászik a lépcsıkön, a takaróba csimpaszkodva felkúszik az ágyra, s páros lábbal ugrándozni kezd haldokló kiskirálya körül. Loggio kifordult szemmel hever a párnákon, idınként felnyög, szörtyent, horkant, nyálat ürít, összerándul, vagy hídba görcsölteti testét. Orvosa figyelmes, töprengı ábrázattal álldogál mellette. A többi, pompázatosan öltözött úr a kezét tördeli, sóhajtozgat. A lentebbi fokokon sorakozó udvari emberek keszkenıjük csücskével nyomogatják szemüket.

Öklömnyi légy zizeg a teremben. A takarón pattogó szemer próbálja elkapni a zümmögıt. Utánavetıdik, ráugrik, lesbıl és nekifutásból is támad. A légy játszik vele. Odakinn bealkonyodik. A vásártérrıl vidám muzsikaszó szárnyal a szobába. A zsugor a sapkájával csapkod, tálakat dobál a döngicsélıre, s még a cipıjét is hozzávágja. Harmincadik Loggio teste újfent hídba rándul. A haldokló nagy, kerek fejét ritkás, fehéredı hajzat díszíti. Arca pufók, bıre zsírosan fénylı. Homloka ráncoktól szabdalt, szemöldöke gyéres. Szeme ázott színő, körös-körül duzzadt, karikás. Orra gömböc, szája biggyedt, ısz bajusza, szakálla rövidre nyesett. Légzése hörgı, vadkanos. A görcsmerevség kienged, a kiskirály visszazuttyan vánkosaira. Köhécselni kezd, mire szürke ruhás asszony úszik elı a háttérbıl, s fehér kendıvel leitatja arcáról a verítéket. Amint végez, elsurran. A pap lép a helyére, megáldja a haldoklót, aranypénzt tesz kihúzott nyelvére, mumifikáló hatású szırcsomókat tömdös fülébe, orrába. A hitragozó után az udvari szabó óvakodik az ágyhoz. Mérıléccel vesz mértéket a halotti ruhához. Mihelyst a varrász visszahúzódik, ott terem a koporsókészítı mester. İ még hosszabb rúddal végez méréseket, majd számítgatásba mélyed. Ezután ismét komorságba merevül a meghívott udvari nép. Csupán az óriási légy zümmög, a zsugor szaladgál, a haldokló szörcsög, s a zenélés hallszik. Nashua és Mytia felegyenesedik. Lábujjhegyre magasodva figyelik a haldoklást. Harmincadik Loggio felpillant. Észleli érdeklıdésüket. Rájuk hunyorít, behúzza nyelvét, kiköpi a pénzérmét. Az ablakra tekint, megállapítja, hogy odakinn besötétedett. Kettıt tapsol, kihúzgálja a fülébe, orrába gyömöszölt szırpamacsokat.

– Elég a haldoklásból! Hozzátok a likas trónomat! Máris tárul egy oldalajtó, s két lakáj becipeli a királyi árnyékszéket. További szolgák kisebb szükségszékeket vonszolnak a hálóterembe a fırangú megjelentek számára. Loppal vihogó, fiatal komornák füles porcelán biliket hoznak a kevésbé rangosak részére. A kövérkés király félrelebbenti takaróját, s kiszökken az ágyból. Földig omló, csipkeszegélyes hálóinge szélét felcsippentve leszalad a lépcsıkön majd még magasabbra kapja pendelyét, és lehuppan a likas trónra. Fészkelıdik, kényelembe helyezi magát. Felhajtja hímzett, fodros gallérját egészen az orráig, talán a várható szagok elleni szigetelésül, és tüstént rottyantáshoz lát. Tanácsosa, kincstárnoka, hadvezére s még néhány úr követi példáját. Könnyebbedés közben szóba kerülnek a kiskirályság ügyes-bajos dolgai. Harmincadik Loggio hangosan purcant párat. Karikás szemét Jassal felé fordítja. Szuszogva, szörtyögve így beszél: – Mint bizonyára tudod, szívemnek kedves barátaim között tartottam számon Kinsont, Retart és Ermót! Remekül megértettük egymást! Hajszálra egyformán vélekedtünk a fontos dolgokról: vagyonról, hatalomról. Gyakran üldögéltünk itt a mindennapos haldoklás végeztén, de nemcsak a beleinket ürítettük, a szívünket is kiöntöttük egymásnak! Késıbb a lakomázó-asztal mellett folytattuk a közös ülést! Nem voltak titkaink! Mindannyian az egész Világot akartuk. Habár elsı lépésként nekem az is elég lenne, ha Loggiót nagykirálysággá tehetném. Nemrég futármadarakat röpítettek hozzám, leveleikben azt kívánva, hogy katonáim végezzenek veletek, amikor átkeltek birodalmamon. Boldogan rendelkeztem: legyen kedvük szerint, halál rátok! Néhány nappal ezelıtt azonban megjelent nálam egy szökött udvaroncuk. Azt mondta, ha annyi rubinkövet kap tılem, amennyi a testsúlya,

megoszt velem egy szörnyő titkot. Kimérettem a köveket. Az árulkodó pedig megsúgta, hogy szívbéli barátaim hadai ellenem készülnek! Ellenem! Ezt egy eltévedt hírmadárnál talált levél is igazolta. Nos, mivel ti az elvetemült Fivérek megbuktatására törtök, nem vagytok ellenségeim! Érezzétek jól magatokat. Az áruló udvaronc a ma esti mulatságon elnyeri jutalmát. Nehogy lemaradjatok az ünnepségrıl! Harmincadik Loggio kimerül a horkantós, szüttyögıs beszéd végére. Megfeszülı arc- és nyakizmokkal rotyogat, korcogtat néhányat, mire a körülötte székelık hasonképpen tesznek. A bilizık is igyekeznek kitenni magukért. Valóságos bélszimfoniettát adnak elı. Bemutatójukon érzıdik a rendszeres gyakorlás. Az uralkodó elbocsátó kézmozdulattal int azoknak, akik nem ürítkeznek vele. Jassal és társai futólépésben távoznak a terembıl.

Kevéssel késıbb együtt ülnek a színpompás ruházatot, tömérdek ékszert és súlyos aranykoronát öltött Harmincadik Loggio dúsgazdagon megrakott asztalánál a kiváltságos udvari néppel, és lakomázás közben kísérik figyelemmel a költıvetélkedést. A rigmuscsinálók, versfaragók, klapanciások felsorakoznak egymás mellett. Mindnyájan szeretnék magukra vonni a felséges uraság érdeklıdését, hogy kiváltsák tapsát, megkaparintsák elismerését. Amelyikük elnyeri az Elsı Költı címet, az a következı összeméretésig az Udvari Poéta tisztét is betöltheti. Céljuk elérése érdekében színes ruhát öltöttek, lábukra feltőnı cipıt húztak, hajukat és szakállukat tollakkal, csigaházzal, kagylóhéjjal díszítették. Többségük tolldíszes kalapot visel. Igyekeznek emlékezetes elıadást nyújtani. Sok-

sok mozgással, látványos tagjátékkal, messze zengı hangon adják közre szófaragványaikat. Egyikük végigzokogja elıadását. A következı versenyzı a haját, szakállát, ruháját tépdesi a szenvedélyes átélés közepette. Loggio végül azt a fickót teszi meg gyıztesnek, aki alacsony termetével, csontsoványságával, meztelen, szırös lábszárával, hegyes állával és orrával, dülledt, sötét szemével, valamint divattalan, háromszöglető kalapjával tőnik ki társai közül. Az érdemdúsan ronda klapanciás az ıt rugdosó, csipkedı, lökdösı többiekkel mit sem törıdve, oly zsigertépı beleérzéssel adja elı rigmusait, hogy vele sír, sikong, jajong a publikum is, a refrént is együtt üvöltik vele, miszerint suttyararárum, tirara, csujjé, hej! Az Elsı Költı megkoszorúzása után az énekesek következnek. Az Elsı Dalos és az Elsı Szerenádos cím megszerzése a tét. A dalnokok is alaposan kitesznek magukért, mind öltözék, mind pedig fellépés tekintetében. Némelyikük még énekelni is tud. Ez persze nem hatja meg a jellemes, megvesztegethetetlen kiskirályt. İ elfogulatlanul oszt díjat. A dalosokat a szellentık követik. A bemutató zajos sikert arat. Kivált az a fickóé, aki fáklyát tart az ülepéhez, s ilyenformán nemcsak lángra lobbantja a belébıl kipréselt gázt, hanem a robbanás által elırehajtva repül is néhány testhossznyit. A mutatványost saroglyán cipelik a koszorúzást végzı királyi sarj elé. A közel negyvenéves kishercegnı a hordágyon hasaló, megfeketült ülepő gyıztes fejére illeszti a levélkoronát. Azután karosszékébe visszaülve atyjára mosolyog. Loggio hővösen viszonozza sápadt szépségő leánya mosolyát, majd negyvenöt év körüli fiára pillant, és büszkeséggel telik el. A leendı Harmincegyedik Loggio az atya hasonmása. Szintén önelégült, kövérkés, ázott szemszínő, és vadkanosan lélegzik. Az uralkodó észleli, hogy vendégei a fiát csodálják. Feléjük

fordul, áldomásra emeli kupáját. – Igyunk a trónörökösre! – szörtyögi. – Az örökös trónörökösre – szüttyögi a karikás szemő kisherceg. – Ne türelmetlenkedj, édes fiam, egyszer én is meghalok! – kurjant Loggio. – İ az elsıszülött sarjam! Nincs köztünk számottevı korkülönbség, akár az öcsém is lehetne! Ha az ember király, óriási nyomás nehezedik rá. Korán kellett kezdenem. Már-már bele is fáradtam a folytonos nemzésbe! Na persze, nem hagyhatom abba! Kötelesség is van a világon! Úgy tudom, yloniai barátaim, Kinson, Retar és Ermo az itteni szokások átvételére készülnek. Ugyanis szerfelett megtetszett nekik a kiskirályról kiskirályra szálló hagyomány. Tudjátok, mirıl van szó? – Megosztanád velünk, kegyelmes uram? – kérdezi Nashua. A porondon a böffentık vetélkednek. Némelyikük hosszas, cifrázott hangadásra is képes. Egyikük dallamosan csinálja, elböfögi az Éljen a király kezdető dalocskát. Loggio int, hogy koszorúzzák meg a fickót, kiüríti serlegét, és ismerteti a családi hagyományt. – Ugyebár az ember hibázik, vétkezik, enged a gyengéinek, meg ilyenek. Elsı Loggiót minden egyes botlása után térdre parancsolta az udvari pap, és neki hosszan kellett esedeznie az égiek bocsánatáért. Ha nagyobbacskát vétkezett, a zord istenszolga még kényelmetlen zarándoklatra is elküldte nyomorú ısömet! Ez a helyzet tarthatatlan volt. Lángesző felmenım úgy döntött, azontúl más módon bőnbánkódik! Új törvényt hozott, melynek megvalósítása érdekében haladéktalanul nekifogott nemzeni. Azóta az elsı fiúgyermeket megtartjuk trónörökösnek. Az elsı lánygyermeket is megtartjuk, az esetre, ha a fiúnak baja esne. A többi szülött vezeklési célt szolgál. Ezek mennek a vétkezı uralkodó helyett hitszolgának, hitleánynak, kıbányába, taposómalomba,

kolostorba, ispotályba, kórságosok közé, fenevadak elé. Valahányszor hibázunk, máris indulhat a vér szerinti vezeklı! Pompás ötlet volt, s mint minden efféle, nagyszerően be is vált! A Fivéreknek is fölöttébb megtetszett a módszer, de aztán fanyalogni kezdtek. Merthogy elıször is meg kell nısülni mindehhez. Nos igen, de a nejre csak addig van szükség, míg a trónörökös és a kishercegnı meg nem születik. Ezután a hitves már mehet is kolostorba, tömlöcbe, kieshet a vártoronyból, vízbe fúlhat, száguldó lovak farkához kötözıdhet, oly mindegy. A többi szülött akár fattyú is lehet, hiszen immár nem örökösödésrıl van szó, hanem vezeklésrıl! Kinson nekiállt számolgatni, hány ivadékot is kéne fogantatnia, hogy letudja bőneit. Sajnálkozva állapította meg, hogy a vezeklınemzést fiatalon ajánlatos elkezdeni, hiszen az uralkodás elırehaladtával mind több és több bőnbánó egyedre van szükség. Az ı életkorában az embernek már nincs ideje nemzésre, a képességekrıl nem is beszélve. Ermo arra hivatkozott, hogy a hadügyek túlzottan lefoglalják ıt. Retar is talált kibúvót, de hát róla tudjuk, amit tudunk, ugyebár! Harmincadik Loggio a porondon dúló szemerviadalt nézi fél szemmel. Másik fél szemével felváltva bővöli Mytiát és a szőz hajadont. – Emlékeztettem ıket, hogy elıbb-utóbb meg kell házasodniuk – folytatja szörtyögve –, hiszen egyikük sem élhet örökké, nekik is szükségük van utódra. Különben ebsorsra jut birodalmuk! Kinson eltöprengett, és kieszelte, miként kerülje el, hogy fáradságos módon, személyesen kelljen nemzenie a bőnbánókat! Aztán persze nem volt hajlandó elárulni nekem, mit talált ki, pedig lassacskán engem is érdekelni fog, hogyan hárítsam el magamtól a gürcölést! Na de addig is! Mily szépek hölgyeitek! Termékenyek? Ezenközben a gyilkos sarkantyúkkal rugdalózó szemerek legyızik egymást. Mindkettı gyalázatos állapotban vonaglik-hempereg a

porondon. A küzdelmi felügyelı megpróbálja talpra segíteni a kevésbé haldokló viadort, ám képtelen függıleges helyzetben maradni. A ceremóniamester feltalálja magát. – Semmi baj! – rikkantja vigasztalón. – Úgyis a gyógyítók viadala következik. Tessék, lehet kezdeni! Hívó szavai hallatán a szolgák asztalokat cipelnek a porondra, s felfektetik azokra mindkét vesztest. A küzdıtérre sietı doktorok hosszan hajlonganak, ünnepeltetik magukat Miután eltelnek a tapssal és éljenzéssel, megtekintik a pácienseket, majd egymás hangját túlkiabálva beszámolnak észleleteikrıl. Létrehozzák a diagnózist, és gyógyításhoz látnak. Az egyik orvos tőt, fonalat és sebbe való hamut vesz elı táskájából. Már éppen varráshoz kezdene, midın a keze alatt heverı szemer rángatózva kiszenved. Amíg a hullát elviszik, és másik beteget kerítenek helyére, a rivális doktor tetemes elınyre tesz szert. Igyekszik is megtartani vezetı helyzetét: úgy öltöget, mint a hétpatvar. Ám a hálátlan szemer sikongat, jajgat, és még vonaglással is zavarja orvosát a koncentrációban. Ezért hát a derék gyógyász altatást alkalmaz, vagyis az e célra feltalált pörölyszerő eszközzel kupán vágja ápoltját. A páciens lehiggad. A gyógyító hamarjában összevarrja az újonnan keletkezett fejsebet is. Az átmenetileg feladat nélkül maradt orvos megkapja következı betegét. A tünetekrıl faggatja a középkorú asszonyt. Emelt hangon társalognak, hogy a publikum is hallja ıket. Mivel ez a sokadik doktorviadal Loggio kiskirályság történetében, a nézık immár felettébb járatosak a gyógyítótevékenységben, így aztán bekiabálással segítik a küzdı munkáját. Miután együttesen felállítják a kórismét, az orvos kezelésbe veszi páciensét, akit minden bizonnyal az

egérrágta korba jutás gondjai kínoznak. A változólázban szenvedı asszony bekapkodja a tenyerébe számolt pirulákat: hánytatót, izzasztót, nyálaztatót, hashajtót. Idıközben a másik szemer is megboldogul. Pedig ekkorra a doktor keresztül-kasul összevarrja a kis viador szétkaszabolt testét. Harmincadik Loggio döntése értelmében az asszonygyógyász nyeri összecsapást. Ugyanis az éltesedı hölgyön máris kiütköznek a javulás jelei: habosan nyálzik és patakzón verejtékezik. Görcsös rángásai, erıteljes csuklása alapján várható, hogy hamarosan hányni kezd. További versenyzık érkeznek, újabb páciensekkel. Egyikük azt panaszolja, hogy mind a kéz-, mind a lábkörmei aggasztóan sárgulnak, vastagodnak görbülnek, karmosodnak. Bıre tőrhetetlenül viszket, talptól fejbúbig. A másik beteg húgyürítési nehézségek miatt kér kezelést. A doktorok munkához látnak. Köröm- és bırkaparékot vesznek. Különféle váladékokat szednek össze a páciensektıl: hólyagból, bélbıl, szájból, hónaljból, fülbıl, orrból, szembıl, fejbırrıl. Mindezeket odaadó figyelemmel szemügyre veszik, tapogatják, szimatolják és megízlelik. Egyikük kortyol a betegétıl csapolt vérbıl. Riválisa válaszképpen kiissza a vizeletes lombikot, s végül csettint a nyelvével. Küzdelmük közben gyakorta elıfordul, hogy véletlenszerően lesodorják a másik fél vizsgálóeszközét, vagy a keservesen összegyőjtött vért, kenetet, fitymafaggyút, egyéb anyagot. A viszketıs korpuszú férfi doktora közli elsıül a diagnózisát. A hólyagürítési nehézségrıl panaszkodó aggastyán orvosa még egy vizsgálatot eszközöl, ezt a szolgák által hevenyében köréjük tartott lepel fedezékében hajtja végre. A közönség izgatottan találgatja, mi történhet a takarásban. A gyötört páciens jajgat, és ordibálva javasolja a gyógyásznak, hogy inkább hova dugja az öklét. Végül a versengık kórismét hirdetnek. Koponyafúrást és

faszénen pörzsölést ajánlanak gyógymódként. Az uralkodó hosszan vívódik döntésén. Úgy határoz, az ürítési nehézség elhárításában jeleskedı doktort illeti a diadalkoszorú.

A népmesébe illı asztalon mindújra megtelnek a tálak étellel, a serlegek és kupák sem ürülhetnek ki; Harmincadik Loggio, valamint sarjai és kegyeltjei buzgón esznek-isznak, s a csappant étvágyú vendégeket is erre biztatják. A harcszolgák összecsapása heves rikoltozást vált ki a palotanépbıl. Amikor nem kedvük szerint fordul a küzdelem, lerágott és lerágatlan csontokat, edényeket és kanalakat hajigálnak a tusázók közé. Egy jócskán ajzott udvaronc Azin különös becsben tartott, saját kanalát is a verekedık közé vágja. Rövid ideig tartó levegıben lóbálás következtében megbánja tettét, és a méretes kásalapát nyomába indul. Beóvakodik érte a küzdıtérre. Elıbb az egyik harcszolga tipor a lábára, majd a másik izomtorony könyököl gyomrába, s persze mindez véletlenségbıl történik, a viadal hevében. Ám a kegyenc inkább tılük szenvedi el a kínokat, semhogy az óriással játssza ezt: Szeret? Nem szeret? Mire megleli a keresgélt holmit a forgácsban, tarkóját, derekát és kézfejét is kékre-zöldre tapossák a küzdık. Aztán az egyik fél leteríti a másikat. A kishercegnı megkoszorúzza gyıztest. Harmincadik Loggio óhajára elıvezetik a Fivérektıl szökött udvaroncot. A rikító öltözékő tányérnyaló arca kerek, szeme apró. Nyúlványszerő hosszú orra bunkóban végzıdik. Álla csapott, testalkata elegyíti az alacsonyságot a gömbölyőséggel. A kiskirály elterpeszkedik karosszékében, kiüríti serlegét, és

így szól a rosszat sejtı fickóhoz: – Élt egyszer egy nagyra tartott uralkodó és hadvezér. Most nem jut eszembe a neve. Sebaj, hiszen hozzám képest úgyis csak egy senki volt. İ mondta egykor valakinek: „Azt hiszed, hogy még élsz?” A te neved viszont egyáltalán nem is érdekel. Erre a kis idıre minek firtatnám? Hálával tartozom neked, amiért figyelmeztettél a birodalmamat fenyegetı veszélyre. Ugyanakkor halállal tartozom neked, hiszen felségáruló vagy! Elárultad a Fivéreket, uralkodóidat! Azt kérted, jutalmazzalak meg az általad hozott vészhírért. Pontosan annyi rubinra tartasz igényt, amennyi a testsúlyod. Szép kövér seggnyaló vagy! Harmincadik Loggio összeüti két tenyerét. Szolgák tódulnak elı a háttérbıl. Két kosárban cipelik a vérpiros nemesköveket. A hírhozót székbe ültetik, hozzá is kötözik. Két csuklyás nyúzómester lép mellé. Kezükben csipeszt és fogót tartanak. Ezek segédletével adják át a jutalomköveket. Egyenként, szájon keresztül. A nézık közelebb nyomulnak a pódiumhoz. Nagyokat nyelnek, nyögdelnek. Az erıszakkal táplált fickó köhög, öklendezik, kegyelemért könyörög. Fuldoklik, könnyet ont, izzad. Rúgkapál, szitkozódik. S újfent az életéért esdekel. Megkapja, amit kicsikart magának, az utolsó darabig. Végül elcipelik a megduplázott súlyú korpuszt. Az udvari orvos és a kincstáros is a hullával tart. Elıbbi azért, hogy kivágja belıle a drágaköveket a másik pedig ügyelni fog, nehogy akár egyetlen királyi rubinnak is lába keljen. – Lefeküdnék – sóhajt Nashua. – Már eleget mulattam. – Jól van, álomkórász – bólint Jassal. – Tılem mehetünk. – Hohó, várjatok még! – horkantja Loggio. – Most következik a legfıbb versengés! A varázslóviadal. Megsértenétek, ha elmulasztanátok! Nashua visszaereszkedik a székre, bár kedve volna

megbántani az uralkodót. A palástja alá dugott Trimet sem könnyő visszatartani a felségharapástól, kivált amióta a kiskirály az asztal alatt motoszkál a lábával. Meglehet Mytia vagy a mellette ülı bimbó alsó végtagjait szeretné fellelni, nem jut tovább Azin jócskán elıretolt térdénél. Annak méretét és keménységét megtapasztalva fel is hagy a közeledés erıltetésével. Színre szaladnak a varázslók. Egyikük prémmel szegett ujjú, földig érı, bı palástot, ormányos orrú cipıt visel. Jobb kezében jósgömböt tart, baljában varázspálcát. Feje szögletes, arca zacskós, ezer ágba tincsezett haja pontosan ezerfelé meredezik. A másik mágus sárkánymintás, kurta köpenyben feszít, lábát szegecses szárú, térdig érı, fekete bırcsizma ékesíti. Jobbjában korbácsot markol, balját ökölbe szorítja. Feje gömbölyő, tarra beretvált, egyetlen hosszú hajtincs lebeg a bal halántéknál. Arca párnás, szeme résnyi. A küzdık leszegett fejjel, összevont szemöldökkel méregetik egymást. Idınként oldalazó lépésekkel körbekerülik a porondot. Olykor a másik felé rontanak, ám félúton megtorpannak. Visszahátrálnak, s folytatódik a méregetés. A publikum buzdítja ıket. A feszültség nıttön-nı. A tar fejő varázsló nekifut. Három szökkenés után megáll, és helyben szaladgál tovább. A másik is beljebb lép, egyik lábát elıretolja, mindkettıt megroggyantja, s rugózni kezd. A közönség fütyül, dobog. A kopasz mágus még jobban leszegi fejét. Keskeny szemrésén át merın bámulja a másikat. Ettıl az felemelkedik, átlebeg a porond fölött. A szemközti oldalon, puffanva ér földet. Ütésgyorsan talpra áll. Pofazacskóit felfújva halk, pöfögı hangokat hallat. A tar fejő hátrafeszülı testtel, lassan leível, híd formába. Amikor fejével megérinti a földet, szaltót vet, és talpra lódul.

Korbácsát megsuhintva, dühödten elbıdül. A jósgömbös varázsló kezét magasba rántja az erısebb akarat. A kristálygömb felrepül, az ég felé suhan, s eltőnik az éjszakában. A kifosztott mágus összeszorítja fogait. Ennek következményeként a másik küzdı talpa alatt felparázslik a forgács, majd szikrázva belobban a meglepett kopasz testét feldobja a robbanás. Mire visszazuhan, a tőz kihamvad. Válaszképpen a tar fejő még jobban összeszőkíti szemrését. Ezáltal a soktincses varázsló palástjának mindkét ujjában tőz üt ki. A lángokat ı egy-egy jeges fúvással hamar eloltja, majd erısebben összecsikordítja fogait. A keskeny szemő tusázó halántéktincse függıleges állásba mered, mintha valaki föntrıl húzná fölfelé. Teste mind magasabbra nyúlik, mígnem lábujjhegyre áll. Tovább emelkedik hajfürtje után. Kalimpálva bámul lefelé az összpontosító ellenfélre. Maga is erısen koncentrál. Süvítı hang hallatszik. A félelmes sivítás gyorsan fokozódik. A másik mágus késın kap észbe, nincs ideje félreugrani. Elvesztettnek vélt jósgömbje a fején koppan. Ettıl jócskán megroggyan. Rozzant állapotában képtelen tovább a magasban tartani a tar fejőt, mire az fütyülı testtel lepottyan, s korbácsát elejtve, térdig a talajba fúródik. Nashua elrágcsál egy ásítást. Ösztönösen kotorászni kezd a palástjában. Jassal jókor odakap, és foglyul csípi a kezét, mielıtt megtalálná a csillámporos üvegcsét. A két igézımester kénytelen önerıbıl folytatni a tusázást. A tar fejő szökdécselget, lengeti az öklét. Bár nem érinti meg a másikat, az minden lendítés nyomán meggörbül, megbicsaklik, összegörnyed vagy térdre roskad. Mindeközben nem feledkezik meg a visszavágásról. Útnak indítja varázsszerszámát. A pálca ellebeg a kopaszhoz. Fejmagasan elfekszik, s behatol a jobb fülbe. Eltőnik a járatban. Néhány légvétel idejéig marad a

koponyában, majd a bal fülön át távozik. Visszatér gazdája kezéhez. A pofazacskóját pöfögtetı mágus ismét elküldi a varázspálcát. Vesszeje az ellenfél orrába hatol. Kisvártatva kijön a szemén. Bekanyarodik a fülébe. Egy darabig nem mutatkozik, ám eközben az otthonául szolgáló kopasz mágus szemrése meglehetıst kitágul és elkerekedik. A közönség lélegzet-visszafojtva mocorog. A tar fejő is fészkelıdni látszik. Végre! Világra jön a varázspálca, az ülepébıl. És nyomban besiklik a faros szüléstıl kimerült mágus jobb fülébe. Jobbra-balra kissé kilógva, ott is marad. Harmincadik Loggio kihirdeti a gyıztest. Az ezertincső, zacskós arcú mágus a kishercegnı elé térdel, és megkapja a diadalkoszorút. A hopmester beint a zenekarnak. A mostanig halkan játszó muzsikusok rázendítenek. – Jártatok valaha ilyen nagyszerő mulatságban? – kérdezi Loggio. – Felséges uram, alkotó játék nélkül mulatságod színtelen! – feleli Nashua. – Hol vannak a komédiások, regélık, bárdok? – Elkergettem, felköttettem ıket. Fárasztottak, untattak. Engem kimerít a kormányzás, a nemzés, a lakomák! Nincs kedvem ahhoz, hogy olyan elıadásokat üljek végig, amelyek részletei utóbb még hosszan bogaraznak a fejemben! Nem tőröm, hogy összezavarjanak, felkavarjanak! Utálom az ilyesmit! Alattvalóimnak se tenne jót! Nézz csak rájuk! Alkotó játék nélkül is pompásan mulatnak! – De hát így beposhadnak érzelmeik, elhal szellemük! Ez a nélkülözés legkínzóbb formája! Loggio hátradıl. – Így van jól! – közli elégülten. – Hiszen csak véglények, barmok! Tapsoljanak pojácáknak! Élvezzék a ripacskodást, a

bélhangokat és vérontást! Netán nem értesz egyet velem? – Kegyelmes uram, így nem az üresség növekszik bennük, miként szeretnéd, hanem a hiányérzet. Az uralkodó legyint: – Az a bajod, hogy emberi lénynek tekinted ıket. Bár emlékeztetnek rájuk, nem azok! – Nem? – Nem, nem! İk a lábasjószágaim! Haszonállatok. Dehogy fertızöm meg ıket alkotó játékkal! Bolond volnék! Neked talán jót tett a gondolkodás? Nem csodálkozom, hogy a Fivérek üldöznek! Osztom tudós barátom, Retar nézetét, mely szerint „a gondolkodókat fel kell számolni”! Ne is bosszants ilyesmivel! Ki nem állhatom a töprengıket! Ezen kívül még azokat a vászoncselédeket utálom, akik azt képzelik, hogy ha hánykolják magukat és tornásznak a lepedın, akkor hosszabb távon barcogok velük, mint a tétlenekkel, netán nıül veszem ıket! Hát nem! Nekem bıven elég a szétvetett láb, és közben csend legyen! – Felséges uram, engedj el asztalodtól, mielıtt olthatatlan, reménytelen szerelemre lobbannék irántad! Nem akarhatod, hogy hátralevı életemben a viszonzatlan epedés kínjai gyötörjenek! – esdekel Nashua. – Felséges atyám, szólhatok? – horkantja Harmincegyedik Loggio. Az uralkodó jóindulatúan int, hogy tegye. – Vendégeink ugyebár harcosok? – kezdi az éltesedı fiú. – Kivéve az imént szóló, szemtelen hajadont. Mit gondolsz, megkérhetnénk Mytiát és Sandont, hogy elsısorban a te gyönyörőségedre, felséges atyám, azután udvartartásod és alattvalóid örömére tartsanak nekünk bemutatót viadori tudományukból? – Úgy gondolom, megkérhetjük ıket – bólint a felség. – Miért ne? – Kegyelmes uram, Sandon és Mytia repes a

megtiszteltetéstıl! – lelkesül Nashua. – Épp ezért nem kívánnak megsérteni azzal, hogy kimerülten és készületlenül állnak eléd. Ilyet egykori gazdájuk, Maffo sem kívánt tılük, aki kényesen igényes volt abban, hogy harcszolgáit csakis a legjobb állapotban küldje a küzdıtérre. Viadorai gyógyhatású olajokban fürödtek, majd kiadósan megdögönyöztettek. Ilyképpen készültek fel arra, hogy felejthetetlen élményt nyújtsanak közönségüknek. Én láttam Sandon utolsó szolgaviadalát. Holtom napjáig emlékezni fogok rá! Mytia kiüríti serlegét. Jégkék tekintetét a trónörökös orrhegyére szegezi. – Boldogan részesítelek a kívánt élvezetben – mondja. – Ha nem kérted volna, akkor magam ajánlanám fel! Felséges atyáddal együtt látnod kell, hogyan harcolunk. Ám ma éjjel már torkig teltünk élményekkel. Holnap, felfrissülten megmutatjuk nektek kardunk erejét! Harmincadik Loggio akkorát ásít, hogy kitáruló szája mögött eltőnik a feje. Csupán az ásítást kísérı szamárordításból lehet sejteni, hogy van ott valaki. Amint az uralkodó befejezi a tátongást, rákezd a trónörökös. Utána a kishercegnı kerül sorra. Mihelyt ı végez, rázendítenek a fırangok. Míg az udvari népség szamárbıg, a kiskirály a kalapjáról lelógó-lebegı színes tollak egyikével törölgeti az arcát. A simogató, kellemes érintés eltompítja tudatát. Megpróbál felkelni a székbıl. Nem jár sikerrel, lábai nem elég erısek a kivitelezéshez. Négy megtermett szolga kapja fel karosszékét. A hálóterme felé cipelt uralkodó egyetlen szempillantás alatt mély álomba merül. Jassal utána fordul, s megjegyzi: – Az Alvó Király. Nashua felbolydul. – Azt már nem! Ha Castaq ilyen lett volna, elfeledik a nevét!

Csakhogy ıt nem ok nélkül sírja vissza a nép! İ például kívánta a gondolkodást, az alkotó játékot, és nem tartotta barmoknak az alattvalókat. – Menjünk aludni – sóhajt fásultan a férfi. Elindulnak a palota felé. A mulatság nélkülük folytatódik. Táncolók lepik el a teret. A bimbó tovább beszél: – Mesélik, hogy egyszer az ittenihez hasonló mősorosok álltak elé az udvarában. Castaq a ripacskodás fele táján felugrott trónusáról. A karámhoz sietett, amelyben a másnapi lánykérés-ünnephez kiválasztott bikák dobogtak. A bıszült király a mutatványosok közé eresztette a nála is bıszebb bikákat! Lett is nagy szaladgálás, felfordulás, sátorbontás! Azok a mősorosok soha többé nem akarták rabolni az idejét! – Lánykérés-ünnep? – ismétli Mytia. – Akkoriban minden esztendıben tavaszköszöntıt tartottak. Ilyenkor a szőz hajadonok virágkoszorút fontak kedvesüknek. A koszorúkat fiatal bikák szarvára aggatták, azután beengedték ıket egy karámba. Jó hímszokás szerint a szarvasmarhák azonmód egymásra dühödtek. Amikor már nagyon fújtattak és öklelıztek, és dübörögve kergették társaikat, a szerelmesükért epedı legények bementek közéjük, s próbálták lecsenni szarvukról a koszorút. Ha sikerült, hamar megházasodtak. Ha felsültek, a következı tavaszon újra belevágtak. – A bikáknak nem esett bántódása? – firtatja Sandon. – Dehogy! – nevet a bimbó. Viador megjegyzi: – Hallottad! Csak a legények szenvedték meg a tavaszünnepet: házasodniuk kellett. – Ha Castaq király visszahozza a lánykérés-ünnepet, ne is fonjak neked koszorút, Hıs Lovag? Jassal meghökken: – Hozzám beszélsz, szédelgı? – Bemennél a bikák közé? – puhatolja Nashua.

– A kezedért? – Meg mindazért, ami még odanıtt hozzám. – Virtuo már elintézte. Emlékszel? Összeadott bennünket. Nincs szükség bikákra. Na persze, ha akarod! Utólag is érvényes? – Azin kihozza neked az összes koszorút, tündérkirálylány! – rikkant az óriás. – Majd azt mondom, hogy Jassal volt az a bátor! A palotába lépnek. A kísérésükre kirendelt lakáj azonnal mellettük terem, és mutatja nekik utat a vendégszobákhoz. Nashua a színesen öltözött fickó különleges mozgását utánozva lépdel a folyosón, lép-lép-csosszant, lép-lép-csosszant csúsztat-csúsztat – és elölrıl! – ritmusban. Sandon megszólal: – Én pedig azt hallottam Castaq királyról, hogy nemcsak a ripacsokat és pojácákat kergette ki az udvarából. Azokat sem tőrte meg, akik maguk óhajtották meghatározni, mi a mővészet, kik a mővészek. Azokat is előzte, akik irigységbıl, féltékenységbıl nem fértek össze másokkal a mesterségükben. Tudok egy kardmesterrıl, akinek azért kellett távoznia, mert lenézte győlölte az övétıl eltérı stílusú fegyverforgatókat; mert üldözendınek tartotta a másféleséget. A bimbó helyeslıen bólogat. Válaszolás közben sem esik ki az elıttük lépdelı lakáj járásának ütemébıl. – Bármelyik mesterségen belül léteznek ilyen alakok. Én egy komédiásról tudok, akinek az volt a krédója, hogy hozzá képest mindenki ócska ripacs. A számára érdektelen vagy az alkatához nem illı darabokat szemétnek titulálta, azokkal együtt, akik a mőveket írták, játszották. Midın pedig ezen megátalkodottak fejvételét kezdte követelni, kapott egy kezeslábast a királytól. A nadrágnak csupán egyetlen szára volt, ebbe kellett bedugni mindkét lábat. A felsırész ujjai kétszer körbeérték a viselıt, és ha hátul összekötötték ıket,

még bajosabban ment az ırjöngés. – Fajtánk ismeretében nem is csodálkozom az igazságkedvelı, nagy király balsorsán! – sóhajtja Zsoldos. – Egyébként a kabátváltozattal volt már dolgom. Maffo mindig készenlétben tartotta a megkötıs ujjú bolondkabátot. Gyakorta kitört rajtunk a nyugtalanság. – Én is felpróbáltam néhányszor – nevet Mytia. – Évente egyszer-kétszer biztosan kirobbantam. İrjöngve követeltem, hogy engedjenek szabadon, vagy pedig öljenek meg. A bolondkabátban aztán lehiggadtam. Utóbb még hálát is adtam Maffónak, amiért beköttetett. De jó, hogy véget ért a szolgaság! Jassal elvigyorodik. – Elnézve az utunk során elénk csöppent felségeket, hajlok arra, hogy feltaláljam a háromszoros ujjhosszúságú királyi palástot. – Jó ötlet. Említsd meg az udvari szabónak – helyesel Mytia. – Tényleg kitőnı gondolat! – ujjong a bimbó. – Sıt! A szabász kombinálhatná a hátraköthetı ujjú királyi palástot a kámzsába rejtett koponyalyukasztóval! Így aztán elmeroham esetén lenne mivel kiereszteni a fejbıl a fölösleges gızt. Jól jönne még a fıbb erek közelében elhelyezett vércsapoló, továbbá egy hideg vizes öntözı. A lakáj megtorpan egy normális mérető ajtó elıtt. Int Azinnak, hogy lépjen be. A következı bejáratnál Mytiát küldi nyugovóra. Azután Sandon, Jassal és Nashua is kap egy-egy szobát.

Viador végigjárja a számukra kijelölt összes helyiséget. Társai derős megjegyzései közepette benéz az ágyak alá, valamint a szekrényekbe is. Mindeközben felfedezik a szobáikat összekötı rejtekajtókat. Az élcelıdés félbeszakad. Azin és Mytia közös ágyat választ. Sandon kijelenti, hogy nem bízik Loggióban. Jassal bólintással jelzi egyetértését. – Aludj a kardoddal – tanácsolja. Erre Zsoldos dünnyög valami félig érthetıt. A tusázó és Nashua átsétál a következı szobába. Trim azonnal birtokba veszi a baldachinos nyoszolyát. Összegömbölyödik a tucatnyi párna egyikén. Futólag rájuk ragyogtatja zöldeskék szemét, és már alszik is. İk ketten állva maradnak a helyiség közepén. Megszemlélik a virágmintás mennyezetet. A falra festett képeket. A kárpitokat, festményeket, tükröket. A dísztárgyakkal zsúfolt polcsorokat. Az ékesen faragott ajtajú szekrényeket. A terebélyes ágyat övezı oszlopsort, a pufók csecsemıkkel telehímzett baldachint. A férfi eloltja a mécslángot. – Veled maradhatok? – kérdezi. – Velem maradnál? – suttogja Nashua. – Bajban vagyok. Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Segítesz nekem? – Segítenék, ha tudnék. Megdömöcköljelek? – Szóba se hozz ilyesmit! Nehezen tudnám visszafogni magam ha megérintenél. – És akkor mit csinálnál? – Errıl inkább ne beszéljünk. – Szeretném, ha hozzám érnél – mondja a lány. – Én is szeretnék hozzád érni. Már nagyon régóta. Olyan régóta, hogy most már nem merek. – Mitıl félsz? – Nem tudom, mennyire vagy tisztában a férfitermészettel.

Szóval, ha hozzád érnék, elsöpörne valami. Olyasvalami, mint a hógörgeteg. Rettentıen rád ijeszthetnék. Lehet, hogy örök életedre megrémülnél. – Akkor most mi legyen, Jassal? Szeretném kibontani a hajadat. Szeretném fésülgetni az ujjaimmal. Belefúrnám az arcomat, beszívnám illatát. – Ezt nem bírom ki állva! – Leüljünk? A nyoszolyához lépdelnek. – Csak ide a végébe – mutatja a férfi. Leereszkednek az ágy sarkára. Összeérintik homlokukat. Nashua végigsimít Jassal arcán. Kibontja hajából a szalagot, és ujjaival szétzilálja tincseit. – Nem akarlak lerohanni – suttogja a tusázó. Mintha szándékával vitázna, a nyakában függı kígyó felágaskodik. İ gyorsan rátenyerel, mielıtt a bimbó észrevehetné a fejleményt. Lenyomja a galád hüllıt. Amint elengedi, az újra visszamagasodik, már-már benyomakodik összesimuló arcuk közé. Viador újfent lefogja a meredezıt. – Mi szokott történni ilyenkor? – kérdezi a lány alig érthetı halkan, a férfi haját simogatva, ajkával annak fülét, arcát horzsolva. – Megnézed, mennyire kalapál a szívem? – Egyéb se kéne! – nyögi Jassal, a lankadatlanul ágaskodó kígyóval birkózva. – Elıször is el kéne mondanom neked mindenfélét. S miközben ezt próbálom észben tartani, valami arra késztet, hogy megcsókoljalak, eldıljek veled az ágyon, és egyszerően letépjem rólad a ruhát... – Te megcsókolnál? Én a szádra akaszkodnék a fogaimmal! Te ledılnél? Én inkább hanyatt dobnálak... – Nashua... – Te szeretsz engem! Kimondtad a nevemet! – Nashua. Igen. A szorítása ellen küzdı kígyó kitépi fejét a markából, és

száját kitátva az arcába bömböl. A következı pillanatban felemelkedik, és lesújt a háta mögé. Jassal megpördül. Kardpenge villan a homályban, nyakához közelít. Az ezüstkígyó ismét odavág, végigsiklik a vason. A markolatot tartó sötét ruhás fickó sikoltva lehanyatlik. Viador felpattan, kardot ránt. Nincs több ellenfél. Lábával odébb görgeti a hullát. Santo szemével néz körbe a szobában. A dísztárgyakkal megrakott polc elfordult a faltól. Közelebbrıl szemlélve kiderül, hogy az állvány valójában ajtó. Szők rejtekfolyosóra nyílik. A tusázó a járatba tekint. Odabenn nem lát több orgyilkost. Míg ott vizsgálódik, nyikorgás hallatszik a háta mögött. Harcra készen fordul vissza. Skelo lebeg a szobában. A kékesen derengı, csupasz csontbáb kordéjának peremén hajszálak, bırfoszlányok, egyéb cafrangok lengedeznek. A formátlan kerekek zötyögnek, nyiszognak. A vigyorgó koponyájú csontváz megáll az orgyilkos maradéka mellett. Két ujjal felcsippenti a padlóról a súlytalan lélekhüvelyt, s a taligára hajítja. Jassalra hunyorít, jobbjával megütögeti a medencecsontját, azon a helyen, ahol a kardot viselné, ha nem boldogulna más módon. Azután hegyes végő mutatóujjával a Sandon szobájába nyíló átjáró felé bököget, s mindjárt át is lohol oda, a falon keresztül. Nashua az ágy tetején áll, támadó tartásban, teljes harci pompában, a palástja által köré varázsolt vértekben, két kézre ragadott karddal. Viador rápillant, majd Skelo után lendül. Átsiet a falikárpittal álcázott ajtón, Sandon szobájába. Reméli, hogy életben találja barátját. Az álmából még idıben felriadt Zsoldos egy szál nadrágban, puszta kézzel védekezik az ıt ostromló fegyveressel szemben. A falhoz hátrál, lerántja a takarót az

ágyról, és a sötét köpenyes, sisakos fickóra dobja. A támadó a kardjával sodorja félre a nehéz szırmét, ám mozdulata nem jár teljes sikerrel. Amíg ı a gereznával hadakozik, Jassal odahajítja Zsoldosnak a palástját és a fegyverét. Ezalatt Skelo nyikorgatva sétál körülöttük, kocsiján az elsı néhaival. Sandon a köpenybe burkolózik, s az legott páncélozást terít köré. Megmarkolja kardját, annak hegyével lepiszkálja a szırmét az orgyilkos pengéjérıl. A következı kézlendítéssel leüti a sisakot a fickó fejérıl, majd pedig harci kurjantást hallatva, kacskaringós-csúfondáros gesztussal int, hogy mérkızhetnek. Jassal egy komód mögött leli meg a merénylıjáratra nyíló ajtócskát. Visszarúgja a szekrényt a falhoz. Az átjárón keresztül a következı szobába siet. Jókor érkezik. Azin és Mytia összegabalyodva, bódultan alszik. A homályló helyiségben ténykedı szemer éppen a toronyember kardját vonszolja a szınyegen az ággyal ellentétes irányba. A betoppanó Viadornak háttal, megfeszülve küzd a roppant súllyal. Gondolatban nyilván türelmetlenül sürgeti érthetetlen módon késlekedı, szálas termető orgyilkos társait. Addig is, míg azok megérkeznek a többi kiszemelt lemészárlásából, ı jótettet jótettre halmoz: nesztelenül eltávolítja az áldozatjelöltek közelébıl a kardokat. Jassal a homlokán langyosodó kı segítségével tisztán látja – s felismeri – a küszködı zsugor arcát is, jóllehet az háttal közelít. Nyögdécselését, szuszogását visszatartva, torzult képpel, a hatalmas kardot vontatva farol felé. Mígnem a lábának ütközik. Ekkor a tusázó bal kézzel magához emeli az aprócska udvari pojácát. Közel tartja az arcához. Hogy még alaposabban egymás tekintetébe mélyedhessenek,

körömláng-csiholással próbálkozik. A szarulámpás életre lobban. Összebámulnak az imbolygó fénykörben. A zsugor arca viharos gyorsasággal borul, torzul. Végül oly rettentté válik Jassal látványától, mintha nem is magától, önként jött volna e társaságba. Amint a tusázó eltelik a csekélység bámulásával, meglengeti s az ágyra hajítja testét. A rugószerően felülı Azin az ölébe pottyant, vadul kalimpáló szemerbe ütközik. Mytia talpra szökken. Kibontott haján kívül egyebet nem visel. Jószerivel még fel sem fogja, mi történik, máris a teste köré lebbenti köpenyét, kézmagasságba rúgja a padlón heverı csizmáját, és annak szárából magához ragadja tırét. Jassal a fal felé pillantva megállapítja, hogy emitt a terjedelmes tükör szolgált titokajtó gyanánt. – Készüljetek, indulunk! – szól társainak. Mytia lehasít egy bojtot a nyoszolya körül díszelgı baldachinról, és összekötözi az óriás ujjai közt himbált zsugor végtagjait. Jassal visszasiet a másik szobába. Sandon még mindig a támadójával vív. Szemlátomást élvezetére szolgál, hogy szorongathatja, őzheti a fickót, egyik falszöglettıl a másikig, továbbá az ágy körül, majd annak tetején keresztül. Hosszas kergetızés után a helyiség közepén álló asztalhoz hajszolja, és lehanyatlásra bírja. Még ekkor sem fejezi be a küzdelmet, váratlanul kirúgja a bútordarabot a fegyveres alól. Az a padlóra zuhan, de nyomban félrehemperedik az utána sújtó kard elıl. Skelo nem tágít a viaskodók mellıl. Szemmel tartja Zsoldost, mi több, igyekszik körülötte idızni, midın az döf, szúr vagy lecsap, hogy a lekardozott orgyilkos egybıl a kordéra bukhasson, de legalább a közelébe. Nincs könnyő dolga, hiszen a küzdı felek mindegyre szaladgálnak, ugrándoznak, és még fel is másznak az útjukba kerülı

bútorokra, ráadásul székeket és különféle tárgyakat vagdosnak egymáshoz. A kifulladt csontbáb sokallja a testmozgást. Valóságossá teszi kordéját, és egy alkalmas pillanatban a hátráló merénylı háta mögé rúgja. A magas, széles fickó jókorábbat esik, mint a pitvarajtó. Lezuhanó teste megrecsegteti a taliga korhadó deszkázatát. Sandon az opalizáló csontvázra meredve kérdı mozdulatot tesz. Skelo megvonja vállát, majd látván, hogy ezt a másik nem tekinti válasznak, nagyvonalúan int neki: végezzen ı az ellenféllel. Zsoldos visszaint, jelezve: átengedi a megtiszteltetést. Míg ık egymással lovagiaskodnak, a csontbáb látványától rettent merénylı lepattan a kordéról. A komód felé lódulva látja, hogy idıközben a rejtekajtó bezárult. Nem kezd küszködni vele. A másik szobába vezetı, nyitott átjáróhoz lendül. Összebotlik az arról érkezı Nashuával. Az orgyilkos azonnal lecsap. A lány kardot tart a jobb kezében. Baljával a málhazsákot öleli magához. Hallja a penge suhogását, csikordulását. A sötét köpenyes támadó arca oly közel kerül az övéhez, hogy a sötétben is kiveszi vonásait. Amint viszonozza a szúrást, látja a férfi arcán a csalódottságot, majd ennek döfésgyors elmélyülését, mert ugyanazon minutában a nyomába lóduló Jassal és Sandon kardja is lesújt. A halott orgyilkost rövid ideig talpon tartják a testébe merített pengék. Aztán a mögé tolt kordéra hanyatlik. Ujjai leernyednek a markolatról. Kardja gazdátlanul rezeg a Nashua kezében tartott csomagban. A lány eltartja magától a málhazsákot. Észleli, hogy ı maga sértetlen.

A penge az Új Szent Könyv fedelében meredezik.

Jassal a folyosóra nyíló ajtó mellé lép, és Santo szemével kémlel át a falon. A kinti kép láttán sietve még odébb húzódik. Az ajtóba hasító szekercék megsebzik a deszkát. Faszilánkok röpködnek. A püfölés, döngölés fokozódik. Tucatnyi, roskadásig felfegyverzett katona tolong a bejáratnál. Skelo ellohol Viador mellett. – A rejtekútra! – kiáltja. – Az ám a csapda! – mordul a tusázó. – Bízol bennem? – kérdezi a csontbáb kacér vigyorral. Jassal sokjelentéső fintorral válaszol. Ellöki magát a beszakadó ajtó mellıl. A szembeni falnál lévı komódhoz lódul. Félrelöki a szekrényt. Kardját elıreszegezve a járatba hajol. Óvatossága jutalmaképpen tüstént keresztüldöfheti az ott leselkedı, fúvócsöves szemert. A tetemet maga mögé hajítja. Még egyszer körülnéz, azután a titokfolyosóra tessékeli társait. Mielıtt utánuk lépne, érzékeli a szobában végbemenı változást. A helyiség egyetlen szemvillanás alatt telik meg opalizáló testképő szellemharcosokkal. A betóduló katonákra vetıdı halvajárók sorában döbbenten ismeri fel Pronsast, Santót, Esotót; és még Sirgeb is közöttük harcol! Megsajduló szívvel fordul el tılük, hogy kövesse az orgyilkosjáratban menekülı társait, midın még valakit észlel a harcolók sorában. Visszapördül. A királyi tartású, magas termető, nemes arcvonású, szakállas férfi a Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viseli, a nyakában függı medálon rangjele, a mitikus sárkánymadár-ábrázolat díszlik.

Toretto int a kardjával, hogy menjen, majd ugyane mozdulatból ledöfi a nekirontó katonát. Viador a rejtekfolyosóra siet. Hamar utoléri társait. Azin görnyedten lépdel az egyenetlen, rücskös, szők falak között, s azon dohog, hogy zsugorok számára rendezték be az ıt környezı világot. Sandon egyetértıen helyesel. Mytia és Nashua szótlanul iparkodik az élen szaladó Trim nyomában. Jassal arra gondol, hogyha társai netán firtatnák, hová tartanak, aligha tudna kimerítıen válaszolni. Nem törıdik a mellettük felbukkanó ajtókkal; arra ügyel, hogy idıben észlelje, ha veszély fenyegetne valamerrıl. Ösztönei majd elvezetik a kijárathoz. Pókhálókat söpör félre az arca elıl, férgeket pöckölget. Elöl a sor lelassul. Trim morogva megtorpan. A tusázó a homlokkı segítségével veszi szemügyre, mit érzékel a barinon. Néhány folyosókanyarulattal elıttük görbedt tartású fegyveres nyargal a járatban. A lélekszakadva rohanó fickó dúltan hadonászik, zihál, vinnyog és motyog magában. Sötét köpenyt, bı szárú, térd alá érı bugyogófélét, főzıs csizmát visel, miként orgyilkos társai. A derekára csomózott kötél tartja rajta a nadrágot, azon függ kardja, tıre, csatabárdja. A nyakába erısített madzagon fúvócsı lóg, csuklóvértje alatt dobópengék lapulnak. Viador az élre siet, hogy közelebbrıl tarthassa szemmel az ámokfutót. Megszaporázza lépteit. Már csak egy kanyarulatnyi távolság választja el a kerek fejő, kopasz fickótól. Skelo idırıl idıre átlebeg elıttük, merıleges irányban. Kordéján mind több, holttestnek látszó tetemzsák zötyög, hánykolódik, huppog. A csontbáb jókedvően vigyorog, s hol az egyik, hol a másik szemét fordítja ki vagy dülleszti rájuk, felvidításuk céljából. Egyszercsak Jassal változást érez: a szellızetlen, fülledt rejtekút megtelik illatokkal, levegıvel. Mielıtt még kikanyarodnának a föld alól, meglátja a tavat, a

zöldellı növényzettel szegélyezett partot. Már csak néhány lépés választja el a robajosan, vinnyogva loholó fegyverestıl. – Nem kaptok el élve! – ordítja a fickó. – Nem kaptok el élve! S végre kirobbannak a járatból. Odakinn hajnalodik. Magas, kalászos füvek hajladoznak lábaiknál, nemrég kaszált nád sarjad köröttük. A menekülı orgyilkos felhemperedik siettében. Amikor talpra ugrik, saját lába gáncsolja el újfent. – Nem kaptok el élve! – bömböli. Mindnyájan elıbújnak a titkos folyosóról. Nashua felajzza íját, a többi vívótartásban bámulják a bukdácsoló fegyverest. Az felpattan, elıránt egy dobópengét a csuklóvértje alól. A nyomába érkezettekkel ellenkezı irányban elhajítja, majd nem kaptok el élve! üvöltéssel, inaszakadtából a penge útjába rohan. A vállát érı találattól tántorogva hátrál néhány lépésnyit. Sandon Jassalra csodálkozik. – Te el akarod kapni? A kérdezett vállat von. – Tılem békével odébbállhat. Mytia felcsattan. – Ki nem állhatom, ha orgyilkosok nyüzsögnek körülöttem. Ez az egyetlen hibám. – Mi van ezzel? – bámul Azin. – Futóbolond? A bugyogós személy elırántja kardját, maga felé fordítja, s nem kaptok el élve! rikkantással beledıl. A penge hegye kibukkan a lapockájánál. A keresztüldöfött fickó hisztérikusan talpra szökken, magas térdemeléssel, szőkölve rohan néhány kört, majd kihúzza tırét a tokból, és nyiszatolni kezdi vele a nyakát. Mytia fintorogva összerázkódik. – Menj el! – nyögi. – Futni hagyunk!

– Nem kaptok el élve! – visítja a fickó. Nashua leengedi az íjat. – Menj már! – kiáltja. Az orgyilkos tovább metéli saját nyakát. Torkából vér spriccel. A bimbó az óriásra néz. – Mondj már valamit te is! – Azt, hogy szeretem? Nashua türelmetlenül toppant. – Kicsit kedvellek! – rebegi Kuszaesző a nyaknyiszáló felé. Hasztalan. A felsliccelt torkú fickó eldobja a tırt. Lekapja derekáról a csatabárdot. Marokra ragadja a fegyvert, helyezkedik, lóbál, azután irtózatos erıvel a saját fejébe csapja a pengét. – Nem kaptok el élve! – bömböli. – Menjünk el, hátha akkor abbahagyja – sóhajt Sandon. Elindulnak az ellenkezı irányba. Léptek dobbannak mögöttük. A merénylı utoléri, megelızi ıket. Tekintetét rájuk szegezve letépdesi derekáról a vastag kötelet. Meghurkolja, átveti a fején. Kibuggyant nyelvvel, hátrálva lépdel elıttük, s közben teljes erıbıl húzza, szorítja a hurkot. Elhaladnak egy fa mellett. A fickó megpillant egy közeli, vízszintes ágat. Legott felkurjong: – Nem kaptok el élve! Átlódítja a kötelet az ág fölött. A túloldalon elkapja, belecsimpaszkodik, rákapaszkodik, lóg rajta. Teste a levegıbe emelkedik. Nyelve kitüremlik, meglilul. A bárd továbbra is a fejében, a kard a mellkasában díszeleg. Torkából vér spriccel. Az ág letörik. – Nem kaptok el élve! – sikoltja. Tulajdon fejét két kézre ragadva, hirtelen rántással eltöri a nyakát. Elterül a földön. Körbeállják. Várnak, moccan-e.

Nem moccan. – Vége? – suttogja Azin. – A fúvócsövet még nem is használta! Viador hümmög, felsóhajt: – Ideges ember volt!

A tó vizébe merülnek. A kelı Nap színarany színővé ragyogtatja az égboltot és a szembeni hegyvonulat egyenetlenül hullámos gerincét. Skelo a parton száguldozik körbe-körbe, púpozottan megpakolt kordéján testzsákok hányódnak, zötyögnek. Felbukkannak a Szellemlovasok. Toretto nyargal az élen, mögötte Szabadság-rendi társai vágtáznak. Santo, Sirgeb, Pronsas és Esoto halad a nyomukban. A félmagasan lebegı sereggel tart a réges-rég elesett Druth és Gerbert, s még sokan a messzi múltból. A Szellemharcosok tovatőnnek a tó fölött. Skelo búcsút int leemelt fejével, mielıtt levegıszerővé foszlana. Jassal a hajdani Viadorok után sóhajt. Még egyet merül a lágyan simogató vízben, zúgó fejét hőtve. Midın felszínre bukkan, legelészı paripáikat pillantja meg a parton, közöttük Monpulo gebéjét. Az ezüstszínő csontló sokat hízott, mióta nem halálrettegéssel tölti napjait. A tusázó úgy dönt, nem töpreng azon, miként kerültek ide felnyergelt hátasaik a palotabéli istállóból. Inkább örvendezik Aldatónak, hiszen attól tartott, többé már nem látják egymást. Továbbá hálát rebeg az isteneknek, amiért épségben megúszták az orvtámadást. Kibontakozóban lévı érzelmi élete megzavarását kevésbé méltányolja. A közelben tempózó Nashuára tekintve további titkos hálaszavakat küld az égiekhez, külön megköszönvén, hogy a lánynak nem esett bántódása, és még az Új Szent Könyv kardálló fedelét készítı

Ismeretlen Mester nevét is megáldja. Nyeregbe pattanva folytatják útjukat. Perzselı meleg zúdul a tájra. Testük, tudatuk, erejük olvadozik. Kisvártatva úgy érzik, nem bírják tovább a tomboló hıséget. Egyszerre csak borulat terül föléjük. Lekid vet rájuk hősítı árnyékot. Együtt haladnak órákon át. Fogatok, hintók, lovasok mellett nyargalnak el. Délutánra a hátasok botladozóvá lankadnak. Megállnak egy fogadónál. Mielıtt a közeli rétre engednék a paripákat, Nashua kiveszi a nyereg mögé erısített zsákból a fóliánst, és kendıbe kötve a hátára veti. Leülnek egy asztalhoz. Növekvı feszültség szorongatja torkukat. A körülöttük hemzsegı embereket figyelik, az idevezetı ösvényt és az égboltot is fürkészik, hiszen az orgyilkosok látogatása markáns intı jel volt számukra. Meglehet, Harmincadik Loggio tart a Fivérek hódító terveitıl, ám a magukfajtától retteg csak igazán, és alighanem a családi hagyomány is megköveteli tıle, hogy fegyveres orvokat küldjön alvó vendégeire. Evés közben Azin hirtelen a fejéhez kap. – Hőha! A gúzsba kötött zsugort feldobtam az ágy fölötti tetıre! Még kiabálni sem tud, mert betömtem a száját. – Na és? – kérdezi Mytia. – Mi van, ha nem találják meg? Belegondolnak. Vonogatják a vállukat. Az udvari pojáca sorsa nem ajzza ıket nyugtalanságba. Azin bezzeg sóhajtozgat. – Küldd vissza Lekid madarát egy levéllel – ajánlja Nashua. – Írd meg a szolgáknak, miként táplálják az eleven függönytartó-díszt. – Hozzáírhatok egy sort a felséges úrnak? – kérdezi Jassal. – Én is üzennék valamit! – csatlakozik Sandon. – Megszólítás: „Aljas, Sötét Ülep Kiskirály!” Közlendı: „Menekülj! Hamarosan elvisszük hozzád ısi ellenségedet, kinek neve:

Szabadság!” – Várjatok, én is diktálok egy mondatot! – jelentkezik a bimbó. – Nem az etikett fog a szemem elıtt lebegni, mikor megfogalmazom! Olyan goromba lesz, mintha sárkány üzenné! – Nem hiszem, hogy Loggio ráérne olvasgatni – vélekedik Mytia. – A velünk mőveltek miatt most vezeklık nemzésén kénytelen fáradozni. Az ı korában és állapotában ez veszıdséges, piszmogós robot! – Miattunk aligha pepecsel nemzéssel! Hiszen túléltük a merényt – jegyzi meg Zsoldos. – Ezennel megfogadom, hogy egyszer még ellátogatok Toronyváros építımestereinek céhébe, s megismerkedem a gyilokfolyosó-készítıkkel! Az óriás ünnepélyesen megemeli kupáját. – Azin is fogadalmat tesz! Miután hazavittük Castaq királyt, és a Fivérek már nem árthatnak többé, de még a légynek sem, akkor visszatérek ide, és Harmincadik Loggiót is bemutatom a kardomnak! Ezt követıen mindketten kihívóan Jassalra merednek, lehurrogásra, ellenvetésre számítva. İ pedig sokértelmő vigyorral rájuk hunyorít. Összekoccintják, kiürítik a kupákat. Nashua kicsomagolja a kendıbıl a fóliánst. Végigsimít a sértetlennek tetszı fedélen. Felüti a könyvet, belelapoz. Társai is közel hajolnak. Kedvtelve szemlélik a mitikus szépségő képeket. Fennhangon böngészik az írott sorokat. Késıbb lóra pattannak, s száguldanak tovább. Szürkületre elérik Creton-hercegséget. A szurdokokkal teli, félelmes hírő birodalom határán átívelı völgyhíd tövében négy katonát találnak. A fekete ruhás, sötét köpenyes férfiak felkunkorodó szegélyő vassisakot, Pödrött szerenádbogár-bajuszt, íjpuskát, kardot, tırt viselnek. Felszerelésükhöz pajzs, lándzsa, vetıháló is tartozik.

Ám mindezeknek csekély hasznát vették, midın nemrég támadók lepték meg ıket. Meghaltak, mielıtt még bármelyikük fegyvert ránthatott volna. Gyilkosaik nem vettek el tılük semmit, viszont faltak a húsukból. A marcangolás végeztén a közeli fa alsó ágaira tőzték a tetemeket, oly módon, mintha éléskamrabéli kampókra aggatták volna a lakománakvalót. Nashua elhőlten bámulja a hullatövisezık által az ágvégekre szúrt testeket, a köröttük lebegı, komor köpenyszárnyakat. Hallott errıl Cabartól, de azt hitte, apja túloz, hiszen a mesék megszorozzák a valót, épp avégbıl, hogy kisebbítsék a félelmet. Eszerint a Creton-hercegségbe visszahúzódott Szörnyeteg-maradékok leszármazottairól szóló történet nem csupán rémmese. Kár. Amikor az yloniak a Viadorok és a Fivérek vezetésével legyızték az ellenséget, a túlélık egy csoportja sikeresen eljutott Creton-földre, s ott szaporodáshoz látott. A változatos csúfságukról hírhedett rémlények korábban sem voltak finnyásak e téren, ezúttal még kevésbé kényeskedtek, bárkinek továbbadták örökítıanyagukat, aki szembejött, arra járt vagy épp nem figyelt oda. Az ekként keletkezett szörnyőséges kreatúrák az anyaszervezet valamelyik testnyiladékából másztak elı, vagy kirágták magukat a napvilágra. Némelyik rusnyaság tojásból vagy ahhoz hasonlító képzıdménybıl bújt ki. Fejlıdésükhöz tejre és húsra volt szükségük. Messzirıl kiszagolták a tejelı állatot vagy szoptatós asszonyt. Észrevétlenül, lopakodva támadtak. A szomjoltás végeztén éhüket is csillapították a tejforrás húsából. Felnövekedve a dögevést is fölöttébb kedvelték, egyetlen hulla sem lehetett biztonságban tılük. Táplálékukat dögkútból, sír mélyébıl, kıszikla alól is elıvájták, kikaparták. Azin leszedi a faágakról, és – társai segítségével – a földre

fekteti a halott katonákat. A dermedt vonású arcokra igazítják a köpenyszárnyakat. Rövid tépelıdés után magukhoz veszik a vetıhálókat, remélvén, hogy szükség esetén idejük is lesz azok használatára. Lóra pattanva elindulnak az imbolygó völgyhídon át a szemközti hegy felé. – Jártam itt fizetett harcosként – mereng Jassal. – Seregnyi rémfajzatot irtottunk ki. Undorító hadjárat volt, csaknem elpusztultam az utálkozástól. A zegzugos Creton-hercegség telis-tele van szörnyeknek való búvóhelyekkel. Minden gyanússágra figyeljetek! Szüntelenül legyetek résen! Aggodalma hallatán a fölöttük suhanó Lekid megjegyzi: – Ha netán hozzám hasonlító rémségek ijesztenének rátok, tudnotok kell? az itteni sárkányszabásúaknak semmi közük nincs nemes fajtámhoz! – Muszáj velük találkozni? – nyögi Nashua. – Megszállhatnánk valahol éjszakára. Ha jól emlékszem, a hídon túl találunk egy fogadót. – Emlékezz jól! – ajánlja Mytia, még mindig a faágra szúrt katonák miatt borzongva. A hegyrıl levezetı keskeny ösvényen élesre fent érzékekkel ügyelnek maguk köré. Nem kerülik el figyelmüket a lovak rezdülései. Trim a lány válláról tartja szemmel a magas növéső, bokros páfrányokkal és szırös tányérlevelekkel szegélyezett utat, a tövises cserjeszövevényt, valamint a föléjük magasodó fák dús lombú ágait. Lekid a levegıbıl pásztázza a környezetet. Éléskamrát észlel a sőrőben. Lejjebb ereszkedve megközelíti a hátborzongató tárolót. A tetemek egy sajátosan átalakított fán lógnak, amelyet meghántoltak, ágait megkurtították és kihegyezték, hogy alkalmassá tegyék az eleség felszúrására. A testek régebben ott raktározódnak, ruházatuk leszakadozott, zsigereiket felfalták, húsuk elkopott. A csontokon akad még

némi szopogatnivaló. Lekid lehuppan a talajra. Behunyt szemmel, orrnyílásait tágra tárva körbefordul. Érzékeny szaglószerve gyorsan nyomra talál. Amint kiszimatolja a közelben lapuló, bőzös lényt, az aljnövényzetet tarolva nekilódul. A fenyegetett rémség megkísérli a földbe ásni magát. A pikkelyes a levélszövevény mélyébe markol. Kiemeli a veszekedetten kaparó, jókora szörnyet, és a szeme elé tartja. Az vergıdik, harap, karmol, vinnyog. Azután elhallgat. Lekid kiejti mancsából a hullatövisezıt, és körbefürkész. Rövid vizsgálódás végén, lassú léptekkel útnak indul a bozótosban. Hirtelen egy óriási tányérlevélre ejti a lábát, s olyféle mozgást végez vele, mintha tüzet taposna el. A szúrós, terebélyes levél alatt lapuló fajzat ásni és harapni is próbál, ám ez csupán egyetlen töredékpillanatig sikerül neki. Ezzel végezvén, a sárkány újfent körülkémlel. Nem lel több rejtızködıt. A magasba rúgja magát, és társai után szárnyal a mélyülı szürkületben. Jassalék leérkeznek a völgybe. Az erdı visszahúzódik mellılük. Az út egyik oldalán gabonatábla hullámzik, a másikon rét zöldell. Elıttük fogat zötyög. Utolérik a kocsit. A bakon gubbasztó, köpcös fickó megörül nekik. – De jó volna, ha kísérımül szegıdnétek a sötétben! – kiáltja felderülı arccal, amelynek legfıbb dísze a halántékig felkunkorodó, vékonyka szerenádbogár-bajusz. – A fogadóba igyekszünk – közli Sandon. – Hát te? – Én is, én is! Dehogyis utazom tovább éjnek évadján! Nem bolondultam meg! A továbbiakban magas, dallamos hangon, ízesen mesél mindazon póruljártakról, akik viszont megbolondultak, vagyis éjszaka kocsiztak a szörnymaradékok által kesergetett Cretonhercegség sötétségbe veszı útjain. İk hullatövisezık,

tőzfúvók, aknászrémek, velıszipolyok és más szörnyetegek áldozatául estek. Ki megbolondul, megboldogul! – összegzi végezetül. Megérkeznek a fogadóhoz. A tulajdonos pecsenyesütést, hordógurítási versenyt, táncolást, szép lányokat és birkózóviadalt is ígér mulatságképpen, ám a Harmincadik Loggio vendégszeretetétıl kimerült jövevények csak legyintenek az összes kísértésre. Aludni vágynak. Lekid megígéri, hogy vigyáz az álmukra, mivel a múlt éjjelen – velük ellentétben – üdére pihente magát, elannyira, hogy már-már a pikkelyei is kisimultak a sok alvástól. Ujjára ülteti a madcinak becézett futármadarat Tollas kedvence szárnyait a feje fölé koszorúzva riszálgat, kristályosan áttetszı csırét csattogtatja, s szív alakú, rózsaszín nyelvét pödörgeti. A sárkány csücsörítve gyönyörködik benne.

Jassal leveszi nyakából az ezüstkígyót, és az ablak alatt álló ládára helyezi, az összegömbölyödve alvó Trim mellé. Rájuk dobja palástját. Becsukja a spalettát. A fatáblába vágott, tünelkét formázó nyíláson át látja a fogadó udvarán táncozó lángok bíboras lobogását. Sárgásvörös fénynyaláb bújik át a résen, felvéve annak éjtündér alakját, és az ablakhoz lépı Nashua arcára vetíti önképét. Midın Viador a két tenyere közé fogja a lány arcát, a tünemény átlebben az ı kézfejére. Amikor lehajol, és megcsókolja Nashuát, a fényfigura a hajára röppen. Hosszan, fulladtan csókolják egymást, mintha sosem telhetnének el a másik ízeivel. Késıbb, levegıbıl fogyottan összehajtják homlokukat. Halkan sóhajtoznak, megszólalni képtelenül.

Víg hangulatú, vérpezsdítı zene csendül fel odakinn. Széklábak csikordulása, talpak dobbanása hallatszik, nevetés gyöngyöz a szobába. Jassal derékon kapja a lányt, az ágyhoz táncol vele. A narancsvörös fényalak velük tart, forgolódás közben Nashua hátáról a férfiéra röppen, majd visszasuhan, és kezdi újra. Mikor a nyoszolya szélében elbotolva végignyúlnak a takarón, a szétnyitott szárnyú, kecses tündéralak megül a falon az ágy fejénél, s a kinti fáklyalángok ringatózásával összhangban vibrál, lobog és helyben csapong. A férfi letesz a szavakról. Érintéssel, simogatással, csókkal beszél a benne viharzó érzelmekrıl. A lány is szótlan, ám annál érzékítıbb kifejezési formát talál a testében-lelkében kavargó szenvedély számára. Porcikáról porcikára csókolják, cirógatják, végigportyázzák egymást, valamennyi érzékszervük részt vesz az élvezetben, s még annál is több történik, hiszen látnak a bırükkel, belélegzik egymást, képesek úszni-röpülni saját ereikben és a másikéban, elvegyülnek egymás sejtjeiben, tőzviharba, villámlásba kerülnek; megsemmisülnek és újraélednek. S miután mindez átlángol rajtuk, továbbra sem lelik a szavakat, a lány felemeli a kezét: a fénytündér a tenyerére simul, majd a kézfejére, s amikor a férfi ujjai összekulcsolódnak az övéivel, a tünelke átlebben Jassal kézfejére. A reggeli ébredéskor már nem narancsvörös fáklyalángok játszanak a spalettarésben, hanem színarany napsugarak szöknek a szobába, rezgetik a levegıt, a szitáló porszemcséket, és táncoltatják a tündért a feltérdelı Nashua hetykén széttartó mellei között. Utóbb sem bírnak megszólalni, közlendıjük oly roppant súllyal nehezedik rájuk, hogy csak görnyedni képesek terhe alatt. Rémült, rebbenı, álmatag pillantásokkal és reszketeg, tolvajló, cinkos érintésekkel próbálják a másik tudtára adni, egyszersmind titkolni elıtte, hogy tisztában vannak bővöletük

jelentıségével. Miként a hópelyhek bogárzanak a szélben, úgy kavarognak bennük a soha, mindig, örökké, holtomig, halálos, hihetetlen, gyönyörő, egyetlen szavak, látszólag összefüggéstelenül. Nashua azért is hallgat, mert úgy véli, a kopottas szeretlek vallomás aligha fejezhetné ki érzéseit. Jassal szerint szegényes lenne, ha a lelkében növekvı szerelmet csupán tündérálommal, csodával vagy misztériummal honosítaná. Egyébként is, valaki azt suttogja fülükbe, hogy a lázas, önfeledt érzelmi átfedés sem hozzájuk való. Épp ezért keményen tartják magukat reggeli közben, és késıbb lóháton is. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre társaik szemvillanásait, összenézéseit, mosolygását, pláne a frivol kacsintásokat. Lekid fölöttük suhan. Amikor szők szurdokon kelnek át, elıreszárnyal, és bevárja ıket az összehajoló hegyek kijáratánál. Késıbb tóparton haladnak, s Nashua a partközeli sekély vízben ringatózó, nagy, buta fejő sárga virágokban gyönyörködik. – Eszedbe ne jusson! – rivall a sárkány. – Micsoda? – rökönyödik a lány. – A fürdés! Jassal emlékezetében felködlik egy régi kép. Összerázkódik undorába. Mytia kíváncsian lecsap rá. – Elmeséled? – kérdezi. – Inkább nem. – Miért? Mifélék élnek a tóban? – firtatja a bimbó. – Szörnyfélék. Mennek tovább. Hosszú idın át nem tapasztalnak maguk körül semmi ijesztıt.

Délutánra édesgyümölcs-ligetbe érnek. Képtelenek ellenállni a fakadóra érett termések alatt roskadó fák látványának. Leszállnak lovaikról, s amíg azok legelnek, ık falánkságra ingerlıen formás, piros húsú gyümölcsöket szakítanak az ágakról. Lakmározás közben le-föl sétálgatnak a lombárnyékban, bágyasztóan zümmögı bogarak között. Mytia felfedez néhány bellamfát a közelben. Rohanvást indul, hogy szedjen a kövér, nedvdús, liláskék termésekbıl. Azin a lány hosszú lábú, könnyed lépteit csodálja. Nashua is a távolodót követi tekintetével. A szembıl áradó fény átöleli, meghosszítja, s tetézetképpen be is aranyozza a magas, karcsú nıalakot. Majd hirtelen elnyeli. Mytia két sietıs lépés között tőnik el. Szempillantás alatt foszlik semmivé. A toronyember üvöltve arrafelé lódul, ahol kedvesét elnyelte a föld. – Óvatosan! – nyögi Nashua. İ is futásnak ered. A vállán tanyázó Trim irtózva kapaszkodik a nyakába, és még vigyormaszkos képét is a hajába temeti. Jassal és Sandon is utánuk iramodik. Valamelyikük elkiáltja Lekid nevét. A közelben csemegézı sárkány nyomban a magasba lendül, és felderítı repüléshez lát. Váratlanul Azint is elnyeli a föld. Bármi történt is vele, az óriás nem adja meg magát. Bömbölése felhalatszik a mélybıl. Tébolyult küzdelmet vív az ellenféllel. A talaj morajlik, reszket, inog fölötte, akárha Monpulo pinceszörnye tombolna a gödörben. Egyszerre csak valami kirobban a földbıl. Az idomtalan test hányt-vetett tagokkal, rongyszerően röppen a levegıbe. A lendület fogytával a hörgıvinnyogó aknászrém lelassul, majd

sivítva zuhanni kezd. Idıközben a toronyember kikászálódik a gödörbıl. Elkapja a lefelé hulló rusnyát, és még magasabbra rúgja-taszítja. A visszadobott fajzat dühtıl tébolyodottan csattogtatja fogait, és maga köré csapdos karmos végő mancsaival. Végül az óriás kardjába zúdul. Sandon és Jassal a Mytiát elnyelı gödörhöz rohan. Már nem kell levetıdniük. Vérben ázó, lefejezett korpusz fekszik odalenn. A másikat kard szegezi az üreg falához. Körülöttük emberi, állati maradványok, csontok hevernek. A több sebbıl vérzı, kimerült Mytia hápogva lélegzik fölöttük. Talpát a verem falához feszítve rángatja ki kardját a visszataszítóan rút aknászrém hullájából. A húzgálás hatására a döglött fajzat szeme kifordul. A pofáját betöltı, förtelmes rágószerv csattanva szétnyílik, ragacsos nyál csordul belıle. A lány nem bízik a holt mivoltban. Odasújt a pengével, lecsapja a rusnya fejet. Jókor szökken félre a csonkból lövellı váladék elıl. Undorában hangosan nyöszörög. Társai segítségével kapaszkodik ki a csapdából. Lekid lezúdul a levegıbıl, szélsebes pillantást vet a csúfságokra. Utálatában zöld lángot okád rájuk. Elsı dühe csillapultával bíbor tőzzel hamvasztja el maradványaikat. Ezenközben Azin leszegett fejjel, figyelmesen járkál a gyümölcsfák alatt futó ösvényen. További vermeket talál, bár nem könnyő felfedezni a fővel vagy földdel álcázott kelepcefedıket. A mélyben lapuló aknászrémek a lezuhanó prédára várnak. Meglehet, kínzó elıérzetük támad Lekid üvöltését, dörgı szárnycsapásait hallván, mégsem menekülhetnek. Végtére csapdában gubbasztanak. Azin rájuk rúgja a fedelet; a sárkány elperzseli az orvokat.

Sebbel-lobbal megszabadítják a gyümölcsligetet az aknászrémektıl. A tisztogatás végeztén elégedetten körbenéznek. Füst szállong a kormos falú gödrökbıl. Jassal felnyög. – Hol van Nashua? Közelgı lábdobogást hallanak. Reményük hamar kilobban, amikor megpillantják a feléjük közeledı valamit. Az idomtalan szörnyeteg testét vetıháló borítja, több sebbıl vérzik. Trim tapad a pofájára, szétvetett tagokkal, vadul morogva. A rémlény a barinon által megvakítva, támolyogva halad a mozgását akadályozó háló alatt. Jassal megadja neki a kegyelemdöfést. Lefejti Trimet a roskadt hulláról. Gyors pillantást vet a szopókás fejre, és futásnak ered abba az irányba, amerrıl a velıszipoly érkezett. Talán tud róla, talán nem: rémülten kiáltozza a lány nevét. A vele loholó barinon elébe vág, mutatja az utat. Társaik rohannak a nyomukban. Lekid a fák fölött repül. Néhány szárnycsapással odébb megpillantja Nashuát. A szörnyetegek által közrefogott lány kardot döf az egyik szopókás fejő fajzatba, ám ekkor egy másik rusnyaság félresodorja testét. A bimbó lezuhan, elveszti a fegyvert. Letépi fejérıl a sisakot, és a fölé hajoló rémpofába csapja. Szabad kezével kirántja hajából a karmos madárlábat. Visszakézbıl végigszánt vele egy szörnyfejen, ugyane mozdulatból hátradöf a nyéllel, torkon szúrva a tarkójához hajoló szipolyt. Talpra kecmereg, de már nem moccanhat a szorosra zárult győrőben. Csupasz testő, ragacsos bırő, szopókás szájszervő rusnyaságok csammognak, cuppognak körülötte. Még mindig a markában szorongatja a Pocmóktól csaklizott, sokhasznú madárlábat. Ütni, szúrni próbál vele, hasztalan, nincs helye a nekilendüléshez. A rémlények még közelebb dörgölıdnek

hozzá, csıszerő, váladékos szopókájukkal tapogatják a testét borító páncélozást, fedetlen arcát, nyakát. Sejthetı, hogy pillanatokon belül mohón nekiesnek. Lekid lejjebb süllyed a magasból, és körbesuhintja farkát. A falakódási elıkészületekbe merült fajzatok akkor figyelnek fel a vészre, mikor az már bekövetkezik. Az elsıként megcsapott rémség megbicsaklik, összerogytában iszonyatos erejő ütést mér a mellette állóra, az a harmadikra, amaz pedig továbbadja a következınek. Recsegı, koppanó, csonttörı hangok kíséretében, sorban leterítik egymást. A pikkelyes a talajra tottyan. A letaglózott szipolyok többsége a teste alá pépesül. A kívül rekedtek menekülnének. Egyiküket Nashua döfi nyakon a madárlábbal, a többin Lekid osztozik az odarontó, módfelett harcias társakkal. Jassal felnyalábolja és félrecipeli a lányt a kavargásból. Óvatosan leállítja a földre, végigtekint rajta. Palástjával letörli az arcát borító váladékokat, sérülés után kutat. Talál is számos horzsolást, és egy hosszú, vérzı vágást a nyakán. Nashua is felfedezi a férfi sebeit. Összeölelkeznek. – Undorítóan ragacsos vagy! – ujjong Jassal. – Iszonyúan bőzlesz! – lelkesül a bimbó. – Miféle takonyban hemperegtél? – örvendezik a férfi. – Dögkútban dagonyáztál? – Csoportosan hánytak le? – Alig várom, hogy megfürösszük egymást. – Én is szeretlek. A csóktól eltekintenek. Lekid elperzseli a rémmaradékokat. Hátasaik keresésére indulnak. Patadobogás vezeti nyomra ıket. A paripák farokfelvágva rohannak a tébolyodottan vágtázó vezérmén után. A rémülettıl meredt szemő Aldato körbe-körbe nyargal a réten, ám bármilyen gyorsan száguld, a hátán és a

nyakában csimpaszkodó velıszipolyoktól nem szabadulhat. Támadói arra készülnek, hogy szopókájukat a fülébe vagy orrába dugva szürcsöléshez lássanak. Jassal füttyent. Hangja eljut a ló tudatához. A paripa feltisztuló tekintettel nekilódul. A tusázót megközelítve, az utolsó vágtaugrás közepette dobja el magát a levegıben. Jobb oldalával zuhan a talajra. Teste Jassal felé siklik. Az egyik szopókás szájszervő rémség szétmorzsolódik alatta. A másik fajzat továbbra is az oldalán sikló mén sörényébe csimpaszkodik. De csupán a kardig tart ki. Viador felemeli a pengére szúrt rémlényt. Undorodva végigméri, félrehajítja. Azin eltapossa a maradékát. Aldato feltápászkodik, majd lábait szétvetve hosszan rázkódik, s még a sörényét is szaporán lóbálja. Midın úgy találja, megtisztult a külsı-belsı rettenettıl, eszébe rémlik még valami. A bırét is végigborzongatja, fejétıl a farkáig. Nyeregbe szállnak. Önmaguktól és egymástól is viszolyognak. Fintorogva, grimaszolva vágtáznak. Ha valaki megkérdezné, hová robognak, nem az Álmok Tengerét jelölnék meg célul. Kórusban kiáltanák: fürdıt!

Az újabb szurdokon átkeltükben vízcsobogást hallanak. Felmászatják lovaikat a sziklafalban kanyargózó csapásra. A szők ösvényen térdüket horzsoltatva, mohos köveken csúszkálva közelítik meg az igézetes zúgás-robajlás forrásvidékét. A szirtek között már aggasztóan alkonyodik, mire

megpillantják a vízesést. A tőnı Nap fénye a sziklafalról alábukó vízfüggönyt színesíti sárgásvörösre, rózsállóra, fiaskózöldre, gyémántragyogásúra. A zuhatagból szétpermetezı cseppek megannyi vérzı Napként szóródnak a körülöttük bokrosodó tányérlevelekre és páfrányokra, a zöldülı kövekre. Ruhástól állnak a zuhogó alá, csúszós sziklapárkányon billegnek, egyensúlyoznak, széttárt karokkal forgolódnak, az alászakadó vízzel korbácsoltatják magukat. Lekid a perem alatti katlanba ereszkedik. Fenékre tottyan a vízvájta, sekély mélyedésben, és mellsı végtagjait a feje fölé tartva mosatja magát. A nedvességkerülı Madci eközben széttúrja a kıfal kiszögellésében felfedezett, kocsikerék mérető, lakatlan fészket. Felcicomázza magát az abban lelt pazar tollakkal. Fıleg a faroktájékát ékesíti a karhosszúságú, keresztcsíkos pöttyös, karikamintás, rikítóan színes, lengeteg, fodros tollakkal. A rövidebbeket a szárnytollai közé illeszti, a még kurtábbakat bajuszképpen rendezi el a csıre tövében. Felismerhetetlenné szépül. Megszemléli magát egy horpadásban összegyőlt víztócsa tükrében, illeg-billeg, igazgatja csinosságait. Fülbántóan hamis, ám annál szenvedélyesebb trillázásba fog. Szökellgetıs, bokaütögetıs, hajladozós násztáncot mutat be a maga komponálta füttyögésre. Amikor szárnyvégeit összeérintve koszorút formáz a törzse köré, Lekid lelkesen megtapsolja kedvencét. Ismét nyeregbe szállnak. Lovaik csúszkálva, gyakorta fenékre kuporodva másznak lefelé. Gyorsan visszaérnek az útra. A föléjük hajoló sziklafalak között mélyül az esthomály, terebélyesednek az árnyékok. Vágtában igyekeznek kifelé a nyílt terepre, abban bízva, hogy ilyképpen valamelyest meghosszabbíthatják az aIkonyt, ám errıl lekésnek. Mire maguk mögött hagyják a regényes

szépségő szurdokot, a kinti mezıket is ellepi a szürkület. Jassal gondol egyet, fél kézbe veszi a szárat, s felcsiholja szarulámpáját. Nashua is megpróbálkozik a bővészettel, neki is sikerül. A tusázó még egyet gondol: fáklyaként világító ujjhegyét a mellette lovagoló Sandon felé nyújtja. A rövid hajú férfi óvatosbizalmatlanul tartja oda kezét. Amikor körme végén tőz lobban, ösztönösen a szájához kapja mutatóujját, hogy elfújja a lángocskát, de még idıben visszafogja a szusszanást. Eltartja magától a varázslámpást. Forgatja, csodálja, a mellette suhanó bokrokra világít vele. Azin és Mytia is kér a lángból. İk kissé hátramaradnak, a kantárszárat a vezérmén után igyekvı lovuk nyakára engedik. Játszanak a szarulámpással, nyújtják és rövidítik a tőznyelvet. Vívást mímelnek, köröket és szíveket rajzolnak a vastagodó sötétségbe. A gyermekarcú óriás a levegıbe írja a lány nevét, még arra is ügyel, hogy hátulról elıre betőzze, a könnyebb olvashatóság végett. Ákombákomjai formátlanul jönnek világra, s hamar elmosódnak a sietségben, mégis célba találnak. Válaszképpen Mytia lángoló csókot rajzol az estébe. Majd hirtelen oldalra hajolva az ujján lobogó tőzcsóvával fenyegeti a bozótban lappangó valamit, mire az megkushad, s rémült szüttyögéssel bámul utánuk. A sötétedés elırehaladtával lámpásaik mind több leskelı szempárt csillantanak meg az utat környezı bozótban, a távolabbi fák ágain. Akármik is azok, a tőztıl bővölten nem mernek támadni. İk pedig, a bestiákat megfélemlítı lángoknak köszönhetıen, egész éjjel haladnak a feketekék égbolt alatt. Kisvártatva rémlények által őzött vadak csatlakoznak hozzájuk és melettük maradnak, míg a nyomukban csörtetı fajzatok fel nem adják a hajszát. Késıbb menekülı tapsifüles keres menedéket a közelükben. Midın kergetıje

lemorzsolódik, a nyulacska az élre vágva jócskán eléjük száguld, versenyre biztatva lovaikat. Élvezetes rohanás végén válik meg tılük. – A nagyherceg miért tőri, hogy rémlények zaklassák alattvalóit? – kérdezi késıbb Nashua. – Ha még mindig úgy van, mint hajdanán, akkor Cretonhercegség ura ki sem dugja az orrát a palotájából – mondja Viador. – Pompásan érzi ott magát. Harácsszedıi, feltéve, hogy élve visszatérnek a népnyúzó körutazásokról, minden jóval elhalmozzák ıt és felséges családját. – Úgy hallottam, a kreatúrák már nem úgy szaporodnak, mint bármit megtermékenyítı, szörnyeteg eleik – szól Sandon. – Ezek kevésbé buják, s ha mégis kedvük szottyan a nemzésre, úgy csinálják, miként azt általában szokás. Egy jó hadvezér a szervezett seregével a csírájukat is kiirthatná. Csakhogy az itteniek szerint uralkodójuknak nem áll érdekében a rémségek elpusztítása. Ha mindenki szabadon kószálhatna, bármelyik napszakban, gyengülne a népfejı nagyherceg hatalma. – Azin egyszer majd ide is eljön! – rikkantja az óriás. – Ha még egyáltalán életben lesz, miután lepöckölte a trónról a Fivéreket. Meg Monpulót. Továbbá Gottót. És persze Loggiót! Hát ti? – A mi szívünkben talán szerényebb a láng – feleli Jassal. Nashua az óriáshoz fordul. – Szívesen veled tartok – mondja. Viador felnyög. Elıbb a toronyemberre világít a körömlámpással, majd a bimbó és a többiek arckifejezését is szemügyre veszi. – Ah! – nyögi csúfondárosan. – Megalakul a Szabadítsuk meg a Világot a Zsarnokoktól mozgalom? – Nem errıl van szó – dünnyögi Sandon. – Ami engem illet, nem gondolom, hogy rajtam áll a Világ üdve. De az itteni rusnyaságokat szívesen irtogatnám. Végtére harcos vagyok.

– Szerinted Gotto lovag nem rusnyaság? – morran Azin. – Örömképtelen, képmutató, hazug, kövecses, megszállott. Mindez csakis az ı addig baja, míg szörnyeteg életmódját rá nem kényszeríti az alattvalóira. Monpulo nagyúr nem rusnyaság az árvákkal és özvegyekkel? Hát Loggio kiskirály, kinél minden orgyilkos munkát talál? Jassal vállat von. – Eszerint utunk célja az volna, hogy meggyógyítsuk a Világ összes baját? – Nem, ezen utunk célja Castaq király! – feleli Azin. – Tudom, nem vagyok nagy esző. De ne hurrogj le a hitem miatt! Szerintem igencsak fontos, hogy életben tartsuk magunkban az egykori gyermeket. Várj, keresem a kifejezést! Arra gondolok, fontosabb a szív, mint az ész. Ha dönteni kell, ebben a sorrendben latolgatok. – Aha – bólint Jassal. – Értelek. A szív-ész sorrend óhatatlanul lázongáshoz, felkeléshez vezet. – Az ember mindenekfölött szabad akar lenni – szól Nashua. Viador újfent vállat von. – Higgyetek, amiben akartok. Én azt hiszem, csurrantok egyet. Félrevonul Aldatóval egy bokor mellé. Lepattan a nyeregbıl, körbevilágít a lánggal, nehogy valami fajzat rajtaüthessen az aljnövényzetbıl. Azután elfújja a lámpást. A következı pillanatban Sandon lép mellé, hasonló szándékkal. Azin sem késlekedik sokáig. İ nem oltja el a lángot, ám ezt gyorsan meg is bánja, mivel emiatt ıt kell oltogatni. Az izgalmak csillapultával pihegve öntözik a füvet. Zsoldos megböki Jassalt a könyökével. – Haragszol? – firtatja. – Ugyan! Még az is lehet, hogy veletek tartok. Valamivel muszáj eltölteni az életet. – Ugye? – derül fel Azin. – Mégsem ülhetsz otthon a

piactéren álló, gazdag házadban, hogy az akasztásokat bámuld az ablakból, holtodig! – Ti is hallottátok? – suttogja a középen álló Sandon. Fülelnek. Valami motoszkál a közelükben. Aldato is horkantgat, fülét hegyezi. Lekid tottyan melléjük. Rápisszegnek, hogy ne üssön zajt. Fürkésznek, figyelnek. Jassal megpillantja a feléjük kúszó, terjedelmes rémlényeket a sötétben. Mérlegeli, végez-e, mielıtt a két hullatövisezı támadást intézne ellenük, odasziszeg a balján csobogtató sárkánynak: – Látod te is? Miért nem félnek tıled? Szökıkútnak néznek netán? A pikkelyes csúnyán elvigyorodik, szeme megvillan. Célba veszi aljazatlevelek között araszoló rémlényeket. A csapadéksugár hanyatt veti, meghempergeti, félresodorja az idomtalan fajzatokat. – Azt a...! – hörren az óriás. – Azin mától felnéz Lekidre! A hullatövisezık menekülni próbálnak. A pöfögı mindaddig a talajon tartja, áztatja és forgatja a szörnyeket, míg társait egyéb elfoglaltság köti le. Rövidesen fellobbannak a körömlángok. Kardok csörrennek. A sárkány zöld tüzet fúj. Azután mennek tovább.

Hajnalodik, mire Creton-hercegség határára érnek. Hegymagas szirt tornyosul eléjük. A sziklába vájt kapunál teremtett lélek sem silbakol. A katonák az átjáró mellett álló épületben ırködnek. Hortyogásuk kihallatszik a csukott ablakon. A kapun

átléptetve rövidnek tetszı szurdokba jutnak. Az összehajoló kıfalak között még éji homály terjeng. A hasadék túloldali kijárata vörösarany lángolással tündököl. Lelassítják a lovakat, tudván, hogy a völgyszoros végén kilépve megpillantják az Álmok Tengerét. Sandon a combjába törölgeti tenyerét. – Rám férne egy kupa ital – sóhajtja. – Rám is – suttogja egyszerre Mytia és Nashua. – Azin egy hordóval is meginna! – Ne számítsatok különös látványra – csillapítja ıket Jassal. – Ez csak egy tenger. Napsütésben kék, viharban szürke, éjszaka fekete. – Most már sokkal jobban ismerlek – mondja Nashua. – Nem dühítesz fel. Tudom, milyen vagy, bármiként kendızöd is. – Milyen vagyok? – Sose áruld el egy férfinak, hogy átlátsz rajta – óvja a lányt Sandon. Nashua rámosolyog. – Jól van. Elérik a szorosból kivezetı kaput. Még egyszer megtorpannak, mielıtt kiléptetnének a tündökletbe. – Akármi vár is odakinn, tudnotok kell: kedvellek benneteket! – rebegi Mytia. – Pedig te nem szoktál ilyeneket mondani – vigyorog rá Sandon. – Ez az egyetlen hibád. – Azin is szeret titeket! – sóhajtja az óriás. – Be fogok szorulni az átkozott résbe! – fortyog Lekid. – De legalább idáig eljutottam veletek. Nem állítom, hogy minden pillanatot élveztem. Viszont pocsékabb is lehetett volna. – Mi ez a hirtelen meghervadás? – csodálkozik Nashua. – Hiszen Castaq királyért megyünk, nem pedig a nemlétbe! – Így igaz – bólint Jassal. – Rengeteg kapun átléptünk, mióta útnak indultunk. Ugyanennyi nyílt meg bennünk is.

Lépjünk át a következın. Keressük meg az Alvó Királyt! Aldato vonakodik kissé. Aggodalmát ágaskodással juttatja kifejezésre. Sörényét rázva két lábon táncol, nyihog és horkantgat. Miután félelmét kiadja magából, büszke fejtartással nekivág. Sorban kimerészkednek az átjárón. Lekid is átfér a nyíláson. A tenger terül eléjük. Hullámfodrok borzongatják a halványuló égbolt simogató kékjét tükrözı vizet. A partot borító, finom szemcsés homok oly tiszta színő, mint a csipkebokor rózsás árnyalatú, porcelános virágszirmai. A szárazföldhöz közeli, könnycsepp alakú szigeten zöldellı, vénséges fák lombkaréjában magasodó palota tornyát kisebb, tőhegyes körtornyocskák ékesítik. A szigetre vezetı földnyelv, valamint az oda nyíló csapórácsos kapu szakasztott olyképpen lángol, mint a Lélekföld megközelítését akadályozó tőzfal. Nashua lecsúszik a lóról, s a mesei homokba ül. Betemeti vele a lábát. Ujjai közt pergeti, szitálja a rózsasziromszínő szemcséket. Hunyorogva szemléli a palota mögött emelkedı, vakítóan aranyló Napot. – És most? – kérdezi. Lekid leteszi válláról a piperkıc madarat. Mozdulataival vetkızést imitál, aztán a tengerbe sétál, és átadja magát a fürdızés örömének. Parton maradt társai felváltva gyönyörködnek a napkeltében, a zöld lombos szigetben, a szelíden mormoló tenger selymes kékségében. Tanácstalanságuk lassan foszladozik. Lenyergelik a lovakat. Leveszik a palástot, lerakják fegyvereiket. Megválnak csizmájuktól. Addig-addig szedegetik magukról lefelé a holmikat, mígnem alig marad rajtuk valami. Berohannak a vízbe, s ott eldobják az utolsó ruhadarabot is.

Átadják testüket a tengernek, engedik, hogy az simogassa, ölelje, ringassa, hintálja ıket. Figyelik érintését, összehasonlítják az eddig megpróbált vizekéivel. Tágra nyitott szemmel lemerülnek. Tüstént Madci jut eszükbe. Ha futármadár látná a körülöttük úszkáló halak tarkán virító színeit és változatos mintázatát, azontúl aligha tollakkal akarna ékeskedni. A paripák is a vízbe lábalnak. Kezdetnek a parttal párhuzamosan futkároznak. Mellsı lábaikkal paskolják a fodrozódó hullámokat. Felhemperednek, dörzsölgetik hátukat a nedves homokban. Folytatják a szaladgálást sekély vízben, majd eltérülnek az iránytól, és mind beljebb gázolnak. Egyszercsak elfogy alóluk a talaj, ık pedig ügetést mímelı lóúszásban haladnak tovább. Amikor összetalálkoznak valamelyik emberrel, és az a hátukra kapaszkodik, játékosan hányják-vetik magukat, feldobálgatják a farukat. Jassal és Nashua mélyre merül. Eszükbe jut valami. Összeölelkeznek, megcsókolják egymást, és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha csak a levegın osztoznának a másikkal. Midın fulladozva felszínt érnek, teleszívják tüdejüket, kézzel-lábbal összekapaszkodnak, a férfi kisimítja a lány arcából a vizes tincseket, és a füléhez hajol. – Nem akarlak megváltoztatni. Maradj meg makrancnak. Nashua a férfi fülére akaszkodik a fogaival. – A makrancot most hallom elıször – suttogja. – Eddig ilyeneket hajtogattál: csitri, fruska, ragadék, vakarék, lelkice, szőz hajadon... – Utóbbira már aligha figyelnél – jegyzi meg Viador. – És ha megszokásból mégis felkapnám a fejem? – nevet a lány. – Tőnıdtél már azon, mit mondasz atyámnak? Szenvedélyes fivéremnek? Tudd meg, Tintónak gyorsan eljár a keze! – Mondanom kéne valamit? – csodálkozik a kérdezett. – Nos, igen. Mit tettél velem?

A férfi megcsókolja az édesgyümölcs formájú, telt, piros szájat. – Mit tettem veled? – puhatolja késıbb. A zöld szempár elkerekedik. – Szavakba kéne foglalnom? Nekem? – Te sokkal ügyesebben csőröd-csavarod – bólogat Jassal. – Majd belejössz te is. Nem nehéz! A férfi felsóhajt. – Dehogynem! Nashua megérinti nyakában az ezüstkígyó mellett függı, színeváltó drágakövet. Lám, Qambollo ragyogása kitart, birtoklója méltó hozzá, gondolja. – Megtanultam kardozni? – kérdezi. – Egész tőrhetıen. – Érek annyit, mint a harcosok? – Mit akarsz hallani? – firtatja Jassal. – Nekem sikerült. Elbírok a karddal. Te pedig megtanulhatod kifejezni az érzelmeidet. – És az mire volna jó nekem? – Gazdaggá tenne. – Eszerint gazdagabb vagy nálam? – Ha behunyom a szememet, bármilyen képet magam elé tudok képzelni! Ez nem gazdagság? Jassal behunyja szemét. – De igen. Gazdagabb vagy, mint sok vagyonos, és nemcsak a képzeletedtıl. Ami engem illet... Elhallgat, s hosszú ideig nem szólal meg. – Ami téged illet? – suttogja Nashua. – Próbálom elképzelni a jövendıt. Nem kell sokáig képzelegnie. Váratlanul megrendül velük a tenger, olyképpen, mintha meglötyögtetnének egy folyadékkal teli tálat. Azután óriási hullámtaréjok tornyosulnak föléjük. A tajték megdermed, és állva marad a magasban. – Virtuo – sóhajtják egyszerre.

Partra sietnek. Felkapkodják ruháikat. Éppen a csizmájukat húzzák, midın sebesen megpókhálósodik, majd berepedezik körülöttük a homok. Talpra ugrálnak, s hátrébb intik csodálkozó társaikat is. A lovak maguktól félrenyargalnak. Homoksárga kérgő, göcsörtös törzső, gyéren ágas, haragoszöld levélzető fa robban elı a talajból. S miután a távolban toronyló vízfal leomlik, a nedves homok elsimul, az a fa úgy görnyed a parton, a sokat szenvedettek méltóságával, mintha ott sarjadt volna elı a magból, több száz év elıtt. Akárha ott cseperedett volna, viharos széllel, hullámveréssel dacolva, az összes égtáj felé megcsavart, kitekert törzzsel, kínzottan, konokul, szépségesen. Egyszerre csak képekkel telik meg a homoksárga kéreg, kezdetben halványakkal, hogy a szemlélı azt hihesse, csupán, képzelete játszik vele Aztán a körvonalak élessé válnak és megszínezıdnek. Emberek, tájak, állatok, lények rajzolódnak elı, s váltakoznak, kifogyhatatlan bıségben, tarkán élettelin. Végre Virtuo elıttük terem a fa törzsébıl. A varázsló semmit sem változott a legutóbbi találkozás óta. Sárgásısz tincsei vékony hajfarkokba fonva omlanak vállára. Magas, dúsan redızött homlokának barázdái közül tőnik elı a fikarcokat jelképezı, csúcsával lefordított háromszögbe foglalt, két lábra magasodó sárkányt ábrázoló bélyeg. Szemrése szők, kajlán metszett. Írisze ezüstkék. Tört vonalú, keskeny élő, hosszú orra kardpengeszerő. Orrhegyén borsószem mérető, fémes ragyogású, színét váltogató bibircsók billeg, nem olyan szép, mint a vezérlıcsillag Qambollo. Telt, kicsiny száját szalmasárga bajusz övezi, fakult szakálla hétfonatú, s mint ilyen, némi varázserıvel bír. A keskeny vállára boruló, földig terülı paláston gyöngyházas tündöklettel ragyognak fel a Világ tájai, képei; év- és napszakok, színek, fények-árnyak váltakoznak. Éjkék csizmájának hegyes orra hol felhajlik, hol lekunkorodik, olykor pedig türelmetlenséget sugallóan tekergızik, avagy kígyósan elırevág.

– Nahát! – szól üdvözlésképpen, ráncos bırő kezeit összedörzsölgetve. – Nem reméltem, hogy eljuttok idáig. – Élvezet számunkra, hogy megtisztelsz bizalmaddal – bókol Nashua. Virtuo rávillantja ezüstkék szemét. Elmosolyodik sárgás bajusza alatt. Aztán elrévülın folytatja: – Nos tehát, megérkeztetek az Álmok Tengeréhez. Eljött a pillanat, midın a szépreményő hısök, vagyis a Szőz, a... – Kicsoda? – nyikkan közbe a lány. A varázsló feltekint. Homlokát ráncolja. – Már nem csupán a kenıcsöket kevered össze? – kérdezi Jassal. – Csak tréfáltam! – legyint Virtuo. – Egyébként nagyszerően hallok, mióta a Mímes kiszedte a fülembıl azokat a csúnya bogarakat, és még az emlékezetem is kevésbé szitás! Hogy egészen ıszinte legyek, módfelett hálás vagyok! – És arról mi a véleményed, hogy kihoznánk a királyt, ha tudnánk, hol van? – firtatja Viador. – Te sürgetsz engem? – Igen. – Jól teszed, mert különben hajlamos vagyok egyszerre többfélével bíbelıdni. Ez a szokásom mit sem változott. Esetleg megnézné valamelyiktek, nem maradt-e még valami a fejemben? Nashua lehajol a szemerhez, s néhány hajfarkincát félretolva a fülébe pillant. Nyelve hegyét kidugva, hosszasan fürkészkedik. Egyszercsak hátranyújtja a kezét Mytia felé. A sötét hajú lány kihúzza hajából a tőt, abból kiveszi a sebvarráshoz használatos kisebbet, és Nashua tenyerébe teszi. A Mímes ezzel a szerszámmal nyúl a varázsló fülébe. Sziszegés, zörgetés hallatszik. Az ellenséges hangot nem Virtuo adja ki. İ némán, ámde nagy sebességgel forgatja a

szemét. A lány vakon, hallgatózva mozgatja a tőt a járatban. Dugócsikordulásra, kaparászásra emlékeztetı neszek kísérik mozdulatait. Hirtelen sikoly hallszik, és Nashua kirántja a fülbıl a szúrófegyvert. Szelvényes testő, fogasfejő féreg vonaglik a tőn. Szelvényei csikorognak tekergızés közben. Rövid, tapadószırös lábaival vadul kalimpál. A lány a talpa alatti homokra pillant. Mivel azt puhának találja a taposáshoz, lángot lobbant körömhegyén, és elperzseli a furkaférget. Átkerül Virtuo másik oldalára, ott is megmélyed a hallójáratban. Tőre döf még egy dühödt fogasfejőt, és azt is megpörköli. A varázsló lehunyt szemmel hallgatózik befelé. Szájsarkai lassan közelítik a füleit. – Száz évet is fiatalodtam! – tudatja végül. – Megszőnt a csigazúgás, nem hallok csámcsogást. Hol is vagyok? – Az Álmok Tengerénél – súgja Nashua. – Ah! Igen! A Viador, a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos... – És mi van az Óriással meg a Sárkánnyal? – mordul közbe Lekid. – Itt van mindenki! – tapsol Virtuo. – Mindenesetre még mindig nem bizonyos, hogy benneteket rendelt a sors Castaq király kiszabadítására... Lekid orrából zöld lángnyelv csap ki. – Még egy próbatétel? – bömböli. – Nem volt még elég? Már számtalanszor bizonyítottuk, hogy megbirkózunk a feladattal! A pinceszörnyet rühelltem legjobban! Meg az örökös gügyögést! Na, hol az a király? – El kell jutnotok a szigetre. – Úszva? – kérdezi Sandon. – Úszva sosem jutsz oda. A földnyelven kell odamennetek. – Furcsa, mert úszni tudok, tőzön járni viszont nem – dörmögi a férfi.

– Nem tanácsolom az úszást, ha még más terved is van az életben feleli Virtuo. – Ezen a tőzön nem juttat át benneteket a sárkány. Csakis magatokra számíthattok. Ide kevés az izom, a kard, az íj. – Azin tudja! Lekid nem fújja el a tüzet, hanem átröpít fölötte! A varázsló úgy tekint a lelkendezı óriásra, mint egy futóbolondra. – Nem röpít át! – közli mérgesen. – Gyalog mentek! Lábon! Figyeljetek, mert nem mondom el többször! Vegyétek úgy, mintha hét tőzkapun kéne átjutnotok. Elsı a csapókapu. Második a földnyelv. Harmadik a várárok fölötti felvonóhíd. Negyedik a várkapu. Ötödik a belsı kapu. Hatodik a várudvar. Végül hetedik a palota bejárata. Ezek mind emésztı tőzzel lángolnak, és hiába fújna rájuk ellentüzet a sárkány! – Talán bizony lepisáljam? – bömböli a mind dühödtebb Lekid. Szemöldöke S alakúra győrıdik, függıleges pupillája pengeszerővé keskenyül, orrából zöld és piros gızpára gomolyog, szájából szikrák pattognak, lángnyelvek csapnak elı. – Mit gondolsz, ha olyan egyszerő volna bejutni a királyhoz, akkor Castaq még élne? – mordul Virtuo. – Tudni óhajtod, hány kincskeresı kalandor, a Fivérek által küldött merénylı, bérgyilkos égett hamuvá? Mindnyájan az elsüllyedt Trónvárost keresték. A szigeten lévı palotából kerülhetnének oda, de a szigetre nem juthat be akárki! Sem úszva, sem a levegıbıl! Aki próbálkozott, kipurcant! – Senki nem él ott? – mutat Nashua a tőtornyos épület felé. – Olyan értelemben, ahogyan ti éltek, senki nem él ott. Na, induljunk. Nem lesz olyan nehéz. – Te is velünk jössz? – csodálkozik Jassal. – Mondtam már: ide most nem izom, kard és íj kell. – Mi marad? – kérdezi Azin. A varázsló legyint a pimaszságra. A parton álló, göcsörtös

törzső famatuzsálem felé pillant. – Otthon, drága otthon! – suttogja. – Látlak-e még? – Kötve hiszem – jegyzi meg Viador. Mutatóujjával megkocogtatja a sóhajtozó Virtuo vállát, s amikor az felpillant rá, a háta mögé bököget, mutatván a látóhatár irányából lóhalálában feléjük közelgı sereget. – Ermo hadosai? – kérdezi. A varázsió lebiggyeszti a száját. Mintha párbajt vívna Jassallal, feltőnést keltın elıkészíti mutatóujját, azután fölfelé szurkálgat vele. Fölpillant mindenki. Ekkor érkezik Skelo a magasból. Amint befejezi az ereszkedést, rájuk dülleszti a szemét. Fejét lekapva köszönti ıket. Nyikorgó kordéval, vígan danolászva indul a katonák elé. Nyomában a Csontzörgetık lebegnek. – Már nappal is? – szisszen Sandon a csuklyások menete után fordulva. Még fel sem ocsúdik döbbenetébıl, midın a Szellemlovasok ellepik a partot. A kísértetkatonák ezúttal színesebbek és valószerőbbek, mint legutóbb. Toretto lovag vezeti a sereget, a hat halott Viador kíséri a vezért. Mögöttük lovagok, katonák, felkelık és más elhunytak tolonganak a húsvér ellenség felé. – Mi ez? – nyögi Mytia. – Ha netán megboldogulnál, mielıtt eléred célodat, rád is ez vár – feleli Virtuo. – Mindazon yloniak, akik Castaq király trónfosztása óta hasztalan küzdöttek az elnyomás ellen, akik meghaltak a bitófán vagy a kínzókamrákban, akiket megmérgeztek a hatalomféltık, akik nem teljesíthették életfeladatukat, most megküzdenek azért, hogy megnyugvást leljenek végre. – Azt mondod...? – nyögi Nashua. A varázsló bólint. – Szellemük nem nyugodhatott. Most talán véghezviszik,

amiért egykoron éltek és meghaltak. Ha ezúttal sikerrel járnak, kínjaik véget érnek. Feledést nyernek jutalmul. Lelkük valóságos, új testben ismét megszülethet. Jassal felsóhajt. – Tudnom kell valamit! – Kérdezz! – biztatja Virtuo. – Én valóságos vagyok? Úgy értem: élı? – Azért kétkedsz, mert hosszan idıztél Deniqnél? Attól tartasz, hogy a harc végén halált nyersz jutalmul? Élsz, Viador! Azt már neked kell tudnod, mennyire vagy eleven. – Meséljek róla? – ajánlkozik Nashua. – Nem szükséges – hárít a varázsló. – Nemsokára úgyis minden kiderül.

A Szellemlovasok összecsapnak az ellenséges sereggel. A Csontzörgetık fel-alá zötyögnek a rettegı katonák között. Kocsijukon győlnek a viharosan bomló-enyészı tetemek. Skelo a kordájára halmozza az elesettek lélekhüvelyeit. Nashua átveti a vállán a Castaq királynak szánt palástba kötözött könyvet. Mielıtt a lángoló csapókapu felé indulna, megölelgeti, orron csókolja, majd visszateszi Trimet a sárga kanca nyergébe. Átkarolja a ló nyakát, azután nekilódul. – Hogy álltok a félelemmel? – kérdezi Virtuo, midın a rácsos kapuhoz közelednek. Fájdalmas forróság árad a sárgásvörös, vakító lángokból. – Jól, nagyon jól – nyögi Sandon. – Halálosan rettegünk – feleli Jassal. – Régen ismerjük ezt az érzést, épp ezért tudjuk: félelem nélkül nincs bátorság. – Tehát féltek – bólint Virtuo. – Miért nem fordultok vissza? Még nem késı. Fussatok el!

– Azin azért jött volna el idáig, hogy most elfutkosson? – mordul az óriás. – Ha neki kell menni a tőzkapunak, nekimegyek! Inkább porrá égek, semhogy feladjam! – Ki akar visszafordulni? – kérdezi a varázsló. Senki sem jelentkezik. – Milyen érzés a félelem? – puhatolja. Néhány lépésnyire megközelítik a lángoló rácskaput. – Mintha csomóra kötnék a beleimet. Sok-sok csomóra – viszolyog Mytia. – Émelygetı – sóhajt Nashua. – Belül minden vörös színő – tudatja Sandon. – Fıleg a fejemben. – A tőznél jobban félek attól, hogy visszakerülök a Halál Kertjébe – dünnyögi Viador. A csapórács felemelkedik elıttük. A lángnyelvek megkövülnek, fényük kialszik. Mintha megdermedt volna a lobogás. – Te maradj itt! – parancsolja Virtuo a sárkánynak. – Senki sem jöhet utánunk! Lekid az arcába lehel néhány gızpamacsot. Azután elfoglalja ırhelyet, és krákogva beizzítja a torkát. İk pedig átlépnek a kapun. Pár lépés után megtorpannak. A várhoz vezetı, kocsiút szélességő földnyelv lobogva lángol elıttük. – Hogy álltok a kínokkal, gyötrelmekkel? – firtatja Virtuo. – Egész jól! – dörmögi Sandon. – Parázslik a talaj a lábam alatt. Élvezem! – Nem szoktam az ágyat nyomni, ha fáj valamim – közli Mytia. – Ettıl már kialszik a tőz? Többet ugyanis nem mondhatok! – Azt hiszem, a parázsló csizmatalpnál is gyötrelmesebb, ha rabsorban kell leélni az életet – szól Nashua. – Mióta az eszemet tudom, ettıl szenvedek. – Rabsor? – kuncog a varázsló. – Sosem voltál tömlöcben!

– Yloniában immár teljesen mindegy, melyik oldalon van a rács! – Igaz. A lenyiszált lábnál is kínzóbb a lélek fájdalma – bólint Jassal. – Azinnak sok fájdalmat okoztak mások. Nem korbáccsal és karddal csinálták a leggyötrıbb sebeket, hanem hazugsággal, kényszerítéssel, leláncolással. A földcsíkot égetı tőzbıl egyetlen füstgomoly se marad. A mágiás végigtekint rajtuk, azután az eléjük terülı zöld füvet simogatja pillantásával. Elindulnak a lángoló felvonóhíd felé. Az Álmok Tengere szelíden hullámzik mellettük. – Hitevesztett barátunk kedvelt témája következik – kuncog a fikarc. – Akkor én most elégek – hagyja rá Viador. – Muszáj veled megbeszélni? Feltétlenül szavakba kell foglalni gondolatainkat, érzéseinket? De ha már itt vagy, és figyelsz, áruld el nekem: a korral jár, hogy idıvel kiábrándulunk mindenfélébıl? Már régen nem akarom a keblemre szorítani az embereket! Már csak egyenként, szigorúan megválogatva jöhetnek ölelgetésre. Ezért kellett Deniqnél ücsörögnöm? Sajnálattal közlöm, viszonyulásom mit sem változott. – Nem vagy te már kishitő! – mondja Sandon. – Kishitő? Nem tudom pontosan, mit jelent ez. Ha arról beszélünk, hiszek-e abban, hogy Castaq jobb király lesz, mint a többi, hazudnék, ha épp úgy lelkesülnék, mint Nashua. Ezúttal nem érzem azt a kongó, jeges, iszonyatos ürességet, ami akkor hatotta át lelkemet, amikor legyıztük a Szörnyetegeket, és a megdicsıült Fivérek láttán rádöbbentem: hamarosan kezdıdik elölrıl az ocsmány történet. Már nem hajtogatom, hogy minden reménytelen, elkeserítı és jobbíthatatlan, s azt sem, hogy soha többé nem tudnék szeretni. Már nem így érzek. De nincs a szívemben ifjonti lobogás. Nem vakítanak el magasztos eszmék. Mindent megvizsgálok, kifürkészek, mielıtt tőzbe jönnék tıle.

Virtuo Mytiához fordul. – És te? A lány élesen felnevet. – Jól látod, akárcsak Jassal, én sem vagyok vakhitő. Lehet, hogy gyengítem a csapatot. Végtére nem lelkesülök teljes szívembıl, mint Nashua vagy Azin. Nem tudom oly magabiztosan, mint ık, hogy Castaq jó király lesz. Én csupán remélem. Ám ha nem remélném, nem volnék itt. – Ugyanezt gondolom – bólint Sandon. – Tennünk kellett valamit a fojtogató zsarnokság ellen. A legjobb döntést hoztuk. A felvonóhíd lassan, nyikorogva leereszkedik elıttük. Mire átível az árok fölött, kialszanak rajta a lobogó lángok. Az alatta bugyborékoló víz felszíne elsimul, a szállongó gızpára szétfoszlik. A pokolforróság enyhül. A híd közepén megállnak. A hatalmas, félköríves kaput nyaldosó tőznyelveket nézik. – Nem értem – suttogja Nashua. – Ha csupán ennyi az egész, akárki játszva eljuthat a palotába. A kígyónyelvő népnyúzók pontosan tudják, mit akarnak hallani tılük, és azt is mondják. Aljasságuk abban nyilvánul meg, hogy azután homlokegyenest másképp csinálnak mindent. A hazug Retar simán bejutna! – Gondolod? – kuncog Virtuo. – Szerinted itt elég a puszta szó? – Ki méricskéli, hogy valóban ıszintén gondoljuk-e? – Aki nem úgy gondolja, odaég. Okosabb visszafordulni, mint megkockáztatni. Fecsegjünk másról. Hogy álltok a nagyravágyással? Mytia! Mik a terveid? – Ó, hát istennı leszek! – nevet a lány csúfondárosan. – Tudom ám, miért engem kóstolgatsz a kérdéssel! Nagyravágyó vagyok, igen! Mindent el akarok érni, amit csak képességeim révén elérhetek! Úgy vélem, ez nem kevés! Ám terveim közt nem szerepel aljasság, hamisság, árulás. – Nehéz ám mindent elérni, s közben tisztának maradni –

vélekedik a varázsló. – Hát akkor majd a mindenbıl engedek, nem pedig önmagamból! – És ha majd a király megkérdezi, mit kértek a szolgálatért? – Azt kérem tıle, hogy ne okozzon csalódást, ne csalja meg reményünket – veszi át a szót Nashua. – Legyen méltó a visszatérését megelızı vágyakozáshoz és várakozáshoz. Legyen méltó az áldozathoz, amely visszahozta ıt. – Nehezen teljesíthetı kívánság! – Bizony az! Csakhogy az uralkodás nem tolvajlást, harácsolást, öldöklést, fényőzést, dologtalanságot jelent. A király jellem és erény tekintetében legyen kimagasló. Belépnek a feltáruló kapuszárnyak között. Néhány lépésnyit haladnak a föléjük tornyosuló kıfalak között, azután megtorpannak a sárgásvörösen lángoló, csapórácsos belsı kapunál. Érzik a környezı levegı forróságát. – Hogy álltok a győlölséggel? – kérdezi Virtuo. – Kórságnak tartom – mondja Jassal. – Engem idınként erısen elfog ilyesmi – feleli Nashua. – Düh, harag, győlölet. Pocsék érzés. Sietek megszabadulni tıle. – Én sem vesztegetem rá az idıt – mondja Mytia. – Legjobb mielıbb túlesni rajta. – Ha már léteznek olyan halandók, akik kiváltják belılünk – sóhajtja Sandon –, akkor engedtessék olykor utálatot éreznünk. Azokat viszont sajnálom, akiket a győlölet megszáll és ellep. Rothasztó érzés. – Hogyan szabadultok tıle? Nashua vállat von. – Nagyon könnyen: átgondoljuk. Ettıl eltörpül. Semmivé foszlik. Helyzeteket sokkal inkább győlölök. Az elnyomást például. A szabadság hiányát. Átsétálnak a felnyíló kapun. A várudvarra érnek. A fő parázslik lábaiknál.

– Irigység? – puhatolja a varázsló. – Úgy látom, nem az kell a bejutáshoz, hogy nem létezı módon tökéletesek legyünk – állapítja meg Sandon. – Ez megnyugtat. Ugyanis gyakorta félek, sőrőn érzek lelki kínokat, néha legszívesebben feladnék mindent, máskor arra vágyom, térdeljen elébem az egész Világ, és idınként iszonyatosan utálok némelyeket. Az irigységet is közelrıl ismerem. Amíg rabszolga voltam, irigyeltem a szabadokat. Ám nem azt kívántam, hogy ık jussanak a sorsomra. – Mi van azokkal, akik gazdagabbak nálad? Zsoldos vállat ránt. – Mi lenne? Vegyem el tılük? Nem érdekel. – Mytia? – Már vártam, hogy megszólíts! Irigy vagyok, ha ez azonos azzal, hogy megsajdul a szívem, amikor azt látom, milyen sokra vitték a nálam hitványabbak. – Ez bizony irigység. – Akkor irigy vagyok. És most? Végem? – Ezen mindnyájan elbukhatunk – állapítja meg Jassal. – Ki nem méri magát másokhoz? Ki nem érzi idınként, hogy valaki más érdemtelenül’ jutott nála magasabbra? Igen! Irigyeltem Sirgebet, amikor elszerette tılem Radgát, de sosem álltam volna az útjába! Mi több, nem is cseréltem volna vele! Voltaképp mi az irigység? – Ártanál annak, akit irigyelsz? – Jaj, Virtuo, estig itt maradunk! – jajdul Nashua. – Szerintem a bőnös irigység tevıleges: elkívánó, elsajnáló, elvevı szándékú. Ilyen értelemben nem vagyok irigy. Sıt, szánom és megvetem az olyanokat. – Ilyen értelemben én sem irigykedem – mondja Sandon. A többiek bólogatnak. – Azin irigy gyerek volt – közli az óriás. – Erıvel elvettem azt, amibıl nekem nem jutott! Azután elrontottam vagy megettem. Egyszer végleg befaltam az érzést, magát az

irigységet. Gyerekesség. A tőz elalszik. Végiglépdelnek az udvaron. – Olyan ez, mint a kínvallatás – jegyzi meg Jassal. – Kicsit rosszabb – dörmögi Zsoldos. Megállnak a palota izzó bejárata elıtt. Virtuo rájuk villogtatja szemét. Végigráncigálja hétfonatú szakálla ágait, egyenként. – Még annyi mindent kérdezhetnék! Egyik kínból a másikba taszíthatnálak benneteket! Szerelem? Melyikteknek nincs vele gondja? – Nekem – jelentkezik Sandon. – Úgy értsem, nem vagy szerelmes? – De módfelett vágyom rá. – Te legalább beismered. Jassal? – Mondtam, hogy olyan ez, mint a kínvallatás! – Tehát? – Ha szerelmes vagyok, és még be is vallom, bejutunk végre a palotába? A varázsló nem felel, tovább rángatja a szakállát. – Ezt a kérdést kell feltenned ennél az ajtónál? – puhatolja Nashua. Virtuo összerándul, elengedi a cibált fonatot. – Nem. Most csak beszélgetni próbálok. Máskülönben honnan tudod. Az utolsó kérdés roppant unalmas. Meg sem értenétek, annyira távol esik tıletek. – Nem maradt több bogár a fejedben? – firtatja Azin. – Magadtól vagy ilyen? Az agg fikarc felsóhajt. Összekulcsolja ujjait. Félrehajtott fejjel végigtekint rajtuk. – Földhözragadtság? – kérdezi. Nashua felnevet. – Ez tényleg meglehetısen távol áll tılünk! – Azintól is? – érdeklıdik az óriás, töprengı arckifejezéssel. – Tıled is! Játékos, ártatlan, kedves, nagy gyerek vagy.

Mytiát láttam repülni. Ki emlékszik? Hát ıt se nevezném köznapi lánynak! Sandon és Jassal rejtett szárnyait is észrevettem már. És én is szeretek elrugaszkodni a talajtól. A tőz álomba merül. Az ajtó feltárul elıttük. Beljebb kerülnek. Áhítattal lépdelnek fölfelé a patkó alakú, hosszú lépcsısoron. A falakat halvány színő, eleven virágok és indák díszítik, a kupolaszerő mennyezet festése lombsátrat mintáz. Sós szagú, tiszta levegıt lélegeznek tüdejükbe. A lépcsısor tetején márvány szökıkút kereklik. A magasabban álló belsı medence káváját ékesítı vízköpık egyike gyermekfejet formáz, amelynek fél orcája fiús, a másik lányos vonású. A második arc fiatal férfit és nıt ábrázol, a harmadik kétnemő fej érett korú felnıtté, a negyedik csobogón matróna és matuzsálem olvad egymáshoz. Csücsörített ajkukból vékony sugárban folyik a víz. – A Négy Évszak – suttogja a fikarc varázsló. – Lépjünk beljebb. Felhág a peremre, s a medencébe tottyan. Bizonytalankodva követik példáját. Amikor mindnyájan a szökıkútban állnak, Virtuo mutatja, hogy karjukat kinyújtva, együttesen öleljék körbe a belsı medencét. Miután ez megtörténik, lehunyja szemét, és azt mormolja: Tavasz, Nyár, İsz, Tél, Eliramlik Az Élet, s még hozzátesz mást is, érthetetlen, dallamos, idegen nyelven. Átlátszó kristályharang zárul köréjük. A díszkút a padlóba süpped velük.

Mihelyt a tengerbe merülnek, a csobogók elapadnak Egymás kezét elengedve kifelé fordulnak. Süllyedés közben a körülöttük pezsgı, gyémántos ragyogású vizet gömb, madár, hal és még sokféle formájú buborékokat bámulják.

És önmaguk másait csodálják, döbbenetükben a kristálybura falára simítva tenyerüket. Így nézik, amint gyermekkori, ifjonti, késıbbi és majdani alakmásaik odakinn úszkálnak, lebegnek. Sejtelmük sincs, miként történik: felismerik magukat egykorvolt életeikbıl is. Hallják a vízben táncolók fejében kavargó gondolatokat, akárha hulló hópelyhek zizegnének a harangon. Jassal a lány kezére csúsztatja ujjait. Egyszercsak puha zökkenéssel megállnak. A harang elsötétül körülöttük. Kisvártatva visszalobbannak a fények. Díszes csarnokot látnak maguk körül. A kristálybura felemelkedik. A vízköpık csücsörített szája újra megárad. Átlépnek a medence peremén. – Íme, az Álmok Palotája – szól Virtuo. – Rengetegféle álom létezik. Némelyeknél a kellemetesebbek kerülnek túlsúlyba, mások meg folyton csak rémálmodnak. Akadnak éber álmok és alvás közbeniek. Különben ez most mindegy, nem csatangolni jöttünk ide. Szobrokkal fogtok találkozni, melyek valójában megkövült démonok – szól Virtuo. – Ha saját leküzdetlen félelmetekre ismertek bennük, megelevenednek. Ajánlom, hogy álljatok készen az összecsapásra! Elıhúzzák a kardokat. A szabadba vezetı, félig nyitott ajtó felé indulnak, a zöldarany színő fény vonzza oda ıket. Alacsony falak által közrezárt, oszlopos árkádsorral szegélyezett kertbe jutnak. Fáklyaláng formájú, karcsú fák, gömbölyded bokrok és lázasan nyíló virágok között sétálva különféle rémalakok kıszobraiba botlanak. Nem látnak közöttük olyat, amelyikkel már meg ne küzdöttek volna lidércálmaikban, vagy ébren vívott harcaik során, így aztán rezzenetlenek maradnak. Az illatozó növények között lépdelve kıperemmel övezett medencéhez közelednek. Hangzavar, dalolgatás hallatszik a fortyogni látszó, sőrő, zöld víz felıl.

– A Hiúságok Tava – tudatja Virtuo. Akárha álmukban látnák ıket, kissé ködös körvonalú, rikító színő alakok mozgolódnak a fızelék állagú folyadékban, szavalnak, énekelnek, hízelegnek, hajbókolnak, kellemkednek és tükörbe bámulnak, cicomázzák magukat és egymást, felolvasnak mőveikbıl, beszédet mondanak, belesülnek, tapsolnak, fütyülnek. Mindenféle korú férfiak és nık hemzsegnek az ázalékban, gyönyörőek, átlagosak és torzképszerőek, némelyük ruhája szétterül a vízen, akár a tündérrózsa óriási levele, mások haján vagy parókáján tenyérnyi varangyok ücsörögnek; egy sonkás combú, koros asszony jámboran úszkáló teknısön lovagol. Idınként valamelyik alak alámerül, és nem tér vissza; mások elıbukkannak a mélybıl, s rázendítenek költészetükre, dalukra, vagy udvarlásba fognak, önnön nagyszerőségükrıl, javaikról áradoznak, majd eltőnnek, s megint újabbak kerülnek elı, hajukat göndörítik, arcukat pirosítják, kalapjuk tollait igazgatják; egy hosszú orrú, tasakszájú férfi sírási stílusokat próbálgat, Nashua ámultan nézi grimaszgazdagságát. Hosszan téblábolnak a tó mellett, s még odébb sétáltukban is arrafelé figyelnek. Így történhet, hogy rezzenetlenül ellépdelnek egy csúf szobor mellett. Miután elhagyják a kıfigurát, Nashua és Mytia lába is a levegıbe dermed. Egyszerre farolnak vissza, hogy alaposan szemügyre vegyék a dermedt lidércet. Külön-külön felismerik benne lányka koruk legrémisztıbb démonát. Összenéznek, aztán újra a csúfságra merednek, és mindketten felsikoltanak. A rémalak életre robban. Százkarmú ujjait görbítve, rikácsolva ugrik feléjük. Csakhogy immár nem oly félelmesen nagy, amekkorának valamikor látták, és íves fogakkal teli pofája sem tőnik feneketlennek. A szörnyeteg lekapja válláról a sikítozó kisdedekkel megtömött, enyıkés, csöpögı puttonyt, hogy

belegyömöszölje, elvigye és felfalja újabb áldozatait. Ám ık már nem fakadnak sírva, s nem is fogadkoznak, hogy mostantól áldott jók lesznek, hanem karddal fogadják a zsákost. A démon nem könnyen adja magát, úgy küzd, akár a hétpatvar. Különbül bánik öblös puttonyával, mint egy vetıhálóval. Hol Nashuát, hol pedig Mytiát ejti foglyul a förtelmes zsákkal, ık pedig felváltva mentik meg egymást az elhurcolástól. Végül a jégkék szemő lány megkergeti a rémséget egy gömbölyded bokor körül. A másik éppen jókor pattan oda, hogy lecsapja a szörnyeteg fejét. Azután kardjukra támaszkodva, zihálva imbolyognak a tetem fölött. Hitetlenül bámulják, mikor a förtelmes hulla több darabba törött szoborrá kövül. Magukhoz térve továbblépdelnek Virtuo nyomában. Nashua figyelmetlenül elhalad egy szobor mellett. Utóbb bedereng elıtte, hogy a rút alak ismerıs. Visszalépve közel hajol, s felismeri benne a szerelmes-érzéki álmodásait szétziláló Maszlag papot. Körbejárja az Álomnyilast, s közben feszülten figyel befelé, ám semminı félelmet nem lel fel magában. Vele már leszámolt, hála Jassalnak. Sikoltozás, riadozás helyett inkább a szoborra ölti nyelvét, még egy bántó kézmozdulatot is bemutat neki, azután vígan továbbsétál. Visszatérnek a palota belsejébe. Virtuo öles léptekkel halad elıttük a pazar díszítéső folyosón. Bármekkorákat lép is, játszva a nyomában maradnak, holott fejüket tekergetve, megmegtorpanva bámészkodnak, gyönyörködnek az íves ablaksorban, a körülöttük szálldosó, öklömnyi pillangókban az elevennek tetszı portrékban és más piktúrákban, valamint az ablakok mögül eléjük táruló, folyvást váltakozó, álombéli tájakban. Viszolyogva veszik szemügyre a falon feketéllı, eltökélten mászó féregfalanxot, a képalakok körül sündörgı,

cikázgató, félelmes küllemő démonokat. Elhaladnak egy terebélyes ajtó elıtt, amely mögül különös, szívfájdító hangulatú neszezés hallszik. – A Holt Illúziók Terme – tudatja a varázsló. – Remélem, nem akartok benézni. – Ott vannak az enyémek is? – firtatja Jassal. – Miért kérded? Nem hallod ıket? – Netán az enyémek is? – sóhajtja Sandon. Virtuo megvonja a vállát. – Itt, vagy máshol? Számos efféle hely létezik a Világban. – Gyors gesztussal elmutat másfelé. – Amarra vannak a függıkertek. Mesébe kívánkozó látvány! Ám most ne érdeklıdjetek iránta, mert nincs idı nézelıdni! – Castaq király merre található? – feszegeti Mytia. Virtuo elırebök a mutatóujjával, majd megtorpan. Szökdécsel néhány lépésnyit, s nyögdelve újfent megáll. Megtámaszkodik egy szék oldalán. Bal lábával taszigálni kezdi a másikon lévı csizmát. Kibújtatja belıle lábfejét, azután szemrehányó tekintettel Nashuára mered. – Segítenél? A lány lehajol, két kézre fogja a fikarc pödrött orrú, éjkék cipellıjét, és hátrafelé indul vele. A csizma elhagyja a lábfejet, azután a rövidebb ujjakat. Végigcsusszan a nagyujjon, s még mindig nem jön le teljesen, mivel annak körme végtelen hosszúságúnak ígérkezik. Nashua mindegyre hátrál a lábbelivel. A bodorodó topánorrot kitöltı, aranyszínőre festett köröm keskeny formáját, vékonyulását bámulja. Egyszercsak lekerül a csizma. Virtuo elırehajol, s nagyujja körmét kunkorgatva felemeli a lábát. Lesöpör a talpáról egy aprócska kavicsot, amely már csaknem a bırébe ágyazódott. Kéjes nyögdécseléssel megdögönyözi sajgó végtagját. Végezetül kecses mozdulattal jelzi, hogy Nashua visszahúzhatja rá a hosszú szárú topánt.

A nyughatatlanul tekergızı köröm csizmaorrba történı beigazítása küzdelmes macska-egér játékkal ér fel. Míg a lány a folyvást elcsúszó, odébbtekergızı szarunyúlvánnyal veszıdik, Sandon és Jassal habozva álldogál a Holt Illúziók Terme elıtt. A fikarc mágus észleli vívódásukat. Megköszörülgeti torkát, hogy magára vonja érdeklıdésüket. Mutatóujjával a soron következı ajtó felé bök. – Amazt melegebben ajánlanám, ha volna idınk betérni! – szól kajánféle mosollyal. – Az ott a Kimondatlan Szavak Terme. Ezenközben Nashua felrántja a kicsiny lábra a száras topánt. Kihasználva a varázsló figyelmének lankadtát, szélsebesen csomót köt a csizma orrára, majd a másikéra is. – Kimondatlan Szavak Terme? – ismétli Jassal. Homlokráncolva töpreng. Az ajtó felé mutogatva többször is belefogna annak elmondásába, mi jár a fejében, ám mindannyiszor elharapja közlendıjét. – Szívesen benéznék – leheli Nashua. – Ugyan már! – legyint Virtuo. Fejcsóválva szemléli a körmeibıl kötött csomókat, majd, oda se nyúlva, könnyedén kioldozza mindkettıt, és elindul elıttük a folyosón. – Mintha nem tudnátok, mit tapasztalhatnátok odabenn! Még csak az kéne, hogy elkomoruljatok, vagy hogy Viador kedélye visszaboruljon! Az is épp elég lehangoló lesz, ha találkozunk végre az Alvó Királlyal! A varázsló dohogva bandukol az élen. Társai lemaradnak kissé. A Kimondatlan Szavak Termének ajtajához hajtott fejjel fürkésznek befelé. Amikor Virtuo neheztelı ábrázattal visszafordul, rajtakapottan leválnak az ajtóról, és a nyomába indulnak. – Meglehet, egy napon elviszlek benneteket az Eltitkolt Érzelmek Kastélyába! – kuncog a fikarc, pontosan tudván, mennyire feldúlja ıket kijelentésével. – Ott bejárhatjátok a

Beváltatlan Szerelmek Termét, sétálhattok a Kimondatlan Szavak Kertjében, úszkálhattok a Holt Szenvedélyek Tavában, és üldögélhettek a bánatfák alatt a Megszakadt Szívek Temetıjében. Neked mondom, Mímes: nagyon drámai, sıt színpadért kiáltó lesz! Egyszercsak a Trónteremhez érkeznek.

Castaq királyt egyedül találják a pompázatosan berendezett, tágas helyiségben. Ylonia egykori uralkodója, az igazságos és bölcs hírő országfı a gazdagon faragott ékes trónszékre kuporodva, a karfára hajtott fejjel, mélységes mélyen alszik. Letérdelnek elıtte, ám ı csak alszik tovább. Torkukat reszelgetve körbejárják, halkan, majd mind hangosabban köszöntik, ám ı mindegyre alszik, szájsarkában egy cseppnyi elcsordult álomnyállal, egyhangú horkolás közepette. – És most? – kérdezik Virtuo felé fordulva. A varázsló Nashuára tekint. – Mi emlékeztet a Lélekföldön tapasztaltakra? – A parton csatázó Szabadság-rendi lovag, Toretto Nagymester – hangzik a felelet. – A Négy Évszak szökıkút. Ahhoz hasonló áll a lélekföldi villa elıtt. És... – A lány meglöki könyökével a hátára kötözött batyut. – A Bőnösségpártoló Palást is onnan való. Castaqnak szánom ajándékba. Virtuo szelíden fürkészi az arcát. Nashua felemeli a kezét. A villából származó mágiás győrőre pillant, majd kérdın a fikarcra néz. – Odaadjam neked? – Használd! – Te vagy a varázsló! – Te loptad.

– Még soha életemben nem loptam semmit! Csupán csentem, vagy csakliztam! Legfeljebb meglovasítottam. És emlékezetem szerint neked kéne ellenszerrel megitatni ıt! – Úgy van. Majd megitatom otthon, a királyi palotában, a Szent Forrás vizével. Azonban addig is magához téríthetnéd valamennyire. Használd a győrőt! És van még valamid! Nashua felcsuklik. – Nem akarhatod, hogy bibircses legyen! Vagy szamárfüles. Vagy... – Használd! – Te kivel vagy, Virtuo? A varázsló felnevet. – Igyekezz! Ki kell jutnunk innen, mielıtt az Alvó Tőz felébred, különben mindörökre itt ragadunk! – Jó, hogy szólsz – mormogja Nashua. Jassalra néz. A férfi ragadozószerően ferdés metszéső résben ülı szeme ezúttal mélytenger-kék, ám ahogy a tekintetét viszonozza, kivilágosodik, színe türkizre, majd zöldre változik. Alig észlelhetı bólintással jelzi véleményét a varázsló óhajáról. A lány Sandon felé fordul. A páncélkék szempár ráhunyorít. Mytia is hasonlóképpen mutatja ki egyetértését. Azin nem egészen érti ıket. Zavartan borzolgatja méhsör színő, győrősen tincsesedı, vállig érı haját. Haloványan áttetszı szemét a bimbóra tárja. Próbálja összezárni hullámoscakkos vonalú, telt ajkait, ám ez – amiként még soha – most sem sikerül. – Mit tehetnénk? – kérdezi. – Csókoljuk meg az alvót, mint a mesékben szokás? Nashua a homlokához kap. – Nem tudom, mi történne, ha Castaq arra ébredne, hogy te hajolsz fölé csücsörített ajakkal! Amilyen szép vagy, még beléd szeretne, azután megnézhetnénk magunkat! Hisz tudtommal a király özvegyember, nincs utódja.

– Ez tetszene! – ujjong fel Mytia. – Castaq fiává fogadná Azint, és megtenné örökösének. Idıvel királyné lennék! – Nem egészen errıl képzelegtem – nevet a bimbó. – Napsugár! – rikkant a kolosszus. – Királyi örökbefogadás nélkül nem lennél Azin felesége? Mytia elcsodálkozik: – Feleségül kérsz? Az óriás tőnıdik, tépelıdik, töpreng. Hosszas fontolgatás után vállat von. – Nemrég szabadultam a rabságból. Éppenséggel megházasodhatok, mielıtt elszoknék tıle. Mytia a másik lányra pillant. – Jól értem? Nashua bólogat. – Megkért. Vagy valami olyasmi. – Leszel Azin felesége? – bömböli az óriás. Az ötlet mindjobban megnyeri tetszését. – Ahhoz ki kell állnod néhány próbát – feleli a mátkajelölt. – Komoly, kemény, férfias próbákat. A toronyember elképed. – Keményebbet, mint éjjelente? Férfiasabbat? Virtuo a szájtátó bimbóra rivall: – Felébresztenéd végre a királyt?! – Mióta alszik? Kibír még egy keveset! Csak amíg tisztázom Jassallal, hogy mit fog mondani atyámnak. A nevezett meghökken: – Atyádnak? Mirıl? – Arról, hogy elcsavartad a fejemet! – A te fejed van elcsavarva? Meséljek az enyémrıl? Ez az a fej, amirıl bármit inkább elhittem volna, mintsem azt, hogy még egyszer el lesz csavarva! Nashua konokul kitart. – Mit fogsz mondani atyámnak? Pláne késdobáló hajlamú fivéremnek?

– Semmit. Legfeljebb messze elkerülöm ıket. – Én is jól bánok a pengékkel! – Meggyıztél. Ez esetben majd elgondolkodom, mit is mondhatnék. Ha ebben a palotában netán létezik szoba, melynek Eltitkolt Érzelmek Terme a neve, ahhoz többé nem lesz közöm. Ha szét nem kürtölöm is, de elıled nem rejtegetem... Virtuo a magasba tolja Jassalt, jóllehet hozzá sem ér. Egyidejőleg a hangját is felemeli. – Erre most nincs idı! Rövidesen fellángol az Alvó Tőz! Viador letekint a lebegésbıl. Talpa és a padló között jócska szakadék tátong. – Ébreszd fel a királyt, makranc! – sóhajt megadóan. – Majd késıbb megvallom összes szerelmemet! – Nekem? – kérdezi Nashua, már-már repesın. – Neked – bólint a férfi. Lába padlót ér. Sandon elvigyorodik. – Furcsán hat ránk ez a hely. Kezdem érteni, honnan nyerte nevét. A lány elıveszi a Pocmóknál győjtött csodapor-keveréket. Megrázogatta az üvegcsét. Abban csupán kéttucatnyi csillámszemcse hulldogál, zörög. Holott a sárga kanca nyerge mögé szíjazott málhazsákban még egy kendınyi dugott varázspor rejtızik. Hacsak idıközben a parton hagyott hátast meg nem lovasította valaki. Nashua hasztalan korholja magát, amiért elfelejtette feltölteni az üvegcsét a legutóbbi használat óta. Mikor is volt ama legutóbb? Hiába töpreng, a creton-hercegségbeli fogadóban történteken kívül képtelen másra emlékezni. A fénytündéres szobában pedig nem szorult csodaporra: ott bizony vele mágiáztak. Ellágyultan Jassalra pillant. Azután a trónszékhez lépdel. A felhúzott lábain üldögélı Castaq király hajszálra úgy néz ki, mint a lélekföldi villában látott festményen, bár drágakı-ékes aranykoronája jócskán

félrecsúszott, és mélykék palástja meggyőrıdött a kényelmetlen testhelyzetben. Arca kerek, álla csúcsosan kihegyesedik. Különleges alakú, fejtetın álló körtét formázó szája sarkában nyálcsepp csillog. Tetemes mérető orra álomtrombitaként szolgál. Hosszú szálú, ıszes, sőrő szemöldöke hétpödrető, a felkunkorított szırtincsek végeit egy-egy gyöngyszem csinosítja, magas homloka bölcsességtıl barázdált. Egyik fülében aranykarikára főzött jogar hintázgat, a másikban diónyi smaragdkı zöldell. Nashua letérdel a fenségesen horkoló király elıtt. Ujjvégeire pettyegeti az üvegcse tartalmát. Gyógyító-óvó jelet formáz velük Castaq arcára. Éjtünde-varázscsomót rajzol a nyakára. Az Alvó Király ajkához és szemhéjához érinti a győrőt. Midın Castaq felhúzott lábai váratlanul elırelendülnek, a térdeplı Nashua félrehajolna, ám siettében hanyatt bukik. Ebbıl a pózból követheti figyelemmel, amint csúf, szırös bibircsek lepik el a felséges arcot és nyakat. Ezek hirtelen eltőnnek. Virágrügyek nyomakodnak a helyükbe. A duzzadtan feszülı bimbók szempillantás alatt káprázatos színő szirmokba bomlanak, széttárulkoznak. Mámorító illatozással elvirágzanak, megfonnyadnak, s lehullanak. Az alvó Castaq felugrik ültébıl. Élettelenné zsibbadt lábai kirezegnek alóla. Teste leomlik, éppen Nashuára. Nyomban elhelyezkedik a kényelmesnek érzett lányon, és tovább horkol. Az eleven derékalj hamar kiötli, mitévı legyen. A legurított király a kemény padlóra koppanva tüstént felül, szemhéja felpattan. Neveltetése a hosszú álom során sem merült feledésbe: még mielıtt ásításozásba kezdene, kezét a szája elé illeszti. Hosszan, kéjesen tátogat, közben tekintete ide-oda ugrál a jelenlévık arcán. Amint beszédképessé válik, kiszemeli közülük Jassalt és hozzá intézi szavait: – Ismerlek benneteket?

A kérdezett enyhén meghajtja felsıtestét. – Még nem találkoztunk, kegyelmes uram. Idıtlen álomból ébredezel. Kérlek, kövess bennünket, sietnünk kell. Útközben mindent elbeszélünk. – Futás! – kiáltja Virtuo. – A tőz éled! Viador lehajol, hogy felsegítse a királyt, ám a felséges alsó végtagokba ekkor indul meg a hosszan nélkülözött keringés. Castaq huhogva hadonászik, sziszeg, vonaglik, fenéken csúszkál, jajgatva hahotázik – és uralhatatlan kínjai miatt még szabadkozni is próbál. Azin ölbe nyalábolja a vitustáncoló uralkodót, és a türelmetlenül elıresietı Virtuo nyomába lendül vele. Vakon nyargalnak el a démonszobrok mellett Nem is pillantanak a Hiúságok Tava felé. Futólépésben szelik át a palotát. Kifulladtan sorakoznak egymás mellé a díszkútban. Maguk közé fogják a királyt, elkapják s a kávához érintik a kezét. Miután a csobogók szájában elapad a víz, és a kristálybura rájuk ereszkedik, megkönnyebbülésükben egyszerre hajtják fejüket a márványperemhez. Emelkedés közben a körülöttük úszkáló alakmásokat nézik. Nashua mosolyog a könnyein keresztül. Megszorítja Jassal ujjait.

Amint kilépnek a szökıkútból, az óriás ölbe kapja a királyt. Futva lódulnak a kijárat felé. A várudvarra nyíló ajtó füstölög. Az elfakult, kushadt lángnyelvek színesednek, mozgolódni látszanak, olyként, amiképpen a születés elıtti borzongások remegtetik, púpozzák a sárkánytojás héját. Lélekszakadva rohannak keresztül a várudvar smaragdzöld füvén. A föld szuszogva, pöfögve lángolni készül alattuk.

A belsı kapu sarokvasai megcsikordulnak. A hatalmas szárnyak egymás felé lendülnek. Megszaporázzák lépteiket. Sandon a vállára hajítja a lemaradozó Virtuót. Átrohannak a felizzó ajtószárnyak között. Keresztülgázolnak a szők falak által közrezárt külsı udvaron. Éppen akkor lobban lángra s zúdul lefelé a csapókapu, mikor alá érkeznek. A súlyos rácsozat csaknem a sarkukon csattan. Az emelkedı felvonóhíd parázslik a talpuk alatt. Nyílsebesen nyargalnak végig rajta. Alig képesek lábon maradni, midın a szélére jutnak. Levetıdnek a földnyelv felé. Palástjuk szárnyait szétterítve fékezik, irányítják a zuhanást. Azin csupán fél kézzel kanyaríthatja maga köré a köpenyt, a másikkal a királyt öleli magához. Castaq szorosan kapaszkodik a nyakába. Mikor repülésbe fognak, lábaival is megkísérli átfogni az óriást. Szerencsésen érnek talajt. Puffanva felcsukódik mögöttük a felvonóhíd. A várárok vize bőzös gızölgéssel forrni kezd. A végtelen hosszúságúnak látszó földcsíkot szegélyezı, dermedt tőznyelvek is ébredeznek. A parton a Szellemlovasok harcolnak az ellenséggel. A magasban – sötét fellegként – gigászi madárraj robog feléjük. A közeledı szörnyetegek bırlebernyeg-szerő, tüskés szárnyai olyan nyomot vágnak, mintha gyilkosra fent pengével, V alakban hasítanák fel az égkárpitot. Testüket fénytelen, fekete páncélzat borítja. Fejük hüllıszerően megnyúlt. Hosszú állkapcsukban rettenetes fogazat villog. Hegyes fülüket csonttüskék karéjozzák, homlokukon sokszorosan megcsavart, hegyes szarv éktelenkedik. Ermo hüllıkatonái. Jassalék táltosokként száguldanak végig a földcsíkon. Úgy rémlik, mintha ık húznák-vonszolnák maguk után a

nyomukban fellobbanó tüzet. Mennél messzebb távolodnak a felvonóhídtól, annál hosszabban hömpölyög mögöttük a lángfal. Mígnem hírtelen őzıbe veszi, s lehagyni igyekszik ıket. Levegıfogyottan, roskadó lábakkal érnek a csapórácsos kapuhoz. Annak vasrácsozata felizzik, és csikorgó, süvítı hangú zuhanásba kezd. Átbuknak-gurulnak alatta. Odébb rohannak a forróságot lehelı, lángoló Tőzkaputól. Leroskadnak a homokon. Versengve hörögnek, zihálnak. A hüllıkatonák közeledtével palástjuk páncélozást terít rájuk. Az óriás felsıteste köré fonódott Castaq király lazít szorításán. Meglepetten észleli a védelmezıjén növekedett vérteket. Hátrapillant, és meglátja Lekidet. Még magasabbra tekintve észreveszi a zuhanórepülésben érkezı szörnyetegeket. A sárkány elhagyhatja végre a varázsló által kijelölt ırhelyét. Fenyegetıen a hüllıkatonákra bıdül, majd torkát felforrósítva a levegıbe lendül. Nem kutatja hosszas bajvívással a rémségek gyenge pontjait, miként társai tették, midın elıször találkoztak velük. Emésztı tüzet okád rájuk, zöldet és vöröset. A megperzselt támadók lángolva-füstölögve buknak alá a magasból. A sértetlenek igyekeznek kitérni elıle. Lekid cikázós, cselezıs ragadozórepüléssel üldözi az ellenfelet. Azok könnyebbek lévén, fürgébben mozognak, ám jóval kevésbé elmések, ezért a pikkelyes fortélyai rendre beválnak ellenük. A szörnyetegek összpontosítását nem csupán az nehezíti, hogy nincs mivel okosabbnak lenniük. A küzdıtéren heverı sérültek és holtak szaga delejezı erıvel hat rájuk. Ahelyett, hogy az ıket hajszoló sárkányon tartanák szemüket, a táplálékforrás irányába igyekeznek. Néhány hüllıkatona elszakad a csatázók közé zúduló társaitól. Kiszimatolják a zsákos démonnal vívott harcban itt-ott

megharapott, lekarmolódott Mytia és Nashua ingerlı vérszagát. A bőzös falánkok támadásba lendülnek. Pengekarmú végtagjaikkal vagdalkoznak, rúgnak, szarvukkal döfködnek. Röplebernyegük lebegtetésével iparkodnak összezavarni a megtámadottakat. Miután mindenki küzdelembe lendül körülötte, a kába Castaq is kardot követel. Virtuo a kezét megragadva próbálja a közelben görbedezı varázsfához vezetni a királyt, ám az csökönyösen harcolni akar. Toretto a csatározás hevében is felfigyel az uralkodót fenyegetı veszélyre. A küzdıteret hátrahagyva rúgtat feléjük. Jassal Sandonra parancsol: – Menekítsd ıket a fához! Ezután a három hüllıkatona által ostromlott Nashua mellé szökken. Kardját a feje fölött suhogtatva magára vonja az egyik támadó figyelmet. Amint a szörnyeteg feléje fordul, annak szemébe döfi a pengét. A rémlény fetrengve leroskad. Társa felorrol a vérszagra. Viador futva közelíti meg a szimatolással lebilincselt szörnyet. Térden siklik tovább, végül a sarkára ülve, alulról vágja a pengét a hüllıkatona lágyékába. Az felüvölt, s bırlebernyegeit csattogtatva leszegi szarvát. A következı szúrás a szárnytövénél hatol a testébe, épp azon a ponton, ahol páncélozása véget ér. Ezenközben Nashua a hajából kirántott madárkarommal felszakítja az ıt fenyegetı rémlény mellkasán a páncélbırt. A másik kezében tartott kardot a saját vérét nyaldosni készülı szörnyeteg szívébe mártja. Látván, hogy Azint többen is szorongatják, az óriás kezébe hajítja a páncéltépıt. A következı pillanatban megbánja, hogy megvált a hámozótól, midın az újonnan lecsapó hüllıkatona szarva meghorpasztja s átdöfi a felkarját borító vértet. A szörnyeteg köréje lebbenti bırszárnyait, és kirántja

szarvát a sebbıl. Csattogó fogakkal szaggatja a páncélt a vérzı sérülés körül. Penge villan a lány válla fölött. Jassal kardja robban a gyiloklény szemébe. Mielıtt a haldokló összeroskadna, elırevág a mancsával, és végigkarmolja a tusázó arcát. A Virtuo és Castaq menekítésével megbízott Sandonra két hüllılény támad. Egyikük a levegıbıl készül lecsapni, nem gyanítván, hogy a harcos ismeri gyenge pontját. Zsoldos a zúgva ereszkedı szörnyeteg lágyékába szúrja a kardot. A bal kezében szorított tırrel a földrıl nekirontó gyiloklény szeme felé döf. Az elhajol a penge útjából. Ugyane mozdulatból már vágódna is visszafelé, hogy szarvát az ellenfél homlokába vágja. Ekkor vágtat mellé Toretto lovag. Lándzsájával lesújtja a rémlényt. Az szédelegve fetreng a ló lábainál. Fejét rázogatva felül, majd bırlebernyegeit hirtelen felkapva, homokot szór a fölé hajoló Sandon arcába. A harcos vakon is befejezi megkezdett mozdulatát. A szemen döfött hüllıkatona felhemperedik. Toretto lándzsahegye a szárnytövénél hatol a testébe. A lovag, látván, hogy királyát nem fenyegeti közvetlen veszély, finom gesztussal meghajol Castaq felé, majd lovát megfordítva a valamivel távolabb verekedı Jassalékhoz nyargal. Keresztülrobog egy gyiloklényen. A meglepett gyíkagyú tátott szájjal bámul utána. A lovag visszapördíti hátasát. Újfent átvágtázik a csodálkozón. Azután szembefordul vele, s engedi, hogy az nekitámadjon. A hüllıkatona a levegıbe emelkedik. Toretto fejmagasságában elırevágódva öklel. Teste úgy zúdul keresztül az ellenfélen, akár egy kitárt ablakon. Elképedésében repülni is elfelejt, így végül a homokba fúródik. Szarva letörik, ı maga csaknem a felkavart porfelhıbe fúl.

A lovag még egyszer megcsodálkoztatja a bénult elméjő szörnyeteget, midın újfent átnyargal annak testén. Ezután hátasát megfordítva lándzsáját a gyiloklény meredt szemébe vágja. Körbepillant. Nem lát több hüllıkatonát. A hullákkal borított csatatéren Ermo néhány elszánt kardosa verekszik még. Akik nem bírták elviselni, hogy szellemharcosokkal küzdenek, azok már szétfutottak vagy meghabarodtak.

EPILÓGUS Virtuo tudnivalókkal halmozza el ıket, azután a lakófájával együtt eltőnik. Castaq király megérti, de nem fogja fel, hogy Toretto lovag nem valóságos. Vagyis valóságos, csak nem eleven. Pontosabban bizonyos értelemben még eleven is, ám jobb, ha ebbe nem éli bele magát, ugyanis... E ponton a féléber uralkodó fájdalmas hangon felkiált: – Egyedül maradtam? Senki sem él már azok közül, akik egykor hozzám tartoztak, akiket ismertem? – Nem vagy egyedül, felséges királyom – feleli a Szabadság-rendi lovag. – Leszármazottaink életben tartották emlékedet. Ylonia népe szeret téged! Hazavárnak, kegyelmes uram. – És a barátaim?! A családom? Nem kap választ. Toretto lehajtott fejjel áll mellette, s alighanem ugyancsak az övéire gondol. Jassal a királyhoz vezeti Aldatót. – Mily szép, nemes állat! – derül fel Castaq a lenyőgözı küllemő, fekete mén láttán. – Úgy tartják, ı a király lova – feleli Viador. A sörényt félrelebbentve mutatja a koronás homlokot, a nyakon lebegı színes pillangót. – Tehát a tied, királyom. Ülj fel rá. Castaq óvatosan körbejárja a bizalmatlannak rémlı paripát. – Lehet, hogy ezt csak úgy mondták. Kicsoda is a mostani király? Talán így akarta biztosítani kizárólagos jogát – vélekedik. – Úgy emlékszem, az én idımben az uralkodó magának törte be a lovat, személyesen szelídítette vadóc asszonyát, és az élen harcolt a csatákban. Nos, szerinted próbálkozzam meg ezzel a szép állattal? Elég puha itt a homok? Mielıtt kengyelbe dugná a lábát, szemrevételezi a mellette álló Viador arcát. – Kötöztesd be magad, hiszen vérzel! – ajánlja. Nashuára

pillantva hozzáteszi: – Te is, gyermekem! Mire veletek végez a doktor, sort keríthet rám. Ezzel nyeregbe lendül. Aldato megtébolyodik. Körbe-körbe száguldozik, fejét lefelé rángatja, farát magasra dobálja. Castaq hısiesen kiüli a rázódásokat, a szélvészgyors vágtát is jól viseli. Egyszercsak a mén szétvetett lábakkal megtorpan, majd eszeveszetten ugrándozni kezd. Le s föl, valamint a szélrózsa minden irányába és a köztes égtájak felé is bıszen szöcskézik. Mígnem egy északnyugati tájolású pattogás következtében a király kibillen egyensúlyából. Elıbb a ló sörényére bukik, majd elırecsúszik annak feje felé. Mindkét kezével és lábával szorosan átöleli Aldato nyakát. A mén vad vágtába fog. Castaq szerelemfürt gyanánt csimpaszkodik rajta. Egy nagyobb ugrás hatására a ló nyaka alá fordul. A helyzetmódosulás még hevesebb ölelést-fonódást vált ki belıle. Jassal mélyet sóhajtva őzıbe veszi a futóbolonddá lett Aldatót. Alkalmas pillanatban a mén hátára pattan. A sörényt megragadva állítja meg a lovat. Azután maga elé ülteti a királyt. Lépnek, ügetnek, vágtáznak. Monpulo megszépült paripája melléjük szegıdik. Körbejárják az elcsendesült csatateret. A tusázó beszél a Szörnyetegek rémtetteirıl, a Fivérek kényuralmáról. Összefoglalja útjuk történetét. Késıbb, amikor visszatérnek társaikhoz, Castaq megveregeti a lehiggadt Aldato nyakát, és így szól: – Neki te vagy a királya, Viador. İ az aranyszínő mént választja magának. Hazaindulnak. Nem az utakon haladnak, hanem a levegıben. A Szabadság-rendi lovagok nyargalnak az élen, Toretto vezetésével. A hat néhai Viador vágtázik mögöttük.

Nyomukban Castaq királyt, Jassalt, Nashuát, Sandont, Mytiát és Azint viszik lovaik. Utánuk a Szellemsereg lebeg, a menet végén a Csontzörgetık jármosai vonszolják a halottas kordét, a csuklyások kíséretében. Skelo hol elöl nyikorgat, hol a sor végén kullog. Lekid fölöttük szárnyal. A különös közegben másképp folyik medrében az idı, s másként olvad a távolság. Erdık, hegyláncok, síkságok, vizek fölött úsznak-lebegnek tova. Éjjel fáklyalángok által pettyegetett városokat látnak a mélyben, akárha alattuk is a csillagos égbolt szikrázna. A varázsálom újra meg újra megkörnyékezi a királyt, s ı mind kábultabban gubbaszt a lovon. Már nem segít a csillámpor, és a mágiás győrő sem túlsággal hatásos. Így aztán kénytelenek megpihenni egy erdıszéli fogadóban, immár Ylonia határához közel. A szellemlovasok behúzódnak a fák közé, a Csontzörgetık is eltőnnek szem elıl. Csupán Skelo nyikorgatja taligáját az épület körül, ám a szálláshelyen idızı halandók mindaddig nem észlelik ottlétét és nem ijedeznek tıle, míg nem teszi láthatóvá magát. Castaq bágyadtan ül a padon az étkezıteremben, és gyümölcsöt kóstolgat. Nashua leteszi elé az asztalra az Új Szent Könyvet. – A tied, királyom – mondja. – Ez a fóliáns a lényegtudás csodás tárhelye. Nem arról tájékoztat, miként csinálhatsz vérbıl rubint, könnybıl gyémántot vagy sárból aranyat. Hanem arra nézvést igazít útba, miként élhetsz rangos, méltó, emberi életet. – A tudást megosztom népemmel – bólint a király. Szők szemrésében tompán csillog barna írisze. – Ha felébredek valaha. – Felébredsz, ha Virtuo megitat a Szent Forrás vizével – Nashua felmutatja a Bőnösségpártoló Palástot. – Ez is a tied, kegyelmes uram. Ez a köpeny arra lebben, aki gonosztettet,

hazugságot vagy rossz szándékúságot akar eltitkolni elıtted. Leleplezi az ármányosokat. Vedd hasznát. – Köszönöm, és ha majd teljes eszméletemmel felfogom ajándékaid jelentıségét, biztosan megköszönöm még egyszer. A bimbó átnyújtja Trimet. A vigyormaszkos teremtmény zöldeskék szemét tágra tárva, barátságosan a király kezéhez dörgölıdzik, elemel tányérjáról egy falat sajtot, és azt majszolva visszaszökken a lány vállára. – İ egy barinon. Észreveszi és megvicsorogja a hazugságot. Fogadd el ıt, felség! Szükséged lesz rá az udvarban. – Nagylelkőséged megindít – feleli Castaq. – Mégis arra kérlek, tartsd meg ölbéli kedvencedet. İ a te barátod. Nem akarom, hogy minden kincseteket nekem adjátok. A király kortyol a borból, s csettint a nyelvével. – Ez az ital azon dolgok egyike, melyek élvezete kedvéért érdemes lesz felébredni – vélekedik. Jassalhoz fordul. – Mit tudsz a fiamról? – Kirıl, felség? – nyikkan a kérdezett. Castaq a lányra tekint, ám ı is tanácstalanul néz vissza rá. Ugyanígy nem tudja a választ Mytia, Sandon, Azin és Lekid sem. Késıbb a szobájukba vonulnak. Jassal az ágy tetejére hasal. – Szörnyen nehéz lehet a királynak – jegyzi meg hosszas töprengés után. – Oly sok év után felzavarják álmából, és megtudja, hogy mindenki halott, aki vele egyidıben élt. Az egyetlen jelenlévı, régi barátja, Toretto lovag pedig nem húsvér ember. Nashua a férfi mellé ereszkedik. – Te kihez jöttél vissza Deniqtıl? Neked sem volt senkid. És nézz körül most! Castaq is hamar talál magának barátokat. Akár még szerelmes is lehet, hiszen nem túl idıs. Esetleg kiderül valami a fiáról. Talán létezik olyféle varázslat, amely

által visszakapják egymást. Ki tudja? Nagyon bánt hogy bár körülötted vannak viadortársaid, mégsem beszélhetsz velük? – Fájlalom – bólint a férfi. Hátára fordul, magához vonja a lányt. Vállon csókolja a felkarját borító kötés fölött. – Legfıképpen azt, hogy az út végén még egyszer, és alighanem végképp, elveszítem ıket. Mégis királynak érzem magam. Emlékszel, mit mondott Castaq? „Az én idımben az uralkodó magának törte be a lovat, személyesen szelídítette vadóc asszonyát, és az élen harcolt a csatákban”. Eszembe jutott, mit kéne közölnöm késdobáló hajlamú fivéreddel és zordonás atyáddal. Elıször is azt, hogy szeretlek. Te nem csupán felemelted a szívemet, hanem csodává fenségesítetted a szerelmet. És azt is elmondanám nekik, hogy Virtuo még az elején összeadott bennünket, tehát bármit mőveltünk is, teljes jogon tettük. Továbbá remélem, hogy a fikarc elfelejti követelızésünket, miszerint az út végén oldja fel a kötést. Ha mégse feledné, sebaj. Vagy lebeszéljük róla, vagy majd idıvel megköttetjük újra. Ha te is akarod. – El se hiszem mindazt, ami mostanában történt – sóhajtja Nashua. Ajkával végigsimít a férfi arcán. Megcsókolja a királyi paripa sörényébıl kapott, aranyszínő szállal összevarrt seb széleit. – Most még csak súgva merem kimondani: boldog vagyok. Castaq élı, eleven, hazajut trónjára, és mi visszakapjuk a szabadságot! Játszhatunk, nevethetünk! Többé nem neveznek pimasznak, ha kérdezünk. Nem tarthatnak rettegésben a katonák! És a Hısök Hıse, akirıl pendelyes korom óta mitikus álmokat szövök, valódi emberi alakot öltött. Férfiasságát illetı kételyeim eloszlottak. Bővöletes! Szinte minden álmom teljesült! És részt vettem valóra váltásukban! – Mi hibádzik? A lány Jassal szájára simítja mutatóujját, majd inkább csókkal hallgattatja el kíváncsiskodó kedvesét. Összeölelkeznek, egymásba fonódnak; az érzékdúló portyázás közepette említésbe kerül a férfi lelkét felkavaró

terem az Álmok Palotájából, s hogy ne kelljen tovább gyötrıdnie a kimondatlan szavak miatt, suttogva megválik néhány – azok érzelmessége okán – titkolt, röstellt, elhallgatott gondolatától. Egymás fülébe, bırébe susogva nyomja el ıket álmuk. Zavarodott rongymadarak röpködnek a levegıben. A röphírnököknek az volna dolguk, hogy Ermo seregébe szólítsák az alattvalókat, az Yloniát fenyegetı, borzalmas veszedelemrıl meggyızve ıket, ám az emberek tudják, mi történik valójában. Ez kínos következményekkel jár a besúgómadarak számára, hiszen immár nem félnek tılük, és ki is mutatják az irántuk érzett utálatot. Nem csupán a rongyszárnyasok menekülnek a befogadásukra kész zsarnoki birodalmak felé. Mások is mentik a bırüket. Futamodókkal tömött szekerek, hintók robognak az utakon. Kényuraik sorsának beteljesülését meg sem várva, máris pucolnak Yloniából az ostorozók, sirámhallgatók, kútmérgezık, kínzósegédek, nyúzómesterek, ámítószolgák, dicsıségfestık, sápszedık, ülepnyalók. Némely körmönfontak nem adják fel ilyen könnyen, ık új álarcot próbálgatnak a régi helyett. Majd kiderül, beválik-e. Ermo a palota védelmére parancsolja megmaradt hüllıkatonáit a messzi Halálerıdbıl. A szörnyetegeket döghússal ketrecbe csalogatják, és a bevetésig lelakatolják. Bezárják a Gyilokvár összes kapuját. Kívül-belül seregek ırködnek. Hajítógép-mesterek, íjászok, parittyások vigyáznak a mellvédeken. Többségük titkon azért fohászkodik, hogy maradjon el a vérontás. A hadvezér megvalósítja páratlan ötletét: a környék összes öregemberét, minden asszonyt és kisdedet kirendel a palota védelmére. Aki nem jön magától, azt rabszíjon vonszolják a Gyilokvárhoz. A közeli urasági tömlöcök foglyait is odaviszik, s a pincebörtönben sínylıdı rabokat is elırángatják. Mindeme védıket a felvonóhídhoz, a csapórácsos kapuhoz láncolják, a

bástyákhoz kötözik. Kezdıdhet az ostrom. Az ellenség aligha jut be a gondosan ırzött kapukon. A Szellemsereg végigvonul a birodalom fölött. Az emberek tátott szájjal merednek a magasba. Az idısebbek elhalványult jóslegendák után kutatnak emlékezetükben, nem hasztalan. Sok férfi és számos nıi személy lelkesülten elıszedi a padláson, veremben, pincezugban rejtegetett fegyverét. Öszvérre, szamárra vagy paripára pattannak, és az égi lovasok nyomában a Gyilokvár felé veszik útjukat. Az Alvó Király katonái töretlenül haladnak a Fivérek lakóhelye felé melynek hajdanában Trónváros volt a neve. Akkoriban a Szent Forrás fölé emelt épületet sem Gyilokvárnak, hanem Álmok Palotájának nevezték minden tornyocskának és bástyának külön neve volt, mint például: Széltorony, Naptorony, Sárkánytorony, Bárdok Bástyája vagy Szerelembástya. Csakhamar elérik a várost. Bántatlanul lebegnek át a vastag falakon és a mellvédek fölött. A Fivérek a tanácsterem hosszú asztalánál üléseznek. A hıstetteiket megörökítı, festett üvegablakokon beáradó napfény a falakra vetíti a dicsıséges képeket. A hadvezér kaján szemvillogtatással, kuncogva nyugtatja hatalomgyakorló társait. Ne aggódjanak a nemrég kapott rémhírek miatt: katonáik dehogyis akarják letenni a fegyvert, és a palota igenis bevehetetlen! Az ellenség viszont ostoba és érzelgıs: soha nem támadja meg a kapukhoz láncolt védteleneket! A kelekótya hírnökök pedig aligha láthattak közelgı hadakat, pláne a hét Viadort! Ugyanis a Viadorok, miként mindenki tudja – egy kivételével –, halottak. A hadak pedig legfeljebb három férfit, két vézna nıszemélyt, egy elaggott, szekánt sárkányt, és esetleg még néhány felkelıt jelentenek. Amint ezt elmondja, a padló meghálósodik és berepedezik

alattuk. A vár fölé terülı fekete felleg éjszakai sötétségbe borítja a termet. Mennydörgés rázkódtatja a falakat. Öklömnyi esıcseppek dobolnak az üvegtáblákon. Szakadatlanul csapdosó villámok varázsolnak liláskék derengést az ülésezık köré. Az asztal egyik vége felmagasodik. A terebélyes bútordarab átfordul. Serlegek, tálak zuhannak a padlóra. Karosszékek emelkednek a levegıbe. A Fivérek a padlóból feltüremlı növekményt bámulják. A vaskos törzső, örökzöld lombú, kék és piros szirmú, fürtös virágokkal ékes sorsfa kérgén ajtó nyílik. Midın Virtuo, a fikarc varázslópap elılép a fából, a rázkódó falakon keresztül mások is érkeznek a tanácsterembe. Bruth, Gerbert, Santo, Sirgeb, Esoto, Pronsas és Jassal sorakozik fel a Fivérek elıtt. A Viadorok valamennyien daliásak és ifjak, mint a Szörnyetegek ellen vívott küzdelem idejében, miként a hısénekekben. A régi palotaszárnyban függı festményeken látott Toretto Nagymester áll meg mellettük, akit annakidején az ádáz Hypno mágus lángfallal rekesztett Lélekföldön, hogy ne siethessen csapataival a megtámadott Castaq király segítségére. A Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viselı társak csoportosulnak köré. A terembe áradt fegyveresek között Ermo felismeri az egykori zsoldosvezért, Sandont. Meg kellett volna öletnie a nyavalyás lázadót! Hiba volt eladni harcszolgának! A sötétvörös hajú, zöld szemő, telt ajkú lány láttán Retar önkéntelen mozdulattal megérinti a homlokát, azon a ponton, ahol Nashua feje beleöklelt. További jövevények érkeznek a falakon keresztül. Behömpölyög a mogorva sárkány, és lesír a képérıl, hogy képtelen volna megbocsátani, amit vele mőveltek. Belép a tornyos izomzatúra kényszermunkáztatott Azin.

Az óriás a szendergı Castaq királyt tartja a karjában. És még számos ismeretlen fegyveres nyomul a tanácsterembe. Mielıtt a Fivérek testırért rikolthatnának, vagy fegyver után kaphatnának, a Viadorok és a Szabadság-rendi lovagok közrefogják ıket. Úszva-lebegın elindulnak velük, a vastag kıfalakon át. Az egész oly rémálomszerő Kinson, Retar és Ermo számára, hogy úgy döntenek: megtiltják! Mivel ennek hangoztatása hatástalan marad, és a felséggyalázók továbblebegnek velük a várfalakon át, alkudozásba, árulkodásba fognak, vesztegetni próbálnak, utóbb kitöréssel kísérleteznek, majd mindezek kudarcát belátván összeugranak: szidják, káromolják és csépelik egymást. Jassal tudja, hová tartanak. Felidézi az emléket. – Kell itt lennie valahol egy fürdınek – mesélte nemrég Virtuo, a rejtekfolyosón surranva. – Hajdan bıviző forrás fakadt a hegyen, e fölé emelték a szentélyt. A környéklakók itt fohászkodtak isteneikhez, békét, esıt, bı termést, gyermekáldást könyörögve tılük, s végezetül kortyoltak a szent vízbıl. Késıbb e helyt épült fel a királyi palota. A forrást fürdıvé alakították át, itt végezték a szertartásokat, beavatást, esketést, koronázást. A Szörnyetegek győlölték, mellızték a vizet úgy általában, mert az ártott az egészségüknek, ezt pedig különösen széles ívben kerülték. A Fivérek is rettegnek az ısi forrástól, úgy tudják ugyanis, hogy ha hamis, ármányos, aljas személy érintkezik a mágikus vízzel, tüstént meghal, enyhébb esetben égési sebek keletkeznek testén, bıre kifekélyesedik, elrothad. Hamarosan a fürdıbe érkeznek. A sós párától illatozó, kör alakú helyiség padlóját és falát szilajul ágaskodó, aláomló s újramagasodó, eleven hullámok szépítik. A tajtékos habok közt tengeri lények lebegnekúszkálnak. A hullámverés ritmikus hangjai a szívdobbanásokat

idézik fel. A termet betöltı, zöldeskék viző medence középterében gyémántos ragyogású vízoszlop magasodik. A Fivérek lecövekelnek a medence szélénél. Virtuo int Azinnak. Az óriás a vízbe lábal a karjaiban tartott Castaqkal. Leülteti a királyt egy lépcsıfokra. A fikarc mágus utánuk gázol. A vízoszlop csúcsára penderíti a kezében tartott koronát. Észleli Kinson mohó szemvillanását, ám nem főz hozzá megjegyzést. Mindkét kezét megmeríti a Szent Forrásból feltörı vízsugárban, és megitatja vele a királyt, majd a felséges orcát is belefürdeti. Amikor Castaq arcbıre megszínesedik, s barna szeme elevenséggel telik meg, a korona visszasuhan Virtuo tenyerére. A fikarc a méltó homlokra helyezi a hatalom jelképét. Majd az ısi forrás vizével felkent uralkodó kezébe adja az Új Szent Könyvet. – Nagyon szomorú vagyok – szól a felébresztett király, végigsimítva a bővös fóliáns ékdíszes fedelén. – Szomorú, mert a jelenlévık többségétıl meg kell válnom a szertartás végén. Ha Sheld, a büntetıisten, aki most az égzengést és borulatot csinálja odakinn, és Deniq, a halálisten, akinek az említettek ittléte köszönhetı, letenne arról, hogy magához vegye hőséges társaimat, a mai nap az én különös életem egyik legszebbike lehetne. Ugyanakkor tudom, hogy az ı lelkük ezáltal nyeri el a régóta áhított megnyugvást. Szomorú vagyok amiatt is, mert a rám kényszerített hosszú álom közben Ylonia népe sokat szenvedett. Ugyanakkor módfelett örülök, mert a hő társak áldozata nem volt hiábavaló, visszatérésem... – Én vagyok a király! – rikkantja Kinson. – Én! Én! Én! Istenkirály vagyok! S hogy ezt bizonyítsa, a mellette álldogáló Retarra árasztja

leheletét. A tudós férfiú nyomban görcsös kínok martalékává válik. Fájdalmában üvöltve zokog s fetreng. A heves vergıdés és rángatózás közepette átbukik a medence peremén. Kegyes halálban részesül. Szenvedései befejezıdnek, amint a Szent Forrás vize a bıréhez ér. A rémült Ermo térdre roskad maszlagos párákat lihegı fivére elıtt. Ám Kinson nem vele törıdik. Nem óhajtja elaprózni gyiloktehetségét. Száját kitátva hörög, szuszog és pöfög, hogy halálos leheletével minél többeket megöljön maga körül. Az idıtlen ideje halott Toretto és lovagjai nyomban elébe tornyosulnak. Felfogják a bőzös légmérget. Közben megállíthatatlanul nyomulnak elıre. Kinsont és hadvezérét a medencébe szorítják. A Szent Forrás vize valósággal felforr tılük. Tetemük a fenékre süllyed. Utóbb Castaq király és eleven társai a Bárdok Bástyájáról figyelik, amint a Sheld isten arcvonásait viselı viharfelleg elfoszlik. A Szabadság-rendi lovagok, Toretto Nagymester és a hat Viador elnyargal az égen a Szellemsereggel. Midın az est leszáll, a megszabadítottak mámora éneklésben, táncolásban éri el tetıpontját. Jassal végigtekint a körülötte vigadozókon. Megállapítja, hogy az ünneplés némileg másnapos hangulatú, hiszen bármekkora is örömük, nyilallás szúr beléjük, ha eszükbe jutnak az eltávozottak. Az égbolton színét váltogatva lüktet medálja csillagmása, a Qambollo. A rejtelmes izzású, kövér Hold elıtt ellebeg néhány hazatérı sárkánymadár. – Meséltem már nektek Castaq király fiáról? – kérdezi váratlanul Virtuo.

A MESÉLİKÖNYV MOST BECSUKÓDIK... De csak holnapig...

VAVYAN FABLE EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI

FANTASYK: Álomhajsza 1-2. kötet Varázscsók Tündértánc 1-2. kötet Álmok Tengere HALKIRÁLYNİ-SOROZAT: A pokol is elnyeli (0. kötet) A Halkirálynı és a kommandó A Halkirálynı és a dzsinnek Kifeküdt az ágyamban? Ébredj velem! Mogorva nyár A Hold forró jegén VIS MAJOR-TÖRTÉNETEK: Vis Major Kyra Eleison Könnyő álom Vészbejárat Tíz kicsi kommandós ELBESZÉLÉSKÖTET: Édes, mint a bőn

VAVYAN FABLE EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI

AKCIÓ- ÉS KALANDREGÉNYEK: A halál zsoldjában Kriplikommandó Halálnak halálával Démontangó Fattyúdal My Fair Lord Jégtánc Tőzvarázs Sárkánykönny Vakvágta BURLESZKEK, BOHÓSÁGOK: Mesemaraton A pepita macska Szennybıl az Angyal Ezüstegér Nászjelentés 1-2. kötet

Sajnálattal tudatjuk, hogy az eddig megjelent kötetekbıl egyetlen példány sem áll rendelkezésünkre, így ezekbıl küldeni nem tudunk. Azonban évente jelentkezünk egy-egy második (harmadik) kiadással.

Megjelent FODOR ÁKOS: BUDDHA WEIMARBAN PÉLDA

HALTUNG

ahogy a tenger ír a fövényre írja-törli írja-törli mindig ugyanazt – sosem ugyanúgy

hommage à Goethe Én igyekszem (bárha másként is lehet) késsel-villával enni az életet. 3 NEGATÍV SZÓ

ESTE

nincs semmi baj

visszasugárzom, amit kaptam, mint a kı a Nap melegét

EGY BASHO-TANÍTVÁNY BESZÁMOLÓJA

ZENzáció Nézd: testet ad a szélnek a hó!

Vidám, gömbölyded, zöld kis szagok ugrálnak: borsóleves fı!

A kötet megrendelhetı a Fabyen Kiadónál levélben: 1539 Budapest, Pf. 567 címen, vagy a 214-6340-es telefonszámon

A költı tizedik verseskötete Ára: 1600 Ft + 450 Ft postaköltség

Elıkészületben!! FODOR ÁKOS: MÉG: MINDIG (a költı tizenegyedik verskötete)

ÉLET ÉS MŐ szellem az anyag örökégı házából menekít ezt-azt

Elıkészületben VAVYAN FABLE: SZENNYBİL AZ ANGYAL A regény hısnıje, Tonje – túl egy súlyos válságon – mesei karácsonyról álmodozik: fenyıillatú, csillagszórós, Kis éji zenés, meghitt ünneprıl, romantikus-kettesben egy férfival, akit erre az alkalomra választ számára a számítógépes társkeresı szolgálat. S nem arról, hogy bőnözık lepjék el otthonát. Holott pedig ellepik: Púder, a sorozatgyilkos; Néró, a piromániákus; valamint Procc, akinek az a fixa rögeszméje, hogy neki sebészeti úton mindenkit meg kell gyógyítania. Továbbá ellepi hajlékát a nıvére a sarjaival, anyja a neurózisával; szomszédnıje, Meta Hari, aki mindhárom szemével perfekt módon lát – és még sokan mások. A vágyott idillbıl pokolian felforgatott karácsony lesz, s mindennek a Szolgálat által küldött(?) pasas, Barret Grand a dilihoppmestere. Ön egy fitneszkönyvet tart a kezében, amennyiben olvasás közben olyan létfontosságú részei edzıdnek és erısödnek majd, mint a has-, rekesz- és nevetıizmok. Fészkelıdni, sıt hemperegni fog (hát-, mellés combizom)! Ha netán hízózik, akkor is ez az Önnek kellı könyv: a nevetés széppé tesz és fiatalon tart; varázsol. Megjelenés 2005 ıszén

A Fabyen kiadó további terveirıl tájékozódjanak honlapunkon:

www.fabyen.hu