Vavyan Fable MESEMARATON Betűvető, Budapest, 1989

NEM KÖTELEZŐ Előhang Megírtam első regényeimet (sorban: A pokol is elnyeli; A halál zsoldjában; A Halkirálynő és a kommandó), s bár ezek még messze jártak a megjelenéstől, 1986. tavaszán, túl a Challenger szívszorító tragédiáján, Csernobil sugárzásában, rájöttem, hogy a világ nincs – és mostanában nem is lesz – megváltva. Kolosszális felismerés volt. Ezzel egyidejűleg a horror- és zombifilmek divatját éltük. Mozizás előtt a figyelmes házigazda kenyeret és hagymát készített a kezünk ügyébe, hadd tunkoljunk. A gyerekek Cápát és Rambót játszottak a téren, de a vérfagylaló jeleneteket nevetésbe fullasztották, s lehet, hogy nekik volt igazuk. Mindenesetre: mű- és valódi vér ömlött körülöttünk. De a mi szorongásaink, félelmeink (már akkor is) hamisítatlanok voltak. Ekkor született a MESEMARATON, első (és talán utolsó) kilengésem: afféle paródia, morbid burleszk. Nem mindenki szerette. Nekem kedvencem. M. TAUCHENNEK

1. Hella Postor A könyvtárosnő fel sem pillantott olvasmányából, amikor Hella Postor a helyiségbe lépett, jóllehet az a tény, hogy a könyvtárnak látogatója akadt, bőven kihozhatta volna a sodrából. Egykor egy, az öreg hölgyhöz hasonló asszonyság alapította a közművelődésnek eme szentélyét, csakhogy időközben az alapítvány elapadt, az álmos porfészek kultúrszomja pedig késett feltámadni. Ez volt a könyvtár utolsó nyitvatartási napja. A fiatal alkalmazott a megmondhatója, hogy a szentély bezárása kevesek szívét fogja megrendíteni. Hella Postort sem a tudásvágy vetette be a pókhálós falak közé. Felháborodásában tért be az első útjába eső helyre, hogy kifújhassa magát. Elhelyezkedett egy fotelban, Felkapott egy avítt magazint és belemerült, bár egyáltalán nem érdekelte, mit tart a kezében. Dohogva forgatta a lapokat. Méltatlankodása előterében orvosa állt, aki nem átallotta eltanácsolni a lovasversenyen való részvételtől. Képtelen tiltás volt. Meglehet, az öreg hölgy

csaknem hetvenéves, meglehet, beteg szívén már csak a pacemaker-beültetés segíthet, az viszont lehetetlen, hogy ne induljon a versenyen, melyet ő szervezett, fődíját saját vagyonából ajánlotta fel, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy meg is nyeri! Bejárt vadont és sivatagot, mert nehéz terepet akart találni. Csakhogy az orvosa fütyült az érveire. Ő viszont fütyül az orvosra. Élete utolsó próbatételére készül, s nem riad vissza semmiképp. Ekkor egy férfit pillantott meg a kezében tartott lapban, egy átkozottul jóképű, gazfickós mosolyú férfit. Beteg szíve felzakatolt. Nézte a dús szőke hajzatot, a fölényesen csillogó, elevenkék szempárt, a kihívó orrot, a széles ajkak mögül elővillanó fogsort, a vadállatokra jellemző hegyes szemfogakat. A fiatal férfi szakasztott olyan volt, mint egykor az apja, ezer éve tán. Hosszú történet. Hella Postor nehezen szakadt el a képtől. Szándékosan elsiklott a cikk fölött, elhatározta, hogy azért sem olvassa el. Elmúlt. Elmúlt, na és? Szép volt. De be kell látnia végre: megöregedett. jóllehet, mindenki úgy emlegeti, mint az örökifjú, kalandokra szomjazó Mrs. Postort. Egyszer egy újságíró megkockáztatta a szójátékot: Mrs. Imposztor. Gyermeteg tréfa volt, mégis hízelgő. Bal karjában szorító fájdalom kezdődött, veríték lepte el a Felső ajkát, Gépies mozdulattal a nyelve alá tolt egy tablettát. Amíg a hatást várta, gondolatban újra végigjárta a versenypályát. Magának kereste ezt az útvonalat. Alig hihető, hogy a jelentkezők bármelyike képes tegyen a pálya végigfutására. Most az is kizártnak látszott, hogy ő maga végigjárja a rettenetes távot. Visszalapozott az újságban: A férfit nézte, de az apjára gondolt, a szenvedélyes, kalandos évekre. Ezt itt Don Jarratnak hívták, s éppen a börtönből távozóban kapták lencsevégre. Nocsak, a fiú is örökölt valamit az apja vérmérsékletéből. Állítólagos gazságait nem tudták rábizonyítani, ezért a bíróság szélnek eresztette. Az öreg hölgy ábrándozva felnézett. Rápillantott a könyvtároslányra, aki öklére támaszkodva, üveges tekintettet meredt a semmibe. Ez a lány! Az öreg hölgy dermedten bámulta. Szívet dobogtatóan, fájdalmasan ismerősnek látta az arcát. Honnan ismerős? Soha nem tátott hasonló alapossággal, szándékosan elcsúfított lányt: haja lenyalva, befonva, szorosan a koponyájára tekerve, századelői nevetőnők modorában. Igazán borzalmasan Festett. De a hatalmas, sötét szempár az ívelt szemöldök alatt, a hetyke orr, a tett, dúsan rajzott száj a rémes hajviselet ellenére is élt. Élt és szépséggel tüntetett. Ilyesmi nem tétezik, sóhajtotta az öreg hölgy. Kényszerítette magát, hogy ütve maradjon. Újabb tablettát tolt a nyelve alá, s csak bámulta, bámulta a lányt. Miért nem hord magánál valami gyógyszert tudathasadás ellen is? Most csak bekapná, és a vízió szertefosztana. A szoborrá merevedett lány a fiatat Hella Postor volt.

De nem tehetett. Hiszen itt üt ő, immár hetven esztendősen. Tükörképről tehát szó sem tehet. Az idő sem pereghetett vissza majd félévszázadnyit. Elveszített, elfeledett gyermeke sem tehet, hiszen arra feltétlenül emlékezne, ha valaha is szült volna. Akkor hát mi ez? Mrs. Postor Felemelkedett és a pulthoz tépett. Kinyújtotta a karját, s megérintette egykori fiatal arcát. A kép nem tűnt el, az érintett sem volt anyagtalan. Ezzel szemben a lány összerezzent, és felsikoltott. A következő pillanatban kilökte maga alól a széket – és most csakugyan eltűnt, de a pult mögötti hangokból ítélve nem végleg, mindössze annyi időre, míg talpra tápászkodott. Döbbent-zavart arc bukkant elő, s rámeredt az öreg hölgyre. Aztán a lány pillantása a pultot kutatta. Hátratépett, letekintett a földre, és nyomban felderült. Lehajolt valamiért. Az öreg hölgy ismét reménykedni kezdett. Ha nem is a szokásos módon – de a helyzet sem mindennapi –, a jelenés felszívódott. Fel tehet létegezni. Csodák nincsenek. Öregasszonyok vannak, a maguk ostoba, nosztalgikus vízióival. Ám a lány megint előbukkant a pult mögül, a reménykedésnek befellegzett. Az öreg hölgy ismét átfésülte az emlékezetét, de ezúttal sem talált benne nyomot arra nézve, hogy valaha is szült volna. Testvérei nem voltak. A lány létezése teljességgel logikátlan, mondhatni: nonszensz. Akárhogyan is, tökéletes mása volt az ötven év előtti Hellának. Ráadásul ügyefogyott, ami azért sértő, mert ő maga sosem volt az. – Mit szorongat? – kérdezte számonkérően, a lány mellére ölelt könyvre mutatva. Zavart pillantás, arcpirulás kíséretében a kötet a fiók mélyére vándorolt. – Nem fontos. Segíthetek valamiben, asszonyom? – Ugyan már. A maga korában én is fogékony voltam a pornográf irodalomra. Nem szégyen az. A lány arcszíne három árnyalattal tovább mélyült, de korábbi zavartsága eltűnt. Szinte felháborodottan utasította rendre a könyvtár utolsó látogatóját. – Nem pornográfia, asszonyom. Verseskötet! – Mutassa. A lány olyan mozdulattal adta át a könyvet, mintha a karját nyújtaná amputációra. Az öreg hölgy egyetlen szót sem értett a betűhalmazból, de a tördelés nyilvánvalóvá tette, hogy valóbán verseskötetet tart a kezében. – Milyen nyelven írták ezt? Oroszul? – Amint tátja, nem cirill betűk. Mrs. Postor kibetűzte a borítón tátható nevet. A felismerhetetlenségig eltorzítva olvasta: Nagy László. Kiejtése megnevettette a lányt. – Nem ismeri, asszonyom? – Nem. – Az öreg hölgy egy utolsó pillantást vetett a rövidre vágott hajú, fehérősz, kisfiús vonású költő képmására, majd a pulton áthajolva a fiókba

taszította a kötetet. Úgy látta, hogy a lány felriadt végre sajátságos kábulatából, talán a pironkodással is hajlandó felhagyni, tehát szóra kell bírni. Nyájas mosolyt öltött. – Hány éves, drágám? Olyan nagyon fiatal. – Huszonnégy múltam. – Óh. Fiatalabbnak gondoltam. Nem unatkozik ebben a porfészekben? – Szeretni az itteni nyugalmat. A csendet. Amikor főiskolára jártam, betege voltam a nagyvárosi tempónak, a tömegnek. Bár időközben az anyám és a nővérem Kaliforniába költözött, én inkább visszajöttem ide, a nagybátyám mellé, a békességbe. Mrs. Postor leplezte felháborodását. Nem engedett gangja nyájasságából. – Itt akar megöregedni, ebben a könyvtárban? A lány csaknem felsírt a kérdés hallatán. Az öreg hölgy pedig eljátszott a gondolattal, hogy felpofozza egykori önmagát, e rémes alteregót. Ha nem tette meg, pusztán azért, mert valami tervféle sejlett fel az elméjében, s a továbbiakban inkább ezzel játszadozott. A lány már-már hüppögött: – Holnap bezárják a könyvtárat. – Hála. istennek. – Mrs. Postor sarkon fordult, hóna alá csapta a magazint, aztán újra a lány elé lépett. Nem törődött megrökönyödött pillantásával. – Megtartom a lapot. Mivel tartozom? – Tegye el emlékbe. – A lány sóhajtva átnézett az öreg hölgy válla fölött, mintha máris a komor polcoktól, az üres helyiségtől búcsúzna, talpig gyászban. Vérforralóan festett lehetetlen koszorúba erőszakolt hajával, s így, állva feltűnt overállja is, amely legalább hét számmal nagyobb volt a kelleténél. A ruhadarab ormótlanságát tovább fokozták a rávarrt, degeszre tömött zsebek. Hella Postor letekintett alteregója lábára, és nyomban kedve támadt bokán rúgni a tornacipőbe bújtatott végtagok valamelyikét. Aztán felsóhajtott. A verseny szervezése úgyszólván befejeződött. Ha nem találkozik ezzel a fogyatékossal, akár pihenhetne is. De így erről szó sem leget. – Hol lakik? – Egy közeli ranchón. A nagybátyámnál. – Üzenni fogok magáért. Vagy odamegyek. – De miért? – Van állása? – Nincs. – Akkor ne kérdezzen hülyeségeket. Vagy netán milliomos? – Nem – Felelte sápadtan a lány. Az öreg hölgynek elege volt. Eltökélte, hogy embert Fog faragni belőle. Ennyivel tartozik a hasonlatosság eme tökélyének, a nőiesség tökéletlenségének. Ígyen dohogva biccentett, majd a kelleténél hangosabb ajtózárással távozott. A perzselő napra lépve megtorpant. Dühében már-már felpofozta magát. Elfelejtette megkérdezni a hasonmás nevét!

2. Athéna Dobos A lány a különös látogató távozása után visszaereszkedett a székre, és kinyitotta a könyvét. Egyik zsebéből sztaniolba csomagolt szendvicset húzott elő, a másikból karikába tekert noteszét. Aprókat harapva megpróbálkozott a lehetetlennek tetsző, ám mindig újra megkísérelt foglalatossággal: a magyar nyelvű vers angolra fordításával. Időbe tellett, amíg rájött: most sem sikerül. Neki semmi sem sikerül. Végül a karika formát magától Felvevő füzetet visszagyömöszölte a zsebébe, és lehajította a tollat. Legfeljebb nem fordítja le a verseket. Attól még olvasgatja őket. Egy óra múlva a lármásan érkező munkások sebet ütöttek áhítatán. Vezetőjük, a spanyol-indián-amerikai keverék az együgyűeknek kijáró pillantással állt meg előtte. Nagyra nőtt, izmos férfi volt, s amikor két karját is csípőre tette, Athéna megborzongott. – Gondoltam, hogy nem fog összecsomagolni. Leszáradna a Falról a diplomája, ha odáig süllyedne, hogy a két kezével dolgozzon, mi?! Naná, majd mi elintézzük maga helyett. – Tudomásom szerint ma még nyitva áll a könyvtár a látogatók előtt – felelte Athéna emelkedetten. – Aga, nyitva. S aztán, hány látogatója volt? Nem bírt pakolni a nagy tolongásban, mi? – A góliát társai valamiért fölöttébb szellemesnek ítélték a társalgást, mert kiválóan szórakoztak. Athéna úgy nézett rájuk, ahogy a kivégzőosztagra bámul az elítélt legközelebbi hozzátartozója. Megsemmisítő pillantás kíséretében vetette oda: – Igenis, volt ma látogató. – Ja, a takarítónő, port törülni. – Nem, hanem egy finom úrhölgy. – Finom úrhölgy. Itt!? Na, ki vele, hogy híják? – Nem tudom. – Naná, mert csak képzelte. Athéna nem vitatkozott tovább. Végigpillantott a polcok, könyvek során. Csaknem egy teljes esztendőt töltött közöttük. Az elválás gondolatától megrendülve előadott egy Nagy László-verset, természetesen magyarul. Látta, hogy a munkások merőn bámulják. Tartásuk lassan ellazult, tekintetük megenyhült. Egy keszeg félvér hátrább lépett. – Nyugalom – mondta. – Jól van. Menjen szépen haza. Semmi baj. Üljön fel a motorbiciklijére, adjon gázt. Ugye, hazatalál? – Haza – felelte Athéna bizonytalanul. Nem szívesen hagyta ott őket, éppen most, amikor a művészet szemmel láthatóan megérintette faragatlan lényüket.

Végül mégis sarkon Fordult, zsebeibe süllyesztette a pultba rejtett fiók tartalmát, majd sóhajtásszerű köszönéssel távozott. Az utcán a mopedjéhez lépett és számtalan kulcsocska segítségével végtelen türelemmel, egyenként leoldozta róla a láncokat, lakatokat. Ezután felállt a pedálokra, és tekerni kezdett. A motor ugyan nem indult, de időnként ígéretesen hörrent-morrant egyet-egyet. A csomagtartóba hajított láncok úgy csörömpöltek, mintha sékelnék őket, s bár ez a lárma kifejezetten idegesítette a lányt, nem tehetett ellene, mivel a moped a nagybátyja ajándéka volt, a kezdetleges biztonsági rendszerrel együtt. Athéna tekerés közben nem nézelődött, de pontosan tudta, hogy a városka lakói borzadállyal fordulnak utána. Különcnek tartják, tárgyilagosabban szólva: hülyének nézik. Viselte e jelet, s lassan összenőtt vele, akárcsak tereptarka overálljával. A nevezetes ruhadarabból három példány állt a rendelkezésére, s ezzel voltaképpen kimerült a gardróbja. Ezt a viseletet a főiskolai években kedvelte meg, mint a militarizmus elleni tiltakozás jelképét. Akkoriban néhány jelvény és kitüntetés is ékeskedett Athéna mellkasán, ugyancsak tiltakozás gyanánt. Kiváló pszichológiai érzéke azonban azt sugallta, hogy ezeket az érméket errefelé aligha értékelnék az emberek, így hát megvált tőlük. Nos, ami azt illeti, eddigi munkálkodását sem értékelték sokra. Athéna önmagát ostorozta emiatt. Tiszta sor, rosszul végezte a feladatát. Olvasókat kellett volna toboroznia; a meglévőket pedig egyénisége varázsával lebilincselni, megtartani. De nemcsak a varázst nélkülözi, talán egyénisége sincs? Ettől a kételytől sarkantyúzva falta a betűket. Kereste önmagát, és meggyőződéssel hitte, hogy előbb-utóbb megleli a könyvet, amely végre elmond neki mindent. Csakhogy az íróknak eszük ágában sem volt Athéna Dobos életét leegyszerűsíteni. Egyik-másik írásműben talált ugyan egy sor lényeges tudnivalót a lényét feszegető kétségek. köréből, de az Egyetlen Könyv, mely bibliája lehetett volna, valószínűleg még nem készült el. S ha mégis, szerzője elkövette azt a hanyagságot, hogy nem küldött belőle egy példányt Athéna Dobos részére, az Isten Háta Mögé. A lány eme szomorú gondolataiban elmerülve, lehorgasztott Fejjel tekerte a moped pedálját. A tikkadt utca most is élte a maga lassú, megfontolt életét, egyáltalán nem sietősen és kapkodón. A szálloda és a vele szemközti üzletsor álmosan szuszogott a melegben. Valaki költözködött, munkások bútorokat rakodtak egy teherautó platójára, kényelmesen. Nem sietett senki, legfeljebb a mellékutcából előbukkanó dzsip vezetője. Athéna nem vette észre a szuperszónikus terepjárót, mivel a motor nem indult, hiába biciklizett rajta. Találkozásuk elkerülhetetlen volt, bár a jó reflexű sofőr idejében a fékre taposott. Csakhogy a moped e pillanatban kelt életre. Athéna meghúzta a gázkart. Mintha valaki kitépte volna a kormányt a lány kezéből, aki éppen kezdett

feltekinteni, hogy lássa, mi történik. De ekkor már kiemelkedett a nyeregből, és valósággal szárnyra kelt. Röptének a dzsip szélvédője vetett véget. A csattanás pillanatában szünet állt be Athéna érzékeléseiben. Hella Postor ült a terepjáróban a sofőr mellett. Közvetlen közelről láthatta alteregója arcát, lezárt szemét. Bizalmasan megérintette a férfi vállát. – Óh, Redford. Nézze ezt a lányt. Hát nem gyönyörű? Redford nézte, de nem szállt vitába munkaadójával. Hirtelen ötlettől vezérelve megnyomta az ablakmosó folyadékot kilövellő gombot. A teremtmény hasmánt elterülve hevert a motorháztetőn, arcát az üveghez szorítva. Az enyhén mosószeres folyadék éltető ereje nem hatott rá. Redford bekapcsolta az ablaktörlőt. A lapátok néhányszor ide-oda fordították a lány orrát, mire a hatás mutatkozni kezdett. Az áldozat zavaros tekintettel felnézett és lehátrált a dzsip tetejéről. Felkapta halkan doromboló mopedjét, és kábultan a nyeregbe ült. Mintha a terepjáró ott sem lett volna, szó nélkül elhajtott. A férfi utána fordult. A vadul pöfögő, rozoga jármű füstöt okádott. A csomagtartóban láncok és lakatok verődtek egymáshoz iszonyú csörgéssel. A tarka zsákba gyömöszölt idomtalan teremtmény görnyedtezi ült a nyeregben. Redford felől nézve teljesen úgy festett, mint aki a saját nyakazásáról igyekszik hazafelé: görbe háta elfedte lehajtott fejét. Az összeomlással fenyegető jármű elviselhetetlen lármát csapott, de alig haladt. A motor a teherautó mellé ért. Az egyik rakodómunkást olyan mértékben megviselte a látvány és a zaj együttese, hogy a feje fölé emelt, gazdagon faragott hintaszéket egyetlen lendületes mozdulattal a teherautó platójára hajította. Nyilvánvalóan azért sietett, hogy az ily módon nyert értékes másodperceket a jelenés behatóbb vizsgálatának szentelhesse. A hintaszék kecses ívű pályát kezdett, akárha szárnyalásról álmodott volna, s valóban ez történt vele. Átröppent két kanapé, egy televízió, egy madárkalitka, néhány ruhafogas, egy plasztikcsontváz és a tulajdonos vékony hangon ugató selyempincsije Fölött, aztán lendületét vesztve zuhanni kezdett. Ügyesen landolt. Athéna vállán. A váratlan támadás leterítette a lányt. Legalul hevert a moped, fölötte döbbent tulajdonosa, s az ő vállán, hátán, égnek meredő fenekén a hintaszék. A rakodómunkás előrelépett. Kíváncsian csodálta művét. – Hát ez gyönyörű. Tényleg – felelt kissé késve az öreg hölgy testőr – sofőrje. A továbbiakban szótlanul figyelte, amint a tereptarka zsákba öltözött lény kimászik a hintaszék alól. Küzdelme olyan benyomást keltett, mintha birokra kelt volna a kecses ülőalkalmatossággal. Belegabalyodott a lábaiba. Az utca népe nem volt ideges, nem volt kapkodós. Szemlélődtek. A teremtménynek egyedül kellett boldogulnia. Elszánt küzdelme eredményeképpen végre kiszabadult a hintaszék fogságából. Ezután megpróbálta kihúzni a lábát a

ráomlott motor alól, s hozzá valódi akrobatamutatványokkal. Közben a hintaszék nem tágított. Mivel bolygatták, ő hintázgatott, s egyik gombos végével egy metronóm hideg nyugalmával minduntalan Fejbe verte a lényt. A dagadt élőlény végre lehempergette a lábáról a mopedet, majd négykézlábra emelkedett, és szétszóródott könyveit kergette az út porában, a korábbiakhoz hasonló elszánt kitartással. Amikor mindet begyűjtötte, két lábra állt. Bíborszínűre gyúlt arccal végigtekintett az imént még úgyszólván néptelen utcán összeverődött tömegen, aztán megragadta a hintaszék karfáját, és a sóbálvánnyá meredt rakodómunkások felé indult az agresszív bútordarabbal. A moped hátsó kerekét valahogy Figyelmen kívül hagyta, tehát elbotlott benne. Zuhantában elhullatta a hintaszéket, aztán hasmánt beleomlott. Mrs. Postor halkan Felnyüszített. Testőre lenyűgözve bámulta a teremtmény kitartó szerencsétlenkedését. A leányzó felemelte koszorúba tekert hajú, fáradt fejét a hintaszék háttámlájáról, s megpróbált lefarolni róla. A bútordarab vadul hintázott alatta. Több nézelődő agyán pornografikus gondolatok suhantak át meg át, míg a kétértelmű mutatványt nézték. Végre a lány lejutott a hintaszékről. Végigtekintett a teherautón, a munkásokon, a közönségen. Aztán lehajolt a motorért, és a kerekeire, rántotta. Nyeregbe pattant, ám hiába tekerte a pedálokat. Vidám lánccsörgés közepette elbiciklizett. A testőr Mrs. Postorra bámult: – Ki volt ez? Az öreg hölgy bizakodón rámosolygott. – Kicsit ügyetlenke, szó se róla. De azért gyönyörű, nem? Michel Redford egyszerű testőr és sofőr volt. Hibái és rigolyái is akadtak. De vak nem volt. Felháborodottan meredt alkalmazójára. Telezsák? Amint gyönyörű? Meg ügyetlenke? Soha életemben nem láttam ilyen négy bal lábon járó katasztrófát. – Az arca – reménykedett Mrs. Postor. – Látta az arcát? – Közvetlen közelről. Majdnem összetörte a dzsipet. – A férfi megcsóválta a fejét. – Ne akarjon arra kényszeríteni, hogy gyönyörűnek mondjam Telezsákot. Elvtelenség lenne részemről. Inkább máris felmondok. Az öreg hölgy belátó sóhajjal kiszállt a terepjáróból, és a szálloda bejárata felé indult. Szobája ajtajában intett a fejével. Redford követte, s elnyúlt egy karosszékben. Vigyorgott. Az öreg hölgy nézte a testőrt, s a fejét ingatta. Kivételes a fickó, gondolta. Kivételesen pimasz, de épp ezért szórakoztatja. Megkínálta egy pohár tequilával, de a férfi, mint mindig, visszautasította az italt. – Én mondok fel magának – kezdte az öreg hölgy lassan. Mosolygott hozzá: – Nem áll olyan régen az alkalmazásomban, hogy elfeledhettem volna, milyen körülmények között, miért Fogadtam szolgálatomba. Na, de kinek nincsenek ellenségei? Borítsunk Fátylat a múltra, Redford. Nos, ahhoz azonban ismerem

egy ideje, hogy előléptessem. Jól hallotta. Sokat segített nekem a verseny előkészületeiben. Ezért megkapja a lehetőséget: részt vehet benne. Továbbmegyek. Ha megnyeri az első díjat, természetesen a magáé az egymillió dolláros jutalom. De… – És itt elhallgatďtt. Redford lassan felemelkedett. Ha állt volna, leülni kényszerítik a hallottak. Zsebre vágta két kezét, és várakozóan tekintett alkalmazójára. – Van egy feltételein – folytatta Mrs. Postor. – Az imént látott lánnyal kapcsolatban. Redford felnyögött. Az öreg hölgy leintette. – Én most elrepülök az első géppel, mert frissen támadt zseniális ötleteimet kell nyélbe ütnöm. Egyedül megyek, majd az ügynökségen szerzek másik testőrt. Maga itt marad. Az lesz a dolga, hogy megismerkedjen a lánnyal. – Nem. Nagyon hálásan köszönöm, de nem. – Kuss, Redford – nyájaskodott az öreg hölgy. – Ne feledje, hogy kihúztam a pácból. Nélkülem ugyebár régen kibelezték volna. Tehát megismerkedik a lánnyal. Hivatkozhat rám, mondja bátran, hogy a titkárom. – E szavaknál az öreg hölgy előhúzott az éjjeliszekrény fiókjából néhány fotót. Pár percig a barnuló képeket nézegette, aztán a kicsiny szobát pásztázta a tekintete. Összeborzongott. – Micsoda tetűfészek. jó, hogy a recepció nincs a szobában. De mégsem bánom, hogy idejöttem. Érdemes volt. Nézze meg ezt a fotót. Redford megnézte. Fiatal lányt látott a régi felvételen, kinek hullámos, dús haja szétterült a vállán, ívelt szemöldöke alól dermesztő szempár figyelte a lencsét, orra hetyke hatást keltett, cakkos-telt ajkai nappalok és éjszakák együttes ígéretével kecsegtettek. Kerek álla vékony nyakban és gömbölyű vállakban folytatódottá majd néhány ruhafodorral véget ért a felvétel. – Ki ez? – tudakolta Redford. – Nem ismerős? – kérdezett vissza Mrs. Postor ravaszul. – Nem ismerős, de ön lehet fiatal korában. Így hát nem kérem, hogy hozzon össze a lánnyal. Tudja, mit? Ne hozzon össze semmiféle lánnyal. Ilyesmiben mindig is önellátó voltam. – Nos, össze fog jönni vele. A kép engem ábrázol a múltban, de az a lány, akihez küldöm: most ilyen. Valami ranchon lakik. Derítse ki, hol. Ismerkedjen meg vele. Öltöztesse fel rendesen, és vegye rá, hogy kibontsa a haját. Redford visszaült a fotelba. A nyomaték kedvéért az asztalra fektette vékony hasított bőr csizmába bújtatott lábait. – Erre nem kényszeríthet. – Még többre is rábírhatnám. Vegye rá a lányt, hogy induljon a versenyen. Nem lesz könnyű, mert úgy gondolom, nincs pénze a nevezésre. Nyilván nem fogja megemészteni, ha ezt átvállalom. Erről egyelőre ne is beszéljen vele. Egyszerűen csak csináljon neki kedvet a versenyhez. Maga kivételes fickó, célba Fog érni. Apropó. Nem nyúlhat hozzá. Nem, és nem. Egyetlen ujjal sem. Redford bólintott. – Ujjbeggyel sem. Ez az egyetlen, amit készséggel teljesítek

a Felsoroltakból. – Folytatom. Lovakat bérel avagy vásárol. Megtanítja a lányt lovagolni. Mire visszajövök, álljanak készen a versenyre. – Mi a fene ez a többes szám? – Redfordom, maga gyengeelméjű. Maga és a lány a többes szám. Mindketten indulnak. Bármelyikük elnyerheti a pénzt. Nem vonzza magát az egymillió dollár? Ördögien lovagol. Van esélye. Nos, ha most nemet mond nekem, szemrebbenés nélkül világgá kürtölöm, hogy azok a bizonyos üldözők hol találhatják meg. Ha a nevét megváltoztatta is, a feje eltéveszthetetlen, nemde!? Undorító a módszerem, belátom. Máris úgy veszem, hogy hatást értem el vele. Tehát. Én most repülőre szállok. Maga munkához lát. Legkésőbb holnap adjon fel egy felvételt a lányról, szükségem lesz rá. Gyönyörű legyen a képen. – Nem tudok csodákat tenni. – Majd ha csodát lát, hinni kezd benne. Indulhat, foglaltasson helyet a legközelebbi chicagói járatra. Redford kelletlenül hagyta el a szobát. Amíg az öreg hölgy ügyeit intézte, harmincháromszor megfogadta magában, hogy soha többé. Ebben az életben nem áll még egyszer nőnemű személy szolgálatába. A nők egytől-egyig őrültek, még a kivételek is. A mopedes teremtmény meg az öreg hölgy még versengenek is egymással. Egymillió dollár? Egymillió dollár komoly pénznek tűnik ebben a pillanatban. De vajon ér-e annyit, hogy dagadt törpéket pátyolgasson érte? Lovagolni tanítsa Telezsákot?! Azt látva, mit művelt egy élettelen hintaszékkel, hátborzongató víziók sejtetik, mit fog tenni egy eleven lóval. Michel Redford indián származásúnak vallotta magát. Ha külseje láttán ezt vonakodtak elhinni neki, igaza menten bebizonyosodott, amint egy pohár italt juttatott a gyomrába. Valahol hallotta, hogy az indiánok szervezetéből hiányzik egyfajta – az alkohol lebontásában jeleskedő – enzim, ezért nem bírják az italt. Ami azt illeti, Redford csakugyan nem bírta. Az első korty után eszméletvesztéses állapotba került. Így hát kerülte a tüzes vizet. Ha a mese igaz, apja dakota indián volt. Anyja francia származású utcanő. Mindketten hamar elhaláloztak, de talán csak elnyelte őket a nagyvilág. Az árva Redford ifjúsága java részét állami intézményben töltötte. Később önkéntesként szolgált a hadseregben, majd testőr lett. Látható, hogy pályaválasztásait nem a kényelemszeretet jellemezte. Ebből következően gyakorta bajba került. Úgy vélte, ha tétlenül ülne, a haj akkor is Frontálisan ütközne vele. Legutóbb annyira belekeveredett, hogy a mesés egymillió dollár csak az egyik vonzereje volt az öreg hölgy ajánlatának. De erre nem szívesen gondolt. így hát a szárazdajka szerepében találta magát. A tükör elé lépett, látni óhajtván, változtatott-e küllemén az új helyzet. Magas, széles vállú férfit pillantott meg. A hosszú nyakon komor fej ült. Előreugró állával olybá festett, mint egy

melankólikus hangulatú gúnár, jóllehet hangja nem hatott gágogónak. Tekintélyt parancsoló, mély hang származott gégéjéből. Valójában ez alapkövetelmény egy férfiember esetében, de az ő kontrabasszusa túltett minden előíráson. Mivel ez a mélységes hang zavarta, hosszas gyakorlással pokoli hajlékonyságúvá tette, csakis azért, hogy hangulatai, érzelmei megfelelő árnyalására képes legyen. Sűrű szálú fekete haját örökölhette a legendában szereplő dakota apától, de bozontos szemöldöke alatt ülő acélkék szemeit már aligha. Viszont a nagy, egyenes orr, amelynek évekkel ezelőtt oly hiába könyörgött, hogy hagyja abba a növekedést, nyilván nem anyai örökség. Hát a vékony felső- és a duzzadt alsó ajakért kit vonhatott volna kérdőre? Tágult pórusú arcbőrét pedig mi mással kendőzhette volna, mint kéklő borostával. Ezt a gyomot előszeretettel növesztette, izgága és ingerlékeny egyedek szerint kizárólag azzal a célzattal, hogy legyen mit sercegtetnie a halálos csendben. Ezt láthatta a tükörben Michel Redford. Meg kellett állapítania, hogy a nörszökre jellemző valamennyi bájos vonást nélkülözi. De egymillió dollárért?! Kissé még dohogott, amikor ügyei intézéséhez látott. Legvégül beszerzett egy polaroid Felvételeket készítő fényképezőgépet. Igenis, lefényképezi a lányt, s a fotót képtávírón Chicagóba küldi. Hadd sírdogáljon az öreg hölgy, ha meglátja a küldeményt.

4. A ranch Athéna rövid köntörfalazás után előadta, miként horzsolódott le az orra, mocskolódott el a ruhája. Az elbeszélés végeztével az öreg Dobos kifordult a házból, hogy megtekintse a hányatott sorsú moped maradványait. Fejcsóválva tért vissza a halottszemléből Némiképp megnyugtatta két lányának látványa, akik mégiscsak normálisabbak voltak, mint Athéna. A ház ura letelepedett az asztalhoz és főúri mozdulattal engedélyezte asszonyának a vacsora felszolgálását. Az észbontóan illatozó gulyásleves majdnem megérkezett az éhes család elé. Mindössze három lépés hiányzott ahhoz, hogy belevessék magukat a kalóriaorgiába, amikor Mrs. Dobos elbotlott hitvesének félrehányt cipőjében. A levesestál a magasba emelkedett, a ház asszonya aláhanyatlott. Valamivel később a gulyás is ereszkedni kezdett. Az öreg dobos nehéz sóhajjal felemelkedett az asztal mellől. Nyakon kapta hű butéliáját és vitte, gondolván, hogy amíg a nők eltakarítják a romokat, magához vesz némi vigaszt. Nem bosszankodott túlsággal. A tűzhely sarkán ott álldogált a tízliteres lábaska, csordultig töltött káposztával. A ház ura elnyújtózott a hűvös szobában, lerúgta papucsát és az ajkára vonta a butéliát. Meghitt neszeket hallott a konyha felől: női takarítottak. Két lánya, Tatina és Christa mind több fejtörést okozott az atyának. Férjhez kellene adni őket, lehetőleg olyanformán, hogy eme ügylett által a földje is gyarapodjon.

Csakhogy errefelé, az hiszen Háta Mögött nemigen akadtak számításba jöhető férfiak. Ha belegondolt, férfiak se nagyon. Mindeme gondok hegyébe ott van Athéna, az unokahúga. Vele kapcsolatban szó sem lehet házassági tervek kovácsolásáról, ez régtől nyilvánvalónak látszott. Őt tehát ezúttal kihagyta terveiből. A városban jártában találkozott egy Falragasszal, amely a MESEMARATON elnevezésű lovasversenyt hirdette, mégpedig egymilliós fődíjjal. Tatina és Christa kitűnő lovas. Miért ne? Megpróbálhatnák. Holnap utánanéz. Bármelyik lány hozza el a díjat, mindegy. Fő az egymillió. Robaj hallatszott a konyha felől. Dobos dúltan felpattant: – Töltött káposzta sem lesz? – bömbölte. Megnyugtatták, hogy ezúttal nem a vacsorának esett bántódása. újból körülülték az asztalt. Dobos teleszedte a tányérját, elábrándozott kissé a fergeteges ízeken, aztán sóhajtva megjegyezte: – Athéna állásának befellegzett. A mopednek úgyszintén. De talán mégis sikerül megjavítani. – Korholó tekintetét imádott, e pillanatban leplezetlenül vihogó lányaira emelte. – Csend legyen! Athéna, a jövő hónaptól lesz munkád. Felszabadul egy pincérnői állás az étteremben. De nem elaludni felszolgálás közben! Továbbá a spanyol ajkú lakosságot nem lenne okos magyar nyelvű szavalatokkal szórakoztatni. Christa szigorúan tódította. – Nem a nyájas vendég nyakába borítani a csilimártást, és nem meginni előle a tequilát. Nem elbotlani a saját lábadban és nem belebotorkálni a levesfőző üstbe. – Beleesni a tulajdonosba. Gazdag szivar – ajánlotta Tatina. – Apropó – Dobos a nyolcadik töltelékgombócot csipegette. – Tatina. Christa! Valami vén szárcsa lovasversenyt szervez. Ő is indulni akar, amint hallom. Ebből az következik, hogy máris száz százalékos esélyetek van a győzelemre. A tét egymillió dolcsi. Holnaptól kizárólag lóháton fogtok közlekedni. Gyakoroljatok. Athéna felpillantott a tányérja mellé támasztott verseskötet mellől – Nem szívesen ábrándítom ki Ottó bácsit, de én is olvastam a versenyfelhívást. Dobos felmordult. – Van olyan betű, amit te nem olvasol el? És ezzel még dicsekszel is? Tudod, mikor olvastam utoljára? Két éve, a táblát a szemorvosnál. Athéna zavartalanul folytatta: – Nehéz terep várható. A nevezési díj horribilis. Drága mulatság a Mesemaraton. Nem nevezném tömegsportnak. Dobos a tányérjára szedte a tizenharmadik tölteléket. Kezdett jóllakni, tehát szigorán is enyhített, akár a nadrágszíján. – Bízd ide. Holnap utánanézek. Ha akarsz, nevezhetsz te is. Elvégre van némi pénzed az apai örökségből. Athéna lapozott a könyvben. – Abból a pénzből a zuhatag melletti földet szeretném megvenni. – Megőrültél! – horkant fel a nagybácsi. – Az emberek mesélik, milyen kísérteties dolgok történnek arrafelé, a romháznál. Ott maga az ördög tanyázik. Már az előző lakók is vagy tizenöt éve eltűntek. És mit kezdenél a földdel?

– Mogyorót termesztenék. – Mogyorót. Verd ki a fejedből. Azt a földet senki nem meri megvenni, s nem zsugoriságból. Nekem akkor sem kéne, ha ingyen adnák. Lidérces hely. – Nem vagy zsugori? – hökkent meg Christa. – A múltkor hallottam, amikor a sánta Sanders azt mondta, hogy Otto Dobos fukarságában még a székletét is a fogához veri. – Nem ezt a kifejezést használta – jegyezte meg Tatina. – Drágáim – sóhajtott az anyjuk. Dobos beleszúrta a villáját a tizenhetedik töltelékbe. A gombóccal Athéna felé bökött. – Én még emlékszem, akkor kezdődött veled a baj, amikor megtanultál olvasni. Apád, anyád órákat rimánkodott, hogy szíveskedjél egy-egy betűt kiböngészni. Te nem. Aztán valahogy mégis kezdtél belejönni; dereng egy iszonyatos pofon az emlékezetemben. És úgy nekilendültél, hogy azóta sem tudtad abbahagyni az olvasást. Jobb, ha én mondom meg: az élet nem költészet, de nem ám. Földet venni? Gazdálkodni? Egyedül? Okosabb lenne, ha anyád után mennél a napsütötte Kaliforniába. Ott még lehet álmodozni. – Anyám elment, mert unatkozott itt. Nem talált a szelleméhez illő társaságot. Nem volt kivel a görög történelemről beszélgetnie. Engem viszont taszít a nagyváros. Jobban kedvelem a csendet, az egyedüllétet. Megveszem a földet, megélek belőle. Lehet, hogy évekbe telik, amíg rendbe hozatom a házat. Megpróbálom. Dobos legyintett. Míg asszonya leszedte az asztalt, töltögetett magának a cukornádpálinkából. Hamarosan rózsás színekben sejlett fel előtte két lánya jövője. Ha a versenyt mégsem nyerik meg, akkor is szerezhetnek ismeretségeket. Egy ilyen maratonon férfiak is indulnak, nyilván. Talán akad köztük megfelelő. Ha már férfiak, a nyugovóra térő lányoknak is akadt merengenivalójuk. A tizennyolc éves Christa naponta beleszeretett valakibe, ami a választékot tekintve nem kis teljesítmény volt a részéről. Ezúttal apja egyik marhahajcsára után epekedett. Ha az elkövetkező napokban lovagolnia kell, akkor arrafelé fog tévedni, amerre a cowboyba belebotolhat. Tatina és Athéna együtt járt a főiskolára. Ott is akadtak férfiak. A nádszál karcsú, szőke Tatina gondolataiban gyakran felsejlett egyik évfolyamtársa alakja. A kapcsolat akkor is, most is éteri volt. Athéna bölcsen hallgatott saját emlékképeiről. Ha rájuk gondolt, hideg futkosott a hátán. De újra és újra erre gondolt, hogy a jóleső borzongás állandósuljon. Hallgatott a poste restante levelekről, melyek egy szenvedélyes férfi szerelmi fohászait közvetítették. Sejtelme sem volt róla, mennyire nem hallgat erről a postahivatal egyetlen hivatalnoka, aki sosem volt rest leveleit felbontani és áttanulmányozni. E beavatkozások után mindannyiszor visszaragasztotta a korábban gőz fölött felnyitott borítékot. Ám a szájára nem kent semminő ragasztót. Így a helyi kocsmában buja történetek keltek szárnyra a

szenvedélyt gyújtogató démonról, aki nem volt más, mint Athéna Dobos. Ezek a történetek egyelőre nem terjedték túl a kisváros határain, minthogy azonban a hírek soha nem hazudtolják meg járványos természetüket, már csak idő kérdése volt, hogy a ranchig hömpölyögjenek. Késlekedésüket kizárólag az okozta, hogy maga a postamester is alig hitte a levelekből áradó eksztázist. Hiszen ismerte a könyvtároslányt.

5. Az ördög tanyája Michel Redford korán kelt. Ez még talán nem dúlta volna fel, de a szállodában ő volt az egyetlen, aki elhagyta az ágyát. A személyzet tagjai ekkor gördültek át a másik oldalukra. Redford tehát nem kapott reggelit, s ez a tény tüstént Feltornázta vérnyomását. Nem tehetett egyebet, kénytelen volt elkurjantani magát a hallnak nevezett előtérben: – Személyzet! Sonkás tojást kérek! Redford hangfekvése országos szinten is egyedülálló, ebben a porfészekben, az Isten Háta Mögött egyenesen csodát tett. Összeragadt szemű, hálóinges Férfiak özönlöttek elő, egyikük hozta az alvómaciját. Jöttek a szomszédos épületekből is, többen fegyvert szorongattak, és Redford elhitte nekik: amilyen kábultak, még lőni fognak. Békítőleg lehalkította hangját és előadta szerény óhaját: – Reggelizni szeretnék. Jó ideig eltartott, míg tisztázódott, hogy semmi baj, el lehet tenni a fegyvereket. A vész múltával az álomittas helybéliek még mindig nem tértek magukhoz tökéletesen, ezért Redford sietve hozzálátott a munkájához. Alaposan kikérdezne őket a mopedes lányról. Többen szemtanúi voltak az előző napi hintaszékes eseménynek, de egyébként sem ütközött nehézségekbe Telezsák kilétének felderítése. Mint megviláglott, a lényt Athéna Dohosnak hívják, szülei Európából vándoroltak be. Apja fivére már régebben itt élt, a két testvér marhatenyésztéssel és Földműveléssel foglalkozott. A lány itt született. Normális csecsemő volt, a bajok később kezdődtek, nagyjából akkor, amikor megtanult olvasni. Ami azt illeti, vélekedett az egyik regélő, ez a tudomány másoknak is megártott már az életben. Miután ily módon propagandát csinált az országban amúgy is jelentős mértékű (fél)analfabétizmusnak, enyhültebb hangon folytatta megemlékezését. Rátért a könyvtárosi állásra. Szerinte Athéna a munkahelyén csak olvasott és pókhálókat sepregetett. Valaki megkockáztatta, hogy korábban nyilván maga szövögette azokat. Rövidesen az is szóba került, hogy Athéna hátborzongató külleme ellenére valaminő varázserővel rendelkezik. Valaki kitartóan levelekkel bombázza a távolból, s ezek az írásművek kimerítik a pornográfia kritériumát.

Ez az információ meglepte ugyan Redfordot, de nem szólt. Meggyőződése szerint a mopedes lény legfeljebb egy hintaszékben (ezt a saját szemével látta), vagy egy marabuban ébreszthet szexuális gondolatokat. Valószínűleg ez utóbbival áll zaklatott levélváltásban. Közben a reggelije is elkészült, és a helybéliek is magukhoz tértek, ami azt jelentette, hogy további információkat csakis egy-két pohár ital vagy készpénz ellenében szolgáltatnak. Redford azonban úgy vélte, máris eleget tud a teremtményről, így hát nem herdálta munkáltatója vagyonát. Éhe csillapultával beült a terepjáró kormánya mögé. és átkozódva útnak indult. Háborgásainak tárgya a napsütés, a por, a rossz út, bármi lehetett volna, ha csendesen el nem ismeri magában, hogy mindez elhanyagolható lenne, a Feladat szegi a kedvét: Telezsák személyesen. A ranchra érkezve elhagyta dzsipjét, és a ház felé settenkedett. Így jutott el a lovak karámjáig, s mindjárt meglátta a három lányt. Egyik sem volt mindennapi jelenség. Ott volt Telezsák, tenger zsebében a teljes családi könyvtárral. Szokás szerint meglehetősen ormótlan benyomást keltett. Lehet, hogy tenger fáradságába kerül, míg ezt előidézi, de láthatóan nem sajnálta rá az idejét. A hatást bizonyára rendszeresen ellenőrzi a tükör előtt. A másik lány alaposan megnőtt, nyilván szuperpempővel táplálták. Kigömbölyödött tőle, s amint a szűk póló és nadrág mutatta, éppen a megfelelő helyeken. Redford kötelességszerű vizsgálódás után vonzónak találta a lányt, s kellő tisztelettel Csupa Popsinak keresztelte. Figyelmen kívül hagyta, hogy társnői Christának szólítják. A harmadik lánynak talán csak száraz kenyér hullott le hébe-hóba. Kistermetű és vékony volt. Féloldalasan fésült, fényes szőke haja gyakorta hullott az arcába. Abba az arcba; melyet Redford a tisztes távolból is figyelemreméltónak talált. Egyelőre a Szép Éhező névvel ajándékozta meg. A három lány három különféle lovat közelített meg. Valami rejtélyes okból Telezsák és Szép Éhező a legdrabálisabb termetű négylábúakat választotta, míg Csupa Popsi egy mokány kicsit. Ez már régebben is szokásuk lehetett, ugyanis a lovaknak a szemük sem rebbent. Athéna felkantározta a lovát, majd a vállára vonta a fejét és a fülébe sugdosott valamit. Redford nem hatódott meg a mélynek tetsző lelki kapcsolat láttán. Mióta megpillantotta a lány feszes koszorúba tekert haját a karfiolmódra dudoradó tereptarka zsák fölött, kristálytisztán eltökélte, hogy az öreg hölgy utasításainak fittyet hányva mindörökre templom egere marad. Érdekesnek látszott, amit Szép Éhező művelt óriási lovával. Megpróbálta felnyergelni a paripát. Az állat magas volt, a lány alacsony. A nagyvárosi léptékben gondolkozó Férfit a küzdelem látványa arra emlékeztette, mintha Szép Éhező a harmadik emeleti erkély virágait próbálta volna megöntözni – a járdáról. Végül sikerült.

A két szőke viszonylag Frissen nyeregbe pattant. Már csak Athénára vártak. Redfordnak látnia kellett, amint Telezsák nekirugaszkodott, hogy a lova hátára pattanjon. Híven lemásolta a hintaszék viselkedését. Nekilendült – aztán átrepült a békésen álldogáló állat autósztráda szélességű háta fölött, majd az ellenoldalon a fenekére huppant. Nem csüggedt, elölről kezdte, ezúttal abból az irányból. Gyönyörű ugrások voltak, Redford irigyelte őket. Szinte helyből! Nőimitátor (a testőr roppant büszke volt az új névszüleményre) a hatodik ugrással próbálkozott. A két szőke lány a hasát Fogta a nevetéstől. Nőimitátor lova nem volt ilyen vidor hangulatban. Úgy döntött, mára eleget állott ki, így hát leheveredett a földre. Gazdája végre rátelepedhetett a hátára. A herélt keservesen, vértanúi képpel feltápászkodott, majd hirtelen a levegőbe csapta a Farát. Lefeszített fején keresztül lovasa hasmánt a porba siklott. Redford előkészítette tíz ujját, melyekkel arcbőre kaparászásához óhajtott hozzáfogni, amikor látta, hogy Nőimitátor felnevet, talpra szökik, megragadja a szárat és a ló hátára pattan. Aztán szálegyenes derékkal a palánk felé irányította az almásderest. Zökkenés nélkül lendült át a korlát fölött. Ló és lovasa eltűnt a horizonton. Redfordnak rohannia kellett. Ha valahol a kontinensen utolérné a lányt, végére járhat az öreg hölgy utasításainak. Rohant vele a dzsip. Köpködte a port, szidta a perzselő napot. A terep lassan emelkedett, egyre több Fa állt a száguldó kocsi útjába. Aztán erdőkordon következett. Redford kiszállt a kocsiból. Vízesés robaját hallotta a fák mögül. Gyalog bandukolt tovább. A sűrű rekettyésben felvert néhány vérszopót, s ezek álmosan, de kötelességtudóan összemarták, mielőtt visszatértek levélpárnáikra. A természet cseppet sem fukarkodott, mesébe illő tájat alkotott Redford köré, ő mégis utálta ezt a helyet. Nem hatották meg a zöldellő dombok, melyek ezen a tájon hegyeknek hatottak. Két dombtetőről egy-egy forrás igyekezett lefelé, majd egy sziklafalon egyesülve közös lendülettel zúdultak alá. Ezt a tevékenységet hosszabb ideje folytatták, ezért a szikla lábánál jókora katlant vájtak maguknak. Eme tó partján vetkőzött a lány. A művelet nem tartott sokáig. Kibújt karfiollá formázott overálljából, tenyérnyi bugyijából és kibontotta a haját. Redford néhány percre megfeledkezett a nyakába akasztott fényképezőgépről. Szájtátva bámult. A lárváját levedlett lény tökéletesen emberszabásúnak látszott, mi több. Az igézet nem tartott sokáig. Megint csábítónak tűnt fel az egymillió fabatka. Redford előkapta hát a fényképezőgépet, s mert elképzelte Mrs. Postor várható arckifejezését, tömegesen gyártotta a felvételeket a vízesés alatt álló lányról. Nem maradt ki a keskeny arc, a széttartó-hegyes, már-már pimasz állású mellek, a feszes bőrű has, a karcsú derék és az ágyék sötét háromszöge. Izmos combok, kisportolt lábszárak következtek. Készült néhány felvétel hátulnézetben is. Ezen a tájon is akadt téma, gazdagon, a csigolyák szépívű árkától a körtefenékig. Mire a dakota-francia alaposabban belemélyedt volna a

fényképeszkedésbe, a lány a katlan vizébe vetette magát. Redford nem búsult. A tisztás szélén lerakott könyvekhez settenkedett, s gondosan elrejtette valamennyit. A herélt a közelben legelészett, nem zavartatta magát az idegen jelenlététől. Dolgát végezvén a testőr a fűre telepedett, és várt. A lány hamarosan a partra lépett. Megpillantotta a Férfit, de semminő jelenettel nem reagált ittlétére. Lassan felöltözött, vizes bőrére húzta az overállját, majd félrehajtotta a fejét és a haját csavargatta. – Helló – próbálkozott Redford. A lány a fűbe hasalt. Szeme elé ernyőzött kézzel nézett az idegenre. – Mi van? Redford számtalan frappáns feleletet jó előre kigondolt. De a várható kérdések más természetűek voltak. Erre nem készült. Sarkára ereszkedett a lánnyal szemközt és megjegyezte: – Csak egy közönséges leskelődő vagyok. Vagyis szatír? – kérdezte a lány, mintha ragaszkodna a pontossághoz. De ezzel el is veszítetté érdeklődését az idegen iránt. Egyre izgatottabb pillantásokkal vetett a fűre, könyvei hűlt helyére. Arcszíne lassan pirosba váltott. – Hé bámészkodó, maga tette el a … – Én – bólintott Redford szerényen. Leszakított egy fűszálat és rágcsálni kezdte. – Az a helyzet, hogy nem önszántamból vagyok itt. Hella Postor küldött. Fotókat kell készítenem magáról. Az öreg hölgy fájlalja, hogy nem jöhetett személyesen. – Adja vissza a könyveimet. – Tüstént. Befejezem: Hella Postor azt szeretné, ha nem keresne munkát, mert jobb ajánlata van a maga számára, mint … – A könyveimet. – Talán hallott a lovasmaratonról. A fődíj egymillió fabatka. Ahogy elnézegettem magát, simán megnyerheti. Hella Postor érthető módon annyira megkedvelte, hogy… Redford kapott egy pofont. Nem tenyérrel, hanem annak élével. A különbséget rövidesen lemérhette, mintegy másfél méterrel távolabb, egy tüskés levelű, sárga virágokkal pompázó növény vendégszeretetét élvezve. Amint e megrázkódtatás után valamivel jobban érezte magát, felkelt, hogy a könyvekért siessen. Emlékezete szerint látott köztük egy növényhatározót. Szívesen belekukkantott volna, mert a karja égett és viszketett, pontosan azokon a pontokon, amelyeken érintkezésbe került a sárga virágú növénnyel. Mielőtt még a kellemetlen tünetek enyhültek volna, karja dagadni kezdett. Athéna tüstént lehiggadt, mihelyst visszakapta a könyvtárát. Odavetette a férfinak: – Menjen be a vízbe, attól majd rendbe jön. Redford engedelmeskedett. Nyakig merült a katlan jéghideg vízébe. Míg ott didergett, megesküdött, hogy akár megmarad a karja, akár leesik vagy kipukkan, mint egy léggömb, ő perceken belül a dzsipbe veti magát és búcsút int az egymilliónak. Csakhamar valóban enyhültek a fájdalmai. Kimászott a partra,

felöltözött, majd mutatóujját vádlón a lányra szegezte: – Mi a bánatért cipel magával kétszáz könyvet, amikor úgyis tudja fejből az egészet!? Athéna olvasott. Halkan mormolva, idegen nyelven, látható átszellemültséggel. Redford még néhány percig próbálkozott, s mert mindhiába, végül beletépett a hajába. – Kezdetben azt hittem, maga holdkóros. De maga nemcsak hold- hanem napkóros, maga… – Ki az a Hella Postor? – nézett fel a lány. Redford elnémult, mintha letaglózták volna. Száradó, egyre lazábbá és hullámosabbá váló hajával Athéna csakugyan szakasztott mása volt a barnult fotón látott Fiatal Hellának. Csakhogy ez utóbbinak értelem fénylett a tekintetében. A testőr legyintve felállt, és elviharzott. Szégyenteljes menekülése végén beült a dzsipbe. A felforrósodott ülésen megint elbizonytalanodott. Víz csepegett a hajából, egy-egy csepp végiggördült az orrán. A körülötte strázsáló fákra emelte elgyötört tekintetét. Nem értette, mit akar Hella Postor. Miért szorgalmazza, hogy Telezsák induljon a versenyen? Mi rejlik e mögött? Ekkor rotorzúgás hallatszott a magasból. Helikopter húzott el a fák fölött, meglepően alacsonyan. A rotorzaj lassan halkult, majd váratlanul teljesen elhalt. Mintha a gép leszállt volna a közelben. Redford nem látta a fáktól, de valaminő előérzet azt sugallta: nem árt, ha ő sem látszik. Kíváncsisága győzött. Kilépett a kocsiból, és előrevetette magát a bokrok közvitt. Rövidesen megpillantotta a helikoptert egy tisztás közepén, nem túl távol a vízeséstől. Ládákat cipelő férfiak sürgölődtek a gép és a tőle néhány lépésnyire álló romház között. A megroggyant épületet csaknem elfedte a gaz, de az idegenek ismertek egy átjárót ebben a szövevényben. Átbújtak rajta, majd alig egy perc múlva terhüktől megszabadulva tértek vissza a tisztásra. A különös rakodás nem tartott sokáig. Amikor végeztek, cigarettára gyújtottak, leszárították homlokukról a verítéket. Az egyik férfi elsétált a dombtetőig, s onnan a zuhatag felé pillantott. Nyilván észrevette a parton heverésző lányt, mert izgatottan intett a társainak, aztán futólépésben sietett a géphez. Mire odaért, a többiek elhelyezkedtek helyükön. A helikopter a magasba emelkedett. Amikor a gép eltűnt, mintha az ég nyelte volna el, a kíváncsi testőr előjött rejtekéből, és a házhoz lépkedett. Átbújt a gyomok szövevényén, és átkutatta a homályfia vesző helyiséget. Megszámlálta a ládákat. Néhányat közelebbről is megvizsgált. Végül megsaccolta, hogy elhelyezhetné-e őket a dzsipben. Bizakodott. Rövidesen a romház előtt fékezett a kocsival. A nyomokból ítélve ez máskor is hasonlóképpen történhetett: a helikopter távozása után hamarosan autók érkeznek

és felpakolnak. Redford megelőzte ezeket, s ily módon meglehetősen durván beletenyerelt egy jól bejáratott koreográfiába. Csakhogy a következményekkel nem számolt (ilyesmire volt már példa az életében), s mint rendesen, ezúttal is hallgatott hirtelen felvillanó ötletére. Tudta, hogy lopásnak nevezik, amit művel. Tudta, de a ládákat egyenként beletuszkolta a csomagtartóba, a hátsó ülésre. Jutott néhány előre is. Patyolatfehér lelkiismerettel ült vissza a volánhoz. Miért lett volna ideges? Meggyőződése volt, hogy nincs a világon olyan kábítószercsempész banda, amelyik ilyen esetben a rendőrségre sietne. Igaza volt. A bandák ilyen esetekben egyéb módszerekhez folyamodnak. Tudhatta volna.

6. Átváltozás Athéna nem látta a dombtetőn felbukkanó, majd páni sietséggel távozó férfit, mert az oroszlánhajú tündérrel akadt dolga a Nagy László-kötetben. A rotorzúgást meghallotta, de nem törődött vele. A versek teljesen lebilincselték, mintegy megfosztották a való világ érzékelésétől. Amikor gyönyörűséggel eltelve behajtotta a könyvet, a hátára fordult a fűben és eltöprengett Hella Postor kilétén. Nyilván a bogaras öreg hölgy a könyvtárból. A gúnárnyakú leskelődő mintha álláslehetőségről beszélt volna. Kár, hogy nem hallgatta végig. Ezt a földet meg kell venni, s a rombadőlt házat újjáépíteni… Pénzkérdés. Márpedig az öreg hölgy ajánlata nyilván vonzóbb a nagybácsi által említett lehetőségnél. Athéna döntött. Természetét meghazudtoló módon felpattant, összekapkodta könyveit és füttyentett Cassynek. Ellovagolt a romos épületig, de valami visszatartotta attól, hogy belépjen. Mintha nemrég járt volna erre valaki. Igaz lehet a mendemonda a szellemekről? Gumiabroncsok nyomait vette észre. A leroskadt fű kínkeservvel iparkodott, hogy lábra álljon. Néhány bokor levelei úgy festettek, akárha vihar tépázta volna őket. Athéna megkönnyebbült. Frászt ördögök és egyéb szellemek. A helikopter! A következő pillanatban elszorult a szíve. Lehet, hogy valaki más megelőzi őt? Sietnie kell: akarja ezt a földet, a zuhatagot, a szépséget. Ha valamit a fejébe vett, ritkán lehetett megállítani. A házat elszántan a fejébe vette. Cassy elszáguldott vele a ranchig. Csupán Christa volt otthon, s éppen a csélcsap cowboy miatt búsongott. Hagyta, hogy Athéna a karjánál fogva a szobába rángassa. Aztán töprengve bámulta a kezébe nyomott ollót. – Vágd le a hajamat! – rendelkezett Athéna. Christa továbbra is az ollót vizsgálgatta. Mintha kezdte volna felismerni, mit tart a kezében. – Zárdába vonulsz? – kérdezte búsan. Az igazat megvallva ő is hasonlót

forgatott a fejében. – A fenét. Gyönyörű akarok lenni. Csinálj valami menő frizurát. Tárgyalni rohanok. – Te sosem akartál gyönyörű leríni – csodálkozott Christa. Letette az ollót, fésűt keresgélt. – Mindig az volt a mániád, hogy ne legyél gyönyörű. De mit gyönyörű!? Egyenesen azt vetted a fejedbe, hogy ne lássanak nőnek. De mit nőnek!? Arra törekedtél, hogy észre se vegyenek, mintha nem léteznél. – Christa szomorú arca Felderült. – Pasas? – Nem pasas. Siess már. Be kell mennem a városba. Még ma megveszem a zuhatag melletti földet. Talán állást is szerzek. Sajnos, kénytelen vagyok kölcsönkérni valamelyik ruhádat. És elorozom Tatina egyik gálacipőjét. Christa csaknem elsírta magát, amikor az első derékig érő hajtincset lemetszette. A folytatás már egyszerűbben ment. Lassan átszellemült a hajszobrászattól, Athéna sem zavarta meg. Végül elkészült a vállig érő, szélfútta hajviselet. Hökkenten szemlélte művét. – Te Athéna! – sóhajtotta. – Mit tesz a frizura? Látszol! Unokanővére csupán egy futó pillantást vetett a tükörbe, s máris öltözött. Kiválasztott egy tarka pamutblúzt, hozzá könnyű vászonnadrágot. Ez utóbbi kissé hosszúnak bizonyult, ezért a szárát néhányszor visszahajtotta, s mivel derékban is bő volt, övvel fogta össze. Belelépett Tatina tűsarkú szandáljába, de pár botladozó lépés után úgy döntött, hogy a cipő ráér. Levette és a blúz alá rejtette. Ezután Cassy hátára pattant, és a városkába vágtatott. Az Isten Háta Mögött sokat megért, edzett idegzetű emberek éltek. Mindennapos küzdelmet folytattak a tűző nappal, a termőföldek kártevőivel. Olykor ölre mentek egymással, majd megbékéltek. Az is megtörtént, hogy nem. Felnevelték fiaikat és leányaikat. Gyermekeik azonban az első adandó alkalommal elmenekültek valamelyik nagyvárosba. Az itt maradók egyre öregedtek, s nem lehetett tudni, mi lesz a városkával, ha egyszer meghalnak. Valószínűleg megüresedik, szellemek költöznek az elhagyott házakba, a templom leomlik, fű szövi be. Mintha már nem is lennének a térképen. Ezeknek a sokat megért embereknek a szemük sem rebbent, amikor Athéna Cassy hátán a főtérre érkezett. Mereven bámulták és nem ismerték fel. Mezítlábas fiatal nőt láttak, aki szőrén ülte meg a lovat. Vonzó arca körül vöröses fényű sötét haj lobogott, mélyen kivágott blúza hasítékából a várakozással ellentétben egy pár szandál tűhegyes sarkai villantak elő. Gazdagon ráncolt nadrágja ülő helyzetében rátapadt csípőjére és dermesztő formákat sejtetett. A lovas megállt a szálloda közelében, és a földre szökött. Elővette a blúzából és felhúzta a szandálját, majd betipegett az egyik épületbe. Bámész tekintetek követték útján, köztük Michel Redfordé. A testőr titokzatos kirándulása végeztével a lánnyal egy időben kanyarodott a poros pálmáktól övezett parkolóba. Ő volt az egyetlen, aki felismerte Athénát, bár

csak a lováról. Azonnal feltalálta magát, és elnyargalt egy újabb adag filmért. Athéna a föld eladásával megbízott ügyvéddel tárgyalt. A férfi döbbenten hallgatta vásárlási szándékát. Amikor végül felfogta, miről van szó, s hogy a szándék mennyire eltökélt, gyanút Fogott. Ez a nő talán mégsem olyan ártalmatlan, amilyennek eddig mutatta magát? Húzta-halasztotta a választ, kibúvókat keresett. Kísértetekről mesélt. Athéna azonnal nyélbe akarta ütni az üzletet. Nem engedte mellébeszélni a jogászt. A jólöltözött férfiú nem tudott magyarul. Beszélte a spanyol, a francia és az angolszász nyelv helyi változatait, de ezt az "e" hangzókkal zsúfolt, különös dallamú nyelvet sosem hallotta. Athéna elmondott két József Attila-verset, s éppen belefogott volna egy Nagy László-költeménybe, amikor a kellőképpen megrettentett úriember zavartan beadta a derekát, és megszövegezte a vételi szerződést. Athéna földtulajdonos lett. Vidáman távozott: Az ügyvéd nyomban rátapadt a telefonkészülékre. Valakit sürgetett a vonal végén, mondván, hogy a föld elkelt, a vásárló nem ette meg az ördögökről szóló dajkamesét és bizony veszélybe került a rejtekhely. El kellene szállítani onnan az árut, amíg nem késő. Athénának sejtelme sem volt róla, hogy rövidesen bosszúságokkal találja szemben magát. Azt pedig végképp nem gyanította, miféle gúnárnyakú mókamester áll a meggyújtott kanóc füstölgő végénél. A szállodába igyekezett, de ott felvilágosították, hogy Hella Postor nem tartózkodik a szobájában. Sem ő, sem testőre. Athéna halk sóhajjal elköszönt. Lova felé tartva rálépett egy rácsos csatornafedélre, mivel sosem hordott tűsarkú cipőt, s így nem tanulhatott meg körmön járni, éppen a hasonló balesetek kivédése végett. A hal cipellő sarka beszorult két rács közé. Athéna gondolataiba merülve tovább lépett, fél pár lábbelijét hátrahagyva. Néhány bicegő lépés után Feltűnt valami rendellenesség. Megfordult, s megpillantotta a hűtlen bal topánt. Sejtette, hogy Tatina őrjöngeni fog. Visszasántikált a csatornafedélhez, s bosszús sóhajjal lehajolt, hogy kiszabadítsa a lábbelit. De az nem jött. A csatornafedél jóval ígéretesebben mozgolódott a rángatásra. A cipő azonban nem moccant. Athéna óvatosan körülpillantott. Többen bámulták leplezetlen érdeklődéssel, de senki nem sietett a segítségére, s ezen nem is volt mit csodálkozni. Az itteni népek ilyenek, a helyi szokások az ő kedvéért sem fognak megváltozni. Egyszerűen rábízzák, hogy boldoguljon. Látott egy turista kinézetű embert is, ki eltakarta az arcát a fényképezőgépével. A magasra nyúlt pasas éppen őt fotózta. Helyi specialitás, az Isten Háta Mögött. Athéna enyhe ingerültséggel visszafordult a bűzös csatornafedélhez. Megragadta a cipő elejét. Meghúzta. A sarok vészterhesen recsegett. Megpróbálta

milliméterről milliméterre kicsalogatni, nyállal nedvesítve sikamlóssá tenni. A sarok egyszer s mindenkorra ragaszkodott szorult helyzetéhez. Athéna törte a Fejét. Közben rálépett a csatornarácsra. A jobb cipő sarka is becsusszant az egyik ármányos nyíláson. A lány elmorzsolt a fogai között egy tekervényes spanyol-magyar-angolszász összeállítású szitkot, majd nekiveselkedett, hogy felváltva ráncigálja a nyavalyás topánokat. Hiába fáradozott, a cipők nem tágítottak a rácsok közül. A háta mögött megindult a találgatás. Az emberek java része esküdött rá, hogy hiába az álöltözet, a paróka, azért csak az egykori könyvtároslányt látják. A fényképezőgép csattogott, s mintha a nyelvét öltögetné, egymás után lövellte magából a képeket. Athéna arcáról veríték cseppent a csatornafedélre. Dönteni kellett. Még egyszer nekiveselkedett. Ereje megfeszítésével és kilenc körme árán kiemelte a rácsot, s cipőstől a hóna alá csapta. Ezzel Cassyhez sietett, és a hátára lendült. Fél kézzel megragadta a szárat, s ügetésre ösztökélte a lovat. Szélsebesen távolodtak az átok városkától, a bámész népektől. Michel Redford néhány percig vigyorogva mustrálta a frissen készült fotókat. Végül úgy döntött, hogy nem adja postára őket, egyelőre legyen elég az öreg hölgynek a zuhatagnál készített sorozat. Ezzel a szériával megvárja, amíg munkaadója visszatér. Igen, a testőr ragaszkodott hozzá, hogy olvashasson Hella Postor vonásaiban a felvételek kiteregetésének perceiben. Kézenfekvő volt, hogy első lesz az áldozatok sorában. És lőn. A mélán vigyorgó gúnárnyakú pár lépés után meglepett nyekkenéssel térdig merült a nyitott csatornába. – Turista – vélte valaki, merőben feleslegesen. A vak is láthatta.

7. Életkép Otto Dobos reszketett a felindulástól. Családja még nem sejtette, mi történt vele. Azt mindenesetre tisztán látták, hogy távol kell maradniuk tőle, mert egetrengető sérelem érte a ház urát. Dobos tajtékot fújt és pihegett. Szőrbozontos kezét a szívére szorította, lábait előrenyújtotta a széken. Ha pap vetődik arrafelé, habozás nélkül feladja az utolsó kenetet. A gazda pontosan úgy festett, mintha a végsőket rúgná. Végül néhány deci a butéliából hozzásegítette, hogy szóhoz jusson végre. – Nem lesz lovasverseny – bömbölte. Túlharsogta az asztalt döngető öklét. – A vén szárcsa egy vagyont kér a nevezésért. Ti töritek szilánkosra a seggeteket. Saját lovatokon, saját nyergetekben. A vén szárcsa meg kaszálni akar ezért. Mert-mivel teljes ellátást ad. Meg szolgáltatást. Meg nemzeti parkokban vezet az útvonal, meg mittomén. Azt hiszi, én vagyok Ali baba, ő meg a negyven rabló. Sehová sem mentek. Maradtok. Az első kérő vihet benneteket.

Tatina sóhajtott. Christa sírva fakadt. A lovasversenyen igazi férfiak is lesznek. Meglelné közöttük a Férfit, akit keres. A Férfit, akiről álmodozik. A hullámos hajú, szőke, kék szemű, sasorrú, szenvedélyes ajkú férfit. Aki magas, valóságos izomkolosszus. Aki egy medveölő. Dobos újabb kupica pálinkát vett magához. Elropogtatott rá néhány gerezd fokhagymát, mert ügyelt a vérnyomására. Csendesebben tajtékzott tovább. – Mondtam nekik, hogy ne adjanak semmit. Visztek kaját, elháltok sátorban. Kinevettek. Egy pimasz fickó azt felelte, hogy nem földönfutóknak rendezik a maratoni. Földönfutó az a cafrangos fülű szerecsen öregapja, aki Tamás bátya fejében kurkászta a bogarakat? – Otto! – szólt korholón a felesége. – Ha találkozom azzal a Hella Postor nevű öregasszonnyal, keresztüllövöm! Áthajtom rajta a csordát. Rabló! Senki nem mondja meg neki, hogy forduljon fel? Hát majd én megmondom! Meg én! Majd én beolvasok neki! Az istenfáját! Dobos tikkadtan szusszantott. Újabb kupica szíverősítőhöz folyamodott, hogy olajozottan folytathassa dühöngését. A lélegzetvételnyi szünetben kopogás hallatszott. A család felpillantott. Magas, széles vállú, nem kimondottan jóképű férfi lépett be az ajtón. Christa megszemlélte a jövevényt, aztán fásultan felsóhajtott. Hát ez nem a medveölő. Athéna nem fogta fel a vendég kilétét, mert a Nagy László-kötetet szárítgatta, amelyre nagybátyja az imént borított rá egy pohárka pálinkát. A lány meg volt rendülve. – Ki maga? Mit akar? – Tudakolta a ház ura a látogatótól. – Michel Redfordnak hívnak. Hella Postor titkára vagyok. Azért jöttem… Nem mondhatta el küldetését. Ő ugyan egy dakota indiántól származott, viszont Dobos rokonságában akár Kinizsi Pál is előfordulhatott. A gúnárnyakú elsőként egy kenyérkosarat kapott a homloka közepébe. Ezt követte vendéglátója papucsa, amit még nem húzott fel, majd a csizmája, amit viszont már lerángatott a lábáról. Mivel átmenetileg elfogytak a gránátok, Dobos kikapta Athéna féltő ujjai közül a verseskötetet, és azt is a jövevényhez vágta. Meg kell adni, a gúnárnyakú tudott viselkedni. Rendületlenül, legfeljebb kissé csodálkozva állta a sarat, abban a hitben, hogy ebben a családian ez így járja. Nyilván reggeltől estig ordítanak, hajigálóznak, pofozkodnak. Csatornarácsokat szednek fel, könyvmolyok és tébolyultak. Dobos a gránátok végére járva gondolkodóba esett. Hella Postor titkára? Ha idejött, nyilván azért, hogy őt megkövesse. Tárgyalni fognak és megegyeznek. A lányok indulnak a versenyen. Megnyerik. Helyes. Erre inni kell! A gúnárnyakú már-már szívesen látott vendéggé lépett elő, amikor újabb atrocitás lette kezdetét. Athéna szeretett könyve után vetődött, amely a titkár homlokával kötött ismeretség után a földre zuhant és ott leporellóként szétterült.

A lány Felkapta a kincset, és rárivallt a dermedten álló gúnárnyakúra: – Maga analfabéta! – Bár a testőr jóval magasabb volt nála, ezt a csekélységet a levegőbe lendülve hidalta át, s mivel a könyvvel nagyobb tragédia már aligha eshetett, fejbe verte vele a gúnárnyakút. – Athéna! – korholta a lányt a nagybácsi. Ezután Dobos nyájasan felszólította Redfordot, hogy lépjen beljebb. Az invitált vonakodva élt a meghívással, bár a család többi tagja egyelőre passzívan viselkedett; ezeknél sosem lehet tudni, mely pillanatban borul el és tisztul fel az elméjük. Holmi európaiak. Amíg Redford szemmel tartotta a nőket, Dobos egy kupica pálinkát nyomott a kezébe, majd ellenállhatatlan szívélyességgel, ami szintén e rendkívüli nép sajátja, belediktálta az italt a vendégbe. A gúnárnyakú leeresztette a torkán a tüzes vizet, s mire feleszmélt, hogy mit tett, késő volt. Leültették. Ráfért. Dobos ravaszkás mosollyal magyarázkodott. – Nézze el a bizalmatlan fogadtatást. Megesik, hogy az embernek eljár a keze. Csak úgy, reflexesen. Redford legyintett. A pálinka dühöngött a szervezetében, feszegette az ereit, himbálta a gyomrát, elködösítette az elméjét. Ült bávatagon és a kövér, erős férfit nézte, aki zokniban járkált körülötte. – Ki vele – mondta időnként a gazda. Redford diszkréten felcsuklott. Egy idő után a ház ura tapintatlan módon rákérdezett: – Maga mindenhová részegen állít be? Redford megpróbálta érthetővé termi a helyzetét. Kereste a kifejezést, amellyel egyszeriben más megvilágításba helyezhetné bizarr állapotát. – Enzim. Nincs enzim. Christa mereven figyelte a széken ülő férfit, akit mintha teljesen lekötött volna, hogy fennmaradjon ülő helyzetében. Mindig abban a pillanatban egyenesedett fel, amikor már-már lebillent volna. Redford újra próbálkozott a fogalmazással: – Hiányzik egy enzim. A szervezetemből. – Nem mondhatta tovább. Közelgett a padló. Athéna aggodalmasan megjegyezte: – Biztos agysérülése van. Orvost kell hívni. – Részeg – mordult Dobos. – Ha meghal, a boncolásnál kiderül az agysérülés. Tudni fogják, hogy mi csináltuk. Tatina ráripakodott: – Te verted fejbe. – Otto bácsi kezdte. – Athéna nem mentegetőzött tovább. Kedves költői révén felettébb nemes gondolkodásra tett szert, és a széken imbolygó embermetronóm annak a Hella Postornak a titkára volt, akitől ő állást remélhetett, részvételt a

maratonon. Redfordot meg kellett menteni. Intett a fejével, s Christa máris ugrott. Felnyalábolták és a szobájukba cipelték az agonizálót. Vizes ruhát tettek a homlokára, kigombolták az ingét, hogy könnyebben lélegezhessen. Athéna körülnézett a könyvtárában, majd a Isiválasztott kötetet felütötte a koponyalékelésről szóló Fejezetnél. Perceken belül megtudta, hogy ehhez a tudományhoz már az ősemberek is értettek, sőt, a leletek tanúsága szerint előszeretettel gyakorolták is. Nem nagy ügy, szükségeltetik hozzá néhány kiélesített csontdarab, egy erős személy (aki maradásra bírja a nyugtalankodó pácienst) és néhány varázsima. A régészek állítják, hogy akadtak olyan betegek, akik esetleg évekkel is túlélték a beavatkozást. Christa nem tágított Redford mellől. Mind elnézőbben vizsgálgatta a küllemét, mígnem megállapította: – Nem is rossz a pasas. Ha a nyaka kicsit rövidebb lenne, az arcbőre hamvasabb, az orra kisebb, a szája bujább. – Előrehajolt, és ujjával gyengéden Redford szájába nyúlt. – Gyönyörűek a fogai. Kár érte. – Végső soron – felelte Athéna. Lapozott a szakkönyvben. Elérkezett a koponyalékelés középkori gyakorlatához. Christa bekukkantott a kigombolt ing alá. – Odass! – sikkantott. – Vannak ám izmai! Micsoda gulyást lehetne főzni belőle!? Mit gondolsz, milyen a köldöke? – Nem mindegy? Christa felvonta a szemöldökét: – Hogy lenne mindegy? Vannak kifelé csücsörödő köldökök, olyanok, mint egy disznósajt. Vannak, amik úgy festenek, minta kakastaréj. Az a szép, amelyik mélyen ül a feszes hasfalban. Athéna tágranyílt szemmel. bámulta unokahúgát. Christa belemerült a haldokló Feltérképezésébe. – Olyan – sóhajtotta végül. – Milyen? – Mély, Feszes. De ronda szőrös, majdnem az egész hasa. – Kíváncsi vagy még valamire? – kérdezte Athéna elhűlten. – Nézzük meg a lábát. Athéna bíborló arccal visszamerítkezett a koponyalékelés tudnivalóiba. Manapság már lézerkéssel viszik véghez az ilyesmit. Valószínűtlen, hogy találna megfelelőt a fészerben. Christa egyenként sorra vette a kómában heverő Férfi lábujjait. Szakértően bólogatott. – Igen. Hosszabb a második ujja, mint az első. Ez azt jelenti, hogy boldog lesz a házassága. Hány éves lehetett ez a pasas? – Meghalt már? – Athéna félredobta az agysebészeti könyvet. Amit Christa művelt, az egy nagyvonalú közeg szemében is felért volna a szemérem elleni vétség címén megtorlást maga után vonó ténykedéssel. – Miért veszed le a nadrágját? – tudakolta Athéna.

– Mert szűk. Nem tudom felhajtani a szárát. A háborgatás hatására Redford ébredezni kezdett. Kábult elmével, de rutinosan riadt, s egy szélsebes, sodró lendületű mozdulattal megszabadult támadójától. Ezután felült, kinyitotta a szemét. Némi hunyorgás után mintha kezdte volna felfogni a környezetét. Az ágy lábánál Csupa Popsi próbált talpra kecmeregni. Ő, Redford ott hevert leitatva, félig lecsupaszítva, kiszolgáltatottságából alig ocsúdva. Ezek itt valamennyien háborodottak. Változatos módszerekkel törnek az életére. Csakhogy ő mostantól felhagy a békés hozzáállással. Küzdeni fog az életéért. Ha majd jobban lesz. Egyelőre visszadőlt a párnára. Folytatta ájulatát, míg vérkeringésében az alkohol maradéka újfent összecsapott a vérrel. Athéna úgy ítélte, hogy a titkár immár megmarad. Higgadtan nekilátott Szécsi Margit és Nagy László verseinek összehasonlításához, különös tekintettel egymáshoz írott költeményeikre. Christa kissé észhez tért megrázkódtatásából, és tovább kutatott. Ennek köszönhetően újabb trauma érte. Kisvártatva halk sikollyal, szélvészként távozott a szobából. Athéna már fel sem pillantott. Rövidesen elgyötört, mély hang dünnyögött hozzá: – Telefonértekezést folytattam Mrs. Postorral, s azt a megbízást kaptam, hogy ismét próbáljak beszélni magával. Munkaadómnak meggyőződése, hogy részt akar venni a versenyén. Ha ez igaz, akkor rajta. Egyetlen fabatkájába sem kerül a részvétel. Mivel olyan káprázatosan szép és bájos, mármint maga, s ezek nem az én szavaim, Mrs. Postor azt szeretné, ha a verseny alatt azokat a reklámcélokat szolgáló ruhadarabokat hordaná, amelyeket ő készíttet magának. Athéna rámeredt a felkönyökölt állapotában sem kifejezetten szívdobogtató látványosságra, és óvatosan megkérdezte: – Jól van, Mr.? – Redford – biccentett a Férfi. – Megvagyok. Sikerült az elméjébe juttatnom a közlésemet? – Nem lehetne elölről? Redford felsóhajtott. Töprengett, vajon hol is van ennek az egésznek az eleje. Nem számít. A végét szívesebben látná már. Athéna különös módon nem foglalkozott a könyveivel, pedig kettő is hevert előtte. – Mit mondott? Mi a keresztneve? – Az enyém? – Redford meghökkent önmagára mutatott, majd a lány bólintása láttán elkomorult. – Bár én is ott leszek a versenyen, valószínűleg az élbolyban fogok hajtani. Így hát nem sűrűn találkozunk majd. Nem lesz rá alkalom, hogy a keresztnevünkön szólongassuk egymást. Megmondom őszintén, ha már itt fekszem eme rózsás ágyneműn, hogy az elmúlt két nap életem legszebb tíz évétől fosztott meg. Kerülni fogom magát, még a környékét is. Nem hinném, hogy valaha is immunissá válnék ezzel a vérmérséklettel szemben. Papuccsal, pohárral, könyvvel, lábbal és tenyérrel érintkeznek békés szándékú embertársaikkal.

Megerőszakolnak ájult, kiszolgáltatott férfiakat. Le vagyok sújtva. Mrs. Postor holnap reggel érkezik. Látni óhajtja magát a szállodában. Ennyit kellett tolmácsolnom. Köszönöm a lehengerlő fogadtatást. Athéna mosolygott. Vadonatúj hajviselete körülhömpölyögte az arcát, kiemelte a szemét. Kiköpött mása volt a régi felvételen látott lánynak. De ha egyszer hülye egy kicsit? Redford lemászott az ágyról, s keresgélni kezdte a cipőjét. Talált egy kevés port, rengeteg becsomagolt és csomagolatlan könyvet. Legtöbbjük idegen nyelven íródott. Ragyogó ötlete támadt az ágy alatt. – Miért nem költözik haza? Európába? – Talán majd egyszer – felelte a lány. Kiábrándítóan hangzott. Redford kifarolt a sötétből. Térden állt a lány előtt: – Mondja, Csupa Popsi elrabolta a cipőmet? Kezdetben úgy festett, mintha csak meg akarna erőszakolni. Az egyik könyvmoly, a másik cipőmoly. A harmadik mit tud? – Ő vérmoly – mosolygott Athéna. A gúnárnyakú határozottan szórakoztatta. Redford kétségbeesett. Rádöbbent, hogy kedves pepita zoknija is hiányzik. Begombolta a nadrágját. Az ingét, állig. Meztelen lábujjaival a szőnyeg rojtjait gyűrögette. Lesújtottan megjegyezte: – Látom, hiába forszírozom. Nem adja elő a cipőmet, zoknimat. Elmegyek. Akadálytalanul kijutott a házból. Útja során egy lélekkel sem találkozott. A terepjáró ülésén megtalálta hiányzó értékeit. Bal cipőjében egy szál orchidea darvadozott.

8. Don Jarrat Aligha akadt olyan gondosan őrzött luxusvilla Chicago e negyedében, mint az övé. S mégis, a késő éji órában, előzetes bejelentés nélkül látogatója érkezett. Don Jarrat előtt hirtelen ott állt egy ragyogóan öltözött, sötétre Festett hajú, eleven tekintetű idős hölgy. – Mond magának valamit a nevem? – kérdezte a jövevény. – Hella Postor vagyok. – Foglaljon helyet, asszonyom. Sherryt? Narancslevet? – Bourbont, tequilát és Scotcht kérek. Egy pohárban. Don Jarrat intett az inasnak, aztán elhelyezkedett egy kerti székben, az öreg hölggyel szemközt. És végre sejteni kezdte, kicsoda. Meglepetését alig palástolhatta. – Maga az apám barátnője. – Voltam – bólintott merengve az idős hölgy. – Volt, persze, hogy volt. Apám is csak volt. Még gyerek voltam, amikor elhalálozott. Alig emlékszem rá. Maguk afféle Bonnie és Clyde voltak, igaz? Szélhámosok, mondhatni: Legendák terjengenék az ügyeikről. – Hagyjuk ezt – Hella Postor belekortyolt a koktélba. Szeme sem rebbent tőle.

– Tisztes özvegyasszony vagyok, idestova hetven esztendős. Tegnap végeztek rajtam pacemaker-beültetést. – Mit óhajt tőlem? – Megláttalak egy magazinban, és mintha az apádat láttam volna. Pár perccel később, amikor felnéztem, megpillantottam egy lányt, fiatalkori önmagamat. Mi ez, ha nem égi jel? Azon a napon rájöttem, hogyan élhetném túl a halálomat. Afféle reinkarnáció. Van feleséged? E pillanatban nincs. Hozzám akar jönni? Mrs. Postor szigorúan nevetett. Mosolya láttán Don Jarrat összerezzent. Amíg azon törte a fejét, hogyan enyhíthetné a feszültséget, az öreg hölgy arcizmai kisimultak. – Jól van, Don. Ne játsszuk meg magunkat. Beszélgessünk fesztelenül. Előttem nyugodtan lazíthatsz. Mielőtt ezt a látogatást nyélbe ütöttem volna, utánanéztem az ügyeidnek. Meg kell mondanom: apád vonzóbb gazember volt. Tisztelte az életet. Változnak az idők, elfajzanak gyermekeink. Ott tartottam, hogy öreg vagyok, beteg vagyok. Meg fogok halni. Randa eshetőség, de biztos befutó. A nyavalygást félretéve: az a helyzet, hogy dögivel van pénzem, de nincs örökösöm. Legalábbis mostanáig nem volt. – Na ne – nyöszörögte Don Jarrat. Halványan fluoreszkált a szeme. Az öreg hölgy élesen felnevetett: – Tévedsz, kisfiam, Nem rád gondoltam. Nem közvetlenül rád. Viszont nőül veheted az örökösömet. Amikor apáddal megismerkedtem, neki már volt felesége, te is megszülettél hamarosan. Néhány röpke évjutott nekünk, futó boldogság. De létezik egy lány, aki szakasztott másom. Te is ördögien hasonlítasz az apádra. Ti boldogok lehettek. Don Jarrat meglepő éleselméjűséggel megállapította: – Ezzel még nincs vége a tündérmesének. Feltételei is vannak, ugyebár? Miből gondolja, hogy belemegyek az alkuba? – Nem mondtam még? – Az öreg hölgy csodálkozva tágra nyitotta a szemét. – Kérdezősködtem utánad. Nemrég valaki nagyon csúnyán megtréfált téged. Valaki, akit felbosszantottál. És e pillanatban rosszul áll a könyvelésed. Deficites a költségvetésed. Don Jarrat nem kedvelte, ha erre a bosszúságra emlékeztették. Hegyes szemfogai mosolytalanul, komoran villantak elő. Mrs. Postor nem szeppent meg. Vidáman. folytatta: – Úgy vélem, rövidesen jóval szerényebb külsőségek között kell élned. Persze, visszaszerezhetnéd elveszített pénzedet, de úgy hallom, ez meglehetősen reménytelen ügy. Olyasvalaki tolt ki veled, aki ügyesebb nálad. Azt sem tudod, ki volt valójában. És most lépek a képbe én, hogy kihúzzalak a bajból. fa. Tudsz lovagolni? – Tegyük fel. Feltesszük. Benevezel a lovasversenyemre. Ha megnyered, tied az egymillió

dolláros fődíj. Ennyi pénz még nem dob fel téged, tudom. De a versenyen ott lesz az a lány: az alteregóm. Ha őt megnyered, az örököseim lesztek. Ez már valami, nemde? Don Jarrat megigazította hullámos szőke fürtjeit. Elmosolyodott. – Enyém a fele királyság és a királykisasszony bájos kacsója. Csengetek egy zsebkendőért. Pokolian meghatódtam. Hanem asszonyom, ha megbocsát: jelen állapotában aligha mérhetem fel, milyen az alteregója. Háztűznézőbe jött? Akkor Fokozza tovább a kedvemet. Van magánál valami fényképféle? Az öreg hölgy nem válaszolt azonnal. Egy pillanatra a testőrére gondolt, mérsékelt szeretettel, jóllehet kedvelte a dakota-franciát, s elsősorban eredetiségéért. Legutóbb azonban túllőtt a célon. Valójában azonban az öreg hölgy rugalmasan gondolkodott. Elővett egy borítéknyi fotót. – Amint látod, jövendőbelid kedveli a tisztaságot. Legszívesebben a szabad ég alatt fürdőzik. Don Jarrat egyenként megtekintette a felvételeket, nem kevésbé alaposan, mint egy vérbeli alkusz. Olykor csettintett a nyelvével. Végül megjegyezte: – Nem gondoltam, hogy a Playboy fotósaival dolgoztat. Ezeknél a képeknél legfeljebb egy komputertomográfiás felvétel lehetne elemzőbb hatású. Szemrevaló az áru. Ott leszek a versenyén. Hella Postor bólintott. Újabb pohár koktélt nyelt le, majd eltette a borítékot, nem törődve Don Jarrat elszontyolodó arckifejezésével. – Rendben van, kisfiam. Örülök, hogy megértettük egymást, Egyébként ez a lány lelkiek tekintetében néhol eltér tőlem, a hasonlatosság csak külsőleg tökéletes. De ugyanez illik apádra és rád. Te sem vagy hibátlan. Majd formálgatjátok, pofozgatjátok egymást. Lesz rá időtök: egy élet. A versenyen találkozunk. Ne hozz magaddal túl sok gorillát. Ne feledd, a sport békés szórakozás. – Az öreg hölgy távozott. Don Jarrat elmerengett. Ez a ház, ez a park, a szék a feneke alatt már rég nem az övé. Vendég itt. Megtűrik, amíg elhiszik, hogy előkeríti azt a fickót, aki átgázolt jól szervezett, olajozottan működő üzleti életén. Ezek a gondolatok megborzongatták. Néhány feleséget túlélt már, jöhet a következő. Ha szép summát hoz magával, annál inkább. Később aztán meg lehet szabadulni tőle… Erre számtalan mód adódik, köztük törvényesek és kevésbé törvényesek. Az utóbbiak (rövidségüknél fogva) valahányszor jobban vonzották. Utálta az idejét vesztegetni. Végigtúrta régi emlékeit. Sikeresen felelevenített néhányat. Anyja elbeszéléseiből ismerte Hellát, a családi tűzhelyet felborító némbert, aki zűrös kalandokba keverte az apját. Steve Jarrat feltehetően a szeretője karjai között lehelte ki a lelkét egy vészterhes éjszakán. Egy éjszakán, amelyen mesés kincsre tettek szert, jóllehet az apja élete árán. És Don Jarrat anyja azóta is esküdözik. hogy a kincs létezik, Hella Postor dédelgeti, rejtegeti utolsó szerelmi emlékként.

DRÁGAKÖVEK! Don Jarrat szeme fluoreszkált az éjszakában. Szinte sajnálta az öregasszonyt, aki eltévedt az időben, és amidőn egyre szentimentálisabban bolyong benne, rövidlátó tekintetével talán észre sem veszi, milyen olcsó, milyen értéktelen az emberélet. (Nem is jegyzik a tőzsdén, ellentétben a drágakővel!)

9. Egyéb versenyzők Fabre Chant egyedül lézengett a stúdióban. Vak lámpák, kígyózó kábelek fogták közre, fenyegető tartásban kamerák álltak szörnylábaikon. A színész nem sokáig maradt egyedül. Rövidesen megjelent Basili Bagot, a tulajdonos. Egy rendezői székbe rogyva halkan tudakolta: – Döntöttel? Fabre felnyögött. Zaklatottan rendezgette a homlokába s onnan az arcába omló hosszú haját. Az utóbbi idők kicsapongásai kilós tasakokat tapasztottak a szemei alá. Ezeket nem csak a sminkesek gyűlölik. A közönség sem szívesen látja. Idegesen gyűrögette a táskákat, de azok nem tágítottak. A metszett szemű, szőke tulajdonos (egy kínai és egy teuton leszármazottja) morcosan figyelte. – Aludni, azt kéne. Kevesebb alkohol, kevesebb fű, kevesebb tyúkocska. Több vitamin. Arcpakolás. Teknőckivonat, fürjtojás, herekivonat, esetleg pollen. Az én pénzemet szórod. Hiszen neked már régen nincs egy vasad sem. Tehát? – Muszáj indulnom? – kérdezte legörbült szájjal Fabre Chant. Basili Bagot kíméletlenül bólintott. – Nagyon muszáj. Itt állok a csőd szelén. Ha nem csinálunk neked reklámot, az új filmed is világraszóló bukás lesz. Kell egy kis jól időzített felhajtás a premier előtt. Így hát indulsz a lovasmaratonon. Hemzsegni fognak a tudósítók, s kezüket, lábukat törik, hogy szóra bírjanak téged. Te pedig szellemesen fogsz nyilatkozni. – És ha leesek a lóról? – Nem esel le. Azért van a kantár, kengyel. Ha mégis leesel, visszamászol. – És ha felbontom a szerződésünket? Basili Bagot szélesen elvigyorodott. – Számomra az lenne a legjövedelmezőbb. Akkora kártérítést fizetnél, mint ide Moszkva. S mivel készpénzed semmi, rámennének a villáid, jachtjaid, a Rolls Royce-jaid. – Akkor nem bontom fel. – Akkor indulsz. És ne feledj valamit. Botrányokat akarok! Baromi botrányokat! Minél több botrányt csinálsz, a közönség annál jobban fog bukni a filmjeidre. Gondolj a dohányra. Két filmed várja a bemutatót, és ha azok bejönnek, gazdagok leszünk. Piszok gazdagok. Fabre Chant utoljára simította vissza a hajfürtjeit. Amint ollót lát, végezni fog velük. – Milyen természetű botrányokra gondolsz?

– Megmondom, mi az, ami ellenjavallt: a gyilkosság túlzás. Gyereket állatot, hagyjál ki mindemből. Ilyesmire kényesek az emberek. Verekedni fogsz. – Én? – Fabre Chant, a Villámember és A keményöklű című filmek főhőse meredten nézte a kínai-teuton vonású arcot. – Az ötletem egyszerűen zseniális. Olyan zseniális, hogy legfeljebb csak alulmúlni lehet. Felfogadtam három fickót, három kis játékkatonát. Ezek fognak téged hajszolni a maratonon. Üldöznek. Te pedig megvered őket. Ahányszor megtámadnak, annyiszor megvered őket. Ne félj, hagyni fogják. Az lesz a dolguk. Fabre Chant a mutatóujjára tekerte a bal szeme alatt lógó táskát. – Jó, de ha valaki megkérdezi, mi bajuk van velem? – Te légy szellemes és titokzatos. Mosolyogj sokat, törd a fejed poénokon. Most pedig indulás. Gyakorolnod kell. A három játékkatona alig várja, hogy elkezdjétek. Volt már dolgod lóval? Fabre Chant elpirult. Aztán eszébe ötlött Basili Bagot csak az imént elhangzott tanácsa, és szemlesütve megkérdezte: – Kancával vagy csődörrel? Gille Barry gyakorolt. Hajszolta a lovát, törölgette homlokáról a verítéket, s a fogai közt szűrte olykor: – Lehetetlen. Nem lehet megcsinálni. Újabb kört tett meg a lóval, és végül így szólt: – A szemét. Ez a megjegyzés Hella Postorra vonatkozott, akit ugyan nem ismert személyesen, de a verseny távját, útvonalát és egyéb feltételeit figyelembe véve képtelen volt kedvezőbb véleményt formálni a szervezőről. Sajgott az ülepe. Megsarkantyúzta kancáját. Egymillió dollár. Éppen elegendő lenne. Ha agyonhajszolja a lovát, akkor talán meg tudja szerezni. – A szemét – sóhajtotta újra. Nyaktörő vállalkozás, úttalan utakon, erdőben és hegyek között, egyetlen árva térképpel, végig egy szál lóval, tíz napon át. Nem létezik, hogy akadjon ember, aki képes végigrohanni. Az újságok üvöltözik, hogy az elaggott Hella Postor is indul. A szemét. A napi távok végén ellenőrző pontok lesznek; ahol feljegyzik a versenyzők idejét. A lovakat megjelölik, ezeket tehát nem lehet ármányos módon frissekre cserélni, ha már összeakadnak a lábaik a fáradságtól. A csalókat kizárják a versenybot. A szemét. Az ellenőrző pontok mindegyike Hella Postor egy-egy korábban emelt szállodája közelében lesz. E szállodákban természetesen szívesen látott vendégek a hozzátartozók, az érdeklődők, a tudósítók. Persze, enélkül a kutya sem menne azokba az eldugott kócerájokba, ez a feneség az egészben. Reklám. Üzlet. Pénz. Hella Postor hányszorosát keresi meg a befektetésnek? A szemét. A versenyzők teljes ellátást kapnak, a napi útszakaszokra elemózsiás csomagot. Holmijaik szállításáról a szervezők gondoskodnak. Keleti kényelem, egy vagyonért.

Gille Barry gondosan kiszámolt mindent. Ha nyer, sokat nyer. De ha veszít? Rosszul áll a szénája. Talán mégsem kellett volna elválnia a feleségétől. Egy valóper kész anyagi csőd. Csakis a távozó asszony számára príma befektetés. Feleség ide vagy oda, az ő hibájából mondták ki a házasság felbontását. Hát igen, van egy gyengéje. Kicsinység, de szégyenletes. Nem tehet róla, az ilyesmiről senki sem tehet. Ezek a dolgok már a fogamzást követően eldőlnek a csírasejtben. Gille Barry az istállóba vezette a lovat, majd szégyenlős mosollyal a szobájába sietett. Ahhoz sem volt türelme, hogy letusoljon. Leszórta magáról az átizzadt lovaglóruhát, és aprólékos gonddal hozzálátott az előre kikészített holmik felöltéséhez. A tükör előtt állva, derűsen készülődött. Előbb a csipkés bugyigó, aztán a harisnyatartó. Nem szabad megfeledkezni a fűzőben végződő melltartóról. És most a neccharisnya. A negyvenhármas sárga körömcipő. Legvégül fekete tüllből szalagcsokrot kötött félhosszú hajába… Bámész pillantással állt a tükör előtt. Daler Canev gombolkozott. A sikkes asszisztensnő nesztelenül távozott a szobából. A doktor minden doktorok összekulcsolt kezű, jóságos homlokú, okos arckifejezésével tekintett páciensére. – Mr. Canev, az ön betegsége igen ritka kórkép. Fennáll a veszély, hogy egy-egy rohama alkalmával önt végképp halottnak tekintik. Eltemethetik, ne adj isten. Daler Canev fájdalmas sóhajt hallatott. Előhúzta csekkfüzetét. – Volt már példa … – Nos, ezt a kellemetlenséget elkerülendő, adok önnek egy igazolványt. Kérem, ezt mindig tartsa magánál. Ebből természetesen kiviláglik, hogy az ön állapotváltozása átmeneti, s beavatkozás nélkül, magától megszűnik. Ha kórházi körülmények között következik be a szívműködés ilyetén kóros lelassulása, az esetben műszeres segédlettel teljes biztonsággal megállapítható, hogy ön él Ha nem? Ez esetben, reméljük, az igazolvány segíteni fog. Egy dolgot javasolnék. Sportoljon, mégpedig aktívan. Önre bízom a választást. Daler Canev töprengett. Valamikor lovagolt, de ebből gyakori és gyötrelmes esések adódtak. Érthetetlen okból a lovak egyszerűen allergiásak rá. Ezt nem azonnal nyilvánítják ki iránta. Megvárják, míg irritáló lovasukkal lakott településektől távoli helyekre érnek. Vízmosások, meredélyek, rekettyések környékére. Canev remek ötlettel rukkolt elő. – Megfogadom a tanácsát, doktor. Sakkozni fogok. Az orvos félrehajtott fejjel, türelmes tekintettel vizsgálta betege arcát. Attól tartok, nem így gondoltam. Javaslom az úszást, teniszezést, síelést… Nem allergiás ön a tapaszokra? – Tapaszokra? Nem hinném.

– Pompás. Felírok egy készítményt. Ha a rosszullét közeledtét érzi, elővesz egy tapaszt és a mellkasára helyezi. Amint megkönnyebbül: eldobja. Töltse ki a csekket, Mr. Canev. Ön többé nem lesz tetszhalott! Daler Canev eleget tett a felszólításnak. A pénz nem jelentett gondot számára. Ha betegségétől megszabadulhat, nem sajnál semminő összeget. Utált már hullaház betonasztalán, hűtőszekrény szűkös Fiókjában, koporsóban ébredni. Azokat a gyanútlanokat is sajnálta, akik feltámadásakor jelen voltak. Legtöbbjük nyavalyatörős lett. Néhányan átvészelték könnyebb infarktussal. Lehet, a lovak nem kedvelik. Ő azonban szenvedélyesen rajong értik. Egyszer beteljesül a reménytelen szerelem. Lovagolni fog! Lady Norris komornája csomagolt. Temérdek holmival kellett megbirkóznia. Szerette volna tudni, mi szükség lesz mindezekre a versenyen, de mivel nem volt kezdő komorna, megtartotta magának a kételyeit. Nehezen boldogult a sikamlós selymek, taftok és csipkék végeláthatatlan tömegével. Csupán az intim fehérnemű két bőröndöt töltött meg, s hol voltak még a felsőbb régiókban viselendő ruhák, a lovagló kosztümök, a keppek és boák, a kalapok, a lábbelik. Kizárt dolog, hogy Lady Norrist zavarba ejthetné egy meghívás az Egyesült Államok first ladyje részéről. Talán inkább az utóbbinak támadna némi kisebbségi érzése vendége toalettje láttám? Ez egészen nyilvánvaló. A komorna az ékszerekhez ért. Gyűrűk, brossok, diadémok, nyakékek, karkötők káprázatához. Rubin, briliáns, arany, platina. Belevakul, aki nézi. A komorna szédült. Az ékszerek elcsomagolása már nem az ő feladata volt. Ezt majd asszonya végzi személyesen, elég, ha ő mindent előkészít. Nehezen szabadult a varázsos látványtól. Nem elég belevakulni. Utána jön a szédület: egy bronzszobor is meginogna ekkora kísértéstől. Kinek azért jut kísértés, hogy ellenálljon neki, kinek azért, hogy meginogjon végre. Míg a komorna ingadozott. Lady Norris befejezte napi edzését. Ezúttal nem adta át a kantárt az odasiető alkalmazottnak. Egyenes derékkal, gőgös pillantással belovagolt az istállóba. Úgy emlékezett, új lovászt látott reggel. Nem tévedett. A Fiú ott sürgölődött Lord Norris legkedvesebb ménje mellett. Nem mert rápillantani a szépséges, érett úrnőre. Lady Norris gyakran esett kísértésbe, és szinte sosem állt ellen. Rámosolygott a túra.

10. Malőr – először Hella Postor elégedetten érkezett. Csaknem sugárzott, amikor beült a terepjáróba Redford mellé. A társaságában lévő gorilla is ezt tette, de belőle nem jókedv áradt, hanem valami áthatolhatatlan, ragacsos szagmány.

Redford körülfintorogta a melákot, és megkérdezte: – Mi ez? Patkányzsír? Hella Postor sietett válaszolni: – Ő Raszul. Szeresse. Redford azt hitte, rosszul hall: – Szeressem? – Igen. Ne adjon neki idétlen neveket, mint egy rézbőrű keresztapa. Raszul a testőröm. Maga előlépett a titkárommá. – Helyes, tehát mostantól Patkányzsírt küldözgeti őrült európai családok ranchára. Jól teszi. – Redford gázt adott. A repülőtér egyre kisebbedett mögöttük. – Mielőtt hangsebességre váltana, emlékeztetnem kell, hogy elkészültek a ruhák a lány számára. Lépjünk be értük a szalonba. Apropó. Megkaptam a Fotóit, Redford. Az az érzésem, túlzihálta a megbízatást. Nem aktokra gondoltam. Határozottan rémlik: azt mondtam magának, hogy a felöltözött, kibontott hajú lányt kell fényképeznie. Kénytelen voltam a mezítelen valóval kedvet csinálni a menyasszonyhoz. – Kihez? – kérdezte a gúnárnyakú Ismét olyan érzés vette elő, mintha rosszul hallana. – A menyasszonyhoz – ismételte Hella Postor, mintegy ujjnyira Redford fülétől. – A vőlegénynek. A dakota-francia hallgatott. Az információ megemésztése igénybe vette szellemi kapacitását. Raszul egy böffintéssel csatlakozott a társalgáshoz. Redford dermedten meredt munkaadójára: – Öreg hölgy, magának ez a mániája? Egy szál épeszű embert nem bír látni maga körül? – Most ne idétlenkedjen. Izgatott vagyok. Mikor találkozunk a leányzóval? Úgy érzem magam, mintha a saját menyegzőmre készülnék. – Mit eszelt ki? – kérdezte a férfi komolyan. – Majd megtudja. Itt álljon meg. Elhozzuk e ruhákat. Csinos holmi volt valamennyi, híven tükrözték tervezőjük rafinált ízlését. Az öreg hölgy kedvtelve forgatta őket. Hirtelen elfelhősödött a homloka, mert elképzelte, hogyan fest majd alteregója ezekben a darabokban. Ráförmedt a méla gúnárnyakúra. – Utoljára figyelmeztetem, maga perverz, kukkoló kéjenc, hogy Athéna tabu. Másnak szánom. – Helyes – hangzott a válasz. – Mégis, miként vette rá, hogy leengedje a haját és modellt álljon a fotózáshoz? – Az öreg hölgy hangjából immár tisztelet csendült ki. Redford nem szívesen vallotta volna be, hogy érdemtelenül tulajdonítja neki az érdemet. Ezért inkább szerény mosolyt öltve hallgatott. Viselkedésével félreértésre adott okot. Hella Postor elkomorult. – Ne forgasson a fejében semminő disznóságot. Ha megtudom, hogy kerülgeti a lányt, nagydobra veretem Chicagóban, hol lehet magát megskalpolni. – Esküszöm… – kezdte volna Redford.

– Azért – bólintott kimérten az öreg hölgy. Redford a ruhacsodákat forgatta lapáttenyerén. – Nem azt mondta, hogy Betű Moly reklámozni fogja önt? Ezek a cuccokon egy árva reklámfeliratot sem látok. – Vaksi. – Az öreg hölgy megmutatta, hogy a feliratok léteznek. Neki volt igaza. Minden ruhadarab belsejében, a tervező nevét feltüntető szalagocska sarkában ott állt: "Postor Szállodalánc". Redford szédült. A távoli. repülőtér irányába tekingetett. Akár Chicagóba is. Begyűrte egy bőröndbe a ruhákat, a kupac tetejére szórta a cipős dobozokat, majd a tetőre telepedve bepattintotta a zárakat. Végül intett Raszulnak, hogy viheti a csomagot. Raszul felfújta a rágógumiját, s a bőrönd fölött átnézve szótlanul megrázta a Fejét. – Miért nem? – kérdezte Redford megütközve. Patkányzsír vállat vont. Az öreg hölgyvégzett a csekk kitöltésével. Nem vett tudomást a gorillaháborúról, csak intett, hogy indulhatnak. Raszul követte asszonyát, s Redford kénytelen volt fülön fogni a szobányi koffert. Cipelés közben sajgó lelkét vigasztalgatta. Bizonyára pánikszerűen elmenekülne az egész ügyből – ha nem élvezné egyre jobban. Egész életében erről álmodozott. Megkapta. Ment, mendegélt Raszul uszályában és visszafojtotta a lélegzetét. A folyosó hosszú volt, a tüdeje rövid. Már-már támolygott a légszomjtól, mire a szabadba értek. – Mozgás – nógatta az öreg hölgy – Athéna vár bennünket a szállodában. Dehogy várta őket. Athéna pitymallatkor kilovagolt, hogy megtekintse birtokát. A Fű harmattól szikrázva, elevenen hajladozott a deres lába alatt. Madarak sutyorogtak, mielőtt űzőbe vették volna a rovarnépséget. Az ébredező vidék ásítozott, a fák lustán lógatták lombjukat. Amint a zuhatag mellé érkeztek, Cassy legelészni kezdett. Athéna úszott egyet, aztán kiheveredett a napra, elrágcsálta szendvicsét, olvasott néhány oldalt, majd elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy vészterhesen elkésett a találkáról. Sietve lóhátra pattant volna, ám ekkor lövés dörrent a fák közül. Alig hitte, amit látott: egy golyó a térde mellett ütötte át a bokor leveleit. Valaki rálőtt. Az első csodálkozás után zene csendült fel a fülében. Főiskolás korában önvédelmi edzésekre járt. A bemelegítés előtti percekben mindannyiszor ezt a meditatív gondolatokat serkentő dallamsort hallgatták a sarkukon ülve. Dúdolt és várt. A lövés megismétlődött. A golyó megint csak hajszállal kerülte el a térdét. Lábat váltott, a balra helyezte súlypontját. Vele szemközt megmozdult egy

bokor. Negyven év körüli férfi lépett elő mögüle. Nem keltett lenyűgöző benyomást, de brigantinak sem hatott. Fél füle, orra sem hiányzott. Vigyorgott. Újabb lövés dörrent, ezúttal a lény háta mögött. Megfordult. A másik orvlövész a zuhatag fölött, a szikla tetején állt. Széles karimájú kalapot, könnyű karabélyt viselt. Athéna visszafordult a közeledő úriemberhez és kedvesen megszólította: – Vaktölténnyel? A Férfi elvigyorodott. – Ezek látnak. Athéna bólintott. Farkasszemet nézett a fegyver csövével. – Nem szeretjük, ha meglopnak bennünket. Már azt sem szeretjük, ha tudják rólunk, hogy miben utazunk. – Énfelőlem akár pettyes alsóban is. – Athéna ráncolta a homlokát. Iparkodott, mindhiába. Nem értette a pasast. Bizonyára elmebeteg. Társával együtt megszökött a gyógyintézetből, Fegyvert loptak – és céltáblát kerestek. A lány nem csodálkozott. Őt választották céltáblának. Az lesz a legokosabb, ha ezentúl mindent rájuk hagy. Hátha adódik egy pillanat, amikor megkísérelheti a szökést. A keleti zene tovább csobogott a fejében. – Tudni akarom, hová dugta az árut. Egyedül vitte el? Eladta valakinek? Beszéljen, mert nem tréfálok. – Nem egészen világos előttem a problémája, uram – mondta szelíden a lány. Megpróbált visszaemlékezni a kísértethistóriák részleteire. A férfi előrelépett. A karabély csövét belenyomta Athéna hasába. – Halljam, miért volt sürgős a földvásárlás? Mindjárt hozzá is látott, hogy kitakarítson a házban? Ki vele! Hová tette? – Ó, csak néhány csótány volt, némi pókháló – felelte a lány csillapítóan. A férfi megtaszította a fegyver csövét. Sziklatetőn álló társát fellelkesítette a hátára bukó nő látványa. Jelképes lövöldözésbe kezdett. Előre. Tízpercnyi várakozás után az öreg hölgy csalhatatlan ösztönnel kijelentette: – Baj van. Megyünk. – Miért? Hová? – tudakolta Redford. Mióta finom erőszakkal sikerült Patkányzsírt rávennie, hogy megfürödjön, valamivel könnyebben lélegzett. – Meggondolta magát – közölte az öreg hölgy töprengése egyenlegét. – Vagy baleset érte útközben. Beszorult valahová. Leesett a lóról. Redford lelkesen bólogatott. – Le tud esni a saját lábáról, de a földről is. Mentek. Raszult otthon hagyták, szellőzni. Fegyvert sem vittek magukkal, mert csak kisebb természeti katasztrófára készültek. A terepjáró feltűnő gyorsasággal érkezett a ranchhoz. Emiatt: az öreg hölgy néhány fürkész pillantást vetett Redfordra, de a férc nem látszott izgatottnak. Egy régi slágert dúdolgatott sajátos stílusban. Szép Éhezőt a ház közelében találták. Egy karám felé tekingetett, amelyben

egy szenvedélyre lobbant bika kerülgette szabódó tehenét. – Már megint maga? – morgott Redfordra barátságtalanul. Nem mozdította a fejét. A bika kis híján utolérte a tehenet. Christa is előkerült. Széles mosollyal közölte: – Csak mi vagyunk itthon. Papa elment, hogy benevezzen minket a lovasversenyre. Mama vele ment, hátha megint dührohama támad. – Hol van Betű Moly? – kérdezte Redford. A bika utolérte a tehenet. Christa fülig pirulva sarkon fordult és visszamenekült a házba. Tatina tovább szemlélte a szerelmes szarvasmarhákat. Redford lehajolt hozzá. – Hol van Athéna? – Hihetetlen. Ma már a harmadik – sóhajtotta a lány. Redfordot hidegen hagyták a bika képességei. Mély lélegzetet vett, hogy megismételje kérdését. Konok ember volt. Tatina megelőzte. – Athéna hajnalban kilovagolt. Gondolom, a zuhataghoz ment. Tegnap megvásárolta azt a földet. A gúnárnyakú visszahuppant a dzsip kormánya mögé, és tövig nyomta a gázpedált. Hella Postor belekapaszkodott mögötte az üléstámlába, és a fülébe kiabált: – Athénát akarom! A férfi morgott valamit. Válaszát az öreg hölgy nem értette, de jól látta a vállvonogatását. A kocsi sebessége azonban rácáfolt az egykedvűségre. Hamarosan a fák között cikáztak. Hella Postor már-már megkönnyebbült. Végre történik valami. De miért éppen Athénával? Redford hallotta meg elsőként a lövést. Rögtön lefékezett, és leállította a motort. Nem kellett sokáig bizonytalanságban várakoznia. Eldörrent a következő lövés. Nocsak, gondolta, Betű Moly vadászgat? Nem árt, ha vigyáznak, mert még beléjük talál. Valószínűleg majd éppen akkor, amikor az ellenkező irányba céloz. Egy halk hang (a lelkiismerete) azonban azt súgta, hogy nem a lány ujja van a ravaszon. Az ő dolga: állni a golyókat. Miatta, feltehetően. Hella Postor elengedte a füle mellett testőre utasítását. Eszében sem volt a kocsiban, vagy annak közelében maradni. árnyékként követte a nesztelenül cikázó, rohanó férfit. Mintha megifjodott volna. Mintha Steve Jarrat-t, egykori kedvesét kísérné a kalandba. Redford még idejében észrevette a zuhatag szikláján álló férfit, így berebbenhettek egy bokor alá, mielőtt a fegyveres is felfedezhette volna őket. Szinte az orruk előtt volt a másik gengszter, a bokor túloldalán. Karabélyát a térdeplő Athéna gyomrába tuszkolva fenyegetőzött. – Kezdem unni a hülye válaszaidat. Mondd meg végre, hol van, amit elloptál tőlünk, különben az orrodra koppintok. A tenyeredbe fogod köpdösni a Fogaidat. A leskelődők alig hittek a fülüknek: a lányzó dúdolgatott, nem is halkan, s amikor a keleties hangzású dallamsor végére ért, füttyentett egyet. A fegyveres tovább dorgálta, fenyegette, mindhiába. Komolyabb szájsebészeti beavatkozáshoz

nem mert hozzákezdeni, mivel még mindig nem tudta azt, amire oly kíváncsi volt. Patadobogás hallatszott a liget felől. Cassy iramodott elő a fák közül. Lobogó sörénnyel, fenséges látványként, de pokoli zajt csapva közelegett. A fegyveres a lóra meredt, mintha attól Félne, hogy az elsodorja. Ebben a pillanatban rúgás érte az állán. Megtántorogott, és elejtette karabélyát. Athéna nem rúgott újra, de ahhoz, hogy a száguldó Cassy hátára vesse magát, a gengsztert használta dobbantónak. Amint a deresre lendült, elkapta a szárat és oldalt csúszott, hogy el legyen takarva a sziklán álló férfi fegyvere elől. Redford hajában néhány sáros fűcsomó díszlett; melyeket Cassy patái köpültek rá. A testőr nem csinált ebből hiúsági kérdést. Inkább előrevetődött, és elkapta a harcképtelenné vált gengszter karabélyát, mert úgy látta, hogy a zuhatag fölött álló fickó immár komolyan vadászgat Athénára. Egyszerre dördült el a két fegyver. A magasban lévő lövész megdöbbent: egyetlen lövést hallott, esküdni mert volna: saját kezűleg adta le. A golyó mégis az ő karjába fúródott. Hökkenetében megbillent; majd ernyedt lebegéssel a zuhatag vizeskatlanába zuhant. Némi életösztön arra sarkallta, hogy a partra küzdje magát és meneküljön. Mire Redford odaért, a fickó eltűnt. Pár lépés után vizes nyomai is a semmibe vesztek. A testőr visszasietett a tisztásra. A másik gengsztert sem találta. Csupán néhány töltényhüvely és egy véres zápfog maradt utána. Csak az öreg hölgy és Betű Moly nem tűnt el végképp. Valamivel távolabb a tetthelytől, önfeledten ölelkeztek. Hella Postor elragadottan dicsérte Athéna lelkierejét, talpraesettségét, frizuráját, tereptarka zsákja helyett viselt kinőtt halásznadrágját. Minden megdicsért volna, mert szerinte hatalmas trauma érte a lányt, s neki cl kell terelnie a figyelmét az átéltekről Amikor úgy találta, hogy kellőképpen megnyugtatta védencét, rákérdezett: – De vajon mit akartak? Athéna kibontakozott az öreg hölgy karjaiból. – Nem örülnek, hogy megvettem ezt a földet – felelte. – Mit vettél meg? – kérdezte Hella Postor. – Ezt a tisztást, a zuhatagot, a ligetet, a romházat, ezt a csodálatos tájat – mutogatta Athéna lelkesen. – Minek? – hörrent az öreg hölgy. – Itt fogok élni. Mogyorót termesztek majd. Hella Postor nem hagyta elterelni a figyelmét. – Ez a két haramia aligha emiatt volt ennyire zaklatott. Athéna búsan sóhajtott… – Ön ezt nem értheti. Erretájt az emberek rajonganak a földjeikért, rögeikért. Olykor ennyire. Ezek szinte zavarodottak voltak. – Szinte – morgott Redford. A töltényhüvelyeket vizsgálgatta. Cassy beleszagolt a tenyerébe. – Milyen bájos – ujjongott Hella Postor. – Hogy hívják? Athéna

elcsodálkozott. – Hiszen az ön titkára. Robert Redford. – A négylábút kérdeztem. – Nem Robert – morogta a testőr. – Michel. Egyébként nem fontos. – Ó, a lovam? – mosolygott Athéna. – Cassy a neve. Hella Postor tovább társalgott. – Gyönyörű elnevezés. Gyönyörű. Hogy jutott eszedbe? Athéna tekintete elfátyolozódott. – Születésekor Casanovának kereszteltem. Álomszép csődörcsikó volt. Aztán a nagybácsim Cassyvé operáltatta. – A lány sírva fakadt. Vigasztalhatatlannak látszott. Redfordot megrendítették a könnyek. Férfigyengeségének engedve a lányhoz lépett és megveregette a vállát. Athéna a mellkasára vetette magát. Egyre jobban zokogott: – Nem kérdezte meg, akarom-e. Amíg tanultam, a távollétemben kiheréltette szegényt. Az öreg hölgy egy percig szemlélte a hüppögő lányt és a megilletődött testőrt, majd rámordult az utóbbira. – "Robert", ha szeme elől téveszti intelmeimet, Roby lesz hamarosan.

11. Agyrém – sokadszor Hella Postor kijelentette: – Athéna, velünk jössz! És velünk maradsz az indulásig. Hallani sem akarok újabb lövöldözésről. Michel vigyázni fog rád. – Az ki? – kérdezte Athéna. – Én?! – kérdezte Redford. Az öreg hölgy tovább rendelkezett. – Hazakísérünk, hogy elbúcsúzhass a családodtól. Azután velünk jössz a szállodába. Hozhatod az unokahúgaidat. Szerzünk nekik szállítókocsit és a lovaikkal együtt a start helyszínére küldjük őket. Holnap reggel mi is indulunk. Ma éjszaka Michel az ablakod alatt fog állni, ujjat a ravaszon tartva. Ugyan vajon honnan jöhetett a két lövész? Redford sejtette, de meg sem mukkant. A tetűfészek szálloda ablakára gondolt, amely előtt ő álló éjjel, ujja a ravaszon … Még mit nem. Ha az öreg hölgy tovább hergeli magát, végül azt is kitalálja, hogy Betű Moly ágya fejénél kell szobroznia pirkadatig. De azért sejdítette, hogy a lövészek aligha maradnak nyugton. Ládikóik megérik a fáradságot, hogy visszaszerzésük érdekében messzebbre menjenek akár a szállodánál, akár néhány, a föld felé irányzott lövésnél. Az igazat megvallva, Redford kissé büszke volt. Lehet, hogy hülye viccet vitt véghez. Mindenesetre megint eret vágott néhány gengszteren. Ütőeret, ha meggondolja, mennyi pénzt ér a zsákmánya. A ranchon fergeteges, émelyítő jelenet követte Hella Postor meghívását. Visító, ujjongó, repeső lányok szálldostak egyik nyakból a másikba. Újabb

menyasszonyok, további vőlegényeknek, rosszmájúskodott magában a testőr, keblére ölelve a szorosan tapadó Csupa Popsit. A lányka nem maradt hosszan. Alig fél perc múltán anyja karjába menekült. Az atya, akit Redford mostanában hanyagul csak Vér Bő névvel illetett, ravaszul mosolygott és egyre-másra dűtögette magába a cukornádnektárral újra és újra megbuggyantott kupicákat. A nagy lárma hallatán megjelent egy szerelőoverállos munkás és vigyorogva félrevonta Athénát. – Megjavítottam a motorbiciklijét. Kipróbálja? A lány nem akarta megbántani. Tatináék még úgysem csomagoltak össze, így hát ráér a munkás kedvében járni. Felpattant a járó motorú mopedre és meghúzta a gázkart. A járgány tüstént nekilódult. Hátrafelé. A fiatal szerelő négyrét görnyedt a nevetéstől, Mintha véletlenül, a ház környéke megélénkült. Nyíltan vagy leplezetten vigyorgó alkalmazottak szivárogtak elő a falak közül, akár a talajvíz. Athéna lefékezett. Leszállt a mopedről, majd újra visszaült. Fordítva. Hátrafacsarta két karját, megmarkolta a kormányt, megcsavarta a gazkart, és körbe-körbe száguldozott. Megkerülte a marhakarámot, ránevetett a félig alélt barmokra. Visszafelé szavalni kezdett, kivételesen nem magyarul. – "Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát…" – Betű Moly nem hülye – sóhajtott Redford gyászosan. – Bohóc. Azután bevonultak a városkába. Athéna körül sem pillantott a szállodai szobában. Menten leheveredett néhány könyvvel, s az sem zavarta, hogy Redfordnak csakugyan őriznie kellett őt. A testőr dohogva az ablakpárkányra telepedett. Bámulta az utcát, a rekkenő hőségben tespedő, poros főteret, a helybéliek lassú menetét ráérős dolgaik után. Christát már egy órája lázban tartotta a testőr személye. Egy ideig Athéna körül ténfergett, s amikor ezt elunta, az ablakba húzódott Redford mellé. Eltökélte, hogy elbűvöli a férfit. Tüstént nekilátott: elkérte tőle a térdére támasztott karabélyt. – Gyönyörű muskéta – rajongott. – A magáé? – Ja – locsogta a fásult Redford. – Juj – sikkantott Csupa Popsi. – Ez meg van töltve. – Csőre – bizonykodott a férfi. Christa a párkányra csúsztatta álomszép fenekét. Keresztbe vetette a lábait, s a nagyorrútól látott módon a térdére fektette a fegyvert. Cipője magasan a padló fölött kalimpált. Redford kissé odébb húzódott, mert a lány forró combja szorosan tapadt az övéhez. Christa megingott. A karabély eldördült. A robaj hosszan lengett a szobában, port kavart fel a bútorok tetejéről. A

golyó a falba fúródott. Egy képszög elernyedt. A szállodatulajdonos rajongott a festészetért, így hát Salvador Dali: A húsfeltámadása című alkotásának reprodukciója érkezett rohanvást, siettében kerettel együtt a hasaló Athéna tarkójára. A lány úgy viselkedett, mintha letaglózták volna. A kép mögötti mélyedésből egy álmából felvert gekkó pillantott ki bosszúsan, majd a falon leszáguldva az ágy mögé rejtőzött. Christa elhajította a goromba karabélyt, és Athénához sietett. Kézbe vette a képet, és rámeredt. A mű egyszerűen lenyűgözte. Előbb közelről, majd távolabbról is szemügyre vette. – Mik ezek a buborékok? – kérdezte. Redford nem segíthetett a problémáján. Azon fáradozott, hogy Athénát a hátara fordítsa és újraélessze, ha lehetséges. Csupa Popsi kétségbeesett: – Ezek nem is buborékok. A nő hasából potyognak. Hát: ez a pasas kicsoda? Marhára ismerős. – Voltaire – sóhajtotta Athéna. Redford a beszakadó ajtóhoz sietett. Visszaterelgette a folyosóra a lövés robajára összesereglett, puskákat és machetéket szorongató, harci lázban égő szállodai alkalmazottakat. – Semmi baj – mondta. – Vadászgatunk. Éppen leterítettünk egy képszöget. A személyzet vonakodva távozott. Csak Hella Postor nem mozdult a szemközti ajtóban. Kezében telefonkagylót szorongatott, mögötte Patkányzsír szobrozott könnyű kis pisztollyal. Redford meghajtotta magát. – Életben marad – biztosította az öreg hölgyet. – Nem tudna jobban vigyázni? – Ámokfutókkal állunk szemben – felelte a dakota-francia gyötrötten. Hella Postor zord tekintettel méregette. Elhárította a szívében moccanó szánalmat a testőr borostás arcán elmélyült barázdák láttán. Mielőtt még felelhetett volna, Christa tolakodott elő a férfi háta mögül, és a képpel a kezében tovasietett a folyosón. Mintha magában motyogott volna. Redford visszavonult a szobába. Kiürítette a tárat, a töltényeket zsebre vágta. Felült a párkányra. A főtéren az égvilágon semmi sem történt. A tulajdonosok bezárogatták kicsiny boltjaikat, pár szót váltottak egymással, majd elindultak a kávézó felé. Lassan nyúltak a komor árnyak. A parkolóban néhány terepjáró, kisebb teherautó unatkozott. Egy mellékutcában fél percre felvillant egy öszvér málhákkal borított oldala. Valahol gyerekek kergetőztek visítozva. Végre az utca végében felbukkant a megváltó jármű. A vezetőfülke fölé szerelt légterelőről a következő felirat üvöltött a világba: ÉLŐÁLLAT SZÁLLÍTÁS. Csupa Popsi visszatért a képpel. – Magáért jönnek – Redford az utca felé bökött az ujjával.

– Képzelje, a tulajdonos kicserélte a képet. Szerinte ez nem fog felizgatni bennünket. Feltenné a falra? Redford egy kristályutánzatú hamutartó segítségével a helyére kalapálta a képszöget, majd elhelyezte rajta Max Ernst: Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust három tanú jelenlétében című alkotását. Eltakarította a hamutartó szilánkjait. Segített a teherautóra tessékelni a három vonakodó lovat. Végül széles mosollyal integeti az ÉLŐÁLLAT SZÁLLÍTÁS feliratot viselő jármű vezetőfülkéjében összezsúfolódott lányoknak. Aztán elkomorult. Athéna maradt. Az éj közeledtével a gekkó előkíváncsiskodott az ágyvég mögül. Otto Dobos, utóbb csak Vér Bő, a tágas tornácon üldögélt. Az asztal lapján könyökölt. Az öblös, üvegdugós (még az óhazából származó) butéliát felesége úgy helyezte el a közelében, hogy könyökből előrelendített keze ügyébe essen. Így könnyedén töltögethetett magának, anélkül hogy a törzsét mozdítania kellett volna. A kényelmes testhelyzet kellően vonzotta alkarja tornáztatására. A moszkitókat távol tartó füstölő az asztal szélén sziszegett, arra kényszerítve a vérszopókat, hogy az alsóbb, szmogmentesebb régiókban ténykedjenek. Dobos mind sűrűbben kényszerült összefenegetni lángoló bokáit. Végül elkiáltotta magát, erre felesége kihozta és a lábára segítette viseltes csizmáját. Ezzel végezvén az asszony leült az ura mellé, az asztal túlfelére. Sóhajtoztak. A ház környéke iszonyúan csendes volt. Az állatok szuszogtak távoli istállóik állásaiban, olykor szél zizzentette a fák lombját. Denevérek úsztak a mélykék égen. De senki nem vihogott. Nem volt perpatvar. – El fognak hagyni minket. Egyszer végleg – sóhajtott az asszony. – El – bólintott az ember. – Az a gyönyörű, törékeny Tatina. Már huszonhárom. – Christa csak tizennyolc. – Mit gondolsz? – kérdezte az asszony. – Az a titkár melyiket veszi el? – Titkár!? – legyintett az ember. – A versenyen tehetős népek lesznek. Bankárok, gyárosok, filmszínészek, olajmágnások. Versengeni fognak a lányainkért. – Ha mégsem mennek férjhez, ősszel Christát küldjük főiskolára. Férjhez mennek. Aztán hallgattak. Denevérek hemzsegtek a levegőben. A moszkitók rosszkedvűen visszavonultak. A kutya a ház körül sertepertélve rajtakapta a macskák egyikét, amint egy egérrel játszadozott. Az egér enyhén sántítva eliszkolt. A távolban halk mormolás kelt. A kutya torkaszakadtából felüvöltött. A zaj erősödött. Fényszórók lobbantak, imbolyogtak. Terepjáró kanyarodott a ház elé, a tornácra verte a port. Négy férfi ugrott le a

kocsiról. Szétvetett lábakkal, fegyvert szorongatva megálltak Dobos Fölött. A kutya bömbölt. – Hol van Athéna? – kérdezte az egyik férfi, az ebet túlüvöltve. Dobos kiürítette a kupicát. Csettintett a nyelvével. A kutya elhallgatott. – Athéna elutazott. – Hová? – ordított a fegyveres. Dobos árnyalatnyi türelmetlenséggel kérdezte: – Mit akar tőle? De nem törődtek vele tovább. Az egyik marcona rájuk szegezte a puskáját, a többi a házba rontott, A zajokból, puffanásokból ítélve valamit keresgéltek. Az asszony elsápadt. Az ember Felemelkedett. Nem bánta a puskacsövet. – A házam! – ordította. A Fegyveres a gyomrába döfött a csővel. Dobos megtántorodott, és végigzuhant az asztalon. Lesodorta a butéliát. – A pálinkám! – bömbölte, és felpattant. Megragadta a puskát, s kitépte a férfi kezéből. Felemelt térdén meghajlította a csövét, aztán nekiugrott a marconának. Fejét öklözte, térdét rugdalta. A bandita nyöszörgött, majd elboruló arccal Vér Bő koponyájára sújtott. Három társa kirohant a házból. – Semmi! Aztán feltúrták a pincét, a padlást, a fészert. A lovak szuszogó, párás melegében folytatták felforgató tevékenységükét. A kutya ájult gazdáját nyaldosta a tornácon. Az asszony sápadtan tördelte a kezét. Látta, hogy a marconák az utolsó épület ostromára készülnek. Kiáltott volna, de nem jött ki hang a torkán. A fegyveresek berontottak a sötétbe… Aztán szélsebesen kihátráltak. A menekülők nyomában fújtatott a férfias teendőit elvégzett, megérdemelt pihenéséből felbolygatott bika. A nekibőszült szarvasmarha fenyegetően elbődült. Az egyik oktalan fegyveres rálőtt. A bika jóindulata nullára csappant, szarvait előreszegezve, orrlikain habot fújva futásnak eredt a visszavonulók nyomában. A terepjárónál érte utol a menekülőket. Az utolsót maga segítette be a kocsiba, aztán még jó darabon kergette a füstöt okádó dzsipet. Szarvain egy nadrág foszlányai és kevésnyi nyers bőrke lifegett. Mire a szarvasmarha hazatért, az asszony már takarított. Az ember lelt egy ép üveget, a szájáról vette magához az orvosságot. – Hallottad? – kérdezte később. – Athénát keresték. – Athénát – bólintott az asszony ágyazás közben. Tollpihék havazták aranyszőke haját. Szuszogva aludt a városka. A kávézóban az utolsó vendégek könyököltek szeszt párálló poharaik fölött. Az utcán néhány éhes kutya kóborolt, macskák szeme foszforeszkált, egerek fogai vacogtak. A házak ablakai sötétlettek, az üres autók estharmattal takaróztak. A főtéren aprólámpafény halványlott egy nyitott

csatornanyílás fölött. Odalent patkányok viháncoltak. Redford lankadtan felállt a párkányról. Bezárta az ablakot, behózta a függönyöket. Ólmos pillantást vetett a mélyen alvó Athénára. Búcsút intett a rovarokat hajkurászó, Felélénkült gekkónak, és lekapcsolta a lámpát. Aludni vonult. Athéna arra riadt, hogy valaki ül a mellkasán. jóllehet az ablak tárva-nyitva állt, a lány kevesellte a levegőt. Kicsit megmoccant, jobban nem tudott. A tüdejébe szivárgó kevésnyi levegőnek dohányfüst és tequila szaga volt. Abból a személyből jött, aki a sötét szobában rajta ült. Az illető megszólalt: – Ha beszélsz, lélegezhetsz. – Fordítva – nyögte Athéna. Megjegyzése gondolkodóba ejtette a rekedtes hangú férfit. A következmény sem maradt el. A lány mellkasán csökkent a nyomás. Egy percig csak pihegett. Légcsövét a levegőhöz, szemét a sötétséghez szoktatta. Három mozdulatlan alak állt a háttérben. Fegyvercsövek árnyai imbolyogtak. – Nos? – kérdezte. – Hová rejtetted a ládákat? – mordult a rajta ülő férfi. Kellemetlenül szórós feneke volt. Athéna lázasan törte a fejét. Újabb szakasz elmebajos találta meg. Nyilvánvalóan ugyanaz a fixa ideájuk, mint az előző kettőnek a zuhatagnál. – Sikítani fogok – fenyegetőzött. A trükk bejött. A férfi előrehajolt, hogy betapassza a száját. Ezáltal kissé elmozdult Athéna szegycsontjáról. A megnyomorgatott rekeszizom felszabadult. A lány az egyensúlyát váltó fickó alatt megemelkedett, és kifordította a csípőjét. A férfi fejjel előre a fal felé száguldott. Egyenesen a Szűz Mária elfenekeli a kisjézust három tanújelenlétében címet hordozó mű üvegborításának kellős közepébe. Nem időzött sokáig. A gravitációnak engedelmeskedve visszahullott. A kép követte. A padlóra hemperedtek. Alul a lány, rajta a Férfi. Fölöttük Max Ernst munkája – és körös-körül üvegszilánkok. Vad tusa bontakozott ki a szőnyegen. Athéna harapott, a fickó pofozkodott. A gekkó elloholt mellettük a fal tövében, csótányféléséget hajszolva. A jelenet felizgatta a három fegyverest. Ők is a küzdelembe vetették magukat. A törött üveg folytathatta a vérontást. Athéna szitkozódott, mert sérelmesnek találta az ütlegeket. A haramiák káromkodtak és jajgattak, mivel gyakrabban ütötték egymást, mini a lányt. Semmit sem láttak. A tusa hevében elsült egy karabély, és megsebesítette az egyik haramiát, aki azon nyomban jajveszékelni kezdett. Valamelyik józanul gondolkozó társa megelégelte a ricsajt, és felkiáltott: – Futás! Mindannyian az ablakhoz rontottak. Tülekedve kimásztak. Az utolsóként távozó fickó toalettjével valami baj lehetett. Midőn elvetődött a párkányról, félig

fedetlen ülepén sápadtan csillant egy holdsugár. Athéna rosszul érezte magát. Az üveg összekaszabolta, a pofonok nyoma égette az arcát, tüdeje háborgott, s mintha a csontjait is összetördelték volna. Nem is próbált felkelni. Hátraejtett fejjel búcsút vett öntudatától. Redford ajtóstói érkezett. Amint lámpát gyújtott, elborzadt a tengernyi vér és a romhalmaz láttán. A vérnyomokat követve a párkányhoz rohant, majd az ablak előtti fűre vetette magát. A pázsit bosszús lett, mert éppen felegyenesedni készült. Az átvonuló jelleggel viselkedő testőrt Raszul követte a szobában. Szorosan mögötte Hella Postor következett, fantasztikus hálóingben. Ezután a megszokott kép alakult ki: összeragadt szemű, hálóruhás szállodai alkalmazottak jöttek, velük néhány segíteni kész vendég. Ki-ki muskétát, stukkert, machetét szorongatott, akinek ilyén tulajdona nem volt, serpenyővel, vázával avagy fél disznóval fegyverkezett fel. Egy átutazó mexikói úr ólomnehéz porcelán éjjeliedényével járult hozzá az arzenál színpompájához. A szállodatulajdonos nagy rutinnal hozta az új képet. A Guernicát.

12. A pokol végképp elszabadul Kialvatlanul indultak útnak pirkadatkor. Redfordnak ürügyet adott a hallgatásra az autóvezetés, okot a szüntelen lelkifurdalás. Elhatározta, hogy ezentúl a képtelenségig kedves lesz Betű Molyhoz. Hiszen a lány miatta olyan viharvert, amilyen. De ahhoz, hogy megszólítsa, rá kellett volna néznie, ettől pedig erősen viszolygott. Raszul is hallgatott. Teletömte a száját rágógumival. Őrlés közben elmeditált rajta, hogy összebarátkozhatna testőrtársával, hátha gyorsabban telne az idő. Mivel a nagyorrú nem szólította meg, Raszul erősen töprengett, miként kezdeményezhetne: Belefürdette arcát a szélvédőüveg fölött átfúvó menetszélbe, agyát serkentendő. Egy ötletet remélt, később egy ötletcsírával is beérte volna. De abszolúte semmi nem jutott eszébe. Mint rendesen. Így hát csendeskén utálni kezdte Redfordot. Athéna mögötte heverészett, regenerálódott. Bizonyosra vette, hogy soha többé nem lesz gondja az arcával. Ugyanis amikor indulás előtt tükörbe nézett (feltehetően utoljára az életben), mindennemű emberi ábrázatnak híjával volt. Az összekarmolt, tarkára ütlegelt, dagadt masszából nemigen lehetett volna elkülöníteni a száját, az orrát, a szemét. A levegővétellel is csínján kellett bánnia, mert Raszul felől fújt a szél. Hella Postor tűnődve ült a lány mellett, akivel olyan mértékben együtt érzett, hogy neki is fájdalmai voltak arc- és testszerte. Megpróbált visszaemlékezni, mit tett ilyen esetekben, anno. És beugrott: paradicsom! Valahányszor dagadtra

pofozták, paradicsompakolással szerezte vissza eredeti szépségét. S ezzel elmerengett emlékein a lágyan ringatózó kocsiban. Mesés esztendőket élt át Steve Jarrat oldalán. Szenvedély, kaland, hajsza, trükksorozat – a férfi haláláig. Ha újra kezdődhetne! Steve küldte a lányt a másvilágról. Neki játszani. Meglehet, hogy Athéna valaminő magánjátszmát is folytat. Nem ok nélkül hajkurásszák sötét banditák, ez nyilvánvaló. Amikor erről faggatta, egyik eszméletvesztésből a másikba menekült, álló éjszaka. Így aztán a szépségápolásról is megfeledkeztek. Márpedig a dolog nem tűr további halasztást. Hella Postor megtörte a gyászos csendet. – Paradicsomot! – kiáltotta. Redford a fékre lépett. Az egész dzsipben nem akadt egy férges paradicsom sem. Emberlakta környékre még órákig nem számíthattak, ezért nem adták fel a kutatást. Végül a gúnárnyakú előbűvészkedett a csomagtartóból néhány doboz sűrített paradicsom konzervet, s mert Athéna állapotának előidézésében nem csekély szerepet játszott, saját kezűleg kente fel a masszát a lány arcának helyére. A sűrítmény olvadozott, folydogált. Rácsepegett Betű Faló hajára, blúzára, szoknyájára, belecsorgott a cipőjébe, szétkenődött az üléseken. Jutott belőle Hella Postorra, Raszulra és Redfordra, nagyjából tetőtől talpig. Rövidesen mindannyian vérfagyasztó látványt nyújtottak. De a borogatás is elkészült, céljukat elérték Végezetül került egy kockás abrosz Raszul poggyászából. Ráborították a lány arcára, nyílásokat vágtak az orrának, majd összecsomózták a tarkóján. Athéna szólt volna, hogy az abrosz halszagú. Utálta a paradicsomos halat. Valamit hebegett, de saját érdekében rá sem hederítettek. Redford visszaült a kormány mögé. A ringatózó dzsipben, a dühödten tűző nap alatt az áldozat elszunnyadt… Rendőrségi helikopter haladt el fölöttük. Utasai a forgalmat figyelték, a magaslati levegőt kortyolták. A pilóta látta meg elsőként a nyitott terepjáró véres utasait és a kockás asztalterítőbe bugyolált hullát. A gép kis híján lezuhant. Feldúlt hangok párbeszéde indult meg az éterben. A helikopter utasai hajbakaptak impresszióikon. Az egyik rendőr azt állította, hogy a hulla igenis fel van darabolva. A másik vitába szállt vele. A civódás közben a véres dzsip eltűnt egy erdei úton. Impozáns szálloda elé érkeztek, amely csak egyike volt a Postor Szállodalánc gyöngyszemeinek. Újságírók és filmesek lesték az öreg hölgy jöttét. Évekkel később is hálatelt szívvel emlékeztek belépőjére. Hella Postor közeledtét fülhasogató szirénaszó jelezte. Járőrkocsik álltak lesben a mellékutcákban, helikopterraj dongott a levegőben. És végre elérkezett a perc, amikor a rendőrök lefülelhették a vérengzőket. A dzsip megállt. Mintha vákuumot képzett volna maga körül, egyszerre csapódott mellé rendőr, filmes, mentős, a helyi koporsókészítő, továbbá Tatina,

Christa, Don Jarrat és még ezren. A gyengébbek hullottak, akár a dominó. Az első vércseppek láttán ájult asszonyok vágódtak a kövezetre. A mohó bámészkodók megtaposták őket. Hella Postor legutolsó divat szerint készült ruháján beszáradtak már a sűrítmény foltjai, de pompállottak így is. Redford sem volt kevésbé mutatós. Nyakig érő mellkasbozontján, inge elején, mindkét kezén káprázatos vérmáz virított. Sikoltozás tört ki. A lárma hallatán megmozdult a kockás abrosz. Akik eddig vártak az ájulással, most szerét ejtették. Az abrosz hadonászni kezdett. Rabja szabadulni próbált tőle, zsibbadt karjával a tarkójára kötött csomó felé csápolva. A bogot Redford kötötte, aki röpke ideig tengerész is volt. Athéna legfeljebb úszni tudott, a csomót ki nem bonthatta. Végre egy hős rendőr sietett a segítségére. Az abrosz lekerült a vérfoltos tetemről. Előbukkant Athéna arca. Földöntúli volt. Most hullott el Tatina és Christa. Athéna mosollyal próbálkozott. Vérmaszkja megrepedezett, pergett. Többen futásnak eredtek. A magasban két helikopter hajszál híján összeütközött. Redford félresodort egy lelkes közeget, aki egy ideje azzal kísérletezett, hogy bilincsbe verje. Aztán elüvöltötte magát: – Paradicsom! Közönséges arcpakolás! Kozmetikum! A tömegben álló Don Jarrat megsejtette, hogy a vérmaszk alatti kísértet nem más, mint az ő jövendőbelije. Hozományvadász buzgalma sokat apadt. És tovább apadt, amikor valaki vizet hozott, hogy lemosdassa a lány arcát. A massza felhígult és folydogált. Athéna kapott néhány vászonzsebkendőt. Leitatta arcáról a vérvörös förtelmet. Aztán felnézett. A pakolás abszolúte semmit nem használt annak a szivárványszínű karfiolnak, amit az arca helyén viselt. Ugyanolyan elkeserítő volt, mint kora reggel. A start előtti estére kitűzött (ismerkedési célzatú) bál nem maradhatott el. A rendőrségen idejében kimagyarázkodtak ahhoz, hogy még jusson három-négy órájuk Athéna renoválására. Ezúttal ügyeltek rá, hogy a bámészkodókat távol tartsák a horrorisztikus jelenetektől. Rengeteg jeget és friss paradicsomot, uborkát, felszelt banánt használtak el. Pár liter mézet is alkalmaztak, kísérleteztek élesztővel, kókusztejjel, tojássárgával. Némi hideg zuhanyt is bevetettek. Az eredmény lassan mutatkozott. A duzzanat lelohadt. Előbukkantak belőle a szemek, az orr, az ajkak és az áll formái. A tarka foltok azonban nem tágítottak. Úgy festettek, akár egy domborzati térkép színei. Röpke kétórás sminkelés – és Athéna bálozhatott. Ez idő tájt (eredeti

belépőjének köszönhetően) népszerűsége csúcsán járt. Ügyelnie kellett a folytatásra is. A szálloda báltermét eleven, nyüzsgő tömeg számára méretezték. Rengeteg oszlopdíszt, aranyfüstöt és márványpadlót alkalmaztak. Gyönyörű volt. Hella Postor védence társaságában a színpadra lépett. Tapsvihart arattak. Vakuk villámlottak, felvevőgépek zümmögtek. – Holnap hajnalban kezdetét veszi a Mesemaraton. A kaland varázsbirodalmába lépünk. A küzdelem kemény lesz, s a verseny fődíja voltaképpen csak jelképes összeg. Sokkal többet nyerünk azáltal, hogy az előttünk álló napokat a természetben, lóháton töltjük el. Szépség és élmény vár ránk: egymillió. Ezen okból, a térképeinken nem az általunk látogatott tájak valódi nevét olvashatjuk. Az Óperencián és az Üveghegyen túl, Meseországba lépünk. Az elnevezések között akadhat bizarr is, nézzék el ezt, a kaland sem mindennapi. Holnaptól kezdve semmi sem lehetetlen, ami a mesékben, a fantázia szent, szépséges, szabad világában megtörténhet. Bizonyosra veszem, hogy tíz nap múlva ifjabbak és gazdagabbak leszünk. A gyakorlati tudnivalókról mindenki olvashatott a tájékoztatóban, ezért ezekre nem térek ki. E percben azt kérem, érezzék jól magukat ma este. Szerezzenek ismeretségeket, amelyeket a későbbiekben így vagy úgy, el lehet mélyíteni. Úgy látom, mindannyian együtt vagyunk, megjelentek a barátok és a hozzátartozók is. Mi versenyzők ne irigyeljük, hogy ők autósztrádán fogják elérni a napi célpontokat. Ők kimaradnak a csodából, nem élik át velünk a természet varázslatát. Mulassunk együtt ma este. Nevessünk, táncoljunk az ő lelkükért is. Hella Postor szeretett volna többet és mást is közölni, de nem tette. Mosolyogva kézen fogta Athénát, és levonult a színpadról. A lány hófehér ruhát és körömcipőt viselt, de a sminkeléssel töltött idő pocsékba ment a reflektorok fényében. A zenekar tagjai elfoglalták helyüket a hangszerük mögött. Az öreg hölgyet kisajátították az újságírók. A mulatság megkezdődött. Christa Fodros rózsaszín ruhát viselt, és ha ügyesen kerülte Lady Norris környékét, alig tűnt fel, hogy a tavalyi rongyban jár-kel, ámulva és széles mosollyal, serkentően fiatalon és kapcsolatokra szomjasan. Tatina nem osztozott húga reményittas lelkesedésében. Megvetés sugárzott a tartásából. Eme dekadens külsőség nyomban Férfihadat zúdított a nyomába. Athéna a menekülésben tette naggyá magát. Eleinte mindenki arra törekedett, hogy közelről is az arcába tekinthessen és részleteket vasaljon ki belőle titokzatos történetéről. A lány hamar rájött, hogy kritikus helyzetekben mindannyiszor segít egy-két magyar nyelven előadott versrészlet. Szerencséje volt, bolygószerte nagy számmal előforduló honfitársai közül egyetlenegy sem volt jelen, játékát senki sem ronthatta el. Végül megállapították róla, hogy elvarázsolt lélek, és békén hagyták.

Egyetlen árny követte páni útjain a tágas teremben. Redford. Redford, a nyalka. Kifogástalan spagetticsíkos öltönyben, csokornyakkendővel, frissen borotváltan és megfésülködve a dakota-francia szokatlan benyomást keltett: úgy festett, mint bármely más normális férfi. Nem is szerette öltözékét. Hevesen vágyakozott Bel ami feliratú, agyonmosott trikója, kényelmes vászonnadrágja és csizmája után. De Athénát kellett őriznie. Volt még valaki, hogy szemmel tartsa a lányt, jóllehet tisztes távolban maradt tőle. Don Jarrat volt e férfiú. Korábbi impressziói alig változtak. Lúdbőrözve nézegette kijelölt jövendőbelijét, a királykisasszonyt. Lehetett a lánynak rafinált vonalú ruhája, amelytől akár csupaszon is vonulhatott volna a teremben, e leleményes mezítlenség hiába hatott vérpezsdítően, ha az arc látványa mindannyiszor a borzadály halk nyögéseit szakította fel a jóképű don szívéből. Nem esett nehezére megfelelnie Hella Postor intelmének, miszerint ne viselkedjen tolakodóan, tekintve, hogy a lány mit sem sejt kettőjűk összeesküvéséről. Don Jarrat megállapította: a kézfogó ellen csak egyetlen kifogást vethet fel: kiszemelt mátkáját. A mátka-voltáról mit sem tudó Athéna tömegiszonya percről percre fokozódott. Visszautasított minden pohár italt, amivel megkínálták; minden férfit és nőt, aki táncra kérte. Egy idő után hinni vélte, hogy mindenki őt bámulja, tárgyalja, neveti, lökdösi. Könnyeivel küzdött. Redford változatlanul válságát élte a történtek miatt. S mert eltökélte, hogy émelyítően kedves lesz csínytevése áldozatához, a lány mellé lépve így szólt fuvolázva: – Athéna, hogy maga mi gyönyörű ma este! – A mondat végeztével egy kevés nyálat tartalékolt el a zápfoga mellé, mellyel később, ha egyedül marad a tükörrel, szemközt köpheti magát. Athéna magyarul felelt: – "Két kezem ölel, mosogat, s mutat hülyéknek fügét, gyermeknek árnyéknyulat…" – Mit mond? – Redford közelebb hajolt. – Szécsi Margit – Felelte a lány. – Akar táncolni? – Redford újabb adag nyálat spájzolt el önmegvetése jeléül. Gyűlölt ugrabugrálni. – Nem akarok. Lefekszem. – Nem teheti. Az öreg hölgy kikötötte, hogy mindenűvé követnem kell magát. – Redford mellett elhúzott egy gyümölcsleves poharakkal megrakott tálca. Lekapott róla két poharat, az egyiket a lánynak nyújtotta. – Robert… – szólította Athéna. – Csak Redford. Robert nélkül – helyesbített a férfi, és a bosszantás miatt egy rész nyálat visszavont a tartalékból. – Akkor Redford. Sőt: hé Redford? Én most megszököm innen. Ne fáradjon utánam, szükségtelen. Prímán meg tudom védeni magam, ha netán valami

ámokfutó újra rám vetné magát. Prímán. – Látni való – felelte a férfi, majd fogadalmára emlékezve hozzáfűzte: – Rendbe fog jönni az arca. Sőt, szebb lesz, mint valaha. Velem is törtönt már hasonló, s amint látja… Athéna arcáról leolvashatta, hogy utolsó szavai vajmi kevés vigasszal szolgáltak. Így hát elnézett a terem túlsó végébe. Don Jarrat-ra pillantott, egyelőre teljes nyugalommal. Komoly helyzeti előnnyel rendelkezett a jóképű donnal szemben. Ő ismerte a szép arcú gazfickót, aki ellenben hiába próbált ismeretségbe kerülni vele. Márpedig próbált, méghozzá szenvedélyesen, és erre jó oka volt. Az elmúlt hónapokban alvilági alakok légióit küldte a nyomába, mindhiába. De Redford nem szívesen gondolt a féloldalas ismeretség történetére. Ekkor Don Jarrat mellé lépett egy újonnan érkezett fickó. A felpumpált testű, hónaljdudorral ékes, nem kimondottan vonzó ábrázatú férfiúval másként állt a helyzet. Redford félrenyelt. – Miért fuldoklik? – kíváncsiskodott Athéna. – Pihentetem a rekeszizmaimat. Jöjjön! – A gúnárnyakú karon ragadta a lányt, s a kijárat felé vonszolta. Útközben tovább fuldoklott. Néha hörrent egyet-egyet. Nem sikerült feltűnés nélkül távozniuk. A vendégsereg jóleső borzalommal figyelte az újabb eseményt. úgy tetszett, hogy emberrabló ragadta el az elvarázsolt lányt, s mivel jóval magasabb volt a prédánál, kénytelen volt a vállára dobni. Áthurcolta a bámész sokadalmon, s ezalatt heveny asztmarohammal küzdött, még színpompásabba téve a mulatságot. Athéna a döbbenettől csüggedten hagyta magát hordozni. Elsiettek egy földbe gyökeredzett úr mellett. A lány odanyújtotta neki kiürült poharát, melyet a Férfi kész volt röptében átvenni. A túsz biccentett köszönete jeléül, közben elveszítette egyik körömcipőjét. (Don Jarrat később hozzájutott a két masnival díszített remekműhöz. A tenyerébe vette, és Felnevetett. Mesemaraton és Varázsbirodalom? Itt áll a báli forgatagban, tenyerén Hamupipőke topánja, harsányan nevető királyfi. De hová lett a mátka? Nyilván lencsét szortíroz a konyhában.) Athéna futott. Fél pár körömcipőben, bicegve, kötelességtudón. De néhány kilométerrel távolabb, amikor megálltak egy villa frissen felásott kertjében, hogy kissé kifújják magukat, rárivallt a testőrre. – Mit képzel? Mondja!? Három perc alatt a Föld körül? Meghibbant? Mi olyan sürgős? – Nem folytatta. Letekintett a lába alatt süppedező, frissen művelt földre, s bár nem látta, biztosan tudta, hogy valami nyálkás lény tekergőzik meztelen talpán. Redford légcsövében még mindig futkározott egy szénsavbuborék. Nagyokat nyelt, ádámcsutkája hosszú utat tett meg gúnárnyakán fel-alá járva. Köhécselt, finoman zihált. Állapotát kénytelen volt beszéddel is súlyosbítani.

– Nem hagyhatom magára. Nekem pedig mennem kellett. Ez a helyzet. Athéna óvatosan a levegőbe emelte csupasz lábát. Jóllakott Földigiliszta himbálózott a talpán, szétmállott fertályából ragacsos nedvet eregetve, s azzal kötődve is egyben. – Csináljon valamit, Robert – rebegte a lány émelyegve. Redford elvigyorodott vére. – Michel – közölte. És állt ölbetett kézzel. – Testőrnek felettébb silány, Michel – dünnyögte Athéna. – Csináljon valamit ezzel a szegény féreggel. Biztosan nagyon szenved. – Tegye vissza a földre – javasolta Redford. – Én fogjam meg?! – Ha sajnálja?! – Megszakad érte a szívem. De nem veszem kézbe. Redford a tenyerére fektette a földigilisztát, és gyengéden megvizsgálta sérülését… – Sokáig babusgatja még? – érdeklődött Athéna, talpát egy hortenziabokorba törölgetve. Redford leguggolt, kis földtúrási készített az ujjával és belesiklatta a gilisztát. Ezután felemelkedett, és egyik tenyerével: a nyálkással, megtörölte a másikat: a földest. Athéna meglepő éleselméjűségről tett tanúbizonyságot: – Mintha nem akaródzott volna találkoznia valakivel. Ha visszacsempészem a szállodába, lefekhetek végre aludni? – Mindenképpen élveznie kell féltő gondoskodásomat. – Hiszen élvezem. Jó az magának, hogy folyton velem van? – Az öreg hölgy igen-igen jól fizet. Észrevétlenül jutottak vissza. Athéna rövid zuhanyozás után pillanatok alatt elaludt. Redford egy pótágyon heverészve emésztette magát. Az zavarta legkevésbé, hogy lelóg a lába. A fő bajforrást Don Jarrat gorillájának jelenléte képezte. Az éjszaka úgyszólván eseménytelenül szaladt tova. Néhány frissen szerzett ismeretséget még pitymallat előtt elmélyítettek. A lady távollétében valaki a szobájába lopakodott, s elemelt a szekrényből egy lila színű, gazdagon csipkézett harisnyatartót, egy pár ezüstösen csillogó selyemharisnyát, három darab L méretű bugyit, továbbá a nemes hölgy gyöngyház gombban végződő lovaglópálcáját. Másvalaki behatolt Daler Canev üres szobájába, és eltulajdonította a Férfiú diplomatatáskáját, amely egy üveg arcvizet, két napilapot, egy doboz gyógytapaszt és egy tetszhalotti bizonyítványt tartalmazott. Hajnaltájt Don Jarrat Hamupipőke topánjából itta a pezsgőt, jóllehet a márkás ital javarésze a cipő ötletes kiképzése folytán kárba veszett. Ennek ellenére a társaságában lévő spicces hölggyel együtt jól mulatott és mulattatott.

13. Start

A kelő nap fényétől bearanyozott, mérhetetlen tisztáson lenyűgöző látványt nyújtott a lovasok tarka gyülekezete. Akinek nem jutott hely másutt, felkapaszkodott a tisztást övező fák valamelyikére. hogy jobban lásson. Néhány operatőr is ezt tette. Lovaglóülésben kuporogtak egy-egy ágon, kamerájukkal a mezőnyt pásztázták. A rajtvonal mellett mesefiguráknak öltözött szervezők álltak. Hófehérke ellenőrizte, megtörtént-e a lovak szakszerű jelölése. A vasorrú bába belekotort a nyeregtáskákba. Feltételezte, hogy néhány szórakozott lovas megfeledkezett a kötelező úticsomagról, amely a napi élelem-, ivóvíz-, térkép-, tájoló-, vészhívó felszerelést tartalmazta. King Kong kettesével szólította a versenyzőket. Óz, a nagy varázsló akkurátusan feljegyezte a start időpontját. Darth Vader lézerfegyvere adta meg a jelet az indulásra. Az egyike humorbő operatőr, testvérek között is százhúsz kilónyi férfiú, Saloménak öltözött. Többen megszámlálták fátylait: egy sem hibádzott a hétből, legfeljebb bozontos szakálla ejtette zavarba csodálóinak seregét valamint a marcipánból készült, élethű Keresztelő Szent János fej, melyet a lábánál tartott. Ez utóbbit sokan túlzottan morbid ötletnek tartották, így hát senki sem bánta, amikor egy kóbor eb elrabolta, labdának vélvén. Christát a filmszínész Fabre Chanttal együtt szólították a starthoz. A lány el volt ragadtatva. Végtelennek tetsző órák múltak el azóta, hogy utoljára szerelmet érzett. Tatina is hamarosan sorra került, bár nem minden malőr nélkül. Brahim Santost szólították mellé. A középkorú esztétika professzor az internacionalizmus szellemében európai, ázsiai, afrikai és helyi vonásokat viselt magán. Ezek külön-külön nyilván roppant bájos egyedeket eredményeztek volna, de egyetlen személyben összezsúfolva nyugtalanítóan hatottak. Santos csigákba pödrődő haja alatt alacsony, ráncszabdalta homlok mutatkozott, majd egy-egy ágas-bogas, ferde szemöldök. Lejjebb izzó szénszemcsék, metszett szemrésekben. Ezt a látványt az indián beütést mutató orré követte. A száj Jasszer Arafat érzéki ajkait képzette meg a szemlélő nekilóduló fantáziájában. A professzor bőre néhol fekete, másutt tejeskávészínű volt, tenyere viszont hamvas rózsaszín. Tatina borzongva méregette partnerét, s lova sem tett másként. Meglehet, hogy a paripa ősei között előfordult olyan, aki hasonló küllemű személy által lelte halálát vagy egyéb gyalázatot. Amikor Darth Vader Jelt adott az indulásra, a megrettent ló tüstént negyedik sebességbe kapcsolt. Tatína. halkan sikoltozva, fénysebességgel távolodott. És Santos üldözőbe vette. Lady Norris festetlen szarvasbőr lovaglóruha kompozícióban és ragyogó csizmában, de pálca nélkül állt a rajtvonalhoz. Arab telivér ficánkolt alatta. A negyven esztendős, feltűnő szépségű nemes hölgy hűvös mosolyt küldött a

közönség, a kamerák, a lobogó fátylakba burkolt Salome és King Kong relé. A vasorrú bába a lady nyeregtáskáját is ellenőrizte, s mivel a kelleténél hosszabban matatott a térdénél, a nemes hölgy megsejtette, hogy a banya férfi. Ronald Negri jutott a lady partneréül. A huszonhárom esztendős ifjú apja bűvész, anyja jazzénekesnő volt valaha, megismerkedésük idején. Később együtt kamatoztatták képességeiket, olykor nem kifejezetten a szakterületükön. Mindenesetre meggazdagodtak, de nagyon. Mire Ronald felcseperedett, apja varázsujjaiba pelelopakodott a csúz, anyja hangját elfelhőzte az alkohol. A fiút a XX. századi terrorista szervezetek érdekelték, mindent elolvasott, amihez hozzáférhetett ebben a témakörben. Pillanatok alatt el tudott készíteni egy-egy kisebb bombát. Rádióvezérlésű rakétát is tudott alkotni, bár ez, komolyabb munka lévén, napokat is igénybe vett. A verseny miatt egy hasonló szerkezetet hagyott félbe otthonában. Ezzel a későbbiekben az Egyesült Államok elnökét óhajtotta likvidálni. De listáján szinte valamennyi állami vezető szerepelt. Negri ugyanis mindennemű államformát ellenzett, s ellenkezését nem is rejtette véka alá. Egy eleven lady, a romlott arisztokrácia megtestesítője várta mellette a startot. Ronald Negri egzaltált szépségű arcára zord mosoly kúszott. Homloka mögött megváltó gondolatok burjánzottak. Don Jarrat következett. Nyeregbe szálltában belecsípett Hófehérke fenekébe. A vasorrú bába hosszan matatott a nyeregtáskájában, egy füst alatt letapogatva az enyhén másnapos don úgynevezett lovaglóizmát is, jóllehet ez az izomcsoport nem a Felszerelést tartalmazó csomag közelében leledzett. Amikor a banya a többi húsféle tanulmányozásához látott volna, a Fejfájós Don Jarrat gyengéden a kezére csapott. A vasorrú bába vállat vont, és a másik indulóhoz lépett. Hasonló részletezésben bánt el a harminc esztendős, macskaszerűen izmos, sárga szemű popénekesnővel, Zia Charme-mal is. Daler Canev orvosi bizonyítványa elvesztése fölött érzett bánatában meglehetősen hervadtai: foglalt helyet a nyeregben. Az sem dobta Fel, hogy partnernője Hella Postor, személyesen. Sőt, ez a tény végképp elkedvetlenítette. Rágondolni is rémes, hogyan fogja majd az ő tetemét hurcolászni az éltes hölgy, erdőn-mezőn. Az arcát valamelyest visszanyert Athéna következett. Nem volt könnyű helyzetben, mivel lova rossz néven vette, hogy felnyergelték. Az almásderes azért is bosszankodott, mert egy valódi csődör toporzékolt mellette. Felhős homloka mögött emlékképek suhantak át abból az időből, amikor még Casanovaként éldegélt. Sértődöttségében megpróbált félrevonulni, de Athéna nem engedte. Összeszorított ajkakkal, keményen küzdöttek egymással. Aztán megfeledkeztek a huzavonáról. Ugyanis időközben a csődörével hivalkodó Redford előadott néhány attrakciót, nyilvánvalóan azért, hogy mindenki jól lássa: ő a verseny egyedüli

esélyese. E célból a meglazított nyereggel együtt sikkesen a ló hasa alá fordult, s ha már ott volt, ott is maradt. Kiintett Darth Vadernek, hogy indíthat, mert ő ily módon szándékozik megtenni a napi távot. Várnia kellett, amíg a banya tízujjú detektorával elvégezte beható vizsgálódását izmai és egyéb járulékai táján. A vasorrú túlzott hirtelenséggel hagyott fel az ellenőrzéssel, és következő pácienséhez sietett. Salome megfelelő testhelyzetet vett fel, hogy arcközelit adhasson a musztángcsődör hasán csimpaszkodó versenyzőről, de hiába táncolta körbe, a lovas folyton elfordította előle az arcát. Ugyanekkor a tömegben is ágaskodott, helyezkedett, térdeit roggyantotta egy gorilla alkatú férfi. Ő is a versenyző arcára vágyott rápillantani, mert a gúnárnyak megpillantása heveny gyanút lopott a lelkébe. Feltűnő hasonlatosságot vélt felismerni a lovas és egy szélhámos között, aki nemrég túljárt az eszén, s ráadásul a Rossz Arc nevet is ráragasztotta, lemoshatatlanul. Redford, akár egy lajhár, alulról felkúszott a ló szügyén, és a nyakába csimpaszkodva, csüggő helyzetben elpihent. A csődör oldalra hulló, dús sörénye eltakarta az arcát. Hiába lebbent fel az igyekvő Salome valamennyi fátyla, a lovas megközelíthetetlen volt… Darth Vader végül botránytól tartva engedélyezte az indulást. Redford nadrágja már szikrákat hányt, de a közönség még mindig látszott – tehát láthatott. A musztáng egy darabig elbukdácsolt a nyakából alálógó emberfürttel, aztán elege lett. Megállt és legelészni próbált. Lehajtott fejével gombóccá gyűrte lovasát. Ez volt az a pillanat, amikor Athéna legurult Cassyről, mert mindkét kezére szüksége volt ahhoz, hogy visszatartsa hasizmait a kiszakadástól. Redford megvárta, míg talpra áll, majd méltóságteljesen kiszólt gubójából. – Volna szíves megigazítani a nyergemet? A lány csillapíthatatlanul nevetett. Nem tudott segíteni, kevés volt a két keze a szemét törölgetni, hasfalát támogatni és az artistára mutogatni. A selyemhernyó kénytelen volt kimászni gubójából. Görnyedt tartással, hátát fordítva a még oly közeli bámészkodók felé, akiknek akár távcsövük is lehetett (akitől Redford tartott, annak akár föld-levegő rakéta is lapulhatott a zakója alatt), helyére rángatta a nyerget, majd zsugorállásból belekúszott. Tudta ő, hogy nemcsak az arca, a testalkata is meglehetősen egyéni. Don Jarrat gorillája alapos okkal a fejébe véste ezeket az ismertető jegyeket. Az út végre áldott fák közé kanyarodott. Redford kiegyenesedett. Fél kézzel megtapogatta azt, ami a nadrágjából és a fenekéből maradt; aztán megjegyezte: – Nagyon mulatságos lehet, hogy az életemre törnek. – Miért? – kérdezte a lány könnyezve. A gúnárnyakú nem Felelt. Lefoglalta az ijedtség és a sértődöttség. Az öreg

hölgyet vádolta magában az ellenség felbukkanása miatt. Nem lehet véletlen, hogy chicagói látogatása után éppen Don Jarrat nevezett be a versenyre. Hármas sebességben haladtak. A térkép Fogyó Hold névvel illette az előttük álló terepet. Rövidesen fény derült az elnevezés okára. Az idő és a távolság előrehaladtával mind szárazabb lett a levegő, kietlen a táj. A növények méretei zsugorodtak, számuk fogyatkozott. Egyre több lett a kő. Aztán sziklás, kopár dombok következtek. Athéna már nem nevetett. Egyik domb a másikat követte. Felkaptattak egy tetőre, szemközt újabb hivalkodott. Arra is fel kellett mászni, nem lehetett megkerülni: a szomszédos domb magasabbnak látszott. Redford haladt elöl. Musztángja otthonosan lépdelt az ellenszenves talajon. A perzselő nap felhabzsolta a közelébe merészkedő két-három felhőfoszlányt. Dél lett, elmúlt. Redford hátán időnként átnedvesedett az ing, aztán keményre száradt. Elhagytak néhány lovast; bágyadtan integettek egymásnak. Páran őket utasították maguk mögé; tehetetlenül tűrték. A nap mindig előttük járt. Cassy egyre gyakrabban megbotlott. Athéna is felhagyott a peckes tartással. Csak a gúnárnyakú nem tört meg. Nyilván teve is akadt az ősei között, vélte a lány irigyen. Aztán jött egy bokor. Törpültek a dombok, a sziklák között néha földet is láttak, s a földben aprócska növényeket. A távolban felsejlett egy hegy körvonala. Egy heggyé, amely mintha zöldellt volna. A lovak nekilendültek. Athéna letargikus hangulatban ült a nyeregben. Tudomást sem vett a silány fákról, a zümmögő bogarakról. A nap visszavonult egy felhő mögé. Szél borzolt a lány hajába. A csenevész fák törzse vastagodott. A lovak patái füvet zizzentettek. A lány a térképre sandított, s csaknem Felsírt dühében. Az írás szerint az Élet vize elnevezésű körzet felé közeledtek. Redford olykor hátrapillantott, és megkérdezte: – Nem éhes? – Nem szomjas? – Nem Fáradt? – És mindannyiszor maga válaszolt: – Nem baj. Nemsokára pihenünk. Lesz dínom-dánom. Aztán csak mentek, mentek. Egy ízben kettő és fél percnyi pihenőt tartottak. Athéna ihatott néhány kortyot. Elfogyasztottak egy-egy almát, immár menet közben. Időnként helikopter robajlott el a lejük felett. Redford egyre gyorsabb tempót diktált. A nap tartósan felhők mögé temetkezett. Szél hűsítette a bőrüket. Végre a férfi megálljt intett, és a fűre ugrott, valódi fűre. Száron vezették lovaikat. A gúnárnyakú néha ellenőrizte csődöre testén a párolgást. A lány már-már azt várta, mikor dug a ló fenekébe egy hőmérőt.

– Na – mondta egy ellenőrzés után Redford, és a szimatoló, fejét kapkodó csődör farára húzott. A fekete musztáng nekilódult, s Cassy követte. Mire utolérték őket, a keskeny patakmederből itták a vizet. Az élet vizét. Gille Barry dühöngött. Régen elhagyta darvadozó partnerét. A nyamvadék azzal zaklatta, hogy adják fel. Egy frászt! A helikopterek megjelenését személyes sértésnek tekintette. Öklét rázta a magasba. Várhatjátok, hogy vészjelzést adjak, háborgott száraz szájjal. Megitta az összes vizét. Almáit megosztotta a lovával. Izzadtan rohantak. A patakhoz érve Gille Barry lemosakodott. Ruháját is benedvesítette. Amint lova lehűlt, őt is odaengedte. Felhagyott az ábrándozással a vízpor feltalálásáról. Pedig jó ötletnek tűnt fel. Nesvíz. Instant. Aha, kérdezte, és mivel engeded fel? He? Itt volt a víz. A lázálomnak vége. Időnként ligeteken vágtak keresztül. Combjai mintha a nyereghez, a ló oldalához nőttek volna. Többes számban gondolkodott. Ők nyerik meg a versenyt. Az egymilliót. Ránézett a térképre. Porfészek, olvasta. Eltervezte, hogy amint a szállodába ér, elrohan fürdetni. Aztán tükröd Előszedi új szerzeményeit: egy lila csipkés harisnyatartót, egy pár ezüstösen csillanó harisnyát és egy L méretű bugyigót. Végül majd megostorozza magát gyöngyház gombos lovaglópálcájával, mert lopni bűn. Tervezgetett. Lovasokat hagyott el. Utolérhetetlen volt. Christa bizonyosra vette, hogy a tizedik napon csontsovány lesz. Nem egyszerűen izzadt, hanem verítékezett, áradt, folyt. Száraz só lepte a nyelvét. Ivóvizét az első félórában felhabzsolta, két perc alatt elpárologtatta. Más bajai is vontak. A gyönyörű szép filmszínész szóra sem méltatta. Ha szólt is, mindössze ennyit, nem túl változatosan: – Bah, ah, jaj. A Fogyó Hold körzetben jártak, amikor a mozisztár lemászott a lóról, és megpróbálta előszedni vészjelző rádióját. Christa rákiáltott, mindhiába. Így hát kénytelen volt leteperni Fabre Chantot. Kicsavarta a kezéből a készüléket. A filmcsillag visszamászott a nyeregbe, és lova nyakára hajtotta a fejét. Christa mit tehetett?, fogta a szárat és paripástól vezetgette az alélt férfit. Úgy értek a célba, akár egy mátkapár. A két ló szorosan egymás mellett lépdelt, Fabre Chant fél fenékkel ült a nyeregben, a továbbiakkal Christára omolt. Egy idős hölgy felzokogott a láttukra. Óh, a szerelem, a szent téboly!

Redford a fogát csikorgatva bámult a Porfészek felé. Az út végénél, mint príma csapdában, emberek várták jöttüket. Közöttük nyilván Rossz Arc áll lesben. Redford haditervet hevenyészett, és előadta Athénának. A lány végighallgatta, s csupán egyetlen kérdést tett fel: – Tulajdonképpen ki kinek a testőre? Nos? Salome gyönyörűséggel nyomta a gombot. Ezért a témáért érdemes volt megkockáztatnia, hogy lezuhan vele a helikopter. Fátylai láttán a pilóta végigröhögte az utat. Ha mégis elkomorult, túlsúlyt emlegetett, Felborulásról motyorászott. De épségben földet értek. Salome elfoglalta a helyét a kamera mögött. Két lovas közeledett szemből. Egyikük a hajnali nyeregvirtuóz. A fickó hirtelen a levegőbe lendült, és hasmánt egy bokorba vetődve eltűnt a sűrűben. A magára maradt, tarka arcú lány szemerebbenetlenül nyúlt az elhagyott csődör kantáráért, majd könnyedén felállt a nyeregben. Bal lábát felemelte és áttette a musztáng hátára. Szép szoborként, lobogó hajjal közeledett a Igét ló nyergében megvetett lábakkal. Óz, a nagy varázsló tapintatlanul faggatózott, hová lett a másik lovas. A műlovarnő mosolygott, s rettentő arcában legalább a fogak épek voltak. – Elrontotta a gyomrát szegény – mondta. – Üdvözletét küldi. Redford a rekettyésben közeledett. Szíve izgatott jövés-menést rendezett a bal bordaív szűkös keretei között. Jókora orrával átszakított egy pókhálót. A foszlányokat elsimította arcán és ádámcsutkáján. Mögötte maradt az átkozódó pók: háromnapi munkája ment veszendőbe. Rossz Arc hiába ágaskodott a tömegben. Minden eshetőségre készen lazán tartotta jobbját, hogy alkalomadtán a hónaljdudora felé kaphasson, s végre lemossa a szégyenbélyeget gyűrött homlokáról. Kenyeret is készített a zsebébe, esküdt ellensége véréhez. A terv értelmében Athéna megpróbálta kiválogatni a tömegből Rossz Arcot. Amint Redford meghagyta, orángután alkatú férfit keresett, aki láthatóan izomagyú, egyujjnyi a homloka, törött az orra, fél méterre kijön a járomcsontja, röhejes bajuszkát visel harcsaszája fölött, s álla csapott. Két ilyen személy akadt. Athéna átengedte a lovakat az e célból ott álldogáló hét törpe egyikének, benyomása szerint Szendének, azután kiválasztotta a legközelebbi Rossz Arcot és halk sikollyal a karjai közé hanyatlott. A férfi elkapta. A lány finoman megmotozta jótevőjét. Nem talált nála fegyvert, tehát szélsebesen magához tért, és a másik Rossz Arc felé sietett. Amikor megközelítette, kissé felpattant a levegőbe, s ott ájult el, hogy látványosabb legyen.

Senki nem kapta el. Alaposan odaverte magát. Rögtön tudta: ez a Rossz Arc az igazi. A gúnárnyakúval pedig majd később számol a blamázs miatt. Athéna feltápászkodott. Porolgatta a ruháját, ezt tette a gorilláéval is, közben magyarul verselve a szálloda felé vonszolta a fickót. Rossz Arc hallgatta a szavalatot. Ámulatában egy darabig taszajgálni is hagyta magát. Aztán hirtelen lecövekelt, lerázta magáról a lányt, és rákiáltott: – Mit süketelsz nekem kékítőről, meg a kegyelmesék kis kotlájáról? – Lábaska – szepegett Athéna rajtakapottan. – Komplett hülye vagy? – kérdezte a gorilla, immár ékes angol nyelven. A lány meg sem hallotta. A nyakába ugrott, s ujjongva csókolgatta rossz arcát. – Magyar vagy? Atyafit Szereted Nagy Lászlót? József Attilát? Pilinszkyt? A férfiú megenyhült egy percre. Hagyta magát a szálloda felé terelgetni. Vigyorgott, mert felrémlett valami a homályló távolból: – Fütyülős barack, kecskeméti cseresznye. Pitykézés. Vasfüggöny. – Áh, nincs mar vasfüggöny, legfeljebb reluxa. Atyafi, rohanjunk a bárba. Szeressük együtt Radnótit, Szabó Lőrincet egy pohár kóla mellett. Redford végre megállhatott Óz, a nagy varázsló előtt, és gyalog tudakolta: – Mások is megérkeztek már? – Önök másodikként khm, futottak be. – Másodikként? – Redford le volt sújtva. Salome rávarrózott az orrán lógó pókfonadékra.

14. Pihen a mezőny A negyediknek befutott Hella Postor a szállodában berendezett irodájában hallgatta az egyik rendező beszámolóját: a lovak jobban bírták az iramot, mint a kétlábúak. Úgyszólván a teljes technikai apparátust lekötötte a mentés. A helikopterek a kidőlt versenyzőket, egy kisebb szállítógép a lehajtott lovakat szedegette fel a nap során. A megfigyelők jelentései szerint hamarosan befutnak a távollévők is. Akik feladták, természetesen nem kapják vissza a nevezési díjakat, hiszen nemcsak a verseny, a kimaradás kockázatár is vállalták. Hát elhullott a férgese. Hella Postor elégedetten szopogatta bourbon-tequila-scotch koktélját. Nem kis örömére szolgált, hogy Athéna másodikként érkezett: hogy a jelmezek hisztérikus gyönyörűséget keltettek a jelenlévő közönség soraiban éppúgy, mint a tévénézők körében. Mint megtudta, a tévéállomásokat telefonhívásokkal ostromolják, kérvén, hogy ismételjék meg tudósításaikat; egyes részeknél lassítást, illetve képmerevítést javasolnak. Természetesen akadtak más hangok is. Ezek a gyilkos terepet, a szoros időt, a hajszát, a botrányt kifogásolták. Mások a Párizs-Dakar Rallyvel hozták párhuzamba a maratont, és a verseny felfüggesztését követelték. Tiltakoztak az állatvédő ligák, néhány vallási felekezet is hallatott magáról. Az FBI pontos

névsort kért a jelenlévőkről, s amint a végére ért, rohanvást küldte az ügynökeit, úgymond: mazsolázni. Más, jelentette a főrendező, egy sztárújságíró feltétlenül beszélni óhajt Mrs. Postorral, valami régi dologról. Az illető másnap érkezik a soronlévő szállodába. Amikor valamivel később az öreg hölgy belépett Athéna szobájába, alig hitt a szemének. A lány nem olvasott. Nem verselt. Nem aludt. Feküdt az ágyon, és nevetett. Redford az ablak közelében állt fintorogva. – Mi a helyzet? – kérdezte lazán az öreg hölgy. – Csodálatosan érzem magam – áradozott a lány. – Mi a fenétől? – kérdezte a gúnárnyakú. – Nocsak – állapította meg Hella Postor. Athéna arcát nézegetve kissé megenyhült. Mintha szépülni kezdtek volna a vonásai. – Asszonyom, beszélnünk kell – szólt Redford ünnepélyesen, majd hozzáfűzte. – Négyszemközt. Betű Moly úgyis fürödni készült. Athéna ugyan már megfürdött, de kész volt megismételni. Mintha ez is szórakoztatta volna. Nevetgélve tűnt el a fürdőszobában. Így hát Redford felelősségre vonhatta munkaadóját. Hella Postor meglepődött, elkeseredett, felvidult a testőr beszámolója hallatán. – Nem baj – mondta végül. – Annál izgalmasabb lesz, ha itt van a fő ellenség. Maga csak vigyázzon a bőrére, Redford. Álcázza magát, ilyesmi. Don Jarrat marad, s vele a gorillája. Don feleségül veszi Athénát. Ez egyelőre titok. Redford sebzetten meredt az öreg hölgyre. Nyilván teljesen megőrült, gondolta. – Honnan ismeri a Bont? – Hosszú történet – felelte ábrándosan Hella Postor. – Talán elmesélem, ha egyszer világkörüli hajóútra indulunk. Akkor majd lesz rá idő. – Tudja, hogy gengszter a pali? Tudja egyáltalán, hogy milyen ártalmas ez a selymes hajú szépfiú? – Nem tudom, Redford. Meséljen. – Majd a hajón – morogta a testőr. – Azt akarja, hogy ez a gazember Betű Molytól tanuljon svédül? – Magyarul. – Mindegy. Sokat szenvedtem az idomításával. Nem adom az ellenségemhez. – Kuss, Redford. Térjünk vissza: tudják a nevét? – Egy másikat – vigyorgott a testőr. – Akkoriban Al Pacinónak neveztem magam. Vagy hasonlónak. – Helyes. Eszerint másképp nem juthatnak a nyomára, csak úgy, ha felismerik. Álca, mint mondtam. – Az öreg hölgy csengetett egy koktélért. Ezután folytatta. – Ha még két napig nem háborgatják a lányt az ámokfutók, akkor olybá veszem, hogy elfeledték. A harmadik napon Don Jarrat-t állítom párjául. Meglátja, imádni fogják egymást. Gyönyörű kézfogót tartunk. Ha addig szakállt növeszt, maga is eljöhet. Redford kétkedett: – Miből gondolja, hogy egymásra sóvárognak? Nem

várhatok a világkörüli hajózásig, most árulja el, kije magának az a sötét gengszter, az a véres kezű haramia… – Vigyázzon a szájára, Redford. Don Jarrat a kisfiam. Úgyszólván. A gúnárnyakú egy, az emberiségből végképp kiábrándult-mosófazék hangján ismételte: – Kisfia. Úgyszólván. – Igen. És nem tűröm, hogy ilyen modorban beszéljen róla. – Nem tűri?! – Nem. Immár az sem érdekel, mivel haragította magára Dont. Nyilván botrányos gaztettet vitt véghez. Szégyellje magát, Redford. A testőr egy pillanatig sem szégyenkezett, de percekre elnémult. Kereste a szavakat, melyekkel Hella Postor szemét felnyithatná, de csak spontán kifejezések merültek fel az elméjében. Az öreg hölgy, mivel ezt a csatát megnyertnek nyilvánította, megenyhült kissé. – Vacsorázni megyünk – közölte, majd a fürdőszobaajtóra pillantva lehalkította a hangját. – Mi a véleménye Athénáról? – Fejlődik. – Na lám. Mondja Redford, nem találja, hogy kezd szépülni? – Én? – merengett a kérdezett. Az öreg hölgy válla Fölött belelesett a tükörbe. Hella Postor lenyelte a koktélját. – Csököttagyú – mondta. Redford beadta a derekát. – Ami Athénát illeti, lehet, hogy csakugyan egyre szépül. Szólok önnek, amint ez szemet szúr nekem. Az étteremben gyülekeztek a vendégek. Az elmúlt nap gyötrelmei ellenére csak kevesen választották gyomruk jóltartása helyett az ágyukat. Tatinát kifacsarták az esztétika professzorával töltött órák. Felüdülésre vágyott, s ehhez húga társaságát választotta. Christa azonban ez idő tájt kizárólag Fabre Chantnak szentelte magát… Így esett, hogy a tikkadt filmsztárt ketten is etették: Tatina fogcsikorgatva, Christa anyai gyengédséggel. Egy másik asztalnál Lady Norris ült fenséges nyugalommal, káprázatos öltözékben. Tudomást sem vett a körülötte sündörgő férfiak lobogó tekintetéről. Közel olyan természetességgel viselte a vágyteli pillantásokat, akárcsak briliánsokkal ékesített nyakravalóját. Aligha sejtette, hogy útitársa, Ronald Negri azért tüntet a távollétével, mert detonátort fabrikál a szobájában. Nyereg alá helyezhető, pompás kis szerkezetet. Gille Barry is a kelleténél sűrűbben pillantott a lady asztala felé, de mindannyiszor lesütötte a szemét. Egyfelől azért, mert halvány szégyen bújongott a lelkében, holmi fehérnemű lopásból kifolyólag, másfelől viszont azért, mert valahányszor a nemes hölgy nyakékére tekintett, újabb vágy lobhant benne, s megint lopásra sarkallta. Daler Canev egy ifjú fotóriporter társaságában ült az asztalnál. Pompásan érezte magát, farkasétvággyal falatozott. [gaza volt a doktornak, gondolta. A megerőltetés a javára vált, betegségét mintha elfújták volna. Más körülmények

között, különösen az utóbbi időben napjában többször is elővette a nyavalya. A fotós még az előző esti bálon halálosan beleszeretett Tatina Dobosba. Egyszer sikerült táncra kérnie, de a lármában félreértette a nevét. Így most, midőn tányérját félretolva verseket írt a zöldszemű lányhoz, Nanninak címezte őket. Az ihletettség ritka szüneteiben felvételt készített a nádszálkarcsúról, amint a félig öntudatlan Fabre Chant szájába gyömöszöli az ínyencfalatokat A fényképész a fél lábát odaadta volna, ha a mozisztár helyében lehet. Ebben a lángolásban tökéletesen kiment a fejéből, hogy főszerkesztője Hella Postor fotózásával bízta meg. Feladata talán eszébe ötlött volna, ha meglátja az öreg hölgyet. Hella Postor azonban váratott magára. Testőre álcatoalettje lassan készült, s a jelmezek összelopkodása is rengeteg idejüket rabolta el. De minden remekmű megszületik egyszer. Az étterem közönsége végre megszemlélhette, amint az öreg hölgy és tarka arcú védence egy hamisítatlan navaho törzsfőnök kíséretében az asztalához vonult. Az indián arcát milliónyi ránc barázdálta, tolldísze a sarkát verdeste, totemábrákkal gazdagon ékesített palástja lenyűgöző látványt nyújtott. Nyilván a közeli rezervátumból jutottak az aggastyánhoz, gondolták a szemlélők, s lassan napirendre tértek fölötte… Csupán a folyvást gyanakvó Rossz Arc nyugtalankodott egy közeli asztalnál. Gazdája fülébe suttogott valamit, mire a don eleresztette sárga szemű, szunnyatag tekintetű partnernője összenyomorgatott kezét, s az öreg hölgy társasága felé pillantott. A következő percben felemelkedett, és a popénekesnőt sorsára hagyva Hella Postor asztalához sétált. Rossz arcú árnyéka követte. Közeledtükre a rézbőrű valósággal összetöpörödött. A tarka arcú mátkajelölt minden látható ok nélkül szüntelenül nevetgélt. Hella Postor megörült vendégének. – Ó, Don, engedd meg, hogy bemutassalak fiatal barátnőmnek. Íme, Athéna Dobos. Kedvelni fogjátok egymást. Athéna megtekintette a fickót, akit kedvelni fog. A férfi szőke volt, jóképű és szemlátomást határozott, legfeljebb harmincöt-negyven éves lehetett. Pillanatnyilag tartózkodóan viszonozta a lány pillantását. Annál mohóbb figyelemmel nézte a navaho főnököt. – Hát a rézbőrű testvér? – tudakolta. – Ő? – Hella Postor lázasan töprengett. – Navaho barátom a Ben Hur névre hallgat. Jól hangzott, s Don Jarrat elhitte, mert nem volt az a mozijáró ember. Miután tisztázta az aggastyán kilétét, újra Athéna felé Fordult. Az arc látványa ezúttal sem derítette fel a szívét, így hát a ruhakivágásra koncentrált. Athéna mosolygott. Egyebet nem tehetett a törzsfőnökkel szemközt ülve. Látta, amint az összezsugorodik a tolldísze alatt. Ben Hur oly mértékben

verítékezett izgalmában, hogy ráncai és barázdái lassan összemosódtak, majd belefolytak a levesbe. Rossz Arc, akár egy gorilla alkatú kisbolygó, szünet nélkül keringett az asztal, s főként a gyanús rézbőrű körül, le-lehajolt, vizsgálódott, szimatolt, kotorászott. A navaho törzsfőnök voltaképpen nem volt gyáva. De mivel jól tudta, hogy helyzete több mint szorongatott, határozottan kellemetlenül érezte magát. Nem kerülte el a figyelmét a gorilla hónaljdudora, de a zakója zsebéből kikandikáló kenyérdarab sem. Némiképp zavarta Betű Moly leplezetlen káröröme is. Egyedül Hella Postor maradt érzéketlen a testőr gondjai iránt. Az ő figyelmét teljesen lekötötte a szentül eltökélt frigy tető alá hozásának technikai kivitelezése. Élénken mulattatta és beszéltette a potenciális mátkapárt. Redford véleménye szerint érdekes vakságtípusban szenvedett: azt látta az emberekben, amit ő akart felfedezni bennük. Rossz Arc hátulról felcsippentette a takaros tolldíszt, és bekukkantott alá. Bölényre vadászgató harcos ábráját pillantotta meg a palást hátán. De ez az információ nem oltotta ki gyanakvását. Úgy tett, mintha elejtett volna valamit, és bekúszott az asztal alá. Behatóan megvizsgálta az aggastyán mokaszinba bújtatott lábát, majd mind följebb haladva szemügyre vette a legginget. – Sápadtarcú testvérem keres valamit? – tudakolta az indián reszketeg galambhangon. A sápadtarcú egy pillanatra felvillantotta mosolyát az asztal alól, de nem hagyott fel a kutatással. Húsz másodperc múlva így szólt a rézbőrű: – Na! Ezzel székét hátrarúgva felpattant, és futásnak eredt. Bámulatosan megfürgült aggastyán benyomását keltette. Rossz Arc csatakiáltást hallatva a nyomába eredt. Aki hallotta, elejtette kését, villáját, partnerét. Az ajtóhoz érve a törzsfőnök elsurrant a távozó Gille Barry mellett. A fegyvere után. kapkodó gorilla azonban nekiment. Összeborultak. A pisztoly a földre pottyant, és elveszítette a gyakori használattól erősen megkopott tárát. Gille Barry feltápászkodott, s füstölögve távozott. Rossz Arc négykézláb forgolódva összeszedegette nélkülözhetetlen tölténykészletét, majd talpra szökött, és megpróbált nyomára jutni az egérutat nyert rézbőrűnek. Az egyik folyosókanyarulatban megtalálta a káprázatos tolldíszt, a következőben a békepipát. A tetőre nyíló ajtóban rábukkant a vadászjelenetek sorát megörökítő palástra, így hát az a gyanú kerítette hatalmába, hogy emberét odakünn kell keresnie. Olyan heves vadászizgalom vette elő, aminő soha. Ezért történhetett, hogy óvatlanul kirohant a vasajtón. Valaki rögvest fejbe verte. Kenyérkéje és pisztolya után matató keze ernyedten hullott ólomnehézségű teste mellé. Redford megvizsgálta az ájultat, és úgy vélte, amíg Feltámad, ő nyugodtan befejezheti a vacsoráját. De mivel Don Jarrat továbbra is veszélyt jelentett, újabb

álöltözetről kellett gondoskodnia. – Allah Akbar! – A palesztin felkelő benyomását keltő kockás fejkendős, napszemüveges, burnuszos úr fesztelenül letelepedett a navaho törzsfőnök vacsorájának maradékához, és nekilátott. Don Jarrat felvonta szemöldökét, aztán visszafordult Athénához. Kezdte vonzani az elapadhatatlanul vidám, derűsen nevetgélő lány. Hella Postor magánkívül volt a gyönyörűségtől. Ügyet sem vetett Redfordra. Hadd szórakozzék, gondolta. A fiatalokat bámulta. Ronald Negrit lázba hozta a palesztin felkelő felbukkanása. Miután összeeszkábálta a bombát, hogy másnap kissé felrobbantsa a ladyt, mégis lejött vacsorázni. Élénk tekintete esemény után kutatott. Gondolta, felbosszantja a palesztint. Megállt a válla mellett, és közölte: – Apám izraeli, anyám palesztin. A kockás fejkendős, napszemüveges úr feltekintett hússzeletéről. – Eszerint maga cionista és antiszemita. Boldog? Ronald Negri leforrázva elkullogott. Az est hátralevő részében burnusz alá rejthető rádióvezérlésű bomba kitervelésén törte a fejét. Athéna szemlátomást nem bánta, hogy a don jóslás ürügyén a tenyerére veszi a kezét, majd megszorítja és fogva tartja. – Kicsit rövid az életvonala, Athéna. De a többi felettébb ígéretes. No nézd csak! Pénzt látok, de mennyid Gazdag lesz, kislány. – Naná. Megnyerem a versenyt. Don Jarrat a fejét ingatta. – Még annál is gazdagabb. Milliárdokat látok! Milliárdokat! Ó, és menten megvakulok! Mi ez a káprázat, ez a tündöklés, ragyogás? Jézusom: DRÁGAKÖVEK! Athéna nevetett, a palesztin ellenátló félrenyelt. Hella Postor fürkész tekintetet vetett a jósra. A don zavartalanul folytatta: – Athéna! Csak nem?! Maga menyasszony? Gratulálok! Micsoda fényes esküvő, micsoda daliás vőlegény! Kivételes szerencséje van, Athéna! A lány mintha elkomorodott volna. – Á, ez nem komoly. Csak néhány levelet váltottunk. Hónapok óta nem is válaszoltam. Don Jarrat lehorgasztotta szőke fejét, és drámai mozdulattal eltolta magától a vizsgált kezet. – Ne, kérem, velem ne is törődjön. Ha menyasszony, nem zavarom tovább. Szívemben mély a seb és erősen vérzik. Legyen boldog, Athéna. A palesztin felkelő morgott valamit. Senki nem értette, de a szemközt ülő lány leolvasta a szájáról: – Ripacs. Ekkor a hanyagul hibernált Rossz Arc betámolygott az ajtón, és kutatón körülnézett.

A palesztin ellenálló leejtette villáját, de rögvest utánanyomakodott az asztal alá, majd annak takarásában négykézláb a konyha felé settenkedett. Kockás, fejkendőjét maga után húzva úgy festett, mint egy terítetlen, ámde mozgékony asztal. Egy arrajáró pincér mindjárt megterített rajta. Redford, hátán néhány tányérral, evőeszközzel és a fogvájót tartalmazó kristálytartóval, továbbá egy váza orchideával, mármár egérutat nyert, amikor a lengőajtón kiszáguldó újabb pincér nekifutott, és keresztülesett rajta. Kettős halálordítás csattant, a vázával egyidőben. Redford inkognitóját levetve talpra szökkent, és bemenekült a konyhába. Elrohant néhány fortyogó üst mellett, elgázolt két kuktát és a döbbenettől odafagyott mesterszakácsot. A harmadik kukta azért maradt sértetlen, mert egy szék tetején állva nagy üveg olajat vett le a polcról – de ezt ijedtében Redford fejére borította. A menekülő testőr rá sem rántott, amíg az olaj a hajában és a nyakában csordogált. Futott tovább. Később azonban az olívaszármazék áthömpölygött a testén, keresztülfolyt a cipőjén. Az előkészítőbe vágtázó Redford talpa alatt váratlanul síkossá lett a pálya, s ő mindjárt előadott egy művészi kürt. Ennek végeztével két, csirkét kopasztó asszonyság dús keblére érkezett. Milliárdnyi toll lebbent a magasba, s ez a felhő a hasztalan felállni igyekvő gúnárnyakú jókora alakjára ereszkedett alá, és ott ragadt. Rossz Arc vészesen közeledett, jóllehet a menekülő nyomdokain járva neki sem volt könnyű a helyzete. Lépten-nyomon orra esett az olajfoltokon, s mindig abban a kritikus pillanatban, amikor pisztolya és kenyérkéje után nyúlt volna. Redford végre lekecmergett az asszonyságok kebeléről. A legjobbkor, mert a zaklatott hangulatú fehérnépek csülökre kapták és meglóbálták a csirkéket. Mivel a gúnárnyakú olajra lépett, kénytelenek voltak elnáspángolni a sarkában korcsolyázó törött orrú tébolyodottat. Nem kímélték. Redford hiába remélte, hogy megszabadul végre Rossz Arctól, nem érhetett el tetemes előnyt. Ráadásul Salome kamerástól a folyosón bolyongott, s amikor megpillantotta a majd kétméteres csirkét, száját nyaldosva utánaeredt. Redford felrohant néhány lépcsőfokon, és bezuhant az első szoba ajtaján. Lila csipkés harisnyatartót viselő, harisnyás lábát a tükör előtt nyújtogató, lovaglópálcát szorongató vendéglátójának csak ennyit kiáltott: – Bocsánat, asszonyom – és loholt tovább, az erkélyajtó felé. Csaknem ráfizetett, mert kitartó üldözője a szomszédos szobában kutatott utána, s e pillanatban érkezett a másik erkélyre. Redford lefékezte magát a sarkain, és röptében visszafordult. Újra áthatolt a szobán, futó pillantással felmérve Gille Barry hóka arcát. A gúnárnyakú EGEK! kiáltást hallatva feltépte a folyosóra nyíló ajtót. Siettében megtaszította a nyugalmasan bandukoló Daler Canevet, majd cikázva tovább nyargalt.

Rossz Arc is kifutott a szobából, s rögtön tüzet nyitott a menekülőre. Redford eltűnt a lépcsőfordulóban, Daler Canev azonban összeesett. A gorilla szepegve megtorpant. Don Jarrat a lelkére kötötte, hogy kerülje a botrányt. És most egy hullát idézett elő. A tetemhez rohant, karjaiba nyalábolta, s azon töprengett, hová tüntesse. Salome csőre töltött kamerával közeledett szemből. Rossz Arc megnyerő mosollyal magyarázta a hétfátylasnak: – Aluszékony a barátom. Most viszem az ágyába. Salome nem felelt. Nyomta a gombot. Rossz Arc mindegyre hátrasandítgatva felballagott a lépcsőkön. Könnyesen, átkozódva cipelte az ólomsúlyú tetemet. Az emeletre érve benyitott az első ajtón. A szoba üres volt. Daler Canev nagyot nyekkent az ágyon. Mire Redford hányatott útjáról megtérve Athéna szobájába érkezett, a lány is odafenn volt. Az olajfoltos, csirketollas jelenés láttán gyógyíthatatlan csuklás- és nevetésroham ragadta magával. Valójában a gúnárnyakú inkább megértésre szorult volna, meg is sértődött. Besietett a fürdőszobába, és megtorpant a tükör előtt. Szemközt megpillantott egy lényt, félembert vagy Télcsirkét. A baromfi töprengve megvakarta a fejét. Aztán kínjában kukorékolni kezdett. Behallatszott Athéna zsolozsmája: – …ki ha megáll tükre előtt: tükrében az isten áll. Néhány szobával távolabb Christa és Tatina tetemet lelt az ágyában. Gyász és pánik között ingadozva, egyre szűkülő körökben kerülgették. Egyetlen szót sem váltottak, értették egymást anélkül is. Csupa Popsi a lábánál, Szép Éhező a vállánál ragadta meg a néhait. Az ablakhoz tántorogtak vele, majd meglódították. Aztán behúzott nyakkal állva maradtak, a becsapódás hangjára várva. Daler Canev szótlanul lebegett a levegőben, végül az egy szinttel lejjebb levő erkélyre kihelyezett heverőszékbe hanyatlott. A futkosóktól még mindig zavarodott Gille Barry meghallotta a zajt, és kinézett, mi okozhatta. Egy férfi ücsörgött az erkélyén. Az elgyötört Gille Barry a kezébe nyomta a lovaglópálcát, s már-már sírva esdekelt: – Üss!

15. Hegyek között, völgyek között Amikor először kurjantott egy rekedt kakas, Athéna felnevetett álmában. Redford kimászott az ágyból, és portyára indult. Mivel alig aludt az éjszaka, kiokoskodta, hogyan kerülhetné el sorsát. Nem ő fogjelmezek után rohangászni, a ló hasán csüggeszkedni. Frászt. Sokkal egyszerűbb, ha megszabadul üldözőjétől.

Jóformán senkivel nem találkozott Rossz Arc szobája relé menet, leszámítva az alighanem éji kísértéséből visszatérő Daler Cane-vet. A jóember egy lovaglópálcát cipelt, és zavarodott benyomást keltett. Rossz Arc mélyen aludt, hortyogást és fogcsikorgatást váltogatva. Ez utóbbinál felhúzta az ajkát, mire előreálló metszőfogai kimeredtek. Ilyen alkalmakkor szorongva összehúzta magát egy pók a szegletben. Redford fejbe suhintotta az alvót, aztán néhány mesteri csomóval összekötözte kezét-lábát. Végül az ágy alá tuszkolta a pakkot, és távozott a szobából. Elővigyázatossága miatt már-már unalomba fulladt az aznapi start, pedig Salome felkészült a várható eseményekre, és éjét, hajnalát egy periszkóp összeállításának szentelte, hogy bármely attrakciót rögzíteni tudjon. Mégsem ment veszendőbe a fáradozása, s ezt Ronald Negri és a vasorrú bába egymástól független tevékenykedésének köszönhette. A szép arcú anarchista is pihenetlen éjszakázott. Bombáját sikerült Lady Norris telivérének nyerge alá süppesztenie. A banya akkurátusan kutatott, lévén ez a dolga. Ujjai egyenetlenségekbe akadtak a nemes hölgy feneke alatt. A detektorok, szabálytalanságot gyanítván, nekiláttak a tárgy beható letapogatásának. Végül a banya előhúzta és ezáltal működésbe hozta a szerkezetet. A bomba iparkodott hivatásának megfelelni. A fülhasogató detonáció komor füstöt fakasztott a vasorrú bába körül, elfedvén a fuldokló, rikácsoló személyt. Szél lebbent. A füst oszoltával a banya ott állt egy szál vasorrban. Pőrén, kormosan, imitt-amott enyhén vérezve és cafatosan. A tömeg egy emberként hajolt előre, mint a moszkvai olimpia élőképe, Azt tapasztalta, hogy az egykori banya friss jelmezt húzott, de mert hálás tömeg volt, ezt is imádta. Salome filmre vette, majd a lábai elé borult, és kormos kezét csókolgatta. A lovak elnyúlt testtel vágtattak a zöld fű fölött, lovasaik összeolvadtak velük. Hajuk, sörényük lobogott, az út maga volt a harmónia. A természet, a szabadság imádata. Az első hegy lábáig. Később mind kevesebb lett a levegő, s a futás is lelassult. Véget ért a révület. Munka következett, lónak és lovasnak egyaránt. Athéna voltaképpen nem is bánta, mert ebben a tempóban alaposabban megfigyelhette a fák arculatát. Előszedte növényhatározóját, és Cassy nyakára támasztva lapozgatta. Még így is maradtak fehér foltok a tudásában, de a kutatómunkába nem merte bevonni Redfordot. Tartott tőle, hogy a testőr képtelen azonosulni az ő problémáival. Amit a főiskolán eltöltött évek nem értek el, azt meghozták az elmúlt napok, A világról kiderült, hogy tágas. A világ érdekes. És ha mégis ráunna, vissza lehet vonulni a menedékbe: az Isten Háta Mögé. A farmra, ahol házat fog építeni, annak dacára, hogy karabélyos őrültek kísértenek a környéken. Athéna Redford segítségével jutott felfedezéseihez, Kitartó megfigyelései azt

a felismerést hozták, hogy nem ő az egyetlen balfácán ezen a csillagon. Társa akadt. Az öreg hölgy furcsa rokonszenve továbbra is rejtély maradt számára, s mint olyan, feszélyezte. Hála a gúnárnyakú szakadatlan rohangálásainak, nem sok időt szentelhetett Hella Postor titkainak. Egyébként is, a testőr titkai érdekesebbnek látszottak. A kora délutáni pihenő során Athéna rákérdezett: – Mondja, mit akar magától az én atyafim, Rossz Arc? – Furcsállom, hogy nem gyanítja. A véremet. – Mivel szolgált rá a vámpíriumra? Redford szerényen mosolygott, s ezt egyszersmind válasznak szánta. Athéna nem tágított: – Maga olyan ártalmatlan. Hogyan lett szálkája Rossz Arc szemének? – Megyünk tovább. Sokkal okosabb lenne, ha az egymillió fabatka elnyerésén fáradozna. Az én ügyeim szóba sem jöhetnek ennyi pénz hallatán. Athéna egy cserje tüskés szélű leveleit vizsgálta. Töprengve lapozgatta a növényhatározóját. Redford már azt remélte, hogy véget ért a vallatás. A következő kérdés elevenébe hasított: – Mondja, a karabélyosok ládikóit nem maga dugdosta el? Nem lehet, hogy merő tévedésből hajkurásztak éppen engem? Redford széles mosolyra késztette ajkát. – Nos, mit mond a könyv? Mi ez a növényke? – Sóskaborbolya. Szóval maga tüntette el a ládikókat. Maga a mókamester. – Indulás. – Redford a nyeregbe pattant, és nyelvével csettintve ügetésre serkentette csődörét. A hegy mindjobban emelkedett, a páratartalom növekedett. A cserjék, bokrok, fák szövevénye sűrűsödött. A Mesevadon elnevezésű körzetben haladtak. Úgyszólván lépésben. Tatina fölöttébb érdekesnek találta a professzor előadását, mégsem mert a csúf férfira pillantani. Ezért előtte lovagolt, karjával hárítgatva a blúza felé kapkodó ágakat. Ezek visszacsapódásuk során megsemmisítő pofonokban részesítették a tudóst. Brahim Santos nem zavartatta magát. Kiköpött néhány termést, apróbb levéltetvet, és folytatta értekezését. – Az emberi képzelet hatalmas hatalom. Hadd mondjak erre egy példát, hogy jobban megértse. Egyszer megkérdeztem egy neves írótól, kiről mintázta regényének szimpatikus, feltűnően eredeti személyiségjegyeket hordozó, szellemdús nőalakját. Az alkotó azt felelte, a modell a szomszédja. Egy kellemetlen, asztmabeteg, csúf vénember. Később alkalmam nyílott a modellt személyesen is megtekinteni, s ekkor azt mondtam: a képzelet határtalan;

szabadsága a legteljesebb szabadság, ami ezen a földön valaha is megvalósítható. Tatina megfordult, és megtekintette a professzor arcát. Elképzelte azt a regényírót, aki majdan Brahim Santost választja modelljének, és leírja a professzor feltűnő hasonlatosságát Humphrey Bogarttal. Santos lesepert a válláról égy rémült kígyót. Don Jarrat mérhetetlenül utálta a túrát. A kősivatag után most valóságos dzsungel s a vele járó megpróbáltatások következtek. Holnap vajon mi várható? Kézenfekvőnek tűnt a válasz, s térkép hiányában elfogadhatónak is: a havasok. A dont kevésbé izgatta a fődíj melléjáró egymillió dollár. Ennyi pénz aligha húzhatta ki a bajból. Nem is hajszolta volna magát és lovát, tekintve, hogy utálta ezt a sportot, de sárga szemű partnernője rávette a gyors haladásra. A popénekesnő hipnotikusan ringó hátulját figyelve a don megint a korábbi hibába esett: megkívánta a lányt. Erre már többször volt példa az elmúlt harminc órában. Valahányszor Zia Charme-ra vetette magát, mindannyiszor megismétlődött a végzetes esemény. A macskaizmú lány átfonta őt karjaival, felperzselte csókjaival, majd a kellő pillanatban magához vette a parányi palackba rejtett habot, az állítólagos óvó szert, mely a fogamzás bekövetkeztét volt hivatott meggátolni. Eme hab alkalmazása mindannyiszor azzal a következménnyel járt, hogy a férfiasságában kellően felbolygatott don végigjárta a pokol bugyrait, az enyhe csípő érzéstől a maró viszketésig, majd a hasogató fájdalomig. Kínjában négykézláb bebarangolta a soronlévő helyszínt, s mire a kör végére jutott, elfelejtette, minek is vetkezett le. Zia Charme sosem tett szemrehányást. Szunnyatag tekintettel felöltözött, és nyeregbe szállt. Nem volt kétséges a tudományos világ e hab képében jelentkező szerének óvó hatása. Használata esetén soha nem következett be nem kívánt terhesség. Zia Charme egyet szeretett volna véghezvinni: meg akarta nyerni a versenyt. Ha pénzhez jut, elbűvölheti a világot dalaival. És a világ mi egyébre várna, mint az új hullámot is vadonatújonnan értelmező hölgy zenei szférájára? A popénekesnő felemelkedett és aláereszkedett a nyeregben, alig látható mozgással, szinte guruló fenékkel. Gimnasztikája százával fakasztotta fel a don buja gondolatait. Csakhogy a lány farzsebéből kikandikált a parányi palack kupakocskája. Ronald Negri vérszomjas gondolatait a reggeli incidens sem olthatta ki. Melléfogott, nem számít… Ha nem megy bombával, teszi másként. Egyébiránt kiverte a víz, sajgott az ülepe. Lova időnként rakoncátlanul viselkedett. Nyakát, Fejét rángatva tudatta, hogy gyűlöli a terepet. ilyenkor Negri megzabolázta sarkával és a szárral, majd fensőbbséges undorral tovább tanulmányozta az előtte szálegyenesen, verítéktelenül lovagoló ladyt.

Az arisztokrácia jelenlévő képviselője olybá vette a kemény pályát, mint a világ legegyenletesebb terepét. Szeme nem rebbent, nyugalma nem csorbult. Lovaglóöltözéke ünnepi díszt kölcsönzött az erdőnek. A tarka virágok hervadásnak indultak irigyletükben. Valójában azonban a hölgy szenvedett. A belsejében dúló csatának nyoma sem látszott alabástrom homlokán. Feldúltságának tárgya nem más volt, mint a mögötte nyargaló, huszonhárom esztendős ifjú. Negri finom vonásai, dekadens, enyhén kékes színezetű ajka, elevenségtől lobogó sötét tekintete. A lady titkon epekedő pillantásokat vetett a fiú felé. Nem bánta volna, ha többé egyetlen férfi sem omlik lábai elé. Ez a kivételes, töprengő homlokú dalia vonzotta egyedül. A nemes hölgy még feszesebbre igazította a hátát, hogy karcsúbbnak lássék a dereka. Lejtőn ereszkedtek lefelé. A lovak patái alatt meg-megcsúszott a talaj, előfakadt egy-egy fűcsomó gyökerestől. A völgyben patak kacskaringózott, színes tollú madarak rebbentek fölé. Negri lázasan törte a fejét. Ha a lady lova megbokrosodna, bizonyosan bekövetkezne a várva várt katasztrófa. Csapás az arisztokráciára) Ragyogó ötlet gyúlt nyolckarú csilláron az ifjú elméjében. Ronald Negri felegyenesedett a nyeregben, és a támadásra serkenő, vérszomjas puma üvöltését hallatta rémítő hangon. A lady moccanatlan maradt, vele telivére is. Negri lova azonban nyavalyatörős lett. Mintha a puma máris a hátát marcangolná, félelmetes karmait a bőrébe vájva. A paripa nekilódult, farát olykor a levegőbe lendítette, hogy levesse magáról a vadállatot. Rohantában villant ár rajta, hogy átejtették. Duzzogva lecövekelt. Ronald Negri szépívű röptét kezdett. Előrenyújtott testtel suhant a föld fölött, hasával néha megérintette egy-egy bokor tetejét. A lady gyönyörködött benne. A kiterjesztett karokkal távolodó, karcsú férfi impozáns látványt nyújtott, mígnem a patakparti zsombékost letarolva a vízre érkezett. Negri elterült a mederben. Csapkodva próbált kievickélni. Rálépett egy fenéken kotorászó halra, és elcsúszott rajta. Fejét egy parti kőhöz kocogtatván az ifjú sóhajtva elnyújtózott a hínárban. A nemes hölgy nem nézhette tétlenül Fuldoklását. Mire odaért, Negri habot fújt, apró, kerekded gömbökben. Kiköpött két ebihalat, egy elvesztett úszót és a hozzá tartozó műlegyet. Lélegezni próbált. Nem ment. Erre kiköpött még néhány apróságot, melyek hátráltathatták az oxigénfelvételben: békanyálat, vízipókot, moszatot. A lady erős asszony volt, hiszen hazájában, a finoman szitáló ködben sporttal töltötte napjait. Megragadta és partra vontatta az ifjút. Lefektette a fűre,

szívmasszázst és mesterséges lélegeztetést alkalmazott. Látva, hogy sikerrel élesztett, lefejtette szerelmese hajáról, válláról a szapora vízinövényeket, kihajtott az inge alól néhány békát, és vetkőzni kezdett. Átnedvesedett ruháit egy bokorra terítette, majd hozzálátott az ifjú lecsupaszításához. Negri akkor tért magához, amikor a márványkeblű lady a nadrágja gombolásához kezdett. A hölgy szép volt, napfény koronázta hajzatát. Az ifjú anarchista újabb merész gondolat hatása alá került. Le az arisztokráciával. Szervezete ráállt az akcióra, annál is inkább, mert a lady könnyű ujjakkal cirógatta csapásmérő fegyverét. A hegyvidékbár erdős volt és végtelen, néhol emberi településeket rejtett, melyeket a térkép is jelölt, azzal az intelemmel, hogy lehetőség szerint kerülendők, mert a hegyi lakosok szívesebben tartják távol magukat az emberiségtől. Talán csalódtak benne egyszer és mindenkorra. Természetesen nem zord vademberek voltak az itteniek, inkább egyszerű vadászok, halászok, remetehajlandóságú, egyszerű lények. A fák között rejtőző tisztásokra építették gerendaházaikat. Öszvérháton vagy kis terepjárókon közlekedtek. Fegyvert viseltek és ritkán szóltak. Kihez is? Hella Postor nem szívesen háborgatta volna bármelyikük nyugalmát. Ezért, amikor útjuk során egy gerendaépítmény közelébe értek, szótlanul intett a nála jóval szótlanabb Daler Canevnek, hogy lábujjhegyen tegyenek kerülőt. Ebben a lélektani pillanatban a tetszhalál-beteg Canev lovát elővette a gazdája iránti allergia. A négylábú kettőt horkantott. Mivel lovasa oda sem hederített erre az intelemre, a paripa magasra dobra a farát. Canev meglepetten elengedte a szárat, és repülni kezdett. Fölfelé tartott, egy dúsan lombozott fa koronájába. Elkapott egy alkalmasnak tetsző ágat, kevéssel a gerendaház mellett. Csüggeszkedett. Az otthont adó lombkorona Canev súlyának és himbálózásának engedve pergetni kezdte csonthéjas termését, jóllehet egyébként még várt volna vele a teljes érettségig. A gyümölcsök méla géppisztolysorozatként a házat és környékét vették célba. Az otthont nyújtó ág lassan recsegve fáradt, aztán engedett. A kezdő légtornász egy hevenyén ácsolt kerti asztal szélére zuhant. A túlvélten néhány szög megadta magát. Az asztal lapja megbillent és átfordult. A rajta ácsorgó tárgyak (üvegpalack, kupa, kerti szerszám, pipa és tömője, töltényes dobozok, maréknyi medvefog) útnak eredtek a ház fala és ablaka Felé. Némelyik áthatolt rajta, némelyik nem… Canev az asztal alól, Hella Postor a lova nyergéből figyelte a röpdösést. Szorongtak. Aggodalmuk nem volt hiábavaló. A házból lábdobogás hallatszott, aztán megjelent az ajtóban a megbántott gazda. Töltött puskáját Hella Postorra szegezve kiköpött a csizmája mellé, és zord hangon firtatta: – Asztán mér dobál maga?

– Fatális véletlen, uram. Nézze el. Megvadult a ló. – A ló – biccentett értőn a tulaj. Megtekintette az öreg hölgy ménjét; rendben levőnek találta. Ezután megkereste magának a gazdátlan lovat, a katasztrófa előidézőjét. A gyanútlan állat békésen legelészett a közelben. A hegylakó rászegezte fegyverét, ujját az elsütőbillentyűre fonta, és egy lépést tett előre. Végzetes lépés volt, megpecsételte a lóvadász sorsát. A férfi tulajdon köpetébe lépvén kitapasztalhatta az anyag sikamlósságát. A remete irama felgyorsult, a légellenállás azonban térdre vetette. Elsült a puskája, s mert éppen egy bonyolult guggolós forgás kivitelezésén fáradozott, saját vállát találta el. Ömlött a vére. Jajszava és fogcsikorgatása további gyümölcshullást idézett elő. Hella Postor aggodalmasan szólongatta a sebesültet: – Fáj? Daler Canev ki sem jött az asztal alól. Rápisszegett röhögő lovára, aztán előhúzta zsebéből a vészjelző rádiókészüléket. Minden hegy rendelkezik völggyel. Az aznapi harminchetedik is bírt hasonlóval. Odalent folyó hömpölygött, házak sorakoztak, emberek laktak. A szélen díszlett a Postor Szállodalánc aktuális gyöngyszeme. Teknősbéka formájú, háromszintes építmény volt, a páncélzat kupolává alakult, üvegteteje alatt narancsliget díszlett. Hella Postort kivételesen nem érdekelte a verseny állásáról szóló beszámoló. A neves újságírót azonban fogadnia kellett, hiába ágált ellene. Üzent érte, hogy fogadja a fürdőszobájában. Elnyújtózott a kör alakú kádban, a gyógyfüvekkel és illatszerekkel kezelt, habosított vízben. Raszul bevezette az újságírót. Ott is maradt, hogy asszonya testi épségére felügyeljen. A szigorú tekintetű, félvér férfi elhadarta a nevét, és letelepedett az odakészített székre. Végül elmosolyodott, de arckifejezése ettől mit sem enyhült. – Ön még mindig igen fiatalos, asszonyom. Hella Postor felsóhajtott. – Pedig ha tudná, minő nap áll mögöttem. Útitársam lova megbokrosodott. A mérleg egy önmagát súlyosan megsebzett hegylakó, Fél mázsa éretlen állapotban leszüretelt csonthéjas gyümölcs és útitársam zúzódásai. – Ha szándékozna, kissé régebbi mérlegekre is emlékezni tudna. Amikor ön és barátja abból tartották fenn önmagukat, hogy a csempészeknek csapdát állítva kifosszák és becsapják őket. Hella Postor elmerengett. Titokzatos mosolyjátszott ajkain. Az elmúlt napokban jószerivel csak Steve, Jarrat járt a fejében. Hevesen vágyakozott a múltba. Az újságíró türelmetlenül folytatta. – Két fő kérdés izgat. Azt hiszem, a kellő történelmi távlatból ezekre következmény nélkül válaszolhat. Utolsó közös vállalkozásuk vérfürdőbe fulladt, noha önök híresek voltak róla, hogy kerülik az

erőszakot, vérontást. Barátja meghalt, ön súlyos sebet kapott. Ugyanis a banda, melyet átverni szándékoztak, nem osztozott az önök erőszakmentes elvein. Hella Postor fájdalmas fintorral bólintott. – Hát igen. Fegyverekkel vártak, mert valaki elárulta nekik a tervünket. De azóta valamennyien meghaltak. Ma már csak egy él: az áruló. – Hogy hívják ezt a személyt? Hella Postor tragikusan mosolygott. Az újságíró a torkát köszörülte: – Úgy látom, ezt a titkot a sírba óhajtja vinni. – Ön tapintatlan – mosolygott az öreg hölgy. Szervével intett a háttérben mozgolódó Raszulnak, hogy ne lőjön még. A drágakövek, melyekért az akció zajlott: eltűntek. Egyesek tudni vélik, hogy az ön tulajdonában vannak. Hella Postor elmorzsolt egy könnycseppet. – Drágakövek? Csak a távolság nagyítja fel az értéküket. Raszul hegyezte a fülét. Amikor az öreg hölgy zsoldjába állott, figyelmeztették, hogy zűrös élet kezdődik számára. Ő azonban nem hitt a rémhíreknek. Hella Postor tökéletesen úgy festett, mint egy átlagos, mondhatni, mezei milliomosnő. Legfeljebb kissé szabadszájúbb és kevésbé gőgös volt. Az újságíró folytatta: – Egy banda drágakövek rablásából, csempészéséből tartotta fenn fényes vállalkozását. Az ő gyűjteményük került magához. Azóta sem hallott felőle senki. Hella Postor elmerengett. A fürdőhab az álláig ért, és egyre duzzadt. – A rubin, mint vércsepp, az elárult kedvest siratja. Vörös izzással emlékeztet a tragédiára. Az alekszandrit nappal némán zöldell, vérét csak lámpavilágnál, az éjszakai könnyek óráiban folytatja. A smaragd, akár a harmatcseppektől ragyogó Fű a halott teste fölött. Az újságíró megnyalogatta az ajkát. – Tehát igaz. A kövek léteznek. Ön elrejtette őket, s ezzel megfosztotta az emberiséget a szépségtől, melyet hordoznak. Mi lesz, ha ön meghal? Kettő – közölte az öreg hölgy. Mi kettő? – Figyelmeztetem, még egyszer ne hozza szóba ezt az eshetőséget. Ha azt mondom: három, Raszul lőni fog. Raszul vigyorogva a farzsebe felé nyúlt. Az újságíró elsápadt. – Bocsánat. Milyen sorsot szán a köveknek? Hella Postor érezte, hogy a gyógyfüvek jótékonyan, áthatják szervezetét. Elmosolyodott. – Nincsenek kövek. Nincs legenda. Idős özvegyasszony vagyok, férjem emlékét ápolom. Ifjúságomat, egykori kedvesemet elfújta a szél. Köszönöm a szép mesét. Az újságíró mohón előrehajolt. – Ha eladja nekem a sztorit, esküszöm, diszkréten fogom kezelni. Amíg ön él, a szenzációs történet nem kerül nyilvánosságra.

Az öreg hölgy beletemetkezett a habokba, mert gyűlölte a vérontásnak még a látványát is. Raszul tette a dolgát. Székével együtt magasra emelte az újságírót, és menet közben, egy öklelő fejmozdulattal ártalmatlanná tette. Ezután a csomagot egy pálma alá helyezte a folyosón. Amíg ő ezzel matatott, a nyitott ajtón keresztül egy élelmes FBI-ügynök a lakosztályba surrant, tudván tudva, hogy birtokháborítást követ el. Az öreg hölgy felmerült a habokból, és megpillantotta a zakóban, nyakkendőben verítékező úriembert. – Maga rendőr vagy afféle – összegezte a látottakat. – Mit kíván? – Információt. Tudja, miféle népség veszi körül? Tudomásunk szerint gengsztertől anarchistáig, mindenféle gazfickó képviselteti magát a környezetében. A napi távokon nem tart magával a testőre. Én nem lennék ilyen könnyelmű a maga helyében. Az FBI-ügynök még tartogatott valamit a tarsolyában, de nem mondhatta el, miért is jött voltaképpen. Raszul érkezett. A testőr a megsokasodott tennivalók hatására félig-meddig stresszállapotba került. Indignálódottan a szétvetett lábakkal álló ügynök combjai közé vetődött, fejjel előre. A nyakkendős állami személy felordított, és a levegőbe emelkedett. Hasmánt szállt le a fürdőhab tetejére, s lebegni kezdett rajta. Raszul tapintatosan elfordult, míg az öreg hölgy kilépett a túlzsúfolt fürdőkádból. Redford annak kiderítésével foglalatoskodott, vajon Rossz Arc utolérte-e őket. Különféle aljas trükkökre gyanakodva mindenkit aprólékosan megvizsgált, aki a szállodába tette a lábát. Azért, hogy ezt feltűnés nélkül végezhesse, nyakába táblát, állára szakállt aggatott. A táblácskán az állott, hogy viselője healer, gyógyító: a páciensre pillantva tüstént diagnosztizál, aztán érintésével orvosolja a bajt. Redford százával tapogatott férfiakat és nőket. jóllehet, csak fegyver, valamint az őt üldöző Rossz Arc összetéveszthetetlen ismertetőjegyei után kutatott, többeknek megszűnt szaggató reumájuk, eltűnt szürke hályoguk. Páran az érintés hatására a mosdóba siettek, és megszabadultak műtéttel fenyegető, gyötrelmes veseköveiktől. Nem voltak látványos csodák, de boldogságjárt a nyomukban. A healer megoldott még néhány székrekedéssel kapcsolatos problémát, hajhullást, haspuffadást, fogínysorvadást, megszüntetett pár ezer pattanást. Az arra tévedő, oly hiába fürdőző, átható szagú Raszul is azt tapasztalta, hogy az érintés után mintha csökkent volna az őt rajokban követő legyek száma. Egy fiatal lánynak

teltebbé váltak keblei, de ujjongtak aznap éjjel asszonyok is, midőn férjük elveszettnek hitt képességei visszatértek, s kötelességüket tevő buzgalmukra évek óta nem volt hasonló példa. Daler Canev is igénybe vette a healert, remélve, hogy a bűvös tapintás megszabadítja akaratlan elhalálozási szokásától. Gille Barry is odafurakodott, hátha helyrezökken benne a botor csírasejt hibája, de úgy tapasztalta, az érintés nem változtatott transzvesztita hajlandóságán, viszont még később érdekes jelenségeket figyelt meg szervezetében: mellei növekedni kezdtek, míg egy merőben felesleges tagja zsugorodásnak indult. Redford nem találta Rossz Arcot. Végezetül megkönnyebbülten sóhajtva megtapintotta egy fekete házaspár mindenórás nőtagjának domborodó pocakját is. (Éjféltájt a feldúlt férj tűvé tette a szállodát a healer után, mert Felesége fehérbőrű gyermeknek adott életet.) Redford megszabadult álcájától. Az álszakállt és a táblát visszacsempészte az igazi healer szobájába. Ezután hasított bőr csizmájában, farmernadrágjában, Bel ami feliratú trikójában megjelent az éttermi asztalnál. Látnia kellett, hogy Don Jarrat cseppet sem búsul rossz arcú gorillája elvesztése miatt. Teljes fogsorával mosolyogva Betű Faló jobbját gyürmölészte. Hella Postor a gyönyörűségtől Félájultan egy pohárka Molotov-koktélt szopogatott. Redford nekilátott a vacsorájának. De nem tehetett róla, a don irritálta. Hallgatta néhány percig, aztán döntött. – Bocsásson meg. Egy tollpihe van a gallérján – szólt, s ezzel az ürüggyel megérintette a don mellkasát. Don Jarrat leereszkedő mosollyal biccentett felé, majd visszafordult a lányhoz, akit nőül kell vennie, s miért ne? A következő pillanatban heveny asztmaroham ragadta el. Arca előbb szürke, majd fekete lett. Úgy rémlett, megfullad. A szállodai orvost keltett hívni. Don Jarrat az éjszaka további részét oxigénsátor alatt töltötte. Hella Postor egy darabig sopánkodott. Athéna nem látszott túlzottan megrendültnek. A gúnárnyakú trikóján hivalkodó feliratot böngészte. Valahányszor elolvasta, felemelte tekintetét Redford arcára, és elkomorult. Végül vállat vonva végzett a vacsorájával, és az öreg hölgy rábeszélésére elfogyasztott két pohár tequilát. Nem kellett volna. Rafinált éjszaka volt, bársonykék éggel, langyos szellővel és teliholddal megbolondítva, nem is hagyott aludni senkit. Kabócák hallatták fémes hangjukat, éji vadászok lépte neszezett a növényzet között, macskák őrjöngtek a tetőkön szerelmi tébolyukban.

A teknősbékát formázó szálloda exkluzív kertjében, pálmák, juccák és lila fürtös virágú császárfák tövében, a halastó partjára helyezett pihenőszékek egyikében az esztétika professzora a macskák szerelmi szokásain morfondírozott. Egy másik padon a Fotóriporter ostromolta Tatinát. Fejből elmondta valahány hozzá írott versét, aztán rímtelenül folytatta. Hamarosan belemerültek a szerelemnek ama korai stádiumába, amikor a Felek kötelezően magasztalják egymás tökélyét és szépségét. Christa a fák között kocogott, nyomában a számító Fabre Chanttal. A filmsztár azért csalta ide a lányt, hogy az szemtanúja legyen a három játékkatona első fellépésének, sőt, meglehet, éppen Csupa Popsit szánta botránykőnek. Más okból került ide Athéna egy csüggedt gúnárnyakú kíséretében. A két pohár tequila lenyelése utáni percekben nem esett kómába, mint azt Redford tette volna. Ellenkezőleg, mintha csak ekkor tért volna magához. Ennek előbb akut csuklásrohammal adta jelét, aztán valamely okból megbűvölte a testőr trikóján olvasható Bel ami felirat. Elapaszthatatlan nevetés-széria ragadta el. Míg a tettétől megriadt Hella Postor a szobájába menekült, az igen-igen jól fizetett testőr a levegőre támogatta a lányt. Athéna a csuklást és nevetést váltogatta, s ezzel túlzottan igénybe vette más stílusú légvételhez szoktatott légzőszerveit. Így hát egy idő után kifogyott az oxigénből, és Fuldokolni kezdett, a nevetgélést egy másodpercre sem szüneteltetve. Redford érdekes hasonlóságot látott Athéna örömujjongása, és egy frissiben megtojt, de a tojás kiköltésében hátráltatott tyúk szitokáradata között. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor Fabre Chant válogatott játékkatonái úgy vélték, megostromolhatják a Csupa Popsival kergetőző filmszínészt, hogy botrányt szervírozzanak hírneve újraélesztéséért. Egy kínai kinézetű, hétfogú bajnok a bokrok közül támadott. Társa, valamivel fiatalabb lévén tizenhat fogat birtokolt, japáni származásúnak látszott. Ő a halastó közeléből indult a portyára. A harmadik játékkatona egy fa tetejéről vetette magát Fabre Chant vállára. Pofozkodás vette kezdetét, látványos esésekkel, rúgásokkal és csattanásokkal tarkítva. Kezdetben minden terv szerint alakult, lévén mindannyiuknak elegendő gyakorlatuk a botránykeltő akció kivitelezéséhez. A lármára Salome is előkerült. Jelmeze felöltésére nem volt ideje, de a sztárfilter névre hallgató szűrőről a sietségben sem feledkezett meg. A lampionok alatt állva nyomta a gombot, alsónadrágban és hajhálósan. Fabre Chant úgy festett, mint egy gyönyörű, haragvó isten. Aranyfényű haja lobogott, ökölcsapásai mindig találtak, és fájdalomordításokat váltottak ki. Lassan visszaverte támadóit. Feltépett inge alatt verítékesen domborultak izmai. Legyőzhetetlennek látszott. Mígnem egyszer valóban odaütött.

A kínai, immár öt foggal, azonnal megtorolta sérelmét. Újabb rúgásánál már messze nem ügyelt a semi-contactra. Fabre Chantot megdöbbentette a fájdalom. Behajlított térdekkel, furcsálló tekintettel körbebotorkálta a verekedők formálta kört. innen-onnan kapott még néhány pofont. Járása mind lomhább lett, térdei egyre jobban megközelítették a talajszintet. Christa kezdetben meglepődve nézte az anyámasszony katonájának ítélt férfi istenné lényegülését. Aztán botladozása láttán elragadta a jóság. Vijjogó kiáltást hallatva a legkisebb ellenségre, a kínaira vetette magát. Beleharapott a bal bokájába, el sem engedte. Tatina is félretolta Cady, a fotós kíváncsi kezét. A kábán keringő Fabre Chantot érő pofonok látványa hidegen hagyta, de amikor észrevette, hogy húga a kínai lábai előtt hever, s a megátalkodott fickó ütlegeli őt, közbevetette magát. Negyven kiló volt mindössze, de a kínai frontálisan kapta, teste felsőbb zónáiba. Előbb azt gondolta, kavics vagy féltégla, később másként gondolkozott, mert Szép Éhező beleharapott az orrába. Cady mit tehetett?, jóllehet szűk nadrágjában kissé húzta a jobb lábát, hősiesen odabicegett a megfürtösödött kínaihoz, és keresni próbált rajta egy talpalatnyi helyet. Nemigen talált megfelelőt, márpedig nem óhajtotta a lányokat bántalmazni az ellenfél helyett. A reménytelen gondolataitól felbőszült esztétikaprofesszor is felemelkedett a padról, hátha tehetne valamit, hogy véget vessen a pokoli ricsajnak. Az afrikai elefánt harci trombitálását hallatva a japánira vetődött. A játékkatona megpillantotta támadóját, és szamuráj őseihez méltatlanul, a puszta látványtól elgyengült. Időbe tellett, amíg annyira összeszedte magát, hogy viszonozni tudja a záporozó pofonokat. A harmadik játékkatona ügyet sem vetett a kavarodásra. A mind szűkebb körökben, már-már a térdein keringő Fabre Chant gladiátori arcvonásainak elcsúfításán fáradozott. Egyét a bal szeme alatti táskára ütött, egyet páratlan szépségű orrára, időnként belecsimpaszkodott valamelyik fülébe. Cady letépte a kínairól. Nanniját, és félreállította. Immár hozzáférhetett az ellenséghez, bár még mindig ügyelnie kellett a lábainál heverő Christára. A fotóriporter szabadjára eresztette ökleit. Santos még egyre trombitált, a japáni fürgén ugrabugrált körülötte, s megpróbálta elérni a lábával. Az esztétika professzora nem volt olyan mozgékony, mint ellenfele, mégis ügyesen elkapta a lábát, és kirántotta alóla. A kínai, immár fogatlanul, elájult. Christa mutogatott valamit a lábánál heverve. Mint kiderült, túl nagy falatot ragadott meg a játékkatona bokáján. Mohósága szájzárat okozott. Tatina megpróbálta feloldani, de hiába feszegette Christa állkapcsát, a görcs nem enyhült.

Redford már hevesen unta az új élmény hatására tovább kotkodácsoló tojót, így hát szórakozás után nézett. Kiszemelte a harmadik játékkatonát, és rátámadt. Mivel régen nyílott alkalma verekedni, előbb bemelegített. Látványos ugrásokkal élénkítette izmait és a filmszínészt pofozgató játékkatona figyelmét. Amikor kellően felbőszítette a fickót, közelharcba bocsátkozott vele. Salome nyomta a gombot. Athéna nevetve belehátrált a tóba. Tatina és Cady mindhiába próbálták lefejteni Christát az alélt kínai bal bokájáról. – Van késed? – kérdezte Nanni. A költő-fotós összeborzadt. – Minek? – Itt elvágjuk – Nanni mutatta a kínai lábszárán a pontos helyet –, és akkor ki tudjuk húzni Christa szájából. Redford a szeme sarkából látta, hogy a japáni egy kamikáze-repüléssel próbálkozva elsuhan a professzor lehúzott feje fölött, és csobban a tóban. A tóban, ahol Betű Moly a vizet csapdossa széles jókedvében. Redford dühbe gurult. Már a kikapcsolódásra sincs ideje szárazdajkaságában, dohogta. Szinte vérző szívvel leütötte pattogó játékkatonáját, s ment, hogy vízi mentőként szolgálja meg kenyerét. Valójában Athéna nem szorult segítségre. A sekély vízben üldögélve álomgyönyörű magyar nyelven versekkel szórakoztatta az aranyhalakat és a később érkezőket. Jöttek szép számmal. Előbb a japáni. Aztán a professzor felhagyott a trombitálással, és hozta a lankadt mozisztárt, úgy vélve, hogy egy fürdés talán helyrehozza ábrázatát. Hozták Christát is, helyzete folytán a bágyadt kínaival együtt. A professzor remélte, hogy szájzár ellen is használ a vízkúra. Nem tévedett. A víz alá nyomott Csupa Popsi életben maradása érdekében eleresztette zsákmányát. Redfordnak nem is volt más dolga, mint hogy kihalásszon mindenkit, sorjában. Mortyogott kissé, mert senki nem segített neki. Az utolsó körnél tragikus esemény érte. Egy rossz szándékú rák az ujjain csattintotta össze ollóit. Redford vérzett, átkozódott és könnyeit folyatta. A rák engedett. Visszatottyant a vízbe, hogy megtekintse birodalma maradványait. A szobába érkezve Betű Moly felhagyott a vihogással, és áhítattal verselni kezdett. Ruhájából vizet és békalencsét folyatott a perzsára. Redford rádöbbent, hogy fél kézzel a világon semmihez nem tud kezdeni. Egyet tehetett volna így is, és mi tagadás, hajlott rá: szíve szerint felpofozta volna a lányt. De fél kézzel nem rázhatta ki ruháiból. Így hát rárivallt: – Vetkőzzön le! Athéna ijedtében költőt váltott, és levette a cipőjét. Néhány apró halat kiöntött

belőle a szőnyegre. Fuldoklásuk meghatotta. Elnémult, már-már kijózanodott. Kapdosta a szappanos tapintatú aranyhalakat, és a fürdőkádhoz rohangált velük. – Fürdeni szerettem volna – suttogta Redford, azt figyelve, mit művel a lány. Közben a csapból víz csobogott, vére folydogált a cipője orrára. Egészsége rohamosan hanyatlott. Végre Athéna végzett missziójával, s félig elfordulva vetkőzni kezdett. Redford is ezt tette volna, de fél kézzel nem bírt el nadrágja cipzárával. Fogcsikorgatva rángatta, hiába, a zár nem moccant. Végül a férfi elszánta magát: – Segítene? – kérdezte. Athéna hajlott rá. Odalépett, Fél kézzel a nadrág dereka alá nyúlt, másik kezével fülön ragadta a cipzárt, ám az, vizes lévén, nem moccant. Nem engedett a rángatásnak, és fütyült a szép szóra. Ügyet sem vetett a segítségül hozott szappanra, legfeljebb habzott kissé. Athéna térdre ereszkedett a férfi lábai előtt, és fogai közé harapta a cipzár nyelvét. Redford töprengett. Ha nem, megy máskénit, a lány akár lerághatja róla a farmert, egy szó ellenvetést nem tesz. De fölöttébb nyugtalanító a tevékenységéhez tartozó közelség. A testőr megpróbált kézsérülésére koncentrálni – hasztalan. Míg ő oroszlánként küzdött a rátörő-forrósággal, Athéna ismét lábra állt, és visszatért a manuális technikához. Mintha az ádáz cipzár megmoccant volna. Megmozdult, majd szaladni kezdett. Aztán megakadt, hirtelen. Redford felordított. Futott két kört a szobában, a bútorokon keresztül. A megkezdett harmadik kört feladta. Térdre roskadt. Egy percig így maradt, nyöszörgött. Aztán patakzó könnyekkel belemászott a kádba, ruhástól. Ücsörgött a vízbeli, gyakran Felsóhajtott. A halak úszkáltak körülötte. Rossz Arc is előkerült. Viszontagságos nap állt mögötte, vérszomjat szító. A távozó vendégek után takarító szobalány slendrián volt. nem tekintett be az ágy alá, különösen azért: nem, mert oda seprette a port és aprószemetet, miután porszívója csődöt mondott. A karikába tekert Rossz Arc tehetetlenül vészelte át a heveny szénanátha következményeit. Ragtapasszal féken tartott szájjal sírni meg tudott valahogy, de tüsszenteni semmiképp. Úgy festett, ott feledik. Ezer baja volt, a porallergiától a zsibbadásig. Szomjazott, éhezett, veséi mégis dolgoztak. Alkonyodott, mire az új vendégek megérkeztek, és lakni kezdték szobájukat, melyről azt hitték (teljes joggal), hogy magukban birtokolják. Rossz Arc hallgatta a két nő csevegését, és végtelenül szerencsétlennek érezte magát. A bájos hölgyek valamely sátánimádó szekta képviseletében áldozat-beszerző úton jártak. Szerették volna, hogy papjuk elégedett legyen velük. Ezért hosszan, megszállottan vitatkoztak, minő áldozat lenne megfelelő a szombati fekete mise ünnepélyesebbé tételéhez.

Tisztázták kilétét (ember), nemét (férfi), a kívánatos bőrszínt (fehér), a nagyjábóli életkort (33-36 év), az áldozat elejtésének módját (lőfegyver). Lassan összeállt a képük, megkönnyíteni vadászutakat. Már csak az ideális személy felkutatása volt hátra. A többi gyerekjáték. Nem lehet fennakadás a feketemisén. Lesz alkalmas szív. Rossz Arc némán sírdogált. Az életösztön felülkerekedett rettegésén. Ha ilyen állapotban találnak rá, neki befellegzett. De ha kiszabadulhatna, adna a nőknek olyan feketemisét, hogy a sátán csak megtisztelve érezhetné magát. Rossz Arc lázasan ténykedett az ágy alatt. Nyelvével nyűtte, rongálta a ragtapaszt, hogy legalább sikítani tudjon, ha bajba jut. A konferencia folytatódott a feje fölött. Néha egy-egy cipőorr közelített kimeredt szemei felé. Végre lelökte a tapaszt a szája elől. Mivel úgyis karikába volt tekerve, nem kellett különösebben fáradoznia, hogy hozzáférjen a bokái, csuklói körül feltekert kötélhez. Legfeljebb a nyaka ficamodhatott ki. Rágni kezdett. Halkan köpködött, ha megtelt a szája kenderkóccal. Végtelennek tetsző időbe tellett, amíg elharapdálta a príma minőségű kötelet. Közben azonban a banyák is elhagyták a szobát, hogy megfelelő személyt lőjenek. Nem lehetett tudni, mikor jönnek vissza. Rossz Arc bőszen rágott. Végre a kötél elvásott. Mint az elengedett rugó, a karikába kényszerített test kipattant. A zsibbadt végtagok kirúgták az ágy lábait, s ez kisebb földindulással járt. Az ágy összeomlott, lehányván magáról a banyák (papnők) kofferjeit és whiskys üvegét. Rossz Arc megküzdött a nehézségekkel. Kimászott a rommá lett ágy alól, és megpróbált lábra állni. De mivel az eltelt órákban alig-alig járt vér a végtagjaiban, azok élettelennek bizonyultak. A gorilla mindmegannyi kísérlete siralmas eredménnyel zárult. A mázsás test feltápászkodott, aztán összeroskadt. Közben azért valamicskét haladt is az ajtó irányába, de nem igazán a kívánt tempóban. Végül elővette kiképzése néhány emlékmorzsáját. Könyökére támaszkodva, továbbra is élettelen lábait maga után vonszolva, kúszni kezdett. Érdekes volt. A folyosón sokan jártak, vacsoraidő lévén. Csaknem minden arramenő azt hitte, hogy kitört a háború. Első látásra nehéz volt eldönteni, ellenséges vagy baráti katona végzi-e odalenn alaki gyakorlatát. Rossz Arc hernyózott. Midőn pedig a vér megtalálta az átfolyás útját a régen használt erek felé, a helyzet rosszabbra fordult. Amit érzett, zsibbadásnak neveztetik. Mintha milliónyi tűvel döfködnék az embert, mintha egy termeszvárra való lény rágná együttes erővel, mintha a végtagokhoz tartozó izmokat ezalatt tükre csavargatnák, ahogy a fogorvos ideget öl. Zsibbadás? Valójában fájdalom. A gyötrelem hatására a kúszás elemei gazdagodtak. Ami ezentúl a padlón

történt, több volt annál, semhogy kúszás legyen. A gyakorlat kivitelezője sziszegett és könnyezett. Könyökei lyukakat ütöttek a földbe a sietségtől, jóllehet nem önszántából rohant megveszekedetten. Maga után vonszolt hátsó végtagjai rángatóztak, külön-külön a levegőbe rúgtak, majd lehullottak. Ebből a helyzetből a lift hívógombja elérhetetlennek rémlett, mint egy űrutazás. Így hát a furcsa hernyó hasmánt legöcögött a lépcsőkön. Bearaszolt a hallba. Könyöke füstölgött, lábai mind magasabbra lendültek a szurkálás kínjában. A személyzet megdermedt. A portás áthajolva maradt pultja fölött, a liftesre rácsukódott az ajtó, a boy egy bőröndre akarván ereszkedni, melléült, és lábát törte. Ó, a forgóajtó! Rossz Arc jól tudta, hogy vízszintes helyzetben legfeljebb két részletben juthat át rajta. Végül mégis feltalálta magát. Addig-addig pattogtatta a magasba felsőtestét, míg a sokadik nekirugaszkodására elérte az ajtórekesz fogantyúját. Repedt bordáira fittyet hányva felhúzódzkodott, és szorosan megkapaszkodott. Egy idő után meg tudott állni a lábain. Támolyogva bár, de útnak indult. Aki ezentúl találkozott vele, legfeljebb részegnek nézhette. Leintette az első útjába kerülő autót. A papnők ültek benne, szemük mohó fénnyel felizzott. Fél órával később Rossz Arc egyedül ült a kocsiban. Fütyörészett, kezét néha a nadrágjába törölgette. Amikor a szállodába érkezett, leöblítette magáról a nap porát, egyebét, és ágyba zuhant. Reggel lekéste a startot. Elszalasztotta ellenségét. Majd este találkozunk, morogta egy porfelhő után, melybe az utolsó versenyző burkolózott. A papnőktől örökölt egy lángszórót, egy aknavetőt és néhány kézigránátot, de kenyérkéje időközben összeszáradt. Frisset kell szereznie, és nem ártana égy csokor újhagyma sem a várható lakomához.

16. Nító Redford nem bánta, hogy új útitársat kapott. Ha analizálná élményeit és érzelmeit, úgyis csak az derülne ki, hogy Betű Moly teljességgel kihullott érdeklődése homlokteréből. Az új elnevezést a kádban sütötte ki, hideg vízben ázván, kárörvendő halak társaságában, mialatt a kárt okozó édesdeden szendergett paplanos ágyában. Férfiatlaníts. Nító. Redford közönnyel viselte, amikor a szokásos reggeli névsorolvasás során Nítót Don Jarrat-val állították párba. Végigtekintett a társaságon, és titkon remélte, hogy Zia Charme, Tatina vagy Csupa Popsi jut partneréül. A lady ellen sem tiltakozott volna, akit arckifejezése és testtartása után Gránitladynek

nevezett, a Vaslady-titulus foglalt lévén. Brahim Santos, úgy is mint Nyomasz Tó, elfogadható társ lett volna számára, esetleg a versenyt vezető, győztesnek ígérkező Gille Barry, Redford ajakán A Berrált. Daler Canev ellen hevesen ágált: a Kripliszóba sem jöhet. Ronald Negrit szólították mellé; Nem bánta; estére neki is nevet ad. Felsorakoztak és kiállták a procedúrát. A banya kapott egy pofont, éppen csak szőrmentén. Redford egy ideje kissé érzékeny volt. A kötés is Folyton félrecsúszott. A másikat jobb kezén viselte. Indulás. Christa Gille Barryt nyerte ezen a napon. Mit sem sejtve haladt a nyomában, s mert éppen akadt a lelkében egy szabad zug, betöltötte a pompás lovas képével Félhosszú barna haj, kék szem, érzéki ajak, formástest. A medveölőt Igen, ez aztán a férfi. Mintha egy test lenne lovával, hajába belekap a szél. Nem vesztegeti idejét bámészkodásra, fecsegésre: száguld. Nem pihen, nem nyavalyog. Mintha a ló testéből, annak folytatásaként faragták volna az övét. Gyönyörű. És így tovább, majd elölről. Gille Barry mindent elkövetett. Hiába. A lány lerázhatatlan volt. A meredek ereszkedőkön, ahol le kellett szállniuk a nyeregből; a szakadékok fölött átívelő hidakon, a legsűrűbb erdőben és a nyílt tisztásokon – a lány mindenütt követte, bőven verítékezve, szomjasan, éhesen, óráról órára kisebbedő fenékkel. Nem találták meg a térképjelezte gázlót. Át kellett úsztatniuk a folyón, fej-fej mellett. A délutáni pihenőnél is együtt ültek. Christa saját ételéből kínálta a férfit. Kedves történetekkel szórakoztatta. Gille Barry gondolkodóba esett. Arra gondolt, vajon, milyen fehérneműt visel a lány. Amikor alaposabban szemügyre vette, látnia kellett, hogy melltartót nem hord. Eszerint nincs harisnyakötője, egyéb kincse sem. Kár, gondolta A Berrált. Mentek tovább. Fabre Chant, a Herceg az öreg hölgy társaságán osztozott. Amikor lankadni kezdett, Hella Postor rárivallt, s tohonya alaknak nevezte. A keresetlen szavak úgy fakadtak ajkáról, mint kútból az olaj. Lelke mélyén tudta, hogy nem a herceg okolható rossz hangulatáért. A fenébe is, megöregedett. Hol vannak azok az idők, amikor (anno) a Chicago alatt végighúzódó csatornarendszeren lábalt át Steve Jarrat-val? Hol vannak azok az üldözők, akik akkor hajszolták őket? Mostani üldözője jelképes nevet és kaszát visel. "Holnap", súgta neki az öreg hölgy, és megsarkantyúzta lovát. Olykor a Herceggel is ezt tette.

Az újságíró kérdésein morfondírozva a rég elszunnyasztott keserűség előkúszott bordái alól. Valaki elárulta őket (anno): Steve-t szitává lőtték, ő is komoly sebet kapott. A drágakövekkel rézbőrű barátjuk, Péntek oldott kereket, abban a hitben, hogy asszonya is halott. A gengszterek is holtnak vélték, és odébbálltak. Ő összeszedte magát, eltemette kedvesét, vele az elmúlt éveket, az ifjúságot és a kalandot. Hamarosan férjkéz ment egy elképesztően gazdag emberhez, aztán a többi idő is eltelt valahogy. Amint férje megértette végre, hogy asszonya nem egészen olyan, mint az átlagos nők, már-már boldogok is lettek egymás mellett. Az öreg hölgy a Seholsincs Gázló nevű körzetben a folyóba merült. Fabre Chantot vonszolva rádöbbent: nem nyerheti meg a maratont. A fődíj (mint az élet) a fiataloké, az erőseké. Az erőseké, ismételte, és határozottan szájon vágta a fuldokló Herceget. A moziszínész ettől egy kissé összeszedte magát. Nyerd meg te, gondolta Hella Postor nagyvonalúan, immár a szárazföldön. Lova nyergébe szíjazta a mozisztárt, és vágtába fogott vele. Redford fel-alá járt étkezés közben. Negri a sarkában szaporázta, s teli szájjal magyarázta egy elnökellenes akció összes előnyét és veszélytelenségét. A maga részéről rádióirányítású rakétára gondolt. Amikor az egész szenátus együtt ül, valami hülye koncon rágódva: bumm, bele a közepébe. Megcsinálhatná egyedül is, de Redford oly szimpatikus, hogy nem akarná őt megfosztani ekkora élménytől. A gúnárnyakú más természetű élménytől szenvedett. Ha visszagondolt a szerzés körülményeire, megint futhatnékja támadt. Evett, fájt – és kerülte a vízfogyasztást, tekintve annak következményét. Hallgatását Negri hajlíthatóságként értékelte, és folytatta tervezgetését. Redford kábult volt a plasztikbombáktól meg a rádiókészülékektől. Agya zsongott a rakétáktól és az államelnökök névsorától. Legott nyeregbe ült, és futásra bírta a lovát. Feltette, hogy haladéktalanul túlad a Bombázón. Ha muszáj párosával startolni, bárkivel beéri, Nítót és ezt a tébolyultat kivéve. – Atombombát is tudnék csinálni! – üvöltötte a nyomába érő Negri. – Elvégre minden lexikonban benne van a leírása. Ez képes, gondolta Redford, s rávette csődörét, hogy nyújtott testtel szárnyaljon a levegőben. Kiemelkedett a nyeregből, és előrehajolt a ló nyakán. Negri beérte. – Tudnál valakit ebből a társaságból, akit fel lehetne robbantani? A gúnárnyakú gondolkodóba esett. Átugratta berzenkedő lovát egy kisebb szakadék fölött, aztán lassított az iramon. Elvigyorodott. – Tudnék ajánlani valakit – felelte. Új párja, az asztmarohamot kiállott Don Jarrat ellenszenves volt Athénának. Lehetett bármilyen jóképű, jólfésült és daliás, volt benne valami egyéb is, amitől Athéna fázott. Időnként fluoreszkáltak a szemei, például. Tenyérjóslás közben

különösen. Amikor egy este drágaköveket vélt látni az ő tenyerében, két szembogara hideg fehér fénnyel felszikrázott, mint egy-egy briliáns. Athéna szótlanul lovagolt hát, s megpróbált gyorsan haladni, hátha elveszíthetné Don Jarrat-t. Ez már a harmadik nap, ideje a gázra lépni, ha nyerni akar. Lelki szemei előtt felrémlett a zuhatag, a vizeskatlan, a liget és a gyommal borított romház képe. Győznie kell! Don Jarrat talán még pompásabb alakot követett, mint az előző napokon. Nők tekintetében teljességgel nélkülözte a rigolyákat, így hát Zia Charme macskavékonysága után nem bánta a körtefenék, a fél kézzel átérhető derék, a széles váll látványát. Csak akkor bizonytalanodott el, ha Athéna hátrafordult. A lány szemei körül lelohadtak a duzzanatok, száján is forradoztak a sebek, de a tegnap még piros-zöld arc jelenleg sárgásfeketén pompállott. Ez, ha nem is volt a don ellenére, mégis némi idegenkedést váltott ki belőle. Amikor ebédjüket fogyasztották, Don Jarrat minden előzetes figyelmeztetés nélkül, mohó szájjal Athénára vetette magát. A tiltakozás hallatán megrökönyödve ígyen szólott: – Úgyis elveszlek. És különben is. Mire tartogatod magad? Ugyanazt nyújtom, amit az esküvő után adhatok. – Milyen esküvő? – tudakolta Athéna a don alatt. Jobbjával egy száraz husáng után tapogatott. – Feleségül veszlek. Nagy dolog lesz ez neked. Tudod, ki vagyok én? Egész Chicago a lábam előtt hever. Mindenható vagyok. Mostanában ugyan vannak apróbb gondjaim, de nem baj. Szóval elveszlek. – Érdekes – vélte Athéna, és ujjait ráfonta a husángra. A don módszert váltott, mert a Durva Szerető nem járt kellő eredménnyel. – Nem akarom én azt mondani, hogy csúnya vagy, mert mit tudhatom, miként festesz e tarka smink alatt. Ami a Firmát illeti, arra nincs panasz. Légy enyém, vagy elpusztulok. Don Jarrat visszaemlékezett második felesége bizarr szerelmi mániájára. Az asszonyt csakis akkor kaphatta meg, ha végigkergette a házon, a parkon és a krikettpályán, aztán vissza. Végül felszaladtak a lépcsőkön. A háztetőn, az egyik kémény mellett az asszony elbotlott. Eleinte nem is volt unalmas. Ki tudja? Don Jarrat elvigyorodott: – Meglesz, bármit kérsz. Hogy szereted? Athéna lesütötte a szemét. – Zongora alatt – felelte, de a don nem is figyelt oda. Saját elképzelései szerint látott hozzá a hevenye nászhoz. Athéna a levegőbe lendítette a husángot. A dorong nekilendült: fejbe suhintotta a szorgoskodó széptevőt, aztán tovább sietett. Az alul fekvő lány válláig meg sem állt. Athéna kissé féloldalas tartással elrejtette a tetemet az aljnövényzet közt, aztán nyeregbe szállt, a szárat egy kézzel tartotta. Távolodófélben halványan emlékeztetett a Notre Dame-i toronyőrre, hátulnézetből. (Honnan sejthette volna, hogy az Isten Háta Mögött összeült a ládikóikat

keresgélő karabélyosok megviselt csapata, és távollétében ígyen döntöttek sorsáról: HALÁL. Ezután felfogadtak egy bérgyilkost. Az illető a szakmájabeliek rang- és fizetési listáján mely sehol nem jelent meg nyomtatásban, az elsők között szerepelt. Tisztelői csak így nevezték: Grand Mort. Grand Mort úton volt a soros pihenőhelyként szolgáló szálloda felé. Még soha nem tévesztette el áldozatait. Sikerének titka a fortély és a hidegvér. Előbb környezettanulmányt készített az áldozatról. Ezután álcázta magát – és lecsapott.) Redford elszáguldott a don mellett, majd lelassított és visszaléptetett. Egy pillantást vetett az avarba göngyölt tetemre, és közölte Negrivel: – Nem kell robbantani. Amikor tovább vágtatott, enyhe együttérzés lepte meg. Nító kellett? Íme. Ez vele jár. Az éjjel a csillagok, Nítóval az elhulló férfiak, De a szánalom Féle hamar szertefoszlott. Elégedettség váltotta fel. Talán már elmesélhetné az öreg hölgynek. Hátha meghallgatja. – A jóképű don gyilkos (volt). Eleinte maga vérengzett, később killerekre bízta a piszkos munkát. Ő már csak a dohányt markolta fel, és mosta kezeit. Redford egykori zsoldostársa, barátja ujjat húzott a don társaságával. Hamarosan nem is maradt belőle egyéb, mint ami maradni szokott abból az emberből, akin éji órán maximális sebességgel áthajt egy kamion –, és senki nem látott semmit. Egy egészen picinyke kamiont sem. De a halott ott volt. Redford utálta a vért. Verekedni, az más. Egy kicsit csalni, az is szóba jöhet. De a háta mögé osonni valakinek, és lapockán lőni, attól vakbélgyulladást kapott volna. Szaglászni kezdett, így jutott el Rossz Archoz. Beépült a társaságba, s hamarosan kapott egy megbízást, mert tudott helikoptert vezetni. Értékes heroinszállítmányt kellett célhoz juttatnia. Az egész mindenséget a Michigan-tó kellős közepébe potyogtatta –, a helikoptert is. Tudta, hogy emiatt a dont előveszik a megbízói, és ő előveszi Rossz Arcot. Majdnem így törtunt, de nem egészen. A donnak valóban a körmére néztek főnökei. Határidőt szabtak, amikor az áru ellenértékét le kell tennie asztalukra, s neki bizony nem volt oly rengeteg pénze. Csakhogy ez Redford számára sem túl sok jót hozott. Mire észbe kapott, killerek légiói sereglettek a nyomába. Mind egy szálig komolyan vették, hogy meg kell találniuk őt. És ha ez megtörténik, aligha fáradtak volna a gúnárnyakú tetemének hurcolásával. Fejpénzért fejet ígértek. Redford előlük menekülve kötött ki az öreg hölgy oldalán. Boldogan követte hegyekbe, vadonba, Isten Háta Mögé. Ügyesen elbújtam, gondolta Redford. De ha rögtön nem is lel vigaszt, nem ő lett volna: Don Jarrat egy bokor alatt szunnyadozik, Rossz Arc egy szállodai ágy lábai között teszi ugyanezt. Elhárult a vész. Ígyen nyargalt Redford a napi cél felé.

Athéna a szállodához közeledve megpillantotta Rossz Arcot a tömegben. Rosszat sejtve hátrafordult, s a gyanútlanul poroszkáló gúnárnyakút is látnia kellett. Nem számított, ki kinek a testőre, a lány tudta, Redfordot csak egy-két perc választja el a válsághelyzettől. Némi nógatásra Cassy a tömegbe lépkedett. Szép nagy, nyugtalan ló volt. Az emberek futásnak eredtek. Csak Rossz Arc maradt. Tekintetét a lassan lőtávolba érő Redfordra szegezte, jobbját a bal hónalja felé közelítette. Zsebéből kikandikált a hagymacsokor zöldje. Cassy ficánkolt és forgolódott, s mintha enyhén vigyorgott volna. Lovasa felváltva sikongatott és füttyögött. Bármely cirkusz vevő lett volna erre az attrakcióra. Rossz Arc is bevette. A helyzet folytán semmit sem látott, kivéve a kétemeletes ló oldalát, farát, lobogó farkát. Odafenn a lány ájuldozott. Aztán a földre szédült. A hátrálni készülő Rossz Arc testén keresztül. Összegabalyodtak, porzottak. A ló lehiggadt. Mire a gorilla feltápászkodott, és megszabadult a lelkesen atyafizó, ruháját porolgató lánytól –, Redfordnak hűlt helye volt. Rossz Arc sarkon fordult, és elrohant a szálloda felé. Szélvészként hagyta el a Feltűnő helyen kifüggesztett, tíznyelvű táblát: FIGYELEM! ÁLLATKERT. NE TEGYENEK HIRTELEN MOZDULATOKAT, INGERELHETIK AZ ÁLLATOKAT! A szálloda ékesítése céljából szabadon sétálgató struccok, kenguruk, majmok nem voltak Fenevadak. Kinek jutott volna eszébe, hogy tartson tőlük? De ki hinné, hogy egy nyakigláb, csupanyak strucc ilyet is tud? Talán, mert kakas volt, ám az is lehetséges, hogy a bősz üvöltéssel nyargaló Rossz Arc valamely természetes ellenségére emlékeztette, az is lehet, hogy unalomból, mindenesetre a futkosó után trappolt. Behajlította nyakát, és meg-megcsipkedte a gorillát. Innen fogva Rossz Arc üldözőből menekülővé vált. Valahányszor hátrapillantott, bohókás tollseprőt látott, csakhogy a takarítóeszköz mérföldes nyakon ülő apró fejet, pár szál bajuszkát és éles csőröket viselt. Mintha pillantása rosszindulatú lett volna. A csirke pokoli gyorsan futott, közben kirámolta az áldozat zsebeit. A hagymát eldobta, mert büdösellte, de a kenyeret lenyelte. A zakót is lefejtette a gorilla vállairól, és mielőtt belegabalyodott volna (amint azt Rossz Arc erősen remélte), messzire hajította. A csőre töltött pisztoly viszont megnyerte tetszését. Csőrébe ragadta, és futott tovább. Salome a gyönyörűségtől borzongva nyomta a gombot. Még Cady is elengedte Nanni kezét, hogy inkább a szálloda körül kergetőző furcsa párról készítsen

néhány felvételt. – A struccokat miért nem patkolják? – kérdezte egy kislány a mamájától, amikor a párocska hetvenhetedszer eldobogott előtte. Az ember csinál egy állatkertet, tágasat, s azt mondja lényeinek: mozogjatok. Az ember talán rohangál cél nélkül? Itt volt a ragyogó alkalom. Előbb csak a többi strucc szállt be, aztán a kenguruk is kedvet kaptak. Ott pattogtak a mezőnyben, egyelőre nem tudván eldönteni, hogy a strucc csőrében meredező pisztolyra vagy az üldözöttre utazzanak-e. Voltaképpen csak a hecc kedvéért hajkurászták Rossz Arcot. Alig-alig bántották. Ha ez órákig így megy, szörnyen unalmas lett volna. Minthogy azonban a csőre töltött pisztoly is elsült olykor, a dolog továbbra is érdekesnek ígérkezett. Redford a lövések hallatán kitekintett az ablakon. Ó, megjött Rossz Arc. Sosem nézi, kit haragít magára. Vajon eltalálja végre az a mamlasz csirke? – Mama! A fiúkengurunak mi van a zsebében? – üvöltötte a kislány nyűgösen. – Tökmag – vélte valaki a bámészkodók közül. – Rágógumi – vitatkozott egy másik hang. Egy boy haladt el mellettük. Másként vélekedett: – Koton. – Az mire jó? – érdeklődött a kislány. Anyja sürgette: – Gyere, kezdődik a Muppet-show. – Valahogy szarok a Muppet-show-ra – mondta a gyermek, mert megint közeledett a mezőny, élén a kifulladt Rossz Arccal. Megérkezett Don Jarrat is. Amint feltámadt egy hangyabolyban, röpke óráig ciccegette vonakodó lovát, lovacskáját, a rusnya dögöt – ebben a hangulati sorrendben. Sejteni kezdte, mit élhettek át (anno) a musztángokra vadászó prériindiánok. Végre sikerült befognia az állatkát. Kókadtan ült a nyeregben a szállodáig. Amikor a parkba lépkedett, páratlan szafari látványa fogadta, de igazából túl fásult volt az élmény befogadásához. Az élen vágtázó alak ismerősnek rémlett, ám a don most ételt, italt, jeges borogatást és ágyat sóvárgott. Mindenekelőtt italt. Amint ezen túljutott, Raszul ellenkezésével mit sem Törődve berontott Hella Postor szobájába. Az öreg hölgy lecsillapította a fegyverével hadonászó Patkányzsírt, aztán látogatójához fordult. – Ó, Don, kisfiam! Lekapott a nap? Miért ezek a vörös hólyagok rajtad? – Ezért jöttem. Soha többé ne jusson eszébe.; hogy azzal az őrült némberrel párosítson. Nézze! Nemcsak az arcom, nyakam, mellkasom, de a hasam, fenekem, minden tagom ilyen hólyagos! Tudja, mit tett a drága? Beágyazott egy hangyabolyba! – A panaszos kéretlenül italt töltött.

– Tegyél hozzá tequilát is. Meg háromujjnyi bourbont – javasolta az öreg hölgy. – Aztán magadnak is önthetsz. Don Jarrat végre lerogyott egy karosszékbe, és fürkész pillantást vetett Hella Postorra. – Mondja, mi lesz, ha elmarad az esküvő? Lefogadom, erre nem is gondolt. Úgy fest a helyzet, hogy a leányzó nem óhajt párjául. – Lehetetlen. Gyönyörű férfi vagy, mint apád volt. – Ez így igaz. Azt viszont mégsem tekinthetem a szerelem megnyilvánulásának, hogy a leányzó fejbe ver, és odavet a hangyák martalékául. Valami kifogása lehet ellenem. – Nincs kifogás – közölte Hella Postor szárazon. – Ha nincs esküvő, nincs örökség. Jegyezd meg, kisfiam. Don Jarrat beletúrt dús hajába. – Az istenért, a huszadik század vége felé járunk. Ennek a szövegnek lejárt az ideje. A leányzó fütyül a vagyonára! Nem veszi észre? – Istenem – mosolygott könnyedén az öreg hölgy –, magadért szeressen, ne a pénzemért. Légy még hódítóbb, még kedvesebb. Azt reméltem, tudsz bánni a nőkkel. – A nőkkel igen. De ez egy szüfrazsett. Amikor tettem a szépet, közönségesen fejbe vert! Majd belepusztultam! Hella Postor nosztalgikusan felnevetett. megpróbálta elképzelni a jelenetet, s valahogy egyre jobban kedvelte Athénát. Az alteregója. Pontosan. – Nem kell ajtóstól rontani a házba. Ne türelmetlenkedj, Don. Még egy hét. Addig bármi megtörténhet. Úgy hallom, vihar készül. Dörög az ég. – Valami folklór-műsort tartanak odalenn. Térjünk a tárgyra: ha a leányzó egy hét múlva is nemet mond, oda az örökség. De mi lesz a drágakövekkel? Azokért a kövekért halt meg az apám. Az az örökségem. Hella Postor elkomorult. – Akik lelőtték: rég halottak. Csak egy él: az áruló. Érted hagytam életben. Ez az örökséged. – Csak pénzembe kerül. – Az anyád. – Semmi hasznom belőle. A részemet akarom a drágakövekből. Erre még visszatérünk. Maga nyírta ki az öreg szélhámos gyilkosait? – Nos, nem én tettem. Egy barátunk állt bosszút. Már ő sem él. De nincsenek kövek sem. Felejtsd el őket. Don Jarrat felemelkedett a székről. Gondolataiba merülve távozott. Az öreg hölgy felebaráti szeretetből megakadályozta, hogy Raszul lapockán lője. – Meg fogja bánni – zsémbelt Patkányzsír. – Még rengeteg baja lefiz vele. – Paranoiás – felelte Hella Postor, és kevert még egy koktélt. – Hogy van? – kérdezte Nító, amikor az étteremben (nem véletlenül) összefutottak.

Redford vicsorgott. Folytatta az evést, igyekeznie kellett. Ki tudja, mikor unja meg Rossz Arc az éji fogócskát odakinn? – Szóval rosszul – Nító megrendültnek látszott. A gúnárnyakú megint vicsorított. Nító elmélázott. – Ma Don, Jarrat volt a párom. Nem szerettem. – Láttam a maradékát. – Leülhetek ide? – Nem – Felelte gyorsan a testőr. Athéna toporgott. – Hiányzott. Komolyan, Nem lehetne holnap megint velem? – Nem. Már nem fenyegeti veszedelem. Hogyan is? Hiszen maga a veszedelem. – A gúnárnyakúnak eszébe juthatott valami, de ülve maradt. Csak éppen a szemei könnyesedtek meg kissé. – Fáj? – kérdezte Nító, és óvatosan leült egy székre. – Hogy bírom ki még egy hétig? – kérdezte a férfi a mennyezettől A csillárok tapintatosan hallgattak. – Jól érezte magát a mai társával? – Ó, hogyne. Egész nap robbantott. Rakétával, plasztikkal, atommal. – Na látja! Redford megőrizte lelkierejét. – Nem látom – közölte. A szembeni asztalnál ülő férfit nézte, az is őket. A testőr átkutatta emlékezetének leghomálylóbb zugait is, de mást nem talált, csak egy rossz érzést, igen rosszat. Az impressziót a férfi ismerősnek rémlő vonásai keltették. Ezt a személyt figyelte a Hella Postor fürdőkádját megjárt FBI-ügynök is. A szemközti asztalnál ülő merev pillantású, magas termetű férfi karvalyorrát látta már valahol. Az ügynök eltökélte, hogy alkalomadtán ellopja a férfi villáját; és laboratóriumi vizsgálatra küldi. Az ujjlenyomatokat értékelő komputer aligha engedi magát megtéveszteni, (ő) tényekkel szolgál majd. Csakhogy Grand Mort kesztyűt viselt, mert a bűnözők nem csupán lépést tartanak a kriminalisztika fejlődésével, hanem igyekeznek annak elébe vágni. Kesztyűje teljesen olybá festett, mint egy közönséges emberi kéz, mint az, amelyre rá volt húzva. És rendelkezett egy nagy előnnyel: nem hagyott ujjlenyomatokat. Gyártója olyat is árult, ami hagyott: ezt is előszeretettel vásárolták a bohókásabb természetű alvilágiak. A rendőrség egy-egy bankrablás, betörés helyszínén a fejét vakargatta: ujjnyomolvasó komputerük ugyanis azzal a tájékoztatással szolgált, hogy a bűnelkövető János Pál pápa, az Egyesült Államok elnöke, az igazságügy miniszter avagy Barbra Streisand. Athéna rá sem pillantott Grand Mort-ra. Étvágytalanul rágta a vacsoráját, és a búskomor Redfordot nézte. Cseppet sem nagy az orra. Az álla sem. A nyaka sem túl hosszú. Istenem, hordja azt a Bel ami feliratú trikót, hát hordja, sóhajtott magában a lány. Azt sem bánta volna, ha lakkozza a körmeit. Csak ne legyen ilyen kétségbeejtően unalmas. Mit unalmas!? Siralmas. Nyilván unatkozik. Rossz Arc struccokkal és kengurukkal fogócskázik, Don

Jarrat a szobájában jegeli magát. Így hát semmi sem tartja fenn a testőr tettrekészségét. Athéna arra is hajlott volna, hogy kitaláljon valami mozgalmasat, amivel kizökkenthetné depressziójából a kékszeműt. De aztán mást gondolt. Jó ez a lovasverseny, kétségtelen. Élményáradat: tájaké és embereké. Csakhogy könyvei kicsomagolatlanul hevernek. És az biztos: bennük sosem csalódhat. Mindig változatlanok maradnak, és vele lesznek. Nító végzett a vacsorával, és a megkönnyebbült Redford pillantásától kísérve elhagyta az éttermet. Christa élvezte a szállodákat, egyiket a másik után. Sokáig heverészett a kagyló alakú fürdőkádban, aztán puha törülközővel szárítgatta magát. Hamarosan megtalálta a fél falnyi tükör előtti szekrénykére készített készülékek között a masszírozógépet is. Azonnal beleszeretett. Ágyára heveredve végigzümmögtette testét, nem hagyott ki egy árva izmot sem. A hátán levőket kivéve, mivel azokhoz semmiképpen nem fért hozzá. Próbálkozott. Hátrafacsarta a karját, de a vibrátoros párna nem ért el a bőréig. Megkísérelte a válla, a dereka, a honalja Felől. Hiába. Az ágyra tette a szerkezetet, a párnácskával fölfelé. Ráfeküdt. így csak rövidzárlat keletkezett, a masszírozás élménye tovább késett. A falhoz támasztotta a készüléket, és nekivetette a hátát. A súlyos testrelaxáló lecsúszott. Ha erősebben nekidőlt, hogy megtartsa, mindjárt érezhette a kínlódó motor csípős füstszagát. A fenébe, dühöngött Csupa Popsi. Hát ez igazán nem ürügy. Tatina a lánglelkű költővel andalog. Athéna nyilván a részeges indiánnal idétlenkedik valahol, egyszóval ürügyről szó sincs. A testrelaxálás természetes szükséglet. Halványkék köntöst vett legszebb mosolyához. Nyirkos tenyérrel szorongatta a masszírozót. Halkan kopogott Gille Barry ajtaján. A válasz késett. Vagy ő nem hallotta. Benyitott. Gille Barry szobájának közepén egy nő állt, csipkéktől és fodroktól habos Fehérneműben. Pirosban. Vércsepp-szín melltartót, harisnyakötőt, csipkeharisnyát és tüllfátylat viselt azonos árnyalatú tűsarkú cipőjéhez. Christa csalódott és keserű volt, de összeszorította ajkait. Legfeljebb nem masszíroz. A világ nem attól dől össze lépten-nyomon, de nem ám. A nő megfordult. A piros tüllfátyol alól Gille Barry meresztette rosszalló tekintetét Christára. Ő pedig felsikoltott. Aztán hangja elvékonyult: nyávogássá vált, mintha azt kérdezte volna: hol vannak a férfiak? Hát hol vannak? Bevágta az ajtót maga mögött, és elrohant. Gille Barry könnyezett dühében. Háromszor elfordította a kulcsot a zárban,

majd az ajtó elé tolta az ágyat, a szekrényt, két Fotelt, a fésülködőasztalkát és egy pálmafát ládástól. A tragédiák estéje volt. Nem a történelemkönyvekben feljegyzésre kerülő nagyszabású katasztrófáké. Csak olyan kicsinyeké, melyek mellett mindenki elmegy részvétlen arccal. Apró emberi sorsmozsák, fájdalmasak. Ugyan ki figyel rájuk? Rossz Arc a nyolcszáznegyvenhatodik körnél fortélyosan kitört üldözői közül, és berontott a szálloda kapuján. Be is zárta, eltorlaszolta maga mögött. Ezzel véget vetett a struccok, a kenguruk és a majomsereg pazar szórakozásának, de nem tehetett mást. Ő csak egy ember, s az életéről volt szó. Kifulladt, őszintén szólva. Le kell heverednie, mielőtt megfürdik és beszerez néhány, immár kisebb méretű ruhadarabot. Aztán egy kicsit aludni szeretett volna, úgy reggelig. Az ellenség megvárja. Redford nem találta a helyét. Ténfergett a szállodában, benézett egy színházi előadásra, bekukkantott egy filmvetítésre, elácsorgott a tekézők mellett. Végül kikötött a bárban, és gyümölcsnektárt szopogatott. Kesergett. Mit keres itt? Jóllehet, úgy él, mint egy herceg, de mégis: mit keres itt? Valaha a barátjával barangolt az országban. Elvállaltak egész sor hajmeresztő munkát, hogy pénzt keressenek. Kevés dolog volt, amit el nem végeztek volna, legfeljebb, ami már a hányingerszint közelében járt. Döbbenetes természetű gazdag embereket kellett védelmezniük. Remekül mulattak, míg oltalmazták őket. Kísértek pénzszállítmányt, vezettek hajtót, olykor helikoptert is. Megtanultak hallgatni róla, mit szállítottak és hová. Jól tudták, mi módon lehet könnyedén és gyorsan dohányhoz jutni, de ők mindig csak asszisztáltak a megtollasodóknak. Viszont nem bántalmaztak és nem öltek meg senkit, kábítószernek a környékére sem mentek. Barátja mégis halott. Szemközt állt számtalan gazsággal, de igazsággal elvétve találkozott. Egy nő simult a könyökéhez. Ajkát csücsörítette, kellően ki volt készítve, és alig viselt valamit lágyékig érő csizmáján kívül. Azt suttogta, nem fog sokba kerülni. Szédítő parfümillat csiklandozott belőle. Redford töprengett. Tegnapi balesete óta sokat romlottak fajfenntartó reflexei. Előbb (a csizma láttán) azt hitte, a nő horgászni hívja. De azért idővel leesett az érme. Szomorúan, atyai mozdulattal megsimogatta a démon haját. – Engem nem érdekelnek a nők – mondta fáradtan, és elballagott az ajtó, a szobája irányába. Útközben hozzáfűzte: – Momentán. És régebben sem voltam az a légyhágó típus.

Szomorú, szomorú este volt. Mintha mindenki a végsőkig elfáradt volna. Fabre Chant egyedül aludt, Gille Barry levetette rubinszínű fehérneműjét, azzal az eltökéltséggel, hogy másnap újat szerez. Ronald Negri bombákról álmodott, Brahim Santos, az esztétika professzora arról, hogy megszépült. Daler Canev tetszhalálát közeledni érezvén a szobájába zárkózott, Zia Charme dalokat komponált majdani lemezéhez, és senki sem kopogott át a falon. Tatina és Cady rövid időre szakított, mert a fotós állította, hogy a lány szeme nem zöld, hanem kék. A Herceg játékkatonái lesben álltak odakinn, de mert botrányokozásra nem volt mód, elszunnyadtak lassan. Csak Grand Mort nem henyélt. Fel-alá járkált az alvó struccok között, és haditervet kovácsolt. A bérmunkát semmiképp nem akarta elhamarkodni. Végül leült a padra, egy kenguru mellé. A zsongító csendben aztán ő is elszundított.

17. Az ékszerek mágiája Ha egyszer felüti fejét a szomorúság, se vége, se hossza. Az égbolt is komorlott, eső ígérkezett. Bánatba fátylazta magát a világ, halk dühbe burkolóztak az emberek is. Semmi nem történt a startnál. A lovak egykedvűen álldogáltak, a lovasok hasonképpen ültek nyergükben. A banya is unottan kotorászott. Mesemaraton? Egymillió dollár? Frászfene. A világban tűzfészkek szaporodnak, míg egyetlen nagy tűzfészekké válik az egész. Atomháború fenyeget a földről és a csillagok felől. Az izraeliek még nem irtották ki a palesztinokat (és viszont), az irániak az irakiakat, az afgánok az afgánokat. Nem lelik a tudósok a rák, az AIDS, a nátha gyógyszerét. Gazdasági és természeti katasztrófák fenyegetnek. Már mindenütt meggyújtották az összes kanócot. Aláaknázott hálószobák, irodák, városok, folyók tengerek, dzsungelek világszerte. Kit érdekel a Mesemaraton? Salome unalmában oly slendriánul öltötte fel fátylait, hogy a felélénkülő szél szálanként ellopkodhatta őket. A mázsányi filmművész csak Legyintett, s alsóban dolgozott tovább. Az FBI-ügynök által lopott villáról ennyit tudatott egy szűkszavú ujjnyomolvasó: "lenyomatot csak egyet leltem. A tiedet. Marha." A helikopterek továbbra is követték a verseny-résztvevőit, de senki nem került bajba. Egy sánta kutyát sem kellett kimenteni a vadonból. A játékkatonák autóstoppal követték Fabre Chantot. A kínai egész nap fogai elvesztése miatt gyötrődött. Fütyült más egyébre. Két stoppolás között felfigyelt egy öregúrra, és fondorlatos módon elcsalta tőle a műfogsorát. Az aggastyán oly dühösen selypegett, hogy odavonzott egy közeget. A kínai kénytelen volt mosatlanul bekapni a zsákmányát, mintha csak régtől az övé lenne. A protkó

azonban alig fért a szájába. A közeg el is kobozta… Hogyan is ne legyen szomorú az ember? A japáni egy ökölvívó klub körül ődöngött. Neki sikerült. Lopott egy príma fogvédőt. Jöhet az este, a botrány. Mindkét fogát megóvja majd a védő. Kár, hogy enni nem lehet vele. Athéna a magyar irodalom legszomorúbb verseit citálta útközben. Partnerét régen elveszítette, azt is elfelejtette, kiindult vele. A zuhatagához vágyakozott. Itt borult az ég, szemerkél az eső, kemény a nyereg. De persze nem ez a legnagyobb baj. Nem, nem. Eleredt az eső, kéjjel ostorozta a csüggedt lovast. A lombok zúgolódtak a szélben. Sikamlós lett a talaj pár perc alatt. Cassy egyre többet bukdácsolt. Amikor pedig elvonult a zivatarfelleg, semmivel sem lett jobb a helyzet. Fák lógatták ágaikat, és liternyi nyirkosságokat zúdítottak az arrajáró nyakába. Athéna kora délután az Aranyligetbe érkezett. Letelepedett egy farönkre, hogy eszegessen, de olyan mérhetetlen volt melankólikája, hogy végül Cassynek adta az ebédjét. A ligetet fiatal juharfák alkották. Halványzöld és sárga leveleik szinte fluoreszkáltak az ég alatt, fürtös terméseik csüggedten lógtak az ágakon. Ebben a halvány izzástól elvarázsolt hangulatban egyre mélyült a szomorúság. A fenébe, a versenyt meg kell nyerni. Athéna megvált a fluoreszkáló fáktól. A térképet böngészte. Hamarosan hegytetőre érkezik, amelyről híd vezet át a másik csúcsra. De miért mászna fel? Vesztegetné idejét egy nyavalyás szurdok miatt, amely alig szélesebb, mint egy autósztráda? Egy kidöntött fatörzzsel barátkozott, amely átívelt a szakadék fölött, s összekötötte egymással a két hegyet. Feltehetően az itteniek használják; mit érdekli őket a mélység? Valószínűleg öszvéreiket is átvezetik rajta. Miért ne? Cassynek nem tetszett az ötlet. Athéna bátorította. – Nem kell lenézni, ez a titka. Cassy úgy tett, mintha halaszthatatlan lenne legelészni. Futkározni. Bármit tenni, de nem átmenni a hosszában félbehasított fatörzs lapján. Azt nem. Athéna előreindult, tartotta a kantárt. A herélt megpróbálta kirántani a kezéből. Aztán haladt két lépést, de meggondolta magát. Visszahátrált. Athéna újra megnézte a térképet. Nem, a híd túl messze van. Előreküldte Cassyt. A ló mogorva horkantással lépett a fatörzsre. Aztán a noszogatásnak engedve elindult. Sietett, hogy előbb véget érjen a lidércnyomás. Átért. Athéna maradt. Ha jobban megnézte, a szurdok valóban nem volt széles. Annál mélyebbnek látszott. Odalent sötét volt, koromló. Márpedig ló nélkül nincs mit tenni. Vagy összeszedi a bátorságát, és Cassy után megy – nincs több vagy. A pallóra lépett. Szédült. Előreszegezte tekintetét, és sietve megtett néhány lépést. Megállt, megállapította, hogy a szakadék feneke még sötétebbnek látszik.

Mintha kissé billegett volna szédültében. Felfedezte, hogy talpa mellett, a fatörzs peremén kötél vezet végig. Hát ez mire jó? Széttárta karjait –, és nem merte folytatni útját. Aztán aprókat lépett, csúsztatott talppal. Szidalmazta magát. Nem is volt messze a híd. A lány billegett, és minél jobban félt, annál inkább billegett. Megkérdezte magától, mire való ez a hiszti? Senki sem válaszolt. Komor fák körös-körül, odalenn sátáni mélység. És egy sztentori hang: – Megőrült!? Mit csinál? Mit csinált volna? Ijedtében mellélépett, és elkezdett zuhanni. Röptében fél kézzel elkapta a kötelet. Csúsztak az ujjai. Megpróbálta másik kezét is a zsineghez közelíteni. Kerülni kellett az alátekintést. Szóval ezért van itt a kötél. Nyilvánvaló. Ha az ember megcsúszik, ezt még elkaphatja. Utána lehet lógni rajta végkimerülésig. És az ember végül úgyis leesik. Ilyen egyszerű. Athéna csüggött. Lábujjai a semmit tapogatták. Karja gyorsan fáradt. A gravitáció próbálkozott. Az ég kéklett, mert a lány mégis inkább felfelé nézett. Pontosan tudta, mi van alul. Aztán tett egy próbát. Ha jobb kézzel egy pillanatra elengedi a kötelet, és valamivel előrébb újra elkapja, vajon mi történik? Haladt. Torkában dobogott a szíve, de ott türemkedett a gyomra is. Tüdejét mintha összesodorták volna, mint egy napilapot. Még egy perc, és elengedi a kötelet. Esetleg a kötél enged. Mintha nyúlni kezdett volna … Szomorú, szomorú nap, gondolta. Sose hitte volna, hogy egyszer kéttonnásra értékeli a testét, de az bizony annyinak hatott. Egy kéz fonódott az övére felülről. Felsikoltott, és elengedte a kötelet. De ekkor már mindkét csuklóját szorosan markolta valaki. Az illető hasmánt keresztbe feküdt a fatörzsön. Hátul jócskán lelógott, de nem ezzel törődött. Kék szemét hunyorítva erőlködött, néhányszor úgy rémlett, hiába. Aztán Athéna fenn hasalt a pallón. Helyzetéből adódóan feje a férfi térde mellett nyugodott. Arcát a pallóhoz simította. Sóhajtozott. – Kezdek innen lefolyni, tehát még előbb mennem kell. jön? – kérdezte a gúnárnyakú. Athéna kurtán felnevetett. Kezdheti az egészet elölről. – Forduljon meg – javasolta a férfi. – Meddig tart!? – Ki mondta, hogy vágjon neki ennek a léniának? Maga kezdte. Próbálja meg négykézláb. Az tuti. – Redford néha nagyon bölcs tudott lenni. De közben ott hevert az útban. – Magát, meg átugrom – morogta Athéna. Mégis sokkal jobban érezte magát. Redford előbb felszedegette lelógó lábait. Aztán rájuk állt, és átslattyogott a pallón. Csődöre Cassy mellett legelészett.

Athéna nekivágott, sikkesen, négykézláb. Nem tehet róla, a pasast neki követnie kell. Már csak egy hét. És utána pokoli hosszú lesz az élet, nélküle. Bel ami, hány szív hasadt meg érted? Ahogy átért a pallón, leült a földre. Aznap ők ketten érkeztek elsőként. A többiek jóval később nyargaltak a célba, mert megkeresték a Messzi-hidat, a biztonságost. Még Gille Barry is, jóllehet ezer dolog várta: ruhatárát óhajtotta felfrissíteni. Jött Christa Negrivel. A lánynak alig volt popsija, arcbőre aranybarnára szépült a levegőtől, alakja megnyúlt, nevetése több árnyalattal komolyabb lett az elmúlt napok során. És Negri egy árva bombát sem említett egész úton, mi több, egy szót sem szólt. Azon töprengett, miként cseveghetne, hogy elragadónak lássék. Ötlet híján némán végiggyötrődte a napot. Christa sem mukkant. Elege volt a férfiakból. Férfiak!? Daler Canev kivirult. Szíve egész nap rendeltetésszerűen működött, lova is. Ha végleg rendbejön, nem mulasztja el leróni háláját a doktornak, ki sportot javasolt, s nem sakkot. Kártérítést fizet az önsebzett hegylakónak is. Megérkezett Tatina, és Cadyt kereste. Valaki tudni vélte, hogy a költő-fotóriporter kocsija lerobbant valahol az egyenletes, remek Felületű autópályán. Ilyen hülyét, sóhajtotta Nanni szerelmesen. Lady Norris is befutott, felhős alabástromhomlokkal. Nem lelte örömét útitársában, az esztétika professzorában. Lám, Ronald Negri ügyet sem vet rá, tinédzserlánykát kerülget szótlanul. A Gránitlady nem esett kétségbe mégsem. Nem, mert a lova kantárjáért folyamodó húsz éves ifjúra mosolygott inkább. Athéna belépett az étterembe. Korábban meglátogatta a Fodrászt és a kozmetikust. A szekrényébe akasztott ruhák között is hosszan válogatott. Ezen előkészületek folytán gesztenyeszín haja az egyik oldalon megrövidült, és látni engedte fülét, nyaka ívét, míg az ellenoldalon megőrizte hosszát, és gyakorta az arcába zúdult. Szemhéján, szempilláján szolid festékréteg rafinállott, mintha ott sem lenne. Ajkán halvány narancsszín rúzs fénylett. Fülében, nyakában ékszerek Függtek. Hófehér selyemruhája sálgallérját pepita selyembetét – élénkítette, a szoknya a gombolás oldala felé fokozatosan fogyatkozott, bőséggel kivillogtatva a selyemharisnyás lábakat, melyek pepita tűsarkú cipőkben lépdeltek. Bukdácsolás nélkül. Athéna vonult. Előbb az étterem bejáratának közelében tartózkodók hördültek fel diszkréten, később az egész terem. Ki ez? Redford felpillantott tányérjáról, és torkán akadt a falat. Álomi lány közeledett, és egyenesen felé. Másra rá sem pillantott. Mosolygott.

A következő döbbenet fájdalmasabb volt: ó, csak Nító. A testőr azon kapta magát, hogy szerencsétlenkedik. Megkísérelt udvariasan felugrani, hogy székkel kínálja vendégét. Ugyanakkor úgy helyezkedett, hogy eltakarja szánalmas farmernadrágját és agyonmosott Bel ami trikóját. Odacsapta a szék lábát a padlóhoz, és visszaült a helyére. – Hagytam volna ott a pallón – morogta. – Nem tetszem magának? – kérdezte Athéna. A gúnárnyakú fel sem nézett. – Néhány napja nem foglalkozom semmi ilyesmivel. Tudja, nem? – Előbb-utóbb azért meggyógyul, nem? Redford belemeredt a szép arcba. – Hé, miért érdekli ez magát? Szórakozik velem? Végre kikupálódott. Semmi sem állhatja útját a boldog frigynek a donnal. Szálljon le rólam. – Miért ordít velem, Bel ami? – Ordítottam? – Határozottan. – Sajnálom. – Redford elmerengett. – Kezdetben lőn Telezsák. Aztán az öreg hölgy azt mondó: embert alkotok. Megtette. Maga szerencsés lány. Rengeteg pénzt fog örökölni, pusztán azért, mert hasonlít. Nos hát, nem hittem volna, hogy ez történik, amikor a hernyó leveti a bábját. Mint a mesében. És most ne jöjjön ide szórakozni velem. – Maga nagyon szórakoztató. Soha életemben nem találkoztam hasonlóval. Nem is mertem remélni, hogy létezik ilyen férfi. Amit lát, nem teljesen Hella Postor érdeme. A magáé, Robert. Michel Redford hátrarúgta székét, és távozott. Hella Postor és Don Jarrat letelepedett a lány asztalához. A don néhány szót súgott Rossz Arc fülébe, mire a gorilla morogva elsietett. Hamarosan visszatért egy kosár orchideával, és a lány lába mellé helyezte a padlóra. Athéna arcán szétfolyt a smink. – Látod, Don? – kérdezte az öreg hölgy. – Így kell ezt csinálni. Gavallérosan, fokról-fokra, türelemmel. Nézd, hogy meghatódott. A don bizony nézte. Megfogta a kezét, a lány nem húzta el. – Megbocsát a tegnapiért? Athéna szipogott. – Holnap együtt megyünk – biztatta Don Jarrat. – Meglátja, csodálatos lesz. A lány felzokogott. Felkapta lábát az asztal alól, s egyenként lerántotta cipőit, majd beletűzte őket a kosárba, az orchideák közé. Felaggatta rájuk a függőket, a nyakéket. Aztán felkapta Hella Postor elől a Molotov-koktélt, és lehajtotta. Finoman

csuklott egyet, egy percig fulladozott. Végül eltorzult arccal, mezítlábasan énekelve átszambázott az éttermen, és a folyosóra lépett. Az öreg hölgy lassan követte. Rövidesen együtt sírdogáltak Athéna szobájának franciaágyán. Hatalmas partit csaptak bömbölésből, s közben összefüggéstelen párbeszédet folytattak, ki-ki mondta a magáét, Egy idő után Hella Postor elhallgatott, s odafigyelt, mit hord össze a lány az ocsmánynak megítélt való világról, majd egy házról, zuhatagról, jövőbeni kopasz fejéről és zsákruhájáról. Az öreg hölgy vigasztaló szavakat mormolt Don Jarrat-val és az esküvővel összefüggésben. Újabb bőgésszériát fakasztott, ennek végén Athéna megrázta a fejét. – Nem. Köszönöm, nem. – Dehogynem. Majd megszereted Dont. Nagyon szerettem az apját. – Nem. Hagyjon békén. – Nem kell azonnal döntened. – Már tegnap döntöttem. Az öreg hölgy elsősegélyért csengetett, s ez hamarosan megérkezett a kétféle whisky és tequila képében, a válsághelyzetre való tekintettel egy kis ginnel feljavítva. Mrs. Postor elkortyolta, s végül megkérdezte: – Akkor mi lesz? A lány vállat vont. – Semmi. Én csak munkát reméltem öntől. Az Isten Háta Mögött úgysem tudnék mit kezdeni a millióival. – Te aztán tudod, mit nem akarsz, édes lányom – fanyalgott Hella Postor. – Azt tudom – helyeselt Athéna. – És miért nem? – Taszít a don: Kígyóra emlékeztet. Nem akarok nagyvárosban élni. Nem akarok luxusszállodákban hemperegni. Hella Postor mélyen a lány szemébe nézett. – Nem vagy homokos? – Nem. – Hát akkor? – Miért hiszi, hogy a világ azt teszi, amit maga kieszel? Egyszer, a büdös életben egyszer jött össze Hella nemtomki és Steve Jarrat. Nem lehet megismételni! – Nem? – Az öreg hölgy elmerengett. – Nem. Miért nem Redford a maga Steve-jének a fia? – Mert akkor? – Akkor? Most vele kellene vitatkoznia. – Úristen – sóhajtotta Hella Postor. Felállt, vitte koktélját is. Redford cigarettázva ült az ablakban, egyik lábát a párkányon végignyújtva, a másikat a padlón tartva. Rávigyorgott a szobájába rontó öreg hölgyre, a kezében maradt kilincsre, aztán füstfelhőbe burkolózva tovább merengett. Hella Postor nem alkalmatlankodott sokat. Egy árva hang nélkül

tevékenykedett. Kiürítette poharát, és testőre elé lépett. Szemlélgette a pasast. Töprengőn összehunyorította szemét. Mi a fészkes francot, motyogta. Közelebb lépett, lábujjhegyre emelkedett. Elhesegette a füstöt, az arcába hajolt. Ettől Redford kissé hátrahőkölt. Tekintete furcsállóvá vált. Az öreg hölgy megtapogatta a homlokát, növekedésben megszaladt orrát. Megkopogtatta járomcsontjait, megtekintette a szivárványhártyáját. Megcsipkedte ajkait, félrehúzta őket. Megvizsgálta az alkalmazott fogazatát. Aztán mutatóujjait a fogai közé csúsztatva tovább tapogatott. Redford felvonta fél szemöldökét, és köhintett párat. Hella Postor megérintette az állát. Nem semmi, morogta. Végighúzta ujjait a hosszú, borostás nyakon, a mutatót beledöfte a gégefőbe, majdnem gyengéden. A dermedt testőr kiöltötte a nyelvét, majd visszahúzta. Az öreg hölgy újra próbálkozott. Mutatóujj a gégefőbe: nyelv ki. Vállat vonva felhajtotta a Bel ami Feliratú trikót. Izmos, ámde borzalmasan szőrős mellkast pillantott meg. A hassal ugyanez volt a helyzet. Finoman beleöklözött: mintha falat döngetett volna. Tovább nem folytathatta. Redford két hatalmas tenyere útját állta a vizsgálat kiterjesztésének. Az öreg hölgy gyorsan felegyenesedett, ujját a gégefőbe mártotta: nyelv ki. Míg Redford visszanyelte, ő szélsebesen lecsapott az alsóbb régiókba, és mintha fegyvert keresne, végighúzta két tenyerét a nadrág szárain. Aztán bólintott, és sietve az ajtó felé indult. Redford utánaszólt: – Jól van? – Hanem maga? – Fenyegetően hangzott. – Csak nem koporsóhoz vett mértéket? – Könnyen lehet. – Hella Postor becsapta az ajtót. Redford tűnődőn tovább szívta cigarettáját. Gille Barry örvendett a színházi előadás iránti érdeklődésnek. A legtöbb vendég a darabot nézte, és üresen hagyta szobáját. A Berrált nyugodtan mozoghatott, annál is inkább, mert álruhát öltött: nőnek öltözött, elvégre erre kárhoztatta a botor csírasejt. Feszes piros ruhája alatt pazar fehérneműt viselt, arcán elegendő sminket ahhoz, hogy elfedje borostáit. Haját begöndörítette, tüllmasnival átkötötte. Amíg egyik szobából a másikba settenkedett, heves vágy rontott rá: így megmutatni magát! Kiállni eléjük, nőként élni köztük – miért ne!? Manapság már a műtétet is futószalagon végzik. Ezrével élnek hozzá hasonlók. Kicsiny korrekció, és vége a rumlis helyzetnek. Csak egyetlen kételye volt: a megrövidítő operáció aligha szünteti meg ezt a sajátságos kleptomániát. Hát nem, sóhajtotta, ezt azért továbbra is rejtegetni kell. Időközben összeszedegetett néhány darabot a kedvenc színeiben: almazöld, fekete, mályva és lila bugyigók, mell- és harisnyatartók, selyem, necc és fluoreszkáló harisnyák duzzasztották válltarisznyáját. Idegen emberek holmijai között kutatva megállapíthatta, hogy mániái bizony mindenkinek vannak. Miért hordoz magával az ember láncot, korbácsot,

szegekkel kivert bőrgúnyát, Krisztus töviskoszorúját, Felfújható szex-babát, vibrátoros falloszt különféle színekben, méretekben, sebességfokozatokkal? Továbbá aknavetőt, kézigránátot, kisebb hordó kénsavat, felhúzható műcápát. Miért? Az egyik szobában aprócska, fogatlan kínai lopózkodott, és mindjárt karate-állásba merevedett, amint őt meglátta. A Berrált csak legyintett: ő is hasonlójáratban van itt. A kínai felengedett. Mosolyogva selypegte: – Szép hölgy, nem látott valahol egy gazdátlan protkót? Kicsit – mutatta, hogy cirka mekkorát. Gille Barry kissé tűnődött, aztán megmondta a szobaszámot. A kínai hálálkodva az ajtóhoz sietett. Menetközben belecsípett A Berrált fenekébe. A küszöböd megtorpant, mintha azon tanakodna, ne forduljon-e vissza mégis. De aztán lemondott a nagy kalandról. Kacsintva elhagyta a szobát. Gille Barry szorgos gyűjtőútján a lady lakosztályáig jutott. Míg kutatott, a hálószobából félreérthetetlen nyöszörgés, sóhajtozás hallatszott. Nem ijedt meg. Aligha kell most leleplezéstől tartania. A lady erősen örvendezik, és ezt nem fogja félbeszakítani azért, hogy kilépjen egy doboz gyufáért, például. A Berrált enyhén elpirult a további hangok hallatán, de nem feledkezett meg jövetele céljáról. Sebesen tömködte a tarisznyába a nemes hölgy pazar fehérneműit. A fürdőszobába is benézett. Odafagyott a küszöbre. A briliáns nyakék a hozzá tartozó függővel és gyűrűvel ott hevert a tükör alatti márványpulton. Ott hevert, kínálkozott, kellette magát. Hideg, borotvaéles szikrákat hányt, tündökölt, vonzott mágnesként. Gille Barry megbűvölten nyúlt a kincsért. Nem tehetett róla. Grand Mort dolgozott. Ezt senki nem vehette észre, de végtére is, ennek köszönhette szakmai sikereit. Úgy számolt, hogy hamarosan végez a környezettanulmánnyal, és talán már másnap végrehajthatja a merényt. Ha egy bérgyilkos ád magára, jelen van, amikor áldozata kiszenved. Mintegy rögzíti a halállal tusázó képét a retináján. Elragadó látvány. A kiszemelt nő ínyencfalatnak látszott. Nőkkel egyébként is szívesen dolgozott. Imádta, ahogy rikoltottak. Grand Mort ellenszenvesnek találta a rendőrség felvilágosító munkáját, az önvédelmi klubokat, a bátorító újságcikkeket. Manapság keményen meg kell dolgoznia a magafajta mesterembernek. De a nők többsége még mindig sikít, hál istennek. így szokták meg. A kliens fiatal. Szórakozott típusnak látszik. Többnyire az arcán hordja hangulatait. Ezek természetüktől függően vagy megszépítik vagy nem. Az éber tekintetű Grand Mort tudta, hogy az lesz a legfrappánsabb, ha a nem túlzottan

jóképű, ámde Bel ami feliratú trikót viselő férfi képében csap le. Ebben a pasasban a lány megbízik, ez nyilvánvaló, hiszen arca az ő közelében a legszebb. Igen. Úgy nézi, mint gyermek a videót. Már csak az maradt hátra, hogy ezt a személyt tanulmányozza. Elvégre a bérgyilkos munkája: művészet. Kellő felkészültség, koncepció nélkül nem szabad elkezdeni az alkotást. Irány Bel ami és környéke. Don Jarrat elővette gorilláját. Szigorúan rivallt reá, teljes joggal. – Miért fizetlek én tégedet? Ben Hur törzsfőnök? Jasszer Arafat? Az a szélhámos még mindig eleven. Makkegészséges. A legjobb nők esznek a tenyeréből. Huszonnégy órát kapsz. Ha még akkor is élni fog, esküszöm, hogy együtt távoztok az élők sorából. Rossz Arc bűntudatosan mosolygott. Tudta ő, hogy az elmúlt napon sokat lazított, de az ő szolgálata sete telhet pihenetlen. Ezzel elsorolta, amit az utóbbi időben kiállott. Don Jarrat nem lágyult el. Sőt, mintha arcbőrét karmolászta volna a gorilla vérfagylaló kalandjai hallatán. Az sem rendítette meg, amikor a sopánkodó felmutatta szerszámait, jelezvén: e percben is akcióra kész. Meg kell hagyni, pisztolya, hagymája, kenyérkéje kéznél volt. Don Jarrat mégis a fejét csóválta. – Mikor szoksz le erről az undorító tunkolásról? Nem egészséges mánia. Még összeszedsz valamit. Rossz Arc elkomorult. – Főnök, engedje meg, hogy előbb a nőt nyírjam ki. Idegesít. Bárhányszor nekilátok a pisztolyt előszedni, azonnal ott terem, és elájul, feldönt, rámugrik, atyafizik. Don Jarrat a fejét rázta. – Előbb a szélhámos. Aztán sorban a többi. Most eredj. De használd az agyadat. Ha elszalasztod Bel amit, maffiózó becsületszavamra mondom, hogy kitekerem a nyakadat. Rossz Arc indult. Mintha az aknamezőre vagy a bitó alá sietne. Valahogy nem élvezte küldetését. Szaporodtak az intő jelek. Az esztétika professzora könnyes szemmel lépkedett a bár felé. Nem a bánat; a mulatság nedvei csorogtak könnyzacskóiból. Remek vígjátékot látott, s mint afféle értő ember, megrendülten fogadta magába az élményt. De meg kellett osztania valakivel. Fabre Chant a bárpulton könyökölt, táskás szemének pillantását whiskygőz fátyolozta. A professzor megszólította. – Sajnálhatja, hogy nem látta a darabot. Frenetikus volt. Azoknak, akik a legjobban röhögtek, a jegyszedők kéretlenül

hordták az ágytálat, kacsát. – Miért? – csodálkozott a Herceg. A professzor elkomorult. – A poénokat az rontja el, ha szájba rágják őket. – Milyen poénokat? Brahim Santos kért egy whiskyt. Lenyelte, hogy erős legyen és oldott maradhasson. – Khm, egy értő ember szerint "a humor az értelem katarzisa". Ebből az is kiviláglik, hogy a sötét emberek híjával vannak a humorérzéknek. – Verekedni akar? – kérdezte a Herceg. A bár ellenoldali végébe pillantott. Ott üldögélt a három játékkatona, botrányra szomjasan. Mivel eddig vodkával, ginnel csillapították szomjukat, rossz bőrben voltak. A kínai könyökölt szemközt, vadonatúj műfogsorában gyönyörködve, mellette a japáni darvadozott kvarcjátéka fölött, s ha találatot ért el, kivillantotta egy metsző- és egy szemfogát. A harmadik a karjára hajtott fejjel aludta az igaztalanok álmát. A Herceg sóhajtott. A játékkatonák jelenleg nem alkalmasak. Békítően rámosolygott a professzorra. – Miről szólt a darab? A kérdezett megkönnyebbült. – Helyes. Már attól tartottam, hogy maga is egy szellemileg alultáplált ember. – Egy mi? – kérdezte a Herceg. – Hagyjuk. Fogalmazzunk úgy, hogy műveletlen. De mielőtt a színdarabhoz fognék, hadd beszéljek az alkotóművészet hatalmáról … És beszélt. A Herceg kortyolgatott. Közönye sugárbiztos menedékébe néha behatoltak a professzor szavai. – … az élvezettel véghezvitt alkotás közel olyan élmény, mint egy elnyújtott élvezet. Igen, mint a kitartott orgazmus. A Herceg lopva ásított. Nem akart verekedni, így csak gondolta: izzadtagyú. Athéna nem tudott elaludni. Próbálta, és mégsem. Ráfeküdt előbb a jobb, majd a bal oldalára, a hasára és a. hátára. Próbálta verssel, lótuszülésben, birkákat számlálva. Kísérletezett a pohár alján maradt tequila-whisky eleggyel, forró fürdővel, később hideggel. izgékony szomszédja végül átkopogott a falon, nem bírván idegekkel motoszkálását. Athéna visszamorzézta: "Az önét". De ettől még nem tudott elaludni. Különösen azért, mert a szomszéd nem késett a válasszal. Hosszan, cirkalmasan morzézta gorombaságait. Athéna emelkedett szellemét felhorzsolták a szitkok. Megfontoltan lekopogta feleletül Longfellow egyik örökbecsű költeményét. Ezzel végezve kikönyökölt az ablakba, és beszívta a nyáréj illatát. Amikor kissé elfordította a fejét, a függőleges fal síkjában egy másik fejet pillantott meg, kissé távolabb. Egy összetéveszthetetlen, gúnárnyakon ülő fejet. Ő sem tud aludni. Úgy kell neki. Athéna lefeküdt, összetekeredett, és

mosolyogva álomba merült. A Gránitlady csengetett komornájának, és kérte, hozná-e a brilleket, mert lenézne a bárba. Valahogy mindig megifjodott, ha szerelemre lobbant egy-egy kivételes ifjú iránt. A legutóbbi lángolás épp csak az imént teljesült be, a hálószobában még ott tartózkodott az ájult szerelmes. De a lady ilyen alkalmak után sosem alhatott, ellenkezőleg. A komorna besietett a fürdőszobába, és rátekintett az üres márványpultra. Rosszat sejtve elborzadt. A biztonság kedvéért visszasietett asszonyához, és megkérdezte: – Mylady, az ékszernek a piperepulton kellene lennie? A Gránitlady hűvösen bólintott. A komorna ekkor kezdett sikoltozni. Vérfagyasztó produkció volt, összesereglettek a szálloda lakói és alkalmazottai, az FBI-ügynökök, házi detektívek. Egyidejűleg szólt három hangfekvésben, kitartóan és mindenre elszántan. A komorna akkor sem. hagyta abba, amikor hirtelen lemállott a tapéta, felkunkorodtak a szőnyegek, szétcsattantak a poharak. Sikoltott akkor is, amikor a botránytól tartó Gránitlady hozzávágta a papucsait, és méltóságteljesen üldözőbe vette a lakosztály szalonjában. Sikoltott, amikor a lady kirántotta a lába alól a szőnyeget, beletömködte az ágyneműtartóba, letakarta állatbőrrel. Mivel tovább hallatta halálordítását (mind több okkal), a Gránitlady nem hagyott fel a kísérletezéssel, hátha elhallgattatná. A szobai akváriumot látta a legalkalmasabbnak csendkúra céljára. Nem maradtak el a következmények. Fabre Chant a sikoly hallatán kissé kijózanodott, és elégedett képet vágott. Felfogta, mit jelent, amit hall: botrányt. Ugyanerre jutottak a játékkatonák. Jóllehet őket Fizetik, mégis más csinál felhajtást. Annál jobb. De ha valaki így üvölt, az nem esőt jelent, sajnos. Rendőrség várható, rajokban. Pucoltak. Rossz Arc bajban volt, de hát ő megmondta előre. Négy ügyes tapadókorongot szerzett, és kezét, lábát a hurokba bújtatva a falon mendegélt felfelé, egyenesen ellensége ablaka felé. Már csaknem megérkezett, amikor a sikoltozás kezdetét vette. Csakhogy a hangok hallatán az ügyes kis cuppantók hirtelen elernyedtek, és nem tapadtak tovább a falhoz. Rossz Arc az utolsó pillanatban marta el az ablakpárkány szegélyét. A következő megpróbáltatást a felhúzódzkodás jelentette. A soronlevőt a felismerés: eltévedt.

Gille Barry állt előtte almazöld fehérneműben. Amikor a betolakodót meglátta, az eltorlaszolt ajtóhoz rohant, és negyvenhármas körömcipőjével belerugdalt az odatolt dikóba, fotelbe, gardróbszekrénybe. – Ha bezárom az ajtót, bejönnek az ablakon! Élet ez? Rossz Arc megilletődötten nézte a dühöngő szerzetet. Hogyne. A nőimitátor nyakában briliáns nyakék szórta a szikrákat. Függők vakítottak a fülében. S ahogy hadonászott, ujján is gyémánt tündökölt. Rossz Arc mit tehetett? Leütötte az úrnőt. Megkopasztotta, zsebre gyűrte a zsákmányt, aztán cuppantóit szertehagyva iparkodott, hogy megörvendeztesse Don Jarrat-t. A don örült is, meg nem is. Szerette is, meg nem is. Így szólott: – Hallod-e a sikolyt és a sziréna szavát? A smukkot keresik, nyilvánvaló. Találj valami rejtőhelyet számára. Ha elment a rendőrség, magunkhoz vesszük. – Don Jarrat lustán visszaheveredett az ágyára. A szolga futott rejteket keresni. A lux megért annyit, hogy felforgassák érte a szállodát. Grand Mort felsóhajtott a sikoly hallatán. Kolléga munkálkodott? Szatír cselleng a szobákban? Ég a hotel? Mindegy, ma már nem dolgozik tovább. Elővigyázatos bérgyilkos ügyel a bőrére. Tüstént itt teremnek a rendőrök. Ott teremtek. Kimentették az akváriumból a viseltes komornát, és kérdezgették, mi lelte. Lady Norris szolgált magyarázattal. Előadta, hogy szobalányát a briliáns eltűnése hozta ki a béketűrésből, de a rendőrség feje ne fájjon emiatt. Az ékszer biztosítva volt, és a botrány nem kívánatos. Az urak távozhatnak. Vonakodva bár, de távoztak. Senkire nem lehet rákényszeríteni, hogy feljelentse saját betörőjét, rablóját, gyilkosát. Jó éjt. Hella Postor berontott Redford ajtaján. A testőr rezignáltan nyelvet öltött, és felhajtotta trikóját. Az öreg hölgy leintette. – Hallotta a halálsikolyt? Redford elhelyezkedett a csordultig telt hamutartó mellett a párkányon. – Száz mérföldes körzetben mindenki hallotta, aki eleven. Hella Postor megenyhült. Látni való, hogy a testőr éber. Majdnem rámosolygott. – Nem tudtam, hogy dohányzik. Redford elnyomta a csikket a többi száz között. – Ritkán gyújtok rá. – De akkor nyomban egy egész kartonra. – Az öreg hölgy szigorúan folytatta: – Fogja a kispárnáját, Redford. Induljon Athénához, és őrizze, mint a szeme világát. Redford tévedett. Volt valaki, aki átaludta a sikoltozást. Nító. Mosolygott álmában. A testőr lekucorodott az ajtó mellé, a perzsára. Átkarolta kispárnáját, s halkan

mortyogott magában. Pitymallatig ezernyi tiszteletlenséget hordott fel az öregebb és ifjabb hölgyre egyaránt. Az ablak előtt kelt a Nap. Milliárdnyi sziszegő sugarát az ágyban alvó lányra hintette, a gúnárnyakú fáradt szeme láttára. Még ez is. A napsütés kitartott egész nap. A fák legpompásabb zöldjeiket ragyogtatták hegyen-völgyön egyaránt. Patakok csobogtak, forrásvizek kanyarogtak lefelé a hegytetőről. Tombolt az élet mindenütt. Virágok nyíltak, füvek növekedtek, lepkék szállongtak, bogarak zümmörésztek. Talán a világ legszebb tájain jártak. Mégis szomorú, szomorú nap volt. Athéna vágtázott az élen, nyomában az újonnan hadba parancsolt gúnárnyakú. Mögötte pediglen a don, aki feltette, hogy mégis megnősül. Keselyű körözött a magasban. A tágas völgyet folyó szelte ketté, vad folyam. A térkép így szólott: Kétéltűek előnyben. Tehát hidat hiába is keresnének. – Úszunk – közölte a dakota-francia. A don, bár nem szívesen szólt hozzá, ellenkezni legott készen állt. – Kell itt lennie valahol egy hídnak. – Keresse meg – ajánlotta a testőr. Don Jarrat nem volt ostoba. – Tehát nincs híd? – Nincs. Direkte azért vezet erre a verseny útja. – A szemét – dünnyögte a don, de nem fűzte hozzá, kire céloz. A gúnárnyakú udvariasan meghajtotta magát. – Ha nincs kedve fürdőt venni, csak maradjon. Mi megyünk. – Ő tudta a kötelességét. Nítóra kell vigyáznia, jól fizetik érte. A maffiózót úgyis reggel óta próbálták lerázni. Ebben aztán egy húron pendült Nítóval, tajtékos lovaik a megmondhatói. A lovak. Nem mehetnek felhevülten a vízbe. A verseny még öt napig tart. Nem egy versenyző azért vérzett el, mert agyonhajszolta lovát; a mezőny lesoványodott a start óta. Nító gyengéd zsolozsmázással fel-alá vezetgette Cassyt a parton. Talán a folyótól is tartott némileg. Bizalmatlanul tekintgetett felé. Aztán úsztak. Kezdetben könnyűnek tetszett. Mielőtt elbízták volna magukat, a sodrás rájuk ijesztett. Ha ez így megy tovább, végül a folyó deltájához lyukadnak ki. Belehúztak. A lovak bírták. Athéna nem akart szégyenben maradni. A vízben igazán nem szédült, mint holmi pallón. Négy végtag állt rendelkezésére, hogy nagyjából a kitűzött irányba haladjon. Nem is őt ragadta magával a sodrás.

Don Jarrat-t. Redford megkönnyebbülten sóhajtott, és tempózott tovább. Mintha nem hallaná, amit a víz oly jól közvetített. A fuldokló csapkodott, gargalizált, üvöltött. Athéna hallgatta egy darabig. – Robert – kezdte óvatosan. – Azt már nem – felelte Redford. – Kérem. – Nem. A nevemet sem képes megjegyezni. Hogyan is kérhet akkor ilyesmit? Athéna mit tehetett? A don után vetette magát. Könnyedér) pillangózott az ár iránt. Utolérte a fuldoklót, meg is ragadta. Csakhogy a don oly hevesen kapálózott, hogy tüstént letarolta megmentőjét. Athéna elmerült. Redford francia elemeket kevert átkozódásába. De úgy úszott, mint három delfin. Fütyült a Bonra. Azt kutatta, kinek épségéért kenyerét kapta. Meg is találta. Ezután ment minden könnyedén. Nító átkarolta a testőr nyakát, s ezzel elérte, hogy mindketten alámerüljenek, röpke percre. Amikor feljöttek, a gúnárnyakú átcsoportosította a rajta függeszkedő lányt, és a távolinak rémlő part felé tempózott. Fél szemmel még azt is látta, hogy az ázott don kissé észheztérvén elkap egy uszadékfát, és felkúszik rá. Ha szabad keze lett volna, a testőr nyilván pát int a távolodónak. A partközeli sekélyesben elhajította terhét. Felállt, és a kavicsokon lépdelt előre. A lány követte. Szárítkozás közben alig váltottak szót. Lelkiismeretükkel alkudoztak. Lovaikat hajkurászták. Füleltek. Motorzúgás kelt a vízen. Szélsebes csónak közeledett, orrában sellő állt, haja lobogott. A motoros farában kötél feszült. Annak végén, akár egy vizisí, uszadékfa siklott tajtékot hasítva. Rajta ki más? Don Jarrat közlekedett. A sellő partra vontatta, aztán könnyedén intve elzúgott a messzeségbe. A don kiballagott a fűbe, odalépett lovához, és fésűt vett elő a nyeregtáskából. Kibontotta hullámos haját. Aztán elmosolyodott. – Minden jó, hajó a vége. – Istenem – sóhajtotta Athéna. A kimentett pokolian jóképű volt. Vállán diadalmas hínárfűzért viselt. Redford, ki (kevés kivétellel) semmit sem tévesztett szem elől, menten észrevette a lány, szeméből tükröződő elragadtatást. Nem foghatta fel, hogy amíg ő az émellyel küzd, amaz miért lelkendezik egy hitvány piperkőc tollászkodása láttán. Ebédjük elázott. Megfeledkeztek róla az átkelés előtt. Nító végül talált egy halat a nyerge alatt, amikor induláshoz készülődtek: arra lett figyelmes, hogy az átlagosnál jobban gyötörtetik a feneke. Redford tüzet rakott. Mégis megebédelnek. A don fel-alá futkározott a parton, szárítkozás címén. Később behúzódott az

erdőbe, mielőtt Redford tűzifáért küldte volna. Egyre beljebb merészkedett, tisztást sejdített a fák között. Amikor meglelte, felkiáltott örömében. Málnabokrok termései vöröslöttek körös-körül. Falta a gyümölcsöt. Egy idő után furcsa gyanú ragadta el. Az volt az érzése, nincs egyedül. Nem is volt. – Mit gondol? Miért ordít a don? – kérdezte Redford az elázott ebédet válogató lánytól. Athéna vállat vont. – Nem tudom. Élnek erre vadállatok? – Maga hordozza a szakkönyvtárat. – Megnézem. – Athénának fel kellett emelnie a hangját, mert a don megszakítás nélkül hallatta halálordítását. Mintha közeledett volna. Ágak recsegtek, ropogtak. Redford a tüzet piszkálgatta egy, gallyal. Ásított: – Gyorsan. Nító lapozott. Sorolta, amit talált. – Puma. Hiúz. Kilencöves tatu. – Mi? – Tatu. Mosómedve. Fütyülőlúd. Redford feltekintett. Az ordító don kihátrált a fák közül. Husángot tartott a kezében, azzal felváltva hadonászott, és maga elé böködött. – Baribál – sóhajtotta a gúnárnyakú. – Grizzly! – üvöltötte a don. Összeborzolódott a haja. Nító felpillantott, Arcán gyengéd mosoly áradt el, amikor meglátta a gyönyörű példányt. A baribál két lábra emelkedve követte Don Jarrat-t. Közel egyforma magasak voltak: két férfi. – Gyors futó – olvasta Nító. – Fára mászni is tud. – Mindjárt meglátjuk – vélte Redford. A lány felnézett a könyvből. – Nincs nálunk méz? – Nincs. De a jövevény sem kimondott Micimackó. – Csináljanak már valamit!!! – Don Jarrat türelmetlennek látszott. – Ne izguljon, nem grizzly – vigasztalta a lány. Hiába vigasztalta. A szőke don tovább rettegett. A feketemedve lehuppanta földre. Négy lábon jóval lomhábbnak hatott. Mintha közelsége sem lett volna annyira vérfagylaló. A lovak mégis kikeltek magukból. Toporzékolással, horkantásokkal fitogtatták mehetnéküket. – Nincs fegyverük? – Don Jarrat arca eltorzult. A medve a cipője orra előtt haladt el. – Védett – közölte Redford. Odadobta a halat a baribálnak. A mackó felkapta, de rögtön el is hajította. Megsütötte a tenyerét. Neheztelően rámordult a testőrre. Athéna az elázott falatok közül válogatott. Meg-megkínálta a mackót. Nézte, hogyan lakomázik. Míg a baribál étkezett, a merész férfiak lábujjhegyen lovaikhoz lopakodtak, s felkúsztak a nyeregbe. Aztán elsomfordáltak. Cassy ellenezte a lány maradási szándékát, hiába. Athéna, mint valamirevaló háziasszony, látni akarta, ízlik-e az

ebéd a vendégnek. A baribál nem zabált, mértékletesen eszegetett. Elébb az ízesebb falatokat válogatta ki. Végül elballagott az elhajított halért, amely kihűlt azóta. Elcuppogatta, és a vízhez cammogott. Athéna lóra ült. Két perc múlva beleütközött a visszafelé nyargaló Redfordba. A testőr morgolódott: – Lefogadom, hogy az állatkertben nem vett észre valamit a baribál ketrecénél. – Mit? – tűnődött a lány. – A rácsot. – Redford négy ujját összeillesztve mutatta, hogy mire is gondol. Aztán megfordította csődörét, és elvágtatott. A mackó jóllakott, s játszani szottyant kedve. Fel-alá cammogott a folyóparton, olykor pelepaskolt a napfénnyel csillanó hullámokba. Vizet fröcskölt a bundájára, dörmögött kéjesen. Christa és Ronald Negri akkor vették észre, amikor erejük végső megfeszítésével a part közelébe evickéltek. Kiszolgáltatott, fáradt úszók voltak, gyalogolni óhajtottak. A mackó begázolt a vízbe, hogy eléjük siessen. Biztosra vette: meghozták a desszertjét. Szokványos utcai jelenet alakult ki a baribál és Negri között. Valaki szembejön velünk. Udvariasan ki akarjuk kerülni. Csakhogy az illető sem kevésbé udvarias, mint mi. Így hát röpke percekig zavartan sasszézunk, szemközt egymással. Előbb leszegett fővel, a másikra ügyelve, léptét igyekezvén kicselezni. Aztán egymás szemébe mélyesztjük tekintetünket, s mint hajdan a bajvívók (gladiátorok), keményen oldalt lépünk. Megint egyszerre s ugyanazon irányban. Még pár perc, s fogunk is elővillan, homlokunkat ráncok szabdalják. Dühödten, egyre dühödtebben sasszézunk. Végül megállunk, hogy a másik kitérhessen (ekkor a pulzus kb. 140, a vérnyomás 220/130): – A másik is megáll. Méregetjük egymást. Az óra ketyeg. Elmegy a busz, a metró, meghiúsul randevúnk, netán esküvőnk: Mi csak sasszézunk, meg-megállva, vicsorítván. Ugyanez vízben, lényegesen bosszantóbb. Christa hasalt a sekélyesben, és Negrinek szurkolt. Mögötte felgyűlt a további mezőny. Ott fújta a habot Gille Barry, Daler Canev, Zia Charme, Lady Norris, Tatina, a Herceg és Brahim Santos. Hella Postor nem félt. Kievickélt a partra, és a mackó elé forgatta minden ehető falatját a nyeregtáskából. Bizalmatlanabb természetű lova sörényében néhány ősz tincs képződött. A baribál válogatósan fogyasztott, majd íntett a soros partra szállónak: jöhet. Az öreg hölgy nyeregbe szállt, rámosolygott az álruhás közlekedési rendőrre, és a fuldoklók felé kiáltott: – Úgy látszik, itt a vám. Adakozzanak!

Az esztétika professzora partra hágott. Míg kiszolgálta a mackót, hátraszólt Fabre Chantnak. – Járatos maga a történelemben? Volt már hasonló partra szállás. D-day-nek nevezték. Rémlik valami? A Herceg a szemét forgatta. – Ennek a hideg vízben is izzad az agya. Elhagyták az erdőt. Sík térségre jutottak. Az előttük elterülő mező hatalmas asztalnak hatott, a szivárvány színeiben megterítve. A magasra nyúlt fű között tarka virágok virítottak megannyi színben, a rózsától a mélybíborig. Athéna ezt sóhajtotta: – Óh. Don Jarrat nyomban levetette magát a nyeregből, és futott csokrot szedni. Elragadtatott kiáltásokat hallatva, fürgén hajladozott a magas fűben. Könnyelműségére volt néhány ok: a várható milliókon felül, két ízben is megmentett élete. Athéna nevetett. Redford morgott. – Megmondaná neki, hogy természetvédelmi területen ellenjavalt a kaszálás? Nító megpillantott valamit a fűben. Milliméterről milliméterre csúszott le a nyeregből. Végül ott állt négykézláb az érdekesség fölött. Redford lázasan törte a fejét. Nem akármilyen élményben volt része. Láthatta az átszellemülten szökellő, hajladozó maffiózót, kezében tarka virágcsokorral. Nem is szólva a kivételes fenekű Nítóról, belőle nem is mutatkozott egyéb, tekintve, hogy többi testrészét elfedte a fű. A gúnárnyakú kellően felcsigázva a lány mellé ereszkedett. Alant, egy imbolygó fűszálon pók állott lesben. Melegtől tespedt zsákmányára, egy légyre szegezte tekintetét. Elülső lábai között vékony fonalat tartott, ennek végén apró gyöngyszemként nyálcsepp himbálózott. A pók hirtelen meglengette lasszóját, s a cseppecske az elillanni készülő légy potrohához csapódott. Vergődés, méltatlankodó zümmögés kezdődött, mindhiába. A nyálcsepp odatapadt a zsákmányhoz, és nem eresztette. A pók lassan felspulnizta fonalát. Lakmározni kezdett. Redford négykézlábon hüledezett: – Ki ez a cowboy? – Szerinte a légy csakis azért veszett el ilyen fortélyos módon, mert a pók az ő jelenlétük révén ható hibbantsugárzásba kerülve közönségesen áthágta a természet előírásait hálószövés és egyéb, a pókokra kiszabott tudnivalók tekintetében. – Lasszós pók – felelte Athéna. Redford kissé gyanakodott. – Mindig így csinálja? – Mindig. A pók odébbállt. A kétlábúak természetes tartásba emelkedtek. A don közelgett szemből. Terjedelmes bokrétája mögött ragyogott a mosolya. Megállt Athéna előtt, és büszkén nyújtotta a csokrétát. – Köszönöm – mondta a lány. – Elhozná a szállodáig?

– Ó, hogyne – felelte könnyedén Don Jarrat. Fogcsikorgatása alig hallatszott. Hirtelen ötlettel a vigyorgó Redfordhoz fordult. – Lenne szíves megtartani a mezők virágainak e pompás gyűjteményét, amíg nyeregbe szállok? A gúnárnyakú álla nagyot zuhant. Bambán keblére vonta a bokrétát. Aztán csak figyeltei amint a ravasz maffiózó üres kézzel messze vágtat. – Ó, Robert – nevetett a lány. Redfordnak valahogy elege lett. A mező virágait egyetlen ünnepélyes mozdulattal Athéna hajára záporoztatta, majd a nyeregbe pattanva szélsebesen elbújdosott. – Michel, – sóhajtotta Nító, de senki sem hallotta. Grand Mort a maszkját építette. Ő lesz Redford, az igéző. Beszerezte a megfelelő, kékesfeketén csillogó parókát. Fejére húzta, megfésülte. Aztán a tükörhöz közel hajolva felhelyezte a tengerkék kontaktlencséket. Ezek ugyan gátolták az éleslátásban, de kárpótolták az általuk nyert észbontó szempárral. Elszórta szeme körül a finom szarkalábakat, melyektől arca határozottan csibészes jelleget kapott. Az orr következett, gondjainak fő forrása. A helyettesítendő személy nagy orral rendelkezett, de egyenessel. Szemben az övével, a kicsivel és horgassal. A kívánt testrész előállítása felért egy katedrális építésével. A rendelkezésre álló képlékeny anyagnak hála, mégis elkészült a páratlan darab. Nehéz volt, és zavarta a látásban, de élethűnek látszott, s kell-e ennél több? Szakállát már két nap óta növesztette, így borostában sem szenvedett hiányt. Csakhogy a lemásolni vágyott személy szőrzete kékesfekete volt, az övé szőkésbarna. Grand Mort festett. Amíg a szer hatott, kontaktceruzával körülhúzta ajkait. Ismét jócskán ki kellett pótolni a meglevőt, hogy kellőképpen széles és telt szájformát nyerjen. Amikor elkészült, kiszínezte. Ezután öltözetet válogatott. Magasságban megfelelt volna, de az alakja nem stimmelt. Vállán töméssel segített, de a deltát, melyet a modell széles vállai a derekával képeztek, sajnos nem lehetett előállítani. Hacsak le nem farigcsálja derékpárnáját. Nem tette. Maga köré csomózott egy vastag gyapjúpulóvert, és kész is volt, úgyszólván. Azt a csekélységet, amit Redford nagyméretű cipője és az ő kisebb kaliberű lába közti különbség okozott, némi kapca feltekerésével ügyesen áthidalta. Ezután gyakorolta a járkálást a puha bőrcsizmában, nehogy a döntő pillanatban orra essen. Végül pedig előkészítette a gyilok eszközét. Csodás szerkezet volt, Grand Mort saját (még nem szabadalmaztatott) találmánya. Csak így hívta: rádióvezérlésű fojtóhurok. Úgy festett, mint egy nyaklánc, medál is függött rajta: órára hasonlított. Az óra nem járt. Számlapja mögött a vevő rejtőzött. Az adót Grand Mort a zsebében tartotta. Ha megérintett rajta egy gombot, a nyaklánc

mind szorosabb hurokká változott. Kipróbálta. A tükör előtt álló gipszfej nyakára illesztette a luxot. Megnyomta a gombot. A hurok megfeszült, szorult, végül belevágott a nyakba. Gipszpor szitált az asztalra. Grand Mort már csak a megfelelő percre várt. És végre a kliens megérkezett a szállodába. Rossz Arc lesben állt a tömegben. Végezni akart a feladattal, elege volt belőle. Eddig mindig oly simán ment a munka. Főnöke kijelölte, kit kell likvidálni, és ő fakszni nélkül likvidált. Az utóbbi napok kudarcélményei Lesújtották Rossz Arcot. Aztán feldühítették. Készült a mai találkozásra. Zsebében az elmaradhatatlan kellékek mellett jelen volt egy aprócska íj, nem nagyobb egy férfitenyérnél. A hozzá tartozó nyílvessző a megfelelő szerrel preparáltatott. Nem is keltett feltűnést, amikor a várakozó tömegben magaslati pontot keresett, és felajzotta íját. Látta a célt: Redfordot. A piciny nyílvessző elhussant az íj idegéről. Aztán belefúródott a vágtatvást közeledő csődör szügyébe. A ló megtett két lépést, aztán megtorpant. úgy rémlett, az oldalára dől. De mégsem: hirtelen felcsapta a farát, és ugrabugrálni kezdett. A gyorsan ható szer elhatalmasodott rajta, a két lábon közlekedés vágyával együtt. Ezt cifrázta, hol a mellső, hol a hátsó lábaira emelkedve. A közönség tapsolt. Redford mindkét combjával szorosra fogta a csődört. Karjaival felváltva kapaszkodott és egyensúlyozott. Pincemély hangján előbb gyengéden, majd szigorúbban csillapította a megbokrosodott táltost. Hatástalanul. A csődör, teljes nevén Lucy in the Sky with Diamonds (gazdája egykor Beatles-rajongó volt) vidoran szökdécselt, s Redford előbb maradni, aztán távozni próbált: egyik sem sikerült. A virgonc paripa keresztülpattogott a vastapssal reagáló tömegen, és eltűnt a szálloda mögötti parkban. Rossz Arc a nyomában csörtetett. Időbe tellett, amíg megtalálta áldozatát. De a találkozás elhomályosította az eddigi kudarcokat. LSD csupán addig róhatta serkentővel elősegített köreit, amíg a számos fa egyikének (s miért ne a legvastagabbnak?), melyet jól látható volta miatt kikerülhetett volna, neki nem rohant. Odaverte a fejét ló és lovas. Mozdulatlanul hevertek egymáson. Rossz Arc gonoszkás somollyal melléjük somfordált. Mindenekelőtt meggyőződött róla, hogy senki nem jár a közelben, aztán lehempergette egymásról a két tetemei. Az ember nyakán talált egy vérző sebet. Előkapta kenyérkéjét. Cuppogtatva falatozott, hersegő hagymát harapdált hozzá. Olykor kéjjel felnyögött, rágott, nyammogott. Az utolsó morzsával leitatta ajkait. Megsimogatta gyomrát, és körülnézett. Következik a robot. A tetem elhantolása. Farzsebéből elővette a gyalogsági ásót, már úgyis törte a gerincét. Csinos kis négyzetet rajzolt a földre, de valahogy

kicsinyellte. Redford mellé heveredett, és széttárt karokkal ügyeskedve mértéket vett. Szitkokat szűrt a fogai között, míg kiigazította a hevenyészett vázlatot. Nekilátott a kimélyítésnek. Vadul dolgozott, áthatóan izzadt. Néha a tetem felé tekintett, de az békésnek látszott. A ló azonban csúnyán horkolt kábítószeres röpködését követő álmában. Legalább őt nem kell elhantolni. Rossz Arc már bokáig állt a hosszú gödörben, amikor az arrajáró Daler Canev meglepte. A Kripli csak bámult, alig hitt szemének. Hortyogó mén, vámpír áldozatául esett ember, mindez az erősen sötétedő ég alatt, ráadásul a tettessel súlyosbítva, aki szitkozódva hantot készít. Daler Canev összecsuklott. Rossz Arc felfigyelt a robajlásra, és kimászott a gödörből. Szakszerűen megtapogatta az újabb tetem csuklóját, és fásult sóhajt hallatott. Valami azt súgta neki, hogy ezzel a tetemmel már találkozott. Vándorhulla. De miért mindig neki kell eltüntetnie? Tovább ásott. Fabre Chant Christát kereste, de nem találta. Bolyongása során rásötétedett. Sejtelmes árnyak nyúltak. Szeretett volna mielőbb visszajutni a szállodába, ám eltévedt a parkban. Annyi fényjutott a földre, amennyit a lombok a hold sápadt sugárzásából átengedtek. Ez a megvilágítás kedvez a balsejtelmeknek. A mozisztár sosem tartozott a bátrak sorába, az est leszálltával azonban meggyávult. Karonülő korában szerető édesanyja minden lefekvés alkalmával megküzdött elaludni nem hajlandó kicsinyével, Mert más nem segített, csak a félelem ájulata, ezt rémtörténetekkel idézte elő. Kissé kiszínezte a forgalomban levő gyermekmesék gondosan cenzúrázott részleteit, és kész is volt. A sokkos állapotban lévő gyermek a megtévesztésig olyan, mint egy alvó gyermek, s a mi a fő: csendben marad. Fabre Chant különösen emlékezett egy mesére, feltehetően azért, mert ezt az anyja találhatta ki. Az apokalipszis egyik elpusztított lovasáról szólt a történet. Nem az anyja találta ki. A vészterhes homályban ott támolygott a ló. Felállni próbálgatott, mindhiába. A hatalmas állat úgy festett, mintha ereje végső megfeszítésével tusázna a halállal. A földön teteinek hevertek, mozdulatlan. Egy volt csak eleven, egy. Derékig állt a maga mélyítette gödörben, és szaporán szitkozódva ásta, ásta. Fabre Chant felsikoltott. Egy bagoly visszafelelt. Rossz Arc kinézett a gödörből. Még egy. Megpróbálta eltervezni, hogyan rendezze el a hármat, hogy elférjenek. Glédába? Élével? Lapjával? Lábtól-fejtől? Aztán lecsapta az ásót. Miért nem hagyják nyugodtan kubikolni? Megint hangok keltek a fák között. A bagoly is vérszemet kapott saját énekétől. Ez már a

soknál is több, gondolta Rossz Arc. Lúdbőrözött a háta. Ha bagoly dalol, valaki meghal. Ez a három is már untig elég. Maradjanak hantolatlan. Rossz Arc futásnak eredt. Lucy in the Sky with Diamonds megállt a négy lábán. Kissé dülöngélt, de ha nem forszírozta a jövést-menést, talpon tudott maradni. A sötétben mit sem látott, de az orra ismerőst jelzett a közelben. Szegény gazda. Miért heverész mozdulatlan? Alszik? Borzasztó, hiszen ez vérszag. A langaléta megsebezte magát. Nem ártott volna figyelmeztetni őt: hé, nyurga, szárnyat bontok. De oly hirtelenjött az érzés, és oly kellemes volt. Eső után paraplé. Lucy in the Sky with Diamonds lehajtotta fejét. Elsietett mozdulat volt. Törzse felbillent. A csődör pofára esett, a nagykönyv előírásainak betű szerinti alkalmazásával. Ott hevert Redford mellett, s mert felállni képtelen volt, nyalogatni kezdte a nyurga arcát. Kétnapos borosta recsegett a nyelve alatt. Más is történt. Redford morgásszerű sóhajtást hallatva az oldalára fordult. Arcát a melegség felé közelítette, s nem sokkal később karját is erre a pályára állította. Amikor elérte a hőforrást, szorosan hozzásimult. Csukott szemmel mormogott valamit. A csődör nem értette, de esküdni mert volna, hogy valami kedveskedő szamárság volt. Fabre Chant sem lopta a napot henye mód. Szemeit nyitogatta, végtagjait próbálgatta. Semmi fájdalmasat nem tapasztalt, hát felült. Jobbról egy tetemet tapasztalt, balról két elevenebbet, vagy egy lófejűt. Egy idő után felismerte a lóval ölelkező lényben a férfit, aki Robert Redfordnak adja ki magát. A Herceg közelebb siklott a fenekén, hogy tisztábban hallja a lóhoz intézett becéző szavakat. Sokat megért életében, már ilyet is hallott. De ilyen közelségből túlzottan naturalisztikusnak találta. A sírásó elszelelt volna? A mozisztár úgy találta, igen. Sejthető volt, hogy őt is Szodoma és Gomora ilyetén közelsége tántorította el hivatása gyakorlásától. Viszont a hantolatlan hulla közegészségügyi megfontolások forrását fakasztotta fel Fabre Chantban. Legyek és keselyűk. Járványok. Egy pillanatra arra gondolt, eltemeti, de ez a könnyelműség csak egy pillanatig hatott. Ha temetni szándékozik, érintenie is kell. A gondolattól csaknem visszaesett korábbi dermedt állapotába. Végül felpattant, hogy, futásnak eredjen. Át kellett lépnie a hentergőket. Megvetéssel meg is rúgta őket közben. Míg ő futott, az általa megsarkantyúzott Lucy in the Sky with Diamonds feltápászkodott. A pozitúra, amelyben lovasa csüngött rajta, ismerős volt. A bujaságokat súgdosó emberfürttel útnak indult abba az irányba, amerre vacsoráját

és társait sejdítette. Athéna éhes volt, mégsem ment vacsorázni. Dacolt a gyomrával, az egész világgal. Bármely kötetét terítette maga elé, egyikre sem tudott figyelni. A virágeső óta fokozódtak kínjai. Vajon mit keres itt? Nem nyavalyog. Egy jól felépített, magányos, háborítatlan világ összeomlott. Még mindig magányos, de közelsem háborítatlan. Ebben a párosításban gyötrelmek bugyrai nyíltak meg, és ő egytől-egyig végigpróbálta őket. Nem megy az étterembe. Az öreg hölgy megint megpróbálna mátkapárt összemosolyogni belőle és a donból. Csakhogy a vőlegény jobban sérti esztétikai érzékét, mint amennyire hízeleg neki. Szépsége haszontalan, mert tartalmatlan. Sündörgése áttetsző. Nem megy az étterembe. Tatina a költő-riporterrel versel végtelen szerelemben, Christa felváltva menekül a mozisztár és Ronald Negri elől. Hát kivel válthatna akár egy szót is?! Vele nem. Vele aztán végképp nem. Inni és aludni kell. Reggel olyan üresen ébred; mint egy lyukas mogyoró. Ez az! Kopogtak. Nem gyújtott villanyt, nem válaszolt. Az ajtó kinyílt. Belépett a pasas, és így szólt furcsa, mély hangon: – Hiányoztál. Athéna erőltette a szemét a sötétben. Ő lenne az? Miért olyan furcsa? – Maga már vacsorázott? – kérdezte könnyedén a lány. Elvégre reggel óta nem evett. A szoba közepén lecövekelt pasas a torkát köszörülte. Megnyomkodta az orrát. Náthás? Athéna kitapogatta a kislámpa kapcsolóját. A pasas homályban maradt. Leült a fotelbe, lábait keresztbe vetette. Előhúzott a zsebéből egy kis dobozkát. Az ágyra hajította. – Vedd fel. Te leszel a legszebb. – Mit eszik? – kérdezte a lány a hangja hallatán. Ha rágógumit, akkor fél tucatot. Eltorzul tőle a hangja. A hang, amelyet hallgatni maga a lúdbőrös gyönyörűség. Athéna kibontotta a dobozt. Furcsa nyaklánc került a kezébe. Nem volt rajta kapcsoló, csak úgy vehette volna fel, ha áthózza a fején. Medálja óra, de a számlap vak. Forgatta, méregette, aztán az ágyra hajította: – Vedd fel – parancsolta a pasas. Athéna megrázta a fejét. Haja az arcába zúdult, nem zavarta. Végül felkapta a láncot, és az ágy végében díszlő gombra akasztotta. – Fogja ezt, és menjen innen. Grand Mort gondban volt. Mozgott az orra. Ha feláll, hogy tettlegességet alkalmazzon, a gigantikus testrész nyomban leválik. Megint igazított egy keveset az építményen. Tenyere mögül leste kliensét. Mintha a líra órájában nyitotta volna rá az ajtót. Ilyenkor valóban nem segít a férfias fellépés. Mégsem állhat oda lírázni vele, amikor lifeg az orra, és rögtön megfullad a mandulái közé erőltetett

vattakupactól. Kapcába burkolt lábairól is dől az izzadtság, és ha nem siet, még meggombásodik. Feltápászkodott. Lekapta a láncot az ágy végéről, és a lány mellé telepedett. Megpróbálta a kliens nyakába akasztani az ékszert. – Te leszel a legszebb. Az est lilioma. Illeszd hattyúnyakadra e míves holmit – búgta fátyolos hangon. – Ezt a stílust hagyja meg Don Jarrat-nak – felelte szigorúan Athéna. A bágyadt fényben szemügyre vette a pasast. – Mondja, miért olyan nagy az orra? – Megfáztam – vágta rá Grand Mort. – Régebben nem rúzsozta a száját. – Tetszeni akarok neked. – Különös – mélázott Athéna. – Mintha magasabb lett volna a homloka. Grand Mort úgy vélte, a helyzet kritikus: Megpróbálta a kliens fejére hajítani a láncot. A frissen mosott haj csúszott, a hurok félresiklott. De mintha az ellenállás csökkent volna. Grand Mort óvakodott mosolyogni, mert fogsort nem váltott. Nem akar ő erőszakot alkalmazni. Ezt elkerülendő fáradozott nap-nap után. Ő egy finomlelkű iparos. De ha már itt van, elvégzi a munkát. Szép pénz a fejpénz. Ráhajolt a kliens szájára. tudta, mire elkenődik az ajkait formázó festék, már mindegy lesz. Nem ütközött ellenállásba, csókja azonnal viszonzásra lelt. A vatta kissé zavarta, de azért belejött. Kötelessége nem ment ki a fejéből. Amikor lehanyatlottak, s mellkasukat összesimították, Grand Mort a lány hájára siklatta a hurkot. A megtépázott Redford tanácstalanul toporgott az ajtóban. Jászolban ébredt, alig néhány perce, feje még zúgott. Nézte, hogy ott hever az ágyon, és visszafogott szenvedéllyel csókolja Nítót. Érdekes, szögezte le gondolatban. Tudathasadás. A tudatalatti én fellázad a zord tilalom ellen, és kilép a testből. Amikor formát ölt, nem változtat az eredeti külalakon. Ő tudja. A két test átfordult egymáson, Nító került felülre. Valami nyakláncféle csillant a haján, majd átsiklott a másik Redford fejére. A csók mintha lángolóbbá vált volna. A gúnárnyakú töprengett az ajtóban. Mi lenne, ha ő is megpróbálná? De nem. Mit nyerne, ha megnyerné? Nocsak, a másik Redford tovább hasadozik. Orrilag. Kapkodása eredményeképp a skalpja is cserbenhagyja. Itt törik széjjel, mint egy szürrealista álom. Az ajtó felőli Redford rágyújtott kedvenc Beatles-dalára. A dalt még véletlenül sem az ő hangjára írták – "Képzeld el magad egy folyón, egy csónakban, mandarinfákkal és narancslekvár egekkel. Valaki szólít, te lassan válaszolsz, egy lány kaleidoszkóp

szemekkel…" – Folytatta volna, de újabb zűr támadt az ágy környéki látomással: a máladozó Redford felpattant, arcán festék mázolódott, letört orra alatt karvalycsőr horgosodott, elveszített skalpja helyén gyérülő barna haj kócolódott. Nyakában láncot viselt, érdekes medállal. És a zsebébe nyúlt, széles vigyorral. Athéna párnákat vagdosott hozzá, azok fogytával könyveket. Amikor kifogyott a mozdíthatóból, sírva fakadt –, de nem akadt egy párna, melybe arcát temethette volna. Közben a karvalyorrú hörögni kezdett, előbb diszkréten. Később, amikor nyakából bő sugárban ömlött a vér, mint egy lyukas öntözőcsőből, harsányabban Folytatta a hörgést. Zsebéből kirántott valamit, egy dobozkát. Nyomkodta, ütögette, fel-felhördült. Térdre roskadt, a dobozt Redford felé nyújtogatta, segélykérően. A gúnárnyakú egyelőre odagyökeredzetten állt a szőnyegen, melyet lassan himbálni kezdett az áradó vér. Aztán csend lett, csak Nító hüppögése hallatszott. A karvalyorrú kiszenvedett a padlón. Redford föléhajolt, és megfordította. Megpillantotta a nyakát átmetsző hurkot. A vergődésben levált az óra fedele, és láthatóvá vált a szerkezet belseje. – Egyesek agyafúrt módon követnek el öngyilkosságot – morogta. Athéna felült az ágyon. A látvány elsápasztotta festék- és könnymázolta arcát. – Meghalt? – kérdezte. Redford megütközve meredt rá. Ritkán találkozott tökéletesebb holttesttel, mint ez itt. Csak Nító kérdezhet ilyesmit. – Magának adta ki magát. Azt akarta, vegyem fel a láncot. Redford felnevetett – De valahogy mégis ő vette fel. Nem nézte, kivel kezd. Azt mondja, magamnak adta ki magát? Úgy láttam, nem hitt neki. Amikor beléptem, vad smárolás folyt a nyoszolyán. "Celofán virágok, sárgák és zöldek tornyosulnak a fejed Felett. Keresd a lányt a Nappal a szemében…" – Több kegyeletet, Redford. Hulla fölött énekel? – A pap is énekel, ha temet. Maga fölött kellene dúdolgatnom. – Redford folytatta volna a dalt. Nító közbevágott. – Mi van ilyenkor? – Ilyenkor? Mosdjon meg. Merő máz. Tudja, a forró smártól. Ja. És sikoltson végül. – Idecsődül mindenki. – Ha nem akarja, ne sikoltson. De a vérömleny itt marad, s a fejvadász hantolatlan. – Jól van, Redford? – Jól hát. A cél felé közeledtem, amikor alattam repdesni és szökdécselni kezdett az amúgy mértékletes állat. Egy nagy fáig emlékszem az eseményekre, onnan tapodtat sem. Legközelebb a jászolban nyílott fel a szemem, LSD rólam ette a zabot. Ideballagtam, s azt láttam, Nító magammal hever egy félórás

smárban, mialatt magam hulldogálok széjjel. Persze, hogy jól vagyok. Nos, vegye a cókmókját, és menjünk innen. Az ajtót bezárjuk, a kulcsot elhajítjuk. Majd egyszer meglelik a horgasorrút. Emlékszem rá, egy este méregettem az étteremben, ismerősnek véltem. Magára pályázott a fejvadász. Honnan tudhatta volna, hogy maga mellett csak egyféle ember létezik, Nító: az elveszett ember. – Redford a vérébe száradt bérgyilkosra mutatott, s onnan az ajtóra. Athéna követte. Mint már annyiszor. De már csak néhány nap. – Miért akarhatott engem megölni? – kérdezte Redford szobájában. – Bért kapott érte. Ne kérdezze, kitől, nem vagyok a megmondhatója. Misztikus hangulatban vagyok. Mit szólna, ha idefenn vacsoráznánk? – Már nyúlt is a telefonkagylóért. Megfontoltan rendelt, hosszan. Éhes ember benyomását keltette. Szórakozottan tapogatta a nyakán lelt sebet. Talált benne egy kenyérmorzsát. Bólintott. – A nyomok Rossz Archoz vezetnek. Ellenem ő követte el a merényt. Nem értem. Miért nem vágta szájon az álságost? – Az ál-Redfordot? – Athéna vállat vont. A gúnárnyakú töprengett. – Nem fogott gyanút, hogy nem én vagyok én? Vagyis ő? Céloztam rá valaha is, hogy meg akarom csókolni magát? – Nem. Nem célzott. – Próbáljon meg visszaemlékezni. Kívánkoztam valaha is a maga ágyába? Elhalmoztam nyakékekkel, szép szavakkal? Nem volt gyanús? – Gyanús volt. – Hát akkor? – Céloztam rá valaha is, hogy nem akarom a csókját? Hogy nem kívánom az agyamba? Hogy nem kellenek a szép szavai? – Nem. Nem célzott rá. – Hát akkor? – kérdezte Athéna. A gúnárnyakú ismét eltöprengett. Végül megrázta a fejét. Nem, isten őrizz. Többek közt az öreg hölgy is megtiltotta. Tegnap este bejött hozzám, és mértéket vett rólam. Ez idő tájt a maga legfőbb vonzereje az, hogy TILOS. – Miért vett mértéket? – Utalt rá, hogy koporsót készíttet. De közvetlenül előtte magával beszélt. Miről? – A nyavalyás pénzéről meg a nyavalyás donjáról. – Ez kevés. – Felhívtam rá a figyelmét, hogy szívesebben venném, ha magával akarna összehozni. – Velem? – Nézzen a tükörbe, Michel. Lehet, hogy egy nagyorrú, gúnárnyakú langalétát fog benne látni. – Ha valami biztos, ez igen. – De ha rámnéz, a szememben Bel amit pillantja meg. Széles vállát, magas termetét.

Redford áthágott a szobán. A falitükörben megszemlélte a felsoroltakat. Aztán visszafordult. – Azt állítja, hogy engem feszélyez a külsőm? És maga, Nító? Emlékszik még, milyen volt, nincs két hete? És a dologban az a legnagyobb gyalázat, hogy direkt csinálta. Szántszándékkal. – Nyugtot akartam, és úgy éreztem jól magam. Meg azért, mert nem a külső a legfontosabb. Ha valaki szomorú, szép sem tehet. A gondolatai is megszépítik vagy elcsúfítják az embert. – Mintha én folyvást ocsmányságokra gondolnék – morogta Redford, – és visszatért, a tükör elé. Megérkezett a vacsora. Redford bort kortyolgatott mellé, s ez hamarosan megmutatkozott rajta. – Az enzimjei – figyelmeztette a lány. – Aludni óhajtok. Nem kispárnán, nem perzsaszőnyegen. Kómában. És lőn. Daler Canev kései órán tért magához. Bagoly huhogott, kabócák cirpeltek. Nesztelen talpak surrantak körülötte, éji aprónép inalt. Valahol egy kutya vonyított. A tetszhalálból visszatérő feltápászkodott. Még tétova lépései kezdetén beleesett a gödörbe. Föld szitált fejére, amikor felocsúdott. Kimászni próbált, ám a verem fala omladékos volt, az ő körmei törékenyek. Mire a sírt szétbontotta, a lezúduló föld annyira megemelte szintjét, hogy Canev kiléphetett. Haját apró gyökerek, felzavart lények ékítették. Néhány százlábú nyugtalanul rohangált, egyik fülén be, a másikon ki, de lehet, hogy ezek különböző egyedek voltak. A Kripli vakarózott, sóhajtozott, nem kevéssé félt is. Ezen az órán megesik, hogy komolyabb halottak is feltámadnak, bolygani kicsit. Látott ő már ilyet, volt képmagnója. Moccanatlan fák álltak fölötte, néhánynak nekiment a sötétben. Hátán jeges verejték csobogott. Korábbi költekező hangulata elillant. Nem jutalmazza meg az orvosát. A hegylakóról nem is beszélve. Magára vessen, ki magába lő. A gallérján egy csiga csupaszlott, minden szexuális sugárzásnak híjával. Tapadó nyálkáját kieresztve felfelé araszolt hordozója nyakában. Fülét megkerülve rákúszott a kiálló járomcsontra. Búvóhely ígérkezett. A pucér dideregve bebújt Canev egyik orrlyukába. Farka hegye fázott kissé, de nem húzhatta maga után, a járat rövid lévén. A három játékkatona édesdeden aludt egy bokor ölén. A kínai álmában is szorongatta poharát, protkója a vízben lebegett. A japáni mosolygott, nem tudván, hogy kellemetes álmát egy arra tévedt, a nadrágja ejején vakarózni letelepedett coboly okozza. Az állatka szerteszórta néhány élősködőjét, és buzgón kutatott bundájában a maradék után. A harmadik játékkatona rosszat álmodott. Lidérceset, zombisat.

Don Jarrat a parkban járkálva fejét törte. Rossz Arc kidüllesztett mellkassal kísérgette. Büszkesége jogos volt. Szorosan begombolt ingnyaka alatt briliáns nyakék lógott, rajta a függők és a gyűrű. Gyomra is némi teltséget jelzett. Nem, foghatta fel, miért zord a don. Megkérdezte. – Jól tudod, balga szolga – felelte a don készséggel –, hogy Chicagóban éppoly gyorsan telik az idő; amilyen lassan e helyt. A verseny végére a nekem. szabott határidő is lejár. Ha addig tartozásomat nem törlesztem, killerek indulnak utánam, hogy belemet ontsák. Béleletlen rosszul érezném magam, fizetnem kell tehát. – Eladja a briliánsokat, és nincs több gond. – Számolj, balfácán. Ha a magamfajta ékszert rabol, akkor eleve köteles százalékot fizetni a maffiának. Ha még az ékszer árát is átadom tartozásom fejében, annyi vasam sem marad, hogy kifizethetném a te éhbéredet. Így hát az én állam felkopik. Elveszítem vagyonomat, tekintélyemet. Megálltak egy fa tövében. A kínai beszélgetés hangjaira figyelt fel. Rossz Arc sóhajtozott. – Nem kellett volna bízni abban a nagyorrú szélhámosban. Vérét ontottam, de ettől a heroin nem került vissza. – Mély a Michigan-tó. A halak felzabálták a heroint, azóta is narkós hancúrt tartanak. Mindazonáltal. Van egy ötletem. Kivallatjuk az öreg nőt, hogy hol tartja a drágaköveket. A kínai bólogatott. A japáni csak az imént ébredt. Nadrágja elejéről a kritikus pillanatban távozott a coboly, de élősködőit ott hagyta marcangolni. Kuporgott már a harmadik is, hegyezte fülét. Rossz Arc, nemhiába volt testőr, mit sem vett észre mindebből. Don Jarrat végzett a tervezgetéssel. Következtek az intelmek. – Ne rohangálj nekem nyakadban briliánsokkal. Már csak az hiányzik, hogy ellopja valaki. A rendőrség bizonyára nem nyugszik, ők is kereshetik. Keríts valami rendes helyet. Továbbá. Nagyon nem tetszik nekem az a szurdok, amelyben holnapomat kellene töltenem. Reggel a többiekkel együtt rajthoz állok, de az első adandó alkalommal letérek az úttalan útról. Addig te lopsz egy nyitott teherkocsit, és ott vársz rám az ösvényen. A platóra hajtjuk a lovat, és gázt adunk. A cél közelében persze elcsigázott lovassá vedlek, és nekem írják be a legjobb időt. Legalább a milliócskát is elnyerem. Rossz Arc felujjongott: – Zseniális. – Még nincs vége. A lány keserű dühében, hogy Bel amiját elvesztette, megvádolhat téged. Ha kedved tartja, még ma éjjel megfojthatod egy kicsit. El kell hallgattatni, mielőtt megszólalna. Nők esetében ez a legokosabb. Ja, elhantoltad a nagyorrút? – Nem tudtam, mert a hullák csúcsforgalmat tartottak. Idegesítő mértékben szaporodtak.

– Balga szolga. Nyomás temetni! – Az éj sötét és vészterhes. Majd inkább hajnalban. A lányt is odateszem a többihez. Koedukált temetkezőhely lesz. – De el ne aludj! – korholta Don Jarrat. Elindultak a szálloda felé. Három mohó árnyék surrant a nyomukban. Negyediknek Daler Canev csatlakozott. Kezdett rosszat sejteni. Rossz Arc behatolt Athéna szobájába. Egy percig várt a sötétben, de mert neszt nem hallott, lábujjhegyen arra indult, amerre az ágy körvonalai sejlettek. Előre gyakorlatoztatta tíz ujját a szorító művelethez. A nőnek halnia kell, ez a parancs, és ez ellen nincs apelláta. .Az út felén járt, amikor a perzsa iszamóssá vált. Cipője talpa süppedezett, elváláskor cuppantott. A pribék kitáguló orrcimpákkal szimatolt, önkéntelen mozdulattal zsebe felé kapott. Nincs kenyere. De honnan a vér? Vizsla orral folytatta útját. Hirtelen elbotlott valamiben. Nyekkenve elterült rajta, keresztirányban. Körbetapogatott. Talált egy koponyát, rajta hajas fejbőrt, szemet, orrot, szájat tapintott. Hideget. Lejjebb hurokba akadt az ujja, mely szoros volt, mint luftballon csücskén a csomó. Kivattázott vállak következtek, mellkas, hím ivarszerv, aprócska, aztán hosszú lábak, kapcában, csizmában végződőek. Ki ez? Kiáltott magában. Felegyenesedett a tetemről, és az ágyhoz lépdelt. Ellenőrizte, lakatlannak találta. Felsóhajtott. Eltévedt. Mindig eltéved. Távozott. A folyosó falán háromalakos freskó díszelgett, rondák voltak figurái, egytől-egyig. De lehet, csak Rossz Arc volt zsémbes hangulatban. Szobájába sietett, mert agyafúrt gondolat villant elméjébe. Papillon! Lepkeszárnyakon érkezett az ötlet, hová rejtse a smukkot Patront kell rögtönöznie. Akkorát, hogy beleférjen a kincs. Aha. De hova rejti? Mert ő ilyesmit mégsem visel. Talán Don Jarrat? Nos, aligha vállalkozik hordozására. Különben is, jókora patron szükséges az ékszer elrejtéséhez. Lónyi patront ló viseljen, tiszta sor. A háromalakos freskó levált a tapétáról, és figuráira oszolva Rossz Arc véres lábnyomai után lopakodott. A kínai elvágódott a csapán, és kiejtette fogsorát. Miközben keresgélte, ajtó nyílott valahol, léptek közeledtek. A játékkatonák egyelőre letettek Rossz Arc kifosztásáról Inalniuk kellett.

18. Verebek a pokol tornácán

A rajtnál összesereglett gyülekezet az indulókat bámulta. A mezőny megcsappant az első nap óta. Növekvő feszültség érződött a levegőben. Pár nap múlva kiderül, kié lesz az egymillió. A szervezők jelmezt váltottak, mielőtt még unalomba fulladnának. A Bádogember ismertette a versenyjelen állását. A hétfejű sárkány ellenőrizte a lovak jelölését. Egy marslakó átkutatta a nyeregtáskákat. A lovasok testére alig-alig terjedt ki vizsgálódása. Artu Ditu feljegyezte az indulók idejét. A békává varázsolt királyfi elvartyogta magát: nyomás! Salome sem volt már Salome. Fátylai tovatűntek. Keresztcsíkos fürdődresszt viselt helyettük, tán egy századelői divatlapból ellesve. A dressz merészen kivágott felsőrésze két pánttal simult a nyakába, szára dévajul látni engedte térdét. Néhány tinédzserlány visítozott a mázsányi filmoperatőr domborformái láttán. Meglett nők is nehezen uralták idegeiket, de ők beérték halk sírdogálással. Más nézelődők vonakodtak elhinni, hogy a féloldalas hajviseletű, kellemes vonású overállos lány azonos Athéna Dobossal. Redfordban is csalódtak. Összekuporodva, tökéletes passzivitásban ült nyergében. Gyógyíthatatlannak tetsző ásítozás uralta arcizmait. Csődöre néha felröhögött ugyan, és jobb első lábával kaleidoszkópokat rajzolgatott a földre, de egyéb nem történt. Egyelőre. Tatina Dobos következett Zia Charme-mal. A nádszálkarcsú, szőke lány fordítva ült a nyeregben, arccal a ló fara felé. Így jobban látta költő-fotósát. Az elválás fájdalmában olykor integetett neki, többnyire csókokat ejtett a tenyerére és odafújta hozzá. A sárga szemű popénekesnő is a tömeg felé nézegetett. Mintha szorongott volna. És valóban, közelgett már előző esti ismerőse. A férfi az öklét rázta, fogait vicsorgatta. Nehézkesen haladt, mivel deréktól lefelé jégtömlőkbe burkolózott. Markában parányi palackot lengetve vérszomjasan bömbölte: – New wave, he? Olvasni meg nem tudi. Megmondi, mi van ebben! Kénsav! Te lemarati?! Én meg megfojti! Meg én! Az elvarázsolt királyfi elvartyogta magát, mielőtt a felbőszült kedves a popénekesnő közelébe juthatott volna. A lovasok elvágtattak. Egy parányi palack suhant utánuk szélsebesen. Christa és Ronald Negri állt a rajtvonalhoz. Hallgatagon. A Bombázó epekedő pillantással bámulta partnernőjét. Amaz viszont félrefordított fejjel az égre vetette az orrát. Lady Norris követte őket, alabástrom homlokán a bánat gomolyfelhőivel, oldalán az esztétika soknemzetiségű professzorával. Mindketten nyomott hangulatban startoltak. A Gránitlady fénysebességgel. Gille Barry Fabre Chant oldalán léptetett a hétfejű sárkány elé. A Berrált lesütötte szemét, ajkán kacér mosoly sejlett. Teljes joggal. A mozisztár elragadtatottan szemlélte. Hogyan mulaszthatta el mostanáig meglátni és

megkívánni e nőt? Miként kerülhette el a figyelmét a harisnyakötő diszkréten elővillanó csipkeszegélye? Akár a pokolba is követi. Jött Daler Canev és Don Jarrat. A Kripli minden ízében reszketett, és gyakran az arca elé kapta karját, ha szomszédja megmoccant a nyeregben. A hullámos hajú, szőke don délcegen ülte meg lovát. Mindaddig, amíg a szokatlanul nyugtalan mén hirtelen fel nem kapta a farkát, hogy Salome strandpapucsába pottyantson egy sárgálló citromot. Ekkor a don haját tépve a földre siklott, és a potyadéktól fél lábon szökdeléssel szabadulni próbáló operatőrt félresodorva rávetette magát a végtermékre. Belevájta ujjait, passzírozta, faggatta sápadtan. A mén folytatta. Meglehet, elrontotta a gyomrát. Szaporán ürítkezett. A don alig győzte. Ekkor kivált a tömegből egy rossz arcú egyén, és a segítségére sietett. Együttesen kotorásztak a sárgálló zsemlékben, cipókban. Néhány veréb a közeli fák ágain sápadozott dühében. Falatkáik a szemük láttára mentek veszendőbe. A tömeg hördült néhányat, s előredőlt, mint az olimpiai előkép. Páran tanakodtak: – Mit akarnak ezek? Szarból nem tehet aranyat csinálni. A ló kiürült. A don üres kézzel felegyenesedett, beletörölközött egy zsebkendőbe. Aztán nyeregbe ült, és intett a békakirályfinak, hogy indíthat. Tíz lépés után a ló mesmeg felcsapta a farkát, és nyomott. Lovasa négykézláb követte, a termést mutatva. Így tűntek el a nézősereg szeme és a gyönyörűségtől félájult Salome kamerája elől. Élen a kólikás táltos, sarkában a sápadt tulajdonos, csuklóig a matériában. Gyönyörű, gyönyörű nap következik. Sietségről szó sem lehetett. A szurdok, amit a térkép Ördögvágat néven becézett, arra kényszerítette őket, hogy leszálljanak a nyeregből, és ráérősen, turista módra botorkáljanak a köveken. Valaha (akkoriban talán még brontoszauruszok kergetőztek errefelé) hatalmas, zord folyam dübörgött alá a hegyről. Előbb árkot, majd medret vájt a sziklába, valósággal beette magát a kövek közé. A megbontott hegy omladékokkal válaszolt az eljárásra, jókora akadályokat gördített a dühöngő víz útjába. A folyó elsodorta a gátakat, a nagyobb sziklákat pedig oly módon kerülte meg, hogy újabb árkokat szabott a sziklafalba. Míg ők ígyen hadakoztak, vadul zöldellő, vidor növények verték fel tanyájukat a parton, elszántan kapaszkodó társaik az omladékos falra kúsztak. Aztán a folyó elvékonyult, patakká soványodott. Aki fényképen látja e tájat, lúdbőrözik a gyönyörűségtől. Aki járja? Hozzá szoros versenyidőben, ló hátán? A ló fontosabb, mint néhány elvásott cipőtalp. A túrázó lovas leszedi a keresztvizet Hella Postorról, mert ő találta ki ezt az agyrémet. Aztán pokolba küldi állítólagos titkárát, mert a fickó cinikusan Ördög-vágat névvel illette ezt a gyilkos terepet. Vajon kipróbálta-e?

A titkár ezt tette éppen. Gömbölyűre formált kövek gurultak a lába alatt, néha magányosan, máskor őt is elragadták. Előbb csak víz cuppogott csizmájában, később belefolyt némi sár is, súlyosan és ragaszkodón. Egy idő után Redford kénytelen volt felébredni bőrközi álmatagságából, és a lába elé nézegetni. Lucy in the sky with Diamonds is felhagyott a serkentőszert követő dévaj hangulattal. Lehajtott fejjel, komor tekintettel egyensúlyozott, nem bánta volna, ha akad még néhány lába. A szurdok gyakran elkeskenyedett, és ritkábban szélesedett ki, de leleményesen váltogatta partjainak járhatóságát. Néhány lépés után függőlegessé vált a bal oldal, át kellett szökellni a jobb partra. Hogy ne legyen unalmas, ennek használhatósága sem tartott sokáig. Ha éppen kiszélesedett a meder, akkor a vízen keresztül, ha átlendülhető volt, hát röptében lehetett egyik partot a másikkal váltogatni. Megtörtént, hogy mindkét oldalon megszűnt a járhatóság. Maradt a meder, jókora köveivel, rajtuk csuszamlós moszattal, vagy ha nem akadt ilyesmi, volt helyette iszap, térdig. Ha az ember felhagy azzal, hogy mindent (tehát a lovasversenyt is) szó szerint értelmezzen, akkor bizonyos lezserséggel képes túltenni magát a nyeregben maradásra késztető makacsságon. Leszáll, megáll két erős lábán, felfedezi őket. Lábak. Járásra, például. Használatba veszi őket. Ügyel, hogy el ne törje valamelyiket, s mert erre bőven nyílik alkalom, éberen ügyel. Csakhogy az embernek feje is van, benne ez, az. Például a szitkok, jajgatások centruma. E helyről származik a keserű átkozódás, kíséretül a botladozás mellé. Ment, mint a karikacsapás. Irány a hegytető, meddig tart?! Érdekes módon, minél magasabbra jutottak, annál hevesebb lett a gravitáció. Csúszkáltak, vissza-visszacsúsztak. Cassy minden botlása láttán felszisszent a gazda. Nagyobbak észleltével sikoltott. Kisvártatva mondta Redford: – Én ezt nem hallgatom. Előremegyek. – Menjen – rántotta a vállát Athéna. Megint felszisszent, mert botlott a ló. – Megyek is – felelte elszántan a testőr. Ment. Arrafelé, ahol nagyobbacska szikla állott a lezúduló víz útjában. A patak tehát mindannyiszor lendületet vett, mielőtt átvetődött volna a gát fölött. Aztán átrobajlott a nyálkás kövön, s tette ezt időtlen idők óta, kötelességtudón. S ha olykor ember is akadt az útjába, könnyedén vitte azt is. Nem messzire, csak tíz-húsz lépésnyire. Amikor mérges lendülete kissé lecsillapodott a mederben, elpotyogtatta az uszadékot. Búcsúzóul még nyakig árasztotta. Redford összeverte magát, vizet nyelt. Athéna nevetett a távolban. A testőr lábra kecmergett, hónaljig nyúlt az iszapba. Meglelte elveszettnek hitt csizmáit, ott gyökereztek a mélyben. Kirángatta őket, felöltötte, lépett. Kezdte elölről. Mintha nem élvezte volna. Érthetetlen szavakat mortyogott, hajából iszap csöpögött alá. Orra sokat

felfogott belőle. Athéna nem tehetett róla, szerette. Az okos Don Jarrat ugyan nem fáradozott a szurdokban. Üldögélt a nyitott platójú teherautóban, könyökét az ablakba helyezve. Rossz Arc hüppögve vezetett. Mivel nem hitte el a don információját, úja megkérdezte: – Tényleg látta őket? Biztos ez? Mind a kettőt? És elevenek voltak? – Többé-kevésbé. Micsoda szemét munkát végzel, baromállat? Még egy lelket el nem tettél láb alól, de ahol hulla akad, onnan a te véres lábnyomaid vezetik az FBI-t a szobáig. Idióta. Hogy a príma rejtekhelyről ne is beszéljek! Ezzel a don szorosra zárta ajkát, jelezvén, hogy a továbbiakban egyetlen szóra sem méltatja a kétségbeesett pribéket. Az út, nem lévén burkolva, döcögősen futott tova alattuk az erdő fáinak árnyékában. Madarak rebbentek el fölöttük, énekelgetve. A platón utazó felnyergelt lónak nem volt kedve dúdolgatni. Hogyne, amikor farka alatt keresztezve két, tenyérnyi szélességű ragtapaszcsík világított? Amikor percenként elharapta a nyelvét az úttalan út zökkenőin? Hát minek nézik őt? Széfnek, sajnos. Mennyei zab, sóhajtotta elgyötörten. Az Ördögvágat felért a hegytetőre. Amíg Redford megpróbált a csizmájába kövült sártól szabadulni, Athéna elvonult egy félreeső helyre. Néhány percre gondolt, számításába hiba csúszott. Redford néha a bokor felé pillantott, aztán tovább harcolt a sárral. A síri csend hosszóra nyúlt. – Elveszett végre? – morogta a testőr. Fátyolozott hang jött a bokorból. – Egy ruhakötéltekercs ágaskodik előttem, és fixíroz. – Figyelje a farkát – tanácsolta Redford. – Csörög? – Mint a lepényfa termése. – Mindig ilyen hülyeségeket mond. Nos. Hosszan nézzen a szemébe. Meglátja, el fog kotródni. De ne mocorogjon. A csend nőttön-nőtt. Redford észrevette, hogy remeg kezében a csizma. Lehajította. Megpróbált áttekinteni a bokor fölött, de mit sem látott. Rövid tétovázás után megkérdezte: – Khm, életben van még? – Melyikünk? – firtatta egy síri hang. Redford fellélegzett. Aztán toporgott, egyhelyben. A legelésző lovak is rosszat sejtettek, mert véletlenül sem mentek ama bokor környékére, amely mögött Athéna álldogált megigézve. – Próbáljon elhátrálni – javasolta a gúnárnyakú. – Nem merek. – Nagyon csörög?

– Istenem! Mennyire csörögjön egy csörgőkígyó? Ha egyszer az a dolga. Redford vállat vont. – Gondoltam, maga ez ellen is tud valamit a könyveiből. Például, hogy mikor csörög? Támadás, barátkozás, párzás közeledtével? – Helyet cserélhetnénk. Addig utánanézek. – Nem fogja elhinni, de olvasni még én is tudok. – Redford néhány lépést közelített a tetthely felé. Nem mert sietni, zajt csapni. A jóég a tudója, mire képes egy délutáni sziesztájában háborgatott hüllő. Árnyalatnyi türelmetlenség érződött a hangjában: – Ott fog szemezni vele az idők végezetéig? – Ne jöjjön közelebb – jajdult a bokor. – Mióta közelít, még jobban csörög. – Van valami ötlete, hogy mit csináljak mégis? Ha ez a dög belemar magába, az öreg hölgy ideges lesz. – Akkor se jöjjön közelebb. Talán csizmaszárral óhajtja agyonverni? – Ez minden fegyverem – felelte szerényen Redford. – Hagyja csak, testőrök legkiválóbbika – közölte a bokor különös hangsúllyal. – Megszelídítem. A gúnárnyakú beletépett a hajába. Megszelídíti! Addig is, ő megebédel. Sarkon fordult, és elballagott a szendvicseihez. Néha a bokor felé pillantott, de nem látott mögötte mozgolódást. Nesz sem hallatszott. Nemigen ízlett a falat. Ha ez sokáig tart még, mehet hajat festetni. Aztán hangot hallott. Nítóét. Szavát sem értette, Finnül beszélhetett. Valószínűleg a csörgőkígyó sem jártas ebben a nyelvben. A lány nem zavartatta magát, verselt. – "Nappal szemed zöldell fölöttem, éjjel álommal szád itat… Tereld oly pályákra körödben kóválygó csillagaimat, hol a gyönyör ha elparázslik, már a gyöngédség fölragyog…" Ez volt Garai Gábor. – Norvég nyelvleckét ad neki? – türelmetlenkedett Redford. A bokor rá sem rántott. Angolul folytatta. – Hát jó, inkább énekelek. Egy átköltött Zelk Zoltán vers következik. – A bokor megköszörülte a torkát, s halkan dalra gyújtott: – Este jó, este jó, este marha jó. Apa iszik, anya bőg, együtt lenni jó. Ég a ház, az anyám vésznótát fütyül, lángkarika forog a kályha körül. A tánca karikás, mint a koszorú, meg is ég az apám, mégsem szomorú. Ég a ház, ég a ház, füstöl a plafon, el is égek már talán, ilyen alapon. Most az ágy meg a szék messzire szalad, mint a füst, elszállnak a fekete falak. Megégek, épp ezért sírni akarok. Szállok én is, mint a füst, mert pernye vagyok. Ki olt el, ki olt el, önt le engemet, kinyitnám még a csapot, de már nem lehet… – Athéna szelídített. Egy perc múlva, a hangulatos altatódal végére érve előlépett a bokor mögül. Mosolygott. Diadalittasan sugárzott a feje búbjáig. Redford, kinek keze reszketett már, s ételre nézni sem bírt, Redford, az aggastyán, a hirtelen happy end láttán gyanút fogott. Kétely mardosta: nem volt kígyó. Morzsányi kígyó sem volt, Nító csak fel akarta zaklatni. A testőr félresodorta a lányt. Azzal a szándékkal rohant el, hogy az ellenőrzés

végeztével laposra veri a hülye tréfáért. Esetleg lehajítja a hegyről. Átszárnyalt a bokor fölött. Aztán mozdulatlanná dermedt. A csörgőkígyó egy lapos kövön hevert összetekeredve. Az ember jöttére felnézett, és megrázta a farkát. Felkapta fejét, nyelvét öltögette. Hipnotikus pillantása nélkülözte a jóságot. Redford ugyanazzal a lendülettel, mellyel jött, a levegőbe vetette magát. A bokor fölött átpattanva a tisztásra lebbent. Gurulvást érkezett vizes csizmái közelébe. Összecsikordultak a fogai, amikor szemrehányóan Nítóra nézett: Miért szórakozik velem? Miért? Gille Barry vetkezett. Úgy bújt ki harisnyáiból, ahogy illik: nyújtott láb, lassan, érzékien behajlítva. Aztán elhajította a rongyos fuszeklit. Majd szerez másikat, nem gond. Fabre Chant a haját igazgatta, a táskákat rendezgette szemei alatt. Imponálni akart, de semmi frappáns nem jutott eszébe. Zavarában elrongyolódott, iszaplepte ruháját simítgatta, végül visszatért hajzatához. Voltaképpen észre sem vette, hogyan vette a számtalan akadályt. A tüllmasnis nő nyomában járt, ha kellett: sziklafalon, patakmederben, iszapban. Gille Barrynak hízelgett a jóképű Herceg rajongása. Mégis szenvedett. Vajon milyen mértékben hatalmasodott el rajta a rögeszme, hogy ő valójában nő? És akár nő, akár férfi, hová húzzon? Esetleg maradjon meg monomániája mellett, és érje be a tükörrel, egy kevéske lopkodással? Aztán leállította tépelődését. Amíg nincs pénze, a megváltó műtétről szó sem lehet. Ennek hiányában pedig kérdés sincs. Egy dolog mindenesetre eldőlt, mióta vállalta a női jelmez viselését. Nem tehetett róla, de buktak rá a férfiak. Meglehet, a healerrel történt érintkezés óta mellei is bimbóznak. De egyébként is. Műtét kell! Lóra! Don Jarrat a kellő helyen és időben kiszállt a dzsipből, hogy lóhátra másszon. Amint nyeregben ült, határozottan a szolgára rivallt. Rossz Arc a hátulja felől közelített meg a lovat. Leszakította a citromhullás gátját képező ragtapaszcsíkot. Amit ezután tett, ellenkezést váltott ki a négylábúból. Rossz Arc megszüntette a széfet. Ott állt, kezében egy fogkefetartóval. Tanácstalannak látszott. A smukk megint őrizetlen. Don Jarrat újabb parancsot hallatott.

Rossz Arc nem hitt a fülének. Hitetlenkedve nézegette a hosszúkás, ámde gömbölyded fogkefetartót, s fejét csóválta. Don Jarrat elismételte a parancsot. Nem volt apelláta. Rossz Arc hüppögve egy bokorba vonult, és letolta nadrágját. Amikor visszatért, valahogy nem volt a régi délceg. Szétvetett lábakkal, megfontoltan lépkedett. Beállt a dzsip kormánya mögé, és elhajtott a színről. Don Jarrat a célhoz nyargalt, ott fáradtságot mímelt. Alig várta, hogy a szobájába lépve lehajtson egy italt. Amikor benyitott, előbb egy arcra, majd egy pisztolyra siklott a pillantása. Felnyögött. – Még nem járt le a határidő. – Nem is azért jöttem – közölte a chicagói maffia mindenható urának harmadik jobbkeze, Hugo. – Kihalásztuk a helikoptert a Michigan-tóból. – Remek. Akkor minden rendben. De minek ehhez a stukker? – Megmondom – felelte szigorú hangon a chicagói maffiafőnök hármas számú jobbkeze, Hugo. – A helikopter üresen zuhant a tóba. Üresen, mint egy tojáshéj. És a Főnök úgy véli, te talán tudod, hová lett belőle az árú. Az a véleménye, hogy együttműködtél a pilótával, bizony Al Pacinóval. – Azóta Robert Redfordnak nevezteti magát – csillogtatta jólértesültségét a don. Izzadt. Hugo, a hármas számú rárivallt. – Nem érdekel az anyakönyveinek száma, sora. Az áru érdekel. – Nem tudok erről semmit. Először hallom – Don Jarrat fáradtan egy székre roskadt. A mögötte feszengő Rossz Arc gépiesen italt töltött, majd megitatta gazdáját. Amint ezzel végzett, pár percre elsomfordált. Stukkert és kenyeret vett magához, mert feszültség zsongott a levegőben. Hugo, a 3-as sem volt kevésbé jólértesült. Ittléte óta első ízben, elmosolyodott. – Tegyük fel, hogy igazat mondasz. Tudjuk, hogy a fickó itt van, részt vesz a versenyen. – El lesz intézve – Don Jarrat kezdett magához térni. – Elkapjuk, megnyúzzuk, megskalpoljuk, felnégyeljük. Megmondhatod a Főnöknek, hogy sínre tesszük a fickót. – NEM! – Hugo, a 3-as felháborodott. – Nem szabad megölni. Fogd vallatóra, kérdezd ki, hová tette a heroint. Ha az áru előkerül, akkor futhatsz. Ha nem? Akkor szavahihetetlenné leszel, és holttestedet kénsavban fürösztjük. Vagy az elevent, egyre megy. Láss munkához. Én most megyek, FBI-ügynökök, kopók hemzsegnek házszerte. Holnap találkozunk. Don Jarrat még időben közbevetette magát ahhoz, hogy Rossz Arc jogos önvédelmi törekvését megakadályozza. Kicsavarta a stukkert az oly hiába ügybuzgó (ha egyszer görnyedt-sánta) testőr kezéből. Még rajta hasalva megnyerő mosolyt sugárzott a lármára visszatekintő Hugó, a 3-as felé. Aztán felkelt, és leporolta magát. – Ma este üres kenyeret eszel izomagyú. A

fenébe is, terveimet óránként újrakovácsolni kényszerülök. Jelen tervem a következő. – A lány az ász. Ha elkapjuk, és ezt-azt teszünk vele, Redford-Pacino kész lesz kiköhögni, hová dugdosta a heroint. – Nem hinném – ellenkezett Rossz Arc elgyötörten. Mióta gazdája EZT tette vele, lényegesen megcsappant iránta való rajongása. Egy világ fordult ki sarkaiból. – Majd meglátod. Megsanyargatjuk őket. Ezúttal veled tartok, mert biztosra akarok menni. De ha mégsem jön össze, újra megkíséreljük holnap a terepen. Ehhez persze lovat kell szerezned. Rossz Arc halk sikollyal hétrét görnyedt a lovaglás gondolatára. Homlokán jeges veríték csörgedezett. Gondolta, esetleg segíthetnének a tapaszok, melyeket az első éjszakán tulajdonított el egy idegen szobából. Gyógyító hatásúnak kell lenniük, erre vallott a dobozkájukra karmolt latin halandzsa. Ha már tapasztott, zsebre vágta az iratot is, amit mellettük talált. Az igazolvány azt tanúsította, hogy tulajdonosa nem halott, csak úgy tesz. Ez a betegsége. Rossz Arc persze nem hitte. – Halál ellen nincs orvosság – feleselt az irattal. De semmit nem szabad eldobni, jól jöhet valamikor. És hátha enyhítik kínjait a tapasztrák. A három játékkatona az istállók közelében csellengett. Lesték, hogy az alkalmazottak mikor végeznek a lovak fogadásával, ápolásával és egyéb bokros teendőikkel. Mivel jelen voltak a reggeli eseményeknél, megállapították, hová rejtette a rossz arcú, harcsa szájú egyén a smukkot. Ahol lószar van, ott veréb is van, mondják, méltán. Az előbbiből akadt bőven, az utóbbiból ez a három is kellő felfordulást idézett elő. Amint elcsendesedtek az istállók, a játékkatonák vadászatra indultak. Volt egy kis baj: nem tudták, melyik ló az igazi. Ráérnek. Megvizsgálják valamennyit. Könyékig gyürkőztek. Az egyik istállóban a kancák és heréltek pihenték ki napi gyötrelmeiket, a másikban a virgonc csődörök. A két ázsiai az előbbieket osztotta magára. A picinyke kínai rögtön az első boxban ellenkezésbe ütközött. Protkója messze repült. Nem tesz semmit, majd meglesz, selypegte bátorítón. Úgyis át kell kutatni mindent, az utolsó szalmaszálig. A harmadik játékkatona kétségkívül a rövidebbet húzta. Munkálkodását a csődörök veszélyesebbik végénél kellett folytatnia, jóllehet egy ilyen négylábú harapni is tud. Méghozzá foghegyről, csípősen. Mit szóljon egy csődör, ki szőke kancáról ábrándozik, s közben váratlan erőszakot tesznek rajta? Nem is akárhogy: fajtalan módon. A harmadik játékkatona három-négy ablakot kiütött, mire újra meg újra visszasántikálva rájött a helyes vizsgálati módszerre. Nem hátulról, nem oldalról. Alulról kell csinálni, a négylábú hasa felől. Az ember karja hajlik, mint a

kályhacső. Miután így kifogott a csődörökön, gyorsan haladt. Előfordult, hogy egyik-másik ló bevizelt ijedelmében. Ázottan megállapította, hogy a négylábúak e művelethez használatos szerve nem véletlenül fordul elő oly nagy gyakorisággal a nép ajkán. De egy fia briliánsot sem talált. Végül a játékkatonák megviselten, de üres kézzel távoztak az istállók közeléből. Fertelmes bűzt lengettek maguk körül, s egymást okolták a hiábavaló fáradság miatt. Mérgükben megesküdtek, hogy ma este megverik Fabre Chantot, ha kell, ha nem. De előbb elő kell venniük Rossz Arcot, hogy mégis, hát hol van a smukk?! Athéna utólag tanulmányozta kötetében a csörgőkígyókról szóló fejezetet. Elérte, hogy zaklatott hangulatba kerüljön. A tudós könyv a hüllő elleni védekezésnek számos módját megemlítette, a szoborként való álldogálástól a dög fejére hajított kalapig. Puskahasználatról meg valaminő hurokról is szó esett, altatódalról viszont nem. Annál több oldal foglalkozott a helyesen megválasztott módszer szerint védekező, valahogy mégis megmart személy ellátásával. Vidám olvasmány volt, mérgekről és ellenmérgekről. Csak úgy repkedtek benne a kimetszett, kiszívott, esetleg (tetszés szerint) kiégetett sebek, a különféle fürdőkbe mártogatott sérültek, végül pedig az amputált végtagok. Athéna feldúltan sietett a fürdőszoba felé. Redforddal később is ráér megosztani olvasmányélményét, most inkább nem zavarja. Az öreg hölgy jóvoltából két egymásba nyíló szobát kaptak, melyeket a fürdőszoba szigetelt el egymástól. A lány benyitott. Redford épp a zuhany csapját tekergette, ajkait nyitogatta egy kisded dalra a rózsaszínű kismalacról. A kurtafarkú a torkán akadt a rajtaütés pillanatában. Férfimódra viselkedett. Nem sikoltott. Nem rohangált törülköző után. Behúzta a tusoló függönyét, és kinyitotta mindkét vízcsapot, hogy vízfüggönybe, gőzpárába burkolózzék. Athéna dermedten állt a küszöbön. Aztán sarkon fordult, és bíborrá változott arccal a szobájába menekült. Míg ő azt suttogta, Jézusom, a testőr így kiáltozott vidáman: – Segítség! Szatíra! Athéna nem tudott nevetni. Már megint este van, eltelt egy nap. Csakhamar véget ér a boldogságos lázálom. Vigasztalónak előédesgette a zuhatag, a liget és a tisztás képét. Szikrázó napsütést fantáziált hozzá, de nem sikerült meggyőznie magát. Eszébe jutottak unokahúgai. Tatina elfelejthette már egykori ábrándalakját, egy valóságos ifjú kedvéért. Christát előbb-utóbb utoléri a Bombázó. Ők máris megnyerték a maratont. Rövidesen jött az üde, frissen beretvált gúnárnyakú. Arcán aprócska

vérpettyek árulkodtak a sietségről. Vigyorogva a fotelbe ereszkedett. – Anno, az Isten Háta Mögött azt kérte az öreg hölgy, hogy készítsek néhány fotót magáról. Kikötötte, hogy gyönyörű legyen a képeken, mármint maga Gondolom, háztűznézőbe készült a donhoz, és kedvet akart csinálni a menyasszonyhoz. Nos, nem tudtam lebeszélni az ötletéről. Elkészítettem a kívánt fotókat. – Igen? – Igen – bólintott Redford, és cigarettára gyújtott. Előnytelenül festett vele. – És? – nógatta a lány. – Nem hinném, hogy fűnek-fának mutogatta volna a képeket. – Miért? Redford karikákat eregetett, ritka rágyújtásaihoz képest professzionista modorban. Amikor kifogyott a füstből, elvigyorodott. – Hella Postor nem túl prűd, vagy egyáltalán nem az. De pucér menyasszonyok képét mégsem tűzi a gallérja mellé. Olyanokét sem, akik képtelenek tűsarkú cipőben közlekedni, továbbá csatornarácsokat lopdosnak. – Aranyos ember – vicsorított Nító. Redford szerényen mosolygott. Aztán eloltotta a cigarettát, és felemelkedett ültéből. – Készüljön, vacsorázni megyünk. Használhatja a fürdőszobát, üres. Athéna fogai összecsikordultak. – Köszönöm. Nem tehetett róla, néha utálta ezt az embert. Mint később kiderült, rászolgált erre. Voltak idegesítő mániái. Meglett férjes asszonyok a megmondhatói, hányféle rigolyával képes egy férfi borsot törni hitvese orra alá. Hagyjuk a szertehányt zoknikat, gatyákat, az elrejtett, csikkektől penetrálló hamutartókat. A szennyestartóba dugott mocskos poharakat, az asztalon hagyott mosatlan edényt és fél pár cipőt. A leégetett kávéfőzőt, a kilocsolt tejet, a megfojtott kanárit. A letépett karnist, az üvöltő televíziót, a sportújságot a nászágyban. A borotválkozás nagy, szent aktusa után az egész házat finoman belengő sörtéket, hagyjuk. Elegendő, ha eldobált szappanokra, szétlocsolt tusfürdőkre emlékezünk lúdbőrös háttal. Athéna míg él, emlékezni fog rá. A kifolyatott hab úgy tett, mintha a padló része lenne. Hogy e tévedés kiderüljön, mindössze rá kellett lépni. Ezután nem maradt más hátra, mint kiterjesztett karokkal, messze lebbenő törülközővel, váltás bugyival repülni, fejjel előre. Úgy a tükörig. Ott komoly volt a közegellenállás, de a tükörhöz képest a koponya bizonyult tartósabbnak. Máris jött a kűr következő része. A fejbe vert, üvegtől vagdalt személy féloldalra billent. Rátámaszkodott szabad jobb kezére, ám ez is megcsúszott. A törzs tétován kifordult, a koponya kitapasztalta a mosdókagyló porcelán talpazatának ellenállókészségét.

Itt a Film elszakadt. Redford a szemét forgatva, sóhajtozva érkezett, tekintve, hogy az adott személy társaságában egy pillanatnyi nyugalom sincs. Csakhogy a fürdőhabnak tökmindegy, ki folyatja ki: mindenkinek csúszik. Jóllehet a gúnárnyakú talpon maradt, mégsem abba az irányba siklott, melyet célként kiszemelt. Előbb elkorcsolyázott a tusoló függönyéig, s belecsimpaszkodott. Aztán már vitte is magával. Lobogó vitorlája kitakarta előle a tereptárgyakat, köztük a nyöszörögve heverésző lányt. Elegendő volt elbotlani benne, koponyát a porcelánhoz csapni. A talpazat még mindig állta sarat. A gúnárnyakú lomhán lehanyatlott, szorosan áldozata mellé. A nedves függöny jótékonyan rájuk lebbent. – Hol a francban lehetnek ezek? – türelmetlenkedett Don Jarrat. Ha valakinek huszonnégy óra alatt kell bőrét megmentenie, a nap minden percét tevékenyén ki kell használnia. Rossz Arc, noha jelen megcsúfolt állapotában valahogy nem volt hangulata bujálkodni, sokatmondóan elmosolyodott. W főnöke netán így sem értené, mire céloz, megmutatta, hogy szerinte miért nem unatkozik a bohó párocska. Don Jarrat egyetértése jeléül rábólintott, és intett, hogy indulhatnak a rajtaütésre. Az ajtót nyitva, a szobát üresen találták. Tovább siettek. fürdőszoba küszöbén döbbenten megtorpantak. Hallottak ők már ilyet: szerelmi önkívület. De miért a nedves márványpadlón, amikor a szobák teli vannak ággyal, asztallal, karnissal, szőnyeggel? Gusztus dolga. – Vizet! – parancsolta Don Jarrat. Rossz Arc nyomban indult, hogy fellocsolja a tusoló függönyébe bonyolódott ájult párost. Csakhogy a széffé válásból adódó görnyedt tartása nem kedvezett egyensúlyozó készségének, s a szétcsuszatolt habnak megint halálmindegy volt, ki hussan rá. A görbe pribék azt hitte, tükörjég fut vele. Törzse átmenetet mutatott a hegyes- és a derékszög között. Ilyen tartásban megcsúszás esetére két kiszolgáltatott pontja is akad az embernek. Az egyik a feje, a másik a hátulja. Csak természetes, hogy kűrje végén az utóbbi került elmélyült kontaktusba a törölközőtartó egyik hanyagul kihajtott rúdjával. Nadrág recsegett. Rossz Arc kidülledt szemmel lógott a nyárson. Egy percig. Aztán nyögdécselni és vonaglani kezdett. Legvégül áttért az öklendezés cseppet sem szívderítő ceremóniájára. Ezután kiköpte a fogkefetartót, smukkostól. Don Jarrat a haját tépdeste. Lerántotta testőrét a nyársról.

Ehhez a rúd csak ennyit fűzött hozzá: – Slapp. A don semmi pénzért hozzá nem nyúlt volna a világrahozott tárgyhoz. Határozottan intett, hogy szülője vegye gondozásba a jövevényt. Ő baj nélkül elspiccelt a zuhanyozóig, és kinyitotta a csapot. A vízsugárral felmosta a fürdőszobát a padlótól a plafonig. Ami azt illeti, csodásan habzott. Előbb a lány tért magához. Nyögdécselve a fejét tapogatta, megpróbálta szétfújni a dagadt habot, de nem győzte. A segítőkész atyafi karját elfogadva lábra állt. Kész volt vele a szobába sietni, jóllehet a víz ide is követte őket, hófehér habbal a tetején. És az álságos Rossz Arc kissé sápadtan, görnyedten, kicsorbult toalettben pisztolyt fogott Athénára. Jött Redford is, őt Don Jarrat követte, s mert a don nem szeretett semmit elaprózni, nem stukkerrel adott nyomatékot barátságtalan szándékának. Az áldozatbeszerző útjukon megfékezett papnőktől zsákmányolt gránátvetőt nyomta a gúnárnyakú hátába. Csobogott a víz, hízott a hab. – Lánykérőbe jött? – tréfálkozott a fejfájós Redford. Don Jarrat intett. Rossz Arcnak több se kellett, már régóta viszketett a tenyere. Meggyőző erővel szájon vágta Athénát. A lány elharapta nyelvét, lenyelt egy korty vért. Nyomban felcsendült fejében az önvédelmi edzéseket be- és levezető meditatív zene első dallamsora. Don Jarrat a falhoz terelte a gúnárnyakút, s rávette, hogy nyújtsa a magasba karjait. Behatóan megmotozta, s jóllehet, fegyvert nem talált, mégis elsápadt irigyen. Le kellett ülnie. Keresztbe vetett lábaira támasztotta ágyúját, ügyelve, hogy a tölcsérszerű cső Reforddal nézzen farkasszemet. Ezt tette ő is, – Tudom, hogy a helikopter üres volt. Hogy csináltad? Redford szerényen elmosolyodott, de egy szót sem ejtett. Don Jarrat intett. Athéna zenehallgatásában súlyos pofon keltett némi zökkenőt. – Tehát? – kérdezte a don. A gúnárnyakú a lányra pillantva felmérte, milyen mértékben véres az arca. Sokallotta. Kinyitotta a száját. – Előbb az árut potyogtattam el, csak utóbb a helikoptert. Ennyi. A don a ravasszal játszadozott. – Hová potyogott az áru? Mert végül te is kiugrottál a gépből, és nem hiszem, hogy kiúsztál a tó közepéről. Voltak cimboráid, akik hajóval vártak. Felszedték az árut és téged. Igaz? – Nagyon kitartóan tudok úszni – dicsekedett Redford. Athéna ezúttal nem pofont kapott, nehogy megunja. Rossz Arc két ujjal a szeme felé döfött, egyelőre úgyszólván jelképesen. A lány felkiáltott fájdalmában, két kezét a szeme elé kapta. Ezzel kivívta a következő beavatkozást: atyafija a csuklójára tekerte a haját, s annál fogva lerántotta a fejét.

Redford nyelt kettőt, majd nagyon halkan megjegyezte: – Ha az a görnyedt, harcsaszájú orángután tovább szadizik, komolyan meggyászolom elvesztett barátomat. Talán emlékeztek rá. Legyűrte egy gonosz kamion. De én fölöttébb kedveltem őt. Mondhatni, szerettem. Don Jarrat elábrándozott. – Isteni adomány, hogy az elevenek nem halhatatlanok. Miből élne a magamfajta? – Ha van Isten, akkor rosszul lát. Szürkehályoga lehet. Don Jarrat nem hagyta elkalandozni. – A barátodat éppen eléggé meggyászoltad. Azzal, hogy bajba sodortál, egyszersmind az életemre törtél. De nem csak velem húztál ujjat, ostoba. Ha nem adod elő az árut, akár egy falrepedésben is elrejtőzhetsz, ott is megtalállak. Halál fia vagy. Itt ülök, s lehetővé teszem, hogy beszélj, túlélj. Don Jarrat újra intett, de Athéna fejében éppen elhallgatott a tréninget bevezető meditatív muzsika. Két kézzel elkapta a pribék lelkes ujjvilláját, pár centivel a szeme előtt. A villa szárait szétfeszítette, közben felrántotta lábát, s addig emelte, amíg megakadt a vinnyogó gorilla két combja közt. Jajveszékelés kezdődött. – Athéna – dorgálta a lányt a don –, mit csinál? Lelövöm a haverját. Hát láthatja. Álljon mellé. Nító, ismét rászolgálván e beszédes elnevezésre, vonakodva hajtotta végre a parancsot. Az sem vigasztalta, hogy Redford rákacsintott. Don Jarrat a szeme sarkából ellenőrző pillantást vetett haláltusáját vívó testőrére. Rossz Arc a vizes szőnyegen futkározott négykézláb. Néha felhemperedett, olykor leült a sarkára, és két karját az ég felé tárva nyüszített. Aztán kezdte elölről. Találékonynak kellett lennie, hiszen kevés olyan felülete volt a testének, melyet odaütögethetett volna anélkül, hogy ne fokozódjanak gyötrelmei. Végül térdepelve, fejét a vízbe téve elpihent. A don füstölgött. Sakkban tartani és kínozni – egymaga? De az aknavető még mindig az ő térdén hevert. – Hol az áru, Redford-Pacino? Mi lesz a következő álneved? Brando? Netán Fonda? A gúnárnyakú vállat vont. – Azt hiszem, Tom Selleck nevét veszem fel. Nítónak nem tetszett az ötlet. Vitába szállt vele. – Inkább Roy Scheidert válassza. – Kissé tele szájjal beszélő hatást keltett. Nem ártana borogatást tenni feldagadt nyelvére. Redford kidüllesztette mellkasát. – Nem, az hiszem, legjobb lesz a Sylvester Stallone. – Hol az áru? – firtatta a don. Nem Figyeltek rá. – Nevezze magát Jack Nicholsonnak – hebegte a dagadtnyelvű. – Frászt – ellenkezett Redford. – Talán inkább Ryan O’Neilt választom.

– Kuss – kérlelte őket a don. – Különben lövök. Ha ezt a mordályt elsütöm, hatalmas lyuk támad a helyetekben a szálloda oldalán. Rossz Arc habokat fújt a háta mögött. Néha prüszkölt is. A víz lágyan ringatta a fogkefetartót. – Hol az áru? – kérdezte a don. Bal cipője orrával megpróbálta maga felé terelgetni a kiszolgált patront. Redford érdeklődve Figyelte. Később megesett a szíve a szerencsétlenkedőn. Szinte szomorúan megjegyezte. – Nincs heroin. Beleszartam a vízbe. Komolyan. Halál fia vagy magad is, vőlegény. Az előbb felemlegetett isteni, adománynak van egy szépséghibája. A pribékek sem halhatatlanok. Sorra-rendre áldozataik nyomába szegődnek a túlvilágon. Okosabb lenne, ha nem a pipere járna a fejedben. Keress búvóhelyet a maffiád elől Don Jarrat végre közel tornázta a fogkefetartót, alácsúsztatta cipője orrát, s felröpítette. A levegőben kapta el a patront. Bedugta a zsebébe. Rossz Arc fuldoklott. Ettől valamelyest magához tért, Felállni próbálgatott. Zavart állapotban lehetett, mert: ejtett vállal, körbe-körbe tocsogott a szőnyegen. Gazdája rárivallt – Zárd el a vizet, baromállat. Aztán gyötressen a nő! Rossz Arc egy árnyalatnyit felélénkült. – Gyötressen! – kiáltotta. Eltámolygott a fürdőszoba felé. A don háttal ült az ajtónak. Nem látta a benyitó, aprócska kínait. Nem látta a japánit sem, csak az tűnt lei neki, hogy a talajvíz apadni kezd. Ezt azonban a csaphoz zavart, nyöszörgő gorilla tüsténkedésének tulajdonította. A kínait nem zavarta a tocsogó. Fürgén közeledett. Lassan a feje fölé emelte a kezében tartott zongoralábat, s amikor a don mögé ért, lesújtott vele. Ezalatt a japáni a fürdőszobába evickélt. Redford levált a Falról; és karon fogta Nítót. – Vacsorázni indultunk – figyelmeztette. – Valami hígasat ennék – felelte a duzzadtnyelvű. Redford előreengedte. Egy pillanatra megállt az ernyedt don mellett. Odébb rúgta a kiszolgált zongoralábat, és kizsebelte az ájultat. Nem nyitotta ki a tarlót, volt saját fogkeféje. Amikor elhaladt a fürdőszoba kitárt ajtaja előtt, bepillantott. A három játékkatona éppen tűvé tette az elcsigázott Rossz Arcot. A kínai, kicsinységénél fogva a belszervi vizsgálatokat végezte, társai a pribék ruháját kotorták. – Mit keresnek? – töprengett Nító. Redford zsebre vágott kézzel vigyorgott. – Lehet, csak egy fogkefét. Sikeres volt Isten szürkehályog műtétje. Alig találtak szabad asztalt a zsúfolt étteremben. A félrebillent zongora mögött Zia Charme énekeit. Közönsége kedvéért átmenetileg mellőzte az új hullámot, sanzont adott elő. De ő is megcsodálta az újonnan érkezőket.

Redford kurta vászonköntöst hordott, homokszürke színűt. Erőteljesen szőrös lába szárán habfürdő fehérlett, pezsgett. Cipőt, papucsot nem viselt. Athéna a lovagláshoz használatos ruhájában pompázott. Helyenként feldobta némi habbal, vízfoltokkal. Sminkje újra a régi volt: karmolások, véraláfutások, felhasadt ajkak. Úgy tetszet, elment esze visszatért. Csak természetesen, semmi nagyzolás. Cipővel sem kérkedett. Hella Postor vacsora utáni koktélját nyalogatta, amikor a pár átlejtett a termen. Az öreg hölgy intett a mögötte szobrozó Raszulnak, kapta poharát, és utánuk sietett. – Mi van, Redford? – tudakolta. Hangja epés színezetűnek hatott. – Semmi – felelte a kérdezett. – De igen – Forszírozta az öreg hölgy konokul. – Látom. – Nagyjából ennyi. Amit lát – hagyta rá Redford. Az ajtóra Függesztette telei; Letét, mint aki jól tudja, messze még a reggel. Hella Postor a lányhoz fordult. Halk sikollyal közelebbről is szemügyre vette, majd fásultan megjegyezte. – Azt hittem, Felhagytál ezzel az arcviselettel. Athéna legyintett. – Michel szétfolyatta a krémszappant. Az öreg hölgy leintette a pincért, és sok italt kért tőle. Aztán a lányra hörrent. – Mi az, hogy Michel? – Magának elárulom – Felelt a testőr. – Ez a valódi nevem. Hella Postor nem tudott a szeme közé nézni. A gúnárnyakú feszülten figyelte a bejáratot. Az ital megérkezett, az öreg hölgy lehajtotta, majd nyelvével csettintve közölte. – Elkészült a végrendeletem. Még meleg, csak az imént járt itt az ügyvédem. Holnaptól kiszállok a versenyből. Nem bírom erővel, öreg vagyok. De játszom tovább. Athéna csakis akkor örökölheti a vagyonomat, ha feleségül megy Donhoz. Ha nem, halálom után a pénzt jótékony célokra fordítják, teszem azt, az emberiség megmentésére. Athéna lelkesen bólintott. – Az emberiséget meg kell menteni. Közel kétezer éve erre vár. Zia Charme-tól újabb dalt kértek a vendégek. Az éneklés azonban nem ment, lévén a lánynak kevéssé mély fekvésű hangja a kívánt zeneszámhoz. Valaki a segítségére sietett, abban a hitben, hogy ha az egyik lábát furcsamód elvesztett zongorát egy szék lápjával alátámasztja, ezzel elhárítja az akadályt a megrendelt dal útjából. A popénekesnő szenvedett. Hangszálai szakadoztak. Redford is kínokat élt át. Nem csak füle gyötretett, ételét sem élvezhette kellő áhítattal. Voltaképpen nem tudta, mit eszik. Szemét folyamatosan az ajtón tartotta. Athéna szívószállal kortyolta a levest, majd a mártást. Végül hebegve jeget rendelt, s ezt szopogatta, hátha nyelve, lelohad. Hella Postor nem tágított. Mintha a tequila-bourbon-scotch erőszakossá tetté volna amúgy angyali természetét. – Szeretném tudni végre, mi ez az ázott

maskara rajtatok. Mi történt? – Krémszappan – hebegte Athéna. A jéggolyó meglépett a szájából. Ügyesen utánakapott a fogaival. – Krémszappan. Attól még felöltözhettetek volna. – Siettünk – Hopp, Athéna megint elcsípte a golyóbist. – Tán kergetett valaki? Hol van Don Jarrat? Athéna vállat vont. Az öreg hölgy dühösen dobbantott lábával az asztal alatt. Redford elejtette villáját, s óvatosan hátrább húzta székét, hogy, munkaadója nyugodtan toporzékolhasson. Nem vélte le tekintetét az ajtóról. Hella Postor megint dobbantott. – Valld be, ki bántott!? Redford? Athéna kiköpte a jeget. A golyóbis elindult. Beleütközött a gúnárnyakú orrába, gellert fogott rajta, végül a tányérban kötött ki. A testőr fájdalmas fintorral a vacsorájára tekintett, villájára hajszolta a gömböcöt, és visszanyújtotta tulajdonosának. Eközben a terembe lépett Rossz Arc, sarkában a három játékkatona. Villogó tekintettel fürkészték a helyiséget. Athéna óvatosan megrúgta Redfordot az asztal alatt. A testőr összerándult. A golyó elgurult. Hella Postor, mert elege volt mára, lecsapott a gömböcre, s a háta mögé hajította. Zia Charme váratlanul felhagyott a dalolással. Kirúgta maga alól a széket, és utána hanyatlott. Redford látta ellenségeit, de nemcsak őket. Ott somfordált a közelben Salome is, csíkos fürdődresszben, kamerástól. Tiszta sor. Ha az ember kerülni óhajtja a vérontást, nincs más hátra, mint a nyilvános szereplés. Redford felállt, lehúzogatta kurta köntöse alját. A hab már elpezsgett, eleganciája tökéletes volt. A pódiumra szökkent, Felállította a széket, és a zongorához ült. Belecsapott a billentyűkbe, kifogástalanul előadta a dalt, amellyel a boldogtalan popénekesnő annyit gyötörte magát. Éneklés közben igyekezett szemmel tartani a settenkedő ellenséget, olykor azért belemosolygott a kamerába is. Úgy látszott, a fogkefetartó utáni vágy szoros szövetségbe kovácsolta Rossz Arcot és a három játékkatonát. Felosztották maguk közt a terepet, és a fal mentén somfordálva elindultak, hogy becserkésszék a zsákmányt. Fabre Chant jégbehűtött pezsgő mellett tette a szépet Gille Barrynak. Mosolygott, sziporkázott, s úgy vélte, jó úton jár ahhoz, hogy a pezsgő fogytával a szobájában folytassa a hódítást. Gille Barry még tartozott egy vallomással a Hercegnek. Nem visszautasítani akarta, dehogy. Mindössze egy kis türelemre inteni, pár hétig csupán. De a mozisztár oly mulattató társaság volt. Hogy elkeseredett volna a bejelentés

hallatán! A Herceg elbizonytalanodott a tüllmasnis finoman éreztetett vonakodásától. Valami férfias és hódító gesztuson törte a fejét. Mivel semmi nem jutott eszébe, egyre hervadtabban cirógatta az asztal alatt lelt hosszú combokat. Redford énekelt. Hangja hallatán néhány kukta is előmerészkedett a konyhából, az a gyanú hajtogatta őket, hogy sejtik már, mitől esett össze a tejszínhab. Egyiküket annyira lenyűgözte a dalnok hangja, hogy elsietett a gitárjáért. Ennek a nyűtt zongora igen megörült. A közönség rajongott az énekesért, elárasztotta őt megrendelésekkel. Újabb műkedvelő zenészek érkeztek, hangszerestől. Tombolt a tangó, ropták a párok a parketten. A dalnok otthagyta a zongorát, mikrofonnal a kezében forgolódott. a pódiumon. Legalább a négy settenkedőt is szemmel tarthatta. Mivel figyelmét meg kellett osztania az éneklés és éberlés között, előfordult, hogy a közismert dalokat saját szövegével hozta. Imádták. Ennek Folytán a bűtől gyötört lady táncra kelt egy pelyhesállú kuktával, Tatina Cadyvel. Táncolt Christa is, mert Ronald Negri eskü alatt fogadta; működésbe hozza a ruhája alá rejtett detonátort, ha nem teszi. Táncolt Daler Canev Hella Postorral, Brahim Santos is elragadta az alig ocsúdott Zia Charme-ot. A popénekesnő tisztuló tudatával hirtelen rádöbbent, hogy ezt a férfit keresi, kutatja évek óta, belesúgta a fülébe, szégyenkezés nélkül: gyereket akarok tőled. Az esztétika professzora megértően bólintott, nem sejtvén, hogy e kijelentés révén elhárult feje Fölül a kénsavas spray réme. Táncolt a Herceg a gyönyörű-szemérmes Gille Barryval. Tangózott a terem, Salome azt sem tudta, merre svenkeljen. A dalnok látta, hogy a kínai eltűnt, s törte fejét, hova lett a picinyke. De a többi jött, egyre közelgett, s félő volt, hogy előbb-utóbb el kell hagyni a biztonságot jelentő deszkákat. Bizony, szembe kell nézni az ellenféllel. Míg repertoárjából futotta, Redford nem sietett. A tüzes tangók után pihentetőül előadott néhány andalgót, saját szövegével. jóllehet a közismert slágerek legalábbis meghökkentően hatottak az ő hangfekvésében, a párok mégis összesimultak, nem tudván biztosan: a szoros közelségtől vagy a pincetáji basszustól borzonganak-e. Athéna bámulta a kurtaköpenyes dalnokot, s fogyasztotta a jeget. Nyelve sokat lohadt, de nem ezzel törődött. Repesve hallgatta a dalszövegeket. Ha valaki képes ilyesmit kitalálni, talán még érezni is tudja. Redford szívszaggató szerelmes dalai a kínait sem hagyták hidegen. A picinyke könnyesen kúszott a pódium alatt, a deszkák résein át bepillantott a dalnok szoknyája alá, ám a zsebében gyanított tárgy jobban izgatta. Megtapogatta a léceket, s hozzálátott kibontásukhoz. Rágni kezdett, de a homlokától nem fért oda a szájával. Helyezkedett, nem boldogult. Végül kikapta fogsorát, s kezével működtetve tovább harapdált vele.

A japáni sejtette, miben ügyködik társa, ő csakis azért mozgolódott szem előtt, hogy lekösse Redford Figyelmét, s így cselekedett a harmadik játékkatona is. Rossz Arc mostanában jobban orrolt a lányra, mint a nagyorrúra. Kenyérkéje ugyan elázott, de pisztolya a keze ügyében volt. Félrehúzódott, s rácsavarta a hangtompítót a stukkerra. Altesti gyötrelmei egyetlen percre sem szüneteltek. Szeme megvillant. Célzáshoz készült. Redford szerelmi vallomásának derekán járhatott, amikor a pódium recsegve beomlott alatta, s ő fellibbenő köntössel a mélybe merült. Dühödt lárma lobbant lentről, Salome rohant, hogy semmit se mulasszon. A japáni és a harmadik futott volna a pódiumhoz, de el kellett haladniuk a parketten veszteglő Herceg mellett. Fabre Chant pedig imponálni akart vonakodó kedvesének: a japáni egy jobbegyenes jóvoltából átszelte a termet, és egy asztal közepére lebbent. A következő precíz horogütés a harmadik játékkatonát állította parkett körüli pályára. A Herceg sikeres ütései lelkesedéssel töltötték el a közönséget, a zene úgyis szünetelt. Kavarodás támadt, mindenki rohant, hogy szert tegyen egy ellenfélre. Rossz Arc próbálkozott. Célba vette Athénát, de a terem Felbolydultan viselkedett körülötte. A dalnok összeomlását követő hisztériában mindig akadt valaki, hogy a kritikus pillanatban megtaszítsa a pribék könyökét. Jött egy éltesebb hölgy, és direkte az ő Fenekét csipkedte a Felfordulásban, zavartalan. Így Rossz Arc ellőtte az asztal lábát. Athéna elkapta a megbillenő bútordarabról lefelé süvítő jégtartót, a többi nem érdekelte. Hella Postor koktélja a földre ömlött, a szőnyeg kiégett. A következő lövés a falba fúródott, golyótársak követték az elődöt. Athéna hajára vakolat pergett, ő azonban továbbra is a pódium peremét figyelte. Előbb a kínai bújt elő, egyik kezében véres fogsorát, a másikban egy fogkefetartót szorongatva. Őt Redford követte, látszólag teljes épségben, éppen csak olybá festett, mintha vele törölték volna fel a város legforgalmasabb sugárútját. Nem szegődött a szökdécselve, ujjongva menekülő kínai nyomába. Megragadta Athéna kezét, és a konyha irányában elhagyták a mozgalmas életet élő termet. Távozásuk korántsem jelentette az események végét. Rossz Arc, a fásultmesterlövész űzőbe vette a három játékkatonát, mert attól tartott, sosem látja többé kedvenc smukkját. Redford előbb bezárta, majd eltorlaszolta az összes ajtót a szobáikban. Ezután néhány bonyolult riasztóberendezést is szerkesztett arra az esetre, ha valaki mégis bejutna. Ezek egyike, egy, a bútortorony tetejére helyezett váza csakhamar riasztott, de csupán Newton elévülhetetlen törvénye miatt. Ezután a testőr lezuhanyozott, jóllehet Athéna megjegyezte, hogy a vízállást tekintetbe véve elegendő lenne, ha meghemperegne a szőnyegen.

Végül bebújtak egymás mellé az ágyba, és Redford rövid habozás után felhajtotta a takaróját. – Látja ezt? – kérdezte. – Iszonyú – sóhajtotta Athéna. A hason fekvő testőr feneke alaposan, lelkiismeretesen össze volt rágcsálva. Nító jód híján arcvizet hozott, s a fanyar illatú szesszel az elsősegélynyújtás aktusához látott. Míg az elnyűtt testrészt ápolta, könnyeit hullatva nevetett. Redford felháborodottan kérdezte: – Nagyon mulattatom? Mondja, látott már valakit kézzel harapni? – Ezek fognyomok. Úgy számolom, ezerkétszáznégyszer harminckettő. – Gondoltam, hogy maga utánaszámol. Az aprócska sárga fickó a markában hordozza a harapását. – A testőr homlokráncolva eltöprengett. Áldozatul esett testrészét marta a szesz és a sírdogáló Nító könnyei. Szinte fel sem vette, a nagy kérdésen meditált. – Csak tudnám, mi volt abban a szaros fogkefetartóban – morogta. – Csak tudnám, hogy került magához – sorolta Athéna. – Valahogy elszántan ragaszkodtak hozzá, ahányan csak voltak. – A megrágott tovább meditált. Aztán kissé hátracsavarta a fejét, és megkérdezte: – Hogy van, Nító? Rossz Arc már-már pokróc módra viselkedett magával szemben. Redford megpróbált visszafordulni a hátára, de több okból is meggondolta magát. Kissé kitekerte a nyakát, s rápillantott arra, amin reggel ülnie kellene, s nyeregben. – Ajjaj – sóhajtotta. – Szélvészként távolodni látom a verseny Fődíját. Egyébként maga érti, ami körülöttünk történik? – Értem a lényeget – bólintott a lány. Nem győzte a maszatolást, ezért az arcvíz maradékát végiglocsolta a tengernyi seben, rá sem rántva az ápolt feje felől érkező sziszegő, hörgő hangokra. – Úgy nézem, maga a mókamester. Világraszóló mókamester, méghozzá. Nem elég, hogy az Isten Háta Mögött karabélyosai is valami ládikókat keresgetnek, Don Jarrat-tól is elrabolt valamit. Sosem próbált ellenállni a kleptomániájának? – Tudja, gyűlölöm a kábítószert. Elveszi az ember eszét, életét. De vajon mi volt a fogkefetartóban? Nító nem óhajtott témát váltani. – Michel, hová tette a heroint? – kérdezte halkan. – Kérdések – sóhajtotta Redford. – Kérdések. Egyik a másik után, szaporán, százával. Szétmegy a fejem. Tudja, mire vágyom? Pihenésre. Valami csendes helyen. – Megkapja – bólintott a lány szomorúan. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a népes falka ássa már a sírját. Garantáltan nyugalmas, csendes hely lesz. Legfeljebb kissé nyirkos és homályos. – Maga ha nem teszi, beszéli a hülyeséget. Takargasson be. Szeretnék

megfordulni. Megtörtént. Redford a lapockáin és sarkain tartotta testsúlyát. Mivel ez a póz hosszú távon kényelmetlennek ígérkezett, nehéz sóhajjal visszagördült a hasára: – Maga vigyorog – közölte Nítóval. Dehogy vigyorgott. Csendesen kérdezte: – Nagyon szerette a barátját, akit Don megöletett? Redford elgondolkodott. Ujjával egy tollpihét piszkálgatott. A pölyh elhagyta a párnát, néhány társa csatlakozott hozzá. Lehetett őket Fújkálni, elkapdosni, meg lehetett próbálkozni visszagyömöszölésükkel Órákra lekötötték volna. Athéna negyedórácskát várt a válaszra, aztán sóhajtva lekapcsolta a lámpát. – Szóval sírba viszi a titkait – suttogta a párnájának. A gúnárnyakú, kedves pihéit nem látván többé, meglepte a lányt a válasszal. – Szerettem. Véghezvittünk együtt egyet s mást. Néhányszor leköteleztük egymást: vagy ő húzott ki engem a csávából, vagy én őt. És utoljára nem voltam mellette. De vannak még barátaim, velük szintén nem lehetek együtt örökké. Azt hiszem, nem lenne szerencsés, ha mégis hozzámenne a dohhoz. Hamar megözvegyülne. A lány megrökönyödött. – Miért mennék hozzá? Redford hallatott egy sóhajt, amely sóhaj a "hülyéknek kijáró" címszó alatt található a tárhelyed, aztán közölte: – Én hozzá mennék. – Tegye. Engem úgyis le akart beszélni. – Nem. Csak eltanácsoltam. Menjen hozzá. Hallotta, nem? Az öreg hölgy másként nem adja a vagyonát. Márpedig ennyi pénzért nincs semmi, ami elképzelhetetlen. Semmi. – Komolyan beszél? – hallatszott egy döbbent hang a sötétben. A testőr Felkönyökölt. – Egész életemben a bőrömet hordtam vásárra a betevőmért. Magának meg az ölébe hullik egy rakás pénz, a kisujja mozdítása nélkül. Pusztán azért, mert az öreg tündért elkapta a nosztalgia, s elővetette vele a varázspálcáját. – Azt tanácsolja, menjek Feleségül ahhoz, aki megölette a maga barátját? – Mit törődik maga az én barátommal? – Tehát menjek feleségül Donhoz, és eresszem az ágyamba? – Ez a kettő többnyire együtt jár – vélekedett Redford. – Nem fog csalódni, a don kéjsóvár Fickó. Athéna halkan megjegyezte. – Ha kötélnek állok, megoldódnak Don anyagi gondjai. És leszáll magáról. Erre gondol? Redford megint felsóhajtott. – Nem érti? Magára gondolok. A jövőjére. Előbb-utóbb úgyis megözvegyül. Csak nyerhet az üzleten. – Nem. – Ha nem, nem. Engem nem érdekel. Én már biztosítottam a jövőmet. Most alszom, hasmánt. Fontolja meg, amit mondtam. – Én nem fogok aludni ma éjjel. Utálni fogom magát. Redford hallgatott.

19. Barbár borzalmak Daler Canev nyitotta a szerencsétlen napot. Midőn az elvarázsolt királyfi elvartyogta magát, a ló megindult, mintha fejből tudná a térképet, akárha eltökélte volna, hogy ma aztán első lesz, ha fene fenét étkezik is. Canevet voltaképpen nem lepte meg az állat viselkedése. Kiemelkedett a nyeregből, markolta a szárat, egyebekben hagyta magát kényre-kedvre. Elvégre ez várható volt. Ha késik a tetszhalál, akkor őrjöng a ló. A szélsebesen tovatűnő Canev után az esztétika professzora és Zia Charme következett. Fél kézzel tartották a szárat, a másikkal babusgatták egymást. Elmúlt éjjelüktől megigézett állapotba jutottak, tekintetük összekapcsolódott, ajkaik is csak a hétfejű sárkány vizsla pillantásainak hatására váltak szét. Ami köztük történt, valószínűleg soha nem történt meg emberrel, mióta világ a világ, ezt a titkot egyedül ők ismerik. Sóhajtoztak és epekedtek. Ha az indítás pillanatában vágtára fogták lovaikat, csak azért tették, hogy mielőbb eltűnjenek a tömeg elől. Fütyültek a millióra. Brahim. Santos sem volt rászorulva, s mióta kiderült, hogy lemezcégek vezetői a barátai, Zia Charme sem futott a pénz után. (Ha egyszer az ölébe hullik hamarosan.) Don Jarrat Lady Norris párjaként indult, de természetesen megint akadt egy ösvény, hol hű csatlósa dzsippel várta. Szüksége is volt rá, hogy hátradőlhessen kényelmesen, mert néhány új haditervet kellett kovácsolnia délutánig, mire Hugo, a chicagói maffiavezér hármas számú jobbkeze színre lép. A körvonalazódó terv fő vonalát a keservesen visszaszerzett smukk képezte. A don azt remélte, a briliánsok átengedésével sikerülhet némi haladékot szereznie. A bosszú tervével sem hagyott fel. Halálmódokat eszelt ki a nagyorrú testőr számára. Végre szikra lobbant az agyában. Előbb is eszébe juthatott volna! Ez az, megvan! Elvigyorodott. Lady Norris nem siratta elveszett partnerét. Egyenes derékkal, verítéktelenül lovagolt előre, zsebében térképpel. Nem a verseny alkalmából rajzolt útmutató volt nála. Gille Barry emésztette magát. Éjszaka még haladékot nyerhetett. De előbb-utóbb be kell vallania a Hercegnek, hogy helyzetük bizarr. Hogyan is szerethetné ÍGY a mozisztár? Később fájdalmas lépésre kényszerült. Amikor egy pihenő során. Fabre Chant megpróbált a szoknyája alá lopózkodni, le kellett őt ütnie. Gyengéden tette, sajgó szívvel. Aztán keresztbe fektette a ló hátán, és acél felé vágtatott vele. Ha nem nyeri meg a maratont, ugrik a pénz. Ha ugrik a pénz, ugrik a műtét. Enélkül viszont lőttek a szerelemnek, a Hercegnek. MŰTÉTET! Christát változatlanul a ruhája alá rejtett detonátor gyakori felhánytorgatásával

szelidítgette Ronald Negri. Megtörtént, hogy a lány akkor is kezesnek mutatkozott, ha a Bombázó megfeledkezett fenyegetőzéséről. Szaporodtak az ígéretes jelek: Christa tán megbocsát a világ másik felének: A Férfiaknak. Tengersok csalódását, tizennyolc esztendejét figyelembe véve ez komoly engedménynek számított. És Negri reménykedett: ma este talán megcsókolhatja a ruhája szegélyét. Tatina a versenyen kívül, ámde teljes elszántsággal nyereghez tapadt Cady társaságán osztozott. Nem nagyon siettek, jól tudván, hogy a részvétel sokszor fontosabb, mint a győzelem, de legalábbis kényelmesebb. Továbbá azt is figyelembe vették, hogy a költő-fotóriporter eddigi élte során sosem került testközelbe eleven lóval. Kellemesen telt a nap. Meg-megálltak. Cady hason Fekve verselt, Tatina bekötözte sebeit. Hallgatták a növekvő fű neszezését, figyelték a nyugat felé rohanó nap ívét, ízlelgették egymás száját, természetét. Athéna duzzogott. Végig a síkon, tovább a nyaktörőn. Fel a hegyre, le a völgybe. Szeme sem rebbent partnere újszerű lovaglási technikája láttán. Redford a lelkét kitette, hogy legalább őt mulattassa. Nem tudott ülni, tehát hasmánt vagy Féloldalasan utazott. Ahol lehetetlen volt a száguldás, a dakota-francia inkább a csődör nyomában rohant. Ha nyelve lógott, visszahasalt a nyeregbe: keresztben vagy hosszában. Olykor, ha a felvett póz lehetővé tette, Nítóra pillantott. Gyakrabban látta a hátát, mint az arcát. Szerette volna tudni, mi baja van vele, de nem az a Férfi volt, aki odaáll. Ő aztán nem. Hadd duzzogjon a lány. Nyilván hangosan horkolt az éjjel. Vagy a fene tudja. Lehet, hogy a sérelem korábbi keletű. Nem emlékszik, hogy megbántotta volna, s ha mégis, ott egye meg a fene. Együttlétük lehet kellemes, de ez semmire sem kötelezi. Nyilvánvaló, Nító nemcsak megszépült, mindjárt felvett mellé néhány bosszantó allűrt is. Hát vele aztán hiába próbálkozik. Nító lehet szép, csakhogy Flúgos is, jobban a kelleténél. De mindjárt vége a mesének. A szereptők szépen eltűnnek a színről, ki-ki visszatér a megszokott életéhez, hétköznapiasan. Az öreg tündér leteszi a varázspálcát. Redford jól tudta, mennyi dolog várja a verseny után. jövőjét talán már bebiztosította, de a biztosítást még be kell váltania. Ez az elképzelésvonzónak látszott, különösen azért, mert egyúttal földönfutóvá teheti néhány ellenfelét. Talán nem tiszták a módszerei, de ha mocskos lesz is a keze, az nem ugyanaz, mintha véres lenne. Sőt, le a véreskezűekkel, méghozzá így. Ha nem megy másként. A gúnárnyakú elvigyorodott. Röviden, mert nem volt abban a helyzetben, hogy térdét csapkodja széles jókedvében. Egyébként is, térde és karjai között egy eleven ló képezte az átmenetet. Orrát olykor megcsiklandozták a mező virágai. A túloldalon bogáncsba akadtak a lábai. De nem ült a fenekén. Ami lehetetlen, az kikerülhető.

Úgyszólván a célnál következett be a krízis. Utolsó akadályként a Tükörtó elnevezésű vizet kellett volna megkerülniük. Redford sietett volna, szíve szerint. A nap során evésre sem szakítottak időt. Nító megállította lovát egy magaslaton, közel a tóhoz, és azt mondta: Óh. Ebben tökéletesen igaza volt, mert a víz kéklett, visszatükrözte a szeplőtelen égbolt kékjét, itt-ott játszi szél Fodrozta tetejét. Nító gázt adott, a partig meg sem állt. Füttyentésére Cassy leheveredett. Egymás mellett feküdtek, hasig vízben, nevetve. A lány ki sem jött, ott vetkezett csupaszra, teljesen értelmetlenül, hiszen már bőrig ázott. A partra hajigálta ruháit, levetette a nyerget, kantárt Cassyről. Úgy viselkedett, mintha nem érdekelné az egymillió, mintha semmi sem érdekelné a fürdésen kívül. Úszott, alámerült, távolabb felbukkant, megint eltűnt. Halakat kergetett, a feneket kotorta. Kavicsokat, kagylókat, csigákat tornyozott a parton, újra visszatért a vízbe. Redford jött-ment, előbb belátóan, később türelmetlenül. Egy idő után az egykor érzéketlen – úgy vélte –, idegei elrongyolódtak. Megszólalt. – Mehetnénk-e? Nító alámerült. Hosszú ideig nem mutatkozott, s amikor előkerült, a tó közepénél járt. Azértsem, morogta a gúnárnyakú, és ehhez tartotta magát. Így hát csak toporgott. Athéna lassan közeledett. Aztán odakiáltotta a testőrnek: – Nyugodtan elmehet. Én maradok. – Mégis, meddig? – Redford uralkodott magán. Akármeddig. – A lány leállt a talajra. Ott álldogált a vállig érő vízben, mozdulatlanul, elszántan. A gúnárnyakú köhintett. – Úgy körülbelül elárulná, mi a franc baja van? – Körülbelül arról van szó, hogy le van ejtve az örökség. A fődíj. És a pénz, úgy általában. – Mégis, meddig tart ez magánál? Nem fázik? – Nem – felelte Nító fogvacogva. – Miért nem megy el? – Úgy érzem, egy-két perc, és kijön – vigyorgott Redford, a lány lilává vált, reszkető szájára tapasztva tekintetét. Tévedett. Nító egész testében reszketett, mint egy heveny lázbeteg, de nem moccant. Elszürkült és beesett az arca, lila ajkai mögött (már-már) szikráztak kocogó fogai. – Esetleg kijöhetne – vélekedett Redford. A lány válaszolt valamit, de csak hideglelős dadogását lehetett hallani. A gúnárnyakú tovább próbálkozott. – Szükségtelen vízbe ölnie magát. Ezt nyugodtan rábízhatja Rossz Arcra. Nem jön? Nem jött. Redford levetkezte a magára kényszerített nyugalmat. Rögtön utána ingét, nadrágját, cipőjét. Ment ő. Nem volt könnyű. Nító megpróbált úszva menekülni, csakhogy dermedt

tagokkal nem megy a pillangózás. Így hát csapdosott és elmerült. Belekortyolt a tóba. Redford kihalászta, fogva tartotta. Nító a fuldoklást követően kissé összeszedte magát. Védekezett. Redford megpróbálta erővel megmenteni az életét. A part felé vonszolta a didergő lányt. Merőben váratlanul érte a karjára mért ütés. Minden kezdődött elölről. Kihalászta, megragadta. Érdeklődött. – Voltaképpen mi baja van? Nító alig érthetően vacogta. – Nem megyek a donhoz. Nem érdekel a pénz. Utálom a pénzt. – Jó. Nem megy hozzá. Nem kényszeríti senki. Kimegyünk. – Nem megyünk. Itt akarok maradni. – Dehogy akar! – vélte szelíden a testőr. – Maradok! – dideregte Nító. A gúnárnyakú mélyen a szemébe nézett. – Begolyózott, mondja? – Igenis. Begolyóztam. – Nagyszerű – bólintott Redford. Ez ellen legalább ismert orvosságot, hatásosat. Kiosztott egy nyaklevest. Hatott: olaj a tűzre. Nító karmolt, harapott. Közben rúgott és ütött. Legalább kissé kimelegedett. Redford ezt már ismerte. Így kezdődött az egész őrület, az Isten Háta Mögött. Nem volt ideje nosztalgiázni. Nító újra rúgott, és nem hazudtolta meg csúfnevét. A gúnárnyakú szemei felakadtak egy percre. Összeharapta fogait, ez hiba volt, mert köztük felejtette a nyelvét. Szaporodtak a bajok. Nító megrémült. – Istenem! Mit tettem? – Még kérdezi? – Redford görnyedten állt. Szeme forgott, enyhén könnyezett. Dehogy akart kimenni a vízből. – Partra szállok – vigasztalta Nító. – Csak tessék. Én maradok. Kellemesen hűs itt. Nító az ijedtségtől újra kezdte a vacogást. Megérintette Redford vállát. – Végzetes? – Ha hozzáadjuk a korábbihoz, közölhetem, hogy a folyamat irreverzibilis, Nító. – Nem – suttogta a lány. – Most mit vitatkozik? Jól nézek ki. Ő mondja meg nekem. Redfordot egyetlen hajszál választotta el két dologtól: vagy sírva fakad, vagy megpofozza. Később már kevésbé fájt. A halak is molesztálták. Kiment a partra. Elvonult egy bokor mögé, és megvált vizes fehérneműjétől. Csupasz bőrére vette fel a nadrágot, s az, ha nem is darócból, de durva vászonból szövetett. Félig állva, vértanúi ábrázattal kocogott a célhoz csődöre hátán. Kis híján leköpte az ujjongó Salomét.

Don Jarrat kedvelte ezt a napot. A pompás trükk segítségével fáradság nélkül célba ért, órákkal előbb mindenki másnál. Szobája felé bandukolva mégis korholta magát: miért nem jutott eszébe az első napon e príma ötlet. Hamarosan szót értett Hugóval is. Nem ment könnyen, elő kellett szednie a fuxokat, de a briliáns hideg ragyogása megint megtette a magáét. Hugo a kezét nyújtotta, de Don Jarrat megrázta fejét. – A Főnök megkaphatja. – Elviszem neki. Itt nincs biztonságban. Arról nem beszélve, hogy jól tudom, mennyire nem a hipermarketben szerezte a csecsebecsét, aki beszerezte. Kopók szaglásznak házszerte, mennem kell. Tehát kapsz még huszonnégy óra haladékot. Törd meg Redford-Pacinót, semmisítsd meg a lelkét, és beszélni fog. Ha beszél, te megmenekülsz. Don Jarrat Felnevetett. Huncutul fluoreszkált a szeme. – Kitaláltam egy módszert, alkalmasnak látszik. Megskalpolom, ne aggódj, nem teljesen szó szerint. De beszélni fog, mint a vízfolyás. – A don előadta tervét. Hugo, a chicagói maffiavezér 3-as számú jobbkeze nem volt epebeteg ember. Kedvelte a férfias tréfákat, s ez annak ígérkezett, a javából. De távozóban magával vitte a briliánsokat. Ezt viszont Don Jarrat erősen fájlalta. Ott állt egy vas nélkül. Füttyentett a hü csatlósnak, s az kelletlenül kimászott a kamillás ülőfürdőből. Redfordra került a duzzogás sora. Szobáik az előző napi stílusban, a Fürdőn keresztül közlekedtek egymással. Amikor a testőr igénybe vette a tusolót, jól hallhatóan bezárta a lány szobája felőli ajtót. De azért húsz perc múlva megjelent, üdére zuhanyozva, frissen mosott hajjal, beretváltan. Nem társalkodni jött. – Az a legkevesebb, ha most kölcsönöz nekem egy szoknyát. – Ó, de sajnálom. Redford sürgetően integetett a szekrény előtt. Nító félrehúzta a zsalugáteres tolóajtót, mutatta a választékot. Volt ruha százával. Egy húzott derekú pirosbabos nyerte meg a férfiú tetszését. Magához vette, az ajtó felé indult. Visszaszólt a válta fölött. – Ma este a szobámban állva vacsorázom. Ne várjon rám. Jó éjt. – Michel… Újabb morgás: – John. John Travolta. Good night. Már csak két nap, gondolta Nító. Járkált egy keveset. Az idő lecövekelte magát. Még két nap, fájlalta.

Megint elragadta a konok düh, bevonult a fürdőszobába. Eltervelte, hogy zuhanyozás után kiöltözik, lemegy az étterembe, és az első jelentkezővel bárhová elmegy. Bárhová. Éppen kibújt a nadrágjából, amikor Redford érkezett, rohanvást. Elkapta a karját, és húzta magával. Csaknem ajtóstól érkeztek a lányszobába. A folyosó felől kaparászás hallatszott az ajtón. Redford körülnézett, tovább rángatta Nítót, a szekrényhez. Alig maradt idejük, hogy behúzzák az ajtót. Odabenn a testőr megáldotta az öreg hölgyet a kollekció bősége miatt, közben elgyömöszölte a lányt, és ahogy lehetett, saját végtagjait is behajtogatta a százféle (máris nem haszontalan) rongy mögé. Éppen ideje volt, mert a fürdőszoba felől a japáni, a folyosó irányából a másik kettő lihegett befelé. A szekrény előtt találkoztak, s Redford a zsalugáter mögül kitekintve jól láthatta, mennyire nem fegyvertelenek. Vagy saját aknavetővel rendelkeztek, vagy Don Jarrat kölcsön adta nekik a magáét. – Nincsenek itt – közölte a kínai. – Nincsenek – felelte a japáni. A harmadik félretolta a szekrényajtót, és bekukkantott. Megtapogatott egy pirosbabos szoknyát, egy pepita betétes ruhát. Tenyerére állított egy narancssárga szandált, aztán visszahajította. Az ajtót nyitva felejtette. – Én azt mondom nektek, hogy a rossz arcú átvert bennünket. – Ha azt állítja, hogy a briliáns ezeknél van, ennyi erővel nála is lehet. Végtére is ő vette el tőlem. – A kínai eltöprengett. Ilyenkor kitátotta száját, s megvárta, míg felső fogsora csattanva az alsóra zuhant. Becsukta a száját, kezdte újra. Szólt a japáni: – Lehet, hogy igazad van. Nézzünk a rossz arcú körmére. – Nézzünk. És ha mégis ezeknél van? – Nem tudom. Nekem gyanús a harcsaszájú egyén. Ha nem hazudott, akkor ő most miért nincs itt, he? Miért áztatja magát teljes nyugalommal egy lavórban? Na? A harmadik bólogatott. – Nézzünk a körmére újra. Ha mégis igazat mondott, ide még visszatérhetünk. Javaslatát jóváhagyták. Távoztak. Redford félrekotorta a ruhakupacot, hogy levegőhöz jusson. Aztán ránézett Athénára. – Várjunk egy kicsit, hátha visszajönnek. Vagy valami más. – Várjunk. – Nító kitekintett az ajtó résén. A fénysugárban por szitált. A gúnárnyakú őt nézte. Egészen közelről, meglepően elgyengülve. Törte a fejét, mit is mondhatna, de agya ötlettelen volt, úgyszólván. Ami felrémlett benne, furcsa érzést keltett. Nító visszafordult az ajtótól, és a szemébe nézett. – Mosolya bocsánatkérő volt, aztán csodálkozóvá dermedt. – Csukja be a szemét – suttogta Redford. – Miért?

– Meg akarom csókolni, de Félek, felsikolt, ha közelről látja az orromat. Legjobb lesz, ha a száját is összeszorítja. Nító megtette. Redford odahajolt, és megcsókolta. Futólag. Aztán újra, ráérősebben. Átölelte a derekát, s ezzel lesodort néhány ruhát a vállfákról. Athéna ellazította ajkait, átkarolta a Férfi nyakát, ezzel újabb ruhalavina indult útjára. Ez ugyan nem hozta ki őket a sodrukból. Egyszerre szűk lett a szekrény, s az idő is elszaladt. Redford mászott elő elsőként, lesimogatta a pirosbabos szoknyát, megköszörülte a torkát, és előterjesztette javaslatát. – Mégis az étteremben kellene vacsoráznunk. – Megfürdöm. – Igen. Tényleg. Muszáj volt abbahagyatnom magával. Mert jöttek a bohókások. Nos, felöltözöm férfimód. Megbocsát? – Redford dühöngve elvonult. Nító fütyörészett. Hella Postor ingerülten várakozott az étteremben. Elintézett kilenc tudósítót, távozásuk után elkortyolgatta koktélját. Titkára is sűrűn megjelent, hogy tájékoztassa a verseny jelen állásáról. Daler Canev kivételével már mindenki megérkezett. Akiket az öreg hölgy várt, az elsők között futottak be, mégsem jöttek vacsorázni. újabb koktélt rendelt, és egy darabig azzal szórakoztatta magát, hogy nézelődjék. A zongoránál ülő professzort meg az új hullámot félrehányt, buja sanzonokat búgó popénekesnőt figyelte. Hol van az előírva, hogy egy gyönyörű fiatal nő ne szerethessen egy messze nem bájos, de nem is ifjú embert? A törvényeket nem az ilyen jelenségek ellen hozzák. De különben is, ki nem akart még korlátokat feszegetni, döntögetni?! A legtöbb ember vérszemet kap tőlük. Megtekintette Fabre Chant és Gille Barry együttesét is. Hetven év alatt megért egyet s mást. Valaha a nők a jogaikért harcoltak, nem eredménytelenül. Mióta kiharcolták őket, bajuk számosabb. Ennek tükrében nehéz elképzelni, hogy a vezérlő nem egyik képviselője mégis nővé óhajt lenni. De majd megtudja. Milliárdnyi asszonyi gondja-baja mellett majd még borotválkozhat is. Mrs. Postor Lady Norrisra tekintett. A nemes hölgy nem apadt ki ékszereiből briliánsai eltulajdonítása óta. Akadt a készletben tartalék smukk. Rubinkövek parázslottak nyakában, lángot lövelltek fülében, ujjain. Rubin. Drágakövek. Hella Postor elábrándozott. Megáll az ész! – gondolta később. Michel Redford lépett be az ajtón, és az öreg hölgynek feltűnt, hogy más is felkapta fejét a férfi láttán. A gőgős lady meglepett pillantást vetett a jövevényre. Zia Charme hangja megtorpant egy percre. Elhűltek mások is. Michel Redford hihetetlenül elegánsan festett spagetticsíkos öltönyében, nem

tornacipőben, nem csizmában, nem kurta köntösben. De csokornyakkendővel. A legkülönösebb mégis az arca volt. Folyton felszínen rángó, csúfondáros fintorai mintha elsimultak, eltűntek volna. Kék szeme derűsen fénylett. Az egykori fanyar Bel amit színtiszta oldottság hatotta át. Mögötte pedig belépett, és hasonlóképpen ragyogott a valamikori Telezsák. Hófehér ruhát viselt, rafináltan gombolódót, állógallérral. Alakja megnyúlt, lélegzetelállítóan karcsúnak tetszett. Szép lábszárához testszínű harisnya simult, kígyóbőr cipője sem hagyott kívánnivalót. S az arc! Hol voltak már az előző esti bíbor foltok? A már-már gyermeki derű elfújta őket. A meglepő pár egy fal melletti asztalhoz vonult. Redford hölgye alá igazította a széket –, ő maga állva maradt. Így veselkedett neki vacsorájának is, fél kézzel a tányért, a másikkal a kést, villát, sótartót fogva. Többen megcsodálták, a bolondok részére fenntartott, lélegzet-visszafojtott tisztelettel. Hella Postor felemelkedett. Raszul követte, óvatosan vitte utána a poharát. Tudta jól, ha megint kilötyögteti a koktélt, újabb kézelőt dobhat el. Kezdett kifogyni ingeiből. – Miért nem ül le? – kérdezte az öreg hölgy a szobrozó Redfordot. A nyurga levigyorgott a magasból. – Imádok állva enni. – Régebben nem imádott. – Hella Postor Athénához fordult, talán ő segíthet: – Mi történt vele? A válasz késett, Nító kuncogott. – Krémszappan? – próbálkozott Hella Postor. Athéna megrázta fejét. – Nem tud ráülni. Össze van harapdálva. – Harapdálva? – Az öreg hölgy eltűnődött. Visszakalandozott ifjúságához, szerelmeihez, köztük Steve Jarrat-hoz. Ezernyi finom részlet elősejlett a múlt homályló távolából. Némelyiktől lesütötte a szemét. – Még ilyet – sóhajtott végül. – Ez nekem kimaradt. Amit nem csináltam életemben, láttam filmen. Most mégis meg vagyok döbbenve. Athéna biccentett. – Nem én harapdáltam össze. – Nem? – Hella Postor megitta koktélját, hogy elméje összeszedettebb lehessen. – Egyszer láttam egy pornófilmet. Orgia tombolt. Egy úriember nem jutott partnerhez, de nem csüggedt. Hanyatt feküdt, lábait hátranyújtotta a feje mellett. Égnek meredő ülepébe beletűzött egy díszgyertyát, amely lehetett úgy karvastagságú. Végül kis öngyújtóval lángot lehellt a kanócba. Vajon a gyertya ilyenkor is csonkig ég? Viszont elképzelni sem tudom, hogyan harapdálhatná össze valaki a saját Fenekét. Redford leszólt: – Ne töprengjen. Megtörtént, fátylat reá. – Az eszem toporog. – Mrs. Postor hitetlenül csóválta a fejét. Az áhított témaváltás lehetősége közeledett. Don Jarrat lépett színre, és sugárzó mosollyal egyenesen feléjük tartott. A felismerhetetlenségig elégedettnek látszott. Szeme fluoreszkált, hegyes fogai előtűntek ajka mögül. Úgy tekintett a

tányérjával aprókat lépő Redfordra, mintha máris megvalósultnak látná agyafúrt ötletét. Szinte cinkosságot érzett a leendő kárvallottal, szinte kedvelte a várható mókáért. Amikor letelepedett az asztalhoz, rámosolygott a nőkre, ránevetett a magasban mozgolódó testőrre is, s amint az elfordult, hogy az ellenirányba sétáljon, rápaskolt a fenekére. Redford zokon vette. Minthogy uralta idegeit, beérte annyival, hogy visszajövet a don lábán gyalogoljon keresztül. Jarrat fel sem vette. Udvarolt a hölgyeknek, tette a szépet, gondolta a rútat. A gúnárnyakúra terelődött figyelme. – Mondja csak, miért nem ül le? Az az érzésem, mintha égne az örökös vágytól, hogy kitűnjön az adottságaival. Megértem én, szép az öltönye, meg kell mutatni mindenkinek. Ragyogó garnitűr, nekem elhiheti. Üljön le nyugodtan. – Köszönöm, ó Don. Mindazonáltal nem a ruha teszi, ha állva maradok mégis. Nézze el e gyengémet. – A hangjáról jut eszembe – folytatta a don a szalonképes társalgást. – Valamikor volt egy film, s ebben Yul Brynner hasonló hangfekvésben így szólt: JA. Emlékeznek? Nem tudják, nem kapott ezért Oscart? A környező levegő olykor szikrákat szórt, mintha túlzott lett volna elektromos töltése. Redford megvált kiürült tányérjától, megtámaszkodott széke háttámláján, és kissé előrehajolt. – Kedveli a hangomat? Don Jarrat rámosolygott. Tovább csevegett, immár a hölgyekkel. – Megemlíteném a másik végletet is. Tudják, amikor a komédiákban balesetet szenvednek a szereplők, sajátságost. Ezután szopránban folytatják. Nem tudom, önök hogy vannak ezzel, engem mutattat. Köldöksérvet kapok a nevetéstől. – Ez valami pszichés dolog lehet – vélekedett Athéna homlokráncolva. – A szakirodalom említ hasonlót. A baj lényege a hiúságban gyökeredzik, kínzó kisebbségi érzéssel és heves kasztrálási vággyal jár. Javaslom önnek a csoportanalízist. Nagyon hatásos. Mindössze négy-öt évig kell eljárnia, meglátja, az eredmény nem marad el. Más okból, valaha én is jártam. – És mi lett az eredmény? – Az öreg hölgy fanyalogni látszott. – Tereptarka zsák kétszáz degesz zsebbel, koponyára nyalt varkocs, monomániák. – Ó, én csak rejtőzködtem. – Athéna elábrándozott. – Mégis, mire vártál? Csodára, tapsra? Míg Athéna azon tűnődött, hogy mégis mire vári, Zia Charme megpróbálkozott a lehetetlennel. Professzora zenekísérete mellett rázendített a NON, JE NE REGRETTE RIEN című páratlan szépségű Edit Piaf-dalra. A szék hátára támaszkodó Redford arca olykor megvonaglott. Hella Postor rámosolygott kedvesen. – Hallja Redford, tegnap nagyon büszke voltam magára. Rejtett képességei néhanap felszínre bukkannak. Nem volna kedve egy újabb tangóhoz?

– Valahogy omladékos volt a pódium. Most inkább kihagynám. Don Jarrat a popénekesnőre tekintett. Kissé elkomorult emlékeitől, melyek parány palack képében kísértették. A közismert dal interpretálása sem nyerte meg a tetszését. – Piaf nem így énekelt – sóhajtott. – Ő a tenyerén hordozta a szívét, és minden dallal meghalt a színpadon. Redford hosszú, különös pillantást vetett a széplelkű dohra. Aztán elvonult, néhány szót váltott a popénekesnővel és kísérőjével. Színpad-környéki felbukkanása ovációt váltott ki mindazokból, akik az előző esti mulatságot életük legemlékezetesebb eseményei közé sorolták. Redford szerény mosollyal megmarkolta a mikrofont. Brahim Santos (aki soha életében nem kényszerítette szoros korlátok közé az esztétika tudományát), feszülten figyelt, hogy követni tudja a dalnokot. Redford egy kevéssé ismert sanzont vett elő élő emlékezete mélyéről. Értelmezésében a dal sokat veszített szenvedélyességéből, de mit sem meggyőző erejéből. Je tai dans le peau, Megőrjítettél. – "A bőröm ég, ha szád elér, Mit Lehet itt tenni, Megőrjítettél." Nagyjából úgy hangzott, mintha arról csevegett volna, hogy emelkedett a hús, a búza és a kávé ára. Vagy arról, hogy megkölykezett a szomszéd kutyája, s mintha ásítozott volna mellé. S eme romlott, érzelmektől mentes világban elsöprő sikert aratott interpretációja. Mert ott állt egy ember a közöny (szeretetlenség, gombafelhő, apokalipszis) árnyékában, és kétségbeesetten nevetni és nevettetni próbált. Aztán még előadta a Milord-ot. Zia Charme eltökélte, hogy visszatér az új hullámhoz. Rágyújtott egy gyanús illatú füstöt eregető cigarettára, és várta látomásait. A víziók nem késtek sokáig, így hát amikor a háborgásra, vastapsra ügyet sem vetve Redford levonult a színpadról, a sárga szemű popénekesnő visszavette a szót. A vele oly készségesen egy húron pendülő Brahim Santos zenekíséretével előadott egy sírvavigadóst holmi halálsugarakról, melyek bizony ügyet sem vetnek az emberi lények kicsided érzelmeire. Az est hangulata oszlásnak indult. Valaki tudni vélte, hogy kirobbant a harmadik világháború. A hír terjedt, mint az AIDS, megkapta mindenki. Éppen ideje volt, hogy történjen valami. Hugo, a chicagói maffia vezérének 3-as számú jobbkeze, aki a dontól távozóban időben megpillantott egy álruhás (öltöny, nyakkendő) FBI-ügynököt

ahhoz, hogy sebtében egy szobába meneküljön előle, a levegő tisztulásával megpróbált visszasompolyogni kollégájához. Gondolta, együtt kieszelhetnének valamit az ő kimentése érdekében. Meglepetésére Don Jarrat szobájában három bohókás küllemű személy tartózkodott. A tulajdonos és testőre távollétében felforgató tevékenységet űztek szobaszerte. Hugo, a 3-as kellő szigorral lépett fel ellenük. Zakója alól előrántotta az elmaradhatatlan machetét, melynek gyakori és megrögzött használója volt, így kivívta magának a szépen csengő Véreskezű elnevezést. Amikor a zord kinézetű Hugo meglengette ijesztő szerszámát, kipotyogtatta zsebéből a hanyagul elsüllyesztett briliánsokat, továbbá néhány gyógytapaszt, melyeket Rossz Arc ráadásként mellékelt a smukkokhoz. Hideg szikrák csaptak fel a szőnyegről, és a három játékkatona tudta, nem az életéért küzd csupán, ott hever egy vagyon is. A kínai kivárta, hogy társai lekössék a machetéjét lengető személy Figyelmét. A megfelelő pillanatban marokra kapta műfogsorát, és hátba támadta vele Hugót. A tarkón mart maffiózó előbb megdöbbent, majd megpördült és fegyverét előreszegezve támadáshoz készült. A kínai veszni hagyta fogsorát, egyelőre. Menekült. Cikázott, pattogott a szobában, társai besegítettek a zavaró repülésbe. Hugó, a 3-as feldúlt hangulatba ringott a szüntelen harapás misztikuma folytán. Eszét vesztve kergette a fel-alá futkosó játékkatonákat. Csakhogy azok nagyon megfürgültek a randa bozótvágó kés láttán. Hugó támadott, a kínai oldalról rúgott a karjába. A fal rohanvást közeledett a 3-as számúhoz. A kitűzött céljától eltérített macheta kissé megfordult, s a tulajdonos szervei közé nyomakodott. Hugo lejött a falról, de a vérzés miatt nem háborgatta a hasába juttatott bozótvágó eszközt. Gondolta, tovább keresi Don Jarrat-t, hátha tudna segíteni. A kínai űzőbe vette a távozni készülő fogtolvajt. Egy ugrással felült a nyakába. Addig erőlködött, míg lefeszegette tarkójáról a Fogsort. Míg ő ezzel fáradozott, az imbolygó Hugo néhányszor neki ütközött a folyosó jobb-, majd baloldali falának, miáltal a machete kezdett otthonosan mozgolódni a belsejében. Aztán a kínai visszaszerezte fogait, és levetette magát hordozója hátáról. Lemaradt kissé, mert a briliánsok megszerzésének is örvendezni kívánt. Csókolta a nyakéket a ráaggatott függőkkel, gyűrűvel együtt. Hugo némileg megkönnyebbülten folytatta útját. Pillantása találkozott néhány arrajáróéval, de ezek a személyek valószínűleg civilek voltak. Egyikük sem szólította fel, hogy adja meg magát, le van tartóztatva. Ha mégis rendőrök voltak, akkor valami erősen megrendítette őket, mert nem akadályozták meg a szabad elvonulásban, jóllehet tíz éve körözték, keresték. Hugo rohanvást érkezett az étterembe, mintha sejtené, hogy amott bizony megzápult a hangulat. Pribékorcáján fájdalmas döbbenet kifejezését, alakján

kifogástalan öltönyét, hasában sokat megért machetéjét viselte. Két kézzel markosta fegyverét, és Don Jarrat felé botorkált. Olykor, ha felidézte egykori fittségét, hosszú léptekkel haladt, ha elfogta a fájdalom, lelassított. Közlendőjét mégsem rebegte el, mert a célként kitűzött objektum cipőorra előtt végére ért földi pályafutásának. Lelke egy sóhajjal magasra lendült belőle, hogy valahol az éteri világban találkozzék más lelkekkel. Míg Hugo kiszenvedett, Don Jarrat ájuldozott, s ebben több követője is akadt. Pillanatokon belül polgári ruhás rendőrök és FBI-ügynökök érkeztek. E meglett, rutinos személyek különös dolgot műveltek. Magukhoz ölelték, csókolták Hugót, a Fülébe sugdosták: – Végre megvagy, drágaságom, végre megvagy, kincsem. Az egyik ügynök átforgatta a tetem zsebeit. Talált egy tanúsítványt, amely hírül adta, hogy ezen írás tulajdonosa gyakorta úgy tesz, mintha meghalt volna, ám ez nem igaz, ez betegség. Tetszhalál ellen legjobb orvosság a mellkasi borogatás és a türelmes várakozás. Az állami személyek rohadt trükköket emlegetve felnyalábolták Hugo testét, és elhagyták vele az éttermet. Korábbi lelkesedésük sokat lohadt, míg az irat kézről-kézre járt. Helyettük szerecsen takarítónő érkezett. Nekilátott, hogy kidörzsölje a vérfoltokat a tengerzöld plüss-szőnyegből. Mindez a forgószél tempójában zajlott. Zia Charme rövidesen újra szóhoz juthatott, élt is ezzel. A szomorú eseményt a jelenlévőkkel együtt úgy értékelte (miért ne?), hogy a világháború egyelőre várat magára, de már az előjátékoknál tart. Don Jarrat a poharáért nyúlt. Nagyot kortyolt Hugó, a 3-as, másképp a Véreskezű lelki üdvéért. A következő poharat már saját egészségére ürítette, mert a helyzetből kiviláglott, hogy ugyanott van, ahol volt: kutya a szorítóban. Ezután órájára tekintett, és látnia kellett, hogy az élet mégis Folyamatos. Elérkezett az agyafúrt terv valóraváltásának ideje. Rossz Arc már a parkban ődöng, vadlesen. Éppen csak a vadat kellene kicsalogatni, puskavégre. Fabre Chant asztalánál nem hatottak a külvilág eseményei. A Hercegről lepergett a magas művészet, tőle énekelhetett volna Edit Piaf is, személyesen. Ő jelen állapotában kizárólag saját szenvedélyével állt szóba. Négy üveg pezsgő után úgy vélte, elérkezett a szerelem beteljesítésének órája. Gille Barry úgy vélte, ez az óra még várathatna magára egy keveset. De nem tudott volna durva lenni, nem és nem. Hercegének Felajzottságát látván megértette, hogy itt csak a menekülés segíthet. Kinézte magának Redfordot. A fel-alá sétálgató nyalka testőr azt a benyomást keltette benne, mintha unatkoznék, és csakcsupán arra várna, mikor tehetne valakinek némi szívességet. Amikor Fabre Chant az asztal alatt ostromolt térdről magasabb régiókba, a combtő felé vezetgette tenyerét, Gille Barry szabadkozó mosollyal kiszabadította

magát. Kistáskáját a hóna alá igazította, és a mosdó irányába tipegett. Útközben hunyorgatással hozta a megmeredt Redford tudomására, hogy nem téved, igenis vele óhajt, máris, tüstént. A testőr nem az az ember volt, aki bármikor kihagyott volna valamit, ami legalábbis érdekesnek ígérkezett. Felhagyott kezdeti dermedtségével, és kíváncsian az átható szexuális vonzerőt sugárzó személy nyomába eredt. Egy idő után Fabre Chant türelmetlenkedni kezdett. Végül hölgye keresésére indult, s csak néhány hajszállal késett el. Még láthatta, amikor kacér kedvese a mosdót elhagyva a liftbe lépett. Piros ruhája megvillant a bezáródó ajtó mögött. Rossz Arc kis csomagocskájával, valamint egy jókora dunsztossal a hóna alatt, a parkban lézengett. Órája szerint elérkezett, s jóval el is múlt az idő, amikor a felhajtott vadnak meg kellett volna jelennie a közelben, a dús sötétben. Rossz Arc kialvatlan és zaklatott volt. Kamillás ülőfürdője után sóvárgott, amelyből lépten-nyomon kimászni kényszerült, hol főnöke, hol a három. bohókás játékkatona szeszélyei miatt. Mielőtt még önsajnálatában sírva fakadt volna, lépteket hallott a fák közül. Fedezéke mögül kihajolva megpillantotta a közelgő vad körvonalait. Korábban megleste öltözékét, hogy el ne tévessze: ő az. Ritka mód elegánsan kiöltözött ma estére, vihogott magában a vadász. Elejtette a vadat. Aztán az ernyedt testet bevonszolta egy bozótba, súlyát és méreteit káromolva. Amikor már csak a spagetticsíkos nadrágba bújtatott lábak lógtak ki a sűrűből, hozzálátott a kellő kézügyességet és szadista hajlandóságot igénylő aktus végrehajtásához. Nem tévesztette szem elől Don Jarrat kikötéseit. Az áldozatnak nem szabad belehalnia a beavatkozásba. Sőt, az a dolog sava-borsa, hogy túlélje. Kis időre, nyilvánvaló, hiszen rövidesen úgyis önként vet véget életének. Rossz Arc lehúzta a nadrágot az ájultról. Előkészítette apró homloklámpását és szerszámait. A dunsztost is úgy helyezte el, hogy kéznél legyen a szuvenír fogadásához. Megfent szikéjén bucskázott a lámpafény. Lássuk csak, dünnyögte a sebész. A szóban forgó szerv hármas tagoltságú, igaz, ebből ketten egy zsákban szoronganak (ha szoronganak, mert léteznek túlméretezett zsákok is, ezekben rophatnák is). Rossz Arc átszellemülten dolgozott. Mert eskü alatt megfogadta, nem vesztegette idejét nassolással. Teljes egészében, egyetlen fürtben eltávolította a hármas tagoltságú szervet. Amikor lámpása fényénél megvizsgálta, halvány gyanú fogta el, hátha tévedett. A navaho törzsfőnök átkutatása óta tenyerében hordozta a nagyjábóli méretet. Most egy pillanatra kicsinyellte a szuvenírt az

emlékezés tükrében. Aztán eszébe jutott, hogy ezen szerv meglehetősen kiszolgáltatott oly dőreségeknek, mint az éghajlat, az időjárás, a hőmérséklet. Vérnyomás, lelki állapot, a földnek a holdhoz (vagy a naphoz) képest elfoglalt helyzete és az ár-apály viszonyok. Az emléktárgy csobbant a formalinban. Rossz Arc befűzte tűjét, elharapta a cérna végét, és szaporán öltögetni kezdett. Holdfényes, csendes éj volt, zavartalan. Rossz Arc bevégezte bosszúját, s hirtelen kedve szottyant tréfát űzni. A seb közepe táján felfüggesztette az öltögetést. Elharapta a cérnát, majd a másik végen is alkalmazott néhány varratot. A középütt képződött folytonossági hiányt kaján mosollyal kissé elmélyítette, aztán pár méternyi gézcsíkkal betamponálta. Szinte végzett. Alkalmazott még kevésnyi vérzéscsillapító sprayt, majd plasztikus sebfedővel leecsetelte művét, és még egyszer megszemlélte. Gyönyörűnek találta. A vérzés megszűnt, a sebszélek összefeküdtek. – Kicsi cicus – suttogta a sebész. Elcsomagolta szerszámait, felöltőztette páciensét, majd halkan vihorászva, hóna alatt a dunsztossal, eltávozott. A gondosan hibernált személy ott maradt a bokor aljában. Fabre Chant üresen találta kacér kedvese szobáját. Amikor onnan kilépett, tanácstalanul megtorpant. Ez volt az a pillanat, amelyben a piros ruha megvillant előtte, mielőtt egy ajtó mögé libbent volna. Oda rohant, aztán a portáshoz sietett. – Ki lakja a 23-as szobát? – firtatta bőszen. – Michel Redford – felelte a portás készséggel. Fabre Chant lehorgadt fővel távozott. Tehát kedvese a nagyorrú személlyel éjszakázik. A csalás vért kívánt. Fabre Chant kitámolygott az éji szabadba, és füttyentett játékkatonáinak. Lehűtötte a szteppelgető kínait: verni kell, de nem őt. Tisztázták a megtépázandó személy kilétét, aztán a Herceg sétára indult a parkban. Fájdalmas sóhajtásokat hallatva, elcsigázott léptekkel rótta a köröket a fák között. Redford kis töprengés után úgy találta, hogy viselete rendkívül kényelmes, sehol nem szorít. Ez komoly érvként hatott jelen Fizikai állapotában. Semmi kedve nem volt tovább időzni a szobájában. Magán hagyta a Gille Barry-vel kötött alku folytán elcserélt ruhácskát, és elhatározta, hogy visszatér az étterembe. Be kellett vallania magának: hiányzott Nító. Távozás előtt a tükörbe nézett. A csaknem szőrtelen Gille Barry igen előnyösen mutatott ugyan e öltözetben, s mert szervezetében a női hormonok voltak túlsúlyban, a ruha elejét két kicsi, de bársonyos halmocska emelgette.

Redfordnál e két kupac teljesen hiányzott, de szőrzetből túlburjánzás mutatkozott. E szőrzet a lábfején kezdődött el, és csak a szeme alatt ért véget. Hosszú útján mindvégig feketéllett és göndörlött. Gille Barry félhosszú, hullámos hajzattal rendelkezett, s ehhez nőies vonású arccal. A hajába kötött masni is merőben más hatást keltett nála, mint az ismert arcberendezésű, rövid hajú Redfordnál. Mindazonáltal a gúnárnyakú örült, hogy nemrégiben borotválkozott, és legalább ezzel nem rombolja tovább a képet. Elhagyta szobáját. Az étterem Felé tipegve néhányszor elvesztette egyensúlyát, mert lába nem fért bele elődje negyvenhármas körömcipőjébe, így azt félretaposva kellett viselnie. Jóllehet lejteni szeretett volna, be kellett látnia, hogy járásában van valami suta báj. A fölött már nem búsult, amit a tükör tudatott vele: nőnek sem az a gyönyörszép. Eltűnődött egy percre, miként lehetséges, hogy Gille Barry ekkora termettel és talpakkal mégis vonzza az ámult pillantásokat, gyújtja a vad vágyakat. Hát, van benne valami, vélte végül, és esetlen bájjal bekacsázott a terembe. Zia Charme (túljutván a cigaretta okozta lázálmokon) egész tűrhető módon rock and rollt énekelt. Felajzott párok ropták a táncot. Redford ügyesen kikerülte őket, és odalépett Hella Postor asztalához. Érdeklődve várta, hogy a fejek felé forduljanak. Elsőként az öreg hölgy tekintett fel koktéljából. Elejtette poharát; a szőnyeg Füstölögve kiégett egy ponton. Ezután Don Jarrat kapta fel a fejét. Az ő arcán nem a döbbenet, inkább valaminő sátáni gyönyör hullámzott át meg át. Talpra ugrott, és így ujjongott: – Ó? Hát máris? Athéna kicsinyre húzta magát székében. Tekintete elfelhősödött. – Szakasztott John Travolta, tényleg – sóhajtotta. Hella Postornak is megjött a szava. – Hé, Redford. A jelmezbált a búcsúestére terveztem. Két nap múlva. Redford szerényen, szótlanul mosolygott, és visszaállt a helyére. A don viselkedése láttán halovány gyanú motoszkált benne. Elvékonyította a hangját. – Elcseréltem a meghívót – tudatta. Merően nézte a maffiózót. Don Jarrat felpattant ültéből, és összecsókolta Redford kezdődő borostáit. Ezzel végezvén futva elhagyta a termet. Az immár erősen gyanakodó Redford saját hangján megegyezte: – Elnézést, meg kell keresnem valakit, aki az én öltönyömben veszedelmeknek teszi ki magát. Athéna felállt. – Magával megyek. – Ellenjavallt. – Azért.

A megfelelő módon hibernált Gille Barry ébredezett a bokor ölén. Nagyokat nyögve megtapogatta sajgó fejét. Feltekintett a lombok között csillagló égboltra, és megállapította, hogy fekszik. Nocsak, gondolta. Aztán ráeszmélt, hogy máshol is fáj. Élesen, hidegen. Benyúlt a nadrágjába: Nem hitt a kezének. Felpattant, beletépett a hajába. Ugrándozott. És kiáltott: – CSODA TÖRTÉNT! ISTENEM! CSODÁT TETTÉL KÖSZÖNÖM! Gille Barry futásnak eredt. Nehezen szedte a levegőt, az öröm (érthető módon) kifullasztotta. Csaknem nekirontott az ösvényen közeledő Redfordnak. Nyomban megragadta a karját, és tudakolta: – Hol egy templom? Imádkozni akarok! Félreveretem a harangokat! Kirángatom az ágyból a papot! Imádkozni akarok! Hol egy templom? – Toronyiránt – tájékoztatta Redford. Gille Barry elrohant. Nítóba karolt, mert bizonytalanul lépdelt tűsarkain. Kissé megköszörülte a torkát, és így szólt: – Talán felmehetnénk a szobába. Szeretnék férfivé változni. – Jó ötlet – vélte a lány. A bejárat felé menet meghallották a szökőkút csobogását. Athéna, aki a sokasodó jelek tanúsága szerint vízbolond lehetett, eltaszította Redford karját, hogy fusson csodát látni. Sietsége miatt a gúnárnyakú megingott, de még megtett néhány lépést meg-megbicsakló cipősarkain, mielőtt végképp feldőlt volna. A Földön ülve megállapította, hogy ama testrésze már kevésbé érzékeny. De az apró kavicsokon való hosszas ücsörgés korai luxus. Megvált Gille Barry negyvenhármas körömcipőitől, feltápászkodott, és Nító után eredt. A terecske közepén elhelyezett szökőkút kék, zöld, sárga és píros színű sugarakat lövellt maga köré. A fősugár a többszintes műremek csúcsáról tartott az égre, de Newton vele sem tett kivételt, így hát a merész nem juthatott a csillagokig. A fizika dogmáinak kitett víztömeg permetként hullott vissza a hatalmas medencébe. Athéna, a vízbolond, mámorosan fürdőzött a permetben, legszebb hófehér ruhájának feláldozásával, a ruha nyakára varrt címke feliratának megfelelően a Postor Szállodalánc hihetetlenül eleven reklámjaként. A kellő megvilágításnak köszönhetően Redfordnak nem kellett fáradoznia, hogy jól láthassa a lányt. A látvány megmozgatta fantáziáját. Nincs mit tagadni, sugallt pár ötletet Ezen ötletek egyikének engedve már-nyár sürgetni kezdte a

szobába igyekvést, amikor valaki élesen belecsípett a fenekébe. – Na – dohogta, és megfordult. A vízcsobogás lármájában egy aprócska kínai settenkedett mögé, s mivel úgy találta, hogy felkeltette a gúnárnyakú figyelmét, vijjogva szteppelni kezdett. Redford látta, hogy a másik kettő is közeledik. A japáni szájából kidülledt a fogvédő. Horrorisztikus jelenség volt. A testőr csaknem bizonyosra vette, hogy verekednie kell. Nem örült ennek, más tervei voltak. Az épületben ablak csapódott, mögötte felsejlett Salome hajhálója. A mázsányi filmoperatőr sikkantva vonult vissza, hogy ledübörögjön a lépcsőkön, ha még nem késő. Ráért volna. Egyelőre a kínai nyugalmasan szteppelt és vijjogott. A japáni hátborzongatóan mosolygott. A harmadik játékkatona kifejezéstelen arccal állt a helyén, jókora dorongját a háta mögött rejtegetve. Redford feszengett a türelmetlenségtől, de mielőtt rákérdezhetett volna a játékkatonák szándékaira, további jövevények mutatkoztak. Tatina és Cady andalgott elő tánctól felhevülten, romantikára szomjasan. Jött Zia Charme rekedten, Brahim Santos a vállát karolva kísérte. Jött Christa, mivel Ronald Negri megígérte, hogy felrobbantja magát, ha nem sétál vele. Jött Hella Postor, mert a koktélozástól kissé égett a gyomra, és nem tudott elaludni. Raszul árnyékként követte. Megérkezett a kifulladt Salome is. Nyomában lépdelt a sápadt Herceg, a felbujtó. Halványan tartott tőle, hogy talán tévedett. Nító nem jött. Táncolt a medencében. A kínai fáradhatatlanul szökdécselt. Karját nyújtotta Redford felé: – Szabad egy tangót lejtenem? A gúnárnyakú a dekoltázsába bökte ujját. – Velem? – Igen, szépségem. Veled – vigyorgott a kínai. – Gyere – hívta Redford, beadva a derekát. Nyújtotta a karját. A kínai szélsebesen hátrált néhány lépést. Távolabb tovább pattogott. A japáni a gúnárnyakú háta mögé sündörgött. A harmadik játékzsoldos meglóbálta husángját. Redford elkapta a dorongot. Mivel gazdája szívósan csüggött rajta, együtt repült vele a medencébe. Magukkal sodorták Athénát. A japáni a levegőbe lendülve valami fantasztikus mutatványt adott elő. Redford kivételével mindenki megtapsolta. Röptében gyors szaltóval megfordult, és a becsapódás pillanatában mindkét lábát a gúnárnyakú vállai köré kulcsolta, közben Felrántott fejével kitekintett az áldozat combjai között. Mivel Redfordnak már úgyis mindegy volt, összeszorította lábait, kőztük a kamikáze fejével. A kínai nekifutott, összegömbölyödött a levegőben, és ágyúgolyóként közeledett. Redford (térdei között a félig megfulladt japáni fejével) időben, félreugrott. A kínai röptéje végére érkezve leütötte lábáról Athénát. A lány nem örült, mert alig kecmergett ki a korábban hozzávágott játékkatona alól. Bosszúságában eldúdolt

egy rövidke dallamot a tréningjeit rendesen bevezető meditáció szokvány zenéjéből, és rávetette magát a kínaira. Nem akarta bántani. Csak a fejét nyomta a víz alá. Egy idő után a kínai kitátotta a száját, hogy levegőért esedezzen. Athéna erre várt. Kikapta szájából a fogsort, amelyre méltán dühös volt. Futott a zsákmánnyal, a kínai a nyomában. Míg ők kergetőztek, a dorongos kimászott a medencéből, és visszatért a tetthelyre, hogy munkához lásson. Japáni társa ott keringett és pattogott a merény kiszemeltje körül, jóformán csak a kondenzcsík látszott belőle a sietségtől. Eme fürgeség folytán nagy gyakorisággal sikerült célba érkeznie Redford vállán, hátán, néha a feje tetején. Komoly károkat okozott. A gúnárnyakú szorongatott helyzetbe került. Szép ruhácskája is végighasadt. Egy ideig szemmel tartotta a japánit, aztán megfájdult tőle a feje. A dorongos is közeledett. A japáni érdekes békaugrásokkal kedveskedett Saloménak. Az utolsó ugrást valamelyest megnyújtotta, ugyanakkor megduplázta: előbb a gúnárnyakú gyomrának, majd az orrának pattant neki. Redford nem törődött vérző orrával. Lecsapott a labdává gömbölyödött kamikázéra, és amikor a dorongos egy jobbkezes teniszütésre lendítette szerszámát, a gúnárnyakú ügyesen félreugrott, viszont az eleven labdát az útban hagyta. A kamikáze nyekkent, majd repült. A szökőkút fő vízsugarának tetejére érkezve egy pillanatra megállt, aztán mint a mókuskerék, görgetni kezdett. Úgy tetszett, nem jön le onnan, míg valaki el nem zárja a vizet. A dorongos játékkatona elhagyatottnak érezte magát. A kínaira aligha számíthatott, amíg az el nem csípi a lányt, hogy visszaszerezze tőle protkóját. Jóllehet a kamikáze kezdett tenni valamit a vízsugár ellen, de még mindig a hegyében üldögélt, csupán fél pár cipője és fogvédője potyogott el. Redford rámosolygott a dorongos játékzsoldosra, és elindult felé. A husáng a magasba lendült. Amikor lesújtott, a gúnárnyakúnak épp csak át kellett ugornia fölötte. A kellőképpen lendületbe jött katona pedig, fék nem lévén, dorongja nyomdokába indult. Míg törzse félig kifordult, gorombán elgáncsolta magát. Midőn földet ért, fél orrát és négy fogát veszítette el. Redford további elfoglaltság híján körülnézett. Nem tetszett neki, hogy a kínai kergeti Nítót, noha a lány élvezni látszott a játékot, cicázott vele, hívta, csalogatta maga után. Mielőtt a fogatlan üldöző beérte volna, furfangosan kitért előle. Ehhez a mulatsághoz érdekes hangokat hallattak. A baj akkor kezdődött, amikor a kamikáze lemászott a vízsugár tetejéről. Létra nem volt, tehát nagyot esett. Athéna vállára. A lány sóhajtva vele hanyatlott, a protkó elgurult. Redford felkapta a földről, de látnia kellett, hogy a dorongos katona erőre kapva felé siet. Valaki kiáltott a tömegből, talán Hella Postor. A gúnárnyakú passzolta a protkót, majd felszabadult kézzel fogadta a mérges zsoldost. Míg ők

birokra keltek, a háttérben a kínai megrohamozta az öreg hölgyet, akinél elveszett fogsorát sejtette. Cady kacsintott, Hella Postor odahajította neki a protkót. A kínai rohant tovább, de Cady kicselezte, átbújt Brahim Santos lábai között, és a hevesen integető Raszulhoz továbbított. A játékhoz, új lévén, maguk találták ki a versenyszabályokat. Salome dorombolva nyomta a gombot, s iparkodott, hogy mit se mulasszon az éji sportból. Redford harcképtelenné tette a dorongost, de jött a frissen feltámadott, vizes kamikáze. Folytatódott a légi akrobatika, amelynek a gúnárnyakú azzal a hátsó szándékkal tette ki magát, hogy ellesse az egyedülálló technikát, hátha egykor még kamatoztathatná. Védekezni amúgy sem nyílott alkalma, a vágtázó, pattogó japáni futamait kísérő fejforgatástól irgalmatlanul elszédült. Amikor meglátta a felé siető kondenzcsíkot, hasra vétette magát, feleslegesen. A kamikáze leengedte lábait, és végigdobbantott Redford hátán. Athéna magához tért, és csatlakozott a cicajátékhoz. Megkaparintotta a protkót. Átpasszolta Tatinának, ő átadta Christának. A következő pillanatban Ronald Negri szelelt el vele a kifulladt kínai elől. A lerongyolódott Redford úgy döntött, elege van. Egy röpte során felnyúlt a levegőbe elcsípte a labdává gömbölyödött japánit, és behajította a medencébe. Aztán utána ballagott, kiemelte a fejét a víz alól, megtámasztotta a medence peremén. Dolgát jól végezve a játékosok felé indult, elmarta a protkót, és a fő vízsugár tetejére dobta: hadd nevessen. A tömeg méltatlankodva felzúgott, de csakhamar lehiggadt, fáradt lévén. A kimelegedett kergetőzök szétszéledtek. Néhányan maradtak még, hogy lássák, vajon a kínai fel tud-e kúszni a színes vízsugáron, vagy megint és újra visszapottyan fél útról. Fabre Chantot nem érdekelte a protkomán játékkatona. A spagetticsíkos öltönyös, különös eleganciával öltözött nőt figyelte, aki ugyan mezítláb, de boldogan szökellve közeledett a város felől, ahol e pillanatban is zúgtak a félrevert harangok. A nő a Herceg elé érkezett, fejét a vállára hajtotta, és örömtelin felsóhajtott. Redford megpróbált természetesen viselkedni. Mindenekelőtt másfél perc alatt végigszívott egy cigarettát, és lenyelt egy pohár italt. Közben-közben megköszörülte a torkát. Athéna érdeklődve figyelte. A testőr megszólalt: – Azt hiszem, Don Jarrat kitervelt ellenem valamit, de tévedés történt. Szóval, feltehetően nem vagyunk teljes biztonságban. Főképp, ha a tévedés kitudódik. Nem tudhatni, a vész merről és melyőnket fenyegeti. Legokosabb, ha továbbra is együtt maradunk. Athéna bólintott. Redford ásítozni kezdett. Gyorsan töltött még egy pohár italt. A lány fürdeni indult. A gúnárnyakú mellett elhaladva ellopta előle az üveget

és a poharat is, majd magára zárta az ajtót. Amikor visszatért, a férfit az ágy egyik, eléggé szélső felében találta, szorosan a takaróba csomagolva. Felült a másik szélre, és lábujját előrenyújtva gyengéden megtaszította a gúnárnyakút. Aztán áthempergett az ágyon, és legurult a szőnyegre a férfi mellé. Az arcához hajolva suttogta: – Hunyja be a szemét, Michel. – Miért? – Mondok valamit. – Te vagy a legszebb, legszórakoztatóbb férfi, akit valaha megismertem. Redford felnézett. – Te pedig a legszebb és legflúgosabb lány, akivel valaha is találkoztam. – Hát akkor? – kérdezte Athéna. Redford megcsókolta. Beengedte a takarója alá. Néhány perc múlva egy cipőt hajított a villanykapcsolóhoz. Talált. Valamivel később kemény lett a padló. Visszaköltöztek az ágyra. Suttogó hangok a sötétben: – Furcsa, úgy érzem magam, mintha összevertek volna. – Segít, ha lazítasz. Meglátod, ha egyszer elengeded magad, soha többé nem lesz nehéz ez az engedmény. – Igen. Ezt a példádon láthatóm: – Hát akkor? Mitől félsz, Michel? – Túl kíváncsi vagy. Évtizedek óta félek ettől-attól. Majd éppen most hagyok fel vele. Jóval később: – Ugye, neked emiatt vannak gátlásaid? – Kisebbségi érzésnek nem merném nevezni. Rövidesen: – Istenem! – Nekem is. Legvégül: – Mit fogsz csinálni három nap múlva? Csend.

20. Közel a vég A start perceiben az elveszettnek hitt Daler Canev is előkerült, nyilván még az előző napi táv végét járta. Ruháját tehéntrágya borította (vastagon), fején viseltes szalmakalap lógatta szálait. Ehhez mérten délcegen ült a nyeregben, mintha nem is ott ücsörögne huszonnégy órája. Magától értetődő természetességgel indult a Friss táv leküzdésére, amint az elvarázsolt királyfi elvartyantotta magát. Daler Canev szó szerint vette a maratoni versenyt.

A mezőny el volt csigázva, el volt varázsolva. Megtörtént, hogy egy bolyban haladtak, szunyókálva kissé, aztán a bevett szokás szerint szétszóródtak, és valahol újra összetalálkoztak. Átcuppogtak egy lápon, libasorban. Kereszteztek két kisebb forgalmú autóutat, apró települések mellett haladtak el. Gyerekek szaladtak mellettük az úton, kiáltozva integettek. Ha valaki mély álomba merülve lezuhant lováról, mindig akadt, aki gyöngéd szóval lelket öntött belé, és visszaédesgette, felkötözte a nyeregbe. Úgyszólván együvé tartoztak. Gina Barrynak szoknia kellett jelen állapotát. A nap során néhányszor előfordult vele, hogy egy-egy fa elé állván bizony összevizelte magát. A kedvtelésből velük tartó Cadynak oly jól ment a lovaglás, hogy fényképészkedett menet közben. Megörökítette az ásítozó Tatinát, a rekedten dúdolgató popénekesnőt, a szunyókáló professzort. Megörökítette, amikor a mindenre elszánt Ronald Negri beváltotta fenyegetését, és felrobbantotta magát, majd lekapta Christát, amint a lerongyolódott és megpörkölődött ifjút élesztgette. Felvételeket készített a kissé pipiskedve lovagoló Gina Barryról, és az álmos, ámde kivirult Hercegről. Lefotózta a bamba Redfordot és a szomorkás Athénát. Megpróbálta lencsevégre kapni a magányához elszántan ragaszkodni látszó Lady Norrist, de nem valószínű, hogy a fénysebességgel távolodó nemes hölgyből egy elmaszatolódott foltnál többet megragadhatott volna a film. Don Jarrat hátradőlt a dzsip utasülésén. Ha a megcsúfolt Redfordra gondolt, felkacagott. Ha a kiirtott Hugo rémlett elé, sírásra görbült a szája. Időnként ellenőrizte a lábai közé helyezett, lefedett dunsztost is. – Baj lesz, Rossz Arc – közölte egy idő után. – Miért mondja ezt? – Mert baj lesz. Szaggat a bal vállam. Chicagóban dühösek lesznek ránk a Véreskezű miatt. Biztos, hogy nem te tetted? – Én? – Rossz Arc kikérte magának. – Én Redfordot lestem. Tényleg fess nő lett? – De milyent – Don Jarrat fellebbentette a dunsztost lefedő zsebkendőt. Elvigyorodott. – Tudod, kezdetben azt forgattam a fejemben, hogy kitüntetésben részesítelek Ügyes kezű sebész vagy. – Kijártam a pribékképzőt – szerénykedett Rossz Arc. A don legyintett. – Azt gondoltam, megkérlek, végezd el a szervátültetést. Amolyan cserére spekuláltam. De lemondok róla. Rosszul emlékeztem. Jó nekem a magamé is. – Úgy értette, hogy… – Rossz Arc elengedte a volánt, és mutatta, mire gondol. Aztán ügyesen elkapta a kormányt, kevéssel egy tölgyfacsoport előtt. Ijedtében szakított a témával. Homlokráncolva kérdezte: – De hol a smukk? – Hát ez az! Aki keresztüldöfte a Véreskezűt, eltulajdonította a csecsebecsét

is. – Tudja főnök, nekem gyanús az az ember, aki a szökőkút tetején tartja a fogsorát. – Mondasz valamit. Ma este a körmére nézünk a három bohócnak. Ha megérjük. Ne feledd, előbb egyéb elintéznivalónk is lesz. Don Jarrat elmerengett. A történtek után aligha mehet vissza Chicagóba. Ki fogja elhinni neki, hogy nem ő döfte bele a machetét Hugóba? És hogyan fogja kifizetni a tartozását? Ismét a régi kérdések, és késnek a válaszok. Rossz Arcnak támadt egy ötlete. – Valóbán léteznek az öreg szárcsa drágakövei? Esetleg leitathatná ma este… – Barom. Még a nitroglicerintől se igen részegedne le. Rossz Arc vállat vont. Egy útkanyarban feldőlt a dunsztos. – Holnap este vége. Jutott már eszedbe? Holnapután reggel mi lesz? – Hétköznap. És sorban a többi. Heti hét napon át hétköznap. – felelte Redford. – Vége? Redford nem felelt. A fák mögött városok állnak lesben, hogy elnyeljék őket. Ugyanolyanok lesznek, mint bárki más. A varázs feloldódik. Egy darabig fájni fog, a hiány megkövül idegeikben. Meg lehet szokni. Mindent. – Vége? – kérdezte Athéna. – Holnap éjjel – felelte Redford. – De addig rengeteg időnk van. Mindjárt vágtathatnánk is egy sort. – Ez lesz a legokosabb – Athéna az élre hajszolta lovát. Este talán lesz idejük szót váltani. Miről? Úgy mint eddig: óvatosan táncolgatnak akörül, hogy nincs folytatás. A gúnárnyakú megy tovább. Míg egyszer valami rossz arc végképp feldarabolja. Ez a hobbija. Meggyújtani egy vagy több bombát, s várni, amíg tövig ég a kanóc. Lehet, hogy egyszer nem tudja időben hasra vetni magát. Ő is öregszik. Ezalatt Athéna nyilván elfoglalja a príma állást a príma étteremben, és príma csilimártásokat fog felszolgálni príma vendégeknek. Természetesen darócruhában és kopaszra nyírt fejjel. De ha a munkából hazamegy, őt a zuhatag, a tisztás és a liget várja. Könyvei. Cassy. Hát nem elég? Nem bőgni, nem, nem. Athéna fogadalmat tett. Redford a gondolataiba merült. Mi egyében töprengett volna, mint a holnaputánon? Azon a bizonyos biztosításon, amelyet be kell váltania. De azon is, vajon túlélhető-e az ötlet. Volt már egy-két ötlete – ő mégis itt van. No lám. A merengés annyira lekötötte, hogy szeme sem rebbent, amikor Daler Canev

elnyargalt mellette, jóllehet a jelek arra vallottak, hogy a Kriplivel valami akaratán kívüli dolog történik. Ámbár nem kizárt, hogy neki ez a technikája. Ez esetben viszont vissza a Kripli elnevezéssel. A gúnárnyakú édeskeveset törődött Canevvel. Ha valaki zötyögve, két karjával hadonászva, elengedett szárral szereti, hát szeresse. – Csinálhatnánk valamit – kiáltotta Athéna. – Miért? – zökkent ki Redford. – Nézd! Nézte. Lehet, hogy ez már spontán megnyilvánulás? Canev fél lábát a kengyelbe akasztva, a másikat a földre pattogtatva, menetiránynak háttal távolodott. Arckifejezése zaklatott hangulatot sugallt. Egy darabig. Később lesodródott fejéről az oly kedves szalmakalap, és megállapodott az arca előtt. A halálraítéltek szemét is bekötik. A ló négy lábon jobban győzte a futamot, mint lovasa. Daler Canev igyekezett. Egyik lába Felapadt a kengyelben, a másikkal rohannia kellett, hacsak nem akarta, hogy radírozó technikával jusson közelebb a célhoz. Athéna gázt adott, hogy utolérje az arctalan akrobatát. Cassy képtelen volt sietni, botladozott a röhögéstől. Redford pedig reggel óta meghökkentően bamba volt. A lány végre a megbokrosodott ló mellé ért, de a szár az ellenoldalon lengedezett Canev letakart feje fölött. Athéna megkockáztatott egy átszállást az egyik nyeregből a másikba. A Kripli lovát oly mértékben megdöbbentette az égből pottyant lovas, hogy ijedtében menetirányt váltott, hátrálni kezdett. Idegességében a fejét is rángatta. A lány hiába kapkodott a kantár után, s ráadásul a rakoncátlan táltos szélesebb volt Cassynél, nem volt könnyű fél fenékkel a hátán maradni. A fejleménynek Canev tudott örülni egyedül. Amióta lova hátramenetbe kapcsolt, azóta ő a normálisnak tartott irányba: előre pattoghatott. Letörte kalapjának azt a darabját, amely hátráltatta a kilátásban, és kezdte jól érezni magát, a körülményekhez képest. LSD egy vonalba ért a faroló lóval. Redford szunyókált a nyeregben, bevett szokása szerint mellőzve a kengyel használatát. Valamilyen rejtélyes okból Daler Canev a gazdátlan lábtartót mentőövnek vélte. Elkapta és belecsimpaszkodott. Nem jól tette. LSD tovább léptetett előre, a Kripli lova egyre hátrált. Olimpiai szám következett. Canev fél lábbal saját kengyelére akasztva, fél kézzel Redfordéba csimpaszkodva kitapasztalhatta, minő mutatványra képes. Egy bizonyos határig. Ezt a határt teste szakadékonysága szabta meg. Amikor ordítani kezdett, azon csodálkozott, hogy eddig vajon miért nem tette ezt? Hát azért nem, mert sejtette: ettől még idegesebb lesz a lova. A nyűgös táltos a halálüvöltés hallatán előrevetette magát. Ezzel legalább szinkronba került Lucy in the Sky with Diamonds rendes menetirányával és sebességével. A Kriplinek éppen csak fel kellett vonnia földre lógó lábát, és megszűntek

problémái. Ha ügyesen kapaszkodott: vitték. Athéna végre megkaparintotta a szárat, csakhogy Canev lovából nem hiányzott a versenyszellem. Szeme sarkából LSD-t figyelve futott tovább, nehogy a csődör lehagyja. – Michel! – üvöltötte Athéna. Redford kérdő kifejezéssel odafordult. – Megállnál? – sikoltott a lány. – Miért? – bosszankodott a férfi. – Ha behunyod a szemed, megmondom. Redford megállította LSD-t, és behunyta a szemét. Valami robajlott a földön. A következők: Canev, aki elengedte a kengyelt. Nyerge, melyet viszont a fémcsat engedett el. Végül Athéna, ki kelletlenül vele tartott. A lány felkecmergett a földről, lebontotta Canevről a nyerget, lábát kiszabadította a kengyelből. Talpra állította a szalmakalapos akrobatát. Amint eleresztette, a férfi elvágódott. Athéna otthagyta. LSD feje mellé lépve felkiáltott a lehunyt szemmel várakozó Redfornak, magyarul: – Ha a fejed tetejére állsz, akkor is szeretlek! A gúnárnyakú nem állt a feje tetejére. Egyébként sem értett egy szót sem. Ha nem aludt, akkor élethűen mímelte. Athéna visszatért a Kriplihez. Bokáját vizsgálgatva ficamot diagnosztizált, de nyugodtan lehetett törés is. A testrész, amelynek gazellakarcsúságúnak illenék lennie, akkorára dagadt, mint a kétszer kelesztett lángostészta. Minthogy a duzzanat abnormisnak rémlett, a lány megint Redford segítségéért folyamodott. Felnyúlt, és belecsípett LSD combjába. A csődör felhorkant, és bosszúsan hátrarúgott. A mozgolódásra a gúnárnyakú felocsúdott, és letekintett. Két test hevert odalent. Nítóé teljesen élettelennek látszott. A szalmakalapos műlovar viszont nyöszörögve matatott: bokáját próbálta helyreigazítani. Redford sóhajtva lemászott a földre. A Kriplit figyelmen kívül hagyva Athéna mellé térdelt. Hamar megtalálta koponyáján a duzzanatot, és feltételezte, ez okozza relaxáltságát. Térült-fordult, vizet hozott, megöntözte az ájultat. Az eredmény váratott magára. Hogy teljék az idő, helyreigazította Canev ficamát. Ez a beavatkozás azzal járt, hogy a műlovar ép lábával erőteljesen belerúgott doktorába, s közben halálordítást hallatott. A lovak szétrebbentek. Redford az állát tapogatta, Canev könnyezett. A távolban felbukkant a mezőny néhány elgyötört tagja. Láttukra a gúnárnyakú megállapította, hogy mindenkire ráférne legalább egy éjszaka, amit alvással és csakis azzal tölt. Aztán űzőbe vette a szétszéledt lovakat. Édesgette, hívogatta őket, s mi tagadás, mindhárom mén pompásan szórakozott. Canev a földről segített: – Tubu, tubukám, tubica, gyere ide szépen! Athéna szemhéja felpattant. Fölötte a kék ég tündökölt vakító sugárzással.

Mellette valaki galambászott. Távolabbról Redford kifulladt hangja hallatszott: – Kölest nem hozott? Canev szabadkozott: – Nem hoztam. Sietnem kellett, tudja? – Láttam – felelte Redford, kissé lihegve. Végre elcsípte LSD kantárát. Míg a pajkos csődört egy fához béklyózta, nem mulasztotta el finoman fenékbe rúgni. Ezután Cassy becserkészésével folytatta a futóedzést. Athéna lehunyta a szemét, és kényelmesen elhelyezkedett. Feje kissé fájt, de a hangjáték üdítően hatott rá. Láb- és patadobogást hallott, Canev tubicázott, Redford fojtott hangon fenyegetőzött: – Te lovacska, állj meg szépen. Szerencséd, hogy Cassy vagy már, és nem Casanova! Ha az utóbbi lennél, volna mit féltened! Ha én elkaplak! Canev gügyörészett: – Tubu, tubu, gyere ide szépen. Na, gyere, a gazdinak fáj a lábikója. Tubu, tubu, csúnya pára, gyere ide. – Cassy, ha nem állsz meg, lókolbász lesz belőled Rossz Arc kamrájában! – Tubukám, tubica, gyere ide a gazdihoz. – Cassyke, meg kell állni. Így ni. – Elnyújtott sóhajtás után fásult kérdés: – Hát a maga tubicáját hogy hívják? Canev kissé óvatosan tudakolta: – Van humorérzéke? – Hogyne. Ilyenkor Főleg. Tehát? – Robert Redfordnak hívják a drágát. Az előző tulajdonos mozirajongó volt. Tubu, Cubukám, nem tudok odamenni hozzád, állj meg szépen a bácsinak. És a gúnárnyakú, körben a tisztáson: – Hé Redford, cövekelj már lel Redford, Redy akarsz lenni, he? Közeledő lódobogás hallatszott. Tatina és Christa felsikoltott az ájult Athéna láttán. Leugrottak nyergűkből, és unokatestvérűk földi maradványaihoz szaladtak. Redford dohogott: – Itt a lova, akrobata úr. Másszon fel, és sarkantyúzzon! Hé, Csupa Popsi, mit művel? Agyonbabusgatja Nítót. Eressze el! – Mit csinált vele? – kérdezte Christa, gyengéden pofozgatta ájult nőrokonát. Athéna lezárt szemei mögött csillagok szikráztak. De nem adott magáról életjelet, nem és nem, elvégre fogadalmat tett. Christa dühösnek rémlett: – Részeges rézbőrű! Árulja el, mit tett szegény Athénával!? Ennyire sosem volt szórakozott! – Momentán nem szórakozott: kómában van. Bízza rám nyugodtan. – Magára? – Igen. Rám. Tudok vele bánni. Daler Canev elporoszkált Robert Redford nyergében. A többiek vissza-visszanézve követték. Redford lehasalt a földre. Szakított egy Fűszálat, körülrajzolta vele Athéna ajkait. Állára siklatta, elhaladt vele a füléig, onnan a nyakára tért, aztán bekíváncsiskodott a nyitott blúzba. Hiába cirógatta, a lány nem adta jelét az életnek.

– Jól tudom, hogy megrúgott LSD. Tudom én – morogta Redford. – Mint ahogy azt is tudom: most csak szórakozol velem. Mesemaraton? Hm? Csipkerózsika? Hm? Az ember azt hinné, innen már simán mennek a dolgok. Mindenki, ha csak gyufásdoboznyi gyerekszobája volt is, tudja, mi a terápiája. Csipkerózsika bajának. Redford nem az az ember volt. Elhajította a fűszálat. Ellépkedett a béklyóba vert Cassyért, aztán a hátára dobta a tulajdonost. Ő maga fejült LSD nyergébe, és a kengyel mellőzésével messze vágtatott. Közel tudta a soros szállodát, és aludni vágyott. Pihent egyedek sokkal összeszedettebben tudnak gondolkozni. Az ő feje igencsak főddögélt. Athéna nem moccant néhány percig. Amikor Redford háta eltűnt a fák mögött, a lány elhelyezkedett a nyeregben. Valamit mutogatott is, nem látta senki. Aztán előszedte a térképet. Hamarosan egy igen-igen apró településen áthaladva a szállodához érkezik. Ha érkezik. Miért tenné? Gombóccá gyűrte a térképet, és elfordította a lovát. Az igen-igen apró teleülésre érkezve Redford lassított. Összetalálkozott a fásult mezőny néhány tagjával. Turista módra nézelődtek valamennyien, visongó gyerekek gyűrűjében. Tatina egy kétéves forma kislánnyal játszadozott az árokparton. Cady fel-alá rohangált fényképezőgépével. Ezt a tevékenységet Redford érdekes kíváncsiságnak vélte, tekintve a település lerobbant voltát. A költő-fotóriporter azonban talált témát bőven, és ez nem is a gúnárnyakúra tartozott. Christa a testőrre rivallt: – Hol hagyta Athénát? – Ott, ahol volt. Kómában, azt hiszem. – Azt mondta, hogy bízzam magára! – Christa vicsorított. – Megtette, jól tette, nem?! A közelükben egy lezserül öltözött indián anyóka kötögetett. Hétmérföldes tűivel szaporán bökdösött, zsolozsmázott hozzá. Sarkán guggolt, úgy tetszett, évszázadok óta. Néha felpillantott, és kevéske fogával rámosolygott az idegenekre. Maszatos gyerkőcök ugrándoztak körülötte, mint szemfényvesztők. Kórusban ordítoztak: – Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama! A nagymama időnként elengedte a jobb tűt, és felragadott maga mellől egy-egy követ, hogy közéjük vágja. Aztán folytatta munkáját. A megfutamított gyerkőcök lassanként visszamerészkedtek, és újra rázendítettek a dalra: – Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama! – Mit köt? – kérdezte Ronald Negri, szórakozottan.

– Békét – tájékoztatta Redford, és egyre sűrűbben tekintgetett abba az irányba, amely irányból egyáltalán nem jött senki, legkevésbé Nító. – Kivel? – firtatta Negri. Alig néhány órája robbantotta fel magát. Nem csoda, ha kissé tompa volt. – Mit kivel? – morgott a testőr. – Kivel köt békét? – Valahogy tökmindegy nekem – felelte Redford. A gyerekek tovább visongtak. Az anyóka letette a jobbfelőli tűt, felkapott egy fél téglát, és a háta mögé hajította. Aztán tovább böködött. Valami már kezdett kialakulni a két tűre dolgozott fonalból. Valami szürke, ezeréves pókfonadékra emlékeztető rejtelem. Redford nyaka abba az irányba rögzült, amely irány Athéna útját volt hivatott megszabni. Tatina sétált a testőr felé, karján a göndörfürtű babával. Felszólt a nyurgának: – Nem tudja, mit köt a néni? – Miért nem kérdezi meg tőle? – Redford egy pillanatra letekintett. A kibontott hajú szőke lány, karjában a kisgyermekkel, háta mögött a lenyugvó nap halványuló fénykoszorújával oltárképre emlékeztette. A Mária-kép hátterében az anyóka megelégelte a zsivajt. Tűit kirángatta alkotásából, és szálanként a visongó gyerekhad közé hajigálta őket, de továbbra sem adta fel sarkán guggoló tartását. Bökői fogytával kisebb köveket keresett, de a hosszú nap során már mindet feltakarította maga körül. Így hát be kellett érnie mamuszával, majd a másikkal, s amikor ezekből is kiköltekezett, pamutgombócát, annak köldökzsinórán pedig remekművét vagdosta a gyerkőcökhöz. Ezek csak erre vártak, diadalordítással felragadták. Hajsza kezdődött, pamutzsinór tekergőzött településszerte. Christa tovább forszírozta a témát, amely mintha kezdett volna a rigolyájává lenni. – Na? Hol van Athéna? – Elveszett? – kérdezte Tatina, és óvatosan letette karjából a kislányt. Roland Negri testszerte koromlott, de mintha hallása is kárt szenvedett volna. Megkérdezte, mert látta, hogy ácsorognak: – Mire várunk? – Athénára – felelte Christa szigorúan. Már tudott bánni a férfinéppel – Miért? – firtatta Negri, és ujját beledugta a fülébe. Talált egy darabka kanócot, egy kevés lőport. – Eltűnt. Redford valamicskét fordított a lován, mivel zsibbadt a nyaka. Az út üreslett. Az anyóka Feltápászkodott sarkairól, de alig valamivel lett magasabb. Akkurátusan lépegetve begyűjtötte papucsait, bökőtűit, s kezdte felspulnizni fonalát. Ahol szakadást tapasztalt, bogot kötött. Körbetipegte a fényképészkedő Cadyt, lecsavarta róla a pamutot, és ment tovább. Nehezen szuszogva háromszor megkerülte Redfordot, átvezette a gombolyagot Tatina térdei között, Negri rongyain. Ez utóbbin kissé megesett a szíve, látva kormos, szakadt mivoltát. Tűit

a zsebébe dugta, hogy egyik keze felszabaduljon, aztán a tenyerére köpött, és valamelyest lemosdatta a Bombázó arcát, majd köszönetet nem várva tovább gombolyított. Feltehetően azzal a szándékkal, hogy a szál végén ráakadjon a gyerkőcökre, nemulasst adni. Redford eltökélten ült, lovas szoborral vetekedett. Az út végében, a rohamosan hanyatló nap elmosódó fényében moccant valami. Kibontakozott a fák közül, ügetve közeledett. Egy kutya. A sátáné, vélekedett Christa. A kutya jött, nyelve lógott, csomókba kuszált szőre égnek meredt, szeme villogott. A lovasok közelébe érve lelassított, és egy fa tövére emelte az egyik hátsó lábát. Félelmetes küllemű állat volt. Ronald Negri megszólalt: – Nem véres ennek a szája? – A pofája! – förmedt rá Christa, s a Bombázó meghunyászkodott. Tatina sietett megnyugtatni őket. – Athéna imádja a kutyákat. – Az lehet – Cady furcsa pózban egy hervadásnak indult kéményt fényképezett. – Attól még felzabálhatja egy kutya. Volt már ilyen. Christa szigorúan rárivallt. – A kutya nem észi meg az embert! Legfeljebb szétmarcangolja! Istenem! Szegény Athéna! Hogy, szerette a könyveket, az állatokat, a csendet. Soha többé nem nevettet, nem untat bennünket. – Ne mondj még nekrológot – sóhajtotta Tatina. – Felboncolhatnánk a kutyát, hátha megtaláljuk a gyomrában. Talán még nem késő. Segélykérően pillantottak Redfordra. Ő, egy macskát figyelt. Girhes cirmos settenkedett a fűben. Sárga szeme izzott. Aztán a cicus nagyot köpve a levegőbe pattant, röptében borzolta fel az összes szőrét, majd a húsz körme leghegyén megmeredt a gyanútlanul pisilgető kutya orrától két lépésnyire. Ott sem hagyott fel a borzolással és köpdöséssel. Néha fújt is, mint a kuktafazék. Az embermarcangoló fenevad óvatosan leült a fenekére, és hunyorgott. ja, csak egy macska. Gondolta, letörli az orráról a köpedéket. Megmoccant. A cicus félelmetes ordítást hallatott, és szájon vágta kimeresztett körmű mancsával. A kutya a szeme sarkából az orrára sandított. A köpedékek közepette az még vérzett is. Gondolta, elhátrál. Mozdította volna a fenekét. A cicus hörögve odacsapott, majd felpúposított háttal, szálanként felmeresztett szőrzettel, körmei hegyén spiccelve járkálni kezdett a rettegő véreb körül. Tökéletesen csinálta. Mindenkivel elhitette, amit ő bizonyosan tudott: oroszlán. A kutya ájuldozott. Bekerítették. Halált is lenéző bátorsággal hátranyújtotta egyik lábát. Vaktában tapogatott. Kapott tíz-húsz pofont, de hátsó lába végre elérte a fa törzsét. Gyerekjáték volt felhátrálni rá, jóllehet zivataros volt a hangulata: pofonok záporoztak, macskatorok mennydörgött. Erősen alkonyodott. – Mire várunk? – kérdezte Cady. Kevés volt a fény a fotózáshoz.

– Menjünk – bólintott Tatina. – Elvégre versenyzünk. – Én megkeresem Athénát – mondta szigorúan Christa, és megragadta a kantárt. Negri megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Odakapott, kihúzott belőle egy gallérdarabot. – Hová megy, Christa? – Megkeresem Athénát! – kiáltotta a lány. Negri tovább kotorászott. Jobb fülében talált egy inggombot, aprócskát. Máris jobban hallott. Eltökélte, soha nem vesz bombát a kezébe. – Én is megyek – közölte bátran. Az indián anyóka egy közeli tetőn kúszott a gombolyaggal. A hervadásnak indult kémény leomlott, amikor elhaladt mellette. A néne tekert tovább. A robaj hallatán megrezzent a lovas szobor. – Hát jó – mondta, és vágtára fogta LSD-t. Beérte Christát és Negrit. A tisztás üres volt. Lehajoltak a nyeregből, félrehajtották, áttapogatták a magas füvet. Felemelték a nagyobb köveket, alájuk pillantottak. Körbe-körbe nyargalásztak, benéztek a szélen sorjázó fák odvaiba. Megbolygattak egy méhkast, néhány darázsfészket. Menekültek. Athéna nem volt sehol. Athéna erdőbe tévedt. Céltalanul poroszkált a Fák között. Előbb a gazdátlan dzsipet pillantotta meg, azután az épületet. Időette, düledező gerendaház rejtőzött a vastagodú szürkületben. Két csorbult lépcsőfok vezetett ajtajához. Tudatni, hogy az épület nem lakatlan: némi nesz hallatszott odabentről. Mintha bútorokat tördelnének, falhoz csapkodnának valakit. Az illető ordított, kegyelemért esedezett, segítségért jajdult, végül elhallgatott. Athéna frissen felfedezett tulajdonságának (olthatatlan kíváncsiságának) engedve leszállt a lóról. Cassy fülébe súgott valamit, mire az lábujjhegyen a bokrok mögé somfordált. A lány meggörnyedve a ház felé indult. Ekkor az ajtó felpattant, és kirepült rajta egy jókora csomag. Aki elhajította, nem lépett a nyomába. Bevágta az ajtót. Odabenn nevettek, beszélgettek. A lány a dzsiphez ért, megnézte a teherszállításhoz kiképzett platót, de csak beszáradt lóürülék párolgott rajta. A rendszámtábla olvashatatlanul mocskos volt. A közelben heverő csomag emberi eredetűnek rémlett. Alaposabban megtekintve ismerősnek látszott: harmincegynéhány éves, gorilla alkatú, egyujjnyi homlokú, törött orrú, harcsaszájú egyén volt. Zakója zsebéből kilógott a kenyérvég. Léptek hallatszottak a házból. Nyikordult az ajtókilincs. Athéna fedezetlenül settenkedett a ház előtti térségen. Félt, hogy a kilépő férfi felfedezheti. Nagy lendülettel nekifutott, és ugrott. Némi zajt csapva egy bokron keresztül a földre érkezett. Meglapult. Városiasan öltözött, széles vállú Férfi álldogált a lépcső tetején. Amerre

tekintetével svenkelt, arrafelé fordította géppisztolya csövét is, ujja feszengett az elsütőbillentyűn. Athéna lehúzta a Fejét, és visszafojtotta a lélegzetét. Közvetlenül az arca mellett egy rózsás, kövérkés, igen élénk földigiliszta szüremlett elő a földből, s meg-megállt tekergőzni. A géppisztolyos férfi kilépett a házból, járkálgatott. Bekukkantott a terepjáró alá, félrehajtotta egy bokor leveleit. Néhány madár zsémbelve riadt fel fészkéről. A fickó elballagott a relaxált Rossz Archoz, lehajolt hozzá. Benyúlt nadrágja szárába, tapogatott. Kihúzott a zoknijából egy kést. Zsebre vágta, ment tovább. Athéna véresre harapdálta a száját. A földigiliszta barátkozni próbált vele. Felegyenesedett, hogy a szemébe nézhessen. Szelvénykéi feketéllettek rózsás bőre alatt, kíváncsi vége kihegyesedett, és megpróbált bekukkantani a lány szájába. Athéna nem harapott bele a pimaszba. Kéz- és lábujjhegyeire támaszkodva oldalvást odébb araszolt. Látta, hogy a géppisztolyos férfi cipői közelednek felé. A menekülést latolgatta, de a tépelődés nem rabolta el sok idejét: ha futásnak ered, nem jut messzire. Meglapult, óvatosan fellesett. A férfi a bokor túloldalán állt. Géppisztolya a vállán himbálózott, bőrszíjon. Keze a nadrágja elejét bontogatta, arca átszellemültséget tükrözött. Athéna kicsinyre húzta magát, amennyire lehetett. A levelek felfogtak valamit a záporesőből, de a nagyját átengedték. A földigiliszta sértődötten odébb kígyózott. A férfi begombolkozott, s még egyszer megvizsgálta Rossz Arcot, mielőtt a házba lépdelt volna. Denevérek suhantak a sötétülő ég alján. Athéna a ház mögé futott. Megreccsent a deszkapadló, a feje fölött kitárult egy ablak. Sör zúdult alá a magasból, valaki utánaköpött. – Állott is, meleg is – dohogta az illető a köpet túlsó végéről. Athéna, végképp bőrig ázva, bekúszott a ház alá. Időben sikerült elkapnia egy elgurulni szándékozó bádogvödört. Beletenyerelt néhány rozsdás szögbe, egy drótkefébe. Leszedett a fejével pár pókhálót. Azon füstölgött, hogy a filmekben mitől megy minden olyan olajozottan. Nem volt egyedül. Erre előbb bizonytalanul sugárzó melegféle emlékeztette. Különös érzése támadt. Aztán a lakó, kilétét továbbra is homályban hagyva, megmozdult, és mintha közeledett volna. Bajusza megcsiklandozta a lány fülét, majd az orrát. Úristen, gondolta Athéna, de nem sikított. A lény megszaglászta a haját is. Jól hallhatóan szimatolt. Gyorsan lélegzett, szinte szívdobogását is hallani lehetett. Nedves orrát a lány lehunyt szemhéjához érintette, majd az orrába dugta. Megharap, szétmarcangol, gondolta Athéna. Félelmében kilélegezte a dohos levegőt. A lény zokon vette, hogy ráfújt De nem harapta meg. Megfordult,

dobbantva. A farka felől valami elképesztően bűzhödt és csípős spricnit hozott működésbe. A permetezés végeztével elszelelt. Athéna sírt. Némán, kábultan. Odafenn megszólal valaki: – Magához térhetne már ez a tetű. – Ideje lenne – hagyta rá társa. – Kár volt akkorát csapni a fejére. – Szerintem nyugodtan eláshatnánk a gorillájával együtt. Úgyis csak a bajt csinálják mindenütt. – A főnök megmondta, hogy még ne nyírjuk ki őket. Ez a tetű az utolsók közül való, akiket még nem köröz a rendőrség. – Attól még eláshatnánk. Úgy vállig. – Majd máskor. Egyelőre a főnök tudni akarja, hol a heroin, és szerinte csak ez a tetű tudja visszaszerezni. A békétlenebbik válaszként csak felkacagott. Érdes, bőrhorzsoló hangja volt. Társa megmozdult, reccsent a padló. – Leöntöm, hátha ettől magához tér. – Van itt víz? – kérdezte az érdes hangú. – Nem tudom, mi van ebben a kannában, de folyékonynak látszik. – A bariton gazdája edénnyel csörömpölt. – Hé, vaj. Nem iható? Újabb csörömpölés, végül borzongó morgás hallatszott, s ez átment kuncogásba. – Nem innék belőle. Valami poshadt, bűzös lötty, talán permetlé. De folyik. Folyt. Átszüremlett a padló résein. Athéna tovább zokogott. Mocorgás támadt odafenn, majd ismerős hang jajdult, kissé sírin. – De rosszul vagyok! De rosszul vagyok! Az érdes hangú felcsattant. – Máskor majd gatyába rázod a gorilládat, hogy ne akarjon velünk szemétkedni. – Nem akart ő. Dehogyis akart. – Dehogyisnem – morogta a bariton. Don Jarrat hangja továbbra is panaszlott. – Csak a kenyérkéjét akarta elővenni a zsebéből. – És pont mellette tartja a pisztolyát. – Nem bírja a stresszhelyzetet. Mostanában az ő idegei is ziláltak kicsit – mentegette gorilláját Don Jarrat. Az érdes hangú rárivallt. – Kuss, én beszélek. Hugo, a machetevirtuóz miatt majd később számolunk. – A rendőrök csinálták ki. Tele van velük a szálloda – közölte gyorsan a don. – Azért ajánlottam, hogy itt találkozzunk, ha nyugodtan akarunk beszélgetni. Nehogy maguk is… Én már kinéztem ezt a helyet a nap során. Ugyanis egy kissé módosítottam a versenyszabályaimat, és terepjárón lovagolok. Több a szabadidőm, mint az eminenseknek. – A don beleszeretett ravaszságába.

Nevetgélt, hangja már csak árnyalatnyit reszketett. – Megnyerem az egymilliót! Órákkal a többiek előtt érek a célba. Azt sem tudom, mivel üssem agyon az időmet. – Kuss. Minket más érdekel. – Igen? – kérdezte óvatosan Don Jarrat. – Igen. Továbbra is a szállítmány, a Michigan-tóból. Kicsit kérdezősködtünk a környéken. Hallottunk egy bárkanevet. A bárkát is megtaláltuk, és hallj csodát, a tulaj Redford egyik jó barátja. – Honnan vannak barátai? – csodálkozott a don. – Nyilvánvaló, hogy közösen követték el a csínyt. Redford a bárkára potyogtatta az árut, aztán elsüllyesztette a helikoptert. A barátja kihalászta őt a vízből, és a partra motoroztak. A bárka tulaja eleinte tagadott, később, amikor már rossz bőrben volt, utalt rá, hogy ilyesformán történt: – És? – Miért kell folyton beledumálnod? – Az érdes hangú letépte egy sörösdoboz tetejét. Nagyokat kortyolt. – És? – kérdezte a don. – Egyelőre nem öltük meg a hajóst. Nem volt hajlandó beszélni. Voltak stádiumok, amikor hallani sem volt hajlandó. Bevetettünk mindent, ami túlélhető. Hallgatott. Elengedtük, mert szükségünk lesz rá. Vadászati tilalom lépett életbe. Egy ujjal sem nyúlhatsz a szélhámoshoz. Don Jarrat köhintett. Kis csend támadt, végül a don elfúló hangon megjegyezte: – Percenként változtatják a követeléseiket. Így nem lehet dolgozni. Hugo még azzal jött, hogy törjem meg a szélhámos lelkét. Megtörtént. Látják azt? Az érdes hangú gyanakodva kérdezte: – Mi az? Mi van abban az üvegben? – Nem uborka – felelte Don Jarrat sápadt hangon. – Redford skalpja. Volt egy kis vitás ügyünk, nőhistória, nem fontos. Redford nem vetélytárs többé. Nem a fejét skalpoltattam meg. Az egyik férfi átkelt a szobán. Papírzizegés hallatszott, utána kettős sziszegés, majd nevetés. – Óriási – vélte a bariton. – Szerintem átlagos – vitázott a don. – Miért tartasz mellette apróhalat? – érdeklődött az érdes hangú. – Kidőlt a formalin. Nem akartam, hogy megromoljon, s mert a kis baleset útközben történt, jobb híján belemerítettem az üveget egy halastóba. Elviszitek a főnöknek? – Naná. Tudod, hogy gyűjti az ilyesmit. Nagy trófeavadász. Szóval a helyzet a következő: nem bánthatod Redfordot. Ő majd szépen visszajön. felkeresi a haverját, és gondolván, hogy elaludt az ügy, megpróbálják értékesíteni a zsákmányukat. Mi pedig lecsapunk. Más dolgod lesz. Mivel mi is olvasunk újságot, jól tudjuk, ki az a Hella Postor, aki a versenyt szervezte. A bőre alatt is

pénz van. és valahol egy rakás drágakövet is rejteget. A búcsúestén elraboljuk a védencét, azt a falusi lányt. Rettenetes összegű váltságdíjat fogunk érte követelni. Ha nem kapjuk meg, visszaadjuk a csajt. Apránként. Mondhatni: darabonként. A terv részletei a következők… Lódobogás hallatszott. Ágak recsegtek. Ketten kiáltoztak egymással: egy férfi és egy nő. Valaki mély hangon rájuk förmedt. Athéna abbahagyta a néma zokogást, bár volt baja elég. Vagy ugyanaz a lény hírt vissza a ház alá, vagy élete párja kíváncsiskodott elő. Mindenesetre megismétlődött a szaglászással kezdődő és permetezéssel záruló aktus. Athéna azonban attól tartott, hogy a közeledők a gengszterek géppisztolyaiba szaladnak. A lárma hallatán lábdobogás kezdődött a házban. Megbillent egy szék, fémtárgy csattant, felhúztak néhány ravaszt. Leejtettek valamit. Üveg tört. Víz szivárgott a padló résein. Halak vergődtek. A Férfiak kirohantak a sötétbe. Kocsimotor bőgött fel. Gumik sivítottak. Géppisztolysorozatok támogatták egymást, aztán a lárma eltávolodott, végül elhalt. A rövid csendet női sikoly hatotta át. Ismerős férfi kérdezte, csalódottan: – Semmi sem robbant fel? Athéna fellélegzett. Kár volt. Teleszívta a tüdejét krémszerű penetrával. Kifarolt a ház alól, és kábultan lábra állt. Egy ló tornyosult előtte. Emelkedőben megtekinthette karcsú, izmos lábait, erőteljes szügyét. Mielőtt kiegyenesedett volna, a táltos visszahőkölt, talán megfordult a szél. LSD nagyot horkantva, félrecsapott farokkal elvágtatott. Lovasa ott maradt. Orrát fintorgatva a fogai közt szűrte a szót. – Téged keresünk. – Itt vagyok – felelte könnyedén a lány. Megint lenyelt egy adagot a rágható bűzből. Haja összeragadt, nyirkos ruhája kísértetiesen párolgott a hűlő estében. – Érzem – bólintott Redford, majd elvonult. Van valakinél egy lámpa? – kérdezte a ház túloldalán, tele tüdőből. Christa a sikoltozást szüneteltetve egy percig sopánkodott: – Lámpa!? Hol van Athéna? Ezek a gengszterek biztosan végeztek vele. Mert maga otthagyta. Elhagyta a vadonban. Szegény Athéna. Gondolja, hogy a házban találjuk a maradványait? – Kezd izgalmas lenni – sóhajtott Negri. – Micsoda? – hörrent. Christa. – Lehet, hogy megerőszakolták, mielőtt végeztek vele: Neked ez izgalmas? – Nem izgalmas – felelte meghunyászkodva Negri. Kipréselt magából egy ásítást. Christa folytatta volna a sikoltozást, de Redford rászólt: – Ne szirénázzon.

Athéna ott párolog a ház mögött. Jobb, ha nem megy oda. Olyan bűz van, hogy rá lehet könyökölni. – Nem lehet olyan régen halott! – vitázott Negri. Redford döngő léptekkel fel-alá járt a házban. Felrúgott vagy odébb dobott ezt-azt. Egyszer halkan felkuncogott; valami toccsant a deszkán. Athéna elgyengülten támaszkodott a ház falának. Christa és Negri óvatosan közeledett. Tisztes távolban megálltak, befogták az orrukat. – Te élsz? – kérdezte Csupa Popsi, a tenyere mögül. Athéna bólintott. – Nem hinném, hogy megerőszakolták volna – vélekedett Negri nazális hangon. – Lélegzet-visszafojtva lehetetlen közösülni. A lovak toporzékoltak. Redford kijött a házból. Megállt Athéna előtt, tízméternyire. Egyetlen szót sem szólt, levegőt nem vett. De figyelmesen nézett a sötétben. Hosszan. – Mi van? – mordult rá a lány. Kezdett megfulladni. – Majd megbeszéljük. Gondolod, hogy Cassy vállalja a hazaszállításodat? – Haza!? – Athéna felnevetett, pedig aztán nem volt kedve. Redford kitette a lelkét. Személyesen fürösztötte a lányt, rengeteg vízben, illatszerben, benzinben, alkoholban, kefével. Közben könyörgött, hízelgett, fenyegetőzött. Athéna nem szolgált felvilágosítással. Amikor már nem szaglott; ragyogott, a férfi törölközőbe tekerte, ölben vitte a szobába. Letérdelt elé a szőnyegre. – Szépen kérlek, utoljára. Mondd meg, mit hallottál. – Semmit. – Semmit. Attól voltál holtra válva, amikor megtaláltunk. – Sorban rám locsoltak mindenfélét. Volt valami pézsmamirigyes lény is, legalább kettő. Meg földigiliszta. Redford utánozta a hangját: – "Földigiliszta". Na és? – Tudod, hogy utálom. – Tudom, hogy. Mit hallottál? – Semmit. Bőgtem. Redford sóhajtott. – Kezdjük elölről. Ott volt Don Jarrat és hű szolgája. Hát még? – Senki. – De igen, voltak mások is. – De nem. – Oké. Menjünk vacsorázni. – Redford öltözött. Taktikát változtatott. A dacolás kiindulópontját vette alapul, és dühbe gurult. Beszéljen valamiről, amit nem tudott végiggondolni? Átérezni? Erre se ideje, se energiája. Hogyan gondolkozzék az ember, ha fájdalmak kínozzák testszerte? Ha álmosság szűkíti szemét, elméjét – és nem hagyják aludni, nem és nem. Hát hogyan gondolkozzon,

na? Az étterem zsúfolt volt, mint általában. A vendégek többsége régen végzett vacsorájával. A helyiség filmszínházzá alakult a székek átrendezése és egy videoernyő kifüggesztése folytán. Fabre Chant filmjei peregtek. A nagy sikerre való tekintettel sorban egymás után. Ha Redfordék körülnéztek volna, láthatják, hogy ott van mindenki. Nem hiányzott Lady Norris, Tatina, Cady, Christa, Ronald Negri, Gina Barry, Hella Postor, Raszul, Zia Charme, Brahim Santos. Egymás mellett ült Don Jarrat és Rossz Arc, bár kissé lankadtnak rémlettek. Ott voltak a tudósítók, a filmesek, a kirándulók, a kíséret. Még a kislány is ott volt, aki pár nappal korábban tudni óhajtotta, mit tart a zsebében a fiúkenguru. Mamája sem hiányzott, hogy könyörögjön: menjenek lefeküdni. A három játékkatona is a teremben sündörgött, a pincérek tekintetének kereszttüzében. Ha körülnéztek volna, láthatták volna: Talán feltűnik nekik, hogy csak Daler Canev hiányzik. (De hiányzott-e valakinek is?) Csakhogy nem néztek körül, miként a filmet sem nézték, mert késve érkeztek, és egyébként sem érdekelte őket. Redford szomorú arccal, halkan beszélt. – Kérdezted, mit teszünk majd, ha ez véget ér. Mi mást is csinálhatnánk, mint amit eddig? Hazamész az Isten Háta Mögé, hiszen utálod a pénzt, nemde? Nem érdekel Hella Postor vagyona, igaz? Én pedig megyek soros munkaadómmal. Oda, ahova ő. Élek, mint eddig. Nem felejtelek el. Ami történt, felejthetetlen. – Míg beszélt, dühödten döfködte, taszigálta tányérján a falatokat. Ez a vége, ha az embert nem hagyják aludni, töprengeni. – Soha életemben nem találkoztam hozzád fogható nővel, bár adódott néhány randevúm. De te is csak nüansznyi dolgokban különbözöl társnőidtől, lényegetek közös: hosszú távon nem lehet kibírni veletek. – Mindenki más legalább megpróbálja. – Láttam mások próbálkozásait, de most nem akarok rémtörténetekkel előhozakodni. Rágondolni is szörnyű. – Szörnyű? Honnan tudod, hogy szörnyű? – Rettenetes. A fejem belefájdul, ha felidézem. Vedd tekintetbe azt is, hogy az én életmódommal összeegyeztethetetlen a kötöttség. Megyek, ahová a munkaadóm megy. Bárkinek, bárhol, bármikor. Egy nő reggeltől estig pénzért zsémbel; moziba, tárlatra, vendégségbe akar menni, és nem érti, ha nincs idő, nincs kedv, nincs pénz. Van egy barátom, régi zsoldos. Megpihent már. Hogy a szabadságnak mindjárt véget is vessen: megnősült. Gondolhatod. – Mit? Mit is? Redford vállat vont. – Történetesen véletlenül egész jól kijönnek. Belevaló nő a felesége. Ha olykor hajbakapnak is, az ügy végül nevetésbe torkoll, mert tényleg nincs mit tenni olyan problémákkal, mint a kifutott tej és a lyukas

zokni. De miért is lennének idegesek? Egy bárkán élnek. Ha elunják magukat, felszedik a horgonyt, és utazgatnak. De akkor is. Megfájdult a fejem, amíg velük voltam. Jól néz ki az obsitos, folyton nevet, csupa derű. Nem, most nem róluk akartam beszélni. Hallottál már házasságokról, amik verekedéssé, alkoholizmussá, gazsággá Fajultak!? Jó, nem házasságról volt szó. Csak a holnaputánról. De akkor is, ott van a gyerek. A gyerek, az például velejárója a dolognak. Az obsitosnak is van egy kisfia. Mondhatom, a barátom kívülről tudja az összes mesét. A tizedét sem tudnám fejben tartani. És azok a gyermekjátékok! Függővasutat építenek zsinegekből. Közlekedj te egy olyan lakásban, ahol lépten-nyomon spárgacsapdák lesnek rád. No? Railway a bokád mellett, railway a nyakad előtt. Aztán még a vonatok, autók, egyebek. Egyszerűen tele van a ház ilyen holmival, és mind az ember lába alatt. Aknákon járkálsz! Éjjel pedig frászt kapsz, mert a légköri zavarok vagy mik, beindítják valamelyik elektromos játékot. Például egy zuhanóbombázót. Ébredtél te mar arra, hogy zuhanóbombázó zuhan és bombáz a hálószobádban? Na látod. Felriad a gyerek, s jóllehet, odakinn a kutya sem kiáltott, hogy pitypalatty, ő az ágyadba bújik, és mesét követel. De ez mind semmi. Az obsitos hároméves kisfia huszadik századot játszik! Hát az kész horror. A vonatot, autót, akármit, összeütközteti egymással, a mélybe zuhantatja őket, és közben kommentálja, hogy karambol történt, kigyulladt a kocsi, meghalt a vezető: elégett. A mozdonyvezető is meghalt, az nem lángol, hanem csak vérzik. Robbanások élénkítik a hajót. A gyerek lövöldözik: pif-puf, meghaltál. Még nem is tud tisztán beszélni, de lepuffant mindenkit: meghaltál. Hátborzongató. – Te. Amint borzongsz. – Nagyon kérlek, fejezd be a duzzogást. Soha sem felejtem el ezt a pár napot, az elmúlt éjszakát pedig végképp nem. És éppen ezért. Ne rontsuk el. Honnan tudjam, mi lesz holnap? Valami lesz, és ennek te tudója vagy, mert hallottad, amit a gengszterek beszéltek. – És miért érdekel téged? – Beszéljünk nyíltan. Hella Postor szóba került? Mondd meg, kérlek. Athéna nem felelt. – És te? – Redford megszorítatta a kezét. – Rólad beszéltek? Nító félretolta tányérját. A vászon elsötétült, a teremben fények lobbantak. Fabre Chant felemelkedett ültéből, és megköszönte a tapsot. Lerohanták a tudósítók és a rajongók. Haja gyakran a homlokába hullott, amíg nyilatkozott. A kengurus kislány menekült, anyja hajszolta a székek között. – Nem akarok lefeküdni! – sikoltozott a gyermek. Redford arra intett. – Látod, ugye? Még nem feleltél a kérdésemre. Athéna továbbra sem felelt. A kislány az asztaluk közelébe érkezett, és elbújt Redford széke mögött. Anyja feldúltan kutatott utána a terem másik végében sorakozó asztatók alatt.

A lányka elhagyta rejtő helyet, és felmászott a gúnárnyakú ölébe. – Nagymama! Mi bajod? Ej, de nagy a füled! – Hogy jobban halljalak – dörmögte Redford – nagymamafarkas. – Ej, nagymama, de nagy a szemed! – Hogy jobban lássalak. – Ej, nagymama, de nagy lett a kezed! – Hogy jobban megfoghassalak! – Ej, nagymarra, de szörnyű nagy a szád! – Hogy jobban bekaphassalak! – Nem kapta be. De mintha elvörösödött volna, amikor Athénára pillantott. A kislány közölte: – Én tudom a te nevedet. Kezdettől szoktalak nézni, mert jó fej vagy. Otthon van bohócképem. Tudod a nevemet? – Mondjuk, Barbara, de lehet, hogy Kate vagy valami más. – Barbara Tömegnév. Tudod, mit tart a zsebében a fiúkenguru? Redford eltűnődött. – Talán a walkman dobozát és a kazettákat. – Honnan tudod? Senki nem jött rá, pedig láthatták volna a fejhallgatóját. A gúnárnyakú szerényen mosolygott. Barbara folytatta. – Tudod-e, még mi van a zsebében? Redford vakargatta a fejét, de nem tudta. Barbara a füléhez hajolt, és megsúgta. A gúnárnyakú az inge gombolásáig elvörösödött. A kislány nevetett, majd a másik füléhez hajolva egyebet is súgott. Redford megköszörülte a torkát. Megérkezett a mama. Ingerülten letépte kislányát a férfi térdéről. Fenyegető tekintettel méregette a testőrt, talán cukorkát sejtett nála. Barbara nem zavartatta magát. Visszamászott Redford ölébe, mivel friss ötlete támadt. Azt is megsúgta. A mama könyörgött. – Gyere kislányom, menjünk aludni. Mesélek valami szépet. Barbara visszafordult. – Torkig vagyok a hülye mesékkel a hülye banyákról, sárkányokról és törpékről. – Menj, Barbara – Redford eltolta magától. – Holnap eljössz a jelmezbálba? – Naná. És tudod, mi leszek? – Banya. – Honnan tudod? Redford titokzatosan mosolygott. Szobájuk felé tartva találkoztak a három játékkatonával, de a bohókások nem törődtek velük. Rohanvást menekültek valaki elől. Egy kanyarral később kiderült, hogy Rossz Arc és egy aknavető üldözi őket. – Ezek mindig kitalálnak valamit – dohogta Redford. Rossz Arc egy pillanatra megtorpant mellettük. – Merre futottak? – kérdezte fújtatva. – Nem mondták – tájékoztatta Athéna.

Rossz Arc biccentett, és elrohant találomra. Ők lefeküdtek. Redford a bal szélre, lapjával. Athéna az ágy közepére. Csendeskén mosolygott. – Szóval titkolózol – morogta az ágy széle. – Igen. Nem fogsz leesni? – Nem, nem. Aludj jól. Redford felnyúlt, kitapogatta a kapcsolót. Amikor újra elhelyezkedett, kissé beljebb csúszott. Aztán a hátára fordult, onnan a másik oldalára. Átölelte Athénát, és sóhajtva beszédre készült. Nagy robajjal kivágódott az ajtó, s a testőr fürgén reagált. De csak a három játékkatona sietett a szobába. Keresztülcsörtettek a szőnyegen, majd a fürdőszobán át távoztak. Redford ellazult. Kiengedte védencét az óvón fejére rántott takaró alól. A védenc halkan szűkölt. Nem lehetett tudni, sír-e avagy nevet. Az ajtó újra nyílott. A folyosó felőli világításban jól kivehető volt az aknavető végében közeledő Rossz Arc. A testőr felkapcsolta a lámpát, és hüvelykujjával a fürdőszobaajtó felé bökött. A gorilla köszönetet mormolva a mutatott irányban távozott. – Én bezárnám az ajtót – vélte Athéna. Redford a feje alá hajtogatta hosszú karjait. A mennyezetnek válaszolt. – Be volt zárva. Megint lekapcsolta a lámpát. Kicsit várakozott, mert gyanakvó természete volt. Nem jött senki. így aztán Athéna fölé hajolva erotikus kirándulásba kezdett. Adódtak tájak, érdekesek. Helyenként igen izgalmasak. Szenvedélyesen csókolták egymást. Az ajtó újra feltárult. Redford gépiesen nyúlt a kapcsoló és a takaró után. A szőnyeg kellős közepén a zavarodott benyomást keltő Daler Canev álldogált, lovastól. Tarkóján elgyötört szalmakalapja függött, fél pár csizmája hiányzott, de pamutfonalból komoly mennyiség lebbent körülötte. – Mi van? – hörrent Redford. – Hol találom Mrs. Postort? – kérdezte Daler Canev mindenre elszántan. – Tudja, hány óra van? – szigorkodott a testőr. Állig húzta a takarót. A felindult lovas csak legyintet. – Hol van Hella Postor? – A szobájában – informálta a gúnárnyakú. Mellette lágyan himbálózott és sírt a takaró. A Kripli bólintott, és megragadta a szárat. Csettintett a nyelvével. – Redy… – A ló megindult. – Patkányzsír legalább lelövi – morgott a nagyorrú. A párálló paripa nyomába eredve betámasztotta az ajtót. Elébe tolt egy széket, néhány vázát, nachtkasznit. Aztán visszatért az ágyba. Kirándulhatott, zavartalan. Athéna is feltérképezte magának a nyurga férfitest rejtelmeit és szépségeit. Néhol hosszabban időzött, egy idő után már aligtudattal. Miután megfelelő

önkívületbe juttatták egymást, álomtalan alvásba ájultak, szoros ölelésben. A rajtnál a Bádogember ismertette a verseny jelen állását. Kiemelte az elképesztően gyors és jelenleg több lóhosszal vezető Don Jarrat érdemeit. Azzal a szándékkal tette ezt, hogy serkentse a versenyszellemet. Ettől az történt a versenyszellemmel, ami törvényszerűen megesik minden löttyeteg természetű anyaggal (amely gáz vagy levegő hozzáadásával nyeri el fittségét), ha tűt vagy jégcsákányt döfnek belé. Vidám sétalovaglás vette kezdetét. Don Jarrat előnye úgyis behozhatatlan. A győzelem az övé, vitathatatlan. A részvétel a főbb, mint köztudott. Különben is, senki nem aludt éjszaka. Szerelmek bokrosodtak ki, s akiknek hasonló sem jutott, repetázhattak Fabre Chant filmjeiből, iszogathattak a bárban. Arról nem beszélve, hogy Rossz Arc kivilágos kivirradtig szobáról szobára űzte a három játékkatonát. Harci kedvét azzal a fixa ideával tüzelte, hogy a smukk bizony náluk található. De nem találta a briliánsokat. Nem is érte utol a bohókásokat, egyébként. Daler Canev sem egykönnyen találta meg Hella Postor szobáját. Úgyszólván reggelig próbálkozott, a, kergetőzők által beszaggatott, kidöntött ajtókon ki-be lovagolva Robert Redforddal. De amint rábukkant az öreg hölgyre, a pisztollyal hadonászó Raszulra fittyet hányva, újra és újra megkérte a kezét. Kosarat kapott, ami a hölgyet illeti. Raszul egyebet osztogatott, durvább lelkületű lévén. A pamutfonálba gabalyodott kérő végül úgy festett, mint egy avantgárd Laokoon. Mindezt átvészelve a komorló ég alatt lovagolt a társaság. Egy idő után mutatkozni kezdtek rajtuk a fáradtság félreismerhetetlen tünetei. Christa megengedte, hogy Ronald Negri olykor megcsókolja a csizmája szegélyét. Cady túlzott gyakorisággal elpotyogtatta fényképezőgépét. Mindannyiszor visszaporoszkált érte, felszedte, ellenőrizte épségét, rendben találta, mielőtt újra elhagyta volna. Az egyébként angyali türelmű Tatina egy alkalommal, arcát finoman karmolászván, megjegyezte, hogy tán a nyakába aggathatná Hasselbladját, mi egyébért fityegne rajta méternyi szíjacska. Cady felragyogó szemmel megtette. Három lépés után érkezett egy fa, annak is egy villaszerűen Izétágazó legszélső ága. Beleakaszkodott a szíjba, nem engedte. A ló tovább lépdelt, Cady kiemelkedett a nyeregből, és csüggött e kötélen, míg az ág elhajolt annyira, hogy ő lábát a földre vethette. Ebben a testhelyzetben nyomban elszunnyadt. Tatina negyedórácskát várakozott abban a reményben, hogy szerelmese tán felébred. Gyanú ébredt helyette: lehet, hogy Cady hétalvó. A leány végül eloldozta a gépet a szíjról. Cady teljes hosszában elvágódott a fűben. Ettől kismértékben felocsúdott, Néhányszor a kengyel mellé lépve, végül ígéretes tehetséget csillogtatva visszamászott a nyeregbe. Ott szundított a továbbiakban. Tatina mellette léptetett, hébe-korba megigazította a leomolni készülőt, és azon tépelődött, ugyan vajon tényleg ő-e az igazi. Zia Charme a Tosca egyik slágerdalát gyújtogatta (egészen az esti

jelmezbálig), s ettől Brahim Santos, úgy is, mint az esztétika professzora, sokat veszített egyébként üde humorából. De nem tágított a lány mellől, mivel a szerelem mindenható. Fabre Chant, aki éjszaka végignézte filmjei hosszú sorát, s emiatt bujaságokra nem futotta idejéből és energiájából, boldogan tapasztalta, hogy hölgye ezt nem vette zokon tőle. Gina Barry Félálomban, kissé pipiskedő tartásban lovagolt hercege mellett. Ha olykor megálltak, már azonnal tudta, hogy ő nem fa elé, hanem bokorba vonul vissza bizonyos alkalmakkor. Daler Canev indulásnál még szem előtt volt, de rövidesen pukkanó hang adta a mezőny tudtára, hogy táltosa mesmeg áthágta a hangsebességet. E megrögzött szokásukat ismerve, senki nem kereste őket. Lady Norris körülbelül három percig ringott előttük feszes derékkal, de csakhamar messzire ragadta a gőg. Többen tudni szerették volna, merre kerül nap mint nap, hiszen kezdősebességét tekintve gyalázatosan rossz időket ért el célba érkezés terén. Don Jarrat ugyancsak hamar kitört. De róla legalább tudták, hogy azért rohan, mert siet. Redford, a gyanakvó, eltűnődött a don versenylázán, de egyéb gondjai fontosabbak lévén, gyorsan elterelték a figyelmét. Problémából mindjárt itt volt elsőnek a férfi örök átka, a nő. Ebből is éppen Athéna Dobos. Aki legalább két napja nem vett könyvet a kezébe, és viszonylag ritkábban dúlta fel embertársait azzal, hogy valamely érthetetlen európai nyelven verseket mondjon nekik, amiktől ő maga katartikus állapotba kertalt ugyan, de mások, mert nem értették, ide nem követhették. Athéna Dobos, aki egész egyszerűen széplett és gyönyörlött. Aki feltehetően kihallgatta a don és más maffiózók cselszövését, de amit hallott, elhallgatta, és Redfordot már nem is az tartotta lázban, amit titkolt. Azt óhajtotta tudni, MIÉRT teszi ezt. Aki az élet vagy mese bármely tereptárgyán, lett légyen az ló, föld, ágy, bármi, mostanában kifogástalanul helytállt: valószínűleg azért, mert eddig álmodott, s hirtelen élni kezdett. Márpedig Redfordot soha nem a hirtelen élet, inkább a hirtelen halál gondolata zaklatta fel. Ebben a zaklatottságban teltek évei. Ő már ismerte ezen állapot ködösítőszereit. Nemigen mutatta, ha félt, de ettől nem rettegett kevésbé. Akadnak emberek, akiken azért nem mutatkoznak e jegyek, mert nem félnek. Ezek kétségkívül igen bátran halnak. Redfordot elfárasztották körmönfont gondolatai, valamint számos bizonytalanság és egy-két bizonyosság. Hát megint képtelen volt gondolkozni. Athéna nem töprengett a don tervein. Amint kihallgatta őket, a felmerülő kérdéseket legott eldöntötte. Szívesebben emlékezett vissza a később történtekre, bár a történeti hűségre nem törekedett, így hát az élmények felidézése során nagyvonalúan megfeledkezett a földöntúli élvezet előidézéséhez használt hálószoba átjáróházra utaló jellegéről.

Nem csupán a szemerkélő eső hűvöse tette, hogy háta borsódzott és lúdbőrözött. Hamarosan átkéredzkedett Lucy in the sky with Diamonds nyergébe, társbérlőnek. Ott vonakodás nélkül befogadták. Fejét férfivállra ejtve elfészkelődött, és dúdolgatott. – Esik – méltatlankodott egy rekedt basszus. Athéna ékes magyar nyelven felelt, jóllehet Heltai örökbecsű szavait kissé epésen hangsúlyozta: – "Az élet szép, tenéked magyarázzam?" – Valahogy nem egy nyelvet beszélünk – figyelmeztette Redford. Mégsem hajította le a nyeregből. Az eső szakadt, áztatott. Lágyította és málasztotta a talajt. A lovak sem utálták kevésbé, mint a gazdák. Csúszkálás közben többen lezuhantak és felébredtek, ennek a felhőzet káromlásával adták füllelfogható jelét. Áttocsogtak néhány sűrű erdőn, s a közéjük iktatott réteken. Ki ahogy tudott, leereszkedett a hegyoldalon. Aki nem nagyon tudott, vastagon besározódott. Kisvárosba érkeztek, és átporoszkáltak rajta. Szerették őket a városka népei. Integettek és mosolyogtak, ki zárt kocsiból, ki a háza ablakából, ki csak ernyője alól. Valamennyien szárazon. Ők visszamosolyogtak, nem túlságos meggyőző erővel. Elnézték nekik.

21. Bolondok bálja A báli hangulaton sokat rontott a részt venni szándékozók kisebbik részének megviselt állapota. Mérges szobaajtók csapódtak a folyosókon. Pedig az eső régesrég tovatűnt, a levegő friss volt, fűszeres. Hella Postor fogadta titkárát, aki hozta a komputer verítékes munkájának eredményét: a győztes, abszolút idővel DON JARRAT. Az öreg hölgy italt markolt jobbjába, és belekortyolt. A nyertes valahavolt apja körül tévelygő merengését kopogtatás foszlatta szét. Hella Postor rászólt Raszulra: ne lőjön, majd az ajtóra: nyíljék. Salome lépett be. Hurkás alakján csíkos fürdődresszt viselt, kezében duzzadt borítékot tartott. Ez utóbbit hangtalanfal az öreg hölgy ölébe ejtette. A boríték fényképfelvételeket csorgott ki nyílásán, s ezek legtöbbjén a rendhagyó módon versenyző Don Jarrat dzsipje, a platón ácsorgó ló szúrt szemet. A képek a levegőégben repdeső helikopterről készültek, mely tíz napig hordozta a kíváncsi filmoperatőrt. Don Jarrat blamálása még nem elégítette ki a kacér dresszbe bújt Salomét. Az ég magasából mást is felfedezett. Egy gőgös ladyt, ki le-letért a kijelölt útról, hogy fiatal hegyipásztorok és ugyancsak fiatal favágók karjaiban élvezze a természet ölét, hatalmasságát. Hella Postor kellő tisztelettel forgatta ezeket a fotókat, majd Saloméhoz

fordult: – Pénzt akar? – Tájékoztatni akartam. Óhajtja a negatívot? – Óhajtom – bólintott Hella Postor. Miután megkapta, kitöltött egy csekket. A szemfüles Salome távozott. Az öreg hölgy belenyalt koktéljába. A gőgös lady hidegen hagyta. Szeressen, gondolta. Felszólította Raszult, hogy tüzelje el a negatívot, a képeket. Don Jarrat felől már szigorúbban vélekedett. A rendkívüli lovaglást tanúsító felvételeket úgy tette el, hogy azok később a keze ügyébe essenek. Ezután kitöltött néhány csekket, mert a tíz napot kellően élvezte ahhoz, hogy herdáló hangulatba kerüljön. Szó sincs róla, hogy ő a közeljövőben elhalálozzék. Pacemakere kifogástalanul működik. Raszul talán túlsággal ügybuzgó, de mióta a healer érintette, kevésbé párolog, tehát marad. Nem oly szórakoztató és találékony, mint elődje volt, de mit lehet tenni? Redford mehet isten hírével. Végtére is, semmi meglepő nincs azon, ami történt. Ha bármely lány szoros együttlétre kényszerült volna ezzel a férfival, ugyanez történik. Szerelem. Az öreg hölgy felsóhajtott. A bármely lány helyes meglátás. De ahhoz, hogy Redford is ilyen mértékben elbágyadjon érzelmeitől, ahhoz éppen ez a példány szükségeltetett: Athéna Dobos, az ő alteregója. Az öreg hölgy rámeredt a lánynak címzett csekkre, majd reáhullatott néhány könnycseppet. Közben koktélja is kiborult, de szerencsére nem gyulladt fel tőle a bútorhuzat. Aztán kiállított egy csekket Redfordnak is, rövid szabadítólevél kíséretében. Jól szórakozott az elmúlt hetekben. Mégis, miért szomorú? Korral jár: érzelgősség. Holnap reggel majd megnézi, amikor ez a kettő útnak indul. Kéz a kézben, felhőtelen, fiatal homlokkal, nyilván. Don Jarrat? Nos, ő is kap egy borítékot. Salome képeivel. Aztán visszamehet Chicagóba. És ha továbbra is idejét múltnak tartja apja észcentrikus módszereit, valószínűleg hamarosan nyakát szegi valamely modem stíl által. Steve Jarrat vele marad. Őrzi az emlékét, mint a drágaköveket. A nyugtalan Redford a hallban kódorgott. Előbb az döbbentette meg, hogy telefonhoz hívták, később a hívó fél közlendője Forrázta le. Egykori zsoldostársának feleségét hallotta. – Figyelmeztetni akarlak – mondta Inez különös, fátyolos hangon. – Légy óvatos, ha visszatérsz. Gyakran láttunk a tévében, egyébként. Eltéveszthetetlen voltál. Tony sokszor emleget. Hiányzol. – Hát az apja? – Most jövök tőle a kórházból. Kitudódott, hogy ő segített neked. Ne aggódj, már jobban van. Sokkal kevesebb cső lóg ki belőle innen-onnan, mint tegnap. – Inez köhögött, az orrát fújta. Redford megköszörülte a torkát. – Holnap odamegyek. Mindent megbeszélünk.

– Igen. Charles azt mondta, beszéljelek le erről. Szerinte tőrbe akarnak csalni. A holmijuk kell nekik. – Inez végre elengedte magát. Belezokogott a mikrofonba. – Azt mondja, ha nem így lenne, megölték volna. De bármit tettek vele, nem árult el semmit. Hallod? Charles üzeni, hogy minden rendben van. – Holnap találkozunk. – Redford melléakasztotta a kagylót. Nem bánta, hogy ott marad himbálózva, mintegy emlékeztetve a befejezetlenségre. Örült, hogy a hívással megkeresték a hallban, és Athéna nem hallotta a beszélgetést. Eltökélte, hogy sietve felhajt egy pohár bólét és vesz néhány karton cigarettát. A bár felé menet betért a toalettbe, s megállt a falicsészével szemben. Tükör függött arca előtt, s ebben mindjárt ellenőrizhette, hány esztendőt csípett le életéből Inez híre. Nem meditálhatott sokat, mert vászonöltönyös férfi érkezett, hogy igénybe vegye a szomszédos csészét. Nem tudni, miért gondolta, de úgy gondolta, hogy most mégsem válik meg hólyagja tartalmától. Ehelyett inkább szemfényvesztőket is zavarba ejtő technikával bilincset csattintott a gyanútlanul ténykedő Redford csuklóira. A gúnárnyakú felnézett, megkereste a tükörben a férfi tekintetét. – Ne hülyéskedjen már! Csak nem gondolja ezt komolyan?! Világ szégyene lenne, ha így mennénk ki a folyosóra! Jól néznék ki! Mi bűnöset lát maga egy pisilgető polgárban? Bogozza le rólam ezeket a csecsebecséket! A férfi elvigyorodott, cigarettát gyújtott. Redford arcába fújta a füstöt, aztán igazolványt libbentett meg az orra előtt. Figyelte, amint begombolkozik, ügyetlenül. – Michel Redford, ugyebár? Vagy netán Al Pacino? Itt zavartalanul beszélhetünk. Senki nem fog zavarni. Hagytam egy táblát a kilincsen. – Letartóztat? Mert ha nem, szedje le rólam a bizsut. – Kezet akar mosni, mi? Hallgasson ide, szépfiú. Nem csukom le, nem én. Miért tenném? Maga segíteni akar nekünk. Ez a leghőbb óhaja, nem? Egy barátja meghalt már. Egy másik majdnem. És ki tudja, mit hoz a holnap? Maga sem halhatatlan. Rövidre fogom: Chicagóban két banda rivalizál egymással… Redford a szavába nevetett: – Kettő?! – Most kettőről beszélek. Az egyik bandától maga eltulajdonított egy rakomány árut. Nem másért, csak mert haragudott rájuk. Ha visszamegy, adja el az árut a másik csapatnak. A két csürhe ölre megy, és megszűnik miattuk a fejfájásunk. – Értem én – bólintott Redford, összebilincselt kezével azon mesterkedve, hogy kinyissa a vízcsapot. – A két banda vérfürdőt rendez, és sorra kinyírják egymást. Maguknak nem is kell ennél több. Pár hektó gengsztervér. Nyilván belekalkulálták, hogy rajtavesztek. Egy gonddal kevesebb. – Tőlem börtönbe is mehet. – Az FBI-ügynök a vállát vonogatta. – Tekintetbe véve a börtönökben uralkodó állapotokat, ott sem sokáig – lenne biztonságban.

Ráadásul a társai megerőszakolhatják. Maga pompás példány. Redford a vászonöltönyös elé tartotta ökleit. – Na, bogozzon ki, hogy aztán megkínálhasson egy cigarettával. Amint ez megtörtént, megsercegtette állán a borostát, mintha csak töprengene. A kérdést már Inezzel beszélve eldöntötte, de lehet, hogy korábban. – Oké – mondta végül. – Vállalom. Összeugratom őket, falják fel egymást, miért ne? Egy feltétellel: ha a barátom előbb biztonságos helyre kerül. Nem védőőrizetre gondolok, ennél jóval többre. – Oké. – Ha oké, akkor mehetünk. Amint a barátom és családja úgy eltűnik a bárkával együtt, hogy én sem akadok a nyomukra, rögtön munkához látok. Attól a perctől kezdve maguknak dogozom. A férfi bólintott. Egymás mögött hagyták el a helyiséget. Távoztában az ügynök lekapta az ajtóról a TÜRELMET TAKARÍTUNK! feliratú táblát. Ennek két várakozó módfelett megörült. Felhagytak a toporzékolással és lábaik egymáshoz fenegetésével. Beillantak a helyiségbe. Amikor Redford valamelyest lehiggadva a szobába érkezett, látta, hogy Athéna könnyezve versel magának, magyarul. – Miértjött el a bőgés órája? – tudakolta. Nító felelet helyett tovább verselt, papír zsebkendőket áztatott el, közben ruhát próbált. Redfordot. – Kiforgatsz mindenemből? – kérdezte a jámbor. Magában sorolta veszteségeit. Athéna egy percre áttért az angol nyelv használatára. – Ne zavarj. Most verek lelket magamba. – Aztán folytatta, amit félbehagyott. Redford összeroskadt a fotelben. – Lelket. Te az én ruháim felforgatásával versz lelket magadba? – Zalán tudom használni valamelyiket a jelmezbálon. Ez a kockás nadrág megfelelő lenne. Mindössze fél méternyit kell levágni a szárából. Levágni? – Jó, akkor majd visszahajtom. Úgy hússzor. – Az jó lesz. A derekával mi a terved? – Összekötöm a hónom alatt. Nem akarod a pirosbabos szoknyámat? – Most valahogy nem foglalkoztat a jelmezbál. – Mi foglalkoztat? Redford elhagyta a fotelt. Felült a párkányra, kibontott egy doboz cigarettát és füstfelhőbe burkolózott. Leláthatott a szálloda kertjébe, ahol javában folytak a bál előkészületei. A szervezők vagy új állatállományról gondoskodtak, vagy a régit szállíttatták ide. Odalent struccok és kenguruk szemlélték a mozgolódást. A testőr hosszan, megfontoltan töprengett. Végül megfogalmazott egy,

egyetlenegy mondatot, nem kis fáradsággal – Mondd meg a címet, ahol megtalállak, ha ügyeimmel végezve még eleven leszek, és végre neked szentelhetem öreg napjaimat. Athéna nem volt a szobában. Tényleg, gondolta Redford. Régen nem hallja már a szavalatot, bőgés, szipogást, szekrényajtó nyikorgást. A vacsora megelőzte a mulatságot. Amikor mindenki összegyűlt a hatalmas teremben, Hella Postor fellépett a pódiumra. Mosolygott. – Véget ért. Talán emlékeznek arra, amit a verseny előestéjén mondtam. Az egymilliót csak egy személy nyerte. De vajon a többiek csalódottak-e emiatt? Nem hinném. Mi, akik nem kísértük el őket a lovas-útvonalon, alig sejthetünk valamit abból, amit ők átéltek és bizonyára szerfelett élveztek. – Az öreg hölgy csupán egy pillanatra gondolt az elégetett fényképekre. Finom mosoly suhant át arcán. Ezután felkapta a fődíj jelképét, egy lovasszobrocskát, és a levegőbe emelte. Gina Barry! Tapsoljuk meg! Gina Barry nyerte a versenyt! Mindenki tapsolt, Don Jarrat-t és Rossz Arcot kivéve. Raszul átlépkedett a tömegen, és a don kezébe adott egy hófehér borítékot. A címzett beletekintett, aztán sápadtan csatlakozott az ünneplőkhöz. Gina Barry mélyen dekoltált, ezüstszálakkal átszőtt ruhájában a díjért sietett. Diadalittas arcán diszkrét smink díszlett, Hella Postor megcsókolta a győztest, aztán folytatta. – Ne feledkezzünk meg másokról sem. Ha az utolsó napokat valami okból el nem lazsálják, ők nyerték volna a díjat, ők együtt: Athéna Dobos és Michel Redford. Ne kérdezzük, hol vesztegették az idejüket, bízzuk a választ Fantáziánkra. Redford halkan morgott valamit görényekkel és szkunkokkal hancúrozó nőszemélyről, de mosolygott, mert mindenki őt nézte, felállnia sem kellett. Az öreg hölgy megjegyzése a néhány asztallal távolabb ülő Christa fantáziáját is megmozdította. Átkiáltott Athénához: – Egy fordított, egy hiro-sima, békét köt a nagymama! – Mit mondott? – kérdezte Nító Redfordot. – Nem fontos. – De igen. Valaminő béketárgyalást említett. Miért? A terem megbolydult. Fejek forgolódnak, mindenki tudni óhajtotta, ki köt, mit köt, s az idézett dal célhoz ért: a gyermekkórus régtől tudta, hogy nótája nem annyira tréfás, mint amennyire idegesítő, de azt nem sejthette, hogy a fényűző étterem elegáns közönsége körében mekkora izgalom lángol fel hallatán. Christa nehéz helyzetbe került. Az öreg hölgy folytatta beszédét, de egy darabig senki nem figyelt rá. Nem bánta, úgyis lépten-nyomon elzokogta magát. Ha a hű Raszul nem szobrozik mellette egy pohárkával, bizonyára nem mondhatta volna végig a versennyel

kapcsolatos meghatott észrevételeit. Később a kifüggesztett monitorernyőn figyelhették a riporterek távolabbi végeken folytatott munkálkodását. Lady Norris rubinkövekkel ékesített nyakékét és függőit viselte; gyönyörűen mutatott, amikor megjelent a vásznon. A riporter megszólította. – Mindannyian sajnálattal hallottuk, hogy briliánsokkal ékesített garnitúráját elrabolták. Felháborító eset? Nyert valamilyen kárpótlást a vagyont érő ékszer elvesztése miatt? Lady Norris hűvösen elmosolyodott, és így szólt: – Csak nem gondolták komolyan, hogy valódi briliánsokkal látogatok Al Capone és Charles Manson hazájába? A riporter talán kissé sokat ivott, mindenesetre foghegyről felelte: – Ja, mert a maga hazájában csupa Ivanhoe meg Robin Hood lovagol a szita ködben. A dialógus elsöprő hatást aratott a közönség soraiban. Többen megtapsolták a riportert, így tüntetve a gőgös hölgy megjegyzése ellen. De voltak, akiket a hamis briliánsok felemlegetése letaglózott. Ezek egyike, egy aprócska kínai keresztülrohant a termen, és Rossz Arcig meg sem állt. Páros lábbal dobbantott a gorilla amúgyis törött orrán, aztán elszelelt a színről. Senki nem figyelt a közjátékra, mert a beszélgetés időközben néhány újabb fordulatot csillantott fel. – Tell Vilmos svájci illetőségű – szólt bele a vitába Hella Postor, azzal a szándékkal, hogy egyszersmind berekessze azt. Amikor egy pillanatnyi csend lett, sápadtan kiáltotta: – Mulassunk! A felbolygatott jelenlévők azonban még a békét kötő nagymamánál is nagyobb problémát koholtak a lady sértéseiből. Néhány bekiáltó már Churchill és Thatcher felemlegetésénél tartott, amikor a nemes hölgy felcsillanó szemmel riposztozott. – Hát a Bostoni Fojtogató? – Mulassunk – fanyalgott Redford. Hella Postor menyasszonynak öltözött, Raszul vőfélynek. Később (amikor éjféltájt belovagolt) Daler Canev vőlegényi ruhát öltött, de újfent kosarat kapott. Lady Norris vörös ruhájában, szőrmével díszített palástjában, fején koronával, nem kétséges, kit mintázott. Gyakran eltűnt valamelyik apródjával. Cady Ali Babának álcázta magát. Valahonnan szerzett egy pengetős hangszert, és a zenekar erőfeszítéseivel mit sem törődve, órákon át bosszantotta Tatinát egy dal röpke két sorával: "Szép város Teherán, de ott is teher ám: a feleség." Tatina szafariöltönyt húzott, kedves panamakalapkával. Vállán puskát, kezében lepkehálót hordozott. Amikor kezdett az idegeire menni Cady dalolgatása, előbb csak a lepkehálóval vette őt üldözőbe, de a későbbiekre nézve kilátásba helyezte a puska használatát is. Idősebb jelenlévők irigykedve figyelték őket. Két ilyen ember, sóhajtoztak, milyen remekül elszórakoztatják majd egymást egy életen át. Ehhez nem is fért semmi kétség. Christa, aki felére vékonyodott, s ezzel megadta a kegyelemdöfést a

ruhatárának, sok fejtörés után szitakötőnek öltözött. Ronald Negri nagy fekete gömböccé változott, füstölgő kanóccal: bombára emlékeztetett. Suta bájjal gurulgatott a légies szitakötő után. – Ágyúval verébre – dörmögte valahol egy mély hang. Megjelent Barbara is, a mamájával. A kislány testszínű dresszt viselt méteres csipkedíszekkel, vállán géppisztoly hintázott, fején pettyes gombakalapka büszkélkedett. Látványa bizony gondolkodóba ejtette a mély hangút. – Nem banya vagy – következtetett a testőr. – Nem, mert lelepleztél. Szexgomba vagyok. – Szexgomba? Érdekes. – Szexgomba – Barbara a kérdezősködő hasába nyomta géppisztolya csövét. – Katonai – közölte szigorúan. Mamája, egy békegalamb, elcipelte onnan. – Gyere, megnézzük a marabut. Zia Charme punknak öltözött. Haját tincsenként más és más színűre festette, arcát harci dísszel látta el, fülcimpáinak mindegyikében húsz-húsz strasszkövecske csillogott. Mindehhez feszes bőrholmit öltött, melyet piramisformájú ezüstözött szögek dobtak fel. Az esztétika professzora mit tehetett?, hasonképpen ruházkodott, hogy méltó párja lehessen kedvesének. Fabre Chant a rá jellemző egyszerűséggel Szuperman-maskarát hordott. Gina Barry felemás hosszúságú frizurát készíttetett (mintha elirigyelte volna Athénától), és testszínű mezbe bújt, melyet halpikkelyek felragasztásával átlátszatlanná varázsolt. A ruha a bokáinál összeszűkül, majd elegáns halfarokká alakult. Gőzmozdony gurult ki a kertbe. A mozdonyvezető kísértetiesen emlékeztetett a harmadik játékkatonára. A japáni a szélvédő előtt ült, és felemelt karjaival imbolyogva eljátszotta, hogy ő az ablaktörlő. Egy kicsinyke kínai a kéményen tekergőzött szürke melegítőben. Hangulata is füstölgős volt: még mindig is fuxok hamissága bántotta. Don Jarrat keskeny bajuszt ragasztott ajka fölé, fejére széles karimájú fekete kalapot illesztett. Egyebekben is talpig fekete volt, vállán aknavetőt himbált, az utóbbit a gyengébbek kedvéért, ha netán valaki nem látná, milyen fess gengszter. – Kárókatona – fanyalgott egy mély hang. Rossz Arc megejtő önismeretről tett tanúbizonyságot jelmeze megválasztásával: egész testét barna szőrzet borította. Méteres farkát maga után vonszolva gazdája közelében sertepertélt. Redford barátcsuhába bújt. Kapucniját a fejére húzta, a daróc egyik ujját a másikba öltötte, s övének bojtocskáit himbálva fel-alá járt a struccok kőzött. Valami azt súgta neki, hogy a nap még csak ezután kezdődik. Ugyanakkor a következő nap(ok) várható fejleményei is foglalkoztatták. Rózsafüzérét morzsolgatva járt-kelt a forgatagban. Szemmel tartotta kedves kockás nadrágját, benne a tarkára sminkelt arcú Athénával. A lány egyebet nem is igen hordott, hiszen a nadrág a hóna alatt gombolódott. Szárát

túlzott alapossággal feltűrte, hogy láthatóvá váljék tíz számmal nagyobb (ugyancsak kölcsönzött) pepita zoknija és hasonlóméretű fűzős sportcipője. Rossz Arc, méteres majomfarkát maga után vonszolva a gőzmozdony közelébe sündörgött. Amikor meggyőződött róla, hogy szavait csak ama három: a masiniszta, a füst és az ablaktörlő hallhatja, így szólt. – Nem haragszom rátok. Sőt, zsebpénzt kínálok, ha a segítségemre lesztek. Azt a kockás nadrágot kellene időre előállítani, hogy kollégáim elrabolhassák. Ha igent feleltek, belemegyek a részletekbe. Igent feleltek, amint tisztázták a zsebpénz mértékét. Jöttek még mindenféle szerzetek, lények és tárgyak, és mert került ital bőven, a zenekar is vérpezsgető dallamokat fogott. A hangulat az öreg hölgy kívánalmainak megfelelően emelkedett. Athéna, ki nem hiába hancúrozott szkunkokkal vagy görényekkel, jól tudta, mi készül ellene. Szemmel tartotta a dont és a törött orrú majmot, akinek valaki folyton rátaposott a farkára. Később, a tanakodást látva megfigyeléseit kiterjesztette a masinisztára, a füstre és az ablaktörlőre is. A dontól nem kellett volna tartania. Mivel a kettősben ő volt az értelmiségi, tervét megkovácsolván és közölvén már csak a sikeres végrehajtásra várt. A munka elvégzésére kijelölt fizikai pedig hozzálátott a becserkészéshez. A kockás nadrág azonban fürgén kitért előle. Járt-kelt a tömegben, táncolt fűvel-fával, egyszer egy zongorával is. Ha szorult körülötte a hurok, egyszerűen odahúzódott a csuháshoz, és nála nyugalmat lelt mindannyiszor. A zenekar rock and rollt húzott. Ennek örömére táncos lábú lányok repdestek a légtérben, legtöbbjüket időben elkapták partnereik. A dobálózás miatt a hidegtálakkal zsúfolt asztalokat félreesőbb helyekeit állították fel. Eme elhagyatottságnak különösképpen a struccok őrültek, mivel kedvükre lakmározhattak. A kaviárt kedvelték a legjobban, de valójában nemigen válogattak. Egy kenguru nem törődött a rághatóval, mert pezsgőspohár akadt a kezébe. Az állatokkal másoknak is meggyúlt a bajuk. Tatina, aki a dalocskát cifrázgató Cady hajszolta a lepkehálóval, véletlenül egy örvös pekarit ejtett helyette. A malacka fel volt háborodva. Tatina békítően megsimogatta a hátát, s ezzel a mozdulattal egyszersmind beletenyerelt az ott hordozott mirigyekbe. Ezek váladéka arra szolgál, hogy eme bűzedelem nyomán a pekarik megleljék egymást. Miután Tatina megkövette a malackát, tovább hajkurászta lepkéjét. Útközben megérintett néhány arrajárót, s legvégül lecsapott a dalnokra. Cady később nem foghatta fel, mi köze az ő Ali Baba jelmezéhez a nyomában csörtető, őt elhagyni nem hajlandó tíz-húsz visítozó malackának. Számtalan szabadulási trükköt kipróbált, hiába. Mit tehetett? Dalolgatott tovább. Tatina

elnevezte Orfeusznak. Valamivel távolabb egy csuhás alak, kevésbé költői lelkületű lévén megállapította, hogy a fotóriporter felcsapott kondásnak. Mindazonáltal a szerzetes sem úszta meg. Talán öltözéke tette, nem tudhatni: egy kopasz Fejű, gyászos küllemű marabu eltökélt ragaszkodást mutatott iránta. Terjedelmes, kúp formájú csőrével előszeretettel vadászgatott rózsafüzérére és övbojtjaira. Amikor a madár letérdelt a közelében, és fejét lehorgasztva, kopasz nyakát fehér tollgallérjába gyűrve ráfüggesztette sötét pillantását, Redford sürgősen tudni óhajtotta, mivel táplálkozik. Athéna megnyugtatta: a marabu dögevő. Tehát egyelőre nem veszi étlapjára a bátor testőrt. A hallottak után Redford nem szakított a gyanakvással. Néhányszor kiszabadította a madár csőréből egyik-másik övbojtját, rózsafüzérét, majd amikor a zenekar lassú zenébe kezdett, táncba hívta kockás nadrágját. Titkon azt remélte, megszabadul végre a nyomasztó dögevőtől. A marabu a parkettre is követte választottját, ég nem lehetett tudni, mit szeret rajta. Talán fajtájabeli nőstényt látott benne, g vele akart költeni, netán úgy vélte, rövidesen az étlapjára veheti – Redford csak találgatott. A marabu pedig ott sasszézott mellettük, g jobb híján lelopott néhány gombot az Athénát tartalmazó kockás nadrágról. A gúnárnyakú egy idő után kifogyott a türelemből. Elengedte Nító derekát, ég a terített asztalok egyike felé lépegetve maga után csalta a marabut. A madár hűséggel követte, s amint a rengeteg étket megpillantotta, fütyült a szerzetesre. Falánk volt. Redford távollétét kihasználva a gőzmozdony sípolt egyet, és elindult. Szemlátomást a masiniszta szaporán váltogatott, virágmintás tornacipőkbe bújtatott lábai hajtották. Az ablaktörlő mind jobban elhajolt a kockás nadrág felé közeledőben. A füst is ugráshoz készülődött. Athéna betáncolt előlük a maskarák sűrűjébe. A gőzmozdony megint sípolt, egyre közeledett. A táncolók szerteugrottak, de a vasúti szerencsétlenség bekövetkezett. A füst lebukott a kéményről, az ablaktörlő leterítette a késve menekülő Bombázót. Athéna futásnak eredt. Rossz Arc, farkát a karjára hurkolva a nyomában lihegett, de a lány időben elérte az asztal körül őgyelgő szerzetest, és a keblére vetette magát. A majom még jókor fékezett, mielőtt teljes sebességgel Redfordhoz csapódott volna. Szőrlepte küllemével azonban a frászt hozta a zabálgató marabura. A madár kiköpött egy szendvicset, és felszabadult csőrével rábukott Rossz Arc farokbojtjára. Szempillantás alatt elnyelte, ő már-már felhabzsolta volna a farokhoz erősített majmot is, ha a varrás nem enged. Rossz Arc megrövidítve bar, de megszabadult. Szélsebes visszavonulást produkált. Redford kiértékelte a látottakat. A lányt átkarolva érdeklődött. – Nem találod tolakodónak ezt a viselkedést? – Nem vészes – felelte Nító, kissé közelebb húzódva a daróchoz. A testőr gondolkodóba esett. Végül arra jutott, hogy nem kedve ellen való, ha a mulatság

hátralevő-idejében egy tapodtat sem mozdul a lány mellől. A szoros közelség egyéb ötleteket is sugallt, ezeket azonban négyszemközt óhajtotta volna megvalósítani. Hella Postor keresztülhúzta vágyait. Teljes menyasszonyi pompájában érkezett, nyomában a koktélt hurcoló rongyos kézelőjű vőféllyel, és megragadta a ragyogó alkalmat, hogy átadja a csekkeket. Redford nem nyúlt a borítékért. – Holnap önnel tartok, öreg hölgy. Chicagóban van a helyem. – Nemrég még úgy gondolt erre a városra, mintha lepra miatt kerülendő lenne. Maga tudja, Redford. Te is velünk jössz. Athéna? A lány sápadtan megrázta a fejét, ég elrohant valamerre. A gúnárnyakú követni akarta, de Hella Postor belecsimpaszkodott a csuha ujjába. – Várjon, Redford. Mondanék magának valamit. – El lehet mondani nagyon gyorsan? – kérdezte a férfi a nyakát nyújtogatva. Nító eltűnt a forgatagban. Gina Barry a vasúti szerencsétlenség következtében elveszítette halfarkát, de ez csak kezdetét jelentette a tragédiának. Folytatásként a szűk mez tovább repedezett és hámlott. Az oszlásnak indult sellő kénytelen volt ruhacserén spekulálni. Pikkelyeit pergetve a szálloda felé sietett. Az, ajtóhól visszapillantva búcsúcsókot dobott a türelmetlen Szupermennek, majd a hallba tipegett. A folyosón csaknem fellökte az eszeveszetten rohanó Athéna, akit (a lábdobogásból ítélve) számosan kergettek valamely okból. A kockás nadrágos lány visszakiáltott a válla fölött: – Gina, hányas szobában laksz? A sellő oszladozott, pikkelyei potyogtak, bánta is ő a szobáját. De ezért fürgén odahajította Athénának a kulcsát, melyen a szobaszám is fel volt tüntetve. Aztán tovább tipegett, gésamód. Kissé a fal mellé húzódott, g ezt jól tette, mert erősödött a háta mögötti lábdobogás. A majom, a füst, a masiniszta és az ablaktörlő tovasüvített a folyosón. Gina benyitott a szobájába. Athéna mezítlen, kifulladva fogadta: – Kölcsönöznél valami gúnyát? Ez a kockás túlsággal felkapott. – Azzal sem járnál másképp, amit most viselsz – vélte Gina Barry sokattudón, ég kitárta szekrényét. Mindjárt be is lökte Athénát, mert közeledő lábdobogás adta hírül az üldözők visszatértét. A szőnyegen heverő kockás nadrágot berúgta az ágy alá. Ezzel nyugalmasan vedleni kezdett. A majom esett be elsőként, a többiek utána. Eltátották a szájukat. Gina Barry Rossz Arcra mosolygott. – Jó, hogy érkezése van. Segítene lenyúzni a bőrömet?

A majom készséggel kihámozta a sellőt a jelmezből. A három játékkatona fütyörészve szemlézte az eredményt. – Nem látott egy menekülő kockás nadrágot? – kérdezte a majom, mert a kötelesség mégis az első volt. Gina Barry elmosolyodott felemás hajzata zuhataga alatt: – De láttam. Futás közben azt hajtogatta megrögzötten: "a tetőre, a tetőre". Jelent ez önnek valamit? Rossz Arc sarkon fordult és elvágtatott. Társai követték. Gina füttyentett, a szekrényajtó kitárult. Mint kiderült, Athéna nem vesztegette az idejét. Beatléte alatt felhúzta azt a ruhát, melynek felöltését Gina is tervezte. Az egykori sellő nagyvonalúan kezelte az esetet. Miután vendége távozott, ő bekúszott az ágy alá, és belebújt a kockás nadrágba. Némi gondot jelentett, hogy ez a ruhadarab nem ért a hónaljáig, mint elődjének, de ezt a hiányosságot áthidalta a Herceg kockás mellénykéjével. Befestette az arcát, miáltal méltóbb lett egy bohóchoz, és elindult, hogy tovább mulatozzék a Szupermennel. Odakint Redford kétségbeesetten bolyongva a nadrágját kereste. Valaki erővel belekarolt, és a színpadra lökdöste, mondván, hogy oly régen hallatta egyedülálló énekhangját. A testőr elfogadta a ráerőszakolt mikrofont, mert Hella Postor közeledett, nyilván azzal az idegesítő szándékkal, hogy tovább faggassa őt szerelmi ügyének jelen állásáról. Minthogy a hangulat tetőfokára hágott, és a zenekar tagjai is bőkezűen locsolgatták torkukat, az új énekes sajátságos adottságainak ismeretében, a hecc kedvéért csakis olyan zenével szolgáltak, melyhez szoprán dukált volna. Redford ezer dologtól kétségbe esett, de ettől nem. Becsülettel megpróbálta, amit kívántak tőle, így hát hamarosan számos Michael Jackson és Prince nótát adott elő. Akármit meg lehet tenni, csupán vállalkozókedv kérdése az egész. Egyéb gondok miatt azonban túlsággal izgatott volt ahhoz, hogy a szövegek memorizálásán törje a fejét, tehát megint rögtönzött. Míg ő a hangszálait nyűtte, Rossz Arc és bérencei a háztetőn nyargalásztak, minden egyes kéményt külön-külön megostromoltak, teljesen hiábavalón, de addig is elfoglaltak magukat. Athéna zavartalanul lejutott a kertbe, bár a kölcsönruha túlzottan hosszú volt. Ezen néhány csomó és bog közbeiktatásával segített, attól tartva, hogy tönkreteszi az estélyit, ha zsák gyanánt használja. A dekoltázzsal is meggyűlt a baja, amely mélyebb volt a kelleténél, de mivel Redford atlétáját viselte alatta, kevéssé zavarta, hogy a hasa helyett a keki trikó villan elő. Megcsodálták. A fekete estélyit ezüst- és aranyszálak szőtték át meg át, izzottak a színes égők alatt. Szerénységre vallott, hogy a ruha viselője nem gyémántokkal hivalkodik, hanem keki trikót és pepita zoknit hord, tíz számmal nagyobbat. Christa a bombával táncolt. Partnere gömböcsége miatt erősen kellett

homorítani. Mosolyát Athénára sugarazta, aztán hozzásimult bombájához, már ahol tudott. Tatina pezsgővel mosdatta a kezét, mintha ráeszmélt volna, mi okozza az örvös pekarik lelkes ragaszkodását. Egy ittas kenguru rosszallóan szemlélte, mit művel a jóféle itallal, s néha-néha felcsuklott. Kivette Tatina kezéből az Athéna tiszteletére teletöltött poharat, és kiürítette. A szőke lány a palackot kínálta unokanővérének. Nevetett. – Remekül szórakozom. Hát te? – Nem panaszkodhatom – felelte Athéna, az igazságnak megfelelően. Üresre kortyolta a palackot, majd letette az iszákos kenguru lábához. Eszébe jutott valami. Lehajolva maradt, és az erszényes szeme közé nézett: – Mi van a zsebedben? A kenguru nem felelt. Ücsörgött, merengett. A palack díszlett a lábai előtt. Athéna nem sértődött meg, látta, hogy dermedtrészeg. Gondolta, bekandít a zsebbe maga. A kenguru nem vette jónéven. Fürge ökölcsapást mért a fejére, s ez a pezsgővel egyidőben hatott. Athéna sóhajtva leheveredett Tatina lábainál. Cady közeledett kondájával, ideje volt. Segített Athénát élesztgetni. Amikor nem boldogultak, begörgették a lányt az asztalról lecsüngő fehér abrosz alá, hadd aludjon egyet a nagy talányra. Tatina nyugtalankodott. – Nem lesz valami haja? – Ott? – Cady a fejét rázta. – A legjobb hely. Senki nem léphet rá. Elvonultak táncolni. Valamivel később feltűnt nekik, hogy elmaradtak az örvös pekarik. Egyáltalán, sehol nem mutatkozott egy árva malac sem. Nem, mert az igazak álmát aludták az asztal alatt, a kellőleg összetapogatott Athénával, aki fajtájuk hívó páráit sugárzotta feléjük. Testükkel melengették, gyengéden röfögve. Előjött Gina Barry is, de csak a Szupermen-Herceg ismerte fel kedvesét a kockás nadrágban, s teketória nélkül a keblére vonta. Redford a szemébe világító lámpák miatt nem láthatott elég jól, de amit rosszul látott, attól tüstént egy mérges dalba csapott, pincehideg hangon. A szám végeztével levonult a színpadról, és rózsafüzérét morzsolgatva járkált háborgó gondolataival. Úgy találta, kockás nadrágja várhatott volna a hűtlenséggel. Legalább reggelig, ha tovább nem lehet. A kémények legyőzése után a csalódott Rossz Arc és a három játékkatona is előkerült. A kenguru közelében felsorakozva lehajtottak néhány korty szíverősítőt, majd ettek pár falatot. Ezzel végezve újra ittak, hogy a halszálkákat, morzsákat leöblítsék torkukról. Ezután elszopogattak még pár csepp alkoholt, mert egyszerűen szomjúhoztak a fülledt ég alatt. Végül Rossz Arc az órájára tekintett, és kijelentette: most vagy soha. Ha nem állítják elő a kockás nadrágot, elkésnek az akcióval, viszont a megtorlás nyilván

nem fog késedelmet szenvedni. A három játékkatona az italtól fellelkesülten felvállalta a kockás nadrággal táncoló Fabre Chantot. Enyhén imbolyogva elindultak, hogy lekössék a Szupermen figyelmét. A majom követte őket, szemét az elrabolandó kockás ruhadarabon tartva. Egy pillanatig élt a gyanúperrel, hogy téved, de a benyakalt ital jótékonyan elhomályosította látását, tudatát A zenekar éji andalgóst húzott, s a lágyan szüremlő muzsikában egyre erősödő égi hang kélt. Dörög tán, néztek az égre a táncosok. Christa, szitakötőszárnyait rezegtetve ráeszmélt, hogy égi mása közeledik: helikopter. Mivel a szervezők ígértek néhány meglepetést a mulatság kiteljesítése érdekében, a mulatozók fegyelmezetten, egyszersmind várakozásteljesen félrehúzódtak a színről, hogy a gépi szitakötő a porondra lebbenhessen. A Szupermen hiába integetett és hunyorgatott a három játékkatonának, hogy most aztán nem akar botrányt, a kínai szteppelve közeledett, a japáni felragyogtatta alamuszi mosolyát, harmadik társuk dorong hiányában a kenguru elől eltulajdonított pezsgőspalackkal settenkedett. Ugyanakkor a majom táncra szólította fel a kockás nadrágot. Elpörgött vele a porond széléig, a mennydörögve leereszkedő helikopter mellé. A gép bőgő rotorját pörgetve kiköpött magából két városiasan öltözött géppisztolyos személyt. Ezek elkapták a vonakodó kockás nadrágot, és szélsebesen a helikopterbe gyömöszölték, mely menten a magasba lebbent. Redford késve érkezett ahhoz, hogy közbeavatkozhasson. A rotorszél belekapott a csuhája szegélyébe, és játszin meglengette. A helikopter beleveszett az éj sötétjébe. A Szupermen két ütéssel és egy rúgással rendet teremtett az őt feltartó, alkoholos állapotú játékkatonák között, aztán rohant. Végül kezét tördelve megállt Redford mellett – Valamit tenni kéne – sóhajtotta panaszosan. – Elrabolták az enyémkémet. – Ha a magáé, szárnyaljon utána – morgott Redford. – Daróc! – mérgeskedett a Szupermen. Tovább tördelte kezeit. A bal megrepedt. Fel sem vette. – Leánykereskedők voltak. – A legjobb nadrágom volt. – Redford kezdett gyanakodni. Nem lehet, hogy valaki félóra alatt kinőjön egy nadrágot, kivilágosodjék a haja, és egy talpig férfiból átszeressen egy nevetséges moziszínészbe. Megfontoltan fordult a Szupermenhez. – Kit vitt el a gép? – Az enyémkémet. A legszebb, legvonzóbb nőt, akivel az életben érkezésem volt. Ginát. Az ég újra robajlott, egyre erősödően, fenyegetően. Tiszta sor, gondolkozta túl a lármát Redford, rájöttek a tévedésre, és visszajönnek cserélni. Akárkik is, bátrak lehetnek.

Valaki belecsimpaszkodott a kezébe. A katonai szexgomba, személyesen. Redford lekapta a kislány válláról a géppisztolyt. – Elemes – tájékoztatta sajnálkozva Barbara. A gúnárnyakú lehajolt hozzá. – Látod ott azt a kárókatonát? Szerezd meg a fegyverét, de gyorsan. Barbara mosolyogva elrohant. Mondott valamit az eget fürkésző Don Jarrat-nak, s mire az feleszmélt, nem lelte az aknavetőjét. Aztán meglátta Redfordot, amint játék géppisztolyt ad érte a haszontalan kislánynak. A helikopter leszállt. Rotorja lankadt kissé, majd leállt. Előbb egy repülő test jelent meg az ajtóban. Nyomban utána egy másik. Mindkét tetem nagyot csattant a kövön. Por lebbent városi ruhájukra. Ezután kényelmes mozgással, vállán két géppisztollyal, Gina Barry levonult a helikopterről. A kinyúlt gengszterek mellett megállt egy pillanatra, mintha azon tanakodna, ne tegye-e jobb talpát valamelyik tetem mellkasára, mintha Tarzan. Aztán beérte annyival, hogy rámosolyogjon a lelkes Salomére, és az egybegyűltekre. FBI-ügynökök rohantak elő, feltakarították a testeket. Valaki elvitte a helikoptert, hogy ne legyen útban. A mulatság folytatódott. Gina Barry vadul és szenvedélyesen csókolta a Szuperment, Ronald Negri újra táncba vitte a szitakötőt; alig fájlalva, hogy semmi sem robbant fel. Cady végre megkérte Tatina kezét, és a lány talán-t felelve letette előtte fegyvereit. Don Jarrat marokszám tépkedte a szőrt a majom bozontjából. A három alkoholos, kiütött játékkatona nyugalmasan aludt a táncoló lábak alatt. Redford egyenként számba vett mindenkit, s csak egy személy hiányzott. Cseppnyi mancs fonódott az övére. A szexgomba suttogott: – Ha mordályt cserélsz velem, megmondom, hol találod, akit keresel. – Mit kezdenél egy aknavetővel, szexuálgomba? Megvan. Oké, cserélünk, ha főbe lősz vele engem. Olyan fáradt vagyok. Barbara elhúzta a kezét, száját. – Te aztán beszéled a nők nyelvét. Dugd a vázába a nyavalyás mordályodat. Amott van, az asztal alatt. – A nő? – puhatolózott Redford. – Ki más? – Barbara még tartogatott valamit. Bizalmasan megsúgta: – A kenguru csapta fejbe. Megjegyzem, joggal, mert bele akart kukucskálni a zsebébe. – Ki akarta fürkészni kettőnk titkát? – Redford fel volt háborodva. Mégis öles léptekkel közeledett az asztalhoz. Rátekintett az üveges pillantású kengurura, a jóllakott marabura. Gyenge röfögést hallott az asztal alól. Úgy sejtette, jó úton jár. Fellibbentette a terítő sarkát. Megpillantotta alatta a malackákkal takarózott Nítót. A lány összegömbölyödve, nyitott szemmel feküdt. A szerzetest megpillantva

megkönnyebbült sóhajjal kérdezte: – Lezajlott? Redford fintorgott, malackákat kiesegetett. – Le. – Most kéne eltűnni innen – vélte Athéna. – Most, most – helyeselt Redford. Hátratekintett, és megállapította, hogy a három játékkatona változatlanul alélt, a majmot a kárókatona dorgálja önfeledten. Felnyalábolta Nítót, és odaszólt Barbarának: – Megbeszélnéd a kondával, hogy ne kövessen bennünket? – Menjetek csak – készségeskedett a szexgomba. – El lesz intézve. – Leakasztotta válláról a géppisztolyt, és rászegezte a felriasztott örvös pekarikra. Nem rajta múlott, hogy hiába kelepelt az elemes fegyverrel. Idegesítette az iszákos kengurut. Az erszényes halkan csuklott párat, aztán a géppisztolyért nyúlt. Húzkodták. Redford kihajított a szobából két besuttyant, élesen sivalkodó malackát, aztán a zuhany alá állította a lányt. Otthagyta, térült-fordult. Bezárta az összes ajtót, megvizsgálta az ablakokat, hogy támadás esetén bevehetők-e. Mikor ezzel végzett, visszatért a fürdőszobába, és lecsutakolta Athénát. Ennek végeztével az ágy tetejére nyekkentette, és megállt fölötte. – Tudtad – közölte. – Na és. Tilos? – Nem szóltál. – Na és. Muszáj? – Te aztán úgy istenigazából kikupálódtál, mióta elhagytad a pompás ranchot. Tartogatsz még valamit? Athéna nem felelt. Redford a flegmájához folyamodott. Mint mindannyiszor, ha nem látszott más kiút. Vállat vonva elhagyta a szobát. Hosszan folyatta magára a hideg vizet, arcát is alátartotta. Sokáig szárítkozott a törölközőbe tekeredve. Nem bírta reggelig. Amikor a sötét szobába settenkedett, óvatosan elhelyezkedett az ágy legszélén. Magára araszoltatta a takarót, és behunyta a szemét. – Mit szólnál egy utolsó öleléshez? – suttogta egy hang. – Ne légy ilyen végzetes. Most pedig főleg ne. – Most aztán tényleg semmi okom rá. Holnaptól külön megyünk. Elfelejtettél magaddal hívni Chicagóba. – Nem feledékenység az oka. – Nem. Meg akarsz halni. Ez az oka. – Ki szeret meghalni? – sóhajtotta Redford. – Kezdesz meghalni – Felelte Athéna. Aztán megérintette a férfi vállát. Átölelte, magához vonta. Szájon csókolta, és Redford visszacsókolt. Ölelkezésük nagyon hasonlított egy búcsúölelésre (a tárgy szakértői melegen tanácsolják, hogy minden szeretkezés legyen ilyen), mintha

soha többé nem Láthatnák egymást, s egész életüket belesűrítenék abba a pár órába, ami reggelig rendelkezésre áll. Megfeledkeztek magukról, félelmeikről. Tengerár játszott testükkel, gyönyörben fürödtek, fuldokolva. Amikor Athéna elaludt (hova lett Nító!?), Redford kiült az ablakpárkányra. Gyors egymásutánban elszívott fél csomag cigarettát. Megmondja neki, döntött. Minden dolgába beavatja, megkéri, hogy várjon rá. Hátha mégis túléli a nagyvárost. Igen. Elmondja terveit, semmi az egész. Éppen csak összeugrat két gengszterbandát Chicagóban. Bagatell. Előtte vagy közben nem feledkezik meg az Isten Háta Mögött ládikózó karabélyosokról sem. Nem önzetlenül, de jó pénzért tudatja a rendőrséggel, hol találják meg a kábítószert. A hatóságok ujjongani fognak, a pénzen pedig új ház épülhet a romos helyébe. Redford visszaheveredett az ágyra. Magához vonta Athénát, és tovább álmodott testmelegében. Reggel egyedül hevert a feldúlt ágyon. Előbb még nem gyanakodott. Betekintett a fürdőszobába. Az ágy alá. A radiátor mögé. A szekrénybe. Ekkor már rosszat sejtett, tehát megszámlálta a ruhákat. Minden reklámcélt szolgáló ruha a helyén volt. Mindössze a lovasoveráll és a mokaszincsizma hiányzott. És a csekk, amelyet Hella Postor adományozott Athénának. Viszont hevert egy papírlap az asztalon. Egyetlen, az első mondata íródott angol nyelven. A többi, valóságos novella, rejtély maradt számára. Az az egy mondat így hangzott: "Hát nem ezt akartad?" – Hát nem! – morgott Redford feldúltan. Öltözött, futott. Athénát sehol sem találta. A lovakat még előző este elszállították, kinek-kinek a címére, köztük Cassyt is. A lány tehát valamely egyéb közlekedési eszköz igénybevételével (DE HOVÁ?) távozott. Redford tovább szimatolt. A kertben kevésnyi rom látszott, főleg asztalokból és más kényelmi eszközökből. Az üres abroszát lengető asztal mellett ott szunyókált az iszákos kenguru. A kis kínai a lábánál térdepelt, összefont kézzel esdekelt, selypegőn: – Add vissza a protimat! Mire mész vele? A kenguru nem reagált. A kínai tovább nosztatta: – Add vissza, kérlek szépen! Hogyan is élhetnék protkóm nélkül? – A játékkatona fölötte óvatosan, lassú mozdulattal az erszény felé tapogatózott. Aztán még idejében félrehempergett a flegma ökölcsapás elől. Folytatta volna a rimánkodást, de Redford rászólt: – Hé, bánatka! Hol lehet a lány, akit keresek? – Nőd aljas – közölte a kínai könnyek közt. – Nemrég erre sietett, s mert kissé fel akartam tartóztatni, ezt tette velem.

Bánatka mutatta üres ínyét és a kenguru éberen őrzött zsebét. – Merre ment tovább? – Redford toporgott. – Hát figyeltem én? Azóta itten térdepelek, de hiába rinyálok, ez a dög nem adja vissza kedves fogsoromat. Tégy valamit az érdekemben! – Amíg a lányt meg nem lelem, aligha leszek nagylelkű kedvemben – Felelte Redford, és kutatott tovább. Mások is kezdtek előszivárogni szobáikból. Taxik gyülekeztek a szálloda előtt. Hatalmas csomagokkal megrakott, szomorkás emberek távoztak. Redford megállította a Cady karján lépegető Tatinát, s tudakolta, tud-e valamit az eltűntről. A lány csak a fejét rázta tanácstalan, de Cady felragyogó szemmel felkiáltott: – Kiszedte valaki az asztal alól? – Hol van az már? – legyintett a gúnárnyakú. Elővette a levelet, és átnyújtotta Tatinának. – Meglehet, ez tájékoztatással szolgál. Csakhogy én nem bírom a holland nyelvet. – Magyar – háborgott Tatina, de látta, Redford úgyis tudja, és nem ez a baj. Elolvasta tehát a sorokat. Érdekes volt arcát figyelni. Az első sor végén még csak a homloka vöröslött. A mondatok fogytával elpirult teljesen. Ezen elváltozást a mélyen dekoltált blúz hasítékáig követni lehetett. Aztán szótlanul visszaadta a levelet, és búcsú nélkül távozott. Redford azért utánaszólt: – Köszönőm. Újabb reménysugár csillant, mert Christa közeledett a Bombázó oldalán. Ő sem hallott Athénáról, de késznek mutatkozott elolvasni a levelet. Az ő blúza valamivel kevésbé volt dekoltált, ám a felső- és alsóruházat között némi csupaszlás mutatkozott. Ez a keskeny sáv is bíborlott, mire Christa a lap aljára ért, és Redford kezébe nyomta a papírost. – "Hát nem ezt akartad?" – idézte, és ezzel elvonult. – Ezt én is értettem. – A gúnárnyakú kezdett felindulni. Nekifutott a lépcsőknek. Rossz Arcot ágyban találta, nem bánta, felrázta. – Lefordítod nekem ezt a levelet, különben apró darabokra tépkedlek széjjel, atyafi – kérlelte. A törött orrú előbb ásítozott, majd vakarózott egy keveset. Ébredezett. Amikor kissé magához tért, kézbe vette a papírlapot. Redford idejében közbeavatkozott, mielőtt még belefújhatta volna az orrát. Végre Rossz Arc az eszénél járt. Szeme elé lebbentette az írást, és iskolás módra tagolta: – "Hát nem ezt akartad?" Ezután elhallgatott. Homlokráncolva, lassan böngészte a betűket. Szája is elcsücsörödött. De csak ennyit mondott hébe-hóba: – Hümmm. Ümmm. Nofene. Tyű. – Mindehhez élveteg képet vágott. Egy ízben töprengve rámeredt Redfordra, aztán sebbel-lobbal visszatemetkezett az élvezetes olvasmányba. Legvégül egy hirtelen, alattomos mozdulattal vizsgálatot eszközölt.

– Kivel tettem? – ordította dühödten. Redford fogta a levélkéjét, és elmenekült. Miért nem hajlandó lefordítani valaki ezt az átkozott svédet? Hamarosan az öreg hölgy sürgetni kezdte, így hát felhagyott a további kutatással. Valamely nevetséges okból piperkőc módra át is öltözött, mégpedig abba a kockás nadrágba, amit Gina Barry származtatott vissza az ezüstszálas estélyiért cserében. Mintha számítana valamit, hogy a Magyar ebben a gúnyában járt-kelt az elmúlt éjszakán. Mord hangulatban ült be a dzsipbe Raszul mellé. A repülőtér Felé menet nem szándékozott volna szóra nyitni a száját, de Hella Postor háborgatta. – Mondja, Redford, mivel üldözte el azt a szegény lányt? Se Don, se maga. Ha Athénának esze van, keres egy harmadikat. Ilyenkor mindig ez a legokosabb. Hogy kissé könnyítsen magán, Redford sietve visszaszurkálódott. – Miért is nem a donocska nyerte az egymillió fabatkát? Hella Postor komoly szükségét látta egy koktélnak, de csapos-testőre a vezetéssel foglalatoskodott. Ez abból is látszott, hogy feltartóztathatatlanul haladtak a repülőtér felé. Aztán még abból is kitűnt, ami más közlekedőkkel történt utcaszerte. Néhányan önként félreállították autójukat, és gyalog folytatták útjukat. Mások tülköltek, és öklüket rázták Raszul felé. Voltak, akik (ha nagyobbacska járművel rendelkeztek) finoman oldalba taszajtották lökhárítójukkal a kerge dzsipet. Egy kerékpáros, kit Raszul fölöttébb érdekes módon: jobbra előzött meg (befurakodva a járda és a bringa közötti sörösdoboznyi tágasságú résbe) kevés híján sikítófrászt kapott ijedelmében. A sikoly azonban a torkára forrt, amikor Raszul keresetlen durvasággal mindennek lehordta. Kár volt a nagy sietségért, a piros lámpánál meg kellett állnia dzsipnek és kerékpárnap egyaránt. Amíg a szabad jelzésre várakoztak, a reszkető izmú kerékpáros a terepjáró mellé gurult. Állkapcsa fürgén mozgott. Nyálgombóc előállítását fáradozott. Szaporán gyúrta, sűrítette, keményítette. Aztán a köpetet röppályára állította az indulás pillanatában. Redford azt hitte, féltégla csapja állon. Fájdalmas rököny hatalmasodott el rajta. Amikor kapcsolt, elővette zsebkendőjét, majd egy másikat, hogy felitassa a liternyi sűrű nyálat. Közben szabad kezével szájon vágta Patkányzsírt. A mestersofőr zsémbelni kezdett, gőze sem volt, mi baja a nagyorrúnak. – Egy árva szó nélkül lépett meg? – Hella Postornak nem fért a fejébe Athéna viselkedése. Redford szótlanul hátranyújtotta a levelet. – Hát ez finnül szól – sóhajtott az öreg hölgy. – Sebaj, lefordíttatjuk valakivel. A gúnárnyakú (okulván tapasztalataiból) erre egyáltalán nem szólt semmit. Állkapocsficamát dédelgetve önmaga romjain kuporgott. Hella Postor kézbe vette az ügyet. Megkocogtatta Raszul vállát, és

parancsokat osztogatott. A dzsip olykor balra kanyarodás közben torpant meg a forgalom közepében. Máskor egy kereszteződésben megtett útja felénél. Az öreg hölgy lobogtatta a papírost. A közlekedők java része nem ismert közép-európai nyelveket, de a magáén senki nem tétovázott elmondani, hogy mégis mi a véleménye a dzsipet vezető baromállatról és a levelet lengető idős szárcsáról. Végre Hella Postor megpillantott egy fiatal apácát. Megálljt parancsolt, kiugrott a kocsiból, és a békésen sétálgató nővérhez sietett. Az apáca elengedte rózsafüzérét, hogy feltehesse szemüvegét. Kissé hátratolta homlokából a fityulát, és folyékonyan olvasni kezdett. Megfelelő módon hangsúlyozott, hozta az árnyalatokat is. Rövidesen elragadták a sorokat átható érzelmek és szenvedélyek. Olykor tragikus sóhajokat is belopott felolvasásába, ott, ahol ezt a mondanivaló megkívánta. Ha szükségeltetett, néhol finomam Felsikoltott. Amikor a lap aljára ért, eltette szemüvegét, és a földbegyökerezett Hella Postor mellett álló dermedt Redfordra tekintett. Volt valami a tekintetében. – Ez magának szól? – kérdezte. – Nekem – bólintott a férfi. Az apáca figyelmesen megszemlélte. Magasszárú sportcipőjével kezdte, pepita zoknijával folytatta, majd egyre feljebb haladva megtekintette kockás nadrágját, bő ingét, aztán nyakát, arcformáját tanulmányozta. Elgondolkodva bámult a kéklő szempárba. Végül elmosolyodott és kacsintott egyet. Ezután fürge léptekkel távozott. Az utca végénél még látni lehetett vékony alakját. A fityulát éppen elhajította. Mozgolódásából úgy tetszett, ruháját is eldobni szándékozik. Redford szórakozottan lehajolt a lábai elé hullajtott rózsafüzérért. Zavartan forgatta ujjai között. Hella Postor kissé felocsúdott bénultságából. – Nos. Hát az nem derült ki, hová ment. Azt viszont tudjuk, hol is járt néhány ízben. Folytatták útjukat a repülőtér felé. Hamarosan kigurultak a városból. Raszulnak feltűnt valami. Megbökte könyökével Redford bordáit: – Pajtás, nem lehet, hogy elhagytunk egy poggyászt? Hol a leányzó? – Miféle leányzót – kérdezte a gúnárnyakú szórakozottan. Azon Fáradozott, hogy felidézze és agyába marassa az apáca felolvasásának oly emlékezetes sorait. – Hát az a magyar: Athéna. A szállodában felejtettük. Redford kissé feleszmélt. Hátrafordult, és az öreg hölgy szemébe tekintett. – Ki fogom vágni a kocsiból ezt a személyt. – Ugyan már, Redford. Szeresse. Oly igyekvő ember. – Hella Postor fokozott tisztelettel pillantott vissza a gúnárnyakúra, bár a férfi a válla mellett az utat szemlélte éppen. – Na? Visszamegyünk a kicsi lányért? – igyekezett Raszul. Redford nem is felelt. Elhelyezkedett az ülésen, és a sofőr morgolódására

ügyet sem vetve beállította magának a visszapillantó tükröt. Házilag átalakított terepjáró iparkodott utánuk. Jobb oldali ablakán gránátvető tölcséres csöve kandikált előre. – Lépj a gázra – javasolta Redford a zsémbelő Raszulnak. – Kíséretet kaptunk. – Körbepillantott a tájon. Szántóföld terült el mellettük. Búza kalásza hajladozott a szélben, végeláthatatlan területen, aranylón. Az út menti árok mögött zömök fák terpesztették lombjukat, bokrok kuporogtak, por szállongott. A gúnárnyakú hirtelen ingerültséget érzett. Hátraszólt. – Még nem árulta el, miért nem a don nyerte meg a versenyh? – Istenem, Redford. Mert csalt. – És most vajon mit akarhat? Hella Postor sejtette. Mintha kigyógyult volna különleges rövidlátásából. Sóhajtva felelt. – Egykor az apjával közösen részt vettünk ebben-abban. Aztán rám maradt pár drágakő. Redford hümmögött. – Emlékszem, amikor a don tenyérjósként megpendítette. Az öreg hölgy bólintott. – Hát lehet, hogy most is a drágakövek után akar kérdezősködni. Messze még a repülőtér? – Messze. – Redford homlokráncolva töprengett. Az útkanyarban fél percnyi időre eltűntek a dzsipben ülők szeme elől. A gúnárnyakú rászólt Raszulra: álljon meg. Kérése megértő fogadtatásra talált. Redford a hirtelen leblokkolt terepjáró szélvédője fölött távozott. Nem teljesen így képzelte, de már úgyis ugráshoz készülődött. Feltápászkodott a földről, és a kocsi másik végéhez rohant. Vállára kapta az öreg hölgyet, átlendült vele az árok fölött, és behúzódott a rekettyésbe. Elhelyezte csomagját a fűben, és ráparancsolt, hogy kivételesen ne vigéckedjen. Aztán elkúszott. Ez alatt a don dzsipje is befutott. Raszul helyzete magaslatán állt: pisztolyával sakkban tartotta Rossz Arcot. Egészen addig, amíg Don Jarrat is előlépett, hogy elszánt képpel rászegezze aknavetőjét. Raszul azon nyomban a háta mögé hajította hirtelen nevetségessé vált pisztolyát. – Mi van? – kérdezte a rend kedvéért. A világért sem akarta mutatni ijedelmét. Nem törődtek vele. Don Jarrat és gorillája a rekettyés felé indult. Az a heveny gyanú ösztönözte őket, hogy valamelyik bokor mögött meglelik az öreg hölgyet, s neki az lesz legsürgetőbb vágya, hogy elrebegje a drágakövek rejtőhelyének hollétét. Sejtették ők, hogy Redford is ott lesz valahol a zöldben, de nem zavartatták magukat, hiszen az aknavető akár egy elefántcsordával szemben is hatásos ellenszer. Talán még attól a néhány városias öltözetű úriembertől sem kaptak volna szívdobogást, akik fekete batárjukkal a don dzsipje mögé gördültek, és megálltak.

Míg várakoztak, szemlélődtek, előhúzták ötletes kis géppisztolyaikat, amelyek kicsinységüknél fogva akár a kesztyűtartóban is elfértek volna. A batár egyébként chicagói illetőségű rendszámtáblával büszkélkedett, és minden bizonnyal ott szerepelt a lopott autók végtelenül hosszú lajstromán. Nem véletlenül tette meg a nagy utat. A benne ülőknek tegnap még csupán lányrablás lett volna a dolguk, ám ennek kudarca nyomán mára útonállni szottyant kedvük. Gondolták, végre ledurranthatják Don Jarrat-t. Viszketett a tenyerük. De nem kezdhettek ész nélkül lövöldözni, mert az öreg hölgyet élve akarták. Vártak tehát. A don ebből mit sem sejtett, mert feladatára koncentrálva kizárólag előre tekintett. Hű csatlósa kissé távolabbról kísérte, hogy bekerítsenek két fát és pár bokrot. Csakhogy az árokból hirtelen Redford bukkant elő. Elkapta a don bokáit, majd a túlsó végen az elpotyogtatott gránátvetőt. A fegyver tölcsérével szájon verte a felülni szándékozó Don Jarrat-t, aztán rászegezte a lóköpőt a bénult Rossz Arcra. Közben kiáltott valamit, mire Hella Postor kiszaladt a bozótból, és a dzsip hátsó ülésére vetette magát. Redford Raszulnak is vezényelt, közben odahajította neki az aknavetőt. Ezután a hirtelen alattomossá élénkült Rossz Arcra vetődött, és nem törődve a gorilla szakszerű ökölcsapásaival, saját ütéseire koncentrált. Nem kerülte el figyelmét az úton feketéllő határban ülők mozgolódása sem. Amikor végzett, lendületből a kormány mögé vetődött. Hosszú lábai nem is túl vészesen gabalyodtak bele a kézifék és a sebességváltó rúdjaiba. Végtagjait bontogatva indított. Raszul az öreg hölgyön térdepelve üdvözült mosollyal markolászta fegyverét. Szemmel tartotta a fűben hentergő gengsztereket csakúgy, mint a batárban ülőket. A dzsip megugrott alatta. Nem váratlanul, de erős rándulással. Ekkor a géppisztolyosok oktalan cselekedetre ragadtatták magukat. A gránátvetőt semmibe véve tüzet nyitottak, úgy általában: lőtték a bozótost, lőtték a dzsipet. Ezért kapták a bérüket. Az egyik golyó visszacsapódott a csomagtartóról, és kiütötte Raszul szemfogát. A csapos-testőr duzzogni kezdett; a kocsi ismét rándult egyet, mert Redford válogatott a sebességek között. A gránátvető eldördült, félig-meddig akaratlanul. A becsapódó lövedék előbb a don terepjáróját, a következő pillanatban a fekete batárt dobta fel a magasba. Visszapottyanva a kocsik darabjaikra hullottak, lángnyelvek csaptak fel a roncsokból. Lassacskán az üzemanyagtartályok is hozzászóltak a durrogtatáshoz. Csípős füst lövellt ki, kígyózott a magasba. – Pardon – motyogta Raszul. Redford megigazította a tükröt. Amikor belepillantott, fintor futott át az arcán. Talpát ráfeszítette a gázpedálra. A kocsi felgyorsult. – Raszul, kérem. Bütykös a térde. – Hella Postor megpillantott egy feldőlt,

ámde ki nem csordult whiskysüveget az ülés előtt. Amint a testőr lemászott róla, az öreg hölgy megragadta a palackot. Hosszan kortyolt belőle, mielőtt felvetette a kérdést: – Mondja, Redford, beavatna az elmúlt eseményekbe? A férfi beavatta – Elmúltak – szólt hátra a válla fölött. Az érett búza táblái szegélyezték útjukat.

22. Chicagói ballada Egy lány, klasszikus és kortárs magyar szerzők hív szerelmese Chicago utcáit rótta szomorúan. Nagyváros. Magas épületek, alacsonyak. Utcák, kirakatok, Fények. Emberek, színesek, fehérek. Autóáradat. Füst, bűz, hangzavar. A külső világ szféráiból visszakanyarodott a bensőkhöz. Nem turista, ezer a dolga. Amikor a gerendaház alatt hasalva értesült a gengszterek terveiről, azonnal határozott. Megpróbál segíteni Redfordon. Tervét kizárólag azért tartotta titokban, mert meg akarta valósítani. Ha beszél róla, a mókamester meghiúsíthatja. Kezdetnek szobát bérelt, és elintézett néhány ügyletet. Az öreg hölgytől kapott csekk összegének oroszlánrészét átutaltatta az Isten Háta Mögé. Telefonon tárgyalt egy építési vállalkozóval, és a ház felújításával kapcsolatos elképzeléseit oly plasztikusan érzékeltette, hogy semmi kétsége nem lehetett felőle: mire hazaér, elkészül az épület. Maradék pénzén bevásárolt. Olyan jellegű ruhaneműt választott, amelyben Bo Derek is nyugodtan mászkálhatna, tán még egy teljes katonai támaszpont szabadságtól jó ideje megvont legénysége sem vetné rá tekintetét. Veti egy fekete bőroverállt is, motorhoz valót. Mivel nem volt egyéb: hát fűthetőt, de (nyár lévén) nem érdekelte az eladó magyarázata a fűtés módjáról. A ruhához vásárolt egy Fekete, rostélyos ellenzővel ellátott sisakot, melyben óvilági vasvitézre emlékeztetett, tehát a saját édesanyja sem ismert volna rá, és ez volt a célszempont. Aztán még beszerzett egy géppisztolyt. Ezt nem személyesen tette, mivel nem rendelkezett fegyverviselési engedéllyel. Egy prospektusból kiválasztotta a megfelelő modellt; kitöltötte és postára adta a szelvényt. A szállítmány, tartalék tárakkal és munícióval, hamarosan megérkezett, és mert postai úton a fegyverviselési engedély bajosan Firtatható, a kutya sem firtatta, a pénzéért. Vett egy motort is. Az eladó kissé meglepődött, hogy fekete modellt óhajt, de nem kardoskodott sokáig a rózsaszínű mellett, úgyis ezernyi szín állt rendelkezésre. Ezután Athéna vett két embert. Informátort keresett, megbízhatót, aki nem szeppen meg a rábízott feladat horderejétől és veszélyességétől. A válogatás sok időt rabolt el, mert néhányan alkalmatlannak, mások ármányosnak vagy

tolakodónak bizonyultak. A közvetítők sem tűntek bizalomgerjesztőnek. Mivel szorongatott helyzetbe jutván Athéna már nem vesztegette a napot holmi keleti zenék felidézésével, hanem határozottan és késedelem nélkül alkalmazta a tréningeken tanultakat, a ravaszkodóktól villámgyorsan megszabadulhatott. Végre ráakadt a két megfelelő emberre. Miután ismertette velük feladatuk mibenlétét, visszahúzódott a semlegesneműség homályába. Amíg a két jól megfizetett férfi a chicagói szervezett alvilág útvesztőiben kotorászott, ő sem tétlenkedett. Talpa alá vette a várost. Ha megelégelte a gyalogszert, felpattant a motor nyergébe. A fűtőszálakkal ellátott ruhával baj lehetett, mert olykor szaunává változott. Athéna gyakran kényszerült lehúzni a csizmáját, hogy kilöttyintse belőle az összegyűlt verítéket. Hosszú estéit olvasással, jegyezgetéssel töltötte a szállodai szoba üresében. Mégis valami újra meg újra arra bírta, hogy a sisak rostélya mögé húzódva a várost járja motorján, és rejtélyes módon mindannyiszor egy bárka közelében kötött ki, a tóparton. Ezen a bárkán lakott a gúnárnyakú barátja, akiről a gerendaház-béli gengszterek azt panaszolták, hogy utál fecsegni. Ő volt az, aki a bosszút forraló Redfordot hozzásegítette a heroinszállítmány eltulajdonításához. Akkor talán csak azért, hogy a gyilkosságban vétkes Don Jarrat-ra haragítsák az illetékes maffiát. Később feltehetően eszükbe ötlött egy másik lehetőség is, szintén a heroin jóvoltából, s ez így hangzott: PÉNZ. A mókamester barátja ez idő tájt nem mutatkozott a hajóján. A fedélzeten három év körüli kisfiú játékautókat, kamionokat, repülőket és vonatokat ütköztetett össze, robbantott fel. Egyszer géppisztollyal is kelepelt, de ezt a játékszert az anyja határozottan; halk zokogással elvette tőle, és a tóba hajította. A gyermek nem búsult, játszott mást. A naphosszat szóló rádió színes hírei gazdagon ellátták ötletekkel. A fürgén mozgó, szelíd vonású asszony egy ízben a szomszédos hajó tulajdonosára bízta a gyermeket, akkor épp árvizeset játszani. Mire a fiúcska a szökőár pusztításáról szóló tudósítás derekához érkezett, anyja elhajtott a kocsiján, és Athéna követte. Tisztes távolban maradva a kórházba is utánalépkedett. Megtekintette a férjjel való találkozást. A negyven év körüli, sok-sok fehér pólyába és gipszbe csomagolt férfi arca felderült az együttlét alatt. Az asszony távozása után Athéna meglesett néhány könnycseppet a borostás arcon, aztán ő is odébbállt. Motorján ülve számos költő éteri szellemét zaklatta fel soraik citálásával, azzal a merőben önző célzattal, hogy segítségükkel saját lelkierejének maradékait tartósítsa. Mégis, ebben a városban minden szélesebb és keskenyebb, elegánsabb és eldugottabb utcácska a bárkához vezetett, s mintha kajánul tették volna. Végre eljött a nap, amelyen a kisfiú apja járógipszben sántikálva hazatért a kórházból, és a levegőbe emelte gyermekét. Valamivel később építőjátékokkal

foglalták el magukat. Megegyeztek, hogy nem rakéta kilövőállomást létesítenek a kockákból, hanem szélmalmot, például. Apa és fia elmerülten játszottak a fedélzeten, amikor újonnan érkezett vendégük zavart torokköszörülés után rájuk köszönt. A látogató pepita zoknit, kockás nadrágot, bő kék inget viselt, és morózus benyomást keltett. Zavara csakhamar oldódott, s ekkor zsineget kért a hajó asszonyától. A spárgából függővasutat létesített, néhány elemből összeállította a megfelelő görgőkkel felszerelt kocsikat, majd önfeledten lanovkázni kezdett. Ezalatt szóval tartotta barátját. Járógipszes vendéglátója mulatott rajta. – Valóban azt gondolod, hogy merő bátorságból nem köptem nekik? Törd a fejed, Michel! Ha elárultam volna, amit tudok, most halottabb lennék, mint egy rúd szalámi. Hát erről van szó. – Másról is szó van – komoran mélylett a gúnárnyakú hangja. Megcirógatta a kisfiú (mumpsz miatt) bekötött fejét, s intette, vigyázzon a zsinegekkel a térde táján. Mindjárt be is mutatta, mi történik, ha nem eléggé óvatos. Feltápászkodóban közölte híreit. – Megismerkedtem egy FBI-ügynökkel, aki esküt tett rá, hogy eltüntet innen benneteket. Charlie, megkérlek, ne szólj közbe. Máshol is léteznek tavak, hajózhatók. Nem maradhattok itt. Erre ne vesztegessünk több szót. A zsákmányt tovább fogom passzolni egy rivális bandának. Amint úgy eltűntetek innen, hogy bottal ütögethetem nyomaitokat. Ha nem tenném, feltehetően börtönbe, s onnan a hullaház valamelyik kamrájába kerülnék. Netán veled közösen. Ez a változat nem vonz, elhiheted. Vedd olybá, hogy e percben az FBI alkalmazásában állok. – Eszemben sincs elmenni innen. – A házigazda sört kortyolgatott. Felesége megpróbálta meggyőzni a mumpszbeteg gyermeket az éjszakai alvás szükségszerűségéről és előnyeiről. – Nem számít, hogy akarod-e – sóhajtotta Redford. – El kell mennetek innen, Charles. Remélem, nem kell felhívnom a figyelmedet Inezre és Tonyra. Amíg itt vagytok, nem láthatok munkához, s most kell tudatnom veled, hogy valahol vár rám egy lány, és feltett szándékom mielőbb felkeresni őt. Csak előbb összeugrasztom a két bandát, azaz kiváltom magam a börtönből. Ennyit még megtehetsz értem, amikor már annyi bajt hoztam a fejedre, lábadra. Charles bólintott. – Ez a legkevesebb – morogta. A szemétgyűjtő mellé hajította a kiürült sörös dobozt, aztán vendége acélkék szemébe tekintett. – Elmegyünk. Te pedig add le a címet az FBI-nál, hol az a leányzó, aki vár rád. Hadd küldjék el neki szitává lyuggatott tetemedet. A gúnárnyakú bólintott. Volt egy olyan érzése; hogy rajta a világ szeme. Turisták sürgölődtek a mólón és környékén, s oly tökéletesnek látszottak, hogy nyugodtan lehettek akár FBI-ügynökök, rendőrnyomozók, de gengszterek is. Megakadt a szeme egy fekete bőrruhába bújt, rostélyos sisakot viselő személyen, aki motorja nyergében ülve úgy tett, mintha várna valakit, s mivel láthatóan

hiába, várt, egy idő után indított, és az autóforgatagba vegyülve eltűnt az éjben. Különös feszültséget hagyott maga után a levegőben. A pepita zoknis férfi még egy darabig halk beszélgetésbe merülten üldögélt barátaival egy elernyőzött lámpa halvány fényköre alatt. Nem verték fel a kikötő csendjét féktelen nevetéssel. A gúnárnyakú aznap éjjel is rosszul aludt sivár berendezésű bérelt lakása falai között. Reggelre kelve lepedője lucsogott a verítéktől, bár éjszakája nem a nyári hőségtől fülledt be, sokkal inkább lidérces álmai valamelyikétől. A nappal valamivel kedvezőbb megvilágításba helyezte az elméjét uraló kérdéseket, de sok ragyogást nem kölcsönzött nekik. A férfi kikapcsolódás gyanánt olykor felidézte emlékezetében az apáca hangulathű előadását, és elmerengett a szó erején. Szavakén, amelyek bizonyos sorrendben egymás után fűzve hatalommal bírnak. Előhívják a hangulatot, amit a szerelem képes előidézni. Ez a hangulat éppoly jól összefér az érzelmekkel, mint az érzékletekkel, elvegyülnek egymásban szétválaszthatatlanul. Létrehoznak egy impressziókban gazdag képsort, amely egyszerre hat bujának és érzelmektől fűtöttnek, szókimondónak és a lényeget csupán sejtetőnek. Könnyű szomorúság lengedez fölöttük, sikoltó remény és gyilkos elszántság. A pepita zoknik a korábbi mosástól kissé még nyirkosan, beleszuszakolódtak a megfelelő sportcipőkbe, s a városba kirándultak, gazdájuk sürgető dolgai jóvoltából. Valamit kérdeztek tőlük a magasból, s ők szorongva hallgattak. Tulajdonosuk nem faggatózott tovább. Ügyeit a kiszemelt vágány felé terelgette. Már csak a vonatra kellett várnia. Estefelé a pepita zoknik egyszerre magabízó és szorongó kérdést hallottak gazdájuktól: – Ki szeret meghalni? A lány, ki klasszikus és kortárs magyar költőkkel kelt és feküdt, nyomasztó hangulatait általuk feloldozva és olykor tőlük visszanyerve, a lány szakadatlanul verselt magában, magagyártotta részleteket is gondolatai közé szőve. Afféle palettát hozott létre a százféle gondolkodó kérdéseiből és válaszaiból, a világot szorongva imádó lények folyvást megújuló reményeivel színeset. Egy idő után határozottan tudta: ha nem történik végre valami, akkor megzavarodik. Történt. Egy napon nyomtalanul eltűnt a bárka a kikötőből, mintha a zsineg-függővasút, a könnyen síró asszony és a járógipsz csak álom lett volna. Eltűnt, és a lány bárkit kérdezett felőle, mindenki esküdött rá, ott sem volt soha. A bárka sosem létezett. Az informátorok is mozgolódásra valló híreket szállítottak. Úgy tették őket megbízójuk lába elé, mint virágkosarat. Meghökkenten tájékozottak voltak abban a kérdésben, hogy a gúnárnyakú hol és mikor fogja visszaadni lelkét a

teremtőjének. A vita tárgya legfeljebb az lehetett, hogy a lélek a testen ütni szándékozott számtalan nyílás melyikén távozik majd. A lány, aki átmenetileg kivert a fejéből mindenféle nációjú verselőt (az éteri szellemek nem kis megkönnyebbülésére), elgondolkozott a hallottak fölött, és mindjárt szót intézett egy képzeletbeli őrangyalhoz A szólított kissé unta már a gyakori igénybevételt, és ezt morogta: – Lehet. Lehet, hogy megyek, de bizonyosan utoljára. – És még dohogott egy keveset. – Ez nem olyan világ. Szinte már másvilág. A hírek áradata révén összeilleszthetővé váltak a képkockák. A köd fátyla végképp eloszlott, s Athéna ismerője lett szívszerelme korai és későbbi viselt dolgainak, mégis remélte, hogy e sorozatnak nem a halál vet véget. Tragikus hangulatát tovább fokozta az egyik informátor rejtélyes eltűnése, csaknem az utolsó pillanatban. (Az informátor jóval később előkerült, amikor egy újonnan épült üzlet tulajdonosa, a falat reprodukcióval ékíteni szándékozván, megpróbált képszöget juttatni a betonba. A szög jól tűrte a procedúrát, e fal azonban némileg leomlott. Mögüle pedig előbukkant az elveszettnek hitt informátor sápatag arca. Két munkás véste ki a betonból a bágyadt személyt. Szaporán átkozódtak, mert lejárt a munkaidejük, és szakszervezeti vezetőik korrupt disznók. A betonból kimunkált személy köszönetet rebegett, és gengszterekre zsörtölődve, egyik lábát húzva eltávozott.) Athéna felült a motor nyergébe, és ellátogatott a másnap éjszakára tervezett vérfürdő helyszínére. Megszemlélte e szerpentin utat, az egyik éles kanyarban kiöblösített parkolóhelyet (a találkozó helyét), az út mentén futó korlátot szegélyező bozótost (ahol ezernyi fegyveres elrejtőzhet, és büntetlenül lövöldözhet az úton fedezetlenül közeledő áldozatra). Athéna nem csak azt tudta, hogy a heroint megvásárolni szándékozó banda lesz jelen, arról is meséltek neki, hogy a szembenálló klán is fellépni szándékozik. Ellenben bizonyosan távol marad a csúcsponttól az az állami szervezet, amely csőbe húzta a gúnárnyakút. így vagy úgy, nem fért hozzá kétség, hogy a pepita zoknis testőr ezt a tréfáját oly jól megszervezte, ahogy ez ember e saját temetését rendezné: gondosan, kegyeletteljesen. Szerelmem, nyakig merítkeztél, sóhajtozott Athéna ez éj hátralevő perceiben angolul, magyarul, spanyolul és franciául, az utóbbi nyelvet kissé törve. Esteledett. Motor robajlott a hegynek fel, körötte elhagyottnak mutatkozott a szerpentinút. A korláton túl fák, bokrok szunyókáltak a leszálló estben, elfedve a mögöttük húzódó keskeny (nappali használatra való) sétautat. A motor utasa rögzítette elméjében a kiöblösödő útkanyarulatot, azzal a két,

sötétben lapuló személygépkocsival együtt, melyek ott várakoztak. Utasaik a környező bozótosban mozgolódtak, egyelőre még unatkozva, de nem minden feszültség híján. A motor elhajtott mellettük és felbőgött a hegytetőre. Odafenn kilátót, éttermet és tökéletes elhagyatottságot talált, vissza is fordult csakhamar. Az utat szegélyező korláton rést keresett. Athéna a keskeny, omladékos ösvényre kormányozta a gépet. Lekapcsolta a lámpát. Figyelmesen, óvatosan gurult előre a néma motorral. Keveset látott a sötétben. Sejtéseire támaszkodott, s csak ritkán vétette el. Ilyenkor Fűcsomók szakadtak ki a kerekek alól. Kövek gördültek alá, elnehezült a gép, néha megpróbált lezuhanni a mélybe. Utasa a lábát letéve, erejét megfeszítve újra meg újra visszatapogatózott az útra. A ruháját áthálózó fűtőszálak kéretlenül munkához láttak. Az éjszaka lehetett sejtelmes, hátborzongató, de hideg nem volt. A kezeslábas prímán szigetelt, az összes veríték a vékony fekete bőrcsizmába folyt. Az overall a lány bőrére tapadt, elváláskor halkan csobbant, cuppantott. A ruha alá rejtett géppisztoly is verítékben fürdőzött, de talán nem kezdi ki a korrózió a cél előtt. Nem csupán a fegyver akadályozta a lány mozgását, ott voltak még a zsebeibe gyömöszölt tartalék tárak, a Nagy László-kötet és más, elengedhetetlen apróságok. Ez utóbbiakat Tony hajigálta szét a mólón egy nidzsajáték alkalmával, és Athéna felszedegette őket emlékbe. Így tehát volt néhány aprócska füstbombája, dobócsillaga és petárdája. Az útkanyarulathoz közeledve mind óvatosabban gurult előre, lábával előre kitapogatva az ösvény (megbízhatatlan) szélét. Egyre kínlódóbban szedte e levegőt, mert az erőfeszítés és az izgalom nagymértékű párolgásra késztette, akár a maximális fűtőüzemmódra eltökélt overáll. Eddigi útja során legalább öt kilót leadott a sajátságos szaunában, és hol volt még a nap vége!? Amikor úgy vélte, hogy közel jár az esemény színhelyéhez, leszállt a nyeregből és kitámasztotta a motort. Ellenőrizte, megfelelő módon takarják-e a bokrok az út felől, majd kiöntötte csizmájából a verítéket. Vacakolt kissé a ruhájával, de csak azt érte el, hogy erősebben fűtött, már-már főzött. Hagyta annyiban, más dolga lévén. Előhúzta, szárazra törölgette és vállára akasztotta a géppisztolyt. Vigyázott, hogy a továbbiak során a himbálózó fegyver ne ütődjék hozzá semmihez. Görnyedten haladt előre a fék és bokrok között. Hangokat hallott maga előtt. Megállt, rendezte légzését, szívműködését. Amikor kissé lecsillapodott, folytatta útját. Sisakrostélyából vékony sugárban gőzpárák szöktek. Takarékosan kellett bánnia a mozgással, mert csizmája csakúgy mint ruhája, a hirtelen mozdulatoktól élesen csobbant-cuppantott. Mintha elefánt a vizes fürdőköpenyben. Két kuporgó alakot vett ki maga előtt a ködlő sötétben. A férfiak fegyverüket szorongatva az út felé lestek. Egyelőre nem vették észre a hátuk mögött

settenkedő látomást. A másik két rejtőzködő az út túloldalán mocorgott. Az ötödik férfi az egyik elsötétített kocsi mellett állva cigarettázott. A bőrruhás mozdulatlanná riadt, amikor gépi pittyenés hallatszott az egyik fegyveres felől, a divatos kvarcórák sajátja. A hang ezen a helyen elenyészett ugyan a szélborzolta levelek zizegésében, de egy zsúfolt színházban, amikor többszáz társával közösen jelenti az egész órát, zökkenőt okozhatott volna az előadás művészi kivitelezésében. Itt az előadás kezdetét jelezte. Fényszórók csóvái lobbantak a lejtő felől. A bokorba visszavonult férfiak meglapultak. Felsistergett a csend, majd közelgő motor dörmögése hatolt belé. A reflektorok közelebb araszoltak, fényt maszatoltak és kialudtak. A gép leállt. A kocsiból nyurga férfi lépett ki. Hosszú nyakán eltéveszthetetlen fej ringott. A cigarettázó gengszter eldobta a csikket. Nem mozdult el autója takarásából. Rákiáltott a jövevényre. – Hagyd ott a kocsidat, és szállj be a másikba. A hátsó ülésen megtalálod a pénzt. A nyurga nem moccant. Visszafelelt, nem kellett felemelnie a hangját. – Nem nézed meg, hogy elhoztam-e az árut? Ennyire nem szabad megbízni bennem. – Ha nem hoztad el, nem jutsz messzire. Tedd, amit mondtam. A nyurga zsebre vágta két kezét. – Rögvest. Elvárom azonban, hogy személyesen indítsd be a nekem szántjárgányt. Hajár a motor, nem bánom, beülök. A bőrruhás jelenésfelsóhajtott a bokrokban. Szinte elmosolyodott, váltig verejtékezve, zárt sisakjában mintegy inhalálva tulajdon teste páráit, mégis megkönnyebbülten a felismeréstől, hogy szívszerelme nem teljesen hülye, és ha őrült is kissé: tart benne rendszert. A lány nesztelenül előrekúszott a bokrok alján. Az előtte lapuló férfiak az úton zajló eseményeknek szentelték figyelmüket. Nem néztek a hátuk mögé. Athéna a legközelebb lévőt egy tarkóütéssel hatástalanította, aztán társára is szemet vetett. Sietnie kellett, mert fellendített karja jóvoltából hatalmasat csobbant a testétől elváló overáll, tehát kezdett befellegzeni inkognitójának. Míg ő hibernált, a gúnárnyakú eltávolodott a kocsija mellől, és a részére felkínált autóba bekukkantva közölte felfedezését: – Ejnye, valaki ellopta a táskát. – Itt van – felelte a tárgyaló fél újabb cigarettára gyújtva. Cipője orrával megrúgta a lábai elé helyezett csomagot. A nyurga rácsodálkozott. – Lehet, hogy nem akarod ideadni nekem? – Lehet – mosolygott a gengszter csinos füstkarikákat eregetve. – Csak komolyan, füstölgő testvérem – kezdte a nyurga egy dakota méltóságával. – Nyisd ki szépen a táskát, szeretem egy rakáson látni a pénzt. Ami pedig a környező bozótban hasaló haverjaidat illeti, intsd őket türelemre. A kocsimban leleményes szerkezet várja, hogy hatástalanítsam. Ha nem teszem,

Felrobban. Merő kormos heroin lesz a vidék. Esküdni mernék, nem néztétek ki belőlem. A helyzet a következő: ide adod a pénzt. Én beülök vele a másik kocsiba, abba, amellyel te szándékoztál távozni innen, feltehetően sok pénzzel és heroinnal együtt. Ha lejutok a hegy lábához, kikapcsolom a robbanószerkezetet, és te máris birtokba veheted a kocsimat a sokat megért áruval. Azért beszélek ennyit, mert szeretném, ha komolyan vennéd szándékaimat. Nem akarnék semmiféle lövöldözést meg egyéb véres eseményt sem látni, sem előidézni. Egyszóval kár lenne az értékes heroinért. De mivel én utálom a narkót, kész vagyok megsemmisíteni, ha továbbra is hülyének nézel. – Blöffölsz – vigyorgott a cigarettázó férfi. Nyolcasokat eregetett a fogai közül, kissé hátrahajtott fejjel, már-már vidáman. Olyasféle hangot hallatott, mintha nevetne. A gúnárnyakú elkomorult. A kocsira mutatott, amit neki szántak: – Menj, indítsd be. A pénzt persze ne vidd magaddal. Nem szeretném, ha az is felrobbanna veled együtt. A cigarettázó férfi vigyora gyémánthideg lett. Nem szívesen tett volna eleget a felszólításnak. Ő persze nemcsak a pénzt – sajnálta. A vitának azonban vége is szakadt. Fényszóróinak használata nélkül, halkan somfordálva újabb kocsi közeledett lentről. Nyomában egy másik lopakodott. Az összes fény, amit produkáltak, géppisztolyok torkolattüze volt. A lövöldözéssel járó lárma és golyózápor csodákat tett az úton tárgyaló felekkel. Pillanatok alatt mindketten elrebbentek az össztűz elől. És mire földet értek, előrántották fegyverüket. Redfordot alig-alig lepte meg, hogy nem a rendőrök érkeztek: ők valójában csakis vérfürdőt akartak. Végső soron csakis az lett volna döbbenetes, ha nem verik át a mókamestert. Röptében Redford még arra is gondolt, hogy hallgatnia kellett volna első sugallatára: az ember sose bízzék abban a kopóban, aki a férfivécében bonyolódik üzleti tárgyalásba, meglehetősen intim tevékenység közepette bilincsbe verve tárgyalópartnerét. Szíve szerint a nyurga máris távozott volna a hadszíntérről, hiszen leszámolás készült, amelyben semmi keresnivalója. Ez az aktus a jelenlévő gengszterek legbensőbb magán- és szívügye. De a pénzzel degeszre tömött táska kinn maradt az úton. Valamivel távolabb ott állt a kocsija, tele heroinnal, ámde a lövészeti gyakorlat miatt hozzáférhetetlenül. Ha megkaparintaná a táskát (és miért ne, ezek után ennél többet is megérdemel), nincs egérút, el nem menekülhet. Azt is csalhatatlanul tudta, hogy bármelyik fél fegyvercsöve elé kerül, amint az úton csalinkázik, tökmindegy: lelövik.

Így hát lehasalt és csatlakozott a lövöldözéshez. Némi ösvényre volt szüksége a táskáig. És úgysem tehetett egyebet. Kissé elvigyorodott. Mennyit vacakolt a szerkezettel, amíg beépítette a kocsijába. Azt remélte, ez már tökéletes biztonságot nyújt. Íme, amikor az ember azt hiszi: gondolt mindenre. Míg ő morfondírozott, és találomra lődözött az újonnan jöttek irányába, a cigarettás gengszter úgy döntött, hogy egyéb célpont híján őt lövi le. Ekkor azonban a merénylő háta mögül, a semmiből előbukkant egy jelenés: finoman gőzölgő, kövérkés lény, és fejbe verte a próbálkozót. Dolgát jól végezvén a bőrruhás lehasalt a földre, és egy intéssel közölte a gúnárnyakúval, hogy ő a jobb oldalt tartja szemmel. A szembeni bozótból mérges sorozatok feleltek piszkálódására. Redford is vadászgatott, de nem szűnt meg gyanakodni a gőzölgő overállosra. Ezalatt kiugrándozták magukat, mert a fel-felvillanó torkolattűz miatt gyakran kényszerültek helyváltoztatásra, jóllehet a gőzölgő alak fegyvere a rászerkesztett lángrejtő jóvoltából sötéten ügyködött, hangja után azonban az ellenfél könnyedén belőhette. Próbálta is. A gúnárnyakú aggódott. Kocsija túlzottan közel állt a pénzes táskához. Tartott tőle, hogy nemcsak a zsebében hordott kioldószerkezet képes a jármű felrobbantására, a bomba talán akkor is működésbe lép, ha néhány eltévedt golyó megkörnyékezi. Redford megpróbált kikúszni az útra, de ezt hamar Feladta. Visszahúzódott rejtekébe, és figyelte, mikor tehetne valamit a pénz megkaparintása érdekében. Valamivel távolabb a bőrruhás felneszelt a próbálkozásaira. Körültekintett (láthatott-e?: sisakrostélyán köd szivárgott), felmérte a szemből és oldalirányból lövöldöző ellenséget, aztán kissé meggörnyedve kiszaladt az útra. A golyózáport feltehetően jégesőként fogta fel. Vidáman felkapta a táskát, majd visszajövet levágta Redford elé. Ezután behúzódott egyik kedvenc bokra mögé; tárat cserélt. Egy sorozattal végigpásztázta a szemközti vegetációt. Valaki panaszosan felkiáltott, a bőrruhás egyetértése jeléül bólintott, és tovább tüzelt. A gengszterek nem akartak elfogyni. Jöttek mindenfelől. Redford lélekben felkészült egy kiadós gyaloglásra, azután működésbe hozta a detonátort. Kocsija vörös fáklyává lobbanva megsemmisült. Forró darabkái kis időre meteorithullást idéztek elő, végül már csak a tűz pattogása hallatszott. A gúnárnyakú megpróbálta a másik kocsit, amivel a cigarettázós Férfi kedveskedett volna neki. Belelőtt, kirojtozta az elejét. Lám, ez a kocsi is robbant. Redford bólintott. Gondolta. Ezalatt a bőrruhás leszedett pár settenkedőt a bokrok felől. A muníció elfogyott, a gengszterek tovább próbálkoztak. Egy sompolygó alak szinte karnyújtásnyira Redford előtt bukkant ki a sűrűből. Az overállos nem lőtt: elhajított valamit. Ragyogó tárgy hussant el kezéből, felvillantotta a tűzben álló

kocsik visszfényét. Aztán megállt a támadó gengszter mellkasában. A férfi jajdult egyet, majd feldőlt, fegyverét elejtette. Úgy festett, rosszul lett. Még a lövöldözéstől is elment a kedve. Egy másik gengszter rohanvást érkezett. Ő is kapott egyet-kettőt a csillogó tárgyak közül. Estében még ráfonta ujját a ravaszra. A golyó horzsolta a gúnárnyakú vállát. A bőrruhás egyre jobban füstölgött. Overállja eresztékeivel is gond lehetett: párállott a karöltő, a cipzár szegélye, a mandzsetta. Úgy festett, rögtön semmivé foszlik, mint egy látomás. Redfordnak nem a lényt kellett volna bámulnia. Amikor elnézett a válla mellett, késve pillantott meg egy mozgolódó gengsztert. Hiába kapta fel a fegyverét, a tár üres volt. Az overállos felfogta, hogy a háta mögül fenyeget valami. Oldalvást a földre vetődött, megfordult és átgördült a testén. Csizmájából fél liter víz dőlt ki. Aztán páros lábbal, pokoli gyorsasággal orrba rúgta a mögötte sompolygó gengsztert. Elkobozta fegyverét, és odalökte Redfordnak. A támadó nem vált harcképtelenné: kést rántott. Az overállos lény talpra szökkent, és a sisakjával az arcába öklelt. Átugrott az eszméletlen test fölött, ellegyezett maga elől egy gőzfelleget. Látott néhány közeledőt. Villámgyorsan a zsebébe nyúlt, majd hókuszpókuszt produkált. Füstbombák ködösítettek, petárdák robbantak, dobócsillagok suhogtak. Mozdulatait jajgatás és kiáltozás kísérte. Redford egyre jobban gyanakodott a kísértetre, de nem jutott rá ideje, hogy a sisak alá kukkantson, mert ki kellett vennie a részét a csata finiséből: homlokráncolva lövöldözött. Egyszer aztán senki nem felelt vissza. A környékelcsendesült. Az égő kocsironcsok körül, a letarolt bokrok mögött egy lélek sem moccant. Összenéztek, már ahogy tudtak. A bőrruhás mindenütt füstölgött, hörögve lélegzett. Redford mondani akart valamit. Ekkor meghallotta a gyenge, egyre erősödő, mind hisztérikusabb szirénaszót a hegy lába és teteje felől, sztereóban. A gúnárnyakú felsóhajtott. Aligha tűnhet el. A hülye FBI-ügynök kifosztja és megbilincseli, ha itt találja. De ha nem találná? Nem hihetné, hogy a mókamestert szerteszaggatta valamelyik kocsi robbanása, heroinnal és pénzzel együtt? Redford a szakadékot választotta. Nekilendült, hogy nyakát szegje. Elszánt lépéseihez az apáca szavait idézte. A bőrruhás utánavetette magát, és elkaszálta a lábát. Aztán felsegítette, és maga után vonszolta a bokrok közé. A férfi a táska fülét szorítva követte. Nem is csodálkozott, amikor motorra ültek, és némán, sötéten, rendőrautóknak fittyet hányva egy mellékösvényen elgurultak a hegy lába felé. Maguk mögött hagytak vérfürdőt és hazudós FBI-ügynököt. Gazdagok voltak.

Redford átkarolta a tüzes kísértet derekát, s mert a jelenés erősen hevített, kettőjük közé helyezte a táskát hőszigetelőnek. Legurultak egy völgybe, köveken zötykölődtek. Egyre távolodtak a szerpentinút környékéről. Hamarosan használhatták a reflektort, motort. Száguldottak. Néha meg-megcsúsztak. Aztán megálltak egy vékonyka patak hídja mellett. Redford leszállt a nyeregből, letette a táskát a lábaihoz, és fújogatta mindkét tenyerét. A bőrruhás kitámasztotta a gépet. Nem szaladt messzire. Belehasalt a patakba. A vízzel érintkezve felsistergett és gőzfelhőt lövellt ki a ruhája. Néhány hal megfőtt a közelében. Amikor a partra lépett, Redford elindult felé, hogy szótlanul megölelje. Athéna kitért előle. A háta mögé került, és leütötte. Halkan sóhajtott. Redford reggel arra eszmélt, hogy a nap süti a hasát, ő maga meghitten heverész egy hidacska mellett, feje fáj. Körülnézett. Madarak szárnyaltak a napsütötte ég alatt. Énekeltek, kiáltoztak, rovarokat hajszoltak. Lombok bólogattak, könnyű szél súgdosott. Egy béka ücsörgött Redforddal szemközt, mozdulatlanul bámulva, lassan nyeldekelve. A motor eltűnt, s vele a jelenés. A táska azonban ott hevert a gúnárnyakú mellett. Csordultig pénzzel.

23. Az öreg tündér utolsó varázslata Amíg a munkások a házon dolgoztak, reggeltől estig hangos szavak remegtették a levegőt. Szinte egyébről sem folyt a beszéd, csak az előző lakók rejtélyes életéről és még különösebb eltűnéséről. Athéna hallgatta a történeteket, de ezek oly homályosak voltak, hogy általuk még misztikusabbá vált a régi titok. Aztán a munkások befejezték tennivalóikat: a ház elkészült. Csend szállt a tájra. Tagadhatatlan, volt valami különös hangulata a környezetnek. Idáig hallatszott a zuhatag robajlása. Hangja estefelé felerősödött, belesuttogtak a lombok, baglyok huhogtak, Cassy neszezett hevenyészett istállójában. Athéna lassan megszokta. Nem mintha kezdetben is félt volna, nem tartott ő lidércektől, kísértetektől. Mint a serifftől megtudta, a karabélyosoktól sem kell többé félnie. Rács mögött ülnek, a kábítószer megkerült. Se közel, se távol nincsenek szomszédok. Ha szükségeltetik valami, Cassy vagy a fekete motor mindig rendelkezésre áll az úthoz. De nem szükségeltetik semmi.

Csak a csend. Cassy, a könyvek. És a varánuszbébi. A bébit Hella Postor küldte egy napon. Terráriummal, köves sivataggal, infralámpával. A szállítómunkás csupáncsak kivette a kocsiból, betette a házba. Bökte sapkáját, távozott. Az ajándékozás egyetlen sor írás nélkül történt, szikár névjeggyel kísérve. Pusztai varánusz. Nem épp barátságos állatka, valahonnan Afrika és Ázsia szegletéből. Ha az öreg hölgy ilyesmivel kedveskedik, lesújtó véleménnyel lehet róla, vélte Athéna. A bébi goromba volt, és a szakirodalom azzal kecsegtetett, hogy később valóságos fenevaddá cseperedik. Ha valaki megzavarja sütkérezésében, netán csak közeledni merészel hozzá, a varánusz erős farkára támaszkodva magasra szökken. Nem riad vissza embertől, lótól: harap. Egyelőre óvodája tágas, megfelelően berendezett. Az ételt elfogadja, a barátkozást durván visszautasítja. Athénának volt néhány kellemetlen tapasztalata. Egyszer eszébe ötlött a gúnárnyakú megjegyzése az öreg hölgy varázspálcájáról. Felmerültek előtte a verseny mesefigurái. Lehetséges?, gondolta bátortalanul. Aztán a terráriumhoz lépkedett, és kivette a bébit. Behunyta szemét, és megcsókolta a hüllőt. A varánusz nem változott át sem mesebeli királyfivá, sem Redforddá. De harapott. Telt-múlt az idő. A bébi cseperedett, durvult. Ha Athéna még nem tette ki a szűrét, annak az lehetett az oka, hogy mégis az öreg hölgy ajándéka volt. Emlékeztette erre-arra. Nyiladozott a reggel. Tűzött a nap, a növények enyhe letargiával viselték. Cassy a ház közelében bóklászott. Néha meglebbent valahol a farka vagy sörénye. Athéna megtömte a kávéfőzőt egy sor tea, egy sor kakaó, két sor kávé elegyével, felengedte vízzel, rácsavarta a tetőt, és a készüléket a tűzhelyre állította. Várta, vajon mivel szolgál a kísérlet. Amíg az eredmény váratott magára, a lány kisétált a ház elé. Az ajtófélfának dőlt, és lehunyta a szemét. Mint annyiszor, a közelmúlt eseményeire gondolt, megszokott fájdalomként viselve az ilyenkor rendesen jelentkező, késdöfésre emlékeztető nyilallást a gyomra környékén. Más ideges tünetek is mutatkoztak, ezek áramütésre hasonlítottak vagy lúdbőrzést váltottak ki belőle. E neurotikus jelek az idő múlásával nemhogy apadtak volna; tömegesen jelentkeztek. Nem tehetett védekezni ellenük magyar költőkkel, lovaglással, fürdéssel sem. Egyetlen gyógyír létezett rájuk, de ez késett, mindegyre. Néha a lány azzal vigasztalta magát, hogy talán túl nagyot ütött azon az emlékezetes éjszakán a híd alatt. De ez a gondolat sem hozott valódi könnyebbséget. Athéna állt az ajtóban, várva, hogy a kávéfőző jelezze: elkészült. Úgy vélte, még mindig nem történt semmi az újszerű ital előállítása tárgyában. Felnézett.

A fényes ég alatt közeledő lovas kiválasztotta a megfelelő napszakot, amikor a felmelegedő levegőben, a felszálló párák bizonytalan remegésében mozduló lények úgy tetszenek, mint egy elmosódó, halvány képfelvétel. Mint fata morgana. A közeledő hamarosan kibontakozott a messzeség mállékony fényeiből: Lucy in the Sky with Diamonds lépkedett a ház Felé, nyergében a nyurgával. A kávéfőzőnek továbbra sem akadt közlendője. A gúnárnyakú leugrott a földre, leszíjazta a nyerget, és letette a lába mellé. A megkönnyebbült LSD bóklászni indult. – Úgy látom, az istálló még nem tökéletes – Redford a torkát köszörülte. – A kávéról nem is beszélve – felelte Athéna, és belépett a házba. A férfi követte. A konyha közepén megtorpant, körbepillantott. Aztán járkálni kezdett. Ajtókat nyitogatott, szemlélődött. Megállt a varánuszbébi terráriuma mellett. – Ne hajolj fölé – intette Athéna. Föléhajolt. A bébi felpattant, és belemart egy nagy orrba. Hamar elengedte, és ijedtében egy kő alá rejtőzött. Életében először futamodott. meg. – "Tejfoggal kőbe, miért haraptál"? – kérdezte Athéna enyhe kárörömmel. Lehet, hogy mégis megkedveli a bébit? Elfordult, és a kávéfőzőt szuggerálta. Redford az orrát pátyolgatta zsebkendőjével. Letelepedett a helyiség legtávolabbi végében. Alig lehetett érteni a dünnyögését. – Ezeknek a norvég költőknek mindenre van egy életszagú passzusuk. A kávéfőző nem moccant. Athéna levette a tűzről, és egy rongyba tekerve megpróbálta lecsavarni a tetejét. Egy ponton gőz tört elő sziszegve. Elsistergett a helyiség legtávolabbi végébe. Hökkenetében Redford elvette a zsebkendőt az orra elől. Rövidesen felhagyott a hunyorgással, és belefürösztötte arcát a bő utánpótlással érkező gőzfergetegbe. – Legközelebb tégy bele kevésnyi kamillavirágot – javasolta, és tovább inhalált. Athéna salátalevelekkel zsúfolt tállal tüsténkedett, a kávéról végképp lemondva. Olajat locsolt egy serpenyőbe. Hallgatott. Redford kinyitott egy ajtót. A beépített szekrényét. Megérintette a benne függő bőrruhát. Hátraszólt a válla fölött: – Pokoli lármát csapok Fogmosás közben. Athéna röptében elkapta a serpenyőt, s az még nem volt túl meleg. Csak egy-két csepp olaj folyt a földre. Könyökével, megbolygatta a salátás tálat. Zöld levelek lebbentek fel. Redford elhalászott egyet, és elropogtatta. Benyitott a hálószobába. – Mekkora ágy! Nem kéne a közepébe egy világítótorony? Egyébként két nap alatt elhordok egy zoknit. Valahogy szétmennek. Athéna az olajtócsa mellett ült. Lába különös szögben nyugodott mellette. Ha

már oly közel volt a padlóhoz, megpróbálta feltörölni egy konyharuhával. – Hová lettél, Európa? Nem tűntél el még épp elégszer? Athéna sóhajtva talpra állt. Alig egy árnyalatnyit bicegett. Megállt a serpenyő Fölött, a tűzhely mellett. A plafont nézte, sűrűn pislogott. Redford kipróbált néhány ajtót, fiókot, lépcsőfokot. – Mit csinálsz most? – kérdezte végül. Nem kapott feleletet. Folytatta: – Pokoli régen láttuk egymást. Utoljára én nem is láttalak téged. Ködösek a benyomásaim. Elárulnád, miért csaptál fejbe? – El akartam menni. – Elmentél. – bólintott a férfi. – Arra voltál kíváncsi, mit teszek én ezután? – Mit tettél? Sokáig tartott. Redford megköszörülte a torkát. – Nekem mondod? Nem hittem volna, hogy egy nő ennyire tudjon hiányozni az embernek. Megkerestem a barátomat, nem volt könnyű. Megosztoztunk a pénzen. Azt hiszem, megszolgáltuk. Ami maradt, elhoztam. Persze, téged nem érdekel. Nos. Előbb is jöttem volna, de mumpszom volt. – Na és? Redford lesütötte a szemét. – A mumpszról sokáig én is csak annyit tudtam, hogy "na és". De aztán elkaptam Tonytól. Felnőtt férfiak számára ez a kórkép ritkán ismer "na és"-t. Ugyanis olykor nem csak a fejen mutatkozik: alább adja. Meg kell mondanom, egy ideig lomha medvejárással közlekedtem. De többnyire inkább feküdtem. Szétvetett lábbal, jeges borogatással. Száz gyereket akartam nemzeni neked, Európa. Azt mondják, egy felnőttkori mumpsz után jó, ha egy is sikerül. Merőben szónoki a kérdés: akarod-e Európa? Redford félretolta a serpenyőt, és maga felé fordította a lányt. – Valamit mégis mondhatnál – zsémbelt. – Mondjuk, kisegíthetnél ebből a tipródásból. Athéna a fejét ingatta, a férfi homlokráncolva nézte. – Igazad van – dohogta egyre szélesedő mosollyal. – Ne könnyítsd meg, ha megnehezítheted. Egyébkém az eddig felsoroltakon kívül még számos előnytelen tulajdonsággal rendelkezem. Nem vagyok az a típus, aki a tenyerén hordozza a lelkét. Idejöttem és most várom, hogy hívj. Ha megteszed, ittmaradok. Elnézem, ahogy lassan megvénülsz. Számolgatjuk hulló fogainkat. Itt van velem a leveled is. A szegény apáca, ki angolra fordította, elhányta rózsafüzérét, fityuláját, istenét. Most embert keres. Szeretlek. Athéna nevetett. Redford megcsókolta a fogait, ujjait belemerítette a hajába. Magához ölelte. Lábával belökött egy ajtót. Megtudta, hogy nincs miért félnie. Elmondta, amit nehéznek érzett, s ott, azon az ágyon könnyen gördültek szavai. Eljött a nap, amelyen a varánuszbébinek repülnie kellett. Őt nyomban a

terrárium kövei követték, egyenként. Redford vérző orrát babusgatva, fél kézzel dobálózott. A nyitott ajtón át kifelé záporoztak a keze ügyébe kerülő tárgyak. Meglendítette az utolsó sziklát is. Aztán röptében kapta el. Megfeledkezett az orráról, két kézzel forgatta, méregette a követ. Néhány perc múlva kiemelte a fenekét, és üreges belsejébe pillantott. Óvatosan felnézett. Athéna vállat vont, mert ő már régen tudta. Redford a tenyerébe borította a sziklában lapító drágaköveket, és rájuk mosolygott. Gyönyörködött tündöklésükben. – Drága kövek! Isten hozott benneteket hajlékunkban. Örömmel látjuk, hogy végszükség esetén számíthatunk rátok, de hisszük, hogy nem lesz végszükség. Valahogy babonás félelmeim támadnak tőletek. Térjetek vissza a helyetekre. Szép álmokat. – Ezzel valamennyi rubint, smaragdot és alekszandritot visszazárta a sziklába. A követ betette a gardrób aljába egy pár fekete csizma mellé. Aztán Athénára nézett. – Az öreg hölgy tovább játszik. Olykor jókat talál ki. Téged nekem, például. – Például – felelte a lány, egy ajtó előtt állva. Redford követte, és elidőztek. Odakinn a bébi elindult Afrikába.